adozona.hu
BH 2006.1.13
BH 2006.1.13
A mezőgazdasági szövetkezetek közös használatában álló védett földterületek elidegenítése esetén a vagyonnevesítés jogosultjainak a vételárra várományi joga keletkezett [1991. évi XXV. tv. 17. §; 1992. évi II. tv. 15. §; 1993. évi II. tv. 13. §; 1995. évi XCIII. tv. 1. § és 2. §].
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
Az elsőfokú bíróság ítéletével megállapította, hogy az alperes jogalap nélkül tartja vissza a B.-n 1996. szeptember 27-én, 1997. november 21-én, a P.-n 1998. május 8-án és a B.-n 1999. április 30-án kelt adásvételi szerződésekkel értékesített természetvédelmi vagy arra tervezett területekért befolyt, és részben a felpereseket illető vételárat.
A bíróság által megállapított tényállás szerint a felperesek az alperes szövetkezetnek voltak a tagjai. Az alperes eredetileg a tagok illetve a volt t...
BH 2006.1.13 A mezőgazdasági szövetkezetek közös használatában álló védett földterületek elidegenítése esetén a vagyonnevesítés jogosultjainak a vételárra várományi joga keletkezett [1991. évi XXV. tv. 17. §; 1992. évi II. tv. 15. §; 1993. évi II. tv. 13. §; 1995. évi XCIII. tv. 1. § és 2. §].
Az elsőfokú bíróság ítéletével megállapította, hogy az alperes jogalap nélkül tartja vissza a B.-n 1996. szeptember 27-én, 1997. november 21-én, a P.-n 1998. május 8-án és a B.-n 1999. április 30-án kelt adásvételi szerződésekkel értékesített természetvédelmi vagy arra tervezett területekért befolyt, és részben a felpereseket illető vételárat.A bíróság által megállapított tényállás szerint a felperesek az alperes szövetkezetnek voltak a tagjai. Az alperes eredetileg a tagok illetve a volt tagok részére a maradványföldekből fejenként 30 AK értékű földet juttatott. Ezen felül is maradt termőföld az alperesi szövetkezet tulajdonában. E termőföldek természetvédelmi területre estek, illetve természetvédelemre tervezett területek voltak. A jogszabályi rendelkezések nem tették lehetővé ez utóbbi területek bármely földalapba történő kijelölését. E jogszabályi tilalom feloldása után az alperes 1000 fő részére fejenként 11,26 AK termőföldet jelölt ki a maradványföldek földalapjába. A jogosultakról az alperes listát készített. Annak alapján a kijelölt, de természetben ki nem mért 11,26 AK-ra a Földhivatal a tulajdonosváltozásokat átvezette. A jogszabályok ismételt módosítására tekintettel az alperes a listát visszavette, a kijelölés a törvény erejénél fogva megszűnt. Ezt követően értékesítette az alperes a természetvédelmi, illetve arra tervezett területeket a D-D. N. P. Igazgatósága részére a perbeli szerződésekkel egyenként 6 800 000 forint, 5 000 000 forint, 25 000 000 forint, 7 408 000 forint és 18 500 000 forint vételárért. A befolyt vételárat a szövetkezet a tagok és a volt tagok között nem osztotta fel.
Az elsőfokú ítélet jogi indokai szerint az 1992. évi II. törvény (továbbiakban: Ámt.) 13. § -a, az 1991. évi XXV. törvény (továbbiakban: Kpt.) 17. §-a alapján a szövetkezetnek a tulajdonában, illetve bármilyen címen használatában lévő termőföldet valamelyik földalapba ki kellett jelölnie. A szövetkezet tulajdonában a vagyonnevesítést és átalakulást követően termőföldtulajdon nem maradhatott. A természetvédelmi területekre vonatkozóan az Ámt. 19. §-a rendelkezett, mely rendelkezést az 1993. évi II. törvény (továbbiakban: Fbt.) módosította, és lehetővé tette a természetvédelmi vagy arra tervezett területek földalapba történő kijelölését. Az alperes ennek hatására készítette el a perben hivatkozott listát. Az Alkotmánybíróság azonban a 28/1994. (V. 20.) határozatával a módosítást alkotmányellenesnek minősítette, és visszamenőleg megsemmisítette az Fbt. módosító rendelkezését. Az ezt követően alkotott 1995. évi XCIII. törvény 2001. július 13-ai hatállyal hatályba lépő rendelkezése szerint a kisajátítás során befolyt vételárat fel kell osztani az arra jogosultak között. Mivel az adásvételi szerződéseket a visszaható hatállyal nem rendelkező rendelkezés hatálybalépése előtt kötötték meg, az elsőfokú bíróság a jogvita eldöntése szempontjából perdöntő jelentőséget tulajdonított annak, hogy a természetvédelmi területeknek a juttatotti földalapba történő kijelölése megtörtént-e. Ennek tényét a peradatok alapján megállapította, és az 1995. évi XCIII. törvény 1. § (1) bekezdés a) pontja, 2. § (3) bekezdése alapján megállapította a felperesek követelésének a jogalapját.
Az alperes fellebbezése folytán eljáró másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletet helybenhagyta.
Az elsőfokú ítélet indokait azzal egészítette ki, hogy az Ámt. 25. § (1) bekezdése és a Kpt. 17. § (3) bekezdése alapján a földalapok elkülönítését követően a szövetkezet tulajdonában termőföld nem maradhatott. Ezért a vagyonnevesítés szabályai szerint az alpereshez befolyt vételárat a tagok illetve volt tagok között fel kellett osztani. A felperesek jogszerűen kérték annak megállapítását, hogy az alperes a befolyt vételárat jogtalanul tartja vissza. A vételárból való részesedés aránya, az ezzel kapcsolatos követelés elévülése a jelen per tárgyát nem képezte.
A jogerős ítélet ellen előterjesztett felülvizsgálati kérelmében az alperes a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és a kereset elutasítását, másodlagosan az eljárt bíróság új eljárásra utasítását indítványozta.
Előadta, hogy a természetvédelmi területeket az Ámt. és a Kpt. szerint nem lehetett földalapba kijelölni, az ezt módosító szabályokat az Alkotmánybíróság visszaható hatállyal megsemmisítette. Állította, hogy a perbeli földterületeket az 1967. évi IV. törvény és az 1987. évi I. törvény alapján tulajdonaként megszerezte, azokat semmilyen földalapba nem jelölte ki, és tulajdonba adásukról a Földkiadó Bizottság sem hozott határozatot.
Az alperes sérelmezte, hogy az eljárt bíróság tévesen alkalmazta az 1995. évi XCIII. törvény 1. § (1) bekezdés a) pontját és 2. § (3) bekezdését, mivel a vételár felosztási kötelezettsége csak a földalapba kijelölt földekre vonatkozóan állt volna fenn a törvény 2. § (1) bekezdése szerint. Előadta, hogy a juttatottkénti kijelölés a Kpt. 17. §-a szerint megtörtént, a maradványföldek tekintetében pedig csak 1999. június 6-ától van jogszabályi rendelkezés a kifizetésre. A jogszabály várományt keletkeztetett az 1995. évi XCIII. törvény 1. § (1) bekezdés b) pontja alapján, a várományt az Alkotmánybíróság határozata azonban visszamenőleg megsemmisítette.
Sérelmezte továbbá, hogy a bíróság nem vette figyelembe, hogy a felperesek szövetkezeti tagsága 1992. szeptember 30-án megszűnt. A vagyonmegosztás lezárását követően a felperesek a vagyonmegosztás címén semmilyen igényt nem érvényesíthetnek. Előadta, hogy az eljárt bíróság a Pp. 123. §-ának megsértésével hozott megállapítási ítéletet, az ítélet egyben megalapozatlan is, mivel bizonyítási indítványait mellőzte.
A felperesek felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályában fenntartására irányult az ítélet helyes indokai alapján.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
Az Ámt. eredeti 15. §-a a mezőgazdasági szövetkezet közös használatában álló, továbbá a tulajdonába került védett és védelemre tervezett területeket - bizonyos kivételekkel - kivette a részarány-földtulajdonosok tulajdonának elkülönítésére szolgáló, valamint a Kpt. szerint magántulajdonba adásra kijelölhető területek közül.
A 19. § szerint ezeket a védett területeket állami tulajdonba és természetvédelmi szervek kezelésébe kellett adni. Az Ámt. 19. §-át módosító Fbt. 13. § (7) bekezdésének 4. pontját az Alkotmánybíróság 28/1994. (V. 20.) határozatával alkotmányellenesnek nyilvánította és hatálybalépésének időpontjára visszamenőlegesen megsemmisítette. Határozatában azonban kinyilvánította, hogy a visszaható hatályú megsemmisítés nem hat ki automatikusan az alkotmányellenes rendelkezések alapján megszerzett tulajdonjogra, illetve a tulajdoni hányadok természetbeni kijelölésére. Ebből következően a törvénymódosítás visszamenőleges hatályú megsemmisítése nem érinti a már lezárt jogviszonyokat, amelyek azáltal keletkeztek, hogy védett területeket időközben jogerősen a földalapokba kijelöltek és esetenként magántulajdonba adtak, illetőleg magántulajdonként természetben elkülönítettek.
Az Alkotmánybíróságnak a természetvédelem eredeti szintje helyreállítását célzó jogi szabályozás hiányát, mint alkotmányellenes helyzetet megállapító döntésének megfelelően (AB határozat 4. pontja) került megalkotásra a védett természeti területek védettségi szintjének helyreállításáról szóló 1995. évi XCIII. törvény. A törvény az AB határozat meghozatalát megelőzően szerzett jogokat az AB határozatban foglalt rendelkezéseknek megfelelően szabályozta. Az 1. § (2) bekezdése szerinti hatályát kifejezetten azokra a védett, valamint védelemre tervezett természeti területekre terjesztette ki, amelyeket az Ámt. alkotmányellenesnek bizonyult módosítása folytán a részarány földtulajdonosok földjének kiadása, a tagok és alkalmazottak földhöz juttatása, továbbá a kárpótlási árverés céljából földalapokba elkülönítettek, [l. § (1) bekezdés a) pontja, vagy az a) pontban meghatározott földalapokba - a védettségre tekintettel - nem jelöltek ki (1) bekezdés b) pont]. Amennyiben az 1. § (1) bekezdés a) pontjában meghatározott elkülönítés és földalapba kijelölés befejeződött, az érintett földterületek kisajátítása esetén a kártalanításkor kapott összeget az érdekelt részarány - földtulajdonosok illetve szövetkezeti tagok és alkalmazottak között - eltérő megállapodásuk hiányában - olyan arányban kellett felosztani, amilyen arányban azok a földterület tulajdonjogára - védettség hiányában - a törvény alapján igényt tarthattak volna.
Az eljárt bíróság megalapozottan állapította meg, hogy az Ámt.-nek a természetvédelmi területek földalapba helyezést lehetővé tevő módosítása hatására az alperes a tagjai és volt tagjai részére fejenként 11,26 AK termőföldet jelölt ki és helyezett a maradványföldek földalapjába. A becsatolt iratok azt is igazolták, hogy a 11,26 AK értékű földterületeket a jogosultak több esetben tulajdonul megkapták, melynek ingatlan-nyilvántartási átvezetése is megtörtént. Mivel a természetvédelmi területekből a jogosultak földhöz juttatására csak a jogszabályban szabályozott eljárás alapján kerülhetett sor, a bíróság jogszabálysértés nélkül következtetett arra, hogy a természetvédelmi területek kijelölése a juttatotti földalapba megtörtént.
A felülvizsgálati kérelemnek a fenti bizonyítékok teljes körű és okszerű mérlegelését támadó indokai nem megalapozottak, azok a felülvizsgálati eljárásban nem voltak figyelembe vehetőek.
Az alperes a bizonyítékok értékelése körében kellő alap nélkül hivatkozott a S. M. Bíróság ítéletének indoklására. A közigazgatási per tárgyát annak megítélése képezte, hogy az alperes és a D-D. N. P. Igazgatósága között létrejött adásvételi szerződések alapján a vevő tulajdonjoga az ingatlan-nyilvántartásba bejegyezhető-e. A jelen per eldöntése szempontjából nem volt jogi jelentősége annak a megállapításnak, hogy az adásvétel tárgyát képező földterületek az alperes tulajdonát képezték, mivel az Ámt. és Kpt. rendelkezései a szövetkezet tulajdonában álló földterületekre is kiterjedtek. Az 1995. évi XCIII. törvény ezen földterületek kijelölése esetére is várományi jogot biztosított az érdekelt részarány-földtulajdonosok, illetve szövetkezeti tagok és alkalmazottak javára a kisajátításból származó kártalanítási összeg arányos részére. Miután a kisajátítási jogszabályok értelmében az adásvétel a kisajátítással egyenértékű megoldás, a felpereseket a vételár arányos része megilleti.
A Legfelsőbb Bíróság nem osztotta a felülvizsgálati kérelem azon álláspontját sem, amely szerint a vagyonmegosztás lezárását, illetve a felperesek szövetkezeti tagsága megszűnését követően a felperesek az alperessel szemben már semmilyen igényt nem érvényesíthettek.
Az Ámt. és a Kpt. fenti, a védett természeti területek földalapba helyezését lehetővé tevő módosításai a részarány-tulajdonosok, tagok és volt tagok valamint alkalmazottak kártalanítása céljából további földalapképzést tettek lehetővé. A földalap képzésére és a vagyonnevesítés szabályainak alkalmazására vonatkozó szabályokat [Ámt. 25. § (1) bekezdés] - kizáró rendelkezés hiányában - úgy kell értelmezni, hogy a rendelkezés visszaható hatályú, vagyis az érintett földterületek tekintetében a jogalkotó - kivételesen - az eredeti szövetkezeti vagyonnevesítés időpontjában jogosultsággal rendelkező valamennyi juttatásra jogosultnak további kártalanítást kívánt nyújtani. A jogszabály-módosítással szerzett jogokat pedig a kifejtett indokok szerint az Alkotmánybíróság határozata nyomán hozott törvény elismerte és fenntartotta. A jogszabály ezen értelmezéséből az következik, hogy az 1995. évi XCIII. törvény 1. § (1) bekezdés a) pontjában, 2. § (3) bekezdésében adott szabályozás az Ámt.-ben meghatározott eredeti vagyonnevesítés által érintett jogosulti kör számára várományi jogot alapozott meg a törvénnyel érintett földterületek tekintetében.
A Legfelsőbb Bíróság nem értett egyet a felülvizsgálati kérelemben kifejtett azon állásponttal sem, amely szerint jelen perben a megállapítási keresetnek a Pp. 123. §-ában meghatározott feltételei nem álltak fenn. Nem kétséges, hogy a perben kért megállapítás a felperesek jogainak az alperessel szemben való megóvása végett szükséges volt. Helyesen foglalt állást az eljárt bíróság a megállapítási kereset másik konjunktív feltételét jelentő jogkérdésben is, amely szerint a felperesek a jelen perben az alperestől teljesítést nem követelhettek. Ennek indoka, hogy a felperesek a perben szereplő vételárat a juttatott 11,26 AK arányában igényelhetik, a jogosultak számától illetve attól függően, hogy időközben hány jogosult kapott már természetben kártalanítást. Az ezer jogosultat érintő igényre tekintettel ennek tisztázását a jelen per keretei nem tették lehetővé. A követelés pontos összegének tisztázása, valamennyi jogosult perbeállítása a felperesek jelen perrel kért igényérvényesítését lehetetlenné tette volna.
A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint nem okozott az ügy érdemére kiható jogszabálysértést az sem, hogy az eljárt bíróság az alperes elévülési kifogását nem bírálta el. Az elévülés kérdését a követelésekre vonatkozó anyagi jogi jogszabály, a Ptk. 324-327. §-a szabályozza. Az eljárási jogszabályban szabályozott megállapítás iránti kereset elbírálása során az elévülés jogintézménye tehát nem feltétlenül érvényesül, mivel nincs olyan követelés, melynek teljesítésére sor kerülhetne. Ebből következően nem tévedett az eljárt bíróság annak megállapításával, hogy a konkrét, marasztalásra irányuló kereseti kérelmek elbírálása során jut jogi jelentőséghez az adott követelés elévülésének a kérdése.
Az ismertetett indokoknak megfelelően a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján hatályában fenntartotta.
(Legf. Bír. Pfv. VIII. 22.257/2004. sz.)