adozona.hu
AVI 1994.8.119
AVI 1994.8.119
I. Az adóhatóság jogosult vizsgálni a szerződés valódi tartalmát [1990. évi XCI. tv 1. § (7) bek.]. II. A törvény taxatíve felsorolja, hogy mi minősül a rendelkezési jog megszerzésének [1989. évi XLV. tv 33. § (3) bek.].
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
Az elsőfokú bíróság ítéletével az alperes határozatát - az elsőfokú határozatra is kiterjedően - hatályon kívül helyezte és az ügyben új közigazgatási eljárás lefolytatását rendelte el.
Elrendelte a felperes részére a jogorvoslati eljárásban lerótt illeték visszatérítését.
Az elsőfokú bíróság megállapította, hogy az elsőfokú adóhatóság módosított határozatával a felperest 1990., 1991. évekre összesen 21 804 000 Ft adókülönbözet, 13 123 000 Ft bírság és 5 982 000 Ft késedelmi pótlék megfizet...
AVI 1994.8.119 I. Az adóhatóság jogosult vizsgálni a szerződés valódi tartalmát [1990. évi XCI. tv 1. § (7) bek.].
II. A törvény taxatíve felsorolja, hogy mi minősül a rendelkezési jog megszerzésének [1989. évi XLV. tv 33. § (3) bek.].
Az elsőfokú bíróság ítéletével az alperes határozatát - az elsőfokú határozatra is kiterjedően - hatályon kívül helyezte és az ügyben új közigazgatási eljárás lefolytatását rendelte el.Elrendelte a felperes részére a jogorvoslati eljárásban lerótt illeték visszatérítését.
Az elsőfokú bíróság megállapította, hogy az elsőfokú adóhatóság módosított határozatával a felperest 1990., 1991. évekre összesen 21 804 000 Ft adókülönbözet, 13 123 000 Ft bírság és 5 982 000 Ft késedelmi pótlék megfizetésére kötelezte, s ezt a határozatot az alperes a határozatával helybenhagyta.
Az adóhatóság az ellenőrzés során megállapította, hogy a felperes 1990-ben négy olyan szerződést kötött különböző gépek, illetve személygépkocsi lízingbevételére, amelyek a tartalmuk szerint adásvételi szerződésnek minősülnek.
Erre tekintettel ezen eszközök beszerzési ára költségként nem számolható el, beruházásról van szó, ezért a kifizetett áfának is csak a 60%-a lett volna visszaigényelhető. Erre tekintettel a felperesnél vállalkozási nyereségadó- és általános forgalmiadó-hiány keletkezett.
Megállapításra került az is, hogy a felperes 1991. május 31-én 66 dolgozója javára életbiztosítási szerződést kötött a C. Biztosítóval, s a felperes egyösszegű biztosítási díjként 1991. július 1-jén 12 731 000 Ft-ot átutalt a biztosító részére. Az érintett dolgozók a biztosítási szerződés 10. pontja alapján ún. "kölcsönt" vettek fel, tehát az adóhatóság álláspontja szerint éltek a rendelkezési jogukkal, erre tekintettel az 1989. évi XLV. törvény 33. §-ának (3) bekezdése értelmében az érintett magánszemélyeknek a biztosítási díj teljes összege után adókötelezettsége keletkezett. A felperes mint munkáltató ennek ellenére elmulasztotta a személyi jövedelemadó, illetve a személyi jövedelemadó-előleg levonását, s emiatt a terhére személyi jövedelemadó-hiány állapítható meg.
A felperes módosított keresetében jogszabálysértőnek tartotta a lízingszerződés átminősítését adásvételi szerződéssé, de arra is hivatkozott, hogy amennyiben a perbeli jogügyletek valóban adásvételnek minősülnének, akkor az adóhatóságnak a megvásárolt állóeszközök után értékcsökkenési leírást kellett volna elszámolnia, s így alacsonyabb lenne a vállalkozási nyereségadó-hiány. Kifejtette azt is, miszerint az 1989. évi XLV. törvény 67. §-ának 28. pontja meghatározza azt, hogy a 33. § (3) bekezdése alkalmazásában mi minősül a rendelkezési jog megszerzésének. Ebben a kölcsön felvétele nem szerepel, így az adókötelezettséget nem eredményezett, e vonatkozásban tehát szintén jogszabálysértés történt az alperes részéről.
Álláspontja szerint jogszabályt sértett az adóhatóság akkor is, amikor nem tárta fel azokat az adóalapot csökkentő tényeket, amelyekre nagyrészt már az adóvizsgálati jegyzőkönyvre tett észrevételeiben is hivatkozott.
Az elsőfokú bíróság a lízingszerződések adásvételi szerződésként való minősítése vonatkozásában az adóhatóság álláspontját fogadta el, viszont jogszabálysértőnek tartotta, hogy az adóhatóság a beszerzett eszközök után értékcsökkenési leírást nem számolt el, s a maga részéről emiatt helyezte hatályon kívül az alperesi határozatot.
A személyi jövedelemadó-hiánnyal kapcsolatosan az volt az elsőfokú bíróság álláspontja, hogy a biztosítottak kölcsönfelvételekor valójában a biztosító által a szerződés lejártakor fizetendő összeg nagyobb részének előrehozott kifizetése történt meg. Ezzel a felperes az adójogszabályok szerint munkaviszonyból származó jövedelemhez juttatta a dolgozóit, amelyre nézve adó-, illetve adóelőleg-levonási kötelezettsége volt. Ennek nem tett eleget a felperes, ezért jogszerű a terhére megállapított adóhiány.
Rámutatott arra is, hogy megítélése szerint a jogvita elbírálása szempontjából nincs jelentősége annak, hogy a dolgozók mennyiben szereztek rendelkezési jogot a biztosítási szerződésben foglalt szolgáltatásra, mivel a "kölcsönből" származó kifizetés jövedelemnek minősül.
A felperes fellebbezésében az elsőfokú bíróság ítéletének az indokolását kérte megváltoztatni a keresetlevélben foglaltaknak megfelelően.
Az alperes fellebbezésében szintén az elsőfokú bíróság ítéletének az indokolását kérte megváltoztatni, mégpedig a felperes által a dolgozói javára kötött életbiztosítási szerződéssel kapcsolatosan, ugyanis álláspontja szerint a jogvitát e vonatkozásban az elsőfokú bíróság által mellőzött 1989. évi XLV. törvény 33. §-ának (3) bekezdése és 67. §-ának 28. pontja alapján kell elbírálni. A magánszemélyek ugyanis a biztosítási szerződés lejártakor fizetendő összeg nagy részének előrehozott kifizetésével hozzájutottak a munkáltató által befizetett biztosítási díj egy részéhez, s így rendelkezési jogot szereztek, tehát emiatt áll fenn az adófizetési kötelezettség.
A megyei bíróság az elsőfokú ítélet nem fellebbezett részét nem érintette, az indokolást azonban megváltoztatta.
Az indokolás szerint az elsőfokú bíróság ítéletének indokolásában a felperes által kötött lízingszerződésekkel kapcsolatosan arra is rámutatott, hogy a felperes által megkötött szerződéseket semmilyen jogszabályi rendelkezés nem tiltotta, azonban az ilyen szerződések esetében számolni kell azzal, hogy a szerződés adójogi megítélése eltérhet a polgári jogi szabályoktól.
A felperes a fellebbezésében kifogásolta, hogy egy szerződést nem lehet különbözőképpen minősíteni adójogi, illetve polgári jogi szempontból. Ez valóban így van, hiszen egy adott szerződést csak egyféleképpen lehet minősíteni. Legfeljebb arról lehet szó, hogy az adóhatóság az adott szerződés minősítésével kapcsolatos álláspontjának megfelelő jogkövetkezményeket levonja, de az adott szerződés kapcsán a polgári jogi jogviszonyban érintett felek a polgári jogi jogviszony vonatkozásában nem teszik meg ugyanezt.
Ha tehát az adóhatóság a lízingszerződést adásvételi szerződésnek tekinti, ez a szerződést megkötő felek számára nem jár azzal a kötelezettséggel, hogy ők is így minősítsék a szerződést a közöttük létrejött polgári jogi jogviszonyban. Erre tekintettel az ezzel kapcsolatos részt a megyei bíróság mellőzte az elsőfokú ítélet indokolásából.
A megyei bíróság megítélése szerint viszont helyesen járt el az adóhatóság, amikor a perbeli lízingszerződéseket adásvételi szerződésként kezelte, és helytállóan döntött az elsőfokú bíróság, amikor az adóhatóság álláspontját fogadta el ebben a kérdésben.
A Ptk. 207. §-ának (4) bekezdése szerint ugyanis a színlelt szerződés semmis, ha pedig az más szerződést leplez, a szerződést a leplezett szerződés alapján kell megítélni.
A Ptk. 234. §-ának (1) bekezdése szerint a semmis szerződés érvénytelenségére - ha a törvény kivételt nem tesz - bárki határidő nélkül hivatkozhat. A semmisség megállapításához külön eljárásra nincs szükség.
Lényegében ezzel összhangban mondja ki az 1990. évi XCI. törvény 1. §-ának (7) bekezdése, hogy a szerződést, ügyletet és más hasonló cselekményeket valódi tartalmuk szerint kell minősíteni. Az érvénytelen szerződésnek az adózás szempontjából annyiban van jelentősége, amennyiben gazdasági eredménye kimutatható.
Erre tekintettel az adóhatóságnak megvan a jogszabályi lehetősége arra, hogy egy adott szerződést a leplezett szerződés alapján, a valódi tartalma szerint minősítsen.
A lízingszerződés fogalmát a perbeli időszakban egyetlen jogszabály sem határozta meg. Ezen szerződéstípusnak a gyakorlati létrejöttét az indokolta, hogy azok a gazdálkodó szervezetek is hozzájussanak azokhoz a nagy értékű gépekhez, berendezésekhez, járművekhez, amelyeknek a megvásárlásához nem rendelkeznek elegendő készpénzzel, de azokra a működésükhöz szükség van, s ugyanakkor ezen eszközökből a piacon jelentős kínálat jelentkezett.
A gyakorlatban kialakult lízingszerződés az adásvétel és a bérlet egyes elemeit foglalja magába. A lízingbevevő ugyanis a futamidő lejártakor az un. maradványértéken megszerzi a dolog tulajdonjogát, de a futamidő alatt bérlőként használja a dolgot, s a lízingdíjat - ami a bérleti díjat meghaladja, mert valójában a később megszerzendő tulajdonjog részbeni ellenértékét is magába foglalja - pedig a futamidő alatt időszakonként fizeti.
A Ptk. 365. §-ának (1) bekezdése szerint adásvételi szerződés alapján az eladó köteles a tulajdonjogát a vevőre átruházni és a dolgot a vevő birtokába bocsátani, a vevő pedig köteles a vételárat megfizetni és a dolgot átvenni.
A Ptk. 376. §-ának (1) bekezdése értelmében a felek megállapodhatnak, hogy a vevő a vételárat meghatározott időpontokban, több részletben fizeti meg, és a dolgot a vételár teljes kiegyenlítése előtt neki átadják (részletvétel).
A Ptk. 423. §-a szerint bérleti szerződés alapján a bérbeadó köteles a dolgot időlegesen a bérlő használatába adni, a bérlő pedig bért fizetni. A bért a bérlő a Ptk. 428. §-ának (1) bekezdése értelmében időszakonként előre köteles megfizetni.
A perbeli négy lízingszerződés esetében a felperes a lízingdíj teljes összegét az átadás-átvételkor kifizette, illetve az egyik esetben erre két héten belül került sor, bár a szerződések szerint a futamidő 6 hónaptól 40 hónapig terjedt.
Az 1990. július 24-én kötött szerződés 2.1 pontja szerint ugyanaz a szerződés tárgyát képező gépkocsi a futamidő alatt a lízingbeadó tulajdonát képezi, de a 2.3 pont értelmében a jótállással, illetve a szavatossággal összefüggő jogok a lízingbevevőt illetik meg, beleértve ezen jogok érvényesítését is.
A 3.5 pont szerint a lízingbevevő a szerződést akkor sem mondhatja fel, ha a lízingelt személygépkocsi bármely okból részlegesen vagy teljesen üzemképtelenné válik, megsemmisül vagy ellopják. Az 5.1 pont szerint a lízingbe vevő köteles a személygépkocsi átadás-átvételét igazoló jegyzőkönyv aláírásától számított két munkanapon belül az illetékes rendőrhatóságnál adatait a forgalmi engedélybe bejegyeztetni oly módon, hogy lízingbeadó tulajdonjog-fenntartása is bejegyzésre kerüljön.
Az 1990. október 11-i szerződés megnevezése "bérleti szerződés". Eszerint a bérbevevő az, aki a berendezést az általa választott szállítótól átveszi, viseli a szállítással, az elhelyezéssel és az üzem behelyezéssel felmerülő valamennyi költséget és kockázatot. A bérbevevő érvényesítheti a szavatossági jogokat a szállítóval szemben. A bérbevevő a szerződés tartama alatt a berendezést saját felelősségére, kockázatára és költségére üzemelteti, viseli az úgynevezett kárveszélyt.
Az 1990. december 18-i szerződés szerint is az eszközöket a szállítónál a lízingbevevő választotta ki. A lízingbevevő állapodott meg a szállítóval az eszközök beszerzésének részletes feltételeiről. A 3.4 pont szerint a lízingbevevő a szerződést nem mondhatja fel akkor sem, ha az eszközök vagy azok bármely része a szerződés időtartama alatt használhatatlanná válik vagy megsemmisül. A kárveszélyt a lízingbe-vevő viseli és a lízingdíjat mindenképpen köteles a szerződés egész időtartamára megfizetni.
Az 1990. december 22-i szerződés 3.4 pontja is az előző szerződés 3.4 pontja szerinti kikötést tartalmazza.
A felperes szándéka valamennyi esetben a tulajdonjog megszerzésére irányult, hiszen ez szerepel a szerződésekben. A felperes a szerződés szerinti dolgokat átvette és lényegében ugyanakkor a vételárat is megfizette, tehát a szerződésben az adásvétel valamennyi lényeges eleme megtalálható.
Igaz, hogy a "lízingbeadó" a tulajdonjogot a futamidő végéig fenntartotta, de erre a vételár teljes kiegyenlítésére tekintettel nem lett volna jogszabályi lehetőség [Ptk. 368. § (1) bek.].
Egyébként a "lízingbeadó" tulajdonjoga a fentebb idézett szerződési feltételekből kitűnően valós tulajdonjogot nem is jelentett, hiszen a birtoklás jogát átengedte, a dolgot nem használta, az azzal járó terheket és a kárveszélyt nem viselte. Valós rendelkezési joga sem volt, hiszen ezzel már élt, amikor úgy adta a dolgot "lízingbe", hogy a szerződés már azt a kikötést is tartalmazta, hogy a tulajdonjog a futamidő lejárta után a teljesen formális (egyes szerződéseknél 100 Ft-os) maradványérték kifizetése mellett a felperest illeti.
A felperes szerint nem tilos a bérleti díjat egy összegben kifizetni. Ez valóban így van, de határozatlan idejű bérletnél eleve csak időszakonként történhet a díjfizetés, a teljes bérleti díj csak határozott idejű bérlet esetén fizethető ki egy összegben előre, de ez mégis egyértelműen elhatárolható az adásvételtől és a perbeli esetektől is, hiszen ilyenkor a felek szándéka soha nem irányul a tulajdonjog megszerzésére és arra nem is kerül sor, nem úgy mint az adott esetben.
Mindebből kitűnően nem sértett jogszabályt az alperes, amikor a fenti szerződéseket adásvételi szerződésnek tekintette és ennek folytán adóhiányt állapított meg a felperes terhére.
Egyébként a Közigazgatási-Gazdasági Döntvénytár 1993. évi januári számában 21. és 22. sorszám alatt közzétett jogesetek is ilyen álláspontot fejtenek ki.
A felperes által a dolgozók javára kötött életbiztosítási szerződéssel kapcsolatosan azonban a megyei bíróság nem osztotta az elsőfokú bíróság jogi álláspontját.
Az 1989. évi XLV. törvény 7. §-a (2) bekezdésének 29. pontja értelmében mentes az adó alól a biztosítási jogviszony alapján kapott összeg, kivéve a jövedelmet helyettesítő felelősségbiztosítási összeget. Ebből következően a biztosító által a biztosított dolgozók részére kifizetett összeg nem tekinthető adóköteles jövedelemnek.
Ugyanezen törvény 9. §-ának (1) bekezdése szerint a munkaviszonyból származó bevételnek - kivéve az (5) bekezdésben foglaltakat - egésze jövedelem.
A 10. § (1) bekezdésének b) pontja szerint munkaviszonyból származik a magánszemély munkáltatója által viselt, a magánszemély javára kötött élet-, illetve nyugdíjbiztosítás díja is.
Adókötelezettség tehát csak a felperes által befizetett biztosítási díj után keletkezhet, amit egyébként a felperes és a C. Biztosító között létrejött szerződés 12. pontja tartalmaz is.
Az 1989. évi XLV. törvény 33. §-ának (3) bekezdése azt is kimondja, hogy a magánszemély munkáltatója által viselt, a magánszemély javára kötött élet-, illetve nyugdíjbiztosítás díja után adókötelezettség akkor keletkezik, amikor a magánszemély a biztosításra rendelkezési jogot szerez, feltéve, hogy az egyébként nem adómentes.
Helytálló tehát az alperesi fellebbezés abban, hogy a jogvita elbírálásánál a fenti jogszabályi rendelkezés irányadó, eltérően az elsőfokú bíróság álláspontjától; irányadó továbbá a 67. § 28. pontja, ami szerint a 33. § (3) bekezdésének alkalmazásában a rendelkezési jog megszerzésének minősül, ha a magánszemély a biztosítást megszüntetheti, visszavásárolhatja, értékesítheti.
Adott esetben erre nem került sor, hiszen a magánszemélyek, vagyis a felperes dolgozói csupán kölcsönt vettek fel a díjtartalékuk terhére, amire a biztosítási szerződés 4/c pontja adott lehetőséget. A megyei bíróság megítélése szerint ezt a kölcsönt nem lehet a biztosítási összeg előrehozott kifizetésének tekinteni, hiszen a kölcsön után a biztosító a szerződés értelmében évente változó kamatot számít fel, aminek a biztosítási összeg egy részének a kifizetése esetén nem lenne helye.
A már idézett 33. § (3) bekezdése taxatíve határozza meg, hogy mi minősül a rendelkezési jog megszerzésének. Ebben a felsorolásban a kölcsön felvétele nem szerepel, így azt nem is lehet a rendelkezési jog megszerzésének tekinteni, s így adókötelezettség sem keletkezett a kölcsön felvétele miatt.
Egyébként maga az alperes is erre az álláspontra helyezkedett a C. Biztosító Rt.-hez írt levelében, amelyet a felperes a keresetlevélhez mellékletként csatolt.
Jogszabályt sértett tehát az adóhatóság, amikor a biztosítási szerződés alapján folyósított kölcsön felvétele miatt személyi jövedelemadó-hiányt állapított meg a felperes terhére.
A felperes helytállóan hivatkozik arra, hogy az 1990. évi XCI. törvény 51. §-ának (4) bekezdése szerint az adóhatóság a tényállás tisztázása során az adózó javára szolgáló tényeket is köteles feltárni.
Ennek az alperes nem tett eleget, hiszen nem vizsgálta, hogy a felperes által állított adókedvezmények - amelyeket nem vett igénybe - megilletik-e a felperest, illetve hogy a Vám- és Pénzügyőrség hivatkozott határozatával kiszabott fogyasztóiadó-hátralék valóban befolyásolja-e a felperes 1991. évi adózás előtti eredményét.
A megyei bíróság megítélése szerint ezzel az alperes olyan eljárási szabályt sértett, ami az érdemi határozatra is kihathat, így ezen eljárási szabálysértés miatt is indokolt az alperesi határozat hatályon kívül helyezése.
(Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Bíróság 4.Pf.22.504/1993. sz.)