adozona.hu
BH+ 2007.9.413
BH+ 2007.9.413
I. A felszámolás kezdő időpontja után a felszámolás alatt álló gazdálkodó szervezet korábbi ügyvezetője a gazdálkodó szervezet vagyonával kapcsolatos érvényes jognyilatkozatot nem tehet [1991. évi XLIX. tv. (továbbiakban: Cstv.) 34. § (2) bek.]. II. A Cstv. 1997. évi módosítása előtti rendelkezései a felszámolás értékesítésével kapcsolatban nem biztosítottak külön megtámadási lehetőséget az érdekeltek részére. A sérelmet szenvedett fél a Ptk-nak a megtámadásra vonatkozó általános szabályai szerint támadhatt
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
A felperes keresetében annak megállapítását kérte, hogy a Ptk. 137. § (2) bekezdése alapján ráépítés folytán megszerezte a k.-i 0104/37. hrsz-ú ingatlan tulajdonjogát. Kérte az alpereseket kötelezni tulajdonjoga ingatlan-nyilvántartásba történő bejegyzésének tűrésére. Arra hivatkozott, hogy a felperes által az R. Bank Rt-től megszerzett keverőtelepi berendezések, amelyek építési engedéllyel létesültek, nagyobb értékűek a föld értéknél. Kérte annak megállapítását is, hogy az 1993. április 28-a...
BH+ 2007.9.413 I. A felszámolás kezdő időpontja után a felszámolás alatt álló gazdálkodó szervezet korábbi ügyvezetője a gazdálkodó szervezet vagyonával kapcsolatos érvényes jognyilatkozatot nem tehet [1991. évi XLIX. tv. (továbbiakban: Cstv.) 34. § (2) bek.].
II. A Cstv. 1997. évi módosítása előtti rendelkezései a felszámolás értékesítésével kapcsolatban nem biztosítottak külön megtámadási lehetőséget az érdekeltek részére. A sérelmet szenvedett fél a Ptk-nak a megtámadásra vonatkozó általános szabályai szerint támadhatta meg a szerződést [1997. évi XXVII. tv. 33. § (2) bek., 1991. évi XLIX. tv. (Cstv.) 49. § (5) bek.].
A felperes keresetében annak megállapítását kérte, hogy a Ptk. 137. § (2) bekezdése alapján ráépítés folytán megszerezte a k.-i 0104/37. hrsz-ú ingatlan tulajdonjogát. Kérte az alpereseket kötelezni tulajdonjoga ingatlan-nyilvántartásba történő bejegyzésének tűrésére. Arra hivatkozott, hogy a felperes által az R. Bank Rt-től megszerzett keverőtelepi berendezések, amelyek építési engedéllyel létesültek, nagyobb értékűek a föld értéknél. Kérte annak megállapítását is, hogy az 1993. április 28-ai, 1993. december 17-ei, 1995. augusztus 25-ei és az 1997. február 11-ei szerződések alapján adásvétel jogcímén megszerezte a keverőtelepen volt keverőtelepi berendezések tulajdonjogát. Elsődlegesen kérte, hogy a bíróság az I. r. alperest a megjelölt ingóságok kiadására kötelezze, ha pedig azok már nincsenek az I. r. alperes birtokában, másodlagosan a bíróság egyetemlegesen kötelezze az I. r. és II. r. alpereseket 38 000 000 Ft és ez összeg után 1999. július 1-jétől a kifizetés napjáig járó késedelmi kamat megfizetésére.Kérte továbbá, hogy a bíróság állapítsa meg: az I. r. alperes és a II. r. alperes, mint a D. Kft. felszámolója által 1999. március 23-án kötött adásvételi szerződés semmis, mert az 1991. évi XLIX. törvény 36. §-a alapján nem lehetett volna beszámítani a vételárba a veszélyes hulladék elszállításának költségeit. Állította, hogy a szerződés színlelt is, mert az I. r. alperes nem fizetett vételárat. Annak megállapítását is kérte, hogy a szerződés a felperessel szemben hatálytalan, mert az I. r. és a II. r. alperesek a szerződés megkötésével a felperes követelésének kielégítési alapját elvonták, továbbá a szerződés amiatt is hatálytalan, mert elővásárlási jogát megsértették. Annak megállapítását is kérte, hogy a D. Kft. "fa" és az R. Kft. "fa" által 1999. február 1-jén kötött adásvételi szerződés színleltség okából semmis, mert a D. Kft. "fa" nem rendelkezett a vételárral.
Az I. és II. alperesek valamennyi kereseti kérelem elutasítását kérték, míg a III. és IV. r. alperesek érdemi ellenkérelmet nem terjesztettek elő.
Az első fokon eljárt megyei bíróság ítéletével a felperes valamennyi keresetét elutasította, és a felperest kötelezte az I. r. alperes részére 600 000 Ft perköltség megfizetésére. Megállapította, hogy a perben felmerült 900 000 Ft eljárási illetéket az állam viseli.
Az elsőfokú bíróság megállapítása szerint a felperes nem szerzett tulajdonjogot sem a megjelölt ingóságokon, sem az ingatlanon. A felperes által csatolt okiratok a tulajdonszerzés igazolására nem alkalmasak. Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint az 1997. február 11-én kelt, az R. Bank Rt. és a C. Kft. között létrejött megállapodás a Ptk. 208. § (1) bekezdésében szabályozott előszerződésnek minősül, ez a megállapodás azonban érvénytelen az 1991. évi XLIX. törvény 34. § (2) bekezdése alapján, mert a C. Kft. "fa" nevében a gazdálkodó szervezet vagyonával kapcsolatos jognyilatkozatot csak a felszámoló tehetett volna. A felszámolás alatt lévő Kft. korábbi ügyvezetője a szerződéskötés időpontjában joghatályos nyilatkozatot már nem tehetett a felszámolás alatt lévő cég vagyona tekintetében. Miután a C. Kft. "fa" az 1999. február 11-ei megállapodás érvénytelensége folytán nem szerzett tulajdonjogot a keverőtelepi berendezéseken, a felperes sem szerzett tulajdonjogot ezeken az ingóságokon tekintettel arra, hogy a Ptk. 117. § (1) bekezdése alapján átruházással tulajdonjogot csak a dolog tulajdonosától lehet szerezni.
A C. Kft. az 1997. február 11-én kelt megállapodást megelőzően sem rendelkezhetett joghatályosan arról, hogy a lízingszerződés megszűnését követően a tulajdonjogot a felperes szerzi meg, mert a C. Kft. nem volt a berendezések tulajdonosa. Ebből következően a felperes nem alapíthat jogot az 1997. február 11-i megállapodás 9. pontjára sem, amelyben az R. Bank Rt. tudomásul vette, hogy a Kft. a lízingtárgyak tulajdonjogának megszerzését a felperesre engedményezte. Megállapította, hogy a felperes az 1997. február 11-én a közte, valamint az "R. Bank (R. Pénzügyi Kft.)" között létrejött adásvételi szerződés alapján sem szerezhetett tulajdonjogot, mert e megállapodás visszautal az ugyanezen a napon kelt, a C. Kft. és az R. Bank Rt. között létrejött lízingszerződés 6. pontjára, miszerint az adásvételi szerződés akkor lép hatályba, ha a mellékleteként csatolt megállapodásban foglaltak maradéktalanul teljesültek. E megállapodásra, mint semmis szerződésre azonban a felperes jogot nem alapíthat.
Utalt az elsőfokú bíróság arra is, hogy a lízingszerződés jogosultjának a személye is kétséges. A szerződésekben lízingbe adóként vagy az R. Bank Rt., vagy az R. Pénzügyi Kft. szerepel.
Az elsőfokú bíróság megítélése szerint 1997. február 11-én a felperes és az R. Bank Rt. akarata arra irányult, hogy előbb a C. Kft. szerezzen tulajdonjogot az ingóságokon, s a lízingdíjak maradéktalan megfizetésével kerüljenek a berendezések a felperes tulajdonába. Erre abból következtetett, hogy a lízingbe adó, illetve eladó egy napon ugyanazon vagyontárgyait két szerződéssel nem értékesíthette. Másrészt az 1997. január 3-án kelt, a felperes és a felperes által képviselt C. Kft. közötti engedményezési szerződés szerint a felperes akkor szerezné meg a tulajdonjogot, ha a C. Kft. 1997. február 20-áig nem fizeti ki a fennmaradó lízingdíjat. Utalt az elsőfokú bíróság arra is, hogy a lízingszerződés lejárt, hiszen az csak 42 hónapra szólt, meghosszabbítása nem merült fel, csak a fizetési határidőket módosították.
Megállapította továbbá, hogy az I. r. alperes az 1999. március 23-ai adásvételi szerződés alapján megszerezte az ingóságok tulajdonjogát a D. Kft. "fa" társaságtól. A Ptk. 120. § (1) bekezdése szerint, aki a dolgot hatósági határozat, vagy árverés útján jóhiszeműen szerzi meg, tulajdonossá válik, tekintet nélkül arra, hogy korábban ki volt a tulajdonos. A felperes az akkor hatályos 1991. évi XLIX. törvény 49. § (5) bekezdése alapján az értékesítéstől számított 30 napon belül támadhatta volna meg keresettel a bíróság előtt az adásvételi szerződést. Erre azonban nem került sor, a 30 napos határidő elmulasztása pedig jogvesztéssel járt.
Utalt arra, hogy a II. r. alperes sem az 1999. február 1-jei, sem az 1999. március 23-ai szerződéseknek nem volt alanya, hanem mint felszámoló a D. Kft. "fa" társaság nevében és képviseletében járt el. Emiatt a felperes a II. r. alperessel szemben e szerződések érvénytelenségére és hatálytalanságára nem hivatkozhat.
Érdemben sem találta helytállónak a felperes szerződés hatálytalanságára alapított keresetét, mert a felperes tulajdoni igénye nem megalapozott, így nem teljesült a Ptk. 203. § (1) bekezdésében foglalt az a feltétel, hogy a követelésnek fennállónak kell lennie, másrészt a felperes azt sem igazolta, hogy elővásárlási joga lett volna.
Az elsőfokú bíróság ítélete ellen a felperes nyújtott be fellebbezést, melyben az ítélet hatályon kívül helyezésével az elsőfokú bíróságnak új eljárásra és új határozat hozatalára utasítását kérte. Állította, hogy az első fokú ítélet indokolása részben megalapozatlan, részben iratellenes. Az elsőfokú bíróság tévesen minősítette az 1997. február 11-i megállapodást előszerződésnek, és nem vette figyelembe, hogy a C. Kft. már az 1997. január 3-án tett nyilatkozattal hozzájárult a felperes tulajdonszerzéséhez, ebben az időpontban pedig a Kft. még nem állt felszámolás alatt. Álláspontja szerint a Cstv. 49. § (5) bekezdése az adott esetre nem alkalmazható, mert a felszámoló nem árverésen értékesített, hanem az értékesítés egyéb formáját alkalmazta. A felperes pedig nem az értékesítés módja miatt, hanem egyéb okból hivatkozott a szerződés semmisségére. "Az elsőfokú bíróság megállapítása szerint a felperes a szerződések sorával tulajdonjogot szerzett és fizetési kötelezettségét is teljesítette, ezzel a k.-i 0104/37. hrsz.-ú ingatlanra ingatlan-nyilvántartáson kívüli tulajdonjogot szerzett."
A másodfokon eljárt ítélőtábla ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta azzal, hogy a perköltségről szóló rendelkezések közül a kereseti illeték viselésére vonatkozó rendelkezést megváltoztatta, és a 900 000 Ft kereseti illeték megtérítésére, az állam felhívására, a felperest kötelezte. Kötelezte továbbá a felperest az I. és II. r. alperesek részére személyenként 300 000 Ft fellebbezési költség 15 nap alatti megfizetésére, valamint az állam részére - külön felhívásra - 900 000 Ft fellebbezési eljárási illeték megfizetésére is.
Döntésének indoka szerint az elsőfokú bíróság a bizonyítékok helytálló értékelésével helyesen állapította meg a tényállást, az abból levont érdemi döntését és jogi indokolását is helytállónak találta. Az elsőfokú bíróság azonban nem indokolta meg, hogy a felperes ráépítés jogcímén miért nem szerzett tulajdonjogot a perbeli ingatlanon. E körben a másodfokú bíróság kifejtette, hogy a Pp. 137. § (1) bekezdése szerint ráépítés akkor valósul meg, ha valaki anélkül, hogy erre jogosult lenne, idegen földre épít. A keverőtelepi berendezéseket azonban nem a felperes létesítette, azok már az ingatlanon voltak akkor is, amikor az R. Rt. jogelőde, az R. Leányvállalat az ingatlan tulajdonjogát megszerezte. Később az R. Rt. a keverőtelepi berendezéseket eladta az R. Bank Rt.-nek, az R. Bank Rt. pedig az R. Leányvállalatot alapító R. Mg. Tsz.-nek adta azokat lízingbe. Miután a ráépítés feltételei nem valósultak meg, így a felperes a Ptk. 137. § (2) bekezdésére alapított igényt nem érvényesíthet.
Helytállónak fogadta el a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróságnak azt a jogi érvelését, hogy a felperes elmulasztotta kereseti igényének érvényesítését a Cstv. 49. § (5) bekezdésében foglalt jogvesztő határidőn belül. Álláspontja szerint a BH 2002. évi 373. jogesetére hivatkozással e jogvesztő határidőt az értékesítés minden módjára alkalmazni kell. Erre figyelemmel a felperes az ingóságok tulajdonjogával kapcsolatos igényt sem érvényesíthet az I. r. alperessel szemben.
Helyesnek fogadta el az elsőfokú bíróságnak azt a jogi érvelését is, hogy a felperes a II. r. alperessel szemben tulajdoni igény érvényesítésére azért sem jogosult, mert a II. r. alperes az 1999. február 1-jei és március 23-ai szerződéseket nem saját nevében, hanem a felszámolás alatt lévő D. Kft. nevében kötötte. A II. r. alperes tehát képviselőként járt el, a Ptk. 219. § (2) bekezdése értelmében pedig a képviselő cselekménye folytán a képviselt személy válik jogosítottá, illetve kötelezetté. Megjegyezte, hogy a II. r. alperes legfeljebb a Cstv. 54. §-a szerint tartozna kártérítési felelősséggel. A felszámolási eljárás irataiból megállapítható, hogy a felszámoló vizsgálta az ingóságok tulajdonjogát, azt, hogy ezek a felszámolás alatt álló gazdálkodó szervezet vagyonába tartoznak-e. A felszámolási eljárás alatt azonban a felperes nem csatolt olyan okiratokat, amelyekből aggálytalanul megállapítható lett volna, hogy a felperes megszerezte az ingóságok tulajdonjogát. A II. r. alperes tehát a felszámolási eljárás során úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben elvárható, ennélfogva kártérítési felelősséggel sem tartozna a felperes felé.
Ezekkel az indokbeli kiegészítésekkel a másodfokú bíróság a Pp. 253. § (2) bekezdése alapján az első fokú ítéletet a per főtárgya tekintetében helybenhagyta, és a pervesztes felperest kötelezte az illetékfeljegyzési joga folytán le nem rótt illeték megfizetésére az állam részére, továbbá a Pp. 78. § (1) bekezdése és a 32/2003. (VIII. 22.) IM rendelet alapján a fellebbezési értékre és a jogi képviselők által kifejtett tevékenység mértékére, valamint az ügyvédi díj áfa tartalmára figyelemmel meghatározott másodfokú perköltség megfizetésére.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, melyben a jogerős ítélet hatályon kívül helyezésével kereseti kérelmének helytadó határozat hozatalát és az alpereseknek perköltségben marasztalását kérte. Álláspontja szerint a felülvizsgálati kérelem sérti a Ptk. 115. § (1), 116. § (1) és a 117. § (4) bekezdésében foglaltakat. A felperes a perben tulajdoni igényt érvényesített, ennek ellenére a jogerős ítéletek kötelmi jogi szabályokra hivatkoznak, és az eljárt bíróságok döntésüket azzal indokolják, hogy a jogszabályban meghatározott egy éven belül nem támadta meg a felszámoló által kötött szerződést. Álláspontja szerint, minthogy a tulajdoni igények nem évülnek el, az ítéletnek ez az indokolása jogellenes. Megismételte azt a korábbi jogi álláspontját, hogy az ingatlan-nyilvántartáson kívül az ingatlanra tulajdonjogot szerzett, ezért jogszerűen igényelheti tulajdonjogának ingatlan-nyilvántartásban történő feltüntetését. Álláspontja szerint az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzett tulajdonos rosszhiszeműen járt el, összejátszva az újraértékesítést végző felszámolóval. A másodfokú ítélet indokolása (ítélet 5. oldal első bekezdése) iratellenesen hivatkozik arra, hogy a felszámolási iratokból megállapíthatóan a felszámoló vizsgálta az ingóságok tulajdonjogát, hogy azok a felszámolás alatt álló gazdálkodó szervezet vagyonába tartoznak-e. A felszámoló nyilatkozatából ugyanis kitűnik, hogy nincsenek birtokában azok az iratok, amelyekből ez megállapítható lenne. A másodfokú bíróság által megállapított perköltség összege sérti a 32/2003. (VIII. 22.) IM rendeletben foglalt szabályokat, figyelemmel a jogi képviselők által kifejtett tevékenység mértékére is. Az I. és II. r. alperesek jogi képviselői a fellebbezésre írásban nem nyilatkoztak, a tárgyaláson pedig az első fokú ítéletet helyes indokainál fogva kérték helybenhagyni. A másodfokú tárgyalás mindössze félórát tartott, ezért a megállapított óradíjat eltúlzottnak ítélte meg.
A felülvizsgálati kérelemre az alperesek ellenkérelmet nem terjesztettek elő.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet a Pp. 274. § (1) bekezdése alapján tárgyaláson kívül bírálta el, mert a felek tárgyalás tartását nem kérték.
A Legfelsőbb Bíróság megítélése szerint a felülvizsgálati kérelem a döntés érdemét illetően megalapozatlan, mert a jogerős ítélet nem sérti a felülvizsgálati kérelemben megjelölt jogszabályokat. A kereseti kérelem eldöntéséhez szükséges körben az elsőfokú bíróság a tényállást helyesen állapította meg, azt a felperes is helytállónak fogadta el. Az arra alapított jogi következtetéssel a Legfelsőbb Bíróság is mindenben egyetért. Helyes a jogerős ítéletnek az a jogi következtetése, hogy a felperes sem az ingóságokra, sem az ingatlanra vonatkozóan nem szerzett tulajdonjogot, továbbá elővásárlási joggal sem rendelkezett, ezért azt a felszámoló az értékesítés során nem sérthette meg.
Téves azonban a jogerős ítéletnek az az okfejtése, hogy a felperesnek, amennyiben a felszámoló értékesítését jogszabálysértőnek találta, a Cstv. 49. § (5) bekezdésében meghatározott 30 napos jogvesztő határidőn belül kellett volna a szerződést megtámadnia. A D. Kft. felszámolásának 1997. január 17-i kezdő időpontjára tekintettel a Cstv.-nek még az 1997. évi XXVII. törvénnyel történt módosítása előtti rendelkezéseit kellett alkalmazni, e törvény 33. § (2) bekezdése értelmében. A Cstv.-nek az 1997. évi XXVII. törvénnyel módosított 19. §-a a törvény kihirdetését követő 90. napon, 1997. augusztus 6-án lépett hatályba. A felhívott törvény 33. § (2) bekezdése szerint a törvény hatálybalépését követően a Cstv.-nek - e törvény hatálybalépésekor hatályos - összes rendelkezését az 1992. január 1-je után indult és folyamatban lévő ügyekben is megfelelően alkalmazni kell, feltéve, hogy a korábban hatályos törvényi rendelkezésben foglaltak szerint a felszámolás nem kezdődött meg. Azon eljárásokban, ahol a felszámolás már megkezdődött, a felszámolási eljárás kezdő időpontjában hatályban lévő rendelkezések szerint kell eljárni.
A Cstv.-nek a D. Kft. felszámolása megkezdésekor hatályos szabályai nem biztosítottak külön megtámadási lehetőséget az érdekelt személy részére. A sérelmet szenvedett fél a Ptk.-nak a szerződés megtámadására vonatkozó általános szabályai szerint támadhatta meg a szerződést. A felperes azonban ezzel a jogával nem élt, a tulajdonjoga megállapítására irányuló keresetét is csak 2004. július 6-án terjesztette elő.
A felperes nem a Cstv. 49. § (5) bekezdésében foglalt - jelen eljárásban nem alkalmazható - határidő elmulasztása miatti megtámadás hiányában, hanem azért nem hivatkozhat alappal a szerződések vele szembeni relatív hatálytalanságára, mert a Pp. 164. § (1) bekezdésében őt terhelő bizonyítási kötelezettsége ellenére sem tudott sem az ingóságokra, sem az ingatlanra vonatkozóan tulajdonszerzést igazolni. Nem bizonyította, hogy akár jogszabály, akár szerződés alapján, akár az ingatlanra, akár az ingóságokra vonatkozóan elővásárlási joggal rendelkezett volna. Miután pedig tulajdonjogot nem tudott igazolni, a felszámoló által kötött adásvételi szerződések semmisségére sem hivatkozhat, mert ennek megállapítására vonatkozó érdekeltségét nem bizonyította.
A Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a felperes nem terjesztett elő kereseti kérelmet a felszámoló kártérítési felelősségének megállapítása iránt, ezért a másodfokú bíróságnak az ítélet 5. oldalának első bekezdésében tett megállapításai, a kereseti kérelem elbírálása körében nem bírnak jogi jelentőséggel.
Megalapozatlan a felperesnek a másodfokú perköltség összegének megállapításával kapcsolatos felülvizsgálati kérelme is. A 39 200 000 Ft pertárgy- és fellebbezési értékhez képest a megállapított perköltség összege akkor sem eltúlzott, ha az I., II. r. alperesek írásbeli ellenkérelmet nem terjesztettek elő.
A fent kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Legf.Bír. Gfv.XI.30.063/2007.)