adozona.hu
AVI 2005.12.126
AVI 2005.12.126
Az adóhatóság az ügylet célszerűségét, gazdaságosságát nem vizsgálhatja [1990. évi XCI. tv. 1. § (7) bek.]
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
Az adóhatóság 1995-1997. évekre vizsgálatot tartott a felperesnél. A felülvizsgálati eljárással is érintett vizsgálat 17. pontja a következőket állapította meg a társasági adó tekintetében.
A felperes 1992. június 23-án 1992. február 1-jétől (visszamenőlegesen) öt évre, 1997. február 1-jéig védjegy használati szerződést kötött a C. Rt.-vel, mint védjegy jogosulttal. A megállapodás szerint a felperes részére havi 15 millió Ft használati díj ellenében engedélyezték a védjegy használatát, a sze...
AVI 2005.12.126 Az adóhatóság az ügylet célszerűségét, gazdaságosságát nem vizsgálhatja [1990. évi XCI. tv. 1. § (7) bek.]
Az adóhatóság 1995-1997. évekre vizsgálatot tartott a felperesnél. A felülvizsgálati eljárással is érintett vizsgálat 17. pontja a következőket állapította meg a társasági adó tekintetében.A felperes 1992. június 23-án 1992. február 1-jétől (visszamenőlegesen) öt évre, 1997. február 1-jéig védjegy használati szerződést kötött a C. Rt.-vel, mint védjegy jogosulttal. A megállapodás szerint a felperes részére havi 15 millió Ft használati díj ellenében engedélyezték a védjegy használatát, a szerződés 2. pontja szerint azonban csak meghatározott technológia szerint gyártott kifogástalan minőség esetén használhatta, melyet az átengedő jogosult volt ellenőrizni.
Az érintett termékek előállítását és csomagolását az Rt. végezte mint első forgalomba hozó, a tovább forgalmazásról pedig a felperes gondoskodott. A felperes a védjeggyel együtt vásárolta kész termékként az árut, vagyis nem volt befolyása a termék minőségére. Ennek alapján az adóhatóság azt állapította meg, hogy nem valósult meg a külön védjegy használat, a felperes a védjeggyel együtt vásárolt késztermékeket. Az adóhatóság hivatkozott az 1997. évi XI. törvény 16. § (1) bekezdésére is, mely szerint a védjegy oltalom esetén a védjegy jogosult nem tilthatja meg a védjegy használatát olyan árukkal kapcsolatban, amelyeket ő hozott belföldi forgalomba. Az adóhatóság az adózás rendjéről szóló 1990. évi XCI. törvény (Art.) 1. § (7) bekezdésében foglaltak alapján értelmezte a felperes által kötött megállapodást, és arra a következtetésre jutott, hogy a használati szerződés címén elszámolt költségek nem kapcsolódtak a vállalkozási tevékenységhez, ezért a társasági adóról szóló 1991. évi LXXXVI. törvény 4. § (3) bekezdés e) pontja, illetőleg az 1996. évi LXXI. törvény 8. § (1) bekezdés c) pontja alapján az 1995. évi társasági adóalapot 180 millió Ft-tal, az 1996. évit 180 millió Ft-tal, az 1997. évit pedig 15 millió Ft-tal megnövelte. Ennek következtében a meghozott elsőfokú határozatban a felperes terhére társasági adóhiányt, bírságot és késedelmi pótlékot állapítottak meg.
A fellebbezés folytán eljáró alperes mint másodfokú hatóság 1999. október 8-án kelt határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta, majd ez utóbbi határozatát összegszerűségben 2001. november 13-án módosította.
A felperes keresetében az alperes határozatának a jegyzőkönyv 17. pontjával kapcsolatos rendelkezéseinek hatályon kívül helyezését kérte az elsőfokú határozatra is kiterjedően.
A felperes álláspontja e ponttal kapcsolatban az volt, hogy nem kifogásolható azon árukra vonatkozó védjegyhasználati szerződés kötése, melyek tekintetében az Rt. nem csupán védjegy jogosult, de egyszersmind a termékek előállítója és kereskedelmi forgalomba hozója is. E kérdés megítélése a felperes üzleti döntésének kell hogy tárgyát képezze és adójogi szankciót nem vonhat maga után. A védjegy használati szerződés emellett nem csupán a védjegy adott áruk csomagoláson való közszemlére tételére jogosítja fel a felperest, hanem lehetőséget ad a védjegyek gazdasági tevékenység során történő teljes körű használatára, így a reklám, a szórólapok és az üzleti levelezés során is. A védjegy használati szerződés és a termékek eladása ennek megfelelően nem egymástól független ügyletek, hanem szorosan összefüggő jogviszonyok, amelyek segítségével az Rt. az érintett védjegyek árát elkülönült védjegy használati díj formájában kívánta áthárítani, ezáltal a felperes számára általános használati jogosultságot teremtett.
Az alperes kérte a kereset elutasítását.
A Fővárosi Bíróság 14. számú ítéletével az alperes keresettel támadott módosított határozatát megváltoztatta és az elsőfokú határozat 22. pontjához a behajthatatlan követeléshez kapcsolódó adókülönbözetet, adóhiányt, adóbírságot és késedelmi pótlékot kiszabó részében hatályon kívül helyezte, ezt meghaladóan a felperes keresetét elutasította.
A Fővárosi Bíróság jogerős ítéletével a vizsgálati jegyzőkönyv 17. pontjára vonatkozó kereseti kérelmet elutasította. A jogerős ítélet e vonatkozásban a következőket állapította meg.
A felperes az árukat késztermékként, védjeggyel együtt vásárolta meg így nem volt befolyással a termékek minőségére, mivel azokat a védjegy jogosult, azaz a részvénytársaság állította elő. A védjegyről szóló perbeli időszakban hatályos 1969. évi IX. törvény 8. §-a szerint a használati szerződés alapján a védjegy jogosult díjfizetés ellenében engedélyt ad a védjegy használatára.
Az elsőfokú bíróság megállapítása szerint a perbeli esetben a felperes a védjegyet nem használta, hiszen az Rt. olyan készterméket értékesített részére, melynek a csomagolása is készen állt már, és a csomagoláson a védjegy feltüntetésre került.
A bíróság megállapította, hogy a részvénytársaság és a felperes között létrejött használati szerződés 2. pontjának értelmezése során egyértelmű, hogy a szerződő felek lényegében a gyártáshoz kötötték a védjegy használatot, amely gyártást nem felperes végezte. A bíróság álláspontja szerint a védjegy törvény 18. § (1) és (2) bekezdésében írtak nem jelentik azt, hogy csak védjegy használati szerződés mellett lenne felperesnek joga a védjegy gazdasági tevékenység érdekében történő felhasználásra. Így a bíróság megállapította, hogy az alperes az Art. 1. § (7) bekezdésének alkalmazásában valódi tartalma alapján minősítette a felperes által kötött szerződést és jogszerűen növelte meg a társasági adóalapot a vizsgált években.
A jogerős ítéletnek a kereseti kérelemnek helyt adó rendelkezése, valamint egyes kereseti kérelmeket elutasító rendelkezései ellen a felek nem éltek jogorvoslattal, e tekintetben a Legfelsőbb Bíróság az ítéletet nem vizsgálta felül. A jogerős ítéletnek az adóvizsgálati jegyzőkönyv 17. pontjával kapcsolatos rendelkezése tekintetében a felperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet. Ezzel kapcsolatosan a felperes kérte az ítéleti rendelkezés, valamint a keresettel támadott alperesi határozatnak az elsőfokú határozatra is kiterjedő hatályon kívül helyezését. A felperes ezen ítéleti rendelkezést mind adójogi, mind védjegyjogi szempontból jogszabálysértőnek tekintette. A felperes tévesnek találta azt az ítéleti megállapítást, miszerint az 1969. évi IX. törvény 8. §-a, illetőleg 18. § (1) bekezdésében foglaltak szerint "nem is használta" a védjegyet, mivel a védjegy a hordozó csomagoláson már készen állt, és ezek megvásárlásával a licencia szerződéstől függetlenül is ex lége szerezték meg a jogot a késztermékek reklámozására.
A felperes hangsúlyozta, hogy a csomagoláson kívüli védjegy használathoz külön engedélyre volt szükség, e nélkül ugyanis védjegy bitorlást követett volna el.
A felperes álláspontja szerint az adóhatóság az Art. 1. § (7) bekezdése alapján a védjegy törvényt önkényesen, a felek szerződési akaratával ellentétesen értelmezte, ezért helytelen volt a levont jogkövetkeztetése.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályban tartását kérte.
A Legfelsőbb Bíróság 2. sz. végzésével a felülvizsgálati eljárást elrendelte.
A Legfelsőbb Bíróság a Fővárosi Bíróság 14. számú ítéletének felülvizsgálattal nem támadott részét nem érintette, felülvizsgálati kérelemmel támadott részét, valamint az alperes 2001. november 13-án kelt határozatával módosított 1999. október 8-án kelt határozatának 17. pontjával kapcsolatos rendelkezését a hozzátartozó jogkövetkezményekkel együtt az elsőfokú határozatra is kiterjedően hatályon kívül helyezte. Az adóhatóság a perbeli esetben a felperes által kötött védjegy használati szerződést az Art. 1. § (7) bekezdése alapján minősítette, majd eszerint levonta az adójogi következtetést. Az Art. 1. § (7) bekezdése szerint a szerződést, ügyletet, és más hasonló cselekményeket valódi tartalmuk szerint kell minősíteni, az érvénytelen szerződésnek vagy más jogügyletnek az adózás szempontjából annyiban van jelentősége amennyiben gazdasági eredménye kimutatható.
Az adóhatóság és az elsőfokú bíróság álláspontja az volt, hogy a felperes a védjegy használati szerződést valójában "feleslegesen" kötötte, mivel a védjegy használatára amúgy is jogosult volt, hiszen a védjegy jogosult olyan készterméket értékesített részére, melynek a csomagolása készen volt, rajta a védjegy feltüntetésre került.
A Legfelsőbb Bíróság nem osztotta ezt az álláspontot.
A perbeli időben hatályos védjegyről szóló 1969. évi IX. törvény 18. § (1) bekezdése szerint védjegy használat a védjegy alkalmazása az árun, csomagolásán, továbbá a hirdetés és üzleti levelezés során.
A törvény tehát a csomagoláson feltüntetett védjegy használati címeken túl egyéb módot is nevesített. Ezért lehetséges volt a készterméken feltüntetett védjegy reklámozási és üzleti levelezésen való használatában külön megállapodást kötni, illetve erre vonatkozóan külön használati díj fizetésében is megállapodni. Az ilyen megállapodások kötése az üzleti életben szokásos ügyletek közé sorolhatók. A felperes helyesen hivatkozott ezzel kapcsolatosan a Legfelsőbb Bíróság Pf. IV. 21.483/1994. számú ítéleti döntésére.
A Legfelsőbb Bíróság a védjegy használati szerződés 2. pontjának értelmezésénél arra utal, hogy ez a szövegezés lényegében az 1969. évi IX. törvény 9. § (2) bekezdésében írt jogszabályi szöveg szerződésbe való beépítését jelentette, és nyilvánvalóan nem azt, hogy a felek ne lettek volna tudatában annak, miszerint a felperes a terméknek nem volt gyártója. E szerződési kikötéssel a felek nem a gyártáshoz kötötték a védjegy használatot, csak megerősítették a védjeggyel ellátott áru előírt minőségi követelményét.
Így jogszabálysértőnek tekinthető az a jogerős ítéleti megállapítás, mely szerint a védjegy használati szerződés nélkül is jogosult lenne a felperes a védjegy gazdasági tevékenység érdekében történő felhasználásra. Az 1969. évi IX. törvény 13. § (1) bekezdése meghatározta a védjegy bitorlás fogalmát, mely a használati szerződés hiányában megvalósult volna.
Az adóhatóság az Art. 1. § (7) bekezdése alapján nem vitatta, hogy a felek szerződést kötőitek, a jogügylet gazdasági eredménye kimutatható volt, a pénzügyi teljesítés és annak számviteli nyilvántartása megtörtént. Az adóhatóság lényegében a szerződés célszerűségét, a védjegy használat körében való szokásosságát vitatta, amely adott esetben az előzőekben kifejtettek szerint a védjegy törvénybe ütközött annak helytelen értelmezése következtében, és meghaladta azt a lehetőséget amely az adóhatóságot az Art. 1. § (7) bekezdése alapján megilleti. Az adóhatóság az ügylet célszerűségét, gazdaságosságát ugyanis nem vizsgálhatja.
Mindezek alapján a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítélet felülvizsgálati kérelemmel támadott részét, valamint az alperes keresettel és felülvizsgálati kérelemmel támadott határozatának 17. ponttal kapcsolatos rendelkezését a hozzátartozó jogkövetkezményekkel együtt az elsőfokú határozatra is kiterjedően a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte. (Legf. Bír. Kfv. I. 35.733/2002.)