adozona.hu
AVI 1996.8.105
AVI 1996.8.105
Az illeték alapjául szolgáló forgalmi érték meghatározása privatizációs árverésen történt tulajdonszerzés esetén [1990. évi XCIII. tv 69. § (1) bek., 70. § (1) bek., 102. § (1) bek. e) pont].
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
A felperes 1993. április 2-án adásvételi szerződést kötött az Állami Vagyonügynökséggel az N. H. S. u. 22. sz. alatt 125 m2 (telek: 399 m2) üzlethelyiségre. Az értékesítés nyilvános árverés útján történt. Az árverési hirdetményben az ingatlan kikiáltási árát 1 900 000 Ft-ban határozták meg. A vételár a vevőnek az árverésen tett utolsó tartott ára, azaz 7 050 000 Ft volt. A felperes 5 334 000 Ft névértékű kárpótlási jegyet vásárolt 72%-os árfolyamon, amelyet a vételár kifizetéséhez használt fe...
AVI 1996.8.105 Az illeték alapjául szolgáló forgalmi érték meghatározása privatizációs árverésen történt tulajdonszerzés esetén [1990. évi XCIII. tv 69. § (1) bek., 70. § (1) bek., 102. § (1) bek. e) pont].
A felperes 1993. április 2-án adásvételi szerződést kötött az Állami Vagyonügynökséggel az N. H. S. u. 22. sz. alatt 125 m2 (telek: 399 m2) üzlethelyiségre. Az értékesítés nyilvános árverés útján történt. Az árverési hirdetményben az ingatlan kikiáltási árát 1 900 000 Ft-ban határozták meg. A vételár a vevőnek az árverésen tett utolsó tartott ára, azaz 7 050 000 Ft volt. A felperes 5 334 000 Ft névértékű kárpótlási jegyet vásárolt 72%-os árfolyamon, amelyet a vételár kifizetéséhez használt fel.A megyei illetékhivatal a vételárból levonva az épületben található ingóságok értékét, azaz 291 900 Ft-ot, s az így megmaradó 6 758 000 Ft után vetette ki a visszterhes vagyonátruházási illetéket.
A felperes fellebbezéssel élt az illetékhivatal fizetési meghagyása ellen. A felperes a fellebbezést elutasította, és határozata indokolásában arra az álláspontra helyezkedett, hogy az illetékhivatal a jogszabálynak megfelelően járt el, amikor a forgalmi értéket az árverésen elért ár alapján állapította meg.
A felperes keresetet nyújtott be a városi bírósághoz, amelyben kérte, hogy a bíróság a kiszabandó illeték alapjául a privatizációs értékesítést megelőző hirdetményben szereplő 1 900 000 Ft-ot állapítsa meg az ingatlan forgalmi értékeként.
Az alperes a kereset elutasítására tett indítványt.
A bíróság ingatlanforgalmi szakértői bizonyítást rendelt el. Dr. P. István az 1994. november 6-án kelt szakvéleményében az ingatlan forgalmi értékét 2 584 000 Ft-ban határozta meg. Rögzítette azonban, hogy az értékbecslés során figyelmen kívül hagyta az ingatlanban működő üzlet érté két.
A bíróság további szakértői bizonyítást látott szükségesnek annak tisztázása érdekében, hogy az ingatlanban működő üzlet rendelkezik-e az ingatlanétól elkülönülő üzleti értékkel, illetve az ingatlanhoz kötődő üzleti értéke milyen összegre tehető.
Dr. Sz. Antal eseti szakértő 1995. április 16-án kelt szakvéleményében arra az álláspontra helyezkedett, hogy az üzletért adott vételár 6 758 000 Ft és az ingatlanforgalmi szakvélemény által megállapított ingatlanforgalmi érték 2 584 000 Ft közötti különbözet 4 174 000 Ft üzleti értéknek nevezhető.
A bíróság beszerezte a privatizációs árverés jegyzőkönyvét, amelyből megállapítható, hogy az árverésen kilenc pályázó vett részt. A kikiáltási ár 1 900 000 Ft közlését követően egy pályázó 3 500 000 Ft, a következő 4 000 000 Ft, a harmadik 4 950 000 Ft, a negyedik és ötödik 6 000 000 Ft, a hatodik 6 100 000 Ft, a hetedik 6 300 000 Ft, a nyolcadik 7 000 000 Ft és a felperes 7 050 000 Ft végső ajánlatot tett.
A felperes által becsatolt, a Budapest Értékpapír Rt. által kiállított letéti igazolás szerint a felperes 5 344 000 Ft névértékű kárpótlási jegyet helyezett letétbe és használt fel a vásárláshoz. A felperes elmondta, hogy ezen összegen kívül 95 000 Ft bánatpénzt számítottak be a vételárba.
Az adásvételi szerződésből megállapítható, hogy a felperes az ingatlant profilkötöttség nélkül vásárolta meg.
Az elsőfokú bíróság az alperes határozatát megváltoztatta és T. Ferencet 171 500 Ft illeték megfizetésére kötelezte.
Az indokolás rámutat, hogy az 1990. évi XCIII. törvény 102. §-a (1) bekezdésének e) pontja szerint e törvény alkalmazásában forgalmi érték az a pénzben kifejezett érték, amely a vagyontárgy eladása esetén - az illetékkötelezettség keletkezésekor volt állapotában, a vagyontárgyat terhelő adósságok figyelembevételével nélkül - árként általában elérhető.
A 18. § (1) bekezdése értelmében ingatlannak, valamint a (2) bekezdés meghatározott ingónak és vagyoni értékű jognak visszteher mellett, további öröklési vagy ajándékozási illeték alá nem eső, más módon történő megszerzése visszterhes vagyonátruházási illeték alá esik. Ezt a szabályt kell alkalmazni az öröklési szerződés alapján történő vagyonszerzésre is azzal, hogy az illetékkötelezettség keletkezésére a 3. § (1) bekezdése az irányadó.
Az adózás rendjéről szóló 1990. évi XCI. törvény 86. §-ának (1) bekezdése szerint az adóhatóság másodfokú jogerős érdemi határozatát a bíróság az adózó kérelmére jogszabálysértés esetén megváltoztatja vagy hatályon kívül helyezik, és ha szükséges az adóhatóságot új eljárás lefolytatására utasítja.
Az illetéktörvény 102. §-a (1) bekezdésének e) pontja előírásából az elsőfokú bíróság két törvényi szempontot kívánt kiemelni. Az egyik, hogy a forgalmi érték alapja az általában elérhető ár, a másik, hogy a pénzben kifejezett értéket kell figyelembe venni.
A privatizációs árverésen történt tulajdonszerzés illeték szempontjából azt a problémát veti fel, hogy speciális egyszeri tulajdonszerzésről van szó, amely a privatizációt követően értelemszerűen soha többet nem ismétlődhet meg.
Az általában elérhető ár tehát nem köthető az adott esetben fizetett vételárhoz, hiszen az a versenyhelyzet miatt nem tükrözheti a tényleges forgalmi árat. Ezért a bíróság az értékesítés konkrét körülményeit vizsgálta, amely leginkább az árverésen tett végső ajánlatok összegével jellemezhető. Az árverési jegyzőkönyvből kitűnik, hogy a kilenc pályázó közül négy (a relatív többség) 6 000 000 Ft körüli összegben tette meg végső ajánlatát. A reális forgalmi érték tehát valószínűleg ezen összeg körül mozoghat.
További, az értékesítés jelegéhez tapadó ártorzító tényező a kárpótlási jegyek fizetőeszközként való felhasználásának lehetősége.
A felperes által csatolt letéti igazolásból kitűnően a felperes a 7 050 000 Ft vételár megfizetéséhez 95 000 Ft készpénzt (a bánatpénzt) és 3 850 480 Ft-on (72 Ft-os árfolyamon) vásárolt kárpótlási jegyet használt fel. Készpénzként tehát összesen 3 935 480 Ft-ot használt fel. Ha átlagos árnak a 6 000 000 Ft-ot tekintjük, akkor ennek megfizetéséhez a felperesnek 3 349 350 Ft-ra lett volna szüksége. Ebből a készpénzösszegből azonban le kell vonni az illetékalapba be nem számító ingóságok értékelt, 291 900 Ft-tal csökkentett 5 708 100 Ft-os összegéből mennyi a készpénzre vetített összeg. Ez a bíróság számítása szerint 3 186 410 Ft, amelynek 5%-a adja a felperes által fizetendő illeték összegét.
Az elsőfokú bíróság utalt arra, hogy az illetéktörvény már hivatkozott 102. §-a (1) bekezdésének e) pontja alapján a forgalmi érték körébe tartozik az ingatlan azon üzleti értéke is, amely az ingatlanhoz kötődik. Figyelemmel arra, hogy a per tárgyát képező ingatlan korábban és a privatizációt követően is üzletként működött, nyilvánvalóan kötődik hozzá valamilyen mértékű olyan üzleti érték, amely a forgalmi értéknek is része. Ezért nem megalapozott az a felperesi álláspont, hogy a szűken vett ingatlanforgalmi értéken felüli értékrész az illeték kiszabása alapjául nem szolgálhat.
A fentiekre tekintettel az elsőfokú bíróság a másodfokú illetékhatósági határozatot megváltoztatta.
Az ítélet ellen az alperes fellebbezett.
A másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletet megváltoztatta és a felperes keresetét elutasította.
Az indokolás szerint az elsőfokú bíróság a tényállást helyesen állapította meg. A jogvita eldöntésére vonatkozó jogszabályok értelmezésével kapcsolatban kifejtett jogi álláspontját azonban a másodfokú bíróság nem osztja az alábbiak miatt.
A másodfokú bíróság álláspontja szerint - az It. rendelkezéseit szem előtt tartva - nincs jogszabályi alapja az elsőfokú ítélet szerinti forgalmi érték meghatározásának, ennek keretében az úgynevezett átlagos árverési ajánlat figyelembevételének és a kárpótlási jegy elkülönített számbavételének.
Helyesen hivatkozott az elsőfokú bíróság az It. 102. §-a (1) bekezdésének e) pontjára, amely a törvény alkalmazásában használható forgalmi érték fogalmát akként határozta meg, hogy "az a pénzben kifejezett érték, amely a vagyontárgy eladása esetén - az illetékkötelezettség keletkezésekor volt állapotában, a vagyontárgyat terhelő adósságok figyelembevétele nélkül - árként általában elérhető". A jogvita elbírálásakor azonban nem vonta mérlegelési körébe - és ezért tévesen döntött - az It. 69. §-ának (1) bekezdésében foglalt azon szabályt, amely úgy rendelkezik, hogy az illeték alapjául szolgáló forgalmi értéket az illetéket fizetésére kötelezett fél köteles bejelenteni. A forgalmi értéket tehát a szerződést kötő felek határozzák meg a jogügyletben, jelen perben az adásvételi szerződésben.
Az It. 70. §-ának (1) bekezdése kimondja, hogy ha a forgalmi értéket a felek nem tüntették fel, nem jelentették be, vagy a feltüntetett, illetőleg bejelentett érték az illetékhivatal megítélése szerint a forgalmi értéktől eltér, a forgalmi értéket az illetékhivatal állapítja meg. A felek által a jogügyletben megjelölt forgalmi érték tehát eltérhet a valós fogalmi értéktől - vagyis több is, kevesebb is lehet -, azonban a rendelkezés helyes értelmezése szerint a felek által megállapított forgalmi érték valódiságát csak az illetékhivatal jogosult vitatni.
A fizetésre kötelezett fél az illeték kiszabása után nincs abban a helyzetben, hogy utólagosan vitassa az általa kialkudott és megjelölt forgalmi érték - vételár - valódiságát, a valós forgalmi értéknek való megfelelőségét. Azt visszterhes jogügyletek esetében alku - vagy jelen perbeli esetben árverés - során alakították ki. Az It. 102. §-a (1) bekezdésének e) pontjában meghatározott forgalmi értékforgalom arra az esetre irányadó, amikor az illetékhivatal álláspontja szerint a szerződésben kikötött forgalmi érték a forgalomban általában elérhető árat nem érte el és emiatt nem valós. A felperes keresete tehát ez okból nem megalapozott.
Helyesen állapította meg az elsőfokú bíróság, hogy a Ptk. 117. §-a szerinti átruházással történő tulajdonszerzés sajátos formája az árverés - és ezen belül a privatizációs árverés - útján történő tulajdonszerzés. A forgalmi értéket ez esetben is a felek alakítják ki, meghatározva, hogy az adott ingatlan a piaci forgalomban mennyit ér. A felek által a szerződésben bejelentett érték képezi majd az illetékkiszabás alapját. Nem kizárt azonban, hogy a licittárgyaláson a vételár lényegesen alacsonyabban került meghatározásra, mint a valós forgalmi érték. Ez esetben az It. 70. §-a szerint megállapított, a valós forgalmi helyzetnek megfelelő forgalmi érték képezi majd - az illetékhivatal által megállapítottan - az illetékkiszabás alapját. A jelen esetben azonban az illetékhivatal az árverésen elért, a felek szerződésében foglalt (bejelentett) vételárat forgalmi értékként elfogadta, így a felperes utólag az attól való eltérést nem igényelheti.
Nem helytálló tehát az az érvelés, hogy a privatizációs árverésen adott ajánlat középarányos értéke adja a valós forgalmi értéket, és még inkább nem a kikiáltási ár. A privatizációs árverés nyilvános, azon bárki részt vehet, aki a pályázati feltételeknek megfelel. Ilyen szempontból teljesen azonos elbírálás alá esik a végrehajtási árverés keretében történő szerzéssel, amelyet követően szintén nincs helye az illetékkiszabás alapjául bejelentett vételár szerző fél által való vitatásának.
Helyesen mutatott rá az elsőfokú bíróság, hogy téves az a felperesi álláspont, amely szerint a forgalmi értéken belül az üzleti értéket - mint önálló forgalom tárgyát - el lehet és kell különíteni, melynek következtében az az illetékkiszabás alapjául nem szolgálhat.
Az üzleti vagy cégérték forgalmát és tartalmát a számvitelről szóló 1991. évi XXVIII. tv 38. §-ának (6) bekezdése határozza meg: üzleti vagy cégérték beszerzési árán a megvásárolt társaságért, vállalatért fizetett ellenérték és a megvásárolt társaság, vállalat egyes eszközeinek a kötelezettséggel csökkentett - e törvény szerint értékeléssel kialakított - értéke közötti különbözetet kell érteni, ha a fizetett ellenérték a magasabb. Ebből a meghatározásból az következik, hogy az üzleti értéket csak társaság vagy vállalat, illetve önálló gazdasági egység vásárlásakor, illetve értékelésekor lehet figyelembe venni. Az üzleti érték tehát csak ez esetben képezheti önálló forgalom tárgyát. E jogi terminológia tehát a gazdasági társaságok értékesítése és értékelése körében használatos és e körben fűződnek hozzá jogkövetkezmények.
Az ingatlanok általános forgalmában az üzleti érték csupán a vételár kialakítása során értéknövelő vagy értékcsökkentő tényező lehet. A hétköznapi szóhasználatban tehát az úgynevezett "üzleti érték" szerepet játszhat a vételár kialakítása során, azonban ahhoz nem fűződik olyan jogkövetkezmény, amely az It. szerint az illeték alapját befolyásolná. Az ingatlanokkal kapcsolatos adásvételi eljárás során az adott ingatlan forgalmi értékét általában befolyásolja az ingatlan fekvése, a közművesítettségi foka stb. A gazdasági célzattal vásárolt ingatlanok esetében értelemszerűen ehhez hozzájárul még több olyan körülmény, amely a szándékolt gazdasági cél előmozdítását könnyebbé, hatásosabbá teszi, például kereskedelmi, illetve vendéglátó egységek esetén az úgynevezett forgalmi szempontok, így különösen: elhelyezkedés, parkolási lehetőség. Ilyen lehet egy adott üzlet ismertsége, esetleges üzleti jó hírneve. Ez azonban az ingatlan forgalmi értékének meghatározása során értékelésre jut, így a külön "üzleti érték" megállapítására már nem kerülhet sor.
A periratok között 18. sorszám alatt elfekvő könyvszakértői vélemény önmagában is ellentmondó megállapításokat tartalmaz, így bizonyítékként nem értékelhető. A szakértő kifejtette, hogy a számviteli törvény szerinti cégérték a jelen perben nem alkalmazható, ugyanakkor az általános szóhasználat szerinti üzleti érték - álláspontja szerint - az ingatlan forgalmi értékén felül elkülöníthetően jelentkezik.
A felperes által megvásárolt üzletet az árverési hirdetményben funkció nélküliként hirdették meg. Ez azt jelenti, hogy a vevő minden kötöttség nélkül, bármilyen célra megvásárolhatta. A felperes maga is úgy nyilatkozott, hogy amikor megvásárolták, pénzügyi gondok miatt egyáltalában nem volt biztos, hogy a továbbiakban is vasboltként üzemeltetik. A magas licitáron történő vásárlásnak elsősorban az volt az oka, hogy - mivel a felperes vezette az üzletet - a licitből való kiesésük esetén édesapjával együtt munkanélkülivé váltak volna, továbbá bíztak abban, hogy jól bejáratott üzletről van szó. Az általuk "üzleti értéknek" nevezett érték tehát olyan, a köznyelv által használt fogalom, amelynek a vételár kialakításában jelentős szerepe lehet, azonban a törvényben meghatározott jogi terminológiától eltérő, és semmilyen joghatás nem fűződik hozzá, a forgalmi értéken belül elkülöníthető értéket nem képez.
Nem osztja a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság azon álláspontját, amely szerint a kárpótlási jegy fizetőeszközként való felhasználása olyan ártorzító tényező, hogy az illeték összegének kiszámításánál külön figyelembe kell venni. A tulajdonviszonyok rendezése érdekében az állam által az állampolgárok tulajdonában igazságtalanul okozott károk részleges kárpótlásáról szóló 1991. évi XXV. törvény (Kpt.) 5. §-ának (2) bekezdése határozza meg a kárpótlási jegy fogalmát. Eszerint: a kárpótlási jegy bemutatóra szóló, átruházható, a kárpótlás összegének megfelelő, az állammal szemben fennálló követelést névértékben megtestesítő értékpapír. A kárpótlási jegy tehát az egyes értékpapírok nyilvános forgalomba hozataláról és forgalmazásáról, valamint az értéktőzsdéről szóló 1990. évi VI. törvény hatálya alá tartozó, önálló forgalom tárgyát képező értékpapír, amelyet a Kpt. 7. §-ának (1) és (2) bekezdése értelmében a kárpótlásra jogosult - többek között - az állami tulajdon privatizációja során értékesítésre kerülő vagyontárgyak megvásárlására is felhasználhat. A kárpótlási jegy tehát pénzként funkcionál, vagyis ugyanolyan fizetőeszköz, mint a készpénz, a hitellevél vagy bármely kötvény. A szerződéskötés során tehát a felek - és így a felperes is - készpénz helyett, kárpótlási jeggyel fizethette meg a vételár egy részét. A kárpótlási jegy azonban csak a felperes vételi szándékát valamint a licitálásban való határozottabb közreműködését befolyásolta, a licitálást helyzetét könnyítette meg annyiban, hogy a névértéknél alacsonyabb összegéit jutott hozzá. A kárpótlási jeggyel történő fizetés azonban a vételárat nem befolyásolta, az It. 102. §-a (1) bekezdésének e) pontjában meghatározott forgalmi értékre egyáltalán nem hat ki.
A másodfokú bíróság a fentiek indokolt eltérő jogi álláspontja miatt az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése alapján megváltoztatta, és a felperes keresetét elutasította, mert az illetékfizetési kötelezettséget megállapító jogerős közigazgatási határozat nem jogszabálysértő.
(Zala Megyei Bíróság 3.Kpf.21.284/1995. sz.)