adozona.hu
BH+ 2007.6.269
BH+ 2007.6.269
A hallgatás - ha jogszabály, vagy a felek megállapodása eltérően nem rendelkezik - önmagában nem minősül akaratnyilvánításnak, csak akkor, ha valamely szándékot kifejező ráutaló magatartással is párosul [Ptk. 216. § (2) bek.].
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
Az irányadó tényállás szerint az I. r. felperes jogelődje, a P. Rt. I. r. felperes az alperesnek - akkori nevén F. Kft.-nek - 1996. július 10-én megkötött kölcsönszerződéssel, évi 25%-os mértékű ügyleti kamat mellett 60 millió forint kölcsönt nyújtott, melyet évi 12 millió forintos részletekben kellett az alperesnek visszafizetnie. Ugyanezen a napon megkötött megállapodás alapján az alperes a kölcsön biztosítékaként óvadékként lekötötte az I. r. felperes javára a P. É. Befektetési Rt.-nél elh...
BH+ 2007.6.269 A hallgatás - ha jogszabály, vagy a felek megállapodása eltérően nem rendelkezik - önmagában nem minősül akaratnyilvánításnak, csak akkor, ha valamely szándékot kifejező ráutaló magatartással is párosul [Ptk. 216. § (2) bek.].
Az irányadó tényállás szerint az I. r. felperes jogelődje, a P. Rt. I. r. felperes az alperesnek - akkori nevén F. Kft.-nek - 1996. július 10-én megkötött kölcsönszerződéssel, évi 25%-os mértékű ügyleti kamat mellett 60 millió forint kölcsönt nyújtott, melyet évi 12 millió forintos részletekben kellett az alperesnek visszafizetnie. Ugyanezen a napon megkötött megállapodás alapján az alperes a kölcsön biztosítékaként óvadékként lekötötte az I. r. felperes javára a P. É. Befektetési Rt.-nél elhelyezett 60 millió forint össz-névértékű értékpapírokat.Az alperes 1999. május 7-én, majd 1999. június 24-én is indítványozta az I. r. felperesnél a kölcsöntartozás után járó ügyleti kamatok mérséklését. 1999. augusztus 2-án kelt levelében - kiindulva abból, hogy már csak 36 millió forint összegű tőketartozása áll fenn - ahhoz kérte az I. r. felperes vezérigazgatójának hozzájárulását, hogy 33 millió forint átutalása fejében tekintse teljes egészében teljesítettnek a kölcsönszerződést.
1999. augusztus 24-én az alperes az óvadékot kezelő P. É. Befektetési Rt. (a továbbiakban: kezelő) felé akként rendelkezett, hogy az 1999. augusztus 25-én lejáró, 37 820 000 Ft értékű értékpapír terhére 33 millió forintot utaljon át a kölcsönszerződés előtörlesztése megjelöléssel az I. r. felperesnek, a fennmaradó 4 820 000 Ft-ot pedig utalja át az alperes M. Banknál vezetett számlája javára. 1999. augusztus 24-én az I. r. felperes is intézett levelet a kezelőhöz. E levélben "tekintettel arra, hogy az ügyfél 33 millió forint összegű előtörlesztést kíván az óvadék terhére teljesíteni, (rendelkező levelét már eljuttatta Önöknek)", kérte ennek az összegnek - előtörlesztésre hivatkozással - a megjelölt számlájára való átutalását. A kezelő az alperes rendelkezését végrehajtotta.
Az I. r. felperes 2000. október 26-án közölte az alperessel, hogy nem járult hozzá a 3 millió forint hiteltartozás elengedéséhez, azt fennállónak tekinti és egyidejűleg a biztosíték pótlása érdekében tárgyalást kezdeményezett. Miután az alperes a biztosíték pótlását megtagadta, az I. r. felperes 2001. május 21-én kelt levelével a hitelszerződést azonnali hatállyal felmondta.
A fizetési meghagyási eljárásból perré alakult eljárásban az I. r. felperes terjesztett elő az alperes marasztalása iránt keresetet, majd követelését a per során a II. r. felperesre engedményezte. A II. r. felperes végleges keresetében 7 681 250 Ft - mely összegen belül 3 millió forint a tőketartozás, 4 681 250 Ft ügyleti kamat címén fennálló tartozás - és ennek 2001. május 26-tól járó késedelmi kamatainak megfizetésére kérte kötelezni az alperest.
Az alperes a kereset elutasítását kérte.
Az elsőfokú bíróság ítéletében 7 681 250 Ft és ennek 2001. május 26-tól járó évi 6%-os késedelmi kamata megfizetésére kötelezte az alperest, az ezt meghaladó mértékű kamatkövetelés tekintetében pedig a keresetet elutasította.
Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint a 33 millió forint megfizetésével az alperes előtörlesztést teljesített, melynek következtében nem megszűnt, csak csökkent kölcsöntartozásának összege. Az 1991. évi LXIX. törvény (továbbiakban: Pit.) rendelkezései alapján rámutatott arra, hogy a kölcsönszerződés megkötésére csak írásban kerülhetett sor, és ebből következően - a Ptk. 218. § (3) bekezdése alapján - annak megszüntetése is csak ilyen alakszerűségek mellett történhetett volna meg. Az sem állapítható meg, hogy a felek egyező akarata szerződés megszüntetésére irányult volna. Az I. r. felperes nem hívta fel a kezelő a 4 820 000 Ft értékű értékpapír felszabadítására, és ugyan az alperes előtörlesztését elfogadta - melyre köteles is volt a Ptk. 292. § (2) bekezdése alapján - ez nem vezetett a kölcsönszerződés megszüntetéséhez. M. T. és Sz. A. tanúk vallomása is azt támasztja alá, hogy a perbeli kölcsönszerződés közös megegyezéssel történő megszüntetésére nem került sor. Az előtörlesztést követően ugyan az alperes a felperestől elszámolást, kimutatást, egyenlegről értesítést nem kapott, de ebből sem következik, hogy az I. r. felperes a szerződést megszűntnek tekintette volna.
Az alperes fellebbezése alapján eljáró másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletének nem fellebbezett részét nem érintette, fellebbezett rendelkezését pedig - helyes indokai alapján - helybenhagyta.
Hangsúlyozta, hogy az I. r. felperes csupán az alperes előtörlesztéséhez járult hozzá, és 1999. augusztus 24-ei levelében is csak az előtörlesztéssel kapcsolatban rendelkezett, nem válaszolt a kamat mértékének csökkentésére, illetőleg az előtörlesztés után fennmaradó tartozás elengedésére vonatkozó alperesi ajánlatra. Sem szerződésmódosításra, sem a szerződés megszüntetésére nem került tehát sor a szerződő felek között, ezért nem volt jogosult az alperes a kezelőt felhívni 4 820 000 Ft részére való kiutalására, illetőleg ezért köteles az alperes a szerződésben meghatározott összeget az eredeti szerződés szerint visszafizetni.
Az alperes felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és az elsőfokú ítélet megváltoztatásával a kereset elutasítását kérte. Álláspontja szerint a jogerős ítélet megalapozatlan és iratellenes megállapításokat is tartalmaz. Kérelmét az alábbiakkal indokolta:
Egyértelmű abból a levélből, melyet a kezelőhöz 1999. augusztus 24-én intézett az I. r. felperes, hogy ismerte az alperes 1999. augusztus 24-ei - ugyancsak a kezelőnek írt - levelét, tehát beleegyezett az I. r. felperes abba, hogy az alperes rendelkezzen az értékpapírokról és ennek keretében 4 820 000 Ft saját részére való átutalásáról is. A 4 820 000 Ft kiutalásának a kölcsönszerződés 9. és 11. pontja alapján helye volt és az I. r. felperes a kölcsönszerződés 11. pontjának megfelelően értesítette a kezelőt az óvadékként lekötött értékpapírok felszabadításáról. Az óvadék alóli felszabadításról rendelkező levélnek - mely a kezelőnek szólt és kizárólag a kölcsönügylet technikai-pénzügyi teljesítésére vonatkozott - nem is kellett a perbeli szerződés megszüntetésére vonatkozó rendelkezést tartalmaznia. Mindezen lényeges körülményeket figyelmen kívül hagyta a másodfokú bíróság döntésének meghozatalakor.
A másodfokú bíróságnak szét kellett volna választania az 1999. augusztus 24-én már ismert tényeket - így pl. az óvadék megszűnését - a felek későbbi magatartásától. A másodfokú bíróság az alperes terhére rótta, hogy rendelkezett az óvadékként kezelt összeggel. Figyelmen kívül hagyta azonban, hogy 1999. augusztus 24-én - az óvadéki megállapodás 1. sz. mellékletében írtaknak megfelelően - az I. r. felperes tudtával, beleegyezésével, és értesítése alapján került sor az átutalásokra.
Figyelmen kívül hagyták az eljárt bíróságok, hogy az I. r. felperes - amint azt saját belső vizsgálati anyaga is részletesen taglalja - 1999. augusztus 24-e után megszegte a jogszabályokban és belső szabályzatokban számára előírt kötelezettségeket, megszegte a Ptk. 205. § (4) bekezdésében írt együttműködési és tájékoztatási kötelezettségét és a Ptk. 4. §-ában írtakat. Nem úgy járt el, ahogy az adott helyzetben egy szakmai szervezettől általában elvárható lett volna, ugyanis "olyan látszatot keltett és azt erősítette", hogy a szerződés a felek közös akaratából megszűnt.
A másodfokú bíróság nem róhatta volna kizárólag az alperes terhére, hogy a szerződés megszüntetésének írásba foglalása elmaradt, mert erre az alperesnek igen csekély ráhatása volt. A Pit. hatálya kizárólag pénzintézetekre terjed ki, de egyébként is elvárható volt a felperestől, hogy a kölcsönügylet során "a kötelező szakmaiság szerint járjon el".
Mivel az engedményezéssel az I. r. felperes valamennyi költséget a II. r. felperesre engedményezett, az I. r. felperest nem illette meg perköltség, ezért téves az első fokú ítélet perköltségekre vonatkozó rendelkezésének a helybenhagyása. Okszerűtlenül és tévesen állapították meg az eljárt bíróságok, hogy a szerződő felek között nem szűnt meg ténylegesen a kölcsönszerződés, tévesen hozták előnyös helyzetbe és juttatták jogtalan előnyhöz a jogellenesen és felróhatóan eljáró I. r. felperest.
A II. r. felperes a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérte.
A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint a felülvizsgálati kérelemben írtakkal szemben a jogerős ítélet helyes tényálláson és a bizonyítékok helyes értékelésén alapult. A bizonyítási eljárás anyagából okszerűen következtettek az eljárt bíróságok arra, hogy az I. r. felperes nem tanúsított olyan magatartást, amely a perbeli kölcsönszerződés közös megegyezéssel való módosítására, megszüntetésére vonatkozó akaratát az alperes irányába kifejezte volna. A bizonyítatlanság jogkövetkezményét az alperesnek viselnie kell.
Bár a kölcsönszerződés megkötésekor csak az egyik szerződő fél volt pénzintézet, a Ptk. 528. § (3) bekezdése értelmében a perben kölcsönszerződés tekintetében is irányadónak kellett tekinteni a Pit., mint külön jogszabály, azon 1993. december 1-jével hatályba lépett rendelkezését is, mely a pénzintézeti hitel folyósítását írásbeli szerződés megkötéséhez kötötte [Pit. 38/A. § (3) bek.]. A Ptk. 218. §-ának (3) bekezdése értelmében a szerződés megszüntetése írásbeli alak nélkül is érvényes, ha a felek egyező akaratából létrejött az annak megfelelő állapot. Az alperesnek a megszüntető megállapodás létrejöttét kellett bizonyítania, tehát azt, hogy az I. r. felperes e tekintetben kifejezésre juttatta valamilyen formában az akaratát és ezt az alperes meghatározott akarat-kifejezésként értékelhette.
Az alperes 1998. július 15-ei kezdő időponttal és 2002. július 13-ig bezárólag volt köteles évi 12 millió forintos részletekben és 25%-os mértékű ügyleti kamat megfizetése mellett a részére folyósított 60 millió forint összegű kölcsön visszafizetésére. Az alperes már 1999. májusától kamatcsökkentést kívánt volna elérni az I. r. felperesnél, 1999. augusztus 2-ai levelében pedig ajánlatot tett az I. r. felperesnek a szerződéstől eltérő tartalmú teljesítésre. Célja valójában az volt, hogy az ügyleti kamat visszamenőleges hatályú leszállítása mellett mindössze 33 millió forint megfizetésével a perbeli kölcsönszerződés teljesítettnek minősüljön, és ily módon annak megszűnése bekövetkezzen. Az alperesnek a diszkontálásra való szándéka ugyanis nem értelmezhető, mert a kölcsönszerződés alapján az adós a kölcsön összegét köteles visszafizetni az ügyleti kamat mint ellenszolgáltatás mellett, ezért a lejárat előtti teljesítés a Ptk. 292. § (2) bekezdése szerint csak a teljesítés és a szerződés szerinti lejárat közti kamatfizetés alól mentesít.
Az alperesnek azt kellett volna bizonyítania a perben, hogy ajánlatát az I. r. felperes szóbeli vagy írásbeli nyilatkozattal, vagy ráutaló magatartással elfogadta. Miután az alperes azt sérelmezte a perben, hogy a felperes egyáltalán nem válaszolt, nem nyilatkozott ajánlatára, egyértelmű, hogy az I. r. felperes az alperes szerint is csak ráutaló magatartás formájában nyilváníthatta ki akaratát. A hallgatás - ha a jogszabály vagy a felek megállapodása eltérően nem rendelkezik -, önmagában nem minősül akaratnyilvánításnak, csak akkor, ha valamely szándékot kifejező ráutaló magatartással is párosul [Ptk. 216. § (2) bek.]. Egy adott magatartásnak többféle indoka lehet, ezért joghatás csak ahhoz fűződhet, amelyet a másik fél nem értékelhet másként csakis szerződési akaratként. Ilyen - az alperes által ajánlott feltétellel való szerződés megszüntetésre irányuló - akarat kifejezésére nem lehet következtetni az I. r. felperesnek a kezelőhöz 1999. augusztus 24-én intézett leveléből. Ez a levél kizárólag azt bizonyítja, hogy az I. r. felperes beleegyezését adta az óvadékként kezelt értékpapír 33 millió forint erejéig való felszabadításához, és így lehetőséget adott a felszabadított összegnek előtörlesztés (teljesítés) címén az I. r. felperes részére való átutalásához. A felek közötti megállapodás alapján a kölcsöntartozás adott részletének az óvadékból történő teljesítése más esetben is megtörtént (alperes 1999. július 12-én az I. r. felpereshez intézett levele). Miután a jelen esetben az alperes tartozása még nem volt esedékes, szükség volt az ő rendelkező nyilatkozatára is. Tény, hogy az augusztus 24-ei levél megírásakor az I. r. felperes már tudott arról, hogy az alperes rendelkező nyilatkozatot intézett a kezelőhöz - hisz utalt az alperes rendelkező levelére -, arra nézve azonban még közvetett bizonyíték sem merült fel a perben, hogy e rendelkező levelet az alperes az I. r. felpereshez eljuttatta, vagy annak pontos tartalmát megismerhette volna az I. r. felperes, azaz hogy tudott volna a 4 820 000 Ft átutalására vonatkozó rendelkezésről. Minthogy az óvadék teljes körű felszabadítása nem az I. r. felperes rendelkezése alapján történt, ezért ebből nem lehet a szerződés megszüntetésére irányuló akaratra következtetni. Ezt erősíti meg az a körülmény is, hogy a felperesnek szóló, a hitel nyilvántartására szolgáló bankszámla- kivonatból megállapítható, miszerint 1999. augusztus 25-én a 33 millió forint jóváírása megtörtént, a tartozás pedig 3 millió forint. Tévesen hivatkozik a felülvizsgálati kérelem a kölcsönszerződés 9. és 11. pontjában írtakra, a kölcsönszerződés 2. számú mellékletét képező, az óvadék lekötésével kapcsolatos megállapodás 9. és 11. pontja helyett. Emellett a hivatkozás érdemben is téves, mert a megállapodás 9. pontja arra az esetre vonatkozik, amikor az I. r. felperesnek a kölcsönszerződésből fakadó követelése azért szűnik meg, mert él az óvadék tárgyából történő közvetlen kielégítési jogával, a szerződés 6. vagy 8. pontjában írt okból. Jelen esetben azonban szó sem volt arról, hogy az I. r. felperes akár a fizetési kötelezettség elmulasztása, akár az értékpapírok értékének romlása miatt közvetlen kielégítési jogával élt volna. Alaptalanul hivatkozik a felülvizsgálati kérelem e megállapodás 11. pontjára is, mert az I. r. felperes a kezelőhöz írt 1999. augusztus 24-ei levelében nem arról értesítette a kezelőt, hogy a szerződés teljes mértékű teljesítése folytán az óvadékként lekötött értékpapírok óvadék alóli felszabadításának van helye, csupán ahhoz adta beleegyezését, hogy az alperes az óvadék egy részének terhére teljesítse az előtörlesztést.
A fenti körülmények ismeretében nem lehet szerződés megszüntetésére irányuló joghatást tulajdonítani annak a passzív magatartásnak, hogy az I. r. felperes az óvadék kiegészítésére csak 2000. október 26-án szólította fel az alperest, figyelemmel arra is, hogy az utolsó részlet csak 2002-ben lett volna esedékes és a kamatfizetés időpontja is csak a későbbiekben került volna meghatározásra (kölcsönszerződés 1997. május 8-ai, július 4-ei módosítása). Az I. r. felperes szakszerűtlen, a pénzügyi szabályokat sértő magatartása nem mentesíti az alperest a fennálló szerződéses kötelezettségének teljesítése alól. A kölcsöntartozás megfizetése iránti perben nem volt jogi jelentősége annak, hogy az I. r. felperes ügyintézése során a tőle elvárható magatartást tanúsította-e vagy megszegte-e együttműködési kötelezettségét.
Mindezekre tekintettel azt kell megállapítani, hogy a másodfokú bíróság a jogszabályoknak megfelelően döntött a per főtárgya tekintetében az elsőfokú ítélet helybenhagyásáról. Megfelelt a jogszabályoknak az alperest az I. r. felperes javára perköltségekben marasztaló elsőfokú ítéleti rendelkezés helybenhagyása is, figyelemmel arra, hogy az I. r. felperes az engedményezés ellenére mindvégig részt vett az elsőfokú eljárásban, ugyanis az alperes nem járult hozzá a perből való elbocsátásához [Pp. 62. § (4) bek.]. A 2003. június 26-án megkötött engedményezési szerződés nem tartalmazott megállapodást a perköltség tekintetében arra az esetre, ha az I. r. felperesnek továbbra is a perben kell maradnia.
A Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján döntött a jogerős ítélet hatályában való fenntartásáról. (Legf. Bír. Gfv.IX.30.034/2007.)