adozona.hu
AVI 2002.5.61
AVI 2002.5.61
Az adóhatóságnak becslés során az adó alapját kell valószínűsítenie. A valószínűsítés a bizonyítottságnál kevesebb követelményt tartalmaz (1990. évi XCI. tv. 60. §)
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
Az adóhatóság a felperesnél 1995. február-december hónapokra vonatkozóan költségvetési kapcsolatok átfogó ellenőrzését végezte el. Az ennek realizálása tárgyában hozott elsőfokú határozatban az adóhatóság a felperes terhére társasági adó (Ta.), általános forgalmi adó (áfa) fizetendő adóhiányt írt elő, kötelezte a felperest adóbírságnak, késedelmi pótléknak és mulasztási bírságnak a megfizetésére is. Az alperes a 810. számú határozatban az elsőfokú határozatot megváltoztatva a felperes terhére...
AVI 2002.5.61 Az adóhatóságnak becslés során az adó alapját kell valószínűsítenie. A valószínűsítés a bizonyítottságnál kevesebb követelményt tartalmaz (1990. évi XCI. tv. 60. §)
Az adóhatóság a felperesnél 1995. február-december hónapokra vonatkozóan költségvetési kapcsolatok átfogó ellenőrzését végezte el. Az ennek realizálása tárgyában hozott elsőfokú határozatban az adóhatóság a felperes terhére társasági adó (Ta.), általános forgalmi adó (áfa) fizetendő adóhiányt írt elő, kötelezte a felperest adóbírságnak, késedelmi pótléknak és mulasztási bírságnak a megfizetésére is. Az alperes a 810. számú határozatban az elsőfokú határozatot megváltoztatva a felperes terhére előírt 1995. évre megállapítottak alapját 12 427 000 Ft-ra, az adóhiánynak minősülő Ta. adókülönbözetet 2 237 000 Ft-ra, az áfa alapját 12 457 000 Ft-ra, az adóhiánynak minősülő áfa adókülönbözetet 3 114 000 Ft-ra, az adóbírság és késedelmi pótlék alapját 5 351 000 Ft-ra, az adóbírságot 2 675 000 Ft-ra mérsékelte, a késedelmi pótlékot pedig 3 077 000 Ft-ra felemelte. A határozat egyéb rendelkezéseit és megállapításait változatlanul hatályában fenntartotta. Határozatát azzal indokolta, hogy az elsőfokú adóhatóság az 1990. évi XCI. törvény (továbbiakban: Art.) 60. § (3) bekezdés c) pontjára alapítottan jogszerűen alkalmazott, a felperessel szemben, az adó alapjának meghatározásakor becslést. A felperes iratai nem voltak alkalmasak a valós adó alapjának megállapítására. Utalt arra is, hogy mely okoknál fogva tartja helytállónak az elsőfokú adóhatóság által alkalmazott módszert, átlag árrést és arra is, hogy a felperes fellebbezésében előadottakat miért nem tartja elfogadhatónak.Felperes keresetében a határozatok megváltoztatását kérte. Azzal érvelt, hogy a becslés alkalmazásának feltételei nem álltak fenn, ezt az alperes nem bizonyította. Hivatkozott arra is, hogy az általa csatolt adatok és fellebbezési érvelése alapján az alperesnek az adókülönbözetet törölnie kellett volna.
Az alperes ellenkérelmében a felperes keresetének elutasítását kérte a határozatába foglalt indokolásra figyelemmel.
Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét elutasította.
Arra mutatott rá, hogy a főkönyvi kimutatások és egyéb bizonylatok nem tartalmaztak olyan kimutatást, amelyek igazolták, vagy valószínűsítették volna a számlák döntő többségében feltüntetett induló és realizált árrés közötti nagyságrendi eltérést. Önmagában ez is lehetővé tette az alperes számára a becslési eljárás lefolytatását, a felperes alaptalanul hivatkozott arra, hogy a valós adó alapjának megállapításához szükséges bizonylatok rendelkezésre álltak. A perben beszerzett szakértői vélemény is alátámasztotta azt, hogy a felperes nyilvántartásai nem alkalmasak a beszerzési számlákon feltüntetett induló és adóbevallásban kimutatott realizált árrés közötti eltérés okainak kiderítésére. A felperes érvelésében előadottakat nem bizonyította, az alperes által alkalmazott ún. reprezentációs módszer is helytálló, becslés fogalma pedig önmagában hordja a pontatlanságot. Ezért az alperes határozata nem sértett jogszabályt, megfelelt az Art. 60. §-ában foglaltaknak.
Az elsőfokú ítélet ellen a felperes fellebbezett, kérte annak megváltoztatását, kereseti kérelme szerinti döntés meghozatalát abban is kifejtett indokaira figyelemmel. Hivatkozott arra is, hogy az elsőfokú ítéletben megállapított tényállás megalapozatlan, iratellenes, szakértői véleményt nem tartotta elfogadhatónak. Azzal érvelt, hogy az elsőfokú bíróság a jogszabályokat tévesen értelmezte.
Az alperes ellenkérelmében az elsőfokú ítélet helybenhagyását kérte.
A Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
A felperes fellebbezésében az ítélet megalapozatlan, illetve iratellenes voltát azzal az érveléssel kívánta alátámasztani, hogy a becslés alkalmazásának feltételei nem álltak fenn, ennek indokait, okait a határozatok nem, illetve nem helytállóan tartalmazzák. Fellebbezéshez becsatolt okiratai igazolják a határozatok szerinti következtetések megalapozatlan voltát. Ezen érvelése azonban nem helytálló a felülvizsgálni kért határozatokban és az elsőfokú ítéletben rögzített indokok miatt. Ezek közül csupán a következőkre kívánt rámutatni a Legfelsőbb Bíróság. A felperes árukészletéről folyamatos nyilvántartást nem vezetett, évközben csak a beszerzéseit könyvelte. Az eladott áruk beszerzési értékét költségként csak évvégén, a leltározást követően számolta el. Beszerzéseit tartalmazó számlákra termékenként feljegyezte az eladási árakat. Ehhez, vagyis a 41,95%-os árréshez képest könyvelésében és bevallásában 6,4%-os árrést, azaz irreálisan alacsony árbevételt mutatott ki. Fellebbezésében maga sem vitatta, hogy "1995. évben se nem 6,4%-os, se nem 41,95%-os árrést nem alkalmazott". "Az alkalmazott induló árrés mértéke 23,26%-nál nem lehetett alacsonyabb". Ehhez képest az egyes induló fogyasztói árak, és az értékesítési tevékenység során bevallása szerint realizált árak közötti különbséget bizonylataiból, dokumentumaiból nem lehetett megállapítani. Erre vonatkozó hitelt érdemlő dokumentumokat nem csatolt [1991. évi XVIII. törvény 15. § (3) bekezdés]. A felperes nem rendelkezett például olyan dokumentumokkal, amelyek az érvelése szerinti leértékelések időszakát, mértékét, az abba bevont árukészlet nagyságrendjét alátámasztották volna. Ezért az elsőfokú bíróság az alperesi megállapításokkal egybehangzó szakértői véleményt, annak indokainál fogva helyesen tekintette aggálytalannak. Törvényesen rögzítette, hogy az adóhatóság az Art. 60. § (2) bekezdésében foglaltaknak eleget tett, bizonyította a becslés alkalmazásának feltételei a felperesnél fennálltak. A felperesnek az elsőfokú bírósági eljárásban a kiegészítő szakvélemény előterjesztését követően további bizonyítási indítványa nem volt, a perben kirendelt szakértő egyébként szakvéleményét, a felperes által elé tárt bizonylatok értékelése alapján is készítette el. Megjegyzi egyben a Legfelsőbb Bíróság, hogy a felperes által feltett azon kérdésekre, amelyek az adóhatósági határozatok és a bevallás szerinti adóalapra és adóeltérésekre illetve azok összegszerűségére vonatkoztak, a szakértő érdemben választ nem is adhatott. Felperes nyilvántartásai, főkönyvi kimutatásai bizonylatai ugyanis nem voltak alkalmasak arra, hogy induló árréstől való eltérésre vonatkozóan megalapozott következtetéseket lehessen levonni.
Bevallásban szereplő adatokra vonatkozóan [Art. 60. § (3) bekezdés c) pontja] az alperes a becslésnél az Art. 60. § (4) bekezdésében foglaltaknak megfelelően járt el. Minden rendelkezésére álló, felperes által rendelkezésére bocsátott dokumentumot értékelt, és ezt a határozatának indokolásában is rögzítette (810. számú határozat 3-4. oldal). Elsőfokú bíróság helytállóan alkalmazta az Art. 60. §-ában foglalt rendelkezéseket. Az adóhatóságnak ugyanis a becslés során azt kell bizonyítania, hogy a becslés alapjául szolgáló adatok, tények, körülmények, módszerek az adó alapját valószínűsítik. Valószínűsítés pedig a bizonyítottságnál kevesebb követelményt tartalmaz. Felperes pedig a perben sem bizonyította, hogy az adóhatóság eljárása e körben nem felelt meg az Art. 60. § (4)-(5) bekezdésében foglaltaknak.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 253. § (2) bekezdése alapján lényegében azonban helyes indokaira tekintettel hagyta helyben. (Legfelsőbb Bíróság Kf. IV. 35.698/1999.)