adozona.hu
AVI 2003.1.7
AVI 2003.1.7
A közigazgatási perben is érvényesül a szabad bizonyítás elve (Pp. 164.)
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
Az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás szerint az elsőfokú adóhatóság 1994-1996. évekre átfogó vizsgálatot tartott kiemelt adónemek vonatkozásában a felperesnél. Határozatával a felperes terhére 7 693 000 Ft adókülönbözetet, javára 341 000 Ft adókülönbözetet állapított meg, mely összegekből 7 242 000 Ft adóhiánynak minősült, mely után 2 622 000 Ft adóbírságot, illetve 1 382 000 Ft késedelmi pótlékot állapított meg felperes terhére.
A határozat indokolásának 7. pontja megállapított...
Az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás szerint az elsőfokú adóhatóság 1994-1996. évekre átfogó vizsgálatot tartott kiemelt adónemek vonatkozásában a felperesnél. Határozatával a felperes terhére 7 693 000 Ft adókülönbözetet, javára 341 000 Ft adókülönbözetet állapított meg, mely összegekből 7 242 000 Ft adóhiánynak minősült, mely után 2 622 000 Ft adóbírságot, illetve 1 382 000 Ft késedelmi pótlékot állapított meg felperes terhére.
A határozat indokolásának 7. pontja megállapította, hogy a felperes 1994-1996. években a jegyzőkönyvi mellékletekben foglalt olyan kiadásokat, költségeket számolt el, amely számlák nem a felperesi vállalkozó nevére kerültek kiállításra. Az indokolás 2. pontja szerint a felperes 1996. évben a jegyzőkönyv 1. sz. mellékletében felsorolt, általa kibocsátott 22 967 000 Ft összegű számlákat bevételként nem számolt el. A felperes nyilatkozata szerint ezek az értékesítések 1996. évben megtörténtek, és az ellenérték kiegyenlítése is megtörtént 1996. évben. A felperes eljárása nem felelt meg a számvitelről szóló 1991. évi XVIII. törvény 15. § (8) bekezdésének és a személyi jövedelemadóról szóló 1995. évi CXVII. törvény 2. sz. mellékletében foglaltaknak, mivel az értékesített termék befolyt ellenértékét a pénz tényleges beérkezése időszakában kellett volna bevételként elszámolnia.
Az alperes az elsőfokú határozatot helybenhagyta, rámutatva, hogy a felperes egyszeres könyvvezetést alkalmaz, adókötelezettségének pénzforgalmi szemléletben tesz eleget, azaz adófizetési kötelezettségének keletkezési ideje a pénzügyi teljesítéshez kapcsolódik. A felperes úgy nyilatkozott, hogy a számlán feltüntetett teljesítés időpontjában a számlák 1996-ban kiegyenlítésre kerültek. Ezért nem helytálló felperes azon hivatkozása, hogy a számlák 1997-ben kerültek lekönyvelésre.
A felperes keresetében az alperes határozatának hatályon kívül helyezését és új eljárás lefolytatására való kötelezését kérte. A felperes ugyan valamennyi adónemben felszámított adóhiány jogalapját és összegszerűségét vitatta, azonban indokolást csupán három adóhatósági megállapítással kapcsolatban tett: arra hivatkozott, hogy idegen hangzású nevét sokszor tévesen használják, ezért helyette inkább férje nevét írják le, aki korábban ugyanilyen típusú vállalkozást folytatott. Az elsőfokú eljárás során a felperes 11 db számla tekintetétben a számlajavítást elvégezte oly módon, hogy a vevő nevét a számla kiállítója a felperes nevére javította. Álláspontja szerint az alperes kétszeres adóztatással sújtotta, amikor az 1996. évi adózás előtti eredményét megemelte, noha a számlák bevétele 1997. I. n. évében könyvelésre kerültek.
Az alperes a kereset elutasítását kérte.
Hivatkozott arra, hogy az általános forgalmi adóról szóló 1992. évi LXXIV. törvény (továbbiakban: Áfa. tv.) 35. § (1) bekezdése alapján a felperes nevére szóló számla hiányában az általános forgalmi adó nem vonható le. Az 1996. évben ténylegesen kézhez kapott pénzösszeg a vállalkozási bevételei között nem jelent meg, amely az összeg magáncélú felhasználását bizonyítja. A tévesen lekönyvelt összeget az ellenőrzés megkezdéséig önellenőrzéssel javíthatta volna.
Az elsőfokú bíróság az alperes határozatát az elsőfokú határozatra is kiterjedően hatályon kívül helyezte és az elsőfokú közigazgatási szervet új eljárás lefolytatására kötelezte.
Az indokolás szerint a felperes keresete részben alapos.
A felperes által a tárgyaláson becsatolt tizenegy darab helyesbített számlával kapcsolatban megállapította, hogy valóban csupán névelírásról volt szó, ezen számlák vevője valóban a felperes volt.
A felperesnek a kétszeres adóztatással kapcsolatban kifejtett álláspontját nem fogadta el, hiszen az adóhatóság az adózás rendjéről szóló 1990. évi XCI. törvény (Art.) 97. § b) pontja és 72. § (2) bekezdése alapján a jogszabálynak megfelelően járt el.
Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint F. Tamás tanúvallomásában először hivatkozott, illetőleg ezt követően, a felperes előkészítő iratban kifejtett azon számlák, amelyeket a vevők állítólag nem egyenlítettek ki a felperes részére az alperesi határozat jogszabálysértő voltát nem érintheti, tekintettel arra, hogy az adóhatóság határozatát csak a határozata meghozataláig előadott tények, körülmények, illetve felmerült bizonyítékok alapján hozza meg, az adóhatóság határozatát az évekkel később előadott új körülmények utólagosan nem tették jogszabálysértővé.
Ezért a bíróság a felperes ezen utólagosan előadott hivatkozását nem tudta figyelembe venni. A felperesnek az adóellenőrzés során lehetett volna, illetve kellett volna hivatkoznia az évekkel később előadott ki nem egyenlített számlákra.
Kifejtette, hogy az új eljárás lefolytatása során az adóhatóságnak a felperes által a tárgyalás során benyújtott 11 db javított számla vonatkozásában kell csak változtatnia a korábbi megállapításain. Egyéb más megállapításait nem kell felülvizsgálnia, mivel az egyéb felperesi hivatkozásokat a bíróság elutasította.
Az elsőfokú bíróság ítélete ellen a felperes nyújtott be fellebbezést, kérve az ítélet indokolásának megváltoztatását és valamennyi adónemben új határozat hozatalára utasítását. Hivatkozott arra, hogy sem az eltitkolási szándék, sem az APEH által vélelmezett személyes felhasználás nem jöhet szóba az 1997. I. n. évre lekönyvelt bevételeknél. Az Art. 73. § (1) bekezdése biztosít jobb lehetőséget az adóbírság mérséklésére. Az alperesi határozat megalapozatlan voltát eredményezheti a nem kellően, vagy nem kellő mértékben feltárt tényállás. Utalt arra, hogy a tárgyaláson elhangzott tanúvallomás és a becsatolt számlák tanúsítják, hogy az alperes nem volt minden érdemi tény és adat birtokában az adóhatósági eljárás lefolytatásakor. Ezért határozata - ha részben rajta kívül álló okból is - nem felel meg az ellenőrzés időpontjában hatályos adójogszabályoknak.
Az alperes ellenkérelmében a fellebbezés elutasítását és az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyását indítványozta. Utalt arra, hogy a közigazgatási eljárásban mind az adóbírság, mind a késedelmi pótlék mérséklésére sor került.
A Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot a per újabb tárgyalására és újabb határozat hozatalára utasította.
Az elsőfokú bíróság ítéletének a nem felperes nevére szóló, illetve kijavított számlák vonatkozásában sem a felperes fellebbezése, sem az alperes ellenkérelme érdemi nyilatkozatot nem tartalmazott, ezzel a kérdéssel a Legfelsőbb Bíróságnak sem kellett volna foglalkoznia.
Az 1996. évben kiállított és teljesített, de 1997. I. n. évére lekönyvelt bevételekkel kapcsolatban a felperes az elsőfokú bírósági eljárás során azt kívánta bizonyítani, hogy a közigazgatási eljárásban tett nyilatkozatával ellentétben négy-öt olyan számla is fellelhető, amelyről ugyanúgy nyilatkozott, hogy azt 1996-ban kifizették, de ténylegesen ezek nem kerültek kifizetésre. Arra hivatkozott, hogy a megrendelők halpusztulásra hivatkozva kb. 6 000 000 Ft értékben ezeket a számlákat nem fizették ki a felperesnek, így azokat nem lehet bevételnek tekinteni. Az elsőfokú bíróság jogi álláspontja ezzel kapcsolatban az volt, hogy ezeket a tényeket és bizonyítékokat a felperesnek a közigazgatási eljárás során kellett volna előadnia, illetve bizonyítania, hogy az adóhatóság ennek figyelembevételével tudja meghozni határozatát. Az utólagosan előadott hivatkozásokat már nem lehet figyelembe venni.
A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint az elsőfokú bíróság ezzel kapcsolatos jogi álláspontja téves, ezért az elsőfokú bíróság ítélete e körben felülvizsgálatra alkalmatlan. A közigazgatási perben a bíróság az alperes jogerős határozatának felülvizsgálatát végzi, hogy az megfelel-e az anyagi és eljárási jogszabályoknak. Tény, hogy az alperes határozatát az eljárása során megállapított tényállás alapján kell meghoznia. A tényállás megállapíthatóságánál az államigazgatási eljárásban már az ügyfélnek lehetősége van nyilatkoznia, illetve bizonyítékait előadni. Ugyanakkor ez a körülmény nem jelentheti azt, hogy a közigazgatási per során a felperes további tényeket, adatokat ne adhatna elő, illetve olyan újabb bizonyítékokat tárjon a bíróság elé, amely az alperesi határozat jogszerűségét megkérdőjelezi. A Pp. XX. fejezete részletezi a közigazgatási per eltérő szabályait, de a Pp. 324. § (1) bekezdése alapján a I-XIII. fejezet rendelkezéseit a közigazgatási perekben, e fejezetben foglalt eltérésekkel kell alkalmazni. Ennek alapján a közigazgatási perben is érvényesül a szabad bizonyítás elve, és hogy a Pp. 164. § (1) bekezdése alapján a per eldöntéséhez szükséges tényeket általában annak a félnek kell bizonyítania, akinek érdekében áll, hogy azokat a bíróság valónak fogadja el.
Erre figyelemmel a felperest nem lehet elzárni attól, hogy korábbi nyilatkozatával ellentétben arra hivatkozzon, hogy egyes számlák mégsem kerültek kifizetésre, és nem lehet elzárni attól, hogy ezt bizonyítsa, ezzel módosítsa az alperes által megállapított tényállást és a határozat jogszerűségét. Legfeljebb egyéb módon, pl. perköltségnél lehet azt értékelni, hogy miért nem a közigazgatási eljárás során élt ezzel a bizonyítás lehetőségével.
Mivel az elsőfokú bíróság eltérő jogi álláspontja alapján a felperes által hivatkozott és a tanú által is megerősített számlák vonatkozásában nem végezte el annak vizsgálatát, hogy megfelel-e a felperes azon álláspontja, hogy ezek ténylegesen kifizetésre kerültek-e, e körben az elsőfokú bíróság tényállást nem állapított meg, így az ítélet e körben felülvizsgálatra alkalmatlan.
Ezért a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 352. § (3) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot a per újabb tárgyalására és újabb határozat hozatalára utasíthatja. Az új eljárásban vizsgálnia kell, hogy a felperes által hivatkozott számlák valóban kifizetésre kerültek-e 1996-ban vagy sem, és az így megállapított tényállás kihatással van-e az alperesi határozat ezen részének jogszerűségére. (Legfelsőbb Bíróság Kf. IV. 35.022/2000.)
A határozat indokolásának 7. pontja megállapította, hogy a felperes 1994-1996. években a jegyzőkönyvi mellékletekben foglalt olyan kiadásokat, költségeket számolt el, amely számlák nem a felperesi vállalkozó nevére kerültek kiállításra. Az indokolás 2. pontja szerint a felperes 1996. évben a jegyzőkönyv 1. sz. mellékletében felsorolt, általa kibocsátott 22 967 000 Ft összegű számlákat bevételként nem számolt el. A felperes nyilatkozata szerint ezek az értékesítések 1996. évben megtörténtek, és az ellenérték kiegyenlítése is megtörtént 1996. évben. A felperes eljárása nem felelt meg a számvitelről szóló 1991. évi XVIII. törvény 15. § (8) bekezdésének és a személyi jövedelemadóról szóló 1995. évi CXVII. törvény 2. sz. mellékletében foglaltaknak, mivel az értékesített termék befolyt ellenértékét a pénz tényleges beérkezése időszakában kellett volna bevételként elszámolnia.
Az alperes az elsőfokú határozatot helybenhagyta, rámutatva, hogy a felperes egyszeres könyvvezetést alkalmaz, adókötelezettségének pénzforgalmi szemléletben tesz eleget, azaz adófizetési kötelezettségének keletkezési ideje a pénzügyi teljesítéshez kapcsolódik. A felperes úgy nyilatkozott, hogy a számlán feltüntetett teljesítés időpontjában a számlák 1996-ban kiegyenlítésre kerültek. Ezért nem helytálló felperes azon hivatkozása, hogy a számlák 1997-ben kerültek lekönyvelésre.
A felperes keresetében az alperes határozatának hatályon kívül helyezését és új eljárás lefolytatására való kötelezését kérte. A felperes ugyan valamennyi adónemben felszámított adóhiány jogalapját és összegszerűségét vitatta, azonban indokolást csupán három adóhatósági megállapítással kapcsolatban tett: arra hivatkozott, hogy idegen hangzású nevét sokszor tévesen használják, ezért helyette inkább férje nevét írják le, aki korábban ugyanilyen típusú vállalkozást folytatott. Az elsőfokú eljárás során a felperes 11 db számla tekintetétben a számlajavítást elvégezte oly módon, hogy a vevő nevét a számla kiállítója a felperes nevére javította. Álláspontja szerint az alperes kétszeres adóztatással sújtotta, amikor az 1996. évi adózás előtti eredményét megemelte, noha a számlák bevétele 1997. I. n. évében könyvelésre kerültek.
Az alperes a kereset elutasítását kérte.
Hivatkozott arra, hogy az általános forgalmi adóról szóló 1992. évi LXXIV. törvény (továbbiakban: Áfa. tv.) 35. § (1) bekezdése alapján a felperes nevére szóló számla hiányában az általános forgalmi adó nem vonható le. Az 1996. évben ténylegesen kézhez kapott pénzösszeg a vállalkozási bevételei között nem jelent meg, amely az összeg magáncélú felhasználását bizonyítja. A tévesen lekönyvelt összeget az ellenőrzés megkezdéséig önellenőrzéssel javíthatta volna.
Az elsőfokú bíróság az alperes határozatát az elsőfokú határozatra is kiterjedően hatályon kívül helyezte és az elsőfokú közigazgatási szervet új eljárás lefolytatására kötelezte.
Az indokolás szerint a felperes keresete részben alapos.
A felperes által a tárgyaláson becsatolt tizenegy darab helyesbített számlával kapcsolatban megállapította, hogy valóban csupán névelírásról volt szó, ezen számlák vevője valóban a felperes volt.
A felperesnek a kétszeres adóztatással kapcsolatban kifejtett álláspontját nem fogadta el, hiszen az adóhatóság az adózás rendjéről szóló 1990. évi XCI. törvény (Art.) 97. § b) pontja és 72. § (2) bekezdése alapján a jogszabálynak megfelelően járt el.
Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint F. Tamás tanúvallomásában először hivatkozott, illetőleg ezt követően, a felperes előkészítő iratban kifejtett azon számlák, amelyeket a vevők állítólag nem egyenlítettek ki a felperes részére az alperesi határozat jogszabálysértő voltát nem érintheti, tekintettel arra, hogy az adóhatóság határozatát csak a határozata meghozataláig előadott tények, körülmények, illetve felmerült bizonyítékok alapján hozza meg, az adóhatóság határozatát az évekkel később előadott új körülmények utólagosan nem tették jogszabálysértővé.
Ezért a bíróság a felperes ezen utólagosan előadott hivatkozását nem tudta figyelembe venni. A felperesnek az adóellenőrzés során lehetett volna, illetve kellett volna hivatkoznia az évekkel később előadott ki nem egyenlített számlákra.
Kifejtette, hogy az új eljárás lefolytatása során az adóhatóságnak a felperes által a tárgyalás során benyújtott 11 db javított számla vonatkozásában kell csak változtatnia a korábbi megállapításain. Egyéb más megállapításait nem kell felülvizsgálnia, mivel az egyéb felperesi hivatkozásokat a bíróság elutasította.
Az elsőfokú bíróság ítélete ellen a felperes nyújtott be fellebbezést, kérve az ítélet indokolásának megváltoztatását és valamennyi adónemben új határozat hozatalára utasítását. Hivatkozott arra, hogy sem az eltitkolási szándék, sem az APEH által vélelmezett személyes felhasználás nem jöhet szóba az 1997. I. n. évre lekönyvelt bevételeknél. Az Art. 73. § (1) bekezdése biztosít jobb lehetőséget az adóbírság mérséklésére. Az alperesi határozat megalapozatlan voltát eredményezheti a nem kellően, vagy nem kellő mértékben feltárt tényállás. Utalt arra, hogy a tárgyaláson elhangzott tanúvallomás és a becsatolt számlák tanúsítják, hogy az alperes nem volt minden érdemi tény és adat birtokában az adóhatósági eljárás lefolytatásakor. Ezért határozata - ha részben rajta kívül álló okból is - nem felel meg az ellenőrzés időpontjában hatályos adójogszabályoknak.
Az alperes ellenkérelmében a fellebbezés elutasítását és az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyását indítványozta. Utalt arra, hogy a közigazgatási eljárásban mind az adóbírság, mind a késedelmi pótlék mérséklésére sor került.
A Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot a per újabb tárgyalására és újabb határozat hozatalára utasította.
Az elsőfokú bíróság ítéletének a nem felperes nevére szóló, illetve kijavított számlák vonatkozásában sem a felperes fellebbezése, sem az alperes ellenkérelme érdemi nyilatkozatot nem tartalmazott, ezzel a kérdéssel a Legfelsőbb Bíróságnak sem kellett volna foglalkoznia.
Az 1996. évben kiállított és teljesített, de 1997. I. n. évére lekönyvelt bevételekkel kapcsolatban a felperes az elsőfokú bírósági eljárás során azt kívánta bizonyítani, hogy a közigazgatási eljárásban tett nyilatkozatával ellentétben négy-öt olyan számla is fellelhető, amelyről ugyanúgy nyilatkozott, hogy azt 1996-ban kifizették, de ténylegesen ezek nem kerültek kifizetésre. Arra hivatkozott, hogy a megrendelők halpusztulásra hivatkozva kb. 6 000 000 Ft értékben ezeket a számlákat nem fizették ki a felperesnek, így azokat nem lehet bevételnek tekinteni. Az elsőfokú bíróság jogi álláspontja ezzel kapcsolatban az volt, hogy ezeket a tényeket és bizonyítékokat a felperesnek a közigazgatási eljárás során kellett volna előadnia, illetve bizonyítania, hogy az adóhatóság ennek figyelembevételével tudja meghozni határozatát. Az utólagosan előadott hivatkozásokat már nem lehet figyelembe venni.
A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint az elsőfokú bíróság ezzel kapcsolatos jogi álláspontja téves, ezért az elsőfokú bíróság ítélete e körben felülvizsgálatra alkalmatlan. A közigazgatási perben a bíróság az alperes jogerős határozatának felülvizsgálatát végzi, hogy az megfelel-e az anyagi és eljárási jogszabályoknak. Tény, hogy az alperes határozatát az eljárása során megállapított tényállás alapján kell meghoznia. A tényállás megállapíthatóságánál az államigazgatási eljárásban már az ügyfélnek lehetősége van nyilatkoznia, illetve bizonyítékait előadni. Ugyanakkor ez a körülmény nem jelentheti azt, hogy a közigazgatási per során a felperes további tényeket, adatokat ne adhatna elő, illetve olyan újabb bizonyítékokat tárjon a bíróság elé, amely az alperesi határozat jogszerűségét megkérdőjelezi. A Pp. XX. fejezete részletezi a közigazgatási per eltérő szabályait, de a Pp. 324. § (1) bekezdése alapján a I-XIII. fejezet rendelkezéseit a közigazgatási perekben, e fejezetben foglalt eltérésekkel kell alkalmazni. Ennek alapján a közigazgatási perben is érvényesül a szabad bizonyítás elve, és hogy a Pp. 164. § (1) bekezdése alapján a per eldöntéséhez szükséges tényeket általában annak a félnek kell bizonyítania, akinek érdekében áll, hogy azokat a bíróság valónak fogadja el.
Erre figyelemmel a felperest nem lehet elzárni attól, hogy korábbi nyilatkozatával ellentétben arra hivatkozzon, hogy egyes számlák mégsem kerültek kifizetésre, és nem lehet elzárni attól, hogy ezt bizonyítsa, ezzel módosítsa az alperes által megállapított tényállást és a határozat jogszerűségét. Legfeljebb egyéb módon, pl. perköltségnél lehet azt értékelni, hogy miért nem a közigazgatási eljárás során élt ezzel a bizonyítás lehetőségével.
Mivel az elsőfokú bíróság eltérő jogi álláspontja alapján a felperes által hivatkozott és a tanú által is megerősített számlák vonatkozásában nem végezte el annak vizsgálatát, hogy megfelel-e a felperes azon álláspontja, hogy ezek ténylegesen kifizetésre kerültek-e, e körben az elsőfokú bíróság tényállást nem állapított meg, így az ítélet e körben felülvizsgálatra alkalmatlan.
Ezért a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 352. § (3) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot a per újabb tárgyalására és újabb határozat hozatalára utasíthatja. Az új eljárásban vizsgálnia kell, hogy a felperes által hivatkozott számlák valóban kifizetésre kerültek-e 1996-ban vagy sem, és az így megállapított tényállás kihatással van-e az alperesi határozat ezen részének jogszerűségére. (Legfelsőbb Bíróság Kf. IV. 35.022/2000.)