adozona.hu
AVI 1997.8.104
AVI 1997.8.104
I. A jogértelmezési bizonytalanságot a bírság összegének meghatározásakor figyelembe kell venni [1990. évi XCI. tv 73. §]. II. A szerződés minősítése esetén az adóhatóság megállapítása nem hat ki a felek polgári jogviszonyára [1990. évi XCI. tv 1. § (7) bek.]
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
Az Adó- és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatal megyei igazgatósága II. ellenőrzési osztálya 1995. március 8-tól 1995. március 27-ig a költségvetési kapcsolatok átfogó ellenőrzését végezte a felperesnél az 1990. október -december időszakra vonatkozóan és az 1991-1993. évekre vonatkozóan.
Az adóellenőrzésről készült jegyzőkönyv megállapításai alapján az elsőfokú adóhatóság, a II. ellenőrzési osztály az 1995. május 23-án kelt határozatában a felperes terhére vállalkozási nyereségadó adónemben 1991. év...
AVI 1997.8.104 I. A jogértelmezési bizonytalanságot a bírság összegének meghatározásakor figyelembe kell venni [1990. évi XCI. tv 73. §].
II. A szerződés minősítése esetén az adóhatóság megállapítása nem hat ki a felek polgári jogviszonyára [1990. évi XCI. tv 1. § (7) bek.]
Az Adó- és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatal megyei igazgatósága II. ellenőrzési osztálya 1995. március 8-tól 1995. március 27-ig a költségvetési kapcsolatok átfogó ellenőrzését végezte a felperesnél az 1990. október -december időszakra vonatkozóan és az 1991-1993. évekre vonatkozóan.Az adóellenőrzésről készült jegyzőkönyv megállapításai alapján az elsőfokú adóhatóság, a II. ellenőrzési osztály az 1995. május 23-án kelt határozatában a felperes terhére vállalkozási nyereségadó adónemben 1991. évre vonatkozóan l 534 000 Ft adóhiányt, általános forgalmi adó adónemben 1990. évre vonatkozóan 92 000 Ft adóhiányt, 1991. évre vonatkozóan 386 000 Ft adóhiányt, központi műszaki fejlesztési hozzájárulás vonatkozásában 1992. évre 162 000 Ft hiányt állapított meg.
Az adóhatóság kötelezte a felperest az előző bekezdésben részletezett adóhiányok megfizetésére, továbbá kötelezte l 087 000 Ft adóbírság és 3 555 000 Ft késedelmi pótlék megfizetésére is.
A határozat indokolása szerint az alábbiak miatt került sor az adóhiány megállapítására:
A felperes mint lízingbevevő, a G. Kft-vel mint lízingbeadóval, 1991. március 6-án és 1991. március 20-án lízingszerződéseket kötött tehergépkocsik és billencs lízingbevételéről.
A szerződések szerint a lízing időtartama 24 hónap, ugyanakkor azonban a felperes a lízingdíjak 99%-át a szerződések keltét követő két hónapon belül kifizette.
Az adóhatóság az Art. 1. §-ának (7) bekezdése alapján a szerződéseket valódi tartalma szerint adásvételnek minősítette, ezért a felperes 1991. évi eredményét megnövelte, az eredménynövekedés következtében az felperes terhére vállalkozási nyereségadó-különbözet keletkezett, amely különbözet egy részére (l 534 000 Ft) adóhiány.
Az eredménynövekedéssel összefüggésben keletkezett a felperes terhére 1991. évre megállapított 386 000 Ft áfahiányból 364 000 Ft adóhiány, továbbá a megnövekedett 1991. évi vállalkozási nyereségadó-alap után központi műszaki fejlesztési hozzájárulási kifizetési kötelezettség is keletkezett.
A felperes megfellebbezte az elsőfokú határozatot, a fellebbezés elbírálása során az alperes az 1995. augusztus 4-én kelt határozatában úgy döntött, hogy az elsőfokú határozatot helybenhagyta.
A felperes a törvényes keresetindítási határidőn belül kérte a bíróságtól az általa jogszabálysértőnek tartott másodfokú határozat felülvizsgálatát.
A felperes az elsődleges kereseti kérelmében a közigazgatási határozatok megváltoztatását kérte, a lízingszerződésekkel kapcsolatosan megállapított fizetési kötelezettségeinek törlését, kérelmének lényege szerint jogszabálysértő az, hogy az adóhatóság a lízingszerződéseket adásvételi szerződéseknek minősítette, a felperes és a vele szerződő fél szerződéses akarata lízingszerződés megkötésére irányult, az adásvétel lényeges eleme, a tulajdonjog átruházása, csak a futamidő végén történt meg, illetve a lízing fogalmának meghatározására csak a társasági adóról szóló törvény 1992. január 1-jei hatálybalépésével került sor.
A felperes a másodlagos kereseti kérelmében kivételes méltánylást érdemlő körülményekre tekintettel az adóbírság mérséklését kérte.
Az alperes ellenkérelmében az elsődleges kereseti kérelem elutasítását kérte, kifejtve a másodfokú határozata indokolásában foglaltakat, egyúttal álláspontja alátámasztására bírósági eseti döntéseket csatolt, amelyeket a hasonló tárgyú perekben hoztak, az eseti döntések közül kettőt a Legfelsőbb Bíróság hozott.
A másodlagos kereseti kérelem tekintetében - az adóbírság mérséklése - az alperes a bíróság belátására bízta a döntést.
A felperes elsődleges kereseti kérelme nem megalapozott.
A bíróság a perbeli jogvita eldöntése szempontjából kiinduló pontnak az Alkotmánybíróság 724/B/1994. AB határozata indokolásában kifejtetteket tartja.
Az említett számú határozatban az Alkotmánybíróság az adózás rendjéről szóló, többször módosított 1990. évi XCI. törvény (Art.) 1. §-ának (7) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló bírói kezdeményezést, valamint e rendelkezéssel és ugyanezen törvény 101. §-ának (1) bekezdésével kapcsolatosan előterjesztett alkotmányjogi panaszt utasította el.
A határozat indokolása szerint az a szabály, hogy a szerződéseket - általában a jognyilatkozatokat - valóságos tartalmuk szerint kell megítélni, olyan általános jogelv, amelynek az Art-ben történt külön kimondása nélkül is érvényesülnie kell.
Az adóhatóság a polgári jog általános szabályai szerint is jogosult az adóalany szerződéseit valódi tartalmuk szerint minősíteni.
Az adóhatóság többletjogosultsága - mutatott rá az Alkotmánybíróság - az adóügyi jogviszony sajátosságaiból ered, az adóhatóság ugyanis saját értelmezését hatóságként érvényesítheti az adóügyi jogviszonyban anélkül, hogy annak helyes vagy téves volta kérdésében a bíróság előzetesen állást foglalt volna.
Az adóügyi és a polgári jogviszony egymástól elválik, az adóhatóság megállapítása nem hat ki a felek polgári jogi jogviszonyára.
Az adóhatóság minősítése kizárólag adóügyi szempontból releváns és az a közjogi viszonyban nem álló harmadik személyre (személyekre) kihatással nincs.
A bíróság álláspontja szerint az Alkotmánybíróság hivatkozott számú határozata indokolásában kifejtettek alapján jogszerűen járt el tehát az adóhatóság akkor, amikor a felperes által kötött szerződéseket az Art. 1. §-ának (7) bekezdése alapján - a szerződések adójogi vonzatának meghatározása során - a valódi tartalmuk szerint minősítette.
A bíróság a jelen perbeli esettel kapcsolatban teljes mértékben osztja a Legfelsőbb Bíróság azon eseti döntéseiben kifejtett jogi álláspontot, amely eseti döntések a Közigazgatási Gazdasági Döntvénytár 1995. évi decemberi számában 278-as sorszám alatt, illetve az Adó és Illeték 1996. évi áprilisi számában 53-as sorszám alatt kerültek közzétételre.
A hivatkozott eseti döntések lényege - a bíróság szerint - az, hogy a lízing valójában ott funkcionál, ahol a beruházásokhoz nem áll rendelkezésre elegendő és szükséges méretű mobilizálható tőke, lízingszerződésről valójában akkor lehet szó, ha az a lízingbevevő célja, hogy a lízingelt dolog ellenértékét, a lízingdíjat, a futamidő alatt, meghatározott ütemezés szerinti részletekben fizethesse ki, ezt követően pedig - a maradványérték kifizetése után - szerezze meg a lízingelt dolog tulajdonjogát.
Éppen ezért a bíróság szerint nem lehet szó lízingszerződésről ott, ahol - 24 hónapos futamidő mellett - a lízingdíj összegének lényegében véve 99%-át a szerződés megkötésétől számított kettő hónapon belül kiegyenlítik, ez a szerződés - az adójogi következmények levonása szempontjából - a valódi tartalmát tekintve adásvételnek minősül.
A felperes által kötött szerződések tehát az adójogi következmények szempontjából, a tulajdonátruházás időpontjától függetlenül, adásvételnek minősülnek, éppen ezért nem jogszabálysértő az alperes határozata, illetve az e határozatban helybenhagyott elsőfokú határozat, ezért a bíróság a felperes elsődleges kereseti kérelmét elutasította [Pp. 339. § (1) bekezdése].
A felperes másodlagos kereseti kérelme részben megalapozott.
A bíróság teljes mértékben osztja a Közigazgatási Gazdasági Döntvénytár 1994. évi augusztus-szeptember havi összevont számában a 99-101. oldalon közzétett eseti döntésben kifejtett jogi álláspontot, miszerint a kiszabott adóbírságot a bíróság - kivételes méltánylást érdemlő körülmény esetén - mérsékelheti, a közigazgatási szerv mérlegelése a bírói eljárásban felülvizsgálható.
A bíróság úgy ítélte meg, hogy a lízingszerződéssel kapcsolatos jogértelmezés 1991-ben még nem volt kialakult, ezért a felperes terhére tudatos jogsértés, adójogszabály kijátszása nem bizonyítható, a felperes jelenlegi helyzete - éppen a csődhelyzetből lábal ki -, a felperes működésének esetleges ellehetetlenítése senkinek sem állhat érdekében, ezért a bíróság az előzőekben felsoroltakat olyan körülményeknek tekinti, amelyek valóban kivételes méltánylást érdemlő körülmények, ezért a bíróság az Art. 73. §-ának (1) bekezdése alapján az adóbírságot az alábbiak szerint mérsékelte:
A bíróság az adózó mulasztására figyelemmel 10%-os mértékű adóbírságot tart indokoltnak, az adóhiány 2 174 000 Ft volt, ennek a 10%-a 217 400 Ft, ezért a bíróság az ezt az összeget meghaladó bírság, azaz 869 600 Ft-nak a megfizetése alól a felperest mentesítette.
Az ítélet ellen a felperes terjesztett elő fellebbezést, melyben az ítélet megváltoztatását és kereseti kérelmének való helyt adást kért. Hivatkozott a fellebbezésében arra, hogy a városi bíróság a tényállást teljes körűen feltárta, azonban helytelen jogi következtetésre jutott, amikor a lízingszerződést adásvételnek minősítette.
Az alperes fellebbezési ellenkérelmében az ítélet helybenhagyását kérte, helyes indokai alapján.
A felperes fellebbezése az alábbiak szerint nem alapos.
A peres iratokból megállapíthatóan, a felperes 1991. március 6-án, valamint március 20-án lízingszerződést kötött összesen 2 db RÁBA 26256, valamint l db RÁBA 26230 és l db IFA típusú tehergépkocsikra vonatkozóan. A szerződések értelmében a futamidő 24 hónap és a gépjárművek a futamidőt követően a megállapított maradványértéken kerülnek a lízingbevevő felperes tulajdonába.
A lízingdíjak a szerződés szerint 2 részletben voltak esedékesek, mégpedig az első részlet a szerződés aláírásakor, a második pedig az azt követő 1-2 hónapon belül és amelyeket a lízingbevevő teljesített is, vagyis a szerződés alapján a lízingelt dolog értékének 99%-át kifizette a felperes a szerződés aláírását követő 2 hónapon belül.
A szerződés egyes pontjaiban a felek rendelkeztek továbbá a lízing tárgyának üzemeltetéséről, a karbantartásról, valamint kimondták, hogy a tulajdonjog csak a futamidő lejártát követően kerül a lízingbevevőhöz.
Az adózás rendjéről szóló 1990. évi XCI. tv 1. §-ának (7) bekezdése akképpen rendelkezik többek között, hogy a szerződést valódi tartalma szerint kell minősíteni adójogi szempontból.
Nem vitásan a Ptk. 200. §-ának (1) bekezdése értelmében a szerződés tartalmát a felek szabadon állapítják meg, vagyis a szerződésre vonatkozó rendelkezésektől egyező akarattal eltérhetnek, ezt a jogszabály nem tiltja. Ebből viszont az is következik, hogy Ptk. a szerződési jog területén nem ismeri az ún. típuskényszert, hanem a típusszabadság alapján áll, és megengedi a feleknek az egyes szerződési típusok vegyítését. A szerződések minősítéséhez azonban azok valóságos tartalmából kell kiindulni.
A Ptk. 207. §-ának (1) bekezdése értelmében a szerződési nyilatkozatot vita esetén úgy kell értelmezni, ahogyan azt a másik félnek a nyilatkozó feltehető akaratára és az eset körülményeire tekintettel a szavak általánosan elfogadott jelentése szerint értenie kell.
A lízingszerződés a Ptk.-ban nem nevesített szerződés, vagyis megtalálhatók benne más, nevesített szerződés elemei, mint amilyen a bérlet és az adásvétel is, többek között.
A gazdasági életben a feleknek a lízingszerződés kötésével az a célja, hogy a lízingbevevő a dolog ellenértékét, vagyis a lízingdíjat a futamidő alatt meghatározott ütemezés szerinti részletekben fizesse, ezt követően pedig a maradványérték kifizetése után megszerezze a dolog tulajdonjogát.
A már említett Art. 1. §-ának (7) bekezdésének alkotmányossági vizsgálatával az Alkotmánybíróság a 724/B/1994. AB sz. határozatában foglalkozott, amikor is többek között megállapította, hogy az Art. fentebb hivatkozott rendelkezése az adóhatóságnak nem biztosít jogosultságot arra, hogy a szerződő felek szerződési szabadságába beavatkozzék. Azt adóügyi és a polgári jogi jogviszony egymástól elválik, és az adóhatóság megállapítása nem hat ki a felek polgári jogi jogviszonyára.
Egységes az ítélkezési gyakorlat abban a vonatkozásban, hogy az ilyen vegyes típusú szerződések minősítésénél azt a szerződést tekinti irányadónak, amelynek elemei a jogviszonyra leginkább jellemzőek, tehát adott esetben a szerződés egész tartalma dönti el, azt, hogy a jogviszonyra milyen jogszabályi rendelkezést kell alkalmazni.
A perbeli esetben a felperes a lízingszerződésben 24 hónapos futamidőt kötött ki, meghatározták a lízingdíj összegét, valamint azt, hogy ezt a lízingdíjat két részletben (aláíráskor és azt követő 1-2 hónapon belül) kell megfizetni. Ebből következően viszont a 24 hónapos futamidő kikötése már teljesen felesleges volt, hiszen a dolog ellenértékének mintegy 99%-a kifizetésre került. Ebből viszont az is következik, hogy a szerződés azon pontja, amely az 1% maradványérték ellenében való tulajdonjog-átruházásról rendelkezik, irreális vételi érték, és vételárnak semmiképpen sem fogadható el.
Mindezek kétségessé teszik tehát, hogy a felek szándéka a bérleti szerződés elemeit tartalmazó lízingszerződés megkötésére irányult volna, ellenkezőleg, éppen az adásvételi szerződést támasztják alá.
Az, hogy a szerződő felek a szerződésben a bérleti szerződés elemeire utaló szerződési nyilatkozatot is tettek, még nem jelenti azt, hogy a perbeli szerződésben ezek az elemek a dominánsak.
Az előzőekben kifejtettek tehát azt eredményezik, hogy a felperes részéről kifizetett összeg a gépjárművek beszerzési áraként és nem költségként minősülő bérleti díjként volt elszámolható, ezért fennáll az adóhiány, így az alperes jogszabálysértés nélkül hozta meg határozatát e vonatkozásban.
(Győr-Moson-Sopron Megyei Bíróság Pf.20.611/1996. sz.)