adozona.hu
AVI 2011.11.122
AVI 2011.11.122
A becsléssel megállapított adóalaptól való eltérés bizonyítása tekintetében minden kétely, bizonyítatlanság az adózó terhére esik [2003. évi XCII. tv. 109. § (3) bek.].
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
Az elsőfokú adóhatóság a felperesnél 2002-2003. adóévekre vonatkozóan személyi jövedelemadó ellenőrzést végzett, melynek eredményeként a felperes terhére összesen 1 426 906 Ft adókülönbözetet állapított meg, amely után 712 453 Ft adóbírságot és 317 520 Ft késedelmi pótlékot is megállapított. A felperes és férje 2003. június 24-én összesen 5 785 000 Ft tagi kölcsönt fizettek be a Cs. Kft. részére új telephely bérlése céljából. Az adóhatóság ennek felperesi forrását vizsgálta. A felperes esetéb...
AVI 2011.11.122 A becsléssel megállapított adóalaptól való eltérés bizonyítása tekintetében minden kétely, bizonyítatlanság az adózó terhére esik [2003. évi XCII. tv. 109. § (3) bek.].
Az elsőfokú adóhatóság a felperesnél 2002-2003. adóévekre vonatkozóan személyi jövedelemadó ellenőrzést végzett, melynek eredményeként a felperes terhére összesen 1 426 906 Ft adókülönbözetet állapított meg, amely után 712 453 Ft adóbírságot és 317 520 Ft késedelmi pótlékot is megállapított. A felperes és férje 2003. június 24-én összesen 5 785 000 Ft tagi kölcsönt fizettek be a Cs. Kft. részére új telephely bérlése céljából. Az adóhatóság ennek felperesi forrását vizsgálta. A felperes esetében a vizsgálat időszakra 3 684 941 Ft forráshiányt állapított meg. E körben nem fogadta el a felperes következő hivatkozásait: lakásértékesítés, a házastárs líbiai kiküldetéséből származó megtakarítás, B. G. kölcsön visszafizetése, gépjármű értékesítés.Az alperes határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta hivatkozva az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény (továbbiakban: Art.) 109. §-a szerinti becslésre. Megállapította, hogy a tagi hitelnyújtás időpontjában a beavatkozó sem rendelkezett forrástöbblettel.
A beavatkozó vagyonosodási ügyével kapcsolatban a Fővárosi Bíróság jogerős ítéletével az alperes határozatát megváltoztatta és a beavatkozó (felperes) terhére 849 682 Ft személyi jövedelemadó különbözetet állapított meg.
A felperes keresetében az alperes határozatának hatályon kívül helyezését kérte, szükség esetén új eljárás elrendelése mellett. Hivatkozott arra, hogy az adóhatóság a tényállást nem tárta fel teljes körűen, és jogszerűtlenül nem fogadta el a felperes jövedelemforrásaként megjelölt bizonyítékokat.
Az elsőfokú bíróság jogerős ítéletével az alperes határozatát részben megváltoztatta és az adóbírság összegét 428 000 Ft-ra mérsékelte, ezt meghaladóan a felperes keresetét elutasította. Ítéletének indokolásában kifejtette, hogy az elsőfokú adóhatóság teljes részletességgel feltárta a felperes által teljesített bevételeket és kiadásokat, és mivel ezek nem álltak arányban egymással, a felperesnél fedezethiány jelentkezett. Ezért az adóhatóság jogszerűen alkalmazta az Art. 108. § (1) bekezdésében írt becslési eljárást. Az Art. 109. § (3) bekezdése szerint a felperest terhelte volna az a kötelezettség, hogy a becsléssel megállapított adóalaptól való eltérést hitelt érdemlő adatokkal igazolja.
Kifejtette, hogy a forrásokkal kapcsolatban a felperes, illetve a beavatkozó a közigazgatási, majd a peres eljárásban is egymásnak ellentmondó nyilatkozatokat tettek. A felperes a tagi kölcsön fedezetéül a B. G. által visszafizetett kölcsönösszeget jelölte meg, míg a beavatkozó az általa indított közigazgatási perben állítása szerint nem tagi kölcsönre fizették meg.
A tagi hitelnyújtás befizetésének módjával, illetve idejével kapcsolatban is eltérő nyilatkozatokat tettek. Ezzel kapcsolatban az elsőfokú bíróság hivatkozott a számvitelről szóló 2000 évi C. törvény (továbbiakban: Sztv.) 166. § (3) bekezdésére, mely szerint a számviteli bizonylatot a gazdasági művelet, esemény megtörténtét, illetve a gazdasági intézkedés megtételének, vagy végrehajtásának időpontjában magyar nyelven kell kiállítani. A Fővárosi Bíróság előtt korábban folyt perben a tanúként meghallgatott könyvelő elismerte, hogy a számla stornírozását saját hibájából nem végezte el.
Az elsőfokú bíróság a különböző ingatlanok értékesítéséből származó jövedelemforrásokat és a líbiai kiküldetésből származó megtakarítást sem fogadta el. A perben csatolt devizaszámla nem tartalmazza a számlán szereplő megtakarított összeget és nem volt nyomon követhető, hogy a vásárolt különböző cikkeket a felperes, illetve a beavatkozó milyen haszonkulccsal értékesítette, és ugyanezt állapította meg a gépkocsi eladása során is.
A felperesi bizonyítékok sem egyenként, sem összességükben nem voltak alkalmasak arra, hogy a felperes eleget tegyen az Art. 109. § (3) bekezdésében foglalt bizonyítási kötelezettségeknek.
Az elsőfokú bíróság ugyanakkor eltúlzottnak találta felperes szemben a maximális adóbírság kiszabását, így azt az adóhiány 30%-ára mérsékelte.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, kérve annak megváltoztatását és a jogszabályoknak megfelelő ítélet meghozatalát. Álláspontja szerint az általa nyújtott bizonyítékok alkalmasak a forráshiány fedezetének bizonyítására. Az egymással nem mindig szinkronban lévő felperesi-beavatkozói nyilatkozatokat az ő terhére rótta. A pénztárbizonylattal kapcsolatban a számviteli szabályok megsértését lehet csak megállapítani.
Az alperes a jogerős ítélet hatályában való fenntartását indítványozta.
A Legfelsőbb Bíróság a Fővárosi Bíróság ítéletének felülvizsgálattal nem támadott részét nem érintette, a felülvizsgálati kérelemmel támadott részét hatályában fenntartotta.
Az alperes sem felülvizsgálati, sem csatlakozó felülvizsgálati kérelmet nem nyújtott be, ezért a Legfelsőbb Bíróság nem vizsgálta az adóbírság mérséklésének jogszerűségét.
Az Art. 97. § (4) bekezdése alapján, az ellenőrzés során a tényállást az adóhatóság köteles tisztázni és bizonyítani, kivéve, ha a törvény a bizonyítást az adózó kötelezettségévé teszi. Az Art. 109. §-a ehhez képest speciális eljárást szabályoz: Az (1) bekezdés szerint, ha az adóhatóság megállapítása szerint az adózó vagyongyarapodásával és az életvitelére fordított kiadásokkal nincs arányban az adómentes, a bevallott és a bevallási kötelezettség alá nem eső, de megszerzett jövedelmének együttes összege, az adóhatóság az adó alapját is becsléssel állapítja meg. Elsőként tehát az adóhatóságnak kell bizonyítania, hogy a becslési eljárás jogalapja fennáll. Ezt követően az Art. 109. § (3) bekezdése alapján a bizonyítási teher megfordul, és a becsléssel megállapított adóalaptól való eltérést, az adózó hitelt érdemlő adatokkal igazolhatja.
A Legfelsőbb Bíróság már több eseti döntésében vizsgálta a becsléssel megállapított adóalaptól való eltérés esetén a felperes bizonyítási lehetőségét és kötelezettségét, és egyértelműen kifejtette, hogy eltérést, az adózó hitelt érdemlő adatokkal igazolhatja (EBH 2007/1654). A felperesnek tehát nem elegendő valamilyen bizonyítékot nyújtani, mely esetleg valószínűsíti, hogy rendelkezhetett az általa hivatkozott összeggel, megkaphatta a kölcsönt, ingatlanok értékesítéséből, külföldi kiküldetésből megtakarítás jelentkezett, amelyre hivatkozott, mert ennél magasabb fokú bizonyítási kötelezettséget ír elő az Art. 109. § (3) bekezdése a felperes terhére. E körben minden kétely, bizonyítatlanság az adózó terhére kell, hogy essen.
A fentiek figyelembevételével a Legfelsőbb Bíróság azt is megállapította, hogy az elsőfokú bíróság helytállóan vizsgálta a felperes által hivatkozott összegek eredetét, meglétét. A Pp. 206. §-a alapján okszerűen vonta le azt a következtetést, hogy a felperes az Art. 109. § (3) bekezdésére figyelemmel nem tudta hitelt érdemlő adatokkal igazolni a becsléssel megállapított adóalaptól való eltérést.
Mindezekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta.
(Legf. Bír. Kfv. I. 35.051/2008.)