adozona.hu
AVI 2000.1.7
AVI 2000.1.7
A szerződés minősítésekor a szerződés egészének tartalmát kell értékelni [1990. évi XCI. tv. 1. § (7) bek.]
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
A felperes 1991. november 1-jén lízing-szerződést kötött a felperesi beavatkozó lízingbeadóval. A szerződés szerint a felperes egy Hyndai Pony személygépkocsit lízingelt; a szerződés aláírásával egyidejűleg 520 219 Ft-ot kifizetett, további két részlet 1991. december 1-jén és december 16-án volt esedékes, a szerződés lejárta 1991. december 31. volt, amikor 10 000 Ft maradványértéken a gépkocsi a felperes tulajdonába került. A felperes összesen 1 040 338 Ft-ot fizetett ki. A beavatkozó felhata...
AVI 2000.1.7 A szerződés minősítésekor a szerződés egészének tartalmát kell értékelni [1990. évi XCI. tv. 1. § (7) bek.]
A felperes 1991. november 1-jén lízing-szerződést kötött a felperesi beavatkozó lízingbeadóval. A szerződés szerint a felperes egy Hyndai Pony személygépkocsit lízingelt; a szerződés aláírásával egyidejűleg 520 219 Ft-ot kifizetett, további két részlet 1991. december 1-jén és december 16-án volt esedékes, a szerződés lejárta 1991. december 31. volt, amikor 10 000 Ft maradványértéken a gépkocsi a felperes tulajdonába került. A felperes összesen 1 040 338 Ft-ot fizetett ki. A beavatkozó felhatalmazta a felperest, hogy a lízingelni kívánt gépkocsit kiválassza, átvegye, a gépkocsi átírásánál eljárjon. A felperes a gépkocsit 1991. december 1-jén nyilvántartásba vette és 1992. I. negyedévében az értékét értékcsökkenési leírás elszámolásával nullára leírta. A lízingdíjat 1991. évben költségként elszámolta, a maradványértéket 1992. január 16-án fizette ki a beavatkozónak.Az adóhatóság 1992-93. évekre vizsgálatot tartott a felperesnél. Ennek eredményeként az 1994. szeptember 5-én kelt határozatával a felperes terhére 105 000 Ft általános forgalmi adóhiányt, 166 000 Ft vállalkozási nyereségadó-hiányt állapított meg, valamint 135 000 Ft bírság és 229 000 Ft késedelmi pótlék megfizetésére kötelezte. A fellebbezés folytán eljárt alperes az első fokú határozatot az 1994. november 29-én kelt határozatával megváltoztatta, a bírságot 94 000 Ft-ra és a késedelmi pótlékot 186 000 Ft-ra szállította le, egyebekben a határozatot nem érintette.
A felperes keresetében a 166 000 Ft vállalkozási nyereségadó, a hozzá kapcsolódó bírság és késedelmi pótlékra vonatkozó rendelkezések hatályon kívül helyezését kérte. Álláspontja szerint az általa kötött lízingszerződés mindenben megfelelt az ilyen szerződések jellemzőinek, ezért az adóhatóság nem volt jogosult annak átminősítésére.
Az elsőfokú bíróság a keresettel támadott határozatot megváltoztatta és a 166 000 Ft vállalkozási nyereségadó-hiány megállapítását törölte, a kiszabott bírságból 42 000 Ft-ot, a késedelmi pótlékból 124 000 Ft-ot törölt. Az elsőfokú bíróság megállapította, hogy a felek által kötött szerződés megfelelt a lízing-szerződés főbb jellemzőinek, a felperes helyesen vonta le annak adójogi konzekvenciáit, így a terhére megállapított adóhiány nem állt fenn.
Az elsőfokú bíróság ítélete ellen az alperes fellebbezett, a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta és a felperes keresetét elutasította. Ítéletének indokolásában kifejtette, hogy az adóhatóság az adózás rendjéről szóló módosított, 1990. évi XCI. törvény (a továbbiakban: Art.) 1. § (7) bekezdése alapján helyesen járt el akkor, amikor a felperes által kötött szerződést a valódi tartalma alapján értékelte. A felperes helytállóan hivatkozott arra, hogy a szerződő felek a szerződési szabadság alapján maguk dönthetnek a megállapodásuk elnevezéséről, tartalmi elemeiről. Az adóhatóság a felek egymás közötti viszonyában a szerződés megváltoztatására természetesen nem jogosult, jogosult azonban arra - jogszabályi felhatalmazás alapján -, hogy a szerződéseket valódi tartalmuk szerint értékelje és ebből adójogi konzekvenciát vonjon le. A másodfokú bíróság nem vitatta, hogy a felperes és a lízingbeadó a szerződést lízing-szerződésnek minősítette, akaratuk arra irányult, hogy ennek megfelelően adózzanak. A szerződés elemeiből és a tényekből a másodfokú bíróság azonban arra a következtetésre jutott, hogy valójában a felek adásvételi szerződést kötöttek. A felperes a szerződés megkötését követően igen rövid időn belül - mintegy két hét alatt - teljes egészében kifizette a teljes vételárat. Ehhez képest névleges, 10 000 Ft-os maradványérték feltüntetése és tulajdonjog fenntartása színleltnek tekinthető, különös tekintettel arra, hogy a forgalmi engedélyben első tulajdonosként a felperest jegyezték be, lízing-szerződés esetében pedig a tulajdonjog a lízingbeadóé, a lízingbe vevőt csak a dolog birtoklása, használata illeti meg, majd - külön megállapodás esetén - kerülhet sor maradványértéken a lízingelt dolog megvásárlására - a lízingbeadó eredeti tulajdonostól.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, amelyben annak hatályon kívül helyezését és az első fokú ítélet helybenhagyását kérte. Álláspontja szerint a másodfokú bíróság a következtetésének levonásakor figyelmen kívül hagyta és ezzel megsértette a Ptk. 234. § (2) bekezdését, miszerint ha valamely semmis szerződés más szerződés érvényességi kellékeinek megfelel, ez utóbbi érvényes, kivéve, ha ez a felek feltehető szándékával ellenkezik. A másodfokú bíróság a szerződés valódi tartalmának vizsgálatakor a szerződés egy elemét, az időtartamát emelte ki és abból következtetett arra, hogy a felek valójában adásvételi szerződést kötöttek. Véleménye szerint a lízing-szerződés összetettsége miatt a Ptk. 207. § (4) bekezdésének alkalmazásához nem elegendő egyetlen szerződési elem kiragadása, szükséges a szerződés valamennyi elemét vizsgálni, egybevetni a felek nyilatkozataival és eljárásával. A lízing-szerződésben a futamidő lejárta után a lízingelt dolog a lízingbe vevő tulajdonába kerül, ezért véleménye szerint teljesen természetes és indokolt, hogy azt ő válassza ki és állapodjon meg a garanciális kérdésekben is. Hangsúlyozta, hogy 1991-ben az adójogi szabályok a lízing-szerződésekre előírásokat nem tartalmaztak. Nem ütközött tehát jogszabályi előírásba olyan szerződés kötése, melynek következtében "kedvezőbb" adózási lehetősége állt fenn. Hivatkozott e körben a Legfelsőbb Bíróság egyik eseti döntésére.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályban tartását kérte.
A felperesi beavatkozó a felülvizsgálati kérelemben foglaltakkal egyetértett.
A Legfelsőbb Bíróság a Főváros Bíróság ítéletét hatályában fenntartotta.
A perben rendelkezésre állt iratok tanúsága szerint nem vitás, hogy a felperes és a felperesi beavatkozó 1991. november 1-jén személygépkocsira vonatkozó lízing-szerződést kötöttek egymással. A szerződés tartalmi elemzéséből és gyakorlati megvalósulásának módjából az volt megállapítható, hogy a szerződés az adásvétel, bérlet, részletvétel sajátosságait egyaránt hordozza. A felek szerződéses szabadsága körébe tartozik az általuk kötött szerződés megnevezése, tartalmának meghatározása. Egyetértett azonban a Legfelsőbb Bíróság a Fővárosi Bíróság azon álláspontjával, hogy az adóhatóság adójogi szempontból jogosult vizsgálni a szerződés konkrét tartalmát és annak eredményeként a szerződést a tényleges tartalomnak megfelelően - adójogi értékelését illetően - átminősíteni, még azon esetben is, ha a felek szerződési akarata nem olyan típusú szerződés megkötésére irányult.
A perbeli esetben kétségtelen, hogy a szerződés nem tekinthető a klasszikus értelemben vett adásvételi szerződésnek. A szerződés elemeinek egyenkénti és összességében történt értékelése és egybevetése, továbbá a fizetési kondíciók meghatározása - a futamidő tartama, a részletek ütemezése és összegszerűsége, a szerződés bonyolításának körülményei, a felperes részére a közvetlen kiválasztás, birtokbavétel, garanciális jogokat illető megállapodás átruházása - mind a szerződés típusának meghatározásakor az adásvételi szerződés ismérveinek dominanciáját támasztják alá, a jogerős ítélet tehát a tényeket, bizonyítékokat helyesen értékelte.
A másodfokú bíróság nem egyetlen szerződési elemet ragadott ki, ellenkezőleg, a szerződés egészének tartalmát értékelte - helyesen.
A felperes által hivatkozott legfelsőbb bírósági eseti döntés tényállási elemeit tekintve alapvetően különbözött a perbeli ügytől, ott ugyanis a szerződést kötő felek szándéka valóban olyan szerződés megkötésére irányult, melynek alapján a felperes a szerződés tárgyát képező ingatlan tulajdonjogát csak hosszabb időszak eltelte után szerezte meg és ezen időszak alatt részletekben lízingdíjat tartozott fizetni. Ez a lízingdíj az ingatlan értékén felül magában foglalta a használat ellenértékét is, ezért az a jogügylet a Ptk. 376. § (1) bekezdésében szabályozott részletvétel fogalmi körébe nem vonható. Ezen körülmények a perbeli ügyben - ilyen összefüggésben - nem állapíthatók meg.
A jogerős ítélet az 1992-93. évekre jóváírt adókülönbözet tekintetében nem tartalmaz rendelkezést, így az a felülvizsgálati eljárás keretében sem volt vizsgálható.
Mindezen körülményre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálat eredményeként azt állapította meg, hogy a jogerős ítélet a felülvizsgálati kérelemben megjelölt jogszabályokat nem sértette meg, ezért azt a Pp. 275/A. § (1) bekezdése alapján hatályában fenntartotta.
(Legfelsőbb Bíróság Kfv. V. 28.695/1997. sz.)