adozona.hu
AVI 2010.11.120
AVI 2010.11.120
A tulajdonosként való rendelkezésre jogosítás értelmezésénél a Ptk. 112. § (1) bekezdését és a 157. § (1) bekezdését kell figyelembe venni (1992. évi LXXIV. tv. 6. §).
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
2006. május 13-án az eladó, valamint négy természetes személy, mint tulajdonjog vevők és két természetes személy (köztük a felperes), mint haszonélvezeti jog vevők között adásvételi szerződés jött létre a perbeli b.-i ingatlanra vonatkozóan 4 500 000 Ft + 900 000 Ft áfa vételár mellett. Az eladó által kiállított számlán mind a tulajdonjog vevők, mind a haszonélvezeti jog vevők feltüntetésre kerültek. A vevők megállapodtak, hogy a felperes az üdülőegységet bérbeadás útján hasznosítja, egyben k...
AVI 2010.11.120 A tulajdonosként való rendelkezésre jogosítás értelmezésénél a Ptk. 112. § (1) bekezdését és a 157. § (1) bekezdését kell figyelembe venni [1992. évi LXXIV. tv. 6. §].
2006. május 13-án az eladó, valamint négy természetes személy, mint tulajdonjog vevők és két természetes személy (köztük a felperes), mint haszonélvezeti jog vevők között adásvételi szerződés jött létre a perbeli b.-i ingatlanra vonatkozóan 4 500 000 Ft + 900 000 Ft áfa vételár mellett. Az eladó által kiállított számlán mind a tulajdonjog vevők, mind a haszonélvezeti jog vevők feltüntetésre kerültek. A vevők megállapodtak, hogy a felperes az üdülőegységet bérbeadás útján hasznosítja, egyben képviselőként jelölték ki az adóalanyisághoz fűződő jogok és kötelezettségek gyakorlására. A felperes 2004. II. negyedévre benyújtott bevallásában 900 000 Ft levonható adót szerepeltetett az általános forgalmi adóról szóló 1992. évi LXXIV. törvény (a továbbiakban: Áfa. tv.) 48. § (4) bekezdés ba) pontjára hivatkozással.Az elsőfokú adóhatóság kiutalás előtti ellenőrzést folytatott le, melynek eredményeként a felperes terhére 900 000 Ft általános forgalmi adókülönbözetet állapított meg, melynek kiutalását elutasította, egyben 225 000 Ft adóbírságot szabott ki. Az alperes határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta azzal, hogy termékértékesítés nem történt, az áfa-visszaigénylést a 4. § (2) bekezdése sem alapozza meg, a számla nem felel meg az Áfa. tv. 35. § (1) bekezdés a) pontjában foglaltaknak, az adóbírság elengedésére vonatkozó kérelmet nem tartotta alaposnak.
A felperes keresetében az alperes határozatának hatályon kívül helyezését és perköltség megállapítását kérte azzal, hogy tévesen értékelte a termékértékesítés fogalmát, a felperes tulajdonosként való rendelkezésre volt jogosult. A számla megfelel az Áfa. tv., illetve a számvitelről szóló 2000. évi C. törvény (a továbbiakban: Sztv.) szabályainak. Az adóbírság megállapításánál nem gyakorolta megfelelően mérlegelési és méltányossági jogkörét. Nem tett eleget továbbá kitanítási kötelezettségének és tényállás tisztázási kötelezettségének sem.
Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét elutasította. Ítéletének indokolásában az Áfa. tv. 6. § (1) bekezdése alapján megállapította, hogy az eladó és a felperes között termékértékesítés nem valósult meg. A felperest, mint haszonélvezőt a Ptk. 119. § (1) bekezdés szerinti rendelkezési jog nem illette meg. A haszonélvezeti jog a tulajdonjog kivált és önállósult részjogosítványokat tartalmaz.
Kifejtette, hogy az adóhatósági joggyakorlat elismer olyan személyt is tulajdonosként való rendelkezésre jogosultnak, aki a tulajdonjogot nem szerzi meg (részletvételt, lízing, tulajdonjog fenntartásával történő adásvétel). Ezekben az esetekben az átvevő egy későbbi időpontban tulajdonossá válik, így jogosult a tulajdonjog lényeges, polgári jogi értelemben vett megszerzése előtt rendelkezni a dolog felett.
A felperes adóalanyiságát az általa csatolt, képviselőként történt kijelölését és az ingatlan bérbeadására való feljogosítását tartalmazó közös nyilatkozat sem alapozza meg. Az Áfa. tv. 4. § (2) bekezdése e körben kettős feltételt szab: a tulajdonjogot és a használati (illetve hasznosítási) jogot együttesen. A közös tulajdon azonban nem állt fenn, hiszen a felperesnek csak haszonélvezeti joga van. Másrészt az ingatlan tulajdonostársak általi közös használatát a felperes haszonélvezeti joga zárja ki.
A benyújtott számla nem felelt meg az Áfa. tv. 35. § (1) bekezdés a) pontjának sem. A perbeli esetben a felperes részére termékértékesítés nem történt, a számlán a neve mégis vevőként szerepelt.
A kitanítási kötelezettség elmulasztására való felperesi hivatkozással kapcsolatban kifejtette, hogy az adóalanyok áfa-körbe történő bejelentkezésekor az adóhatóságnak nem kell vizsgálnia, hogy az adóalanynak a bejelentkezést követően mi a célja, csupán a bejelentkezés alanyi-tárgyi feltételeit kell vizsgálnia.
A bírság mértékénél nem releváns körülmény, hogy a felperes adott esetben egy ingatlanértékesítésre specializálódott ügyvédi irodától kapott felvilágosítást. Az adóbírság kiszabása egyebekben megfelelt az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény (a továbbiakban: Art.) 170. § (1) és 171. § (1) bekezdésében foglaltaknak. Az adóhatóság diszkrecionális jogkörében elengedte a kiszabható adóbírság 50%-át. A döntés okszerű, jogszabálysértés nem volt megállapítható, így a Pp. 339/B. §-a alapján nem volt helye felülmérlegelésnek.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet kérve annak hatályon kívül helyezését, és keresetének történő helyt adást. Továbbra is fenntartotta, hogy termékértékesítés történt, így jogszerű volt az áfa-levonás gyakorlása. A számla megfelelt az Áfa. tv., illetve az Sztv. előírásainak, az adóhatóság megsértette a kitanítási kötelezettség szabályait, illetve törvénysértően nem gyakorolta méltányossági jogkörét.
Az alperes a jogerős ítélet hatályában való fenntartását indítványozta.
A Legfelsőbb Bíróság a megyei bíróság ítéletét hatályában fenntartotta.
A Pp. 270. § (2) bekezdése alapján a fél a jogerős ítélet felülvizsgálatát jogszabálysértésre hivatkozással kérheti a Legfelsőbb Bíróságtól. A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet a Pp. 275. § (2) bekezdése értelmében csak a felülvizsgálati kérelem és csatlakozó felülvizsgálati kérelem keretei között vizsgálhatja felül. A Legfelsőbb Bíróság a felperes által benyújtott felülvizsgálati kérelem tartalmából megállapította, hogy jogszabálysértésként már nem hivatkozott az Áfa. tv. 4. § (2) bekezdése szerinti speciális adóalanyiság fennállására, így e körben a jogerős ítélet megállapításait felülvizsgálni nem lehetett.
A perben alapvetően eldöntendő kérdés az volt, hogy az eladó és a felperes között történt-e az Áfa. tv. 6. § (1) bekezdése szerinti termékértékesítés vagy sem. E szerint termékértékesítés: a birtokba vehető dolog ellenérték fejében történő átengedése, mely az átvevőt tulajdonosként való rendelkezésre jogosítja. A tulajdonosként való rendelkezésre jogosítás értelmezésénél az elsőfokú bíróság helytállóan hívta fel a Ptk. 112. § (1) bekezdését, illetve 157. § (1) bekezdését. A Ptk. 157. § (1) bekezdése értelmében haszonélvezeti jogánál fogva a jogosult a más személy tulajdonában álló dolgot birtokában tarthatja, használhatja, és hasznait szedheti. Ezzel a haszonélvezeti jog jogosultja a tulajdonjog bizonyos részjogosítványait gyakorolhatja. A tulajdonosként való rendelkezési jog azonban ennél több, többletjogosítványokat foglal magába, amelyekkel a felperes nem rendelkezett. A tulajdonosként való rendelkezés fogalmának vizsgálatánál helytállóan hivatkozott az elsőfokú bíróság azokra az esetekre, amikor a tulajdonjogot meg nem szerzőt mégis tulajdonosként való rendelkezésre jogosultnak lehet elismerni. Ezek a speciális esetek azonban nem azonosak a felperes haszonélvezeti jogi státuszával. Azokban a speciális esetekben a tulajdonjogot potenciálisan megszerezhető adóalany szerepel, míg a felperes esetében az általa kötött adásvételi szerződés alapján nem is szerezhetne - még a jövőben sem - tulajdonjogot. A felperes az ingatlanhoz kapcsolódó vagyonértékű jogot szerzett, amely nem azonos a tulajdonosként való rendelkezési jog megszerzésével.
Mivel az eladó és a felperes között termékértékesítés nem valósult meg, így többek között a felperes nevére kiállított számla sem felelhet meg az Áfa. tv. 35. § (1) bekezdés a) pontjában foglaltaknak, erre jogszerűen nem lehetett alapítani áfa-visszaigénylési jogosultságot.
A felperesnek a kioktatási kötelezettség elmaradására vonatkozó érvelése sem helytálló. Amikor a felperes adóalanyként bejelentkezett, az adóhatóságnak nem volt és nem is lehetett tudomása, hogy milyen ingatlan milyen hasznosításával kapcsolatban lesz majd a felperesnek adófizetési kötelezettsége, vagy áfa-visszaigénylési jogosultsága.
Az adóbírság körében az elsőfokú bíróság helytállóan állapította meg, hogy az adóhatóságok az Art. 170. § (1) bekezdése, 171. § (1) bekezdésében meghatározottak szerint jártak el, az adóbírságot 50% helyett 25%-ban állapították meg, de a további mérséklésre jogszabályalapot nem találtak, melynek indokait is tartalmazza a határozat. E körben az adóhatóság eleget tett a mérlegelési jogkörben hozott határozat jogszabályi előírásainak, így a Pp. 339/B. § alapján nem volt helye a diszkrecionális jogkörben hozott határozat felülmérlegelésének.
A fentiekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta.
(Legf. Bír. Kfv. I. 35.164/2007.)