adozona.hu
AVI 1995.4.52
AVI 1995.4.52
A felek szerződési akaratától függetlenül az adóhatóság és a bíróság jogosult a szerződéseket megnevezésüktől eltérően minősíteni [1990. évi XCI. tv 1. § (7) bek.].
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
A felperes 1990. december 18. napján lízingszerződést kötött az A. Lízing Kft-vel. E lízing időtartamát 24 hónapban állapították meg. A lízingdíj legnagyobb része a szerződés aláírásakor, míg az 1000 Ft-os maradványérték 1992. december 18. napján került kiegyenlítésre.
A felperes 1990. december 29. napján lízingszerződést kötött a C. Autólízing Kft-vel 24 hónapos futamidőre. A lízingdíjból 1 millió 550 ezer forint, valamint 387 500 Ft áfa a szerződés megkötése előtt, illetőleg a szerződés al...
AVI 1995.4.52 A felek szerződési akaratától függetlenül az adóhatóság és a bíróság jogosult a szerződéseket megnevezésüktől eltérően minősíteni [1990. évi XCI. tv 1. § (7) bek.].
A felperes 1990. december 18. napján lízingszerződést kötött az A. Lízing Kft-vel. E lízing időtartamát 24 hónapban állapították meg. A lízingdíj legnagyobb része a szerződés aláírásakor, míg az 1000 Ft-os maradványérték 1992. december 18. napján került kiegyenlítésre.A felperes 1990. december 29. napján lízingszerződést kötött a C. Autólízing Kft-vel 24 hónapos futamidőre. A lízingdíjból 1 millió 550 ezer forint, valamint 387 500 Ft áfa a szerződés megkötése előtt, illetőleg a szerződés aláírásakor kifizetésre került, a maradványértéket 1993. január 29. napján fizette meg a felperes. A felperes az R. Számítógépes Kft-vel 1990. december 29. napján lízingszerződést kötött 3 hónapos futamidőre. Az ellenértékre a szerződés aláírásával egy időben sor került. A maradványértéket 100 Ft-ban határozták meg.
A felperes 1991. július 19. napján lízingszerződést kötött az R. Kft-vel, mely szerződés futamidejét öt és fél hónapban állapították meg. A jelen szerződés esetében is kifizetésre került az ellenérték legnagyobb része, a maradványértéket, melyet 14 000 Ft + 3000 Ft áfában állapítottak meg a felek, a felperes 1991. december 31. napján teljesített.
A felperesnél az alperes megyei igazgatósága 1990., 1991. és 1992. évekre pénzügyi, gazdasági ellenőrzést végzett. Az ellenőrzés tapasztalatait 1990., 1994. január 16. napján kelt jegyzőkönyv tartalmazza.
A jegyzőkönyvi megállapítások alapján az elsőfokú adóhatóság a felperes terhére 1990., 1991. és 1992. évekre 720 000 Ft adókülönbözetet állapított meg, javára 97 000 Ft-ot, így kötelezte 623 000 Ft adóhiány megfizetésére.
Az adóhiánynak minősülő 720 000 Ft-os adókülönbözet után az elsőfokú határozat a felperest 360 000 Ft bírság és 490 000 Ft késedelmi pótlék megfizetésére is kötelezte.
A határozat indokolása szerint a négy lízingszerződés vonatkozásában a felperes 1990., 1991. évben olyan költségeket számolt el lízingdíj címén, amelyre a jogszabály lehetőséget nem biztosított, figyelemmel arra a tényre, hogy a felperes által lízingcégekkel kötött négy szerződés tartalma szerint nem lízingszerződésnek, hanem adásvételi szerződésnek minősíthető.
Indokolásában rámutatott, hogy milyen módon, milyen feltételek mellett minősíthető egy szerződés lízingszerződésnek, utak arra, hogy a lízingszerződés egy, a Ptk.-ban nem nevesített szerződés, amely mind az adásvétel, mind a bérlet elemeit is tartalmazza.
Jelen szerződések esetén azonban, figyelemmel a birtokba adás időpontjára, a tulajdonszerzés időpontjára, a maradványértékre, illetőleg a futamidőre, nem lehet szó lízingszerződésről.
Az elsőfokú határozat ellen a felperes fellebbezéssel élt. melyben sérelmezte, hogy az adóhatóság a lízingszerződést, adásvételi szerződéssé minősítette át és ennek következtében terhére súlyos szankciókat alkalmazott.
Rámutatott arra is, hogy a feleknek, így a lízingbeadónak és a lízingbevevőnek is az akarata kifejezetten lízingszerződés létrehozására irányult.
Álláspontja szerint a lízingszerződés tartalmát a felek szabadon állapíthatják meg. Kérte figyelembe venni, hogy az Adó- és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatal 1991-ben olyan állásfoglalást adott ki, amely pontosan nem határozza meg a lízingszerződés feltételrendszerét. Megítélése szerint nem a lízingszerződésben foglalt futamidő hossza dönti el a szerződés tartalmát, hanem a felek feltehető akaratára kell bízni annak megítélését.
A fellebbezés alapján az alperes hozott határozatot, mellyel az elsőfokú határozatot megváltoztatta, elrendelte az elsőfokú határozat IV. és V. pontjában foglalt mulasztási bírság megfizetésére vonatkozó rendelkezések törlését.
Az alperesi határozat indokolása szerint az Art. alapján a jogügyleteket valódi tartalmuk szerint kell minősíteni, mivel a lízingszerződésben különböző, a Ptk.-ban szabályozott szerződési modellek keverednek, ezért annak értelmezése csak a valódi tartalom szerint történhet. Vizsgálva ezzel egyidejűleg a szerződésben foglaltak teljesítésének körülményét.
Rámutatott, hogy a szerződésben gyakorlatilag a bérleti elemek csak formálisan szerepelnek, hiszen a lízingbevevőt terhelte a gépkocsik vonatkozásában a kárveszély, illetőleg a lízingdíjat sem a bérleti szerződés szabályai szerint fizették ki, a lízingszerző sem utalt a lízingszerződésben szokásos szerző alkalmazására, továbbá lényeges módon a lízingdíjak gyakorlatilag teljes összegű kifizetésére is sor került.
Az alperes határozatát a felperes határidőn belül keresettel támadta.
A felperes továbbra is fenntartotta azon álláspontját, hogy a lízingszerződés sajátosságaiból adódóan itt önmagában adásvételi szerződésről beszélni nem lehet. Ebből adódóan az alperes tévesen állapította meg, illetőleg minősítette át a szerződéseket adásvételi szerződéssé. Hivatkozott arra is, hogy 1990 - 1991-es években a lízing szabályozására nem került sor a gyakorlatban sem.
Az alperes érdemi ellenkérelmében határozatát jogszerűnek tartva a kereset elutasítását kérte megismételve határozati indokait.
A bíróság a felperes keresetét nem találta alaposnak.
Az indokolás szerint a perbeli jogvita lényegét a felperes által kötött jogügyletek, adójogszabályok szempontjából történő értékelése képezte.
A bíróság szerint tényként rögzíthető, hogy a lízing mint polgári jogi jogviszony, a szerződés megkötésének, a határozat meghozatalának időpontjában, de még azóta sem nyert tételes jogi szabályozást.
Meg kell jegyezni azt is, hogy ezen atipikus szerződést az adójog, de a polgári jog sem ismeri, azonban mégis egy gyakorlatban elfogadott jogügyletről van szó, mely alkalmazása a gazdasági életben széleskörűen elterjedt.
Nem vitatja a bíróság azt az álláspontot, hogy a lízingszerződés körében valójában két szerződés, nevezetesen az adásvételi és a bérleti szerződés elvei keverednek.
Ebből az következik, hogy mindkét szerződés egyes elemeit alkalmazni kell a lízingszerződésre, azonban lízingszerződés önmagában egyik szerződéssel sem keverhető.
A bíróságnak tehát azon gyakorlat által kialakított elemeket kell figyelembe venni, amely a lízingszerződések vonatkozásában közös vonásokat mutatnak.
A lízingszerződésekre jellemző, hogy egy aránylag hosszú, de meghatározott futamidőre köttetnek és általában sor kerül a szerződés tárgyának birtokba adására is. Tehát a lízingbe vevő használja a dolgot, sőt jelen perben még a kárveszélyt is viseli.
A tulajdonjog átszállására a szerződésben meghatározott későbbi időpontban maradványértéken került sor.
A lízingszerződések további jellemzője még a lízingdíj, amely a dolog értékét, másrészt a dolog hasznosításából eredő előnyök ellenértékét is magába foglalja.
A kialakult gyakorlat szerint a lízingdíj megfizetésére több részletben kerül sor, amelynek első részlete a következőknél magasabb mértékű.
A fentiekből adódóan tehát a bíróságnak vizsgálnia kellett a szerződések tartalmát, a futamidő, a birtokba adás a tulajdonjog átszállása, valamint a lízingdíj kiegyenlítése tekintetében is.
A bíróság nem vitatja azt a tényt, hogy a szerződő felek akarata, figyelemmel a Ptk. 207. §-ának (1) bekezdésére is. kifejezetten lízingszerződés létrehozására irányult, hiszen mivel jogszabály nem tiltja az ilyen típusú szerződések létrehozását, erre lehetőségük van. Azonban a szerződő felek nem hagyhatják figyelmen kívül azt a tényt, hogy saját értelmezésükkel szemben szerződésük adójogi megítélése más lehet.
Megállapítható, hogy a szerződések rövid futamidőre köttettek (három hónaptól 24 hónapig terjedően), ugyanakkor az első lízingdíjak kifizetése igen magas összegben történt, gyakorlatilag a teljes összeg kifizetésre került.
Rögzíthető az is hogy mind a négy szerződés esetében sor került a gépjárműveknek a lízingbevevő részére történő átadására is.
Az Art. 1. §-ának (7) bekezdése szerint a szerződéses ügyletet és más hasonló cselekményt valódi tartalmuk szerint kell minősíteni. Márpedig a bíróság a fentiek alapján a felek által megkötött szerződéseket csak adásvételi szerződésként minősíthette, figyelemmel a Ptk. 368. §-ának (12) bekezdésében és 376. §-ában foglaltakra is. Jelen perbeli szerződés esetében valójában adásvételi szerződés jött létre, mely vonatkozásában a felek részletfizetésben állapodtak meg, illetőleg az eladó tulajdonjogát a vételár teljes kiegyenlítéséig fenntartotta.
A felperes a tárgyaláson csatolta azon adóhatósági állásfoglalásokat, mely állítása szerint igazát látszanak alátámasztani.
A bíróság felhívta azonban arra a figyelmet, hogy ezen állásfoglalásokat ítélkezés alapjául figyelembe venni nem lehet, azonban az is tény, hogy ezek semmiképpen sem ellentétesek sem a felperes, sem az alperes állításaival, de még a jogszabály rendelkezéseivel sem.
A bíróság ezen túlmenően utalt arra is, hogy a bírói gyakorlat egyértelműen azt az irányt követi, miszerint nem tekinthető lízingszerződésnek olyan szerződés, amely esetében az ellenérték megfizetése, illetve annak legnagyobb része a futamidő lejárta előtt megtörténik.
Összegezve tehát, megállapítható, hogy az alperes keresettel támadott határozata körében jogszabálysértés nem történt. Mindössze annyi történt, hogy a szerződéseket adójogi szempontból tartalma szerint ítélte meg az adóhatóság és ennek levonta jogi konzekvenciáit is.
(Miskolci Városi Bíróság 36.P.24.170/1994. sz.)