adozona.hu
EH 2005.1278
EH 2005.1278
A juttatás alapjául szolgáló szabadságkorlátozás időtartama a jogszabályban előírt módon igazolható [267/2000. (XII. 26.) Korm. r. 6. §].
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
A Nyugdíjfolyósító Igazgatóság a 2001. március 12-én kelt elsőfokú határozatával a felperes által az egyes tartós időtartamú szabadságelvonást elszenvedettek részére járó juttatás megállapítása iránt előterjesztett igényt a 267/2000. (XII. 26.) Korm. rendelet (a továbbiakban: R.) 1. § (1) bekezdése alapján elutasította.
A felperes fellebbezése folytán eljárt Nyugdíjfolyósító Igazgatóság Igazgatója a 2001. április 9-én kelt másodfokú határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta.
A fel...
EH 2005.1278 A juttatás alapjául szolgáló szabadságkorlátozás időtartama a jogszabályban előírt módon igazolható [267/2000. (XII. 26.) Korm. r. 6. §].
A Nyugdíjfolyósító Igazgatóság a 2001. március 12-én kelt elsőfokú határozatával a felperes által az egyes tartós időtartamú szabadságelvonást elszenvedettek részére járó juttatás megállapítása iránt előterjesztett igényt a 267/2000. (XII. 26.) Korm. rendelet (a továbbiakban: R.) 1. § (1) bekezdése alapján elutasította.A felperes fellebbezése folytán eljárt Nyugdíjfolyósító Igazgatóság Igazgatója a 2001. április 9-én kelt másodfokú határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta.
A felperes keresetében az alperesi határozatok felülvizsgálatát és a juttatás megállapítását kérte.
A Fővárosi Munkaügyi Bíróság 2. szám alatt hozott végzésével a bírósági eljárást felfüggesztette, és az Alkotmánybíróságnál - jelen pert érintően is - kezdeményezte a 314/2001. (XII. 28.) Korm. rendelet 1. §-a azon fordulatának a megsemmisítését, amely az R. 1. § (1) bekezdés b) pontját módosította.
A bíróság kérte a 314/2001. (XII. 28.) Korm. rendelet 4. § (2) bekezdés alkotmányellenességének megállapítását és megsemmisítését is, továbbá indítványozta annak kimondását, hogy ezen szabályok a felfüggesztett eljárásban nem alkalmazhatók.
Az Alkotmánybíróság a munkaügyi bíróság indítványának helyt adó határozatot hozott, amelyre tekintettel a 267/2002. (XII. 20.) Korm. rendelet módosította az R.-t.
Ezt követően az alperes 2004. február 24-én (ügyszám megjelölése nélkül) hozott másodfokú határozatával módosította a 2001. április 9-én hozott másodfokú határozatát és megállapította, hogy a felperes az R. alapján 2001. január 1. napjától havi 20 000 Ft juttatásra jogosult.
A felperes a másodfokú módosított határozathoz igazodó, módosított keresetében annak megállapítását kérte, hogy az öt évet elérő szabadságkorlátozására tekintettel 2001. január 1-jétől az alperes által megállapított 20 000 Ft havi összegű juttatással szemben 30 000 Ft havonkénti juttatásra jogosult.
Előadása szerint 1945. január 1-jén hurcolták el a szovjet szervek, és 1949. november 26-án tért vissza Magyarországra; azonban itthon nem engedték azonnal lakhelyére távozni, hanem egy laktanyába zárták és orvosi ellenőrzés alatt tartották, egészen 1949. december 31-éig.
A felperes az otthonába 1950. január 1-jén tért véglegesen haza, de ezután is rendszeresen kellett jelentkeznie a rendőrségen, és a tönkrement egészségi állapota miatt még hosszú ideig nem tudott munkát végezni.
A munkaügyi bíróság a felperes keresetét megalapozottnak értékelte, és annak helyt adva az alperes 2003. február 24-én kelt - ügyszám nélkül hozott - másodfokú határozatát megváltoztatta.
Megállapította, hogy a felperes 2001. január 1. napjától kezdődően 30 000 Ft juttatásra jogosult. Kimondta, hogy a 2001. január 1-jei folyósítástól 2004. május 1-jéig esedékessé vált 40 hónapra 400 000 Ft juttatás-különbözetet az alperesnek egy összegben kell folyósítania.
A munkaügyi bíróság álláspontja szerint a felperes a szabadságelvonás időtartama tekintetében tett személyes előadását közvetett módon, tanúbizonyítással is alátámasztotta.
A felperes testvére, T. Ferencné azt vallotta, hogy 1949-1950 telén értesült arról, hogy a felperes a fogságból hazatért. Azonnal B. városba utazott, és ez az azonnali utazás 1950. január 1-je után volt.
Megállapította a munkaügyi bíróság, hogy csaknem fél évszázad távlatából már nem állt rendelkezésre olyan okirati bizonyíték, amely a felperes állítását igazolta volna.
A Pp. 166. § (1) bekezdésére utalással kifejtette a bíróság, hogy a perbeli esetben a tanúvallomás a felperes személyes előadását közvetetten támasztotta alá.
Bizonyítékként nem csak a tanú vallomását, hanem magának a felperesnek a személyes előadását is el lehetett fogadni, tekintettel arra, hogy igen szűkös bizonyítási lehetősége volt a felperesnek.
Hivatkozott a munkaügyi bíróság a Pp. 3. § (5) bekezdésére és 163. § (3) bekezdésére.
Köztudomásúnak ismert tényként vette figyelembe azt a történelmi dokumentumokból, megemlékezésekből széles körben ismert körülményt, hogy a szovjet fogságból történt hazaérkezés után a hatóság képviselői csak az egészséges (volt) foglyokat bocsátották haza.
A leromlott egészségi állapotban lévő beteg foglyokat, elhurcoltakat - amilyen a felperes is volt - gyűjtőtáborban kezelték, gyógyították, illetőleg orvosi ellenőrzés alatt tartották, az esetleges járványok megelőzése érdekében.
Kifejtette a munkaügyi bíróság, hogy - álláspontja szerint - a 267/2002. (XII. 20.) Korm. rendelet 1. § (1) bekezdés d) pontja szerinti Szovjetunióba, kényszermunkára elhurcolás időtartamába nem csak a Szovjetunióban töltött idő, illetőleg Magyarország határának átlépéséig terjedő idő számít.
Az elhurcolás időtartamába minden olyan szabadságot korlátozó időt bele kell számítani, amely azzal összefüggő idő volt.
A felperest illetően - attól kezdve, hogy Magyarországon begyűjtötték, addig terjedően, hogy a lakására elbocsátották - a Szovjetunióba kényszermunkára elhurcolásával összefüggő minden idő szabadságkorlátozásnak minősül.
Ez az időszak 1945. január 1. napjával kezdődött, és 1950. január 1. napjával ért véget. Ezért a felperes a 267/2002. (XII. 20.) Korm. rendelet 3. § (1) bekezdés b) pontja alapján havonként 30 000 Ft összegű juttatásra jogosult.
Így az alperesnek meg kell fizetnie a havonkénti 10 000 Ft összegű juttatás-különbözetet visszamenőlegesen, összesen 40 hónapra is.
A jogerős ítélet ellen az alperes élt felülvizsgálati kérelemmel, amelyben annak megváltoztatását és a kereset elutasítását kérte.
Az alperes álláspontja szerint az elsőfokú bíróság ítélete megalapozatlan és jogszabálysértő, ugyanis az R. 6. § (2) bekezdésébe ütközik. Eszerint a jogosultsági feltételek fennállását a Központi Kárrendezési Iroda jogerős kárpótlási határozata igazolja.
E jogszabályi rendelkezést az alperes úgy értelmezi, hogy elsősorban okirati bizonyításnak van helye a közigazgatási eljárásban - ennek megfelelően hozta meg határozatait -; ezt az álláspontot támasztja alá a Legfelsőbb Bíróság 1/2002. KJE közigazgatási jogegységi határozata, amely kimondja, hogy az igénylőnek a sérelem elszenvedését hitelt érdemlő módon, a jogosultság egyéb feltételeit közokirattal kell igazolnia.
Elvi jelentőségű jogkérdésként felvetette az alperes, hogy közigazgatási perekben az okirati bizonyítékok alapján meghozott közigazgatási határozatok jogszerűségének vizsgálatakor a bíróság által elfogadott tanúnyilatkozat és ügyfélnyilatkozat alapul szolgálhat-e a jogszerűen meghozott közigazgatási határozat megváltoztatásához.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati eljárás lefolytatását a 2. sorszámú végzésével elrendelte.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályban tartására irányult.
A felülvizsgálati kérelem alapos.
A bíróság a közigazgatási perben a Pp. 339. § (1) bekezdésének megfelelően kizárólag a keresettel támadott határozatok jogszerűségét vizsgálhatja felül. E körben - a bizonyítási eljárás módjára, a bizonyítási eszközökre vonatkozóan is - az ügy elbírálásánál irányadó anyagi jogszabályi rendelkezéseket kell alapul venni.
Az R. 6. § (2) bekezdése értelmében az 1. §-ban meghatározott feltételek fennállását a Központi Kárrendezési Iroda, illetőleg jogelődje (a továbbiakban: KKI) által hozott jogerős személyi kárpótlási határozata, az elítélés semmisségét és a szabadságvesztés tényleges időtartamát az első fokon eljárt bíróság igazolása igazolja. A folyósító szerv a juttatást megállapító határozatának meghozatala előtt - amennyiben az előterjesztett igazolásokból a jogosultság ténye, vagy a szabadságkorlátozás időtartama egyértelműen nem állapítható meg - az adatok pontosítása érdekében megkeresi a KKI-t.
Ha az adatok pontosítása másképpen nem lehetséges, a tényállás megállapításához a KKI mellett működő Társadalmi Kollégium - a KKI kérésére - szakértői véleményt ad.
A perbeli ügyben rendelkezésre állt a KKI 1993. augusztus 6. napján kelt jogerős határozata, amely kárpótlási jegyben fizetendő kárpótlást állapított meg a felperesnek, 660 000 Ft összegben.
A határozat indokolása a politikai okból jogtalanul elszenvedett szabadságelvonás tényét a felperest illetően 1945. január 1. és 1949. november 26. közötti időtartamban fogadta el.
A zárójelben megjelölt 60 hónap nyilvánvalóan nem felelt meg ezen időtartamnak, a kárpótlás összegének számítása ugyanakkor ennek alapulvételével történt.
Ezen ellentmondásra, valamint a felperes ötéves szabadságkorlátozásra vonatkozó állítására tekintettel, a fent idézett jogszabály konkrét bizonyítási módot rendel alkalmazni, nevezetesen a KKI megkeresését az adatok pontosítása érdekében.
Ez annál inkább indokolt lett volna, mivel a felperes által csatolt egyéb okirat - a Magyar Népjóléti Minisztérium Hadifogoly-gondozó Kirendeltsége (Debrecen) "Igazolványa" 1949. november 26-ai dátummal igazolta azt, hogy akkor a felperest "lakóhelyére" útba indították.
A kárpótlási hivatal által - nyugdíjrendezés céljából - 1991. június 1-jén kiállított "Hatósági bizonyítvány" szintén a fenti időpontig (1949. november 26-áig) tartó 1790 napos, azaz 4 év 330 napos személyes szabadságot korlátozó intézkedést igazolt.
Az elsőfokú bíróság a felperes személyes előadásán túl testvére ezt erősítő tanúnyilatkozatát fogadta el, köztudomású tényre hivatkozott, és öt évben állapította meg a szabadságkorlátozás időtartamát, az R. 6. § (2) bekezdése előírásait figyelmen kívül hagyva.
A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint az elsőfokú bíróság ezen eljárása nem felelt meg a fent idézett jogszabályi rendelkezéseknek. Az R. előírásától eltérő bizonyítás igénybevételére ugyanis nincs jogszabályi lehetőség.
A perben rendelkezésre állt okirati bizonyítékok alapján a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a felperes szabadságkorlátozásának igazolt mértéke nem érte el az 5 éves időtartamot, az alperes határozata nem volt törvénysértőnek tekinthető; ezért - a jogerős ítéletnek a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján történt hatályon kívül helyezése mellett - a felperes keresetét a Pp. 339. § (1) bekezdésének megfelelően elutasította.
(Legf. Bír. MfvK. IV. 10.426/2004. sz.)