adozona.hu
BH 1993.11.695
BH 1993.11.695
I. Ha a felek az adásvételi szerződésben a vételárat az áfa feltüntetésével határozzák meg, ez esetben a vételárral az áfa is esedékessé válik. Nem eredményez jogosulti késedelmet - s ennek megfelelően nem érinti a kötelezett késedelmikamat-fizetési kötelezettségét -, ha a jogosult a számlájában az áfa megfizetésére későbbi időpontot jelöl meg [1989. évi XL. tv. 1. § a) pont, 3. § (1) bek. a) pont, 20. § (1) bek. a) pont, 25. §, 29. § (1) bek., 32. § (1) bek., Ptk.
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
Az elsőfokú bíróság ítéletével arra kötelezte az alperest, hogy a felperesnek 15 nap alatt fizessen meg 40 000 000 Ft-ot, ez után 44%-os kamatot, 300 000 Ft eljárási illetéket és 30 000 Ft ügyvédi munkadíjat mint perköltséget. Ítéletében tényként állapította meg, hogy a peres felek 1991. február 4-én előszerződést, majd ezt követően február 6-án adásvételi szerződést kötöttek, melynek értelmében az alperes mint vevő 160 millió forint + 25% áfa ellenérték fejében megvásárolta a budapesti 3232....
BH 1993.11.695 I. Ha a felek az adásvételi szerződésben a vételárat az áfa feltüntetésével határozzák meg, ez esetben a vételárral az áfa is esedékessé válik. Nem eredményez jogosulti késedelmet - s ennek megfelelően nem érinti a kötelezett késedelmikamat-fizetési kötelezettségét -, ha a jogosult a számlájában az áfa megfizetésére későbbi időpontot jelöl meg [1989. évi XL. tv. 1. § a) pont, 3. § (1) bek. a) pont, 20. § (1) bek. a) pont, 25. §, 07711>29. § (1) bek., 32. § (1) bek., Ptk. 205. § (1) bek., 280. § (1) bek. a) pont, 301. § (1) bek., 302. § b) pont].
II. Ingatlan adásvétele esetén a fizetési haladékra, illetőleg a részletfizetés engedélyezésére vonatkozó megállapodás szóban is köthető [Ptk. 200. § (1) bek., 365. § (3) bek. XXV. PED.].
Az elsőfokú bíróság ítéletével arra kötelezte az alperest, hogy a felperesnek 15 nap alatt fizessen meg 40 000 000 Ft-ot, ez után 44%-os kamatot, 300 000 Ft eljárási illetéket és 30 000 Ft ügyvédi munkadíjat mint perköltséget. Ítéletében tényként állapította meg, hogy a peres felek 1991. február 4-én előszerződést, majd ezt követően február 6-án adásvételi szerződést kötöttek, melynek értelmében az alperes mint vevő 160 millió forint + 25% áfa ellenérték fejében megvásárolta a budapesti 3232. számú tulajdoni lapon levő, 12618/2. helyrajzi számú, Budapesten a B. u. 4. szám alatt levő ingatlant a felperestől. Az átadás-átvételi jegyzőkönyv alapján a felperes ezen a napon birtokba is lépett. A fizetési feltételek tekintetében abban állapodtak meg a felek, hogy 20 millió forint részellenértéket az alperes a szerződés végleges megkötésekor készpénzben teljesít, további 140 millió forint vételárra vonatkozóan pedig a felperesi kft. egyik tagjával - az I. Bank Rt.-vel - hitelszerződést köt az alperes. A nettó vételár kiegyenlítése megtörtént, azonban az 1991. február 6-i számlán február 19-i lejárati határidővel megjelölt 40 000 000 Ft áfát az alperes nem rendezte, a késedelmi kamattal növelt összeggel benyújtott háromrendbeli inkasszót az alperes számlavezető bankja fedezethiányra hivatkozással visszaküldte. A felperes írásbeli felszólítására pedig az alperes nem válaszolt.A felperes keresetét a többször módosított 1989. évi XL. tv. (a továbbiakban: tv.) 20. §-a (1) bekezdésének a) pontjára hivatkozással terjesztette elő, melyet az elsőfokú bíróság megalapozottnak talált. Megállapította, hogy az alperes indokolatlan fizetési késedelemben van, nem bizonyította ugyanis, hogy az áfa tekintetében az írásbeli szerződésben meghatározott teljesítési határidőtől eltérő későbbi teljesítési határidőben a felperessel megállapodott volna. Álláspontja szerint azonban, amennyiben ilyen szerződést kiegészítő megállapodás született, az mindenképpen jogszabályba ütköző és semmis lett volna. A felperes szabályszerűen járt el akkor, amikor a nettó vételárat és külön rovatban az áfát is feltüntette számlájában, ez mindenben megfelel a tv. 10. számú mellékletének h) és j) pontjában foglalt előírásoknak. A felperes által szabályszerűen kitöltött lejárati határidővel megjelölt számla kiegyenlítése elől az alperes jóhiszemű eljárás esetében semmilyen jogcímen nem zárkózhat el.
Az ítélet ellen mind a felperes, mind az alperes fellebbezést nyújtott be. A felperes fellebbezésében az ítélet részbeni megváltoztatásával a perköltség felemelését kérte a perérték 2,5%-át kitevő összegre. Az alperes pedig a fellebbezésében kétirányú kérelmet terjesztett elő, részben az ítélet megváltoztatásával a kereseti kérelem időelőttisége miatt a per megszüntetését kérte; másodlagos kérelme az ítélet hatályon kívül helyezésére, az elsőfokú bíróságnak a per újabb tárgyalására és újabb határozat hozatalára utasítására irányult. Fellebbezésének indoka szerint - az elsőfokú bíróság ítéletében kifejtett jogi állásponttól eltérően - a részletfizetésre vagy a fizetési haladékra irányuló megállapodás nem tilos. Állította, hogy ilyen megállapodás szóban jött létre a felek között, melyre vonatkozóan az abban résztvevők tanúkénti kihallgatását kérte. Ezen túlmenően hivatkozott arra, hogy az általános forgalmi adóról szóló törvény 1. §-ának a) pontja alapján csak a termékértékesítés áfa-köteles, a Központi Statisztikai Hivatal a földet termékként nem ismeri el, ezért az 1081 m2 telekre nem lehetett volna az általános forgalmi adót megállapítani. Emiatt a telek és az épület értékét külön kellett volna a felperesnek számításba vennie, és csupán az épület értéke után meghatároznia az azt terhelő általános forgalmi adót. A felperes azonban a részére kiállított számlájában ilyen elkülönítetten nem jelölte meg az épület után járó általános forgalmi adót, emiatt az alperes nincs fizetési késedelemben.
A felperes a fellebbezési ellenkérelmében a perköltség tárgyában előterjesztett fellebbezését fenntartva, egyebekben az ítélet helybenhagyását kérte.
Mind a felperes, mind az alperes fellebbezése részben, az alábbiak szerint alapos.
A felperes az általános forgalmi adóról szóló tv. 3. §-a (1) bekezdésének a) pontja szerint adóalany, mert az 1988. évi VI. tv. 155. §-ának (1) bekezdésében megjelölt gazdasági társaság fogalmi körébe tartozik. Közte és az állam között az általános forgalmi adó fizetése tekintetében a perbeli ingatlan értékesítésével államigazgatási jogviszony keletkezett. Az 1991. február 6-án kiállított számla időpontjában a hivatkozott törvény 20. §-a (1) bekezdésének a) pontja szerinti adófizetési kötelezettsége beállt. E kötelezettség a felperest attól függetlenül terheli, hogy az alperes a vételárat és benne az áthárított áfát kiegyenlítette-e vagy sem.
A felek közötti jogvita eldöntése szempontjából azonban nem ennek az államigazgatási jogviszonynak - s eszerint a felperes áfa-fizetési kötelezettsége beállta időpontjának -, hanem a felek közötti polgári jogi jogviszonynak van jelentősége. A Ptk. 205. §-ának (1) bekezdése szerint a felek akaratának kölcsönös és egybehangzó kifejezésével a peres felek a Ptk. 365. §-ában szabályozott adásvételi szerződést kötötték, amely ingatlanra vonatkozott, így a szerződés érvényességéhez - a hivatkozott törvényhely (3) bekezdése szerint - a szerződés írásba foglalására volt szükség. A szerződés érvényes létrejöttéhez szükséges tartalmi követelményeket a Legfelsőbb Bíróság XXV. számú polgári elvi döntésében foglalt követelményeknek megfelelően a szerződés tartalmazta, megjelölte a tulajdonjog átruházására irányuló akaratnyilatkozatot, az ingatlant és a vételárat. A felek a vételárban felszámították azt az áfát is, amelyet a felperesnek mint adóalanynak kell befizetnie az állam részére. A tv. 25. §-a szerint az adó alapja az értékesített terméknek vagy szolgáltatásnak az adó összegével csökkentett ellenértéke, tehát az áfát a tv. a vételár részének tekinti. Más kérdés - és ennek a polgári jogviszony szempontjából nincsen jelentősége -, hogy a felperes mint adóalany az értékesítésre irányuló tevékenysége körében az általa fizetendő adóból a beszerzéseit terhelő adót a tv. 32. §-ának (1) bekezdése szerint maga is levonhatja. A szerződés 3. pontja a vételárat 160 000 000 Ft-ban és áfában jelölte meg, és ugyanezen a napon az ingatlan birtokba bocsátását is megjelölte. A Ptk. 280. §-a (1) bekezdésének a) pontja szerint ezért a felperes az alperes egyidejű teljesítését a szerződés alapján jogszerűen kérhette. Ezen időpontban a követelése esedékessé vált. A felperes az ezen a napon kiállított számlában azonban a vételár részét képező áfának az esedékességét későbbi időpontra, 1991. február 19-ére tüntette fel, ezért az alperes késedelembe csak ettől az időponttól kezdve esett. Kamat emiatt a Ptk. 301. §-ának (1) bekezdése alapján csak ettől az időponttól jár.
A felperes nem esett azáltal jogosulti késedelembe [Ptk. 302. § b) pontja], hogy a vételár részét képező áfát nem különítette el az egységesen megjelölt vételáron belül az épület mint a tv. 6. §-a (2) bekezdése szerinti termék után járó áfára, hanem a teljes ingatlanérték után számította azt. Ez csupán azt eredményezte, hogy a felek között vita keletkezett a vételárhátralék mértéke tekintetében. A felek közötti adásvételi szerződés alapján a ténylegesen fizetendő vételárrészlet (az áfa) a kiállított számla szerinti időpontban vált esedékessé. A felek a vételár részévé a törvényes mértékű áfát tették, a vételárat közösen alakították ki, a telek és a felülépítmény értékét az alperesnek is ismernie kellett, a téves számlázás tehát nem jogosította fel az alperest arra, hogy az áfa teljes összegét visszatartsa.
A vételár részét képező áfa megfizetésére adott fizetési haladék vagy részletfizetés engedélyezése a felek polgári jogi jogviszonyában nem ütközik jogszabályba, hiszen abban mint teljesítési módban és határidőben a felek - tiltó rendelkezés hiányában - szabadon állapodhatnak meg [Ptk. 200. § (1) bekezdése]. A feleknek ez a megállapodása annak ellenére, hogy az adásvételi szerződés ingatlanra vonatkozik, szóban is történhet, mert azon tartalmi kellékek körén kívül esik, amelyeknek írásba foglalását az ingatlanra vonatkozó szerződés esetében a törvény feltétlenül megkívánja.
Annak bizonyítása, hogy a felek a szerződést a vételár részét képező áfa teljesítési határidejére vonatkozóan módosították, a Pp. 164. §-ának (1) bekezdése értelmében az alperest terhelte. Az írásba foglalt szerződés nem erősíti meg az alperes azon állítását, hogy az áfa megfizetésére a felperes későbbi határidőt biztosított volna, vagy annak későbbi megfizetését feltételhez kötötte. A tanúként kihallgatott P.-né Á. I., a felperes ügyvezető igazgatója tanúvallomásában az erre vonatkozó szóbeli megállapodást határozottan tagadta. A megállapodás hiányát erősíti meg az a körülmény is, hogy a perbeli követelésre benyújtott háromrendbeli inkasszóra a bank nem az alperes kifogására, hanem fedezethiányra hivatkozással nem teljesített, valamint hogy a per előtti, a teljesítésre vonatkozó felperesi felszólításra az alperes nem is válaszolt, jóllehet az áfa későbbi megfizetésére vonatkozó megállapodás esetén nyilvánvalóan hangsúlyozta volna, hogy a tartozása még nem vált esedékessé. A felek ügyvezetői közötti véletlenszerű találkozások alkalmával merült fel, hogy az alperesnek fizetési nehézségei vannak, emiatt azonban a szerződéstől eltérő teljesítési határidőre irányuló fizetési haladék tárgyában tárgyalás és főként megállapodás nem volt. Az alperes ennek időpontját, körülményeit, pontos tartalmát megjelölni sem tudta, így erre vonatkozóan a már kihallgatott tanú vallomása és az okirati bizonyítékok ellenében felajánlott - feltehetően érdekelt - tanú vallomása a tényállás megváltoztatására és állítása bizonyítására nem lenne alkalmas. Emiatt azt a Legfelsőbb Bíróság elutasította.
Az alperes fellebbezése annyiban alapos, hogy egybehangzó szerződési akaratnyilatkozatuk szerint a felek a vételár részévé a törvény szerint fizetendő általános forgalmi adót tették, ezzel szemben a vételárban a telek és a felépítmény értéke együttesen jelenik meg 160 000 000 Ft-ban, viszont a perbeli föld nem adóköteles, csak a rajta levő építmény. A felperes által beszerzett, a V. Gy. igazságügyi építési és ingatlanforgalmi szakértő, valamint B. L. igazságügyi gépész szakértő 1992. május 22-én készített szakértői véleményéből megállapíthatóan a perbeli ingatlan telkének értéke 20 400 000 Ft, a felépítményé 139 700 000 Ft. Ez utóbbi forgalmiadó-köteles a tv. 1. §-ának a) pontja értelmében - figyelemmel a 6. § (2) bekezdésére -, az adó mértéke a hivatkozott törvény 29. §-ának (1) bekezdése szerint ezen adóalap 25%-a, azaz 34 925 000 Ft. Az alperes mint a vételár részét csak ezt az összeget köteles a felperesnek megfizetni.
A felperes által becsatolt, az igazságügyi szakértők által készített szakértői véleményt az alperes a tárgyalás határnapja előtt mintegy 1 hónappal már kézhez vette, annak szakmai megállapításaival kapcsolatban semmiféle észrevételt nem tett, azt különösebb indok megjelölése nélkül az értékmegállapítás szempontjából kifogásolta. A szakértői vélemény azonban megalapozott, az érték megállapítása szempontjából jelentős mennyiségű összehasonlító adatot tartalmaz, így aggálytalan szakértői véleménynek tekinthető, azt a Legfelsőbb Bíróság is elfogadta ítélkezése alapjául, emiatt a további bizonyítási indítványt elutasította.
Részben alaposnak találta a Legfelsőbb Bíróság a felperesnek a perköltség mértékére vonatkozó fellebbezését. Az elsőfokú bíróság ítélete, a perköltség mértéke tekintetében indokolást nem tartalmaz.
A Pp. 75. §-ának (1) bekezdése értelmében perköltség - a törvényben meghatározott kivételeket nem tekintve - mindaz a költség, ami a felek célszerű és jóhiszemű pervitelével kapcsolatban akár a bíróság előtt, akár a bíróságon kívül merült fel (előzetes tudakozódás és levelezés költsége, eljárási, meghatalmazási és egyéb illeték, tanú és szakértői díj, ügygondnoki és tolmácsdíj, helyszíni tárgyalás és szemle költsége stb.). A (2) bekezdés szerint a perköltséghez hozzá kell számítani a felet képviselő ügyvéd készkiadásait és munkadíját is. A Pp. 79. §-ának (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a bíróság a perköltség összegét a fél által előadott és a szükséghez képest igazolt adatok figyelembevételével állapítja meg. A fél javára az általa felszámítottnál több perköltséget nem lehet megállapítani. Ha a fél a költségeket nem számította fel, vagy nem igazolta, a bíróság a perköltséget a per egyéb adatai alapján hivatalból határozza meg.
A felperes 300 000 Ft eljárási illetéket előlegezett. Az elsőfokú bíróság előtt három tárgyaláson vett részt, az alperessel egy peren kívüli egyeztetést tartott, és a keresetlevélen felül egy előkészítő iratot és egy rövid beadványt szerkesztett. A felperes az általa beszerzett szakértői vélemény költségeit nem igazolta, illetőleg nem számította fel.
A bíróság által megállapítható ügyvédi költségekről szóló 12/1991. (IX. 29.) IM rendelet 1. §-a (1) bekezdésének b) pontja értelmében az elsőfokú bírósági eljárásban a bíróság polgári peres ügyben legalább 1000 Ft, legfeljebb a perérték 5%-át kitevő összegű ügyvédi munkadíjat állapíthat meg. A jogszabály nem korlátozza az 5%-on belül összegszerűen a felső díjhatárt, így elvileg - a perértéktől függően - több millió forintos munkadíj is megítélhető lenne, ami az esetek többségében nyilvánvalóan nem áll arányban azzal a munkával, ami a jogi képviselet ellátásával szokásosan felmerül, és nincs arányban azokkal a keresetekkel sem, amelyeket a közfelfogás az adott vagy hasonló tevékenység ellenértékeként indokoltnak tart. Az 5%-on belül összegszerűen megállapított felső díjhatár hiányában a bíróságnak nincs viszonyítási alapja, ezért a mérlegelésnek sincsen egy biztos kiindulópontja. Jogszabály által megadott szempontok nélkül a bíróság tág mérlegelési jogkörre tett szert, ezért a mérlegelés felülbírálása csak kirívó esetekben indokolt. A perbeli esetben az elsőfokú bíróság nem értékelte kellő súllyal a kiindulásként figyelembe veendő perérték nagyságát, holott a magasabb pertárgy érték általában az ügy nagyobb jelentőségére utal, amely az ügyvéd számára a pervitel során nagyobb felelősséget jelent, s ezt a részére megállapítandó munkadíjban is értékelni kell. A Legfelsőbb Bíróság értékelve a magasabb pertárgy értéket és a felperesnek az ügyben kifejtett - a fentiekben felsorolt - munkáját, a reális munkadíjat az elsőfokú eljárásban 100 000 Ft-ban állapította meg. Ezt hozzászámítva a felperes által lerótt kereseti eljárási illetékhez, a 400 000 Ft elsőfokú perköltség pernyertességgel arányos 87%-a, 348 000 Ft, melyből az alperesnek járó 100 000 Ft-os munkadíj pernyertességgel arányos 13%-át, 13 000 Ft-ot levonva, a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú perköltséget 335 000 Ft-ra emelte fel. A fent kifejtettekre tekintettel a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése alapján az elsőfokú bíróság ítéletét részben megváltoztatva az alperes által fizetendő marasztalási összeget 34 925 000 Ft-ra és ez összeg kamatára leszállította, a felperest megillető perköltség összegét viszont 335 000 Ft-ra felemelte.
(Legf. Bír. Gf. I. 30 530/1992. sz.)