adozona.hu
AVI 2008.9.92
AVI 2008.9.92
Az adóköteles jövedelem a megszerzésekor adózik, így az annak terhére nyújtott kölcsön összege a visszafizetéskor már nem adózik újra [1995. évi CXVII. tv. 11. § (2) bek.]
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
Az adóhatóság a felperesnél ellenőrzést végzett az 1998-2001. évekre vonatkozóan személyi jövedelemadó-nemben. Az ellenőrzés vizsgálta, hogy a felperes 1998-2001. évekre vonatkozó személyi jövedelemadó köteles jövedelem bevallásához képest, - mely években összesen 2 760 000 Ft jövedelmet vallott, - milyen bevételből nyújthatott a felperes a tulajdonában lévő a Sz. GM-nek, illetőleg az 1998. június 29-étől működő I. Kft.-nek igen nagy összegű, összesen, mintegy 96 500 000 Ft-os tagi kölcsönt, ...
AVI 2008.9.92 Az adóköteles jövedelem a megszerzésekor adózik, így az annak terhére nyújtott kölcsön összege a visszafizetéskor már nem adózik újra [1995. évi CXVII. tv. 11. § (2) bek.]
Az adóhatóság a felperesnél ellenőrzést végzett az 1998-2001. évekre vonatkozóan személyi jövedelemadó-nemben. Az ellenőrzés vizsgálta, hogy a felperes 1998-2001. évekre vonatkozó személyi jövedelemadó köteles jövedelem bevallásához képest, - mely években összesen 2 760 000 Ft jövedelmet vallott, - milyen bevételből nyújthatott a felperes a tulajdonában lévő a Sz. GM-nek, illetőleg az 1998. június 29-étől működő I. Kft.-nek igen nagy összegű, összesen, mintegy 96 500 000 Ft-os tagi kölcsönt, illetőleg ezen túl különböző ingatlanvásárlást.A felperes az ellenőrzés során előadta, hogy a személyi jövedelemadó köteles jövedelem bevalláson túl 1990-től kezdődően rendszeresen szerencsejátékokat játszik, különböző kaszinókban, illetőleg játéktermekben heti több alkalommal. Ezen túl 1998 és 2001 között több alkalommal játszott az úgynevezett TIPP-MIX szelvényen. Ezekből a szerencsejátékokból származó adómentes bevételét fordította a társaságoknak nyújtott tagdíjkölcsönökre, amelyeket az évek során nyújtott, és amelyeket időközben a társaság törlesztett.
Az adóhatóság a felperes előadását nem fogadta el, és ezért a 2005. január 27-én kelt határozatával a felperes terhére a bevalláshoz viszonyítva személyi jövedelemadó-nemben a vizsgált évekre összesen 9 995 000 Ft adóhiányt állapított meg, és kötelezte ennek megfizetésére, továbbá kötelezte a felperest 4 997 500 Ft adóbírság és 5 358 504 Ft késedelmi pótlék megfizetésére, valamint 10 000 Ft mulasztási bírságot is kiszabott, egyéb kötelezettség megszegése miatt.
A fellebbezés folytán eljáró alperes, mint másodfokú hatóság 2005. április l-jén kelt határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta.
Az alperes határozatában megállapította, hogy a felperes a nyilatkozatában a szerencsejátékból származó jelentős összegű bevételeit csak példálózva említette meg, és nem számszerűsítette, illetőleg a később benyújtott összegszerűségeket megfelelő bizonylattal, pénztári kifizetéssel nem támasztotta alá.
A felperes a nyereményeiről nem rendelkezett nyereményigazolással, nem sikerült hitelt érdemlően igazolnia a becsléssel megállapított adóalaptól való eltérést.
A felperes keresetében e határozatok hatályon kívül helyezését kérte. Álláspontja szerint a becslési eljárás feltételei nem álltak fenn, bevételei ugyanis fedezték a kiadásait.
A felperes arra hivatkozott, hogy a TIPP-MIX-ből elért nyereményei után a kifizetéskor a jövedelemadót levonták, az egyéb játékkaszinókból és játéktermi gépi rulettből származó bevétele pedig adómentes bevételnek minősült. A jogszabályok alapján nyilvántartást nem kellett vezetnie, a játéktermek pedig nem voltak kötelesek nyereményigazolást kiadni. Tekintettel arra, hogy a nyeremények bizonylatolása és a bizonylatok megőrzése nem terhelte, így a bevételekről sem kellett elszámolnia. Ugyanakkor bizonyítási indítványait, amelyben a megfelelő igazolások beszerzésére vonatkozott, az adóhatóság elutasította.
Az alperes kérte a kereset elutasítását és fenntartotta a határozatában foglaltakat.
A megyei bíróság a bizonyítási eljárást a felperes kérelmének megfelelően lefolytatta, majd ítéletével a keresettel támadott alperesi határozatot az elsőfokú határozatra is kiterjedően hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú adóhatóságot újeljárásra kötelezte.
Az elsőfokú bíróság az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény (Art.) 109. § (1) bekezdése alapján megállapította, hogy a vagyongyarapodási becslés feltételei fennállottak, mert nagy eltérések voltak a felperes által nyújtott tagi hitelek és az igazolt jövedelmei között, a vizsgált 1988-2001. években, azaz a felperes nem igazolt forrásból fedezte a nagy összegű befektetéseit. Ugyanakkor megállapította az elsőfokú bíróság azt is, hogy a felperest megillette az a jog, hogy a becsléssel megállapított adóalaptól való eltérést hitelt érdemlő adatokkal igazolja.
Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint tévedett az adóhatóság, amikor ezt az igazolást csak bizonylatokkal, illetőleg dokumentumokkal való bizonyításként értelmezte. Ilyen megszorító rendelkezést ugyanis sem az Art., sem a bírói gyakorlat nem ismert. Jelen esetben nem tételesen megállapított jövedelemmel szembeni kiadásokat kellett igazolni, hanem bevételeket, amelyek egy része a törvény rendelkezése alapján nem számít jövedelemnek, másik részük után pedig a kifizető levonta és befizette az adót, ezért nem esett bevallás alá. Ezért nem járt el helyesen az adóhatóság, amikor az adózó által felajánlott bizonyítást nem vette figyelembe.
Az elsőfokú bíróság lefolytatta a felperes által kért széleskörű bizonyítást, tanukat hallgatott meg, írásbeli nyilatkozatokat szerzett be a Szerencsejáték Rt.-től, Szerencsejáték Felügyelettől, rendőrségtől és a végelszámolótól.
E bizonyítási eljárás alapján az elsőfokú bíróság megállapította, hogy a felperes hitelt érdemlően igazolta a becsléssel megállapított adóalaptól való eltérést; nevezetesen azt, hogy a kiadás többlethez szükséges pénzeszközök az általa folytatott eredményes szerencsejátékból a rendelkezésre állhattak.
Az elsőfokú bíróság részletesen értékelte az egyes bizonyítékokat, és így a közvetlen és közvetett bizonyítékok alapján jutott arra a következtetésre, hogy lehetséges volt a felperes számára olyan folyamatos nyereséges játék folytatása, amelynek során elérhette az adott években azt a többlet bevételt, amellyel a kiadásait fedezni tudta.
Mindezekre figyelemmel az elsőfokú bíróság a keresettel támadott határozatot hatályon kívül helyezte és az elsőfokú adóhatóságot újeljárásra kötelezte, amelynek során előírta, hogy irányadónak kell tekinteni a becsléssel megállapított adóalaptól való eltérést, ha nem merül fel olyan bizonyíték a felperes szerencsejátékból származó bevételei a befektetéseihez szükséges összegeket nem fedezhetik, úgy a vizsgált évekre személyi jövedelemadó hiány megállapításának nem lehet helye.
Az elsőfokú bíróság 27. sorszámú kiegészítő ítéletében annyival egészítette ki az ítélet rendelkező részét, hogy megállapította, a hatályon kívül helyezés nem érinti az alperes jogerős határozatának és az elsőfokú határozatnak a mulasztási bírsággal kapcsolatos rendelkezéseit.
A jogerős ítélet ellen az alperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet. Kérte az ítélet hatályon kívül helyezését és a felperes keresetének elutasítását.
A felülvizsgálati kérelmében az alperes arra hivatkozott, hogy a megyei bíróság okszerűtlenül és logikai ellentmondásokkal jutott arra a következtetésre, mely szerint a felperes eleget tett a bizonyítási kötelezettségének.
Az adóhatóság az eljárása során minden dokumentummal igazolt tételt elfogadott, e szerint történt az adóalap valószínűsítése, ezzel szemben a felperes hitelt érdemlő bizonyításként csupán bizonytalan tartalmú tanúvallomásokat állított.
Az alperes értékelte az egyes tanúvallomásokat és hangsúlyozta, hogy ezek nem rendelkeztek az eljárt bíróság által nekik tulajdonított bizonyító erővel, sem az időbeliség, sem az összegszerűség tekintetében.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályban tartását kérte.
A Legfelsőbb Bíróság a megyei bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte és a felperes keresetét elutasította.
Az elsőfokú bíróság ítéletében megállapította, az adóhatóság helyesen alkalmazta a becslési eljárást, tekintettel arra, hogy az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény (Art.) 109. § (1) bekezdésben írt feltételek fennálltak.
Az elsőfokú bíróság jogi álláspontja annyiban tért el az adóhatóságétól, hogy álláspontja szerint a felperes jogosult volt az általa felajánlott módon a becsléssel megállapított adóalappal szemben bizonyítani, az adott időszakban megszerzett jövedelme fedezetét adhatta az általa nyújtott nagy összegű tagi kölcsönöknek.
Az elsőfokú bíróságnak az volt az álláspontja, hogy az Art. nem tartalmaz olyan megszorító értelmezést, mely szerint az adózót megillető bizonyítási lehetőségek leszűkülnek a különböző okiratokra és számviteli bizonylatokra. Álláspontja szerint ezt a legfelsőbb bírósági gyakorlat sem igazolta. A felperesnek jogosultsága volt a becsléssel szemben az Art. 97. § (5) bekezdésében írt egyéb bizonyítási eszközök igénybevételére.
Az elsőfokú bíróság ennek megfelelően folytatta le a bizonyítási eljárást, és szerzett be egyes szervektől nyilatkozatokat, illetőleg folytatott le tanúbizonyítást, amelynek eredményeként elvégezte a bizonyítékok értékelését.
Az elsőfokú bíróság álláspontjával szemben a Legfelsőbb Bíróság a következőket állapította meg.
Az Art. 109. § (3) bekezdése szerint a becsléssel megállapított adóalaptól való eltérést az adózó hitelt érdemlő adatokkal igazolhatja. Egyebekben pedig az eljárásra az e fejezetben foglalt rendelkezések az irányadók. Az adóhatóság az adózó által előadott tények, adatok valóságtartalmát az adó-megállapításhoz való jog elévülési idejét megelőző időszakra vonatkozóan is vizsgálhatja, ha az adózó állítása szerint vagyongyarapodásának forrása ezen időszakban keletkezett.
E törvényi rendelkezésből a Legfelsőbb Bíróság kiemeli, hogy a becsléssel megállapított adóalaptól való eltérést az adózónak hitelt érdemlő adatokkal lehet igazolnia. Kétségtelen tény, hogy az úgynevezett "hitelt érdemlő adatok" konkrét felsorolását a jogszabály nem tartalmazza. Ez azonban nyilvánvalóan csak azt jelentheti, hogy olyan bizonyítékok minősülnek hitelt érdemlőnek, amelyek konkrétan megállapíthatóvá teszik, hogy a felperes bevételei melyik időszakban, milyen forrásból álltak rendelkezésre.
A perbeli esetben a felperes a vizsgált időszakban mintegy 85 000 000 Ft tagi kölcsönt nyújtott a R. Kft.-nek. Ez azt jelenti, hogy tagi kölcsönként a kft.-be betett összegek onnan a későbbiekben adózás nélkül vehetők ki, hiszen a nyújtott kölcsön visszafizetéseként kapott pénzösszeg már nem adóköteles. A személyi jövedelemadóról szóló 1995. évi CXVII. törvény (Szja. tv.) 4. § (1) bekezdése értelmében jövedelem a magánszemély által az adóévben bármilyen címen és formában megszerzett bevétel, vagy annak e törvény szerint elismert költségekkel csökkentett része, vagy meghatározott hányada. E törvény 11. § (2) bekezdése alapján a magánszemély az adóévben megszerzett jövedelméből összevont adóalapot képez, és ezután adózik. Tehát a jogalkotó abból az alaphelyzetből indult ki, hogy az adóköteles jövedelem a megszerzésekor adózik. így az annak terhére nyújtott kölcsön összege a visszafizetéskor már nem adózik újra. Ennek megfelelően a saját cégnek nyújtott tagi kölcsön összege sem adózik a visszafizetéskor. Ezért szükséges annak a vizsgálata a magánszemélynél, hogy a kft.-nél nyilvántartott tagi kölcsön nyújtására a magánszemély adózott jövedelméből kerülhetett-e sor. Ennek hiányában ugyanis az a helyzet állhat elő, hogy a magánszemély által adózás alól elvont jövedelemből a saját cégének nyújtott tagi kölcsön összege adózatlan marad. A magánszemély adózás alól elvont jövedelméből teljesített tagi kölcsönök összege a visszafizetéskor sem adóköteles, így lehetővé válik az adózás alól elvont jövedelemnek a saját cégből történő szintén adózás nélküli kivétele, ezzel gyakorlatilag legalizálhatok a korábbi adózatlan jövedelmek.
A felperes azzal kívánta igazolni az általa nagy összegben nyújtott tagi kölcsön adózott jövedelemből való juttatását, hogy állította az adóbevallásában feltüntetett bevételi összegeken túl, igen nagy összegű jövedelemhez jutott, különböző, rendszeresen nagy volumenben űzött szerencsejátékból származó nyereményekből. A felperes ezt az állítását részben nyeremény, adott esetben egy-egy nyeremény-igazolással, illetőleg az általa bejelentett tanúk vallomásával, valamint a szerencsejáték lebonyolításában részt vett személyek, szervek nyilatkozatával kívánta igazolni. Azokban az esetekben, amikor a felperes konkrét nyeremény-igazolást csatolt, az adóhatóság ennek összegszerűségét bevételi forrásként elfogadta.
Az elsőfokú bíróság ezen túl elfogadta a felperes által felajánlott egyéb bizonyítékokat is, és azt állapította meg, hogy ezek igazolták a felperes éveken keresztül nagy összegű szerencsejátékból származó nyereményhez jutott, és az fedezetéül szolgálhatott a megállapított általa nyújtott tagi kölcsönöknek.
A Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy az elsőfokú bíróság tévesen alkalmazta a jogszabályi előírásokat. Az általa lefolytatott bizonyításból téves jogkövetkeztetésre jutott.
Kiemeli a Legfelsőbb Bíróság, hogy ellentétben az elsőfokú bíróság ítéletének 8. oldal, 8. sorában található azon megállapítással, - miszerint mivel a becslési eljárás sem egzakt módszer, így az adózó által felajánlott bizonyítás sem hárítható el azzal, miszerint dokumentumok hiányában a tanúvallomás stb. nem vezethet hitelt érdemlő eredményre, - a jogszabály másként rendelkezik. Az előzőekben idézett Art. 109. § (1) bekezdése ugyanis azt állapítja meg, miszerint amennyiben az adózó vagyongyarapodásával és az életvitelére fordított kiadásokkal nincs arányban az adómentes bevallott, és bevallási kötelezettség alá nem eső, de megszerzett jövedelmének együttes összege, az adóhatóság az adó alapját becsléssel állapítja meg. Az Art. 108. § (1) bekezdése szerint a becslés olyan bizonyítási módszer, amely a törvényeknek megfelelő, a valós adó, illetve a költségvetési támogatás alapját valószínűsíti. Ezzel szemben az adózónak az Art. 109. § (3) bekezdése alapján a becsléssel megállapított adóalaptól való eltérést hitelt érdemlő adatokkal lehet igazolnia. Így tehát a törvény rendelkezése alapján az eljárás két szereplőjének az adóhatóságnak és az adózónak nem ugyanazok a lehetőségei az adott esetben. Tény, hogy az Art. 97. § (5) bekezdése felsorolja az eljárás során igénybe vehető bizonyítási eszközöket, és e körben felsorolja az adózó, egyéb szervek, személyek, nyilatkozatait, tanúvallomást stb. Ezért a felperes által felajánlott bizonyítási eszközök önmagukban a bizonyítási eljárás során a jogszabály által igénybe vehető módszerek. Adott esetben az az eldöntendő, hogy ezek a bizonyítási eszközök hitelt érdemlő módon tudják-e igazolni az adóhatóság által megállapítottaktól való eltérést.
Az adóhatóság és a Legfelsőbb Bíróság sem vitatta azt a tényt, hogy a felperes adott időszakban éveken keresztül rendszeresen, és nagy összegben különböző szerencsejátékokból nyereményre tett szert. Önmagában azonban e tény, amelyet a meghallgatott tanúk vallomásukban igazoltak, továbbá az a tény, hogy adott esetben a különböző nyereményekből származó bevételek adómentesnek, illetőleg adózottan kerültek a felperes birtokába, nem igazolják időben és nagyságrendben pontosan azokat a bevételeket, amelyek a felperes által nyújtott tagi kölcsönök fedezetéül szolgáltak volna.
Így tehát helyesen állapította meg az elsőfokú bíróság ítélete 9. oldal utolsó bekezdésében, miszerint a felperes bizonyította, hogy rendszeresen nagy összegek kockáztatásával játszott, és nyereséges játéktevékenységet folytatott. Az a felsorolás, amelyet az elsőfokú bíróság ezek után közölt, miszerint előfordult, hogy egy alkalommal 270 000 Ft-ot nyert, de olyan is, hogy 1 000 000 Ft-ot, nem tudta hitelt érdemlően igazolni, hogy mely években, milyen jövedelem állt a felperes rendelkezésére, és hogy ezeket a bevételeket, adott esetben minden alkalommal a tagi kölcsön nyújtására fordította.
Az elsőfokú bíróság által úgynevezett közvetlen és közvetett bizonyítékok nem minősülnek a törvény által megkívánt olyan hitelt érdemlő bizonyítéknak, amely alkalmas lett volna az adóhatóság által a jogszabályok szerint lefolytatott becslési eljárással megállapított adóalaptól való eltérés igazolására.
Mindezek alapján a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (4) bekezdése szerint hatályon kívül helyezte és a felperes keresetét elutasított. (Legf. Bír. Kfv. I. 35.148/2006.)