adozona.hu
BH+ 2003.5.235
BH+ 2003.5.235
Amennyiben az adós vagyontárgyát végrehajtási eljárás keretében értékesítik, a jogszerzés nem szerződésen alapul, ezért a szerződés érvénytelenségére vonatkozó szabályok nem alkalmazhatók. Az csak a Vht. jogorvoslatra vonatkozó szabályai szerint sérelmezhető. Ebből következően az értékesítést a felszámoló nem támadhatja meg [Ptk. 200.§ (2) bek., 201.§ (2) bek., 237.§ (1) bek., 1991. évi IL. tv. (Cstv.) 40.§ (1) bek. b) és c) pont, 1990. évi XCI. tv. (Art.) 3.§ (2) bek., 87-89.§, 91-93.§, 1994. évi LIII. tv.
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
Az elsőfokú bíróság a 36. sorszámú ítéletével megállapította, hogy a II. és III. r. alperesek között a B., belterület 1907. hrsz-ú, "üdülőépület és udvar" művelési ágba sorolt, 709 nm területű ingatlan árverésen kívüli értékesítéséről 1998. június 23-án megkötött szerződés érvénytelen. Kötelezte a II. r. alperest, hogy az ingatlant ingóságaitól kiürítve 30 napon belül bocsássa az I. r. alperes birtokába. Intézkedett a határozat jogerőre emelkedését követően a Körzeti Földhivatal megkeresése i...
BH+ 2003.5.235 Amennyiben az adós vagyontárgyát végrehajtási eljárás keretében értékesítik, a jogszerzés nem szerződésen alapul, ezért a szerződés érvénytelenségére vonatkozó szabályok nem alkalmazhatók. Az csak a Vht. jogorvoslatra vonatkozó szabályai szerint sérelmezhető. Ebből következően az értékesítést a felszámoló nem támadhatja meg [Ptk. 200.§ (2) bek., 201.§ (2) bek., 237.§ (1) bek., 1991. évi IL. tv. (Cstv.) 40.§ (1) bek. b) és c) pont, 1990. évi XCI. tv. (Art.) 3.§ (2) bek., 87-89.§, 91-93.§, 1994. évi LIII. tv. (Vht.) 157.§ (1) bek., 217.].
Az elsőfokú bíróság a 36. sorszámú ítéletével megállapította, hogy a II. és III. r. alperesek között a B., belterület 1907. hrsz-ú, "üdülőépület és udvar" művelési ágba sorolt, 709 nm területű ingatlan árverésen kívüli értékesítéséről 1998. június 23-án megkötött szerződés érvénytelen. Kötelezte a II. r. alperest, hogy az ingatlant ingóságaitól kiürítve 30 napon belül bocsássa az I. r. alperes birtokába. Intézkedett a határozat jogerőre emelkedését követően a Körzeti Földhivatal megkeresése iránt az ingatlan tulajdonjogának eredeti állapot helyreállítása címén az I. r. alperes javára történő bejegyeztetése végett. Kötelezte a III. r. alperest, hogy 15 napon belül fizessen meg a II. r. alperesnek 4 000 000 forintot. Kötelezte továbbá az alpereseket, hogy 15 napon belül egyetemlegesen fizessenek meg a felperesnek 570 000 forint eljárási költséget, valamint az államnak - külön felhívásra - 662 700 forint le nem rótt eljárási illetéket. Az I. r. alperes ügygondnokának díját 20 000 forintban állapította meg, és megkereste a Megyei Bíróság Gazdasági Hivatalát a letétbe helyezett összeg kiutalása iránt.A határozat indokolásában megállapított tényállás szerint az I. r. alperes felszámolását a megyei bíróság az 1999. május 19-én jogerőre emelkedett végzésével rendelte el. Az I. r. alperes 1998. elején fizetésképtelen közeli helyzetbe került, már ekkor meghirdette értékesítésre dolgozói között a perbeli ingatlant, de vevő nem jelentkezett. A III. r. alperes felé jelentős összegű tartozása halmozódott fel, ezért az önálló végrehajtási joggal rendelkező III. r. alperes megkezdte az I. r. alperes vagyonának a lefoglalását. Ennek során 1998. június 10-én határozatot hozott az I. r. alperes tulajdonában lévő, a perbeli ingatlanra vonatkozó végrehajtási jog 140 631 887 forint erejéig történő bejegyzéséről, amelyre 1998. június 11-én került sor. A III. r. alperes által beszerzett, a perbeli ingatlanra vonatkozó adó- és értékbizonyítvány 11 045 000 forintban határozta meg az ingatlan forgalmi értékét. A II. r. alperes (akinek házastársa az I. r. alperes elnöke feleségének testvére) családi beszélgetések során értesült a perbeli ingatlan megvásárlásának lehetőségéről. Az alperesek közötti egyeztetést követően a II. r. alperes a III. r. alperestől árverésen kívüli értékesítés útján 1998. június 23-án szerezte meg a perbeli ingatlant 4 000 000 forint vételárért, tulajdonjogának ingatlan-nyilvántartási bejegyzése 1998. július 23-án történt.
Az elsőfokú bíróság a határozata indokolásában hivatkozott a bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. tv. (Vht.) 217. §-ának (1) bekezdésére, valamint a Ptk. 235. §-ának (2) bekezdésére, és a többször módosított 1991. évi IL. törvény 40. §-a (1) bekezdésének c/ pontjában írtakra. Kifejtette: a végrehajtási kifogást a felszámoló (felperes) az adós (I. r. alperes) nevében terjeszthette volna elő a perbeli jogügylet tudomására jutását követően egészen 1999. június 23-ig. A felszámoló a többször módosított 1991. évi IL. törvény rendelkezései szerint a saját nevében támadta meg a jogügyletet. Arra alapította keresetét, hogy a megtámadott jogügylet egyéb, a hitelezők érdekeinek kijátszására szolgáló, az adós vagyonát csökkentő jogügylet, mivel a szerződés jóerkölcsbe ütközik.
Az elsőfokú bíróság megállapította, hogy az ingatlan értékesítésére nem a Vht. 157. §-ának (1) bekezdése szerinti, azaz az adós és a végrehajtást kérő által megállapított 5,5 millió forintos becsértéken került sor, hanem annál kevesebbért, 4 000 000 forintért. Hangsúlyozta, hogy a törvényesség látszatával a jogügyletben résztvevők céljai realizálódtak, csak a hitelezők kielégítési alapja csökkent több millió forinttal. Az I. r. alperes ugyanis nyilatkozatával hozzájárult ahhoz, hogy az I. r. alperes nagyértékű ingatlanának becsértékét alacsonyan határozzák meg, majd az ingatlan tulajdonjogát a II. r. alperes szerezte meg a becsértéknél kisebb vételárért. A II. r. alperes ugyanakkor nagyértékű balatoni ingatlanhoz jutott a tényleges forgalmi értéknél alacsonyabb összegért, a III. r. alperes pedig megelőzve a többi hitelezőt, követelését részben kielégíthette az adós vagyonából.
Utalt az elsőfokú bíróság a Legfelsőbb Bíróságnak a Bírósági Határozatokban 2000. évben közzétett 24. és 260. számú eseti döntéseiben foglaltakra. Hangsúlyozta: nyilvánvalóan a gazdasági élet szereplőitől megkívánt jó erkölcs és üzleti tisztesség szabályaiba ütköztek, és a gazdasági életben elfogadott közfelfogással ellentétesek voltak azok az alperesi magatartások, amelyekkel az I. r. alperesi gazdálkodó szervezet vezetője az I. r. alperes jelentős értékű ingatlanát a fizetésképtelenség megállapítására irányuló kérelem benyújtása, s a felszámolás elrendelése közötti időszakban a társaságból kivonta oly módon, hogy az ingatlant az I. r. alperes képviselőjének távolabbi hozzátartozója, a II. r. alperes a forgalmi értéknél jóval alacsonyabb áron szerezte meg a III. r. alperestől.
Mindezek alapján az elsőfokú bíróság arra következtetésre jutott, hogy a II. és III. r. alperesek között az I. r. alperes nyilatkozatával létrejött jogügylet a többször módosított 1991. évi IL. törvény 40. §-a (1) bekezdésének c) pontja alapján a hitelezők kijátszására szolgáló, az adós vagyonát csökkentő, és a Ptk. 200. §-ának (2) bekezdése szerint a jóerkölcsbe ütköző volt. Emiatt kimondta annak érvénytelenségét a Ptk. 237. §-ának (1) bekezdése alapján, és rendelkezett az eredeti állapot visszaállításáról.
E végzés ellen a II. és a III. alperesek nyújtottak be fellebbezést.
A II. r. alperes fellebbezésében elsődlegesen az elsőfokú ítélet megváltoztatásával a felperes keresetének elutasítását, másodlagos jogorvoslati kérelmében az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezését, és az elsőfokú bíróság új eljárás lefolytatására s újabb határozat hozatalára történő utasítását kérte. Eljárásjogi kifogásként megjegyezte, hogy az elsőfokú bíróság a Vht. 217. §-ának speciális rendelkezését figyelmen kívül hagyta akkor, amikor azt állapította meg, hogy miután a felperes elmulasztotta határidőben benyújtani a végrehajtási kifogást, a többször módosított 1991. évi IL. törvény és a Ptk. alapján volt már csak megtámadásra lehetősége. Perjogi képtelenségnek tartotta, hogy a felperes az I. r. alperest perelte, és jogsértőnek találta az I. r. alperes részére történt ügygondnok kirendelést.
Anyagi jogi kifogásként idézte a többször módosított 1991. évi IL. törvény 40. §-a (1) bekezdésének b) és c) pontjában írtakat, valamint a Ptk. 201. §-ának (2) bekezdését. Úgy vélte, hogy a törvényi megfogalmazásból kitűnően a megtámadásra csupán mindhárom feltétel együttes fennállása esetén kerülhet sor. A feltételek bármelyikének hiánya a megtámadás sikerét kizárja. Hangsúlyozta, hogy a szolgáltatás és ellenszolgáltatás értékbeli eltérése csak akkor ad alapot a megtámadásra, ha az eléri, vagy meghaladja a feltűnő értékaránytalanság megállapításához szükséges mértéket. Álláspontja szerint önmagában az a tény, hogy a szerzés árverésen (versenytárgyaláson) történik, kizárja a Ptk. 201. §-a (2) bekezdésének alkalmazhatóságát. A perbeli ingatlanszerzés előzményeit részletezve utalt arra, hogy az ingatlant az I. r. alperes már 1997. júniusában értékesíteni kívánta, és ekkor az igazgatóság K. Gy.-t azzal bízta meg: kérje fel dr. K. L.-t a kihasználatlanul és veszteségesen üzemelő balatoni ingatlan értékének a meghatározására, valamint esetleges értékesítésére. A ténylegesen megtartott helyszíni szemlét követően dr. K. L. az ingatlan áfá-val növelt értékét 7-8 millió forintban jelölte meg. Erről az igazgatóság tagjai és rajtuk keresztül az egész tagság tájékoztatva lett, mintahogy ezt B. F. igazgatósági tag tanúvallomása is alátámasztotta. Ezután fordult a II. r. alperes a III. r. alperes illetékes végrehajtójához, akitől végül 4 000 000 forint összegben megvásárolta az ingatlant. Álláspontja szerint a feltűnő értékaránytalanság azért sem állapítható meg, mert a jelen esetben az I. r. alperes és a III. r. alperes állapodott meg abban, hogy az ingatlan árverésen kívül, de az árverés hatályával kerül értékesítésre. Utalt arra is, a III. r. alperes alapvető érdeke és jogi kötelezettsége is volt, hogy az ingatlan minél előbb értékesítésre kerüljön, mivel az I. r. alperesnek rendkívül nagy adóssága állt fenn vele szemben. Fontosnak tartotta, hogy a jogügylet megkötésének időpontjában az I. r. alperes ellen mindössze 472 000 forint összegben fennálló tartozás miatt kezdeményeztek felszámolási eljárást, mely kérdéssel az elsőfokú bíróság nem foglalkozott. Kifejtette: amennyiben az I. r. alperes hirdetményeit és a III. r. alperes árverési szándékát figyelembe vesszük, akkor megállapítható, hogy az ingatlan egy komplex versenytárgyalás-árverés eredményeként került értékesítésre. Annak ellenére, hogy az ingatlant hosszú időn keresztül bárki megvásárolhatta volna, vevőként csak a II. r. alperes jelentkezett. Álláspontja szerint a jelen esetben kirívó értékkülönbségről nincs szó, mivel az 5,5 millió forint és a 4 millió forint között még jelentős különbség sincs. Az adó- és értékbizonyítványnak pedig nem lehet jelentősége, mivel a II. r. alperes nem is tudott annak létezéséről, és arról sem, hogy ezt a III. r. alperes beszerezte.
A jóerkölcs sérelme miatti keresettel összefüggően előadta: a jóerkölcsbe ütköző szerződésre csak akkor lehet hivatkozni, ha ez a hitelezők fedezetét részben vagy egészben elvonja. Kiemelte, hogy az elsőfokú eljárásban bizonyítást nyert: a II. r. alperes nem állt hozzátartozói viszonyban a szövetkezet elnökével. Hangsúlyozta, hogy a felszámolási eljárás elrendelését követően a körülbelül 200 000 000 forint adóssággal szemben 500 000 000 millió forint fedezet állt rendelkezésre. Így - álláspontja szerint - fedezetelvonásról nem lehet szó, hiszen ennek törvényi feltételei egyáltalán nem voltak adottak. Megjegyezte, hogy a fedezetelvonás egyrészt azért is kizárt, mert a vétel idején az I. r. alperesnek még rendelkezésére állt a hitelezők kielégítésére elegendő vagyon, másrészt azért mert mind hitelállományát, mind fedezetbiztosítékait tekintve, az I. r. alperes elsőszámú hitelezője a III. r. alperes volt.
A III. r. alperes fellebbezése - tartalma szerint - az elsőfokú ítélet megváltoztatására irányult. Előadta, hogy az I. r. alperesnek 1998. évben jelentős társadalombiztosítási járulék tartozása volt, ezért különböző végrehajtási cselekményeket foganatosított az adóssal szemben. Utalt arra, hogy az Országos Egészségbiztosítási Pénztár Behajtási és Végrehajtási Főosztály által 24-306/II/1996. szám alatt kiadott módszertani útmutató a behajtási végrehajtási tevékenység foganatosítására vonatkozóan azt tartalmazza: ingatlanbecslésnél kiindulási alap a 6 hónapnál nem régebbi hivatalos adó- és értékbizonyítvány, vagy az ingatlan hivatalos értékbecslése. Ennek hiányában szükség esetén - az adós kérelmére és költségére - ingatlanbecslést lehet készíttetni. Így - álláspontja szerint - lehetőség volt arra, hogy a szakértő által készített értékbecslést elfogadja.
Utalt továbbá arra is, hogy az I. r. alperes elnökének tanúvallomása szerint a szövetkezet vezetőségét már 1997. évtől foglalkoztatta a gondolat, hogy a vagyontárgyakat értékesíteni kellene az adósság csökkentése érdekében. Az ingatlan eladására vonatkozóan hirdetmény is ki lett függesztve az I. r. alperes öt telephelyén, 3-4 héten keresztül, de vételi szándékkal senki nem jelentkezett. Megjegyezte, hogy részéről fel sem merült a hitelezők kijátszása, és az adós vagyonának csökkentése az ingatlan árverésen kívüli értékesítése során. Kifejtette: a tartozás behajtása kötelezettsége volt, érthetetlennek tartotta ezért az elsőfokú bíróság arra vonatkozó következtetését, hogy a jogügylet a többi hitelező kielégítési alapjának a csökkentésére és fedezetelvonásra irányult. Előadta, hogy tevékenységével a társadalombiztosítási alapokat és a biztosítottak érdekeit védte, ezért a hitelezők érdekét is képviselte. Megjegyezte azt is, hogy - véleménye szerint - a Ptk. 685. §-ának értelmében az I. és II. r. alperes között hozzátartozói kapcsolat nem állt fenn.
A felperes az elsőfokú ítélet helybenhagyását kérte.
A II. és III. r. alperesek fellebbezése a következők szerint alapos.
Az első fokon eljárt bíróság helyesen állapította meg a tényállást, az eljárás adatai alapján azonban téves jogi következtetésre jutott.
A felperes az elsőfokú eljárás során, a 2000. október 27-ei tárgyaláson módosított kereseti kérelmét a csődeljárásról, a felszámolási eljárásról és a végelszámolásról szóló, lényegesen az 1993. évi LXXXI. törvénnyel, valamint az 1997. évi XXVII. törvénnyel módosított 1991. évi IL. törvény (a többször mód. Cstv., illetve Csődtörvény) 40. §-a (1) bekezdésének c/ pontjára alapította. Arra hivatkozott, hogy a megtámadott jogügylet egyéb, a hitelezők érdekeinek kijátszására szolgáló, az adós vagyonát csökkentő jogügylet, "mivel a szerződés jó erkölcsbe ütközik". A Ptk. 200. §-ának (2) bekezdésében foglaltakat háttérjogszabályként jelölte meg.
Az irányadó tényállás szerint a II. r. alperes - akinek házastársa az I. r. alperes elnöke házastársának a testvére - az 1998. július 23-ai ingatlan-nyilvántartási bejegyzéssel, végrehajtási eljárás keretében, árverésen kívüli értékesítés útján szerezte meg 4 000 000 forint vételárért az I. r. alperes tulajdonát képező perbeli ingatlant, amelyre a III. r. alperes ezt megelőzően, 1998. június 10-én 140 631 887 forint összegű végrehajtási jogot jegyeztetett be.
Az adózás rendjéről szóló 1990. évi XCI. törvény (Art.) 87. §-ának (6) bekezdése értelmében az adók módjára behajtandó köztartozásra [3. § (2) bekezdés] a 87-89. §-okban, továbbá a 91-93. §-okban foglaltakat kell alkalmazni. Az Art. 87. §-ának (3) bekezdése szerint az adóhatóság alkalmazottja a végrehajtási eljárásban az egyes végrehajtási cselekmények foganatosításakor a bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvény (Vht.) III-VII. fejezeteiben meghatározott szabályokat alkalmazza, ha e törvény másként nem rendelkezik.
A Vht. 157. §-ának (1) bekezdése lehetőséget ad arra, hogy a végrehajtó az ingatlant a felek kívánságára, az általuk meghatározott vevő részére és az általuk megállapított becsértéken, árverésen kívül, de árverési vétel hatályával adja el. Ennek során tehát nem az adós köt szerződést az árverési vevővel, hanem a jogszerzés önálló jogcímen, árverésen alapul. Ebből következően, a Vht-nak az árverésre, az adós vagyona végrehajtási eljárás keretében történő értékesítésére vonatkozó szabályai sérelme esetén - figyelemmel arra, hogy a jogszerzés nem szerződésen, hanem más, önálló jogcímen, az árverésen alapul - a szerződésre, így a szerződés érvénytelenségére vonatkozó szabályok nem alkalmazhatóak.
Az I. r. alperes elleni felszámolási eljárásban is irányadó többször mód. Cstv. 40. §-a (1) bekezdésének rendelkezéseiből kitűnően a felszámoló a felszámolás kezdő időpontjától számított 90 napon belül a bíróság előtt keresettel megtámadhatja az adósnak a felszámolási eljárás lefolytatására irányuló kérelem bíróságra történő beérkezése napját megelőző egy éven belül, és az azt követően megkötött szerződését vagy más jognyilatkozatát, ha annak tárgya az adós vagyonából történő ingyenes elidegenítés, illetve a vagyont terhelő ingyenes kötelezettségvállalás [a/ pont]; vagy a harmadik személy javára feltűnően aránytalan értékkülönbözettel megkötött visszterhes jogügylet [b) pont]; illetve egyéb, a hitelező, vagy hitelezők kijátszására szolgáló, az adós vagyonát csökkentő jogügylet [c) pont].
A jelen ügyben a felperes által támadott jogügylet nem a felszámolás alatt álló I. r. alperesi adós szerződéskötésre irányuló nyilatkozata folytán jött létre, az nem az adós részéről kötött szerződés. Az I. r. alperesnek az ellene folytatott végrehajtási eljárás során tett, a becsértékre vonatkozó, a "becsértéket jóváhagyó" nyilatkozata pedig nem tekinthető olyan jognyilatkozatnak, amelynek a perbeli jogügylet a tárgya. Nem az I. r. alperes ezen nyilatkozatával történt meg a jogvitabeli ingatlan eladása, hanem azt maga a végrehajtó értékesítette a Vht. 157. §-a (1) bekezdésében foglaltak szerint.
Mindezekre figyelemmel tévedett az elsőfokú bíróság akkor, amikor az I. r. alperes hivatkozott nyilatkozatát a többször mód. Cstv. 40. §-ának rendelkezései alapján vizsgálhatónak találta. Helyesen érvelt a II. r. alperes a fellebbezésében azzal, hogy a felperest nem illeti meg a Csődtörvényben szabályozott szerződés, illetve jognyilatkozat megtámadási jog. Az adott, végrehajtási eljárás során létrejött jogügylet csak a Vht. jogorvoslatra vonatkozó szabályai szerint sérelmezhető, támadható.
Tévesen hivatkozott viszont a II. r. alperes arra, hogy az elsőfokú bíróság törvénysértően rendelt ki ügygondnokot az I. r. alperes részére. A felszámoló mint felperes által a többször mód. Cstv. 40. §-ának (1) bekezdésére alapítottan indított perben - figyelemmel a keresettel érvényesített jogra - szükségképpen perben kell állnia alperesi pozícióban az adósnak is. A jelen ügyben az elsőfokú bíróság a felszámoló mint felperes és az adós mint I. r. alperes között fennálló érdekellentétre figyelemmel, a peres felek személyében rejlő akadály kiküszöbölése céljából helytállóan határozott az ügygondnok kirendeléséről.
A Legfelsőbb Bíróság a fent kifejtettekre figyelemmel az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése alapján megváltoztatta, s a felperes keresetét elutasította. (Legf. Bír. Gf. VIII. 32.977/2000. sz.)