adozona.hu
AVI 2001.4.50
AVI 2001.4.50
Vámügyekben az eljárásra az 1957. évi IV. törvény rendelkezéseit kell alkalmazni (1966. évi 2. sz. tvr. 13. §)
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
A Fővárosi Bíróság mint Cégbíróság által az 1991. évi november hó 11. napján a cégnyilvántartásba bejegyzett felperesi Rt. tevékenységi köre többek között gépjármű-üzemanyag kis- és nagykereskedelmére terjedt ki; felszámolását a Fővárosi Bíróság 1996. évi szeptember hó 10. napján rendelte el.
A felperes tevékenysége során többek között az 1993. és 1994. évben vásárolt Oroszországból származó kőolajat csehországi, horvátországi, szlovákiai és szlovéniai finomítókban dolgoztatott fel, és az íg...
AVI 2001.4.50 Vámügyekben az eljárásra az 1957. évi IV. törvény rendelkezéseit kell alkalmazni (1966. évi 2. sz. tvr. 13. §)
A Fővárosi Bíróság mint Cégbíróság által az 1991. évi november hó 11. napján a cégnyilvántartásba bejegyzett felperesi Rt. tevékenységi köre többek között gépjármű-üzemanyag kis- és nagykereskedelmére terjedt ki; felszámolását a Fővárosi Bíróság 1996. évi szeptember hó 10. napján rendelte el.A felperes tevékenysége során többek között az 1993. és 1994. évben vásárolt Oroszországból származó kőolajat csehországi, horvátországi, szlovákiai és szlovéniai finomítókban dolgoztatott fel, és az így előállított készterméket - motorbenzint és gázolajat - értékesítette Magyarországon. A kiszállításkor kiviteli előjegyzésbe vett kőolaj feldolgozását követően visszaszállított készáru vámkezelésekor a felperes a VÁM 91 vámáru-nyilatkozat kitöltésekor passzív bérmunkára (külföldi bérfeldolgozásra) hivatkozással vámmentes vámkezelést kért, a bérmunka során felhasznált hozzáadott anyagot nem vallott.
A vámhatóság a visszaszállított motorbenzint és gázolajat a felperes (megbízottja) által kiállított vámáru-nyilatkozatok, és az általa csatolt iratok, pl. a bérfeldolgozásra vonatkozó szerződések alapján vámmentesen kezelte, a bérmunkadíj, külföldi fuvarköltség, mint vámérték után a vámkezelési díjat, statisztikai illetéket, valamint az ezen értéken túl felmerült belföldi fuvardíjjal növelt adóalap után az általános forgalmi adót megállapította.
Fogyasztási adó kiszabására nem került sor.
Az adóhatóság a felperesnél az 1993. évi mérlegvalódiságra 1994. évben végzett átfogó vizsgálat során (ellenőrzéskor) megállapította, hogy a felperes az importból beszerzett nyersolajat külföldön finomíttatta, majd a bérmunkában előállított és az országba visszaszállított, belföldön értékesített termék után fogyasztási adót nem vallott és fizetett. Ezért az elsőfokú adóhatóság közterheket vetett ki felperessel szemben, mert álláspontja szerint a felperes tulajdonát képező nyersolajból akár külföldön, akár belföldön történt bérfeldolgozással előállított termék olyan saját termék, amely után a belföldön történő értékesítés esetében az adófizetési kötelezettség a tulajdonost terheli.
A felperes fellebbezésében vitatta az adóhatóság hatáskörét, mert álláspontja szerint a bérfeldolgozás után visszahozott termék importáltnak minősült, ezért a fogyasztási adó tárgyában adóhatóságként a vámhatóság jogosult eljárni.
A másodfokú adóhatóság az elsőfokú adóhatósági határozatot megsemmisítette (hatályon kívül helyezte) és új eljárást rendelt el, szükség esetén a vámhatóság bevonásával, a Vám- és Pénzügyőrség Országos Parancsnokságával (VPOP) egyeztetve. Előírta az új eljárásban tisztázandó tényeket, körülményeket.
A VPOP Ellenőrzési Hivatala Külkereskedelmi Ellenőrzési Osztálya a hatósági ellenőrzést a felperesnél - az 1993. évi július hó 1. napjától 1995. évi február hó 28. napjáig terjedő időre - lefolytatta: vizsgálta a felperes külkereskedelmi tevékenységét valamint vámkezeléseinek jogszerűségét (a kérelmére indult vámeljárásokat), megállapításait pedig az 1995. évi augusztus hó 9. napján lezárt jegyzőkönyvben rögzítette.
Megállapítása szerint a felperes és külföldi finomítók közötti bérmunkaszerződések alapján beszállított késztermék mennyiség előállítására (kinyerési arány) a cseh, horvát és szlovák finomító nem volt képes, míg a szlovéniai finomító (L.) nem rendelkezett a magyar szabvány szerinti motorikus üzemanyag előállítására alkalmas technológiával. Ezért a felperes az eredeti vámkezeléskor a vámáru lényeges körülményei tekintetében a vámszerveket megtévesztette.
Az 1. számú Vámhivatal alperesi elsőfokú szerv eljárását lefolytatva 21 db "vám utólagos kiszabásáról" rendelkező határozatot hozott és az alapeljárásban kiszabott köztartozásokon felül további fizetési kötelezettséget állapított meg a felperes terhére.
Megállapította, hogy a vámjogról szóló 1966. évi 2. sz. tvr. (Vtvr.) 7. §-ának (1) bekezdésében írt vámmentesség feltételei nem állottak fenn, a fogyasztási adóról szóló 1991. évi LXXVIII. tv. (Fatv. ) 4. § (2) bekezdése, 8. § (2) bekezdése és 9. § (2) bekezdése alapján pedig a felperesi termékimport fogyasztási adóköteles volt. Mivel a vámellenőrzéskor derült fény a bérmunkaszerződések színlelt voltára, így ügyazonosság nem áll fenn, ezért az elévülési időn belül a pótlólagos fizetési kötelezettség megállapítására kerülhetett sor.
Az elsőfokú határozatok ellen előterjesztett és kiegészített fellebbezéseiben a felperes súlyos eljárási szabálysértésekre hivatkozott, érdemben a határozatok jogalapját vitatta és kifogásolta az összegszerűséget is.
Az alperesi jogelőd másodfokú vámhatóság szakértők bevonásával egészítette ki a tényállást: Zs. Miklós, dr. S. Pál és dr. Sz. Gábor szakértők véleményüket a szakirodalom adataira, így különösen az American Petroleum Institute közleményeiben és az Oil Gas Journal különszámában közzétett finomítókra vonatkozó adatokra (valamint szakmai tapasztalatukra) alapították, és így adták meg az urali nyersolaj 100 tonnájából maximálisan kinyerhető motorhajtóanyag (motorbenzin és dízelolaj) mennyiségét. Az általuk közölt kinyerési arány lényegesen kevesebb volt a bérmunkaszerződésekben kikötöttnél, a legkedvezőbb arányt dr. S. Pál szakértő véleményezte.
A Vám- és Pénzügyőrség Fővárosi Parancsnoksága - alperesi jogelőd - az 1996. évi március hó 29. napján kelt (21 db) másodfokú határozatokkal bírálta el az elsőfokú határozatok elleni fellebbezéseket.
Az 1-16. számú határozatokat megváltoztatva a fizetési kötelezettséget jelentősen leszállította, a 13. számú határozatot megsemmisítette, míg a további határozatokat a fizetési kötelezettséget felemelő módon változtatta meg.
Az alperesi jogelőd a felperesi eljárási kifogásokat alaptalannak találta, mert a VPOP jogosult volt az ellenőrzés lefolytatására, a konkrét vámeljárásokat pedig bizonyítás felvételével a hatáskörrel rendelkező vámszervek folytatták le. A vámhatóság jogosult volt a vámmentesség feltételeinek vizsgálata körében a konkrét szerződések ellenőrzésére és többek között azok alapján állapította meg, hogy nem minden beérkezett termék származott bérmunkából. A felperes a közigazgatási eljárásban élhetett iratbetekintési jogával.
A felperes kiegészített és módosított keresetében az alperesi határozatok hatályon kívül helyezését, szükség esetén az alperes új eljárásra kötelezését és perköltséget kért.
Keresetében mind eljárási, mind anyagi jogszabálysértésre hivatkozott.
Álláspontja szerint mivel a készáru behozatalakor, a vámkezeléskor minden adat rendelkezésre állt, új körülmény, tény nem merült fel, ezért az ügyazonosság fennáll, új határozat hozatalára nem volt jogszerű lehetőség. Az alperes nem bizonyította, hogy a felperes a vámszerveket a vámkezeléskor megtévesztette volna.
Álláspontja szerint továbbá sérültek az államigazgatási eljárásról szóló 1957. évi IV. tv. (Áe.) hatásköri, valamint a szakértői bizonyításra és tárgyalásra vonatkozó rendelkezései is.
Nyomatékosan kérte figyelembe venni, hogy a finomítók kötelezték magukat a szerződésben meghatározott késztermék szállítására, amely mennyiség szállítására ezért kötelesek voltak akkor is, ha a felperes által kiszállított nyersolajból semmit nem dolgoztak volna fel, hanem saját készletükből elégítik ki igényét. Ezért a Vtvr. 7. §-ának (1) bekezdés f) pontja szerinti bérfeldolgozást (megengedett változtatást) a kiszállított nyersolaj és visszaszállított késztermék vonatkozásában csak a szerződések alapján lehet elbírálni, figyelemmel az 1990. évi XCI. törvény (Art.) 1. § (7) bekezdésében írtakra is. Álláspontja szerint ezért nem lehet a kinyerési aránynak jelentőséget tulajdonítani.
Kérte a bíróságtól a külföldi vámszervek megkeresését; az eredeti vállalkozási, bérfeldolgozási szerződések hiteles másolatban csatolását; szakértő kirendelését annak megválaszolására, hogy a nemzetközi gyakorlatban (kőolaj kereskedelemben) mi tekinthető bérmunkából előállítottnak és miként szokásos a maradvány anyagok konvertálása; az alperes kötelezését azon bizonyítékai csatolására, melyekre ténymegállapításait alapította, valamint arra kötelezését, hogy saját határozatai jogszerűségét mindezek alapján bizonyítsa összegszerűségében is, számítási mód levezetéssel. Fenntartotta álláspontját, hogy a jelen közigazgatási perben az alperesnek kell bizonyítania saját határozatai jogszerűségét.
Az alperes a kereset elutasítását és perköltséget kért.
A Pesti Központi Kerületi Bíróság az 1997. évi április hó 29. napján kelt 47. számú elsőfokú ítéletével a felperes keresetét elutasította, egyben a felperest 750 000 Ft tárgyi illetékfeljegyzési jog folytán le nem rótt kereseti illeték, valamint 250 000 Ft alperesi perköltség megfizetésére kötelezte.
Az elsőfokú bíróság megítélése szerint az alperesi vámhatóságok sem anyagi, sem eljárási szabályt nem sértettek. Álláspontja szerint a kivitt nyersolajból feldolgozással kinyerhető motorikus üzemanyag késztermék mennyiségen felül felperes által behozott motorbenzin és gázolaj termékimportnak minősült, amely után a vámmentesség a felperest nem illette meg, és amely után a felperest a fogyasztási adófizetési kötelezettség is terhelte. A termékimport megállapítására az ellenőrzés eredményeként került sor, ezért ügyazonosság szóba sem jöhet.
Az ítélet ellen mind a felperes, mind az alperes fellebbezett; az alperes a részére megítélt perköltség felemelését kérte.
A felperes fellebbezésében az elsőfokú ítélet megváltoztatását, keresetének megfelelő döntést kért.
Fenntartotta az alperesi eljárási és anyagi jogszabálysértésre vonatkozó álláspontját és nyilatkozatait, egyben az elsőfokú bíróság megállapításait a következők miatt sérelmezte:
Tévedett az elsőfokú bíróság, amikor arra az álláspontra helyezkedett, hogy a Vtvr. 13. § (1) bekezdése értelmében az Áe.</a> rendelkezéseit kellett alkalmazni az alperesi eljárásban, de az alapeljárásban kért vámkezelés(ek) megítélésében is, mert vámmentes vámkezelést kért ugyan, de nem fogyasztási adómentes vámkezelést - a Legfelsőbb Bíróság pedig már többször rámutatott, hogy a vámmentes vámkezelés nem jelent egyben fogyasztási adómentességet is.
Álláspontja szerint a Fatv. 4. § (2) bekezdése értelmében az 1993-ban és 1994-ben behozott késztermék teljes egészében importnak minősült, annak eredete (bérmunka vagy sem) közömbös volt, és mivel a teljes behozott mennyiséget bevallotta, és utána az alperes 0 Ft fogyasztási adót kivetett, a fogyasztási adóra olyan új körülmény nem merült fel, ami miatt az Art. 78. § (7) bekezdésében írtak alkalmazásának, adókülönbözet megállapításának helye lehetne.
Fenntartotta álláspontját a tekintetben, hogy az Art 1. § (7) bekezdésében írtak szerint a bérmunka-szerződéseket és azok teljesítését polgári jogi tartalmuk szerint kellett volna alapul venni annak figyelembe vételével is, hogy a nemzetközi finomítói gyakorlatban kialakult szokás a maradékok, hulladékok üzemanyaggá (késztermékké) konvertálása. Sérelmezte az alperesi határozatok összegszerűségi felülvizsgálatának mellőzését: álláspontja szerint az alperest terhelte az összegszerűség helyességének bizonyítása.
A fellebbezések folytán eljárt másodfokú bíróság a szükséges kiegészítő bizonyítást lefolytatta: a folyamatban lévő büntető ügyben beszerzett olajipari szakvéleményt (D. Gyulának a Veszprémi Egyetem tanszékvezetőjének szakvéleményét) ismertette, a per anyagává tette, egyben a felperes összegszerűségi számítási mód kifogása kapcsán csatolt N. István által készített magán adószakértői véleményről az alperest megnyilatkoztatta, és azzal szemben az alperesi számítási mód levezetését bemutattatta. Csatoltatta az alperessel a cseh vámigazgatás által a jogsegély (vámegyüttműködés) keretében 1996. évi június hó 18. napján megküldött iratot.
Ezen túlmenően a szakvélemények ütköztetésére meghallgatta N. István magán adószakértőt és az alperesi másodfokú szerv által eljárásába bevont Zs. Miklós és dr. S. Pál olajipari szakértőket. A további bizonyítást mellőzte mint szükségtelent.
A Fővárosi Bíróság 23. számú másodfokú ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét a per fő tárgya tekintetében helybenhagyta, a perköltség vonatkozásában megváltoztatta és a felperes által az alperesnek fizetendő elsőfokú perköltséget 4 000 000 Ft-ra felemelte. Kötelezte továbbá a felperest 2 000 000 Ft másodfokú perköltség megfizetésére, és a tárgyi illetékfeljegyzési jog folytán le nem rótt 750 000 Ft fellebbezési eljárási illeték viselésére.
A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság által helyesen megállapított tényállást a másodfokú eljárás során felvett bizonyítás eredményeként részben kiegészítette; e kiegészítés mellett is osztotta az elsőfokú bíróság jogi álláspontját.
Osztotta a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság álláspontját, hogy a VPOP jogosult volt felügyeleti jogkörben ellenőrizni, ezen ellenőrzéssel nem valósult meg hatáskör elvonás, a fizetési kötelezettséget pedig a hatáskörrel rendelkező első- és másodfokú vámhatóságok állapították meg.
Az alperesi eljárás alapja olyan vámhatósági vizsgálat volt, amelynek során azt kellett vizsgálni, hogy a kiviteli előjegyzésbe vett és bérfeldolgozásra kiszállított nyers kőolaj feldolgozását követő visszaszállítás után a vámszervek megfelelően jártak e el, amikor a felperesi közlés alapján a teljes vissza (be)szállított mennyiséget bérfeldolgozásból származóként vámkezelték, és a közterheket ennek alapján állapították meg. Az új eljárás során feltárt adatok alapján állapították meg az alperesi szervek, hogy az alapeljárás során helytelenül minősítettek minden visszahozott (behozott) terméket bérfeldolgozásból származónak, és ezért került sor a fizetési kötelezettség megváltoztatására (további közterhek kiszabására).
Leszögezte a másodfokú bíróság, hogy az Art. 54. § (3) bekezdése alapján a VPOP mint adóhatóság jogosult volt az ellenőrzésre, és a 63. § (1) bekezdése alapján az intézkedésre jogosult alsóbb vámszervek (mint adóhatósági szervek) megkeresésére. Levezette, hogy a termékimport után fizetendő fogyasztási adóra az általános forgalmi adóra vonatkozó szabályokat kell alkalmazni, miként azt az alperes helyesen tette, amikor vámhatósági eljárását lefolytatta.
Rámutatott, hogy a bérmunkában feldolgozott kőolaj olyan saját termék, aminek a visszaszállítása nem termékimport, ezért a bérmunkából visszahozott késztermék esetében a vámkezeléskor a fogyasztási adó kivetése fel sem merülhetett. A felperes a "0" Ft fogyasztási adó esetében a 0%-os kivetésre alappal nem hivatkozhatott, mert ő vitte ki kiviteli előjegyzésben bérfeldolgozásra a terméket, ő kérte bérmunkában feldolgozottként vámkezelni a visszahozott készárut, azt pedig tudhatta, hogy saját termék után a Fatv. 1. § (1) bekezdés a) pontja értelmében a belföldön történő értékesítéskor áll fenn a fogyasztási adófizetési kötelezettsége.
Egyetértett a másodfokú bíróság az elsőfokú bírósággal abban, hogy a Vtvr. 13. § (1) bekezdésében foglaltak alapján az Áe.</a> szabályait kellett elsődlegesen alkalmazni. Rámutatott, hogy az alapeljárásbeli megállapításokra az alperesi vámhatóság felperes általi megtévesztésével került sor, az új eljárásban új tények, a bérfeldolgozásban kinyerhető helyes arányok merültek fel, ezért ügyazonosság - személyi, tárgyi és tényállásbeli azonosság - szóba sem jöhet, mint ahogy jóhiszeműen szerzett jog sem [Áe. 61. § (3) és (5) bek.]. Mivel továbbá az alperes a statisztikai illeték, fogyasztási adó, általános forgalmi adó és kapcsolódó bírságok vonatkozásában adóhatóságként járt el, az Art. rendelkezései folytán adóhatóságként is eljáró alperes az utólagos adófizetési kötelezettség megállapítására jogosult volt.
Az alperesi anyagi jogszabálysértés kapcsán részletesen indokolta, hogy a Vtvr. 7. § (1) bekezdés f) pontja szerint vámmentes a kiviteli előjegyzésbe vett és vissza-hozatali kötelezettséggel kiszállított termék feldolgozásából származók késztermék, azonban a perbeli esetben az nyert megállapítást, hogy a feldolgozás során a visszahozottnak megfelelő mennyiség kinyerhető, előállítható (műszaki, technológiai okokból) nem volt, ezért a teljes mennyiségre nem terjedhetett ki a vámmentesség.
Nem értett egyet a felperes azon álláspontjával sem, hogy a szerződések polgári jogi tartalmának és teljesülésének lenne relevanciája, hanem ezzel szemben az elsőfokú bíróság véleményét osztotta, nevezetesen, hogy az ügyletek vámjogi sorsát kellett vizsgálni. A vámvizsgálat ugyanis nem arra terjedt ki, hogy a külföldi finomítók a szerződésekben vállalt mennyiséget szállították e, hanem arra, hogy a felperes a kiviteli előjegyzéskor kedvezményes vámeljárást vett igénybe, és ehhez képest a visszahozott vámáru vámszempontból miként minősült, milyen mennyiség származott valóban bérfeldolgozásból.
A másodfokú bíróság a szakvéleményeket - a másodfokú eljárásban meghallgatott szakértők véleményét figyelembe véve aggálytalanként fogadta el a technológiai adottságok alapján ténylegesen kinyerhető mennyiség meghatározására, és az azokban foglaltak alapján osztotta az alperes álláspontját a nem vám- és fogyasztási adómentes mennyiség mértékének meghatározására. Rámutatott, hogy e vonatkozásban az alperes a felperesre kedvező maximális értékeket fogadta el a bérmunkából származó mennyiségekre; az S. esetében is a primer feldolgozással kinyerhető maximális mennyiséget fogadta el, míg L. esetében bérmunkából származó késztermék valóban szóba sem jöhetett.
Összefoglalva a jogalap kérdésében megállapította a másodfokú bíróság, hogy a kiszállított nyers kőolajból a visszaszállított vámáruknak csak egy része származhatott bérfeldolgozásból, míg L. esetében semmi.
A felperesi összegszerűségi kifogás kapcsán pedig megállapította, hogy az alperes a felperes által vallott, nyilatkozott kivitt és beszállított mennyiséget vette alapul, a szakértők által megadott kinyerési arányok szerint elhatárolta a bérmunkából származó mennyiséget és az ezt meghaladó termékimportnak minősülő mennyiséget. Helyesnek fogadta el az alperes levezetését a termékimportnak minősülő visszahozott mennyiség megváltozott vámértékének meghatározására (összegszerűség).
Az elsőfokú eljárásban nem pontosított összegszerűségi kifogást a felperes a másodfokú eljárásban pontosította és részletezte: lényegében a szakértő kirendelését annak megválaszolására kérte, hogy az alperes (a fogyasztási és általános forgalmi adó kapcsán) becslést alkalmazott-e, azt helyesen tette e, és minden körülményt összegszerűségi döntésekor figyelembe vett e.
E vonatkozásban a másodfokú bíróság álláspontja az volt, hogy az ügyben nem a szerződéseknek és az azok alapján a felperes által a finomítóknak kifizetett bérmunkadíjnak volt jelentősége, hanem az ügyletek vámjogszabályok szerinti megítélésének, a vámáru-nyilatkozatok adatainak, a kiszállított és visszahozott áruk mennyiségének, a bérfeldolgozásból származó mennyiségnek és az ezen felül behozott és termékimportnak minősülő mennyiségnek. A termékimport mennyiségét pedig az alperes nem becsléssel, hanem számítással állapította meg: a felperes által a vámáru-nyilatkozatok szerint kiszállított mennyiségből levonásra került a bérfeldolgozásból származó mennyiség, az ezen felül behozott termék minősült termékimportnak, az alperes ezután vetette ki a további közterheket. Csak a bérfeldolgozás és termékimport arányának kiszámítása alapult az olajszakértői véleményeken, minden más adat a felperestől származott.
Az Art. 72. § (1) és (2) bekezdése szerint az adóhiánynak minősülő adókülönbözet után adóbírságot kell fizetni (mértéke 50%). Az alperes fogyasztási adó és általános forgalmi adó fizetési kötelezettséget állapított meg a felperes terhére, a fogyasztási adó kivetésére a felperesi megtévesztés miatt utólag került sor, mert az alapvámkezeléskor olyan adatokat közölt, miszerint az áru a fogyasztási adó körén kívül esik, és a belföldi értékesítés után sem vallott és fizetett fogyasztási adót. Az Art. 73. § (1) bekezdése szerinti, az 50%-os bírság mérséklését megalapozó különös méltánylást érdemlő körülmény nem merült fel.
Mindezek folytán a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a per fő tárgya, a felperesi keresetet elutasító rendelkezése tekintetében helybenhagyta.
A másodfokú ítélet ellen előterjesztett 59. sorszámú felülvizsgálati kérelmében a felperes korábbi nyilatkozatait fenntartva részletesen megismételte az alperesi anyagi- és eljárási jogszabálysértésre vonatkozó álláspontját, egyben a másodfokú ítélet hatályon kívül helyezését, az elsőfokú ítélet megváltoztatását és az alperesi első- és másodfokú határozatok hatályon kívül helyezését, szükség esetén az alperesi vámhatóságok új eljárásra kötelezését kérte.
Megismételte a VPOP hatáskör elvonására vonatkozó álláspontját és arra hivatkozott, hogy a felettes szerv ellenőrzése eredményével meghatározott döntésre késztette az alperesi szerveket, aminek folytán alkotmányos elvek és jogok sérültek (mint például a jogbiztonság, a szabad rendelkezés vagy a vállalkozás szabadsága).
Sérelmezte a vizsgálatnak az általános forgalmi adóra és fogyasztási adóra való kiterjesztését, és azt, hogy az alperesi szervek az adóhiány összegének számítási módjára vonatkozó és megfelelően kimunkált kifogását (a vonatkozó példa ellenére) nem vették figyelembe.
Vitatta a szakértői, bérfeldolgozással kinyerhető mennyiségre alapított alperesi álláspontot, számítási módot, fenntartotta álláspontját, hogy becslés történt, aminek azonban törvényes alapja nem volt.
Részletesen kifejtette, hogy a felperes és a finomítók között olyan polgári jogi megállapodások jöttek létre, ahol a másik fél titkos fenntartásaira a felperesnek ráhatása nem volt, a finomítók maguk vállalkoztak a 80-90%-os kinyerési arány szerinti motorbenzin és gázolaj szállítására, ezért az alperesnek ezt kellett volna alapul vennie. Hosszan értelmezte és magyarázta a bérmunkaszerződés, mint vállalkozási szerződés tartalmát és arra a következtetésre jutott, hogy annak sem lehetne vámjogi következménye, ha a finomítók valóban termékcserét hajtottak volna végre (a nyersolajért saját készletükből szállítják a szerződés szerinti mennyiséget). Ez megítélése szerint vonatkozik az l.-i finomítóra is, ahol azt sérelmezte, hogy az alperes a technológiai alkalmatlanságot általa nem ismert bizonyítékokra alapította.
Véleménye szerint a fogyasztási adó fizetésének kötelezettsége termék-import esetén a vámkezeléskor keletkezik, az adó alapja az importált termék mennyisége, ez pedig a vámkezeléskor az alperes rendelkezésére állt (minden iratot az alperes rendelkezésére bocsátott). Ezért új körülmény nem merülhetett fel az általa behozott mennyiség tekintetében, ezért az ügyazonosságra figyelemmel a terhére súlyos következmények alkalmazására sem volt mód (Áe. 61. §).
A felperes felülvizsgálati kérelmét az elsőfokú ítéletet helybenhagyó jogerős másodfokú ítélet ellen terjesztette elő, okfejtését az elsőfokú ítélet megállapításaira alapítottan sorolta fel, kitérve az esetleges eltérő másodfokú álláspontra.
Sérelmezte, hogy az elsőfokú bíróság az Áe szabályainak alperesi alkalmazását helyesnek találta a Vtvr. 13. § (1) bekezdés alapján a bérmunka mennyiségen felül behozott termék mint termékimport vámáru jellegére figyelemmel, arra utalva, hogy a vámhatóság utólagos vámellenőrzést végzett, és nem adóellenőrzést, melynek során nem a korábban kivetett adót ellenőrizte, hanem új adókivetésre került sor.
Hosszan magyarázta, hogy a visszahozott vámárut teljes egészében bevallotta, a vámszervek a statisztikai illetéket (és az áfát) kivetették, és arra az álláspontra helyezkedett, hogy ha az alperesi szervek tévedtek, mert termékimport után további közterhek kivetésének volt helye, úgy nem új adó kivetéséről, hanem adókülönbözet megállapításáról volt szó.
Vitatta a bíróság azon megállapítását, hogy fogyasztási adómentes vámkezelést kért volna, állította, hogy csak vámmentes vámkezelést kért, az alperes a fogyasztási adót ezért ki is vetette 0 Ft-ban. Mivel a vámmentes vámkezelésnek megfelelően töltötte ki a vámáru-nyilatkozatokat e körben új tény szóba sem jöhet, és a terhére hozott határozatokkal jóhiszeműen szerzett és gyakorolt joga is sérült.
Fenntartotta álláspontját, hogy a termékimport kérdését nem a vámjogszabályok, hanem az adójogszabályok alapján kellett volna elbírálni.
Fenntartotta álláspontját a szakértő kirendelésének szükségessége körében annál is inkább, mert megítélése szerint az elsőfokú bíróság az alperesi szakvéleményeket aggálytalanként és mint bíróság által kirendelt szakértők által előterjesztetteket vette ítélkezése alapjául figyelembe, jogsértő módon, és e jogsérelmet nem orvosolta az, hogy a másodfokú bíróság az alperesi szakértőket megidézte és meghallgatta. Sérelmet szenvedett ugyanis a Pp. 177. §-ának (1) bekezdése, mert az eljárt bíróságok a finomítók gyártási, termelési kapacitási kérdéseiben szakértelemmel nyilvánvalóan nem rendelkeztek, ezért a lehetséges kinyerési arányok valós mértékét csak szakértő tárhatta volna fel. A felperesi álláspont szerint az eltérő számszaki (kinyerési) arányokat felvonultató alperesi szakértői vélemények közötti ellentmondás feloldására a Pp. 182. § (3) bekezdés alapján csak bírósági szakértő véleménye lett volna alkalmas.
Hosszan részletezte a felperes a Pp. 164. §-ának rendelkezéseit, és kifejtette álláspontját, hogy a perbeli esetben nem a felperest, hanem az alperest terhelte a bizonyítási teher.
Súlyosan sérelmesnek találta a másodfokú bíróság azon megállapítását, hogy a perbeli határozatok hozatalára a vámhatóságnak a felperes általi megtévesztése vezetett, és a megtévesztéssel kialakított korábbi tényálláshoz képest új ténynek minősült a bérfeldolgozás valós kinyerési arányának feltárása. Részletesen ismertette, hogy előbb kiviteli előjegyzésbe vételt kért, majd az áru visszaszállításakor minden adatot (mennyiség, fajta, jelleg, minőség, szerződések stb.) az alperes rendelkezésére bocsátott, ezért felperesi megtévesztésről szó sem lehet; és vitatta a mindenki (így alperes) által is ismert, hozzáférhető (szaklapokba foglalt) adatok utólagos figyelembe vételének jogszerűségét.
Ezért a másodfokú ítélet indokolásának megváltoztatásával mellőzni kérte a felperesi megtévesztésre vonatkozó megállapításokat, egyben ennek folyományaként megállapítani a felperesi felróhatóság hiányát és az arra alapított döntést, hogy a felperes jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jogai nem csorbulhatnak. E körben utalt arra is, hogy az alperes nem tárta fel, az esetleges felperesi megtévesztés miként lett volna elkerülhető.
Az Áe. 61. §-ában foglaltakra utalással hosszan taglalta a jóhiszeműség fogalmát - rámutatva az alperesi szakértők nyilvánvaló elfogultságára is -, és kifejtette, hogy a polgári jog alapelveivel, a jognak a gazdasági forgalom biztonságát szolgáló funkciójával áll ellentétben az az alperesi gyakorlat (álláspont), hogy a közigazgatási szerv saját tévedése következményeit utólag a gazdasági élet szereplőire, az ügyfelekre kívánja hárítani.
Sérelmezte, hogy az alperesi szakértők a szaklapok adatai alapján becsülték a kinyerési arányokat (nem a finomítókat közvetlenül vizsgálva adtak véleményt), ezen adatok nem állottak összhangban, de az alperes ezen becsült adatokra alapította döntését. Ez pedig az Art. 60. § (2) bekezdése értelmében a perbeli esetben kizárt.
A Legfelsőbb Bíróság a Fővárosi Bíróság 23. számú másodfokú ítéletét hatályában fenntartotta.
A Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (Pp.) 270. §-ának (1) bekezdése szerinti felülvizsgálat a jogerős bírói döntés valamely jogkérdésben megmutatkozó hibájának orvoslására szolgáló, kérelemhez kötött rendkívüli perorvoslat, igénybevételét a törvény szigorú feltételekhez köti. A Pp. 275. §-ának (2) bekezdése szerint pedig a Legfelsőbb Bíróság a jogerős határozatot csak a felülvizsgálati kérelem keretei között vizsgálhatja felül.
Mindezek folytán elsődlegesen leszögezi a Legfelsőbb Bíróság, hogy a felülvizsgálati kérelemnek az alperesi anyagi és eljárási jogszabálysértésre vonatkozó tartalmának felülvizsgálata a jelen eljárás kereteit meghaladta.
Figyelemmel arra, hogy a felperes felülvizsgálati kérelmében az elsőfokú ítéletet helybenhagyó jogerős ítélet rendelkezéseit mindkét ítélet anyagi jogi okfejtését, illetőleg a másodfokú bíróság által elkövetett általa sérelmezett eljárási szabálysértéseit támadta, a Legfelsőbb Bíróság ennek figyelemvételével foglalt állást.
Osztotta a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítélet azon álláspontját, miszerint a perbeli ügyben a vámeljárásra vonatkozó szabályokat kellett alkalmazni. Miként azt a Legfelsőbb Bíróság már számos eseti döntésében leszögezte, a Vtvr. 13. §-ában foglaltak értelmében vámügyekben az eljárásra az Áe.</a> rendelkezéseit kell alkalmazni. Nem történt jogsérelem akkor sem, amikor az adóhatóság megkeresésére a VPOP a korábbi vámkezelések jogszerűségét is ellenőrizve a külföldi vámszerveket megkereste, vizsgálódásait a vámkezeléssel összefüggő adófizetési kötelezettségekre is kiterjesztette, a megállapításait tartalmazó jegyzőkönyvet a vámeljárás lefolytatására hatáskörrel rendelkező vámszervek részére intézkedés végett megküldte. Ténylegesen az alperesi vámhatóságok eljárására vonatkozó Áe.</a> szabályok helyes alkalmazását a felperes elfogadta, hiszen erre alapította az Áe. 61. §-ában foglalt jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jogai sérelmére alapított kifogását, állítva, hogy vele szemben további közterhek kivetésére utóbb már nem volt jogszerű mód. A Legfelsőbb Bíróság azonban azt is számos esetben kimondotta, hogy az Áe. 61. §-ában foglalt tilalom csak ügyazonosság esetén érvényesül. Az ügyazonosság személyi (ügyfél), tárgyi és ténybeli azonosságot jelent. Amennyiben a vámellenőrzés eredményeként - bár azonos tárgykörben és azonos ügyfelet illetően, de - a korábbiakhoz képest más tények nyernek megállapítást, a vámhatóság a Vtvr. 11. §-ának (4) bekezdés a) pontjában foglaltak értelmében az öt éves elévülési időn belül a nem közölt vámra vonatkozó követelését érvényesítheti. A vámeljárás szabályozásáról szóló 39/1976. (XI. 10.) PM-KkM együttes rendelet (Vhr.) 69. § (2) és (3) bekezdése értelmében a kiszabás, közlés, helyesbítés, elévülés és a jogorvoslat tekintetében a vámmal együtt fizetendő adóra, ekként a fogyasztási adóra és a járulékokra is, a vámra vonatkozó rendelkezések voltak alkalmazandók.
A perbeli esetben az utóbb lefolytatott vámellenőrzés során derült fény arra, hogy az alapeljárásban tévesen került sor minden felperes által behozott motorikus üzemanyag passzív bérmunkában történt feldolgozására alapított vámmentes és a fogyasztási adókivetés körén kívül eső vámkezelésre, ezért ügyazonosság nem állt fenn. Ugyancsak a perbeli alperesi eljárás tisztázta azt is, hogy a korábban behozott mennyiségből mi minősült bérfeldolgozásból származónak, és mi minősült termékimportnak. Ugyancsak ezen eljárás derítette fel, hogy a termékimportnak minősülő mennyiség tekintetében a felperes tévesen állította ki a vámáru-nyilatkozatokat, magatartása megtévesztőnek bizonyult.
Nem hivatkozhat alappal a felperes arra, hogy a finomítók a technológiai adottságuknál nagyobb kinyerési arányra maguk vállalkoztak, azt alvállalkozóktól is beszerezhették, illetőleg arra sem, hogy a felperesnek ezen adottságokat figyelembe vennie nem kellett, mivel mint a társasági szerződése szerint üzemanyag kis- és nagykereskedelemre jogosult társaságnak ezen adatokkal a felperesnek tisztában kellett lennie, és a nyersolaj importjára figyelemmel tevékenységének vámjogi, adójogi és egyéb feltételeivel is.
Ebből következően pedig a felperesi megtévesztés kétség kívül megállapítható, a felperesi megtévesztésre figyelemmel pedig jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jog sérelme szóba sem jöhetett.
A fentiek alapján az Áe. 61. §-ának (3) bekezdésében írt tilalom nem állt fenn, az elévülési időn belül az alperesi szervek jogosultak voltak a további közterhek kivetésére egy éven túl is a Vtvr. 11. § (4) bekezdés és a Vhr. 70.§ (2) és (3) bekezdésében foglaltakra tekintettel.
A bérfeldolgozással kapcsolatos szerződések megítélésére vonatkozó felperesi álláspontot illetően rámutat a Legfelsőbb Bíróság, hogy a bérfeldolgozásra vonatkozó szerződések polgári jogi megítélésével szemben azokat a vámjogszabályok szerint kellett értékelni. A szerződések polgári jogi megítélésének ugyanis a felperes és a külföldi finomítók közötti jogviszonyban van jelentősége, a perbeli esetben azonban azt kellett vizsgálni, hogy a felperes által behozott motorikus üzemanyagok valóban bérfeldolgozásból származtak vagy sem, illetőleg a bérfeldolgozásból származó, valamint importból származó motorikus üzemanyagok vámkezelésekor a közterhek megfelelően kerültek-e kiszabásra a vámkezelés során.
A már említett jogszabályi rendelkezéseken kívül az Art. 49. § (2) bekezdése és 96/A. § (4) bekezdése, valamint az Fatv. 17. § (2) bekezdése értelmében is a termékimportnak minősülő és nem bérfeldolgozásból származó végtermékek után a fogyasztási adó kivetése a vámhatóságok hatáskörébe tartozott.
Az Fatv. 1. §-ának (1) bekezdés b) pontja, valamint 4.§-ának (2) bekezdése értelmében termék importálása esetén az importált termék után fogyasztási adót akkor kell fizetni, ha az importált termék a kereskedelmi vámtarifa alkalmazásával vagy jogszabály által megállapított átlagvámmal kerül vámkezelésre. Nem helytálló a felperes azon hivatkozása, hogy az ő esetében az üzemanyagok behozatalakor vele szemben a fogyasztási adót 0 Ft-ban a vámhatóságok kivetették.
Az kétségtelen, hogy az import egyébként közismert fogalmát a perbeli időszakra (1993-1994. évek) az Fatv. nem határozta meg, azonban nem tett különbséget a bérmunka tekintetében sem a vonatkozásban, hogy a bérmunkában való feldolgozásra külföldön, vagy hazai feldolgozónál került sor. Ebből következően az akár külföldi, akár belföldi bérfeldolgozás esetén a bérmunkában termeltetett termék után a fogyasztási adófizetési kötelezettség a termeltetőt az Fatv. 4. § (1) bekezdés és 8. § (1) bekezdés a) pontja alapján a belföldi értékesítés után terhelte. A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint, amikor a felperes (elismerten) a visszaszállított motorikus üzemanyagoknak kiviteli előjegyzésben kezelt és bérfeldolgozás után (passzív bérmunka) történt visszaszállítására hivatkozva a vámmentes vámkezelését kérte, ténylegesen és tartalmát tekintve is a termék importálását illetően a vámszerveket megtévesztette.
Csak a vámellenőrzés során került feltárásra, hogy a felperes az általa kiviteli előjegyzésben vámkezeltetett nyersolajból a finomítók technológiai adottságai folytán az általa behozott kész motorikus üzemanyagoknak csak egy része származott a külföldi bérmunka során történt feldolgozásból, az utóbb megállapított különbözet fogyasztási adóköteles termékimportnak minősült.
A tekintetben pedig egyetértett a Legfelsőbb Bíróság a másodfokú bírósággal, hogy csak a tényleges bérmunkában feldolgozott termék nem minősül importnak: a technológiai adottságok folytán kinyerhető maximális mértéken túl beszerzett és visszaszállított termék tekintetében a fogyasztási adófizetési kötelezettség a tényleges termékimportra figyelemmel a vámkezeléskor keletkezett.
Ami már most a termékimport, illetve bérfeldolgozás során előállított termékek arányát illeti, nem osztotta a Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelemnek a bizonyítási teherre, illetőleg a szakértői bizonyítás szabályainak megsértésére vonatkozó okfejtését.
A Pp. 163. §-ának (1) bekezdése szerint a bíróság a per eldöntéséhez szükséges tények megállapítása végett - a felek indítványára - bizonyítást rendel el. A bizonyítás mint eljárási cselekmény a bíróság és a felek tevékenysége, amely körben a felek feladata megfelelő bizonyítékaik felkutatása, összegyűjtése és a bíróság rendelkezésére bocsátása. A bizonyítás tárgyát azok a tények (és tapasztalati tételek) alkotják, amelyekre a felperes kereseti követelését, az alperes pedig védekezését alapítja. A per eldöntéséhez szükséges releváns tények túlnyomó részben az anyagi joghoz kapcsolódnak, ritkábban eljárásjogi kérdések is lehetnek.
A Pp. 164. §-ának (1) bekezdésében foglaltak értelmében a per eldöntéséhez szükséges tényeket általában annak a félnek kell bizonyítania, akinek érdekében áll, hogy azokat a bíróság valónak fogadja el. A (2) bekezdés szerint pedig a bíróság bizonyítást hivatalból csak akkor rendelhet el, ha azt a törvény megengedi.
A Pp.</a>-nek a közigazgatási perekre vonatozó XX. fejezete a közigazgatási perbeli bizonyításra eltérő szabályokat nem állapít meg. Az általános bizonyítási szabályokat pedig a közigazgatási per azon sajátos jellegére figyelemmel, hogy a bíróság azt vizsgálhatja a közigazgatási perben, miszerint az alperesi közigazgatási szerv döntése során anyagi és eljárási jogszabálysértés történt vagy sem, ennek figyelembevételével kell alkalmazni.
A Pp. 6. §-ának (1) bekezdése szerint, amennyiben a törvény másként nem rendelkezik, a bíróság a polgári perben alakszerű bizonyítási szabályokhoz, a bizonyítás meghatározott módjához, vagy meghatározott bizonyító eszközök alkalmazásához nincs kötve, és szabadon felhasználhatja a felek előadásait, valamint felhasználhat minden egyéb bizonyítékot, amely a tényállás kiderítésére alkalmas. A szabad bizonyítás elvének azonban érvényesülnie kell a közigazgatási perben is, amikor az ügyfél a közigazgatási szerv határozatának anyagi jogszerűtlenségét, illetőleg az elkövetett súlyos, az ügy érdemére kiható eljárási szabálysértést sérelmezve kéri a bíróság döntését. A Pp. 164. §-ának (1) bekezdése értelmében ez esetben is a felperest terheli az anyagi és eljárási alperesi jogsértésre vonatkozó bizonyítékainak felkutatása, illetőleg azoknak a bíróság rendelkezésére bocsátása.
Az pedig nem vitás, hogy a felperes az első- és másodfokú bírósági eljárásban következetesen arra az álláspontra helyezkedett, hogy nem őt terheli az alperesi határozatok összegszerűségének téves voltát alátámasztó bizonyítékok felkutatása, hanem az alperesnek kell bizonyítania határozatai jogszerűségét. Nem változott a felperes ezen téves jogi álláspontja a felülvizsgálati eljárásban sem (felülvizsgálati kérelem 29. old.), amelyet azonban a fentiek értelmében a Legfelsőbb Bíróság nem oszthatott.
Nem osztotta a Legfelsőbb Bíróság a felperesnek a szakértői bizonyítás sérelmével kapcsolatban kifejtett álláspontját sem.
A Pp. 177. §-ának (1) bekezdése szerint ha a perben jelentős tény vagy egyéb körülmény megítéléséhez olyan különleges szakértelem szükséges, amellyel a bíróság nem rendelkezik, a bíróság szakértőt rendel ki. A szakértő kirendelésének objektív feltétele olyan különleges szakértelem szükségessége, amely az ügy eldöntéséhez feltétlenül nélkülözhetetlen, valamint szubjektív feltétele az, hogy azzal a bíróság ne rendelkezzék. A szakértő tehát szakértelme folytán lehetővé teszi a per eldöntése szempontjából jelentős tény megismerését, annak megfelelő értékelését. A szakértő véleményében valamilyen különös tudományos, művészeti, gazdasági szakismerete eredményét tárja a bíróság elé.
A perbeli esetben a felperes azt sérelmezte, hogy a bíróságok nem rendelkezve a külföldi finomítókban a technológiai adottságok folytán kinyerhető késztermék (motorbenzin és gázolaj) kinyerési arányára vonatkozó ismeretekkel, igazságügyi perszakértőt nem rendeltek ki. A felperesi aggályt azonban a Legfelsőbb Bíróság nem osztotta. A felperes ugyanis a kinyerési arányok kérdésének tisztázása végett nem szakértő kirendelését kérte, hanem a külföldi vámszervek megkeresését, illetőleg azon álláspontjának elfogadását, hogy a kinyerési arányoknak az ügy megítélése szempontjából jelentősége nem volt, mert a bérfeldolgozási szerződésekben kikötött és finomítók által szállított motorikus üzemanyagot vámszempontból is bérfeldolgozásból származónak kell figyelembe venni teljes mennyiségében.
Az kétségtelen, hogy a kinyerési arányoknak az alperesi összegszerűség meghatározása szempontjából jelentősége volt, a felperes pedig az összegszerűséget - számítási módot kifogásolta.
A külföldi finomítókban kinyerhető késztermékmennyiség arányának tisztázására vonatkozó szakértői kirendelés mellőzésében azonban ennek ellenére nem látott súlyos mulasztást a Legfelsőbb Bíróság. Az alperes ugyanis a kinyerési arányok tisztázása, azaz a tényleges bérfeldolgozásból származó, felperes által visszaszállított anyagmennyiség meghatározása végett több szakértőt kirendelt: értékelte a külföldi egyetem szakmai véleményét hazai finomítójáról, valamint az eljárásába bevont szakértők szakirodalmi adatokon alapuló műszaki véleményét, és mindezek összevetéséből a felperesre legkedvezőbb mértékű kinyerési arányt vette figyelembe (azzal, hogy a szlovéniai finomító megfelelő technológiával nem rendelkezett). Az elsőfokú bíróság az e szakvéleményeket, valamint az alapul szolgáló külföldi szakirodalmat (15. sorszám alatt csatolt külföldi szaklap) ítélkezése alapjául elfogadta. Ezen túlmenően a másodfokú bíróság a folyamatban lévő büntetőeljárásban beszerzett (D. Gyula-féle) olajipari szakvéleményt a per anyagává tette, és az alperesi szakértőket idézve lehetővé tette a felperes részére észrevételei közvetlen előtárását. A meghallgatott szakértők pedig mind a felperesi felvetések és észrevételek, mind az előtárt adatok tükrében fenntartották a kinyerési arányra vonatkozó álláspontjukat.
Ebből következően minden adat és tény a bíróságok rendelkezésére állott annak eldöntéséhez, hogy az alperes által alapul vett kinyerési arányok helyesként fogadhatóak-e el.
Nem osztotta a Legfelsőbb Bíróság a felperesnek azt az aggályát, hogy az alperesi szakértők szakvéleményének igazságügyi szakértő általi véleményezésének elmaradásával súlyos jogsérelem történt volna. Az irányadó ítélkezési gyakorlat szerint ugyanis nem kizárt, hogy amennyiben a perben szakértői bizonyítás elrendelésére még nem került sor, a bíróság a felek magánmegbízására adott véleményt a per anyagává tegye, majd a szakértőket megnyilatkoztassa, hogy az egyéb peradatok figyelembevételével is fenntartják-e véleményüket vagy sem, miként arra a felperes által sem vitatottan a perbeli esetben is sor került. A Pp. 6.§-ából, a szabad bizonyítás elvéből következően a bíróság nincs elzárva attól, hogy a közigazgatási eljárásban előterjesztett szakértői véleményt is felhasználja ítélkezése alapjául. Mivel az alperesi szakértők bírósági meghallgatásukat követően véleményüket fenntartották és ennek meggyőző magyarázatát is adták (így mind a szakvélemények, mind a fenntartásra vonatkozó nyilatkozatok a per anyagává váltak), nem volt akadálya annak, hogy a szakirodalmi adatokkal alátámasztott kinyerési arányokat a bíróság mérlegelési jogkörébe vonva ítélkezése alapjául elfogadja.
Rámutatott a Legfelsőbb Bíróság, hogy a Pp. 182. §-ának (3) bekezdésében foglaltakra alapított felperesi felülvizsgálati kérelem nem alapos, mert az alperes a kisebb eltérést mutató számszaki adatok közül a felperesre legkedvezőbb, maximális kinyerési arányra vonatkozó adatokat fogadta el.
A felülvizsgálati kérelemnek az ezzel kapcsolatos becslésre alapított okfejtése ugyancsak nem fogadható el. A felülvizsgálati kérelemben (39. old.) hivatkozottakkal szemben a Legfelsőbb Bíróság álláspontja az, hogy az alperes a finomítók technológiájához igazodó kinyerési arányt nem becsülte, hanem annak mértékét szakértői vélemények egybevetésével a felperesre legkedvezőbb maximális mértékben fogadta el.
A felperes ténylegesen a rendelkezésre álló, a per anyagává tett bizonyítékoknak a Pp. 206. §-ában foglaltakon alapuló bírói mérlegelését támadta. A Legfelsőbb Bíróság azonban már számos esetben rámutatott arra, hogy a felülvizsgálati eljárásban a bizonyítékok felülmérlegelésére csak akkor van mód, ha a tényállás iratellenes, a bizonyítékok mérlegelése okszerűtlen, kirívóan logikátlan. A perbeli esetben azonban erről szó sincs. Megalapozatlanságra, valamint a bizonyítékok téves mérlegelésére alapított felülvizsgálati kérelem sikerre nem vezethet.
Mindezek folytán a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a jogerős ítélet a jogszabályoknak megfelelt, ezért a felülvizsgálati kérelemmel támadott másodfokú ítéletet a Pp. 275/A. §-ának (1) bekezdésében foglaltak alapján hatályában fenntartotta.
(Legfelsőbb Bíróság Kfv. II. 28.420/1998. sz.)