adozona.hu
AVI 2001.11.137
AVI 2001.11.137
Adóügyben is az Áe.-nek az ügyfél nyilatkozatára vonatkozó rendelkezéseit kell alkalmazni (1957. évi IV. tv. 27. §)
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
Az elsőfokú adóhatóság 1996. október 15-én értesítette a társhatósági osztályát, hogy a jelen per felperese 1995. évben 434 444 000 Ft tagi kölcsönt nyújtott az ellenőrzés alá vont G. Kft-nek, amely házi pénztárából a kölcsönt visszafizette. Megállapította, hogy 1988-1991. évre rendelkezésre álló adóbevallások szerint a felperes jövedelme nem nyújtott fedezetet ilyen összegű tagi kölcsön folyósítására, ezért indokoltnak látta a magánszemély adóellenőrzését. Az 1998. április 2-án lezárt ellenő...
AVI 2001.11.137 Adóügyben is az Áe.</a>-nek az ügyfél nyilatkozatára vonatkozó rendelkezéseit kell alkalmazni (1957. évi IV. tv. 27. §)
Az elsőfokú adóhatóság 1996. október 15-én értesítette a társhatósági osztályát, hogy a jelen per felperese 1995. évben 434 444 000 Ft tagi kölcsönt nyújtott az ellenőrzés alá vont G. Kft-nek, amely házi pénztárából a kölcsönt visszafizette. Megállapította, hogy 1988-1991. évre rendelkezésre álló adóbevallások szerint a felperes jövedelme nem nyújtott fedezetet ilyen összegű tagi kölcsön folyósítására, ezért indokoltnak látta a magánszemély adóellenőrzését. Az 1998. április 2-án lezárt ellenőrzés eredményeként az elsőfokú adóhatóság határozatával 43 439 576 Ft adóhiányt állapított meg a felperes terhére, ezután 21 719 788 Ft adóbírságot szabott ki és 44 917 014 Ft késedelmi pótlékot állapított meg.Az elsőfokú adóhatóság határozata ellen a felperes fellebbezést nyújtott be, amelyben előadta, hogy a tagi kölcsönök fedezetéül szolgáló összegeket ő maga is kölcsön kérte és kapta. A kölcsönadók személyét nem kívánta megjelölni, de ez nem teszi lehetővé a kölcsönök jövedelem, illetve bevételkénti minősítését.
Az alperes határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta azzal az indokolással, hogy az elsőfokú adóhatóság a felperest személyesen meghallgatta a kölcsönkért összegek forrásának tisztázása végett. A meghallgatás során a felperes azt nyilatkozta, hogy az összegeket baráti kölcsönként kapta, azonban a kölcsönt adó személyeket nem jelölte meg. A kölcsönnyújtásnak semmiféle bizonyítékát nem adta.
A felperes keresetet nyújtott be az elsőfokú bírósághoz az alperesi határozat hatályon kívül helyezése érdekében, hivatkozva arra, hogy az adóvizsgálat során a törvényben előírt tájékoztatási kötelezettségét az alperes elmulasztotta, sem szóban sem írásban nem tájékoztatta arról, hogy nyilatkozatának milyen jogkövetkezményei lehetnek. Amennyiben a szükséges tájékoztatást az eljáró adóhatóságtól megkapta volna, a kölcsönt nyújtó személyeket megnevezte volna, egyidejűleg bejelentette azon személyeket, akiktől a tagi kölcsön folyósításához szükséges fedezetet baráti kölcsönként kapta.
Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét alaposnak találta, ezért az alperes határozatát az elsőfokú határozatra is kiterjedően hatályon kívül helyezte és az elsőfokú adóhatóságot új eljárás lefolytatására kötelezte. ítélete indokolásában az elsőfokú bíróság kifejtette, hogy az adózás rendjéről szóló módosított 1990. évi XCI. törvény (a továbbiakban: Art.) 51. § (7) bekezdése értelmében az ellenőrzés során a tényállást az adóhatóság köteles tisztázni és bizonyítani. A bizonyítékok között az adóhatóság az adózó nyilatkozatát is értékelheti, azonban az ügyfél a nyilatkozattételt indokolás nélkül meg is tagadhatja. A nyilatkozattétel megtagadásának következményeire azonban az ügyfél figyelmeztetése elengedhetetlen. Erre vonatkozóan az Art. 37. § (4) bekezdése kógens rendelkezést tartalmaz, amikor elrendeli, hogy az adózót, illetőleg a magánszemélyt ki kell oktatni jogairól és kötelezettségeiről, valamint figyelmeztetni kell a nyilatkozattétel, illetve a tanúvallomás megtagadásának következményeire. Az Art. 74. § (13) bekezdés c) pontja szerint a magánszemély 100 000 Ft-ig terjedő mulasztási bírsággal sújtható, ha a nyilatkozattétel elmulasztásával, vagy más módon az ellenőrzést akadályozza. Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint az alperes akkor járt volna el helyesen, ha a kioktatási és tájékoztatási kötelezettség dokumentált teljesítése mellett a 100 000 Ft-ig terjedhető pénzbírság kiszabását alkalmazza a felperessel szemben, így a nyilatkozattétel kikényszerítésével kellőképpen tisztázhatta volna a tényállást. A nyilatkozattétel kikényszerítésének elmaradása az elsőfokú bíróság álláspontja szerint olyan mértékű eljárási szabálysértés, amelynek következményei az alperes érdemi döntésére is kihatottak. Az új eljárás lefolytatására vonatkozóan az elsőfokú bíróság a nyilatkozat kikényszerítését, illetőleg a nyilatkozattételre történő felhívást kötelező eljárási elemnek minősítette.
Az elsőfokú bíróság ítélete ellen az alperes nyújtott be fellebbezést, kérve, hogy a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helyezze hatályon kívül és az alperes keresetét utasítsa el. A fellebbezésben előadottak szerint az adóhatóság eljárása során az Art. rendelkezéseit, valamint az államigazgatási eljárás általános szabályairól szóló 1957. évi IV. törvény (a továbbiakban: Áe.) rendelkezéseit is megfelelően alkalmazta. A felperes kioktatása az adóigazgatási eljárásban megtörtént, az adózó ezt aláírásával igazolta. A felperes nyilatkozott a kft.-nek az általa nyújtott tagi kölcsön eredetéről, előadta, hogy a pénz kölcsönből származik, ugyanakkor nem nevezte meg a kölcsönadókat, akik több mint 400 000 000 Ft baráti kölcsönt nyújtottak. Sem okirattal, sem más módon állítását nem támasztotta alá. Sem az ellenőrzés, sem az adóigazgatási eljárás során nem terjesztett elő bizonyítási indítványt, pedig erre lehetősége lett volna. Az alperes szerint tévedett a megyei bíróság, amikor az Art. 74. § (13) bekezdés c) pontjában előírt mulasztási bírság kiszabásának kötelezettségét állapította meg az alperes részéről és ezt a megismételt eljárásban pótolni rendelte el. Az alperes álláspontja szerint meg kell különböztetni az adózó saját ügyében tett nyilatkozatát és más adózó ügyében tett nyilatkozatra vonatkozó törvényi előírásokat. Az Art. bíróság által hivatkozott 74. § (13) bekezdés c) pontja a más ügyében, tanúként tett nyilatkozatra vonatkozó rendelkezéseit tartalmazza.
A Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta és a keresetet elutasította.
A Legfelsőbb Bíróság mindenekelőtt leszögezi, hogy a közigazgatási határozatok bírósági felülvizsgálata során a bíróságoknak azt kell megállapítaniuk, hogy a keresettel támadott közigazgatási határozatok meghozatala során az eljáró közigazgatási szerv az eljárás idején felmerült tények alapján az akkor hatályos anyagi és eljárásjogi szabályokat betartotta-e.
A Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy az elsőfokú adóhatóság és az alperes a rá irányadó szabályoknak megfelelően állapította meg a tényállást és értékelte a felperes ellenőrzés során, illetőleg az adóigazgatási eljárásban tett nyilatkozatát.
Az Art. 2. § (1) bekezdése szerint az Art. hatálya a Magyar Köztársaság területén székhellyel, telephellyel rendelkező, vagy egyébként gazdasági (termelő, szolgáltató, üzemi, üzleti) tevékenységet folytató jogi személy, illetőleg lakóhellyel, szokásos tartózkodási hellyel rendelkező, vagy egyébként itt tartózkodó magánszemély adózásának rendjére terjed ki. A felperessel szemben lefolytatott adóigazgatási eljárásra tehát az Art. rendelkezéseit kell alkalmazni. Az Art. 4. § (1) bekezdése szerint, adóügyekben ha az Art. másként nem rendelkezik, illetőleg az adót megállapító törvény más eljárási rendelkezést nem tartalmaz, az államigazgatási eljárás általános szabályairól szóló rendelkezéseket kell alkalmazni. A nyilatkozattételre vonatkozóan az Art. 37. §-a akként rendelkezik, hogy az adóhatóság felhívására az adózó nyilatkozattételre kötelezhető az általa ismert, illetve nyilvántartásában szereplő olyan adatról, tényről vagy körülményről, amely a felhívásban megnevezett, a vele szerződéses kapcsolatban állt vagy álló adózó adókötelezettségének, adóalapjának, adókedvezményének, adójának vagy költségvetési támogatásának megállapítását, illetve ellenőrzését teszi lehetővé. A nyilatkozattétel megtagadható, ha az adózó az eljárásban tanúként nem lenne meghallgatható, vagy tanúvallomását megtagadhatná. A fent idézett és az elsőfokú bíróság által ítélkezése alapjává tett 37. § tehát fent idézettek szerint az adóigazgatási ügyben tanúként tett nyilatkozatokra, illetőleg a más adózó adókötelezettségeinek megállapítására irányuló tényállás tisztázása során tett nyilatkozattételre vonatkozik. A 37. § (4) bekezdése szerint az adózót, illetőleg a magánszemélyt ki kell oktatni jogairól és kötelezettségeiről, valamint figyelmeztetni kell a nyilatkozattétel, illetve a tanúvallomás megtagadásának következményeire.
A szóbeli nyilatkozatról történő jegyzőkönyv felvételének szabályain kívül az Art. az adózó, illetőleg magánszemély nyilatkozattételére vonatkozóan egyéb rendelkezést nem tartalmaz. Ezért az Áe.</a>-nek az ügyfél nyilatkozatára vonatkozó rendelkezéseit kell tárgyi ügyben a felperes nyilatkozattételi kötelezettségének megállapítására alkalmazni. Az Áe. 27. §-a rendelkezik az ügyfél nyilatkozatára vonatkozó szabályokról. E szerint az ügyfélnek joga van ahhoz, hogy az eljárás során írásban vagy szóban nyilatkozatot tegyen, vagy a nyilatkozattételt megtagadja. Ha az ügyfél nem nyilatkozik vagy a kért adatot nem közli, a közigazgatási szerv a rendelkezésre álló adatok alapján dönt, vagy az eljárást megszünteti. Erre az ügyfelet figyelmeztetni kell.
A Legfelsőbb Bíróság tárgyi ügy irataiból megállapította, hogy a felperest 1997. szeptember 18-án az APEH Megyei Igazgatóságának hivatali helyiségében nyilatkoztatták a G. Kft.-nek nyújtott kölcsönökről. A jegyzőkönyv tanúsága szerint a felperes azt nyilatkozta, hogy a kölcsönök forrása baráti kölcsön volt, ezen baráti kölcsönökről bizonylattal már nem rendelkezik, mivel a kölcsönökkel kapcsolatban csak átvételi elismervény készült (ez sem minden esetben), melyet a kölcsön visszafizetésekor megsemmisítettek. Kölcsönadót megnevezni nem kíván. A jegyzőkönyv egyértelműen tartalmazza, hogy az eljáró revizorok tájékoztatták az adózót jogairól és kötelezettségeiről, amelyeket tudomásul vett. A jegyzőkönyvet a felperes aláírásával látta el. Ezt követően az adóigazgatási eljárásban meghozott elsőfokú határozat is rögzíti, hogy az adózó személyes meghallgatása során az általa nyújtott tagi kölcsönök forrására irányuló revizori kérdésre mit adott elő, tartalmazza annak megállapítását, hogy a kölcsönről bizonylatokkal a felperes nem rendelkezik, a kölcsön visszafizetésekor az átvételi elismervényeket megsemmisítették. A kölcsönadót a határozat indokolása szerint a felperes megnevezni nem kívánta.
Ezt követően az elsőfokú határozat ellen benyújtott fellebbezésben a felperes sem a tájékoztatási kötelezettség elmulasztását nem sérelmezte, sem pedig további bizonyítást nem indítványozott a kölcsönök forrásának megjelölése érdekében.
Az alperes felülvizsgálni kért határozata megállapítja, hogy a felperes nem tett eleget az Art. 1. § (5) bekezdésében előírt jóhiszemű joggyakorlás, illetőleg az adóhatósággal való együttműködés kötelezettségének. Az eljáró adóhatóság az ellenőrzések során tett megállapításokból vonta le következtetéseit, az adózó által rendelkezésre bocsátott, vagy egyéb úton beszerzett bizonylatokra, nyilatkozatokra és más bizonyítási eszközökre alapozta megállapításait.
Fenti tényállásból a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy az adóellenőrzés és adóigazgatási eljárás tárgya mindvégig a felperes által a G. Kft-nek nyújtott kölcsönök forrásának megállapítása, feltárása volt. Az eljárás során a felperes nyilatkozatot tett, a nyilatkozatának jogkövetkezményeire az eljáró adóhatóság az iratok tanúsága szerint figyelmeztette, ennek ellenére a felperes a baráti kölcsönökkel kapcsolatos egyéb bizonyítékot nem tárt elő, így az alperes helyesen járt el, amikor a Áe. 27. § (1) bekezdése szerint a rendelkezésre álló adatok alapján döntött. Az Art. 51. § (7) bekezdése az adóhatóság kötelezettségévé teszi a tényállás tisztázását. Megállapítja hogy a bizonyítási eszközök és bizonyítékok, az irat, a szakértői vélemény, a nyilatkozat, a tanúvallomás, a helyszíni szemle stb. A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint az alperes eleget tett tényállás tisztázási kötelezettségének, beszerezte a felperes nyilatkozatát az adóigazgatási eljárás tárgyát képező, a fél által baráti kölcsönnek megjelölt összegekről. A fél nyilatkozata azonban saját döntése alapján a baráti kölcsönök forrásáról nem tartalmazott bizonyítékokat, így az eljáró adóhatóság a tényállás további tisztázására nem volt köteles, az Áe. 27. § (1) bekezdése alapján értékelte az ügyfél nyilatkozatát.
A felperes az adóigazgatási eljárásban az alperes tájékoztatási kötelezettségének teljesítését elismerte, azt nem hiányolta, illetőleg annak részleteivel kapcsolatosan nem terjesztett elő kifogást a fellebbezési eljárás során sem.
Alaposan következtethető tehát, hogy a felperes a közigazgatási eljárásban tudomást szerzett nyilatkozata jogkövetkezményeiről, azonban azokat vállalva, nyilatkozatát a későbbiekben sem egészítette ki. A nyilatkozat kiegészítésére, bizonyítékok előterjesztésére a közigazgatási határozatok bírósági felülvizsgálatára irányuló eljárásban került sor, amely eljárás során az alperes tényállástisztázási kötelezettsége teljesítésének megállapítása volt a per tárgya, így az alperes határozatának törvényességét, a megállapított tényállás bizonyítottságát a később előterjesztett bizonyítékok nem rontották le. Az alperes határozatát az adózó rendelkezésére álló, de csak később, a peres eljárásban előterjesztett bizonyítékok alapján törvénysértőnek minősíteni nem lehet. Az alperes eljárása megfelelt az Art. és az Áe.</a> szabályainak.
A Legfelsőbb Bíróság mindenben osztja az alperes álláspontját az Art. 37. §-ának alkalmazása tekintetében is. Az Art. 37. §-a nyilvánvalóan nem az ügyfél által tett nyilatkozatra, hanem az ügyben szereplő más adózó nyilatkozattételi kötelezettségére vonatkozik. Ezt támasztja alá az elsőfokú bíróság által is idézett Art. 51. § (7) bekezdése, amely önállóan említi a bizonyítási eszközök között a nyilatkozatot és a tanúvallomást.
Az Art. 74. § (13) bekezdése szerint a magánszemély 100 000 Ft, más adózó 200 000 Ft-ig terjedő mulasztási bírsággal sújtható, ha a nyilatkozattételt elmulasztja (a tanúvallomást jogosulatlanul megtagadja).
A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint az Art. 74. § (13) bekezdésének alkalmazására jelen ügyben nem kerülhetett sor. A felperes nyilatkozott az eljárás alá vont jövedelemforrásáról, nyilatkozatát azonban nem támasztotta alá, nem bizonyította nyilatkozata valódiságát, ezért a felperes nyilatkozatát az eljáró alperes a bizonyítékok szabad mérlegelésének elve alapján értékelte. A Legfelsőbb Bíróság megállapítja, hogy az eljáró alperes a bizonyítékok értékelése során életszerű, megalapozott döntést hozott, nem feltételezhető, hogy a felperes több mint 400 000 000 Ft baráti kölcsönhöz jutott kamatmentesen és ezzel kapcsolatosan semmiféle írásbeli bizonyítékkal kölcsönszerződéssel stb. nem rendelkezik. Tévedett az elsőfokú bíróság, amikor az adóigazgatási eljárásban az alperes kötelezettségévé tette a felperes nyilatkozatra történő kényszerítését oly módon, hogy a nyilatkozat tatalmát is meghatározta. Az ügyfél a közigazgatási eljárásban nyilatkozatának megtétele során az Áe.</a>-ben biztosított szabad döntési lehetőséggel rendelkezik, nyilatkozatával olyan mélységig tárhat fel a kizárólag általa ismert tényállási elemeket, amelyet az ügyben szükségesnek ítél. Az ügyfél nyilatkozatát, annak alperes által szükségesnek tartott terjedelmét sem az Áe.</a> sem az Art. alapján bírsággal kikényszeríteni nem lehet.
Fent kifejtettek szerint a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 253. § (2) bekezdésének megfelelően az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta és a felperes keresetét elutasította. (Legfelsőbb Bíróság Kf. III. 28.055/1999.)