adozona.hu
BH 1999.2.74
BH 1999.2.74
I. Az Egzisztencia-hitel (E-hitel) igénybevételének feltételei [28/1991. (II. 21.) Korm. r. 8. § (1)-(2) bek., 71/1992. (XI. 16.) OGY. hat., 1991. évi XVIII. tv. 26. § (2) bek.]. II. A pályázat kiíróját jogszabály szerződéskötésre nem kötelezi, de ha köt szerződést, ezt csak a pályázat nyertesével kötheti meg [Ptk. 112. § (1) bek., 208. § (1) bek., 1992. évi LIV. tv. 66. § (1) bek., 80. § (3) bek.].
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
Az elsőfokú bíróság a felpereseknek szerződés létrehozása iránt előterjesztett, majd 45 millió Ft kártérítésben és kamatában az alpereseknek egyetemleges marasztalása iránt fenntartott keresetét elutasította. A per tárgyának értékét 191 500 000 Ft-ban állapította meg, ehhez képest egyetemlegesen kötelezte a felpereseket, hogy fizessenek meg az alpereseknek egyenként 2 000 000 Ft perköltséget. Ítéletének indokolásában tényként állapította meg, hogy a III. r. alperes - az I. r. alperessel kötöt...
BH 1999.2.74 I. Az Egzisztencia-hitel (E-hitel) igénybevételének feltételei [28/1991. (II. 21.) Korm. r. 8. § (1)-(2) bek., 71/1992. (XI. 16.) OGY. hat., 1991. évi XVIII. tv. 26. § (2) bek.].
II. A pályázat kiíróját jogszabály szerződéskötésre nem kötelezi, de ha köt szerződést, ezt csak a pályázat nyertesével kötheti meg [Ptk. 112. § (1) bek., 208. § (1) bek., 1992. évi LIV. tv. 66. § (1) bek., 80. § (3) bek.].
Az elsőfokú bíróság a felpereseknek szerződés létrehozása iránt előterjesztett, majd 45 millió Ft kártérítésben és kamatában az alpereseknek egyetemleges marasztalása iránt fenntartott keresetét elutasította. A per tárgyának értékét 191 500 000 Ft-ban állapította meg, ehhez képest egyetemlegesen kötelezte a felpereseket, hogy fizessenek meg az alpereseknek egyenként 2 000 000 Ft perköltséget. Ítéletének indokolásában tényként állapította meg, hogy a III. r. alperes - az I. r. alperessel kötött bizományi szerződés alapján - pályázatot hirdetett a C. Fékbetétgyár Kft. állami tulajdonban álló - a teljes üzletrész értékének 94,2%-át kitevő - 335 954 880 Ft névértékű üzletrésze eladására. A pályázat benyújtásának határideje 1993. december 13-a, az elbírálás határideje 1993. december 16-a volt. A pályázati kiírás szerint a pályázat kötelező tartalma volt többek között a fedezet meglétét igazoló fizetési garanciák csatolása (különösen: hitelígérvény, bankgarancia, készpénzletét igazolása). A pályázati kiírásra három pályázat érkezett, közöttük a felperesek együttes, valamint a C. Fékbetétgyár Kft. MRP-szervezete által benyújtott pályázat. A felperesek pályázatában a felajánlott vételár 191 500 000 Ft volt, amelyből 10 000 000 Ft-ot készpénzzel, 20 000 000 Ft-ot kárpótlási jegyek felhasználásával, 161 000 000 Ft-ot pedig egzisztenciahitelből kívántak kiegyenlíteni. A II. r. alperes 210 000 000 Ft vételár kifizetését vállalta, amelyből a dolgozói kedvezményes üzletrészekre 39 629 000 Ft árkedvezmény elszámolását kérte. A fennmaradó 170 371 000 Ft-ot 8 520 000 Ft készpénz kifizetésével, 11 851 000 Ft értékű kárpótlási jegy felhasználásával, 150 000 000 Ft-ot pedig Egzisztencia-hitelből kívántak kiegyenlíteni A pályázat értékelését végző bizottság a benyújtott három pályázat közül a II. r. alperes pályázatát értékelte első helyen, míg a második helyet a felperesi konzorcium által benyújtott pályázat szerezte meg. A pályázat lezárását követően a II. r. és a III. r. alperesek 1993. december 28-án a pályázatban szereplő üzletrészre az adásvételi szerződést megkötötték.A felperesek az eredeti keresetükben annak a megállapítását kérték, hogy az 1993. december 28-án kötött adásvételi szerződés a Ptk. 4-5. §-ai, valamint a 200. §-ának (2) bekezdése szerint semmis. Ehhez képest kérték megállapítani, hogy a felperesi konzorcium pályázata mindenben megfelelt az ÁVÜ kiírásának. Erre tekintettel kérték kötelezni az I. r. alperest az üzletrész adásvételi szerződésnek a velük való megkötésére és az üzemeltetés kieséséből eredő - az 1994., valamint az 1995. évi - elmaradt haszon címén mindkét alperest 45 000 000 Ft kártérítés és kamata egyetemlegesen történő megfizetésére.
Az elsőfokú bíróság e tárgyban hozott részítéletét a Legfelsőbb Bíróság végzésével hatályon kívül helyezte. A felperesek a megismételt eljárásban a módosított keresetükben - a Ptk. 339. §-ának (1) bekezdése szerinti jogcímen - egyetemlegesen kérték kötelezni az alpereseket 45 000 000 Ft kártérítés, ebből 4 252 500 Ft-nak 1995. június 1-jétől, 40 747 500 Ft-nak 1996. június 1-jétől a kifizetés napjáig járó késedelmi kamata és a perköltségek megfizetésére. Módosított keresetüket arra alapították, hogy az I. r. és a III. r. alperesek között a tartalmát tekintve megbízási szerződés jött létre az állam tulajdonában, de az I. r. alperes kezelésében lévő perbeli üzletrész értékesítésére. A megbízottként eljáró III. r. alperes az 1992. évi LIV. törvény 80. §-ának (3) bekezdésében és az ÁVÜ versenyszabályzatában foglaltak megsértésével kötötte meg a II. r. alperessel az adásvételi szerződést, tekintve, hogy a II. r. alperes pályázata több szempontból nem felelt meg a pályázati kiírásnak. A felperesek álláspontja szerint a II. r. alperes a 71/1992. (XI. 6.) Országgyűlési határozat helytelen értelmezésével 39 629 000 Ft dolgozói kedvezmény figyelembevételét kérte, holott a hivatkozott Országgyűlési határozat szerint maximálisan 22 290 000 Ft kedvezmény felszámítására lett volna jogosult. A dolgozói kedvezményen túl a II. r. alperest 173 000 000 Ft összegű fizetési kötelezettség terhelte, amiből a 150 000 000 Ft Egzisztencia-hitelt meghaladóan 23 000 000 Ft-ot kellett volna letétbe helyeznie. Ezzel szemben csak 3 000 000 Ft letétbe helyezését igazolta, ami a pályázatát önmagában érvénytelenné tette.
Az I. r. alperest egyébként a felperes a Ptk. 513. §-ának (2) bekezdése és 350. §-ának (1) bekezdése alapján kérte marasztalni.
Az alperesek magukkal szemben valamennyien a kereset elutasítását kérték. Az I. r. alperes azzal védekezett, hogy az adásvételi szerződés megkötése során a III. r. alperes - a vele kötött szerződés alapján - bizományosként járt el, ezért őt jogviszony hiányában az adásvételi szerződésből eredően semmilyen felelősség nem terheli a felperesekkel szemben.
A II. r. alperes előadta, hogy a pályázati kiírásban foglalt feltételeknek maradéktalanul eleget tett. Igazolta, hogy a felajánlott vételár fedezete a pályázat benyújtásakor rendelkezésére állt.
A III. r. alperes tagadta, hogy a pályázat elbírálása során bármilyen jogellenes magatartást tanúsított volna, ezért a Ptk. 339. §-a alapján kártérítés fizetésére nem kötelezhető. Az elsőfokú bíróság a felperesek keresetét alaptalannak ítélte és elutasította.
Az I. r. alperes vonatkozásában megállapította, hogy az adásvételi szerződés megkötése érdekében bizományi szerződést kötött a III. r. alperessel. A Ptk. 507. §-a szerint a bizományos az adásvételi szerződést a megbízó javára ugyan, de a saját nevében köti meg, ehhez képest a felperesek és az I. r. alperes között nincs szerződéses kapcsolat, ezért kártérítésben nem marasztalható. A II. r. és a III. r. alperesek kárfelelősségét illetően megállapította, hogy a II. r. alperes pályázata mindenben megfelelt a kiírásnak, ezért azt a III. r. alperes - a feltételek teljesítésének hiánya miatt - nem nyilváníthatta érvénytelenné.
Nem fogadta el a felperesek előadását a vonatkozásban, hogy a II. r., illetőleg III. r. alperesek helytelenül számították ki a 71/ 1992. (XI. 16.) Országgyűlési határozatban írt dolgozói kedvezményt. A hivatkozott határozat 5. pontja szerint az állami vagyon terhére adható kedvezmény mértéke nem haladhatja meg az átalakuló állami vállalat induló vagyonmérlegében megjelölt saját tőke 10 §-át. A számvitelről szóló 1991. évi XVIII. tv. 26. §-ának (2) bekezdése szerint számítva, a C. Fékbetétgyár Kft. saját tőkéje 396 269 000 Ft volt, ennek közel 10%-a, vagyis összesen 39 269 000 Ft kedvezmény megillette a II. r. alperest a szerződés megkötésénél.
A II. r. alperesnek a pályázat benyújtásakor a fennmaradó vételár kifizetésére is megfelelő fedezet állt rendelkezésére. Tény, hogy az összeg egy részét a kft. kölcsön címén nyújtotta az MRP részére. Annak azonban nincs jogszabályi akadálya, hogy az MRP a vételár kifizetése céljából ilyen módon kölcsönhöz jusson. Egyébként amennyiben a II. r. alperes pályázata eredménytelen lett volna, akkor sem terhelte volna a III. r. alperest más pályázóval való szerződéskötési kötelezettség. Az 1992. évi LIV. törvény 80. §-ának (3) bekezdése nem zárja ki a szerződéskötés mellőzését. Csupán feltételezés ezért a felperesek részéről, hogy amennyiben a III. r. alperes a II. r. alperes pályázatának érvénytelenségét állapította volna meg, úgy vele kötötte volna meg az adásvételi szerződést. Erre a feltételezésre azonban nem lehet kárigényt alapítani.
Tekintve, hogy a felperesek eredeti kereseti kérelme az adásvételi szerződés létrehozására irányult, a Pp. 26. §-a, valamint a 24. §-ának (1) bekezdése szerint a per tárgyának értékét a felperesek által kínált vételár összegében, 191 500 000 Ft-ban határozta meg.
Az ítélet ellen a felperesek fellebbeztek, amelyben az elsőfokú bíróság ítéletének megváltoztatását, az alpereseknek a módosított kereset szerint - kártérítés jogcímén - történő egyetemleges marasztalását és az első-, másodfokú perköltségeik megítélését kérték. Sérelmezték, hogy az elsőfokú bíróság a megismételt eljárásban nem tett eleget a Legfelsőbb Bíróság hatályon kívül helyező végzésében foglaltaknak, ezért jutott az ügyben helytelen jogi következtetésre.
A felperesi álláspont szerint az elsőfokú eljárásban az első eldöntendő kérdés az volt, hogy az alperesek a pályázati eljárás során tanúsítottak-e jogellenes felróható magatartást, azaz megszegték-e valamely jogszabálynak a pályázattal kapcsolatos rendelkezését, avagy az I. r. alperes már ez időpontban elkészített versenyszabályzatát. Állításuk szerint a II. és a III. r. alperesek megsértették a vagyonpolitikai irányelvekről szóló 71/1992. (XI. 16.) Országgyűlési határozatban foglaltakat azzal, hogy az igénybe vehető 22 990 000 Ft dolgozói kedvezmény helyett 39 629 000 Ft-ot számoltak el a vételárban a II. r. alperes javára.
Előadták, hogy a II. r. alperes pályázata a korábban elmondottak figyelmen kívül hagyása mellett egyébként is érvénytelen volt, tekintve, hogy a pályázat benyújtása időpontjában a 150 000 000 Ft-os hitelígérvényen felül a kárpótlási jegyek vételárával együtt szükséges 15 096 000 Ft helyett a II, r. alperes csak 3 000 000 Ft letétbe helyezését igazolta. Az ügy egyéb körülményei azt bizonyították, hogy a szükséges összeg a pályázat benyújtásának időpontjában, 1993. december 13-án nem is állt a II. r. alperes rendelkezésére. A pályázatot ezért a III. r. alperesnek érvénytelenné kellett volna nyilvánítania.
További jogszabálysértésként kérték értékelni, hogy az alperesek megsértették az 1992. évi LIV. tv. 80. §-ának (3) bekezdésében foglalt rendelkezéseket is. A III. r. alperes által 1993. december 16-án keltezett és az iratokhoz 1/F/2. sorszám alatt csatolt levélből az állapítható meg, hogy a III. r. alperes az adásvételi szerződést mindenképpen megkötötte volna. Ez esetben viszont a szerződés alanyai a felperesek lettek volna. A felsorolt szabálysértések a felperes kárigényét megalapozzák, az őket ért kár és az alperesek jogellenes magatartása közötti okozati összefüggés vitathatatlanul kimutatható. Kárukat az 1994-ben és 1995-ben az üzemeltetésből elmaradt haszonban jelölték meg, amelynek összegszerűségét a csatolt szakértői véleményben foglaltakkal kívánták bizonyítani. Sérelmezték a per tárgya értékének 191 500 000 Ft-ban történő megállapítását is: álláspontjuk szerint ezt a módosított keresetükben általuk megjelölt 45 000 000 Ft-ban kellett volna figyelembe venni.
Az I. r. alperes kártérítési felelősségével kapcsolatban fenntartották az elsőfokú eljárásban előadottakat.
A II. és a III. r. alperesek fellebbezési ellenkérelmükben - megismételve az általuk korábban elmondottakat - az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyását kérték.
A felperesek a másodfokú eljárásban előadták, hogy a pályázat elkészítése kapcsán, az elmaradt hasznon kívül dologi káraik is keletkeztek, nevezetesen, alacsonyabb árfolyamon tudták értékesíteni a fel nem használt kárpótlási jegyeket, mint amilyen árfolyamon megvásárolták. Ezenkívül megvásárolták a pályázat kiírását tartalmazó dokumentumot és egyéb, számlával alá nem támasztható kiadásaik is voltak.
A fellebbezés nem alapos.
Helytállóan állapította meg az elsőfokú bíróság, hogy az I. és a III. r. alperesek között a pályázat lefolytatására és az adásvételi szerződés megkötésére a Ptk. 507. §-ában írt bizományi szerződés jött létre, amelynek alapján a III. r. alperes az I. r. alperes javára, de a saját nevében hirdette meg a pályázatot, és kötötte meg a II. r. alperessel a felperesek által kifogásolt adásvételi szerződést. A megkötött adásvételi szerződés alanyai a II. és a III. r. alperesek voltak, az a II. r. alperessel szemben a III. r. alperest jogosította, illetőleg kötelezte, következésképpen sem a szerződéskötés során, sem a megkötött szerződésből az I. r. alperesnek kötelezettségei nem keletkeztek a felperesekkel szemben, így ellene annak megszegése miatt - alappal - kártérítési igény sem érvényesíthető.
A II. r. alperes a pályázati kiírás kapcsán maga is ugyanolyan pályázó volt mint a felperesek. A pályázatok elbírálásába nem volt beleszólása, az adásvételi szerződés megkötésével más pályázóval - így a felperesekkel sem - nem került jogviszonyba. Jogviszony hiányában tehát kártérítés címén a felperesek javára a II. r. alperes nem marasztalható.
A felperesek kártérítést - egyéb feltételek fennállása esetében is - csak a III. r. alperestől igényelhetnek, ha annak a Ptk. 339. §-ában írt törvényi előfeltételei fennállnak. A felperesek a kárukat elsősorban az üzemeltetés kieséséből eredő elmaradt haszonban jelölték meg. Elmaradt haszon címén viszont a III. r. alperes kárfelelőssége csak akkor lenne megállapítható, ha az adásvételi szerződés megkötésére köteles, azaz, ha a szerződéskötés a vevők által kikényszeríthető lenne.
E kérdés eldöntésénél abból keli kiindulni, hogy az államot mint tulajdonost megilleti a Ptk. 112. §-ának (1) bekezdésében írt, a dologgal kapcsolatos rendelkezés joga, ezért annak elidegenítésére önmagában abból az okból sem köteles, hogy ha korábban volt elidegenítési szándéka, és e szándékát pályázat kiírásával, hirdetéssel avagy más hasonló módon széles körben közzé is tette. Az elidegenítés kötelezettsége ugyanúgy, mint bármely más tulajdonosnál csak jogszabály vagy erre irányuló szerződés - nevezetesen a Ptk. 208. §-ának (1) bekezdése szerint kötött előszerződés - alapján állhat fenn. A III. r. alperes az adásvételre vonatkozóan előszerződést nem kötött, és szerződéskötési kötelezettséget az általa kiírt pályázatban sem vállalt. A pályázat V, pontja szerint szerződéskötési kötelezettsége csak a nyertes pályázónak van, a pályázat kiírójának ilyen kötelezettsége nincsen; diszkrecionális joga tehát, hogy megköti-e az adásvételi szerződést, avagy a pályázatot érvénytelennek nyilvánítja és új pályázatot ír ki, illetőleg eláll az eladási szándékától. Ezért azt kellett vizsgálni, hogy jogszabály alapján fennállt-e a III. r. alperesnek a szerződéskötési kötelezettsége.
A III. r. alperes az állami tulajdonban álló vagyon eladására az időlegesen állami tulajdonban lévő vagyon értékesítéséről, hasznosításáról és védelméről szóló, az 1992. évi LIV. törvény 66. §-ának (1) bekezdése szerint pályázatot írt ki. A pályázati kiírás a potenciális vevők előre meg nem határozott köréhez címzett közlés, amelyben a később kötendő adásvételi szerződés általa szükségesnek tartott legminimálisabb tartalmi elemeinek feltüntetése mellett ajánlattételére hívja fel a lehetséges vevőket. Maga a pályázati kiírás a kiíró részéről nem jelent szerződési ajánlatot, a beérkezett pályázatokat el kell bírálnia ahhoz, hogy a lehetséges másik szerződő személye meghatározható legyen. A fenti jogszabály - a 80. § (3) bekezdése - összhangban a pályázat V. pontjában foglaltakkal csupán arról rendelkezik, hogy ha a kiíró az adásvételi szerződést meg kívánja kötni, azt csupán azzal az ajánlattevővel kötheti meg, aki a pályázatot megnyerte. Arra nézve viszont nincs jogszabályi rendelkezés, hogy a kiíró köteles lenne a nyertessel a szerződést valóban megkötni. Ehhez képest a felperesek alappal nem állíthatják, hogy amennyiben a III. r. alperes a II. r. alperes pályázatát érvénytelennek nyilvánította volna, kötelmi alapon vagy jogszabály rendelkezése folytán köteles lett volna velük szerződést kötni, így a szerződéskötés elmaradása miatt az elmaradt haszon címén felszámított károkat megtéríteni.
A felperesek a másodfokú eljárásban azt adták elő, hogy az elmaradt hasznukon kívül őket a pályázat benyújtása kapcsán egyéb tényleges károk is érték. A pályázat benyújtása mindig magában rejti annak a lehetőségét és egyúttal kockázatát, hogy azt más nyeri meg, és a kiíró mással fog szerződést kötni. A pályázó azonban csak annak kockázatát köteles viselni, hogy az elbírált - és természetesen szabályosan elbírált - pályázat esetében más lesz a szerződéskötő fél, és ezáltal kárba vesznek a pályázat elkészítésével és benyújtásával felmerült kiadásai. Abban az esetben viszont, ha a kiíró a benyújtott pályázatokat nem vagy nem szabályszerűen bírálja el, köteles a pályázónak a felmerült költségét (dologi kiadásait) megtéríteni, ugyanis ez eset-ben a pályázó eleve esélytelenné válik, anélkül, hogy szabályszerűen megmérettetnék.
Ebben a körben a felperesek elsősorban arra hivatkoztak, hogy a II, r. alperes nem a 71(1992. (XI. 26.) Országgyűlési határozatban írtaknak megfelelően vette igénybe az őt megillető dolgozói kedvezményt. E kérdésben a Legfelsőbb Bíróság mindenben egyetértett az elsőfokú bíróság jogi álláspontjával, ezért a helyes indokolás megismétlése szükségtelen.
Abban a kérdésben, hogy a II. r. alperes rendelkezett-e a vételár kifizetéséhez szükséges anyagi fedezettel, és azt miként igazolta, a másodfokú bíróság a következőkre mutat rá. A II. r. alperes a vételár kifizetéséhez egzisztenciahitelt (a továbbiakban: E-hitel) vett igénybe. Az Egzisztencia-hitelről és Részletfizetési Kedvezményről szóló 28/1991. (II. 21.) Korm. rendelet (a továbbiakban: R.) 8. §-ának (1) bekezdése szerint a hitelt kérő félnek a hitelkérelem előterjesztésekor igazolnia kell, hogy a vagyonrész megvásárlásához szükséges saját pénzforrással (ide értve a kárpótlási jegyet is) rendelkezik. Ehhez képest a fél be sem nyújthatja addig az E-hitel iránti igényét, amíg a vételár teljes kifizetéséhez szükséges további fedezetet nem igazolta. A fenti jogszabályhely nem a különbözet letétbe helyezését írja elő, tekintve, hogy ez esetben a vevő az összeget a vételár kifizetéséhez nem tudná felhasználni, hanem csupán annak a pénzintézetnél történő igazolását, hogy a vételárnak az E-hitelt meghaladó része rendelkezésére áll. Az R. 8. §-ának (2) bekezdéséhez tartozó táblázat 5 millió Ft-ot meghaladó E-hitel igénybevétele esetén a meglévő saját pénzforrást a hitel 15%-ában - a perbeli esetben 22 500 000 Ft-ban - határozza meg.
A II. r. alperesnek a 22 500 000 Ft meglétét a hitelt folyósító Kereskedelmi és Hitelbank Rt.-nél kellett igazolnia. A Kereskedelmi és Hitelbank Rt. a II. r. alperes részére 1993. december 10-én kiadott feltételes hitelígérvényében úgy nyilatkozott, hogy a II. r. alperes részére 150 000 000 Ft hitelt nyújt a perbeli vagyonrész megvásárlására, miután a vételárhoz még hiányzó 23 000 000 Ft saját erő a vevő rendelkezésére áll; ebből 3 000 000 Ft-ot letétbe helyezett, 10 000 000 Ft-ot kárpótlási jeggyel egyenlít ki, további 10 000 000 Ft-ot saját erőként felajánlott. Ugyanezen a napon adott ki a bank egy címzést nem tartalmazó, de a pályázó által felhasználható nyilatkozatot, amelyben közli, hogy a II. r. alperes a vagyon megvásárlásához szükséges összeggel rendelkezik oly módon, hogy E-hitel ígérvényt kapott, a saját erőt pedig letétbe helyezte. Tény, hogy a hitelígérvény és az igazolás tartalma egymástól eltér, de abban egyezik, hogy a II. r. alperes által felhasználandó saját erő rendelkezésre áll, a vételárat tehát ki tudja egyenlíteni. A bank az általa kiadott nyilatkozatok tartalmának valóságáért felelősséggel tartozik. Tény, hogy a Kereskedelmi Bank Rt. a felsorolt iratok mindegyikében azt igazolta, hogy a II. r. alperes részéről a vételár - az E-hitelt meghaladó részének - kiegyenlítése biztosított. A III. r. alperes ezt a banki nyilatkozatot jogosult volt elfogadni, annak valóságtartalmát nem volt köteles tovább kutatni, így a II. r. alperes pályázatát ab ovo nem nyilváníthatta eredménytelennek. A III. r. alperes a pályázatot 1993. december 16-áig volt köteles elbírálni. Eddig az időpontig a fizetéshez szükséges fedezetben változás nem történt, a bank az 1993. december 16-án írt levelében csupán megerősítette mindazt, amit korábban már igazolt, nevezetesen, hogy a II. r. alperes részéről a vételár kifizetése biztosított. Ha a III. r. alperes a korábbi két nyilatkozat közötti látszólagos ellentmondás feloldása érdekében a pályázat elbírálásával megvárta volna annak utolsó napját, és a bank megerősítő nyilatkozatát, a nyertes személyét illetően akkor sem jutott volna a jelenlegitől eltérő döntésre.
Nem tévedett az elsőfokú bíróság a per tárgya értékének megállapításánál sem. A Pp. 24. §-ának (1) bekezdése szerint a pertárgy értékének megállapításánál a keresettel érvényesített követelés vagy más jog értéke az irányadó. A felperesek keresetükben a perbeli üzletrészre vonatkozó adásvételi szerződésnek közöttük és a III. r. alperes között történő létrehozását kérték. A megvásárolandó üzletrész vételárát 191 500 000 Ft-ban jelölték meg, ezért a Pp. 24. §-ának (1) bekezdése szerint a per tárgyának értéke az ellenértékként megjelölt összeg. A kereset módosítása folytán a pertárgy értékének csökkenése a perköltségek megállapításánál nem vehető figyelembe. Erre utal a Pp. 27. §-ának (2) bekezdése, illetőleg - a perköltség részét képező eljárási illeték vonatkozásában - az 1990. évi XCIII. tv. 41. §-ának (2) bekezdése.
A kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság érdemben helyes ítéletét a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése szerint helybenhagyta. (Legf. Bír. Gf. I. 31.595/1997. sz)