adozona.hu
AVI 1998.11.115
AVI 1998.11.115
Az Art. 60. §-ának (7) bekezdése szerinti felhívásban közölt jövedelemhatár nem az adózó tevékenységi körének megfelelő megjelölése - nem eljárási törvénysértés, és nem akadálya annak, hogy az adózó a nyilatkozattételi kötelezettségének eleget tegyen. Ennek elmulasztása esetén törvényes a mulasztási bírság kiszabása [Art. 17. § (1) bek. a) pont, 18. § (1) bek., 20. § (1) bek., 60. § (7) bek., 7704/1996. (PK. 18.) PM sz. irányelv].
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
A perbeli iratokból megállapítható tényállás szerint a felperest az elsőfokú adóhatóság az adózás rendjéről szóló 1990. évi XCI. törvény (Art.) 60. §-ának (7) bekezdésére figyelemmel 1997. október 3-án nyilatkozattételre szólította fel az 1996. évi személyi jövedelemadó-bevallásával kapcsolatban, csatolva ahhoz a nyilatkozattételhez szükséges formanyomtatványt és a kitöltési útmutatót.
A felhívás az alperes által sem vitatottan a pénzügyminiszter 7704/1996. (PK. 18.) számú irányelvében közöl...
AVI 1998.11.115 Az Art. 60. §-ának (7) bekezdése szerinti felhívásban közölt jövedelemhatár nem az adózó tevékenységi körének megfelelő megjelölése - nem eljárási törvénysértés, és nem akadálya annak, hogy az adózó a nyilatkozattételi kötelezettségének eleget tegyen. Ennek elmulasztása esetén törvényes a mulasztási bírság kiszabása [Art. 17. § (1) bek. a) pont, 18. § (1) bek., 20. § (1) bek., 60. § (7) bek., 7704/1996. (PK. 18.) PM sz. irányelv].
A perbeli iratokból megállapítható tényállás szerint a felperest az elsőfokú adóhatóság az adózás rendjéről szóló 1990. évi XCI. törvény (Art.) 60. §-ának (7) bekezdésére figyelemmel 1997. október 3-án nyilatkozattételre szólította fel az 1996. évi személyi jövedelemadó-bevallásával kapcsolatban, csatolva ahhoz a nyilatkozattételhez szükséges formanyomtatványt és a kitöltési útmutatót.A felhívás az alperes által sem vitatottan a pénzügyminiszter 7704/1996. (PK. 18.) számú irányelvében közölt jövedelemhatárok közül a felperesre irányadóként a vegyes kereskedésre vonatkozó jövedelemhatárt tartalmazta, és a nyilatkozattételi kötelezettséget arra tekintettel írta elő, hogy a felperes bevallása ezt a jövedelemhatárt nem érte el.
A felperes a fellebbezéséhez fénymásolatban csatolt levél tanúsága szerint még október 14-én közölte az elsőfokú adóhatósággal, hogy 1993. január l-jétől kezdődően a fő tevékenységi köre vegyes kereskedésről személyszállító tevékenységre változott, ezzel kapcsolatosan becsatolta az adatmódosító lapot, és kérte, hogy az elsőfokú adóhatóság a fő szakma szerinti besorolását ennek megfelelően változtassa meg. Közölte, hogy a helytelen besorolás miatt a nyilatkozattételi kötelezettségének nem tud eleget tenni. Az adatmódosító lap kitöltése nem volt megfelelő, abból a módosítás iránti kérelem hiányzott.
Az elsőfokú hatóság a nyilatkozattételre megszabott határidő eredménytelen elteltét követően meghozott határozatában a felperes terhére nyilatkozattételi kötelezettség elmulasztása miatt 30 000 Ft mulasztási bírságot szabott ki. Az elsőfokú határozatot a fellebbezési eljárásban eljárt alperes a keresettel támadott határozatában helybenhagyta.
A felperes keresetében az alperes határozatának hatályon kívül helyezését kérte. Álláspontja szerint az adóhatóság eljárási hibát vétett, amikor a nyilatkozattételre felszólítást követően írt válaszlevelében foglaltaknak nem tett eleget, a szakmai besorolását nem módosította, az új besorolásnak megfelelő jövedelemhatárt vele nem közölte, és ezzel lehetetlenné tette számára, hogy a megfelelő határidőn belül önellenőrzéssel módosítsa az l996. évre benyújtott adóbevallását. A felhívás tehát törvényellenesen akarta arra szorítani, hogy az általa nem gyakorolt szakma után számoljon el jövedelmével.
Álláspontja szerint mindaddig nem volt helye mulasztási bírság kiszabásának, amíg az adatmódosító lap alapján a tevékenységében bekövetkezett változást az adóhatóság a nyilvántartásában át nem vezeti, és a módosított tevékenységi kör szerinti értékhatárt közölve ismételten fel nem hívja a nyilatkozattételi kötelezettsége teljesítésére.
Az alperes ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte.
Álláspontja szerint a mulasztás azzal megvalósult, hogy a felperes a nyilatkozatát sem a felhívásban biztosított 15 nap alatt, sem az elsőfokú határozat felterjesztéséig nem küldte vissza az adóhatósághoz. Az ügy érdemére pedig nincs kihatással az a tény, hogy a felperes melyik szakmai kategóriába tartozik, ugyanis az 1996. évi bevallott jövedelme még a ténylegesen végzett személyszállítási tevékenységhez meghatározott elvárható minimáljövedelmet sem érte el.
Az elsőfokú bíróság ítéletében a felperes keresetét elutasította, egyetértve az alperes által előadott indokokkal. Az elsőfokú ítélet ellen előterjesztett fellebbezésében a felperes korábbi indokait megismételve ismételten arra hivatkozott, hogy az elsőfokú adóhatóság eljárása során eljárási hibát vétett, amikor beadványa ellenére nem törekedett a valós tények tisztázására, és nem adta meg a lehetőséget a valós tényeknek megfelelő jövedelem-kiegészítésre. Az Art. l. §-ának (5) bekezdéséből és az államigazgatási eljárásról szóló 1957. évi IV. tv 26. §-ából következően mindaddig nem lehetett volna a terhére mulasztást megállapítani, amíg a tényleges tevékenységi körre vonatkozóan az adóhatóság a tényállást nem tisztázta.
Ebből a szempontból közömbös az a tény, hogy az adatmódosító lap kitöltése helyes volt-e, minthogy a bírság kiszabásának az alapja nem ez volt.
A megyei bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
Az indokolás szerint az Art. 17. §-a (1) bekezdésének a) pontjából, 18. §-ának (1) bekezdéséből és 20. §-ának (1) bekezdéséből következően az egyéni vállalkozó az adóját maga köteles megállapítani, bevallani és megfizetni és a kötelezettségének az erre a célra rendszeresített nyomtatványon történő adóbevallással köteles eleget tenni.
Az Art. 6. §-ának (7) bekezdése 1996. január l-jével új szabályt vezetett be, amelynek célja a módosító törvény indokolásából megállapíthatóan is az volt, hogy elősegítse az eltitkolt, adózatlan jövedelmek felderítését, és ehhez kapcsolódóan az adóhatóság részére tágabb teret biztosítson a ténylegesen elért jövedelmek megállapítása körében a becslés alkalmazásához.
Ennek érdekében írta elő az Art. 60. §-ának (7) bekezdése az adóhatóság részére is az adózók felhívását az adóbevallásban közölt adatok kiegészítésére abban az esetben, ha bevallott jövedelmük nem éri el a mindenkori minimálbérre, a tevékenység gyakorlásának körülményeire, a területi és szakmai sajátosságokra figyelemmel kialakított összeghatárokat, amelyeknek megállapítására a törvény a pénzügyminisztert hatalmazta fel.
Amint az a 7704/1996. (PK. 18.) PM számú irányelvből is kiderült, maga az irányelv kötlező jogi normát nem, csupán ajánlást közölt az adóhatóságok felé, megjelölve azokat a szakmánkénti értékhatárokat, amelyek el nem érése esetén indokolt az Art. 60. §-ának (7) bekezdésében foglalt felhívás kibocsátása.
Mindezek alapján tehát a felhívás célja alapvetően az volt, hogy az az adózó, akinek bevallott jövedelme az irányelvben közölt értékhatárt nem érte el, adjon számot az adóévben szerzett összes jövedelme (bevétel) felhasználásáról, kiadásáról, ráfordításáról és befektetéséről, továbbá annak forrásairól. A nyilatkozat alapján kellett az adóhatóságnak megvizsgálni azt, hogy a nyilatkozatban megjelölt felhasználásra a magánszemélynek a bevallott jövedelme és egyéb forrása nyújthatott-e elegendő fedezetet.
Amennyiben ez a feltétel nem volt adott, és a magánszemély a bevallásában közölt adatok hitelességét nem tudta nyilatkozatában alátámasztani, mód nyílt arra, hogy az adóhatóság az adózó jövedelmét becslés útján állapítsa meg.
A hivatkozott jogszabályi rendelkezésből tehát megállapítható, hogy az adott tevékenységhez kapcsolódóan a pénzügyminiszter irányelvében közölt összeghatár el nem érése csupán indoka volt a nyilatkozattételre felhívásnak, annak célja azonban az adózó elszámoltatása volt. Lényegében tehát lehetőséget biztosított arra az adózónak, hogy újból megvizsgálja saját bevallását, és amennyiben az nem a ténylegesen elért jövedelmét tartalmazta, az adóellenőrzésre vonatkozó súlyos jogkövetkezmények terhe nélkül korrigálhassa a valóságnak meg nem felelő bevallását.
Abban az esetben azonban, ha bevallása megfelelt a ténylegesen elért jövedelmének, az adózót csupán annyi kötelezettség terhelte, hogy számot adjon az adóévben szerzett jövedelme felhasználásáról.
Kétségtelen, hogy az alperes a felperes részére megküldött felhívásban a nyilatkozattételre felhívást megalapozó tényeket helytelenül, nem a tényleges szakmai szerinti jövedelemhatár megjelölésével közölt. Ez a tévedés azonban nem meríti ki a törvénysértés fogalmát.
Az Art. 60. §-ának (7) bekezdése ugyanis egyfelől nem írja elő a pénzügyminiszteri irányelvben kialakított összeghatárok adózóval való közlését, annak csupán annyiban van jelentősége, hogy az adóhatóság ez alapján választja ki azokat az adózókat, akiket nyilatkozattételre hív fel. Másfelől pedig a jogszabályi rendelkezés megfogalmazásából következően az adózónak a tényleges bevételeiről és ráfordításáról kellett a nyilatkozattételben számot adnia, így sem a bevallás utólagos önellenőrzéssel történő helyesbítését, sem a nyilatkozattételt nem befolyásolta a pénzügyminiszter által megállapított szakmai jövedelemhatár.
Mindezekből következően tehát a felperest semmilyen hátrány nem érte abból, hogy az alperes a nyilatkozattételre felhívásban nem megfelelő jövedelemhatárt tüntetett fel. A felperest ugyanis a tévesen megállapított jövedelemhatár összege nem akadályozta meg abban, hogy bevallását, amennyiben az nem a valóságos adatokat tartalmazta, önellenőrzéssel helyesbítse, vagy ellenkező esetben a nyilatkozattételi kötelezettségének a bevallás adataira építve eleget tegyen. A bevallásnak és az elszámolásnak tehát mindenkor a tényleges adóköteles jövedelemhez kellett igazodnia és nem a PM irányelvben megszabott szakmai jövedelemhatárhoz.
Mindezekből következően a felperes a helytelenül közölt viszonyszám ellenére a nyilatkozattételi kötelezettsége teljesítésében sem volt gátolva, következésképpen annak elmulasztása miatt az Art. 74. §-a (13) bekezdésének a perbeli időszakban hatályos e) pontja alapján megalapozottan került sor vele szemben mulasztási bírság kiszabására.
A fenti indokok alapján a megyei bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét - a fellebbezést a Pp. 340. §-ának (1) bekezdése alapján tárgyaláson kívül elbírálva - a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése alapján helybenhagyta.
(Hajdú-Bihar Megyei Bíróság 3.Pf.21.417/1998. sz.)