adozona.hu
AVI 2007.11.109
AVI 2007.11.109
A becslés alkalmazásának indokoltságát az adóhatóságnak kell bizonyítania, ezt követően azonban már az adózóra hárul a bizonyítási teher [2003. évi XCII. tv. 109. § (3) bek.]
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
Az elsőfokú adóhatóság 1997. január 1. és 2002. december 31. közötti időszakra vonatkozóan költségvetési kapcsolatok átfogó ellenőrzését végezte a felperesnél, melynek során vizsgálta az adó-megállapításhoz való jog elévülési idejét megelőző időszakban keletkezett vagyongyarapodását is. Az ellenőrzés megállapította, hogy a felperes bruttó bevétele, bevallott jövedelme ellentmond az ellenőrzési időszak kiadásaival, mely ellentmondások a becslés alkalmazását indokolják.
Ennek alapján határozat...
AVI 2007.11.109 A becslés alkalmazásának indokoltságát az adóhatóságnak kell bizonyítania, ezt követően azonban már az adózóra hárul a bizonyítási teher [2003. évi XCII. tv. 109. § (3) bek.]
Az elsőfokú adóhatóság 1997. január 1. és 2002. december 31. közötti időszakra vonatkozóan költségvetési kapcsolatok átfogó ellenőrzését végezte a felperesnél, melynek során vizsgálta az adó-megállapításhoz való jog elévülési idejét megelőző időszakban keletkezett vagyongyarapodását is. Az ellenőrzés megállapította, hogy a felperes bruttó bevétele, bevallott jövedelme ellentmond az ellenőrzési időszak kiadásaival, mely ellentmondások a becslés alkalmazását indokolják.Ennek alapján határozatával a felperes terhére 1998-2002 éveket érintően 13 739 970 Ft adóhiánynak minősülő adókülönbözetet állapított meg személyi jövedelemadó adónemben, 6 869 985 Ft adóbírságot és 5 873 770 Ft késedelmi pótlékot szabott ki.
A fellebbezésre eljáró alperes határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta azzal, hogy a becslés alkalmazásának feltételei fennálltak; ott, ahol a legcsekélyebb mértékben is valószínűsíthető volt a megjelölt jogcímek felmerülése, a forráshiány-csökkentő tételként elfogadásra került.
A felperes keresetében arra hivatkozott, hogy a tényállás felderítetlen, az adóhatóság a bizonyítási kötelezettségének nem tett eleget, határozata önmagával is ellentmondó, a felperes által felajánlott bizonyítékokat (tanúnyilatkozatokat) hitelt érdemlő adatként nem fogadta el.
Az elsőfokú bíróság jogerős ítéletével az alperes határozatát hatályon kívül helyezte, és az alperest új eljárás lefolytatására kötelezte. Ítéletének indokolásában hivatkozott az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény (továbbiakban: Art.) 109. § (1) bekezdésére, mely szerint, ha az adóhatóság megállapítása szerint az adózó vagyongyarapodásával és az életvitelére fordított kiadásokkal nincs arányban az adómentes, a bevallott és a bevallási kötelezettség alá nem eső, de megszerzett jövedelmének együttes összege, az adóhatóság az adó alapját becsléssel állapítja meg. Ebben az esetben - figyelemmel az ismert és az adóztatott jövedelmekre is - az adóhatóságnak azt kell megbecsülnie, hogy a vagyongyarapodás és az életvitel fedezetéül a magánszemélynek milyen összegű jövedelemre volt szüksége.
Az elsőfokú bíróság megállapította, hogy a becslés jogalapja fennállt, és az adóhatóság kellő mélységben vizsgálta és bizonyította ezeket a körülményeket. Önmagában a tagi hitelek, termőföldvásárlások és az adóbevallás szerinti jövedelem közötti ellentmondás már alapot adott a becslési eljárásra.
A felperes a jövedelem forrására legnagyobb részt az 1997. évet megelőző időszakot jelölte meg. Az Art. 109. § (3) bekezdése értelmében a becsléssel megállapított adóalaptól való eltérést az adózó hitelt érdemlő adatokkal igazolhatja. Az adóhatóság az adózó által előadott tények, adatok valóságtartalmát az adó-megállapításhoz való jog elévülési idejét megelőző időszakra vonatkozóan is vizsgálhatja, ha az adózó állítása szerint vagyongyarapodásának forrása ezen időszakban keletkezett.
Az elsőfokú bíróság kifejtette, hogy a felperes tanúnyilatkozatokkal kívánta igazolni az elévülési időn túli jövedelmét, azonban ezen nyilatkozatok általános jellege, konkrét jövedelembizonyítékként nem volt elfogadható. A "hitelt érdemlő adat" kifejezés nem azonos az okirati bizonyítékkal, de leginkább ezzel lehet bizonyítani.
Jogi álláspontja szerint az adó- és illetékszabályok megsértésével szerzett jövedelmet utóbb, az elévülési időn túl - a felperes által megkísérelt módon - nem lehet legalizálni. Ezen jövedelmek tehát a vizsgálattal érintett időszak fedezethiányának csökkentésére nem alkalmasak.
Az Art. 109. § (3) bekezdése a bizonyítási terhet az adózóra teszi, a bíróság által meghallgatott tanúk általánosságban tett nyilatkozatai azonban nem voltak alkalmasak az 1997-2002. évek közötti kiadások forrásainak bizonyítására.
Az elsőfokú bíróság kizárólag egy tétel tekintetében tartotta megalapozottnak a felperes keresetét, mely a lovak tartásából, illetve értékesítéséből származó jövedelem kapcsán merült fel. Az alperes ugyan tényként fogadta el a lovak tartását, de nem fogadta el felperes nyilatkozatát a lovak fajtájára és ehhez képest az értékére vonatkozóan. Az adóhatóság igáslovak értékében számolt, ehhez képest a felperes bizonyította, hogy ennél értékesebb állatokat tartott és értékesített. Az elsőfokú bíróság e körben ítélte jogszabálysértőnek az alperes határozatát, amely azonban az egész határozat hatályon kívül helyezéséhez vezetett.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, kérve annak megváltoztatását. Jogi álláspontja szerint megfelelően bizonyította az elévülési időt megelőző időszakból származó jövedelmét, e körben az adózás elől eltitkolt jövedelmeket is figyelembe kell venni. Tévedett az elsőfokú bíróság, amikor tanúnyilatkozatokat bizonyítékként nem fogadta el.
Az alperes a jogerős ítélet hatályában való fenntartását indítványozta.
A Legfelsőbb Bíróság a megyei bíróság 16. számú ítéletét hatályában fenntartotta.
Az 1997-2002 adóévek tekintetében a felperes bruttó bevétele, bevallott jövedelme és ugyanezen időszakra vonatkozó kiadásai közötti ellentmondásra figyelemmel helyesen állapította meg az elsőfokú bíróság, hogy az Art. 109. § (1) bekezdése alapján az adóhatóság jogszerűen alkalmazott becslést a felperes személyi jövedelemadó adóalapjának megállapításánál. A becslési eljárás speciális eljárás az Art.-ban. A becslés alkalmazásának indokoltságát az adóhatóságnak kell bizonyítania, ezt követően azonban az Art. 109. § (3) bekezdése értelmében már az adózóra hárul a bizonyítási teher. Az adózó a becsléssel megállapított adóalaptól való eltérést hitelt érdemlő adatokkal igazolhatja. Helytállóan utalt arra az elsőfokú bíróság, hogy hitelt érdemlő adat nemcsak az okirati bizonyíték lehet, hanem tanúk nyilatkozata is. Ugyanakkor e körben helyesen utalt arra is az elsőfokú bíróság, hogy az eljárásban meghallgatott tanúk nyilatkozatai nem voltak elfogadhatók, mivel pontos adatokkal nem szolgáltak, csak általánosságban nyilatkoztak a felperes elévülési időt megelőző jövedelemszerző tevékenységéről.
Felülvizsgálati kérelmében a felperes arra helytállóan hivatkozott, hogy az adó- vagy illetékfizetési kötelezettséget megkerülő jövedelemszerzés is alkalmas lehet az adóalaptól való eltérés igazolására. Ezért az e körben kifejtett elsőfokú bíróság jogi okfejtését a Legfelsőbb Bíróság mellőzi az ítéletből.
Ugyanakkor megállapítható, hogy az elsőfokú bíróság alapvetően nem erre a jogi okfejtésre alapította ítéletét, hanem arra, hogy a Pp. 206. §-a alapján mérlegelve a bizonyítékokat, azokat nem találta alkalmasnak a felperesi állítások bizonyítására.
A felülvizsgálati eljárásban - annak rendkívüli perorvoslati jellegére figyelemmel - a bizonyítékok újraértékelésére, felülmérlegelésére általában nincs mód. Erre csak akkor van lehetőség, ha a jogerős ítélet iratellenes megállapításokat tartalmazott, vagy a bizonyítékokat kirívóan okszerűtlenül mérlegelte. A Legfelsőbb Bíróság szerint az elsőfokú bíróság ítélete ezen hibáktól mentesen állapította meg a tényállást, és mérlegelte a bizonyítékokat, így azok felülmérlegelésére - a felperes által hivatkozott módon - nincs lehetőség.
Mindezekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Kfv. I. 35.320/2005.)