adozona.hu
AVI 1997.4.49
AVI 1997.4.49
Lízingszerződés esetén a szerződés minősítésekor vizsgálni kell a futamidő hosszát, a lízingdíj és a maradványérték összegét [1990. évi XCI. tv 1. § (7) bek.].
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
Az Adó- és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatal megyei igazgatósága ellenőrzési osztálya 1994. november 2-től 1994. december 18-ig az 1990-1993. évek vonatkozásában a költségvetési kapcsolatok átfogó ellenőrzését végezte el a D. Vadászati, Fouring és Kereskedelmi Kft. adózónál.
Az adóhatóság az adóellenőrzés során megállapította az alábbiakat:
A T. és F. Rt. mint lízingbeadó, és a D. Kft. mint lízingbevevő, az 1991. december 27-én Sopronban megkötött lízingszerződésben megállapodtak abban, hogy a D...
AVI 1997.4.49 Lízingszerződés esetén a szerződés minősítésekor vizsgálni kell a futamidő hosszát, a lízingdíj és a maradványérték összegét [1990. évi XCI. tv 1. § (7) bek.].
Az Adó- és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatal megyei igazgatósága ellenőrzési osztálya 1994. november 2-től 1994. december 18-ig az 1990-1993. évek vonatkozásában a költségvetési kapcsolatok átfogó ellenőrzését végezte el a D. Vadászati, Fouring és Kereskedelmi Kft. adózónál.Az adóhatóság az adóellenőrzés során megállapította az alábbiakat:
A T. és F. Rt. mint lízingbeadó, és a D. Kft. mint lízingbevevő, az 1991. december 27-én Sopronban megkötött lízingszerződésben megállapodtak abban, hogy a D. Kft. öt hónapos időtartamra áfával együtt, összesen 1 012 500 forintért lízingeli a HONDA CIVIC típusú személygépkocsit.
Az említett szerződés 2. pontja a lízingdíj fizetésére ütemezést nem tartalmazott, az előző bekezdésben foglalt összeget a kft. 1991. december 27-én ki is fizette a lízingbeadónak.
A szerződés 14. pontja szerint pedig a lízingbevevő 11 250 forint vételáron, maradványértéken jogosult a személygépkocsit megvásárolni, a szerződés záradéka szerint a kft. jogosult a vevő kijelölésére, vevőnek a későbbiekben a jelen per II. rendű felperesének ügyvezetőjét jelölték ki.
Az elsőfokú adóhatóság az Art. 1. §-ának (7) bekezdése alkalmazásával azt állapította meg, hogy az említett lízingszerződés valódi tartalma szerint adásvétel, ezért az adózó adózás előtti eredményét jogszerűtlen költségelszámolás miatt 1991-ben, 1992-ben és 1993-ban egyaránt megnövelte.
Az elsőfokú adóhatóság, az ellenőrzési osztály éppen ezért - az adóellenőrzésről készült jegyzőkönyv megállapításai alapján - az 1995. március 4-én kelt határozatában az adózó terhére 1991. évre vonatkozóan vállalkozási nyereségadó adónemben 266 ezer forint adóhiánynak minősülő adókülönbözetet állapított meg, továbbá az 1992. évre vonatkozóan társasági adó adónemben az adózó terhére 20 ezer forint adóhiánynak minősülő adókülönbözetet is megállapított.
Az említett határozatban kötelezték az adózót a vállalkozási nyereségadó és a társasági adó, valamint 143 ezer forint adóbírság és 359 ezer forint késedelmi pótlék megfizetésére.
Az adózó megfellebbezte az elsőfokú határozatot, a fellebbezés elbírálása során az alperes az 1995. április 27-én kelt határozatában úgy döntött, hogy az elsőfokú határozatot helybenhagyja.
A felperesek - akik a már említett adózó jogutódjai - a törvényes keresetindítási határidőn belül kérték az általuk jogszabálysértőnek tartott közigazgatási határozatok felülvizsgálatát.
A kereset lényege szerint a határozatok anyagi jogi szempontból jogszabálysértőek, mert az adóhatóságnak nincs joga polgári jogi szerződést semmisnek nyilvánítani, az alperes által hivatkozott AB határozat éppen arra mutat rá, hogy az adóhatóságnak nincs jogosultsága arra, hogy a szerződő felek szerződési autonómiájába beavatkozzon, továbbá a felperesek hivatkoztak arra, a Legfelsőbb Bíróság eseti döntésben úgy foglalt állást, az adásvétellel vegyes bérletnek minősíthető lízingszerződés megkötését nem akadályozza a felek azon szándéka, hogy a lízingbevevő adójogilag kedvezőbb helyzetbe kerüljön (Közigazgatási-Gazdasági Döntvénytár 1995. novemberi száma, 247-es jogeset).
Az alperes az ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte, egyrészt kifejtette a másodfokú határozat indokolásában foglaltakat, másrészt előadta azt, szerinte nem lehet az említett AB határozatból csupán egyetlen mondatot kiragadni, a határozat egész szövegét összefüggéseiben kell értelmezni, továbbá arra hivatkozott, hogy a Legfelsőbb Bíróság eseti döntése értelmében lízingszerződés kizártsága áll fenn a vételár túlnyomó részének a vételt követő 8 napon belüli megfizetése esetén (Közigazgatási-Gazdasági Döntvénytár 1995. decemberi száma, 278-as jogeset).
Az alperes továbbá csatolta a peres iratokhoz a Fővárosi Bíróság által hozott ítéleteket ismertető eseti döntéseket, miszerint a szerződéseket - azok adójogi vonzatának meghatározása során is - valódi tartalmuk szerint kell minősíteni, illetve nem tekinthető lízingszerződésnek az a szerződés, amelynek alapján az ellenérték megfizetése egy összegben, még a lízingfutamidő lejárta előtt megtörténik (közzététel: Közigazgatási-Gazdasági Döntvénytár 1993. január száma, 21-es és 22-es jogesetek, de közzétette őket a Közigazgatási-Gazdasági Döntvénytár 1994. augusztus-szeptemberi összevont száma is a 7-8. oldalakon, valamint a 11-13. oldalakon).
Az elsőfokú bíróság a felperesek keresetét elutasította.
A bíróság osztja azt az alperesi álláspontot, hogy a 724/B/1994. AB határozat teljes szövetének egészét kell a jogalkalmazóknak alkalmazni, nem lehet csak a határozat egy-egy mondatát az összefüggéseiből kiemelten értelmezni.
A Magyar Köztársaság Alkotmánybírósága az említett számú határozatában jogszabály alkotmányellenességének utólagos megállapítására irányuló bírói kezdeményezést, továbbá alkotmányjogi panasz tárgyában az alábbiak szerint határozott:
Az Alkotmánybíróság az adózás rendjéről szóló, többször módosított 1990. évi XCI. törvény 1. §-ának (7) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló bírói kezdeményezést, valamint a rendelkezéssel és e törvény 101. §-ának (1) bekezdésével kapcsolatos, előterjesztett alkotmányjogi panaszt elutasította.
A határozat indokolása értelmében az a szabály, hogy a szerződéseket - általában a jognyilatkozatokat - valóságos tartalmuk szerint kell megítélni, olyan általános jogelv, amelynek az Art.-ben történt külön kimondása nélkül is érvényesülnie kell.
Az adóhatóság a polgári jog általános szabályai szerint is jogosult az adóalany szerződéseit valódi tartalmuk szerint minősíteni.
Az adóhatóság többletjogosultsága - mutatott rá az Alkotmánybíróság - az adóügyi jogviszony sajátosságaiból ered, az adóhatóság ugyanis saját értelmezését hatóságként érvényesítheti az adóügyi jogviszonyban anélkül, hogy annak helyes vagy téves volta kérdésében a bíróság előzetesen állást foglalt volna.
A határozat indokolása azt is tartalmazza, hogy az adóügyi és a polgári jogi jogviszony egymástól elválik, az adóhatóság megállapítása nem hat ki a felek polgári jogi jogviszonyára.
Az adóhatóság minősítése kizárólag adóügyi szempontból releváns és az a közjogi viszonyban nem álló harmadik személyre (személyekre) kihatással nincs.
Mivel az adóhatóság értékelése a szerződő felek között polgári jogi jogviszony szempontjából közömbös, az Alkotmánybíróság álláspontja szerint nincs releváns alkotmányossági összefüggés a támadott rendelkezés és a szerződési autonómia között.
A határozat szerint a kifogásolt rendelkezés az alkotmányos védelem alatt álló szerződési szabadság oltalmazásának bírói garanciáit sem vonja el.
A bíróság álláspontja szerint tehát az adóhatóság jogszerűen járt el akkor, amikor - az adójogi vonzat meghatározása során - az adózó által kötött szerződést a valódi tartalma szerint minősítette [az adózás rendjéről szóló 1990. évi XCI. törvény 1991-ben hatályban volt 1. §-ának (7) bekezdése].
A bíróság a jelen perbeli esettel kapcsolatban teljes mértékben osztja azt az alperesi hivatkozást is, miszerint a jelen perbeli esettel kapcsolatos, helytálló eseti döntést a Legfelsőbb Bíróság azon eseti döntése tartalmazza, amely a döntvénytár 1995. évi decemberi számában 278. szám alatt került közzétételre.
A Ptk. 200. §-ának (1) bekezdése kimondja, hogy a szerződés tartalmát a felek szabadon állapíthatják meg, a szerződésre vonatkozó rendelkezésektől egyező akarattal eltérhetnek, ha jogszabály az eltérést nem tiltja.
A Ptk. tehát a szerződési jog területén nem ismeri a típuskényszert, a típusszabadság alapján áll és megengedi a feleknek az egyes szerződési típusok vegyítését.
A szerződések minősítésénél azonban azok valóságos tartalmából kell kiindulni. A lízingszerződés a Ptk.-ban nem nevesített szerződés.
A lízingszerződésben, így a felperesek jogelődje által a lízingbeadóval kötött szerződésben is megtalálhatók más nevesített szerződés elemei, mint amilyen a bérlet, illetőleg az adásvétel.
Az ítélkezési gyakorlat szerint az ilyen vegyes szerződések minősítésénél azt a szerződést tekinti irányadónak, amelynek elemei a jogviszonyra leginkább jellemzőek. A jelen perbeli esetben is az egész szerződés tartalma dönti el azt, hogy a jogviszonyra milyen jogszabályt kell alkalmazni.
A bíróság szerint az ítélet indokolása bevezető részében már ismertetett szerződés egész tartalmát minősítve, az adóhatóság helytállóan jutott arra a következtetésre, hogy a felperesek jogelődje által kötött szerződés adásvételi szerződésnek minősíthető, hiszen a lízingdíjat az adózó egy összegben már a szerződés megkötése napján ki is fizette, így a szerződés öt hónapos futamidejének kikötése teljesen felesleges volt, a lízingdíj tartalmilag vételárnak minősíthető.
Ezt az is alátámasztja, hogy a szerződésnek azon pontja, miszerint a dolog tulajdonjoga az öt hónapos futamidő lejárta után 11 250 forint maradványértéken kerül átruházásra, teljesen irreális összeg, vételárnak semmiképpen nem fogadható el.
Az előzőekben foglaltak tehát valóban kétségessé teszik azt, hogy a felek szándéka a bérleti szerződés elemeit tartalmazó lízingszerződés megkötésére irányult volna, sőt ellenkezőleg, az adásvételi szándékot támasztja alá. Mindez pedig azt eredményezi, hogy az adózó adózás előtti eredményét a jogszerűtlen költségelszámolás miatt jogszerűen növelte meg az adóhatóság és állapította meg ezzel összefüggésben az adóhiány fennállását.
A bíróság az ítélet indokolásának ebben a részben kifejtettek miatt - éppen a jelen per adatai alapján - nem tartja megalapozottnak a felperesnek Legfelsőbb Bíróság azon eseti döntésére való hivatkozást, amelyet a döntvénytár 1995. évi novemberi számban 247. szám alatt tettek közzé.
A bíróság tehát azt állapította meg, hogy az alperes határozata - és az e határozattal helybenhagyott elsőfokú határozat - nem jogszabálysértő, ezért a Pp. 339. §-ának (1) bekezdésében foglalt jogkörében eljárva, a felperesek keresetét elutasította. A bíróság az egyéb felperesi hivatkozásokat (APEH-segédlet, érte-e kár a költségvetést) nem tartja e perben relevánsnak.
Az ítélet ellen a felperesek terjesztettek elő fellebbezést, kérték annak megváltoztatását és a keresetüknek történő helyt adást. Hivatkoztak arra, hogy a városi bíróság nem a szerződés valódi tartama alapján minősítette a jogügyletet, szó sem volt a futamidő alatt adásvételről, így tehát helytelenül jutott a bíróság a jogi következtetésre.
Az alperes fellebbezési ellenkérelmében az ítélet helybenhagyását kérte, annak helyes indokaira figyelemmel.
A megyei bíróság a városi bíróság ítéletét helybenhagyta. Az indokolás szerint a peres iratokból megállapíthatóan a felperesek jogelődje 1991. december 27-én lízingszerződést kötött 1 db Honda Civic típusú személygépkocsira. A szerződés 1. pontja értelmében a futamidő 5 hónap, és a lízingdíj áfával együtt 1 012 500 forint. A szerződés 2. pontja értelmében ezt a lízingdíjat a szerződés aláírásakor kell a lízingbevevőnek megfizetni.
A megkötött szerződés 6. pontjában a felek a kárveszélyviselésről rendelkeztek, a 7. pontban pedig a birtokba adásról. A 14. pontban a felek kikötötték, hogy a futamidő lejártát követően 11 250 forint maradványértéken a gépkocsit a felperes megvásárolja.
A felperes a szerződésnek megfelelően az aláírás napján, tehát 1991. december 27-én a lízingdíjat teljes egészében átutalta a lízingbeadónak. Az adózás rendjéről szóló 1990. évi XCI. tv 1. §-ának (7) bekezdése akképpen rendelkezik többek között, hogy a szerződést valódi tartalma szerint kell minősíteni adójogi szempontból.
Nem vitásan a Ptk. 200. §-ának (1) bekezdése értelmében a szerződés tartalmát a felek szabadon állapítják meg, vagyis a szerződésre vonatkozó rendelkezésektől egyező akarattal eltérhetnek, a jogszabály az eltérést nem tiltja. Ebből tehát az következik, hogy a Ptk. a szerződési jog területén nem ismeri az ún. típuskényszert, hanem a típusszabadság alapján áll, és megengedi a feleknek az egyes szerződési típusok vegyítését. A szerződések minősítéséhez azonban azok valóságos tartalmából kell kiindulni.
A Ptk. 207. §-ának (1) bekezdése értelmében a szerződési nyilatkozatot vita esetén úgy kell értelmezni, ahogyan azt a másik félnek a nyilatkozó feltehető akaratára és az eset körülményére tekintettel a szavak általánosan elfogadott jelentése szerint értenie kell.
A lízingszerződés a Polgári Törvénykönyvben nem nevesített szerződés, így megtalálhatók benne más nevesített szerződés elemei, mint amilyen a bérlet és az adásvétel is többek között.
A gazdasági életben a feleknek a lízingszerződés kötésével az a célja, hogy a lízingbevevő a dolog ellenértékét, vagyis a lízingdíjat a futamidő alatt meghatározott ütemezés szerint részletekben fizesse, ezt követően pedig a maradványérték kifizetése után megszerezze a dolog tulajdonjogát.
A már idézett Art. 1. §-a (7) bekezdésének alkotmányossági vizsgálatával az Alkotmánybíróság az 724/B/1994. AB határozatában foglalkozott, amikor is többek között megállapította, hogy az Art. fenti rendelkezése az adóhatóságnak nem biztosít jogosultságot arra, hogy a szerződő felek szerződési szabadságába beavatkozzék. Az adóügyi és a polgári jogi jogviszony egymástól elválik, és az adóhatóság megállapítása nem hat ki a felek polgári jogi jogviszonyára.
Egységes az ítélkezési gyakorlat abban a vonatkozásban, hogy az ilyen vegyes szerződések minősítésénél azt a szerződést tekinti irányadónak, amelynek elemei a jogviszonyra leginkább jellemzőek, adott esetben tehát a szerződés egész tartalma dönti el azt, hogy a jogviszonyra milyen jogszabályi rendelkezést kell alkalmazni.
A perbeli esetben a felek a lízingszerződésben 5 hónapos futamidőt kötöttek ki, meghatározva a lízingdíj összegét, és azt, hogy ezen lízingdíjat a felperes az aláírás napján egy összegben köteles megfizetni. Ebből kifolyólag az 5 hónapos futamidő kikötése a szerződésben teljesen felesleges volt, hiszen a dolog ellenértékének mintegy 99%-át a felperes a szerződés aláírásakor egy összegben ki is fizette. Ebből viszont az is következik, hogy a szerződésnek azon pontja, amely a dolog tulajdonjogát a futamidő lejárta után 11 250 forint maradványérték ellenében ruházza át a felperesre, teljesen irreális vételi érték, és a vételárnak semmiképpen sem fogadható el.
Mindezek tehát kétségessé teszik, hogy a felek szándéka a bérleti szerződés elemeit tartalmazó lízingszerződés megkötésére irányult volna, sőt ellenkezőleg, éppen az adásvételi szerződést támasztják alá. Az, hogy a szerződő felek a szerződésben a bérleti szerződés elemeire utaló szerződési nyilatkozatot is tettek (használat, javítás, kárveszélyviselés stb.) még nem jelenti azt, hogy a perbeli szerződésben ezek az elemek a dominánsak.
Az előzőekben kifejtettek tehát azt eredményezik, hogy a felperes részéről kifizetett összeg a gépkocsi beszerzési áraként és nem költségként minősülő bérleti díjként volt számolható, ezért fennáll az adóhiány, tehát az alperes jogszabálysértés nélkül hozta meg döntését.
(Győr-Moson-Sopron Megyei Bíróság Pf.20.349/1996. sz.)