adozona.hu
AVI 1996.8.98
AVI 1996.8.98
Egyéb jövedelemnek minősül minden olyan jövedelem, amely a jogszabály rendelkezése folytán nem adómentes (1989. évi XLV. tv 30. §).
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
A felperes magánszemélynél az APEH megyei igazgatósága 1991. évre vonatkozóan személyi jövedelemadó-ellenőrzést végzett. Az ellenőrzés megállapításait az 1994. február 28. napján kelt jegyzőkönyv tartalmazza. A jegyzőkönyvi megállapításokra tekintettel az elsőfokú adóhatóság határozatában a felperes terhére 665 105 Ft adóhiánynak is minősülő adókülönbözetet állapított meg. Az adókülönbözet után 332 500 Ft adóbírságot és 540 600 Ft késedelmi pótlékot alkalmazott.
Az adóhatározat indokolása sz...
AVI 1996.8.98 Egyéb jövedelemnek minősül minden olyan jövedelem, amely a jogszabály rendelkezése folytán nem adómentes (1989. évi XLV. tv 30. §).
A felperes magánszemélynél az APEH megyei igazgatósága 1991. évre vonatkozóan személyi jövedelemadó-ellenőrzést végzett. Az ellenőrzés megállapításait az 1994. február 28. napján kelt jegyzőkönyv tartalmazza. A jegyzőkönyvi megállapításokra tekintettel az elsőfokú adóhatóság határozatában a felperes terhére 665 105 Ft adóhiánynak is minősülő adókülönbözetet állapított meg. Az adókülönbözet után 332 500 Ft adóbírságot és 540 600 Ft késedelmi pótlékot alkalmazott.Az adóhatározat indokolása szerint felperes és a D. Gmk között 1991. december 20. napján adásvételi szerződés jött létre, amelynek alapján felperes 100 Ft vételáron vásárolta meg a Mitsubishi Lancer típusú személygépkocsit. Ezt a szerződést az adóvizsgálat a szerződési érték tekintetében színleltnek minősítette. A szerződő felek eredeti szándéka a tulajdon átadásával adómentes jövedelem biztosítása volt, felperes részére. A szerződő felek az ellenőrzés felhívása ellenére a szerződés nem módosították, illetőleg valós értéknek továbbra is 100 Ft-ot jelöltek meg, ezért az adóvizsgálat az Art. 60. §-ának (1) bekezdése szerint az adókötelezettség meghatározásához becslést alkalmazott.
Az adóvizsgálat az amortizáció, illetőleg az értéknövekmény figyelembevételével l 368 035 Ft-ban jelölte meg a gépkocsi piaci értékét, amelyre tekintettel a felperes az átírási illeték figyelembevételével l 375 943 Ft vagyoni értékhez jutott, amely az 1989. évi XLV. tv 30. §-a alapján jövedelemnek minősül.
A felperesi fellebbezés alapján alperes határozatában az elsőfokú határozatot helybenhagyta.
Alperes határozatának indokolása szerint alaptan volt a felperesi fellebbezés azon kitétele, amely szerint azért nem terheli a felperes adófizetési kötelezettség, mivel az adóhatóság által adó alá vett jövedelem a törvény felsorolásában nem szerepel. Az 1989. évi XLV. tv 30. §-ának (1) bekezdése szerint a megszerzett jövedelem egyéb jövedelemnek minősül, és adó alá tartozik. A felperes és a gmk között létrejött adásvételi szerződésben szereplő irreálisan alacsony vételár miatt az adóhatóság az Art. 1. §-ának (7) bekezdése szerint jogszerűen alkalmazott becslési eljárást arra is tekintettel, hogy a szerződést valódi tartalma szerint kell minősíteni.
Szerződés ebben az esetben nem semmis a polgári jog szabályai szerint, azonban a semmisség vagy a megtámadhatóság adójogi szempontból közömbös, mivel az adókötelezettséget az Art. 1. §-ának (7) bekezdése szerint kell megállapítania. Az elsőfokú adóhatóság az Art. 60. §-a (2) bekezdésének tett eleget, amikor a törvénynek megfelelő valóságos adóalapot becslés útján valószínűsítette.
A felperes határidőben alperes határozatának bírósági felülvizsgálatát kérte.
A keresett az alperes határozatának felülvizsgálatára és hatályon kívül helyezésére irányult. A felperes továbbra is arra hivatkozott, az 1989. évi XLV. tv szerint az adásvételi szerződéssel megvásárolt személygépkocsi nem minősül természetbeni juttatásnak, illetőleg jövedelemnek. A felperes vitatta, hogy az adásvételi szerződés színlelt, és arra hivatkozott, hogy a felek szándéka tulajdon átruházására irányult, aminek megfelelő az adásvételi szerződés.
A szerződő felek a vételárat szabadon állapítják meg, ezért jogszabálysértő az adóhatóságok eljárása, mivel a vételárat a felek helyett állapították meg becslési eljárással.
A felperes másodlagosan a becslési eljárás eredményét is vitássá tette.
Az alperes érdemi nyilatkozatában határozati indokait fenntartva a kereset elutasítását kérte.
Az elsőfokú bíróság felperes keresetét nem találta alaposnak.
A perbeli vita lényegét a felperes és a D. Gmk között létrejött adásvételi szerződés adójogi következményei képezték. A bíróság a törvényességi felülvizsgálatot követően úgy foglalt állást, hogy az eljárt adóhatóságok nem sértettek jogszabályt.
A perbeli adatokból egyértelműen rögzíthető, hogy felperes és a D. Gmk között 1991. december 20. napján adásvételi szerződés jött létre, amelynek során felperes 100 Ft vételárért vásárolta meg az érintett gépkocsit.
A bíróság megítélése szerint nem képezheti vita tárgyát, hogy a szerződésben szereplő érték irreálisan alacsony, tulajdonképpen jelképes értéknek tekinthető. A D. Gmk kapcsolódó adóperéből, illetőleg jelen közigazgatási per adataiból az állapítható meg, hogy a felek elsősorban arra hivatkozással kötöttek 100 Ft értékre nézve adásvételi szerződést, mivel a D. Gmk könyvelésében a lízingelt személygépkocsi értéke a lízing futamidejét követően 100 Ft maradványértékén szerepelt.
A bíróság nyomatékosan utalt arra, hogy a személygépkocsi lízingkonstrukcióban fennálló maradványértéke semmiképpen nem tekinthető azonosnak a gépkocsi forgalmi értékével. Az 1991 augusztusában üzembe helyezett gépkocsi néhány hónapos használat után nyilvánvalóan nem 100 Ft-ot ér, így a szerződésben foglalt ilyen értéket minden további vizsgálat nélkül alaptalannak kell tekintem.
A bíróság nem vitatja felperes azon hivatkozását, amely szerint a polgári jog szabályai alapján a szerződő felek maguk határozzák meg a szerződés tartalmát, illetőleg állapítják meg a vételárat.
A polgári jog szabályai szerint a perben szereplő szerződés a szolgáltatás-ellenszolgáltatás vonatkozásában rendkívül jelentős aránytalanságot mutat.
A bíróság megítélése szerint ez a körülmény az Art. 1. §-ának (7) bekezdése szerint érvényesül, ami azt jelenti, hogy az adóhatóságnak az adókötelezettség körében a szerződés valódi tartalmát kell megállapítania. A szerződés valódi tartalma nyilvánvalóan az, hogy felperes megszerezze az érintett gépkocsi tulajdonjogát, lényegében jelképes áron.
Az adójog szempontjából azonban a szerződés akként minősül, hogy felperes a gépkocsi tulajdonjogának 100 Ft értéken történő megszerzésekor jelentős adózatlan jövedelemhez jutott. A bíróság ugyanis nem tartja vitathatónak, hogy felperes a szerződésben rögzített vételár, illetőleg a gépkocsi valós forgalmi értéke közötti különbözet vonatkozásában olyan jövedelemhez jutott, amely személyi jövedelemadó alá tartozik az 1989. évi XLV. tv rendelkezései szerint.
Nem kétséges, hogy ezt a jövedelmet a törvény nem nevesíti, azonban a 30. § rendelkezése alapján a 9-29. §-okban nem szabályozott bevételek esetében is adófizetési kötelezettség keletkezik. Az adóhatóságok tehát helyesen utaltak arra, hogy a felperesi bevétel valójában a törvény által nem nevesített "egyéb" bevétel alá tartozik, s mint ilyen adóköteles.
A bíróság a szerződésben szereplő irreálisan alacsony értékre tekintettel a becslési eljárási alkalmazását nem találta jogszabálysértőnek. A becsatolt szerződésből ugyanis megállapítható, hogy a szerződés alapján felperes esetében az adó valós alapjának megállapítása okirati úton nem lehetséges, az adózó iratai erre nem alkalmasak. Erre tekintettel az adóhatóságok jogszerűen alkalmaztak az Art. 60. §-a alapján becslési eljárást, mivel egyébként kizárólag ezen az úton lehetett megállapítani felperes esetében az adó valós alapját.
Felperes másodlagosan vitássá tette a becslési eljárás eredményét is.
A bíróság szakértői bizonyítás útján tisztázta az adóhatóságok által kimunkált forgalmi értéket. A bírósági J. Károly igazságügyi szakértő által elkészített szakvéleményt megalapozottnak és aggálymentesnek találta, azt ítéleti döntése alapjaként elfogadta. A szakértő az általa alkalmazott módszer alapján a gépkocsi szerzéskori forgalmi értékét l 308 000 Ft-ban rögzítette. Az adóhatóság viszont ugyanezen értéken l 368 035 Ft-ban állapította meg.
A szakértői véleményre tekintettel az adóhatóság által alkalmazott érték megalapozottnak tekinthető, arra is tekintettel, hogy az adóhatóság lényegileg más módszerrel állapította meg a gépkocsi forgalmi értékét.
A fentieket összegezve tehát a bíróság sem a becslési eljárás alkalmazását, illetőleg az Art. 1. §-a (7) bekezdésének alkalmazását, sem pedig a becslési eljárás eredményét nem találta jogszabálysértőnek.
Az ítélet ellen felperes terjesztett elő fellebbezést. Kérte annak megváltoztatását, és kereseti kérelmének megfelelően alperes határozatának hatályon kívül helyezését.
Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság ítélete és alperes keresettel támadott határozata jogszabálysértő. Kifejtette, hogy a szerződéskötés időpontjában nem volt olyan jogszabály, amely meghatározta volna, hogy a gazdasági társaság milyen értéken értékesítheti állóeszközeit, sőt a korabeli hivatalos tájékoztatókban megjelent APEH-állásfoglalások kifejezetten utaltak arra, hogy nincs akadálya annak, hogy a gazdasági társaság a tagja részére nyilvántartási értéken értékesítsen lízing útján szerzett vagyontárgyat.
A megkötött és az alperes által kifogásolt szerződés tehát nem sértett jogszabályt.
Hivatkozott arra, hogy az szja-tv 9-29. §-ai és 30. §-a felsorolásában sehol nem szerepel az adókötelezettséggel járó tevékenységek között személygépkocsi tulajdonjogának megszerzése. Így az ügylet semmiképpen nem eredményezhet a felperes számára adófizetési kötelezettséget. Megítélése szerint az adóhatóság téves jogalkalmazással az 1991. december 20. napján megkötött ügylet vonatkozásában irányadónak tekintette az 1991. évi XC. tv-vel módosított szja-tv 29/A. §-át, amely csak 1992. január 1. napján lépett hatályba. A gépkocsi értékét ugyanis az így módosított jogszabályi rendelkezésnek megfelelően állapította meg. A jogszabályt ezzel alperes visszamenőleges hatállyal alkalmazta.
Sérelmezte, hogy az elsőfokú bíróság K. Józsefné könyvszakértő szakvéleményét ítélkezésénél nem vette figyelembe, azt mellőzte, holott a szakértő álláspontja lényegében minden tekintettben egyező volt a felperes jogi álláspontjával.
Végezetül fellebbezésének kiegészítésében azt adta elő, hogy nem lehet szó természetbeni juttatásról sem, hiszen a gépkocsit, annak megvásárlását követően nem ő, hanem a férje használja, aki változatlanul tagja a D. Kft-nek mivel a kocsit ő nem használja, így adókötelezettsége sem keletkezett. Ennek igazolására 19 db pénztárbizonylatot csatolt be azzal, hogy férje részére ugyanezen a gépkocsi használata költségtérítése címén a D. Kft. kifizetéseket eszközölt.
A megyei bíróság az elsőfokú ítéletet helybenhagyta. Az indokolás szerint az elsőfokú bíróság ítéleti tényállását helyesen, a rendelkezésére álló bizonyítékokkal összhangban, azok körültekintő mérlegelésével állapította meg, s minden tekintetben helytálló az abból levont jogi következtetés.
A felperes és a D. Kft. között 1991. december 20. napján megkötött szerződés minden kétséget kizáróan adásvételi szerződés.
A szerződéskötés célja a gépkocsi elidegenítése volt az eladó részéről, míg a tulajdonjog megszerzése a vevő részéről. Azt, hogy ez volt az ügyleti akarat, az elsőfokú adóhatósági vizsgálat során a felek is megerősítették nyilatkozatukkal. Ebben a tekintetben a szerződés színleltnek nem tekinthető.
Az sem vitás, hogy a vételár 100 Ft-ban van megjelölve, s felperes ténylegesen ennyit is fizetett ki az eladó részére. A Ptk. 200. §-ának (1) bekezdése szerint a felek a szerződés tartalmát szabadon határozzák meg, míg a 201. § (1) bekezdésében foglaltak szerint a szerződéssel kikötött szolgáltatásért ellenszolgáltatás jár. Az esetben, ha a szolgáltatás és ellenszolgáltatás között feltűnően nagy az értékkülönbség, a sérelmet szenvedő fél a szerződés megtámadhatja. A megtámadható szerződés érvénytelen [Ptk. 235. § (1) bekezdés].
Teljesen nyilvánvaló, hogy a perbeli szerződésben meghatározott 100 Ft-os vételár - amely a szerződéskötés időpontjában 2 kg kenyér vagy 3 liter tej árával volt egyenértékű - messze nem fejezi ki az adásvétel tárgyát képező több mint l 300 000 Ft forgalmi értékű személygépkocsi értékét. Ebből az következik, hogy a szerződésben megjelölt vételár nem a szolgáltatás és ellenszolgáltatás egyenértékűségét fejezte ki, közöttük az aránytalanság feltűnően nagy. Az sem lehet vitás, hogy a felek a szerződés megkötésekor a gépkocsi valóságos értékével tisztában voltak, s azzal is, hogy az adásvételi szerződésben megjelölt vételár csupán szimbolikus. Mindebből az következik, hogy a vételárat nem a valóságos értékben jelölték meg, e tekintetben a szerződés színlelt szerződés, amely a Ptk. 207. §-ának (4) bekezdésében foglaltak szerint semmis, a szerződést a leplezett szerződés alapján kell megítélni.
A Ptk. fenti rendelkezését és az Art. 1. §-ának (7) bekezdésében foglalt rendelkezést együtt alkalmazva nem vonható le más következtetés, mint az, hogy adójogi szempontból a perbeli szerződésnek a vételárra vonatkozó rendelkezése színlelt - semmis -, azt a gépkocsi valóságos értékének megfelelően kell megállapítani.
Téves a felperes azon okfejtése, miszerint jogszabály nem tiltja akár maradványértéken való értékesítést sem, s emiatt adófizetési kötelezettség sem keletkezik.
Az adófizetési kötelezettség nem azért áll fenn, mert valaki jogszabályellenes vagy tiltott cselekményt követ el, hanem azért, ha valaki olyan jövedelemre tesz szert, amely adófizetési következménnyel jár. Az adófizetés nem csak jogszabályba ütköző cselekményeredmény, sőt tipikusan nem az. Jövedelmet ugyanis nem csak jogszabályba ütköző módon lehet szerezni.
Az, hogy felperes 100 Ft kifizetése mellett megszerezte az l millió Ft feletti értékű személygépkocsi tulajdonjogát, jövedelmet, bevételt eredményezett.
Az 1989. évi XLV. tv (szja-tv) 9-29. §-ai között sorolja fel az adóköteles, különböző jogcímeken szerzett jövedelmeket. Nem kétséges, hogy ezek között személygépkocsi vásárlása nem szerepel. A 30. § szerint: a 9-29. §-okban nem szabályozott bevételből ... az elszámolható költségek levonása után fennmaradó rész a jövedelem, "egyéb jövedelem" címszó alatt.
A 30. § a továbbiakban egyes különös "egyéb jövedelem" forrást sorol fel. Ez a felsorolás azonban nem taxatív. Ebből következik, hogy egyéb jövedelemként kell kezelni adójogi szempontból minden olyan jövedelmet, amely a jogszabály rendelkezései szerint nem adómentes.
A felperes a költségek levonása után - ez a költség 100 Ft volt - több mint l 300 000 Ft jövedelemre tett szert, amely a 30. § (1) bekezdésének első fordulata alapján adóköteles.
Nem a személygépkocsi tulajdonjogának megszerzése - mint ahogyan a felperes erre fellebbezésében hivatkozik -az adóköteles tevékenység, hanem annak a jövedelemnek a megszerzése, amely a szerződésben megállapított vételár, és a gépkocsi valóságos forgalmi értéke között mutatkozik.
Nem helytálló az a felperesi okfejtés sem, miszerint az alperes a jövedelem megállapításánál visszamenően alkalmazta az 1991. évi XC. tv-vel módosított szja-tv 29/A. §-át.
Az adóhatóság az Art. 60. §-a alapján a felperes által elért jövedelem megállapítása céljából becslést folytatott le. Erre oka volt, hiszen a felperesnek okiratai a kocsi valóságos forgalmi értékére nem voltak.
A hivatkozott törvényhely a becslés módszerét tételesen nem rögzíti, de azt megkívánja, hogy annak eredményeként az adóhatóság hitelt érdemlően bizonyítsa az adóalany jövedelmét. Ennek eszközeit példálózóan sorolja fel, miként az adóhatóság nyilatkozatot szerezhet be, tanúként hallgathat meg stb.
Az elsőfokú adóhatóság a gépkocsit forgalomba hozó A. Kft.-t nyilatkoztatta meg annak beszerzési árára, és a D. Kft.-nél fellelhető bizonylatokkal alátámasztotta ráfordítások elszámolása mellett vonta le abból az értékcsökkenést és a felperes által kifizetett vételárat. Ily módon megbízhatóan vezette le, lényegében pótlólag beszerzett bizonylatok alapján a gépkocsi szerződéskori forgalmi értékét, és állapította meg a felperes jövedelmét.
Ez az eljárás kétségkívül egybeesik a módosított szja-tv 29/A. §-ában foglaltakkal, de ez még nem jelenti azt, hogy alperes visszamenőleg alkalmazta volna a később hatályba lépő jogszabályt. Eljárása ugyanis teljes egészében megfelelt az 1991. évben hatályos törvényi rendelkezéseknek is.
K. Józsefné könyvszakértői véleményét az elsőfokú bíróság ítélete ténymegállapításánál mellőzte, s hiányos az ítélet indokolása annyiban, hogy ennek az elsőfokú bíróság megfelelő indokát nem adta.
E szakvéleménnyel kapcsolatban a megyei bíróság álláspontja az, hogy ítélkezése alapját nem képezheti. Nevezett szakértőt egyrészt nem a bíróság rendelte ki, hanem a felperes megbízásából járt el. Másrészt az általa rögzített kérdések és azokra adott válaszok nem szakértői témakörbe tartozóak, hanem a korabeli hatályos jogszabályok értékelését és értelmezését tartalmazzák. Márpedig a jogszabály-értelmezés és annak alkalmazása a perben nem a könyvszakértő feladata, hanem a bíróságé. Annak eldöntése sem szakértői kérdés, hanem jogkérdés, hogy felperesnél keletkezett-e jövedelem vagy sem. Emiatt a szakvéleményt a megyei bíróság sem fogadta el ítélkezése alapjaként.
Annak a fellebbezésben foglalt hivatkozásnak, miszerint a gépkocsi nem tekinthető természetbeni juttatásnak, mert azt nem a felperes, hanem férje használja, a perben jelentősége nincs.
A felperes ugyanis nem mint természetbeni juttatás után, hanem az szja-tv 30. §-a (1) bekezdésének első fordulata alapján, mint egyéb jövedelem után tartozik személyi jövedelemadót fizetni. A gépkocsi tulajdonjogát megszerezte, s mint tulajdonos nem korlátozható abban, hogy annak használatát bárki részére átengedje, akár ingyenesen, akár ellenérték fejében. Így annak sincs jelentősége, hogy a kocsit nem a felperes, hanem házastársa használja.
Itt mutat rá a megyei bíróság, hogy felperesnek a fellebbezésben foglalt egyes tényelőadásai a per egyéb adataival ellentétesek, a valóságnak nem felelnek meg.
így a felperes azt állítja, hogy a gépkocsi az ő tulajdonában van, azt férje használna. Ugyanakkor J. Károly szakértői véleményéből az állapítható meg, hogy felperes azt már elidegenítette, a szakvélemény készítésének időpontjában tulajdonosa D. Gábor volt.
Fellebbezésében a felperes azt közli, hogy férje mint a gmk tagja a gépkocsi megvásárlását követően is a gmk érdekében használja és számolja el annak költségeit. Ennek bizonyításaként becsatolt 19 db bizonylatot. E bizonylatok mindegyik 1991. december 20. előtti időből származó, vagyis ellentétes a felperesi előadással.
Annak a körülmények, hogy az eladó D. Gmk a gépkocsit milyen formában szerezte meg, és milyen értéken tartotta nyilván, a felperes jövedelmének megállapítása szempontjából semmiféle jelentősége nincs. Csak megjegyezte a megyei bíróság, hogy a gépkocsi a D. Gmk tulajdonába nem csupán a lízingszerződés maradványértékének kifizetésével, hanem a teljes lízingköltség ráfordításával került.
Az elsőfokú bíróság kifejtette, miszerint J. Károly szakértő véleménye, valamint az alperes által lefolytatott becslési eljárás a gépkocsi értéke tekintetében mindössze 60 000 Ft-os eltérést mutat, s ezt nem tekintette olyan mértékűnek, amelyből a becslés jogszabálysértő voltára lehetne következtetni.
Osztotta a megyei bíróság ezen indokolást is azzal, hogy köztudott, miszerint a használt gépkocsik értékének megállapítása nem csupán az adott gépkocsi típusától, életkorától, a fellelhető hiányosságoktól függ, hanem azt nagymértékben befolyásolják a kereslet-kínálati viszonyok, de az évszakok is. Lényegében a szakértő becslése között a gépkocsi értékéhez képest a különbség nem számottevő, ezért alperes által lefolytatott becslést a megyei bíróság is jogszerűnek találta.
(Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Bíróság 4.Pf.20.082/1996. sz.)