adozona.hu
BH+ 2007.11.512
BH+ 2007.11.512
I. Az indokolási kötelezettség hiányában is megindokolt rendes felmondás indokának valóságát és okszerűségét a munkáltatónak bizonyítania kell [Mt. 89. § (2) bekezdés]. II. A felmondás indoka összefoglalóan is megjelölhető, ilyen esetben a perben bizonyíthatók azok a tények, körülmények, amelyek az indok valóságát, okszerűségét alátámasztják (MK 95. számú állásfoglalás). III. A vezetői munkakör bizalmi jellegű, ezért a vezető iránti bizalom megrendülése esetén a munkáltatótól nem várható el a munkaviszony
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
Az általános igazgatóhelyettes munkakört betöltő felperes munkaviszonyát az alperes rendes felmondással - négy pontban foglalt indokolással - megszüntette.
A felperes a keresetében a felmondás jogellenességének megállapítását és annak jogkövetkezményeként elsődlegesen a munkaviszonya helyreállítását és az elmaradt munkabérének megfizetését, másodlagosan az alperesnek hat havi átlagkeresetének megfelelő átalánytérítésre való kötelezését kérte.
Az alperes az ellenkérelmében arra hivatkozott, ...
BH+ 2007.11.512 I. Az indokolási kötelezettség hiányában is megindokolt rendes felmondás indokának valóságát és okszerűségét a munkáltatónak bizonyítania kell [Mt. 89. § (2) bekezdés].
II. A felmondás indoka összefoglalóan is megjelölhető, ilyen esetben a perben bizonyíthatók azok a tények, körülmények, amelyek az indok valóságát, okszerűségét alátámasztják (MK 95. számú állásfoglalás).
III. A vezetői munkakör bizalmi jellegű, ezért a vezető iránti bizalom megrendülése esetén a munkáltatótól nem várható el a munkaviszony fenntartása [Mt. 188. § (1) bekezdés].
Az általános igazgatóhelyettes munkakört betöltő felperes munkaviszonyát az alperes rendes felmondással - négy pontban foglalt indokolással - megszüntette.A felperes a keresetében a felmondás jogellenességének megállapítását és annak jogkövetkezményeként elsődlegesen a munkaviszonya helyreállítását és az elmaradt munkabérének megfizetését, másodlagosan az alperesnek hat havi átlagkeresetének megfelelő átalánytérítésre való kötelezését kérte.
Az alperes az ellenkérelmében arra hivatkozott, hogy a vezető állású felperes esetében a felmondást nem kellett volna megindokolnia, de ettől függetlenül az abban közölt indokok valósak és okszerűek, ezért a kereset elutasítását kérte.
A munkaügyi bíróság ítéletében megállapította, hogy a felperessel szemben alkalmazott munkáltatói rendes felmondás jogellenes. Kötelezte az alperest a felperes eredeti munkakörében történő továbbfoglalkoztatására, valamint 3 157 105 forint elmaradt munkabér és 93 750 forint perköltség megfizetésére.
A bíróság megállapította, hogy a felperes által 2002. január 2-ától betöltött általános igazgatóhelyettesi munkakör vezetőállású munkakörnek minősült. A felperes az ügyvezető távolléte esetén gyakorolta annak jogait, akadályoztatása esetén irányította a társaság működését. A felperes és a korábbi ügyvezető kapcsolata 2003. elején megromlott, az ügyvezető a 2003. július 1-jei intézkedésével a munkáltatói jogkört magához vonta, és ezt követően olyan intézkedéseket hozott, amelynek következtében a felperes vezetői munkaköre a felmondás időpontjára gyakorlatilag kiürült. 2003. november 1-jétől az alperesnél az ügyvezető tisztséget új ügyvezető töltötte be, azonban a felperes a vezető jogosítványait nem kapta vissza.
A bíróság hivatkozott az Mt. 190. § (2) bekezdésére, amely szerint az alperest a felmondás tekintetében indokolási kötelezettség nem terhelte, de mivel azt megindokolta, az indok valóságát és okszerűségét bizonyítania kellett [Mt. 89. § (2) bekezdés]. A bíróság a felmondás 1. és 2. pontja szerinti általános indokolást, miszerint a felperes az általános igazgatóhelyettesi munkakör és vezetői munkakör betöltésére szakmailag alkalmatlan, nem találta okszerűnek, mert a felperes a felmondás időpontjában már nem látott el vezetői feladatokat. A felmondásban felsorolt, az alkalmatlanságot alátámasztó egyéb okokról pedig a bíróság megállapította, hogy azok nagyobb részben valótlanok vagy okszerűtlenek, vagy a világosság követelményét nélkülözik.
A bíróság megállapította, hogy az alperes a felmondási jogát rendeltetésellenesen gyakorolta, mivel a felperes általános igazgatóhelyettesi munkakörébe tartozó feladatok ellátását ellehetetlenítette, a munkakört gyakorlatilag kiüresítette, az új ügyvezető pedig fokozott számonkérést tanúsított vele szemben, és miután a felajánlott munkaszerződés-módosítást nem fogadta el, a munkaviszonyát vezetői alkalmatlanság címén szüntette meg. A rendeltetésellenes joggyakorlás miatt az alperesnek a felperes visszahelyezése mellőzésére irányuló kérelme nem volt teljesíthető.
Az alperes fellebbezésében az ítélet megváltoztatását és felperes keresetének elutasítását, másodlagosan a rendeltetésellenesség megállapításának és felperes visszahelyezésének mellőzését kérte.
A másodfokú bíróság ítéletében az elsőfokú bíróság ítéletét részben megváltoztatta, és az alperes továbbfoglalkoztatási kötelezettségét mellőzve megállapította, hogy a felperes munkaviszonya az alperesnél 2006. június 28-án szűnt meg. Egyebekben az elsőfokú ítéletet helybenhagyta. Kötelezte az alperest, hogy tizenöt napon belül fizessen meg a felperesnek további 2 520 003 forint elmaradt bért és 1 087 060 forint átalánytérítést.
A másodfokú bíróság a felmondás jogellenességére vonatkozóan az elsőfokú bíróság álláspontját osztotta azzal, hogy nem értett egyet a rendeltetésellenes joggyakorolás megállapításával, ezért az Mt. 100. §-ának (3) bekezdésében foglalt korlátozás hiányában az alperes kérelmére a felperes eredeti munkakörébe történő visszahelyezését mellőzte.
Az alperes felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését, a munkaügyi bíróság ítéletének megváltoztatását és a felperes keresetének elutasítását, valamint a költségekben való marasztalását kérte. Az Mt. 190. § (2) bekezdésének megsértését panaszolta, mivel a bíróságok nem foglaltak állást egyértelműen abban a kérdésben, hogy a felperest a felmondás időpontjában a vezetőállásúakra vonatkozó eltérő jogi szabályozás alkalmazása szempontjából vezetőállásúnak minősítették-e vagy sem. Az elsőfokú bíróság ugyanis a felperest a szabadság igénybevétele szempontjából - névleges - vezetőállúnak tekintette, a másodfokú bíróság viszont az Mt. 90. §-ában szereplő felmondási tilalomra hivatkozott, holott a vezetőállású munkavállalókra e tilalom nem vonatkozik. A tényállás megállapítását jogszabálysértőnek tartotta nyilvánvalóan okszerűtlen, logikai ellentmondást tartalmazó következtetésre hivatkozva, és sérelmezte, hogy a bíróság nem adta indokát, miért nem fogadta el a későbbi ügyvezető egyetlen megállapítását sem, illetve az alperes érvelését. A másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletet mechanikusan megismételve megerősítette a felmondás jogellenességét a világosság hiánya, a valóság bizonyítatlansága és okszerűtlensége miatt. A felmondás nem kötelező indokolásának bizonyítottságával és okszerűségével kapcsolatban hangsúlyozta, hogy a vezetőállásúak munkaviszonyában döntő jelentősége van a bizalomnak, és önmagában a bizalomvesztés elégséges és valóságos indoka lehet a munkaviszony megszüntetésének. Több felmondási indok megjelölése esetén akkor is jogszerű az intézkedés, ha nem mindegyik bizonyult valónak. A perbeli esetben felperesnek a munkahelyi vezetőjével, közvetlen munkatársaival szemben tanúsított összeférhetetlen és a munkahelyi légkört rontó magatartása való és okszerű felmentési indoknak bizonyult, amely önmagában megalapozza a felmentés jogszerűségét.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályában való fenntartására irányult.
A felülvizsgálati kérelem alapos.
A perben megállapított és a felülvizsgálati eljárásban is irányadó tényállás szerint a felperes a munkaszerződése alapján vezető állású munkavállalóként [Mt. 188. § (1) bekezdés] állt munkaviszonyban alperesnél általános igazgató-helyettes munkakörben. A vezető állású jogállását nem érintette az, hogy egyes munkaköri feladatait az ügyvezető megvonta, mert munkaszerződésének módosítására nem került sor.
Ennélfogva az Mt. 190. § (2) bekezdése alapján felperes munkaviszonya felmondását a munkáltatónak nem kellett megindokolni.
Az indokolási kötelezettség hiányában is megindokolt felmondás esetén azonban a felmondás jogszerűsége az indok valósága és okszerűsége [Mt. 89.§ (2) bekezdés] esetén állapítható meg, ezért adott esetben a felmondás indokainak valóságát és okszerűségét a bíróságnak vizsgálnia kellett.
Több felmondási indok esetén egy való és okszerű indok is megalapozza a felmondás jogszerűségét. Erre figyelemmel valamely felmondási indok vizsgálatának mellőzése megalapozatlan döntést eredményez.
Az elsőfokú bíróság a felmondás 4. pontjában szereplő indokot (összeférhetetlen magatartást tanúsít a vezetőjével, közvetlen munkatársaival, a közösségbe nem képes beilleszkedni, rontja a munkahelyi légkört) arra hivatkozva mellőzte, hogy általános, közhelyszerű, a munkáltató nem jelölte meg azokat a konkrét tényeket, illetve körülményeket, amelyeken a felmondás alapul. A másodfokú bíróság ítéletének indokolása szerint ez a felmondási ok nem nyert bizonyítást.
A felülvizsgálati kérelem az előbbieket alappal támadta. A bírói gyakorlat szerint a felmondás indoka összefoglalóan is megjelölhető, és ilyen esetben a munkáltató a perben bizonyíthatja azokat a tényeket, körülményeket, amelyek az indok valóságát és okszerűségét alátámasztják (MK 95. számú állásfoglalás III. pont).
A perbeli felmondás 4. pontjában, összefoglalóan megjelölt indoka megfelelt a törvénynek, így annak valóságát és okszerűségét vizsgálni kellett volna.
A peres iratok alapján megállapítható, hogy a felperes összeférhetetlen, a munkahelyi légkört rontó magatartását az alperes a perben indítványozott bizonyítás keretében abban konkretizálta, hogy felperes
a vezetők lejáratására vonatkozó kijelentéseket tett,
a közvetlen beosztottjával a munkahelyen folytatott szerelmi kapcsolatot, ez olyan helyzeteket teremtett, amely a környezetet zavarta, botránkoztatta,
a munkavállalók körében aláírásokat gyűjtött, saját vezetői pozíciója megerősítése érdekében,
az ügyvezetőnővel a munkaszerződés módosításáról szóló irat aláírása-átadása kapcsán dulakodott.
A perbeli tanúvallomások jelentős számban az előbbieket nagyrészt alátámasztják. Az alperes 2002. évi átalakulását követően a felperes - D. G. részlegvezetővel - a munkavállalókat a vezetőség ellen hangolta, olyan tartalmú kijelentéseket tett, hogy az ügyvezető semmit sem tesz a cégért, mindent neki kell csinálni, nem tudta elviselni, hogy ő a vezető; a titkárnőjével az irodájában zárt ajtók mögött volt hosszabb időn át esetenként, ez a munkavállalók között szóbeszéd tárgya volt.
V.-né M. Zs. részleg vezető tanúvallomásában állította, hogy a felperes sokszor negatívan nyilatkozott a vezetőtársairól, különösen az ügyvezetőről, az általa fogalmazott aláíróíveken aláírásokat gyűjtött a pozíciójában való megerősítése végett, a munkahelyi légkörre rossz hatással voltak ezek az aláíróívek; a titkárnőjével viharos volt a kapcsolata, sokszor talált a tanú zárt ajtókat, kínos szituációk adódtak olyankor is, ha bekopogott; a felperes felesége a munkahelyen jeleneteket rendezett.
Sz. Gy. gazdasági vezető is úgy nyilatkozott, hogy felperes félelmet keltett munkatársaiban azzal, hogy hangoztatta: neki listái vannak az őt támogatókról, akiket erről kihúz, azokat ki fogja rúgni.
Felperes olyan kijelentéseket tett, hogy ha majd ő lesz az igazgató, ki maradhat és ki nem, ezzel uszított a vezetés ellen; rontotta a munkahelyi légkört a megengedhetetlen viszonyával.
Az ügyvezető igazgató tanúvallomása szerint felperes kijelentette, hogy nem tudja elviselni, hogy neki főnöke legyen, ráadásul egy nő; a fizetésemelési papírokból megállapítható, hogy a felperes titkárnője magasabb fizetést kapott, mint a kollégái, volt eset, hogy csak ő kapott fizetésemelést; a munkaszerződés-módosítás kapcsán a felperes és a tanú között dulakodás történt.
U.-né V. Á. tanú hallomásból tudott arról, hogy a felperes a dolgozók között aláírást gyűjtött azzal a céllal, hogy ő legyen ismét az igazgató.
F. H. É. tanú is úgy nyilatkozott, hogy felperes a vezetőkről negatív információt terjesztett.
Az előbbi tanúvallomásokat a felperes indítványára meghallgatott tanúk vallomása konkrétan nem cáfolta, amennyiben csupán úgy nyilatkoztak, hogy nem tudtak, vagy nem hallottak a negatív kijelentéseiről, aláírásgyűjtésről.
Az előbbiek egybevetése alapján megállapítható, hogy felperesnek a vezetéssel szemben tett kijelentései, a munkavállalók megosztására alkalmas aláírásgyűjtés, a titkárnőjével a munkahelyen folytatott kapcsolata a vezetői tekintélyt csorbító, az együttműködési kötelezettséget sértő és a munkahelyi légkört zavaró magatartás, amelyek összességükben alátámasztják a 4. felmondási indokként megjelölt összeférhetetlen magatartás valóságát. A vezetői munkakör bizalmi munkakör, és a bizalom megrendülése esetén a munkáltatótól nem várható el a munkaviszony fenntartása. E magatartások a vezető iránti bizalom megrendülése folytán a munkaviszony további fenntartását ellehetetlenítették, így a felmondás okszerű indokául szolgáltak.
A munkaügyi bíróság a 4. felmondási indok tekintetében téves jogi álláspontjánál fogva a tanúvallomásokat nem értékelte, így a felülvizsgálati kérelem helytállóan hivatkozott arra, hogy a tényállás megállapítása a Pp. 206. § (1) bekezdése sérelmével történt. Ezt a másodfokú bíróság tévesen nem észlelte.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet - az Mt. 89. § (2) bekezdésébe, Pp. 206. § (1) bekezdésébe ütköző jogszabálysértés miatt - hatályon kívül helyezte, a munkaügyi bíróság ítéletét megváltoztatta, és a felperes keresetét elutasította. (Legf.Bír. Mfv.II.10.803/2006.)