adozona.hu
ÍH 2006.155
ÍH 2006.155
ADÓHATÓSÁG KÁRTÉRÍTÉSI FELELŐSSÉGE MARASZTALÓ HATÁROZAT MEGALAPOZATLANSÁGA ESETÉN
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
Az alperes a felperessel szemben 2002-2003. évben három adóhatósági eljárást folytatott le. Az eljárások tárgya a felperes által igénybe vett agrártermelési támogatás jogszerűségének vizsgálata, az alperes és a Magyar Befektetési és Vagyonkezelő Rt. között létrejött megbízási szerződések vizsgálata, valamint a Cs. Kft. felé eszközölt 90 000 000 Ft értékű térítés nélküli eszközátadás minősítése volt.
Az alperes az adóhatósági eljárásokban a felperes terhére adóhiány, adóbírság és késedelmi pó...
ÍH 2006.155 ADÓHATÓSÁG KÁRTÉRÍTÉSI FELELŐSSÉGE MARASZTALÓ HATÁROZAT MEGALAPOZATLANSÁGA ESETÉN
I. Megismételt adóhatósági eljárásban hozott marasztaló határozat csak akkor szolgálhat alapul az adóhatóság kárfelelősségének megállapításához, ha a hatóság a bíróság határozott és egyértelmű utasítását figyelmen kívül hagyva hozta meg újabb döntését. Egyértelműnek az az utasítás tekinthető, amely több értelmezési lehetőséget nem enged.
II. Okozati összefüggést egy adott jogellenes magatartás és egy adott kár között csak akkor lehet megállapítani, ha e két tényállási elem között a kapcsolat releváns, azaz megállapítható, hogy az adott magatartás nélkül a kár nem következett volna be (Ptk. 339. §, 349. §; Áe. 73. §).
Az alperes a felperessel szemben 2002-2003. évben három adóhatósági eljárást folytatott le. Az eljárások tárgya a felperes által igénybe vett agrártermelési támogatás jogszerűségének vizsgálata, az alperes és a Magyar Befektetési és Vagyonkezelő Rt. között létrejött megbízási szerződések vizsgálata, valamint a Cs. Kft. felé eszközölt 90 000 000 Ft értékű térítés nélküli eszközátadás minősítése volt.
Az alperes az adóhatósági eljárásokban a felperes terhére adóhiány, adóbírság és késedelmi pótlék címén 50 000 000 Ft-ot meghaladó fizetési kötelezettséget állapított meg.
A felperes az adóhatósági határozatok ellen minden esetben élt a jogorvoslati jogával, az adóhatósági határozatok bírósági felülvizsgálatát is kérte. Ennek eredményeként az eljárt bíróságok az adóhatósági határozatokat megváltoztatták, a felperest terhelő fizetési kötelezettséget mellőzték.
A felperes a Sz. Megyei Bírósághoz 2004. május 11. napján benyújtott keresetlevelében az alperest 159 434 456 Ft összegű kártérítés és járulékai megfizetésére kérte kötelezni. A felperes keresetét 2005. október 6. napján leszállította 139 863 444 Ft-ra és abból 99 623 591 Ft után 2003. január 1. napjától, míg 40 239 850 Ft után 2004. január 1. napjától a kifizetés napjáig járó törvényes kamatára.
Keresetét arra alapította, hogy az adóhatósági eljárás miatt már 2002 nyarán olyan találgatások forogtak közszájon Sz. Megyében, hogy a több mint 50 000 000 Ft fizetési kötelezettség ellehetetleníti a felperes működését, és fizetésképtelenné teszi.
A felperes a 2002. évi gyártási szezonra korábbi állandó bankjától, a K. & H. Bank Rt.-től a szokásos évi forgóeszköz-hitelt nem tudta felvenni, mivel a bank a kérelmet a hatósági fenyegetettség miatt elutasította. A felperesnek már évek óta rendszeresen szállító almatermelők jelentős része bizalmatlanná vált, s az rendkívüli alapanyag-hiányt idézett elő a felperesi termelésben, ezzel jelentős árbevétel-kiesést okozott. A felperes az alapanyag-hiány miatt kieső termelést idegen nyers almalé feldolgozásával próbálta kompenzálni, amely részben sikerült. Állította, hogy a 2002-2003. gazdasági évben a fentiek miatt 159 434 456 Ft üzleti eredményhiánya keletkezett, amelyet vagyoni kárként kért megtéríteni az alperestől a Ptk. 339. § (1) bekezdése és a Ptk. 349. § (1) bekezdése alapján. A felperes az alperesi károkozó magatartást abban jelölte meg, hogy a közel azonos időben felperessel szemben lefolytatott három adóhatósági eljárásban a jogszabályok nyilvánvaló rendelkezéseit tévesen alkalmazta, ami vagy szándékosságot, vagy nagyfokú hozzá nem értést feltételez. Figyelmen kívül hagyta a Sz. Megyei Bíróság hatályon kívül helyező ítéleteiben foglalt iránymutatásokat is, és ezzel megsértette az Áe. 73. § (3) bekezdésében foglaltakat. Állította, hogy ő minden esetben igénybe vette a rendes jogorvoslati lehetőséget, megpróbálta a kárt enyhíteni, azonban az üzleti eredményveszteség emellett is bekövetkezett.
Az alperes a felperesi kereset elutasítását és a felperes perköltségben történő marasztalását kérte. Vitatta a felperesi követelést mind jogalapjában, mind összegszerűségében. Az volt az álláspontja, hogy az alperesnek az adóellenőrzés lefolytatása bármely adózóval szemben nemcsak joga, hanem kötelessége is. Ezen ellenőrzési feladatát nem lehet semmilyen körülmények között károkozó magatartásként értékelni. Hivatkozott arra is, hogy a jogszabály téves értelmezése és ezzel összefüggésben a bizonyítékok téves értékelése önmagában nem valósít meg felróható magatartást. Hiányolta az okozati összefüggést a felperes kára és az alperes magatartása között, mivel az alperes által végzett adóhatósági eljárás minden adata adótitoknak minősül, amelyet az adóhatóság kívülálló személyeknek nem adott át. Olyan alperesi többletmagatartásra, amelyre visszavezethető a nyilvánosságra hozatal, maga a felperes sem hivatkozott. Állította, a hogy a felperesi keresetben megjelölt kár tulajdonképpen olyan elmaradt haszon, amelynek realizálásával teljes bizonyossággal nem lehetett számolni.
Az elsőfokú bíróság a leszállított keresetet megalapozottnak találta, és 71. sorszámú ítéletével kötelezte az alperest, hogy fizessen meg a felperesnek 15 napon belül 139 863 441 Ft-ot és abból 99 623 591 Ft után 2003. január 1. napjától 2004. december 31. napjáig járó évi 11%-os, 2005. január 1. napjától a kifizetés napjáig járó, a késedelemmel érintett naptári félévet megelőző utolsó napon érvényes jegybanki alapkamat 7%-kal növelt összegű, valamint 40 239 850 Ft után 2004. január 1. napjától 2004. december 31. napjáig járó évi 11%-os, 2005. január 1. napjától a kifizetés napjáig a késedelemmel érintett naptári félévet megelőző utolsó napon érvényes jegybanki alapkamat 7%-kal növelt mértékű késedelmi kamatát. Kötelezte az alperest, hogy a felperesnek 15 napon belül fizessen meg 5 667 900 Ft perköltséget.
Döntését azzal indokolta, hogy az alperes határozatai jogellenesek és felróhatóak voltak.
Az agrártámogatás kérdésében a Sz. Megyei Bíróság 2. P. 21.520/2002/10. számú, az adóhatósági határozatot hatályon kívül helyező ítéletének indokolásában kimondta, hogy a felperesnél lefolytatott adóellenőrzés során feltárt és az eljárt adóhatóságok részéről figyelembe vett bizonyítékok értékelése alapján nem lehet a felperes 2000. szeptember 1. és 2000. november 30. napja közötti tevékenységét és magatartását úgy értékelni és az FVM rendeleteket úgy értelmezni, hogy azok alapján a felperessel szemben olyan következtetést vonjon le a hatóság, miszerint a felperes nem volt jogosult a támogatások igénybevételére. A megismételt eljárásban azonban az adóhatóság nem tárt fel újabb körülményeket, nem értékelt újabb bizonyítékokat, így az ismételt marasztaló határozat jogsértőnek minősül.
A felperesnek az MBV. Rt.-vel megkötött megbízási szerződésével kapcsolatban az elsőfokú bíróság megállapította, hogy a Sz. Megyei Bíróság 2. P. 21.534/2002/6. számú, az adóhatósági határozatot hatályon kívül helyező ítéletének indokolása szerint, de a Ptk. szabályai és a bírói gyakorlat szerinti is a felperes magatartását, illetve a jogügylet célját nem lehet az adótörvénybe foglalt rendelkezések megkerülésére irányulónak tekinteni, a felperes és az MBV. Rt. közötti megbízási szerződéseket valós tartalmuknak megfelelően megbízási szerződésnek kell minősíteni. A fenti jogkérdésben elfoglalt álláspont az Áe. 73. § (3) bekezdése alapján köti az alperest, így a megismételt eljárásban ennek figyelmen kívül hagyásával hozott újabb határozat ugyancsak kirívó jogsértésnek minősül, mely megalapozza az alperes magatartásának jogellenességét és felróhatóságát.
A felperes által a Cs. Rt. felé eszközölt 90 000 000 Ft értékű térítés nélküli eszközátadásnak az alperes részéről többszöri apportként való minősítése jogszabály kifejezett rendelkezésébe ütközik, ellentétes a Cs. Rt. társasági szerződésével, a cégjegyzék adataival is, így egyértelműen téves jogalkalmazásra került sor az alperes részéről.
Az elsőfokú bíróság a kár összegét könyvszakértői-közigazgatási, mezőgazdasági szakvéleményekre alapította. Az együttes szakértői vélemény - a per tárgyát nem képező külső körülmények kizárása után - a felperest ért kár összegét 2002. gazdasági évben 99 623 591 Ft-ban, 2003. gazdasági évben 40 239 850 Ft-ban határozta meg.
Az elsőfokú bíróság vizsgálta a felperes igazolt kára és az alperes jogellenes és felróható magatartása közötti okozati összefüggést is. Úgy ítélte meg, hogy annak ellenére, hogy az alperes adótitkot sértő magatartása nem merült fel, megállapítható az, hogy a felperes "hatósági fenyegetettsége" és az emiatti fizetésképtelenség veszélye széles körben ismertté vált. Ez pedig olyan speciális pénzügyi-gazdasági helyzetet eredményezett, hogy a felperesi alapanyaggyártás, a termelés volumene a korábbi évek átlagához képest lecsökkent, és így a felperesnél lényeges üzleti eredmény-csökkenés következett be.
Mindezekre figyelemmel megállapította, hogy az alperes kártérítési felelősségének az elemei fennállnak és az alperest a leszállított kereset szerint marasztalta.
Az ítélet ellen az alperes fellebbezett, melyben az elsőfokú bíróság ítéletének megváltoztatását, a felperes keresetének elutasítását és a felperes perköltségben történő marasztalását kérte. Vitatta azt, hogy az általános kártérítés felelősségnek az elsőfokú bíróság által megállapított feltételei fennállnának.
Az volt az álláspontja, hogy mindhárom ellenőrzési ügyben menthető jogalkalmazási tévedésről van szó, ezen túlmenőleg a ténymegállapítás és a döntés is mérlegelés eredménye volt.
Az agrártámogatás vizsgálata körében azzal érvelt, hogy a Sz. Megyei Bíróság a 2. P. 21.520/2002/10. számú ítéletével azt írta elő az adóhatóság számára, hogy az ellentmondást tárja fel, vagy annak adja indokát. Ennek az adóhatóság eleget tett és részletesen megindokolta, hogy az ellentmondás csak látszólagos volt.
A megbízási szerződés minősítésével kapcsolatban hangsúlyozta, hogy a bíróság csak a bizonyítékok téves mérlegelésére hívta fel a figyelmet, az új eljárásban azonban a bizonyítékok ismételt számbavétele és mérlegelése során az adóhatóság alkalmazhatónak találta az Art. 1. § (7) bekezdését és ennek alapján hozta meg a döntését.
A térítés nélküli eszközátadás apportként való minősítése kapcsán kiemelte, hogy a döntést a beszerzett bizonyítékok közül alátámasztották az ingatlan-nyilvántartási adatok, továbbá az illetékhivatal válaszlevelei is, vagyis a bizonyítékok mérlegelése alapján hozott döntésről van szó. Utalt arra is, hogy a különböző jogalkalmazó szervek is eltérően és egymásnak ellentmondóan minősítették az eszközátadást.
Vitatta a jogellenes magatartás és a kár közötti okozati összefüggés meglétét is. Szerinte az elmaradt haszon olyan előre nem látható kár, amely túl távoli, így okozati kapcsolat az adóhatóság magatartása és a felperes által megjelölt kár között nincs. Felmerül az előreláthatóság korlátja is, mert nem lehet felelősséget megállapítani olyan kárért, amelynek bekövetkezte előre nem volt látható.
Állította, hogy sem a határozatok meghozatalával, sem azok tartalmának kiszolgáltatásával kapcsolatban őt felróhatóság nem terheli.
A felperes fellebbezési ellenkérelmében az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyását, az alperes másodfokú perköltségben való marasztalását kérte.
Megismételte azt az elsőfokú eljárásban kifejtett álláspontját, hogy nem az adóellenőrzési eljárások lefolytatását tartja jogellenes magatartásnak, hanem azt, hogy ezen eljárások eredményeként meghozott, kirívóan törvénysértő határozatokkal az alperes nyilvánvalóan jogellenes magatartást valósított meg. Nemcsak amiatt jogellenes az alperes magatartása, mert a "második körben" hozott határozatai figyelmen kívül hagyták a bíróságok hatályon kívül helyező ítéleteiben rögzített megállapításokat, hanem az "első körben" hozott határozatai is olyan kirívóan törvénysértőek voltak, amelyeket nem lehet egyszerűen csak téves jogértelmezésnek minősíteni.
A szakértői vélemények kifogásolásával kapcsolatos fellebbezéssel összefüggésben megjegyezte, hogy az alperes más szakértő kirendelését nem kérte, a szakértők tárgyalási meghallgatását követően észrevételt nem tett.
Véleménye szerint a jogellenes magatartás és a kár közötti okozati összefüggés fennállása bizonyított egyrészt a 2004. október 14-i tárgyaláson meghallgatott tanúknak a felperes "hatósági fenyegetettségére" vonatkozó egymástól független előadásával, másrészt azzal is, hogy a szakértők által is alátámasztottan semmi külső tényező nem okozhatott alapanyag-felvásárlási, gyártási és értékesítési nehézséget a perbeli években a felperes gazdálkodásában.
Egyébként pedig az alperes az elsőfokú eljárásban a felróhatóság hiányát nem bizonyította, azaz felelősségét nem mentette ki.
A fellebbezés az alábbiak szerint alapos.
Az elsőfokú bíróság a tényállást helyesen állapította meg. Tévesen jutott azonban arra a jogi következtetésre, hogy a kártérítési felelősség valamennyi - a Ptk. 349. §-ának (1) bekezdésében és a Ptk. 339. §-ának (1) bekezdésében megszabott - feltétele megvalósult, és emiatt az alperes kártérítési felelőssége megállapítható.
A Ptk. 339. § (1) bekezdése szerint "Aki másnak jogellenesen kárt okoz, köteles azt megtéríteni. Mentesül a felelősség alól, ha bizonyítja, hogy úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható."
A Ptk. 349. § (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy "Államigazgatási jogkörben okozott kárért a felelősséget csak akkor lehet megállapítani, ha a kár rendes jogorvoslattal nem volt elhárítható, illetőleg a károsult a kár elhárítására alkalmas rendes jogorvoslati lehetőségeket igénybe vette."
Az elsőfokú bíróság helyesen állapította meg a fentiek egybevetése után, hogy az államigazgatási jogkörben okozott kár megtérítésére akkor kerülhet sor, ha a speciális feltételeken túl fennállnak a kártérítési felelősség szükségképpeni elemei, vagyis a károkozó alperes jogellenes és felróható magatartása, a felperesi károsult oldalán bekövetkezett kár, valamint a kettő közötti okozati összefüggés.
Az elsőfokú bíróság helyesen vette számban az e tárgykörben kialakult, az adott ügy elbírálása szempontjából releváns joggyakorlatot, a rendelkezésre álló bizonyítékokat azonban tévesen értékelte és abból az ítélőtábla alábbi álláspontja szerint helytelen jogi következtetésre jutott:
Az agártámogatás vizsgálatával összefüggésben hozott alperesi határozatok jogellenességét és felróhatóságát az elsőfokú bíróság azért állapította meg, mert az volt az álláspontja, hogy az adóhatóságot kötik a bíróság közigazgatási határozat felülvizsgálata tárgyában hozott ítéletének rendelkezései és indokolása. Ennek ellenére az alperes a megismételt eljárásban - bár nem tárt fel újabb körülményeket, nem értékelt egyéb bizonyítékot - ismételten marasztaló határozatot hozott. Ez ellentétes a Sz. Megyei Bíróság közigazgatási határozat felülvizsgálata tárgyában hozott 2. P. 21.520/2002/10. számú ítéletével, mely többek között úgy fogalmazott, hogy "nem lehet a felperes 2000. 09. 01. és 11.30. közötti tevékenységét és magatartását úgy mérlegelni, és a 63/2000. (IX. 15.) FVM és a 92/2000. (XI. 27.) FVM rendeleteket úgy értelmezni, hogy annak alapján a felperessel szemben olyan következtetést vonna le a hatóság, hogy a felperes nem volt jogosult a támogatások igénybevételére." A közigazgatási határozat felülvizsgálata tárgyában eljárt megyei bíróság a hatályon kívül helyező határozat indokolásában iránymutatásként kifejtette, hogy az adóhatóságnak az eljárása során az ellentmondásokat fel kellett volna oldania, meg kellett volna indokolnia azt, hogy 2000. 11. 13-án, illetve 2002. 12. 07. napján tett megállapításaival miért ellentétes a 2002. 04. 11-i megállapítása, melyiket kell irányadónak tekinteni, és amennyiben a 2002. április 11-én kelt elsőfokú határozatban foglaltak az irányadók, tisztázni kellett volna azt is, hogy milyen mértékű a támogatás, amelyet a felperes 2000. november 13-át követően átvett alma után vett igénybe.
Az alperes fellebbezésében arra hivatkozott, hogy a megismételt eljárásban eleget tett a bíróság előírásának azzal, hogy határozatában részletesen megindokolta: az ellentmondás csak látszólagos volt.
A Sz. Megyei Bíróság a 2. K. 31.392/2003/6. számú, 2003. december 5. napján kelt ítéletével az adóshatóság sérelmezett jogerős határozatát az elsőfokú határozatra is kiterjedően hatályon kívül helyezte. Ítélete indokolásában kifejtette, hogy az adóhatóság a jogszabályi feladataként előírt bizonyítási kötelezettségének a megismételt eljárásban sem tett eleget, azt elmulasztotta, és emiatt nem bizonyított, hogy a felperes jogszabályt sértett, amikor megkapta a 22 484 000 Ft állami támogatást, így a bírság és a pótlék kiszabása vonatkozásában nem fogadta el az adóhatóság megállapításait.
Mindenekelőtt a kárfelelősség szempontjából szükséges rögzíteni, hogy az egységes bírói gyakorlat szerint - ahogy erre a Legfelsőbb Bíróság is rámutatott az EBH 2002. 632. számú határozatában - kirívó jogsértésnek csak az minősül, ha a közigazgatási hatóság a bíróság hatályon kívül helyező ítéletében megfogalmazott egyértelmű utasításának a mellőzésével hozta meg a kérelmet elutasító határozatát. Ebből az is következik, hogy csak akkor nem lehet szó menthető jogalkalmazási tévedésről, ha a jogalkalmazó a bíróság határozott és egyértelmű utasítását hagyja figyelmen kívül.
Ez következik abból az eljárási szabályokból kialakult és következetes közigazgatási bírói gyakorlatból is, hogy a közigazgatási határozatot hatályon kívül helyező ítéletben az eljárásra határozott egyértelmű utasítást kell adnia a bíróságnak (BH 1999. 238. számú jogeset).
Egyértelmű az az utasítás, amely több értelmezési lehetőséget nem enged.
A perbeli esetben a közigazgatási bíróság a 2. P. 21.520/2002/10. számú ítéletében csak annyiban adott a megismételt eljárásra egyértelmű utasítást, hogy az ellentmondásokat fel kell oldani. Az ellentmondások feloldása pedig együtt járhat azzal, hogy az alperes a megismételt eljárás eredményeként a beszerzett bizonyítékok alapján ismételten megállapítsa azt, hogy az agrártámogatást jogosulatlanul vette igénybe a felperes.
A perbeli esetben a megismételt eljárásban az adóhatóság - a 2. K. 21.392/2003/6. számú ítélet megállapítása szerint - bizonyítási kötelezettségének nem tett eleget, új körülményeket nem tárt fel.
Az elsőfokú bíróság emiatt állapította meg az alperes felelősségét megalapozó jogellenes és felróható magatartás fennállását.
Ezzel szemben az ítélőtábla álláspontja az, hogy az alperes a megismételt eljárásban az ellentmondást feloldotta azzal, hogy kifejtett jogi álláspontja szerint a 2000. november 13-ai, illetve 2000. december 7. napján tett megállapításai és a 2002. április 11-ei megállapításai között "csak látszólagos" az ellentmondás, és emiatt megállapíthatónak találta a felperes részére az adóhiányt, adóbírságot, és marasztalta késedelmi pótlék jogcímén is.
Az alperes eltérő jogi álláspontja miatt "mulasztotta el bizonyítási kötelezettségét", és az "ellentmondás feloldása után" eltérő jogi álláspontja miatt találta megállapíthatónak azt, hogy a felperes nem volt jogosult a támogatások igénybevételére.
Mindezekre figyelemmel az alperes határozatai bár jogellenesek voltak, a felróhatóság megállapítására azonban kirívó jogsértés hiányában nincs lehetőség.
Az ítélőtábla a felperes és a Magyar Befektetési Vagyonkezelő Rt. által kötött megbízási szerződéssel összefüggésben az alperes érvelését nem találta mindenben helytállónak. Az elsőfokú bíróság helyes jogi következtetésre jutott, amikor megállapította az alperes magatartásának jogellenességét és felróhatóságát.
A perbeli esetben irányadó, "Az államigazgatási eljárás általános szabályairól" szóló, többször módosított 1957. évi IV. törvény (Áe.) 73. § (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a bíróság az államigazgatási határozatot jogszabálysértés megállapítása esetén hatályon kívül helyezi és - szükség esetén - a közigazgatási szervet új eljárásra kötelezi. Törvény rendelkezhet úgy, hogy a bíróság az államigazgatási határozatot megváltoztathatja.
A (3) bekezdés szerint a közizgatási szervet a bírósági ítélet rendelkezései és indokolása köti, annak tartalmát a megismételt eljárás és a határozathozatal során köteles figyelembe venni.
Az elsőfokú bíróság helyesen - bár általánosságban és nem a megbízási szerződésekkel összefüggésben hozott határozatok kapcsán - idézte az Áe. 73. § (3) bekezdéséhez fűzött magyarázatot, amelyből a konkrét eset minősítésével összefüggésben szükséges kiemelni, hogy a közigazgatási szerv és a bíróságok döntései során a bírósági ítélet mindig privilégiumot élvez. A közigazgatási szerv határozata és a bírósági ítélet nem rivalizálhat egymással. Nem csupán az ítélet rendelkező része, hanem az indokolása is köti az államigazgatási szervet. Ez azt jelenti, hogy a bírói ítélet rendelkezését és indokolását a közigazgatási szerv, úgy a megismételt eljárásban, mind a határozathozatal során köteles figyelembe venni.
A jelen esetben a Sz. Megyei Bíróság 2. P. 21.534/2002/6. számú ítéletének indokolása kimondta, hogy a Ptk. szabályai és a bírói gyakorlat szerint is a felperes magatartását, illetve a jogügylet célját nem lehet az adótörvényben foglalt rendelkezések megkerülésére irányulónak tekinteni. Ezzel eldöntötte azt a jogkérdést, hogy a felperes és a MBV. Rt közötti megbízási szerződéseket valós tartalmuknak megfelelően megbízási szerződésként kell minősíteni.
Az alperest a bíróság megállapítása kötötte, emiatt a Sz. Megyei Bíróság 2. K. 21.393/2003/11. számú ítélete szükségképpen eredményezte a megismételt eljárásban hozott ellentétes megállapítású határozat ismételt hatályon kívül helyezését.
Az elsőfokú bíróság a Cs. Rt. felé eszközölt 90 000 000 Ft értékű, térítés nélküli eszközátadás elszámolása tárgyában hozott határozatok jogellenességét és felróhatóságát arra alapította, hogy: "a térítés nélküli eszközátadás többszöri apportként való minősítése az alperes részéről jogszabály teljesen és nyilvánvalóan egyértelmű rendelkezésébe ütközik. Az 1991. évi XLIII. törvény 49. § (1) és (2) bekezdése, valamint a 2. számú melléklet 24/a. és 24/b. pontja szerint a térítés nélküli eszközátadást a rendkívüli ráfordítások között kell elszámolni, nem a rendkívüli bevételek között, így az 1996. évi LXXXI. törvény 8. § (1) bekezdés n) pontja alapján az adózás előtti eredményt növeli".
Az alperes fellebbezésében alappal kifogásolta, hogy az elsőfokú bíróság megállapította az alperes felróhatóságát az e tárgyközben hozott határozatok vonatkozásában.
A kialakult bírói gyakorlat egységes annak megítélésében (BH 2000/55., BH 1996/31.), hogy az államigazgatási szervek részéről valamely jogszabály téves értelmezése és ezzel összefüggésben a bizonyítékok téves értékelése önmagában felróható magatartást nem valósít meg. Nem lehet azonban szó a felróhatóság körén kívül eső téves jogalkalmazásról, ha a jogszabály rendelkezése teljesen és nyilvánvalóan egyértelmű, a ténymegállapítás és a döntés pedig nem mérlegelés eredménye (BH 2001/423.).
A perbeli esetben az elsőfokú bíróság tévesen jutott arra a következtetésre, hogy a térítés nélküli eszközátadás többszöri apportként minősítése a jogszabály teljesen és nyilvánvalóan egyértelmű rendelkezésébe ütközik.
Az adóhatósági eljárásra irányadó 1990. évi XVIII. törvény 49. § (1) bekezdése szerint a rendkívüli eredmény a rendkívüli bevételek és a rendkívüli ráfordítások különbözete. A (2) bekezdés úgy rendelkezik, hogy a rendkívüli bevételek és a rendkívüli ráfordítások függetlenek a vállalkozási tevékenységtől, a vállalkozó rendes üzletmenetén kívül esnek, a szokásos vállalkozási tevékenységgel nem állnak közvetlen kapcsolatban. A törvény 2. számú mellékletének 24/a. pontja szerint a rendkívüli bevételek között kell elszámolni a tulajdonosnál a gazdasági társaságba bevitt, társasági szerződésben (alapszabályban) meghatározott vagyontárgyak értékét, míg a 25/b. pont szerint rendkívüli ráfordításként kell kimutatni a tulajdonosnál a gazdasági társaságba bevitt vagyontárgyak nyilvántartás szerinti értékét.
Az alperes eljárásában a jogvita tárgyát ténylegesen az eszközátadás minősítése képezte, amelynek eldöntésén túl az elszámolás módjában is állást kellett foglalni.
Helyesen érvelt az alperes azzal, hogy a bizonyítékok mérlegelésével foglalt állást az eszközátadás minősítése tárgyában, az elszámolás kérdése pedig olyannyira nem volt egyértelmű, hogy a Sz. Megyei Bíróság a közizgatási határozat felülvizsgálata iránt folyamatba volt 4. P. 21.556/2001/5. számú ítéletében úgy foglalt állást, hogy az eszközátadás akár apportként, akár térítés nélküli eszközátadásként történt, az a Számviteli törvény 49. § (1) bekezdése szerint bírálandó el akként, hogy az Szvt. 2. számú mellékletének 24/a. pontja szerint a rendkívüli bevételek között kell szerepeltetni.
Ezzel szemben a jogerős adóhatósági határozat (a PM Adóigazgatási Főosztályának 3087/9/2003. számú határozata) szerint az állapítható meg, hogy az adóhatóság számviteli minősítése a 90 000 000 Ft forgalmi értékű vagyon Cs. Rt.-be történő bevitelét illetően téves, hiszen nem apportálás, hanem térítés nélküli eszközátadás történt. A határozat indokolása szerint az apportálás egyik jellemzője, hogy az mindig visszterhes, azaz az átadott eszközökért cserében az átadó tulajdonosi jogot szerez az apportot átvevő cégben, míg a térítés nélküli eszközátadás - ahogy a nevében is benne van - térítés nélküli ingyenes jogügylet, így nincs ellenszolgáltatás. A társasági szerződésből (és a cégjegyzékből is) egyértelműen kiderül, hogy a cég szándéka az alapító okirat "B" mellékletében szerepelő eszközök térítés nélküli átadása volt a Cs. Rt. részére, ezért az Szvt. 2. számú melléklet 25/I. pontja alapján a térítés nélküli eszközátadás során csak a rendkívüli ráfordítások között kell elszámolni az átadott eszköz nyilvántartási értékét, míg "A társasági adóról" szóló 1997-ben hatályos 1996. évi LXXXI. törvény 8. § (1) bekezdés n) pontja szerint ezen értékkel az adózás előtti eredményt növelni kell, ahogy azt a felperes jogszerűen számolta el. Emiatt a felperes helyesen járt el, amikor az ingyenes eszközátadást a számviteli és társasági adójogszabályok szerint térítésnélküli eszközátadásként kezelte, így ezen ügyletből eredően - társasági adónemben - adókülönbözet nem keletkezett.
Az ítélőtábla az adóhatósági bizonyítási eljárás során beszerzett adatokat mérlegelve osztotta az alperes álláspontját és azt állapította meg, hogy a térítés nélküli eszközátadás és az apport elhatárolása, az ezzel összefüggő számviteli besorolás nem tekinthető a jogszabály teljesen és nyilvánvalóan egyértelmű rendelkezésével meghatározottnak, emiatt e magatartás felróhatósága nem állapítható meg.
Az ítélőtábla egyetértett az elsőfokú bíróság álláspontjával annyiban, hogy az alperes adótitkot sértő magatartása - bizonyítottság esetén - mint többletmagatartás, a felróhatóság körében értékelendő.
"Az adózás rendjéről" szóló 1990. évi XCI. törvény 46. §-a úgy rendelkezik, hogy:
(1) "Adótitok az adózást érintő tény, adat, körülmény, határozat, igazolás, más irat.
(2) "Az adóhatóság alkalmazottja, volt alkalmazottja az ellenőrzésbe, vagy az eljárásba bevont szakértő és minden más személy, akinek az adatszolgáltatás-, nyilvántartás-, az ellenőrzés, az adómegállapítás, az adó- és adóelőleg levonás, adóbeszedés, adóvégrehajtási, illetve statisztikai célú felhasználás számadataival összefüggő adótitok vagy más titok jut a tudomására, köteles azt megőrizni. Az adóhatóságot a hivatali eljárása során a tudomására jutott minden irat, adat, tény, körülmény tekintetében titoktartási kötelezettség terheli.
(3) A (2) bekezdésben megjelölt személy megsérti a titoktartási kötelezettséget, ha az adózás vagy bírósági eljárás során megismert adótitkot, vagy más titkot alapos ok nélkül illetéktelen személy részére hozzáférhetővé teszi, használja, vagy közzéteszi."
A jelen esetben tehát adótitoksértés nem történt. Az elsőfokú bíróság mindössze azt állapította meg, hogy a felperes "hatósági fenyegetettsége" és az amiatti fizetésképtelenség veszélye széles körben ismertté vált, szóbeszéd alapján, az információ forrása nem állapítható meg.
Az elsőfokú bíróság szerint az okozati összefüggés meglétét ez megalapozza, az alperes jogellenes felróható magatartásával ugyanis olyan speciális pénzügyi, gazdasági helyzetet eredményezett, hogy a felperesi alapanyaggyártás bázisa leszűkült, a termelés volumene a korábbi évek átlagához képest lecsökkent, így a felperesnél lényeges üzleti eredménycsökkenés következett be. Az elsőfokú bíróság a szakértői véleményre alapítottan kizárt valamennyi, a kár bekövetkeztében szerepet játszó külső körülményt, ezért a felperes teljes elmaradt haszna tekintetében az alperes kártérítési felelősségét megállapította.
Az ítélőtábla álláspontja szerint az alperes eljárása és a kár közötti okozati összefüggés hiányában a kárigény akkor lett volna megalapozott, ha az alperes jogellenes és felróható magatartása mindhárom adóhatósági vizsgálat esetén megállapítható lett volna.
A felperes gazdasági tevékenységének és különösen az elmaradt eredményének elemzése összetett gazdasági-közgazdasági feladat. Megjegyzi az ítélőtábla, hogy bár az ilyen jellegű perekben mindenképpen szükséges a szakértők bevonása, a per eldöntése szempontjából lényeges adatokat, tényeket eredményezhet a felperes részletes meghallgatása a kifogásolt és az azt megelőző gazdasági évek eseményeiről, mely meghallgatást az elsőfokú bíróság elmulasztotta. Annál is inkább, mert ahogy az alperes kifogásolta, az elsőfokú bíróság nem tulajdonított kellő jelentőséget a 2001. évi gazdálkodás eredményeinek, nem vizsgálta a felperes külpiaci értékesítési lehetőségét.
Az oksorozat vizsgálatánál számba kell venni a káreseményt meghatározó és befolyásoló tényezőket. Okozati összefüggést a jogellenes magatartás és a kár között csak akkor lehet megállapítani, ha a kapcsolat releváns, azaz megállapítható, hogy az említett magatartás nélkül a kár nem következett volna be. A kárért való felelősség akkor is megállapítható, ha a kár és a jogellenes magatartás között a kapcsolat "csak közvetett", ez esetben szükséges - és elegendő - az előreláthatóság során, ha a bekövetkezett eredmény (kár) lehetőségével számolni kellett, viszont nem feltétel az, hogy a kár bekövetkeztének konkrét mozzanata is előrelátható legyen.
Az ítélőtábla álláspontja szerint az oksági kapcsolatot jelen esetben kizárja az előreláthatóság korlátja. Az elsőfokú bíróság nem tulajdonított jelentőséget annak, hogy a K & H Bank Rt. vonatkozásában a felperes nem bizonyította azt, hogy a bank a 2002. május 28-ai elutasító határozatát az adóhatósági fenyegetettségre alapította-e vagy sem. Az elutasító határozat szövegezéséből ez nem következik, a felperes által hivatkozott, az agrártermelési támogatás jogosultságának vizsgálata esetén pedig a tanúmeghallgatásokat csak 2003. január 9. napján foganatosították. A felperes maga sem vitatta, hogy a hiteligényléshez 2002. évben adóigazolást nem kért, illetőleg 2003. évben is nemleges igazolást kapott.
Nem tisztázott az sem, hogy a bank elutasító döntésében milyen szerepe volt a felperes 2001. évi gazdasági eredményeinek, így a bank elutasító határozata és az adóhatósági fenyegetettség között nem állapítható meg okozati összefüggés.
Ugyanakkor Dr. B. Géza szakértő szakvéleményében megállapította, hogy "A termelés lemaradását (felperes bizonylatai alapján) a 2002. évben labilissá vált gazdálkodás miatt el nem nyert 50 000 000 Ft-os K & H hitel hiánya is okozta."
Fontos kiemelni, hogy a szakértő a 2002. évi labilis gazdálkodásra vezeti vissza az 50 000 000 Ft hiteligény elutasítását, holott a bank 2002. május 28. napján hozta meg határozatát, amikor még az almaszállítók bizalmatlansága miatt esetleg kialakult bizalomvesztés hatása nem lehetett jelen.
Mindezekből az állapítható meg, hogy az elsőfokú bíróság leegyszerűsítette az oksági láncolat vizsgálatát, egyoldalúan ragadta ki az oksági folyamatból "a hatósági fenyegetettség" vélt okozati hatásait.
Az ítélőtábla a jogellenesség és a felróhatóság körében kifejtett álláspontja mellett sem látott lehetőséget az okozati kapcsolat megállapítására. Az agrártámogatás és "apport" vonatkozásában az alperesi magatartás felróhatósága nem volt megállapítható, így az okozati összefüggésnek a megbízási szerződéssel összefüggő adóhatósági vizsgálattal összefüggésben kellett volna fennállnia. A megbízási szerződés tárgyában keletkezett határozatokban megállapítható hiány, adóbírság és késedelmi pótlék vonatkozásában pedig az állapítható meg, hogy a 9 085 887 Ft összeg nagyságrendjénél fogva alkalmatlan olyan fenyegetettség kialakítására, amely önmagában befolyásolná a felperes stabil gazdasági működését.
Az ítélőtábla azt állapította meg, hogy az államigazgatási jogkörben okozott kár megtérítésének a feltételei maradéktalanul nem álltak fenn, ezért az alperes kárfelelőssége a Ptk. 339. § és a 349. § (1) bekezdése alapján nem állapítható meg.
Az ítélőtábla a fentiekre figyelemmel az elsőfokú bíróság ítéletét "A Polgári perrendtartásról" szóló, többször módosított 1952. évi III. törvény (Pp.) 253. § (2) bekezdése alapján megváltoztatta, és a felperes keresetét elutasította.
(Debreceni Ítélőtábla Gf. III. 30.688/2005/5.)