adozona.hu
BH 1994.10.555
BH 1994.10.555
Külföldi tulajdonban lévő gépkocsi belföldi lízingelése nem minősül ugyan termékimportnak, az a szolgáltatásimport fogalmi körébe tartozik, de ez is áfa-köteles tevékenység. Az adó alanya - ha a lízingelés megbízott útján megy végbe - a megbízott, de az általa fizetett áfát a megbízójának leszámlázhatja, s ennek alapján azt a megbízó kiegyenlíteni tartozik [1989. évi XL. tv. 1. § a) és b) pont, 3. § (5) és (6) bek., 7. § (2) bek., 11. §, 24. § b) pont, 27. § (1) bek. b) pont és (3) bek., 32. § (4) bek., 65.
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét elutasította. Ítéletének indokolásában megállapította, hogy a felperes a G. A-werk P.-S. GmbH megbízottjaként 2 éves futamidejű lízingszerződést kötött az alperessel 1 db Renault-19 típusú személygépkocsi átadására 165 508 ATS lízingdíj ellenében. Az előzetes lízingdíjat, 121 534 ATS-t a megrendeléskor, és ugyanilyen összeget az szerződés megkötésekor, a még fennmaradó lízingdíjakat pedig a szerződés szerinti ütemezésben volt köteles az alperes megfize...
BH 1994.10.555 Külföldi tulajdonban lévő gépkocsi belföldi lízingelése nem minősül ugyan termékimportnak, az a szolgáltatásimport fogalmi körébe tartozik, de ez is áfa-köteles tevékenység. Az adó alanya - ha a lízingelés megbízott útján megy végbe - a megbízott, de az általa fizetett áfát a megbízójának leszámlázhatja, s ennek alapján azt a megbízó kiegyenlíteni tartozik [1989. évi XL. tv. 1. § a) és b) pont, 3. § (5) és (6) bek., 7. § (2) bek., 11. §, 24. § b) pont, 27. § (1) bek. b) pont és (3) bek., 32. § (4) bek., 65. § (1) bek., 74. § a) pont].
Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét elutasította. Ítéletének indokolásában megállapította, hogy a felperes a G. A-werk P.-S. GmbH megbízottjaként 2 éves futamidejű lízingszerződést kötött az alperessel 1 db Renault-19 típusú személygépkocsi átadására 165 508 ATS lízingdíj ellenében. Az előzetes lízingdíjat, 121 534 ATS-t a megrendeléskor, és ugyanilyen összeget az szerződés megkötésekor, a még fennmaradó lízingdíjakat pedig a szerződés szerinti ütemezésben volt köteles az alperes megfizetni. Megállapodtak a felek abban is, hogy a még hátralévő lízingdíjakat az esedékesség napján érvényben lévő forintárfolyamon, belföldi fizetőeszközre átszámolva a felperes által kiállított számla alapján és a felperes bankszámlájára kell teljesíteni. Az előzetes díjat - 458 610 Ft-ot - 1991. augusztus 23-án számlázta a felperes, míg a 190 360 Ft lízingdíjról 1991. július 29-én állította ki a számlát. Mindkét számla 0% áfát tartalmazott. A lízingdíj után az áfa felszámításának lehetőségéről a Vám- és Pénzügyőrség megyei parancsnoksága, valamint az APEH igazgatósága eltérő állásfoglalást adott ki, a felperes az APEH állásfoglalását alapul véve az 1991. december 31-én kiadott helyesbítő számlák szerint összesen 162 243 Ft áfa megtérítését kérte az alperestől.Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét megalapozatlannak találta. Utalt a Ptk. 198. §-ának (1) bekezdésében foglaltakra, amely törvényhely szerint a szerződésből csak olyan szolgáltatások követelésére keletkezik jogosultság, amelyet a felek a szerződésben kikötöttek. A perbeli lízingszerződésben a felek összegszerűen meghatározták a lízingdíjat, nem állapodtak meg azonban abban, hogy a felperes az áfa utólagos felszámítására jogosult lenne.
Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint a szerződés tartalma sem értelmezhető oly módon, hogy a felek az áfa utólagos felszámításának lehetőségét kikötötték volna. Utalt a szerződésnek az Általános Szerződési Feltételek címszó alatt szereplő 3. §-ában foglaltakra, eszerint a lízingbeadónak csak akkor van lehetősége a lízingdíj felemelésére, ha a lízingszerződésre előírt adót megemelik, vagy a szerződés időtartama alatt új adófizetési kötelezettséget állapítanak meg. Az áfa e körbe nem sorolható, mert az a szerződéskötést követően megállapított új adónemnek nem tekinthető és annak mértéke sem változott. Az áfa-fizetési kötelezettséget a felek a szerződéskötés időpontjában ismerték, és a lízingdíjat ennek ismeretében állapították meg, ezért az áfa utólagos felszámításának nincsen helye.
Megállapította továbbá az elsőfokú bíróság, hogy az áfa a szerződéssel kapcsolatos kiadásnak sem tekinthető, ezért a szerződés 9. §-a alapján sem köteles azt az alperes a felperesnek megtéríteni, és olyan szerződésmódosítás sem történt, amelynek alapján az alperes pótlólagos áfa-fizetési kötelezettsége fennállna. Az általa elfoglalt jogi álláspontra tekintettel nem vizsgálta, hogy a feleket terheli-e és ha igen, milyen címen és milyen mértékben áfa-fizetési kötelezettség.
Az ítélet ellen a felperes fellebbezett, amelyben az elsőfokú bíróság ítéletének megváltoztatását, az alperesnek kereset szerinti marasztalását és az első-másodfokú per költségeinek megállapítását kérte. Hivatkozott arra, hogy a szerződés záró rendelkezése szerint az alperes köteles a szerződéskötéssel kapcsolatos költségeket a felperesnek megtéríteni. Ez a szerződésbeli megfogalmazás valójában a felperesnek a szerződéskötéssel kapcsolatos valamennyi kiadását takarja, és mert nem kétséges, hogy a felperes áfafizetési kötelezettsége is fennáll, az alperes az ezzel kapcsolatos kiadások alól is köteles a felperest mentesíteni. Előadta továbbá, hogy az alperes a vámot és a szerződéssel kapcsolatos egyéb kiadásokat ugyancsak a szerződés 9. pontja alapján vita nélkül kiegyenlítette. Az áfa ugyanilyen - a szerződéskötéssel kapcsolatos - kiadás, ezért a szerződés 9. pontja értelmében ezt a fizetési kötelezettséget is át kell vállalnia. A másodfokú eljárásban a felperes bejelentette, hogy az alperes a 162 243 Ft összegű követelést kiegyenlítette, ezért a keresetét a késedelmi kamatokra és a perköltségre szállította le.
Az alperes fellebbezési ellenkérelmében az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyását, és a másodfokú perköltségei megállapítását kérte. Azt nem vitatta, hogy 162 243 Ft-ot kifizetett a felperesnek, ezt azonban állítása szerint kényszer hatására jogfenntartással tette azzal, hogy amennyiben a bíróság a másodfokú eljárásban a felperes keresetét jogerősen elutasítja, úgy a kifizetett összeget a felperestől visszaköveteli.
A fellebbezés a következők szerint alapos.
A beszerzett iratokból megállapítható, hogy a peres felek között a Ptk. 507. §-a szerinti bizományi szerződés jött létre, ennek alapján a felperes a tartalmában adásvétellel vegyes bérleti szerződést - a lízingszerződést - az alperes javára kötötte. A Ptk. 513. §-ának (2) bekezdése alapján alkalmazandó a Ptk. 479. §-ának (1) bekezdése szerint, az ügy ellátásával felmerült költségek a megbízót terhelik, a megbízott a költségek előlegezésére nem köteles. A Ptk. fenti rendelkezései diszpozitív jellegűek, azoktól a felek egyező akarattal eltérhettek, a szerződés tartalmából azonban az állapítható meg, hogy a felek e rendelkezésektől nem kívántak eltérni, a jogviszonyokat a Ptk. szabályaiban foglaltaknak megfelelően kívánták rendezni. Ehhez képest az alperes az áfa mint az ügy ellátásával kapcsolatosan felmerült költség kifizetése alól csak az esetben mentesülne, ha ez olyan kiadás lenne, ami jogszabály szerint a Ptk.-nak a megbízásra vonatkozó rendelkezései ellenére is a megbízottat terhelné.
A felek közötti jogvita az áfa kiegyenlítésével kapcsolatban keletkezett. Nem mellőzhető ezért annak a vizsgálata, hogy a perbeli gépjármű lízingbe vétele áfa-köteles tevékenység-e, és ha igen azt ki, milyen adótárgy után és milyen módon köteles megfizetni.
Az iratokból megállapítható, hogy a felek a szerződést 1991. július 26-án kötötték, ezért az áfa megállapítására és kifizetésére az 1990. évi XIX. törvénnyel és az 1990. évi XCIV. törvénnyel módosított 1989. évi XL. törvény rendelkezései az irányadóak. A törvény 1. §-ának a) és b) pontja szerint általános forgalmiadó-köteles a termék és a szolgáltatásnak az adóalany által történő belföldi értékesítése, a szolgáltatás importja és a termékimport is. Ehhez képest a külföldi tulajdonban álló gépjármű belföldön történő lízingbe adása akár termékimport, akár szolgáltatás importjának minősül, mindenképpen áfa-köteles tevékenység. A kérdés mikénti eldöntése az ügy elbírálása szempontjából jogi relevanciával bír, mert ennek függvénye, hogy ki, milyen adótárgy után, milyen összegű áfát köteles fizetni. A törvény módosított 10. §-ának (2) bekezdése szerint a terméknek külföldről történő behozatala - az (1) bekezdésben írtakkal ellentétben - nem tekinthető termékimportnak, ha a belföldre behozott terméket behozatali előjegyzésbe vétel keretében vámkezelik. A perbeli esetben a gépjármű vámkezelése behozatali előjegyzésbe vétellel történt, következésképpen az országba történő behozatala és belföldi lízingbe adása nem termékimport, hanem a törvény 11. §-a szerint a szolgáltatás importjának fogalmi körébe tartozik, és mint ilyen a törvény 1. §-ának a) pontja szerinti áfa-köteles tevékenység. E tevékenység után az adó alanya köteles az áfát a törvényben előírt időpontban és módon a költségvetésbe befizetni. Az adó alanya a szolgáltatás importálója, aki a külföldi fél szolgáltatását belföldön igénybe veszi, a perbeli esetben is végső soron az alperes.
Az alperes azonban nem közvetlenül importálta a szolgáltatást, hanem ahhoz közreműködőt - megbízottat - vett igénybe. A törvény 7. §-ának (2) bekezdése szerint azt az adóalanyt, aki a saját nevében, de más javára szolgáltatást közvetít, egyidejűleg a szolgáltatás igénybevevőjének és nyújtójának is kell tekinteni. Ez esetben a megbízott az adó alanya, ő áll jogviszonyban az adóhatósággal. A törvény 24. §-ának b) pontja és 65. §-ának (1) bekezdése szerint az adófizetési kötelezettség a számla kiállításának időpontjában keletkezik, azt a felperes maga köteles megállapítani, beszedni és a költségvetésbe befizetni. Tekintve azonban, hogy az adófizetésre kötelezett ettől függően a szolgáltatás tényleges igénybevevője továbbra is az alperes, a felperes mint megbízott a számlát - az APEH állásfoglalásában helyesen közölt módon - úgy köteles kiállítani, hogy abban a bizományi díját és a lízingdíjon felül az azok után járó áfát is köteles feltüntetni, az alperes pedig az így kiállított és részére eljuttatott számlát köteles kiegyenlíteni.
Az adó alapja a törvény 27. §-a (1) bekezdésének b) pontja, valamint a 74. §-ának a) pontja szerint az alperes által fizetendő lízingdíj összege. A törvény 27. §-ának (3) bekezdése szerint a szolgáltatás importért járó ellenértékének az a része, amely az importált termék vámértékébe épül, nem képez önálló adóalapot. A lízingdíj, mint az importált szolgáltatás ellenértéke, adott esetben a termék vámértékébe beépülhet, az esetben, ha a behozott és vámelőjegyzésbe vétellel vámkezelt terméket utóbb belföldiesítik - azaz a visszavételi határidő lejárta előtt a belföldi forgalom számára vámkezelik, vagy pedig a visszaviteli határidő lejárta után belföldön marad -, a törvény módosított 32. §-ának (4) bekezdése szerint az adóalany jogosult arra, hogy a behozatali előjegyzés időtartama alatt a termék után szolgáltatás import jogcímen már megfizetett, de egyébként le nem vonható, előzetesen felszámított adó összegét pótlólag levonja. A perbeli esetben az alperes az általa kifizetett - a lízingdíj után járó - áfát a gépkocsi belföldi forgalom számára történő vámkezelésekor a termékimport után fizetendő áfa összegéből pótlólag levonhatja. Ezt a jogát a törvény 36. §-ának (2) bekezdése szerint a termékimport után járó áfa kifizetésének esedékességétől kezdődően érvényesítheti.
Alaptalanul hivatkozott az alperes arra, hogy ellenkező kikötés hiányában az áfa a szolgáltatás ellenértékében benne szerepel, és ezért az önállóan nem érvényesíthető. Az állandó bírói gyakorlat szerint a szolgáltatás szerződésben rögzített ellenértékét valóban olyannak kell tekinteni, mint ami az áfát is magában foglalja. A perbeli esetben azonban teljes bizonyossággal megállapítható, hogy a lízingbeadó külföldi a törvény 3. §-ának (5) és (6) bekezdése szerint nem minősül az adó alanyának, mert nem állnak fenn azok a körülmények, amelyek a belföldi adóalanyiságát lehetővé tennék. A vele kötött szerződésben szereplő lízingdíjba az áfát ezért beépíteni nem lehetett, és az esetben sem lehetett volna, ha az alperes a lízingszerződést nem bizományos közbejöttével, hanem közvetlenül kötötte volna, azaz a szolgáltatást maga importálta volna.
Miután az áfa-fizetési kötelezettség végső soron az alperest terheli, és az igazoltan nem volt beépítve a lízingdíjba, köteles az alperes azt a felperesnek megtéríteni. Az adó mértéke a törvény 29. §-ának (1) bekezdése szerint a lízingdíj 25%-a.
A kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése alapján megváltoztatta - és mert az alperes a lízingdíjat a per tartama alatt kiegyenlítette -, a felperes módosított keresetének megfelelően az alperest a Ptk. 301. §-ának (1) bekezdése alapján a Ptk. 301. §-ának (4) bekezdése szerinti mértékben felszámítható késedelmi kamat megfizetésére kötelezte. A késedelmi kamat mértéke a 86/1990. (XI. 14.) MT rendelet 1. §-ára figyelemmel 1992. március 15-től 1992. október 14-ig évi 44% az 1/1991. (MK 7.) MNB közlemény szerint; 1992. október 15-e és 1992. december 31-e között évi 42% az 1/1992. (MK 104.) MNB közlemény szerint; 1993. január 1-je és május 2-a között évi 40% a 2/1992. (MK 136.) MNB közlemény szerint és 1993. május 3-tól a kifizetésig évi 38% az 1/1993. (MK 51.) MNB közlemény szerint. (Legf. Bír. Gf. I. 33. 796/1992. sz.)