adozona.hu
AVI 2005.10.110
AVI 2005.10.110
Az adóhatóság számára kötelező az ellenőrzés lefolytatása, amennyiben azt a pénzügyminiszter rendeli el [1990. évi XCI. tv. 53. § (4) bek.]
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
Az APEH Megyei Igazgatósága Kiemelt Adóalanyok Ellenőrzési Főosztálya a felperes jogelődjénél a B. Rt.-nél átfogó ellenőrzést végzett 1991-1995. évekre vonatkozóan.
Az ellenőrzés eredményeként meghozott elsőfokú határozat a felperes terhére 193 000 Ft adóhiányt, 96 000 Ft bírságot, 273 000 Ft késedelmi pótlékot, és 20 000 Ft mulasztási bírságot állapított meg, utóbb a kiszabott bírságot törölte. Ez az elsőfokú határozat fellebbezés hiányában 1997. január 24-én jogerőre emelkedett.
Az adóhat...
AVI 2005.10.110 Az adóhatóság számára kötelező az ellenőrzés lefolytatása, amennyiben azt a pénzügyminiszter rendeli el [1990. évi XCI. tv. 53. § (4) bek.]
Az APEH Megyei Igazgatósága Kiemelt Adóalanyok Ellenőrzési Főosztálya a felperes jogelődjénél a B. Rt.-nél átfogó ellenőrzést végzett 1991-1995. évekre vonatkozóan.Az ellenőrzés eredményeként meghozott elsőfokú határozat a felperes terhére 193 000 Ft adóhiányt, 96 000 Ft bírságot, 273 000 Ft késedelmi pótlékot, és 20 000 Ft mulasztási bírságot állapított meg, utóbb a kiszabott bírságot törölte. Ez az elsőfokú határozat fellebbezés hiányában 1997. január 24-én jogerőre emelkedett.
Az adóhatóság célellenőrzést végzett 2000. februártól a H. Kft.-nél és a kerületi Polgármesteri Hivatalnál, majd megkezdte a felperesnél is az 1996. évre vonatkozó vizsgálatát. E vizsgálat eredményeinek figyelembevételével a pénzügyminisztertől kérelmezte a felperesnél a korábbi évekre folytatott adóvizsgálat megismétlését. A pénzügyminiszter 2000. június 8-án felhatalmazást adott az adóhatóságnak az 1995. évre társasági adó és általános forgalmi adó ellenőrzésre. Az engedély alapján az APEH Felülellenőrzési Osztálya utasítást adott az ellenőrzés lefolytatására, amely megtörtént jegyzőkönyv felvételével.
Az ellenőrzés eredményeképpen az alperes 2000. december 8-án kelt határozatával az 1997-ben jogerőre emelkedett elsőfokú határozatot megváltoztatta és a felperes terhére 1995. évre 103 143 000 Ft adókülönbözetet állapított meg, melyből 100 143 000 Ft minősült adóhiánynak. Kötelezte továbbá 50 072 000 Ft bírság és 174 542 000 késedelmi pótlék megfizetésére.
A vizsgálati megállapítások a következő tényálláson alapultak.
Az ügy előzménye szerint a B. Rt. felperes jogelődje 1989. november 30-án alakult. Külön megállapodás alapján az alapítói között szereplő D.-B. Vállalat 80 helyiség bérleti jogát átengedte a B. Rt.-nek ellenérték nélkül, de a helyiségek használatáért a D.-B. Vállalat tulajdonába kerülő részvényekből 100 millió Ft névértékű részvény után 12% osztalékot biztosított. A D.-B. Vállalat 1990-ben keresetet is indított a B. Rt. ellen annak megállapítása iránt, hogy az üzletek értéke az elsőbbségi osztalék ellentételezésével feltűnően alacsony értékben került megállapításra. Az eljárás 1991. szeptember 19-én egyezséggel zárult.
A D.-B. Vállalat nevében eljáró Állami Vagyonügynökség és a B. Rt. főrészvényese a Z. Ltd. megállapodott, hogy a D.-B. Vállalat kiadta 200 millió Ft névértékű kötvényét és nem szavazó elsőbbségi 100 millió Ft névértékű részvényét, ezért cserében a Z. Ltd. 600 millió Ft-nak megfelelő ATS-t fizetett.
Az állami tulajdonú helyiségek a 80 üzlet, az 1991. évi XXXIII. törvény rendelkezésének folytán önkormányzati tulajdonba kerültek. Ezek az üzlethelyiségek B. kerületeiben találhatók. 1994 februárjában az Önkormányzatok vagyonkezelői felmondták a B. Rt.-vel kötött bérleti szerződéseiket, egyéves felmondási idő biztosításával az üzlethelyiségre. A felmondás érvénytelensége iránt indult perben a bíróság elsőfokú ítéletével a felmondást érvénytelennek minősítette, mivel az jogszabály-ellenesen cserehelyiség biztosítása nélkül történt, holott 10 évig nem lehetett volna felmondási jogot így gyakorolni.
A kerületi Önkormányzat az elsőfokú ítélet ellen fellebbezett, végül is azonban a peres eljárás nem fejeződött be, hanem a B. Rt. az Önkormányzattal 1995. október 26-án egyezséget kötött. Ebben a B. Rt. elfogadta a felmondást, majd ugyanezen napon egy másik megállapodást is kötöttek 279 millió Ft végleges pénzeszköz átengedéséről. Ezt az összeget a B. Rt.-nek az Önkormányzat vagyonkezelője a H. Kft. utalta át. Az összeg átutalásáért az önkormányzat készfizető kezességet vállalt. A megállapodott összeg átutalása magasabb mértékben 1996-ban történt meg.
Ugyancsak egyezséget kötött a B. Rt. 1996. február 21-én az Önkormányzattal is, ebben is közös megegyezéssel fogadták el a bérleti jog felmondását, egyúttal megállapodás történt az Önkormányzat vagyonkezelőjével a B.-H. Kft.-vel 209 millió Ft végleges átengedéséről, mely összeg kifizetésére az önkormányzat kezességet vállalt. A magasabb összegű átutalás 327 061 000 Ft 1996-ban megtörtént. A végleges pénzeszköz-átadást a B. Rt. ugyanezen a címen jogutódjának jelen per felperesének adta át. A végleges pénzeszköz-átadások a társaságok könyvviteli elszámolásai alapján az eredménytartalék terhére, illetve javára történtek, ami alapján adókötelezettséget a társaságok nem állapítottak meg. A B. Rt. 1997. január 1-jén egyéb társaságokkal együtt beolvadt a T.-I. Kft.-be, amely 1997. május 1-jén alakult át T.-I. Rt.-vé.
Az adóhatóság a határozatában az adózás rendjéről szóló 1990. évi XCI. törvény (Art.) 1. § (7) bekezdése alapján megállapította, hogy a B. Rt.-nek az önkormányzatokkal és a vagyonkezelő társaságaikkal kötött megállapodásokat együttesen kell értelmezni, hogy az ügyletek mibenléte megállapítható, és annak adójogi következménye levonható legyen. Az egyazon napon kötött megállapodásokból az önkormányzat készfizetői kezesség vállalásából az következett, miszerint a felmondás elfogadásának feltétele az volt, hogy a vagyonkezelők a megállapodásban szereplő pénzeszközöket a B. Rt. részére átadják. Azt, hogy a B. Rt. ellenérték fejében ajánlotta fel a bérleti jogok átengedését, az előzményi levelezések és ajánlatok is alátámasztották. Erre figyelemmel az adóhatóság megállapította, hogy a felperesi jogelőd ugyanazon napon megkötött két szerződése egyazon gazdasági esemény két oldalát takarja, a felek szándéka valójában arra irányult, hogy a B. Rt.-t megillető bérleti jogok feletti rendelkezést az önkormányzat szerezze meg a kikötött ellenérték fejében. Ezt a lemondást leplezték a felek oly módon, hogy két megállapodást kötöttek. Ezzel azt a látszatot kívánták kelteni, hogy a felmondások elfogadása a bérleti jogról való lemondás, valamint a véglegesen átadott pénzeszközök egymástól független események. Ezt a kedvezőbb adózási lehetőség érdekében tették. Minthogy a szerződések valós tartalma a bérleti jogok ellenérték fejében történő átengedése volt, az elszámolásra is eltérő szabályok vonatkoztak, mint a véglegesen átengedett pénzeszközökre. Az adóhatóság a számvitelről szóló 1991. évi XVIII. tv. (Sztv.) 2. számú mellékletet 4/a) pontja alkalmazásával, mint immateriális javak értékesítéséből származó bevételt az egyéb bevételek között számolta el. A bérleti jogokat az immateriális javak között kell számon tartani, ezt a felperes elmulasztotta, az értékesítés az általános forgalmi adóról szóló 1992. év LXXIV. törvény (Áfa. tv.) 8. § (2) bekezdés a) pontja szerint szolgáltatásnyújtásnak minősült és 25%-os általános forgalmi adó alá esett.
Hasonlóan minősítette át az úgynevezett végleges pénzeszköz átengedését az adóhatóság a B. Rt. és a B. Kft. között 1995. szeptember 1-jén létrejött adásvételi szerződés kapcsán, valamint a P. Bt. és J. Endre bérleti jog átadásával kapcsolatosan.
A felperes keresetében e határozat hatályon kívül helyezését kérte. A felperes részben eljárásjogi, részben anyagi jogszabálysértésre hivatkozott.
A felperes elsődlegesen sérelmezte a felülellenőrzés elrendelését, álláspontja szerint ennek feltételei nem álltak fenn, tekintettel arra, hogy nem merült fel olyan újabb adat és tény, amely a korábbi vizsgálat során ne lett volna ismert. Az ügyfélegyenlőség elvének sérelmét látta akkor, amikor az adóhatóság ugyanezen jogügyletek vizsgálatát követően az Önkormányzatnál, illetve Házgondnokságnál nem hozott marasztaló határozatot. A pénzügyminiszteri utasításra elrendelt ellenőrzés feltételei nem álltak fenn, alaptalan volt az ügyletek átminősítése, nem vették figyelembe a felperes javára szóló enyhítő körülményeket és jogsértőnek találta az adóbírság és késedelmi pótlék megállapítását is.
Az alperes nyilatkozatában a kereset elutasítását indítványozta és alaptalannak találta a felperes eljárásjogi kifogásait, valamint fenntartotta a határozatában kifejtett jogi álláspontját is.
A megyei bíróság 20. számú ítéletével a felperes keresetét a támadott alperesi határozatra vonatkozóan az adóhiány és bírság tekintetében elutasította, a késedelmi pótlék vonatkozásában a támadott határozatot hatályon kívül helyezte, és e körben az alperest új eljárás lefolytatására kötelezte.
Kötelezte az alperest a felperes javára 30 000 Ft perköltség megfizetésére, valamint kötelezte a felperest arra, hogy külön felhívásra az államnak fizessen meg 750 000 Ft kereseti illetéket.
Az ítélet alaptalannak találta a felperes eljárási jogszabálysértési kifogásait, ugyanakkor az Art. 1. § (7) bekezdése alapján megállapította, hogy az alperes a szerződéseket valós tartalmuk alapján helytállóan minősítette. Az elnevezése szerint "pénzeszköz átadás" ténylegesen immateriális javak (bérleti jog) bevétel elérése érdekében történő értékesítése volt. Az érték és ellenérték átadása egyértelműen megállapítható volt, a felperes által hivatkozott kártalanítás fogalmi körébe a Ptk. alapján ez nem volt vonható.
Helyes volt a megállapítás a tekintetben is, hogy a felperes megsértette az Sztv. 79. §-ában foglalt előírást, melynek értelmében a gazdálkodónak könyvelni kell mindazon gazdasági eseményt, amelyek eszközre és forrásokra, illetőleg a tárgyévi eredményre gyakorolt hatását a beszámolóban ki kell mutatni, valamint a 83. § (1) bekezdésében foglalt előírást, mivel a gazdasági műveletről, eseményről bizonylat kiállítására nem került sor.
Helytállónak találta a bíróság a bírsággal kapcsolatos megállapítást is, az Art. 72. § (2) bekezdése alapján ugyanis a bírság mértéke az adóhiány 50%-a. Az Art. 73. § (1) bekezdésében szabályozott kivételes méltánylást érdemlő körülményre a felperes megalapozottan nem hivatkozott. A késedelmi pótlék tekintetében viszont a bíróság megállapította, hogy az adóhatóság nem vonta vizsgálat alá a kivételes méltányosság szempontjait, holott a késedelmi pótlék mértéke, - amely a viszonylag hosszabb időszak eltelte miatt emelkedett, - nem róható teljes egészében a felperes terhére. Ezért e vonatkozásban a határozatot hatályon kívül helyezte és az adóhatóságot új eljárás lefolytatására kötelezte.
A megyei bíróság ítéletének keresetet helyt adó részével szemben a peres felek jogorvoslatot nem terjesztettek elő. E vonatkozásban a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet nem vizsgálta felül.
A keresetet elutasító rendelkezés ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet. Kérte az ítélet hatályon kívül helyezését, és az eljárt bíróság új eljárás lefolytatására és új határozat hozatalára utasítását.
A felperes fenntartotta az eljárásjogi kifogásait, továbbá törvénysértőnek tartotta az elsőfokú ítélet elleni fellebbezés kizárását. Álláspontja szerint ugyanis az alperes nem másodfokú határozatot hozott, hanem felügyeleti intézkedés keretében lényegében elsőfokú eljárást folytatott le. Tekintettel arra, hogy ezt az eljárást országos hatáskörű szervként folytatta, így a Pp. 340. § (2) bekezdése szerint helye lett volna fellebbezésnek.
Fenntartotta a felperes jogi álláspontját az ügy érdemére vonatkozóan is. Hangsúlyozta, hogy amennyiben a bérlő idő előtt kiköltözik bérleményéből és ezért a tulajdonos "valamivel kártalanítja", ezt nem lehet a bérleti vagy használati jog eladásának, átruházásának minősíteni. Ilyen jogot ugyanis mindenkinek el lehet adni, kivéve a tulajdonosnak. Sérelmezte a felperes a számviteli jogszabálysértésre vonatkozó megállapításokat is.
Kifogásolta továbbá a felperes a perköltségre vonatkozó ítéleti rendelkezését. Álláspontja szerint ugyanis amennyiben a kereset részben alaposnak minősült, úgy indokolatlan volt a teljes illetékfizetési kötelezettség megállapítása.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályban tartását kérte, és valamennyi felülvizsgálati előterjesztett kérelemre egyenként nyilatkozott, és annak elutasítását kérte.
A Legfelsőbb Bíróság a megyei bíróság 20. számú jogerős ítéletének felülvizsgálati kérelemmel nem támadott részét nem érintette, felülvizsgálati kérelemmel támadott részét hatályában fenntartotta.
Alaptalannak találta a Legfelsőbb Bíróság a felperes eljárásjogi kifogásait. A felperes a felülvizsgálati eljárást megelőzően kérte a bíróságtól az ítélet kiegészítését a fellebbezési jogorvoslati lehetőségre való felhívással. A megyei bíróság végzésében az ítélet kiegészítésére irányuló kérelmet elutasította, az elsőfokú végzés elleni fellebbezés folytán eljáró Legfelsőbb Bíróság Kpkf. IV. 35.441/2002/2. számú végzésével az elsőfokú bíróság végzését helybenhagyta.
A felperest - a megállapított tényállás szerint - az 1995. évre vonatkozóan korábban az APEH Megyei Igazgatósága vizsgálta, majd elsőfokú határozatot hozott ezen időszakkal kapcsolatosan, mely elsőfokú határozat fellebbezés hiányában jogerőre emelkedett. A felülellenőrzés lefolytatására a pénzügyminiszter utasítása alapján került sor az Art. 54. § (2) bekezdése alapján. A felülellenőrzést követően másodfokú határozatot hoztak tekintettel arra, hogy a korábbi eljárás jogerős elsőfokú határozattal zárult. A felülellenőrzési eljárás eredményeként az alperes mint másodfokú adóhatóság megváltoztatta az elsőfokú határozatot. A felülellenőrzési eljárásban az eljárás nem vált egyfokúvá attól, hogy időben az első- és másodfokú adóhatósági eljárás szétvált. Amennyiben a másodfokú határozattal az elsőfokú határozatot megváltoztatták, ez érdemi határozatnak minősült, annak megtámadására bírói útnak van helye. A kifejtettek szerint tehát a közigazgatási határozat, amelynek bírósági felülvizsgálatát kérték, nem egyfokú eljárásban hozott határozat volt, ezért a megyei bíróság helyesen járt el akkor, amikor az általa meghozott ítélet elleni fellebbezési lehetőséget a Pp. 340. § (1) bekezdésére figyelemmel kizárta.
Helyesen állapította meg a bíróság, hogy az Art. 53. § (4) bekezdése alapján az adóhatóság számára kötelező az ellenőrzés lefolytatása, amennyiben azt a pénzügyminiszter rendeli el. A perbeli ügyben a pénzügyminiszter utasítására folytatta le az adóhatóság a felülellenőrzési eljárást, így annak az elévülési határidőn túl egyéb időbeli, illetőleg más tartalma szerinti korlátja nem merült fel. Helytálló volt a bíróság megállapítása az ügyfélegyenlőségre vonatkozó körben is.
A per érdemi jogkérdését tekintve a Legfelsőbb Bíróság fenntartotta a Kfv. I. 35.779/2002/5. számú ítéletében kifejtett jogi álláspontját. Ezek szerint a perbeli jogvita eldöntésénél mindenekelőtt megállapította, hogy az üzlethelyiség bérleti jogának felmondásakor, illetve a megállapodások megkötésekor már az 1994. január 1-jétől hatályos, a lakások és helyiségek bérletére, valamint az elidegenítésükre vonatkozó egyes szabályokról szóló 1993. évi LXXVIII. törvény (Ltv.) volt hatályban.
Az Ltv. a bérbeadó felmondás jogát nem egységesen szabályozta, attól függően mutatott eltérést, hogy a helyiség önkormányzati, illetve állami vagy pedig egyéb tulajdonban volt. Az Ltv. 77. §-a alapján az Ltv. hatályba lépésekor önkormányzati tulajdonú helyiségre cserehelyiség biztosítása nélkül 10 évig nem mondhattak fel. Ez a rendelkezés nem korlátozta a bérbeadónak a felmondás jogát, a bérlő felróható magatartása miatt. Így a törvény nem engedte önmagában a felmondással való bérleti jogviszony megszüntetését az önkormányzati tulajdonban lévő helyiségek vonatkozásában. A szabad felmondás joga csak a magántulajdonban lévő lakások, illetve helyiség esetében állt fenn.
Ugyancsak változott az Ltv. hatályba lépését követően az úgynevezett bérleti jogról való "lemondás", amely megszűnt. E megjelölés korábban is vitatható volt, mivel nem egyoldalú jognyilatkozatról, hanem általában a felek szerződéses megállapodásán alapult a bérleti jogviszony megszüntetése. Gyakorlatilag ez történt a perbeli esetben is, ahol a felek azonos időben létrejött megállapodással rendezték a bérleti jogviszony megszüntetését ellenérték fejében. Az Art. 1. § (7) bekezdése alapján az adóhatóság minősítette a felek között létrejött szerződéseket, ügyleteket és a megvalósult gazdasági esemény adójogi következményét levonta. Lényegében a peres felek között a tények vonatkozásában ellentét nem volt, egyezően adták elő mikor, milyen összegű pénzátadás történt, mikor és hogyan szűnt meg a bérleti jogviszony.
A Legfelsőbb Bíróság egyetértett az adóhatóság és a megyei bíróság jogkövetkeztetésével, mely szerint a felek valóságos akarata arra irányult, hogy a bérleti jogviszonyt ellenérték fejében megszüntessék. Ugyancsak egyetértett a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletnek pontos adójogi jogszabályi hivatkozással alátámasztott adójogi konzekvenciák levonásával, valamint a számviteli törvény hivatkozott szakaszainak megsértésére vonatkozó megállapításokkal is. E kérdések jogkérdésnek minősültek, ezért helytállóan mellőzte a bíróság a szakértő kirendelését.
Nem volt alapos a felperes kérelme a perköltség vonatkozásában.
A felperes keresete az alperes 2000. december 8-i határozatának hatályon kívül helyezésére irányult, mely 100 143 000 Ft adóhiány, 50 072 000 Ft bírság és 174 562 000 Ft késedelmi pótlék fizetésére kötelezte a felperest. Ebből a felperes 174 542 000 Ft késedelmi pótlék körében lett pernyertes. A pervesztesség a 100 143 000 Ft + 50 072 000 Ft összegre vonatkozott, melynek értéke után az Illetéktörvény 38. § (1) a) pontja, 41. § (5) bekezdés a) pontja alapján az illeték mértéke a 6%-ra figyelemmel meghaladná a maximumot, így ennek megfelelően a maximumban kellett azt meghatározni.
Mindezekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a felülvizsgálattal támadott részében a Pp. 275/A. § (1) bekezdés alapján hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Kfv. I. 35.298/2002.)