adozona.hu
BH 2001.9.437
BH 2001.9.437
I. A bank üzletszabályzatának azt az előírását, hogy a bank tevékenysége során mindenkor az ügyfél érdekének figyelembevételével, a banktól elvárható gondossággal köteles eljárni, a felek közötti egyéb jogviszony sajátosságait figyelembe véve kell értékelni [Ptk. 249. §, 322. §, 474. § (2) bek., 479. § (1) és (3) bek., 529. §]. II. A külföldi jog alkalmazhatóságának megállapítása körében vizsgálandó szempontok [1979. évi 13. tvr. 24. §, 30. § (1) bek., Pp. 22. §, 23. §]. III. A gazdálkodó szervezet ügyvezet
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
Az I. P. Kft. megbízásából a felperes mint lízingbe vevő és a C.-L. GmbH mint lízingbeadó között 1991-ben két lízingszerződés jött létre. A lízing tárgya egy regranuláló és egy műanyagpohár-gyártó gépsor volt. A szerződésben végfelhasználóként az I. P. Kft.-t jelölték meg. Az alperes a felperes megbízása alapján mind a két lízingszerződéshez a törlesztőrészletek biztosítására devizagaranciát bocsátott ki a C.-L. GmbH kedvezményezett javára. Az alperes a bankgarancia kibocsátása iránt a megbíz...
BH 2001.9.437 I. A bank üzletszabályzatának azt az előírását, hogy a bank tevékenysége során mindenkor az ügyfél érdekének figyelembevételével, a banktól elvárható gondossággal köteles eljárni, a felek közötti egyéb jogviszony sajátosságait figyelembe véve kell értékelni [Ptk. 249. §, 322. §, 474. § (2) bek., 479. § (1) és (3) bek., 529. §].
II. A külföldi jog alkalmazhatóságának megállapítása körében vizsgálandó szempontok [1979. évi 13. tvr. 24. §, 30. § (1) bek., Pp. 22. §, 23. §].
III. A gazdálkodó szervezet ügyvezetőjének tanúvallomása nem minősül a fél olyan nyilatkozatának, amelylyel kapcsolatban a Pp. 66. §-a (2) bekezdésének alkalmazására kerülhetne sor. Azt a bizonyítékok értékelése körében kell figyelembe venni [Pp. 3. §, 4. §, 66. § (2) bek.].
Az I. P. Kft. megbízásából a felperes mint lízingbe vevő és a C.-L. GmbH mint lízingbeadó között 1991-ben két lízingszerződés jött létre. A lízing tárgya egy regranuláló és egy műanyagpohár-gyártó gépsor volt. A szerződésben végfelhasználóként az I. P. Kft.-t jelölték meg. Az alperes a felperes megbízása alapján mind a két lízingszerződéshez a törlesztőrészletek biztosítására devizagaranciát bocsátott ki a C.-L. GmbH kedvezményezett javára. Az alperes a bankgarancia kibocsátása iránt a megbízást úgy fogadta el, hogy az I. P. Kft. felhasználó megbízása alapján az alperes javára az OKHB. forint-bankgaranciát vállalt. A felperes mind a két lízingszerződés első részletét kifizette, a további részleteket azonban - a felhasználó nem fizetésére hivatkozva - a felperes nem teljesítette.A C.-L. GmbH lízingbeadó cég a lízingszerződésből eredő összes jogait és kötelezettségeit az alperesre ruházta, az alperes pedig ezeket az igényeket az OKHB-re ruházta át a felperessel szemben fennálló - a bankgarancia teljesítéséből eredő - követelésével együtt. A C.-L. GmbH ezzel egyidejűleg visszaadta az alperesnek a devizagaranciát, az alperes pedig az OKHB-nek a forintgaranciát.
A felperes módosított keresetében kártérítés címén 2 784 223 DEM forint-ellenértéke és annak késedelmi kamata megfizetésére kérte az alperes kötelezését. Álláspontja szerint az alperes nem a saját üzletszabályzatában írtaknak megfelelően járt el, illetve megszegte a Ptk. 4. §-ának (1) és (4) bekezdésében foglaltakat, továbbá szerződésszegést valósított meg a bankgarancia biztosításával kapcsolatos megbízási szerződés vonatkozásában. A közöttük fennálló bankszámlaszerződés és a bankgaranciával kapcsolatos megbízási szerződés figyelembevételével nem a felperes érdekeinek megfelelően járt el, egyebek között akkor, amikor az OKHB-val szemben nem lépett fel, és amikor a lízingszerződésből eredő jogokat az OKHB-ra engedményezte. Mindezzel a felperesnek kárt okozott.
Az alperes a kereset elutasítását kérte.
Az elsőfokú bíróság ítéletében a felperes keresetét elutasította, és a felperest perköltség megfizetésére kötelezte.
Az elsőfokú bíróság megállapította, hogy a felek a lízingszerződések 14. és 15. pontjában lehetővé tették a lízingszerződésből származó jogok és kötelezettségek átruházását. Ezért a felperes érvelését - amely szerint az alperes a közöttük fennálló megbízási szerződést megszegte, amikor a felperes értesítése nélkül tárgyalt a lízingbeadóval és megszerezte a lízingszerződésből eredő lízingbeadói jogokat - az elsőfokú bíróság egyrészt a lízingszerződés 14. és 15. pontjában foglaltak alapján, másrészt azért nem fogadta el, mert a felperes nem bizonyította, hogy ezáltal őt kár érte. A lízingelt gépsorokat ugyanis a felhasználótól a felperes megkapta, azokat a külföldi gyártó cégnek felújításra visszaküldte. Célja, hogy a gépsorok visszaérkezése után azok felől tulajdonosként rendelkezzen. Az elsőfokú bíróság utalt arra is, hogy a felperes a maradványérték kifizetése előtt már tájékozódott az alperesnél, ezért annak következményeit, hogy a maradványértéket a C.-L. GmbH-nak kifizette, neki kell viselnie.
A felperes fellebbezése folytán eljáró Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta, és a felperest perköltség és az illetékfeljegyzési joga folytán le nem rótt eljárási illeték megfizetésére kötelezte.
A Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság kifejtette, hogy a felperes keresetének a megbízási típusú bankszámlaszerződés megszegésével kapcsolatos kártérítési igénye alaptalan. Rámutatott arra, hogy az alperes üzletszabályzata minden szerződésre irányadó, kivéve, ha az másként rendelkezik. Az üzletszabályzat szerint a bank üzleti tevékenysége során mindenkor az ügyfél érdekének figyelembevételével, a banktól általában elvárható gondossággal jár el. Azt azonban, hogy a banknak milyen kötelezettségei vannak az üzleti kapcsolat alapján, mindig az adott szerződés feltételei határozzák meg.
A Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság a perbeli szerződéses konstrukciót vizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy téves a felperesnek az a jogi álláspontja, amely szerint az alperes szerződéses kötelezettsége arra vonatkozott, hogy a forintgaranciából eredő követelést a felperes javára az ő érdekében érvényesítse. A felperes előadásából kitűnően ugyan a felperes olyan szerződéses viszonyt kívánt teremteni, amely a fizetési kötelezettség alól mentesíti, tehát biztosítja azt, hogy ha a felhasználó nem fizet, helyette a bank fog teljesítenie, és megtérítési kötelezettsége csak a felhasználónak lesz. A Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság megítélése szerint azonban a szerződések nem ezzel a tartalommal jöttek létre. A felperes lízingbevevőnek mint bizományosnak - aki ugyan a megbízója javára, de a saját nevében szerződött - a külföldi féllel szemben fizetési kötelezettsége keletkezett. A külföldi fél az iratokból kitűnően csak azzal a feltétellel kötötte meg a lízingszerződést, ha a felperes a fizetési kötelezettsége teljesítését egy bank által garantálja.
Ilyen előzmények után a felperes megbízta az alperest a devizagarancia elvállalásával. Az alperes a kibocsátott bankgaranciában (devizagaranciában) azt vállalta, hogy a felperes nem fizetése esetén a külföldi fél - a lízingbeadó - felszólítására fizetni fog. A bankgarancia kiadásával tehát az alperes bank és a lízingbeadó külföldi fél között jött létre jogviszony, a külföldi fél volt a bankgarancia kedvezményezettje, ő volt jogosult az alperest a bankgaranciából eredő fizetési kötelezettsége teljesítésére felhívni. A bankgarancia kibocsátásával az alperes - a Ptk. 249. §-ában foglaltakból következően - nem a lízingszerződés alapján a felperest terhelő fizetési kötelezettséget vállalta el, hanem a külföldi lízingbeadó kockázatát szüntette meg azzal, hogy a felperes nem fizetése esetén devizában történő teljesítést vállalt a lízingbeadó részére. A megbízó, mivel a garanciának harmadik személy a kedvezményezettje, a bankgarancia körében nem utasíthatja a megbízott bankot, és a megbízott bank nem lehet tekintettel a megbízó érdekeire, mivel a garancia a bank önálló kötelezettségvállalása. A kedvezményezett viszont nem köteles a garanciát igénybe venni. Lehet, hogy erre sor sem kerül, mert az alapjogviszony adósa fizet. A garancia az adós fizetési kötelezettségén nem változtat, vagy a jogosultnak kell teljesítenie, vagy ha a garantőr fizet, akkor ezt meg kell térítenie.
A Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság megállapítása szerint továbbá az OKHB által elvállalt forintgarancia a felperesnek mint bizományosnak azt a Ptk. 479. §-ának (3) bekezdésén alapuló jogát, hogy a megbízó (felhasználó) mentesítse őt a külföldivel szembeni kötelezettsége alól, akkor biztosította volna, ha annak ő a kedvezményezettje. Az 1991. július 19-én létrejött négyoldalú megállapodásból kitűnően a felperes mint importőr vállalta: "amennyiben devizagarancia kiadására van szükség; annak fedezetéül forintgaranciát állíttat a felhasználóval az MKB (tehát az alperes) javára". Ennek alapján a felhasználó megbízást adott az OKHB-nak - 1990. december 28-án és 1991. február 26-án -, hogy az M. K. Bank Rt.-vel szemben a használónak a használatidíj-fizetési kötelezettsége teljesítéséért a bankgaranciát elvállalja. Az a szó, hogy a "lízingbevevővel szemben" a formanyomtatványokból kihúzásra került, és helyére írták be, hogy az MKB Rt.-vel szemben. Az 1990. december 28-i megbízás 4. pontjában az szerepel, hogy az OKHB az MKB Rt. felhívása alapján akkor fizet, ha a használó nem fizet. Igaz ugyan, hogy az 1991. február 26-i szerződés 4. pontjában a "lízingbevevő felhívása alapján" szöveg nem került kihúzásra, de ebben a szerződésben is kedvezményezettként egyértelműen az alperes van feltüntetve, és nem a felperes mint lízingbevevő (aki a belföldi felek viszonyában bizományosnak minősül). Az OKHB tehát a garanciát az alperesi mint kedvezményezett részére bocsátotta ki. Mindezek összevetéséből az állapítható meg, hogy az OKHB által vállalat garancia kedvezményezettje nem a felperes, hanem az alperes volt. Ez nyilvánvalóan abból a körülménybál adódik, hogy az alperesnek kellett a külföldi féllel szemben helytállnia, tehát az ő megtérítési igényét kellett biztosítani. A felperes maga adta elő, hogy nem rendelkezett olyan anyagi háttérrel, amely a lízingdíjak fizetését számára lehetővé tette volna. Mindebből következik, hogy a felperes nem is vehette igénybe az OKHB garanciáját, csak a kedvezményezett alperes. Annak nincs jogi jelentősége, hogy a garancia igénybevételének szükségességéről a felperes tájékoztatta az alperest.
Az alperes a devizagarancia alapján az egyik szerződésre nyolc, a másik szerződésre pedig hét alkalommal fizetett a külföldi félnek. Ennek alapján a felperessel szemben megtérítési igénye keletkezett. Ezért fel is hívta az OKHB-t a fizetésre, a bank azonban az egyik szerződés tekintetében a nyolcadik és kilencedik, a másik szerződés vonatkozásában pedig a hetedik és nyolcadik részletet nem fizette ki, és a további teljesítést is megtagadta tekintettel arra, hogy az I. P. Kft. felszámolás alá került.
Minthogy sem a felperes, sem a felhasználó, sem pedig az OKHB fizetési hajlandóságot nem mutatott, az alperes kockázata jelentősen megnövekedett. Nem volt elvárható az alperestől, hogy az OKHB-t perrel kényszerítse a fizetésre azért, hogy a felperesnek ne kelljen helytállnia az alperessel szemben. Amennyiben a felperesnek az volt az álláspontja, hogy a forintgarancia az ő követelését biztosítja, maga is perelhette volna az OKHB-t és pertársként az alperest. A bankgarancia kedvezményezettje, mind a C.-L. GmbH, mind pedig az alperes, maga dönthetett arról, hogy a bankgaranciával biztosított jogával élni kíván-e, vagy arról lemond annak ellenében, hogy a követelését megkapja.
A Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság rámutatott arra is, hogy a lízingszerződések feljogosították a lízingbeadót, hogy a lízingszerződésből származó összes igényét harmadik személyre átruházza, és a szerződés 15. pontja szerint a lízingszerződésből eredő jogok és kötelezettségek mindkét fél részéről az esetleges jogutódokra szállnak át, vagy azok átruházhatóak. E szerződéses kikötés alapján lépett a szerződésbe a C.-L. GmbH helyébe az alperes, és személyében a bankgarancia jogosultja és kötelezettje egyesült, így a devizagarancia a Ptk. 322. §-a értelmében megszűnt. Az engedményezésre nyilván a még ki nem fizetett hátralékos részletek tekintetében kerülhetett sor a C.-L. GmbH részéről.
Ezt követően a lízingszerződésből eredő jogokat az alperessel kötött megállapodás alapján az OKHB szerezte meg, és rászálltak a belőle eredő kötelezettségek is, valamint az alperes reá ruházta a felperessel szembeni megtérítési követelését is.
A felperes mint a lízingszerződés kötelezettje csak akkor szerezhetett volna tulajdonjogot, ha a szerződést teljesíti. Mint bizományos a felhasználóval (megbízóval) szemben a Ptk. 479. §-ának (1) és (3) bekezdése szerint léphetett volna fel igénnyel. Minthogy a forintgarancia szerződés nem a bizományos felperesnek a megbízóval szembeni jogait biztosította, a felperes nem sérelmezhette alappal, hogy a bankgarancia a lízingszerződésben bekövetkezett alanyváltozás folytán megszűnt.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, abban elsődlegesen a jogerős ítélet "megváltoztatását" és az alperesnek a felemelt keresetben történő marasztalását kérte. Másodlagosan a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését indítványozta. Kérte még, hogy a Legfelsőbb Bíróság kötelezze az alperest közvetlenül a felperes ügyvédje kezéhez teljesítendő perköltség megfizetésére.
A jogerős ítélettel kapcsolatos jogszabálysértéseket a következők szerint összegezte.
Álláspontja szerint az eljáró bíróság elmulasztotta a Pp. 3. §-ában előírt kioktatási és tájékoztatási kötelezettségét, amikor a "felperes" tanúvallomásával kapcsolatban nem a Pp. 66. §-ának (2) bekezdésében és a Pp. 3. §-ában és 4. §-ában írtak szerint járt el.
Megsértette a jogerős ítélet a Pp. 4. §-ában szabályozott kérelemhez kötöttség elvét is, mert nem foglakozott a felperes által állított, a bank üzletszabályzata megszegésére alapított kártérítési igényével.
Eljárási szabályt sértett továbbá a bíróság és megsértette a Pp. 22. §-ában és 23. §-ában írtakat, amikor hatáskörébe nem tartozó jogvitában járt el. E vonatkozásban előadta, hogy a lízingszerződés 14. pontjának hetedik bekezdése szerint a szerződés "érvényességével, értelmezésével vagy felbontásával kapcsolatban felmerülő jogvitákban kizárólag" a bécsi választottbíróság jogosult és csak az osztrák jog alapján eljárni. Az eljáró bíróságok tehát hatáskörüket túllépve jártak el, mert nem voltak figyelemmel a nemzetközi magánjogról szóló 1979. évi 13. tvr. 24. §-ában és 30. § (1) bekezdésében írtakra.
A jogerős ítélet jogszabálysértését állította továbbá a felperes a vonatkozásban, hogy lényeges eljárási szabálysértés történt, amikor a jogerős ítélet nem döntött minden kereseti kérelmet illetően. Így nem foglalkozott azzal, hogy az alperes megszegte a felperessel fennálló bankszámlaszerződését és saját üzletszabályzatát, továbbá nem tett eleget együttműködési és tájékoztatási kötelezettségének, és ezzel kárt okozott.
A felperes állítása szerint a másodfokú ítélet anyagi jogszabályt is sértett, így tévesen, a Ptk. 249. §-ába ütközően foglalt állást a bankgaranciák kérdésében, és megsértette a Ptk. 474. §-ának (2) bekezdésében, 479. §-ának (3) bekezdésében és az 529. §-ban írtakat is.
Ezen túlmenően a jogerős ítéletben megállapított tényállás iratellenes, okszerűtlen mérlegelésen alapuló és logikai ellentmondást tartalmazó.
Hivatkozott még arra is, hogy a jogerős ítélet az indokolási kötelezettségének sem tett eleget, ami szintén lényeges eljárási szabálysértésnek minősül.
Az alperes a jogerős ítélet hatályban való fenntartását indítványozta. Álláspontja szerint a jogerős ítélet és annak indokai helytállóak. A felperes által hivatkozott jogszabálysértések nem valósultak meg.
A jogerős ítélet nem jogszabálysértő.
A Legfelsőbb Bíróság mint felülvizsgálati bíróság - annak előrebocsátásával, hogy a felperes a kétfokú eljárás során nem hivatkozott arra, hogy a felek közötti jogvitára az eljárt bíróságoknak nincs hatáskörük - a Pp. 275. §-ának (2) bekezdésében írtak szerint mindenekelőtt azzal foglalkozott, hogy a jogvita elbírálása az eljárt bíróságok hatáskörébe tartozott-e, vagy figyelembe kellett venni a lízingszerződés 14. pontjában foglaltakat.
A lízingszerződés 14. pontjának hetedik bekezdése a következőket tartalmazza: a szerződés érvényességével, értelmezésével vagy felbontásával kapcsolatban felmerülő jogvitákban kizárólag a Bécsi Szövetségi Ipari és Kereskedelmi Kamara és a Budapesti Magyar Kereskedelmi Kamara között létrejött döntőbírósági egyezmény 2. és 3. Cikkelye szerint megalakított adminisztratív döntőbíróság hozza meg a végső döntést. Erre vonatkozóan az osztrák jog érvényes.
A nemzetközi magánjogról szóló 1979. évi 13. törvényerejű rendelet 24. §-a szerint a szerződésekre azt a jogot kell alkalmazni, amelyet a felek a szerződés megkötésekor vagy később választottak. A 30. § (1) bekezdése pedig kimondja, hogy a szerződés joga kiterjed a kötelmi jogviszony minden elemére, így különösen a szerződés megkötésére, anyagi és alaki érvényességére, kötelmi hatásaira, továbbá - ha a felek másként nem állapodtak meg, vagy a törvényerejű rendeletből más nem következik - a szerződést biztosító megállapodásokra (zálogszerződésre, kezességi szerződésre stb.), a szerződéssel kapcsolatos követelések beszámíthatóságára, engedményezésére és átvállalására.
A Legfelsőbb Bíróság mint felülvizsgálati bíróság megállapítása szerint a szerződés 14. pontjának idézett hetedik bekezdéséből az következik, hogy a felek kizárólag a szerződés, az adott esetben a C.-L. GmbH és a felperes között létrejött lízingszerződés érvényességével, értelmezésével vagy felbontásával kapcsolatban felmerülő jogvitákban kötötték ki az ott írt döntőbíróság hatáskörét. Ebből a megfogalmazásból az is következik, hogy a felek más jogvitára nem kívánták ezt a kikötést kiterjeszteni. Az 1979. évi 13. tvr. 30. §-ának (1) bekezdésében írtakból az következik, hogy a felek másként állapodhatnak meg. Az adott esetben a felek nem kívánták a kötelmi jogviszony minden elemére kiterjeszteni az adminisztratív döntőbíróság eljárását és az osztrák jog alkalmazását. Kizárólag a szerződésben meghatározott, a szerződés érvényességével, értelmezésével vagy felbontásával kapcsolatban felmerülő jogvitákra korlátozták azt. Tekintettel arra, hogy a felek közötti jogvita nem a lízingszerződés érvényességével, értelmezésével vagy felbontásával kapcsolatos, hanem az a lízingszerződéshez kapcsolódó, de önálló szerződések alapján létrejött bankgaranciákra vonatkozik, a szerződésnek az adminisztratív döntőbíróság eljárására és az osztrák jogra vonatkozó kikötése a jelen perbeli jogvitára nem alkalmazható. Az eljárt bíróságok tehát nem sértették meg a Pp. 22. § és 23. §-aiban írtakat, hanem hatáskörükbe tartozó jogvitában jártak el.
Nem sértették meg az eljárt bíróságok a Pp. 3. §-ában és 4. §-ában foglaltakat sem. E tárgyban a Legfelsőbb Bíróság mint felülvizsgálati bíróság rámutat arra, hogy az elsőfokú bíróság nyilvánvalóan nem a felperest, hanem a felperes ügyvezetőjét hallgatta meg tanúként. A felperes mint jogi személyiséggel rendelkező gazdálkodó szervezet tanúkénti kihallgatása nem lehetséges. Az elsőfokú bíróság a 21. sorszámú tárgyalási jegyzőkönyvben foglaltakból kitűnően V. I-t, a felperes ügyvezetőjét, tanúként hallgatta meg, aki a tanúkihallgatással kapcsolatos törvényes figyelmeztetés után tette meg vallomását. V. I. tehát nem a felperes törvényes képviselőjeként nyilatkozott, hanem tanúként, így nyilatkozata nem minősül a fél olyan nyilatkozatának, amellyel kapcsolatban a Pp. 66. §-ának (2) bekezdése alkalmazásra kerülhetne, hanem tanúvallomásnak, amelyet a bíróságnak a bizonyítékok értékelése során kell figyelembe vennie. Az eljárt bíróságok ennek megfelelően jártak el, tehát a Pp. 3. §-ában foglaltak megsértésére nem kerülhetett sor.
Nem sértette meg a jogerős ítélet a Pp. 4. §-ában szabályozott kereseti kérelemhez kötöttség elvét sem, mert a jogerős ítélet döntött minden kereseti kérelem tárgyában, így a Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság ítéletéből megállapíthatóan kitért arra is, hogy az alperes bank üzletszabályzata a felek közötti szerződéses jogviszonyok figyelembevételével, az adott szerződések feltételei alapján vizsgálandó.
Nem tévedett a Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság, amikor arra volt figyelemmel, hogy a felperes és az alperes között két (jogviszony) bankszámlaszerződés és a bankgarancia vállalásával kapcsolatos jogviszony jött létre. Az alperes üzletszabályzatának az az előírása, hogy a bank tevékenysége során mindenkor az ügyfél érdekének figyelembevételével, a banktól elvárható gondossággal köteles eljárni, e két jogviszony sajátosságait figyelembe véve értékelhető, mint ahogy arra a Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság helyesen rámutatott.
A perbeli jogvita elbírálása körében a felperes és az alperes között létrejött bankszámlaszerződés értékelése szóba sem kerülhet, mert a jogvita nem a Ptk. 529. §-ának (1) bekezdésében szabályozott bankszámlaszerződésből ered, hanem az attól független bankgarancia-szerződéssel kapcsolatos.
A bankgarancia-szerződés vonatkozásában pedig a Legfelsőbb Bíróság mint felülvizsgálati bíróság egyetért a Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság által kifejtettekkel. A másodfokú bíróság helyesen értékelte a két bankgarancia-szerződést, és helyesen jutott arra a következetésre, hogy a felperes megbízásából az alperes a C.-L. GmbH kedvezményezett javára bocsátott ki bankgaranciát (devizagaranciát), amelyben azt vállalta, hogy a felperes nem fizetése esetén a külföldi fél - a lízingbe adó - felhívására fizetni fog. Az alperes a bankgarancia kibocsátásával eleget tett a felperes megbízási szerződésében foglaltaknak. Ettől kezdődően - a Ptk. 249. §-ában foglaltakból következően - nem a felperes megbízottjaként jár el, hanem a saját kötelezettségvállalása alapján és a saját érdekei figyelembevételével. A vállalt bankgarancia teljesítése körében a garanciát vállaló bank nem a megbízó - az adott esetben a felperes - érdekeinek szem előtt tartásával köteles eljárni, hanem a saját szerződéses kötelezettsége figyelembevételével.
A Legfelsőbb Bíróság mint felülvizsgálati bíróság megállapítása szerint továbbá a Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság a szerződések helyes értelmezésével, a bizonyítékok okszerű mérlegelésével jutott arra a következtetésre, hogy az OKHB által elvállalt forintgarancia kedvezményezettje nem a felperes, hanem az MKB Rt., tehát az alperes volt. Nem változtat ezen az sem, hogy a forintgarancia szerződésben a garantált összeget a végső felhasználó (az I. P. Kft.) által fizetendő használati díjban határozták meg. Az alperesnek ugyanis érdeke fűződött ahhoz, hogy ha a felperes helyett devizában teljesít, legalább annak forint-ellenértékét megkapja. A forintgarancia kiadására a felhasználó megbízásából került sor, így az értelemszerűen a felhasználó által fizetendő összegre vonatkozott. E tárgyban a Legfelsőbb Bíróság mint felülvizsgálati bíróság egyebekben a jogerős ítéletben kifejtettekkel egyetért, azt megismételni nem kívánja.
Mindebből tehát az következik, hogy a jogerős ítélet nem sértette meg sem a Ptk. 249. §-ában, sem a Ptk. 474. §-ának (2), illetve a 479. §-ának (3) bekezdésében foglaltakat, és nem sértette meg a Ptk. 529. §-ában írtakat sem, mert az alperes szabályszerű megbízás alapján szerződésszerűen járt el.
A Legfelsőbb Bíróság mint felülvizsgálati bíróság megállapítása szerint a jogerős ítéletben megállapított tényállás helytálló, és helyes az abból levont jogi következtetés is. A bizonyítékok értékelése körében iratellenes megállapítás, okszerűtlen vagy logikai ellentmondást tartalmazó mérlegelés nem állapítható meg, ezért a felülvizsgálati kérelem ebben a részében is alaptalan.
A Legfelsőbb Bíróság mint felülvizsgálati bíróság megállapítása szerint továbbá a Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság a jogerős ítélet indokolásában a jogvita elbírálása szempontjából jelentős tényekre és jogi érvekre kitért, indokolási kötelezettségének a Pp. 221. §-ának (1) bekezdésében írt módon eleget tett. Szükségtelen volt az ítélet indokolásában olyan, az elbírálás szempontjából nem lényeges körülményekre kitérni, mint a más szerződő felek között létrejött bankgarancia-szerződés tartalma. Az adott jogvitát ugyanis a felek között létrejött szerződés értelmezésével és annak figyelembevételével kellett eldönteni. A másodfokú bíróság ennek eleget tett.
Mindezekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság mint felülvizsgálati bíróság megállapítása szerint a Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság ítélete nem sértett jogszabályt, ezért azt a Pp. 275/A. §-ának (1) bekezdése alapján hatályában fenntartotta.
(Legf. Bír. Gfv.X.32.304/2000. sz.)