adozona.hu
AVI 2007.4.38
AVI 2007.4.38
A helyi iparűzési adó esetén az adózónak kell a megosztás elvét az adóhatóság által ellenőrizhető módon írásban rögzítenie (1990. évi XCI. tv. 18., 78., 93. §)
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
A helyi adóhatóság a felperesnél ellenőrzést tartott az 1996-2000. évekre vonatkozóan a helyi adó alapjának és összegének megállapítására vonatkozóan.
Az ellenőrzés megállapította, hogy a felperesi társaság két telephelyen végzi tevékenységét. Mindkét helyen készáru-termelés és értékesítés is folyik. A dolgozók összlétszáma kb. 240 fő, abból 60-70 fő B.-en, 170-180 fő Sz.-en dolgozott. Ezen belül 20-20 fő volt a vezetői és adminisztrációs létszámban dolgozók száma.
Az ellenőrzés megállapítá...
AVI 2007.4.38 A helyi iparűzési adó esetén az adózónak kell a megosztás elvét az adóhatóság által ellenőrizhető módon írásban rögzítenie (1990. évi XCI. tv. 18., 78., 93. §)
A helyi adóhatóság a felperesnél ellenőrzést tartott az 1996-2000. évekre vonatkozóan a helyi adó alapjának és összegének megállapítására vonatkozóan.Az ellenőrzés megállapította, hogy a felperesi társaság két telephelyen végzi tevékenységét. Mindkét helyen készáru-termelés és értékesítés is folyik. A dolgozók összlétszáma kb. 240 fő, abból 60-70 fő B.-en, 170-180 fő Sz.-en dolgozott. Ezen belül 20-20 fő volt a vezetői és adminisztrációs létszámban dolgozók száma.
Az ellenőrzés megállapítása szerint a felperes a két település között az iparűzési adóalapot megosztotta. Az adóhatóság álláspontja szerint ez a megosztás nem felelt meg a helyi adókról szóló többször módosított 1990. évi C. törvény (Htv.) 35. § (1) bekezdésében foglaltaknak az 1996-1997. évekre vonatkozóan. A Htv. 39. §-ában foglaltaknak pedig nem felelt meg az 1998, 1999-es megosztás. Az adóhatóság álláspontja szerint a felperes különböző módszerrel osztotta meg az adóalapot, és annak megosztásánál nem vette figyelembe a b.-i központi egység munkáját, amely elsősorban az adminisztráció vezetői tevékenység, illetőleg az exportértékesítés volt. Az exportértékesítés eredményét vidéki árbevételként vették figyelembe, holott ez a tevékenység B.-én folyt elsősorban. Az ellenőrzés ezen megállapításának következményeként az elsőfokú helyi adóhatóság 2002. július 31-én kelt határozatával a felperes terhére 1996-1999. évre összesen 13 342 310 Ft adókülönbözetet állapított meg, melynek fizetésére kötelezte a felperest.
A fellebbezés folytán eljáró alperes, mint másodfokú hatóság 2002. december 19-én kelt határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta.
A felperes keresetében az alperesi határozat elsőfokú határozatra is kiterjedő hatályon kívül helyezését kérte. A felperes hivatkozott a 21/19991. (IX. 5.) Fővárosi Közgyűlési Rendelet 1. § (3) bekezdésére.
Az alperes kérte a kereset elutasítását azzal, hogy elismerte az 1996. évre előírt fizetési kötelezettség elévülését.
Az elsőfokú bíróság a felperes bizonyítási indítványa alapján igazságügyi könyv- és adószakértőt rendelt ki.
A szakvélemény ismeretében a felperes módosította a keresetét. A szakértő által kidolgozott eltérésekkel a vizsgált három évben a helyes számítások alapján felmerülő adókülönbözet megfizetését vállalta, de továbbra is vitatta az alperes által alkalmazott keresetarányos megosztási módszer jogszerűségét.
A Fővárosi Bíróság 23. számú ítéletével az alperes keresettel támadott határozatát az elsőfokú határozatra is kiterjedően hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú hatóságot új eljárásra kötelezte.
Az elsőfokú bíróság hivatkozott a Htv. 39. § (1) bekezdésére, illetőleg a korábbi években hatályos 39. § (2) bekezdésére. Kifejtette, hogy a jogi szabályozás a perbeli években a vállalkozó számára szabad lehetőséget adott a megosztási formák megválasztására.
Tekintettel arra, hogy a felperes három évben hibás számítással végezte el a megosztást, a bíróság új eljárást rendelt el. Ennek során az 1997-2000. évekre vonatkozóan a szakértő által levezetett módszer szerint írta elő a fizetendő adó kiszámítását.
A jogerős ítélet ellen az alperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet. Kérte az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezését és a felperes keresetének elutasítását.
Az alperes fenntartotta a perben kifejtett jogi álláspontját, és hangsúlyozta, hogy a Htv. 39. § (2) bekezdésének 1998. január 1-jétől módosított rendelkezése lényeges változást jelentett a több önkormányzat területén iparűzési adókötelezettséggel járó tevékenységet végző adóalanyok esetében. Ettől az időponttól ugyanis akkor is adóalap megosztást kellett alkalmazni, ha az elkülönülten rendelkezésre állt a különböző önkormányzatok területén. Az alperes kiemelte, hogy az iparűzési adóalap megosztása nem felosztást jelent, hanem a Htv. melléklete szerint egy rendező elv szerinti aránypár felállítását, amelyet egységesen kell megállapítani. Az alperes álláspontja szerint a keresetarányos megosztási módszer volt az, amely leginkább kifejezte a felperes többrétegű tevékenységét. Az alperesnek joga volt a választott megosztási módszer felülbírálatára. A választási lehetőség nem azt jelentette, hogy a vállalkozók tetszőlegesen válasszák meg az iparűzési adóalap megosztási módszert, ennek korlátja az volt, hogy a megosztásnak a tevékenység végzésével arányosnak, és a leginkább jellemzőnek kellett lennie.
A Legfelsőbb Bíróság végzésével a felülvizsgálati eljárást elrendelte.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályban tartását kérte.
A Legfelsőbb Bíróság a Fővárosi Bíróság 23. számú ítéletét hatályában fenntartotta.
A jelen eljárás tárgya az volt, hogy a felperes, mint vállalkozó, a vizsgált években a több önkormányzat illetékességi területén végzett iparűzési tevékenysége eredményét, az adó alapját a tevékenység sajátosságaira leginkább jellemző módon osztotta-e meg, és ehhez képest megfelelően teljesítette-e a Fővárosi Önkormányzat részére az adófizetési kötelezettséget.
A perben nem volt vitatott tény, hogy a felperes a vizsgált időszakban mind a fővárosi, mind az sz.-i önkormányzat részére az általa kiszámított módon az adófizetési kötelezettséget teljesítette. A vita tárgya kizárólag az volt, hogy ez a megosztási módszer, és az ennek következtében teljesített fizetés megfelelt-e a vonatkozó jogszabályoknak.
Az 1998-1999-es években hatályos Htv. 39. § (2) bekezdése szerint, ha a vállalkozó több önkormányzat illetékességi területén végez állandó jellegű iparűzési tevékenységet, akkor az adó alapját - a tevékenység sajátosságaira leginkább jellemzően - a vállalkozónak kell a mellékletben meghatározottak szerint megosztania.
A 39. §-hoz fűzött melléklet szerint a megosztás elvét, pontos menetét, az adóelőleg és az adó összegét a vállalkozónak - az adóhatóságok (állami, önkormányzati) által ellenőrizhető módon - a fizetési kötelezettség keletkezésekor írásban rögzítenie kell. Kimondja továbbá, hogy a vállalkozási tevékenység végzésének helyei között megosztott nettó árbevételnek (pl.: termelés, forgalom, bér vagy létszám alapján) a tevékenység végzésével arányosnak kell lennie, és ugyanazon adóév folyamán csak egyféle megosztási módot lehet alkalmazni.
Az adózás rendjéről szóló perbeli időben hatályos 1990. évi XCI. törvény (Art.) 93. §-ának (2) bekezdéséből, 18. § (1) bekezdéséből, és 78. § (1) bekezdéséből következően kógens törvényi szabályozás alapján az adózónak kell önadózással megállapítani, bevallania és megfizetnie a helyi iparűzési adót. Az adózónak kell a megosztás elvét adóhatóság által ellenőrizhető módon írásban rögzítenie. Az adóhatóság pedig az Art. 51. § (1) és (2) bekezdése értelmében ellenőrzés keretében megvizsgálhatja törvényi felhatalmazás folytán az adókötelezettség teljesítését, az adó alapjának, összegének megállapítását, a bevallást.
A Htv. 39. §-ához fűzött melléklet - nem vitásan - a megosztási módok példálózó felsorolását tartalmazza, ennél fogva nem zárja ki az abban rögzítetteken kívüli módszer alkalmazását sem, amennyiben az a Htv. 39. § (2) bekezdésében és a mellékletben foglaltaknak megfelel. Itt jegyzi meg a Legfelsőbb Bíróság, hogy lényegében az 1997. évben hatályos rendelkezés is előírta a több önkormányzat illetékességi területen tevékenykedő vállalkozónak az adóalap megosztását abban az esetben, ha az adó alapja az egyes illetékességi területen elkülönítetten nem állt rendelkezésre.
A vizsgált években tehát a Htv. melléklete a 39. § (2) bekezdésében foglaltaknak megfelelően akként rendelkezett, hogy a 39. § (1) bekezdése szerint csökkentett nettó árbevételt, vagyis a helyi iparűzési adó alapját kell megosztani.
A perben kirendelt igazságügyi szakértő megállapította, hogy a helyi iparűzési adó tárgya, az iparűzési tevékenység alapjának meghatározó eleme az elért árbevétel. A jogalkotó a vizsgált években az iparűzési tevékenységet kívánta adóztatni, de mértékét tekintve nem a kifejtett erőfeszítés és ráfordítások, hanem az elért bevétel alapján. Ebből adódott, hogy - a szakértői vélemény szerint - a felperesi esetben a tevékenység sajátosságaira leginkább jellemző mutató (megosztási alap) az egyes településeken végzett tevékenység során elért árbevétel, más szóval a forgalom volt. Ennek alapján az igazságügyi szakértő helyesnek találta a felperes által alkalmazott forgalomarányos módszert, és ennek megfelelően korrigálta a felperes által levezetett számszerű következtetéseket, melyet utóbb a felperes is elfogadott.
A Legfelsőbb Bíróság a perben kirendelt igazságügyi szakértői véleményt az elsőfokú bírósággal egyezően logikusnak, ellentmondás-mentesnek, aggálytalannak, a jogszabállyal összhangban állónak találta. Helyesen járt el az elsőfokú bíróság akkor, amikor ítélkezése alapjául a szakértői véleményben foglaltakat elfogadta.
A felperes a perben a Pp. 164. § (1) bekezdése alapján bizonyította, hogy az alperes határozata jogszabálysértő volt. A felperes árbevételét ott mutatta ki, ahol az ténylegesen keletkezett. Az általa a két telephelyen gyártott termékek alapján történő iparűzési adóalap megosztása nem volt ellentétes a jogszabályi rendelkezésekkel. A felperes a jogszabály szerinti felosztási módszerek közül választhatott. Kötelező előírás a felosztási módszer alkalmazására csak a 2000. illetőleg a 2001. években történt meg.
Mindezek alapján a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Kfv. I. 35.207/2005.)