adozona.hu
EH 2007.1634
EH 2007.1634
A munkavállalók munkavégzési kötelezettsége jogszerű munkafeltételek mellett állt fenn, ha ezek fennállását a munkáltató nem igazolta, a munkavállalók szabálytalan magatartása enyhébb megítélés alá esik [Mt. 96. § (1) bekezdés a) pont, 140/A. §].
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
A felperesek keresetükben rendkívüli felmondásuk jogellenességének megállapítását, és az ahhoz fűződő jogkövetkezmények alkalmazását, valamint az alperes szabadságmegváltás megfizetésére kötelezését kérték kamatokkal együtt. A II. rendű felperes keresete annak megállapítására is irányult, hogy 1995. október 1-jétől 2001. január 1-jéig az alperesnél munkaviszonyban állt, amely időszak szolgálati időként értékelendő.
A munkaügyi bíróság ítéletével megállapította, hogy az alperes 2002. augusztu...
EH 2007.1634 A munkavállalók munkavégzési kötelezettsége jogszerű munkafeltételek mellett állt fenn, ha ezek fennállását a munkáltató nem igazolta, a munkavállalók szabálytalan magatartása enyhébb megítélés alá esik [Mt. 96. § (1) bekezdés a) pont, 140/A. §].
A felperesek keresetükben rendkívüli felmondásuk jogellenességének megállapítását, és az ahhoz fűződő jogkövetkezmények alkalmazását, valamint az alperes szabadságmegváltás megfizetésére kötelezését kérték kamatokkal együtt. A II. rendű felperes keresete annak megállapítására is irányult, hogy 1995. október 1-jétől 2001. január 1-jéig az alperesnél munkaviszonyban állt, amely időszak szolgálati időként értékelendő.A munkaügyi bíróság ítéletével megállapította, hogy az alperes 2002. augusztus 23-án kelt intézkedésével az I. rendű felperes munkaviszonyát jogellenesen szüntette meg, ezért felmentési időre járó bér, háromhavi átlagkereset, valamint szabadságmegváltás megfizetésére kötelezte a munkáltatót. A munkaügyi bíróság a II. rendű felperes tekintetében is azt állapította meg, hogy az alperes 2002. szeptember 1-jén kelt rendkívüli felmondása jogellenes. Ennek következményeként felmentési időre járó bér, hathavi átlagkereset, kéthavi végkielégítés és szabadságmegváltás fizetésére kötelezte a munkáltatót. A bíróság a II. rendű felperes vonatkozásában kimondta, hogy 1995. október 1-jétől 2001. január 1-éig munkaviszonyban állt az alperesnél.
Az elsőfokú ítéleti tényállás szerint az I. rendű felperes 2000 decemberében létesített ismételten munkaviszonyt az alperessel állatgondozói munkakörre. Személyi alapbére 2000 forint/napban került meghatározásra azzal, hogy munkaideje 7 órától 16 óráig tart, ebédszünettel. Mivel a túlmunka ellenértékét az I. rendű felperes szerint a munkáltató rendszeresen nem fizette ki, a munkavállaló munkaügyi ellenőrzést kezdeményezett, amely következtében az alperest elmarasztalták. Az I. rendű felperes 2002. augusztus 19-étől 21-éig munkaszüneti napokon is végzett munkát, majd pihenőnapot követően, augusztus 23-án közölte, hogy édesanyja betegsége miatt a következő két napon (szombat-vasárnap) sem tudja a munkát felvenni. Az alperes ehhez nem járult hozzá, ezért az I. rendű felperes munkaviszonyát 2002. augusztus 23-ával rendkívüli felmondással megszüntette azon indokolással, hogy a munkavállaló munkahelyéről engedély nélkül távol maradt, továbbá az alkoholfogyasztás tényét beismerte, de a szondába fújást megtagadta.
A II. rendű felperes - az I. rendű felperes testvére - 1995. október 1-jétől állt az alperes alkalmazásában, ugyancsak állatgondozóként, heti 42 órás munkaidővel. Az alperesnél tartott munkaügyi ellenőrzés a II. rendű felperes túlmunkavégzésével kapcsolatosan is feltárt hiányosságokat. 2002. szeptember 1-én a munkáltatónál a II. rendű felperes bejelentette, hogy 10 óra 30 perc és 16 óra között gyermeke évnyitó ünnepsége miatt nem tud munkát végezni. Munkaviszonyát az alperes ugyanezen napon kelt rendkívüli felmondásával megszüntette azon indokolással, hogy a munkáltató által kijelölt munka elvégzését megtagadta annak ellenére, hogy tudta, a felmondás előtti utolsó írásos figyelmeztetésének leírása és kézbesítése folyamatban van.
A munkaügyi bíróság álláspontja szerint a rendkívüli felmondás indokainak valóságát és okszerűségét az alperesnek kellett bizonyítania, amely hitelt érdemlő módon nem történt meg. A munkáltató nem igazolta, hogy a felperesek munkaszerződésének 7. pontja szerint előzetesen és közösen megállapodtak a munkavégzés napjaiban, így nem nyert bizonyítást a felperesek részéről a munkavégzés szabályainak megsértése. Mivel a munkaviszony megszüntetését jogellenesnek találta, annak jogkövetkezményei viselésére kötelezte az alperest, értékelve a jogsértés súlyát is. Az alperes okirattal nem bizonyította, hogy a felperesek részére a szabadságot kiadta, illetve a munkaidő-nyilvántartás sem felelt meg a jogszabályi előírásoknak, ezért a bíróság az igazságügyi könyvszakértő megállapításait fogadta el, és annak alapján kötelezte a munkáltatót szabadságmegváltás fizetésére. Az alperes elismerésére is figyelemmel állapította meg, hogy a II. rendű felperes foglalkoztatása munkaviszony keretében történt.
Az alperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletének nem fellebbezett részét - az I. rendű felperesnek járó szabadságmegváltás és II. rendű felperes munkaviszonyban történő alkalmaztatása - nem érintette, fellebbezett részében megváltoztatta és a felperesek keresetét elutasította azzal, hogy a felek költségeiket maguk viselik.
A másodfokú bíróság kifejtette, hogy az alperesi működési szabályzat 5. pontja szerint a munkanapokat a munkavállalók minden hónap elején közösen osztják be úgy, hogy minden naptári napon a telephelyen két munkavállalónak a rendes munkanap rendje szerint kell jelen lennie. A felperesek előtt ismert volt, hogy az alperes állattartási tevékenysége folyamatos jelenlétet igényel. A havi előzetes megbeszélés a távollétekre, szabadságkivételre nem vonatkozott, az csak alkalmanként volt megoldható, a felperesek szabadság iránti kérelme pedig az Mt. 134. §-ának (1)-(2) bekezdésére figyelemmel nem alapos.
A felperesek felülvizsgálati kérelmükben a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését, és a munkaügyi bíróság ítéletének hatályában való fenntartását kérték. Érvelésük szerint a rendkívüli felmondásban jogorvoslatra nézve kioktatás nem történt, így az az Mt. 6. §-ának (3) bekezdésébe ütközik. A rendkívüli felmondásra tekintettel az alperesnek kellett volna bizonyítania, hogy a munkaszerződések rendelkezéseit a felperesek jelentősen megszegték, ez azonban nem történt meg. Az alperes azt sem igazolta, hogy a szerződési rendelkezések a hétvégi napokra is kiterjedtek-e, valamint jogszabálysértő azon eljárása, hogy mindössze két munkavállalója részére pihenőnapot nem biztosított. A felülvizsgálati kérelemben a II. rendű felperes arra is utalt, hogy részére írásbeli figyelmeztetés sem szóban, sem írásban nem történt a rendkívüli felmondást megelőzően.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében arra hivatkozott, hogy a jogorvoslatra való kioktatás elmaradása önmagában nem jelentheti azt, hogy a felmondás körülményei ezután már nem vizsgálandóak.
A felülvizsgálati kérelem alapos.
A munkarendet, a munkaidőkeretet, a napi munkaidő beosztásának szabályait a munkáltató állapítja meg, amely történhet megszakítás nélkül is, amennyiben a munkaköri feladatok jellege azt indokolja [Mt. 118. § (1) bekezdés, (2) bekezdés b) pont]. A munkavállalót azonban hetenként két pihenőnap illeti meg, ezek közül egyiknek vasárnapra kell esnie. Ezen főszabálytól az Mt. 124. §-a eltéréseket is enged, részletesen szabályozva azonban a pihenőnapok biztosításának munkáltatói kötelezettségét.
Mint arra az elsőfokú bíróság ítéletében helytállóan hivatkozott az Mt. 140/A. §-a alapján a munkáltató kötelessége nyilvántartani a munkavállalók rendes és rendkívüli munkaidejével, ügyeletével és egyéb munkaidő-kedvezményével kapcsolatos adatokat. A nyilvántartások tartalmát és formáját a jogszabály nem rögzíti, de annak nyilvánvalóan olyannak kell lenni, hogy a munkavégzés, illetve a pihenőidő pontos tartalmára megfelelő eligazítást nyújtson.
A rendelkezésre álló adatok és kimutatások alapján ítéleti bizonyossággal nem volt megállapítható, hogy az alperes a nyilvántartások vezetése körében a jogszabály által előírt kötelezettségének eleget tett, így nem volt bizonyított a felperesek munkarendje, illetve az, hogy a pihenőidő kivétele milyen formában volt részükre biztosított az alperesi telephelyen végzett speciális jellegű tevékenységre is figyelemmel. Így pontosan nem volt megállapítható, hogy adott héten a felpereseknek milyen munkarendben kellett tevékenységüket végezni, amely a felelősség megállapítása körében nélkülözhetetlen szempont.
Az Mt. 96. §-ának (1) bekezdés a) pontja szerint a munkaviszony rendkívüli felmondással akkor szüntethető meg, ha a másik fél a munkaviszonyból származó lényeges kötelezettségét szándékos, vagy súlyos gondatlansággal jelentős mértékben megszegi. A bizonyítás a munkáltatót terhelte a rendkívüli felmondásban felhozott indokok valóságának és okszerűségének körében (Pp. 164. §). Az I. rendű felperes nem vitásan 2002. augusztus 23-án megjelent munkahelyén és kétnapi távollét engedélyezését kérte családi okokra hivatkozással, amelyhez a munkáltató nem járult hozzá. A munkavállaló ennek ellenére csupán 2002. augusztus 26-án jelentkezett ismételten munkavégzésre. A II. rendű felperes 2002. szeptember 1-jén (vasárnap) jelentette be, hogy aznap 10 óra 30 perctől nem tud munkát végezni.
Helytállóan állapította meg az elsőfokú bíróság, hogy - bár munkaszerződés a munkavégzés idejét reggel 7 óra és délután 16 óra között jelölte meg - kikötésre került az is, hogy a munkaidő beosztása előzetesen és közös megállapodás alapján történik. Az alperes azonban nyilvántartással nem rendelkezett, így nem volt bizonyított, hogy a felpereseknek mely napokon kellett munkát végezniük, és mely időszakban töltötték pihenőnapjaikat, különösen arra figyelemmel, hogy a távollétek vasárnapra is estek. Fentiek alapján helytálló a felülvizsgálati kérelem azon hivatkozása, hogy a felperesek felróható magatartása körében az is értékelendő, hogy a munkavégzési kötelezettségük a jogszerű feltételek biztosítása mellett állt fenn, ennek az alperes nem tett eleget. A következetes ítélkezési gyakorlat szerint a munkáltató szabálytalan eljárása csökkenti a munkavállalók magatartásának súlyát. Így a felperesek részéről olyan jelentős mértékű kötelezettségszegés a bizonyítékok értékelése alapján nem volt megállapítható, amely a rendkívüli felmondásokat megalapozta volna.
Az eljárás során a felperesek maguk sem hivatkoztak arra, hogy a perbeli napokon szabadságot igényeltek, így a jogerős ítélet erre vonatkozó okfejtése téves.
A rendkívüli felmondás az I. rendű felperes esetében utal arra is, hogy a munkavállaló a munkahelyén - általa sem vitatottan - ittas állapotban jelent meg, azonban a szondába nem fújt. A munkáltató erről jegyzőkönyvet nem vett fel, és a felperes magatartását maga sem ítélte olyan súlyúnak, amely önmagában a rendkívüli felmondást megalapozta volna, hiszen miután tapasztalta, hogy a felperes szeszes italt fogyasztott, nem tiltotta el a további munkavégzéstől.
A II. rendű felperes részére - a rendkívüli felmondásban hivatkozott - figyelmeztetés kiadása sem nyert bizonyítást, így a rendkívüli felmondás alátámasztására ez sem volt alkalmas.
Az a körülmény, hogy az alperes a felperesek rendkívüli felmondásában a jogorvoslat lehetőségéről nem tájékoztatta őket, önmagában nem vezetett jogellenességhez, csupán azt eredményezte, hogy a munkavállalók az elévülési időn belül fordulhattak keresetükkel a bírósághoz.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275. §-ának (3) bekezdése alapján a másodfokú bíróság ítéletét - a fellebbezéssel nem támadott részt nem érintve - hatályon kívül helyezte, és a munkaügyi bíróság ítéletét helybenhagyta.
(Legf. Bír. Mfv. I. 10.685/2006.)