adozona.hu
BH 1998.1.44
BH 1998.1.44
I. A vámraktárban a vámhivatal jogerős határozata alapján elhelyezett árukészlet felett a tulajdonosnak nincs rendelkezési joga, az tehát a tulajdonos ellen indult felszámolási eljárás során nem tekinthető a felszámolás körébe tartozó vagyonnak [1991. évi IL. tv. (Cstv.) 4. § (1)-(2) bek., 38. § (1) bek., 1966. évi 2. tvr.* 2. § (1)-(3) bek., 39/1976. (XI. 10.) PM-KkM együttes r. (R.)** 38/A. § (1) bek., 41. § (1) bek. c) pont, 45. § (1) bek. a) pont]. II. Ha a vámhatóság a vámraktárban elhelyezett árukat t
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
Az iratokból megállapítható tényállás szerint a felperes Budapesten, a XI., M. u. 2. szám alatt konszignációs raktárat létesített, amely felett a felügyeletet az alperes 5. számú hivatala látta el. Ellenőrzés során a vámhivatal észlelte, hogy a raktárból különböző áruféleségek hiányoznak, amelyeknek a belföldi forgalom számára történő vámkezelését a felperes nem kérte, és azok után a vámot, valamint annak járulékait nem fizette meg. A hiányzó vámárura eső vámot és járulékokat az alperes határ...
BH 1998.1.44 I. A vámraktárban a vámhivatal jogerős határozata alapján elhelyezett árukészlet felett a tulajdonosnak nincs rendelkezési joga, az tehát a tulajdonos ellen indult felszámolási eljárás során nem tekinthető a felszámolás körébe tartozó vagyonnak [1991. évi IL. tv. (Cstv.) 4. § (1)-(2) bek., 38. § (1) bek., 1966. évi 2. tvr.* 2. § (1)-(3) bek., 39/1976. (XI. 10.) PM-KkM együttes r. (R.)** 38/A. § (1) bek., 41. § (1) bek. c) pont, 45. § (1) bek. a) pont].
II. Ha a vámhatóság a vámraktárban elhelyezett árukat törvényes zálogjoga alapján - mert azok belföldi forgalom számára való vámkezeltetését a tulajdonos nem kérte - értékesíti, a vámárut terhelő fizetési kötelezettségek teljesítése után fennmaradó összeget a tulajdonosnak - ha a tulajdonos felszámolási eljárás alatt áll, a felszámolónak - ki kell adnia. Más vámárut terhelő vámtartozást a vámhatóság a befolyt vételárba nem számíthat be [Cstv. 36. §, 1966. évi 2. tvr. 2. § (4) bek., R. 45. § (2) bek., 46. § (1)-(3) bek.].
Az iratokból megállapítható tényállás szerint a felperes Budapesten, a XI., M. u. 2. szám alatt konszignációs raktárat létesített, amely felett a felügyeletet az alperes 5. számú hivatala látta el. Ellenőrzés során a vámhivatal észlelte, hogy a raktárból különböző áruféleségek hiányoznak, amelyeknek a belföldi forgalom számára történő vámkezelését a felperes nem kérte, és azok után a vámot, valamint annak járulékait nem fizette meg. A hiányzó vámárura eső vámot és járulékokat az alperes határozatokkal hivatalból kivetette. Utóbb a hiányzó vámáru egy része - 37 tételből álló, összesen 10.320.297,-Ft értékű árumennyiség - a felperes M. utcai irodaépületének pincéjéből előkerült, ezért az alperes a megkerült árura vonatkozó vám kivetését tartalmazó határozatokat a 7347/2/1994. számú, 1994. július 18-án kelt határozatával visszavonta, egyben elrendelte a fellelt vámáru vámraktárban történő elhelyezését. A raktározás helyéül a Budapesten, a XIII., V. út 175. szám alatt levő raktárát jelölte ki. A hivatkozott számú határozatban a raktározás időtartamát 1994. augusztus 17-ével bezárólag jelölte meg azzal, hogy ez időpontig köteles a felperes a vámáru-raktárban elhelyezett áru vámkezelését kérni, ennek hiányában megkezdi annak értékesítését. A határozat fellebbezés hiányában első fokon jogerőre emelkedett.A felperes a határozatban írt időpontig az áru vámkezelését nem kérte, ezért az alperes megkezdte annak folyamatos értékesítését. Az értékesítés során 1995. március 30-a és 1995. július 17-e között összesen 7.255.585,-Ft vételár folyt be, további 244.516,-Ft értékű árut pedig ismeretlen személyek az alperes raktárából eltulajdonítottak.
A felperes ellen csődeljárás indult, a csődegyezségi tárgyalásra 1994. július 14-én került sor. Az eredménytelen csődeljárást követően 1994. december 23-án megkezdődött a felperes felszámolása, a felszámolásról szóló hirdetményt 1995. február 16-án tették közzé.
A felperes a keresetében a lefoglalt áruk kiadására, valamint az áruk ellenértéke után a felszámolási hirdetmény közzététele időpontjától - 1995. február 16-ától - a kifizetés napjáig járó, a mindenkori jegybanki alapkamat kétszeresét kitevő késedelmi kamat és a perköltségek megfizetésére kérte az alperest kötelezni.
Az alperes a kereset elutasítását kérte. Arra hivatkozott, hogy a felperesnek az áru feletti rendelkezési jogát a hatályos vámjogszabályok szerint a vámhatóság zálogjoga korlátozta. Az árut, mint vámárut jogerős határozattal vette birtokba és szállította a vámáruraktárba. Annak a belföldi forgalom számára történő vámkezeltetését a felperes a megadott határidő lejártáig nem kérte, ezért jogszerűen kezdte meg az értékesítését. Az áru kiadását a felperes a vám kifizetése előtt akkor sem követelheti, ha ellene felszámolási eljárás indult. Előadta még, hogy az értékesítés során befolyt vételárat korábbi vámtartozások törlesztésére fordította, ezért a felperes a vételár kiadására sem tarthat igényt.
Az elsőfokú bíróság a keresetet részben találta alaposnak. Kötelezte az alperest, hogy fizesse meg a felperesnek a vámáruraktárból elveszett áru ellenértékét - 244.516,-Ft-ot - és annak 1995. február 16-ától járó, a mindenkori jegybanki alapkamat kétszeresét kitevő késedelmi kamatát, továbbá adja ki az értékesítés során befolyt 7.255.585,-Ft-ot, és fizesse meg ebből egyes részösszegeknek az esedékességtől a kifizetés napjáig járó, a mindenkori jegybanki alapkamat kétszeresét kitevő késedelmi kamatát, valamint 200.000,-Ft perköltséget azzal, hogy a le nem rótt 750.000,-Ft elsőfokú eljárási illetéket az állam viseli.
Ítéletének indokolásában az elsőfokú bíróság megállapította, hogy a per tárgyát képező áruféleségek a felperes tulajdonában álltak, viszont azokat az 1966. évi 2. tvr. 2. §-ának (3) és (4) bekezdése szerint a vám és járulékai erejéig az alperes törvényes zálogjoga terhelte. Az alperesnek a zálogjoga alapján jogában állt a fellelt árukat vámáru-raktárban elhelyezni és a Ptk. 251. §-ának (1) bekezdése szerint azokat értékesíteni. Azok kiadását ezért a felperes alappal nem igényelhette.
Az elsőfokú bíróság megítélése szerint nem hagyható viszont figyelmen kívül, hogy a felperes ellen felszámolási eljárás indult. A perbeli árutömeg a felszámolási vagyon részét képezte, ezért az értékesítés során befolyt vételárat - tekintve, hogy az értékesítéssel a zálogjoga megszűnt - az alperes köteles volt a felszámolónak kiadni. A zálogjog az alperes részére csupán kielégítési elsőbbséget biztosított a felszámolási eljárásban. Az 1991. évi IL. törvény 38. §-ának (1) bekezdése szerint kötelezte ezért az alperest a befolyt vételár, valamint az egyes részletek után a befolyás időpontjától járó késedelmi kamat megfizetésére. Az eltulajdonított vagyontárgyak értékének megfizetésére pedig a Ptk. felelős őrzésre vonatkozó 196. §-ának (1) bekezdésében foglaltak szerint kötelezte az alperest.
Az ítélet ellen mindkét peres fél fellebbezett. A felperes a fellebbezésében az elsőfokú bíróság ítéletének részbeni megváltoztatását, az alperest terhelő marasztalás összegének 10.320.297,-Ft-ra való felemelését, a késedelmi kamat kezdő időpontjának 1995. február 16-ában való megállapítását, a megítélt elsőfokú ügyvédi munkadíj felemelését és a másodfokú eljárásban felmerülő perköltségek megítélését kérte. Nem vitatta, hogy az alperes jogszerűen járt el, amikor az árut közvetlen felügyelet alá vonta és vámáru-raktárban helyezte el. Álláspontja szerint viszont a felszámolási eljárás megindulásakor köteles lett volna az alperes az árut a felszámolónak kiadni, a felszámolási hirdetmény közzétételétől kezdődően az árut sem magánál tartani, sem értékesíteni nem volt jogosult. Tény, hogy az áru már nincs meg, mert értékesítésre került, az alperes viszont nem az értékesítés során befolyt vételárat, hanem az áru lefoglaláskori teljes értékét köteles megfizetni. Álláspontja szerint tévedett az elsőfokú bíróság a késedelmi kamat kezdő időpontját illetően is, mert azt a felszámolási eljárás közzétételének időpontjától kellett volna megállapítani.
Az alperes a fellebbezésében az elsőfokú bíróság ítéletének megváltoztatását és a kereset elutasítását kérte. Támadta az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást és az abból levont jogi következtetést is. Az elsőfokú bíróság által megállapítottakkal ellentétben - a 39/1976. (XI. 10.) PM-KkM rendelet 38/A. §-ára hivatkozva - vitatta, hogy a vámraktárban elhelyezett áru a felperes tulajdonát képezte volna, ezért annak kiadását a felszámoló sem követelhette. A vámáru értékesítését kizárólag a vámhatóság végezheti, a befolyt összeget pedig a korábban már kiszabott és a felszámolási eljárásban hitelezői igényként bejelentett több mint 30.000.000,-Ft összegű vámtartozás törlesztésére fordíthatta.
A Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a következők miatt nem találta teljes terjedelmében érdemben felülbírálhatónak.
A csődeljárásról, a felszámolási eljárásról és a végelszámolásról szóló, módosított 1991. évi IL. törvény 4. §-ának (1) bekezdése szerint a csődeljárás, a felszámolási eljárás, valamint a végelszámolás körébe tartozik a gazdálkodó szervezet minden vagyona, amellyel a csőd- vagy a felszámolási eljárás, illetve a végelszámolás kezdő időpontjában rendelkezik, továbbá az a vagyon, amelyet ezt követően az eljárás tartama alatt szerez. Az (1) és a (2) bekezdés összevetéséből megállapítható, hogy a gazdálkodó szervezet vagyonaként a felszámolási vagyon körében csak olyan vagyontárgyak vehetők figyelembe, amelyekkel a nevezett sajátjaként rendelkezik. A Pp. 164. §-ának (1) bekezdése szerint a felperest terhelte annak bizonyítása, hogy a perbeli áru a tulajdonában állt, továbbá hogy azok fölött fennállt a rendelkezési joga. A felperes a fentieket nem tudta bizonyítani, és azt az ügy körülményei sem támasztották alá. A vámjog részletes szabályairól szóló többszörösen módosított 39/1976. (XI. 10.) PM-KkM együttes rendelet* 38/A. §-ának (1) bekezdése szerint konszignációs raktár a bizományi szerződés vagy vevőszolgálati szerződés keretében behozott vámáru raktározására létesíthető a Kereskedelmi Minisztérium erre vonatkozó behozatali engedélye alapján. A bizományos, illetőleg a vevőszolgálati szerződés kötelezettje viszont általában nem tulajdonosa az árunak. Arra ugyanakkor nem volt adat, hogy a felperes a Ptk. 510. §-a szerint a megbízóval adásvételi szerződést kötött volna.
A Legfelsőbb Bíróság a kérdést részleteiben nem vizsgálta, mert ennek az ügy mikénti elbírálása szempontjából nincs jogi relevanciája. Ahhoz ugyanis, hogy az áru a felszámolási vagyon részét képezze, a tulajdonjognak és a rendelkezési jognak együttesen kell fennállnia. Ezért, ha a felperes kétséget kizáró módon igazolná is a tulajdonjoga fennállását, az áru kiadását csak a rendelkezési jogának egyidejű bizonyításával igényelhetné. A perbeli áru felett viszont a felperesnek nem volt rendelkezési joga, tekintve hogy az áru vámáru volt. A vámjog szabályozásáról szóló 1966. évi 2. tvr.** 2. §-ának (1)-(3) bekezdése szerint vámáru a külföldről behozott áru mindaddig, amíg azt a belföldi forgalom számára nem vámkezelték. A vámárut a vámhivatal és kirendeltsége ellenőrzése alatt kell tartani. A vámárut a vámhivatalok a vám megfizetéséig vagy biztosításáig - külkereskedelmi áruforgalomban az áruvizsgálat megtörténtéig - visszatarthatják. A felperes az áru vámkezelését nem kérte, ezért afölött nem rendelkezhetett. A vámhivatal az árut a 39/1976. (XI. 10.) PM-KkM együttes rendelet (a továbbiakban: R.) 41. §-a (1) bekezdésének c) pontja szerint vámáruraktárban helyezte el, erről jogerős határozatot hozott. A raktározásnak a határozatban írt határideje lejárt, ezért a vámhivatal az R. 45. §-a (1) bekezdésének a) pontja szerint jogosult volt azt értékesíteni. A vámáruraktárban elhelyezett áru értékesítése nem végrehajtási eljárás, a vámáru pedig nem a felszámolás körébe tartozó vagyon, ezért a vámárunak a vámhivatal által történő értékesítését a Cstv. 38. §-ának (1) bekezdésében foglaltak alapján akkor sem kell megszüntetni, ha a vám fizetésére köteles gazdálkodó szervezet ellen felszámolási eljárás indult. Ehhez képest a felperes sem a vámáru, sem a befolyt teljes vételár kiadását alappal nem igényelhette.
Az alperesnek azonban a befolyt vételárral az R. 45. § (2) bekezdésének második fordulata szerint el kell számolnia, és a rendelet 46. §-ának (1)-(3) bekezdése értelmében a vámárut terhelő fizetési kötelezettségek teljesítése után fennmaradó összeget az érdekelt - a perbeli esetben a felperes felszámolója - részére ki kell adnia. A vámárut az 1996. évi 2. tvr. 2. §-ának (4) bekezdése szerint terhelő törvényes zálogjog a vámhivatalnak nem biztosít lehetőséget arra, hogy a fennmaradó összeget más árut terhelő vámtartozásba beszámítsa, a más vámárut terhelő vámtartozást a felszámolási eljárásban csak hitelezői igényként érvényesítheti. Beszámításnak csak a felszámolási eljárásban és a Cstv. 36. §-ában írt feltételek esetén van helye.
Az elszámolás megejtése a másodfokú eljárás kereteit meghaladó, nagy terjedelmű bizonyítás lefolytatását teszi szükségessé, ezért a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 252. §-ának (3) bekezdése szerint hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot a per újabb tárgyalására és újabb határozat hozatalára utasította.
A megismételt eljárásban az elsőfokú bíróságnak nem kell bizonyítást felvennie abban a kérdésben, hogy tulajdonosa volt-e a felperes a perbeli vámárunak. Ezzel szemben meg kell állapítani, hogy az értékesített vámárut milyen fizetési kötelezettségek terhelték, a felperes az ezek levonása után fennmaradó összeg kiadását ugyanis alappal igényelheti.
Az eljárás folyamatban marad, ezért a Legfelsőbb Bíróság a feleknek a másodfokú eljárásban felmerült perköltségét a Pp. 252. §-ának (4) bekezdése szerint csupán megállapította, annak viseléséről az eljárást befejező határozatában az elsőfokú bíróságnak kell rendelkeznie.
(Legf. Bír. Gf.I.30.733/1996. sz.)