adozona.hu
BH 2011.9.265
BH 2011.9.265
A kishatárforgalomról szóló kétoldalú megállapodás értelmezése. A kishatárforgalmi engedélyes magyarországi tartózkodásának teljes hossza 6 hónapon belül a 3 hónapot nem haladhatja meg [2007. évi CLIII. tv. 1. §, 1952. évi III. tv. 327. §, 157. §, 130. §].
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
A II. r. felperes ukrán állampolgár 2010. február 4. napján 14 óra 11 perckor belépésre jelentkezett Magyarország Záhonyi Közúti Határátkelőhelyen. A Rendőr-főkapitányság Záhony Határrendészeti Kirendeltsége a II. r. felperes beléptetését megtagadta határozatával és visszairányította őt az Ukrán Köztársaság területére, megállapítva a formanyomtatványon, hogy a II. r. felperes "Nem tudta bemutatni a következő dokumentumo(ka)t: (F) az Európai Unió tagállamainak területén hat hónapos időtartamon...
BH 2011.9.265 A kishatárforgalomról szóló kétoldalú megállapodás értelmezése. A kishatárforgalmi engedélyes magyarországi tartózkodásának teljes hossza 6 hónapon belül a 3 hónapot nem haladhatja meg [2007. évi CLIII. tv. 1. §, 1952. évi III. tv. 327. §, 157. §, 130. §].
A II. r. felperes ukrán állampolgár 2010. február 4. napján 14 óra 11 perckor belépésre jelentkezett Magyarország Záhonyi Közúti Határátkelőhelyen. A Rendőr-főkapitányság Záhony Határrendészeti Kirendeltsége a II. r. felperes beléptetését megtagadta határozatával és visszairányította őt az Ukrán Köztársaság területére, megállapítva a formanyomtatványon, hogy a II. r. felperes "Nem tudta bemutatni a következő dokumentumo(ka)t: (F) az Európai Unió tagállamainak területén hat hónapos időtartamon belül már három hónapig tartózkodott".Az I. és II. r. felperes keresetében a határozat hatályon kívül helyezését kérte, állítva, hogy a II. r. felperes beléptetésének megtagadása törvénysértő volt, mert a kishatárforgalom keretében a kishatárforgalmi engedéllyel rendelkező ukrán állampolgár többszöri, akár naponta többszöri ki- és beutazásra jogosult, és féléves időtartamon belül a tartózkodási idő összeszámítására nincs törvényes lehetőség, amely korábban nem is volt gyakorlat. Sérelmezték, hogy a hatóság több esetben alakszerű határozatot sem hoz, csak felírja egy papírra a következő belépés dátumát. Hivatkoztak arra, hogy a II. r. felperes azt sem tudja ellenőrizni, hogy a hatóság helyesen számolt.
Az I. r. felperes perbeli érdekeltségére, érintettségére vonatkozó előadást nem tett.
Az elsőfokú bíróság az I. r. felperes perképességének vizsgálata nélkül a kereseti kérelmek alapján az alperes határozatát hatályon kívül helyezte.
Az elsőfokú bíróság az alperes intézkedését az 1/2009. közigazgatási jogegységi határozat alapján érdemi határozatnak tekintette, egyidejűleg megállapította, hogy annak indokolása és a határozat törvényességét alátámasztó alperesi perbeli érvelés között ellentmondás áll fenn. A tagállamok külső szárazföldi határai való kishatárforgalom szabályainak meghatározásáról, valamint a Schengeni Egyezmény rendelkezéseinek módosításáról szóló, az Európai Parlament és a Tanács 1931/2006/EK rendelet (továbbiakban: kishatárforgalmi rendelet) preambulumának (3) bekezdése alapján arra a következetésre jutott, hogy a kishatárforgalmi rendszer kivételt képez a személyek határátlépésére irányuló szabályok közösségi kódexének általános szabályai alól, a kishatárforgalmi rendelet lehetőséget biztosít a tagállamoknak arra, hogy a kishatárforgalmi rendszer végrehajtása érdekében kétoldalú megállapodást kössenek, vagy tartsanak fenn. A Magyar Köztársaság Kormánya és Ukrajna Miniszteri Kabinetje között a kishatárforgalom szabályozásáról szóló egyezmény kihirdetéséről rendelkező 2007. évi CLIII. törvény (továbbiakban: Törvény) indokolása alapján hivatkozott arra, hogy a kishatárforgalmi rendelet túlnyomórészt keretszabályokat tartalmaz, a két állam által kötött egyezmény a határ menti magyarsággal való akadálymentes kapcsolattartás egyik eszköze. Hangsúlyozta, hogy a Törvény 3. §-ához fűzött indokolás is kiemeli, hogy a kishatárforgalmi rendszer kivételt képez a személyek határátlépésre irányuló szabályok közösségi kódexének létrehozásáról szóló 2006. március 15-i 562/2006.EK Európai Parlament és a Tanács rendeletébe (továbbiakban: a schengeni határ-ellenőrzési kódex) foglalt, az Európai Unió tagállamainak külső határait átlépő személyek határokon történő ellenőrzésének általános szabályai alól. A Törvény 1. cikk (5) bekezdése, illetőleg annak nyelvtani, logikai értelmezése alapján - különösen a jogalkotó által alkalmazott "és", "folyamatos" szavakra figyelemmel - megállapította, hogy a kishatárforgalmi engedély három hónapon át folyamatos tartózkodásra és ezen felül még többszöri beutazásra is jogosítja a harmadik ország állampolgárát (engedélyest). Jogsértőnek és a törvény céljával ellentétesnek minősítette az alperes jogértelmezését, és nem fogadta el, hogy a hat hónapon belüli többszöri tartózkodás idejét össze kell számolni, és ez az időtartam az, ami nem haladhatja meg a három hónapot. Jogsértően találta azt a gyakorlatot is, hogy "a visszautasítás valós indokolását (nem) tartalmazó alakszerű határozatot a beutazó állampolgárok a belépés megtagadásáról nem kapnak". E körben hivatkozott a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (továbbiakban: Ket.) 71. §-ára, valamint a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (továbbiakban: Pp.) 1. és 2. §-ára, valamint az Alkotmánybíróság 39/1997. (VII. 1.) AB határozatára. Az elsőfokú bíróság mellőzte a törvénysértés megállapítása ellenére az alperes új eljárásra és új határozat hozatalára való kötelezését tekintettel arra, hogy a jogsértés egyszeri volt és a törvényes állapot a II. r. felperes vonatkozásában nem állítható helyre.
A jogerős ítélet ellen az alperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, melyben a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és a jogszabályoknak megfelelő határozat meghozatalát kérte. Állította, hogy az elsőfokú bíróság tévesen értelmezte a Törvény 1. cikk (5) bekezdésében foglalt rendelkezéseket. Hivatkozott arra, hogy nem elegendő az adott rendelkezés logikai, grammatikai elemzése, hanem figyelembe kellett volna venni a szerződések jogáról szóló 1969. évi Bécsi Egyezmény 31-33. cikkeiben foglalt értelmezési szabályokat is, és a rendszertani elemzés eszközével élve a vonatkozó uniós joganyag kontextusába ágyazottan kellett volna a Törvény rendelkezéseit értelmezni. Kiemelte, hogy a közösségi (uniós) jogi aktusok a nemzeti joggal szemben elsődlegességet élveznek, a nemzeti jogot a közösségi (uniós) jog megvalósítására alkalmas módon, annak fényében kell értelmezni. Álláspontja szerint az 1990. évi Schengeni Végrehajtási Egyezmény (továbbiakban: SVE) 20. cikk (1) bekezdése, valamint a kishatárforgalmi rendelet (6) preambulum-bekezdése és 4. cikke alapján egyértelmű, hogy a kishatárforgalmi rendszer kivételt képez a külső határok átlépésekor vízumkötelezettség alá eső, illetőleg az e kötelezettség alól mentes harmadik országbeli állampolgárok országainak felsorolásáról szóló 2001. március 15-i 539/2001/EK tanácsi rendelet szerinti vízumköteles beutazási rendszer alól. Hivatkozott a kishatárforgalmi rendelet (3) preambulum-bekezdésére, kiemelve, hogy a kishatárforgalmi rendelet nem ad teljes felmentést a schengeni határ-ellenőrzési kódex szabályai alól, ezzel háttérnormaként a schengeni határ-ellenőrzési kódex a kishatárforgalom keretében történő határátlépésekre is alkalmazandó. E körben kiemelte, hogy a szabályozási kivételek mindenek előtt a könnyített határátlépési és ellenőrzési rezsimre vonatkoznak. Mindezek alapján egyértelműnek tekintette, hogy a kishatárforgalmi engedély az első beutazástól számított hat hónapon belül, legfeljebb három hónapos tartózkodásra jogosít, amely maximum 93 napot tehet ki. A Törvény 1. cikk (5) bekezdésében foglalt rendelkezés ezen értelmezését tekintette a közösségi (uniós) joggal összhangban állónak.
Utalt arra is, hogy a kishatárforgalmi rendelet 2. cikk a) pontja kifejezetten kiveszi a hosszú távú tartózkodást a rendelet tárgyi hatálya alól, és mivel a schengeni határ-ellenőrzési kódex szerint a hat hónapon belül három hónapot meghaladó tartózkodás már hosszú távú tartózkodásnak minősül, a három hónapnál hosszabb tartózkodást lehetővé tevő ítéleti értelmezés a közösségi joggal ellentétes. Álláspontja szerint a jogalkotói szándék is a hat hónapos időszakon belül legfeljebb három hónapos (akár folyamatos akár nem folyamatos) tartózkodás biztosítására irányult, és ezt a szerződés jóhiszemű, valamint a használt kifejezések szövegösszefüggésükben szokásos értelme, a szerződés tárgya és célja is igazolja, ezen értelmezésnek az uniós jog áthághatatlan korlátot szab. Hivatkozott arra is, hogy az SVE 20. cikk (1) bekezdéséhez képest a kishatárforgalmi rendelet 5. cikkében eltérést enged a kétoldalú megállapodásoknak a folyamatos tartózkodás maximális tartalma tekintetében, de ez csak egy szűkítés tesz lehetővé.
Az alperes eljárási szabálysértésként hivatkozott arra, hogy az I. r. felperes eljárása sérti a Pp. 327. § (1) bekezdését, mert az I. r. felperes közigazgatási per indítására nem jogosult, mivel nem ügyfél és az eljárásnak nem is olyan egyéb résztvevője, akire a határozat rendelkezést tartalmaz.
Utalt továbbá arra, hogy a konzuli kapcsolatokról szóló 1963. évi Bécsi Egyezmény a konzuli feladatok közé a küldő állam honosainak képviseletét, vagy megfelelő képviseletük biztosítását szolgáló intézkedés megtételét nevesíti a fogadó állam bíróságai és más hatóságai előtt, azzal, hogy erre akkor van lehetőség, ha e személyek távollétük, vagy bármely más ok miatt jogaikat és érdekeiket nem tudják időben megvédeni. Ezzel összhangban utalt a Magyar Köztársaság és az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság között 1991. május 31-én aláírt Konzuli Egyezmény (kihirdette: a 2000. évi VIII. törvény) 35. cikkére, mely szerint a konzuli tisztviselőnek joga van a konzuli kerületében arra, hogy a fogadó állam hatóságai előtt a küldő állam olyan állampolgárát képviselje, aki távol van, vagy valamilyen fontos okból nincs abban a helyzetben, hogy jogait és érdekeit kellő időben megvédje. Mindezekre figyelemmel állította, hogy a konzul II. r. felperes képviseletét csak a fenti esetekben láthatta volna el, a jogi képviselet ugyanis a legszükségesebb mértékben a legalapvetőbb beavatkozásokra korlátozott.
A felperesek felülvizsgálati ellenkérelmükben elismerték, hogy az I. r. felperes a Pp. 327. § (1) bekezdése értelmében nem volt a közigazgatási eljárásban ügyfél, így a közigazgatási per megindítására nem jogosult. A Törvény 1. cikk (5) bekezdésének értelmezése körében a jogerős ítéletben foglaltakat megalapozottnak és törvényesnek ítélve kérték a jogerős ítélet hatályban tartását. Álláspontjuk szerint az alperes jogi érvelése az európai uniós normák, illetőleg a Törvény indokolása szerinti jogalkotói cél téves értelmezésén alapul és nem ad választ arra, hogy a szankció alkalmazás körében miért a 2007. évi II. törvény 40. § (1) és (3) bekezdése került alkalmazásra, holott a schengeni határ-ellenőrzési kódex 35. cikke úgy rendelkezik, hogy e rendelet nem érinti a kishatárforgalomra vonatkozó közösségi szabályokat és a kishatárforgalomra vonatkozó hatályon kétoldalú megállapodásokat.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet a Pp. 274. § (1) bekezdése alapján tárgyaláson kívül bírálta el és a jogerős ítéletet a felülvizsgálati kérelem korlátai között vizsgálta.
Az alperes felülvizsgálati kérelme túlnyomórészt alapos az alábbiak szerint.
Az alperes két eljárási szabálysértésre hivatkozott felülvizsgálati kérelmében, melyek közül a Legfelsőbb Bíróság érdemben vizsgálta az I. r. felperes perindítási jogosultságát érintő kifogást.
A Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a jogerős ítélet I. r. felperes vonatkozásában sérti a Pp. 327. § (1) bekezdésében foglaltakat, mivel e rendelkezés folytán a közigazgatási per indítására az ügyfél, és a kifejezetten rá vonatkozó rendelkezés tekintetében az eljárás egyéb résztvevője jogosult.
Tény, hogy a bírósági felülvizsgálat tárgya a II. r. felperes határon történő belépését megtagadó közigazgatási határozat volt, az I. r. felperes e határozattal rendezett közigazgatási jogviszonyban sem saját nevében, sem képviselőként, sem egyéb minőségben nem vett részt, erre egyébként nem is hivatkozott, ezt az elsőfokú bíróság kötelezettsége ellenére nem vizsgálta. A hatósági döntés az I. r. felperesre rendelkezést nem tartalmazott, mivel őt nem vonták hatósági ellenőrzés alá, jogától (országba történő belépés) nem fosztották meg, számára a hatóság kötelezettséget (távolmaradás) még közvetetten sem írt elő. Ez okból az I. r. felperes a Pp. 327. § (1) bekezdése alapján a közigazgatási per megindítására nem volt jogosult, mely tényt az elsőfokú bíróságnak észlelnie kellett volna és az I. r. felperes keresetlevelét - nyilvánvaló érintettsége hiányban - a Pp. 130. § (1) bekezdés g) pontja alapján el kellett volna utasítania, illetve a perindítás hatályának beálltát követően a pert - a Pp. 158. § (1) bekezdésének rendelkezése folytán - hivatalból meg kellett volna szüntetnie a Pp. 157. § a) pontja alapján. Az elsőfokú bíróság lényeges eljárási szabálysértést követett el, amikor a pert nem szüntette meg az I. r. felperessel szemben és mulasztása folytán olyan személy kérelmére folytatta le a közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálatát, aki ilyen kérelem előterjesztésére nem volt jogosult.
A Legfelsőbb Bíróság az alperes e körben megalapozott felülvizsgálati kifogása folytán az elsőfokú bíróság jogerős ítéletét az I. r. felperes vonatkozásában ez okból hatályon kívül helyezte és az I. r. felperessel szemben a pert megszüntette a Pp. 157. § (1) bekezdés a) pontja alapján - figyelemmel a Pp. 130. § (1) bekezdés g) pontjában foglaltakra.
A Legfelsőbb Bíróság érdemben nem foglalkozott az alperes azon eljárási kifogásával, mely a II. r. felperes perbeli képviseletének törvényességére vonatkozott. A II. r. felperest az elsőfokú eljárásban a konzul képviselte, azaz az elsőfokú eljárásban a képviselete megoldott volt.
A Pp. 270. § (1) bekezdése alapján a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítélet jogszerűségét vizsgálja. Az elsőfokú bíróság jogerős ítéletében csak olyan kérdésben foglal állást, mellyel kapcsolatos kifogását a felek bármelyike az elsőfokú eljárásban előterjesztette. Az alperes az elsőfokú eljárásban nem vitatta a II. r. felperes perbeli képviseletének jogszerűségét, ezzel kapcsolatosan nem kérte az elsőfokú bíróság vizsgálódását, állásfoglalását, ezért erre a kérdésre a jogerős ítélet megállapításai és jogi következtetései nem terjednek ki, azaz e kérdés nem volt része az elsőfokú eljárásnak és a jogerős ítéletnek sem, így nem lehet része a felülvizsgálati eljárásnak sem.
Az ügy érdemét érintően a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a jogerős ítélet a Törvény 1. cikk (5) bekezdése helytelen értelmezése folytán sérti a felülvizsgálati kérelem tartalmában hivatkozott Pp. 206. § (1) bekezdésében foglaltakat az alábbiak szerint.
A Legfelsőbb Bíróság egyetért az alperessel abban, hogy a Törvény 1. cikk (5) bekezdésében foglalt rendelkezés helyes értelmezéséhez nem elegendő e jogszabályi rendelkezés grammatikai elemzése, az itt megfogalmazott előírás rendszertani és az uniós joganyaggal összefüggő értelmezésére van szükség, mely feltételezi a szabályozási szintek áttekintését, az alkalmazandó uniós és tagállami normák közötti sorrend felállítását, ezen túlmenően a kishatárforgalmi rezsim rendszertani elemzését, az erre vonatkozó releváns rendelkezések meghatározását.
A schengeni határ-ellenőrzési kódex - alkalmazási körre vonatkozó - 3. cikke kimondja, hogy ezt a rendeletet (a kódexet) a tagállamok belső vagy külső határait átlépő minden személyre alkalmazni kell, az alábbiak sérelme nélkül: a szabad mozgás közösségi jogával rendelkező személyek jogai [a) pont]; a menekültek és a nemzetközi védelmet kérő jogai, különösen a visszaküldési tilalomtekintetében [b) pont].
A schengeni határ-ellenőrzési kódex kishatárforgalomra vonatkozó 35. cikke ugyanakkor tartalmazza, hogy ez a rendelet (kódex) nem érinti a kishatárforgalomra vonatkozó közösségi szabályokat és a kishatárforgalomra vonatkozó, hatályos kétoldalú megállapodásokat, mely értelemszerűen azt jelenti, hogy a kishatárfogalmi rendeletben és a kétoldalú megállapodásokban szabályozott kérdésekben a schengeni határ-ellenőrzési kódex rendelkezései nem alkalmazandók. A kishatárforgalmi rendeletben nem szabályozott kérdésekben a schengeni határ-ellenőrzési kódex mögöttes szabályai alkalmazandók figyelemmel a schengeni határ-ellenőrzési kódex 3. cikkében foglaltakra.
A kishatárforgalmi rendelet (3) preambulum bekezdése akként fogalmaz, hogy a kishatárforgalmi rendszer kivételt képez a személyek határátlépésére irányadó szabályok közösségi kódexének (a schengeni határ-ellenőrzési kódex) létrehozásáról szóló 562/2006/EK európai parlamenti és tanácsi rendeletben foglalt, az Európai Unió tagállamainak külső határait átlépő személyek határon történő ellenőrzésének [..ezáltal nem valamennyi rendelkezésének..] általános szabályai alól.
A kishatárforgalmi rendelet 13. cikk (1) bekezdése értelmében a tagállamok a kishatárforgalmi rendszer végrehajtása céljából az e rendeletben megállapított szabályoknak megfelelően kétoldalú megállapodásokat köthetnek szomszédos harmadik országokkal, illetve hatályban tarthatják a szomszédos harmadik országokkal fennálló, kishatárforgalomról szóló kétoldalú megállapodásaikat is.
A 13. cikk (2) bekezdése értelmében a kétoldalú megállapodás megkötése és módosítása előtt az érintett tagállamnak konzultálnia kell a Bizottsággal, aki a rendelettel való összeegyeztethetőséget vizsgálja.
A fenti rendelkezések alapján kétséget kizáróan megállapítható, hogy a kishatárforgalmi rezsim szempontjából elsődlegesen a kishatárforgalmi egyezmény rendelkezései az irányadóak, a kétoldalú megállapodások csak e rendelet végrehajtására szolgálnak, a megállapodások csak a rendelettel felállított keretszabályokon belül maradhatnak. A kishatárforgalmi rendelet és a kétoldalú megállapodások összhangjáról az elfogadást megelőző, és az esetleges módosítást is érintő bizottsági kontroll gondoskodik, összeütközés esetén a szerződő államok a Bizottság álláspontját kötelesek figyelembe venni és ennek megfelelően a szerződésüket módosítaniuk kell.
Ezen szabályozási struktúrában kellett volna az elsőfokú bíróságnak a Törvény 1. cikk (5) bekezdésében foglalt rendelkezések értelmezését elvégeznie, melyhez elengedhetetlen a kishatárforgalom meghatározása, és ezen intézmény tényleges szerepének ismerete.
A kishatárforgalmi rendelet (2) preambulum-bekezdése szabályozási célként említi, hogy a közösség érdekében áll, hogy a határok ne képezzék akadályát a szomszédokkal folytatott kereskedelemnek, a szociális és kulturális cserének, regionális együttműködésnek. A (4) preambulum-bekezdés szabályozási követelményként fogalmazza meg, hogy olyan kritériumokat, feltételeket kell megállapítani a kishatárforgalom szabályozásakor, melyek egyensúlyt biztosítanak a külső szárazföldi határ gyakori átlépésére jogos indokkal rendelkező, jóhiszemű határ menti lakosok számára a határátlépés megkönnyítése, és az illegális bevándorlás, valamint a bűnözés révén fennálló lehetséges biztonsági kockázatok megelőzésének szükségessége között.
A kishatárforgalmi rendelet 3. cikk 3. pontja a kishatárforgalom kifejezés alatt a határ menti lakosok által egy külső határ rendszeres átlépését érti, például a határterületen való szociális, kulturális vagy megalapozott gazdasági, illetve családi indokú tartózkodás céljából, mely nem haladhatja meg az e rendeletben meghatározott időtartamot. A kishatárforgalomnak négy konjunktív feltétele van e meghatározás szerint: a határ rendszeres átlépése, a jogosult meghatározott övezetben lakik, csak meghatározott övezetre korlátozódik az engedély, és a tartózkodás időtartama limitált.
A kishatárforgalmi rendelet 3. cikk 3. pontjában hivatkozott időtartamot az 5. cikk úgy fogalmazza meg, hogy a kishatárforgalom keretében történő [fogalom szerint: a külső határ rendszeres átlépésével megvalósuló] folyamatos tartózkodás megengedhető leghosszabb idejét, amely nem lépheti túl a három hónapot, a 13. cikkben említett kétoldalú megállapodások határozzák meg.
A Törvény 1. cikk (5) bekezdése értelmében a 2. cikkben meghatározott engedély (értsd: kishatárforgalmi engedély) többszöri beutazásra, és hat hónapon belül legfeljebb három hónapos folyamatos, különösen szociális, kulturális, családi vagy - a nemzeti jogszabályok alapján kereső tevékenységnek nem minősülő - megalapozott gazdasági célú tartózkodásra jogosít a másik Szerződő Fél államának határ menti területén.
A fenti törvényi rendelkezés értelmezésének nehézségét jelenti, hogy a kishatárforgalmi rendszer lényegével látszólag ellentétes, hogy a többszöri beutazás - a kishatárforgalmi rendelet rendszeres határátlépést hangsúlyozó fogalmi meghatározása - mellett a folyamatos tartózkodás maximált idejét nevesíti a normaszöveg.
A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint azonban a jogi szabályozás látszólagos ellentmondásai a rendszertani elemzéssel feloldhatók.
Nem kétséges, mivel erre a kishatárforgalmi rendelet fogalmi meghatározása és más rendelkezése [(4) preambulum-bekezdés, 4. és 6. cikk, 9.cikk b) pont], a Törvény indokolása is egyértelműen utal, hogy a kishatárforgalmi rendszer a sajátos történelmi múlttal rendelkező területen élő, de két országhoz tartozó lakosok számára kíván könnyebb beutazási feltételeket biztosítani, azért, hogy támogassa a kulturális, szociális, családi és egyéb gazdasági kapcsolatok fenntartását, az ahhoz szükséges rendszeres, gyakori átlépés lehetőségét. A kishatárforgalmi rendszer - mivel az egyértelműen a határátlépés egyszerűsítését és ezzel a kapcsolatok könnyített ápolását célozza - nem törekszik arra, hogy lehetőséget biztosítson a szerződő államok állampolgárai számára a meghatározott területen (határ menti részen) megvalósuló hosszabb idejű tartózkodásra. Ezt juttatja kifejezésre egyébként a kishatárforgalmi rendelet - alkalmazási kört szabályozó - 2. cikk a) pontja is, kizárva a kishatárforgalmi rendelet alkalmazását a hosszabb távú tartózkodásra. Ezért e rendszer lényegével ellentétes az elsőfokú bíróság azon jogértelmezése, mely szerint a Törvény 1. cikk (5) bekezdése lehetőséget teremt a három hónapos folyamatos itt tartózkodásra és ezen felül még korlátlan rendszeres beutazásra, mely lényegében egy korlátlan magyarországi tartózkodás elismerését eredményezné és értelmetlenné tenné a hat hónapos intervallum felállítását, ezen túlmenően a hazai és az uniós beutazási és tartózkodási szabályozásba is ütközne [így például a 2007. évi II. törvény 14. § (1) bekezdésébe, 16. § (2) bekezdésébe].
Az elsőfokú bíróság jogértelmezésével szemben a Törvény 1. cikk (5) bekezdése szerint a kishatárforgalmi engedély - igazodva a kishatárforgalmi rezsim céljához és lényegéhez - jogosít a határ többszöri, rendszeres átlépésére, és az első belépéstől számított hat hónapon belül három hónapnál nem hosszabb idejű tartózkodásra, mely tartózkodás időtartamát - a többszöri átlépések folytán - a hatóság összeszámítja, és a fél éven belüli összes itt tartózkodás teljes hossza nem haladhatja meg a három hónapot.
Az elsőfokú bíróság álláspontjának elfogadása esetén az lenne megállapítható, hogy - összeszámításuk hiányában - az eseti belépésekkel realizált tartózkodási idő korlátlan.
Tekintettel arra, hogy sem a kishatárforgalmi rendelet, sem a kétoldalú megállapodás nem tartalmaz előírást arra, hogy a tartózkodási idő túllépése esetén milyen szankció alkalmazására kerülhet sor, ezért a schengeni határ-ellenőrzési kódex V/B. rész szerinti formanyomtatvány használata nem kifogásolható. A bírósági felülvizsgálattal érintett határozat indokolása - az értelemzavaró, a formaszövegből szükségtelenül benne maradó félmondat ellenére - elégséges, és a felperes ügyében adekvát volt.
A Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a jogerős ítélet a felülvizsgálati kérelemben hivatkozott okokból - a fentiekre tekintettel - eljárásjogi és anyagi jogi szempontból is jogszabálysértő, ezért azt a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte és az I. r. felperes vonatkozásában a Pp. 275. § (2) bekezdése, valamint a Pp. 157. § a) pontja alapján - visszautalva a 130. § (1) bekezdés g) pontjára - a pert megszüntette, míg a II. r. felperes keresetét, mint alaptalant a Pp. 339. § (1) bekezdésében foglalt feltételek hiányában elutasította.
(Legf. Bír. Kfv. II. 37.660/2010.)