adozona.hu
BH+ 2000.1.110
BH+ 2000.1.110
Az adóhatósági határozatnak a vizsgált adóévben hatályban lévő jogszabályokon kell alapulnia (1990. évi XCI. tv. 1. §, 51. §, 52/1988. (XII. 24.) PM r.)
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
Az adóhatóság a felperesnél 1991-92. évekre költségvetési kapcsolatok átfogó ellenőrzését, 1993. évre pedig adónemek ellenőrzését végezte. A vizsgálat eredményeként hozott elsőfokú, majd az ezt helybenhagyó, 1994. július hó 8. napján kelt F-1302/94. számú másodfokú határozatban az alperes 1991. évre vállalkozási nyereségadónemben 1.875.000.- Ft, általános forgalmi adónemben 229.000.- Ft, személyi jövedelem-adónemben 598.000.- Ft, 1992. évre személyi jövedelem-adónemben 412.000.- Ft, központi ...
BH+ 2000.1.110 Az adóhatósági határozatnak a vizsgált adóévben hatályban lévő jogszabályokon kell alapulnia (1990. évi XCI. tv. 1. §, 51. §, 52/1988. (XII. 24.) PM r.)
Az adóhatóság a felperesnél 1991-92. évekre költségvetési kapcsolatok átfogó ellenőrzését, 1993. évre pedig adónemek ellenőrzését végezte. A vizsgálat eredményeként hozott elsőfokú, majd az ezt helybenhagyó, 1994. július hó 8. napján kelt F-1302/94. számú másodfokú határozatban az alperes 1991. évre vállalkozási nyereségadónemben 1.875.000.- Ft, általános forgalmi adónemben 229.000.- Ft, személyi jövedelem-adónemben 598.000.- Ft, 1992. évre személyi jövedelem-adónemben 412.000.- Ft, központi műszaki fejlesztési hozzájárulásként 69.000.- Ft, - összesen 3.183.000.- Ft - adóhiányt állapított meg a felperes terhére, 1.300.000.- Ft adóbírság, 2.530.000.- Ft késedelmi pótlék, valamint 50.000.- Ft mulasztási bírság egyidejű megfizetésére való kötelezés mellett.Az alperes által megállapított adóhiány a következőkön alapult:
Az alperes a felperes által 1991. január 15-én kötött, homlokfalas rakodógépre vonatkozó opciós szerződést gépvásárlásnak minősítette és a költségek helytelen elszámolása miatt a felperes 1991. évi adózás előtti eredményét 3.900.000.- Ft-tal növelte. Az adóhatóság hivatkozva a 3/1984. (XI. 6.) OT-PM számú rendeletre, a gépvásárlásra a beruházás szabályait engedte alkalmazni. Az alperes további megállapítása szerint a felperes által 1991. év november hó 14. napján kötött lízingszerződés adásvételi szerződésnek minősült, melynek folytán a felperes a szerződés tárgyát képező Volkswagen Jetta személygépkocsi áfáját jogtalanul igényelte vissza. Ennek következtében 860.000.- Ft adóalap után 215.000.- Ft adókülönbözetet állapított meg az alperes a felperes terhére.
A felperes 1991. év december 1-jén nyergesvontatóra kötött lízingszerződést, melyet az adóhatóság - tartalma alapján - szintén adásvételi szerződésnek minősített, és amelyre figyelemmel a felperes 1991. évi adózás előtti eredményét 1.100.000.- Ft-tal, az 1992. évi adózás előtti eredményét pedig 500.000.- Ft-tal növelte meg az alperes.
Az alperesi megállapítás szerint a felperes 1992. évre központi műszaki fejlesztési hozzájárulást nem vallott és fizetett be, annak ellenére, hogy árbevétele meghaladta a 25 millió forintot. Erre figyelemmel 1992. évre 69.000.- Ft műszaki fejlesztési hozzájárulás különbözet került a felperes terhére megállapításra.
Végül az alperes megállapította, hogy a felperes 1991. és 1992. években több személlyel német és francia nyelvű tárgyalások megszervezésére, tolmácsolására és levelezésére megbízási szerződéseket kötött, mely tevékenységet a felperes szerzői jogvédelem alá esőnek minősített, majd ennek megfelelően vont le adóelőleget az általa kifizetett személyi jövedelmek után. Az adóhatóság ezen jövedelmeket munkaviszonyból származó nem rendszeres jövedelemnek minősítette és a felperes terhére 1991. évre 538.000.- Ft, 1992. évre pedig 912.000.- Ft személyi jövedelemadó különbözetet állapított meg.
Keresetében a felperes - eljárásjogi és anyagi jogszabálysértésekre hivatkozva - az alperesi határozat hatályon kívül helyezését kérte. Álláspontja szerint 1993. év vonatkozásában az ellenőrzés idő előtti volt és az alperes az ellenőrzés megkezdését megelőzően már hatályon kívül helyezett adójogszabályokra alapította döntését. Hivatkozott a felperes arra is, hogy az opciós és lízingszerződések átminősítése is helytelenül történt.
A keresetindítást követően az alperes határozatát saját hatáskörben módosította és - az adóhiányt, adóbírságot és késedelmi pótlékot nem érintve - megállapította, hogy a felperes 1992. évi vesztesége a valóságos 3.778.000.- Ft-nál 523.000.- Ft-tal alacsonyabb. A módosítás körében az alperes arra hivatkozott, hogy az elsőfokú adóhatóság nem vette figyelembe az eszközök bruttó értéke után elszámolható amortizációs költséget.
A felperes a módosító határozatot is sérelmezte, hivatkozva arra, hogy állóeszköz beszerzése esetén a gyorsított amortizációs leírás lehetőségét választotta volna. A felperes megítélése szerint a 3.900.000.- Ft-os állóeszköz beszerzés után 780.000.- Ft összegű áfa levonás illette volna meg. Sérelmezte a felperes a vállalkozási nyereségadó alapjának kiszámítását is, végül azt, hogy a megállapított adóhiány összegét eredménycsökkentő tételként az alperes nem vette figyelembe.
Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét részben alaposnak találta és az alperes határozatát az elsőfokú határozatra kiterjedően hatályon kívül helyezte és az elsőfokon eljárt szervet új eljárás lefolytatására utasította, s a felperest perköltségben marasztalta. A felperesnek azon eljárásjogi jogszabálysértésre való hivatkozását, amely szerint az alperes már hatályon kívül helyezett jogszabályokra alapította határozatát, az elsőfokú bíróság nem találta alaposnak, kifejtve, hogy az adóhatóság jogszerűen alkalmazta a már hatályon kívül helyezett jogszabályokat és az ellenőrzés nem volt időelőttinek tekinthető. Hivatkozott az elsőfokú bíróság arra is, hogy az alperes helytállóan minősítette az opciós és lízingszerződéseket adásvételi szerződéseknek és abból helytálló adójogi következtetést vont le. Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét atekintetben találta alaposnak, hogy az alperes az általa adásvételi szerződésnek minősített megállapodások után járó levonható általános forgalmi adót nem vette figyelembe. A központi műszaki hozzájárulás összegének kiszámítását az elsőfokú bíróság a megismételt eljárásra utasította, figyelemmel arra, hogy 1991. évre vonatkozóan nyereségadó alap módosítását is igénylő megállapításokat tett. Jogszerűnek ítélte az elsőfokú bíróság az alperes megállapítását a le nem vont személyi jövedelemadó előlegre vonatkozóan is, utalva arra, hogy a megbízott személyek szakfordítói igazolvánnyal nem rendelkeztek, a tolmácsolási tevékenység pedig nem tartozik a szakfordítói tevékenység körébe. A felperes téves minősítéséből eredő adókülönbözet után pedig az adóbírság az elsőfokú bíróság indokolása szerint jogszerűen került az alperes által kiszabásra.
Az elsőfokú bíróság ítéletének keresetet elutasító része ellen benyújtott felperesi fellebbezést a másodfokú bíróság alaptalannak találta és az elsőfokú ítéletet a per fő tárgya tekintetében kisebb szövegbeli módosítással helybenhagyta. A másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletnek a perköltség és az illeték viselésére vonatkozó rendelkezését megváltoztatta és a felperest pervesztessége mértékének megfelelő részperköltség és eljárási illeték megfizetésére kötelezte azzal, hogy a pertárgy értékeként az adóhiány összegét vette alapul.
A jogerős másodfokú ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, kérte annak hatályon kívül helyezését és a jogszabályoknak megfelelő új határozat hozatalát és az alperesnek a perköltségben való marasztalását. Felülvizsgálati kérelmében a felperes hivatkozott arra, hogy másodfokú bíróság nagyösszegű illetéket és perköltséget állapított meg a terhére, annak ellenére, hogy egyértelműen pernyertes lett, illetőleg, hogy az alperes a per folyamata alatt a határozatát módosította. A felperes továbbra is fenntartottaaz 1991-ben beszerzett állóeszközökkel kapcsolatos álláspontját atekintetben, hogy jogosult volt az 50%-os gyorsított amortizáció elszámolására. Hivatkozott arra is, hogy az 1991. január 15-én kelt opciós szerződés adásvételi szerződéssé való minősítése jogszerűtlenül történt, mert a szerződés megfelelt a lízingszerződésekkel szemben támasztott jogszabályi követelményeknek. Kifejtette a felperes álláspontját atekintetben is, hogy az általa levonni elmulasztott személyi jövedelemadót nem a felperesnek, hanem a jövedelmet megszerző magánszemélynek kellett volna megfizetnie. Álláspontja szerint a le nem vont személyi jövedelemadó előleg vonatkozásában az adóhatóság nem volt jogosult mulasztási bírság megállapítására. A felperes megítélése szerint az adóhatóság sértette az adózás rendjéről szóló 1990. évi XCI. törvény (a továbbiakban: Art.) 51. §-ában foglaltakat, mert a felperes javára szolgáló tényként nem értékelte a feltárt adóknak a ráfordítások összegét növelő hatását, annak ellenére, hogy az utólagos megállapítás körében erre köteles lett volna. A 6/1993. (II.15.) AB határozatban foglaltakra hivatkozva a felperesi álláspont az volt, hogy az 52/1988. (XII. 29.) PM rendelet alkalmazására nem kerülhetett volna sor, mert annak hatályba léptető rendelkezését az Alkotmánybíróság megsemmisítette.
Továbbra is fenntartotta a felperes a korábban kifejtett álláspontját atekintetben, hogy az általa megjelölt adóhatározatokban is hivatkozott adótörvények továbbható hatályát a jogalkalmazó a hatályon kívül helyezéskor nem mondta ki, ezért ezek a jogszabályok az alperesi határozatok meghozatalakor nem alkalmazhatók. Az alperes a felülvizsgálati ellenkérelmében a kérelem elutasítását és a felperes költségekben való marasztalását kérte, hivatkozva arra, hogy a másodfokú bíróság ítélete a jogszabályoknak megfelelő volt.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
Az Art. 1. § (7) bekezdése szerint a szerződést, ügyletet és más hasonló cselekményeket valódi tartalmuk szerint kell minősíteni. Az érvénytelen szerződésnek vagy más jogügyletnek az adózás szempontjából annyiban van jelentősége, amennyiben gazdasági eredménye kimutatható. A Ptk. 200. § (1) bekezdése alapján a szerződés tartalmát a felek szabadon állapítják meg. A lízingszerződés a Ptk.-ban külön nem szabályozott olyan atipikus szerződés, amelyben a bérlet és az adásvétel elemei egyaránt előfordulnak. Az ilyen vegyes szerződésnél a bíróság azt a szerződést tekinti irányadónak, aminek az elemei leginkább jellemzőek az adott jogviszonyra. Ennek alapján a szerződés tartalma dönti el, hogy a jogviszonyra melyik szerződéstípust kell alkalmazni. Az alperes által adásvételi szerződésnek minősített opciós és lízingszerződéseknek adásvételi szerződésként történő minősítése, figyelemmel a szerződések tartalmára (3.900.000.- Ft opciós díj, 100.000.- Ft vételár, lízingdíj fizetése az első lízingdíjrészlet 100 %-a volt) jogszerű volt. Mindezek alapján az alperes az Art. 1. § (7) bekezdésében foglalt jogszabályi felhatalmazás alapján az általa minősített szerződésekből helyes adójogi következtetést vont le.
A beruházás-jellegű állóeszközbeszerzés (gépkocsi, nyergesvontató, homlokfalas rakodógép) esetén az 1988. évi IX. törvény (a továbbiakban: Vatv.) 7. §-a (1) bekezdés a) pontja az értékcsökkenési leírás tekintetében az I. és II. melléklet szabályait rendeli alkalmazni. Az I. számú melléklet I/4/b. pontja akként rendelkezik, hogy az értékcsökkenési leírást a normajegyzék "B" fejezete szerint elszámoló adóalanynak minden év és félév első napján, vagy a vállalkozási tevékenység megkezdésének napján meglévő állóeszköz-állomány bruttó értéke után kell az értékcsökkenési leírást időarányosan megállapítani. A hivatkozott Vatv. I. számú melléklet II/11. pontja rendelkezik a gyorsított leírásról akképpen, hogy azok a vállalkozások, amelyekben a magánszemélyek részesedési aránya az 50 %-ot meghaladta, a gépek, gépi berendezések, járművek tekintetében (a személygépkocsi kivételével) a II. számú mellékletben szereplő normák figyelmen kívül hagyásával legfeljebb 50 %-ra növelhették leírási kulcsukat. Ezért helyesen állapította meg a másodfokú bíróság, hogy az állóeszközökre vonatkozóan gyorsított értékcsökkenési leírási kulcs nem alkalmazható, mivel a homlokfalas rakodógép és a nyergesvontató 1991. decemberében, illetőleg novemberében került aktiválásra, ezért ezek tekintetében nem valósult meg az a törvényi feltétel, hogy az állóeszköznek az év vagy félév első napján meg kell lennie. A személygépkocsi tekintetében a törvény nem is engedte alkalmazni a gyorsított leírási módot. Megalapozott a másodfokú bíróság álláspontja a személyi jövedelemadó hiánnyal kapcsolatosan is, mert a 24/1986. (VI. 26.) MT rendelet 4. § (1) bekezdése értelmében szakfordító szakfordítói igazolvánnyal rendelkező személy lehet. A vizsgált évben hatályos magánszemélyek jövedelemadójáról szóló 1989. évi XLV. törvény (a továbbiakban: Szja tv.) 12. §-ának (1) bekezdése, valamint 3) bekezdés a) pontja csak a szakfordítói tevékenységet tekinti tudományos tevékenységnek, következésképpen csak az ilyen tevékenységből származó jövedelem tartozik az Szja tv. 12. §-ba foglalt jogszabályi rendelkezésbe. Ennek megfelelően helyesen állapította meg a másodfokú bíróság, hogy felperesnek az általa kifizetett jövedelemből adóelőleg levonási kötelezettsége volt, melyet az Art. 20. § (2) bekezdése alapján bevallási és fizetési kötelezettség terhelt. E körben a felperes tévesen hivatkozott a 1205/B/1993. AB határozatra, mert a hivatkozott alkotmánybírósági döntés csak azt állapította meg, hogy nincs olyan törvényi rendelkezés, amely szerint a még le nem vont adóelőleg megfizetésére lenne kötelezhető a kifizető. A perbeli esetben viszont a jogerős ítélet is azt állapította meg, hogy a kifizető adóelőleg levonására lett volna köteles. A másodfokú bíróság által is jogszerűnek tartott alperesi határozat pedig megállapította azt a személyi jövedelemadó különbözetet, amelynek levonását a felperes elmulasztotta. Ezzel összefüggésben az Art. 25. § (1) bekezdése, és 72. § (1)-(2) bekezdése alapján az adókülönbözet után adóbírság szabható ki. Nem osztotta a Legfelsőbb Bíróság a felperesnek az Art. 51. § (4) bekezdésével kapcsolatos álláspontját sem, mivel az Art. 79. § (2) bekezdése akként rendelkezik, hogy az adóhatóság határozatban állapítja meg a bevallott vagy bevallani elmulasztott, illetőleg az ellenőrzéssel feltárt adót. Mindebből következően az adóhatósági megállapítás a bevalláshoz képest tesz megállapításokat, illetve ellenőrzéssel tárja fel a bevallani elmulasztott adót. Ehhez kapcsolódóan a számvitelről szóló 1991. évi XVIII. törvény 47. § (3) bekezdése szerint egyéb ráfordítások között kell kimutatni a vállalkozási tevékenységhez kapcsolódóan a költségvetéssel elszámolt adók, hozzájárulások összegét. A fentebb hivatkozott Art., illetőleg a számviteli törvény idézett szakaszából következően az adóhatóság által feltárt adókülönbözet összege csak a jogerős határozat után kerülhet ráfordításként elszámolásra. Közigazgatási perben a bíróság az alperes határozatának jogszerűségét a határozat hozatalakor - illetőleg a perbeli esetben az adóévben - hatályos jogszabály figyelembevételével állapítja meg. Az utólagos ellenőrzés miatt az adóügyek sajátossága az, hogy az adókötelezettség megállapítása csak mindig az ellenőrzés által vizsgált adóévben hatályban volt jogszabály figyelembevételével történhet. Ezért jogszerűen alkalmazta az alperes a később hatályon kívül helyezett 1989. évi XL. törvényt, az 1989. évi XLV. törvényt, valamint az 1988. évi IX. törvényt. A 6/1993. (II. 15.) AB határozat az 52/1988. (XII. 29.) PM rendelet 14. § (1) bekezdése alkotmányellenességét állapította meg azzal, hogy csak 1989. január 1. és május 15-e közötti időszakra nem volt alkalmazható a felperesre is vonatkozó 3. sz. melléklet. Mivel az alperes által vizsgált adóévek 1990-93. adóévek voltak, ebből következően a másodfokú bíróság jogszerűen állapította meg, hogy nem sértett jogszabályt a PM rendelet alkalmazásával az alperes.
A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint a másodfokú bíróság a 3.260.000.- Ft pertárgyérték alapulvételével a Pp. 81. § (1) bekezdés alapján a pernyertesség-pervesztesség arányának figyelembevételével jogszerűen állapította meg a felperest terhelő elsőfokú részperköltség és eljárási illeték összegét. Mindezekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275/A. § (1) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Legfelsőbb Bíróság Kfv.II.28.714/1997.)