AVI 1994.5.71

A jogszabályban a bérlet esetére meghatározott adókedvezmények nem alkalmazhatóak akkor, ha a felek ténylegesen adásvételi szerződést kötnek [1990. évi XCI. tv 1. § (7) bek., 36/1985. (X. 31.) PM r.].

Kiválasztott időállapot: Mi ez?
  • Kibocsátó(k):
  • Jogterület(ek):
  • Tipus:
  • Érvényesség kezdete: 
  • Érvényesség vége: 

MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?

Az elsőfokú bíróság ítéletével elutasította a felperes keresetét, amelyben az alperes 1993. március 10. napján kelt határozatának hatályon kívül helyezését kérte.
Tényként állapította meg, hogy az adóhatóság a felperesnél az 1990-1991. évek vonatkozásában adóellenőrzést végzett, ennek során megállapította, hogy felperes 1990. december 22. napján kötött lízingszerződést 1 db UNC típusú homlokrakodógépre 1 362 765 Ft értékben, továbbá egy Renault kisteherautóra 2 025 100 Ft értékben, 1991. dec...

AVI 1994.5.71 A jogszabályban a bérlet esetére meghatározott adókedvezmények nem alkalmazhatóak akkor, ha a felek ténylegesen adásvételi szerződést kötnek [1990. évi XCI. tv 1. § (7) bek., 36/1985. (X. 31.) PM r.].
Az elsőfokú bíróság ítéletével elutasította a felperes keresetét, amelyben az alperes 1993. március 10. napján kelt határozatának hatályon kívül helyezését kérte.
Tényként állapította meg, hogy az adóhatóság a felperesnél az 1990-1991. évek vonatkozásában adóellenőrzést végzett, ennek során megállapította, hogy felperes 1990. december 22. napján kötött lízingszerződést 1 db UNC típusú homlokrakodógépre 1 362 765 Ft értékben, továbbá egy Renault kisteherautóra 2 025 100 Ft értékben, 1991. december 30-án pedig egy Renault Traffic típusú tehergépkocsira 2 013 616 Ft értékben.
Az alperes a lízingszerződéseket adásvételnek minősítette, s mivel felperes a lízingdíjat költségként számolta el, elrendelte annak összegével a felperes vállalkozásának eredményét mindkét évben módosítani (növelni), a beszerzett állóeszközök után elszámolta az értékcsökkenést és felperessel szemben a két évre együttesen 2 125 000 Ft vállalkozói nyereségadó-hiányt, 1 062 000 Ft bírságot, valamint 1 222 000 Ft késedelmi pótlékot állapított meg.
Az elsőfokú bíróság az alperes határozatát helytállónak találta abban, hogy a felperes által megkötött lízingszerződések valóságos tartalmuknál fogva adásvételnek tekintendők, ezért az alperes határozata nem törvénysértő.
Az ítélet ellen a felperes élt fellebbezéssel. Kérte annak megváltoztatását és az alperes határozatának - az elsőfokú adóhatósági határozatra is kiterjedő - hatályon kívül helyezését.
Arra hivatkozott, hogy az adóhatóság - és az elsőfokú bíróság - tévesen értékelte a megkötött lízingszerződéseket adásvételnek. Utalt arra, hogy a szerződések megkötésére 1990 decemberében és 1991 decemberében került sor akkor, amikor a lízingszerződésekre vonatkozó speciális jogszabályi rendelkezés nem volt hatályban. A lízingszerződés fogalmát ugyanis az 1992. január hó 1. napján hatályba lépő 1991. évi LXXXVI. tv 3. § (1) bekezdése határozza meg, s ez a jogszabály a szerződéskötéskor a felperes előtt nyilvánvalóan nem lehetett ismert.
Azt ezt megelőzően megkötött perbeli szerződések - álláspontja szerint - tartalmuknál és formájuknál, megnevezésüknél fogva lízingszerződések, ekként a felperes jogszerűen számolta el a lízingdíjat költségként.
Végezetül előadta, hogy a megkötött szerződés a polgári jog általános szabályai szerint érvényes, ezért jogsértő annak az adóhatóság és az elsőfokú bíróság által történő eltérő minősítése.
A másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletet helybenhagyta.
Az indokolás szerint a Ptk. általános szabályai, 207. §-ának (4) bekezdése, valamint az adózás rendjéről szóló 1990. évi XCI. tv 1. §-ának (7) bekezdése teljes egészében összhangban áll. Mindkét törvényhely akként rendelkezik, hogy a szerződéseket valóságos tartalmuknak megfelelően kell minősíteni és megítélni.
Sem a polgári jog általános szabályai szerint, sem pedig az adózásra vonatkozó jogszabályi rendelkezések értelmében egy-egy szerződés jogi megítélésénél nem az az elsődleges szempont, hogy a felek szerződésüknek milyen címet adnak és milyen formát választanak, hanem hogy a szerződő feleknek mi a valóságos akarata és mi a szerződés tényleges tartalma.
A felperes által kötött lízingszerződések létrejöttének időpontjában jogszabály és a Ptk. sem határozta meg a lízingszerződés fogalmát, a gyakorlatban azonban az kialakult, általánosan használt és elfogadott szerződéstípus volt.
A gyakorlatban - mint ahogy később azt jogszabály is rögzítette - a bérleti és adásvételi szerződés fogalmi elemeit egyaránt tartalmazó olyan szerződést kellett lízingnek tekinteni, amelynek értelmében valamely tartós használati eszközt (ingatlan, gép, jármű stb.), amely a lízingbe adó tulajdonát képezi, a lízingbe vevő viszonylag hosszabb időn keresztül használatba veszi. A használat ellenértéke fejében díjat fizet, s miután a részletekben kifizetett használati díjak az eszköz értékét meghaladták, úgy annak tulajdonjogát a lízingbe vevő megszerzi. Ez a szerződéstípus azoknak a vállalkozásoknak a beruházási lehetősége volt, amelyeknek (akiknek) nem volt pénzügyi lehetőségük az állóeszköz beruházási értékének egyösszegű megfizetésére.
Ezzel a kialakult gyakorlattal állt szoros összhangban a gépek, berendezések bérbeadásáról szóló 36/1985. (X. 31.) PM rendelet, amely lehetőséget biztosított a fenti eszközök bérletére fordított költségeknek költségként történő elszámolására.
Ez a jogszabály biztosított alapot a bérleti és részletre történő adásvételi szerződés elemeit vegyesen tartalmazó lízingszerződés alapján a lízingdíj költségként történő elszámolására. Ez utóbbi jogszabály nem lízingdíjról, hanem bérleti díjról tesz említést, nyilvánvaló tehát, hogy alkalmazásának előfeltétele - bármi legyen is a szerződés megnevezése és címe -, hogy abban a gép és berendezés bérleti jellege túlsúlyban legyen, de legalább felismerhető legyen.
A bérleti szerződés alapján a Ptk. 423. §-a szerint a bérbeadó köteles a dolgot időlegesen a bérlő használatába adni, a bérlő pedig bért fizetni.
A per iratanyagánál elfekvő és per tárgyát képező lízingszerződések a megyei bíróság álláspontja szerint sem lízing-, sem bérleti szerződésnek nem tekinthetik, minthogy abban a bérletre jellemző tartalmi kellékeket nem vagy kizárólag csak formálisan szerepelnek. Mindhárom járműre vonatkozó szerződés valóságos tartalmánál fogva adásvételnek minősül, még csak a részletre való vétel elemeit sem tartalmazza.
A szerződésekben megfogalmazott minden kikötés az adásvétel tartalmi kellékeire és a felperes azonnali tényleges tulajdonszerzésére utal.
A szerződések akként rendelkeznek, hogy felperes választja ki a lízingelni kívánt gépet. A felperes vette azt át a szállítótól, s őt terhelte az átvétellel kapcsolatos - egyébként minden más esetben a vevőt megillető - összes jogosultság és kötelezettség.
A lízingszerződés szerint felperest terhelte a futamidő alatt az összes kárveszély, 6 volt köteles arra a megfelelő biztosítási szerződéseket megkötni és annak költségét viselni.
A felperest illette a garanciális jogosultság.
A felperes mindhárom gép teljes értékét - egy gép kivételével annak döntő hányadát - azonnal egy összegben, még annak átvételét megelőzően kifizette, s az átvételt követően gyakorolta az összes tulajdonosi jogosítványokat.
A szerződésekben megállapított díj (lízingdíj) gyakorlatilag a lízingelt gépek beszerzési értékével volt azonos. A díj nem tükrözte azt a használati díjösszeget, amelyet a más tulajdonában lévő dolgok bérlete esetében díjként fizetni kell. Mindhárom esetben a lízingdíj szorzószáma a beszerzési értékhez képest 0,93-0,94 volt.
Ezzel szemben a lízingbe adott dolgok szerződés szerinti tulajdonosát - a lízingbe adót - a lízing futamideje alatt semmiféle tulajdonosi jogosítvány nem illette meg.
Volt néhány olyan kikötés a szerződésekben, amely alkalmas volt annak látszatát kelteni, mintha a szerződésbe bérleti elemek is keverednének. Ilyen kikötés volt a futamidő megjelölése. Ez kizárólag formalitás volt, hiszen 100 Ft névleges érték kivételével felperes a teljes lízingdíjat előre, egy összegben kifizette, s első pillanattól kezdve a gépeket tulajdonosként használta. A futamidő valójában csak azt jelentette, hogy az utolsó maradványértéket mikor kell kiegyenlíteni.
Az 1991 decemberében kötött Renault Traffic kisteherautó tekintetében a lízingbe adó javára a forgalmi engedélybe a tulajdonjogi korlátozást be kell vezetni. Az, hogy ez a kikötés merőben formális volt, azt jelzi leginkább, hogy annak megszegésére vonatkozóan a szerződés semmiféle szankciót nem tartalmaz. Ellentétben is állana egyébként a szerződés többi tartalmi elemével, hiszen a teljes érték előre történő, egyösszegű kifizetésével a lízingbe adónak lényegében minden tulajdonosi jogosítványa a lízingbe vevőre szállt át.
A lízingtárggyal kapcsolatos összes kockázat a dolog átvételétől kezdődően teljes egészében a felperest terhelte. Lízingbe adó gyakorlatilag csak számláin átfuttatta a vásárolt gépkocsik értékét - beszedte a lízingbe vevőtől és átutalta a szállítónak -, s a szállítónál vevőként szerepelt. Ezen túl a lízingtárggyal semmiféle kapcsolata nem volt.
(Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Bíróság 4. Pf. 22 230/1993. sz.)
A folytatáshoz előfizetés szükséges.
A jogszabály aktuális szövegét és időállapotait előfizetőink és 14 napos próba-előfizetőink érhetik el!
{{ item.ArticleTitle }}

{{ item.ArticleLead }}

A folytatáshoz előfizetés szükséges!
A jogi tudástár előfizetői funkcióit csak előfizetőink és 14 napos próba-előfizetőink használhatják: az aktuális időállapottól eltérő jogszabály tartalma (korábban vagy később hatályos), nyomtatás, másolás, letöltés PDF formátumban, hirdetés nélküli nézet.

A folytatáshoz lépjen be, vagy rendelje meg előfizetését.