adozona.hu
BH+ 2010.4.177
BH+ 2010.4.177
I. A Cstv. 57. § (1) bekezdés h) pontjában szereplő hitelezők minden követelését ebbe a pontba kell sorolni, kivéve a felszámolási költségnek minősülő igényeket [1991. évi XLIX. tv. (Cstv.) 57. § (1) bek., h) pontja]. II. A felszámoló a hitelezői igények besorolása miatt benyújtott kifogás alapján indult eljárásban az adós képviselőjeként jár el [1991. évi XLIX. tv. (Cstv.) 27/A. § (9) bek.]. III. A munkavállaló rendkívüli felmondásának megítélése a felszámolási eljárás során [1991. évi XLIX. tv. (Cstv.) 57
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
A jogerős végzésben megállapított és a felülvizsgálati kérelmek elbírálása szempontjából jelentős tényállás a következő:
Az adós felszámolására irányuló kérelmet 2006. december 20-án nyújtották be a bírósághoz, mely alapján a bíróság a 17. Fpk. 01-07-000144 számú eljárásban 2007. november 29-én a Cégközlönyben közzétett végzésével indította meg a felszámolást, felszámolóként a C. Vagyonkezelő és Felszámoló Zrt.-t jelölte ki.
A hitelezők az adósnál fennálló munkaviszonyukat 2007. február 28-...
BH+ 2010.4.177 I. A Cstv. 57. § (1) bekezdés h) pontjában szereplő hitelezők minden követelését ebbe a pontba kell sorolni, kivéve a felszámolási költségnek minősülő igényeket [1991. évi XLIX. tv. (Cstv.) 57. § (1) bek., h) pontja].
II. A felszámoló a hitelezői igények besorolása miatt benyújtott kifogás alapján indult eljárásban az adós képviselőjeként jár el [1991. évi XLIX. tv. (Cstv.) 27/A. § (9) bek.].
III. A munkavállaló rendkívüli felmondásának megítélése a felszámolási eljárás során [1991. évi XLIX. tv. (Cstv.) 57. § (3) bek., az 1992. évi XXII. tv. (Mt.) 96. § (7) bek.].
A jogerős végzésben megállapított és a felülvizsgálati kérelmek elbírálása szempontjából jelentős tényállás a következő:Az adós felszámolására irányuló kérelmet 2006. december 20-án nyújtották be a bírósághoz, mely alapján a bíróság a 17. Fpk. 01-07-000144 számú eljárásban 2007. november 29-én a Cégközlönyben közzétett végzésével indította meg a felszámolást, felszámolóként a C. Vagyonkezelő és Felszámoló Zrt.-t jelölte ki.
A hitelezők az adósnál fennálló munkaviszonyukat 2007. február 28-án kelt rendkívüli felmondással megszüntették, s munkabérük megfizetése érdekében a munkaügyi bíróságon keresetet terjesztettek elő. A munkaügyi bíróság ítéletében kötelezte az adóst
- T. L.-né részére elmaradt munkabérként 580 000 Ft, meleg étkezési jegy és ebéd hozzájárulás címén 31 000 Ft, BKV bérlet ára címén 7350 Ft, felmondási időre járó átlagkereset címén 884 500 Ft, végkielégítés címén 1 740 000 Ft, szabadságmegváltás címén 232 000 Ft megfizetésére;
- G.-né T. B. vonatkozásában elmaradt munkabérként 203 273 Ft, meleg étkezési jegy és ebéd hozzájárulás címén 31 000 Ft, felmondási időre járó átlagkereset címén 259 000 Ft megfizetésére;
- Zs. Z.-né részére elmaradt munkabérként 280 000 Ft, meleg étkezési jegy és ebéd hozzájárulás címén 31 000 Ft, felmondási időre járó átlagkereset címén 427 000 Ft, szabadságmegváltás címén 21 000 Ft megfizetésére;
- Sz-né J. É. részére elmaradt munkabérként 280 000 Ft, meleg étkezési jegy és ebéd hozzájárulás címén 31 000 Ft, felmondási időre járó átlagkereset címén 258 000 Ft, szabadságmegváltás címén 42 000 Ft megfizetésére;
- O. Z.-né vonatkozásában elmaradt munkabérként 340 000 Ft, meleg étkezési jegy és ebéd hozzájárulás címén 31 000 Ft, felmondási időre járó átlagkereset címén 517 500 Ft, végkielégítés címén 850 000 Ft, szabadságmegváltás címén 68 000 Ft megfizetésére.
A felszámolás megindulása után a hitelezők bejelentették igényüket a felszámolóhoz, aki közölte, hogy azt a nyilvántartásba vételi díj megfizetése esetén a csődeljárásról és a felszámolási eljárásról szóló 1991. évi XLIX. törvény (Cstv.) 57. § (1) bekezdés h) pontjába fogja sorolni, míg az összegszerűen meg nem határozott késedelmi kamatigényt a g) pontba.
A hitelezők a felszámoló igénybesorolásra és regisztrációs díj megfizetésére vonatkozó intézkedése ellen külön-külön kifogást jelentettek be a bírósághoz, melyek elbírálására indult eljárásokat a bíróság egyesítette. A hitelezők hivatkoztak arra, hogy nem vezető tisztségviselők, vagy vezető állású munkavállalók a társaságban és ugyan részvényesek, de sem többségi befolyással, sem meghatározó befolyással nem rendelkeznek, tehát ezen az alapon sem lehet a h) pontba sorolni igényüket.
Az elsőfokú bíróság felhívására a hitelezők közölték, hogy T. L.-né 700 e Ft, Sz.-né J. É. 500 e Ft, Zs. Z.-né 100 e Ft, G.-né T. B. 300 e Ft, O. Z.-né 400 e Ft névértékű részvénnyel rendelkezik.
Az elsőfokú bíróság a kifogásnak helyt adott és a besorolásra, valamint a nyilvántartásba vételi díj megfizetésére vonatkozó felszámolói intézkedést megsemmisítve kötelezte a felszámolót, hogy a hitelezői igényeket a Cstv. 57. § (1) bekezdés a) pontjába felszámolási költségként sorolja be és kezelje.
A felszámoló fellebbezésében az elsőfokú bíróság végzésének megváltoztatását és a kifogás elutasítását kérte.
A másodfokú bíróság részben megváltoztatta az elsőfokú bíróság határozatát és kötelezte a felszámolót, hogy
- T. L.-né 580 000 Ft, 442 500 Ft, 1 740 000 Ft, valamint 232 000 Ft forint összegű hitelezői igényét a Cstv. 57. § (1) bekezdés a) pontjába, míg 31 000 Ft, 7350 Ft, valamint 442 500 Ft igényét a törvényhely h) pontjába,
- G.-né T. B. 203 273 Ft és 129 500 Ft igényét a Cstv. 57. § (1) bekezdés a) pontjába, míg 31 000 Ft és 129 500 Ft igényét a törvényhely h) pontjába,
- Zs. Z.-né 280 000 Ft, 213 500 Ft valamint 21 000 Ft összegű hitelezői igényét a Cstv. 57. § (1) bekezdés a) pontjába, míg 31 000 Ft valamint 213 500 Ft igényét a törvényhely h) pontjába,
- Sz.-né J. É. 280 000 Ft, 129 000 Ft valamint 42 000 Ft összegű hitelezői igényét a Cstv. 57. § (1) bekezdés a) pontjába, míg 31 000 Ft és 129 000 Ft igényét a törvényhely h) pontjába,
- O. Z.-né 340 000 Ft, 258 750 Ft valamint 850 000 Ft és 68 000 Ft összegű hitelezői igényét a Cstv. 57. § (1) bekezdés a) pontjába, míg 31 000 Ft valamint 258 750 Ft igényét a törvényhely h) pontjába sorolja be és vegye nyilvántartásba azzal, hogy a h) pontba sorolt igényeket az utánuk járó regisztrációs díj megfizetését követően lehet nyilvántartásba venni és besorolni.
Kötelezte a bíróság a felszámolót arra is, hogy a hitelezők által bejelentett késedelmi kamat igényt - a regisztrációs díj megfizetését követően - a törvény 57. § (1) bekezdés g) pontjába sorolja be és vegye nyilvántartásba.
A másodfokú bíróság rendelkezett továbbá arról, hogy az eljárással felmerült költségeiket a felek maguk viselik.
A másodfokú bíróság végzése indokolásában kifejtette, hogy a Cstv. 57. § (1) bekezdés a) pontja, h) pontja és (3) bekezdése egybevetéséből az a következtetés vonható le, hogy a törvény nem zárja ki a felszámolási költségek köréből az adós tagjait (részvényeseit) megillető munkabért és egyéb bérjellegű juttatásokat, az őket megillető juttatások a törvényi megszorításokkal felszámolási költségnek minősülnek, a felszámolási költségnek nem minősülő tőkeköveteléseket mindegyik hitelező vonatkozásában h) pontba kell sorolni. Így felszámolási költségként kell figyelembe venni a végkielégítés összegén felül a felmentési időre járó átlagkeresetüket is, amely azonban csak fele a munkaügyi bíróság által megállapított felmondási időre járó átlagkeresetnek.
A másodfokú bíróság álláspontja szerint azonban nem minősül munkabérnek, illetve egyéb bérjellegű juttatásnak, ha a munkavállaló a munkáltatótól a juttatást szociális helyzetének javítása érdekében nyújtott támogatásként kapja. A törvény csak az alapvetően megélhetést biztosító munkabért, illetve bérjellegű juttatást sorolja előbbre, illetve a törvényi szabályozásnak megfelelően a munkavégzés alóli felmentési időre jutó átlagkereset és a végkielégítés egy részét; az étkezési utalvány és a helyi közlekedési bérlet azonban a szociális helyzet javítása érdekében nyújtott támogatás, ezért nem sorolható a felszámolási költségek közé.
A másodfokú jogerős határozat ellen mind a hitelezők, mind a felszámoló felülvizsgálati kérelmet nyújtottak be.
A hitelezők kérték "az adós gazdálkodó szervezet által előterjesztett fellebbezés" elutasítása mellett a másodfokú bíróság határozatának hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság végzésének hatályában való fenntartását, illetve a másodfokú bíróság végzésének megváltoztatásával az elsőfokú bíróság végzésének helybenhagyását, valamint az adós marasztalását a költségekben.
Álláspontjuk szerint jogszabálysértő a másodfokú bíróság határozata, mert a felszámoló nem saját személyében, hanem az adós képviseletében fellebbezte meg az elsőfokú határozatot, ezért kérték - a fellebbezés "szabálytalansága" miatt - a fellebbezés elutasítását.
Másodlagos kérelmükhöz kapcsolódóan előadták, hogy a másodfokú bíróság téves jogi álláspont alapján minősítette az Mt. 96. § (7) bekezdésében írt összegnek csupán 50%-át felszámolási költségnek. A rendkívüli felmondás folytán az adóst terhelő munkabér és egyéb bérjellegű juttatások mértékét a munkaügyi bíróság jogerős ítéletében összegszerűen megállapította, így ez a kötelezettség a Cstv. 57. § (2) bekezdés a) pontjában írt költségek között veendő figyelembe. A Cstv. 57. § (3) bekezdése a munkáltató rendes felmondása esetére tartalmaz szabályokat. Tekintettel arra, hogy munkaviszonyuk rendkívüli felmondással szűnt meg és az adós gazdálkodó szervezetet terhelő munkabér és egyéb bérjellegű juttatások mértékét jogerős ítélet állapította meg, ezért e munkabér követelés csak egységesen kezelhető és annak teljes összege felszámolási költség.
Sérelmezték továbbá a "szociális helyzet javítása érdekében nyújtott támogatás" besorolását arra hivatkozva, hogy az Mt. 153. § (1) bekezdése alapján azt a költséget, amely a munkával kapcsolatban a munkavállalónál szükségesen és indokoltan merült fel, a munkáltatónak meg kell térítenie. Álláspontjuk szerint a jogerős ítéletben megállapított költségtérítés jogcímének felszámolási eljárás során történő felülvizsgálatára nincs lehetőség. Utaltak arra is, hogy a költségtérítésen túlmenően az étkezési hozzájárulás gyakorlatilag beépült a bérbe, és ez a tömeges alkalmazásra tekintettel köztudomású is.
A felszámoló felülvizsgálati kérelmében kérte a másodfokú bíróság végzésének hatályon kívül helyezését és a kifogások elutasítását, valamint a hitelezők marasztalását a másodfokú és a felülvizsgálati eljárás költségeiben. Álláspontja változatlanul az volt, hogy a gazdálkodó szervezet tagjának valamennyi követelését a h) pontba kell sorolni függetlenül annak jogcímétől. Hivatkozott a h) pontot beiktató 2006. évi VI. törvény 16. §-ához fűzött indokolásra, mely szerint a szabályozás indoka az, hogy ezekben az esetekben az adós és a követelés jogosultja között olyan szoros kapcsolat van, amely miatt a követelés nem oszthatja a többi hitelező - azonos típusú - követelésének sorsát. A kielégítési sorrend kiegészítése kifejezésre juttatja, hogy e követelések teljesítésére csak valamennyi hitelező igényének kielégítése után kerülhet sor függetlenül attól, hogy követelésük jogi természete egyébként más besorolást tenne lehetővé.
A munkabérre vonatkozó általános rendelkezésekhez képest - melyek az 57. § (1) bekezdés a) pontjában kerültek megfogalmazásra - a h) pont speciális szabályozást jelent. Felhívta a figyelmet arra is, hogy miután időben is később került a jogszabályba a h) pontban foglalt rendelkezés, ebből is arra lehet következtetni, hogy a jogalkotó az adóssal összefonódásban álló hitelezők valamennyi követelését hátra kívánta sorolni, még a biztosított követeléssel rendelkező hitelezők igénye is ide sorolandó, ha megfelelnek a h) pont feltételeinek.
A hitelezők felülvizsgálati ellenkérelmükben ismételten hivatkoztak arra, hogy álláspontjuk szerint nem a felszámoló (hanem az adós) nyújtotta be a felülvizsgálati kérelmet, ezért kérték annak elutasítását. Érdemben kérték, hogy felülvizsgálati kérelmüknek adjon helyt a Legfelsőbb Bíróság a munkabér védelmét biztosító jogszabályokra hivatkozással.
A Legfelsőbb Bíróság a jogerős másodfokú végzést a felülvizsgálati kérelmek keretei között vizsgálta felül a Cstv. 6. § (3) bekezdése szerint alkalmazott Pp. 275. § (2) bekezdése alapján.
A felülvizsgálati kérelmek alapján a Legfelsőbb Bíróságnak az alábbi jogkérdésekben kellett állást foglalnia:
1. A hitelezők igényének a besorolásával kapcsolatban benyújtott kifogás alapján indult eljárásban a felszámoló az adós képviseletében jár el, vagy saját személyében?
2. A 2006. július 1-je és 2007. július 15-e közötti időszakban indult felszámolási eljárásokban a felszámolóhoz bejelentett hitelezői igények kielégítési sorrendbe történő besorolásánál a Cstv. 57. § (1) bekezdés h) pontjában felsorolt tag fogalmát szűken kell értelmezni, vagy abba beletartozik a részvényes is? Van-e jelentősége az adósban meglévő részesedés mértékének az adóssal szembeni követelés besorolásakor?
3. A Cstv. 57. § (1) bekezdés a) és h) pontjai, valamint az 57. § (3) bekezdésének összevetéséből megállapítható-e az, hogy a munkabér jellegű igényeket - függetlenül annak jogosultjától - mindenképpen előnyben akarta részesíteni a jogalkotó, vagy ez nem állapítható meg és a jogcímtől függetlenül minden h) pontban felsorolt jogosult igényét ebbe a pontba kell besorolni?
4. A munkavállaló rendkívüli felmondásából származó követelése hátrányosabb helyzetbe sorolható-e mint a munkáltató felmondása alapján érvényesíthető igények és szociális juttatásnak vagy bérjellegű juttatásnak minősülnek-e az étkezési utalvány illetve helyi utazási költségtérítés címén adott juttatások?
1. A felülvizsgálati kérelem érdemi elbírálását megelőzően a Legfelsőbb Bíróságnak állást kellett foglalni abban a kérdésben, hogy a felszámoló az adós képviseletében, vagy saját személyében jár-e el a hitelezői igények besorolásával kapcsolatos kifogások esetén.
A Cstv. 27/A. § (9) bekezdése szerint a kijelölt felszámoló tevékenysége során az adós gazdálkodó szervezet képviseletében jár el. A hitelezők az adóssal szembeni igényeiket (pénzköveteléseiket) jelentik be a felszámolási eljárásban a felszámolónak, s az adóssal szembeni hitelezői igények elfogadása, vitatása, besorolása során a felszámoló nem az adóstól független félként nyilatkozik, hanem mint az adós gazdasági társaság képviselője. Ebből következően nem sértett jogszabályt a másodfokú bíróság akkor, amikor érdemben vizsgálta a felszámolónak az adós képviseletében benyújtott fellebbezését, és az ismertetett indokok miatt a felszámolónak az adós képviseletében benyújtott felülvizsgálati kérelmét is érdemben bírálta el a Legfelsőbb Bíróság.
2. A 2006. július 1-je és 2007. július 15. közötti időszakban hatályban volt Cstv. 57. § (1) bekezdésének h) pontjában szereplő felsorolásból a "részvényes" kifejezés hiányzott, csak a "tag" követelését nevesítette itt a törvény. A h) pontot beiktató 2006. évi VI. törvény indokolásából azonban egyértelműen megállapítható, hogy a törvényalkotó nem kizárólag azoknak gazdálkodó szervezeteknek az esetében kívánta érvényesíteni az adóssal összefonódásban álló hitelezők követelésének hátrább sorolását, amelyeknél tagnak nevezi a társasági törvény (vagy egyéb törvény) a részesedéssel rendelkező tulajdonost. Ebből következően tehát a részvényes hitelező követelését is ide kell sorolni, ebben a tekintetben a Legfelsőbb Bíróság elfogadja a másodfokú bíróság jogi álláspontját.
Annak sincs jelentősége - a Csődtörvénynek a jelen eljárásra alkalmazandó szabályai szerint - hogy a tag(részvényes) mekkora tulajdoni részesedéssel rendelkezik az adós gazdálkodó szervezetben.
3. A másodfokú bíróság arra a jogi álláspontra helyezkedett, hogy a Cstv. 57. § (2) bekezdésében felsorolt jogcímek alapján érvényesíthető igényeket - függetlenül attól, hogy ki a jogosultja - felszámolási költségnek kell minősíteni, s azt vizsgálta, hogy a h) pontos hitelezők felszámolási költségek közé sorolható igényei privilegizáltan érvényesíthetők-e vagy sem.
A felszámolási költségként felsorolt igények között vannak olyanok, amelyek már a felszámolás kezdő időpontja előtt is keletkezhettek, esetleg esedékessé is váltak, de jogcímükből következően a törvény privilegizált kielégítésüket lehetővé teszi - ilyenek a munkabérigények és a bérjellegű juttatások.
A felszámolási költségek többi része csak a felszámolás kezdő időpontja után keletkezhet, kiemelésük célja az, hogy az adós felszámolása - gazdálkodási tevékenységének befejezése, a törvényben előírt különböző kötelezettség - teljesíthető legyen, tehát ezekben az esetekben a követelés keletkezésének időpontja teszi a korábban keletkezett igényekhez képest privilegizálttá az igényeket.
A felülvizsgálat tárgya a hitelezők munkabér igényének és bérjellegű juttatás iránti a besorolása.
A Cstv. 57. § (1) bekezdés h) pontjában felsorolt jogosultak munkabérigényének besorolása tekintetében kétféle álláspontot vizsgált meg a Legfelsőbb Bíróság.
Az egyik szerint (a felszámoló álláspontja) a jogalkotó szándékát a h) pontot beiktató 2006. évi VI. törvény indokolásából lehet megállapítani. Ennek értelmében "a törvény megvalósítja az adóssal összefonódásban lévő hitelezők biztosított és nem biztosított követeléseinek a kielégítési sorrendben hátrébb rendelését. A kielégítési sorrend utolsó helyére sorolja - új h) pont beiktatásával - azokat a követeléseket, amelyek jogosultja a gazdálkodó szervezet tagja, vezető tisztségviselője vagy annak hozzátartozója, illetve az adós többségi befolyása alatt (Ptk. 685/B. §) álló gazdálkodó szervezet, vagy amelyek az adós ingyenes szerződései alapján állnak fenn.
A szabályozás indoka az, hogy ezekben az esetekben az adós és a követelés jogosultja között olyan szoros kapcsolat van, amely miatt a követelés nem oszthatja a többi hitelező - azonos típusú - követelésének sorsát. A kielégítési sorrend kiegészítése kifejezésre juttatja, hogy e követelések teljesítésére csak valamennyi hitelező igényének kielégítése után kerülhet sor függetlenül attól, hogy követelésük jogi természete egyébként más besorolást tenne lehetővé."
E szerint az értelmezés szerint a jogalkotó jogcímtől - és az előzőekben kifejtettek szerint a tulajdoni részesedés mértékétől - függetlenül a h) pontban felsorolt személyek (hitelezők) valamennyi követelését ide kívánta sorolni. E megközelítés értelmében tehát az adóssal szembeni munkabér követelések jogosultjai nem privilegizáltan kapnak kielégítést és nem vehető igénybe követelésük kielégítése kapcsán a Munkaerőpiaci Alap bérgarancia részének támogatása sem.
Ennek az álláspontnak az alapján azonban nem lehet értelmezni a Cstv. 57. § (3) bekezdésében foglalt azt a rendelkezést, amely a vezető állású munkavállalók felszámolási költségként figyelembe vehető átlagkereset és végkielégítés iránti követelését korlátozza. A h) pontban ugyanis a vezető állású munkavállalók is fel vannak sorolva, s ha a fent kifejtett álláspont a helytálló lenne, akkor a h) pont beiktatásával egyidejűleg módosított (3) bekezdésbeli mondatnak nem lenne értelme, mert a vezető állású munkavállaló soha nem kaphatná meg munkabérigényét felszámolási költségként.
A másik - a másodfokú bíróság által elfoglalt - álláspont a jogalkotó akaratának a megállapítása tekintetében arra hivatkozik, hogy a 2006. évi VI. törvény vezette be a kielégítési sorrendbe a h) pontot és ekkor történt az 57. § (3) bekezdésének a módosítása is:
- a h) pontba sorolandók "azok a követelések, amelyek jogosultja" az ebben a pontban felsorolt, az adóssal összefonódásban levő személy (tagok, vezető tisztségviselők, vezető állású munkavállalók, hozzátartozójuk); míg
- az 57. § (3) bekezdése szerint "e rendelkezés alkalmazásában az adós vezető állású munkavállalói tekintetében kizárólag a Munka Törvénykönyvében megállapított összeg vehető figyelembe".
A Cstv. 57. § (1) bekezdés a) pontja és h) pontja valamint az 57. § (3) bekezdés szövegének egybevetéséből csak az a logikai következtetés vonható le, hogy a jogalkotó minden munkabért és egyéb bérjellegű juttatást - függetlenül attól, hogy ki annak a jogosultja - felszámolási költségnek kívánt minősíteni, és csak egyetlen korlátot állított ezzel kapcsolatban: az 57. § (3) bekezdésében foglaltakat. Nem magyarázható ugyanis másképpen a (3) bekezdésnek az a szabálya, hogy a vezető állású munkavállalók számára lehetővé teszi a felszámolási költségként való követelésérvényesítést a munkabér jogcímén fennálló igényük vonatkozásában, ugyanakkor a h) pont a vezető állású munkavállalókat is felsorolja.
A Legfelsőbb Bíróság egyetért a másodfokú bíróság jogerős határozatában kifejtett állásponttal, mely szerint a jogalkotó az 57. § (3) bekezdése módosításának és az (1) bekezdés h) pontjának egyidejű beiktatásával egyértelművé tette, hogy nem kívánja az adóssal összefonódásban álló személyek munkabér, egyéb bérjellegű juttatás, végkielégítés, stb. igényét kizárni a felszámolási költségként való érvényesítésből arra ezek a személyek is privilegizáltan tarthatnak igényt.
A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint azonban nem csupán az említett rendelkezés alapozza meg azt, hogy a h) pontban felsorolt személyek valamennyi felszámolási költségek között figyelembe vehető követelését privilegizáltan kell besorolni, mert ezek a szabályok csak a munkabér és bérjellegű juttatások, végkielégítések besorolására alkalmazhatók, arra adnak logikus magyarázatot.
A felszámolási költségnek minősülő követelések többi részének abból a jellegzetességéből azonban, hogy ezek a követelések a felszámoló által ellenőrzött időszak alatt keletkeznek az adóssal szemben, s ebben az időszakban - a felszámolás kezdő időpontja után - már a h) pontban felsorolt személyek nincsenek befolyással az adós gazdálkodására, levonható az a következtetés, hogy a h) pontban felsorolt személyek (hitelezők) felszámolási költségek közé sorolható valamennyi követelését - a vezető állású munkavállalókra vonatkozó korlátozással - a Cstv. 57. § (1) bekezdés a) pontjában, illetve a (2) bekezdésben foglaltak szerint kell besorolni és kielégíteni.
4. A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint a másodfokú bíróság tévedett azonban akkor, amikor a Munkaügyi Bíróság által átlagkereset jogcímén megállapított követelésnek csak az 50 %-át vette figyelembe felszámolási költségként. A Cstv. 57. § (3) bekezdése a munkáltató rendes felmondás esetére állapít meg feltételeket.
A Legfelsőbb Bíróság 1/2003. PJE polgári jogegységi határozata szerint a Cstv. 57. § (3) bekezdését a munkavállaló által történő jogszerű rendkívüli felmondás esetén is alkalmazni kell. A jogegységi határozat indokolása kifejti, hogy a munkáltató általi rendes felmondás, valamint a munkavállaló részéről történő rendkívüli felmondás két önálló munkajogi jogintézmény, a munkaviszony megszüntetésének két - jogkövetkezményeit tekintve is - eltérő módja. A munkajog azonban éppen a Cstv. 57. §-ának (3) bekezdésében említett két juttatás, vagyis a felmentési időre járó átlagkereset, illetőleg a végkielégítés szabályainak alkalmazása szempontjából nem tesz különbséget a munkáltatói rendes felmondás és a munkavállalói rendkívüli felmondás között. Az Mt. 96. §-ának (7) bekezdése értelmében, ha a munkaviszonyt a munkavállaló szünteti meg rendkívüli felmondással, a munkáltató köteles részére annyi időre járó átlagkeresetet kifizetni, amennyi a munkáltató rendes felmondása esetén járna, továbbá megfelelően alkalmazni kell a végkielégítés szabályait is. A jogalkotó ezzel a törvényi analógiát tartalmazó rendelkezéssel azt kívánta biztosítani, hogy az ott említett két juttatás szempontjából a jogszerű rendkívüli felmondással élt munkavállaló ne kerüljön hátrányosabb helyzetbe annál, mintha a munkáltató mondott volna fel neki. A munkaügyi szabályozásban kifejeződő jogelv egyértelműen az, hogy a jogilag védett érdek - nevezetesen a munkaviszonya önhibáján kívül történt megszűnése miatt jövedelem nélkül maradt munkavállalók átmeneti ellátásának a biztosítása - azonossága folytán nem indokolt különbséget tenni a tárgyalt két juttatás szempontjából a munkaviszony megszűnésének említett két esete között.
A másodfokú bíróság megállapította, hogy a munkaügyi bíróság a felmondási időt a Munka Törvénykönyvének megfelelően állapította meg, s ennek alapulvételével határozta meg az átlagkeresetet, azonban álláspontja szerint nem az egész felmondási időre, hanem csak a felmentési időre járó átlagkereset vehető figyelembe az Mt. 93. § (2) bekezdése alapján. Bár a munkaügyi bíróság a teljes felmondási időre megállapította az átlagkeresetet, a másodfokú bíróság csak a megállapított összeg felét fogadta el felszámolási költségként, s a többi igényt h) pontba sorolta.
A Legfelsőbb Bíróság utal arra, hogy a munkavállaló jogszerű rendkívüli felmondása jogkövetkezményeként a munkáltató szankcióként a törvényben meghatározott időtartamra járó átlagkeresetet köteles megfizetni, a marasztalás megállapításánál a felmentési időre vonatkozó szabály nem alkalmazható.(BH 2006. 264)
Az Mt. 96. §-ának rendelkezése szerint a munkavállalót saját rendkívüli felmondása esetén annyi átlagkereset illeti meg, amennyi a munkáltató rendes felmondása esetén járna. Az Mt. 93. § (1) és (3) bekezdése szerint a munkáltató rendes felmondása esetén a felmondási idő felére fel kell menteni a munkavállalót a munkavégzés alól - lehet hosszabb időre is - s erre az időtartamra a munkavállalót az átlagkeresete illeti meg (a felmondási idő másik felét azonban a munkavállaló munkával tölti és erre az időre munkabérre jogosult). Az Mt. 96. § (7) bekezdése szerint, ha a munkaviszonyt a munkavállaló szünteti meg rendkívüli felmondással, a munkáltató köteles annyi időre járó átlagkeresetet részére kifizetni, amennyi a munkáltató rendes felmondása esetén járna. Ebből az időtartam meghatározásból nem következik, hogy az Mt. 96. § (7) bekezdése esetén az Mt. 93. § (1) bekezdését, a munkáltató felmondása esetén alkalmazandó felmentési időre vonatkozó szabályt kell figyelembe venni.
Mindezekre tekintettel a másodfokú bíróságnak az a rendelkezése, amellyel a Munkaügyi Bíróság által a hitelezők részére megállapított teljes átlagkereset felét nem sorolta a felszámolási költségek közé, jogszabálysértő.
A másodfokú bíróság által hozott jogerős határozat hitelezők által vitatott másik rendelkezése a melegétkezési jegy és ebéd-hozzájárulás címén valamint a BKV bérlet áraként megjelölt összegeknek a bérjellegű juttatások köréből történt kizárása volt.
A hitelezők által hivatkozott Mt. 153. § (1) bekezdése alapján az ebédjegyek és a helyi járatokon fizetendő bérletek vonatkozásában nem állapítható meg kötelezettség a munkáltató tekintetében, ezek a költségtérítések csak adhatók, de nem kényszeríthetők ki az Mt.</a> alapján.
A bérjellegű juttatások fogalma jogszabályban nincs meghatározva, a minősítésnél a munkabér fogalmának meghatározásához hasonlóan - annak rendeltetése és nem az elnevezése az irányadó. (BH 2001.396.) Bár az Mt. 165. § (1) bekezdése szerint a munkavállalók kulturális, jóléti, egészségügyi szükségleteinek kielégítésére, életkörülményeik javítására szolgáló juttatások szociális juttatásnak minősülnek, mely támogatásokat, illetve ezek mértékét a kollektív szerződés határozza meg, de a munkáltató a munkavállaló részére ezen túlmenően is támogatást nyújthat; a Cstv. 57. § (2) bekezdés a) pontja ezekből a juttatásokból "bérjellegű juttatásnak" minősíti a kollektív szerződésben, illetve a munkaszerződésben meghatározott juttatásokat. Amennyiben tehát a juttatásokat ezek a dokumentumok tartalmazzák, abban az esetben bérjellegű juttatásnak minősülnek a Cstv. 57. § (2) bekezdés a) pontja szerint, egyébként pedig szociális juttatásnak.
A hitelezők nem hivatkoztak arra, hogy kollektív szerződés, vagy a hitelezők munkaszerződése tartalmazta volna a melegétkezési jegy és ebéd hozzájárulás, illetve a BKV bérlet árának biztosítását az adós részéről. Ezért a Cstv. alkalmazásában ezeket nem lehet bérjellegű juttatásnak minősíteni, csak a Munka Törvénykönyve szerinti szociális juttatásnak, amely a munkaügyi bíróság jogerős ítélete alapján megilleti ugyan a hitelezőket, de csak kártérítésként.
A másodfokú bíróság határozata tehát ebben a tekintetben nem jogszabálysértő.
A Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján a kisebb részben jogszabálysértő határozatot - a jogszabálysértéssel érintett részében - megváltoztatva kötelezte a felszámolót arra, hogy a hitelezők munkaügyi bíróság által megállapított teljes átlagkeresetét felszámolási költségként sorolja be és elégítse ki. Egyebekben - az e körben alaptalan felülvizsgálati kérelmek folytán - a jogerős határozatot fenntartotta a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján. (Legf. Bír. Gfv.X.30.114/2009.)