adozona.hu
BH 2005.9.322
BH 2005.9.322
I. Ha az állami vállalatból átalakult részvénytársaság a nála maradt részvények értékesítésének jogát az állami vagyonkezelő szervezetnek átengedte, ez utóbbi kártérítési felelősséggel tartozik, amennyiben e részvényekre kötött portfolió vagyonkezelési szerződés teljesítését mellékkötelezettségekkel nem biztosította, illetve elmulasztotta a szerződésben kikötött ellenőrzési jogának a gyakorlását [1990. évi VII. tv. (továbbiakban: Avt.) 1. §, 17. § ab) pont, 33. §*; 1989. évi XIII. tv. (továbbiakban: Atv.) 2
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
Az elsőfokú bíróság ítéletében tényként állapította meg, hogy a felperes jogelődje a D. Rt. a vállalati tanács általános vezetésével működő D. állami vállalat átalakulása folytán jött létre 1990. május 24-én 1 831 000 000 Ft alaptőkével. Az átalakulásra az 1989. évi XIII. törvény rendelkezései alapján került sor. E törvény 23. §-ának (1) bekezdése szerint az átalakulástól számított három évig a részvénytársaság magánál tarthatott 856 000 000 Ft névértékű bemutatóra szóló részvényt.
Az alpere...
BH 2005.9.322 I. Ha az állami vállalatból átalakult részvénytársaság a nála maradt részvények értékesítésének jogát az állami vagyonkezelő szervezetnek átengedte, ez utóbbi kártérítési felelősséggel tartozik, amennyiben e részvényekre kötött portfolió vagyonkezelési szerződés teljesítését mellékkötelezettségekkel nem biztosította, illetve elmulasztotta a szerződésben kikötött ellenőrzési jogának a gyakorlását [1990. évi VII. tv. (továbbiakban: Avt.) 1. §, 17. § ab) pont, 33. §*; 1989. évi XIII. tv. (továbbiakban: Atv.) 21. § (1) bek., 23. § (1) bek.**; Ptk. 339. §].
II. Az állami vagyont ideiglenesen kezelő állami vagyonkezelő szervezet a portfolió vagyonkezelési szerződéssel nem egyedileg meghatározott vagyontárgyakat, hanem pénzben kifejezett értékű vagyontömeget ad kezelésbe. Nincs akadálya annak, hogy a vagyontömeg visszaszolgáltatása helyett meghatározott pénzösszeg fizetésekben állapodjanak meg a felek a szerződés megszűnte esetére [1990. évi VII. tv. 30. §*; 1992. évi LIV. tv. 75. § (1) bek.**].
Az elsőfokú bíróság ítéletében tényként állapította meg, hogy a felperes jogelődje a D. Rt. a vállalati tanács általános vezetésével működő D. állami vállalat átalakulása folytán jött létre 1990. május 24-én 1 831 000 000 Ft alaptőkével. Az átalakulásra az 1989. évi XIII. törvény rendelkezései alapján került sor. E törvény 23. §-ának (1) bekezdése szerint az átalakulástól számított három évig a részvénytársaság magánál tarthatott 856 000 000 Ft névértékű bemutatóra szóló részvényt.Az alperes jogelődje az ÁVÜ (a továbbiakban: az alperes) 1991. december 20-án vagyonkezelési szerződést kötött
a perben nem álló C. N. Rt.-vel (a továbbiakban: az Rt.), amely szerint az alperes az Rt. kezelésébe adta ötéves futamidőre - a módosított szerződés szerint 1996. december 31-ei lejáratig - a D. Rt.-nél tartott fenti részvénycsomagot is magában foglaló összesen 3 952 600 000 Ft
névértékű részvénycsomagot azzal, hogy a továbbiakban az Rt. gyakorolja a részvényesi, valamint a tulajdonosi jogosultságokat, beleértve az üzletrészek, illetőleg a részvények elidegenítésének jogát is. Kikötötték, hogy az értékesítés során az Rt. bizományosként jár el, a szerződéseket a saját nevében, de az alperes javára köti. A szerződés lejártát követő 8 napon belül köteles nettó 4 000 000 000 Ft-ot készpénzben egy összegben az alperesnek átutalni, ugyanakkor vállalta, hogy az elidegenített részvények vételárából az egyes társaságoknak járó 20%-ot kitevő privatizációs ellenérték hányadot - ami nem érinti az alperessel szemben 4 000 000 000 Ft-ban meghatározott fizetési kötelezettségét - átutalja az érintett társaságnak. A D. Rt. a privatizációs ellenérték hányadhoz nem jutott hozzá, 1996. július 5-étől felszámolás alá került. Az Rt. 1997. január 1-jétől október 8-áig végelszámolás, - azt követően felszámolás alatt állt.
A szerződés lejártakor az Rt.-nél 813 180 000 Ft névértékű D. Rt. részvény maradt. Az alperes az 1998. március 4-én kelt határozatában akként rendelkezett, hogy a vagyonkezelési szerződés záró portfoliójának vagyonelemeit - így a D. Rt. megmaradt részvényeit - nem fogadja vissza, azokat átadja az Rt.-nek, és fenntartja a 4 000 000 000 Ft iránti követelését.
A D. Rt. felszámolója 1998. máj us 8-án felhívta az alperest, hogy a D. Rt. részvényeinek ellenértékét állapítsa meg és annak 20%-át fizesse ki. Az alperes a fizetést nem teljesítette. A felszámoló a perbeli követelést 1999. június 2-án a felperesre engedményezte.
A felperes a módosított keresetében 171 200 000 Ft, ennek elsősorban 1993. május 23-ától járó, a mindenkori jegybanki alapkamat kétszeresét kitevő késedelmi kamata; másodlagosan 1996. december 31-étől járó kamata és a perköltségek megfizetésére kérte az alperest kötelezni. Elsődleges keresetét kártérítés címén, a másodlagosai privatizációs ellenérték hányad címén tartotta fenn. A kártérítés iránti keresetét arra alapozta, hogy az alperesnek nem volt jogalapja arra, hogy az Rt.-vel a vagyonkezelési szerződést a D. Rt. részvényeire is kiterjedő módon megkösse. Ennek ellenére - anélkül, hogy ebben a D. Rt.-vel (a továbbiakban: a társaság) megállapodott volna - elvonta a társaságnak az átalakulási törvény 23. §-ában rögzített, a 856 000 000 Ft névértékű részvényre vonatkozó értékesítési jogát. A részvények ekkor legalább névértéken értékesíthetőek voltak. Tekintve, hogy a felperes az alperes felróható magatartása miatt nem jutott hozzá az őt megillető 20%-os mértékű privatizációs ellenérték hányadhoz, az alperes jogellenes magatartása és a felperest ért kár közötti okozati összefüggés fennáll, így az alperest kártérítési felelősség terheli.
Másodlagos keresetét arra alapította, hogy a vagyonkezelési szerződés ténylegesen halasztott fizetés melletti adásvételi szerződés volt. A részvények értékesítése következtében az alperes köteles volt a privatizációs ellenérték hányadot legkésőbb a szerződés lejártakor - 1996. december 31-én kifizetni. A követelés összegét az Rt. által kezelésbe vett részvénycsomag névértékének 20%-ában határozta meg.
Az alperes a kereset elutasítását kérte. Arra hivatkozott, hogy a privatizációs ellenérték hányad személyhez kötött juttatás, amely nem engedményezhető, ezért a felperes nem jogosult a követelés saját személyében történő érvényesítésére, továbbá, hogy az engedményezési szerződés egyébként is érvénytelen, mert nem felel meg a jogszabályban írt tartalmi követelményeknek. A kárigény tekintetében előadta, hogy az 1990. évi VII. törvény 27-30. §-ában foglalt rendelkezések alapján jogi lehetősége volt a vagyonkezelési szerződés megkötésére, azzal felróható magatartást nem tanúsított, így kártérítés fizetésére nem kötelezhető.
Az elsőfokú bíróság ítéletében az alperest 171 200 000 Ft kártérítésben, ennek 1993. május 24-étől 2001. december 31-éig járó, a mindenkori jegybanki alapkamat kétszeresét kitevő, 2002. január 1-jétől a kifizetés napjáig a mindenkori költségvetési törvényben meghatározott mértékű késedelmi kamatában, valamint 7 522 360 Ft perköltségben marasztalta.
A másodfokú bíróság az alperes fellebbezése folytán hozott ítéletében az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta és a keresetet elutasította. Kötelezte a felperest az alperes javára 6 000 000 Ft első-, másodfokú együttes perköltség,
valamint az állam javára 900 000 Ft fellebbezési eljárási illeték megfizetésére. Kifejtette, hogy a D. állami vállalat átalakulására az 1989. évi XIII. törvény (Átv.) 1990. szeptember 17-éig hatályos rendelkezései az irányadóak. Az Átv. 23. §-ának (1) bekezdése szerint a vállalati tanács és a dolgozók közgyűlése általános vezetésével működő állami vállalatból alakult gazdasági társaság a részvények meghatározott csoportját legfeljebb három évig magánál tarthatja, e három év alatt azokat értékesítheti. A nem értékesített részvények a három év elteltével az Állami Vagyonkezelő Szervezetet illetik meg. A (2) bekezdés értelmében a társaság által az (1) bekezdés szerint értékesített részvények ellenértékének 80%-a az Állami Vagyonkezelő Szervezetet, 20%-a pedig a társaságot illeti meg.
Az 1990. évi VII. törvény (Ávt.) 27-30. §-ában foglalt rendelkezések szerint az Állami Vagyonügynökség a vagyont kezelésbe adhatta. Az Állami Vagyonügynökség és a C. N. Rt. között az Ávt. 30. §-a alapján jött létre az ott nevesített portfolió vagyonkezelési szerződés, amelynek tartalmát a felek az Ávt. 27. §-a szerint szabadon állapíthatták meg. A perbe hozott szerződés tehát nem a felperes által állított, halaszott fizetés mellett megkötött részvény - adásvételi, hanem az Ávt. 30. §-ában foglaltak szerinti portfolió vagyonkezelési szerződés volt. A körülményekből egyébként az állapítható meg, miszerint a társaság lemondott a részvények értékesítésének jogáról és hozzájárult ahhoz, hogy azokat az Rt. értékesítse. A per tárgyát képező részvénycsomag értékesítésére azonban nem került sor, ezért a társaságnak az alperessel szemben nem keletkezett a részvények ellenértékéből eredő engedményezhető követelése. A felperes másodlagos keresetét ezért alaptalannak találta.
A felperes kártérítési követelésével kapcsolatosan megállapította, hogy kártérítés fizetésére irányuló igényt a felszámoló sem jelentett be az alperes felé, ezért a felperes mint engedményes kárigényt nem érvényesíthet. Álláspontja szerint az alperes felelőssége kártérítés címén azért sem lenne marasztalható, mert szerződésszegő magatartást nem tanúsított. Az ÁVÜ felelőssége az állami vagyon kezelése tekintetében egyébként sem polgári jogi alapú felelősség. Amennyiben a ráruházott tulajdonosi jogok tekintetében jogellenesen járt volna el, a államnak mint részvényesnek és nem a felperes jogelődjének okozott volna kárt. Végezetül kifejtette, hogy a perbe hozott engedményezési szerződés nem felelt meg a Ptk. 328. §-ának (1) bekezdésében írtaknak, ezért az érvényesen nem jött létre.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, amelyben elsődlegesen annak megváltoztatását és az alperes kereset szerinti marasztalását, másodlagosan hatályon kívül helyezését és vagy az első-, vagy a másodfokú bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára történő utasítását kérte. Előadta, hogy a másodfokú bíróság jogsértéssel utasította el az elsődleges keresetét. Jogsértéssel állapította meg, hogy a szerződést a felek hallgatólagosan módosították. Hivatkozott a Legfelsőbb Bíróságnak a Bírósági Határozatok 1987/365. sorszáma alatt közzétett eseti döntésre, amelyben a Legfelsőbb Bíróság kifejtette, hogy a hallgatás csak abban az esetben minősülhet ráutaló magatartásnak, ha az kétséget kizáróan kifejezi a szerződés módosítására irányuló akaratot [Ptk. 216. §-ának (2) bekezdése] ami a perbeli esetben nem állapítható meg. Hivatkozott arra is, hogy a D. Rt.-nek a visszamaradt részvényekre vonatkozó értékesítési jogát az alapító okirat és egy átalakulási megállapodás is tartalmazta, ezért a ráutaló magatartással való módosítás megállapításának nem volt jogi alapja.
Az alperes károkozó magatartását abban jelölte meg, hogy a C. N. Rt.-vel történő szerződés megkötésekor - és a szerződés egész tartama alatt - nem úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható. Az Ávt. 33. §-a előírja, hogy az állami vagyon kezelésére kötött szerződésben vállalt kötelezettségek telesítését megfelelő módon biztosítani kell. Az alperes azonban az Rt.-vel történő szerződéskötéskor semminemű biztosítékot nem kötött ki, a szerződés ötéves időtartama alatt nem ellenőrizte, hogy a C. N. Rt. milyen módon kezeli az állami vagyont, ezért a cselekménye nemcsak az elvárható gondosság követelményébe, hanem jogszabályba is ütközött.
Sérelmezte annak megállapítását, hogy az alperes felelőssége az állami vagyon kezelése tekintetében nem polgári jogi alapú felelősség. Az alperes az állami vagyon kezelése körében nem kizárólag az államnak, hanem kívül álló harmadik személynek is okozhat kárt, aminek a megtérítéséért a Ptk. 339. §-ának (1) bekezdése értelmében felel.
Sérelmezte annak megállapítását, hogy az engedményezési szerződés nem jött létre, mert abban nem volt egzakt módon meghatározva, hogy az engedményezés mely követelésre vonatkozik és milyen terjedelmű. A károkozó magatartás és a károkozó személye pontosan meg volt határozva. Annak összegszerűsége szakértői bizonyítást igényelt, de ez alapján konkrét módon meghatározható volt.
A másodlagos kereseti kérelem tekintetében vitatta, hogy a szerződés - mint vagyonkezelői szerződés - nem tekinthető a részvények értékesítésének.
Ha a Legfelsőbb Bíróság mégis akként foglalna állást, hogy az értékesítés a portfolió vagyonkezelési szerződés megkötése időpontjában nem történt meg, az átruházásra az alperes igazgatóságának 1998. március 4-ei döntésével mindenképpen sor került. Az alperes a portfolió maradványt nem fogadta vissza, ehelyett a 4 000 000 000 Ft ellenérték iránti követelését tartotta fenn mindvégig. A jelenleg is hatályos 1995. évi XXXIX. törvény 69/A. §-ának 4. pontja szerint az alperes az 1989. évi XIII. törvény alapján átalakult vállalatok esetében a társaságok számára a törvény eltérő rendelkezése hiányában az 1989. évi XIII. törvény 21. §-ának (1) bekezdése szerint fizeti ki a 20%-os vételárrészt. Ezért amennyiben az értékesítés időpontjául a Legfelsőbb Bíróság 1998. március 4-ét határozná meg, a 20%-os vételárrészt az alperesnek az esetben is ki kell fizetnie.
A felülvizsgálati kérelem a következők szerint részben alapos.
A Legfelsőbb Bíróság a felperes követelésének a teljes elutasítása miatt a másodfokú bíróság részéről a törvénysértést az alábbiak szerint megállapította.
Azt jogsértés nélkül állapították meg az eljárt bíróságok, hogy a jogvita elbírálására a gazdálkodó szervezetek és gazdasági társaságok átalakulásáról szóló 1989. évi XIII. törvény (a továbbiakban: Átv.), valamint az Állami Vagyonügynökségről szóló 1990. évi VII. törvény 1990. szeptember 17-én hatályos szövege az irányadó. Az 1989. évi XIII. törvényt az 1990. évi LXXII. törvény 1990. szeptember 18-ai hatállyal több ponton módosította, és erre tekintettel az 1990. évi VII. törvény több rendelkezését is hatályon kívül helyezte, de a korábban átalakult társaságokra mind az Átv.-nek mind az 1990. évi VII. törvénynek az átalakuláskor hatályos szövege volt az irányadó. Az Átv. 21. §-ának (1) bekezdése szerint a vállalati tanács és a dolgozók közgyűlése általános vezetésével működő állami vállalatból átalakuló gazdasági társaság törzstőkéjéből (alaptőkéjéből) a vagyonmérlegben szereplő vállalati vagyonra eső rész 20%-ának megfelelő üzletrész (részvény) az állami vagyonkezelő szervezetet illeti meg. A társaság átalakulását követően ezért 293 000 000 Ft névértékű részvény az Állami Vagyonügynökséghez került. Az Átv. 23. §-ának (1) bekezdése értelmében viszont a társaság 856 000 000 Ft névértékű részvényt legfeljebb 3 évig magánál tarthatott és ez alatt az időtartam alatt a részvényeket értékesíthette. A nem értékesített részvények a 3 év elteltével a vagyonkezelő szervezetet illeték meg. Sem a peres iratokhoz csatolt, az áralakulásról szóló megállapodásban, sem pedig a társaság alapító okiratában - a felülvizsgálati kérelemben írtakkal ellentétben - nem történt megállapodás arra nézve, hogy a társaságnál maradt részvénycsomagot ki értékesítheti. Eltérő megállapodás hiányában e kérdésben a törvény rendelkezései az irányadóak, tehát az értékesítés joga 3 évig a társaságot illette meg. E részvények sajátos állami részvények voltak. Az ÁVÜ-ről szóló 1990. évi VII. törvény 7. §-ának ab) pontja értelmében a Vagyonügynökséghez tartozó állami vagyon részét képezték, a törvény 1. §-ának (1) bekezdése szerint azok tekintetében az állam tulajdonosi jogait az ÁVÜ gyakorolta, a 24. § értelmében azokat kezelésbe is adhatta. E jogosultság azonban az Ávt. 7. §-ának ab) pontja szerint nem érinthette azon részvények értékesítési jogát, amelyeket a gazdasági társaság az Átv. 23. §-ának (1) bekezdése szerint értékesítés céljából magánál tarthatott. Az ÁVÜ az értékesítés jogát csak a 3 év leteltével szerezhette meg.
Az Átv. 23. §-ának (2) bekezdése értelmében az értékesítésből befolyó vételár 20%-a a társaságot, 80%-a pedig az ÁVÜ-t illette meg. Az 1990. évi VII. törvény 14. §-ának (1) és (2) bekezdése szerint a részvényeknek a társaság által történő értékesítése - az állam tulajdonosi érdekeinek védelme céljából - az ÁVÜ ellenőrzése alatt állt. A tervezett értékesítést az ÁVÜ-nek be kellett jelenteni, és ha az ÁVÜ a bejelentéstől számított 30 nap alatt nem vonta magához a részvényeket a társaságnak járó hányad megfizetése ellenében, az adásvételi szerződés a bejelentett feltételekkel megköthető volt. H. F. a társaság elnök-vezérigazgatójának tanúvallomása szerint 1991. december 17-e és 20-a között kérték az ÁVÜ hozzájárulását az általuk tervezett szerződés megkötéséhez, de erre választ nem kaptak. Az ÁVÜ a részvénycsomagot nem vonta magához és nem tett ajánlatot a vételár 20%-ának a társaság részére történő kifizetésére, ezért nem lett volna jogi akadálya az adásvételi szerződés megkötésének. A tanú vallomása szerint 1992 januárjában értesült a vagyonkezelési szerződés tartalmáról, azaz arról, hogy a részvényeket az Rt. értékesíti és a társaság a vételár 20%-át fogja megkapni. A vagyonkezelési szerződésnek a D. Rt. nem volt alanya, abból ránézve kötelezettségek nem származtak. A D. Rt. igazgatósága a szerződést megismerte, azt tudomásul vette és ezt követően a részvények értékesítésére nem tett kísérletet. H. F. az elnök-vezérigazgatói megbízatásának megszűnését követően különböző fórumokhoz írt panaszleveleiben sem azt kifogásolta, hogy az ÁVÜ jogellenesen elvonta a társaságtól a részvények értékesítésének jogát, hanem azt, hogy az Rt. tevékenysége sérti a társaság gazdasági érdekeit. Mindezek alapján jogsértés nélkül jutott a másodfokú bíróság arra a ténybeli következtetésre, hogy a felperes elfogadta, miszerint az értékesítés joga az ÁVÜ-höz kerüljön. Egyébként a felperes a keresetében még úgy nyilatkozott, hogy a D. Rt. ráutaló magatartással hozzájárult ahhoz, hogy a részvényeket helyette az ÁVÜ értékesítse. Alaptalanul hivatkozott a felperes e körben a Legfelsőbb Bíróságnak a BH 1987/365. száma alatt közzétett eseti döntésében foglaltakra. E döntés szerint a Ptk. 216. §-ának (2) bekezdése értelmében a hallgatás is minősülhet ráutaló magatartásnak, ha az kétséget kizáróan kifejezi a szerződésre vagy annak módosítására irányuló akaratot. A bírósági gyakorlat szerint a jogok érvényesítése tekintetében mutatkozó passzivitás - ha ezt a körülmények is támogatják - minősülhet ráutaló magatartásnak. A társaság igazgatósága tudomást szerzett a részvények kezelésbe adásáról és az értékesítési jog átadásáról, ennek ellenére felhagyott az értékesítési szándékával, holott a részvénycsomag ekkor még a társaság birtokában volt és a bejelentett ajánlatnak megfelelő szerződés megkötésének jogszabályi akadálya nem lett volna. Az igazgatótanácsnak az volt a feladata, hogy a társaság érdekeit érvényesítse, és ha arra lehetőség nyílik az értékesítést a D. Rt. képviseletében elvégezze. Nincs jelentősége annak, hogy milyen személyes motiváltság folytán fogadták el, hogy az értékesítés joga az ÁVÜ-höz kerüljön.
Az értékesítés átengedése azonban nem jelentette egyúttal azt is, hogy a társaság a vételár őt megillető 20%-áról lemondott volna. Azt a felperes sem vitatta, hogy a vételár 20%-a a társaságot csak akkor illette volna meg, ha az értékesítésre 3 éven belül sor kerül. Alaptalanul hivatkozott az alperes arra, hogy a felperesnek kellett volna bizonyítania, hogy az értékesítésre átengedett részvények átruházásra kerültek és milyen időpontban.
A perbeli részvények a felek megállapodása alapján az alperes rendelkezése alá kerültek, ideértve az értékesítés jogát is. Az értékesítéssel tehát az alperesnek el kell tudnia számolni. Az alperes a C. N. Rt.-vel olyan tartalmú szerződést kötött, hogy értékesítés esetén közvetlenül a felperes jogelődjének teljesítsen, de a D. Rt. a Ptk. 233. §-ára figyelemmel nem vált közvetlenül jogosulttá.
A per irataiból az állapítható meg, hogy az ÁVÜ révén a C. N. Rt.-hez került 293 millió névértékű eredetileg az ÁVÜ által értékesíthető és 856 millió forint névértékű a D. Rt. által értékesítésre átengedett bemutatóra szóló D. részvény. A C. N. Rt. felszámolója által 1998. április 1-jén kötött adásvételi szerződésből megállapíthatóan 813 180 000 Ft névértékű részvény került értékesítésre, tehát csak ezekkel a részvényekkel mint megmaradt D. részvényekkel tudott az alperes elszámolni. Az F/22. szám alatt csatolt 1992. december 20-án kelt részvényesi határozatból megállapítható volt, hogy 293 millió forint D. névértékű részvény apportálásra került a C. N. Holding Vagyonkezelő Kft. (akire a C. N. Rt. a vagyonkezelést bízta) által az egyszemélyes P. Rt.-be. Ez a részvénymennyiség pontosan megegyezik az állam tulajdonában lévő és közvetlenül értékesíthető részvényekkel. Így 42 820 000 Ft (856 millió - 813 180 000 Ft) értékű részvény sorsával az alperes elszámolni nem tudott. Ennek következményét a Pp. 164. §-ának (1) bekezdése alapján neki kell viselnie. A D. Rt. 1993. évi mérlegbeszámolójának melléklete azt mutatja, hogy a C. N. Rt. D. részvény állománya - az eredeti 1,149 millió Ft értékű részvénycsomag - 1992. január 1-jére 1,069 millió Ft, majd 1993. december végéig 793 180 ezer Ft névértékű D. részvényre csökkent, amelyből alappal kell következtetni arra, hogy a felperes jogelődje által értékesítésre átengedett részvényekből is történtek eladások. A vagyonkezelési szerződés megszűnésekor tehát hiányzott 42 820 000 Ft névértékű részvény, abból a részvénycsomagból, amelyet a felperes értékesítésre átengedett az alperesnek. Az alperes nem tudta bizonyítani, hogy ezek nem kerültek értékesítésre vagy 1993. május 23-a után történt meg az eladásuk. Ennek oka pedig az volt - az Állami Számvevőszék vizsgálatából megállapíthatóan -, hogy a C. N. Rt., illetve a C. N. Holding Vagyonkezelő Kft. olyan szerződés ellenes tevékenységet folytatott, mely az ÁVÜ részéről kiemelt vizsgálatot és azonnali intézkedést követelt volna meg, amely azonban elmaradt. Az ÁVÜ az ellenőrzést csak 1996 áprilisában kezdeményezte és ekkor került megállapításra, hogy a vagyonkezelő az elszámolások összemosásával ellehetetlenítette kötelezettségeinek számonkérését és a végrehajtott gazdasági tranzakciók, keresztüzletek átláthatatlanná tették a vagyon értékének megítélését. A vagyonkezelési szerződés alanyaként kizárólag az alperes volt abban a helyzetben, hogy megfelelő biztosítékok kikötésével és a szerződés teljesítésének az ellenőrzésével a felperes érdekeit is megvédje, akitől értékesítésre a részvényeket átvette. E kötelezettségének elmulasztásával közrehatott abban, hogy a felperest kár érte a privatizációs hányad elvesztése miatt.
Az 1990. évi VII. törvény 33. §-a szerint az állami vagyon kezelésére kötött szerződésben vállalt kötelezettségek teljesítését zálogjoggal, óvadékkal, készfizető kezességgel vagy más módon kell biztosítani. Az alperes e törvényi kötelezettségét megszegte. A szerződés 15. pontjában írt C. N. részvényeinek letétbe helyezése semmiféle biztosítékot nem nyújtott a C. N. Rt. szerződésszegése esetére. Biztosíték hiányában a felperes igénye sem kerülhetett kielégítésre. Az alperes jogellenes magatartása és a felperes kára között az okozati összefüggés megállapítható, ezért a Ptk. 318. §-ának (1) bekezdése alapján alkalmazandó, a Ptk. 339. §-ának (1) bekezdése szerint az alperes kártérítési felelősséggel tartozik.
A felperes kára azzal következett be, hogy 1993. május 24-éig a 42 820 000 Ft névértékű részvény ellenértékéből nem kapta meg az őt megillető 20%-ot, ezért az alperes ennek összegét köteles a felperesnek megfizetni. A felperes által a másodfokú eljárásban csatolt adásvételi szerződés, valamint az elsőfokú eljárásban beszerzett szakértői vélemény alapján megállapítható, hogy a részvények névértéken értékesíthetőek voltak, így a felperest ért kár a hiányzó részvények névértékének 20%-át kitevő 8 564 000 Ft.
A másodfokú bíróság jogsértéssel állapította meg: mivel a D. Rt.-nek kártérítés címén bejelentett követelése nem volt, így az engedményezésre sem kerülhetett. Az engedményezési szerződésből megállapítható, hogy a felszámoló mindazon követelést teljes körűen engedményezte amely a privatizációs hányad ki nem fizetése miatt a D. Rt.-t bármilyen jogcímen és összegben megillette. A követelés olyan terjedelemben engedményezhető, mint amilyen terjedelemben azt maga az engedményező érvényesíteni jogosult, függetlenül attól, hogy az engedményezés előtt a kötelezettel szemben fellépett-e vagy sem.
Az alperes a kártérítés után a Ptk. 301. §-ának (1) bekezdése szerint kamatfizetésre köteles.
A kamat kezdő időpontja a Ptk. 360. §-ának (1) bekezdése értelmében az értékesítésre megszabott 3 éves határidő lejárta, azaz 1993. május 24-e. A kamat mértékét illetően a felperes alaptalanul hivatkozott a vagyonkezelési szerződésre, mert annak a jogelődje nem volt alanya, így abból közvetlen jogosultságai sem keletkeztek. A kamat mértékét a Legfelsőbb Bíróság a következők figyelembevételével állapította meg. A Ptk. 301. §-a (1) bekezdésének az 1989. évi X. törvény 2. §-ával megállapított 1993. május 24-én hatályos szövege szerint a késedelmi kamat mértéke az 1989. május 26-át követően kötött szerződések tekintetében évi 20%. A (4) bekezdés gazdálkodó szervezetek között eltérést megengedő rendelkezése alapján hozott 86/1990. (XI. 14.) Korm. rendelet 1. §-ának (1) bekezdése a gazdálkodó szervezetek egymás közötti szerződései tekintetében a késedelmi kamat mértékét a mindenkori jegybanki alapkamat kétszeres szorzatában határozta meg. Az 1989. évi XIII. törvény 23. §-ának (2) bekezdése a felperes jogelődje és az ÁVÜ között a Ptk. 198. §-ának (3) bekezdése értelmében kötelmi jogi kapcsolatot hozott létre, amelyre ugyanezen jogszabályhely szerint a szerződésekre vonatkozó szabályokat kell alkalmazni.
Az ÁVÜ az 1990. évi VII. törvény 1. §-ának (1) bekezdése szerint állami költségvetési szerv, amely a hozzá tartozó állami vagyon tekintetében az állam tulajdonosi jogait gyakorolja. A gazdálkodó tevékenységével összefüggő polgári jogi kapcsolataira, a Ptk. 685. §-a c) pontjának a perbeli időben hatályos szövegezése szerint a gazdálkodó szervezetekre vonatkozó rendelkezések voltak irányadóak. Az alperes tehát a felperes mint gazdálkodó szervezet részére a privatizációs ellenértékhányad befolyásának elmaradásával keletkezett kárösszeg után akkor köteles a 86/1990. (XI. 14.) Korm. rendeletben írt késedelmi kamatot fizetni, ha a privatizációs tevékenysége gazdálkodó tevékenységnek minősül. A kialakult bírói gyakorlat szerint azonban ezt a tevékenységet gazdálkodó tevékenységnek minősíteni nem lehet. A privatizáció a perbeli esetben az állami vagyon lebontását és annak értékesítését jelentette, a befolyt összegből a felperes mint jogszabályban meghatározott szervezet a jogszabályban meghatározott mértékű térítésre tarthatott igényt. Annak kiadása az ÁVÜ részéről gazdálkodó tevékenységnek nem minősül. Az általa a be nem folyt összeg után fizetendő késedelmi kamat mértékére ezért a Ptk. 301. §-ának (1) bekezdésben foglalt évi 20%-os érték az irányadó. (Ugyanilyen döntést hozott a Legfelsőbb Bíróság az ÁVÜ által az önkormányzatok részére fizetendő összeget terhelő késedelmi kamat mértéke tárgyában a BH 1999/76. szám alatt közzétett eseti döntésében, és így foglalt állást a 2/1998. PJE számú jogegységi határozatában is.)
A késedelmi kamat mértéke ezért 1993. május 24-e és 2001. december 31-e közötti időtartamra a Ptk. 301. §-ának (1) bekezdésében meghatározott 20%, 2002. január 1-jétől a kifizetés napjáig a 2000. évi LXXXVIII. törvény, valamint a 2001. évi LXXXVII. törvény alapján a mindenkori költségvetési törvényben meghatározott mérték.
Nem sértett jogszabályt a másodfokú bíróság a felperes másodlagos keresetének az elutasításával. Az alperes és a C. N. Rt. által kötött vagyonkezelési szerződés megfelelt az 1990. évi VII. törvény 30. §-ában szabályozott portfolió vagyonkezelési szerződésnek, amely bizományi és vállalkozási elemeket egyaránt tartalmazott. E szerződéstípus lényege - a törvény indokolása szerint -, hogy az ÁVÜ nem egyedileg meghatározott vagyontárgyakat, hanem pénzben kifejezett vagyontömeget ad kezelésbe. A részvényekkel a kezelő szabadon rendelkezhet, azt értékesítheti, elcserélheti és a szerződés lejártakor a vagyonkezelési szerződésben meghatározott vagyontömegeket köteles visszaszolgáltatni. Annak nem volt jogi akadálya, hogy vagyontömegként, meghatározott pénzösszeg fizetésében állapodjanak meg. Az időlegesen állami tulajdonban lévő vagyon értékesítéséről, hasznosításáról és kezeléséről szóló 1992. évi LIV. törvény 75. §-ának (1) bekezdése már így rendelkezett. A portfolió kezelési szerződés tehát nem halasztott fizetésű adásvételi szerződés akkor sem, ha a kezelő a szerződés lejártakor meghatározott pénzösszeget köteles fizetni a kezelésbe adó szervezetnek. Azt, hogy a felek nem adásvételi szerződést kötöttek, bizonyítja, hogy a vagyonkezelési tevékenység megszegésének bizonyos eseteiben a szerződés felbontható volt, valamint az 1990. évi VII. törvény 32. §-ának az a rendelkezése, miszerint a vagyonkezelő - a jogviszony fennállása alatt - az általa kezelt vagyonrészeknek a vagyonügynökségtől való megvásárlását kezdeményezhette. A vagyonkezelés után megmaradt vagyon tehát a szerződés lejártával szállt át a vagyonkezelőre, erre azonban a felperes jogot nem alapíthat, mert az ő jogosultsága a privatizációs hányadra időközben 1993. május 24-én már megszűnt.
A kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275. §-ának (4) bekezdése szerint hatályon kívül helyezte, az elsőfokú bíróság ítéletét részben megváltoztatta és az alperest terhelő marasztalás összegét 8 564 000 Ft-ra és annak az ítélet rendelkező részében írt kamataira leszállította.
(Legf. Bír. Gfv. IX. 30.339/2004. sz.)
Lábjegyzet
* Hatályon kívül helyezte az 1992. évi LIV. törvény. ** Hatályon kívül helyezte az 1992. évi LV. törvény.
* Hatályon kívül helyezte az 1992. évi LIV. törvény. ** Hatályon kívül helyezte az 1995. évi XXXIX. törvény, de a határozatban foglaltak körébe tartozó jogvitákban még valamennyi irányadó.
