adozona.hu
AVI 2002.6.72
AVI 2002.6.72
A szerződéseket pénzügyi jogkövetkezmények szerinti tartalmak alapján kell minősíteni [1990. évi XCI. tv. 1. § (7) bek.]
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
A Fővárosi Bíróság az 1999. augusztus 30. napján kelt 6. számú jogerős ítéletével az elsőfokú bíróság felperes kereseti kérelmét elutasító ítéletét helybenhagyta. A felperes fellebbezésben foglaltakra tekintettel megállapította, hogy az elsőfokú ítélet a per érdemét valamint a továbbiakban az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás helyességét nem érintően tévesen tartalmazza azt a mondatot, amely szerint a felperes a hozzá átirányított dolgozókkal kapcsolatba nem került. A felperes ne...
AVI 2002.6.72 A szerződéseket pénzügyi jogkövetkezmények szerinti tartalmak alapján kell minősíteni [1990. évi XCI. tv. 1. § (7) bek.]
A Fővárosi Bíróság az 1999. augusztus 30. napján kelt 6. számú jogerős ítéletével az elsőfokú bíróság felperes kereseti kérelmét elutasító ítéletét helybenhagyta. A felperes fellebbezésben foglaltakra tekintettel megállapította, hogy az elsőfokú ítélet a per érdemét valamint a továbbiakban az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás helyességét nem érintően tévesen tartalmazza azt a mondatot, amely szerint a felperes a hozzá átirányított dolgozókkal kapcsolatba nem került. A felperes nem bizonyította az eljárás során, hogy a II/1. pontban megjelölt kifizetéseket nem a szolgáltatási szerződés kapcsán teljesítette. Nem tárt fel olyan hiteles számviteli dokumentumokat, amelyek azt igazolták volna, hogy a szolgáltatási szerződéstől függetlenül egy más jogcímre tekintettel számolta el. Miért és milyen jogcímen vonta ki a szolgáltatásimport adóalapjából. Rögzítette, hogy a szolgáltatási szerződés, a számlák szerinti tevékenység, az ezekhez kapcsolódó bizonylatok egybevetéséből az 1991. évi XCI. törvény 1. § (7) bekezdése alapján - bár e jogszabályt az elsőfokú ítélet külön nem jelölte meg - helyes következtetés levonására került sor. A meg nem felelő számlázási gyakorlat sem eredményezheti az importszolgáltatás adóalapjának csökkenését. Utalt arra is, hogy az alperesi állásfoglalás és tájékoztatás a bíróságot nem köti. A személyi jövedelemadóval kapcsolatosan a fellebbezésben felhozott új érvek kapcsán kiemelte, hogy az átirányított dolgozók a C. alkalmazottai maradtak, a bérükre eső személyi jövedelemadó is a szolgáltatásimportért járó ellenérték része, az általános forgalmi adó köteles volt.A jogerős ítélet ellen a felperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet. Kérte a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését az elsőfokú bíróság ítéletének keresete szerinti megváltozatását és az alperes perköltségekben történő marasztalását kérte. Álláspontja szerint a jogerős ítélet tényállása és az abból levont jogi következtetés téves. A tényállás tekintetében arra hivatkozott, hogy a felperesnek a szolgáltatási szerződésben foglaltakon felül a számlázott szolgáltatási díjon kívül merültek fel költségei, amelyek egyrészt a felperesnek nyújtott, harmadik független felek által teljesített szolgáltatások ellenértékei, másrészt a felperes által az átirányított személyeknek közvetlenül fizetett költségtérítései és megtérített bérjellegű költségei.
A szerződés szövege alapján arra hivatkozott, hogy csak és kizárólag a C.-n belül felmerült és felperesre számlával áthárított költségek képezik a szerződés szerinti ellenértéket, ebből kifolyólag csak és kizárólag az ilyen tételek minősülhetnek az importált szolgáltatás ellenértékének. Az ezenkívüli költségek tekintetében a felek közös szerződéses akarata volt, hogy azokat a felperes közvetlenül viselje. Az ezzel ellentétes - a felek szerződéses akaratát kiterjesztően értelmező - jogerős ítéleti álláspont a BH 1994/130. eseti döntésben kifejtett állásponttal ellentétes. A felek megállapodásának minősítésénél a szerződés tartalmának van meghatározó jelentősége. Ismételten utalt arra, hogy e költségeket a felperes teljesítése folytán nem a C. nyújtotta, ezért azt ki sem számlázhatta, ennek következtében a felperes terhére importszolgáltatás címén áfa fizetési kötelezettség sem keletkezhet. A járulékos költségekkel kapcsolatban pedig arra hivatkozott, hogy a felperes által igénybevett szolgáltatásokat egyenként kell vizsgálni a teljesítés helye a szolgáltatás tényleges áfa vonzata megállapításához.
A Magyar Köztársaság és az Amerikai Egyesült Államok között a kettős adóztatás elkerüléséről és az adózás kijátszásának megakadályozásáról szóló egyezmény szerint a 183. napot meghaladó időtartamban Magyarországon munkát végző külföldi állampolgár mind az Egyesült Államokból származó, mind a Magyarországról származó jövedelme után Magyarországon adózik. Ennek megfelelően vallottak és fizettek személyi jövedelemadót Magyarországon az átirányítottak. Az átirányítottak írásbeli szerződés nélkül a felperessel munkaviszony jellegű jogviszonyban álltak, ezért a részükre fizetett bérjellegű juttatás áfa kötelezettséget nem eredményezhet az Áfa. tv. 4. § (1) bekezdése alapján. A munkaviszony létét [a Munka Törvénykönyve 76. § (4) bekezdése] a munkavállalási engedély kívánalma, továbbá az a körülmény, hogy a felperes érdekében és az utasításainak megfelelően jártak el igazolja. Az Art. 1. § (7) bekezdésével kapcsolatosan ismételten utalt arra, hogy az nem sértheti a szerződési szabadságot, nem léphet át a felek akarati autonómiáján, az adóhatóság önhatalmúan nem alakíthatja át, nem módosíthatja a felek által létrehozott jogviszonyt, ha annak valódi gazdasági tartalma megfelel a jogügylet formájának.
Az alperes a felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában fenntartását kérte. Azzal érvelt, hogy az eljárás során a felperes nem igazolta, hogy az ellenőrzés megállapított kiadások nem a szolgáltatási szerződéssel összefüggésben merültek fel. Ezen a körön kívüli hivatkozásai pedig a szerződéssel ellentétesek illetve figyelembe nem vehetők.
A Legfelsőbb Bíróság a Fővárosi Bíróság 6. számú ítéletét hatályában fenntartotta.
A Pp. 270. § (1) bekezdése értelmében a jogerős ítélet felülvizsgálatát jogszabálysértésre hivatkozással lehet kérni. A felülvizsgálati eljárásban a Pp. 275. § (1) bekezdése alapján bizonyításnak nincs helye, ezért a felperes által a felülvizsgálat eljárásban előterjesztett további bizonyítékokat a Legfelsőbb Bíróság figyelmen kívül hagyta. A Legfelsőbb Bíróság már több eseti döntésében kifejtette, hogy a tényállás téves megállapítására a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (Pp.) 206. § (1) bekezdése megsértésére csak akkor lehet hivatkozni, ha a jogerős ítélet tényállása iratellenes, ellentmondó vagy okszerűtlen megállapításokat tartalmaz. A felperes a felülvizsgálati kérelmében e megállapításra alapot nyújtó adatot nem szolgáltatott, e körbeni előadása lényegében nem a tényállást támadta, hanem az alapjául szolgáló adatoknak a jogerős ítélettől eltérő jogértelmezésre vonatkoztak.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelemben megjelölt jogszabálysértések kapcsán arra mutat rá, hogy a peres felek között az adott határozat kapcsán közigazgatási jogviszony keletkezett, amelyre tárgya szerint a pénzügyi jogágon belül az adójogi anyagi és eljárási jogszabályok az irányadók. Ennek következtében a peres felek jogviszonyában elsődlegesen a felperes magatartása a lex speciális elve alapján az adójogi jogszabályok, az azokban meghatározott speciális adójogi fogalomrendszer alapján vizsgálható és minősíthető, más jogágazat szabálya és fogalomrendszere csak ezek hiányában és kisegítésként vehető igénybe. Helyesen - a Legfelsőbb Bíróság által is elfogadva - hangsúlyozta a Fővárosi Bíróság ítéletében az Adózás rendjéről szóló 1991. évi XCI. törvény (Art.) 1. § (7) bekezdése jelentőségét, amely kifejezetten kimondja, hogy a szerződéseket a törvény alkalmazása szempontjából valódi, azaz pénzügyi jogkövetkezmények szerinti tartalmuk szerint, tehát az adójogi következmények szempontjából kell értékelni. Ennek következtében az adóeljárás során nem sérül (fogalmilag kizártan nem is sérülhet) a szerződéses szabadság. A szerződéses szabadságot nem érintően nincs akadálya annak, hogy az adott szerződés adójogi jogkövetkezményeit az adójogi jogszabályok alapján állapítsák meg. Az eljárt bíróságok ugyancsak helytállóan utaltak a Számvitelről szóló 1991. évi XVIII. törvény bizonylati elvvel és fegyelemmel kapcsolatos 83. §-ára; arra, hogy adójogi következmények csak okiratok alapján vonhatók le. Arra vonatkozó okiratok létét pedig a felperes sem állította, amely a szolgáltatási szerződéstől eltérő jogcímet igazoltak volna. A Legfelsőbb Bíróság ennek kapcsán utal arra - a per szempontjából egyébként közömbös körülményre -, hogy a szolgáltatási szerződésben a felek maguk kötötték ki, hogy az abban foglaltaktól csak írásban lehet eltérni. Erre valamint az előzőekben kifejtettekre figyelemmel az átirányítottakkal kapcsolatos teljesítések nem minősíthetők a Munka Törvénykönyve szerint. A kifizetéseket a szolgáltatási szerződésre tekintettel nyújtották, és függetlenül attól kell az importszolgáltatás adóalapjának tekinteni, hogy azokat a szerződő fél nem számlázta, s azok egyebekben általános forgalmi adót tartalmaztak vagy sem. A felperes adókötelezettségére vonatkozóan az alperes határozata a kettős adóztatás kizárására vonatkozó egyezmény szabályokat nem tartalmaz, ezért szabályainak megsértése a perben fel sem merülhetett. A felperes a felülvizsgálati eljárásban nem tudta igazolni az alperesi határozatnak az 1989. évi XL. törvény 1. § a) pontjába, a 11. §-ába, a 19. § (2) bekezdésébe, a 3. sz. melléklet 3. pontjába, a módosított 1992. évi LXXIV. törvény 15. § (5) bekezdésébe valamint a 40. §-ának (2) bekezdésébe ütközését.
Mindezek alapján a Legfelsőbb Bíróság a Fővárosi Bíróság ítéletét a Pp. 275/A. §-a alapján hatályában fenntartotta. (Legfelsőbb Bíróság Kfv. I. 35.055/2000.)