adozona.hu
AVI 2004.1.1
AVI 2004.1.1
Fogalmilag kizárt olyan forgalmi adó áthárítása, amely a költségvetésbe ténylegesen nem folyt be (1992. évi LXXIV. tv. 32. §)
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
Az elsőfokú bíróság ítéletével a felperesi keresetnek részben helyt adva, az alperes 1998. augusztus 27. napján kelt határozatát 511 000 forint adóbírság tekintetében az elsőfokú határozatra kiterjedően hatályon kívül helyezte, egyebekben a keresetet elutasította és akként rendelkezett, hogy a felek a perköltségeiket maguk viselik. Kötelezte a felperest az adóhiány alapján számítható kereseti illeték megfizetésére. Ítéletének indokolásában a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján azt állapít...
AVI 2004.1.1 Fogalmilag kizárt olyan forgalmi adó áthárítása, amely a költségvetésbe ténylegesen nem folyt be (1992. évi LXXIV. tv. 32. §)
Az elsőfokú bíróság ítéletével a felperesi keresetnek részben helyt adva, az alperes 1998. augusztus 27. napján kelt határozatát 511 000 forint adóbírság tekintetében az elsőfokú határozatra kiterjedően hatályon kívül helyezte, egyebekben a keresetet elutasította és akként rendelkezett, hogy a felek a perköltségeiket maguk viselik. Kötelezte a felperest az adóhiány alapján számítható kereseti illeték megfizetésére. Ítéletének indokolásában a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján azt állapította meg, hogy a forgalmi adó levonása alapjául szolgáló számlákat kiállító T. Imre nem volt a számlákon feltüntetett gazdasági eseményeknek az alanya. Ebből arra a következtetésre jutott, hogy az alperes határozatának T. Imre által kibocsátott számlák kapcsán megállapított forgalmi adóhiányra vonatkozó megállapításai és rendelkezései megfelelnek az Általános forgalmi adóról szóló 1992. évi LXXIV. törvény (a továbbiakban: Áft.) 4. § (1) bekezdésében, a 32. § (1) bekezdés a) pontjában, a 34. §ában, a 35. § (1) bekezdésében valamint a Számvitelről szóló 1991. évi XVIII. törvény (a továbbiakban: Szt.) 84. § (2) bekezdésében foglalt rendelkezéseknek. Az Adózás rendjéről szóló 1990. évi XCI. törvény (a továbbiakban: Art.) 73. § (1) bekezdése alapján figyelemmel arra, hogy a számlakibocsátó felderítése során maga az alperes sem tanúsította a felperestől elvártnak tartott magatartást, az adóhiányhoz kapcsolódó adóbírság megállapítását jogsértőnek találta és e rendelkezést hatályon kívül helyezte.A fellebbezésében a felperes elsődlegesen az elsőfokú ítélet kereseti kérelme szerinti megváltoztatását, másodlagosan annak hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság új eljárásra utasítását kérte. Álláspontja szerint az elsőfokú ítéletben megállapított tényállás hiányos és iratellenes. Tévedett az elsőfokú bíróság a perköltség tekintetében, mert a feljegyezett illeték valamint a felszámított és igazolt költségei részbeni viselésére az államot illetve az alperest kellett volna kötelezni. Adótitkot sértő módon kerültek megnevezésre a megismételt közigazgatási eljárásban az alperes által sem vitatott, a per tárgyát sem képező számlakibocsátók neve. A másolatban rendelkezésre álló bizonyítékok alapján, kizárólag az érintett nyilatkozata alapján, a felperes által kért okirati és szakértői bizonyítást mellőzve, az elsőfokú bíróság téves tény és jogkövetkeztetést vont le T. Imre adóalanyisága tekintetében. Érvei szerint a nevezett fellelhető, létező személy, vállalkozó, aki saját nevében eljárva értékesítette a terméket, állított ki számlát és vett fel vételárat. Ezt köz- és magánokiratok igazolják, így a szállítási szerződések, a vállalkozói engedély, annak módosító irata, vételi jegyek és pénztárbizonylatok. Az írását tartalmazó és az alperesnek átadott okiratok tekintetében az elsőfokú bíróság alaptalanul mellőzte az írásszakértői bizonyítást. Adóalanyiságát igazolja az adóhatósági jegyzőkönyv, amely szerint gazdasági tevékenységet végzett; a vádirat, amelyben az általa kibocsátott számlák kapcsán az általános forgalmi adó befizetési kötelezettségének szándékosan nem tett eleget. Ezzel kapcsolatban kifejtette, hogy adókötelezettsége csak az adóalanynak lehet. Arra hivatkozott, hogy nem bizonyított, hogy a nevezett okiratait a felperesnél más használta volna fel. Állította, hogy az ítéletben megállapított személyek nála sohasem jártak.
Az alperes az ellenkérelmében az elsőfokú ítélet helybenhagyását kérte.
A Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletének nem fellebbezett részét nem érintette, fellebbezett részét helybenhagyta. Az elsőfokú bíróság a perben releváns tényállás tekintetében helytálló jogi következtetésre jutott. Az elsőfokú bíróság érveit a Legfelsőbb Bíróság teljes egészében osztja. A fellebbezés kapcsán a Legfelsőbb Bíróság e perben is kiemeli, hogy az Áft. 32. § (1) bekezdés a) pontja, 34. § (1) bekezdése valamint a 35. § (1) bekezdése továbbá az Szt. 15. § (3) bekezdése, a 83. §-a és 84. § (2) bekezdése értelmében az általános forgalmi adó levonásának joga az alakilag és tartalmilag hiteles, megbízható és helytálló, az Áft. 13. § (1) bekezdés 16., 17., és</a> 18. pontjai szerinti adatokkal rendelkező számla alapján gyakorolható. Ennek megfelelően az általános forgalmi adó jogszerű visszaigénylésnek alapja az a számla, amelynek adattartalma teljes körű, az abban rögzített gazdasági esemény a valósággal egyezik és az mint a könyvvitelben és beszámolóban rögzített tétel a valóságban is megtalálható, bizonyítható, kívülálló által is megállapítható. Az általános forgalmi adó levonási jog gyakorlása szempontjából a számla hitelességének hiányát annak bármely tartalmi vagy formai elemének hibája vagy hiánya eredményezheti.
A perben a formailag helyes számlák tartalmi helyessége volt a vitás az, hogy a számlákban foglalt gazdasági esemény nem a számlakiállító és a felperes között jött létre. A perben rendelkezésre álló és a releváns körülmények megállapításához elégséges bizonyítékok alapján az a helyes következtetés, amely szerint a vállalkozói engedéllyel rendelkező számlakiállító csak az okiratok (vállalkozói engedély, telephely, számlák) szerint formailag volt vállalkozó, mert ténylegesen az engedélye szerinti gazdasági tevékenységet nem folytatott; csak a vállalkozói nevét adta mások tevékenységének formai legalizálásához. Ezt igazolja, hogy a számlakiállító adóbevallást, adóbefizetést nem teljesített, székhelyén nem működött, gazdasági tevékenysége, könyvelése nem volt. Az ilyen vállalkozást a szakmai és a köznyelv is fantom, vagy fiktív vállalkozásnak tekinti. A felperes a fellebbezési eljárás során sem hivatkozott olyan bizonyítékra, amely azt igazolná, hogy a számlakibocsátó - vallomásával ellentétesen - ténylegesen gazdasági tevékenységet folytatott és a vizsgálat tárgyává tett számlák tekintetében a felperesnek átadott termékek tényleges és valóságos forgalmazója volt. Ennek hiányában nincs jelentősége annak, hogy a számlakiállító rendelkezett a vállalkozását formailag igazoló köz- és magánokiratokkal, annak hogy a számlákon az ő kézírása szerepel, illetve annak, hogy a valóságos ügyeltet lebonyolító személyek a felperesnél soha nem jártak. Mindezek mellett a Legfelsőbb Bíróság a jelen perben is hangsúlyozni kívánja az általános forgalmi adó levonásával kapcsolatos töretlen gyakorlatát, amely szerint az általános forgalmi adó levonási jog gyakorlásának a tartalmilag és alakilag helytálló számla alapján akkor lehet helye, ha utólag nem merül fel arra vonatkozó adat, hogy a számlakiállító a számlában áthárított adóként megjelölt összeget azért nem háríthatta át, mert befizetési kötelezettségének nem tett eleget. Az általános forgalmi adóra vonatkozó törvény szabályozási koncepciója szerint az adó csak a végső felhasználót terhelő olyan költségvetési forrás, amelyből - a törvényben meghatározott feltételek teljesülése esetén - az értékesítési láncolatban felszámított és továbbhárított forgalmi adó visszaigényelhető. Ennek megfelelően fogalmilag is kizárt olyan forgalmi adó áthárítása, amely a költségvetésbe ténylegesen nem folyt be, ezért az vissza sem igényelhető. A jelen perben kétséget kizáróan megállapítást nyert, hogy a számlákban feltüntetett forgalmi adót a számlakibocsátó utóbb sem fizette be a költségvetésbe, következésképpen azt jogszerűen át sem háríthatta. Az elsőfokú bíróság az ítélet történeti tényállásában talán szükségtelenül, de nem iratellenesen és adótitkot sértő módon nevezett meg számlakibocsátókat. Erre a felperes a fellebbezésében egyébként is minden jogi relevancia nélkül hivatkozott.
Az illetékekről szóló többször módosított 1990. évi XCIII. törvény 39. § (1) valamint 46. § (1) bekezdése alapján az adóhatározat felülvizsgálata iránti perben a per tárgyának értéke a vitatott adóhiány összege. Amennyiben a határozatnak csak a bírságra vagy a pótlékra vonatkozó rendelkezése a felülvizsgálat tárgya, a pertárgy értéke szempontjából ez az összeg az irányadó. Az elsőfokú bíróság az adóhiány tekintetében elutasított kereset illetékvonzatát ezért helyesen terhelte a felperesre. A felperes csak a bírság tekintetében lett pernyertes, az adóhiány tekintetében a pert elvesztette, ezért az elsőfokú bíróság helyesen a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény 81. § (1) bekezdésében írtaknak megfelelően határozott a költségviselésről. Az adóhiány összegének valamint az adóbírság összegének a megállapítása nem volt bírói mérlegelés tárgya, ezért az illeték és a költség áthárítására a Pp. 81. § (2) bekezdése alapján valójában nem volt mód.
A fentiekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletének indokolása utóbbi pontosításával a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (Pp.) 253. § (2) bekezdése alapján helybenhagyta. (Legf. Bír. Kf. I. 35.381/2000.)