Polgári eljárásjog I-IV. - régi Pp. - Kommentár a gyakorlat számára, lezárva: 2016. november 1.

adozona.hu

Polgári eljárásjog I-IV. - régi Pp. - Kommentár a gyakorlat számára, lezárva: 2016. november 1.

Kiválasztott időállapot: Mi ez?

Jogterület(ek): Közigazgatási jog , Polgári eljárásjog , Szellemi alkotások joga , Társasági jog
Érvényesség kezdete: 2016.11.01
Érvényesség vége:

MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?

Csak a jogszabály szövegének mutatása

Polgári eljárásjog I-IV. - régi Pp. - Kommentár a gyakorlat számára, lezárva: 2016. november 1.

Kiadással kapcsolatos információk

Szerzők:

Harsági Viktória I. fejezet

Havasi Péter IV., VI., VII. fejezet

Márton Gizella II., III., V. fejezet az 5. pótlaptól

Havasi Péter IX. fejezet

Márton Gizella XI. fejezet az 5. pótlaptól

Kárpáti Magdolna VIII. fejezet

Kurucz Krisztina X. fejezet

Kőrös András XII., XIII. fejezet

Szőke Irén XIV. fejezet

Andrusek Vanda XXVIII. fejezet

Boros Zsuzsa XVI/A., XVIII. fejezet

Harsági Viktória XIX. fejezet

Márton Gizella XXVI., XXVI/A., XXVII. fejezet az 5. pótlaptól

Kovács László XXII. fejezet, (XXIX. fejezetből: Az iparjogvédelemmel kapcsolatos peres eljárások)

Kőrös András XV., XVII. fejezet

Murányi Katalin XXX. fejezet

Petrik Ferenc XX/A., XXII/A., XXIV., XXV., XXIX. fejezet

Tallián Blanka XXIII. fejezet

Andrusek Vanda XLI. fejezet

Márton Gizella XXXI. fejezet az 5. pótlaptól

Kovács László XL. fejezet

Kőrös András XXXII., XXXIII., XXXIV., XXXVI. fejezet

Petrik Ferenc XXXVIII., XXXIX. fejezet

Sőth Lászlóné XXXV. fejezet

Török Judit XLII., XLIII. fejezet

Vezekényi Ursula XXXVII. fejezet

Horváth E. Írisz XLVI. fejezet

Osztovits András XLIV., XLV. fejezet

Petrik Ferenc

Szerzőként közreműködtek:

Kaszainé Mezey Katalin II., III., V., XI., XXVI., XXVI/A., XXVII. és XXXI. fejezet a 4. pótlapig

Kozma György XLI. fejezet

†Radnay József XXIII. fejezet

Szabó Imre XVI., XVIII. fejezet

Szerkesztő/lektor:

DR. PETRIK FERENC

A második, egybeszerkesztett kiadás

9. pótlása lezárva: 2016. november 1.

Budapest, 2016

A HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó, Budapest kiadása

Internet: www.hvgorac.hu

E-mail: info@hvgorac.hu

Felelős kiadó: dr. Frank Ádám, a kft. ügyvezetője

ISBN 963 8213 08 6

A kiadó számára minden jog fenntartva. Jelen könyvet, illetve annak részleteit tilos reprodukálni, adatrendszerben tárolni, bármely formában vagy eszközzel - elektronikus, fényképészeti úton vagy módon - a kiadó engedélye nélkül közölni.

Felelős szerkesztő: dr. Gábor Zsolt

Műszaki szerkesztő: Harkai Éva

Szedés: HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft.

Rövidítések jegyzéke

Abtv. - Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény (a továbbiakban: Abtv.)
Alaptörvény - Magyarország Alaptörvénye
Áe. - az államigazgatási eljárás általános szabályairól szóló, többször módosított - már nem hatályos - 1957. évi IV. törvény (a továbbiakban: Áe.)
Áe. Kommentár - A közigazgatási eljárás szabályai, Kommentár (szerk.: Petrik Ferenc), HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft.
áf. - állásfoglalás
Art. - az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény (a továbbiakban: Art.)
Át. - a gazdálkodó szervezetek és a gazdasági társaságok átalakulásáról szóló, módosított 1989. évi XIII. törvény (a továbbiakban: Át.)
BDT - Bírósági Döntések Tára
BH vagy KD - Bírósági Határozatok vagy Kúriai Döntések
Bszi. - a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvény (a továbbiakban: Bszi.)
régi Btk. - a Büntető Törvénykönyvről szóló, már nem hatályos 1978. évi IV. törvény (a továbbiakban: régi Btk.)
Btk. - a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény (a továbbiakban: Btk.)
Ct. - 1975. évi 9. törvényerejű rendelettel hatályba léptetett Nemzetközi Vasúti Árufuvarozásról szóló Egyezmény
Civ. tv. - a civil szervezetek bírósági nyilvántartásáról és az ezzel összefüggő eljárási szabályokról szóló 2011. évi CLXXXI. törvény (a továbbiakban: Civ. tv.)
Ctv. - a cégnyilvánosságról, a bírósági cégeljárásról és a végelszámolásról szóló 2006. évi V. törvény (a továbbiakban: Ctv.)
Csjt. - a házasságról, a családról és a gyámságról szóló, már nem hatályos 1952. évi IV. törvény (a továbbiakban: Csjt.)
Cstv. - a csődeljárásról, a felszámolási eljárásról és a végelszámolásról szóló, az 1993. évi LXXXI. törvénnyel, az 1993. évi XCII. törvénnyel és az 1993. évi CIII. törvénnyel módosított 1991. évi IL. törvény (a továbbiakban: Cstv.)
Csjt. Kommentár - A családjogi törvény magyarázata (KJK, Budapest, 1988. szerk.: Petrik Ferenc)
Csjtr. - a Csjt. végrehajtásáról, valamint a Csjt. módosításáról szóló 1986. évi IV. törvénnyel kapcsolatos átmeneti rendelkezésekről szóló 4/1987. (VI. 14.) IM rendelet (a továbbiakban: Csjtr.)
Eb. - a kötelező egészségbiztosítási ellátásairól szóló 1997. évi LXXXIII. törvény (a továbbiakban: Eb.)
EBH vagy Hiv. Gy. - a Legfelsőbb Bíróság határozatainak hivatalos gyűjteménye
EKB - Európai Közösségek Bírósága
EKSZ - az Európai Közösséget létrehozó szerződés
EUSZ - az Európai Uniót létrehozó szerződés
Fit. - a fizetési meghagyásos eljárásról szóló 2009. évi L. törvény (a továbbiakban: Fit.)
Fmt. - a formatervezési mintáról szóló 2001. évi XLVIII. törvény (a továbbiakban: Fmt.)
Fpkf. - a Legfelsőbb Bíróságon a felszámolási ügyszak betűjele
Ftvr. - a felszámolási eljárásról szóló, többször módosított és kiegészített 1986. évi 11. törvényerejű rendelet (a továbbiakban: Ftvr.)
GK - Gazdasági Kollégium
Gt. - a gazdasági társaságokról szóló 2006. évi IV. törvény (a továbbiakban: Gt.)
Gyvt. - a gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról szóló 1997. évi XXXI. törvény (a továbbiakban: Gyvt.)
Gyer. - a gyámhatóságokról, valamint a gyermekvédelmi és gyámügyi eljárásokról szóló 149/1997. (IX. 10.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Gyer.)
Har. törvény - a helyi önkormányzatok adósságrendezési eljárásáról szóló 1996. évi XXV. törvény (a továbbiakban: Har. törvény)
He. - a hagyatéki eljárásról szóló, többször módosított - már nem hatályos - 6/1958. (VII. 4.) IM rendelet (a továbbiakban: He.)
Het. - a hagyatéki eljárásról szóló 2010. évi XXXVIII. törvény (a továbbiakban: Het.)
Hiv. Gy. vagy EBH - a Legfelsőbb Bíróság határozatainak hivatalos gyűjteménye
Hm. t. - a használati minták oltalmáról szóló 1991. évi XXXVIII. törvény (a továbbiakban: Hm. t.)
Hor. - a holtnak nyilvánítási, valamint a halál tényének megállapításával kapcsolatos eljárásról szóló 1/1960. (IV. 13.) IM rendelet (a továbbiakban: Hor.)
Hpt. - a hitelintézetekről és a pénzügyi vállalkozásokról szóló 1996. évi CXII. törvény (a továbbiakban: Hpt.)
Ht. - a használati minták oltalmáról szóló 1991. évi XXXVIII. törvény (a továbbiakban: Ht.)
Jtvr. - a jogtanácsosi tevékenységről szóló 1983. évi 3. törvényerejű rendelet (a továbbiakban: Jtvr.)
Jvhr. - a Jtvr. végrehajtásáról szóló 7/1983. (VIII. 25.) IM rendelet (a továbbiakban: Jvhr.)
Im. tvr. - az ipari minták oltalmáról szóló 1978. évi 28. törvényerejű rendelet (a továbbiakban: Im. tvr.)
Im. Bvr. - a mintaoltalmi ügyekben követendő bírósági eljárásról szóló 1/1979. (III. 24.) IM rendelet (a továbbiakban: Im. Bvr.)
Isz. - az 53/1993. (IV. 2.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Isz.) az igazságügyi szakértőkről
Iszr. - a 3/1994. (II. 27.) IM rendelettel módosított 2/1988. (V. 19.) IM rendelet (a továbbiakban: Iszr.) az igazságügyi szakértőkről
Ket. - a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.)
KGD - Közigazgatási-Gazdasági Döntvénytár
Kht. - a fővárosi és megyei Kormányhivatalokról szóló 2010. évi CXXVI. törvény (a továbbiakban: Kht.)
Kjnp. - egyes közjegyzői nemperes eljárásokról szóló 2008. évi XLV. törvény (a továbbiakban: Kjnp.)
KK - Legfelsőbb Bíróság Közigazgatási Kollégiuma
Knpt. - a Pp. módosításáról és az egyes közigazgatási nemperes eljárásokban alkalmazandó szabályokról szóló 2005. évi XVII. törvény (a továbbiakban: Knpt.)
Ktv. - egyes közjegyzői nemperes eljárásokról szóló 2008. évi XLV. törvény (a továbbiakban: Ktv.)
Kr. - a Ktv. végrehajtásáról szóló 13/1991. (XI. 26.) IM rendelet (a továbbiakban: Kr.)
LB - Legfelsőbb Bíróság
Legf. Ü. - Legfőbb Ügyészség
MJ - Magyar Jog
Mötv. - Magyarország helyi önkormányzatairól szóló 2011. évi CLXXXIX. törvény (a továbbiakban: Mötv.)
Nmjt. - a nemzetközi magánjogról szóló 1979. évi 13. törvényerejű rendelet (a továbbiakban: Nmjt.)
PED - polgári elvi döntés
PEH - Polgári Elvi Határozatok, Budapest, 1988.
Pit. - a pénzintézetekről és a pénzintézeti tevékenységről szóló 1991. évi LXIX. törvény (a továbbiakban: Pit.)
PK - Polgári Kollégium
Pp. - a Polgári perrendtartásról szóló, többször módosított 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.)
Ppé. - a Pp. hatálybaléptetéséről és végrehajtásáról szóló 1952. évi 22. törvényerejű rendelet (a továbbiakban: Ppé.)
Ppék. - a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény hatálybaléptetése folytán szükséges rendelkezések tárgyában alkotott 105/1952. (XII. 28.) MT rendelet (a továbbiakban: Ppék.)
Pp. Kommentár I. - A Polgári perrendtartás magyarázata (KJK 1967. szerk.: Szilbereky Jenő - Névai László)
Pp. Kommentár II. - A Polgári perrendtartás magyarázata (KJK 1975. szerk.: Szilbereky Jenő - Névai László)
régi Ptk. - a Magyar Köztársaság Polgári Törvénykönyvéről szóló, már nem hatályos 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: régi Ptk.)
Ptk. - a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.)
Ptk. Kommentár - A Polgári Törvénykönyv magyarázata (KJK, Budapest, 1981. szerk.: Eörsi Gyula - Gellért György)
Ptké. I. - a Polgári Törvénykönyv hatálybalépéséről és végrehajtásáról szóló 1960. évi 11. törvényerejű rendelet (a továbbiakban: Ptké. I.)
Ptké. II. - a Polgári Törvénykönyv módosításáról és egységes szövegéről szóló 1978. évi IV. törvény hatálybalépéséről és végrehajtásáról szóló 1978. évi 2. törvényerejű rendelet (a továbbiakban: Ptké. II.)
P. törv. - a Legfelsőbb Bíróság által polgári ügyben hozott törvényességi határozat betűjele
Ptv. - a pártok működéséről és gazdálkodásáról szóló többször módosított 1989. évi XXXIII. törvény (a továbbiakban: Ptv.)
R. - a Tbt. végrehajtásáról szóló 89/1990. (V. 1.) MT rendelet (a továbbiakban: R.)
Szjt. - a szerzői jogról szóló 1969. évi III. törvény (a továbbiakban: Szjt.)
SzMGSz. - 113 058/1996.1/8. E. (Kk. 25.) sz. hirdetménnyel közzétett Megállapodás a Nemzetközi Vasúti Árufuvarozásról
Szt. - a találmányok szabadalmi oltalmáról szóló 1995. évi XXXIII. törvény (a továbbiakban: Szt.)
Ür. - az ügyvédségről szóló 1983. évi 4. törvényerejű rendelet (a továbbiakban: Ür.)
Ür. Vhr. - az Ür. végrehajtására kiadott 6/1983. (VII. 28.) IM rendelet (a továbbiakban: Ür. Vhr.)
Tbj. - a társadalombiztosítás ellátásaira és a magánnyugdíjra jogosultságról, valamint e szolgáltatások fedezetéről szóló 1997. évi LXXX. törvény (a továbbiakban: Tbj.)
Tbt. - a társadalombiztosításról szóló 1975. évi II. törvény (a továbbiakban: Tbt.)
To. t. - a mikroelektronikai félvezető termékek topográfiájának oltalmáról szóló 1991. évi XXXIX. törvény (a továbbiakban: To. t.)
Tny. tv. - a társadalombiztosítási nyugellátásról szóló 1997. évi LXXXI. törvény (a továbbiakban: Tny. tv.)
VÁSz. - a Vasúti Árufuvarozási Szabályzat, 3/1960. (V. 13.) KPM rendelet (a továbbiakban: VÁsz.)
Ve. - a választási eljárásról szóló 1997. évi C. törvény (a továbbiakban: Ve.)
új Ve. - a választási eljárásról szóló 2013. évi XXXVI. törvény (a továbbiakban: új Ve.)
Vbt. - a választottbíráskodásról szóló 1994. évi LXXI. törvény (a továbbiakban: Vbt.)
Vht. - a bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvény (a továbbiakban: Vht.)
Vjt. - az országgyűlési képviselők választásáról szóló többször módosított 1989. XXXIV. törvény (a továbbiakban: Vjt.)
Vjtv. - a vámjogról, a vámeljárásról, valamint a vámigazgatásról szóló 1995. évi C. törvény (a továbbiakban: Vjtv.)
Vt. - a védjegyek és a földrajzi árujelzők oltalmáról szóló 1997. évi XI. törvény (a továbbiakban: Vt.)
Vt. Vr. - a Vt. végrehajtásáról szóló 2/1970. (VII. 1.) OMFB-IM rendelet (a továbbiakban: Vt. Vr.)
Vt. Bvr. - a védjegyügyekben való bírósági eljárásról szóló 4/1970. (VII. 1.) IM rendelet (a továbbiakban: Vt. Bvr.)

ELSŐ RÉSZ

ÁLTALÁNOS RENDELKEZÉSEK

I. fejezet

Alapvető elvek

Általános bevezetés

A Pp. Első részének "Általános rendelkezések"-et viselő első címe után az I. fejezet címe áll: "Alapvető elvek". Az óvatos törvényhozói szóhasználat, amely révén a törvényhozó elhatárolja magát azon elméleti teljesítmény részleges elmaradásának számonkérhetőségétől, hogy melyek is a polgári perjog, illetve a polgári eljárásjog alapelvei, lehetővé teszi, hogy a nyitófejezet részben pragmatikus tartalommal telítődjék.
A törvény ezen I. fejezetében deklarált alapelveknek "A bíróság feladatai a polgári perben" címszó alá sűrítése bizonyos tekintetben elhibázott, hiszen e szabályok nemcsak a bíróságra nézve állapítanak meg jogokat és kötelezettségeket, hanem egyes esetekben a felek, valamint képviselőik tekintetében is. (Kengyel Miklós: Magyar polgári eljárásjog. Osiris, Budapest 2005. 77. o.) Az alábbi idézet szemléletesen mutat rá a polgári eljárásjogra hatással bíró alapelvek jogforrási fellelhetőségének sokirányúságára, valamint egyes esetekben annak hiányára: "[…] az alapvető elvek részben írottak vagy kikövetkeztethetők jogszabályainkból, […] részben azonban íratlan szabályai a polgári eljárásjognak, de az utóbbiak sem hanyagolhatók el, gyakran fontosabbak, mint az írottak." (Farkas József: Az eljárásjog néhány alapvető elve és a polgári eljárásjog átfogó újraszabályozása. Jogtudományi Közlöny 1985/10. 558-559. o.)
A polgári eljárásjog (s ezen belül a polgári perjog) alapelveinek hivatalosan sosem katalogizálható együtteséből bizonyos alapelvek tehát részben kívül rekednek a Pp.-n (pl. az igazságszolgáltatás kizárólag bíróságok útján, a bíróság előtti egyenlőség), míg mások (pl. a szóbeliség, a közvetlenség) a Pp.-nek nem az I. fejezetében, hanem más helyein konkretizálódnak.
A jogirodalom nemcsak az alapelvek rendszerezése, de a nekik tulajdonított szerep tekintetében is megosztottnak látszik. Németh János - Névai László nyomán - azt vallja, hogy a magyar polgári peres és nemperes eljárásban érvényesülő alapelvek normatív jellegűek. Közülük számos az Alaptörvényben, Bszi.-ben vagy nemzetközi egyezményt kihirdető törvényben került megfogalmazásra. Ez a normatív jelleg szerinte a jogalkotásban úgy mutatkozik meg, hogy a hatályos szabályozásnak tükröznie kell az alapelveket, a jövőbeni szabályozás számára pedig útmutatásul szolgálhatnak. A jogalkalmazás tekintetében a jogértelmező-hézagkitöltő szerepet hangsúlyozza. (Németh János: Alapvető elvek. In: Németh János (szerk.): A Polgári perrendtartás magyarázata. I. kötet. KJK, Budapest 1999. 24. o., Névai László: Alapvető elvek. In: Szilbereky Jenő / Névai László (szerk.): A Polgári perrendtartás magyarázata. Első kötet. KJK Budapest 1976. 54. o.)
Gáspárdy László arra az álláspontra helyezkedett, hogy jogforrási eredetüktől és érvényességi tartományuktól, ezek kiterjedésétől függetlenül az alapelvek - adott tételes jogi bázison - a jogszabályok értelmezését és alkalmazását segítik, elsősorban akkor, ha a tételes norma a jogalkalmazó szerv (a Pp. esetében a bíróság) számára részleges vagy teljes cselekvési szabadságot enged, illetve akkor, ha jogértelmezési vagy jogalkalmazási határesettel állunk szemben. A Legfelsőbb Bíróság több évtizedes joggyakorlatának elemzéséből az a következtetés vonható le, hogy a Pp. értelmezése, illetve alkalmazása során az alapelvekre való hivatkozás alárendelt szerepet játszott.
Kengyel Miklós az alapelvek örökérvényűségét kérdőjelezte meg, az állandóságot szerinte az alapelvekben "megragadható eljárásjogi probléma" jelenti. Ennélfogva »a jogtudomány által kimunkált alapelvek csak akkor rendelkeznek normativitással, ha egybeesnek a törvényhozó által megfogalmazott általános rendelkezésekkel vagy a törvény élén demonstratív módon elhelyezett "alapvető elvekkel".« (Kengyel Miklós: A rendelkezési és a tárgyalási elv a Polgári perrendtartás 1995. évi módosítása után. Magyar Jog 1996/5. 278. o.)
Novák István az alapelvek legfőbb közös vonásait a következőkben látja: "[…] feladatuk, hogy megadják és félreérthetetlen módon kialakítsák a szóban forgó tudományág jellemző vonásait. Akár kifejezetten, tehát összefoglaló jelleggel kifejtve, akár pedig úgy, hogy az alapelvek a disciplina tudományos tételeiben, elfogadott igazságaiban és normáiban tükröződjék. Mindkét esetben mindig úgy, hogy az elfogadott alapelvek jellegzetesen reprezentálják mindazt, ami a tudományág tárgyát, tartalmát, módszereit és meghirdetett tételes igazságait jellemzi. […] az alapelvek tudományágon belüli érvényesülése szükségképpen általános, de nem egyenletes. […] a disciplina teljes egészében, minden részletében hatnak és érvényesek. Ám elosztásuk nem azonos intenzitású, mert mondanivalóik és hatásuk a tudomány egy-egy területén nyomatékosabban, ismét más területén kisebb súllyal - nem egyszer alig, vagy csak közvetetten kimutathatólag - jelentkeznek. Előbbi esetben ott, ahol azt a tudományág tételeinek jobb és hathatósabb kifejtése szükségképpen megkívánja, utóbbi esetben ott, ahol erre - az adott viszonyok között - nincs, vagy csak minimális mértékben van szükség." Kétségbe vonva az alapelvek változatlanságát tagadja azoknak a jövőbeni jogalkotásra gyakorolt normatív hatását. (Novák István: Polgári eljárásjogunk alapelveinek jövője. Magyar Jog 1994/9. 551-553. o.)
Aki ma a Pp.-t megismerni, értelmezni, illetve alkalmazni óhajtja, nem felejtheti, hogy annak ma hatályos szövege - mely mintegy frontális vonalban helyezkedik el - számos, a legkülönfélébb idősíkokban létrejött normákat tartalmazza. A szöveg egy része még az 1911. évi I. törvényből (másként: "régi Pp.", vagy "Plósz-törvény") ered, s a Pp. 1953. január 1-jén megvolt szövegének mintegy felét a kilenc novelláris és a számos egyéb kisebb-nagyobb módosítás váltotta fel. Ily módon sem eszmei, sem nyelvi szempontból a Pp. ma hatályos szövege igazán homogénnek nem tekinthető.
A Pp. VIII. Novellájaként számon tartott 1999. évi CX. törvény által módosított Pp. 1. § világosabbá teszi, hogy mind a Pp. egészének, valamint az egyes rendelkezéseinek alkalmazása során az alapelvek érvényre juttatása a fő célkitűzések közé sorolandó. "Ennek a törvénynek az a célja, hogy a természetes személyek és más személyek vagyoni és személyi jogaival kapcsolatban felmerült jogviták bíróság előtti eljárásban való pártatlan eldöntését az e fejezetben meghatározott alapelvek érvényesítésével biztosítsa." [Pp. 1. §] Az alapelveknek jelentőségét erősíti a jogértelmezés tekintetében a Pp. 2. § (4) bekezdése kimondva, hogy a bíróság e törvény alkalmazása során annak rendelkezéseit, csak az I. fejezetben meghatározott alapelvekkel összhangban értelmezheti.

A törvény célja

[a Pp. 1. §-ához]

Az 1999. évi CX. törvény által módosított Pp. 1. § szövege immár nem tartalmazza az igazság kiderítésére vonatkozó utalást. Helyébe a jogviták pártatlan eldöntése került percélként. Az említett törvény indokolása a módosítás alátámasztásául a következő érveket hozta fel: "A polgári per alapelvei [...] nem egy abszolút, anyagi jogi értelemben vett igazságosság elérését szolgálják, a bírói döntés köznapi értelemben elvárt igazságossága ugyanis mindenekelőtt a jogvita eldöntése során releváns, az adott jogviszonyra vonatkozó anyagi jogi normák tartalmán, szellemiségén múlik. A Polgári perrendtartásnak ehhez képest azt kell garantálnia, hogy a jogvita eldöntésének rendje, az a mód, ahogy a vitás ügy elbírálásra kerül, tisztességes legyen. A korrekt, fair eljárás követelménye a bírói pártatlanságot ugyanúgy feltételezi, mint a formális jogegyenlőséget tényleges jogérvényesítő képességgé alakító állami támogatást (lásd költségmentesség, pártfogó ügyvéd kirendelésének lehetősége)." Ez a módosítás a rendelkezési és az azzal szoros összefüggést mutató tárgyalási elv - korábbi <a id="410116" ssz="1">VI. Pp. novellabeli (1995) - újraértelmezése nyomán a Pp.-ben kialakult belső feszültség miatt is elkerülhetetlennek mutatkozott. A bíróság és a felek összjátékaként is felfogható bizonyítási eljárás során - kevés kivételtől eltekintve - a kezdeményező szerep a feleké. Ez nem tenné lehetővé a bíró számára az anyagi igazság kiderítésének, mint percélnak a megvalósítását. Alapvetően ugyanis a felek azok, akik az "ügy uraiként" meghatározzák a per tárgyát, valamint a bíróság mozgásterét. A törvény indokolása szerint a korábbinál passzívabb szerepbe szorított bírónak nincs módja arra, hogy "a bizonyítási eljárást mindaddig folytassa, amíg álláspontja szerint az szükséges. A felek jogosultak - a bizonyítási teherre vonatkozó rendelkezések, elvek ismeretében - dönteni arról, hogy előterjesztenek-e további bizonyítási indítványt, vagy tartózkodnak attól. A bíróság feladata ezzel összefüggésben a jóhiszemű joggyakorlás biztosítása, és ha kell, az ezzel ellentétes magatartás szankcionálása."
Az igazság mint bölcseleti és egyben köznyelvi fogalom, nem feltétlenül vág egybe e szó jogi, illetve polgári perjogi értelmezésével. Bölcseleti, de köznyelvi értelmezésben is, az igazság annak a kijelentésnek a sajátja, amely kijelentés a (tárgyi) valósággal egyezik. A Pp. a jogviták eldöntése terén a valósággal egyező ténymegállapítás talaján áll, ámde nem kivételek nélkül. (Pl. a bírósági meghagyás esetében anyagi jogi relevanciájú tényeket a bíróság nem rögzít.)
A bíróság az anyagi igazságnak megfelelő döntést hoz, ha a tények valóságát vagy valótlanságát állapítja meg. Ez azonban - mint a fenti példák mutatják - nem minden esetben lehetséges. Amennyiben a bíróságnak az anyagi igazságnak a - valamilyen okból előálló megállapíthatatlansága ellenére - kell döntést hoznia a perben a bizonyítási teherre (azaz a bizonyítatlanságból eredő joghátrányok viselésére) vonatkozó szabályokon alapulva, akkor valójában az ún. eljárási igazságnak megfelelő döntés születhet. (Farkas József - Kengyel Miklós: Bizonyítás a polgári perben. KJK, Budapest 2005. 65. o.)
Ha a valóság noha elvileg megállapítható lenne, de az konkrét és objektív okból mégsem állapítható meg, a felperes keresetét el kell utasítani. Az objektív valósággal egyező ténymegállapítás érvényességi területén kívül esnek azonban azok az esetek, ha a bíróság jövőbeli "tényeket" rögzít (pl. gyermektartásdíjnak a jövőre nézve történő elrendelése esetén), de azok az esetek is, amikor a tudomány adott állása szerint a tényállás csupán a bizonyosságot megközelítő valószínűséggel állapítható meg (pl. származási perben).
A Pp. 1. §-a helyén nem olvasható diszpozíció e törvény időbeli és területi hatályáról, azaz időben és térben elhelyezendő alkalmazhatóságáról. Nem vonatkozik azonban ez a megállapítás a Pp. személyi hatályára, sem tárgyi hatályára.
A törvény személyi hatálya alá az 1. §-ból kiszűrhetően a "természetes és más személyek" tartoznak. A "természetes és más személyek vagyoni és személyi jogaival kapcsolatban felmerült jogviták" kifejezéssel e szakasz valójában arra a személyi körre utal, aki peres félként (beavatkozóként) szerepel a polgári perben. Természetszerűleg nem korlátozódik a személyi hatály kizárólag ezekre a peralanyokra, hiszen a Pp. a polgári per más szereplőire (a bíróságra, a képviselőkre, tanúkra, szakértőkre, adott esetben az ügyészre stb.) vonatkozóan is tartalmaz rendelkezéseket. A "természetes vagy más személyek" kifejezés alatt nemcsak magyar állampolgárokat vagy hazánkban nyilvántartott jogi személyeket kell értenünk. A törvény - a joghatósági szabályokkal összhangban - vonatkozhat külföldi személyek jogvitáira is. E körben a Pp. 395. § (1) bekezdésre kell utalnunk, amely kimondja, hogy a Pp. nem érinti a diplomáciai és egyéb mentesség hatályát, valamint a diplomáciai mentességgel kapcsolatban fennálló különös eljárási szabályokat. E vonatkozásban az 1973. évi 7. törvényerejű rendelet szabályai az irányadók. A "más személyek" kifejezés a jogi személyeken túl vonatkozik más jogalanyokra is (pl. betéti társaságok stb.); a személyi kör behatároláshoz a jogképességre vonatkozó szabályokat kell segítségül hívnunk.
A tárgyi hatály tekintetében kulcsfogalomként értékelhetjük a "bírói útra tartozást". A polgári bíróság elé tartozó ügyek köre szélesebb az ún. polgári jogi jogvitákénál. Ide tartoznak a családjogi, munkaügyi, szövetkezeti, társadalombiztosítási, meghatározott közjogi stb. jogviták, valamint a közigazgatási határozatok bírósági felülvizsgálata is. Alkalmazhatók a Pp. szabályai az ún. adhéziós eljárásban, ill. adott esetben a nemperes eljárásokban, vagy a választottbírósági eljárásban is.

A perhatékonyság elve

[a Pp. 2. §-ához]

A Pp. 2. § (1) bekezdése a bíróság feladatainak tárgyalása során a tisztességes eljárás, valamint a per ésszerű időn belül történő befejezését hangsúlyozza. Mindkét elv egyazon nemzetközi dokumentumra vezethető vissza. Az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett, az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában 1950. november 4-én kelt Egyezménynek a "tisztességes tárgyaláshoz való jogot" deklaráló 6. cikke 1. pontjának ide vonatkozó része a következőképpen szól: "Mindenkinek joga van arra, hogy ügyét a törvény által létrehozott független és pártatlan bíróság tisztességesen, nyilvánosan és ésszerű időn belül tárgyalja, és hozzon határozatot polgári jogi jogai és kötelezettségei tárgyában [...]". Az Európai Emberi Jogi Bíróság számos esetben foglalkozott a fent idézett bekezdésben rögzített fogalmak értelmezésével. Ítéleteiben érthető módon tartózkodik "bármiféle norma felállításától az egyes eljárások optimális időtartamára nézve", de a döntéseinek közös jellemzője az is, hogy "meglehetősen szigorúan ítéli meg a hatóságok magatartását, az eljárás gyors lebonyolítása érdekében szükséges intézkedések elmaradását vagy késedelmét". (Kőrös András: A polgári per "ésszerű időn belüli" elbírálásának követelménye az Európai Emberi Jogi Bíróság gyakorlatában. Bírósági Határozatok 1992/6. 479. o.) Az Európai Emberi Jogi Bíróság vonatkozó ítéleteiből az is kiolvasható, hogy "sohasem az eljárás hossza önmagában, hanem az egyes eljárási cselekmények időben való elvégzése, szükségessége dönti el, hogy a pertartam meghaladta-e az ésszerű kereteket, és természetesen értékeli a Bíróság a felek magatartását is az eljárás során". Kevéssé tartják elfogadhatónak ezen ítéletek azokat az eseteket, amikor a bíróságok túlterheltsége vezet a per futamidejének meghosszabbodásához. Ez esetben az egyes államok feladatának tekintik, hogy oly módon építsék fel az igazságszolgáltatásukra vonatkozó szabályozásukat, hogy a bíróságok képesek legyenek az esetlegesen megnövekedett számú ügyekben is "ésszerű időn" belül döntésre jutni. [Bán Tamás: Az európai emberi jogi egyezmény várható hatása a magyar bíróságok ítélkezésére (Prognózisok) Bírósági Határozatok 1992/3. 226-227. o.]
Az Emberi Jogok Európai Bírósága − a Tóth kontra Magyarország ügyben 2004. március 30-án hozott ítéletében − felhívja a figyelmet arra, hogy "a munkaügyi perekben a hazai bíróságoknak különös gondossággal kell eljárniuk". Ebben az ügyben az eljárás teljes hosszára és arra tekintettel, hogy a tárgyalásra az elsőfokú eljárásban − a hazai bíróságok terhére róhatóan − három évig és két hónapig nem került sor, kimondta az Emberi Jogok Európai Bírósága, hogy a kérelmező ügyeit nem bírálták el ésszerű időn belül. Az eset igen kirívónak tűnik, hiszen a kérelmező egyik ügyének elbírálása ekkor már nyolc éve és kilenc hónapja, a másik hat éve és négy hónapja tartott.
Az ésszerű időtartamnak mint polgári eljárásjogi szakkifejezésnek a használata Magyarországon a Pp. szövegében 1993-ban honosodott meg. Ily módon e kifejezés fogalmi felépítése ma még elsősorban doktrinális feladat. E fogalom összetevői:
- A soronkívüliség, amely alapulhat törvényen, más jogszabályon [vö. pl. a Pp. 344. § (2) bekezdésével], illetőleg a bíróság elnökének rendelkezésén.
- Valamely konkrét, időhatározó norma. [Vö. pl. a Pp. 104. § (1) bekezdésével.]
- A racionális bírósági pervezetés.
- A felektől és a per más résztvevőitől az idővel való takarékosság megkívánása; a perelhúzás esetére előirányzott hátrányos jogkövetkezmények alkalmazása.
- A bírósági segédfeladatok ellátására rendelt személyzet és infrastruktúra kellő szervezettségi színvonala, megfelelően hatékony működése. (Pl. az írásba foglalt határozatok és a jegyzőkönyvek elkészítése és a kiadványok expediálása terén.)
Az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdése rögzíti, hogy mindenkinek joga van ahhoz, hogy valamely perben a jogait és kötelezettségeit törvény által felállított, független és pártatlan bíróság tisztességes és nyilvános tárgyaláson, ésszerű határidőn belül bírálja el.
A Pp. nemcsak a felektől, illetve más perbeli személyektől várja el tehát azt, hogy tartózkodjanak a peres eljárás tisztességtelen akadályozásától, hanem a bírósággal szemben is követelményként írják elő, hogy gondoskodjon a per ésszerű időn belüli befejezéséről. A törvény a 2. § (2) bekezdésben az Európai Emberi Jogi Bíróság ítéleteit is szem előtt tartva írja körül azokat a szempontokat, amelyek a per ésszerű időn belül történő befejezésének megítélésekor relevánsak. A per befejezésének ésszerű időtartama a jogvita tárgyát és természetét, valamint az eljárás lefolytatásának egyedi körülményeit is figyelembe véve határozható meg. A Csongrád Megyei Bíróság Polgári, Gazdasági és Közigazgatási Kollégiumának 4/2002. (XI. 22.) számú ajánlásában a következőket emelte ki a pertartamot befolyásoló tényezők közül. "Jelentősége van annak, hogy a jogvita egyszerű vagy nehezebb ténybeli és jogi megítélésű, egy vagy több kereseti kérelem, illetve viszontkereset, beszámítási kifogás tárgyában kell dönteni, az érdemi döntéshez szükséges bizonyítás terjedelme és időigényessége, a szakértői bizonyítás terjedelme stb. A per szükségszerű időtartamát befolyásolja a bíróság rendes üzemviteléből adódó munkamegosztás és időbeosztás (az eljáró bíró számára rendelkezésre álló tárgyalási időköz betartása stb.). A bírósági peres eljárás ésszerű időtartama ezért a jogvita jellegétől, az eljárásjogi rendelkezések természetétől és a feleknek főként a bizonyítással összefüggő perbeli magatartásától függ. A bírósági ügyek időigényességét azonban közvetlenül befolyásolják a bíróságok objektív adottságai, tárgyi-személyi feltételei is. Ebbe a körbe tartozik a bírói kar és a tisztviselő-ügyintézői kar létszáma, a megfelelő elhelyezés, tárgyalótermek, számítógépes felszereltség, a jogszabályokkal és szakirodalommal való ellátottság. Nyilvánvaló, hogy nagyobb létszámú jobb felkészültségű és adottságú bírói és szakmai kar kulturált munkavégzési, tárgyalótermi körülményei között eredményesebb és hatékonyabb munkát végez. A peres felek szempontjából azonban azok a körülmények, amelyek mellett az adott bíróság működik (bírói létszám, bírák felkészültsége, folyamatban levő ügyek száma stb.) közömbösek. Az ítélkezés tárgyi és személyi feltételei ezért a per ésszerű időtartamának minősítése során figyelmen kívül maradnak; azaz a bíróság leterheltsége, ügyhátraléka nem szolgálhat igazolásul a jogszolgáltatás késedelmességére. Ez akkor is így van, ha a konkrét ügyben eljáró bíró részéről mulasztás, felróhatóság nem állapítható meg. Az ügyek elhúzódásában mindezeken felül közrejátszhat szubjektív természetű ok, szervezetlenség, bírói mulasztás - így különösen törvényi határidők elmulasztása -, döntésképtelenség vagy felkészületlenség is. Ebben az esetben az ügy ésszerű időn belüli befejezésének elmaradása az eljáró bíró szakmai szempontból felróható magatartására is visszavezethető."
A per elhúzódása miatt érvényesített kárigény szempontjából releváns pertartamként csak a keresetlevél benyújtásától a jogerős ítélet meghozataláig terjedő időtartam vehető figyelembe, nem számítható hozzá a pert megelőző közigazgatási eljárásnak, valamint a rendkívüli perorvoslati eljárásoknak az időtartama. [Kúria Pfv. III. 21.423/2011., Kúriai Döntések 2013/2.]
Annak megítélésénél, hogy a bíróság ésszerű időn belül fejezte-e be (vagy sem) a pert, bírósági ügyviteli szabályok (Büsz.) értelmében vett "befejezés" fogalom általában nem lehet irányadó, mert ezen szabályok a per valamennyire is elkülöníthető, csaknem valamennyi fázisának végét "befejezésként" értékelik, és mellőzik a határozat írásba foglalásához és letisztázásához, valamint kipostázásáig eltelt idő számbavételét.
A Pp. kizárja annak lehetőségét, hogy a perbeli jogait visszaélésszerűen gyakorló fél a mulasztása, (illetve adott esetben kifejezetten rosszhiszemű magatartása) ellenére számon kérje a bíróságon az eljárás késedelmes voltát. Ugyanakkor a bíróság leterheltsége, ügyhátraléka önmagában nem szolgálhat igazolásul az ügy késedelmes befejezésére.
A perek ésszerű időn belül történő befejezésének sérelme esetére előirányzott kártérítéssel foglalkozik az Emberi Jogok Európai Bíróságának 2002. április 9-én hozott ítélete is. (In: Bírósági Határozatok 2003/4. 311. és köv. old.) Az ésszerű futamidőt sértették meg azzal, - így a testület - hogy az adott ügyben 28 hónapig tartott a szakértői vélemények beszerzése. Az ítélethez párhuzamos véleményt fűző Loucaides bíró figyelemre méltó álláspontja szerint a lényeg nem az eljárás teljes tartamának hosszában rejlik, hanem abban, hogy az állam szervének (szerveinek) késlekedő magatartása nekik felróható-e, vagy sem.
A bíróság elleni kártérítési perben nem vizsgálható az, hogy a bíróság a kártérítési per alapjául szolgáló korábbi eljárásban a határozata meghozatala során követett-e el eljárási hibát. [Pécsi Ítélőtábla Pf. 20 212/2006/5. BDT 2006/12. 21. o.]
A pertartam ésszerű időkeretek közé szorítását segítenék elő az 1999. évi CX. törvény által bevezetett határidők is [lásd Pp. 124. § (1) bek., 125. § (3) bek., 142. § (2) bek., 219. § (2) bek.]. A perhatékonyság elve azonban feszült viszonyban lehet az ügy alapos tárgyalásának követelményével, amely a jelenleg hatályos törvényszövegből ugyan már hiányzik, de nyilvánvalóan nem azzal a szándékkal maradt el a rögzítése, hogy az teljes mértékben háttérbe szoríttassék. Éppen ezért figyelemmel kell lennünk a figyelmeztetésre, miszerint "a pertartam rövidítésére irányuló törvényhozói próbálkozások magukban rejtik azt a veszélyt, hogy a felgyorsított perben megalapozatlan döntések születnek […]." (Kengyel Miklós: A jogérvényesítés akadályai és a "joghoz jutás" lehetőségei a polgári igazságszolgáltatásban. Jogtudományi Közlöny 1988/4. 189. o.)
A 2006. évi XIX. törvény W22; a Pp.-be két új (114/A. és 114/B.) §-t iktatva − egy új jogintézményt vezetett be: a "bírósági eljárás elhúzódása miatti kifogást". A törvény a kihirdetést követő második hónap első napján, azaz 2006. április 1-jén lépett hatályba. A jogintézmény bevezetésével a jogalkotó nyilvánvaló szándéka a bírósági eljárások ésszerű időn belül történő befejeződésének előmozdítása volt. Kérdéses azonban, hogy az új szabályozás képes-e hatékonyan biztosítani az említett elv jobb érvényesülését.
A bírósági eljárás elhúzódása miatti kifogás benyújtására csak a fél, a beavatkozó és az ügyész jogosult. Az eljárásban részt vevő személyek közül a szakértő, a tanú, a tolmács és a fordító erre nem jogosult. A bíróság mulasztása más perbeli személyek felé is sérelmes lehet, különösen a szakértő, a tolmács, esetenként a tanú tekintetében okozhat érdeksérelmet a bíróság késedelme, pl. a szakértői-, tolmácsdíj, illetve a tanú megjelenési költsége kiutalásának késedelme. [lásd a Pécsi Ítélőtábla Polgári Kollégiumának 2/2006. (06. 02.) számú kollégiumi véleményét, BDT 2006/9. 7. o.] A kifogás előterjesztésére írásban kerül sor az ügyben eljáró bíróságnál. A kifogásban a helyi bíróság eljárása esetén a törvényszéktől, a törvényszék előtt folyamatban lévő ügyben az ítélőtáblától, míg az ítélőtábla esetén a Kúriától kérhetik a mulasztás tényének megállapítását, valamint a mulasztó bíróságnak megfelelő határidő tűzésével az elmulasztott eljárási cselekmény elvégzésére vagy az elmulasztott határozat meghozatalára történő utasítását.
Kifogás akkor terjeszthető elő, ha a törvény a bíróság részére az egyes eljárási cselekmények megtételére határidőt tűzött ki, azonban ez eredménytelenül eltelt, vagy ha a bíróság az eljárásban részt vevő részére az eljárási cselekmény megtételére határidőt tűzött ki, amely eredménytelenül eltelt, de a bíróság ennek ellenére nem tette meg az érintettel szemben a szükséges és lehetséges intézkedéseket, illetve ha a bíróság utolsó érdemi intézkedése óta eltelt az az ésszerű idő (lásd Pp. 2. §), amely elegendő volt arra, hogy a bíróság az eljárási cselekményt elvégezze, vagy annak elvégzéséről rendelkezzen, azonban azt nem tette meg. Amennyiben az ügyben eljáró bíróság a kifogást alaposnak tartja, saját maga meghozhatja, illetve elrendelheti a kifogásban sérelmezett helyzet megszüntetéséhez szükséges intézkedéseket. Ha a kifogást nem tartja alaposnak, úgy az iratokat felterjeszti a kifogás elbírálására hatáskörrel rendelkező bírósághoz. A törvény indokolása hangsúlyozza, hogy "a kifogást elbíráló bíróság az eljáró bíróságot meghatározott konkrét eljárási cselekmény lefolytatására nem utasíthatja, mivel ez már a bírósági függetlenség megsértését jelentené. A bíróság döntése ellen további jogorvoslatnak helye nincs."
A kifogás benyújtásának célja, hogy az eljáró bíróság megszüntesse a késedelmét, vagy a kifogás elbírálására jogosult bíróság hívja fel erre a késedelmeskedő, mulasztó bíróságot. Tehát a kifogás elbírálásnak nem a mulasztás megállapítása a célja, hanem az eljárás gyorsítása. Érdemben csak akkor kerülhet sor a kifogás elbírálására, ha a feltételezett mulasztás, késedelem még fennáll. Minden más esetben a kifogást érdemi vizsgálat nélkül, eljárási okból el kell utasítani. [Pécsi Ítélőtábla Polgári Kollégiumának 2/2006. (06. 02.) számú kollégiumi véleménye, BDT 2006/9. 7. o.] Pl. ha a kifogás benyújtásakor az eljárást lefolytató bíróság már érdemi intézkedést tett. [Pécsi Ítélőtábla Gkf. II. 30 170/2006/3. BDT 2006/10. 42. o.]
Az eljárás elhúzódása miatti kifogás elbírálása során W22; a Pp. 114/A. § (2) bekezdés a) pontjának alkalmazása szempontjából − nem minősül kifogást megalapozó mulasztásnak, ha a bíróság a tárgyalás kitűzésével az eljárási cselekményt elvégezte, de annak időpontja meghatározásánál nem érvényesült a négy hónapos időközre vonatkozó szabály. A Pp. 114/A. § (2) bek. a) pontja arra az esetre biztosítja a kifogásolás jogát, ha elmulasztja elvégezni a bíróság a határidőhöz kötött eljárási cselekményt, pl. nem tűzi ki az első tárgyalás időtartamát 30 napon belül stb. [Fővárosi Ítélőtábla 1. Pkf. 26 116/2006/2. BDT 2006/10. 41. o.]
A Pp. 152. § (1) bek. alapján a per tárgyalásának felfüggesztését elrendelő végzés miatt benyújtott kifogást a Fővárosi Ítélőtábla egyik eseti döntésében alaptalannak találta, mivel a tárgyalás felfüggesztéséhez kapcsolódó jogkövetkezményeket tartalmazó Pp. 155. § (1) és (2) bekezdések alapján nincsen olyan eljárási cselekmény, melyet a bíróságnak a per ésszerű időn belül történő befejezése érdekében kötelessége lenne megtenni. Így mulasztás sem állapítható meg a bíróság részéről. [Fővárosi Ítélőtábla 9. Pkf. 25 986/2006/2. BDT 2006/10. 44. o.]

A rendelkezési elv

[a Pp. 3. § (1)-(2) és (4) bekezdéséhez]

A rendelkezési elv az 1995. évi perrendtartási novellával nyerte vissza eredeti tartalmát. Az új törvényszöveg "a szocialista rendelkezési elv megengedő-korlátozó technikája helyett általános érvénnyel mondta ki azt, hogy a bíróság - ha a törvény ettől eltérően nem rendelkezik - a felek által előterjesztett kérelmekhez és jognyilatkozatokhoz kötve van." (Kengyel Miklós: A bírói hatalom és a felek rendelkezési joga a polgári perben. Osiris, Budapest 2003. 316. o.) A "régi-új" lényeget tükröző szabályozás alapját az 1/1994. (I. 7.) AB határozat képezi, amely alapvetően az ügyésznek a polgári perbeli szerepével foglalkozik. E határozatában az Alkotmánybíróság arra mutatott rá: "a feleket megillető rendelkezési jog azt jelenti, hogy a fél anyagi és eljárási jogaival szabadon rendelkezik, így mindenkinek szabadságában áll anyagi jogainak eljárási érvényesítése, a bíróság igénybevétele, peres vagy nemperes eljárás kezdeményezése is. Az eljárásjogi értelemben vett fél rendelkezési joga az alkotmányos önrendelkezési jog egyik aspektusa, eljárásjogi vonatkozása, amely az egyén autonómiáját érinti, illetőleg azzal kapcsolatos. A fél rendelkezési jogának elvonása, illetőleg "helyettesítése" sérti az Alkotmány 57. § (1) bekezdését. A jogvitában érdekelt félnek alkotmányos joga van arra, hogy ügyét bíróság elé vigye. Ez a jog - hasonlóan a többi szabadságjoghoz - magában foglalja annak szabadságát is, hogy e jogával ne éljen. Az Alkotmány 57. § (1) bekezdése mindenkinek ahhoz biztosít jogosultságot, hogy saját jogát a független és pártatlan bíróság előtt maga érvényesítse. Alkotmányosan indokolt kivételektől eltekintve, senkinek sincs tehát joga ahhoz, hogy más jogát - a jogosult akaratától függetlenül - bíróság elé vigye. Az olyan szabályozás, amely a közvetlenül érdekelt, ún. materiális fél akaratától függetlenül, sőt annak ellenére is általában teszi lehetővé más számára a bíróság "igénybevételét", a jogok és kötelezettségek bíróság elé vitelét, az Alkotmány 57. § (1) bekezdésében biztosított alapjogot sérti, mert az alkotmányos indokok hiányában eleve nem lehet e jog sem szükségszerű, sem arányos korlátozása. [...] A fél rendelkezési joga, mint az önrendelkezés alkotmányos jogának eljárásjogi aspektusa, magában foglalja azt a jogosultságot is, hogy a fél a perbe vitt anyagi és eljárási jogaival szabadon rendelkezzen." Az Alkotmány fent értelmezett szakaszának tartalma az új Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésébe került, amely kimondja, hogy mindenkinek joga van ahhoz, hogy valamely perben a jogait és kötelezettségeit törvény által felállított, független és pártatlan bíróság tisztességes és nyilvános tárgyaláson, ésszerű határidőn belül bírálja el.
A rendelkezési elv tartalmának vizsgálata során két mozzanatot kell kiemelnünk. A legfontosabb megnyilvánulása kétségkívül maga a perindítás, fél akaraturalma jut általa érvényre. A modern perjogi felfogás szerint ez azt jelenti, hogy "a bíróság csak akkor adjon jogvédelmet, ha a fél azt kéri, de ekkor mindenesetre köteles azt megadni". (Magyary Géza / Nizsalovszky Endre: A magyar polgári perjog. Franklin, Budapest 1924. 229. o.) A perindítás joga alapvetően a vitában érdekelt személyt (az anyagi jog jogosultját) illeti meg. Ez alól azonban találunk néhány kivételt, amikor az ún. materiális és processzuális felperes személye elválik egymástól. Törvényi felhatalmazás alapján pl. az ügyész (lásd Pp. 9. §) vagy valamely szervezet (pl. gyámhatóság) is jogosulttá válhat a perindításra. A fentiek szerinti kérelemre történő eljárás elve mellett meg kell említenünk a kérelemhez kötöttség elvét, mely valójában a rendelkezési elv negatív irányú megközelítésének egyik eredménye. A rendelkezési elv szerint ugyanis nemcsak a perindítás tartozik a fél magánautonómiája körébe, hanem a bíróság - a folyamatban levő eljárásban is - a fél/felek rendelkezései alapján köteles elvégezni az egyes percselekményeket.
A rendelkezési elvvel ellentétes tartalmú alapelv az officialitás (hivatalbóliság) elve, amely a modern polgári perrendtartásokban ritkán jut szerephez. Az officialitás érvényesül pl. a következő esetekben. A Pp. 78. § (2) bek. szerint a bíróság a perköltség felől hivatalból határoz, kivéve ha a pernyertes fél a perköltség tárgyában való határozathozatal mellőzését kéri. A Pp. 153. § (3) bek. szerint a gyermek tartása iránt indított perben szükség esetében a bíróság az ideiglenes tartás megállapítása felől hivatalból is határozhat. A Pp. 287. § alapján a bíróság a házassági perben a tárgyalás elhalasztása esetében a szükségeshez képest hivatalból is határoz ideiglenesen a kiskorú gyermek elhelyezése és tartása, a szülői felügyeleti jogok bővítése vagy korlátozása, a szülő és gyermek közötti kapcsolattartás, valamint a házastársak lakáshasználatának kérdésében. A Pp. 290. § (1) bek. értelmében pedig a házasság érvénytelenítése vagy felbontása esetében a bíróságnak a közös kiskorú gyermekek elhelyezése és tartása felől - szükség esetében - erre irányuló kereseti kérelem hiányában is határoznia kell. A Pp. 302. § (3) bek. szerint ha a gyermek súlyos veszélyeztetése miatt a szülői felügyelet sürgős megszüntetése szükséges, arról a bíróság a szülői felügyelet megszüntetése iránti perben ideiglenesen hivatalból is határozhat. A Pp. 308/A. § alapján gondnokság alá helyezés iránti perben ideiglenes intézkedésre hivatalból is sor kerülhet. A Pp. 311. § (3) bekezdése pedig kimondja, hogy amennyiben az alperesnek ingatlana van, vagy ingatlanon haszonélvezeti joga áll fenn, az elsőfokú bíróság hivatalból intézkedik a gondnokság alá helyezésnek az ingatlan-nyilvántartásba való feljegyzése iránt, kivéve, ha az ingatlannal való rendelkezés tekintetében a bíróság az alperes teljes cselekvőképességét fenntartotta.
A Pp. 3. § (1) bekezdésének első mondata a polgári perjog egyik legfontosabb szabályát deklarálja: a polgári per csak a bírósághoz címzett és a törvény által keresetlevélnek nevezett kezdőiratban foglalt kérelemre indulhat meg. A kérelmi elv vonatkozik a viszontkeresetre és a beszámítási kifogásra is. (Pp. 147. §). A Pp. 3. § (2) bek. második mondatának tárgya a bíróság kötöttsége, illetve kötetlensége a fél kérelmeihez és jognyilatkozataihoz. A főszabály itt a kötöttség. Az a fajta kötöttség, amelyet a Pp. főszabályként ad elő, azt jelenti, hogy a bíróságot intézkedési, illetve döntési helyzetbe a fél kérelme vagy jognyilatkozata hozza, továbbá hogy a bíróság e kérelem (jognyilatkozat) felől dönteni köteles, továbbá hogy a jognyilatkozaton, illetve kérelmen a bíróság nem terjeszkedhet túl. A bíróság a kérelmet (jognyilatkozatot) a maga teljes terjedelmében elbírálni, elintézni köteles. Az elbírálás illetve elintézés eredménye természetesen lehet az elutasítás (visszautasítás, megtagadás, mellőzés) is, de ennél hátrányosabb helyzetbe a fél nem kerülhet.
A fentebb mondottak vonatkoznak a felek közös kérelmeire és közös jognyilatkozataira is.
A rendelkezési elv megvalósítást segíti elő - a Pp. más fejezeteinek rendelkezései közé ékelt - néhány konkrét szabály, pl. a keresetváltoztatás joga (146. §), az egyezségkötés lehetősége (148. §), permegszüntetés a felek közös kérelme nyomán (157. §), a keresettől való elállás (160. §), a kereseti kérelmen való túlterjeszkedés tilalma (215. §), a feleknek a fellebbezési jogról történő előzetes, együttes lemondás lehetősége [228. § (2) bek.], a fellebbezési kérelem elbírálásának korlátai [lásd 253. § (3) bek.].
Törvény megengedheti, hogy a bíróságot a fél kérelme (jognyilatkozata) ne kösse. Itt nem a hivatalbóliságról van szó (amikor is a bíróság a saját elhatározásából, külső impulzus nélkül cselekszik), hanem arról, hogy a bíróság elé kérelem (jognyilatkozat) kerül, amelytől el szabad térnie. Ilyen kivételes eset valósulhat meg pl.: a) a kereseti kérelmet megalapozó jogi minősítés eltérő bírósági értékelésében, b) a bíróságot megillető választási módozatoknál (pl. a tartási szerződés megszüntetése helyett életjáradéki szerződéssé való átalakításánál), c) a rendelkező cselekmények visszautasításában, ha az jogellenes, d) a pervezetésre irányuló kérelmek körében, minthogy a pert a bíróság szervezi meg, s így különösen e) "alulteljesítheti" a bizonyítási kérelmeket.
Ha a kérelemnek (nyilatkozatnak) a fél által adott megnevezése és a kérelem (nyilatkozat) tartalma között hiányzik az összhang, a bíróság a kérelmet (a nyilatkozatot) a tartalma szerint minősíti. A beadványoknak tartalmuk szerint történő minősítésére hozhatók fel példaként az alábbi határozatok:
A bíróságnak a felek kérelmeit nem megnevezésük, hanem a tartalmuk szerint kell elbírálnia. Ha nyilvánvaló, hogy a felperesnek a per megszüntetése iránt előterjesztett kérelme nem felel meg a valódi tartalmának, a bíróság e kérelemnek nem tehet eleget. (BH 1980.410.) A felperes olyan jognyilatkozatát, amely szerint keresetét az illetékre szállítja le, a keresettől való elállásként kell értékelni és az illetékkövetkezményt ennek megfelelően kell alkalmazni. (BH 1982.109.) A bíróság a fél által előadott kérelmeket, nyilatkozatokat nem alakszerű megjelölésük, hanem tartalmuk szerint veszi figyelembe. Ezért új keresetet tartalmazó keresetlevélnek kell tekinteni azt a perújítási kérelem elnevezésű beadványt, amely a feltűnő értékaránytalanság miatt indított megtámadási keresetet elutasító határozattal szemben új tényként arra hivatkozik, hogy a fél a szerződés megkötésekor cselekvőképtelen állapotban volt, ezért a szerződés semmis. (BH 1987.443.)
Az a perrendi szabály, miszerint "nem alakszerű megjelölésük, hanem a tartalmuk szerint kell megítélni a felek jognyilatkozatait", érvényes a végrehajtási eljárásban is. (BH 1987.46.) A szívességi lakáshasználat megszüntetése iránti igényt érvényesítő özvegy haszonélvezeti jogának korlátozására irányuló kérelmet viszontkeresetként kell elbírálni akkor is, ha a kérelem ilyen megjelölést nem tartalmaz. (BH 1988.355.) Fellebbezésnek kell tekinteni az előzetes bizonyítás során felmerült szakértői díjat megállapító végzés összegszerűségének eltúlzottságára irányuló beadványt. (BH 1989.154.) A kereseti kérelmet részben elutasító ítélet ellen benyújtott azt a kiegészítés iránti kérelmet, amely az elutasítást sérelmezi, fellebbezési kérelemként kell elbírálni. (BH 1989.244.) A keresettől való elállásként megjelölt nyilatkozatot tartalma szerint a kereset leszállításaként kell figyelembe venni, ha a felperes az alperest - időközi teljesítésre tekintettel - a perköltség és a feljegyzett illeték megfizetésére kéri kötelezni. (BH 1991.236.)
A bíróság döntése túlterjed a kereseti kérelmen és ezért jogszabálysértő, ha a kamatfizetés kezdő időpontját a kereseti kérelemben megjelöltnél korábbi időpontban határozza meg. (BH 1991.287. II.) A bíróság az alperes ellenkérelmén túlterjeszkedve nem hozhat az említett nyilatkozathoz képest az alperesre kedvezőbb határozatot. (BH 2005.34.) A bíróságnak a felek jognyilatkozataihoz való kötöttsége nem jelenti azt, hogyha valamelyik fél a perbeli jogviszony jogi minősítését illetően tévesen rossz jogcímet jelöl meg, azt a bíróság a határozata meghozatalánál nem minősíthesse a jogszabályi rendelkezéseknek megfelelően. Erre azonban csak akkor van lehetőség, ha a helyes minősítéshez valamennyi tény, bizonyíték, adat rendelkezésre áll. (EBH 2004.1143.)
A beadványt nem igazolási kérelemnek, hanem törlés iránti új kérelemnek kell tekinteni, ha - a kérelmező ugyan a beadványát "hiánypótlás"-ként nevezte meg és csatolta hozzá az elsőfokú bíróság hiánypótlásra felhívó végzésében megjelölteket, - ám a beadvány semmiféle utalást vagy kifejezett nyilatkozatot nem tartalmaz arra vonatkozóan, hogy a kérelmező azt igazolási kérelemnek szánta volna. Az eseti döntésben (BH 2005.67.) a kérdéses beadvány jogszerű változásbejegyzési kérelmet elutasító végzés kelte után érkezett az elsőfokú bíróságra, így nem vehető hiánypótlásként figyelembe, a bíróság a Pp. 3. § (2) bekezdése szerint eljárva tartalma szerint törlés iránti új kérelemnek tekintette.
A bírósági gyakorlatban [Legf. Bír. Gf. V. 33 113/1994. sz., BH 1996.54. sz. jogeset, 54-55. old.] felmerült az a kérdés, hogy a szünetelés okából utóbb a bíróság által megszűntnek nyilvánított per léte alatt az egyik peres fél beadványát, melyet ő "igazolási kérelemnek" nevezett, s amelyet amiatt terjesztett elő, mert a tárgyalást - szerinte véletlenül - elmulasztotta, miként kell tartalmilag értékelni. A Legfelsőbb Bíróság úgy találta, hogy a szóban forgó beadványt - elnevezésétől függetlenül - egyfelől valóban igazolási kérelem, ámde ugyanakkor - másfelől - az eljárás folytatása iránt előterjesztett kérelem is. Ennek következtében az eljárást a bíróságnak akkor is folytatnia kell, ha a kérelem - mint igazolási kérelem - nem bizonyul megalapozottnak.
A jogeset elvi tanulsága, hogy a kérelem (nyilatkozat) alakszerű megjelölése és tartalma közötti diszharmóniát a bíróság nemcsak "felváltó" minősítéssel oldhatja fel, hanem - adott esetben - akként is, hogy - miközben a kérelem (nyilatkozat) alakszerű megjelölését tartalmilag helyesnek fogadja el - ezen kérelem (nyilatkozat) tartalmát egyidejűleg más irányban is előterjesztettnek tekinti. (Kettőshatály.)
A kérelem (nyilatkozat) megnevezése és a tartalom közötti kollízió - ritkán előforduló - esetén kívül a Pp. nem tartalmaz általános érvényű rendelkezést a fél nyilatkozatainak értelmezését illetően sem. Régóta általánosan elfogadott tétel szerint a polgári perben az ún. nyilatkozati elv az érvényes, vagyis az akaratnyilatkozatokat általában külső megjelenési alakjuk szerint kell megítélni. Ebből következik, hogy a perbeli akaratnyilatkozatok mögött álló szubjektív rendellenesség - mely az akarat és a külsőleg észlelhető forma kollízióját okozza - pl. tévedés, megtévesztés, kényszer és fenyegetés hatására - perjogilag önmagában véve közömbös.
A nyilatkozatok tartalmuk szerinti megítélését rögzítő Pp. 3. § (2) bekezdését érintően a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Bíróság Polgári, Gazdasági, Közigazgatási Kollégiumának 4/2003. (2003. október 10.) számú ajánlása (BDT 2004/3. 8-10. o.) a következőket rögzítette. "Ha a bíróság a fél személyes költségmentesség engedélyezése iránti kérelmét elutasítja, ezzel egyidejűleg - a jogszabályi feltételek fennállása esetén - csak akkor engedélyezhet személyes illetékfeljegyzési jogot, ha a fél másodlagosan, vagylagosan illetékfeljegyzési jog engedélyezését kérte, illetve a költségmentesség engedélyezése iránti kérelem a Pp. 3. § (2) bekezdése alapján - tartalma szerint - egyben illetékfeljegyzési jog engedélyezése iránti kérelemként is értékelhető."
A Pp. 3. § (2) bekezdés vonatkozásában a Fővárosi Ítélőtábla kifejtette, hogy az elsőfokú bíróság lényeges szabályt sértett azzal, hogy erre irányuló kérelem nélkül foglalt állást az örökhagyó szóbeli végrendeletének érvényessége tárgyában és a keresetet ennek alapján utasította el. Tekintettel arra, hogy az ügyben a felperes az igényét nem az örökhagyó szóbeli végrendeletére alapította, nem képezte a per tárgyát e végrendelet érvényességének megítélése (1. Pf. 20 964/2006/6.).
A bírói gyakorlat szerint helytelen az az álláspont, hogy a bíróság a szerződés semmisségét csak a kereseti, illetve a viszonkereseti kérelem korlátai között vizsgálhatja. A Pp. 3. §-ának (2) bekezdése nem zárja ki, hogy a bíróság a tényállás megállapítása körében olyan körülményeket és a fél kérelmére elrendelt bizonyítás alapján olyan tényeket is figyelembe vegyen, amelyre a felek nem hivatkoztak. Abban az esetben, ha a bíróság a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján semmisségi ok fennállását észleli, ezt a tényállás részévé teheti akkor is, ha erre a felek külön nem hivatkoztak. Nincs tehát akadálya annak, hogy a bíróság hivatalból állapítsa meg a szerződés semmisségét akkor, ha a perben rendelkezésre álló bizonyítékok alapján a semmisségi ok fennállása megállapítható. Ilyen esetben a bíróság túlterjeszkedhet a kereseti kérelmen, olyan okból is megállapíthatja a szerződés semmisségét, amelyre a fél a keresetében, vagy viszontkeresetében nem hivatkozott. Arra azonban nincs mód, hogy a bíróság hivatalból bizonyítást folytasson le a szerződés semmisségének a megállapítása kérdésében (BH 2007.191).
A rendelkezési elv nem függetleníthető a költségmentesség biztosításának kérdésétől sem. Erre mutat rá a Szegedi Ítélőtábla a Pf. III. 20.244/2003. sz. döntésében [BDT 2004/7-8. sz. 29. o.] a következők szerint: "A Pp. 3. § (1) és (2) bekezdésében szabályozott rendelkezési elv a fél jogát jelenti az eljárás megindítására, a már megindított eljárásban az eljárás személyi és tárgyi kereteinek, valamint részben a menetének a meghatározására. Az Alkotmánybíróság több határozatában foglalkozott a rendelkezési elv fogalmának meghatározásával [pl. 8/1990. (IV. 23.) AB határozat, 9/1992. (I. 30.) AB határozat, 1/1994. (I. 7.) AB határozat stb.]. Ezek szerint az eljárásjogi értelemben vett fél rendelkezési joga az alkotmányos önrendelkezési jog egyik aspektusa, eljárásjogi vonatkozása, amely az egyén autonómiáját érinti, illetve azzal kapcsolatos. A jogvitában érdekelt félnek alkotmányos joga van arra, hogy ügyét a bíróság elé vigye. Ez a jog, a bírósághoz fordulás joga, magában foglalja annak szabadságát is, hogy e jogával ne éljen. A fél rendelkezési joga, mint az önrendelkezés alkotmányos jogának eljárásjogi aspektusa tartalmazza azt a jogosultságot is, hogy a fél a perbe vitt anyagi és eljárási jogaival szabadon rendelkezzen." Az ítélőtábla elé került ügyben a felperes - anyagi helyzetére tekintettel - a perlés kockázatát csak abban az esetben kívánta felvállalni, amennyiben a költségmentességet engedélyez számára a bíróság. Tekintettel arra, hogy az első fokon eljárt bíróság az erre irányuló kérelmét elutasította »a felperes a rendelkezési jogát gyakorolva bejelentette, hogy az eljárás megindítását és annak lefolytatását nem kívánja. [...] A fél rendelkezési jogát, mint alkotmányos önrendelkezési jogot nem ronthatja, eliminálhatja a jogalkotó által biztosított tárgyi illetékfeljegyzési jog kedvezménye, azaz erre tekintettel a felperes nyilatkozatát nem lehet elállásként értelmezni. A felperes tartalmánál fogva a keresetét "visszavonta", azaz nem kívánta a peres eljárás folytatását, és a hiánypótlásra vonatkozó általános szabályok analóg alkalmazásával a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül kellett volna elutasítania az elsőfokú bíróságnak, illetve az eljárás későbbi szakaszában a pert emiatt meg kellett volna szüntetnie. Ellenkező tartalmú értelmezés esetén ugyanis a jogalkotó által biztosított kedvezmény - szándéka ellenére - a fél hátrányára szolgál.«
A Pp. 3. § (1) bek. második mondata szerint a törvény eltérő rendelkezése hiányában a perindításra a "vitában érdekelt fél" jogosult. Ehhez kapcsolódik a Szegedi Ítélőtábla másik eseti döntése [Pf. III. 20.066/2003. sz.], amely a régi Ptk. 234. § (1) bekezdéssel összefüggésben a szerződés semmis voltára hivatkozás lehetőségét vizsgálva a következő megállapításra jutott: »Keresetindítási joga tehát az érdekeltnek van, vagy annak, aki rendelkezik azzal a jogosítvánnyal, hogy más jogának érvényesítése céljából keresetet indíthasson. A régi Ptk. 234. § (1) bekezdése értelmében a semmis szerződés érvénytelenségére - ha a törvény kivételt nem tesz - bárki határidő nélkül hivatkozhat. Ez a törvényi rendelkezés azonban a Pp. 3. § (1) bekezdésében foglaltakkal együttesen értelmezve azt jelenti, hogy a törvényalkotó nem korlátozás nélküli, általános perindítási jogosultságot kívánt biztosítani, hanem csak a semmisségre való hivatkozási lehetőséget fogalmazta meg. A "bárki" számára nyitva álló hivatkozási lehetőség nem jelenti azonban azt, hogy "akárki" pert indíthasson [...] semmisségre hivatkozással. A semmis szerződésekkel kapcsolatos perindítási lehetőséget vagy a jogi érdekeltség (jogviszony), vagy a perlési jogosultságot biztosító törvényi (jogszabályi) felhatalmazás alapozza meg. [...] a "közvetett" érdekeltség [...] a perindítást nem alapozza meg.« [BDT 2004/10. sz. 21. o.].
Egy adásvételi szerződés érvénytelenségére vonatkozó perben a Fővárosi Ítélőtábla 15. Gf. 40 180/2005/9. sz. eseti döntése ugyanezt az elvet követi. Ebben a bíróság megerősíti, hogy a régi Ptk. 234. § (1) bek. értelmében egy semmis szerződés érvénytelenségére - amennyiben a törvény nem tesz kivételt - bárki határidő nélkül hivatkozhat. "Ez a törvényi rendelkezés azonban a Pp. 2. §-ában foglaltakat figyelembe véve nem jelent egyben keresetindítási jogosultságot is, mert a polgári ügyek körében felmerült jogvita elbírálása iránti kérelmet (keresetet) rendszerint csak az érdekelt fél terjeszthet elő. Ebből következően semmis szerződéssel kapcsolatos perindítási lehetőséget csak a jogi érdekeltség vagy perlési jogosultságot kifejezetten biztosító jogszabályi felhatalmazás alapozhat meg. [...] A jogi érdekeltség nem a megtámadott szerződés megkötésekor, hanem a bíróság érdemi döntésekor kell fennállnia, hiszen annak hiánya a döntés időpontjában eredményezheti a kereset elutasítását. [...] A jogi érdek nem bármely érdek, hanem olyan közvetlen érdek, amely a szerződés semmissége esetén az arra hivatkozó (érdekelt) fél számára közvetlen jogszerzést, kötelezettség alól mentesülést, vagy annak közvetlen lehetőségét biztosítja." [BDT 2007/9. 52. o.]
A felperes által megjelölttől eltérő jogcímen alapuló döntés nem járhat azzal az eredménnyel, hogy a bíróság többet ítél meg annál, mint amennyit a keresetében kért. [BH 2012.169., Kúria Pfv. I. 21.324/2011., II., Bírósági Határozatok 2012/7.]
Jogszabályt sért a másodfokú bíróság, ha figyelmen kívül hagyja a félnek azt az előadását, amely alkalmas annak valószínűsítésére, hogy a perindítás határidejét nem mulasztotta el. Ilyen esetben a fellebbezést igazolási kérelemként kell elbírálni. [BH 2012.196, Kúria Pfv. I. 21.267/2011., Bírósági Határozatok 2012/8.]
Jogszabálysértés nélkül mellőzi a bíróság a bizonyítási indítvány folytán a további bizonyítás elrendelését, ha a fél a bizonyítási indítványt neki felróható okból elkésetten, vagy egyébként a jóhiszemű pervitellel össze nem egyeztethető módon (a fellebbezésben) terjesztette elő és a törvény nem tartalmaz eltérő rendelkezést. [Kúria Pfv. VII. 21.671/2011., Kúriai Döntések 2013/1.]
A bíróságnak hivatalból kell észlelnie, ha a perbeli szerződés fogyasztói szerződésnek minősül, és tájékoztatni kell a feleket a fordított bizonyítási teherről. A szerződés jogi minősítése a bíróság kötelezettsége. Ennek során a bíróság nincs kötve a felek előadásaihoz, hanem - amennyiben a rendelkezésre álló adatok alapján lehetséges - külön erre irányuló kérelem, hivatkozás nélkül hivatalból is vizsgálnia kell és meg kell állapítania azt, hogy a perbeli jogviszony fogyasztói szerződésnek minősül-e vagy sem. [2/2011. (XII. 12.) PK vélemény; BH 2013.123., Kúria Pfv. V.20.726/2012.).
A bíróság az eljárás bármely szakaszában hivatalból köteles észlelni a per tárgyát képező fogyasztói szerződés feltételeinek tisztességtelenségét. Erről a feleket tájékoztatnia kell és lehetővé kell tennie, hogy a perben azzal kapcsolatos álláspontjukat kifejtsék (ÍH 2014.65. I., Fővárosi Ítélőtábla 5.Pf.21.529/2013/5.; 6.Pf. 20353/2013/4. BDT 2014/4. 17. o.).

A tárgyalási elv

[a Pp. 3. § (3) bekezdéséhez]

A VI. perrendtartási novella (1995. évi LX. törvény) révén nemcsak a rendelkezési elv, teljesedett ki, hanem az ún. tárgyalási elv is. A novella a polgári perbeli bizonyítást új alapokra helyezte azáltal, hogy a tárgyalási elv érvényesülésének biztosítását tűzte ki célul és a korábban a bizonyítás jogában erősen jelenlevő officialitást szűk, pontosan behatárolt keretek közé szorította. A törvény indokolásában olvasható érvelés a módosítás lényegét az egyéni felelősség növelésében látja. Itt egyfajta fogalmi egység is teremtődik a két említett alapelv között, tekintettel azok rokonságára a teljesen elszeparált kezelésük szinte lehetetlen. A jogirodalom sem határolja el élesen a két alapelvet: "a felek rendelkezési szabadsága a peranyag szolgáltatására is kiterjed: a bíróság csak a felek indítványára és a felek által meghatározott terjedelemben folytathat le bizonyítást, kivéve, ha a törvény a hivatalbóli bizonyítást megengedi. A bizonyítás feletti rendelkezési jogot - a kérdés fontosságára tekintettel - egy külön alapelv, nevezetesen a tárgyalási elv testesíti meg." (Kengyel Miklós: Magyar polgári eljárásjog. Osiris, Budapest 2005. 79. o.)
A tárgyalási elv tehát - a megtévesztő elnevezés ellenére - a bizonyítás során a felek és a bíróság munkamegosztásával foglalkozva a felekre telepíti a peranyag szolgáltatásának kötelezettségét. Itt egyfelől szó van a bizonyítás kereteinek meghatározásáról a bizonyítandó tények megjelölése által, másfelől a bizonyítási eszközöknek a felek általi szolgáltatásáról. Az előbbi tulajdonképpen határterület a rendelkezési és a tárgyalási elv mezsgyéjén. A bizonyítási folyamat a bíróság és a felek "összjátékaként" értékelhető, melynek során - főszabályszerűen érvényesülő - tárgyalási elvnek megfelelően a felek adják meg a bizonyítás kereteit és a "szállítják" a bíróság számára a bizonyítási eszközöket. A kezdeményezés tehát őrájuk hárul alapvetően. Ezzel szemben - a bizonyítási indítványokhoz való kötöttség híján - a relevancia kérdésén szelektálva a bíróság tereli mederbe a bizonyítási cselekményeket, befolyásolva ezzel azok irányát.
A releváns tények, amelyek a per eldöntéséhez elengedhetetlenek, nagyrészt az anyagi joghoz mutatnak kötődést. A perben érvényesíteni kívánt anyagi joghoz való kapcsolódásuk a relevancia mércéje. A bíróságnak ezt kell figyelembe vennie, amikor a pergazdaságossági szempontok érvényre juttatása érdekében a Pp. 133. § adta pervezetési jogkörében megakadályozza, hogy a tárgyaláson a bizonyításfelvétel ne terjedjen ki az ügy eldöntése szempontjából érdektelen tényekre. (Kengyel Miklós: Polgári eljárásjog II. Pécs 1995. 83. o.) A konkrét ügyben a bíróság aszerint dönt az indítványozott bizonyítás sorsáról, hogy célravezetőnek tartja-e. (Németh János: Alapvető elvek. In: Németh János (szerk.): A Polgári perrendtartás magyarázata. KJK, Budapest 1999: 67. p.) A kért bizonyítás mellőzése önmagában nem valósít meg eljárási jogszabálysértést. Ez akkor valósul meg, ha a bíróság az ügy eldöntése szempontjából releváns bizonyítást nem folytat le és ezáltal ítélete megalapozatlan (BH 1996.478. II.).
A tárgyalási elv ellenpárján, az ún. nyomozati vagy vizsgálati elven alapulnak az olyan perjogi megoldások, ahol ezt a feladatot részben vagy egészben a bíróság veszi át. A tárgyalási elv tiszta formájában nem érvényesül a magyar polgári perjogban sem, szűk körben, kivételként találunk példákat a hivatalbóli bizonyítás lehetőségére. Mivel azonban az 1995. évi módosítás a hivatalbóli bizonyításra irányuló korábbi általános felhatalmazást megszüntette, a bíróság a módosítást követően már csak különös felhatalmazás alapján jogosult a hivatalbóli bizonyítás elrendelésére. Tehát csak kivételes esetben fordulhat elő az, hogy a bíróság a polgári perbeli bizonyítás során ezt a kezdeményező szerepet átvegye: a bíróság bizonyítást hivatalból akkor rendelhet el, ha azt törvény megengedi [Pp. 164. § (2) bek.]. A fél határozott bizonyítási indítványának hiányában a bíróság hivatalból bizonyítást nem folytat. Erre csak akkor kerülhet sor, ha valamely jogszabály ezt kifejezetten megengedi (BH 1999.565).
Külön törvényi felhatalmazás biztosítja a bíróság számára, hogy hivatalból rendeljen el bizonyítást például a következő esetekben:
- bíróságnál, más hatóságnál, közjegyzőnél vagy valamely szervezetnél lévő irat beszerzése iránt a fél kérelmére a bíróság intézkedik, ha az irat kiadását a fél közvetlenül nem kérheti [Pp. 192. § (1) bek.],
- a bíróság - ha szükségesnek találja - az okirat kiállítóját hivatalból is megkeresheti, hogy az okirat valódisága tekintetében nyilatkozzék. [Pp. 195. § (6) bek.],
- a magánokiraton levő aláírás vagy a szöveg valódiságának megállapítása érdekében a bíróság íráspróbát rendelhet el, s azt a szükséghez képest írásszakértővel is megvizsgáltathatja [Pp. 197. § (3) bek.],
- ha a legalább fokozott biztonságú elektronikus aláírással ellátott elektronikus okirat aláírójának azonossága, illetve az okirat hamisítatlansága kétséges, ezek megállapítása érdekében a bíróság elsősorban az elektronikus aláíráshoz tartozó tanúsítványt kibocsátó hitelesítés-szolgáltatót keresi meg. Az elektronikus okirathoz kapcsolt időbélyegző által igazolt adatokkal kapcsolatos kétség esetén a bíróság elsősorban az időbélyegzést végző szolgáltatót keresi meg. [Pp. 197. § (4) bek.],
- házassági perekben a bíróság az általa szükségesnek talált bizonyítást hivatalból is elrendelheti [Pp. 286. § (1) bek.],
amely szakaszt a Pp. minden személyi állapottal kapcsolatos perben alkalmazni rendel, nevezetesen:
- az apasági és egyéb származás-megállapítási perekben [Pp. 293. § (1) bek.],
- a szülői felügyelet megszüntetésére irányuló perekben [Pp. 302. § (1) bek.], illetve a szülői felügyeletet megszüntető határozat hatályon kívül helyezésére irányuló perekben [Pp. 303. §].
- gondnoksági perek esetén a bíróság az általa szükségesnek talált bizonyítást hivatalból is elrendelheti [Pp. 310. § (1) bek.], illetőleg a gondnokság alá helyezés iránti perben a bíróság az alperes elmeállapotának vizsgálatára igazságügyi elmeorvos-szakértőt rendel ki [Pp. 310. § (2) bek.].
A PK 183. sz. állásfoglalás szerint a Csjt. 38. §-a (2) bekezdésének rendelkezése értelmében eseti nemi érintkezés alapján akkor lehet az apaságot megállapítani, ha az összes körülmények gondos mérlegelése mellett alaposan következtethető, hogy a gyermek ebből az érintkezésből származik. E vonatkozásban a bíróságnak a teljes tényállás felderítésére hivatalból is messzemenően törekednie kell. A perbeli bizonyítékoknak, adatoknak és körülményeknek a maguk összességében való értékelése és mérlegelése útján kell állást foglalni a tekintetben: következtethető-e alaposan, hogy a gyermek a megállapított nemi érintkezésből származik. [PK 183. sz.]
A Pp. 3. § (3) bekezdésének utolsó mondatában foglalt tájékoztatási kötelezettség abban az esetben is fennáll, ha a fél jogi képviselővel rendelkezik.
A Baranya megyei Bíróság 2004. február 6-i polgári kollégiumi ülésén megfogalmazott 2/2004. (II. 06) kollégiumi véleménye (BDT 2004/6. sz. 45. o.) szerint "a Pp. 3. § (3) bek. 3. mondata alapján a bíróság a felet a bizonyítandó tényről és a bizonyítási teherről akkor köteles előzetesen tájékoztatni, ha a fél nem kíván bizonyítást előterjeszteni, vagy ha a fél által felajánlott bizonyítás teljesítését követően a fél joggal hiheti azt, hogy a bizonyítandó tényt bizonyította, de a bíróság megítélése szerint ez nem történt meg."
A Fővárosi Ítélőtábla 4. Pf. 21921/2003/9. sz. eseti döntésének (BDT 2004/7-8. sz. 13. o.) II. részében a Pp. 3. § (3) bek. vonatkozásában felhívta a figyelmet arra, hogy amennyiben a perben az ügyész járna el felperesként a bíróság őt is köteles tájékoztatni a bizonyításra szoruló tényekről, a bizonyítási teherről és a bizonyítás sikertelenségéből fakadó következményekről. Ennek elmulasztását a Fővárosi Ítélőtábla lényeges eljárási szabálysértésnek minősíti. A fél által beszerzett igazságügyi szakértői véleményt a bíróság a szabad bizonyítás keretén belül értékelni köteles. A magánszakértői vélemény megállapításai alkalmasak lehetnek a perszakértői vélemény aggályossá tételére, bizonyító erejének lerontására, ezért ha az ellentétben áll a bíróság által kirendelt szakértő véleményével, nem mellőzhető azok ütköztetésével az ellentmondások feloldásának megkísérlése, ennek eredménytelensége esetén pedig - a fél kérelme alapján - ebben a körben további bizonyítási eljárás lefolytatása [BH 2012.175.].

A szabad bizonyítás elve

[a Pp. 3. § (5) bekezdéséhez]

A szabad bizonyítási rendszerben a bíróság döntésére van bízva, hogy a tényállás megállapítása érdekében milyen bizonyítási eszközöket használ fel, illetve mely bizonyítási mód alkalmazását tartja az adott ügyben célszerűnek. A szabad bizonyítási rendszerben a törvény az egyes bizonyítékok bizonyító erejének mérlegelését a bíróság belátására bízza. "A szabad bizonyítási rendszert az teszi szükségessé, hogy a bizonyító tények bizonyító erejét előre megállapítani nem lehet, ennélfogva célszerűbb a bíróságra bízni, hogy belőlük minő következtetést vonjon le a bizonyítandó tényekre." (Magyary Géza / Nizsalovszky Endre: A magyar polgári perjog. Franklin, Budapest 1924. 403. o.)
A szabad bizonyítás rendszer azonban sem a feleknek (beavatkozónak), sem a bíróságnak parttalan mozgásteret nem biztosít. Az előbbieket köti a jóhiszemű pervitel követelménye, a bíróságot pedig azok a szabályok kötik, amelyekre a Pp. 3. § (5) bekezdése mint kivételekre utal. ("Ha a törvény másként nem rendelkezik […].) A törvény mind az alakszerű bizonyítási szabályok, mind a bizonyítás meghatározott módja, mind a meghatározott bizonyító (mai szóhasználatunkban: "bizonyítási") eszközök körében, bár korántsem azonos mértékben, kötelező vagy iránymutató (programjellegű) normákkal szegélyezi a bíróság eljárását. A bizonyítási szabályok abban az értelemben tulajdonképpen mindig "alakszerűek", hogy a bizonyítási eszközök bejelentése, a bizonyítás elrendelése, a bizonyítási kérelem elutasítása, a bizonyítás felvétele, továbbá eredményének, illetve lefolytatásának jegyzőkönyvi rögzítése a perjogilag kötött rendben történik. Korlátozottan áll ez a megállapítás a bizonyítás meghatározott módját illetően. Perrendtartásunk ugyanis rugalmasan lehetővé teszi, egyfelől, mind az ún. bíróküldést [amikor az elsőfokú ítélőtanács elnöke, illetve a másodfokú ítélőtanács valamely tagja veszi fel a bizonyítást a Pp. 203. §, illetve a 249. § (3) bekezdése értelmében], mind a megkeresés útján történő bizonyításfelvételt (a Pp. 201-202. §-ok szerint), másfelől, a tárgyaláson történő bizonyításfelvételhez képest a tárgyaláson kívül történő bizonyításfelvételt [vö. Pp. 201. § (1) bek.]. A fentebb említett harmadik körben (meghatározott bizonyítási eszközök alkalmazása) egyedül a szakértő (tolmács) közreműködésének igénybevétele kötelező, ha ennek törvényi feltételei fennállnak. (Lásd Pp. 177. és 184. §)
A szabad bizonyítás elvén alapuló Polgári perrendtartásunk igen kis számban tartalmaz olyan rendelkezéseket, amelyek megsértése az adott bizonyíték jogellenességét eredményezné (főképp a tanúbizonyítás és a szakértői bizonyítás terén). A szabad bizonyítási rendszer éthoszához tartozik, hogy nem használható fel a jogellenesen (alattomban, csalárd módon) megszerzett bizonyítási eszköz, illetve bizonyíték. Nem értékelhető az a tanúvallomás sem, amely a Pp. 169. § ellenére kihallgatott személytől származik. Úgy tűnik, hogy az iránymutató bírósági gyakorlat szerint sem fogadható el bizonyítási eszközként a jogellenesen produkált anyag (természetesen nem a szemletárgyról van szó), hiszen: "magnetofonszalagra rögzített nyilatkozat nem fogadható el bizonyítékként anélkül, hogy a felvétel készítésének körülményeit tisztázták volna." (BH 1987.122.) A való tényeken nyugvó polgári igazságszolgáltatás - határhelyzetekben is megvalósítandó - eszményének izgalmas fejleménye a LB Pfv. IV. 21.127/1999. sz. határozatában olvasható. (Közzétéve: BH 2001.110., 185. és köv. old.) Eszerint: "Más nyilatkozatát tartalmazó hangfelvétel akkor is felhasználható a polgári perben bizonyítékként, ha személyhez fűződő jogok megsértésével keletkezett, vagy jutott nyilvánosságra". A Legfelsőbb Bíróság egyben rámutatott az alperes azon jogára, mely szerint személyiségvédelmi pert indíthat a felperes ellen. Ha az ismertetett döntésben elfoglalt álláspont helyes, az elvileg kiterjeszthető más bizonyítási eszközökre is.
A szabad bizonyítás elvéhez tartozó további rendelkezéseket rögzít a Pp. 206. §-a, amely szerint a bíróság a tényállást a felek előadásának és a bizonyítási eljárás során felmerült bizonyítékoknak egybevetése alapján állapítja meg; a bizonyítékokat a maguk összességében értékeli, és meggyőződése szerint bírálja el. A per adataival egybevetett mérlegelés alapján a bíróság azt is meggyőződése szerint ítéli meg, hogy milyen jelentőséget kell tulajdonítani annak, ha a személyes megjelenésre idézett fél nem jelent meg, vagy a fél vagy képviselője valamely felhívásnak nem tett eleget, a hozzá intézett kérdésre nem felelt, vagy kijelentette, hogy valamely tény valóságáról nincs tudomása, vagy arra nem emlékszik. A bíróság a kártérítés vagy egyéb követelés összegét, ha a szakértői vélemény vagy más bizonyíték alapján meg nem állapítható, a per összes körülményeinek mérlegelésével belátása szerint határozza meg.
A bírói gyakorlatban e szakasz reflexiói főképpen a szakértői bizonyítás kérdései köré sűrűsödnek. A bíróság az egyes bizonyítékok kellően indokolt elfogadásával - mérlegeléssel - olyan tényállást is megállapíthat, amely a fél által vitatott bizonyíték tartalmával nem áll ugyan összhangban, a per egyéb adataira figyelemmel azonban nem okszerűtlen. [BH 2001.301.] A bizonyítékok mérlegelése alapján hozott döntés felülvizsgálati kérelemmel eredményesen csak akkor támadható, ha a mérlegelés jogszabálysértő [BH 1993.748.]. A bíróság a szakértői bizonyítékok körében is köteles vizsgálni a szakvélemény meggyőző erejét - egybevetve más bizonyítékokkal -; nem kizárt, hogy a bíróság a szakértői véleménytől eltérő álláspontot fogadjon el [BH 2003.343. II.]. A bíróság nincs elzárva attól, hogy a bizonyítékoknak a maguk összességében történő értékelése során a szakértői véleményt mellőzze, ezt azonban csak a perben feltárt kétségtelen tényekre alapozva teheti meg. [BH 2000.208.] A bíróság a bizonyítékokat - köztük a szakértői véleményt is - a maguk összességében értékeli és meggyőződése szerint bírálja el. Ha azonban a szakértői véleménytől eltérő álláspontot foglal el, azt tüzetesen meg kell indokolnia [BH 1987.205.]. A bíróság szakértői bizonyítás körében is köteles vizsgálni, hogy a szakértő véleménye meggyőző és megalapozott-e. A szabad mérlegelési jog azonban nem terjed odáig, hogy a bíróság a jogszabály rendelkezéseit figyelmen kívül hagyja [BH 1980.138.]. Nem tekinthető az eljárás lényeges szabálya megsértésének az, hogy a bíróság szakértői felülvéleményt szerzett be, noha a bizonyítás más módon is lefolytatható lett volna [BH 1989.456.]. Származási perben - az ellentétes szakértői vélemények felülvizsgálata helyett - az ellentmondások mérlegeléssel történő feloldása jogszabálysértő [BH 1993.683]. Az ingatlan-nyilvántartásban feltüntetett adatokkal szemben a bizonyítás azt terheli, aki az adatok helyességét, valósággal egyezőségét vitatja. A bizonyítékokat a maguk összességében kell értékelni. [BH 2005.185.]
A szabad meggyőződés szerinti döntés kialakítása során a bíró - törvényi kötöttségektől mentesen - csak a logikai, tapasztalati törvényszerűségekhez kell, hogy igazodjon. A racionálisan követhető érvelés az, amely ki tudja állni a másodfok próbáját.
A szabad bizonyítás általános szabályként fogalmazódik meg a Pp.-ben, egyes kivételes esetekben előfordulhat, hogy bizonyítási eszköz bizonyító ereje előre meghatározható. Ilyenkor épít be a törvény a kötöttségi elemeket a bizonyítás rendszerébe. Ezek lehetnek pozitív vagy negatív kötöttségek, attól függően, hogy azt határozza-e meg a törvény, hogy az adott bizonyítékból mire következtessen a bíróság avagy azt, hogy mire ne. Több pozitív irányú kötöttségi elemet találunk a hatályos szabályozás okirati bizonyításra vonatkozó részében. (Harsági Viktória: Okirati bizonyítás a modern polgári perben. HVG-Orac Kiadó, Budapest 2005. 30. o.) A szabad bizonyítási rendszerrel szükségképpen együtt járó kötöttségi elem két csoportra oszthatók annak függvényében, hogy a bizonyítási eszközök (bizonyítékok) felhasználásához vagy a bizonyítékok mérlegeléséhez kapcsolódnak. Első esetben abban a tekintetben determinált a bíróság tevékenysége, hogy milyen bizonyítási eszközöket alkalmazhat, és melyeket kell mellőznie, a második esetben egyes bizonyítási eszközök bizonyító erejét határozza meg előre a jogalkotó a bírói mérlegelést korlátozva. A bizonyítási eszközök felhasználhatóságára nézve az okirati bizonyítás kapcsán a Pp. nem határoz meg kötöttségeket. A létező kötöttségi elemek a bizonyító erő meghatározásában érhetők tetten. Ezek valójában vélelmek és ideiglenes igazságok útján valósulnak meg, ezek megdönthető volta, illetőleg az ellenbizonyítás lehetősége miatt azonban csak viszonylagos kötöttségről beszélhetünk. (lásd Farkas József: Bizonyítás a polgári perben. KJK, Budapest 1956. 212. o., Kengyel Miklós: Tanúbizonyítás a polgári perben. KJK, Budapest 1988. 236-237. o.)
További érdekes vetületét képezi a szabad bizonyítás kérdésének az az eset, amikor az adott ügyet érintően valamely hatóság már határozatot hozott. E határozatnak az ügyhez kötődése természetesen nem olyan jellegű, amely ítélt dolgot eredményezett volna az utóbb elbírálandó jogvitát illetően, melynek során e korábbi határozatot bizonyítási eszközként kívánják felhasználni. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a 4. § alkalmazásának feltétele, hogy a határozat egy másik ügyben szülessék. E területen a bíróság alapvető szabadságát egy helyütt kisebb kötöttségi elemek tarkítják.
A bizonyítékok szabad mérlegelése elvének legfőbb korlátja a bíróság indokolási kötelezettsége. Az ítélet indokolásából ugyanis világosan ki kell tűnnie, hogy a bizonyítékok mérlegelése során melyek voltak azok a körülmények, amelyeket a bíróság irányadónak vett [BH 2012.173., Kúria Pfv. I. 21.347/2011., Bírósági Határozatok 2012/7.]

[a Pp. 4. §-ához]

A Pp. 4. §-ának két bekezdése két egymástól eltérő helyzetet vesz alapul, s ezekhez más és más jogkövetkezményeket fűz.
A Pp. 4. § (1) bekezdésében vázoltak szerint a polgári bíróság határozatának létrejöttét megelőzően keletkezett "más hatósági döntés", illetve "fegyelmi határozat" a szabályozás kiinduló pontja. A Pp.-ben itt említett "más hatóság" kifejezés a közhatalom gyakorlására feljogosított bármely olyan szervet jelenti, amely az adott polgári per bíróságától különböző szerv, sőt azt a bíróságot is, amely előtt az adott polgári per folyik, ha ez a bíróság a határozatát egy másik ügyben hozta. A "döntés" megjelölés a hatósági akaratnyilatkozat bármely formáját (ítélet, végzés, fizetési meghagyás stb.) magában foglalja. "Fegyelmi határozat"-ot azonban nemcsak az állami közhatalmat gyakorló szerv hozhat, hanem hivatásrendi szervezet is (pl. az ügyvédek és a közjegyzők esetében). A hatósági döntés és a fegyelmi határozat sem a rendelkező részét, sem az abban rögzített tényállást tekintve a bíróságot nem köti. A kötőerő hiánya azt jelenti, hogy a bíróság a más ügyekben hozott határozat rendelkező részében foglalt akaratnyilatkozattól eltérő akaratnyilatkozatot foglalhat a saját határozatának a rendelkező részébe, de jelenti továbbá azt is, hogy a bíróság a határozata indokolásában rögzített tényállást másként, más tartalommal is megállapíthatja, mint ahogyan az a más ügyben hozott határozat indokolásában rögzítést nyert.
A Pp. 4. § (2) bekezdése rögzíti, hogy ha jogerősen elbírált bűncselekmény vagyoni jogi következményei felől polgári perben kell határozni, a bíróság a határozatában nem állapíthatja meg, hogy az elítélt nem követte el a terhére rótt bűncselekményt. A szabad bizonyítási rendszerrel nehezen összeegyeztethető negatív kötőerő a polgári per bírósága számára mégis számottevő szabadságot engedélyez. Így a polgári per bírósága teljesen autonóm módon, vagyis a büntetőbíróság jogerős ítéletétől függetlenül határoz az egyetemlegesség, illetve a részarányos kárfelelősség, a kár mértéke, megtérítésének módja stb. kérdésekben.
A Legfelsőbb Bíróság merész, újszerű jogértelmezésről tudósít a BH 2001. évi 8. számában - BH 2001.367. esetszámon - a Pfv. IV. 22.445/197. számú döntvényről. Idézzük: "A polgári per bírósága nem utasíthatja el a személyhez fűződő jog megsértése miatt indított keresetet, ha ugyanazon cselekmény miatt a büntetőbíróság az elkövető bűnösségét megállapította". Bár egyfelől a polgári per bírósága mozgásterének szűkítő értelmezéséről van szó (marginális esetekben), másfelől elismerendő az a magasabb érdek, amely az igazságszolgáltatás két ága - a büntető és a polgári - működésbeli egységéhez fűződik.
A közigazgatási ügyben eljáró bíróságot a büntetőügyben hozott jogerős ítélet csak a bűnösség kérdésében köti. Annak azonban nincs akadálya, hogy a perben az adólevonási jog gyakorlásának jogszerűsége körében lefolytatott bizonyítás eredményeként eltérő tényállást állapítson meg (EBH 2005.1257.).

A perbeli esélyegyenlőség elve

[a Pp. 3. § (6) bekezdéséhez]

[a Pp. 7. §-ához]

A perbeli esélyegyenlőség elvének egyes fontos elemei már az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett, az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában 1950. november 4-én kelt Egyezménynek a "tisztességes tárgyaláshoz való jogot" deklaráló 6. cikkének 1. pontjában is fellelhetők, mely a következőképpen szól: "Mindenkinek joga van arra, hogy ügyét a törvény által létrehozott független és pártatlan bíróság tisztességesen, nyilvánosan és ésszerű időn belül tárgyalja, és hozzon határozatot polgári jogi jogai és kötelezettségei tárgyában [...]". Az idézett szakaszban, valamint a per célját előirányzó Pp. 1. §-ban is kulcsfogalomként jelentkező bírói pártatlanság az, amely a peres felek esélyegyenlőségét garantálhatja a már folyamatban levő eljárásban. Tágabb értelemben vizsgálva a felek esélyegyenlőségét azonban arra a megállapításra kell jutnunk, hogy már a perindítás mozzanatát megelőzően is felmerülhetnek ennek megvalósíthatósága ellen ható (főképp anyagi természetű) tényezők. »Amióta Alkotmánybíróságunk az alaptörvény 57. § (1) bekezdését mint a Justizanspruch-ot is magában foglaló szabályként értelmezte, a bírósághoz való eljutás ("hozzáférkőzés") eszméje kifejezetten alkotmányjogi aspektust kapott.« (Gáspárdy László: Széljegyzetek egy akadémiai székfoglalóhoz. In Mádl Ferenc/Vékás Lajos: Emlékkönyv Nizsalovszky Endre születésének 100. évfordulójára. ELTE, ÁJK Budapest 1994. 86. o.)
Az Alkotmánybíróság a 75/1995. (XII. 21.) AB határozat II.6. pontjában érintette a felek esélyegyenlőségének kérdését. Ebben hangsúlyozza, hogy "amíg a felperesi szerep önként vállalt perbeli pozíció, addig az alperesi szerep rákényszerített. Az alperesi pozíció tehát ex lege bekövetkezik, ahhoz az alperes részéről semmiféle nyilatkozatra vagy egyéb közreműködésre, perbebocsátkozásra nincs szükség. A keresetlevél kézbesítésével alperessé váló személy azonban azonnal a fél pozíciójába kerül, vagyis ettől a pillanattól fogva az ellenérdekű féllel az Alkotmány 57. § (1) bekezdése alapján egyenlő jogállásúvá válik. Az Alkotmány jogot biztosít a perbeli egyenlőségen alapuló eljárás lefolytatására. Ezt az alkotmányos jogot a perbeli pozíciók egyenjogúságának, mellérendeltségének és a kétoldalú meghallgatás elvének az eljárási garanciái konkretizálják [...]"
Az általános kitanítási kötelezettséget az 1995. évi novella szüntette meg, a kitanítást a perbeli jogok és kötelezettségekre korlátozva mondván, hogy a széles körű kitanítási kötelezettség túlzott officialitást visz az eljárásba, illetve a bíróságtól nem várható el, hogy a jogvita eldöntésén túlmenően a fél helyett járjon el a fél érdekében. Ez ugyanis egyrészt a bíróság munkaterhét rendkívüli mértékben megnöveli, másrészt a felek egyenjogúságát sértheti. A kitanítási kötelezettséget tovább szűkítő 1999-es perrendtartási novella (1999. évi CX. törvény) indokolása szerint a bíróság részrehajlás mentes eljárása kizárja annak a lehetőségét, hogy a pert vezető bíró az anyagi jogi szabályok tartalmáról nyújtson az egyik félnek jogértelmező tájékoztatást. A törvény ezért a jogi képviselő nélkül eljáró fél számára biztosított kioktatáshoz való jogot a perbeli eljárási jogokra és kötelezettségekre korlátozza [lásd Pp. 7. § (2) bek.]. Kivételként említendő, hogy egyes percselekmények tekintetében - még a jogi képviselővel eljáró felet is - köteles a bíróság a törvényben meghatározott körben tájékoztatással ellátni [lásd Pp. 3. § (3) bek., 220. § (3) bek.]
A Pp. 3. § (3) bekezdése a bíróság kötelezettségévé teszi, hogy a jogvita eldöntése érdekében tájékoztassa a feleket a bizonyításra szoruló tényekről, a bizonyítási teherről, illetőleg a bizonyítás sikertelenségének a következményeiről. Ez az általános kötelezettség egy adott perben, az érvényesített jog, és az annak alapjául felhozott tények alapján csak konkrétan, és egyediesítve tehető meg. A személyesen eljáró fél vonatkozásában a Legfelsőbb Bíróság szerint a tájékoztatás teljesítésekor a bíróság a jogvitában jelentős tények megjelölésével biztosítja a fél jogérvényesítését, és ehhez kapcsolja a szükséges bizonyítási eszközök megjelölését, hogy arra miért, milyen formában van szükség ahhoz, hogy a bizonyító fél a kötelezettségét teljesíthesse. Nem elegendő az általános, formális kioktatás, a tájékoztatásnak az adott eset egyedi körülményeihez kell idomulnia (BH 2007.123).
Az újabb bírói gyakorlat a következőképpen látja a leszűkített kitanítási kötelezettség sajátosságait. A bíróságnak a tájékoztatási kötelezettsége teljesítésekor - az anyagi jogi jogszabályok tartalmának ismertetése nélkül - a jogvitában jelentős tények megjelölésével kell biztosítania a fél jogérvényesítését, különösen akkor, ha a fél hangsúlyozza a jogban való járatlanságát (BH 2005.74.) A jogi képviselő nélkül eljáró, különösen a beteg és vagyoni szempontból nyilvánvalóan hátrányos helyzetben lévő fél jogérvényesítő képessége biztosításához a bíróságot segítségnyújtási és tájékoztatási kötelezettség terheli (BH 2004.431.). A bíróság tájékoztatási kötelezettsége a Pp. 7. § (1) és (2) bekezdése, valamint a 8. § (1) bekezdése alapján a pártfogó ügyvédi képviselet lehetőségére is kiterjed. A tájékoztatást az adott eset és a peres fél konkrét körülményeihez képest, részletesen és teljes körűen, a peres eljárásban akár többször is meg kell adni. Súlyos eljárási szabálysértés, ha a tájékoztatás, és ennek következtében a jogi képviselet mellőzése miatt a peres fél igényérvényesítése csorbát szenved (BH 2014.184.).
A felek esélyegyenlőségének biztosítását szolgálja a peres eljárás kontradiktórius jellege is. A kétoldalú meghallgatás elvét ugyan nem nevesíti a Pp. I. fejezete, de a Pp. 3. § (6) bek. előírja, hogy a bíróság köteles gondoskodni arról, hogy a felek minden, az eljárás során előterjesztett kérelmet, jognyilatkozatot, valamint a bírósághoz benyújtott okiratot megismerhessenek és azokra - törvényben előírt időn belül - nyilatkozhassanak. Az 1999. évi módosítás indokolásából kitűnik, hogy a bíróság nem tagadhatja meg az adott esetben titkosított okiratokba való betekintés lehetőségét sem az ellenérdekű féltől. E szabályozásból kitűnik, hogy a kontradiktórius jelleg nem minden esetben teszi kötelezővé a felek személyes meghallgatását, sokkal hangsúlyosabb a nyilatkozattételi lehetőség biztosítása. A személyesen meghallgatás kötelező jellege a személyállapoti perek esetében kerül előtérbe [vö. Pp. 285. § (1) bek., 309. § (3) bek.].
A pártatlanság (amely egyfajta passzivitást is sugall) önmagában nem minden esetben bizonyul elegendőnek az esélyegyenlőség tényleges megvalósításához. Az újabb módosítások ezért az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférés ("Access to Justice") és így az esélyegyenlőség előmozdításának aktívabb módozatainak is nagyobb teret engedtek. Ezek nyertek megfogalmazást a Pp. 7. §-ában. Az (1) bek. a bírósághoz fordulás jogának biztosításával foglalkozik. E szabály a Pp. más szabályaival együttesen [pl. 94. § (1) bek.] kívánja biztosítani a felek esélyegyenlőségének biztosítását az eljárásnak abban a szakaszában, amikor a per még nincs folyamatban. E rendelkezés lényege éppen abban áll, hogy segítse az arra rászoruló leendő felperest az eljárásindításban. A másik az esélyegyenlőség biztosítását célzó, a pozitívan diszkrimináció körébe eső eszköz a költségmentesség, illetőleg a jogi segítségnyújtás intézménye. Ez utóbbi a korábbi költségkedvezmények rendszerétől szélesebb körű segítséget nyújtó intézmény igénybevételének lehetőségére való utalásként kell értelmeznünk a 7. § (2) bek. utolsó mondatát. A részletszabályokat a 2003. évi LXXX. törvény tartalmazza.

A nyilvánosság elve

[a Pp. 5. §-ához]

A perbíróság ténykedései közül egyedül a tárgyalás lehet nyilvános. Első fokon tárgyalás tartása - ha nem került sor a keresetlevélnek idézés kibocsátása nélküli elutasítására, vagy áttételre - mindenkor kötelező. Másodfokon csak ítélet elleni fellebbezés esetén (vö. Pp. 256/A. §-ban rögzített kivételekkel, illetve korlátozó feltételekkel) kerül sor tárgyalás tartására.
A tárgyalás helyszíne főszabályként a bíróság hivatalos helyisége, de nem feltétlenül. [Vö. Pp. 126. § (2) bek.]. A bíróság tagjait leszámítva, kiknek jelenléte kötelező, a jelenlét lehet kötelező és lehet tetszőleges. A nyilvánosságot a publikum alkotja. Az elnök a hallgatóság köréből a tizennyolc éven aluli személyeket eltávolíthatja. Ítélőtanácsi jogkör viszont az, amely szerint - ismételt vagy súlyosabb rendzavarás esetén - a teremben tartózkodó kiutasítható, illetőleg kivezettethető. [Pp. 134. § (4) bek.]
A tárgyalásról a fentieken túl a nyilvánosságot kizárni titokvédelmi szabályokra hivatkozással, valamint a fél személyiségi jogaira tekintettel vagy a közerkölcs, illetve kiskorú védelmében lehetséges. A kizárás lehet időben korlátozott is. A nyilvánosságot kizáró végzés meghozatalát lehetővé tevő egyes okokat (államtitok, szolgálati titok) a jogszabályok határozzák meg, más okokat pedig (üzleti titok, erkölcsi ok) a bírósági értelmezés avat relevánsakká.
Személyállapoti perek esetén a tárgyalásról a fél kérelmére a nyilvánosságot - az 5. §-ban foglalt feltételek nélkül is ki lehet zárni. Erre a bíróság a feleket köteles figyelmeztetni [lásd Pp. 284. § (1) bek.] A gondnoksági perek vonatkozásában - a per sajátosságaira tekintettel - a Pp. 309. § (1) bek. kiterjeszti a nyilvánosság kizárásának kezdeményezésére való jogosultságot a felperesre is, holott a jogvédelmi szükséghelyzet rendszerint az alperes oldalán keletkezik. Ez utóbbi előfeltételül is szabatott a felperes fenti jogának gyakorlásánál.
Az előző bekezdésben említettel rokon megoldási módozathoz hasonló megoldást választott a jogalkotó a szabadalommal, valamint a védjegyek és a földrajzi árujelzők oltalmával kapcsolatos eljárások tekintetében. A bíróság a tárgyalásról a nyilvánosságot a fél kérelmére a Pp. általános rendelkezéseiben meghatározott feltételek hiányában is kizárhatja [1995. évi XXXIII. törvény (a továbbiakban: Szt.) 89. §, 1997. évi XI. törvény 80. §].
A határozat kihirdetése ezekben az esetekben is nyilvánosan történik.
A Pp. 119. § (1) bek. biztosítja, hogy a titokvédelem folyamatosságát azáltal, hogy az olyan tárgyalásról készült jegyzőkönyvet, amelyről a nyilvánosságot minősített adat megőrzése végett zárták ki, nem engedi másolat vagy kivonatkészítés tárgyává tenni. Ilyen ügyben az iratok megtekintésének is csak - a minősített adat védelméről szóló 2009. évi CLV. törvényben meghatározott engedély alapján - a bíróság elnöke által megállapított feltételek mellett van helye. Az e körön kívül eső titok vonatkozásában nem ilyen szigorúak a titoktartás utóéletével foglalkozó rendelkezések. A Pp. 119. § (2) bek. értelmében a felek, az ügyész és a perben részt vevő egyéb személyek, valamint azok képviselői az eljárás során az üzleti titkot, hivatásbeli titkot vagy a külön törvényben meghatározott, az (1) bekezdésben nem említett más titkot tartalmazó iratok esetében - a titok megtartásának kötelezettségét tartalmazó, írásba foglalt nyilatkozat megtétele mellett -, az eljáró bíró által megállapított rendben és szabályok szerint gyakorolhatják az iratbetekintési és másolatkészítési jogot. Ha azonban a titoktartás alóli felmentés megadására jogosult a Pp. 192. § (3) bekezdése alapján határidőben úgy nyilatkozott, hogy az üzleti titkot vagy hivatásbeli titkot tartalmazó irat megismeréséhez nem járul hozzá, a bíróságon és a jegyzőkönyvvezetőn (leírón) kívül az irat ezen titkot tartalmazó részét más nem tekintheti meg, azt lemásolni vagy arról kivonatot készíteni nem szabad. Ha a per tárgyát annak eldöntése képezi, hogy az okirat tartalma közérdekű adatnak minősül-e, az eljárás során ezen okiratot megismerni nem lehet, és az az eljárás jogerős befejezése után is csak a per eldöntéséhez képest tekinthető meg, illetve másolható le; e rendelkezést a bíróságra, a jegyzőkönyvvezetőre (leíróra) és arra a perbeli személyre, aki az iratot benyújtotta, nem kell alkalmazni.
A 2008. évi XXX. törvény által a Pp.-be iktatott tanúvédelmi szabályokra tekintettel az 5. § (2) bekezdése is kiegészült egy mondattal. A törvényhez fűzött indokolás szerint indokolt a tárgyalás nyilvánosságának korlátozása akkor, ha a tanú életét, testi épségét tanúvallomása miatt veszély fenyegetné. Ellenkező esetben hiába kezelné zártan az adatait a bíróság, ha a nyilvános tárgyaláson bárki felismerhetné őt.

Az anyanyelv használatának a biztosítása

[a Pp. 6. §-ához]

A "mindenki" szót akként értjük, hogy a bíróság tagjain és a jegyzőkönyvvezetőn kívül a perben közreműködő minden más személy a magyartól eltérő anyanyelvének használatára jogosult. Ez a jog a személyeket akkor is megilleti, ha jól tudnak magyarul. A rendelkezés fő célja azonban nyilvánvalóan az, hogy a magyarul nem tudó személyt a magyarul tudóval azonos kommunikációs helyzetbe kell hozni. Eszközként szolgálja ezt a tolmács (lásd Pp. 184. §). A hivatkozott § szerint amennyiben a perben meghallgatandó személy nem beszéli a magyar nyelvet - és az általa használt nyelvben az eljáró tanács egyetlen tagja sem rendelkezik kellő jártassággal - a meghallgatás során tolmácsot kell igénybe venni. A tolmácsra nézve a törvény a szakértőkre vonatkozó szabályozást rendeli alkalmazni.
A szakfordítókra és tolmácsokra vonatkozó szabályokat a 24/1986. (VI. 26.) MT rendelet tartalmazza.
A Pp. 6. § által szabályozott anyanyelv használati jog az utóbbi években több tekintetben módosult. A Strasbourgban, 1992. november 5-én elfogadott - és hazánkban az 1999. évi XL. törvénnyel kihirdetett - Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Kartájához való csatlakozással hazánk többek között arra vállalt kötelezettséget, hogy a regionális vagy kisebbségi nyelven készült dokumentumok és bizonyítékok benyújtását lehetővé teszi, ha szükséges tolmács és fordítások segítségével is. Az eltérő nyelvhasználat e formája sem járhat a fél számára többletköltséggel. Ezt garantálja a törvény a Pp. módosított 78. § (4) bekezdése, melynek értelmében ezeket a költségeket az állam előlegezi, és viseli. Az anyanyelv használati jog körén kívül eső esetekben azonban a bíróság a Pp. 191. § (6) bek. értelmében szükség esetén elrendelheti az idegen nyelvű okirat hiteles vagy egyszerű fordításának csatolását.
A Karta 1. cikke az ún. "regionális vagy kisebbségi nyelvek" kifejezés alatt azon nyelveket érti, amelyeket valamely állam adott területén az állam olyan polgárai hagyományosan használnak, akik az állam fennmaradó népességénél számszerűen kisebb csoportot alkotnak, és amelyek különböznek ezen állam hivatalos nyelvétől/nyelveitől. Azonban ez nem foglalja magában sem az állam hivatalos nyelvének/nyelveinek dialektusait, sem a bevándorlók nyelveit. A "regionális vagy kisebbségi nyelv használatának területén" az a földrajzi körzet értendő, ahol ez a nyelv olyan számú személy kifejezési eszköze, amely indokolja a Karta által előírt különböző védelmi és ösztönző intézkedések meghozatalát. A "területhez nem köthető nyelveken" az állam polgárai által beszélt olyan nyelvek értendők, amelyek különböznek az állam lakosságának többi része által beszélt nyelvtől vagy nyelvektől, de amelyeket, bár az állam területén hagyományosan beszélik, nem lehet egy külön földrajzi körzethez kapcsolni.
A Karta 9. cikke 1.b) és d) pontok szerint az olyan igazságszolgáltatási kerületekben, ahol a regionális vagy kisebbségi nyelvet használó személyek száma az alábbi intézkedések megtételét indokolja, a részes államok e nyelvek mindegyike helyzetének megfelelően, és azzal a feltétellel, hogy a jelen bekezdés által nyújtott lehetőségek kihasználását nem minősíti a bíró az igazságszolgáltatás rendes ügymenetét akadályozónak, vállalják, hogy polgári eljárásokban:
- biztosítják, hogy az igazságszolgáltatási hatóságok, az egyik fél kérésére az eljárást a regionális vagy kisebbségi nyelveken folytassák, és/vagy
- megengedik, hogy amennyiben egy peres félnek személyesen kell megjelennie a bíróság előtt, úgy ott saját regionális vagy kisebbségi nyelvét használja anélkül, hogy az számára külön költséget jelentsen, és/vagy
- megengedik a regionális vagy kisebbségi nyelven készült dokumentumok és bizonyítékok benyújtását, ha szükséges tolmácsok és fordítások segítségével.
E rendelkezés végrehajtása, valamint a tolmácsok és a fordítások esetleges alkalmazása az érdekeltek számára nem jelenthet többletköltséget.
A Pp. 6. § (2) bek. szövege 2012. január 1-jétől módosult, a 2011. évi CLXXIX. törvény rendelkezett a hatályos jogszabályokban az Alaptörvényben bevezetett új "nemzetiségi" fogalom átvezetéséről.

A rendeltetésszerű (jóhiszemű) joggyakorlás elve

[a Pp. 8. §-ához]

A Pp. 8. §-ának összetett tartalmát két alapvető mozzanat határozza meg. Az egyik: a jóhiszemű joggyakorlás elvének kimondása. A másik: a bírságolás általános feltételeinek meghatározása.
A felek percselekményei jogszerűségén való bírósági őrködés mind a jogok, mind a kötelezettségek oldalán a perbeliekre nézve áll fent. A felek percselekményei jogszerűségén való bírósági őrködés célja - a dolog természete szerint - kevésbé a prevenció: súllyal inkább a korrekció. Megelőző jelleggel őrködik a fél percselekményeinek jogszerűsége felett a bíróság pl. akkor, amikor hiánypótlásra adja vissza a beadványt. A bíróságnak a peres eljárás jogszerűsége feletti őrködése nem korlátozódhat a felek (a beavatkozó és a képviselők) perbeli magatartására: ez az őrködési kötelezettség a polgári per minden szereplőjével szemben fennáll, sőt a tárgyalás hallgatóságának tagjaira nézve is kiterjed.
Az egyik általános a bíróságra háruló kötelezettség a megakadályozási kötelezettség. Ennek tárgya az a magatartás, amely a per elhúzására vagy/és az igazság kiderítésének meghiúsítására vezethet. A bíróság - hivatalból és megelőzési célzattal - nemcsak a perfelek irányában kell, hogy fellépjen, hanem a polgári per bármely más résztvevőjével szemben is. Reálisan látni kell azonban, hogy a bíróság a "megakadályozási kötelezettsége" módfelett csekély mértékben valósítható meg. A másik általános, a bíróságot szintén ex officio terhelő kötelezettség a figyelmeztetési kötelezettség, amelynek tárgya a perbeli jogok jóhiszemű gyakorlása. Ez történhet megelőző jelleggel (pl. adott fél pervitelének rossz tapasztalatai alapján), de legfőképpen a rosszhiszemű joggyakorlást követően. Mindkét kötelezettség ismételten is teljesítendő, a "szükséghez képest", vagyis valahányszor a Pp. elemzett szakaszában védett érdek bármelyike veszélybe kerül, vagy sérül, illetve ha fennáll a rosszhiszemű joggyakorlás veszélye, avagy az már be is következett. A figyelmeztetés lehet alakszerűtlen intézkedés, de határozatba foglalandó, ha a bíróság pénzbírságot szab ki, vagy egyéb joghátrányt alkalmaz (pl. a feleslegesen okozott költségekben marasztalja a felet).
A jóhiszemű joggyakorlás követelményével kapcsolatos figyelmeztetés terjedelmét illetően a következő véleményt rögzítette a Baranya Megyei Bíróság: »A jóhiszemű pervitelre és a rosszhiszemű pervitel következményeire történő figyelmeztetés megfelelő, ha az hangzik el a tárgyaláson, hogy a felek a perbeli jogaikat a Pp. 8. §-ban írtaknak megfelelően jóhiszeműen kötelesek gyakorolni, mert a rosszhiszemű pervitelt a bíróság pénzbírsággal és költségviseléssel sújtja. A jegyzőkönyvben elegendő annak rögzítése, hogy: "a jóhiszemű pervitelre történő kioktatás után […]"«. [1/2004. (II. 06.) kollégiumi vélemény, BDT 2004/6. sz. 45. o.].
A féllel (képviselővel) szemben a jogszabályban meghatározott esetekben kiszabható pénzbírságnak a bírósági gyakorlat szerint nem elégséges alapja pl. a személyes megjelenés elmaradása. (BH 1991.396) Ugyancsak a bírói gyakorlat szerint a pénzbírság kiszabását kizárja az a körülmény, ha a bíróság a felet nem figyelmeztette előzetesen mulasztásának hátrányos jogkövetkezményeire. (BH 1992.468) Ha a fél (képviselője) kellő időben előre bejelenti, hogy a bíróság által elrendelt peranyag szolgáltatási kötelezettségének nem tud eleget tenni, a merő kötelezettségszegés ellenére, a vétkesség hiánya miatt, pénzbírság nem szabható ki. (BH 1988.413) A perelhúzásra irányuló és ismételten jelentkező mulasztás, illetve perbeli cselekménysorozat alapot teremthet a legmagasabb összegű pénzbírság kiszabására (BH 1996.538)
A bírságot kiszabó fórum lehet a perbíróság, de a megkeresett bíróság is. A bírság alsó határa definiálatlan. A felső határ ötszázezer forint, (azonban a pertárgyértéket nem haladhatja meg). A pénzbírság összegének természetszerűleg arányban kell állnia a cselekmény súlyával, illetőleg az egyéb körülményekkel. A pénzbírság kétféle perbeli határozatban szabható ki: végzésben, illetve ítéletben. A fellebbezés ezek ellen megengedett. A pénzbírságot kiszabó végzéséhez az azt alkalmazó bíróság sem az alaki jogerő beállta előtt, sem azt követően kötve nincs, mert azt fontos okból - hivatalból, vagy kérelemre - megváltoztathatja. [Pp. 227. § (3) bek.]
A Legf. Bír. Pf. II. 23076/1995. sz. határozata (BH 1996.538) szerint "a perelhúzásra irányuló és ismételten jelentkező mulasztás, illetve perbeli cselekménysorozat alapot teremthet a legmagasabb összegű pénzbírság kiszabására". A legmagasabb bírói fórum véleménye arra utal, hogy a perelhúzás - és vélhetően a többi, a pénzbírság szankciójával sújtható tényállás - többé már nem kezelhető a korábbiakhoz hasonló elnéző módon egy olyan társadalmi jogi közegben, amelyet egyfelől a peráradat fokozódása, illetve a perek egy részének bonyolultabbá válása, másfelől a bíróság ügyfeldolgozási kapacitásának - a lényeget tekintve - stagnálása is jellemez. A hivatkozott eseti döntés fontos sajátossága még, hogy a bíróság - az adott ügyben - a többszörös perelhúzó magatartás szankciójaként egyetlen esetben alkalmazta a pénzbírságot. Ily módon elejét veheti talán mindannak, hogy a per futamideje a félnek (képviselőjének) felróható okból meghosszabbodjék, mind pedig annak, hogy - mintegy a tűrőképességének végső határáig jutva - a bíróság a pénzbírság legmagasabb összegét rója ki. Az idézett jogesetben figyelemreméltó, miszerint a fél és képviselője bírságolására külön-külön is sor került az elsőfokú eljárásban, s ezt a szankcionálási módot a Legfelsőbb Bíróság a konkrét ügyben helyesnek találta.
A Fővárosi Bíróság szerint a törvény "az indokolatlan késedelmet rendeli szankcionálni. A késedelem akkor indokolatlan, ha a fél előzetesen nem jelzi a bíróság felé a határidő betartását akadályozó körülményeket. Ha az indokolatlan késedelem miatt a tárgyalási határnapot el kell halasztani, megvalósul a szankció kiszabásának másik feltétele, a per befejezésének késedelme. A szankció alkalmazásának ezen feltételek megléte esetén is csak akkor van helye, ha a bíróság előzetesen figyelmeztette a felet a rosszhiszemű pervitel következményeire." [Fővárosi Bíróság 1. Gkf. 75.076/2005., BDT 2006/5. szám, 51−52. o.]
A Fővárosi Ítélőtábla a 9. PKK 25079/2007/2. sz. határozatában arra a következtetésre jutott, hogy "amennyiben a fél eljárási jogait nem jóhiszeműen gyakorolva azért terjeszt elő keresetkiterjesztést, hogy ezáltal a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező, illetve a kijelölt bíróság eljárását ellehetetlenítse, a kizárás tárgyában határozó bíróságnak minden eszközt igénybe kell venni ahhoz, hogy - az eljárás ésszerű határidőn belül történő befejezéséhez való alapjog biztosítása érdekében - a feleket eljárási jogaik jóhiszemű gyakorlására szorítsa." A fentiekre tekintettel az ítélőtábla - előzetes figyelmeztetést követően - a jóhiszeműség elvét sértő féllel szemben pénzbírságot szabott ki. A Fővárosi Ítélőtábla fellebbezéssel megtámadott ezen végzését a Legfelsőbb Bíróság helybenhagyta. [BDT 2007/10. o.]

A szóbeliség elve

A szóbeliség elvét mint a modern polgári perrendtartások jellegzetes princípiumát a Pp. I. fejezete ugyan nem nevesíti, de a Pp. egészének és egyes konkrét szabályainak áttekintése során kitűnik, hogy a magyar szabályozás is alapvetően a szóbeliségre épül. "A szóbeliség elve ugyanakkor nem abszolút értékű és nem jelent kizárólagosságot. A szóbeliség mellett kisegítő jelleggel az írásbeli forma is megtalálható. Ahol a törvény elsősorban célszerűségi okokból követeli meg, ott is lehetőség van az eljárási cselekmény szóban történő megvalósítására." (Kengyel Miklós: A magyar polgári eljárásjog, Osiris, Budapest 2005. 88. o.)
A Pp. 94. § (1) bek. lehetőséget ad arra, hogy a keresetet, valamint a per megindítását megelőző kérelmet az ügyvéd által nem képviselt fél bármely helyi bíróságnál vagy a perre illetékes törvényszéknél is jegyzőkönyvbe mondhatja. A (4) bek. szerint a folyamatban levő perben szóbeli kérelmeket - feltéve, hogy a törvény másként nem rendelkezik - jegyzőkönyvbe mondani a perbíróság, továbbá a fél lakóhelye vagy munkahelye szerint illetékes helyi bíróság előtt lehet.
A szóbeliség elvének érvényesülése aszerint ítélhető meg, hogy a felek által a tárgyaláson szóban előadottak teszik-e ki a peranyagot, amelyre a bíróság a döntését alapozhatja.

A közvetlenség elve

A közvetlenség elvére is igaz a - szóbeliség elvénél megfogalmazott tétel - miszerint az I. fejezetbeli deklarálása ugyan elmaradt, de a Pp. egyes rendelkezéseiből kiolvasható módon jelen van és meghatározó szerepet játszik. A közvetlenség elve a gyakorlatban a bizonyításfelvétel során jut a fő jelentőségéhez, a bíró személyes benyomásszerzését lehetővé téve. A közvetlenség elvének központi értéke nemcsak a nyilvánosság és szóbeliség elvével való összjátékából adódik, hanem a szabad bizonyítás elvéhez kapcsolódóan betöltött komplementer szerepéből is. "Feszült viszonyban" van ellenben a pergazdaságosság elvével, valamint a jelenlegi magyar perjogtudományban nem nevesített, de egyes külföldi jogok (pl. osztrák perjog) által kiemelten kezelt koncentráció elvével is.
A bíróság csak az általa közvetlenül észlelt tényekre és az általa közvetlenül megvizsgált bizonyítási eszközökből következő bizonyítékokra alapozhatja a döntéshozatalát. Ez a közvetlen észlelés azonban "feltételezi azt, hogy a bizonyító eszköz a bíróság előtt van úgy, hogy annak érzéki megfigyelése a bíróság részéről lehetséges". (Magyary Géza: A magyar polgári peres eljárás alaptanai. Franklin, Budapest 1898. 237. o.)
A közvetlenség elvét perökonómiai megfontolásból töri át néhány esetben a törvény [lásd 176., 188., 194., 201-202. §)
A jogi képviselővel eljáró félnek nincs alanyi joga arra, hogy a felülvizsgálati tárgyaláson személyesen nyilatkozhasson. Ennek megtagadása a közvetlenség elvét nem sérti. [Kúria Pfv. IV. 22.037/2011. II., Bírósági Határozatok 2012/8. sz.]

Az ügyész feladatai a polgári perben

[a Pp. 9. §-ához]

Az 1/1994. (I. 7.) AB határozat nyomán született 1995. évi LX. törvény után az ügyész általános felhatalmazása a keresetindítást illetően ugyan megmaradt, de előfeltételéül szabatott, hogy a jogosult a jogainak védelmére - bármely okból - ne legyen képes. Az Alkotmánybíróság említett határozata megsemmisítette az ügyész általános fellépési jogát is. A hatályos jogi szabályozás alapján az ügyészi perindítás két típusát kell elkülönítenünk, egyfelől azt az esetet, amikor a perindítási jog külön törvényi felhatalmazáson alapszik, másfelől az ügyész már említett általános keresetindítási jogosultságát, amelyet a fenti korlátozáson túl a - 1999. évi CX. törvény hatálybalépése óta - a felek rendelkezési jogának tiszteletben tartására irányuló kötelezettség a korábbiaknál még szűkebb keretek közé szorított.
Az ügyészi keresetindítás esetében az érintett személyek perbeli állását a keresettel elérni kívánt jogvédelem tárgya határozza meg. Ha az ügyész nem egyedileg meghatározható személyek jogainak, hanem a közérdek védelmében indít keresetet, mindazokat köteles perbe vonni, akiknek a jogaira és kötelezettségeire a kereseti kérelem esetleges teljesítésének a hatálya kiterjed. Ebben az esetben a felperesi oldalon pertársaság nem állhat fenn. Amennyiben az ügyész a keresetet meghatározott jogképes személy vagy személyek polgári jogviszonyá-ból eredő jogvédelme érdekében indítja, a jogszabályban meghatározott kivételekkel a jogvédelemmel érintett fél eljárási jogai illetik meg, míg a jogvédelemre szoruló személy a perben jogot érvényesítő félként az ügyész pertársaként vesz részt. Az érvénytelen bejegyzés törlése iránt külön jogszabály által lehetővé tett ügyészi kereset egy másképpen ki nem küszöbölhető érdek-, illetve jogsérelem elhárítása szolgálja. Az Inytv. alapján perindításra jogosult ügyész az eredeti ingatlan-nyilvántartási állapot helyreállítását akkor is alappal kérheti, ha az ingatlan-nyilvántartásba visszajegyzendő jogosult időközben meghalt (Fővárosi Ítélőtábla 9. Pf. 21.108/2013/5., BDT 2014/9. sz. 57. o.).
A Pp. 9. § (1) bek. utolsó mondata értelmében nem indíthat az ügyész keresetet olyan jog iránt, amelyet csak jogszabályban meghatározott személy vagy szervezet érvényesíthet. Ide tartozik pl. a házassági bontóper és az apaság megállapítása iránti per.
A felek rendelkezési jogainak tiszteletben tartásával kapcsolatosan ad iránymutatást az ügyész magánjogi tevékenységéről szóló 7/1996. (Ü.K.) LÜ utasítás 21. §-a. Eszerint ha valamely percselekményhez a felek kölcsönös megegyezésére, közös kérelmére vagy az alperes hozzájárulására van szükség [Pp. 137. § (1) bekezdés a) pont, 157. § f) pont, 160. § stb.], az ügyész hozzájáruló nyilatkozatát csak közérdekből, vagy más személy törvényes érdekének védelme céljából tagadhatja meg. Ugyanilyen okból emelheti fel a felperes keresetét, illetőleg az alperes viszontkeresetét. Ha a felek a jogvitát egyezséggel kívánják befejezni, az egyezség jóváhagyását az ügyész csak akkor ellenezheti, ha az egyezség nem felel meg a jogszabályoknak. Ennek elbírálásánál azonban tekintettel kell lenni arra is, hogy a felek jogaikról, vagy annak egy részéről lemondhatnak az egyezségben.
Tekintettel arra, hogy a per folyamán is előállhat olyan helyzet, hogy a jogosult jogainak védelmére képtelenné válik (pl. a személyesen eljáró felperes súlyos balesetet szenvedett.), az ún. fellépés joga módot ad az ügyész számára az eljárásban való részvételre. A Pp. VI. novellájaként ismert 1995. évi LX. törvény indokolása szemléletesen világít rá ez utóbbi jogintézmény természetére: »Az ügyész perbeli fellépése ugyanis nem tekinthető [...] önálló jogosítványnak, hanem az pusztán a perindítási jog "dinamikus mozzanata", azaz egy már megindult perben való részvétel ugyanazon megfontolás alapján, amely a konkrét esetben a keresetindítási jogot is megalapozta volna.« A fellépésre a folyamatban levő per bármely szakaszában sor kerülhet.
A bíróság fellépés végett azt az ügyészt értesíti, aki területileg illetékes. Az értesítés ténybeli alapját a "per adatai" szolgáltatják, azaz egy folyamatban lévő, ítéleti bizonyossággal nem kiértékelt per adatai. Értesítésre akkor kerül sor, ha a Pp. 9. § (2) bekezdésben írt feltételek fennállni látszanak. A bíróság az ügyészt a szükséges tényekkel, adatokkal tartozik ellátni.
Az ügyész magánjogi tevékenységéről szóló 7/1996. (Ü.K.) LÜ utasítás 8. § (1) bekezdése a természetes személy javára akkor látja indokoltnak a keresetindítást, ha személyi körülményei vagy más ok miatt az alapvető jogait érintő pert maga nem tudja megindítani, vagy igényének érvényesítése nagyobb nehézségbe ütközik. Az ügyész az eset összes körülményeit és a helyi viszonyokat is mérlegelve bírálja el, hogy a keresetindítás törvényi feltétele megvan-e. A keresetindítás okait az ügyészségi házi iratoknál fel kell jegyezni.
A jogvédelmi képtelenség oka közömbös (az lehet pl. idős kor, meggyengült szellemi, illetve testi állapot stb.), ámde ezen okot az ügyész mindenkor konkrétan tartozik megvizsgálni. A jogvédelmi képtelenség mindenekelőtt az anyagi jogi jogosultnak a perindításra való képtelenségét jelenti, amiből következik, hogy ez a képtelenség a peres ügy vitelére nézve is fennáll. Bár az anyagi jogi jogosultnak az ügyészhez intézett, őt perindításra felkérő nyilatkozata elvileg nem feltétele az ügyészi perindításnak, de megnyugtató, ha ez rendelkezésre áll.
A bíróság az ügyészi perindítás motívumainak helyességét, fennálltát nem vizsgálhatja felül. A jogvédelmi képtelenségre alapított ügyészi perindítás joghatása, hogy az anyagi jogi jogosult az ügyész pertársa lesz. A felperesi ügyész és pertársa (az anyagi jogi jogosult) közötti viszonyra a Pp. 64. § (3) bekezdése az irányadó.
Az ügyész mint felperes jogállásának jogosulti oldala - az általános perindítási jogosultság alapján indított perben - lényegében ugyanolyan, mint bármely felperesé, kivéve az ún. rendelkező cselekményeket (joglemondás, egyezség, jogelismerés).
Az ügyész itt valójában a "processzuális fél" szerepét tölti be, a per kimenetele nyilvánvalóan nem az ő anyagi jogait érinti, hanem a vitában érdekelt félét (az anyagi jog jogosultjáét, azaz a materiális perfélét). Az ügyésznek így tehát eljárási jogai azonosak csak. "Az ügyésznek a polgári perben […] általánosságban ugyanazok a jogai és kötelezettségei vannak, mint bármely - megfelelő perbeli pozícióban szereplő - félnek. […] Az ügyész és a vitában érdekelt fél perbeli egyenjogúsága azonban csak processzuális oldalról nézve minősülnek teljesnek. A magyar törvény természetszerűleg figyelemmel van arra, hogy az ügyész a perben általa érvényesített jognak nem jogosultja anyagi jogi értelemben; ezen alapszik az a szabály, amely megvonja az ügyésztől az anyagi jogi jellegű rendelkező cselekmények (egyezségkötés, jogról való lemondás, jog elismerése) megtételének jogát." (Névai László: Az ügyész szerepe a polgári eljárásban Magyarországon. Jogtudományi Közlöny 1973/12. 626, 630. o.)
A "saját jogán" (külön törvényi felhatalmazás) alapján pert indító ügyész jogállása a fentiektől eltérően alakul. Ekkor az ügyész a fél jogait gyakorolja. Ugyanez jellemzi a helyzetét, amennyiben a pert törvényi felhatalmazás alapján ellene indítják.
A Pp. 147. § alapján tulajdonképpen nem zárható ki annak lehetősége sem, hogy az ügyész a perben az ellene indított viszontkereset nyomán válik alperessé.
Még ma is fennállanak egyes ügyészi "különjogok": A Pp. 76. § (4) bek. szerint az ügyészt, valamint a külön jogszabállyal erre feljogosított szervezetet költségek előlegezésére nem lehet kötelezni, hanem a költségmentesség engedélyezése esetében irányadó szabályokat kell megfelelően alkalmazni. (2008. január 1-jétől a költségfeljegyzési jogra irányadó szabályok lesznek ilyen esetben alkalmazandók.) A Pp. 78. § (3) bek. értelmében pedig ha a bíróság az ügyész, illetőleg a külön jogszabállyal erre feljogosított személy vagy szervezet keresetét elutasította, a perköltségek megfizetésére az államot kell kötelezni.
A Debreceni Ítélőtábla egyik − természeti kárral kapcsolatos − ügyében e szabályra hivatkozással az elsőfokú ítélet fellebbezett részét részben megváltoztatta, és a perköltség megfizetésére az államot kötelezte. Az elsőfokú bíróság ítélete ugyanis a felperes főügyészséget kötelezte, hogy fizessen meg az alperes javára 100 000 Ft perköltséget. [Debreceni Ítélőtábla Pf. II. 20.137/2006/4.]
A materiális perfél vonatkozásában - tekintve, hogy a per az ő anyagi jogaira van kihatással - a Pp. a következő rendelkezéseket tartalmazza.
- Az, akinek igénye érvényesítése céljából az ügyész, illetve a külön jogszabállyal erre feljogosított személy vagy szervezet pert indított, a perben félként vesz részt. A más által indított perbe az, aki a per megindítására külön jogszabály alapján, illetve a Pp. 51. § a), b) pontjai alapján maga is jogosult lett volna, a felperes pertársaként az elsőfokú ítélet meghozatalát megelőző tárgyalás berekesztéséig perbe léphet. Ha a pertársak perbeli cselekményei vagy előadásai egymástól eltérnek - az 51. § b) pontjára tekintettel történő perbelépés esetét kivéve - a bíróság azokat a per egyéb adatait is figyelembe véve bírálja el. [Pp. 64. § (3) bek.]
- A bíróság a per tárgyalására megidézi azt, akinek igénye érvényesítése iránt az ügyész, illetve külön jogszabállyal erre feljogosított személy vagy szervezet pert indított. [Pp. 126. § (1) bek.]
- Kézbesítés útján kell közölni az eljárás során hozott minden határozatot azzal a személlyel, akinek érdekében az ügyész, illetőleg a külön jogszabállyal erre feljogosított személy vagy szervezet az eljárást megindította. [Pp. 219. § (1) bek.]
Az ügyész által indított perben hozott határozat anyagi jogerejét illetően a Pp. több helyen tartalmaz külön rendelkezéseket. Ennek különös jelentőségét az adja, hogy a "materiális" és a "processzuális" perfél személye elválik, ahogyan ez a fentiekben már kifejtésre került. A Pp. 229. §-a szerint a keresettel érvényesített jog tárgyában hozott ítélet jogereje kizárja, hogy ugyanabból a tényalapból származó ugyanazon jog iránt ugyanazok a felek - ideértve azok jogutódait is - egymás ellen új keresetet indíthassanak, vagy az ítéletben már elbírált jogot egymással szemben egyébként vitássá tehessék (anyagi jogerő). Ezt a rendelkezést abban az esetben is alkalmazni kell, ha a perben nem a fél, hanem az érdekében eljáró ügyész keresete alapján hozott a bíróság ítéletet, feltéve, hogy a fél részére az ítéletet szabályszerűen kézbesítették, és az a Pp. 228. §-a értelmében vele szemben is jogerőre emelkedett. Amennyiben az anyagi jogerő beállta ellenére újabb keresetet terjesztenének elő, ez - tényalap-, jog- és félazonosság esetén - a Pp. 130. §-ban foglaltaknak megfelelően a keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasításához vezet. Ennek azonban előfeltétele, hogy az ügyész által indított perben az ítéletet annak a félnek is kézbesítették, akinek jogát a perben érvényesítették, és az vele szemben is jogerőre emelkedett (228. §).
Az ügyészt külön törvény más jogosultak mellett is felhatalmazhatja a perindításra, illetőleg egyes esetekben kizárólagossá is teheti az ügyész keresetindítási jogát. Az előbbire nézve példaként említhetjük az alábbi eseteket. Az új Ptk. 4:6. § (1) bekezdése szerint pl. ha a házasság létezése vagy nemlétezése közigazgatási hatósági eljárásban nem tisztázható, a házasság létezésének vagy nemlétezésének megállapítása iránt bármelyik házastárs, az ügyész vagy az jogosult pert indítani, akinek a megállapításhoz jogi érdeke fűződik. A 4:16. § (2) bekezdése alapján pedig a házasságkötéskor fennállt cselekvőképtelen állapot miatt az a házastárs jogosult érvénytelenítési per indítására, aki a házasságkötéskor cselekvőképtelen állapotban volt. A pert a cselekvőképtelen állapot megszűnése után hat hónapon belül lehet megindítani attól a naptól kezdődően, amikor a házastárs a cselekvőképességét visszanyerte. Ha a házastárs a cselekvőképességének visszanyerése előtt meghalt, a házastárs halálától számított hat hónapon belül a házasság érvénytelenségének megállapítása iránt az ügyész indíthat pert. A 4:193. § (1) bekezdése értelmében a szülői felügyelet megszüntetése iránt a másik szülő, visszaállítása iránt bármelyik szülő indíthat pert. Mindkét esetben perindításra jogosult a gyermek, a gyámhatóság és az ügyész is.
A lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról szóló 2011. évi CCVI. törvény 9/C. §-a szerint az ügyésznek a vallási tevékenységet végző szervezet működése felett gyakorolt törvényességi ellenőrzése kizárólag a vallási tevékenységet végző szervezet ugyanezen törvény 6. § (4) és (5) bekezdésének megfelelő működésének ellenőrzésére terjed ki. Ha az e feltételek szerinti működés az ügyész önkéntes teljesítésre történő felhívása alapján sem biztosítható, az ügyész pert indít a vallási tevékenységet végző szervezettel szemben. A bíróság a vallási tevékenységet végző szervezetet az ügyész keresete alapján a) a működés törvényességének helyreállítására kötelezi, ennek elmaradása esetén megszünteti, vagy b) feloszlatja, ha a vallási tevékenységet végző szervezet működése az Alkotmánybíróság elvi véleménye alapján az Alaptörvénybe ütközik. Az ügyészségről szóló 2011. évi CLXIII. törvény 28. § (1)-(5) bekezdései értelmében az ügyészt törvényben meghatározott jogi személyek, jogi személyiséggel nem rendelkező más szervezetek (a továbbiakban együtt: jogi személy) közhiteles nyilvántartásba vételét (bejegyzését), törlését elrendelő, valamint a nyilvántartásba bejegyzett adatok változásával kapcsolatban hozott bírósági határozattal (hatósági döntéssel) szemben jogorvoslati vagy perindítási jog illeti meg. Ha a közhiteles nyilvántartás adata törvénysértő, vagy utóbb törvénysértővé vált, az ügyész - törvényben meghatározott feltételek alapján - az adat törlését, kijavítását, megváltoztatását kezdeményezheti. Ha törvény alapján az ügyész jogi személy működésének törvényességét ellenőrizheti, a jogi személy nyilvántartásba vételéről (bejegyzéséről), illetve nyilvántartási adataiban elrendelt változásról rendelkező bírósági határozatot (hatósági döntést) az ügyésszel közölni kell. Ha jogi személy működésének törvényessége felett bíróság, közigazgatási hatóság, vagy bíróságon kívüli más jogalkalmazó szerv gyakorol törvényességi felügyeletet, az ügyész - törvényben meghatározott feltételek alapján - törvényességi felügyeleti eljárást kezdeményezhet. Törvény felhatalmazása alapján az ügyész a jogi személy feloszlatása, megszüntetése vagy a törvényes működés helyreállítása érdekében pert indít, ha a tudomására jutott súlyos jogszabálysértés, illetve más adat vagy körülmény folytán alappal tehető fel, hogy a jogi személy a működését beszüntette, illetve Alaptörvényt vagy jogszabályt sértő tevékenységet folytat. Ha törvény kifejezetten nem zárja ki, az ügyész pert indít akkor is, ha a jogszabálysértés a jogi személy törvényes működését veszélyezteti. A működés beszüntetése, illetve folyamatos törvénysértés esetét kivéve a pert megelőző felhívásra az ügyész tudomásra jutásától számított 6 hónapon belül, de legfeljebb az arra okot adó körülmény bekövetkezését követő 3 éven belül kerülhet sor.
A fogyasztóvédelemről szóló 1997. évi CLV. törvény 39. § (1) bekezdése értelmében a fogyasztók széles, személyében nem ismert, de a jogsértés körülményei alapján meghatározható körét érintő vagy jelentős nagyságú hátrányt okozó, jogszabályba ütköző tevékenység esetén az ügyész a perindításra jogosultak egyike.
A cégnyilvánosságról, a bírósági cégeljárásról és a végelszámolásról szóló 2006. évi V. törvény 65. § (1) bekezdése értelmében az ügyész is rendelkezik perindítási jogosultsággal a cégbejegyzést (változásbejegyzést) elrendelő végzés hatályon kívül helyezése iránti perben. A végzés vagy az annak meghozatala alapjául szolgáló iratok jogszabályba ütközése miatt az ügyész, valamint az, akire a végzés rendelkezést tartalmaz - a rendelkezés őt érintő részére vonatkozóan - pert indíthat a cég ellen a végzés hatályon kívül helyezése iránt a cég székhelye szerint illetékes törvényszék előtt. A törvény 69. § (1) bekezdésében szabályozott a cégalapítás érvénytelenségének megállapítása iránti perben is a perindításra jogosultak között említi az ügyészt: A cég bejegyzését követően a cég alapítása érvénytelenségének megállapítása iránt a cég ellen a cég bejegyzését elrendelő végzés Cégközlönyben történő közzétételétől számított hat hónapos jogvesztő határidőn belül a cég székhelye szerint illetékes törvényszék előtt indítható per. A perindításra az ügyész, illetve az jogosult, aki jogi érdekét valószínűsíti.
A mező- és erdőgazdasági földek forgalmáról szóló 2013. évi CXXII. törvény 60. § (2) bekezdése alapján a föld tulajdonjogának, illetve földhasználati jogosultság megszerzésére irányuló szerződés vagy szerződési kikötés semmisségének megállapítása iránt az ügyész pert indíthat.
Az alternatív ügyész perindítási jogosultság jelen van olyan napjainkban dinamikusan fejlődő jogterületeken is, mint a környezet- és állatvédelem. A környezet védelmének általános szabályairól szóló 1995. évi LIII. törvény 109. § (2) bek. szerint a környezeti veszélyeztetés esetén az ügyész is jogosult keresetet indítani a tevékenységtől való eltiltás, illetőleg a környezetveszélyeztető tevékenységgel okozott kár megtérítése iránt. Az állatok védelméről és kíméletéről szóló 1998. évi XXVIII. törvény 44. § (2) bekezdése szerint az állatok kíméletére és védelmére vonatkozó jogszabályok megsértése esetén az ügyész is jogosult keresetet indítani a tevékenységtől való eltiltás, illetőleg a tevékenységgel okozott kár megtérítése iránt. Az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló 2003. évi CXXV. törvény 20. §-a alapján az egyenlő bánásmód követelményének megsértése miatt bíróság előtt személyiségi jogi pert, valamint munkaügyi pert indíthat az ügyész, a hatóság, civil és érdek-képviseleti szervezet, ha az egyenlő bánásmód követelményének megsértése vagy annak közvetlen veszélye olyan tulajdonságon alapult, amely az egyes ember személyiségének lényegi vonása, és a jogsértés vagy annak közvetlen veszélye személyek pontosan meg nem határozható, nagyobb csoportját érinti. A nemdohányzók védelméről és a dohánytermékek fogyasztásának forgalmazásának egyes szabályairól szóló 1999. évi XLII. törvény 7/B. §-a kimondja, hogy az ellen, akinek e törvénybe ütköző tevékenysége a lakosság széles körét érinti vagy jelentős népegészségügyi érdeksérelmet okoz, az egészségügyi államigazgatási szerv, az egészségvédelmi érdekek képviseletét ellátó civil szervezet vagy az ügyész pert indíthat a lakosság széles körének védelme, illetőleg a jelentős népegészségügyi érdeksérelem kiküszöbölése érdekében. Ilyen per akkor is indítható, ha a sérelmet szenvedettek személye nem állapítható meg. A kereset a jogsértés bekövetkezését követő egy éven belül nyújtható be. Az ingatlan-nyilvántartásról szóló 1997. évi CXLI. törvény 62. §-a értelmében keresettel kérheti a bíróságtól a) a bejegyzés törlését és az eredeti állapot visszaállítását aa) érvénytelenség címén az, akinek nyilvántartott jogát a bejegyzés sérti, továbbá az ügyész, ab) a felszámoló és a hitelező a csődeljárásról és a felszámolási eljárásról szóló törvény 40. §-ában meghatározott esetekben, c) a bejegyzés törlését az az érdekelt, aki bizonyítja, hogy a bejegyzett jog elévült vagy megszűnt, illetőleg a nyilvántartott tény megváltozott, d) a bejegyzés kiigazítását az, aki a téves bejegyzés folytán sérelmet szenvedett.
Az ügyész polgári eljárásbeli részvételével kapcsolatos költség előlegezésének és viselésének részletes szabályait a közigazgatási és igazságügyi miniszter 35/2012. (VIII. 15.) KIM rendelete tartalmazza. A rendelet hatálya alá azok az esetek tartoznak, ha törvény rendelkezése alapján az ügyész pervesztessége esetén az állam köteles megfizetni a perköltséget vagy annak egy részét (ideértve az ügyésznek a polgári nemperes eljárásokban történő részvételének esetét is). A polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény 76. § (4) bekezdésének megfelelően a bíróság az ügyésznek a felmerült költség előlegezésére történő kötelezését mellőzve, a költségmentesség alkalmazásáról a bírósági eljárásban című 6/1986. (VI. 26.) IM rendelet 12. és 12/A. §-a szerint intézkedik a költség előlegezése érdekében. Amennyiben a perköltség megfizetésére az államot kötelezték, a) a bírósági gazdasági hivatal által előlegezett költséget az állam viseli, b) az ellenfél javára megítélt perköltséget az ügyben első fokon eljárt bíróság székhelye szerint illetékes bírósági gazdasági hivatal fizeti meg a jogosultnak.

II. fejezet

Bíróságok

Eljáró bíróságok

[a Pp. 10. §-ához]

Az új bírósági rendszerben a járásbíróságok és a kerületi bíróságok (a továbbiakban: együtt járásbíróság), az egyesített közigazgatási és munkaügyi bíróságok, továbbá a törvényszékek, valamint a Kúria látja el az ítélkezési tevékenységet. A Kúria illetékességi területe az ország egész területére kiterjed. A járásbíróság és a közigazgatási és munkaügyi bíróság székhelye a kerületi bíróságok kivételével, amelyeknek székhelye Budapest az elnevezésében megjelölt település. A törvényszékek székhelyét a bíróságok elnevezéséről, székhelyéről és illetékességi területének meghatározásáról szóló 2010. évi CLXXXIV. törvény mellékletei tartalmazzák.
A törvény által meghatározott ügyekben első fokon a fent hivatkozott törvény 3. számú mellékletében kijelölt törvényszékeken az ott meghatározott illetékességi területen - katonai tanácsok - járnak el. A katonai tanácsok által első fokon elbírált ügyekben másodfokon a Fővárosi Ítélőtábla tanácsa jár el.
A másodfokú bíróság tevékenysége azonban nem merül ki a fellebbezések elbírálásában, a Pp. egyéb feladatokat is bíz a másodfokú bíróságra, nevezetesen a másodfokú bíróság dönt egyes esetekben a bírák kizárása [18. § (1)-(2) bek.], továbbá az eljáró bíróság kijelölése [45. § (2) bek.] tárgyában, végül a fellebbezési határidő elmulasztásával kapcsolatos igazolási kérelem felől [109. § (1) bek.].
A helyi bíróságok és a Legfelsőbb Bíróság túlzott munkaterhének csökkentése érdekében a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997. LXVI. törvény a bíróságok szervezetébe beiktatta és az eljárásjog rendszerébe integrálta a kizárólag jogorvoslati fórumként működő ítélőtáblákat. Magyarországon az 1890-ben elfogadott XXV. törvénycikk alapján 11 ítélőtáblát hoztak létre, 1945-ig ténylegesen Debrecenben, Győrben, Pécsett, Szegeden és Budapesten működött ítélőtábla.
Az új ítélőtáblák létrehozására két lépcsőben került volna sor: három ítélőtábla 1999. január 1-jén kezdte volna meg működését, Budapesten, Szegeden és Pécsett, további kettő pedig legkésőbb 2003. január 1-jéig. Az 1998. évi LXXI. tv. azonban bizonytalan időre elhalasztotta az ítélőtáblák felállítását.
A tervezett öt ítélőtábla felállítására részben a bírósági eljárások gyorsítása, illetve a Legfelsőbb Bíróság munkaterhének csökkentése érdekében került volna sor. 1999. december 7-én azonban az Országgyűlés elfogadta az 1999. évi CX. törvényt "Az Országos Ítélőtábla székhelyének és illetékességi területének megállapításáról, valamint az igazságszolgáltatás működését érintő egyes törvények módosításáról". E törvény - lényegesen módosítva a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény egyes rendelkezéseit, elsődlegesen azt a célt tartja szem előtt, hogy a helyi bíróságok munkaterhét csökkentse, megszüntesse azt az állapotot, hogy a Legfelsőbb Bíróság elsődlegesen fellebbezési fórumként működjön és a fellebbezési eljárás során hozott határozatait a felülvizsgálati eljárásban maga vizsgálja felül. E koncepció realizálása mellett a költségek csökkentése érdekében az az álláspont született, hogy elég a húsz régió (19 megye, főváros) fellebbezési ügyeinek elbírálására a tervezett öt ítélőtábla helyett egyetlen Országos Ítélőtábla felállítása.
Az Alkotmánybíróság azonban alkotmánysértőnek minősítette az 1999. évi CX. törvénynek azt a rendelkezését, amely az alkotmány szövegével ellentétben nem több, hanem csak egy Ítélőtábla létrehozásáról rendelkezik az ország egész területére kiterjedő illetékességgel. Erre tekintettel az Országgyűlés mulasztásban megnyilvánuló alkotmánysértését állapította meg és felhívta, hogy az alkotmányellenes helyzetet 2002. december 31-e napjáig szüntesse meg.
A 2002. évi XXII. törvény az Alkotmánybíróság felhívásának megfelelően 2003. január 1. napjától három, 2004. július 1. napjától pedig további két Ítélőtábla felállításáról rendelkezik. A fenti törvény, amely - az Ítélőtáblák és a fellebbviteli ügyészi szervek székhelyének és illetékességi területének megállapításáról szól - Ítélőtáblák létrehozását rendeli el a fővárosban, Szegeden és Pécsett, mely bíróságok 2003. január 1. napjával állnak fel és 2003. július 1. napjával kezdik meg tényleges működésüket. 2004. július 1. napjától áll fel a Debreceni és Győri Ítélőtábla, mely tényleges működését 2005. január 1. napjától kezdi meg.
Az Ítélőtáblák - a 2003. július 1. napjával hatályba lépő rendelkezések értelmében másodfokon járnak el és elbírálják, a törvényszékekhez, illetve Fővárosi Törvényszékhez tartozó ügyekben hozott határozatok ellen, valamint az e bíróságok másodfokú eljárásában hozott olyan végzések elleni fellebbezéseket, amelyek ellen az elsőfokú eljárásban való meghozataluk esetén fellebbezésnek van helye.
2011. év végén végrehajtott reform eredményeként a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvény (a továbbiakban: Bszi.) alapján 2013. január 1-jétől a helyi bíróságok jogutódjaként a járásbíróságok, a munkaügyi bíróságok, mint külön bíróságok jogutódjaként a közigazgatási és munkaügyi bíróságok kezdték meg működésüket. A törvény valamennyi hatályos rendelkezésében a helyi bíróság elnevezése helyett a járásbíróság, illetőleg a közigazgatási peres vagy nemperes eljárásokban, valamint a munkaügyi bíróság elnevezésben a közigazgatási és munkaügyi bíróság alkalmazandó. A korábbi törvényszéki hatáskör helyett a közigazgatási perek hasonlóan a munkaügyi perekhez elsőfokú járásbírósági szinten működő bíróságok lettek.
A járási (fővárosi, kerületi) hivatalokról szóló 218/2012. (VIII. 13.) Korm.rendelet rendelkezése szerint a fővárosban a kerületi hivatalok változatlan formában működnek, a fővárosi kerületi bíróságok változatlan elnevezéssel működnek járásbíróságként. A bíróságok elnevezéséről, székhelyéről és illetékességi területének meghatározásáról szóló 2010. CLXXXIV. törvényben foglaltak szerint a fővárosi kerületi bíróságokon kívül 105 járásbíróság működik. A fent hivatkozott Korm.rendelet a fővárosi kerületeken kívül összesen 175. járást hozott létre, tehát több járás jött létre, mint amennyi járásbíróság jelenleg működik, azonban a helyi, illetőleg a járásbíróság számának emelését törvényalkotó nem tartotta indokoltnak. A törvény nem változtat az alapszintű bíróságok számán túl, azok székhelyén, illetékességi területén sem, azonban a fővárosi kerületi bíróságokon kívül - a bíróságok elnevezését - a Bszi.-ben foglaltak szerint járásbíróságra módosította akként, hogy a bíróság székhelyéül szolgáló település nevéből és a járásbíróság megnevezéséből tevődik össze a bíróság tényleges elnevezése.
A közigazgatási és munkaügyi bíróságot a munkaügyi bírósággal egy szervezeti egységgel működtetve hozza létre a törvény, ennek megfelelően megyénként, illetőleg a fővárosban egy közigazgatási és munkaügyi bíróság működik a törvényszék székhelyén (kivéve a salgótarjáni közigazgatási és munkaügyi bíróságot, amely nem a törvényszék székhelyén működik). A munkaügyi bíróságokkal való intézményi egyesülés révén a közigazgatási ügyben első fokon eljáró bíróságok külön bíróságként fognak működni a munkaügyi bíróságokkal együtt. Ezzel egyidejűleg egy szervezetben működő két bíróság a munkaügyi és közigazgatási bíróság jogorvoslati fóruma is egységesül, mindkét bíróság által első fokon elbírált ügyek másodfokon a törvényszék hatáskörébe tartoznak. Az újonnan létrejövő külön bíróságok regionális szakmai testületeiként felálló közigazgatási és munkaügyi regionális kollégiumok mozdítják elő az egységes jogalkalmazást és az igazgatási tekintetbe vett elkülönüléssel párhuzamosan lehetővé fogják tenni a külön bíróságként való működést megalapozó speciális ágazati igényeknek megfelelő szakmai elkülönülést is. A törvény a fővárosban működő közigazgatási és munkaügyi bírák jelentős létszámára tekintettel önálló közigazgatási és munkaügyi regionális kollégiumot hoz létre a fővárosban és e mellett további öt közigazgatási és regionális kollégium kezdi meg a működését az ország egyéb területein törekedve, hogy a regionális kollégiumok tagjainak száma közel azonos legyen.
Még a korábbi szabályozás szerint a közigazgatási ügyekben eljáró bíróságok a megyei (törvényszéki) szinten működtek, addig a munkaügyi bíróságok önálló bíróságként a helyi bíróságok (járásbíróságok) szintjén. A 2012. évi CCXI. törvény, amely elnevezése szerint "az egyes igazságügyi tárgyú törvények módosításáról szóló törvény a közigazgatási és munkaügyi bíróságokat egyesítette és a járásbírósági szinten első fokon ítélkező egységes bíróságként szervezte meg. A közigazgatási és munkaügyi bíróságok hatáskörébe tartoznak a közigazgatási perek (Pp. XX. fejezet) valamint a munkaviszonyból és jogviszonyból származó perek (Pp. XXII. fejezet). Miután a bíróság eljárásnak szintje a korábbihoz képest "eggyel lejjebb" helyeződött azaz a közigazgatási és munkaügyi bíróságok járásbírósági szinten ítélkeznek, ebből következik, hogy amennyiben a határozatuk ellen jogorvoslat nyújtható be, úgy a jogorvoslat tárgyában a törvényszékek járnak el. Az ítélőtáblákon ennek értelmében a közigazgatási kollégiumok ezzel egyidőben megszűntek. A korábban részben másodfokú hatáskört gyakorló ítélőtáblák, részben a bíróságok kijelölése tárgyában eljáró ítélőtáblák hatáskörét a fentiek szerint a törvényszékek, részben a Kúria vette át. Azokban a közigazgatási perekben, amelyekben hatásköri vagy illetékességi összeütközés merül fel a bíróságok között, továbbá, ha az illetékes bíróság nem állapítható meg vagy kizárás miatt nem járhat el, az eljáró bíróságot a Kúria jelöli ki [Pp. 326. § (10) bek.]. Átmeneti szabályként a módosító törvény úgy rendelkezik, hogy a közigazgatási ügyekben 2012. december 31. napjáig a törvényszékek, mint elsőfokú bíróság által meghozott határozattal szemben előterjesztett fellebbezést 2013. január 1-jét követően a törvényszék egy másik tanáccsal, mint másodfokú bíróság bírálja el. A hatáskörváltozással függ össze az a rendelkezés is, mely szerint a 2012. december 31-én első fokon folyamatban lévő közigazgatási ügyeket, továbbá azokat az első fokon befejezett ügyeket, amelyekben az elsőfokú bíróság hatáskörébe tartozó további intézkedéseket kell meg tenni, a törvényszék 2013. január 1. napját követően haladéktalanul megküldi az illetékes közigazgatási és munkaügyi bíróságnak. A 2012. december 31-én másodfokon folyamatban lévő közigazgatási ügyeket az ítélőtábla legkésőbb 2013. február 1-jéig megküldi az illetékes törvényszéknek, mint másodfokú bíróságnak.

A bíróság összetétele

[a Pp. 11. §-ához]

A Pp. 11. § (1) bekezdésének korábbi rendelkezésétől eltérően - amely a bíróság háromtagú tanácsban való eljárását tekintette fő szabálynak, a módosítás szerint az első fokon eljáró bíróság fő szabályként egyszemélyben eljáró bíró eljárása lett, az egyesbíró kizárólag hivatásos bíró lehet. Kivételes szabályként jár el a bíróság első fokon tanácsban, ilyen kivételes eljárást kizárólag törvényi szintű jogszabály írhat elő, ez esetben a bíróság egy hivatásos bíróból és két ülnökből álló háromtagú tanácsban ítélkezik. A tanács elnöke kizárólag a hivatásos bíró lehet. A Pp.-t módosító 1997. évi LXXII. törvény 33. § (3) bekezdése a "népi ülnök" elnevezést is megszüntette és úgy rendelkezett, hogy ahol a Pp. népi ülnököt említ, azon a továbbiakban ülnököt kell érteni.
Törvényi rendelkezés például a Pp. 349/A. §-a szerint, hogy munkaügyi perekben az elsőfokú bíróság - eltérő rendelkezés hiányában - ülnökök közreműködésével jár el. Munkaügyi pernek minősül: a munkaszerződés megkötését megelőző tárgyalásra, a munkaviszony megszűnését követően a munkaviszonyból eredő jogra, a kollektív szerződés kötésére jogosult felek, illetőleg ezek és harmadik személy között, a kollektív szerződés fennállására, továbbá a kollektív szerződésből eredő jogra; a sztrájkkal, egyéb munkaharccal vagy a szervezkedési szabadsággal kapcsolatos jogellenes magatartásra alapított igény érvényesítése. (Részletesebb szabályok a Pp. XXIII. fejezetében találhatók.)
Az elsőfokú bíróság eljárásában, illetőleg a Kúria tanácsának összetételénél, a közigazgatási munkaügyi perben dönthet úgy az elsőfokú bíróság, illetőleg a Kúria, hogy az egyes bírói eljárás helyett, illetőleg a háromtagú tanácsban való eljárás helyett háromtagú bírói tanácsban, illetőleg öt tagú bírói tanácsban jár el, ez esetben közigazgatási és munkaügyi perekben kizárólag olyan bírók vehetnek részt a bővített tanács eljárásában, akiket a bírák jogállásáról és javadalmazásáról szóló 2011. évi CLXII. törvény 30. § (1) bekezdése, illetőleg (3) bekezdése alapján az OBH elnöke, illetőleg a Kúria elnöke közigazgatási és munkaügyi ügyekben eljáró bíróvá kijelöl. Kijelölés hiányában - álláspontunk szerint - a bíróság nincs szabályszerűen megalakítva, amelynek jogkövetkezményeit fellebbezhető határozatok esetében a Pp. 252. § (1) bekezdése alapján a másodfokú bíróság, illetőleg egyfokú bírósági eljárás során benyújtott felülvizsgálati kérelem esetében a Pp. 275. § (2) bekezdése alapján a Kúria vonja le. Bár a Kúria nem megfelelő összetételű eljáró tanácsának szankciója a Pp. szerint - jogorvoslati lehetőség hiányában - nincs, a megfelelő összetételre a Kúria tanácsának az öt tagú bírósági tanács esetében fokozott figyelmet kell fordítania.
Közigazgatási perekben, ha az ügy különös bonyolultsága indokolja, az elsőfokú bíróság elrendelheti a tárgyalás megkezdése előtt, hogy az ügyben három hivatásos bíróból álló tanács járjon el.
Fontos szabály, hogy ha a bíróság ügy tanács elé utalásáról rendelkezett, utóbb az ügyben egyesbíró nem járhat el.
A gyakorlatban felmerült az a kérdés, hogyha a közigazgatási perben az elsőfokú bíróság három hivatásos bíróból álló tanácsban jár el, eljárására az elsőfokú vagy a másodfokú eljárás szabályai irányadóak-e?
A Legfelsőbb Bíróság Közigazgatási Kollégiuma a Közigazgatási Bírák Országos Értekezletén az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében a fenti kérdést úgy válaszolta meg, hogy az ilyen összetételű tanács eljárására is az elsőfokú bíróság eljárására vonatkozó szabályok alkalmazandók.
Bár a törvény az elsőfokú eljárásban - induljon az a helyi bíróság vagy törvényszékek (Fővárosi Törvényszék) előtt - általános szabályként az egyes bíró eljárását teszi kötelezővé. A Pp.-ben foglalt speciális szabályokon túlmenően külön törvény is előírhatja az ügyben eljáró bíróságok ettől eltérő összetételét.
Ilyen rendelkezést találunk az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló 2003. évi CXXV. törvény 17/B. § (3) bekezdésében szabályozottak szerint, amikor is az egyenlő bánásmód hatóság döntésének bírósági felülvizsgálatára kerül sor. A hatóság döntése ellen közigazgatási eljárás keretében fellebbezésnek nincs helye, a határozat felülvizsgálata iránt közigazgatási per kezdeményezhető.
A közigazgatási perben a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság kizárólagos hatáskörrel és illetékességgel jár el és eljárása során a Pp. XX. fejezetét alkalmazza. Az abban foglaltaktól annyiban tér el, hogy amennyiben a közigazgatási határozatot támadó fél a keresetében, illetőleg az alperesként a perben eljáró hatóság a keresetlevélben foglaltakra vonatkozó nyilatkozatában (ellenkérelem, észrevétel stb.) kéri akkor a bíróságnak első fokon három hivatásos bíróból álló tanácsban kell eljárnia. E szabálynak a megsértése olyan súlyos eljárási szabálysértés, amelynek észlelése esetén a Kúria a rendkívüli perorvoslati eljárásban - a felülvizsgálati eljárásban - erre vonatkozó felülvizsgálati kérelem nélkül is levonja annak konzekvenciáját, hogy az első fokon eljárt bíróság nem volt szabályszerűen megalakítva. Ezért a Pp. 275. § (2) bekezdése alapján az elsőfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezi és az elsőfokú bíróságot három tagú tanácsban eljárva szabályosan lefolytatandó új eljárás lefolytatására kötelezi. Erre került sor a Legfelsőbb Bíróság Kfv. II. 37.705/2010. számú ügyében is, ahol az alperesi hatóság a Legfelsőbb Bíróság Kfv. III. 37.365/2007/9. sorszámú ítélete folytán megismételt eljárásban 2009. március 25-én hozott EBH 252/2009/9. számon határozatot, amelyet a felperes keresettel támadott. Az elsőfokú bíróság - egyes bíróként eljárva - az alperes határozatát hatályon kívül helyezte és az alperest új eljárásra kötelezte. Az elsőfokú bíróság ítélete ellen - miután a fellebbezés kizárt - az alperes felülvizsgálati kérelmet terjesztett elő, melynek elsődleges eljárásjogi kifogása az volt, hogy az elsőfokú bíróság nem volt szabályszerűen megalakítva, amikor az elsőfokú ítéletét meghozta. Az alperes ugyanis a felperes keresetére tett észrevételében kérte, hogy a bíróság alkalmazza a 2003. évi CXXV. törvény (a továbbiakban: Ebtv.) (korábban hatályban volt) 17. § (4) bekezdését és a felperes keresetét háromtagú tanácsban bírálja el. Az alperes ezen kívül érdemben is kifogásolta az elsőfokú bíróság döntését.
A Legfelsőbb Bíróság az érdemi kifogások mellőzésével az alapvető eljárási szabálysértés okából az elsőfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította, mert szabályos elsőfokú eljárás nem folyt le a felperes keresete alapján, ugyanis az elsőfokú bíróság egyes bíróként és nem háromtagú tanácsban folytatta le az eljárást.
A Pp. 11. § (1) bekezdésének hatályos rendelkezése már az egy hivatásos bíró eljárását teszi általánossá és csak kivételként, a törvényben meghatározott esetekben írja elő, hogy az első fokon eljáró bíróság háromtagú tanácsban - egy hivatásos bíróból, mint elnökből és két ülnökből álló tanácsban - ítélkezzék.
A Pp. 11. § (3) bekezdésének rendelkezése szerint abban az esetben, ha az egy keresetben, illetőleg az egyesített perekben érvényesített valamelyik igény vagy viszontkereset, illetőleg beszámítási kifogás elbírálása tekintetében a törvény ülnökök közreműködését írja elő, a bíróságnak ülnökök közreműködésével kell eljárni azon kereseti kérelem elbírálásánál is, amely egyes bíró eljárása alá tartozik. Erre mutatott rá a Legfelsőbb Bíróság Pf. V. 21.340/1997. számú döntésében, mely perben a megyei bíróság hatáskörébe tartozó kártérítési igénnyel együtt a személyhez fűződő jog megsértése miatti igényt is érvényesítettek. Ezek közül ez utóbbi a határozathozatal idején a Pp. akkor hatályos rendelkezése szerint olyan pernek számított, amelyben az elsőfokú bíróságnak háromtagú tanácsban kellett eljárnia. Ennek figyelmen kívül hagyását és azt a körülményt, hogy az elsőfokú bíróság egyesbíróként tárgyalta le az ügyet, a Legfelsőbb Bíróság olyan súlyos eljárási szabálysértésnek minősítette, amely a Pp. 252. § (1) bekezdése alapján a fellebbezés korlátaira tekintet nélküli hatályon kívül helyezést és az elsőfokú bíróságnak újabb eljárásra és újabb határozathozatalra utasítását indokolta.
A közigazgatási perekben a Pp. 324. § (4) bekezdése, míg a Kúria előtti eljárásban a Pp. 11. § (5) bekezdése ad lehetőséget a speciális összetételű eljárásra. Amennyiben az elsőfokú bíróság az ügy tanács elé utalásáról rendelkezett, utóbb a tanácsban való eljárás teljes elsőfokú eljárás alatt kötelező, utóbb az ügyben egyes bíró nem járhat el.

[a Pp. 12. §-ához]

A bírósági titkár és a bírósági ügyintéző

[a Pp. 12/A. §-ához]

A 12/A. § (1), (2), (3), (5) bek. hatálybalépésének napja: 2000. január 1.

A (4) bek. hatálybalépésének napja: 2002. január 1.

Az egyesbíráskodás természetéből következik, hogy az egyesbíró az eléje utalt ügyekben ugyanolyan jogkörben jár el, mint a bíróság tanácsa. Éppen ezért a törvény a továbbiakban az "egyesbíró" kifejezést nem használja. Mindaz tehát, ami a Pp. szerint a bíróságnak vagy a tanács elnökének a jogkörére vonatkozik, vonatkozik az egyesbíróra is.
A bíróság elnökének, elnökhelyettesének, valamint kollégiumvezetőjének a hozzátartozója a vezetésük vagy felügyeletük alá tartozó bíróságon (kollégiumban) bíróként nem működhet. Az összeférhetetlenség szempontjából hozzátartozó az egyenes ágbeli rokon és annak házastársa, az örökbe fogadó és a nevelőszülő, az örökbe fogadott és a nevelt gyermek, a testvér, a házastárs, az élettárs, a házastárs egyenes ágbeli rokona és testvére, valamint a testvér házastársa.
A Pp. új 12/A. §-át és az azt megelőző alcímet az 1999. évi CX. törvény iktatta a Polgári perrendtartásba. Célja a bíró munkájának segítése, végső soron a peres és nemperes eljárások mielőbbi befejezése. A bírósági titkárnak bíróvá való kinevezése előtt kötelezően eltöltendő idejében lehetősége van az egyesbíró, illetőleg a tanácselnöke helyett eljárni. Ennek feltétele, hogy az ügy az elsőfokú bíróság hatáskörébe tartozzon és az eljárás ne igényeljen tárgyalástartást. Nem minősül tárgyalásnak a megkeresett bíróság útján lefolytatandó bizonyítás, ahol a bizonyítás lefolytatására a bírósági titkár is tűzhet határnapot, idézheti a kihallgatandó személyeket. A bírósági titkár eljárása során önálló aláírási joggal is rendelkezik és megteheti mindazokat az intézkedéseket, meghozhatja azokat a határozatokat, amelyeket a törvény, a bíróság vagy a tanács elnöke hatáskörében utal. Ez alól kivételt törvény kifejezett rendelkezése tehet csak, mint például ahogy a (3) bekezdés megteszi, amikor az ideiglenes intézkedést kiveszi a bírósági titkár hatásköréből. Nincs akadálya azonban annak, hogy a bírósági titkár a Pp. 95. § (2) bekezdése alapján hiánypótlásra adja vissza, vagy a 95. § (4) bekezdése alapján a helyben lakó felet beadványa hiányainak pótlása végett maga elé idézze (ez utóbbi nem minősül tárgyalástartásnak) stb. 2002. január 1. napjától új, a bíró munkáját segítő "jogtechnikus" - bírósági ügyintéző - is eljárhat, önálló aláírás joggal tárgyaláson kívül külön jogszabályban meghatározott esetekben. A bírósági ügyintéző a bíró irányítása és felügyelete mellett végzi feladatát és az eljárás aktív részvételében való lehetőségét mutatja az a szabály, hogy objektív és szubjektív okokból való kizárására az ügy elintézéséből a bírák kizárására vonatkozó szabályokat kell alkalmazni (Pp. 13. §). Miután a bírósági ügyintéző eljárását a törvény nem korlátozza az elsőfokú bíróság hatáskörébe tartozó ügyekre az ügyintéző a másodfokú- és a Kúria munkáját is segítheti.
Az igazságügyi alkalmazottak szolgálati viszonyáról szóló 1997. évi LXVIII. törvény 6. §-a lehetőséget teremt arra, hogy az igazságügyi szerveknél az érdemi és ügydöntő feladatok egy részét legalább középfokú végzettséggel rendelkező tisztviselők; az ügyviteli és adminisztrációs feladatokat pedig legalább középfokú végzettségű ügykezelők lássák el. Az 1999. évi CX. törvény 2002. január 1. napjától kezdődő hatállyal új tisztviselői munkakört teremt meg. A bírósági ügyintéző felsőfokú végzettséggel rendelkező olyan tisztviselő, aki - a bírósági titkárhoz hasonlóan - önálló hatáskörrel és önálló felelősség mellett jogosult a bírói feladatkörben eljárni. Az új szabályozás célja elsődlegesen, hogy a bírót terhelő feladatok egy részét a bírósági ügyintéző vehesse át a bírótól, ezzel lehetővé téve annak számára az érdemi ítélkező tevékenységre való koncentrálás lehetőségét. A bírósági ügyintéző a bíró helyett azokban az ügyekben járhat el, amelyek tárgyaláson kívüli ügyintézésre tartoznak. A bírósági ügyintézők hatásköréről és feladatköréről a polgári, gazdasági és munkaügyi ügyszakban a 210/2001. (X. 31.) Korm. rendelet rendelkezik, melyet a 331/2007. (XII. 13.) Korm. rendelet alapjaiban módosított. Ezt a rendeletet hatályon kívül helyezte az 56/2008. (III. 26.) Korm. rendelet 2008. VII. 1-jével. Az új Korm. rendelet újraszabályozta a bírósági ügyintéző feladatkörét, lényegesen szélesítve a jogkörét.
A bírósági ügyintézők polgári, gazdasági, közigazgatási és munkaügyi ügyekben, valamint büntetőügyekben ítélkező bíró vagy tanács mellé, továbbá igazgatási ügyben eljáró bírósági vezető (a továbbiakban együtt: bíró) mellé kerülhetnek beosztásra. A bírósági ügyintéző az egyéb jogszabályokban rögzített feladatai mellett az e rendeletben meghatározott feladatokat láthatja el, a bíróság előtti peres és nemperes eljárásokban tárgyaláson (meghallgatáson) kívül jár el. E feladatkörében munkáját az ügyiratra feljegyzett bírói utasításnak megfelelően végzi. A bírósági ügyintéző önálló aláírási joggal rendelkezve hoz végzéseket és tesz intézkedéseket, továbbá a bíró utasításának megfelelően elkészíti a nem az ügy érdemében hozott, a bíró által megjelölt egyéb határozatok és intézkedések tervezetét, elláthat jegyzőkönyvvezetői feladatokat is. Igazságügyi alkalmazott által ellátható feladatokat akkor végezhet, ha az ezekre vonatkozó külön jogszabályokban meghatározott képesítési és egyéb feltételekkel rendelkezik.
A bírósági ügyintéző első fokon a peres eljárásban hiánypótlásra felhívó; keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül a Pp. 130. § (1) bekezdés i) és j) pontja alapján elutasító; igazolási kérelmet a Pp. 106. § (2)-(3) bekezdése alapján elutasító; idéző; ügygondnokot kirendelő; a bizonyítási eljárással járó költségek fedezésére előreláthatóan szükséges összeg bíróságnál történő előzetes letételére kötelező; a költségmentesség, illetékfeljegyzési jog engedélyezése iránti kérelem elbírálására vonatkozó, valamint költségmentesség, illetékfeljegyzési jog megvonásáról szóló; a perköltségbiztosíték összegéről rendelkező; az ítélet és az eljárást befejező végzés kézbesítésének esetét kivéve, a kézbesítési vélelem megdöntése iránti kérelmet a Pp. 106. § (2)-(3) bekezdésében foglaltakra figyelemmel elutasító; tolmács kirendelésére vonatkozó; az eljárás szünetelését megállapító; az eljárás félbeszakadását a Pp. 111. § (2)-(4) bekezdése alapján megállapító; a bírósági ügyintéző által meghozott végzések tekintetében kijavító és kiegészítő; a bírósági ügyintéző által meghozott, a Pp. 227. § (2) bekezdésében meghatározott, a bíróságot nem kötő végzések megváltoztatására vonatkozó végzéseket hozhat. Továbbá intézkedhet iratok beszerzéséről, megküldéséről, tájékoztatást kérhet, adatokat közölhet, a perbehívottat értesítheti a beavatkozás lehetőségéről, tájékoztatást adhat a hirdetményi kézbesítésről, elrendelheti azt, külföldre történő kézbesítéshez, a kézbesítési vélelem beállásakor szükséges, az elveszett (megsemmisült) iratok pótlása iránti intézkedéseket megteheti, intézkedhet a jogerő megállapítása és a félnek erről való értesítése tárgyában, a keresetlevél és az eljárást befejező érdemi határozat kézbesítése körében, a jogerős határozaton alapuló szakértői díj, tolmácsdíj, tanúdíj és ügygondnoki díj kiutalása iránt, a végzés elleni fellebbezésnek a fellebbező fél ellenfelének történő megküldése iránt, egyben felhívhatja a fellebbező fél ellenfelét a fellebbezésre vonatkozó észrevételek megtételére, az iratokat fellebbezés folytán felterjesztheti a másodfokú bírósághoz, az iratokat felülvizsgálati kérelem folytán felterjesztheti a Kúriához, és értesítheti a jogerős határozatot hozó bíróságot az eljárás megindításáról a felülvizsgálati kérelem másolatának megküldésével.
A bírósági ügyintéző a gyermek tartása, elhelyezése, illetőleg a szüléssel kapcsolatos követelések iránti, továbbá az apaság és a származás megállapítására irányuló egyéb perekben - az ismeretlen helyen lévő alperes, anya, illetve gyermek tartózkodási helyének megállapítása érdekében - elrendelheti az alperes, az anya, illetve a gyermek felkutatását. Ha a felkutatás elrendelésének oka megszűnt, a bírósági ügyintéző jogosult az erről szóló végzést meghozni, és értesíteni az illetékes rendőrkapitányságot.
A bírósági ügyintéző közigazgatási perben megküldheti a keresetlevelet a közigazgatási szervnek.
A bírósági ügyintéző másodfokú peres eljárásban a rendeletben meghatározott végzéseket hozhatja meg és tehet intézkedéseket.
A bírósági ügyintéző nemperes eljárásban - ha jogszabály eltérően nem rendelkezik - első fokon eljárhat a fizetési meghagyásos eljárásban a Pp. 316. § (3) bekezdésében és 320. § (2) bekezdésében foglalt intézkedések kivételével; a bírósági letéti eljárásban; az eltűntnek nyilvánítási eljárásban; az általános meghatalmazottak névjegyzékébe való bejegyzés, illetve az általános meghatalmazás visszavonása vagy felmondása iránti eljárásban; a gondnokoltak jegyzékének vezetésével kapcsolatos eljárásban; a választottbírósági határozatok jegyzékének vezetésével kapcsolatos eljárásban.
A bírósági ügyintéző nemperes eljárásban első fokon eljárhat, de az ügy érdemében végzés meghozatalára nem jogosult az alábbi eljárásokban:
- az egyesületek, a társadalmi szervezetek, valamint a sportági szakszövetségek jogi személyiséggé nyilvánított szervezeti egységeinek nyilvántartásba vételével, változásbejegyzésével és törlésével kapcsolatos eljárásban,
- az alapítvány - a közalapítvány és a pártok működéséről és gazdálkodásáról szóló 1989. évi XXXIII. törvény 9/A. §-ában foglaltak alapján létrehozott alapítvány kivételével - nyilvántartásba vételével, változásbejegyzésével, törlésével kapcsolatos eljárásban,
- az európai területi együttműködési csoportosulás nyilvántartásba vételével, változásbejegyzésével, törlésével kapcsolatos eljárásban, a jogtanácsosi névjegyzék vezetésével (bejegyzés, törlés, változások bejegyzése) kapcsolatos eljárásban.
- a holtnak nyilvánítási eljárásban,
- a holtnak nyilvánító végzés módosítása vagy hatályon kívül helyezése iránti eljárásban,
- a halál tényének megállapítására irányuló eljárásban kivéve, ez utóbbi három esetben, ha bizonyítás felvételére vagy az érdekeltek meghallgatására kerül sor.
A bírósági ügyintéző a csődeljárásban és a felszámolási eljárásban is eljárhat a rendelet által meghatározott körben.
A bírósági ügyintézőnek a helyi önkormányzatok adósságrendezési eljárásáról szóló 1996. évi XXV. törvény alapján is eljárási jogosultsága van az előírt körben.
A bírósági ügyintéző büntetőeljárásban ellátható feladatait is a rendelet szabályozza, pl. a nyomozási bíró utasítása alapján ha az ülésen jegyzőkönyvvezetőként vett részt, elkészítheti a különösen védett tanú kihallgatásáról felvett jegyzőkönyv kivonatát, az ismeretlen helyen tartózkodó terhelt részére a hivatalos iratok hirdetményi úton történő kézbesítése iránt intézkedhet, hivatalos iratot az érintett személy részére személyesen is kézbesítheti, illetőleg az érintett személy a hivatalos iratot a bírósági ügyintézőtől a bíróságon is átveheti, tájékoztatást kérhet, megkereséseket adhat ki, iratokat küldhet meg más bíróság, ügyész, nyomozó hatóság és más hatóság számára, az ismeretlen helyen tartózkodó terhelt vagy tanú tartózkodási helyének felkutatása érdekében intézkedhet. A bírósági ügyintéző azonban körözés elrendelésére és elfogatóparancs kibocsátására nem jogosult. A másodfokú és a harmadfokú bírósági eljárásban, a perújítási és a felülvizsgálati eljárásban, a kegyelmi eljárásban a rendelet szerinti körben jogosult eljárni.
A bírósági ügyintéző jegyzőkönyvbe foglalhatja a jogi képviselő által nem képviselt félnek a polgári eljárást kezdeményező keresetét vagy kérelmét, valamint a per megindítását megelőző kérelmét, egyúttal köteles a felet a szükséges tájékoztatással ellátni.
A bírósági ügyintéző ellátja az igazságügyi szolgálati jogviszonyából eredő, a bírósági vezető által meghatározott egyéb feladatokat, így különösen előkészítheti a bírósági vezető által meghatározott statisztikai jelentéseket, elvégezheti a külön törvény alapján a Bírósági Határozatok Gyűjteményében digitális formában közzéteendő bírósági határozatoknak a közzétételt megelőző anonimizálását.
Az igazságügyi alkalmazottak szolgálati jogviszonyáról szóló 1997. évi LXVIII. törvény 4. §-a értelmében a bírósági titkár önálló hatáskörét törvény állapítja meg. A Pp. 12/A. § (1) bekezdése szerint a bírósági titkár a Pp. hatálya alá tartozó, elsőfokú bírósági hatáskörbe tartozó ügyekben tárgyaláson kívül eljárhat, a Pp. 202. § (2) bekezdésben foglaltak szerinti bizonyítási eljárást lefolytathat, e körben a szükséges intézkedéseket megteheti, önálló aláírási joggal rendelkezik, de ítélet hozatalára, ideiglenes intézkedésre nem jogosult.
A Legfelsőbb Bíróság a bírósági titkár eljárásáról kiadta a 4/2010. (XI. 18.) KK véleményt, amely szerint a bírósági titkár a Pp. 12/A. § (1) bekezdése alapján közigazgatási perben is jogosult eljárni tárgyaláson kívül, azonban ha a bíróság a pert a felperes kérésére és a közigazgatási szerv hozzájárulásával tárgyaláson kívül bírálja el [Pp. 338. § (1) bekezdés], a bírósági titkár a Pp. 12/A. § (2) bekezdése értelmében ítéletet nem hozhat.
A 4/2010. (XI. 18.) KK vélemény indokolása szerint a Pp. 12/A. § (1) bekezdése az elsőfokú bíróság hatáskörébe tartozó ügyekben az egyesbíró, illetve a tanács elnöke helyett tárgyaláson kívül bírósági titkár is eljárhat; a bírósági titkár jogosult továbbá a 202. § (2) bekezdésében meghatározottak szerinti bizonyítási eljárás lefolytatására. A bíróság eljárására irányadó, Pp.-ben meghatározott rendelkezéseket ilyen esetben a bírósági titkár eljárására kell alkalmazni. Ezekben az esetekben a bírósági titkárnak - ha törvény ettől eltérően nem rendelkezik - önálló aláírási joga van, és megteheti mindazokat az intézkedéseket, illetve - az ítélet kivételével - meghozhatja mindazokat a határozatokat, amelyeket a törvény a bíróság vagy a tanács elnöke hatáskörébe utal. A bírósági titkár ideiglenes intézkedésről nem hozhat határozatot.
A Pp. 324. § (1) bekezdése szerint az Pp. I-XIV. fejezet rendelkezéseit a közigazgatási határozat felülvizsgálata iránti perekben a XX. fejezetben foglalt eltérésekkel kell alkalmazni. A Pp. XX. fejezete a bírósági titkár tekintetében a Pp. 12/A. §-ában foglalt szabályoktól eltérő rendelkezéseket nem tartalmaz, így függetlenül attól, hogy a bírák jogállásáról és javadalmazásáról szóló 1997. évi LXVII. törvény 14. § (3) bekezdése értelmében a közigazgatási perekben az Országos Igazságszolgáltatási Tanács által kijelölt bírák járhatnak el, a bírósági titkárra e perekben a Pp. 12/A. §-ának rendelkezései vonatkoznak. Hangsúlyozni kell azonban, hogy amennyiben a bíróság a pert a 338. § (1) bekezdése szerint tárgyaláson kívül bírálja el, a bírósági titkár érdemi határozat, azaz ítélet hozatalára nem jogosult.
A Pp. 12/A. § szerinti tárgyaláson kívüli eljárás nem azonos a nemperes ügyben történő eljárással. (BH 2011. évi 2. szám)
A cégbejegyzési (változás bejegyzési) eljárásban egyes bíróként csak hivatásos bíró járhat el. A Ctvr. 21. §-ának (1) bekezdése szerint, ha a törvényerejű rendeletből és a cégbírósági eljárás nemperes jellegéből más nem következik, a cégnyilvántartás és a cégek törvényességi felügyelete során a Polgári perrendtartás szabályait kell megfelelően alkalmazni. A Pp. 23. § (1) bekezdés h) pontja értelmében megyei bíróság hatáskörébe tartoznak azok a perek, (eljárások) amelyeket a törvény a megyei bíróság hatáskörébe utal. A bejegyzési kérelem benyújtásának időpontjában irányadó Ctvr. 7. § (1) és (2) bekezdése szerint a cégbejegyzési eljárások lefolytatására a cég székhelye szerint illetékes megyei bíróságok hatáskörét és illetékességét állapította meg. A Pp. 10. § (1) bekezdése szerint első fokon ítélkeznek - törvényi rendelkezések alapján - a megyei bíróságok is. A Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény hatálybaléptetése folytán szükséges rendelkezések tárgyában hozott 105/1952. (XII. 28.) MT rendelet 13. § (3) bekezdése értelmében - amennyiben a nemperes eljárásokra vonatkozó jogszabályok másképp nem rendelkeznek vagy a nemperes jellegből más nem következik - a Polgári perrendtartás általános szabályait kell alkalmazni a nemperes eljárásokban is. A jogvitával érintett cégeljárás során bírósági titkár hozta meg a cégbejegyző határozatot, majd ennek észlelése után a megyei bíróság kijavító határozatot hozott, amelyben a kijavító határozatot már megyei bíró írta alá. A hatályos jogszabályi rendelkezések alapján nem kétséges, hogy bejegyző végzést csak hivatásos bíró hozhat. A jogszabálysértéssel hozott elsőfokú végzés kijavításának feltételei nem állnak fenn, mert arra kizárólag a Pp. 224. § (1) bekezdésében szabályozott esetekben kerülhet sor. Miután az érintett határozatban sem névcsere, sem hibás névírás, szám vagy számítási hiba vagy más hasonló elírás nincs, ezért e rendelkezésre alapítottan nincs mód a határozat kijavítására, ezért kijavítással a pótolni kívánt bírói aláírás joghatást nem eredményez. A Legfelsőbb Bíróság hatályon kívül helyező végzésében felhívta az elsőfokú bíróságot, hogy a bejegyzés iránti kérelem tárgyában a jogszabályoknak megfelelő módon hozzon érdemi határozatot. (Legfelsőbb Bíróság Gf. VII. 33.048/1998. BH 2000/120.).
Az 1999. évi CX. törvény 4. §-ával iktatta be a bírósági titkár önálló hatáskörét a Polgári perrendtartásban. A bírósági titkár, mint említettük főszabályként tárgyaláson kívül és azokban az ügyekben járhat el önállóan, amelyeket a törvény az elsőfokú bíróság hatáskörébe utal. Kizárt ezért a bírósági titkár önálló eljárása a Kúrián, illetőleg 2003. július 1. napjától a Budapesti, Szegedi és Pécsi Ítélőtáblán, majd 2005. január 1. napjától a Debreceni és a Győri Ítélőtáblán is.
Az Alkotmánybíróság a 2/2009. (I. 23.) AB határozat 6. számú alpontjában vizsgálta, hogy a bírósági titkár az 1989. évi XXXII. törvény 38. § (1) bekezdése alapján élhet-e folyamatban lévő ügyben - az eljárás felfüggesztése mellett - a bírót megillető kezdeményezési joggal.
Az 1989. évi XXXII. törvény 38. § (1) bekezdése szerint "[a] bíró - a bírósági eljárás felfüggesztése mellett - az Alkotmánybíróság eljárását kezdeményezi, ha az előtte folyamatban levő ügy elbírálása során olyan jogszabályt vagy állami irányítás egyéb jogi eszközét kell alkalmazni, amelynek alkotmányellenességét észleli. A (2) bekezdés értelmében "[k]érelemben a bíró (1) bekezdés szerinti eljárását kezdeményezheti az, aki szerint a folyamatban lévő ügyében alkalmazandó jogszabály alkotmányellenes".
Az 1989. évi XXXII. törvény 38. § (1) bekezdése alapján az eljáró bíró indítványára a perben alkalmazandó norma alkotmányosságának vizsgálatára irányuló eljárás indul. Bár a Pp. 12/A. §-a értelmében a polgári eljárás keretei között a bírósági titkár rendelkezhet önálló hatáskörökkel, a polgári pertől jellegében alapvetően különböző eljárásnak a megindítására az Abtv. 38. § (1) bekezdése kifejezetten a perben eljáró bírót jogosítja.
Ahogy arra az 1/2008. (I. 11.) AB határozat rámutatott (ABK 2008. 4.), a bíró nem azonosítható a bírósági titkárral: a kinevezés módja, a kinevező személye, a státushoz hagyományosan tapadó sajátosságok (elmozdíthatatlanság, korhoz kötöttség) és felelősség alapvetően megkülönböztetik a bírói igazságszolgáltatás e két szereplőjét. Az 1989. évi XXXII. törvény 38. § (1) bekezdése kifejezetten a folyamatban lévő ügy bírája részére állapít meg hatáskört, amely hatáskört nem osztja meg más igazságügyi alkalmazottal. Ezért törvényi lehetőség hiányában a bírósági titkár nem kezdeményezheti az Alkotmánybíróság előtti eljárást.
Az Alkotmánybíróság az 3/2001. (XII. 3.) Tü. határozat 29. § c) pontja értelmében "[a]z Alkotmánybíróság az indítványt visszautasítja, ha megállapítható, hogy (...) az eljárás indítványozására az indítványozónak nincs jogosultsága (...)."
A fentiekben kifejtett indokok alapján és figyelemmel az Ügyrendben foglalt rendelkezésre, a bírósági titkár indítványait az Alkotmánybíróság visszautasította.

Bírák kizárása

[a Pp. 13. §-ához]

A kizárási kérelmek túlnyomó részét a gyakorlatban az e) pontra alapítják, vagyis a bíró elfogultságát állítják. Ez az ok annyiban különbözik, az a)-d) pontokban meghatározott kizárási okoktól, hogy míg ezek fennforgása esetén a bírót feltétlenül ki kell zárni, addig az e) pont alapján előterjesztett kizárási kérelem (elfogultsági kifogás) alapjául felhozott tények megállapítása esetén is mérlegelés tárgya, vajon azok alapján a bírót valóban elfogultnak kell-e minősíteni (LB Pk. IV. 20 166/1981., BH 1982.244.; PJD X. 397.).
Azt, hogy egy bírótól vagy egy bíróság bíráitól valamely ügy tárgyilagos megítélése elfogultság okából nem várható, csak akkor lehet megállapítani, ha tényleg vannak olyan okok, amelyekből ésszerűen és tárgyilagosan elfogultságra lehet következtetni (Bács-Kiskun Megyei Bíróság, 3. Pf. 21 754/1988., BH 1988.314.; PJD XI. 342.).
Fontos érdek fűződik ahhoz, hogy csak valós, az objektivitás tényleges hiányára utaló körülmények eredményezhessék elfogultságra alapítottan az ügyből az egyébként eljárásra hivatott bíró kizárását.
Nem találta alaposnak az elfogultsági kifogást a Legfelsőbb Bíróság az alábbi jogesetben:
- a városi bíróság 1997. november 20-án kelt ítéletével a felperes keresetét elutasította.
- A felperes fellebbezése folytán a megyei bíróság előtt folyamatban lévő perben 1998. április 2-án megtartott tárgyaláson a felperes képviselője a megyei bíróság eljáró tanácsa ellen elfogultsági kifogást jelentett be, melyet később kiterjesztett a megyei bíróság valamennyi bírája ellen, arra hivatkozva, hogy a tárgyaláson a per tárgyát képező közigazgatási ügy teljes iratanyagát nem ismertethette, illetve már több pere is volt a megyei bíróság előtt folyamatban.
A megyei bíróság polgári és közigazgatási kollégiumvezetője a per iratait a megyei bíróság bíráinak nyilatkozatával együtt felterjesztette a Legfelsőbb Bírósághoz. A megyei bíróság bíráinak nyilatkozata szerint az ügyben magukat elfogultnak nem érzik, a fellebbezés elbírálása során eljárt másodfokú tanács bírái nyilatkozatukban azt is előadták, hogy a felperesi képviselő valóban felhívást kapott arra, hogy a per előzményeit, az elsőfokú eljárás során történteket ne ismételje meg, azokat a megyei bíróság ismeri és azok az előadó bíró részéről ismertetésre is kerültek.
A Legfelsőbb Bíróság az elfogultsági kifogást nem találta alaposnak.
A Pp. 13. § (1) bekezdésének e) pontja értelmében az ügy elintézéséből ki van zárva és abban mint bíró nem vehet részt az, akitől az ügynek tárgyilagos megítélése egyéb okból nem várható (elfogultság). Az adott ügyben az elfogultsági kifogás előterjesztésére azért került sor, mert a másodfokú eljárás során 1998. április 2. napján megtartott tárgyaláson a felperes meghatalmazottja nem ismertethette a per tárgyát képező közigazgatási ügy teljes iratanyagát, illetőleg több pere is volt a megyei bíróság előtt.
Önmagában az a körülmény, hogy a felperesnek esetleg több pere volt már a megyei bíróság előtt, az egész bíróság kizárását elfogultság okából nem alapozza meg, ez a kifogás semmilyen konkrétumot komoly és objektív okot, amely miatt a megyei bíróság valamennyi bírája az ügy objektív és tárgyilagos megítélésére nem képes, nem tartalmaz.
A másodfokú eljárásra alkalmazandó Pp. 324. §-a visszautal az elsőfokú eljárásban szabályozott Pp. 133. §-ának rendelkezéseire, mely szerint a tárgyalás rendjét az elnök szabja meg a törvény keretei között. E körben gyakorolt joga, hogy a közigazgatási perben - ahol az előzményi iratok a bíróság rendelkezésére állanak és ismertek - korlátozza az iratokban foglaltak szóbeli megismétlését anélkül, hogy ezért elfogultsága a korlátozott cél tekintetében vélelmezhető lenne.
A másodfokú eljárásban ismertetendő iratok körét a Pp. 246. § (1) és (2) bekezdése szabja meg, és a feleknek lehetőségük van arra, hogy további iratismertetést kérjenek. Az 1998. április 2. napján megtartott tárgyaláson a fellebbviteli tanács elnöke felhívta a felperes meghatalmazottját, hogy ne ismertesse a per teljes előzményét, mivel azokat a megyei bíróság ismeri és az előadó bíró korábban a másodfokú tárgyalás során már ismertette az ügyet. A felperes által felhozott indok - mely szerint a képviselője nem kapott lehetőséget arra, hogy az ügyet még egyszer, szükségtelen részletezéssel ismertesse - a bírák elfogultságának megállapítására nem alkalmas, ezért a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 45. §-ának (2) bekezdése alapján az elfogultsági kifogást alaptalannak minősítve a kérelmet elutasította (Legfelsőbb Bíróság Kk. I. 28.191/1998. szám - BH 1999.142.).
A bíróság elfogultságra csak akkor hivatkozhat, ha az ügy megítélésére valamely komoly és objektív ok miatt nem képes. Az elfogultság alapja csupán szubjektív ok: rokonszenv vagy ellenszenv nem lehet. A bírónak a felek vagy képviselőik személyiségének mikénti megítélésétől függetlenül kell az eléje vitt ügyet tárgyilagosan és pártatlanul elbírálnia: az erre való alkalmasság egyik szükséges eleme a bírói hivatásnak. Ha tehát a városi bíróság bírái csupán arra hivatkoznak, hogy az alperes jogi képviselője korábban munkatársuk volt, az egymagában nem minősül olyan objektív oknak, amely miatt a bíráktól mindazoknak az ügyeknek tárgyilagos megítélése nem volna várható, amelyekben volt munkatársuk valamelyik fél képviseletét ellátja (LB P. törv. II. 21 255/1992., BH 1993.615.).
Az a körülmény, hogy a felperes lakásfenntartó szövetkezet képviselője a megye területére kijelölt földmérő szakértő, nem ad alapot arra a következtetésre, hogy a megyében működő bíróságoktól az ügy tárgyilagos megítélése nem várható (LB Pk. III. 20 422/1990., BH 1991.68.).
A városi bíróság és a megyei bíróság bírái kijelentették, hogy nem érzik, nem tekintik magukat elfogultnak és a bíráknak ezekkel a nyilatkozataival szemben a felperes nem hozott fel olyan okot, olyan körülményt, amely elfogultságuk megállapítására alkalmas lehetne. Nem lehet erre következtetni az eljárás elhúzódásából, mert ezt részben a bizonyítás okozta, másfelől pedig éppen a felperes által benyújtott fellebbezések eredményezték. A hangoztatott eljárásjogi sérelmeket a törvényben biztosított perorvoslatok révén lehet megszüntetni, míg a helytelennek állított tanúvallomásokkal és szakértői véleményekkel szemben ellenbizonyításnak lehet helye (LB Pk. IV. 22 575/1993.).
A késedelmes ügyintézés (LB Pk. III. 21 101/1970.), a bíróságnak a tévedése eljárási és érdemi kérdésekben (LB Pk. I. 21 174/1971.) egymagában nem alkalmas az elfogultság megállapítására.
Az a körülmény, hogy az alperes a folyamatban volt újított perében pervesztes lett, nem alkalmas az elfogultság megállapítására. Ugyancsak nem alkalmas erre az sem, hogy a megyei bíróság a felperes 16 oldalas fellebbezését lényegesen rövidebb terjedelemben intézte el, mert a bírósági határozatok terjedelmét nem a felek által készített beadványok terjedelme határozza meg, hanem a perbevitt kérdés jellege. Az adott esetben a megyei bíróság az alakszerűségeknek megfelelő, az előírt indokolási kötelezettségének eleget tevő módon hozta meg határozatát (LB Pk. I. 20 006/1964., BH 1964/9.4138; PJD II. 610.).
Az a körülmény, hogy az elfogulatlan bírák kizárási ok hiányában hozzájárulnak a saját mellőzésükhöz (Pp. 17. §) nem vonja maga után azt a következményt, hogy ezeket a bírákat az ügy elintézéséből - a törvényes előfeltételek hiányában - ki kellene zárni (LB Pk. IV. 20 091/1989., BH 1989/315; PJD XI. 315.).
Nem zárható ki a per elintézéséből a másodfokú tanács azért, mert az előtte folyó eljárásokban az elfogultsági kifogással élő fél több esetben pervesztes lett (LB Gf. IV. 31 949/1989., BH 1990.348.).
A megyében működő valamennyi bíró kizárható azon az alapon, hogy a felperes az egyik helyi bíróság ügyviteli alkalmazottja és mind a helyi bíróság, mind a megyei bíróság erre tekintettel elfogultságot jelentettek be (LB Pk. III. 20 444/1990., BH 1991.154.).
Az ügyben eljáró bíró (adjunktus) és a fél (egyetem) között fennálló munkaviszony - akkor is, ha az csak másodállásra vagy mellékfoglalkozásra irányul - olyan függőségi viszonyt keletkeztethet, amely az elfogultság megállapításának alapjául szolgálhat (LB G. törv. IV. 32 094/1990., BH 1991.360.).
A bíróság kizárásával kapcsolatosan foglalt állást a Pécsi Ítélőtábla Gkk. II. 30.077/2004. számú határozatában az alábbiak szerint:
- A felszámolási eljárásban a hitelező által bejelentett követeléseket felszámoló és nem a bíróság bírálja el - Emiatt a felszámolási eljárást az a megyei bíróság is lefolytathatja, amely a Gazdasági Hivatal útján hitelezői igényt jelent be, amennyiben a felszámoló a követelést elismertként nyilvántartásba veszi.
- Az illetékes megyei bíróság akkor nem járhat el, ha hitelezőként ő kezdeményezi az eljárást, továbbá nem jogosult elbírálni a felszámoló által vitatott hitelezői igénybejelentést. (BH 2004/294. számú jogeset)

[a Pp. 14. §-ához]

A járásbíróság, a törvényszék, illetőleg ítélőtábla vezetőjének perbeli érdekeltsége azt jelenti, hogy az adott ügyben a vezető irányítása alatt működő bíróság egyik bírája sem járhat el. Az ítélőtábla vezetőjének, illetőleg a törvényszék vezetőjének perbeli érdekeltsége csak az ítélőtáblán, illetőleg a törvényszékeken dolgozó bírák tekintetében jelent eljárási tilalmat, nem jelenti az adott ítélőtábla illetékességi területéhez, illetőleg a törvényszékhez tartozó járásbíróság bíráinak eljárási tilalmát.
A Pp. 14. §-ának általános rendelkezése szerint az egész bíróság kizárását eredményezi, ha a törvényszék vezetője a Pp. 13. § (1) bekezdés a), b) vagy c) pontja értelmében az ügy elintézéséből ki van zárva. Ellentétes gyakorlat alakult ki a Legfelsőbb Bíróság Közigazgatási és Büntető Kollégiumának ítélkezésében annak megítélése során, hogy ki tekinthető a bíróság vezetőjének, kizárólag a bíróság elnöke, vagy annak elnökhelyettese is, ezáltal az elnökhelyettesre vonatkozó Pp. 13. § (1) bekezdés a), b) vagy c) pontján alapuló kizárás ugyancsak az egész bíróság kizártságát eredményezi-e. Az egységes bírói gyakorlat érdekében hozta meg a Legfelsőbb Bíróság Jogegységi Tanácsa a Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiumának vezetője által kezdeményezett jogegységi eljárásban az alábbi 1/1999. BKPJE jogegységi határozatot:
A Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény 14. §-ának és a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény 35. §-a (4) bekezdésének alkalmazásában a bíróság vezetőjének minősül a bíróság elnökhelyettese is.
Az indokolásból: »A Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiumának vezetője a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997. évi LXVI. törvény (a továbbiakban: Bszi.) 29. §-a (1) bekezdésének a) pontja és 31. §-a (1) bekezdésének a) pontja alapján jogegységi eljárás lefolytatását és jogegységi határozat hozatalát indítványozta abban a kérdésben, hogy a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 14. §-ának és a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény (a továbbiakban: Be.) 35. §-a (4) bekezdésének a bíróság vezetőjére vonatkozó rendelkezései - a bíróság kizárásáról szóló polgári eljárási, illetőleg büntetőeljárási szabályok alkalmazásában - kizárólag a bíróság elnökére irányadók-e vagy a bíróság elnökhelyettesére is.
Az indítvány rámutat: a Pp. 14. §-a szerint a perben az a helyi bíróság, illetőleg megyei bíróság sem járhat el, amelynek vezetője a 13. § (1) bekezdésének a), b) vagy c) pontja értelmében ki van zárva; a Be. 35. §-ának (4) bekezdése pedig kimondja, hogy nem járhat el az ügyben - az országos hatáskörű szervek kivételével - az a hatóság, amelynek vezetőjével szemben az (1) bekezdés a) pontjában szabályozott kizárási ok áll fenn.
A bírói gyakorlat ezeket a rendelkezéseket nem egységesen értelmezi. A Legfelsőbb Bíróság a Kk. I. 28.982/1997/2. számú végzésében a Pp. 14. §-ában foglalt rendelkezést a bíróság elnökhelyettesére is vonatkoztatta. Ezzel ellentétben a Legfelsőbb Bíróság a Bk. V. 1731/1998/2. számú végzésében úgy foglalt állást, hogy a Be. 35. §-ának (4) bekezdésében foglalt rendelkezés kizárólag a bíróság elnökére irányadó, a rendelkezést a bíróság elnökhelyettesére nem lehet alkalmazni.
Az indítvány szerint a Magyar Köztársaságban alkotmányos alapjog, hogy bárki ügyében független és pártatlan bíró, illetőleg bíróság járjon el [az Alkotmány 50. §-ának (3) bekezdése, 57. §-ának (1) bekezdése, a Bszi. 9. §-a]. A bíró, illetve a bíróság pártatlanságának biztosítékai - egyebek között - a Be. és a Pp. kizárási szabályai. A pártatlanság követelménye minden bírósági ügyben érvényes. Ez magyarázza, hogy a kizárásra vonatkozó rendelkezések a polgári eljárásban, illetve a büntetőeljárásban a lényeget tekintve azonosak. Az azonos tartalmú rendelkezéseket egységesen kell értelmezni, ezért a jogegységi eljárás feltételei akkor is fennállnak, ha a különböző bíróságok nem ugyanannak a jogszabálynak meghatározott rendelkezését, hanem különböző jogszabályok azonos tartalmú rendelkezéseit értelmezik eltérően. Erre figyelemmel javasolta a Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiumának vezetője a jogegységi eljárás lefolytatását, utalva arra, hogy álláspontja szerint a bíróság vezetőjén a Pp. 14. §-a és a Be. 35. §-ának (4) bekezdése alkalmazásában a bíróság elnökhelyettesét is érteni kell.
A jogegységi tanács álláspontja szerint a felmerült jogkérdés vizsgálatánál abból kell kiindulni, hogy a Magyar Köztársaságban mindenkinek az alkotmányban biztosított alapvető joga, hogy az ügyében eljáró bíróság független és pártatlan legyen [Alkotmány 57. § (1) bekezdés]. A Bszi. 9. §-a szerint is mindenkinek joga van ahhoz, hogy bírói útra tartozó ügyét független és pártatlan bíróság bírálja el. Ezeknek a jogoknak az érvényesülését hivatottak biztosítani a Pp. és a Be. kizárásra vonatkozó szabályai is.
A bírákkal szemben érvényesülő kizárási szabályok részben objektív jellegűek [Pp. 13. §-a (1) bekezdésének a)-d) pontjai és Be. 35. §-a (1) bekezdésének a)-b) pontjai], részben viszont mérlegeléstől függ az, hogy a kizárási ok fennáll-e [Pp. 13. §-a (1) bekezdésének e) pontja és Be. 35. §-a (1) bekezdésének c) pontja]. A bírósággal szemben fennálló, a Pp. 14. §-ában és a Be. 35. §-ának bekezdésében meghatározott kizárási ok, amely a bíróság vezetőjének személyéhez kapcsolódik, objektív jellegű, mert a bírákat az ügy elintézéséből kizáró objektív jellegű rendelkezésekre utal vissza.
A 2011. évi CLXI. törvény 118. § (2) bekezdése értelmében a bírósági vezető feladata a bíróság, illetőleg a bírósági szervezeti egység vezetése. Ennek megfelelően a bírósági vezető felel a bíróság, illetőleg a bírósági szervezeti egység jogszabálynak megfelelő hatékony működéséért. A bírósági vezetőket a 118. § (1) bekezdése sorolja fel. Ezek: a bíróság elnöke és elnökhelyettese, a kollégiumvezető és a kollégiumvezető-helyettes, a tanácselnök, a csoportvezető és a csoportvezető-helyettes. Az említett bírósági vezetők feladatait a 118. § (2) és (3) bekezdése határozzák meg.
A bíróság elnökéről a Bszi. 63. §-a rendelkezik. A Bszi. 118. § (1) bekezdés a) pontja pedig a bíróság elnökhelyettesével kapcsolatban kimondja, hogy az elnökhelyettes a bíróság elnökét a távollétében teljes jogkörrel helyettesíti, továbbá ellátja a bíróság szervezeti és működési szabályzata szerint hatáskörébe utalt igazgatási feladatokat. A bíróság elnökhelyettesének tehát kettős feladatköre van, egyrészt teljes jogkörrel helyettesíti a bíróság elnökét annak távollétében, másrészt az egész bíróság tekintetében ellátja azokat az igazgatási feladatokat, amelyeket a bíróság szervezeti és működési szabályzata a hatáskörébe utalt.
A bíróság elnökétől és elnökhelyettesétől eltérően a kollégiumvezető és a kollégiumvezető-helyettes, a tanácselnök, továbbá a csoportvezető és a csoportvezető-helyettes a bírósági szervezeti egységeket, a kollégiumot, a tanácsot, továbbá a csoportot vezetik. Közülük - a 2011. évi CLXI. törvény 118. § (1) bekezdés c), d), e), f) és g) pontban foglaltakra figyelemmel - a kollégiumvezető, a kollégiumvezető-helyettes, a csoportvezető és csoportvezető-helyettes lát el a bíróság szervezeti és működési szabályzata szerint hatáskörébe utalt igazgatási feladatokat, de csak az adott szervezeti egység - a kollégium vagy a csoport - tekintetében.
A "bírósági vezető" és a "bíróság vezetője" tehát nem azonos fogalmak. A 2011. évi CLXI. törvény 118. § (1) bekezdésében felsorolt bírósági vezetők közül a bíróság elnöke és elnökhelyettese minősül a bíróság - és nem csupán valamely bírósági szervezeti egység - vezetőjének. Az ő személyükhöz kapcsolódó kizárási ok esetében akadályozhatja a függetlenség és a pártatlanság követelményének érvényesülését az, ha az ügyben a bíróság valamely bírája jár el. A Be. 35. §-ának (9) bekezdésében és a Pp. 14. §-ában foglalt kizárási szabályok ebből következően abban az esetben irányadók, ha a törvényben meghatározott kizárási okok a bíróság elnökével vagy elnökhelyettesével szemben állnak fenn.
A jogegységi tanács ezért a Bszi. 27. §-ában, 29. §-a (1) bekezdésének a) pontjában és 32. §-ának (9) bekezdésében foglaltak alapján a rendelkező rész szerint határozott.« - fejeződik be az indokolás.

[a Pp. 15. §-ához]

Az elsőfokú elintézésen nemcsak az érdemi határozat hozatalát, hanem minden olyan cselekményt érteni kell, amely az érdemi döntés előkészítését célozza, vagy arra kihatással lehet (LB P. törv. IV. 20 856/1964., BH 1965/3; PJD II. 611.). Ennek megfelelően a per másodfokú elintézéséből ki van zárva az a bíró, aki az elsőfokú eljárásban tárgyalást tartott, bizonyítást vett fel stb. A kizárási ok akkor is fennáll, ha a bíróság ítéletének hatályon kívül helyezését követő újabb eljárásban hozott határozat elleni fellebbezés elbírálásáról van szó és a bíró az első - a hatályon kívül helyezést megelőző - eljárásban vett részt. Az a körülmény ugyanis, hogy az ügyviteli szabályok szerint a hatályon kívül helyezés után az ügyet új szám alá kell iktatni, nem változtat azon, hogy ugyanarról a perről van szó, és az elvi szempontok, amelyek indokolttá teszik annak a bírónak a per másodfokú elintézéséből való kizárását, aki a per elsőfokú elintézésében részt vett, ilyenkor is nyilvánvalóan fennforognak (LB P. II. 20 615/1969.).
A per másodfokú elintézése kifejezés az ügy másodfokú elintézése helyett tudatos és arra mutat, hogy a törvény csak a konkrét per és nem az annak alapjául szolgáló ügy, esetleg korábbi per elintézésében részt vett bíró kizárását kívánja. Nem kizárási ok tehát az, ha a bíró pl. a pert megelőző hagyatéki vagy ingatlan-nyilvántartási ügyben eljárt és ugyanebből az okból a gondnokság alá helyezés iránt indított per bírája a gondnokság alá helyezés megszüntetése iránti perben, továbbá az a bíró, aki a végrehajtást elrendelte, a végrehajtás megszüntetése vagy korlátozása iránti perben eljárhat. Ezek valójában nemcsak a másodfokú, hanem az elsőfokú eljárásra is vonatkoznak.
A Pp. 15. § (1) bekezdésben foglalt szabály fordítottan már nem érvényesül, vagyis nincs akadálya annak, hogy a másodfokú bíróság hatályon kívül helyezést kimondó és az elsőfokú bíróságot a per újabb tárgyalására utasító végzésének meghozatalában részt vevő bíró a további elsőfokú eljárásban részt vegyen. Ilyenkor ugyanis nem a saját határozatának felülbírálásáról van szó, hanem éppen a másodfokú határozatban kifejtett szempontok érvényre juttatásáról, ami esetleg még jobban biztosítva van akkor, ha olyan bíró folytatta le a további eljárást, aki az azt elrendelő határozat meghozatalában maga is részt vett.
Az eljárás elhúzódása veszélyeztetheti a jogbiztonságot, ezért kiemelkedően fontos követelmény, hogy a peres és nemperes ügyekben ésszerű időn belül szülessenek meg a bírósági döntések. Ennek érdekében a 2006. évi XIX. törvény egy új jogintézményt vezetett be, amely lehetőséget ad a félnek, a beavatkozónak, valamint az eljárásban résztvevő ügyésznek, hogy a bíróság törvényben részletezett mulasztása miatt kifogással éljenek.
A kifogás részletes szabályairól a Pp. 114/A. §-114/B. § rendelkezéseinél szólunk.

1/2000. Büntető-Polgári jogegységi határozat

A helyi bíróság nincs kizárva a büntető ügy vagy a polgári ügy, a munkaügyi bíróság a polgári ügy intézéséből, ha a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény 35. § (1) bekezdésének a) pontjában, illetve a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény 13. §-a (1) bekezdésének a), b) vagy c) pontjában szabályozott kizárási ok annak a megyei bíróságnak az elnökével vagy elnökhelyettesével szemben áll fenn, amelynek a területén a helyi bíróság, illetve a munkaügyi bíróság működik.

[a Pp. 16. §-ához]

A törvény feltétlenül biztosítani kívánja azt, hogy kizárt bíró vagy bíróság ne vehessen részt az eljárásban és ezért mondja ki ezzel kapcsolatosan a hivatalbóliságot, ami azt jelenti, hogy a bíróságnak a felek kérelmeitől függetlenül is őrködnie kell azon, hogy a kizárásra vonatkozó jogszabályok minden körülmények között érvényesüljenek. Ennek a célnak a megvalósítását biztosítja a bíró bejelentési kötelezettsége, valamint a bíróság vezetőjének a kizárást kezdeményező joga, ami - helyes értelmezés szerint - nemcsak lehetőséget ad a bíróság vezetőjének a kizárás kezdeményezésére, hanem egyben kötelességet is ró rá, ha valamelyik bíróval szemben fennálló kizárási ok jut a tudomására.
A kizárási okot a fél is érvényesítheti. Ha a fél a bíró elfogultságára hivatkozik, elfogultsági kifogásról beszélünk. Az ezzel kapcsolatos kizárási kérelem előterjesztését a törvény időbelileg korlátozza.
A törvény külön kizárási eljárást nem ismer, a kizárási kérelem nem választható el a pertől. Ezért hangsúlyozza a Legfelsőbb Bíróság a Pk. I. 20 045/1964. számú határozatában, hogy a bíróság kizárása, illetőleg az eljáró bíróság kijelölése iránt csak a már megindított perben lehet intézkedni; vagyis először be kell nyújtani a keresetlevelet az arra hatáskörrel rendelkező illetékes bírósághoz, tehát a pert ténylegesen meg kell indítani, nehogy megtörténjék az, hogy a fél egy még meg sem indult perrel kapcsolatban igénybe vegye a Pp.-nek a törvény szerint illetékes bíróság kizárására vonatkozó rendelkezéseit, azután a pert meg sem indítja. Ugyanez az álláspont jut kifejezésre a P. I. 21 025/1964. számú határozatában, amelyben a Legfelsőbb Bíróság kijelenti, hogy nincs módjában az eljáró bíróság kijelölése iránti kérelemnek helyt adni, miután a kérelmező a pert ténylegesen nem indította meg, vagyis a keresetlevelét egy bíróságnál sem nyújtotta be. Természetesen, hogy ha a felperes álláspontja szerint a perre illetékes bíróság tagjaira kizárási ok áll fenn, ezt már magában a keresetlevélben is be lehet jelenteni, sőt célszerű ezt az indokok előadásával nyomban megtenni, hogy a bíróság késedelem nélkül megtehesse a szükséges intézkedéseket.
A törvény a felülvizsgálati kérelem elbírálása során kizárja annak a bírónak az eljárását, aki a felülvizsgálati kérelemmel érintett határozatok bármelyikének meghozatalában részt vett. Ez azt jelenti, hogy a felülvizsgálati kérelem elbírálása során - nemcsak a határozathozatalnál - kizárt annak a bírónak az eljárása, aki nemcsak a felülvizsgálati kérelemmel támadott másodfokú jogerős ítélet meghozatalában, hanem a felülvizsgálati kérelemmel érintett határozatok bármelyikének meghozatalában - tehát akár az elsőfokú határozat meghozatalában részt vett.
A Pp. 21. § (2) bekezdése szerint a perújítás során nem járhat el az a bíró, aki a perújítással megtámadott ítélet meghozatalában részt vett. A gyakorlatban felmerült az a kérdés, hogy elutasíthatja-e hivatalból a perújítást mint érdemi tárgyalásra alkalmatlant elutasító jogerős végzés ellen benyújtott felülvizsgálati kérelmet a Kúriának ugyanaz a tanácsa, amelyik az alapügyben hozott jogerős ítélet ellen benyújtott felülvizsgálati kérelmet elbírálta. Álláspontunk szerint a Kúria ugyanazon tanácsának eljárása nem kizárt, mert: a perújítás során a perújító fél nem a Kúria jogerős ítéletet hatályában fenntartó ítéletét támadja a Pp. 260. § (1) bekezdése szerint, hanem az alapügyben hozott első- vagy másodfokú ítéletet. Ugyanezen okból nem kizárt az eljárás a Pp. 22. § (3) bekezdésének fent idézett szabálya szerint, amelyik a felülvizsgálati kérelem elbírálásából zárja ki a bíró eljárását, ha az a felülvizsgálati kérelemmel érintett határozatok bármelyikének meghozatalában részt vett, ugyanis az újabb felülvizsgálati kérelem nem az alapügyben hozott jogerős ítéletek, illetve a Kúria felülvizsgálati kérelem tárgyában hozott határozata ellen irányul, hanem az új eljárásnak minősülő perújítási eljárásban hozott végzés ellen.

[a Pp. 17. §-ához]

A törvényszakasz a kizárási kérelem (bejelentés) legegyszerűbb elintézési módját szabályozza. Ez a bíróság vezetője részéről igazgatási ügykörben tett intézkedés, amellyel a bírósági vezető más bírót (tanácsot) jelöl ki az ügyre, vagy amint mondani szokták, a pert átszignálja más bíróra (tanácsra). A bíróság vezetője ezt az intézkedést alakszerű határozat nélkül a kijelölés módosításával teszi meg.
A törvény rendelkezéséből következik, hogy a bíróság vezetőjének nem kell feltétlenül helyt adnia a kizárási bejelentésnek, illetőleg a kizárási kérelemhez a bíró részéről való hozzájárulásnak, hanem vizsgálnia kell, hogy a bíró bejelentése vagy hozzájárulása nem alaptalan aggályoskodáson alapul-e, illetőleg nem az ügy elhárítását célozza-e. Amennyiben a bíróság vezetője ilyen meggyőződésre jutna, a Pp. 18. § (1) bekezdése szerinti tanács elé utalhatja a kizárási bejelentés elintézését.

[a Pp. 18. §-ához]

Abban az esetben, ha a bíró a reá vonatkozó kizárási okot maga jelentette be, vagy maga is hozzájárul saját mellőzéséhez, ez esetben igazgatási ügykörben a bíróság vezetője intézkedik más tanács, illetve bíró kijelölése tárgyában.
Ez valójában határozathozatal nélkül az ügy más bíróra (tanácsra) történő átszignálását jelenti.
Ha átszignálással a kizárás kérdése nem oldható meg, ez esetben ugyanannak a bíróságnak egy másik tanácsa hoz döntést. Amennyiben ugyanannak a bíróságnak nincs olyan tanácsa, amelyre a kizárás nem vonatkozik, vagy a kizárás az egész bíróságra vonatkozik, ez esetben a "felettes" bíróság hoz határozatot a kizárás kérdésében.
Abban az esetben azonban, ha a közigazgatási perekben jogerős határozatok folytán felmerült hatásköri vagy illetékességi összeütközés esetében, továbbá, ha az illetékes bíróság nem állapítható meg, vagy kizárás miatt nem járhat el az eljáró bíróságot a Kúria jelöli ki [Pp. 326. § (10) bek.].
Az I. r. felperes és társai a Szegedi Törvényszék és 29 társa alperesek ellen bírósági jogkörben okozott kár megtérítése iránt nyújtottak be keresetet a Székesfehérvári Törvényszéken. A törvényszék az eljárás során a felperesek fellebbezését a 14. számú végzésével elutasította. E végzés ellen a felperesek fellebbezést terjesztetek elő. Tekintettel arra, hogy a per XXIV. r. alperese a Fővárosi Ítélőtábla, az elnök felterjesztette az iratokat a Kúriához az eljáró bíróság kijelölése végett.
Az adott ügyben a Székesfehérvári Törvényszék kivételével alperesként perben áll valamennyi törvényszék, az összes ítélőtábla, a Kúria, az Országos Bírósági Hivatal, a Legfőbb Ügyészség, az Országos Rendőr-főkapitányság, a Magyar Állam és a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium is.
A Pp. 13. § (1) bekezdés a) pontja értelmében az ügy elintézéséből ki van zárva, és abban mint bíró nem vehet részt a fél.
Az Alaptörvény XXVIII. cikkének (7) bekezdése szerint "mindenkinek joga van ahhoz, hogy jogorvoslattal éljen az olyan bírósági, hatósági és más közigazgatási döntés ellen, amely jogát vagy jogos érdekét sérti". A jogorvoslati jogosultság az igazságszolgáltatással összefüggő legfontosabb alkotmányos, illetve emberi jogok közé tartozik. A jogorvoslati jogosultság alanyi jog, a jogorvoslati eljárás megindítása vagy meg nem indítása az érintett személy elhatározásának függvénye, ennek érvényesítését a Kúriának kell biztosítani. Ezért e körben a Kúria az alábbiakat hangsúlyozza:
A Pp. 1. §-a értelmében az eljárási törvénynek az a célja, hogy a természetes személyek és más személyek vagyoni és személyi jogaival kapcsolatban felmerült jogviták bíróság előtti eljárásában való pártatlan eldöntését a törvény első fejezetében meghatározott alapelvek érvényesítésével biztosítsa. A törvény céljáról rendelkező Pp. 1. §-ából és az eljárási törvény alapelveiből következik, hogy minden peres félnek joga van igénye érvényesítésére a törvényben meghatározott bíróságok előtt. Az eljáró bíróságokról a Pp. 10. §-a rendelkezik, meghatározva a 10. § (1) bekezdésében az első fokon, a (2) bekezdésében a másodfokon ítélkező bíróságokat. A (3) bekezdés pedig kimondja, hogy a felülvizsgálati ügyekben a Kúria jár el.
A felperesek - egy bíróság kivételével - az adott ügyre az ország valamennyi első- és másodfokon, illetve felülvizsgálati szinten hatáskörrel rendelkező bíróságával szemben keresetet terjesztettek elő. A Pp. 13. § (1) bekezdés a) pontja alkalmazása szempontjából azonban sem a teljes ítélőtáblai szint, sem a Kúria kizárására nem kerülhet sor, mivel nem maradna olyan más bíróság, amely ebben a hatáskörben eljárhatna. A bírák (bíróság) kizárásáról szóló (Pp. 13-21. §) szabályok között és a Pp.-ben másutt sem található olyan rendelkezés, amely lehetőséget adna arra, hogy valamennyi, az adott ítélkezési szinthez tartozó bíróság bármely okból az eljárásból kizárásra kerüljön. A Pp. egész rendszere és egyes jogintézményei garanciális szabályozást tartalmaznak az eljárásra, - így a jogorvoslatokra is - abban a tekintetben, hogy az eljárási, így a jogorvoslati jogok a kizárás jogintézményének alkalmazásával sem sérülhetnek.
A kifejtettekre tekintettel a Kúria a Pp. 18. § (2) bekezdésében és 45. §-ában írt kijelölési jogkörében - az Alaptörvényben írtakkal összhangban - jogosult, egyben köteles a jogorvoslati jogosultság érvényesíthetőségét a bírósági szervezetben a Pp. 45. § (2) bekezdés c) pontja alapján biztosítani. Ezért a fellebbezések elbírálására a Fővárosi Ítélőtáblát jelölte ki. (Kúria Pkk.V. 24.959/2012.)

[a Pp. 19. § (1) bekezdéséhez]

A gyakorlatban kérdésként merül fel, hogy hozhat-e érdemi határozatot az elfogultsági kifogás bejelentésének elintézéséig a bíró abban az ügyben, amelybe a Pp. 13. § (1) bekezdés e) pontjára alapítottan (elfogultság) nyújtottak be kizárási kérelmet. Az az álláspont nyer többségi elfogadást, hogy a törvény nem tiltja az érdemi határozat hozatalát, hiszen az csak a Pp. 13. § (1) bekezdés a)-d) pontjai alá eső kizárási ok esetén tilos a törvény alapján, azonban határozathozatal esetén a bíró kiteszi magát (és határozatát) annak, hogy végül amennyiben a kizárási kérelemnek helyt adó határozat meghozatalára kerül sor akkor a döntését - a fellebbezés korlátaira tekintet nélkül - a Pp. 252. § (1) bekezdése alapján hatályon kívül fogja helyezni a másodfokú bíróság, mert a határozat meghozatalában a törvény alapján kizárt bíró vett részt. Hasonló a helyzet abban az esetben, ha a bíróság ítélete ellen rendes jogorvoslat nem csak felülvizsgálati kérelem nyújtható be. A fellebbezés, illetőleg a felülvizsgálati kérelem elbírálása tárgyában eljáró másodfokú bíróságnak, illetve a Kúriának ezért a döntése előtt mindig be kell várnia a kizárási kérelem tárgyában hozott jogerős határozatot.

[a Pp. 19. § (2) bekezdéséhez]

Az ismételt alaptalan kizárási kérelem okából kiszabható bírság felső határa tekintetében foglalt állást a Legfelsőbb Bíróság az alábbi jogesetben:
A felperes keresetében 15 000 forint megfizetésére kérte az alperesek kötelezését. A kereset ténybeli alapjaként előadta, hogy az I. és a II. r. alperes bírái neki kárt okoztak, mert jogszabálysértően kötelezték őt 15 000 forint összegű illeték megfizetésére. Az ügyben első, és másodfokon eljáró bíróság bíráinak kizárása iránt több kérelmet előterjesztett, amelyeket a kérelem elbírálása jogosult bíróságok elutasítottak. Az ítélőtábla a 2007. július 5-én hozott végzéssel az első fokon eljárt megyei bíróság bíráinak kizárását megtagadta és a felperest 15 000 forint pénzbírsággal sújtotta. Ezt követően a felperes ismételten az elsőfokú bíróság bíráinak a kizárását kérte. Az ítélőtábla a 2008. június 26-án kelt végzéssel a megyei bíróság bíráinak a kizárását ismét megtagadta, és a felperest 150 000 forint pénzbírsággal sújtotta. Indokolása szerint a felperes változatlan indokok mellett ismételten alaptalan elfogultsági kifogást terjesztett elő, ezért, figyelemmel az 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 120. §-ában foglaltakra is, őt a Pp. 19. § (2) bekezdése alapján pénzbírsággal sújtotta.
A végzés ellen a felperes élt fellebbezéssel, amelyben annak a megváltoztatását kérte. Álláspontja szerint a másodfokú bíróság végzése jogszabálysértő. Azon túl, hogy a pénzbírság kiszabásának a jogalapja hiányzik, összegszerűségében is törvénysértő a kiszabott pénzbírság mértéke, az a Pp. 120. §-ának a rendelkezéseibe ütközik.
A felperes fellebbezése részben megalapozott.
A Pp. 233/A. §-a szerint fellebbezéssel megtámadható a másodfokú eljárásban hozott olyan végzés, amellyel szemben az elsőfokú eljárás szabályai szerint fellebbezésnek lenne helye, továbbá, a másodfokú eljárásban hozott, a fellebbezést hivatalból elutasító végzés. E jogszabályi rendelkezés szerint a másodfokú bíróságnak csupán azok a végzései fellebbezhetőek, amelyeket a másodfokú bíróság első fok módjára hoz meg, azaz az adott kérdésben először dönt, feltéve, ha az adott végzést az elsőfokú bíróság hozta volna meg, akkor az elsőfokú eljárás szabályai szerint ellene fellebbezésnek lenne helye. A pénzbírság kiszabásáról rendelkező végzés ilyen végzésnek minősül. A Pp. 18. § (4) bekezdése szerint a kizárást kimondó határozat ellen fellebbezésnek nincs helye, a kizárás megtagadása miatt pedig csak abban a fellebbezésben lehet panaszt tenni, amely az ügy érdemében hozott határozat ellen irányul. Mivel a kizárás megtagadásáról rendelkező végzés ellen az elsőfokú eljárásban sincs helye külön fellebbezésnek, a Legfelsőbb Bíróság a felperesnek e rendelkezést támadó fellebbezését a Pp. 237. §-a alapján hivatalból elutasította.
A felperes a bíróság tájékoztatását követően ugyanabban a perben ugyanazon bíróság ellen ismételten olyan bejelentést tett, amit a bíróság alaptalannak ítélt, ezért fennállottak a pénzbírság kiszabásának a Pp. 19. § (2) bekezdésében foglalt jogszabályi feltétellel.
Megalapozott viszont a felperes fellebbezése a kiszabható pénzbírság összegét érintő részében.
A Pp. 120. §-át az Országos Ítélőtábla székhelyének és illetékességi területének megállapításáról, valamint az igazságszolgáltatás működését érintő egyes törvények módosításáról szóló 1999. évi CX. törvény 20. §-a módosította. A 2000. január 1-jétől hatályos - a felperes által indított perben is alkalmazandó - Pp. 120. §-a szerint e törvény rendelkezései alapján kiszabható pénzbírság legmagasabb összege 500 000 forint azzal, hogy az nem haladhatja meg a pertárgy értékét. A jogalkotó a kiszabható pénzbírság legmagasabb összegét a már kellő visszatartó erővel nem bíró 50 000 forint helyett 500 000 forintra felemelte, a Pp. módosított 120. §-a azonban egy megszorító rendelkezést is tartalmaz. A kiszabásra kerülő összeg nagysága függ az ügy jellegétől is, többször is megismételhető, de esetenként nem haladhatja meg a pertárgy értékét. A másodfokú bíróság a Pp. 120. §-ának e rendelkezését figyelmen kívül hagyta, amikor a 15 000 forint perértékű ügyben a felperest 150 000 forint pénzbírsággal sújtotta.
A Legfelsőbb Bíróság ezért a megfellebbezett végzésnek a pénzbírságra vonatkozó rendelkezését a Pp. 259. §-a értelmében alkalmazandó Pp. 253. §-ának (2) bekezdése alapján részben megváltoztatta és a felperesre kiszabott pénzbírság összegét a pertárgy értékének megfelelő összegre, 15 000 forintra leszállította. (Legf. Bír. Pf. V. 24.789/2008.)

[a Pp. 20-21/A. §-ához]

A Pp. 21. § (1) bekezdése valójában nem kizárási okot tartalmaz, miután rendelkezése nem kötelező.
Amíg a per másodfokú elintézéséből az a bíró is ki van zárva, aki az érdemi döntést - akár csak első fokon - előkészítette, addig a perújítási eljárás során csak az a bíró tekinthető kizártnak, aki a perújítással megtámadott ítéletet hozta. Közömbös, hogy az első- vagy másodfokú ítéletről van-e szó és ezért a perújítási eljárásban az a bíró is ki van zárva, aki a perbeli elsőfokú - bár nem jogerős - ítélet hozatalában részt vett (LB P. törv. IV. 20.122/1964.).
A törvény csak a perben hozott ítéletet említi olyanként, mint amelynek meghozatalában való részvétel kizár a perújítási kérelem elintézéséből. Felmerül azonban a kérdés, vajon vonatkoztatható-e a tilalom arra a bíróra, aki az egyezséget jóváhagyta. Ha figyelembe vesszük azt, hogy az egyezség jóváhagyása nem mechanikus tevékenysége a bíróságnak, miután a jóváhagyás mérlegelés alapján történő állásfoglalást igényel abban a vonatkozásban, hogy az egyezség megfelel-e a jogszabályoknak és a felek méltányos érdekeinek, helyesebbnek látszik az a megoldás, hogy az egyezséget jóváhagyó végzés meghozatalában részt vett bírót is ki kell rekeszteni a perújítási kérelem elintézéséből.
A 2011. évi CLXI. törvény (a továbbiakban: Bszi.) jelenleg hatályos 17. § (1) és (2) bekezdése szerint bíróság létesítéséről, összevonásáról, megszüntetéséről, elnevezéséről, székhelyéről, illetékességi területének meghatározásáról, valamint a katonai tanácsokkal rendelkező bíróságok kijelöléséről külön törvény rendelkezik. A bíróság illetékességi területe a közigazgatási területi beosztáshoz igazodik, a közigazgatási határok megváltozása következtében a bíróság illetékességi területét az Országos Bírósági Hivatal (a továbbiakban: OBH) elnökének javaslatára - a Köztársasági Elnök határozatban módosítja. A helyi bíróságként eljáró járásbíróságok első fokon járnak el, a járásbíróságot az elnök vezeti. A járásbíróság nem jogi személy, azonban elnöke az államháztartási gazdálkodási szabályok szerint kötelezettségeket vállalhat a törvényszék belső szabályzatában meghatározott módon. A járásbíróságon meghatározott jellegű ügyek intézésére külön csoportok létesíthetők.
A 2013. január 1-jétől felálló közigazgatási és munkaügyi bíróságok ugyancsak elsőfokú bíróságként járnak el. Feladatuk a közigazgatási határozatok bírósági felülvizsgálata, a munkaviszonyból és a munkaviszony jellegű jogviszonyból származó ügyek, valamint törvény által a bíróság hatáskörébe utalt egyéb ügyek. A közigazgatási és munkaügyi bíróságot az elnök vezeti, a bíróság nem jogi személy, azonban elnöke a járásbíróság elnökéhez hasonló módon az államháztartási szabályok betartása mellett kötelezettségeket vállalhat a törvényszék belső szabályzatában meghatározott módon. A közigazgatási és munkaügyi bíróságon meghatározott jellegű ügyek intézésére csoportok létesíthetők. Az eddig megyei bíróságok hatáskörébe tartozó közigazgatási ügyek esetében - összevonva a munkaügyi szakág területével - külön törvényben meghatározott számban és illetékességi területtel közigazgatási és munkaügyi regionális kollégium működik. A közigazgatási és munkaügyi regionális kollégium törvényben meghatározott szakmai feladatokat lát el, szervezeti kereteit a törvény által meghatározott valamelyik törvényszék biztosítja.

III. fejezet

Bírósági hatáskör és illetékesség

Joghatóság, bírói út, hatáskör

A hatásköri kérdések között első helyen a joghatóság áll, amely nemzetközi vonatkozásban érvényesülő hatáskört jelent és azt fejezi ki, hogy valamely ügyben vagy perben melyik állam hatósága vagy bírósága jogosult eljárni.
A joghatóságra vonatkozóan általános szabályokat tartalmaz a nemzetközi magánjogról szóló 1979. évi 13. törvényerejű rendelet, amely azonban nem érinti az egyes nemzetközi szerződésekben szabályozott joghatósági kérdéseket.
Ha a magyar bíróságnak nincs joghatósága, annak a Pp. 130. §-a (1) bekezdésének a) pontja alapján a keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasítása, a per későbbi szakaszában pedig a Pp. 157. §-ának a) pontja alapján a per megszüntetése az eljárásjogi következménye.
Ha a magyar állam szerveinek a joghatósága fennáll, akkor kerül sor annak meghatározására, hogy mely jogviták tartoznak a bíróságok hatáskörébe és milyen ügyek intézésére hivatottak más (államigazgatási stb.) szervek. A bírósági útra tartozást bírósági (bírói) hatáskörnek vagy bírói útnak szokás nevezni.
A bírói út szabályait nem a Pp. tartalmazza: a bírói út hiánya ugyanazokat a jogkövetkezményeket vonja maga után, mint a joghatóságé. Viszont a Pp. szabályozza azt a kérdést, hogy a bírósági szervezeten belül az egyes ügyek milyen bíróságok elé tartoznak, nevezetesen, hogy első fokon milyen bíróság jár el: a járásbíróság, a megyei törvényszék vagy a közigazgatási és munkaügyi bíróság. Erre vonatkoznak a Pp. 22. és 23. §-ai.
Az illetékesség, amely az egyenlő hatáskörű bíróságok közötti ügymegoszlást jelenti. Az illetékességi kérdés így hangzik: melyik bíróság jogosult, illetőleg köteles a több járásbíróság, megyei törvényszék közigazgatási és munkaügyi bíróság közül eljárni. Az illetékességet a Pp. 29-47. §-ai szabályozzák.

[a Pp. 22. §-ához]

Ha az értékre tekintettel a törvényszék hatáskörébe tartozó és általa megítélt főkövetelés járulékai iránt külön pert indítanak, a hatáskör szempontjából nem a főkövetelésnek, hanem a járulékoknak az értéke (összege) az irányadó (Balassagyarmati Megyei Bíróság, Pf. 20 115/1972., BH 1972.456.; PJD VI. 601.).
Nincs akadálya annak, hogy a felperes a megyei bíróság hatáskörébe tartozó követeléssel együttesen érvényesítsen a megyei bíróság előtt olyan követelést, amely egyébként a helyi bíróság elé tartozik (LB PK VI. 22 034/1979., BH 1980.173.; PJD IX. 367.).
A perek egyesítése nincs a hatáskörre kihatással (LB P. törv. I. 20 504/1982., BH 1983.73.; PJD X. 415.).
A közigazgatási határozatok bírósági felülvizsgálata iránti, a munkaviszonyból, közalkalmazotti jogviszonyból, kormányzati szolgálati, közszolgálati jogviszonyból, szolgálati jogviszonyból, szövetkezeti tag munkaviszony jellegű jogviszonyából és a bedolgozói jogviszonyból származó perekben (munkaügyi perek) a közigazgatási és munkaügyi bíróságok járnak el. Munkaügyi pernek minősül: a munkaszerződés megkötését megelőző tárgyalásra, a munkaviszony megszűnését követően a munkaviszonyból eredő jogra; a kollektív szerződés kötésére jogosult felek, illetve ezek és harmadik személy között, a kollektív szerződés fennállására, továbbá a kollektív szerződésből eredő jogra; a sztrájkkal, egyéb munkaharccal vagy a szervezkedési szabadsággal kapcsolatos jogellenes magatartásra alapított igény érvényesítése. A munkavállaló és a munkáltató között a munkaviszonnyal közvetlen kapcsolatban lévő jogra alapított igény a fent részletezett munkaügyi perekben is érvényesíthető. A munkaügyi perekben is érvényes az a szabály, hogy a fél a pénzkövetelés iránti igényét fizetési meghagyás útján is érvényesítheti, kivéve, ha a per tárgya a jogviszony keletkezése, módosulása, megszűnése vagy a munkaviszonyból származó kötelezettségnek a munkavállaló által történt vétkes megszegése miatt alkalmazott jogkövetkezmény, illetve fegyelmi vétség miatt alkalmazott jogkövetkezmény.
Súlyos eljárási szabálysértésnek minősítette a Legfelsőbb Bíróság és a felülvizsgálati kérelem, illetőleg ellenkérelem kereteire tekintet nélkül hatályon kívül helyezte a jogerős ítéletet az alább ismertetett esetben, ahol a közalkalmazotti jogviszonyból származó igényeket munkaügyi bíróság helyett az általános hatáskörű bíróság bírálta el.
- A felperesek egy költségvetési intézmény alkalmazásában álltak. A munkáltatójuk jogutód nélküli megszűnésére hivatkozva illetménykiegészítés megfizetése iránt keresetüket az alperessel, mint a vagyoni jogok és kötelezettségek tekintetében jogutód alapító szervvel szemben terjesztették elő a munkaügyi bíróságon.
A munkaügyi bíróság a keresetlevelet - hatáskörének hiányára hivatkozva - idézés kibocsátása nélkül elutasította. A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság végzését megváltoztatta, és elrendelte a keresetlevél áttételét a városi bírósághoz. A városi bíróság ítéletével a felperesek keresetét elutasította, mert azt az 1992. évi XXXVIII. törvény végrehajtásáról szóló 137/1993. (X. 12.) Korm. rendelet 33. § (2) bekezdése és 36. §-ának (1) bekezdése, valamint a megyei jogú város közgyűlése rendeletének 2. § (1) bekezdése alapján megalapozatlannak találta.
A felperesek fellebbezése folytán eljárt megyei bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. Kifejtette, hogy az alperes korábbi határozata a költségvetési intézmény megszüntetésén túlmenően az intézményi pénzmaradvány felhasználásának korlátozásáról is döntött és az alperes e tárgyban a hivatkozott rendeletben is rendelkezett. Az alperes e döntésének felülvizsgálatára - az erre vonatkozó eljárás keretében - nem került sor. A másodfokú bíróság erre figyelemmel nem látott lehetőséget a kereset teljesítésére.
A felperesek felülvizsgálati kérelmet terjesztettek elő a jogerős ítélet hatályon kívül helyezése, illetőleg keresetüknek helyt adó határozat hozatala érdekében. A Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275. § (2) bekezdése 2. fordulatában meghatározott rendelkezésre tekintettel a felülvizsgálati kérelem kereteire tekintet nélkül vizsgálta a jogerős határozatot. A peradatok alapján megállapítható ugyanis, hogy a felperesek közalkalmazotti jogviszonyokból származó igényként érvényesítették a bérkiegészítés iránti követelésüket a megszűnt munkáltatójuk alapítójával, az alperessel szemben. Az helyesen került megállapításra, hogy a felperesek vagyoni igényüket az alperessel, mint a vagyoni jogok és kötelezettségek tekintetében a megszüntetett költségvetési szerv jogutódjával szemben érvényesíthetik. E jogutóddal szemben fennálló igényük azonban változatlanul közalkalmazott jogviszonyon alapul. A közalkalmazotti jogviszonyból származó per pedig a munkaügyi bíróság hatáskörébe tartozik (LB MFV I. 10 9005/1999.).
Annak eldöntésénél, hogy a per az általános hatáskörrel rendelkező helyi bíróság vagy a törvényszék hatáskörébe tartozik kiemelkedő jelentősége van a pertárgy pontos megjelölésének. Sok esetben találkozunk olyan pertárgy megjelölésekkel nem csak a keresetlevélben, de sajnos bírósági ítéletek fejrészében is, hogy a per tárgya, pl.: 55 000 forint és jár. stb. Nyilvánvaló, hogy az 55 000 forintot valamilyen jogcímen igényli a felperes, a pertárgyat az adott jogcímmel kell megjelölni (vételárhátralék, kártérítési igény, vállalkozói díj stb.).
Tévesen ítélte meg egy közhasznú társaság tevékenységi körének jellegét a felperes egy közhasznú társaság ellen indított kártérítési perben, amely azt eredményezte, hogy téves hatáskört választott a keresetlevele benyújtásához az alábbi jogesetben:
A felperes keresetében 400 000 forint közigazgatási jogkörben okozott kár megfizetésére kérte az alpereseket kötelezni azzal az indokkal, hogy a Z. Közszolgálati Televízióval kötött támogatói szerződésből eredő igényét nem tudta érvényesíteni, mert az alperesek mulasztottak, amikor a közhasznú társaság alapító okiratában nem rendelkeztek a jogutódlás kérdéséről.
Az elsőfokú bíróság a keresetlevelet áttette a perre illetékes helyi bírósághoz azzal az indokkal, hogy az alpereseknek az a tevékenysége, hogy létrehozták a Z. Közszolgálati Televíziót később azt megszüntették, majd megalapították a Z. Televízió Közhasznú Társaságot nem minősül olyan szervező, intézkedő államigazgatási tevékenységnek, amelyre alapítva a felperes a régi Ptk. 349. §-ának (1) bekezdése szerint követelést érvényesíthet. A felperes a keresetlevelét a fenti tartalommal az illetékes megyei bíróságnál terjesztette elő.
A végzés ellen a felperes fellebbezett, azzal az indokkal, hogy a másodfokú bíróságként eljáró Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság végzését változtassa meg. Álláspontja szerint a közszolgáltatási feladatokat ellátó, költségvetési szervként létrehozott helyi televízió megalapításakor a képviselő-testület (tagjai) közhatalmi (államigazgatási) tevékenységet végeztek és a költségvetési intézmény megszüntetése is ilyen tevékenységnek minősül.
A Legfelsőbb Bíróság a fellebbező felperes véleményét nem osztotta és a fellebbezést megalapozatlannak találta. A határozat indokolása szerint a bíróság hatáskörének eldöntésekor nem azt kell megítélni, hogy a helyi önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvény (a továbbiakban: Ötv.) 8. §-ának (1) bekezdésében felsorolt, a települési önkormányzat hatáskörébe utalt helyi közszolgáltatási feladatok közül melyek minősülnek közhatalmi jellegű tevékenységnek, hanem azt, hogy az Ötv. 9. §-ának (4) bekezdése értelmében e feladatok ellátása érdekében az alapítói joggyakorlás annak tekinthető-e.
A Legfelsőbb Bíróság megítélése szerint az elsőfokú bíróság helyesen állapította meg, hogy ez a tevékenység nem minősül a régi Ptk. 349. §-ának alkalmazására hozott PK 42. számú állásfoglalásban kifejtett közhatalmi jellegű tevékenységnek. A per a Pp. 22. §-ának (1) bekezdése alapján az általános hatáskörű helyi bírósághoz tartozik, ezért helyes az elsőfokú bíróságnak a Pp. 129. § (1) bekezdésébe foglaltakra tekintettel a keresetlevél áttételéről rendelkező végzése. A fentiekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság végzését a Pp. 259. §-a alapján alkalmazandó Pp. 253. § (2) bekezdése alapján helybenhagyta. (Legfelsőbb Bíróság Pf. V. 24.704/2002.)
A polgári perben eljáró bíróság és a munkaügyi bíróság hatáskörébe tartozó igények elkülönítése tárgyában foglalt állást a Legfelsőbb Bíróság, az elvi határozatainak hivatalos gyűjteményében közzétett Pf. VII. 26.219/2001. számú - EBH 2004/1034. számú határozatában, rámutatva arra, hogy a munkaviszonyból származó és így a munkaügyi bíróság hatáskörébe tartozó igény polgári perben beszámítási kifogásként sem érvényesíthető.

[a Pp. 23. §-ához]

A Pp. 23. § (1) bekezdés a) pontjához:
A törvényszéknek a pertárgy értékétől függő hatásköre csak a vagyonjogi perekben érvényesül. Vagyonjogi az a per, amely anyagi vonatkozású. A vagyoni jellegen nem változtat az, ha az igénynek eszmei vonatkozásai is vannak, pl. a sírhellyel kapcsolatos igények esetében. A személyiségi jogok megsértéséből eredő igény is vagyonjogi jelleget ölt, ha kártérítésre irányul (Veszprémi Megyei Bíróság, 2. Pf. 20 276/1985., BH 1985/7.). Ha a személyiségi jog megsértése miatt kártérítési igényt is érvényesítenek, a vagyonjogi perekre irányadó hatásköri szabályokat kell alkalmazni (LB PK II. 21 094/1992., BH 1993.234.)
A törvényszék perértéktől függő hatásköre nem érvényesül azokban a perekben, amelyek a pertárgy értékére tekintet nélkül járásbírósági hatáskörbe tartoznak, így a végrehajtási igényperek (Pp. 373. §) vagy a társadalombiztosítási perek. Ezek a szabályok illetékességi szabályként jelentkeznek, de a járásbíróság megállapításával hatásköri rendelkezést is tartalmaznak.
A Pp. 23. § (1) bekezdés b) pontjához:
A Pp. 23. § (1) bekezdés b) pontjának módosítását az új Ptk. tette indokolttá, melynél a Hatodik Könyv LXXI. Fejezete összefoglalóan foglalkozik a közhatalom gyakorlásával okozott kárért való felelősséggel. A 6:548. § rendelkezése a közigazgatási jogkörben okozott kárért való felelősséget szabályozza, míg a 6:549. §-a a bírósági, ügyészségi, közjegyzői és végrehajtói jogkörben okozott kárért való szabályokat tartalmazza.
A közigazgatási jogkörben okozott kárért a felelősséget akkor lehet megállapítani, ha a kár közhatalom gyakorlásával vagy annak elmulasztásával okozták és a kár rendes jogorvoslattal továbbá a közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálata iránti eljárásban nem volt elhárítható. A közigazgatási jogkörben okozott kárért a közhatalmat gyakorló jogi személy tartozik felelősséggel. Ha a közhatalmi jogkör gyakorlója nem jogi személy, a kárért az a jogi személyiséggel rendelkező közigazgatási szerv tartozik felelősséggel, amelynek keretében az eljárt közigazgatási szerv működik.
A bírósági és ügyészségi jogkörben okozott kárért való felelősségre a közigazgatási jogkörben okozott kárért való felelősség szabályait kell megfelelően alkalmazni azzal, hogy a kárigényt bírósági jogkörben okozott kár esetén a bírósággal, ügyészségi jogkörben okozott kár esetén a Legfőbb Ügyészséggel szemben kell érvényesíteni. Ha az eljárt bíróság nem jogi személy, a kárigényt az eljárt bíróság illetékességi területén működő jogi személyiséggel rendelkező bírósággal szemben kell érvényesíteni. A kártérítési keresetnek előfeltétele a rendes jogorvoslat kimerítése, amely alatt fellebbezést, ellentmondást kell érteni, a felülvizsgálati eljárás és a perújítás rendkívüli jogorvoslati eljárások, amelyeket nem kíván meg a jogalkotó.
A közjegyzői és a végrehajtói jogkörben okozott kárért való felelősségre a közigazgatási jogkörben okozott kárért való felelősség szabályait kell megfelelően alkalmazni, a kártérítési keresetnek előfeltétele itt is a fentieket jelentő rendes jogorvoslati út kimerítése.
A Pp. 23. § (1) bekezdés c) pontjához:
A szerzői jogra vonatkozó szabályokat az 1999. évi LXXVI. tv. (a továbbiakban: Szjt.) a többször módosított Szjt. tartalmazza. Az Szjt. által nem szabályozott kérdésekben az új Ptk. és az Mt. rendelkezéseit kell alkalmazni (Szjt. 3. §). A szerzői jog alanya a szerző, aki az Szjt. 4. § (1) bekezdése szerint a szerzői jogvédelemben részesülő művet megalkotta. Nemcsak az eredeti, hanem az ún. származékos művek is védelemben részesülnek, de csak akkor, ha megalkotásuk nem sérti az eredeti mű szerzőinek jogait. Amennyiben a művet több szerző alkotta, közöttük szerzőtársi jogviszony vagy társszerződés áll fenn, s a szerzői jogi perekben együtt vagy külön-külön jogvédelmet igényelhetnek. Szerzőtársak azok, akik a művet közösen alkották, feltéve, hogy azt nem lehet önálló részekre szétválasztani. Ebben az esetben a szerzői jog a szerzőket együttesen illeti meg. Társszerzők azok, akik olyan közös művet alkottak, amely önálló részekre szétbontható. A társszerzőket az általuk létrehozott egyes részművekre önálló szerzői jog illeti meg.
A szerzőt művével kapcsolatban személyhez fűződő jogok, valamint vagyoni jogok illetik meg, bármelyik megsértése polgárjogi jogkövetkezményekkel jár.
A szerző személyhez fűződő jogai körébe tartozik annak eldöntése, hogy művét nyilvánosságra hozza-e, megilleti az a jog, hogy művén és művére vonatkozó minden közleményen nevét feltüntessék.
A szerző dönthet úgy is, hogy művét nevének feltüntetése nélkül vagy felvett néven hozza nyilvánosságra.
A szerző személyiségi jogának sérelmét jelenti, ha művét eltorzítják, megcsonkítják, vagy azon olyan változtatást, csorbítást hajtanak végre, amely hírnevére vagy becsületére sérelmes.
A szerző vagyoni jogai körébe tartozik a szerzőnek az a kizárólagos joga, hogy döntsön a mű egészének, vagy valamely részének anyagi formában, és nem anyagi formában történő bármilyen felhasználásáról. A mű felhasználásának minősül a többszörözés, a terjesztés, a nyilvános előadás, a nyilvánossághoz közvetítés sugárzással, vagy másként, az átdolgozás, a kiállítás stb.
A szerzői jogi törvény felhatalmazása alapján alkotta meg a Kormány a 156/1999. (XI. 3.) Korm. rendeletét a Szerzői Jogi Szakértői Testület szervezetéről és működéséről.
A rendelet alkalmazásában szerzői jogi jogvitás ügy a szerzői jogi törvényben szabályozott szerzői, szomszédos és adatbázis-előállítói jogok érvényesítésével összefüggő bármely jogvita.
Ezekben a jogvitákban a Szerzői Jogi Szakértői Testület ad szakértői véleményt megbízás alapján, illetve bírósági vagy hatósági megkeresésre.
Nem csak a szerzői jogi törvény hatálya alá tartozó művek, de azok a szellemi alkotások is védelem alatt állnak, amelyekről külön jogszabályok nem rendelkeznek, de amelyek társadalmilag széles körben felhasználhatóak és még nem váltak közkinccsé. Védelem illeti meg a személyeket a vagyoni értékű gazdasági, műszaki, és szervezési ismereteik és tapasztalataik tekintetében is. [régi Ptk. 86. § (3)-(4) bekezdés]
Az új Ptk. 2:55. §-a úgy rendelkezik, hogy akkor kell alkalmazni, ha az adott kérdést a szerzői jogról és az iparjogvédelemről rendelkező törvények nem szabályozzák. A régi Ptk. által védendő jogok jelenleg is védendőek, ezen az új Ptk. sem változtatott.
Az alkotó által haszonkölcsönbe adott szobor visszaadása iránt indított per nem minősül szerzői jogi pernek (LB Pkf. III. 20 799/1971., BH 1972.708.; PJD V. 443.).
Az előadóművész szerzői és személyiségi jogait sérti, ha énekhangját hozzájárulása nélkül a televízió más hangjaként közvetíti; a jogsértés miatt indított pert szerzői jogi pernek kell tekinteni (LB Pkf. III. 21 371/1976., 493; PJD VII. 14.).
A képzőművészeti alkotásnak az alkotó hozzájárulása nélkül az alkalomszerű felhasználás vagy díszletként való felhasználás kereteit meghaladóan történt bemutatásáért szerzői jogi díj jár (LB Pf. IV. 21 392/1975., BH 1976.493.; PJD VII. 14.).
A levéltárban elhelyezett - visszaemlékezéseket tartalmazó - kéziratokban való kutatás engedélyezése iránt a levéltár ellen indított per nem tekinthető szerzői jogi pernek (LB Pf. III. 21 444/1978., BH 1979.371.; PJD VIII. 312.).
Annak elbírálása, hogy a doktori értekezés megfelel-e a követelményeknek, nem tartozik bírósági hatáskörbe. Az illetékes szervnek e tárgyban hozott határozata nem támadható meg bíróság előtt olyan közvetett módon sem, hogy a szerző a doktori címének megvonását a szerzői jog megsértéseként teszi kereset tárgyává (LB Pf. III. 21 117/1978., BH 1979.285., PJD VIII. 13.).
A felperes a keresetlevelében azt sérelmezte, hogy az alperes által írt újságcikkek sértik a jó hírnevét, amelyet a régi Ptk. 78. §-a véd. Előadta továbbá, hogy az általa írt válaszcikkeket az alperes jogosulatlanul megváltoztatta és ezzel megsértette a szerzői jogról szóló 1969. évi III. törvény 10. §-át. A jó hírnév megsértésével kapcsolatos igény érvényesítése a Pp. 22. §-a értelmében helyi bíróság hatáskörébe tartozik, a szerzői jogi törvény alapján érvényesített igény elbírálása azonban a Pp. 23. §-a (1) bekezdésének c) pontja alapján a megyei bíróságnak van hatásköre. Nincs akadálya annak, hogy a felperes a megyei bíróság előtt érvényesítse azt a követelését is, amely egyébként a helyi bíróság elé tartozik (LB Pk. IV. 21 034/1979., BH 1980.173., PJD IX. 267.).
A felperesek tervezői voltak annak az épületnek, amelynek az alperes által megvalósított kibővítését a felperesek a szerzői joguk megsértésének tekintik. A szerzői jogi védelem tehát a felperesek által készített tervet illeti meg. Ez tűnik ki a 9/1969. (XII. 29.) MM rendelet 7. §-ának a felperesek által is felhívott abból a rendelkezéséből, amely szerint a szerzői jogot sértő jogosulatlan megváltoztatás az építészeti alkotás vagy műszaki létesítmény tervének a szerző hozzájárulása nélkül történő olyan megváltoztatása is, amely a külső megjelenést, a rendeltetésszerű használatot vagy üzemeltetést érinti. A felek közötti jogvita tehát sajátosan szerzői jogi jellegű (LB Pf. III. 21 604/1976.).
A keresetlevélből kitűnően az alperes felhasználta a felperes mint építészmérnök által készített építkezési tervet. A felperes álláspontja szerint az alperesnek ez a magatartása az 1969. évi III. törvény 10. §-ába ütközik és ebből kétségtelen, hogy a felperes szerzői jogi igényt kíván érvényesíteni az alperessel szemben (LB Pf. I. 20 776/1989., BH 1990.420.).
A Képző- és Iparművészeti lektorátusának a művészeti alkotásról leadott értékelése nem alapozza meg a szerzői jogi védelmet (LB Pf. IV. 20 563/1989., BH 1990.420.).
A Pp. 23. § (1) bekezdés c) pontjának rendelkezése szerint nemcsak az ún. szerzői jogi perek, hanem a régi Ptk. 86. § (3) és (4) bekezdésében meghatározott jogokkal kapcsolatos perek is a megyei bíróság elsőfokú hatáskörébe tartoznak. A régi Ptk. 86. § (3) bekezdése szerint a törvény védi azokat a szellemi alkotásokat is, amelyekről a külön jogszabályok nem rendelkeznek, de amelyek társadalmilag széles körben felhasználhatók és még közkinccsé nem váltak. A (4) bekezdés rendelkezése szerint a személyeket védelem illeti meg a vagyoni értékű gazdasági, műszaki és szervezési ismereteik és tapasztalataik tekintetében is. A védelmi idő kezdetét és tartalmát jogszabály határozza meg. A Ptké. II. 4. § (1) bekezdése szerint a személyeket a vagyoni értékű gazdasági, műszaki és szervezési ismereteik és tapasztalataik tekintetében a megkezdett vagy tervbe vett hasznosítás esetén a közkinccsé válásig illeti meg a védelem.
A régi Ptk. 86. § (3) bekezdése e törvényi rendelkezés folytán védi azokat a szellemi alkotásokat, amelyek külön jogszabályi rendelkezés folytán védelemben nem részesülnek, amennyiben két együttes feltételnek megfelelnek: társadalmilag széles körben felhasználhatók és még nem váltak közkinccsé.
Vagyoni értékű gazdasági, műszaki - szervezési ismeretek - közismert elnevezéssel "know how" a régi Ptk. 86. § (4) bekezdésének rendelkezése folytán törvényi védelem alatt áll. Ezeknek az ismereteknek nem kell feltétlenül újdonságnak, sajátos egyedi jellegűeknek lenniük, viszont a védelem igényléséhez elengedhetetlen feltétel az ismeret hasznos eredménye, illetőleg előnyös célra való felhasználhatósága. Ezek az ismeretek, illetőleg tapasztalatok nem élveznek abszolút védelmet, ezért védelmi idejük kizárólag konkrét relatív jogviszonyokban - az alkotónak a hasznosítást tervezővel, illetőleg a tényleges felhasználóval való jogviszonyában - merülhet fel. Ha az adott vagyonértékű gazdasági, műszaki, illetve szervezési ismeretek felhasználása körében a felek szerződést kötnek, a szerződő felek jogai és kötelezettségei - a szerződés tartalma - a felek akarata szerint alakul. Az adott ismeretek, illetőleg tapasztalatok csak a közkinccsé válásig élveznek védelmet, a védelem megszűnése akkor következik be, amikor olyan mértékben ismertté válnak, hogy az adott terület szakembere a tőle elvárható általános ismeretek mellett (köteles tudás) az azokon alapuló gazdasági, műszaki vagy szervezési kérdéseket meg tudja oldani.
Iparjogvédelmi perek közé sorolható és ezért megyei bírósági hatáskörbe tartozik a szabadalmi bejelentéssel érintett licencia szerződésből eredő kártérítési ügy is, ahogy arra a Legfelsőbb Bíróság egy a lényegét tekintve az alábbiakban ismertetett peres ügy kapcsán rámutatott. A döntés még a Pp. 23. § (1) bekezdés c) pontjának más megfogalmazása mellett született, tartalmában azonban a jelenlegi megfogalmazás szerinti c) pontnak is megfelelő rendelkezést tartalmaz.
- A felperes 1997. március 12-én az I. és II. r. alperessel szemben keresetet terjesztett elő a Fővárosi Bíróságon melyben a bíróság hatáskörét és illetékességét arra alapította, hogy a felek közötti vitás jogviszony egy licencia szerződésen alapul, továbbá, hogy az I. r. székhelye Budapesten található. Kereseti kérelme arra irányult, hogy a bíróság közbenső ítélettel állapítsa meg a károkozás tényét, valamint az I. és II. r alpereseket a keletkezett kár megtérítésére kötelezze, mivel a know-how alapján gyártott termék az előállítást követően rövid időn belül romlásnak indult. Arra hivatkozott, hogy 1996. február 13-án az I. r. alperessel licencia szerződést írt alá, amelyben az I. r. alperes a tulajdonát képező know-how tekintetében teljes körű felhasználási jogot adott a felperesi társaság részére. A szerződésben a felperes díjfizetésre vállalt kötelezettséget, alperes pedig kifejezetten szavatosságot vállalt azért, hogy a know-how-ban rögzített összetételek, gyártási folyamatok a gyakorlatban megvalósíthatóak és reprodukálhatóak.
A Fővárosi Bíróság 1997. március 26-án kelt végzésével hatáskörének hiányát állapította meg, és az ügy iratait a Pp. 129. §-a alapján a Pesti Központi Kerületi Bírósághoz tette át. Döntésének indokai szerint a hatásköri szabályok közül nem alkalmazhatók a Pp. 23. § (1) bekezdés c) pontjának rendelkezései, mivel a kereset tárgya nem a szellemi alkotás jogvitája, hanem kártérítés. A másodfokú bíróságként eljáró Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság áttételt elrendelő végzését a Pp. 258. § (1) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot további eljárásra és újabb határozat hozatalára utasította, mert megállapította, hogy a szabadalmi bejelentéssel érintett licencia szerződés illetve ennek megszegésén alapuló kártérítési igény a Pp. 23. § (1) bekezdés c) pontjába sorolható perek egyike, amely a megyei bíróság hatáskörébe tartozik (LB VI. 32 777/1997. szám).
A Pp. 23. § (1) bekezdés d) pontjához:
A bírósági hatáskör szempontjából nemzetközi árufuvarozásnak kell tekinteni minden olyan küldeményre vonatkozó árufuvarozást, amely az 1975. évi 9. törvényerejű rendelettel kihirdetett Nemzetközi Egyezményt (CIM) aláíró legalább két állam területét érinti (LB Gf. IV. 30 597/1980., BH 1982.164.; GPD III. 650.).
A Pp. 23. § (1) bekezdés e) pontjához:
A 2005. évi CXXX. törvény 2006. január 1-je után indult ügyekben alkalmazandó hatállyal pontosította azoknak a céggel kapcsolatos pereknek a körét, amelyeket a törvényszékek előtt kell megindítani, kiiktatva azt az indokolatlan differenciálást, amely egyes pereket a helyi bíróság hatáskörében utalt.
A Pp. 23. § (1) bekezdés f) pontjához:
A törvényszékek rendelkeznek hatáskörrel a cégnek nem minősülő szervezetek, például alapítvány, társadalmi szervezet nyilvántartásba vételére. A speciális jogszabályok rendelkezése alapján ezek a szervezetek a bírósági nyilvántartásba vétellel válnak jogi személlyé, nyerik el jogképességüket.
Az alapítványok, az egyesületek, illetőleg egyéb közhasznú szervezetek felett az egyesülési jogról, a közhasznú jogállásról, valamint a civil szervezetek működéséről és támogatásáról szóló 2011. évi CLXXV. törvény (a továbbiakban: Civil tv.) 11. §-a alapján a törvényességi felügyeletet az ügyészség látja el. Ennek keretében az ügyész az illetékes bíróságnál indítványozhatja a törvénysértő határozat megsemmisítését, szükség szerint új határozat hozatalát, a működés törvényszegésének helyreállítása érdekében szükséges intézkedés megtételét, végső esetben a civil szervezet megszüntetését, az egyesület megszűnését, feloszlatását, az alapítvány megszűnését.
Közhasznú szervezet esetében az ügyész indítványozhatja a közhasznú jogállás nyilvántartásba vételére illetékes szervnél a közhasznú jogállás megszüntetését, ha a szervezet működése, vagyonfelhasználása jogellenes és a jogellenességet ügyészi felhívásra sem szüntette meg.
A társadalmi szervezet valamely szervének törvénysértő határozatát bármely tag - a tudomására jutástól számított 30 napon belül - a bíróság előtt megtámadhatja. A társadalmi szervezet tagja valamint az ügyész által indított fenti perek a törvényszékek, illetőleg a Fővárosi Törvényszék hatáskörébe tartoznak és a bíróság a Pp. általános szabályai szerint folytatja le az eljárást.
A megyei főügyészség az alapítvány jogállású alperes ellen annak megszüntetése iránt terjesztett elő keresetet a megyei bíróság előtt. Az elsőfokú bíróság végzésével hatásköre hiányát állapította meg és elrendelte a keresetlevélnek az arra hatáskörrel és illetékességgel rendelkező helyi bírósághoz történő áttételét. Döntését azzal indokolta, hogy a keresettel érvényesített igény sem a Pp. 23. §-a, sem a 74/B. § (4) bekezdése, illetőleg a régi Ptk. 74/A- 74/E. §-ai alapján nem tartozik a megyei bíróság hatáskörébe.
A végzés ellen a megyei főügyészség felperes terjesztett elő fellebbezést; annak megváltoztatás és az elsőfokú bíróságnak a per érdemi tárgyalására utasítása iránt. Támadta az elsőfokú bíróságnak a keresettel érvényesített igény jogi minősítésére és ezzel összefüggésben hatásköre hiányára vonatkozó megállapításait. A Legfelsőbb Bíróság, amely fellebbezési fórumként járt el a jogvitában a felperes fellebbezését alaposnak találta és döntését az akkor hatályos jogszabályok alapján az alábbiakkal indokolta:
A Pp. 23. § (1) bekezdés g) pontja szerint a megyei bíróság hatáskörébe tartoznak azok a perek, amelyeket a törvény a megyei bíróság hatáskörébe utal.
A régi Ptk. 74/A. § (4) bekezdése úgy rendelkezik, hogy az alapítványt az annak székhelye szerint illetékes megyei bíróság, illetőleg Fővárosi Bíróság veszi nyilvántartásba. A régi Ptk. 74/E. § (3) bekezdése érdekében a bíróság az ügyész keresete alapján az alapítványt megszünteti, ha céljának megvalósítása lehetetlenné vált, illetőleg ha jogszabályváltozás folytán a bejegyzést meg kellene tagadnia. A felperes 2000. március 7-én nyújtott be keresetet az alperesi alapítványt létrehozó alapítvány rendelés érvénytelenségének a megállapítása és ebből származó jogkövetkezmények levonása, köztük az alapítványnak a nyilvántartásból való törlése iránt. Megalapozottan hivatkozott a felperes fellebbezésében arra, hogy ez tartalmilag magában foglalja az alapítvány célja megvalósításának lehetetlenné vállalását és az alapítvány erre alapított megszüntetését. Ebből következik, hogy a kereset elbírálására a megyei bíróságnak van hatásköre. (Legfelsőbb Bíróság Pfv. VIII. 26.572/2001., BH 2003.161.)
A fenti jogesetben hozott felülvizsgálati ítéletet követően lépett hatályba 1999. évi CX. törvény 7. §-ával megállapított Pp. 23. § (1) bekezdésének új szövege, amelynek jelenleg is hatályos f) pontja szerint a megyei bíróság által nyilvántartásba vett, cégnek nem minősülő szervezetek (pl. alapítvány) ellen a törvényességi felügyeletet gyakorló szerv (pl. ügyész, miniszter) által, illetve az ilyen szervezetek ellen annak tagjai által indított perek a törvényszékek hatáskörébe tartoznak. Tehát a fenti jogeset tartalmában, érdemében helyes döntést tartalmaz, ma azonban már a törvényszékek hatáskörét a Pp. 23. § (1) bekezdés f) pontja egyértelműen szabályozza.
A Pp. 23. § (1) bekezdés g) pontjához:
Az új Ptk. rendelkezéseinek megfelelően került módosításra a Pp. 23. § (1) bekezdés g) pontja, amely a személyiségi jog megsértésével kapcsolatos perek közül csak a ga) és a gb) pontokban felsorolt pereket helyezi a törvényszék hatáskörébe. Az új Ptk. Második Könyv Harmadik Rész XI. Címe tartalmazza az általános szabályokat és az egyes személyiségi jogokat, illetőleg a XII. Cím a személyiségi jogok megsértésének szankcióit. Ezek között vannak olyan szankciók, amelyek a felróhatóságtól független objektív szankciók, amelyeket akkor is követelhet a sértett fél, ha a jogsértőnek a személyiségi jog megsértésével okozott kár nem róható fel. Idetartozik az a körülmény, hogy a sértett a jogsértés megtörténtének bírósági megállapítását, a jogsértés abbahagyását és a jogsértő eltiltását a további jogsértéstől; a jogsértő részéről megfelelő elégtétel és saját költségén megfelelő nyilvánosság biztosítása az elégtétel közzétételének, követelhető objektív szankcióként a sérelmes helyzet megszüntetése, illetőleg a jogsértést megelőző állapot helyreállítása, valamint a jogsértéssel előállított dolog megsemmisítése vagy jogsértő mivoltától való megfosztása; ha vagyoni előnyhöz jutott a jogsértő, akkor a jogsértő, illetőleg jogutódja a jogsértéssel elért vagyoni előnyt - a jogalap nélküli gazdagodás szabályai szerint - át kell engedje, ilyen kérelem esetén a személyiség jogában megsértett személynek. Ugyancsak a törvényszék hatáskörébe tartoznak azok a perek, amelyekben a személyiségi jogok megsértése miatt sérelem díjat, illetőleg kártérítést érvényesítenek. A nem vagyoni kártérítés helyébe lépett sérelemdíj az új Ptk. 2:52. §-a szerint a sérelemdíj az az összeg, amelyet a személyiség jogában megsértett az őt ért nem vagyoni sérelemért sérelemdíjként követelhet. A sérelemdíj fizetésére köteles személy meghatározására és kimentés módjára a kártérítési felelősség szabályait kell alkalmazni azzal, hogy a sérelemdíjra való jogosultsághoz a jogsértés tényén kívül, további hátrány bekövetkezésének bizonyítása nem szükséges. A sérelemdíj mértékét a bíróság az eset körülményeire - különösen a jogsértés súlyára, ismételődő jellegére, a felróhatóság mértékére, a jogsértésnek a sértettre és környezetére gyakorolt hatására - tekintettel egy összegben határozza meg. A sérelemdíj annyira személyhez kötött, hogy a házassági, illetőleg élettársi vagyonjogban a sérelemdíjként megítélt összeg külön vagyonnak számít.
Aki személyiségi jogainak megsértéséből eredően kárt szenved, a jogellenesen okozott kárért való felelősség szabályai szerint a jogsértőtől kárának megtérítését követelheti. A kártérítés iránti igényt is érvényesítő perben a kereset elbírálása a törvényszék hatáskörébe tartozik.
A Pp. 23. § (1) bekezdés h) pontjához:
A tőkepiacról szóló 2001. évi CXX. törvény szerint az értékpapírnak minősül a forgalomba hozatal helyének joga szerint értékpapírnak minősülő pénzügyi eszköz. A befektetési eszközzel kapcsolatosan felmerülhet az értékpapír kölcsönözése, értékpapír letéti őrzése, értékpapír számlavezetése stb. Bármilyen az értékpapírból származó jogviszonnyal kapcsolatos per a törvényszék hatáskörébe tartozik.
A választott bíróságok határozatai tekintetében a rendes bíróságok főszabályként nem jogorvoslati fórumok. A bíróságok szerepéről a választott bírósági eljárásban jelen kommentárnak a Vbtv. 7-8. §-aihoz fűzött magyarázatában szólunk. A megyei, fővárosi törvényszéki hatáskörbe tartozó egyetlen jogorvoslat a választott bírósági ítélet érvénytelenítése iránti per, amely hangsúlyozottan kizárólag az ítélet alakú határozatok ellen vehető igénybe. Az érvénytelenítési per indításának jogalapja önmagában bármely anyagi jogszabály megsértése nem lehet, arra csak, a választott bíráskodásról szóló 1994. évi LXXI. törvény (a továbbiakban: Vbtv.) 55. § (1) és (2) bekezdésében meghatározott okok esetén van lehetőség.
Erre mutatott rá a Legfelsőbb Bíróság elvi határozatként az 1999/1. Gyűjteményben közzé tett Gf. VI. 33.072/1997. számú ítéletében. Ebben a perben a bírósági hatáskör hiányát kellett megállapítani, mert a felperest az őt 3 869 910 forint és járulékai megfizetésére szerződéses kötelezettség elmulasztása miatt kötelező választott bírósági ítéletet téves jogszabály értelmezés, a jogszabály helytelen alkalmazása miatt támadta érvénytelenítési keresettel. A Legfelsőbb Bíróság, amely fellebbezési fórumként járt el az ügyben megállapította, hogy a felperes keresete alapján a választott bírósági ítélet nem támadható. Önmagában az a körülmény, hogy esetleg a választott bírósági ítélet téves jogszabály értelmezésen vagy helytelen jogszabály alkalmazáson alapul annak a magyar közrendbe ütközését nem jelenti, ahogy arra a felperes tévesen hivatkozik. A Vbtv. ugyan nem határozza meg a közrend fogalmát és a tételes jogi szabályozás sem ad fogalom-meghatározást, azonban a jogirodalomban elfogadott álláspont szerint a közrend lényege, hogy a fogalma alá vonható intézményeket a jog feltétlenül meg kívánja védeni, érvényre akarja juttatni. Azoknak a jogszabályoknak kell feltétlenül érvényesülniük, amelyek közvetlenül szolgálják és védik a gazdasági-társadalmi rendnek - többségükben az Alkotmányban is kifejezett - alapjait. Kétség esetén az illető jogszabály céljából kell kiindulni.
Ugyancsak szigorúan kell venni azt a rendelkezést, hogy a rendes bíróság hatásköre az érvénytelenítés perre kizárólag a választott bírósági ítélet elleni perindítás esetén áll fenn.
A választott bírósági eljárás megszüntető végzésnek érvénytelenítése iránt bírósági út nem áll rendelkezésre, ahogy arra a Legfelsőbb Bíróság 2003/1. számú Gyűjteményében elvi határozatként közzétett módon Gf. VI. 31.199/2002. számú határozatában rámutatott.
A Pp. 23. § (1) bekezdés j) pontjához:
A sajtószabadságról és a médiatartalmak alapvető szabályairól szóló 2010. évi CIV. törvény (a továbbiakban: Smtv.) 12. §-a szabályozza a sajtó-helyreigazítási jogot. A peres eljárás szabályait a Pp. XXI. fejezete taglalja.
A Pp. 23. § (1) bekezdés k) pontjához:
A tisztességtelen általános szerződési feltételt az új Ptk. 6:102. §-a határozza meg akként, hogy az a jóhiszeműség és tisztesség megsértésével egyoldalúan és indokolatlanul kikötött feltétel a szerződő fél hátrányára szolgálóan.
Az új Ptk. 6:103. §-a a fogyasztási szerződésben alkalmazott tisztességtelen szerződési feltételt szabályozza.
Az új Ptk. 6:104. §-a az egyes tisztességtelen kikötések témakörét taglalja.
Közérdekű kereset indítására is mód van a fogyasztó és a vállalkozás közötti szerződés részévé váló általános tisztességtelen szerződési feltétel érvénytelenségének megállapítása érdekében. Ilyen eljárást indíthat az ügyész, a miniszter, az autonóm államigazgatási szerv, a kormányhivatal, a központi hivatal vezetője, a fővárosi (megyei) kormányhivatal vezetője, a gazdasági és szakmai kamara vagy érdek-képviseleti szervezet, a fogyasztói érdekképviseletet ellátó egyesület, az EGT bármely tagállamának joga alapján a fogyasztói érdekek védelmére létrejött szervezet. Közérdekű keresettel indítható eljárás a vállalkozások közötti szerződést érintően is a tisztességtelen kikötés kapcsán.
A Pp. 23. § (1) bekezdés l) pontjához:
A Pp. 123. §-a alapján jogvédelem szükségessége okán, de teljesítés követelésének hiányában kérhető megállapítási perek esetében, ha a követelés (marasztalás) - követelhetősége esetén - meghaladja a 30 millió forintot, a törvényszék jár el.
A Pp. 23. § (1) bekezdés m) pontjához:
Az 1999. évi CX. törvény iktatta a Polgári perrendtartásba azt a szabályt, amelyik a jogviták elbírálásához, a perek tisztességes lefolytatásához és ésszerű időn belül való befejezéséhez való jog biztosítását a bíróságok alapvető kötelezettségévé tette.
A 2003. július 1. napján lépett hatályba az a szabály, amely a fenti jogok megsértése esetére kártérítési igény érvényesítését teszi lehetővé. A kártérítési igény a 2003. július 1. napját követően indult perekben elkövetett nevesített jogsértés miatt terjeszthető elő, ezek a perek a törvényszék hatáskörébe tartoznak.
A Pp. 23. § (1) bekezdés n) pontjához:
A Pp. 23. § (1) bekezdés n) alpontjának szövegét a 2005. évi CXXX. törvény iktatta be, a 2006. január 1. napja után indult eljárásokban alkalmazható.
A kötelező egészségbiztosítás ellátásairól szóló 1997. évi LXXXIII. törvény (a továbbiakban: Ebtv.) rendelkezése szerint a törvényben felsorolt egészségügyi szolgáltatások a megyei, fővárosi egészségbiztosítási pénztárral (MEP) az adott szolgáltatásra finanszírozási szerződéssel rendelkező egészségügyi szolgáltatónál vehetők igénybe. A MEP finanszírozási szerződést köt az adott szolgáltatás nyújtására működési engedéllyel rendelkező egészségügyi szolgáltatóval. A finanszírozási szerződésből eredő perek a törvényszék hatáskörébe tartoznak.

A pertárgy értéke

[a Pp. 24. §-ához]

A Pp. a hatásköri szabályok között foglalkozik a pertárgy értékével, mert a vagyonjogi perekben az határozza meg azt, hogy a per milyen bíróság hatáskörébe tartozik. A Pp. 24. § (1) bekezdésében foglalt általános szabályok szerint a pertárgy értékének megállapításánál a keresettel érvényesítet követelés vagy más jog értéke az irányadó (Legfelsőbb Bíróság 4/2008. PJE). A Pp. 24. § (2) bekezdés a) pontja értelmében a tartási követelés iránti perekben - élelmezési követelés, egyéb járadék, más időszakos szolgáltatás vagy haszonvétel iránti perekhez hasonlóan - a pertárgy értékeként a ténylegesen megállapított összegtől függetlenül, a még teljesítendő valamennyi szolgáltatás értékét, de nem többet, mint az egyévi szolgáltatás értékét kell figyelembe venni. Ez a szabály érvényesül a fellebbezési, továbbá a felülvizsgálati pertárgy értékének számításakor is. A hatáskör, a fellebbezési szabályok, valamint a felülvizsgálat mellett a pertárgy érték meghatározása kihat az eljárási illeték mértékére és az ügyvédi munkadíj összegére is. A Pp. 24. § (2) bekezdés a) pontjának alkalmazásának szempontjából a tartási követelés iránti követelés per fogalmába beletartoznak a tartási, életjáradéki, illetve öröklési szerződés teljesítése, módosítása, a tartási (öröklési) szerződés életjáradéki szerződéssé alakítása, valamint a szerződés megszüntetése iránti perek is.
A tartási, életjáradéki, valamint az öröklési szerződés érvénytelenségének megállapítására és az érvénytelenség jogkövetkezményeinek alkalmazására irányuló perekben viszont a pertárgy értékét a Pp. 24. § (1) bekezdésének általános szabálya alapján kell meghatározni. [Legf. Bír. 4/2008. PJE]
A pertárgy értékének egyfelől vagyonjogi perekben a járásbíróság és a törvényszék közötti hatáskör szempontjából, másrészt az eljárási illetékkel összefüggésben, végül az ügyvédi munkadíj összegének, és ezen keresztül a perköltségnek a megállapítása szempontjából van jelentősége.
A kereseti követelés elbírálásához szükséges előkérdés a pertárgy értékét nem befolyásolja. Például, ha a felperes az 500 000 forintos vételár első lejárt 100 000 forint részlete iránt perel, a perérték nem az 500 000 forint vételár lesz még akkor sem, ha az alperes az egész adásvételi szerződés érvénytelenségét állítja. Hasonlóképpen, ha a felperes a házastársi közös vagyon megosztása címén a keresetében 500 000 forintot követel, ez lesz a perérték és közömbös, hogy ez a követelés milyen értékű közös vagyoni és különvagyoni értékek figyelembevételével nyert vagy nyer majd kiszámítást (LB Pf. II. 20.717/1990.).
A haszonélvezettel kapcsolatos perben a per tárgya értékének meghatározásánál a Pp. 24. §-a (2) bekezdése e) pontjának az a rendelkezése irányadó, amely szerint a keresettel érvényesített jog értékeként a vitás dologi jog értékét kell számításba venni. Ennek az értéknek a kiszámítására az 1990. évi XCIII. törvény (a továbbiakban: Itv.) 72. §-ában foglaltak az irányadók.
A haszonélvezettel terhelt vitás dolog értéke általában nem azonos a haszonélvezeti jog értékével. E jog értékének megállapításához az 1990. évi XCIII. törvény (Itv.) 72. §-ában foglaltak adnak útmutatást. Az Itv. 72. §-ának (4) bekezdése szerint, ha a vagyoni értékű jogok valamely személy életének, házasságának vagy özvegységének idejére terjed, annak értékét az illető személy életkorához képest a következő módon kell megállapítani:
ha a vagyoni értékű jog keletkezésekor az illető személy
25 évesnél fiatalabb, az egyévi érték 10-szerese
25-50 éves, az egyévi érték 8-szorosa
51-65 éves, az egyévi érték 6-szorosa
65 évesnél idősebb, az egyévi érték 4-szerese.
Az évi szolgáltatás értékének kiszámításánál az Itv. 72. §-ának (1) bekezdését kell alapul venni. Eszerint "a vagyoni értékű jogok egyévi értékéül az ezzel terhelt dolog - terhekkel nem csökkentett - forgalmi értékének egyhuszad részét kell tekinteni".
A per tárgya értékének meghatározásához tehát először a haszonélvezeti joggal terhelt dolog értékét kell megállapítani, és ennek egyhuszad részét a haszonélvezeti jog jogosultjának életkora szerint alkalmazandó szorzószámmal kell szorozni. Az így kapott eredmény azonos lesz a per tárgya értékével.
Például ha a haszonélvezeti jog jogosultja 60 éves, a terhelt dolog (ingatlan) értéke 100 000 forint, a per tárgya értékét megkapjuk, ha az érték 1/20 részét (az adott érték mellett 5000 forintot) megszorozzuk a 60 éves életkor mellett alkalmazandó 6-szoros szorzószámmal. A kapott eredmény 30 000 forint lesz - ezt az összeget kell a per tárgya értékének tekinteni.
Ha több haszonélvező joga terheli a dolgot, a per tárgya értékének kiszámításához az Itv. 72. §-a (4) bekezdésének c) pontját kell irányadónak tekinteni.
Kötbér iránti perekben a kötbér fejében követelt pénzösszeg, és nem az ún. kötbéralap a pertárgy értéke.
Végrendelet érvénytelenségének megállapítása iránti perben a pertárgy értékét az határozza meg, hogy a megtámadásra jogosult fél a végrendelet folytán milyen anyagi érdeksérelem orvoslását kéri. Ha a törvényes örökös a végrendelet alapján semmit sem örököl, akkor a pertárgy értéke az őt törvényes öröklés alapján megillető örökrész értéke. Ha azonban az örökhagyó a végrendeletében a törvényes örököst is juttatásban részesítette, de a juttatás a törvényes örökrészének mértékét nem éri el, a törvényes örökös keresete annak az értéknek a követelésére irányul, amely a neki juttatott értéken túl a hagyatékból végrendelet hiányában, illetőleg a végrendelet érvénytelenségének megállapítása esetén őt megilletné. Igénye ennélfogva a két érték különbözete, mert ennek az értéknek az erejéig érte őt érdeksérelem (P. törv. II. 20 045/1987., BH 1987.317.; PJD XI. 333.)
Öröklési szerződés megszüntetése iránt indított perben a pertárgy értéke az egy évi szolgáltatás értéke (LB P. törv. II. 20 503/1984., BH 1985.23.; PJD X. 406.).
Vannak azonban perek, amelyek tárgyának értéke nem határozható meg. Ez főleg akkor fordul elő, ha a per tárgya nem vagyonjogi követelés. A per tárgya értékének ez a meghatározhatatlansága azonban a hatáskör kérdését általában nem érinti. Az illetékezést ilyen esetben az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény 39. §-ában foglalt szabályok oldják meg.
A Pp. 24. § (2) bekezdésének c) pontjában foglalt rendelkezés alapján az egyévi bér vagy haszonbér összegének perértékként való figyelembevétele a bérleti (haszonbérleti) jogviszony fennállásának vagy fenn nem állásának megállapítása, a bérleti jogviszony felmondása vagy megszűnése, a bérlet tárgyának visszabocsátása iránti, végül azokban a perekben irányadó, amelyek tárgyát a bérleti jogviszonyból folyó egyes kötelezettségek képezik, pl. a bérbeadó helyreállítási kötelezettségével kapcsolatos viták esetében. A szabályt alkalmazni kell bérlőtársi, társbérleti, albérleti és az ágybérleti (LB P. törv. II. 21 452/1960., BH 1961.2814.; PJD I. 1022.) jogviszonyokra is. Ha ellenben a kereset bér vagy haszonbér megfizetésére irányul, akkor a pertárgy értéke az ilyen címen követelt összeg.
Dolog tulajdonjoga iránti perekben a dolognak a keresetlevél benyújtásakori forgalmi értéke az irányadó (LB P. törv. V. 20 440/1974., BH 1975.228.; PJD VI. 627.). Más a helyzet, ha a felperes csupán birtokot vagy használatot igényel. A Legfelsőbb Bíróság a P. törv. I. 20 511/1967. és P. törv V. 21 008/ 1975. számú határozataiban utal arra, hogy a birtoklás vagy használat a tulajdonjogból folyó részjogosítványoknak csupán egyike és ezért az egész dolog értékével nem azonosítható, annál alacsonyabb értéket képvisel.
A per tárgyának értéke általában a felperes tulajdoni hányadának az értéke. Ha azonban a felperes a közös tulajdonnak természetbeni megosztás útján történő megszüntetése iránt indított perben a tulajdoni hányada értékénél nagyobb értékű dolgot (dologrészt) igényel, a per tárgyának értéke ez a nagyobb érték.
- A pertárgy értékének megállapítása, ha a felperes az ingatlan egy részére vonatkozó elővásárlási jogára hivatkozással kéri az alperesek között létrejött adásvételi szerződés vele szemben való hatálytalanságának megállapítását:
A perbeli esetben a Magyar Állam tulajdonában és a KK. vállalat kezelésében B.-n az Ó utca 3. szám alatt lévő szolgáltatóházban 144 m2 alapterületű ingatlanrész a felperes bérleményét képezte. Az I. r. alperes Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt. az 1992. évi LIV. törvény alapján a KK. vállalattól a kezelői jogot elvonta és a teljes ingatlant pályázati eljárás eredményeként adásvételi szerződés útján értékesítette a II. r. alperes részére.
A felperes keresetében az alperesek között létrejött adásvételi szerződés "érvénytelenségének" megállapítását kérte annak alapján, hogy nem élhetett a 32/1969. (IX. 3.) Korm. rendelet szerint a bérlőt megillető elővásárlási jogával. Az alperesek a kereset elutasítását azzal az indokkal indítványozták, hogy a perben szereplő ingatlan egyrészt nem esik a felperes által hivatkozott jogszabály hatálya alá, másrészt az 1992. évi LIV. törvény rendelkezésének megfelelő értékesítés során a bérlőt az elővásárlási jog nem illeti meg. Az elsőfokú bíróság az alperesek jogi álláspontját elfogadva a keresetet elutasította és kötelezte a felperest, hogy az alpereseknek külön-külön 3 000 000 Ft jogi képviseleti díjnak megfelelő perköltséget fizessen meg. Az elsőfokú bíróság ez utóbbi rendelkezését arra alapította, hogy a pertárgy értékét - az ítéletének indokolása szerint - a Pp. 24. §-ának (1) bekezdése és a 26. §-a alapján a felperes által megtámadott adásvételi szerződésben foglalt vételár alapján kell megállapítani. A felperes fellebbezését követően a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a per főtárgya tekintetében annak helyes indokai alapján helybenhagyta, a perköltségre vonatkozó rendelkezéseit akként változtatta meg, hogy az I. és II. r. alpereseknek fizetendő elsőfokú perköltség összegét fejenként 100 000 Ft-ra leszállította. A másodfokú bíróság megítélése szerint a pertárgy értékének a perbeli adásvételi szerződés vételárának a felperes által használt ingatlanrészre eső hányada tekintendő, tehát a pertárgy értéke nem az adásvételi szerződés szerinti 100 000 000 Ft összegű vételár, hanem 5 701 000 Ft. A jogerős ítéletnek a perköltség összegére vonatkozó rendelkezése ellen a II. r. alperes által előterjesztett felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bíróság megalapozatlannak találta. A jogerős ítéletet hatályban tartó határozatában rámutatott arra, hogy bár a felperes a keresetlevelében tévesen az alperesek között létrejött adásvételi szerződés érvénytelenségének megállapítását kérte, első tárgyaláson a keresetét oly módon pontosította, hogy elővásárlási jogának megsértésével megkötött szerződés semmissége helyett annak vele szembeni hatálytalansága megállapítását kérte. A kereset pontosítását követően vált nyilvánvalóvá, hogy a felperes keresete a bérleményét képező ingatlanrész tekintetében az elővásárlási jog gyakorlására irányul. A Pp. 24. § (1) bekezdése szerint a pertárgy értékének megállapításánál a keresettel érvényesített követelés vagy más jog értéke az irányadó. Nem tévedett tehát a másodfokú bíróság, amikor a kereset pontosítása után - amely valójában ténylegesen csak a fellebbezési eljárás során történt meg - a felperes bérleményét képező ingatlanrész értéke alapján állapította meg a pertárgy értékét. Ily módon pótolta az elsőfokú bíróság mulasztását is, amely hiánypótlás keretében nem hívta fel a felperest a pertárgy értékének megjelölésére, annak ellenére, hogy ez a Pp. rendelkezése szerint a keresetlevél elengedhetetlen kelléke (LB Gfv. IV. 31.107/1996., BH 1997.357. szám).
- A keresetben érvényesített tőkésített kamatkövetelés nem tekinthető járulékos követelésnek, ezért a pertárgy értékének számításánál és ebből következőleg a hatáskör megállapításánál önálló követelésrészként kell figyelembe venni [Pp. 23. § (1) bekezdés a) pontja, 25. § (3) és (4) bekezdés, illetve 1990. évi XCIII. törvény 39. § (1) bekezdés].
A perbeli tényállás szerint a felperes keresetében az alperessel 1991. augusztus 2-án kötött lízingszerződés alapján őt megillető - de az alperes által az esedékességkor ki nem fizetett 9 931 707 Ft lízingdíj, valamint a korábban már rendezett, de késedelmesen kiegyenlített 5 959 024 Ft lízingdíj tőkésített késedelmi kamatának, 326 849 Ft-nak, összesen 10 258 556 Ft-nak és kamatának megfizetésére kérte az alperest kötelezni. Az elsőfokú bíróság a pertárgy értékét a Pp. 25. §-ának (4) bekezdésére utalással az alperes által még ki nem egyenlített lízingdíj összegében 9 931 707 Ft-ban határozta meg és hatáskörének hiányát megállapítva az ügyet a Pp. 22. § (1) bekezdése, valamint a 23. § (1) bekezdése alapján az M. Városi Bírósághoz áttette. A végzés ellen a felperes által benyújtott fellebbezést a másodfokú bíróság alaposnak találta. Határozata indokolásában megállapította, hogy helytállóan utalt arra az elsőfokú bíróság, hogy a Pp. 25. §-ának (4) bekezdése szerint a főkövetelés járulékai - közöttük a kamat - a pertárgy értékének megállapításánál figyelmen kívül maradnak. A járulékok figyelmen kívül hagyására azonban csak akkor kerülhet sor, ha azokat a főköveteléssel együtt, ugyanabban a perben mellékkövetelés gyanánt érvényesítik, tehát ha a kamatfizetési kötelezettség a keresettel érvényesített főköveteléshez szervesen kapcsolódik és osztozik a főkövetelés jogi sorsában. Abban az esetben azonban, ha az eredetileg járuléknak minősülő követelést a főkövetelés nélkül önállóan érvényesítik, a járulék főkövetelésévé válik, s mint ilyen a pertárgy értékének kiszámításánál nem hagyható figyelmen kívül (LB Gf. I. 31.393/1993. szám, BH 1994.503. szám).
Ha pedig a felperes aziránt indít keresetet, hogy a bíróság a közös tulajdon tárgyait vagy azok egy részét megfelelő ellenérték fejében adja az ő tulajdonába [régi Ptk. 148. § (2) bek.], a per tárgyának értéke a tulajdonába adni kért tulajdoni hányad értéke.
Az állásfoglalás indokolása rámutat, hogy a közös tulajdonban álló dolognak árverésen történő értékesítése és a befolyt vételár megfelelő felosztása iránt indított perben is a felperes tulajdoni hányada a per tárgyának értéke, mivel a felperes igényeit a tulajdoni hányadára alapítja, és ennek megfelelő ellenértékhez kíván hozzájutni.
A felperes tulajdoni hányadának az értéke a perérték akkor is, ha a felperesen kívül több tulajdonostárs van, és a bíróság természetbeni megosztással a többi tulajdonostárs vonatkozásában is megszünteti a közös tulajdont (Székesfehérvári Megyei Bíróság Pf. 20 568/1969., BH 1970.6510.; PJD N 604.).
A haszonélvezettel kapcsolatos perekben a pertárgy értékének meghatározására a PK 271. számú állásfoglalással módosított PK 132. számú állásfoglalás ad eligazítást, amelyet hosszabb terjedelme miatt nem közlünk (PEH 261. old.) - Jogeset: BH 1987.277.; PJD XI. 352.).
Álljon itt egy olyan eset, amelynél a Legfelsőbb Bíróság a pertárgy értékének meghatározására adott útmutatást özvegyi haszonélvezeti jog esetében.
- Az elsőfokú bíróság a felperesek keresetének részben helyt adott, az ági öröklés jogcímén előterjesztett tulajdoni igényüket elutasította. Kötelezte a felpereseket alperesek részére fejenként 25 000 forint perköltség, illetőleg az államnak 37 590 forint kereseti illeték megfizetésére. Az ítélet ellen felperesek fellebbeztek, amelyben nem csak a keresetüket elutasító ítéleti rendelkezés, hanem a megállapított illeték és perköltség összegét is kifogásolták. A megyei bíróság az elsőfokú bíróság ítéletének fellebbezett részét helybenhagyta és kötelezte a felpereseket 20 000 forint másodfokú eljárási költség illetve 24 000 forint fellebbezési illeték megfizetésére a Magyar Államnak. Tényként állapította meg, hogy a felperesek tulajdoni igényüket 200 000-200 000 forintban jelölték meg, ez az összeg képezte alapját a pertárgy-értéknek, amely befolyásolta a fizetendő perköltség illetőleg illeték összegét.
A jogerős ítélet ellen a felperesek éltek felülvizsgálati kérelemmel, amelyet a Legfelsőbb Bíróság alaposnak talált. A felperesek jogsértésként a rendkívüli perorvoslat igénybevételét arra alapították, hogy a pertárgy-érték meghatározása törvénysértő módon történt, mert az eljáró bíróságok elmulasztották a tulajdoni hányadra eső érték csökkentését az azt terhelő özvegyi haszonélvezet jog értékével és így nem reális a megállapított pertárgy-érték. A Legfelsőbb Bíróság felülvizsgálati eljárása során hozott ítéletében rámutatott arra, hogy a másodfokú bíróság figyelmen kívül hagyta a Legfelsőbb Bíróság PK 271. számú állásfoglalásával módosított PK 132. számú állásfoglalásában foglaltakat, amely szerint a haszonélvezettel kapcsolatos perben a pertárgy értékének meghatározásánál a Pp. 24. § (2) bekezdés e) pontjának az a rendelkezése irányadó, amely szerint a keresettel érvényesített jog értékeként a vitás dologi jog értékét kell számításba venni. Ennek az értéknek a kiszámítására a módosított 1990. évi XCIII. törvény (Itv.) 72. §-ában foglaltak az irányadóak. A pertárgy értékének meghatározásához először a haszonélvezeti joggal terhelt dologi értékét kell megállapítani, és ennek 1/20-ad részét a haszonélvezeti jog jogosultjának életkora szerint alkalmazandó szorzó-számmal kell szorozni. Az így kapott eredmény azonos lesz a pertárgy értékével (LB Pfv. V. 24.116/1998. szám).

[a Pp. 25. §-ához]

1. A vagylagos kereset egyik esete az eshetőleges (eventuális) kereseti kérelem. Ilyen a kereset pl. akkor, amikor a felperes ráépítés címén elsődlegesen az ingatlan tulajdonjogát igényli és csak arra az esetre terjeszt elő a beépített anyag vagy a ráépítésre fordított munka megtérítése iránti kérelmet, ha a bíróság a tulajdonjogot részére nem ítéli meg. Az eventuális kereseti kérelem tehát mindig tartalmaz egy fő kérelmet, amelyet a felperes rendszerint első helyen terjeszt elő és ehhez képest a másodlagos kereseti kérelem csupán feltételes, vagyis arra az esetre szól, ha a fő kereseti kérelmet a bíróság nem teljesíti. Eshetőleges kereseti kérelem esetén a fő kérelem alapján kell meghatározni a perértéket, mert ez mutatja a felperesnek a perhez fűződő érdekét.
2. A (3) bekezdésben foglalt rendelkezés az ún. tárgyi keresethalmazra vonatkozik, mert alkalmazása szempontjából az döntő, hogy több követelést vigyenek a bíróság elé és közömbös, hogy a több követelés iránt egy vagy több felperes indította-e a pert, illetőleg egy vagy több személy áll-e alperesként a perben. Lényegében csak egy követelésről van szó és ezért nincs helye az alperesek száma szerinti összeszámolásnak akkor, ha a felperes egyetemleges felelősség alapján több alperes elmarasztalását kéri, vagy ha a felperes a személyes adós elleni keresetét jelzálogjog iránti keresettel kapcsolja egybe.
3. A járulék a per tárgyának olyan bővítménye, amely szintén hozzátartozik a jogosult követeléséhez, aki enélkül nem jutna hozzá az őt jogosan megillető követeléshez. A járulékokat nem lehet a per tárgyával szembeállítani oly módon, mintha a járulék nem lenne a per tárgya. A járulék is tárgya a pernek, de értéke a perérték meghatározásnál nem vehető figyelembe.
A törvény a járulékok között csak a kamatot és a költséget említi, de ilyen járulék lehet a haszon, a kár és a gyümölcs is. Mindezek a járulékok igen gyakran a szerződéskötést vagy a károkozást megelőző állapot helyreállítása kapcsán esedékessé váló elszámolás tételei gyanánt szerepelnek. Ha ugyanis a felperes a szerződés érvénytelenségének a megállapítását kéri, akkor az eredeti állapot helyreállításának keretében érvényesíthető tételek a pertárgy értékének meghatározásánál nem jönnek figyelembe.
Ha azonban a járulékot önállóan, vagyis a főköveteléstől függetlenül érvényesítik, pl. a felperes csak kamatkövetelést támaszt, akkor ezzel a járulék maga is a főtárgy jellegét ölti fel és a perérték meghatározásának alapjává lesz.
Ilyen önállóvá lett járuléknak tekinti a Legfelsőbb Bíróság az illetékfizetési kötelezettséget is, amikor csak a fellebbezési illeték mértéke a vitás. A fellebbezési érték ilyenkor nem a kereseti összeg után igazodik, hanem az az illetékösszeg lesz, amelynek megfizetése alól a fél mentesülni akar (LB P. törv. II. 20 941/1971., BH 1972.2768.; PJD V. 447.).

[a Pp. 26. §-ához]

A felperesnek a Pp. 121. § (1) bekezdésének d) pontja szerint a keresetlevélben fel kell tüntetni azokat az adatokat, amelyekből a bíróság hatásköre vagy illetékessége megállapítható. Ide tartozhat a pertárgy értékének a megjelölése is. Nincs szükség a pertárgy értékének a külön megjelölésére pénzköveteléseknél, házassági, gyermek elhelyezése iránti stb. perekben, s általában ott, ahol ennek sem a hatáskör, sem az illetékesség szempontjából nincs jelentősége, illetőleg a perérték fel nem becsülhető.
A törvény a perérték meghatározásánál nem köti meg a bíróság kezét és ezért nem ír elő külön szabályokat ennek módjára. A bíróság az általa legcélszerűbbnek tartott eszközöket veheti igénybe: tudakozódhat megfelelő szerveknél, szakértőt hallgathat meg stb. Hangsúlyozni kell azonban azt, hogy a pertárgy értékének meghatározására irányuló eljárásnak kerülnie kell minden hosszadalmasságot és a pervezetésnek nem szabad megengednie azt, hogy a pervita súlypontja erre a területre tolódjék át.
Ha a bíróság a perérték összegét érintő kifogásokat nem teszi magáévá vagy nem olyan mértékben, hogy az eljárás befejezésére kerüljön sor, nem szükséges a pertárgy értékének meghatározására külön végzést hozni, hanem elegendő, ha a bíróság az ítéletben fejti ki idevonatkozó álláspontját, amelyet az ítélet elleni fellebbezésben meg lehet támadni. Ha a bíróság a perérték megállapítására végzést hoz, ez ellen a Pp. 233. § (3) bekezdésének b) pontja értelmében nincs helye fellebbezésnek, a fél csak azt a végzést támadhatja meg; amellyel a bíróság a keresetlevelet az illeték lerovására való felhívás nemteljesítése miatt tárgyalás kitűzése nélkül elutasította, és ebben a fellebbezésben lehet sérelmezni a pertárgy értékének a meghatározását. Ha a pertárgy értékét megállapító végzés egyben a keresetlevél áttételét is elrendeli, úgy minden további nélkül lehet fellebbezéssel élni, hasonlóképpen akkor is, ha a per megszüntetését kimondja.
Nehézséget okozott a pertárgyérték meghatározása és ezért a fizetendő illeték összegének meghatározása azokban a perekben, amelyek a csődeljárásról és a felszámolási eljárásról szóló 1991. évi XLIX. törvény (Cstv.) 33/A. §-ának (1) bekezdése alapján a vezető tisztségviselő felelősségének megállapítása iránt indítottak.
Több ítélőtáblai és Legfelsőbb Bírósági ítélet szerint - miután az ilyen perekben a keresetlevélben meg kell jelölni a társasági vagyon mértékének csökkenését összeg szerint - így ez az összeg képezi a pertárgy értéket.
A Kúria, illetve az ítélőtáblák többségi álláspontja szerint a Cstv. 33/A. §-ának (1) bekezdése alapján indított perekben a per tárgyának értéke a Pp. 24. § alapján nem határozható meg, ezért az illetékfizetés alapját az Itv. 39. §-ának (3) bekezdése szerint kell megállapítani.
Ez utóbbi álláspontot foglalta el a Kúria jogegységi tanácsa az 1/2013. (II. 28.) Polgári jogegységi határozatában.
A csődeljárásról és a felszámolási eljárásról szóló 1991. évi XLIX. törvény (Cstv.) 33/A. §-ának (1) bekezdése alapján indított per tárgya a vezető tisztségviselő felelősségének megállapítása. A peres eljárás illetékét ezért a meg nem határozható pertárgyérték alapul vételével kell megállapítani, tekintet nélkül arra, hogy a felperesnek a keresetlevélben az állított vagyoncsökkenés mértékét meg kell jelölnie, és azt a bíróságnak ítéletében összegszerűen meg kell határoznia.

A határozat indokolása rámutat

A Kúria Polgári Kollégiumának Kollégiumvezetője a kialakult eltérő joggyakorlat miatt jogegységi eljárás lefolytatását indítványozta abban a kérdésben, hogy a Cstv. 33/A. §-ának (1) bekezdése alapján indított per tárgyának értéke a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 24. §-a alapján meghatározható-e, és ehhez képest a Cstv. 33/A. §-ának (1) bekezdése alapján indult perben az illeték alapját az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (Itv.) 39. § (1)-(2) bekezdése, vagy az Itv. 39. §-ának (3) bekezdése alapján kell-e megállapítani.
A kérdésben eddig meghozott jogerős bírósági határozatokban elfoglalt egyik álláspont szerint a Cstv. 33/A. § (1) bekezdése alapján indított perben a pertárgy értéke meghatározható a Pp. 24. §-a alapján, mert a társasági vagyon mértékének a csökkenését a megállapítási keresetben fel kell tüntetni. A pertárgy értéke - és ebből következően a lerovandó illeték összege is - ehhez igazodik. (Legfelsőbb Bíróság Gfv. IX. 30.249/2010/4., Gfv. IX. 30.432/2010/4.; Fővárosi Ítélőtábla 10. Gf. 40.249/2010/2; Pécsi Ítélőtábla Gf. II. 30.266/2009/7., Gf. II. 30.221/2010/4., Gf. IV. 30.140/2012/2; Szegedi Ítélőtábla Pf. I. 20.498/2010/5.)
A másik álláspont szerint a Cstv. 33/A. §-ának (1) bekezdése alapján indított perekben a per tárgyának értéke a Pp. 24. §-a alapján nem határozható meg, ezért az illetékfizetési kötelezettség alapját az Itv. 39. §-ának (3) bekezdése szerint kell megállapítani. A Cstv. 33/A. §-ának (1) bekezdése alapján előterjesztett kereset ugyanis nem összegszerű marasztalásra irányul, annak ellenére, hogy a vezető tisztségviselő magatartása következtében a gazdasági társaságnál beállt vagyoncsökkenés mértékét meg kell határozni. A bíróság az ilyen kereset alapján indult perben a későbbi esetleges marasztalást jogalapjában és legmagasabb összegében eldöntő előkérdésről határoz. A Cstv. rendelkezései értelmében ugyanis külön perben történik a felelősség megállapítása és a felelős marasztalása. A hitelező csak a felszámolási eljárás jogerős befejezését követően indíthat marasztalás iránti pert, ezért az eljárási költségek ilyen módon történő megtöbbszörözése a felekre nézve is rendkívül méltánytalan, az sem a Pp. 24. §-ából, sem az Itv. rendelkezéseiből nem vezethető le. (Legfelsőbb Bíróság Gfv. X. 30.361/2010/3., Kúria Gfv. X. 30.047/2012/7; Debreceni Ítélőtábla Gf. II. 30.182/2011/2, Gf. III. 30.011/2010/4., Pf. II. 20.390/2011/3., Pf. II. 20.458/2011/8; Fővárosi Ítélőtábla 13. Gf. 40.290/2009/4, 16. Gf. 40.558/2011/4; Győri Ítélőtábla Gf. II. 20.011/2010/17.)
Az indítványozó javasolta olyan döntés meghozatalát, mely szerint a Cstv. 33/A. §-ának (1) bekezdése alapján a vezető tisztségviselő felelősségének megállapítása iránt indított perek esetén a pertárgy értéke nem határozható meg.
A jogegységi tanács álláspontja szerint a Cstv. 33/A. §-a alapján kialakított speciális, ún. kétlépcsős szabályozás azt biztosítja, hogy az első perben megállapításra kerüljön a vezető tisztségviselők felelőssége és annak mértéke, s e per során a vagyoni biztosíték nyújtásával az esetlegesen később megindítandó marasztalási per kielégítési alapja is biztosítottá váljon. A vezető tisztségviselő felelősségének megállapítása alapján azonban végleges marasztalására csak akkor kerülhet sor, ha fedezet hiányában az adós vagyonából valóban nem történik meg a hitelezői igények kielégítése. A vezető tisztségviselőkkel szemben tehát csak a felszámolási eljárás befejezése után lehet marasztalás iránti igényt érvényesíteni.
Meghatározó jelentősége van annak, hogy a megállapítási per előfeltétele a későbbi marasztalási per megindításának, a felperesek személye azonban nem feltétlenül azonos a két perben. A Cstv. 33/A. § (1) bekezdése bármelyik hitelező, illetve az adós nevében a felszámoló számára is lehetővé teszi a megállapítási per megindítását. A felszámolási eljárás befejezése után megindítható marasztalási pert nem ugyanaz a személyi kör kezdeményezheti felperesként. A felszámoló (ebben a minőségében) marasztalási keresetet már nem nyújthat be, felszámolói státusa a felszámolási eljárás jogerős befejezésével megszűnik, az adós pedig jogutód nélkül megszüntetésre kerül. Ezzel szemben a felszámolási eljárás során az adós vagyonából teljes kielégítéshez nem jutott bármelyik hitelező is benyújthat keresetet a vezető tisztségviselő marasztalása iránt, nemcsak az, aki korábban a megállapítási pert kezdeményezte. A megállapítási perben pernyertes felperes hitelező, kizárólag a megállapítási perben hozott ítélet birtokában nem jogosult a vezető tisztségviselőkkel szemben a saját követelése teljesítését kérni, a felszámoló pedig pernyertessége esetén sem tudja ily módon elérni, hogy a vezető tisztségviselők a felszámolási vagyonba befizessék a megállapított összeget. A felelősséget megállapító ítélet csak azt a jogot biztosítja valamennyi hitelező számára, hogy a felszámolási eljárás befejezése után marasztalási keresetet nyújtson be a vezető tisztségviselőkkel szemben, a ki nem elégített követelése összegének erejéig. Ennek során azonban a hitelezők a marasztalás iránti perben értelemszerűen nem a teljes vagyoncsökkenés összegére vonatkozó igényt, hanem csak a saját, ki nem elégített hitelezői igényükkel megegyező összegű követelést érvényesíthetnek.
Mindezek alapján a jogegységi tanács arra a jogi következtetésre jutott, hogy a megállapítási keresetben megjelölt vagyoncsökkenést nem lehet a Pp. 24. §-ának (1) bekezdése alapján a keresettel érvényesített követelés értékének tekinteni. A megállapítási perben a pertárgy értéke nem határozható meg, ezért az illetéket az Itv. 39. §-ának (3) bekezdése szerint kell kiszámítani és megfizetni.

A kifejtett indokok alapján a jogegységi tanács a bírósági jogalkalmazás egységének biztosítása érdekében (Bszi. 25. §) a rendelkező részben foglaltak szerint határozott és a határozatát a Bszi. 42. §-ának (1) bekezdése alapján a Magyar Közlönyben közzéteszi.

A hatáskör vizsgálata

[a Pp. 27. §-ához]

A törvényszakaszból kitűnik az a lényeges különbség, amely a per tárgyának értékében bekövetkezett változás, illetőleg a per tárgyának a megváltoztatása között fennáll. Az eltérés a következő példával szemléltethető: Ha az ingatlan, amelynek tulajdonjoga iránt a per folyik, a keresetlevél benyújtásakor huszonnyolc millió forint értékű volt, értéke azonban a gazdasági körülmények alakulása folytán harmincmillió fölé emelkedik, a per tárgyának értékében bekövetkezett változásról van szó és ez nem érinti a járásbíróság hatáskörét, ahol a per indult. Ha azonban a huszonnyolc millió forint értékű perben a felperes további öt millió forint értékű ingatlant követel vagy egyéb ilyen értékű követelést támaszt, akkor ezt keresetfelemelésnek kell minősíteni, mivel ezáltal a per tárgya is módosult. A kereset ilyen felemelése esetén a hatáskört a felemelt kereset alapján kell megállapítani s ezért a járásbíróság hatásköre megszűnik és a per elbírálására a törvényszéknek lesz hatásköre. A járásbíróságnak ilyen esetben a pert a Pp. 157. § a) pontja alapján - utalással a 130. § (1) bekezdésének b) pontjára - meg kell szüntetnie és az iratokat át kell tennie a törvényszékhez.
A kereset leszállítása viszont a hatáskört nem érinti. Ha tehát a harmincmillió forintot meghaladó követelését a felperes harmincmillió alá leszállítja, akkor a törvényszék - amely előtt a per indult - az iratokat nem teheti át a járásbírósághoz és a továbbiakban is köteles eljárni.
Ennek a szabálynak az alkalmazása szempontjából nincs jelentősége annak, hogy az alperes előterjesztette-e az érdemi ellenkérelmét: a kereseti követelés leszállítása az ellenkérelem előtt sem érinti a bíróság hatáskörét (LB Pf. I. 20 287/1971.).

[a Pp. 28. §-ához]

A hatáskör hiányának hivatalból való figyelembevétele azt jelenti, hogy a bíróságnak a felek ilyen irányú kérelme nélkül, sőt akár kérelmük ellenére is észlelnie kell a hatáskör szempontjából jelentős tényeket. A hatáskör hiányára természetesen az alperes is hivatkozhat, akinek ilyen nyilatkozatát hatásköri kifogásnak nevezzük. A bíróságnak, ha az alperes kifogását alaptalannak találja, nem kell hatáskörének megállapítását külön határozatban kimondania (LB Gf. VII. 30 225/1978., BH 1978.444., PJD II. 739.), hanem folytathatja a tárgyalást és az ítéletben kell kifejtenie, hogy miért nem tette magáévá a kifogást.
A hatáskör hiányának jogkövetkezményei lényegében azonosak a bírósági út hiányának a következményeivel.
A megyei bíróság polgári és gazdasági és közigazgatási kollégiumai között áttételnek nincs helye, az ügyeket igazgatási ügykörben kell elintézni (LB Pkf. I. 20 381/1989., BH 1989.448., PJD XI. 346.).
Amennyiben a bíróság egy ügyben a hatáskörének hiányát állapítja meg intézkedési joga csak arra terjed ki, hogy elrendelje az iratok áttételét a hatáskörrel rendelkező bírósághoz. Sem a költségmentességi kérelem, sem egyéb (igazolási kérelem) tárgyában döntést nem hozhat, hiszen az áttételt elrendelő végzésének éppen az az indoka, hogy a kereset érdemi elbírálására nincs hatásköre. A perindítási határidő esetleges jogkövetkezményét is csak a hatáskörrel rendelkező bíróság vonhatja le. (Legf. Bír. Pf. VIII. 24.100/1997. sz. BH 1998.488.)

Általános illetékesség

[a Pp. 29. §-ához]

A felsorolt illetékességi okok kisegítőleg vannak meghatározva, ami annyit jelent, hogy a felsorolásban szereplő illetékességi okok csak akkor vehetők figyelembe, ha az előzőek alapján az illetékességet nem lehet megállapítani.
"Hely"-en az illetékesség körében mindig valamely várost vagy községet, Budapesten kerületet kell érteni.
Államigazgatási vonatkozásban a lakcím bejelentéséről és nyilvántartásáról az 1992. évi LXVI. törvény 26. §-a és a törvény végrehajtásáról szóló 146/1993. (X. 26.) Korm. rendelet 29-40. §-ai rendelkeznek és az ezek alapján tett bejelentésnek is jelentősége van a lakóhely megállapításánál, mert ha a felperes igazolja az alperes állandó bejelentett lakását, annak helyét az ellenkező bizonyításáig el kell fogadnunk az alperes állandó lakóhelye gyanánt.
A munkahely szerinti bíróság illetékességével kapcsolatos PK 134. számú állásfoglalás szerint a szóban forgó kedvezmény az alperest a különös illetékességgel szemben nem illeti meg (PEH 134. old.).
A második tárgyaláson előterjesztett kérelem alapján akkor sincs helye a munkahely bíróságához való áttételnek, ha a felperes a kérelem teljesítéséhez hozzájárult (LB Pk. I. 21 113/1965.).
A különös illetékességi okok közül a vagylagos illetékesség a felperes számára kedvező választási lehetőséget ad a tekintetben, hogy az alperest az általános illetékességi szabályok szerint pereli e valamelyik bíróság előtt, vagy pedig más a jogszabályban konkrétan megjelöl illetékességi ok alapján kiválasztott bírósághoz fordul.
A Pp. 38. § rendelkezése szerint a váltóra alapított per a váltó fizetési helyének bírósága előtt is megindítható. Ez a vagylagos illetékességi ok azonban csak akkor állapítható meg, ha a követelés magán a váltón alapul. Ha a kezes nem magán a váltón vállalt kezességet, a kereset nem alapulhat a váltón.
A kezes által indított perben az elsőfokú bíróság végzésével, a felperes keresetlevelét áttette a megyei bírósághoz. Megállapította hogy a felperes keresete nem váltón alapul, ezért az eljárásra a Pp. 29. §-ának (1) bekezdése szerint az alperes lakóhelye szerinti bíróság illetékes. A felperes fellebbezésében az áttétel mellőzését kérte arra hivatkozással, hogy a kezesség a váltóért jött létre, ezért a váltóbirtokos - székhelye alapján megválaszthatja a bíróság illetékességét.
A másodfokú bíróságként eljáró Legfelsőbb Bíróság a fellebbezést nem találta alaposnak. Határozata indokolása szerint váltóra alapított pernek a váltókötelezett ellen - a váltó alapján - indított per minősül. A váltójogi szabályok közzétételéről szóló 1/1965. (I. 24.) IM rendelet 31. §-ának (1) bekezdése szerint a váltókezességet a váltóra vagy a toldatra kell írni. A perbeli váltón viszont váltókezesség vállalása nem történt, a váltónak toldata sincsen. Helyesen döntött ezért az elsőfokú bíróság, amikor a Pp. 129. §-a alapján a keresetlevél áttételéről határozatott, ugyanis a vagylagos illetékesség feltételei nem állnak fenn. (Legfelsőbb Bíróság Gf. I. 32.385/2000. sz.)
Fontos szabály, hogy az alperest a Pp. 29. § (3) bekezdésében szabályozott munkahelykedvezménye csak az általános illetékesség esetén illeti meg, különös illetékesség esetén ezzel a kedvezménnyel nem élhet.

[a Pp. 30. §-ához]

A jogi személyek elleni pereket illetően két általános vagylagos illetékességi ok áll fenn: egyrészt a jogi személy székhelye, másrészt a jogi személy képviseletére hivatott szerv székhelye (LB Pk. IV. 20 130/1976., BH 1977.111.; PJD VII. 396.).
Az állami vállalat székhelyét az alapító határozat (1977. évi VI. törvény 11. §-a), a szövetkezet székhelyét az alapszabály (1992. évi I. törvény 17. §-a) határozza meg. Ugyan csak az alapszabály határozza meg az egyesület székhelyét [régi Ptk. 62. § (1) bek.].
A Pest megye területére kiterjedő működési körre megállapított illetékességi szabály nem alkalmazható olyan gazdálkodó szervezetre vonatkozóan, amelynek működési köre más megye területére is kiterjed (LB Gf. IV. 33 320/1973., BH 1974.347.; GPD I. 908.).
A Legfelsőbb Bíróság Közigazgatási és Polgári Kollégiuma ssz="1">1/2005. számon jogegységi határozatot hozott abban a kérdésben, hogy a Pp. 30. § (1) bekezdésének utolsó mondatában foglalt rendelkezést, miszerint, ha a jogi személy székhelye Budapesten van, működési köre azonban Pest megye területére terjed ki, a Pest megye területére illetékes bíróság jár el a munkaügyi bíróság hatáskörében tartozó perekben is alkalmazni kell.
A közigazgatási és munkaügyi perekben a Pp. I-XIV. fejezetének rendelkezéseit a XX. fejezetben, illetve a XXIII. fejezetben foglalt eltérésekkel kell alkalmazni. A közigazgatási munkaügyi bíróságok illetékességére vonatkozó hivatkozott különös szabályok az előbbi általános kisegítő szabálytól eltérő rendelkezéseket nem tartalmaznak, és megállapítható, hogy a kisegítő szabály alkalmazása nem ellentétes a különös illetékességi szabály céljával, annak érvényesülését nem befolyásolja. Jogszerű eljárás tehát, ha a Pp. 30. § (1) bekezdés utolsó mondatában foglalt hivatkozott rendelkezést közigazgatási a munkaügyi bíróság hatáskörébe tartozó minden olyan ügyben alkalmazzák, amelyben a bíróság kizárólagos illetékességét a jogi személy székhelye alapozza meg.
A régi Ptk. 30. §-a értelmében a jogi személy szervezeti egységének (gyáregysége, fiókja, telepe, üzeme, irodája, helyi kirendeltsége vagy csoportja, alapszerve, szakosztálya stb.) vezetője az egység rendeltetésszerű működése által meghatározott körben a jogi személy képviselőjeként jár el.
Ilyen alapon állapította meg a Győri Megyei Bíróság a Pf. 20 731/1964. számú határozatában a termelőszövetkezet és a baromfiipari országos vállalat vidéki egysége között napos pulyka szállítására vonatkozóan létrejött szerződésből kifolyólag a termelőszövetkezet által indított perben a termelőszövetkezettel szerződő vállalati gyáregység szerinti bíróság illetékességét, mert bár a gyáregység nem rendelkezik jogi személyiséggel, de a per tárgyával kapcsolatos ügyekben a vállalat képviseletére hivatott szervnek kell tekinteni és ezért a vállalat a Pp. 30. §-ának (1) bekezdése alapján a gyáregység szerinti bíróságnál perelhető (BH 1965.3388.; PJD II. 643.).
Az Állami Biztosító ellen a biztosítási összeg kifizetése iránti perben a Legfelsőbb Bíróság a Pk. I. 21 647/1962. számú határozatában rámutatott arra, hogy az alperes megyei igazgatóságai képviseleti szervként járnak el, biztosítási ügyleteket kötnek, a biztosítási díjakat beszedik, ennélfogva a velük szerződő felek a vállalat elleni pereket a megyei igazgatóságok székhelye szerint illetékes bíróság előtt is megindíthatják (BH 1963.3596.; PJD I. 1037.).
A Pp. 30. § (2) bekezdésének rendelkezéseit az 1999. évi CX. törvény 9. §-a állapította meg, hatályos a 2000. január 1. napjától indult ügyekben. A korábbi rendelkezéshez képest lényeges változás, hogy a kisegítő illetékesség rendszerében többé nem élvez előnyt a jogi személyi képviselete, ha belföldön székhelye nincs, hanem ilyenkor a belföldi jogi személy felperes által indított perben az illetékességet a felperes jogi személy székhelye alapítja meg. Nem alapoz meg a felperes esetében sem illetékességet, képviseletére hivatott szervének székhelye. Ha a belföldön székhellyel nem rendelkező jogi személlyel szemben belföldi természetes személy kezdeményez pert, a bíróság illetékességét elsődlegesen - természetesen alperesi székhely hiányában - a felperes lakóhelye, ennek hiányában pedig a tartózkodási helye is megalapítja.
A PK 135. számú állásfoglalás szerint a Magyar Államvasutak (MÁV) igazgatóságainak a rendeltetésszerű működési körük által meghatározott körbe tartozó ügyeivel kapcsolatos perek a MÁV ellen az ügyben eljárt vasútigazgatóság székhelye szerint illetékes bíróság előtt is megindíthatók (PEH 263. old.).

[a Pp. 30/A. §-ához]

Egyéb illetékességi okok

[a Pp. 31. §-ához]

Vagylagos illetékesség esetén a felperes addig gyakorolhatja választási jogát, amíg az alperes az ellenkérelmét nem terjesztette elő (LB Pk. IV. 20 673/ 1975., BH 1976.67., PJD VII. 446.).
A keresetlevél, illetőleg a fizetési meghagyás iránti kérelem benyújtása nem tekinthető olyan percselekménynek, amelynek következtében a felperes a perre egyaránt illetékes bíróságok közötti választásra vonatkozó jogát feltétlenül elvesztette.
A Pp. 160. §-ának (1) bekezdése értelmében a felperes keresetétől az alperes hozzájárulása nélkül is elállhat. Ebből következően, ha a felperes a rendelkezési jogát az alperes nyilatkozatától függetlenül gyakorolhatja, még inkább megilleti őt az érdemi tárgyalásig a Pp. 31. §-ában írt választási jog (LB Pk. IV. 20 034/1979., BH 1980.173., PJD IX. 267.).

[a Pp. 32. §-ához]

A huzamos tartózkodás ismérveit a törvény nem határozza meg, ezért a bíróságnak esetenként kell eldöntenie, vajon huzamosnak lehet-e tekinteni az alperes tartózkodását. A huzamos tartózkodás elbírálásánál helyénvaló, ha a bíróság a per előrelátható tartamát is figyelembe veszi.
A büntetés-végrehajtási intézet az illetékesség szempontjából az eset körülményei szerint tartózkodási helynek tekinthető, ha az alperes a szabadságvesztés-büntetését tölti. Vizsgálni kell, hogy a szabadságvesztés-büntetés töltését huzamosabb tartózkodásnak kell-e minősíteni. Hosszabb ideig tartó szabadságvesztés büntetés töltését huzamosabb tartózkodásnak kell tekinteni, míg a rövidebb ideig tartó szabadságvesztés-büntetés töltése csak ideiglenes tartózkodásnak minősül.
Keresetindításkor már foganatban volt tízhónapos szabadságvesztés viszonylag rövidebb időtartama mellett nem volt kellő alap huzamosabb tartózkodási helynek tekinteni a büntetés-végrehajtás helyét (LB Pk. I. 21 209/1964.). Az adott esetben az alperes - az iratok szerint még hosszabb ideig tölti a büntetését, nem sértett tehát törvényt a kerületi bíróság, amikor az ügy iratait a felperes kérelmére még az ügy érdemi tárgyalása előtt a büntetés-végrehajtási intézet szerinti helyi bírósághoz áttette.
Az előzetes letartóztatás huzamosabb tartózkodási helynek nem tekinthető, következésképpen nem nyújt alapot arra, hogy annak alapján a bíróság a Pp. 32. § (1) bekezdése szerinti illetékességét megállapítsa.
A Pp. 32. § (4) bekezdésének az 1999. évi CX. törvény 10. §-ával megállapított rendelkezéseit 2000. január 1. napja után indult perekben kell alkalmazni. Az általános illetékesség mellett a felperes választásától függően a vagylagos illetékesség törvényi rendelkezése folytán a felperesnek lehetősége van olyan bíróság előtt is pert indítani, amelynek területén a külföldi jogi személy ügyeinek vitelével megbízott személy lakik illetve ott, ahol a külföldi jogi személy magyarországi fióktelepe, kereskedelmi képviselete, illetőleg ezeknek a székhelye van. A vagylagos illetékességnek mindkét esetben feltétele, hogy a per tárgya vagyonjogi per legyen.

[a Pp. 33. §-ához]

A végrehajtás megszüntetési, illetve korlátozási perre a Pp. 367. §-a szerint kizárólag az a bíróság illetékes, amely a végrehajtási eljárást elrendelte; ha pedig a végrehajtási eljárását a törvényszék vagy a közigazgatási és munkaügyi bíróság rendelte el, kizárólag az adós lakóhelye szerinti járásbíróság illetékes.
A Pp. 373. §-a szerint a végrehajtási igényperre kizárólag az a járásbíróság illetékes, amelynek területén a foglalás történt.
Ha a végrehajtási foglalás több járásbíróság területén történt, mindegyik járásbíróság azoknak az ingóságoknak a tekintetében lesz illetékes, amelyet az ő területén foglaltak le (PEH 263. old.).

[a Pp. 34. §-ához]

A Pp. 34. §-ában meghatározott illetékességi szabály az apasági perre nem irányadó.
A Pp. 34. § (2) bekezdése kifejezetten a gyermek elhelyezésére irányuló pereknél említi és kizárólagosan a gyermek lakóhelye szerint illetékes bíróságot. Ebből két dolog következik egyrészt, hogy a gyermek tartózkodási helye nem illetékességi ok, így például, ha a gyermeket a szülők megállapodása alapján ideiglenesen vagy jogerős ítélet ellenére magánál tartja a szülő, akkor a saját lakóhelye szerinti bíróság illetékességére nem hivatkozhat, a törvény csak a gyermek elhelyezése iránti pert említi, így az apasági perre a törvény hatályát kiterjeszteni nem lehet. (PK 139. sz.)

[a Pp. 35. §-ához]

Az illetékesség szempontjából közömbös, hogy az ingatlanra vonatkozó szerződés érvényes-e. Ezért az ingatlanra vonatkozó szerződés érvényességét érintő per is megindítható az ingatlan fekvése szerinti bíróság előtt (LB PK. II. 21 242/1992., BH 1993.362.). Az ingatlanra vonatkozóan csupán szóban létrejött, tehát semmis szerződés alapján adott foglaló visszakövetelése iránti per is megindítható az ingatlan fekvése szerint illetékes bíróság előtt (Győri Megyei Bíróság, Pf. 20 146/1969., BH 1970.6472., PJD IV. 612.). Az ingatlanra vonatkozó adásvételi szerződésből eredő pénzkövetelésre irányuló fizetési meghagyás kibocsátását az ingatlan fekvése szerint illetékes bíróságtól is lehet kérni (LB Pk. III. 20 410/1990., BH 1991.111.).
A vállalkozási szerződés viszont akkor sem minősül ingatlanra vonatkozó jogviszonynak, ha történetesen lakóház felépítésére irányul, ezért az ilyen szerződésből eredő perekre a Pp. 35. §-a szerinti illetékesség nem alkalmazható (LB P. törv. II. 20 153/1966., és PK I. 21 249/1972.). A Pp. 35. §-a szerinti illetékesség a házastársi közös vagyon megosztása iránti perben sem alkalmazható azon az alapon, hogy a közös vagyonhoz ingatlan is tartozik (P. törv. II. 20 153/1987.). Ugyancsak nem vonható a 35. § alá a szóbeli végrendelet érvénytelenségének megállapítása iránti per abban az esetben sem, ha a hagyaték tárgya ingatlan volt (LB Pk. II. 20 005/1969.). Nem állapította meg a Legfelsőbb Bíróság a 35. § szerinti illetékességet akkor sem, amikor a felperes kötelesrészének sérelmét hangoztatva, kötelesrészének az apja hagyatékához tartozó ingatlanból való kiadását kérte (Pk. I. 20 051/1968.).
A PK 140. számú állásfoglalás szerint a lakásbérlet felmondása iránt indított perre a bérleményt még elfoglalva tartó, de más helyre költözött bérlővel szemben vagylagos illetékesség áll fenn. A felperes tehát a Pp. 35. §-a alapján megindíthatja a pert a lakás fekvése szerint illetékes bíróságnál vagy a Pp. 29. §-a szerint általánosan illetékes bíróságnál (PEH 264. old.).
Ingatlanra vonatkozik a birtokháborítási ügy is. Az ilyen ügyben hozott közigazgatási határozat megváltoztatása iránti keresetet nem közigazgatási perben kell elbírálni, hanem a határozatot sérelmesnek tartó fél a pert az ellenérdekű féllel szemben terjeszti elő. A perre az önkormányzat polgármesteri hivatalának székhelye szerinti járásbíróságnak van kizárólagos illetékessége (LB Kpk. I. 25 473/1992., BH 1993.395.).

[a Pp. 36. §-ához]

A Pp. 36. § (2) bekezdése egyéb illetékességi okot határoz meg e szervek egymás elleni pereiben.
A gazdálkodó szervezet [régi Ptk. 685. §-ának c) pontja] tevékenységét működési köre, célja és feladata határozza meg.
Hogy mit kell a szerződéskötés helyének tekinteni, ha a szerződés távollevők között jött lére, a régi Ptk. 213. §-ának (3) bekezdése adja meg a választ, míg a teljesítés helyére vonatkozóan a régi Ptk. 278. §-ában foglalt rendelkezések irányadók. A Pp. 36. § (2) bekezdése alapján a pert nemcsak a gazdálkodó szervezet indíthatja meg, hanem az a magánszemély is, aki a gazdálkodó szervezettel a szerződést megkötötte. Az új Ptk. a gazdálkodó szervezet kifejezést nem használja, a vállalkozás definícióját a 8:1. § (1) bekezdés 4. pontjában adja meg. A teljesítés helyét az új Ptk. 6:37. §-a, 6:44. §-a határozza meg. A távollevők között szerződésekre az új Ptk.-n kívül 45/2014. (II. 26.) Korm. rendelet és a 6/2011. (X. 6.) NMHH rendelet is állapít meg további szabályokat.

[a Pp. 37. §-ához]

Hangsúlyozzuk, hogy a kártérítési per különleges illetékességi szabálya kizárólag a szerződésen kívül okozott kár megtérítése iránt indult perek esetében alkalmazható. Nem kerülhet alkalmazásra ez a speciális illetékességi szabály:
- A vagyonbiztosítási szerződésből eredő helytállási kötelezettségre akkor sem, ha a biztosítási esemény károkozó cselekmény volt. E szabály alapján azonban lehetőség van perindításra abban az esetben, amikor a biztosító a károkozóval szemben, mint engedményes a régi Ptk. 588. § (1) bekezdése alapján indít pert,
- A jogalapnélküli gazdagodás megtérítése iránti perekben (régi Ptk. 361. §) függetlenül attól a törvényi utaló szabálytól, hogy a jogalapnélküli gazdagodás speciális szabályai hiányában a jogviszonyra a kártérítésre vonatkozó szabályokat kell megfelelően alkalmazni (régi Ptk. 364. §),
- a személyhez fűződő jog megsértése iránti perben arra hivatkozással, hogy a jogsértés miatt a felperes a polgári jogi felelősség szabályai szerint kártérítést is követel.
Alkalmazhatónak találta az említett különleges (vagylagos) illetékességi szabály a másodfokú bíróság abban az esetben, amikor a félrevezető tájékoztatással kibocsátott részvényekre vonatkozó érvénytelen szerződés alapján a kibocsátó és a forgalmazó ellen indítottak kártérítési pert. A H.-I. Városi Bíróság ítélete ellen benyújtott alperesi fellebbezéseket alaptalannak találta a megyei bíróság, az illetékességi ok fennállásának hiányára vonatkozóan is. Rámutatott arra, hogy a Pp. 37. §-a alapján a vagylagos illetékességi ok körében az okozott kár bekövetkeztének helye megalapozza az illetékességet, illetőleg alkalmazható-e az említett jogszabályhely. E körben tényként állapította meg, hogy a Ptk. a szerződési jog mögöttes jogterülete akkor is, ha külön törvény adott esetben a Épt. külön nem írja elő. A félrevezető tájékoztatás speciális következményét az Épt. 83. §-a határozza meg és a 84. § (1) bekezdése a félrevezető tájékoztatás további külön jogkövetkezményét szabályozza. Az értékpapír-szerződés érvénytelenségének jogkövetkezményeit az Épt. nem szabályozza. Amennyiben a jogalkotó az érvénytelenségnek a Ptk.-tól eltérő más jellegű jogkövetkezményét kívánta volna az adott körben előírni, így annak a törvény rendelkezéséből világosan ki kellene tűnnie. Ennek hiányában azonban a Ptk. 237-239. §-aiban foglalt jogkövetkezményeket kell alkalmazni. A perben a felperes elsődleges keresete az Épt. 83. §-a szerinti kártérítésre irányult, és az érvénytelenség jogkövetkezményeinek alkalmazását csak másodlagosan kérte alkalmazni. Így a kereset - a Legfelsőbb Bíróság, mint felülvizsgálati bíróság által hatályában fenntartott másodfokú ítélet szerint - a szerződésnek kívüli kár megtérítésére irányult, a kár bekövetkezésének helye azonos a felperes lakóhelyével, így a Pp. 37. §-a alapján illetékes volt az elsőfokú bíróság az ügy elbírálására. (Legfelsőbb Bíróság Gfv. II. 30.016/2001. sz.)

[a Pp. 38. §-ához]

Az érvényes váltójogi szabályok szövegét, kiegészítve az azok végrehajtásához szükséges rendelkezésekkel a Genfben 1930. július 7-én megkötött váltójogi egyezmények kihirdetéséről szóló 1965. évi 1. törvényerejű rendelet 4. §-ának (2) bekezdése alapján az igazságügy-miniszter 1/1965. (I. 24.) IM rendelete tette közzé.

[a Pp. 39-40. §-ához]

A Pp. 40. § (1) bekezdése a jogosult részére a mellékkötelezettel szemben létesít illetékességi okot Ez az illetékességi ok csak akkor vehető figyelembe, ha a jogviszonyban főkötelezett és mellékkötelezett van és ezeket a jogosult együttesen perli. Az együttes perelés lényeges feltétele az illetékességi szabály alkalmazásának, mert csak akkor lehet kérni a mellékkötelezettnek a főkötelezettre illetékes bíróság előtti marasztalását, ha a jogosult a főkötelezettel szemben is marasztalási kérelmet terjeszt elő. Példa a szabály alkalmazására: Ha a főadós Szegeden, a kezes pedig Debrecenben lakik, akkor a felperes a pert a kezes ellen a szegedi bíróság előtt is megindíthatja, amennyiben a főadóst is perli. Ha azonban a jogosult valamilyen okból csak a kezes ellen indít pert, mert pl. a főadós már meghalt vagy vele szemben már hoztak ítéletet, akkor egyéb illetékességi okok hiányában ezt csak a debreceni bíróság előtt teheti meg.
A Pp. 40. § (1) bekezdésében foglalt rendelkezésből a contrario következik, hogy csak a mellékkötelezett perelhető a főkötelezett bírósága előtt, fordítva ez nem lehetséges, vagyis a főkötelezettet nem lehet a mellékkötelezett bíróságának illetékessége alá vonni. Az említett példában tehát a főadóst nem lehet a kezessel együtt sem megperelni a debreceni bíróság előtt.
Ha a mellékkötelezettnek a megperlése a főkötelezettel együtt ez utóbbira illetékes bíróságnál megtörtént, ezen az illetékességen nem változtat az, ha a per a főkötelezettel szemben megszűnik, a bíróság a mellékkötelezettel szemben az eljárást folytatni köteles.
A főkötelezett és a mellékkötelezett viszonya leggyakrabban a főadós és a kezes esetében valósul meg, de ilyennek minősíthető a személyi adós és a dologi adós viszonya. Nem beszélhetünk viszont főkötelezettről és mellékkötelezettről egyetemleges adóstársak esetében, miután ezeknek a felelőssége a főadós irányában önálló.
A Pp. 40. § (2) bekezdése a régi ún. főbeavatkozási perre irányadó illetékességet szabályozza. Bár a Pp. a főbeavatkozást mint külön pertípust nem ismeri, mégis ad illetékességi szabályt erre az esetre.
A Pp. 40. § (3) bekezdése tartalmazza az alperesi pertársaság esetében irányadó főilletékességi szabályt. Ez pedig akként szól, hogy a felperes az alperesek bármelyikére illetékes bíróság előtt valamennyi alperes ellen megindíthatja a pert. Ha tehát a károkozók közül az egyik Szegeden, a másik Debrecenben lakik, a felperes a pert akár a szegedi, akár a debreceni bíróság előtt megindíthatja, de ugyanakkor igénybe veheti a 37. § alapján a károkozás vagy a kár bekövetkezésének helye szerinti illetékességet is.
A Pp. 40. § (3) bekezdését hívja fel a Legfelsőbb Bíróság olyan esetekben, amikor a tartási igények rendezésénél a PK 142. számú állásfoglalás (PEH 265. old.) szerint valamennyi érdekeltnek perben kell állnia. Ilyenkor a per szintén megindítható az alperesek bármelyikére illetékes bíróság előtt (Pk. III. 20 892/1964. és Pk. III. 20 228/1967.).
Itt is irányadó az, hogy ha az együttes perlés egyszer megtörtént, az egyik alperessel szemben a per megszüntetése nem hat ki a másik (többi) alperesre, ezekkel szemben a per folyik tovább.
Bár a Pp. nem tesz különbséget a pertársaság esetei között, az 51. § c) pontja szerinti pertársaság esetében vagyis amikor a pertársaságot csupán a követelések hasonló ténybeli és jogi alapból való keletkezésének ténye teszi lehetővé - a 40. § (3) bekezdésének illetékességi szabálya nem alkalmazható. Itt ugyanis a pertársaság előfeltétele az, hogy ugyanannak a bíróságnak az illetékessége a 40. § rendelkezéseinek alkalmazása nélkül is mindegyik alperessel szemben fennálljon. Ez tehát a (3) bekezdésben foglalt általános szabály alóli kivételt jelent, amelyre a 40. § ugyan nem utal, de amely az 51. § c) pontjából kétségtelenül következik.

[a Pp. 41. §-ához]

A módosított törvényi rendelkezések nem teszik lehetővé a feleknek azt, hogy az illetékességi terület mérete alapján így is jelentős ügymennyiséggel rendelkező bíróságok illetékességét kössék ki jogvitájukban, ezért a Fővárosi és a Budapest Környéki Törvényszék a törvényszéki hatáskörbe tartozón ügyekbe illetékes bíróságként vagyonjogi perekben nem köthető ki. Hasonlóan nem köthető ki a Pesti Központi Kerületi Bíróság alávetés alapján a járásbíróság hatáskörébe tartozó vagyonjogi ügyek tekintetében. A törvénymódosítás csak 2009. június 30. napjától kezdődően zárja ki annak a lehetőségét, hogy a felek ezeknek a fent felsorolt bíróságoknak az illetékességét kikössék. Ezért a Pp. 41. § (6) bekezdésének az alávetéses illetékesség szabályozására vonatkozó módosulás visszamenőleges hatályának hiányára mutatott rá a Fővárosi Ítélőtábla 3. Pkf. 26.720/2009/1. sorszámú határozatában [BDC 2010.2263].
Az alávetéses illetékességi kikötés csak akkor érvényes, ha az alávetés egy meghatározott bíróság illetékességére vonatkozik (LB Pf. I. 20 191/1993., BH 1993.434.). A belföldi bíróságot nem kell elnevezése szerint pontosan meghatározni, de a megjelölésnek olyannak kell lennie, hogy ne legyen kétség aziránt, hogy melyik bíróságról van szó. Így a termékértékesítési szerződésben a termelő lakóhelye szerinti bíróságra vonatkozó megjelölés elégséges (LB Pk. I. 20 036/1964.). Viszont a "budapesti bíróság" megjelölés elégtelen és érvénytelen, mert Budapesten több bíróság működik (LB P. törv. I. 21 015/1972.). Az alávetési nyilatkozat érvénytelenségét idézi elő vagylagosan több bíróság megjelölése is. Még kevésbé vetheti alá magát az alperes a felperes által választható bíróságnak. Az alávetés egyébként csak az elsőfokú bíróság illetékességének a megállapítására irányulhat, a másodfokú bíróság illetékességét a felek nem köthetik ki.
Az alávetési nyilatkozatot az alperes a perben is megteheti (LB Pk. I. 20 963/1965.).
Az alperesnek a perben tett alávetéses nyilatkozatától eltér az az eset, ha az alperes a kizárólagos illetékesség alá nem eső perben az érdemleges ellenkérelem előterjesztéséig nem emel illetékességi kifogást és a bíróság sem észleli eddig az időpontig az illetékessége hiányát. Ettől az időponttól kezdve ugyanis az illetékesség hiánya a Pp. 43. § értelmében többé nem vehető figyelembe.
Az alávetés, mint az alperes egyoldalú nyilatkozata voltaképpen a felperes kedvezménye, amely a felperest nem kötelezi. A felperes ezért más illetékességi okot is igénybe vehet, vagyis az alávetés az egyébként fennálló illetékességet nem szünteti meg. Ennek megfelelően az egyik ügyben a Legfelsőbb Bíróság rámutatott arra, hogy a vevő lakóhelye szerinti bíróság illetékességének a szerződésben történt kikötése nem zárta el az eladót annak lehetőségétől, hogy a pert a Pp. 35. § alapján az ingatlan fekvése szerinti bíróság előtt indítsa meg. (Pk. I. 20 696/1972.)
A felperes mint jogosult fizetési meghagyás kibocsátását kérte az alperessel mint kötelezettel szemben 2 992 231 Ft tartozás megfizetése iránt. Az alperes ellentmondása folytán az eljárás perré alakult. A felperes fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelmében illetékes bíróságként a Pesti Központi Kerületi Bíróságot jelölte meg a fogyasztási kölcsönszerződés 32. pontjában meghatározott illetékességi kikötés alapján. A perré alakult eljárásban kereseti kérelmében az 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 36. § (2) bekezdése szerinti vagylagos illetékességi okot is megjelölte.
A Pesti Központi Kerületi Bíróság felhívta az alperes figyelmét arra, hogy kérheti a per tárgyalás és elbírálás végett történő áttételét a lakóhelye szerint illetékes bírósághoz. Az alperes 2011. december 15-én érkezett beadványában kérte a per áttételét a lakóhelye szerinti E.-i Városi Bírósághoz. Ezt követően a Pesti Központi Kerületi Bíróság végzésével a Pp. 41. § (5) bekezdésére hivatkozással elrendelte a keresetlevél áttételét az E.-i Városi Bírósághoz.
A városi bíróság végzésével megállapította illetékessége hiányát, és elrendelte az iratok felterjesztését a Kúriához az eljáró bíróság kijelölése végett. Indokolásában arra hivatkozott, hogy észlelte miszerint a felperes keresetlevelében másodlagos illetékességi okként a Pp. 36. § (2) bekezdését jelölte meg. Az 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: régi Ptk.) 292. § (1) bekezdésében írt rendelkezés alapján a felperes budapesti székhelyére tekintettel azt állapította meg, hogy az eljárás elfolytatására az E.-i Városi Bíróság nem rendelkezik illetékességgel.
A Kúria a felmerült illetékességi összeütközés kérdésében a Pesti Központi Kerületi Bíróság álláspontjával értett egyet. E bíróság a helyesen felhívott jogszabályi rendelkezéseket pontosan idézte, és okszerű következtetéseket vont le, amikor illetékességének hiányát megállapította a Pp. 41. § (5) bekezdésében és 29. § (1) bekezdésében foglalt rendelkezések alapján. Rámutat a Kúria, hogy a szerződésben kikötött bíróság illetékessége a Pp. 41. § (3) bekezdése szerint - törvény eltérő rendelkezése hiányában - kizárólagos. Ebből pedig az következik, hogy az illetékességi kikötéshez a felperes is kötve van, így más illetékességi okra történő hivatkozás szóba sem jöhet. Tekintve, hogy a Pp. 43. § (1) bekezdése szerint a bíróság illetékességének hiányát hivatalból vizsgálja, joghatályos illetékességi kikötés esetén a bíróság sem vehet más illetékességi okot figyelembe. Mindezekre tekintettel a felperes és az E.-i Városi Bíróság által hivatkozott Pp. 36. § (2) bekezdése a jelen ügyben nem alkalmazható. Az alperes pedig az általános szerződési feltételben kikötött kizárólagos illetékesség folytán nem fosztható meg attól a Pp. 41. § (5) bekezdésében írt kedvezménytől, hogy legkésőbb az első tárgyaláson kérje a pernek a lakóhelye szerint illetékes bírósához történő áttételét.
A kifejtettekre figyelemmel a Kúria a felmerült illetékességi összeütközést a módosított Pp. 45. § (2) bekezdés b) pontja alapján az E.-i Városi Bíróság kijelölése útján szüntette meg, és erről a Pesti Központi Kerületi Bíróságot értesíteni rendelte. (Kúria Pkk. VIII. 24.676/2012.)
A kizárólagos illetékesség kikötését is lehetővé teszi a törvény a felek részére, ez azonban már nem történhet egyoldalú alávetéssel, hanem csakis szerződéssel, amelynek érvényességéhez közokirat vagy teljes bizonyító erejű magánokirat, továbbá a jogviszonynak és egy meghatározott bíróságnak a megjelölése szükséges.
A felek a jogvita elbírálására irányadó hatásköri szabályok alkalmazását nem zárhatják ki. Ezért, ha a jogvita eldöntése a törvényszék hatáskörébe tartozik, ezzel szemben nem érvényesülhet valamelyik helyi bíróság kizárólagos illetékességére vonatkozó kikötés (LB Pk. I. 21 033/1983., BH 1984.405.; PJD X. 405.). Ha a per a pertárgy értékére tekintettel járásbírósági hatáskörbe tartozik, a törvényszék kizárólagos illetékességére vonatkozóan létrejött megállapodás nem vehető figyelembe (LB Pk. II. 20 766/1991., BH 1992.99.).
Hasonló módon foglalt állást a bíróság kijelölése tárgyában eljáró Legfelsőbb Bíróság abban a jogesetben, ahol az elsőfokú bíróság megállapította illetékességének hiányát, és felterjesztette az iratokat a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságához az eljáró bíróság kijelölése végett a végzés jogerőre emelkedését követően.
A felperes 2003. július hó 12. napján keresetet nyújtott be a Debreceni Városi Bírósághoz, melyben kérte, hogy a bíróság kötelezze R. András (Debrecen) I. rendű, és J. Kft. (Budapest) II. rendű alpereseket egyetemlegesen kártérítés címén 7 226 303 Ft megfizetésére.
A Debreceni Városi Bíróság a 9. P. 22 900/2003/2. számú végzésével a keresetlevelet áttette a hatáskörrel rendelkező Hajdú-Bihar Megyei Bírósághoz.
A Hajdú-Bihar Megyei Bíróság végzésében elkülönítette a kereset tárgyalását az I. rendű és a II. rendű alperesekre nézve, továbbá a felperes I. rendű alperessel szemben előterjesztett követelése tekintetében a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül elutasította. A felperes II. rendű alperessel szemben előterjesztett keresetének tekintetében megállapította illetékességének hiányát, és a keresetlevelet áttette a Fejér Megyei Bírósághoz a Pp. 36. § (2) bekezdése, a Pp. 41. §-a és a Pp. 129. §-a alapján.
A Fejér Megyei Bíróság nem osztotta a Hajdú-Bihar Megyei Bíróság azon álláspontját, hogy a felek közötti szerződés 8. pontja - melyben a felek a jogügyletükből fakadó, bármely jövőbeni jogvita eldöntésére a Székesfehérvári Városi Bíróság illetékességét kikötötték - úgy értelmezhető, hogy a felek a szerződésből eredő jogvitájukat a felperes székhelye szerinti bíróságon kívánták rendezni, ezért az alávetéses illetékességi kikötés a Fejér Megyei Bíróságra is kitérjed. A Pp. 41. § (1) bekezdése alapján a felek csak a jogvita eldöntésére hatáskörrel rendelkező bíróság illetékességének vethetik alá magukat.
A Legfelsőbb Bíróság BH 1997. 324. számú eseti döntése szerint a felek illetékességi alávetéssel kapcsolatos jognyilatkozatait nem lehet kiterjesztően értelmezni. Következésképpen, ha az alávetési nyilatkozatban vagy a szerződésben megjelölt bíróságnak a jogvita elbírálására nincs hatásköre, a keresetlevelet a Pp. 29-30. §-a alapján kell az illetékes bírósághoz áttenni.
A Fejér Megyei Bíróság álláspontja szerint a Hajdú-Bihar Megyei Bíróság hivatalból nem választhat a felperes helyett a Pp. 36. § (2) bekezdésében foglalt ügyletkötés helye szerinti vagy más különös illetékességi ok között. A Fejér Megyei Bíróság a 6. G. 40 134/2003/2. számú végzésében felhívta a felperest, hogy 8 napon belül jelentse be, hogy a bíróság illetékességét mely tényekre és milyen illetékességi jogszabályra alapítja. A felperes a bíróság felhívásának nem tett eleget. A megyei bíróság ezért megállapította a Pp. 41. §-ában foglalt alávetéses, valamint a Pp. 30. § (1) bekezdésében foglalt általános illetékességi okok alapján illetékességének hiányát. A Legfelsőbb Bíróság az illetékességi ütközés folytán az alábbi döntést hozta.
A Debreceni Városi Bíróság a 2003. július 15. napján beadott keresetlevél alapján helyesen állapította meg, hogy a 7 226 303 forintos perértékre tekintettel - a módosított eljárásjogi szabályok értelmében - annak elbírálása megyei bírósági hatáskörbe tartozik. A Fejér Megyei Bíróság pedig azt állapította meg helyesen, hogy az alávetés nem a hatáskörre, hanem az illetékességre vonatkozik. A Hajdú-Bihar Megyei Bíróság perfüggőség folytán helyesen utasította el a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül az I. rendű alperessel szemben.
A fentiekhez képest az ügyben a két megyei bíróság között nem hatásköri, hanem illetékességi vita merült fel. A Hajdú-Bihar Megyei Bíróság az ügyletkötés helyét és a felperes székhelyét figyelembe véve helyesen döntött az áttételről, miután a Hajdú-Bihar-Megyei Bíróság illetékességét megalapozó körülmény nem merült fel. Ez az állásfoglalás nem minősíthető a felperes helyett eszközölt választási jog gyakorlásának.
Az előadottakra tekintettel a két megyei bíróság között felmerült illetékességi összeütközés kérdésében a Legfelsőbb Bíróság a Hajdú-Bihar Megyei Bíróság döntését fogadta el, s ehhez képest az illetékességi összeütközést a módosított Pp. 45. §-a alapján a Fejér Megyei Bíróság kijelölése útján szüntette meg. (Legf. Bír. Pk. IX. 24 559/2004/2. BDT 2004.1035.)
A felperes mint jogosult és az alperes mint kötelezett 2009. március hó 14. napján jogvédelmi biztosítási szerződést kötött. A jogosult 2010. március 11. napján előterjesztett fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelmében 104 325 Ft tőke és annak 2009. december 14. napjától számított évi törvényes mértékű késedelmi kamata, valamint a költségek megfizetésére kérte kötelezni a kötelezettet. A kötelezett ellentmondása folytán az ügy perré alakult. Az eljárás során a P. Bíróság végzésével az 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 41. § (5) bekezdésére hivatkozva felhívta az alperest, e jogszabályhely alapján kérelmezheti, hogy az ügyet a bíróság tárgyalás és elbírálás végett a lakóhelye szerint illetékes bírósághoz tegye át. Ilyen kérelmet legkésőbb az első tárgyaláson terjeszthet elő.
Az alperes 2010. november 29-én kelt 7. sorszámú beadványában kérelmet terjesztett elő azzal, hogy a bíróság a Pp. 41. § (5) bekezdése alapján az ügyet tegye át a K.-i Városi Bírósághoz.
A K.-i Városi Bíróság végzésével megszüntette a pert és megállapította illetékességének a hiányát. Ennek folytán az eljáró bíróság kijelölése érdekében felterjesztette az ügyet a Legfelsőbb Bíróságra. Indokolásában kifejtette, hogy a Pp. 41. § (1) bekezdése értelmében a felek a felmerült jogvitájukra, vagy a meghatározott jogviszonyból eredő jövőbeli jogvitájuk esetére - törvény eltérő rendelkezése hiányában - kiköthetik valamely bíróság illetékességét (alávetés). A 2009. június 30. napjától hatályos, a fizetési meghagyásos eljárásról szóló 2009. évi L. törvény 62. § (1) bekezdése a Pp. 41. § (6) bekezdését akként módosította, hogy vagyonjogi ügyek tekintetében a felek felmerült jogvitájukra, vagy a meghatározott jogviszonyból eredő jövőbeli jogvitájuk esetére nem köthetik ki a b) pont értelmében a helyi bíróság hatáskörébe tartozó ügyben a Pesti Központi Kerületi Bíróság illetékességét.
A Pp. 41. § (6) bekezdésének az alávetéses illetékesség szabályára vonatkozó módosítása azonban visszamenőleges hatállyal nem bír. A módosított törvény a hatálybalépését követően - 2009. június 30. napjától kezdődően - zárja ki annak a lehetőségét, hogy a felek vagyonjogi ügyekben a Fővárosi Bíróság, a Pest Megyei Bíróság és a Pesti Központi Kerületi Bíróság illetékességét kikössék. A felek között 2009. március 14. napján jött létre a 0062622 kötvényszám alatt jogvédelmi biztosítási szerződés, ezért a korábbi kikötésük alapján az érintett bíróság illetékessége fennáll (BDT2010. 2263).
Hivatkozott arra, hogy adott esetben a Pp. 129. § (2) bekezdése értelmében nincs helye a keresetlevél áttételének olyan bírósághoz, mely saját hatáskörének vagy illetékességének hiányát már jogerősen megállapította, ezért a Pp. 45. § (1) bekezdése, illetve a 45. § (2) bekezdés c) pontja értelmében felterjesztette az iratokat a kijelölés kérdésében való döntésre a Legfelsőbb Bírósághoz.
A Legfelsőbb Bíróság az illetékességi összeütközés vizsgálatakor abból indult ki, hogy a felek a per tár-gyát képező szerződést 2009. március 14. napján kötötték meg. A 2009. évi L. törvény 61. § (1) bekezdése szerint e jogszabály 2009. június hó 30. napján lép hatályba, a (6) bekezdés értelmében rendelkezéseit - a 64. §-ban foglalt kivételekkel - a hatálybalépés után indult eljárásokban kell alkalmazni.
A Legfelsőbb Bíróság rámutat arra, hogy a 2009. évi L. törvény nem tartalmaz visszaható hatályú rendelkezéseket. A felek szerződésének tartalmát az anyagi jogszabályok alapján kell elbírálni.
Az 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: régi Ptk.) 205/B. § (1) bekezdése értelmében az általános szerződési feltétel csak akkor válik a szerződés részévé, ha alkalmazója lehetővé teszi, hogy a másik fél annak tartalmát megismerje, és ha azt a másik fél kifejezetten vagy ráutaló magatartással elfogadta. A rendelkezésre álló adatok szerint nem állapítható meg, hogy az általános szerződési feltételt használó fél, a felperes a régi Ptk. 205/B. § (1) bekezdésében írt kötelezettségének eleget tett és az sem, hogy az alperes e feltételt elfogadta volna akár kifejezetten, akár ráutaló magatartással. Az ellene indított perben a lakóhelye szerinti általános illetékességi szabály alapján kérte az iratok áttételét a K.-i Városi Bírósághoz.
Kétségtelen, hogy e kérelmét a P. Bíróság kifejezett felhívására terjesztette elő. A bíróság helyesen járt el, amikor a személyesen eljáró alperes figyelmét erre a törvényes lehetőségre felhívta.
Ugyanakkor a felhívás téves jogszabályhelyre utalással történt. A fentebb kifejtettek szerint a 2009. évi L. törvény nem tartalmaz visszaható hatályú rendelkezéseket; így a 2009. március 14-én megkötött szerződésre a - 2009. június 30-ától - hatályos Pp. 41. § (5) bekezdése jelen ügyben nem alkalmazható.
A felek szerződésének mellékletét képező "ÁJF" szerződési feltétel 19. cikkelye a kizárólagos illetékességre vonatkozó rendelkezést tartalmaz, és ezt a megállapodást a szerződés megkötésekor hatályos Ptk. szabályai szerint kell vizsgálni.
A Legfelsőbb Bíróság e körben azt vizsgálta, hogy az illetékességi kikötés folytán megvalósul-e az alperes jogainak egyoldalú és méltánytalan korlátozása. Azt állapította meg, hogy az alperes számára a P. Bíróságon történő megjelenés a felpereséhez képest méltánytalanul körülményesebb és költségesebb, ezért a kizárólagos illetékességi kikötés - melyet az alperes kifejezetten nem fogadott el - jogszabályba ütközik, és mint ilyen a régi Ptk. 200. § (2) bekezdése alapján semmis.
A kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a felmerült illetékességi összeütközést a módosított Pp. 45. § (2) bekezdése alapján a K.-i Városi Bíróság kijelölése útján szüntette meg, és erről a P. Bíróságot értesítette. (Legf. Bír. Pfv. VIII. 24.672/2011.)
A törvényen alapuló és a felek által kikötött kizárólagos illetékesség joghatásaiban lényegesen eltér egymástól (LB Pk. IV. 20 901/1974., BH 1975.420.; PJD VI. 612.). A felek által kikötött kizárólagos illetékesség ugyanis nélkülözi a törvény által megállapított kizárólagos illetékesség két ismérvét, nevezetesen, hogy attól a felek közös megegyezéssel sem térhetnek el és hogy a bíróságnak a kizárólagos illetékesség hiányát az eljárás egész folyamán hivatalból kell észlelnie. A kizárólagos illetékességre vonatkozó megállapodásukat ugyanis a felek félretehetik, az illetékesség hiánya pedig a Pp. 43. § (1) bekezdéséből kitűnően az alperes érdemi ellenkérelmének előterjesztése után nem vehető figyelembe (LB Pk. 20 901/1974., BH 1975.420.; PJD VI. 612.).
A törvény a kétségek eloszlatása végett mondja ki, hogy az alávetés kiterjed a jogutódokra is. Ez vonatkozik a kizárólagos illetékesség kikötésére is. Jogutódon az egyetemes jogutódot, pl. az örököst éppen úgy értjük, mint a különös jogutódot. Ezért az ingatlan elidegenítése kapcsán kikötött illetékességet igénybe veheti az ingatlan további vevője is, amennyiben az adásvételi szegződéssel kapcsolatban valamilyen igényt támaszt az eredeti eladóval szemben.
Az alávetés hatálya a pertársakra nem terjed ki. Valójában a szerződésben meghatározott illetékesség is csupán az abban szembenálló felekre vonatkozik. Ezért az eltartó és az eltartott között létrejött tartási szerződésben kikötött illetékesség nem irányadó az egyik tartásra kötelezett által a másik kötelezett ellen indított perben: itt már az általános illetékességi szabályok kerülnek alkalmazásra (LB Pk. I. 20 030/1967.).
A bírói gyakorlat hangsúlyozza, hogy ha a pertárgy értékére tekintettel járásbírósági hatáskörbe tartozó ügyben tesznek a felek olyan alávetéses szerződési kikötést, amely az irányadó hatásköri szabályt sértené, akkor ez a megállapodás nem vehető figyelembe. [Pp. 41. § (1) bekezdés].
Az alperes érdemi ellenkérelmének előterjesztéséig a felperest megilleti az a választási lehetőség, hogy az általános illetékességi ok helyett az általa választható különös illetékességi okra alapítottan terjessze elő keresetét [Pp. 31. § (2) bekezdés, 43. § (1) bekezdés, 139. §]
A megállapított tényállás szerint a felperes kereseti kérelme az alperessel kötött adásvételi szerződésre hivatkozással 1 128 999 forint vételár megfizetésére irányult. A felperes a keresetlevelet a Győr-Moson-Sopron Megyei Bíróságon nyújtotta be, mert a szerződés alávetéses illetékességi kikötést tartalmazó rendelkezése szerint minden jogvita elbírálása a fenti megyei bíróság hatáskörébe és illetékessége alá tartozik.
Az elsőfokú bíróság a keresetlevelet az alperes lakóhelye szerint hatáskörrel és illetékességgel rendelkező Dunakeszi Városi Bírósághoz rendelte áttenni a Pp. 41. § (1) bekezdésére hivatkozással. A végzés ellen a felperes terjesztett elő fellebbezést és a Pp. 36. § (2) bekezdésére alapítottan a városi bíróság hatáskörének elismerése mellett az ügyletkötés helye szerint illetékes helyi bírósághoz kérte az áttételt a Pp. 36. § (2) bekezdésére alapítottan.
A másodfokú bíróságként eljáró Legfelsőbb Bíróság a fellebbezést alaposnak találta. Utalt arra, hogy az elsőfokú bíróság helyesen állapította meg, hogy alávetéssel sem lehet hatáskörváltozást elérni, a hatáskörre vonatkozó szabályok kógensek.
A Pp. 43. § (1) bekezdése értelmében az alperes érdemi ellenkérelmének előterjesztéséig (Pp. 139. §) a felperest megilleti az a választási lehetőség, hogy az általános illetékességű ok helyett az általa választható különös illetékességi okra alapítottan terjessze elő a keresetét (Pp. 31. §). Nincs jogi akadálya tehát annak, hogy a felperes az áttételt elrendelő végzésben megjelölt általános illetékességgel rendelkező bíróság helyett a másodfokon eljáró bíróságtól kérje a keresetlevele áttételét az általa megjelölt, egyébként az eljárásra ugyancsak illetékes helyi bírósághoz. Az iratoknál elfekvő szerződésből a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a felperes gazdálkodó szervezetként és a tevékenységi körében kötötte meg azt a jogügyletet, amelyből eredő követelését alperessel szemben érvényesíti az ügyletkötés helye pedig Győr volt.
Az áttételt elrendelő végzést ezért a Legfelsőbb Bíróság részben és annyiban változtatta meg, hogy a felperesi keresetlevelet az általános illetékességi szabályok szerint a Dunakeszi Városi Bíróság helyett a felperes által megjelölt különös illetékességi szabály alkalmazásával a Győri Városi Bírósághoz tette át. (Legf. Bír. Pf. I. 25. 590/1999.)
A perújítási kérelmet akkor is a perben eljárt elsőfokú bíróságnál kell benyújtani, ha az alperes - a perújító fél ellenfele - ellen felszámolási eljárás van folyamatban. Erre mutatott rá a Legfelsőbb Bíróság abban a határozatában, amelyben a negatív hatásköri összeütközés miatt eljáró bíróságot kellett kijelölnie.
A perújító felperes a B. Városi Bíróság ítélete ellen perújítási kérelmet terjesztett elő. A B. Városi Bíróság hatáskörének hiányát állapította meg és a kérelmet az alperes elleni felszámolási eljárást lefolytató B. Megyei Bírósághoz tette át, a csődeljárásról a felszámolási eljárásról és a végelszámolásról szóló 1991. évi IL. törvény 38. §-ának (3) bekezdése szerint arra hivatkozással, hogy a felszámolás körébe eső vagyonnal kapcsolatos követelés csak a felszámolási eljárás keretében érvényesíthető. A B. Megyei Bíróság ugyancsak hatáskörének hiányát állapította meg és az iratokat a Legfelsőbb Bírósághoz terjesztette fel. A Legfelsőbb Bíróság az eljáró bíróság kijelölésénél a Pp. 263. § (1) bekezdésének rendelkezését vette figyelembe. E szerint a perújítási kérelmet a perben eljárt elsőfokú bíróságnál kell benyújtani. Ez a rendelkezés eldönti mind a hatáskör, mind az illetékesség kérdését, tehát a perújítási kérelmet - függetlenül attól, hogy az alperes ellen felszámolási eljárás folyik - a perújítással támadott ítéletet hozó elsőfokú bíróságnál kell benyújtani és az eljárást ott kell lefolytatni. A perújítási kérelem ugyanis egy rendkívüli jogorvoslat, melynek eredménye egységet alkot az alapperrel, így függetlenül attól, hogy a felszámolás körébe tartozó vagyonnal kapcsolatos, az arra vonatkozó hatásköri és kizárólagos illetékességi szabályoknak kell érvényesülniük. (Legfelsőbb Bíróság Fpkf. VI. 32.300/1994. sz.)
A választott bíróság, illetőleg az általános hatáskörű bíróságok együttes kikötésének lehetőségére mutatott rá a Legfelsőbb Bíróság az elvi határozatként is közzétett EBH 2000/236. számú jogesetben az alábbiak szerint:
Az értékpapírok forgalomba hozataláról, a befektetési szolgáltatásokról és az értékpapír tőzsdéről szóló 1996. évi CXI. törvény arra vonatkozóan tartalmaz rendelkezést, hogy ha a felek jogvitájuk elbírálására választottbíróság eljárását kötötték ki, választottbíróságként kizárólag tőzsdei választottbíróság eljárása köthető ki. Ez nem zárja ki azt, hogy a felek egyébként vagyonjogi jogvitában meghatározott belföldi rendes bíróság illetékességének vethessék magukat alá.

Az illetékesség vizsgálata és terjedelme

[a Pp. 42. §-ához]

A szabály a felperes érdekét biztosítja annak megakadályozásával, hogy az alperes a lakóhelyének megváltoztatásával az illetékességet kijátszhassa.
A keresetlevél benyújtásával egyértelmű a kereset jegyzőkönyvbe mondása és a fizetési meghagyás iránti kérelem előterjesztése.
A szabály egyébként nem jelenti azt, hogy a felperes a keresetlevél benyújtásával a vagylagos illetékességi okok tekintetében a választási jogát feltétlenül elvesztette. Pontosabban: nincsen akadálya annak, hogy a felperes a per érdemi tárgyalás előtt a pernek más, ugyancsak illetékes bírósághoz való áttételét kérhesse. Ha ugyanis a Pp. 160. § (1) bekezdésében foglalt rendelkezés értelmében a keresettől való elállás joga a felperest az alperes hozzájárulása nélkül is megilleti, akkor mint kevesebbet kérheti azt is, hogy a pert másik illetékes bíróság tárgyalja. Az esetleg felmerült költségek természetesen a felperest terhelik.
A Pp. 42. § fent hivatkozott kógens rendelkezése szerint a bíróság illetékességének megállapításánál a kereset (kérelem) benyújtása időpontjában fennálló körülményeket kell figyelembe venni. Az utóbb bekövetkezett változások - pl.: a per többszöri szünetelése alatti székhelyváltozások - az illetékességet nem változtatják meg.
A perbeli esetben a felperes a Pesti Központi Kerületi Bírósághoz (továbbiakban: PKKB) benyújtott keresetében az alperest elszámolásra kérte kötelezni. A PKKB az ügyet - az alperes akkori székhelyének figyelembevételével - áttette a Budakörnyéki Bírósághoz. A Budakörnyéki Bíróság az ügyet tárgyalta és a felek megállapodása alapján 1995. október 3-ától az eljárás szünetel. 1996. március 5-én a felperes beadványában az eljárás folytatását kérte. A Budakörnyéki Bíróság az eljárást új számon folytatta, majd 1997. december 18-ától 1998 februárjáig ismét szünetelt az eljárás a felek közös kérelmére. 1998 júniusában folytatódott ismét az eljárás, amikor is a Budakörnyéki Bíróság illetékességének hiányát állapította meg, mert időközben az alperes székhelye megváltozott és ezért ismét a PKKB-nak lett volna kizárólagos illetékessége, de miután a PKKB egy ízben már illetékessége hiányát megállapította, így áttenni oda az ügyet a törvény kizáró rendelkezése folytán nem lehetett, saját illetékességi hiányát állapította meg és a negatív illetékességi összeütközés elbírálására az ügyet a Legfelsőbb Bírósághoz terjesztette fel.
A Legfelsőbb Bíróság az eljáró bíróság kijelölésénél a következőket vette figyelembe. A per 1994. július 12-én indult, ekkor az alperes székhelye P.-n volt, a kizárólagosan illetékes bíróság pedig a Budakörnyéki Bíróság volt. A per többször szünetelt, időközben az alperes székhelye is változott, ez azonban az illetékességet nem változtatta meg, mivel a Pp. 42. §-a szerint a bíróság illetékességének megállapításánál a keresetlevél beadásának időpontja az irányadó, a többszöri szünetelés folytán pedig nem keletkezik új per. A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság az eljárás lefolytatására a Budakörnyéki Bíróságot jelölte ki és erről a PKKB-t a végzés egy példányának megküldésével értesítette (LB Gpk. VI. 32.453/1998. szám).

[a Pp. 43. §-ához]

1. A bíróság illetékességének hiányát az alperes is felhozhatja, az alperesnek erre való hivatkozását illetékességi kifogásnak nevezzük.
Hogy meddig veszi figyelembe a bíróság az illetékessége hiányát, különböztetnünk kell aszerint, hogy a törvényben meghatározott kizárólagos illetékességről van-e szó vagy sem. A törvényben meghatározott kizárólagos illetékesség hiánya esetén az illetékesség hiányát a bíróság az egész eljárás során köteles figyelembe venni. Ezért, ha az elsőfokú bíróság a kizárólagos illetékesség megsértésével járt el és hozott ítéletet, a másodfokú bíróság a pert a Pp. 252. § (1) bekezdése értelmében megszünteti, ugyanakkor az elsőfokú bíróság ítéletét teljes egészében vagy abban a részében, amelyre a megszüntetés oka fennáll, hatályon kívül helyezi.
Ha viszont az illetékesség a törvény szerint nem kizárólagos, akkor az alperes érdemi ellenkérelmének előterjesztése után az illetékesség hiánya többé nem vehető figyelembe [Pp. 158. § (2) bek.].
A per megszüntetésére irányuló kérelem és az érdemi védekezés előadásának időpontját illetően nem feltétlenül a tárgyalási jegyzőkönyvben rögzített sorrend a döntő. Így, amikor a jegyzőkönyv szövege időbelileg előbb tartalmazta a kereset elutasítása iránti kérelem előterjesztését és csak azt követően a kizárólagos illetékesség kikötésére vonatkozó szerződés becsatolását és annak alapján az alperesnek a kikötött kizárólagos illetékességre történt hivatkozását, a Legfelsőbb Bíróság rámutatott arra, hogy ezeket a nyilatkozatokat valójában egy időben elhangzottaknak kell tekinteni és az a körülmény, hogy a jegyzőkönyv nem ilyen sorrendben tartalmazza a nyilatkozatokat, a 41. § alapján kikötött kizárólagos illetékesség elenyészésére nem vezethet (Pk I. 20 602/1969.).
Az érdemi ellenkérelem előadása után azonban nincs helye az iratok áttételének illetékesség hiánya címén. Az érdemi ellenkérelem előterjesztése után akkor sincs lehetőség az ügy áttételére, ha ezt a felek együttesen kérik (LB Pk. I. 21 242/1964.).
Az illetékesség hiányát egyébként csak a hatáskörrel rendelkező bíróság veheti figyelembe. Ezért nincs jelentősége annak, hogy a megyei bíróság hatáskörébe tartozó perben a tévesen eljáró helyi bíróság előtt az alperes a per érdemi elbírálásába bocsátkozott (LB Pk. I. 20 047/1990., BH 1990.475.).
2. Az a szabály, hogy a bíróság az illetékessége hiányát hivatalból veszi figyelembe, nem jelenti azt, hogy a bíróság minden esetben külön nyomoz az illetékesség megállapításához szükséges tények valósága iránt. A bíróság rendszerint elfogadja a felperes idevonatkozóan tett előadását és csak a Pp. 43. § (2) bekezdésében írt esetekben vizsgálja az illetőséget érintő előadások valóságát.
Ha a bíróság az illetékességi vitában saját illetékességét megállapítja, az erre vonatkozó végzését az eljárás során hozott olyan végzésnek kell tekinteni, amely ellen a Pp. 233. § (3) bekezdésének b) pontja értelmében fellebbezésnek nincs helye (LB P. törv. II. 20 844/1969., BH 1970.4652.; PJD IV 611.). A bíróság azonban nem köteles ilyen végzést hozni, az illetékessége fennállására vonatkozó álláspontját az ítéletben is kifejtheti.
3. A megállapított illetékesség hiányának jogkövetkezményei:
a keresetlevélnek az illetékes bírósághoz való áttétele a Pp. 129. §-a, illetőleg a keresetlevél elutasítása a 130. § (1) bekezdése alapján, az eljárás későbbi szakában pedig a pernek a 157. §-a a) pontja alapján történő megszüntetése.
A felperes, mint jogosult kérelmére az eljáró budapesti közjegyző dr. M. J. 2010. szeptember 20-án fizetési meghagyást bocsátott ki az alperessel mint kötelezettel szemben telefondíj számlatartozás megfizetése iránt. A fizetési meghagyáson feltüntették, hogy a B.-i Városi Bíróság illetékessége a kötelezett által is elfogadott - a felek között 2009. szeptember 24-én létrejött szerződés mellékletét képező ÁSZF-ben részletezett - üzletszabályzatban megjelölt kizárólagos illetékességen alapul.
A kötelezett a fizetési meghagyást ellentmondással támadta meg. A jogosult követelését érdemben vitatta, így az eljárás perré alakult át. A B.-i Városi Bíróság végzésével megállapította illetékessége hiányát, és az iratokat az alperes lakóhelye szerint illetékes M.-i Városi Bírósághoz rendelte áttenni. Határozata indokolásában hivatkozott arra, hogy az alperes n.-i lakos, lakóhelye a B.-i Városi Bíróságtól 200 km-re található, tömegközlekedéssel csak többszöri átszállással közelíthető meg a bíróság. Ez a tény az alperes megjelenését a B.-i Városi Bíróságon jelentősen megnehezíti. Rámutatott arra, hogy a peres felek között az elektronikus hírközlésről szóló 2003. évi C. törvény 127. § (1) bekezdése szerinti előfizetői szerződés jött létre, mely fogyasztói szerződés. A 18/1999. (II. 5.) Korm. rendelet 1. § (1) bekezdés i) pontja szerint a fogyasztói szerződésben tisztességtelennek minősül az a szerződési feltétel, mely kizárja vagy korlátozza a fogyasztói jogszabályon vagy a felek közötti megállapodáson alapuló igényérvényesítő lehetőségeket, kivéve, ha ezt egyben más jogszabályban meghatározott vitarendezési móddal helyettesítik. Kifejtette, hogy e rendelkezések lehetővé teszik az Európai Közösségek Tanácsának 93/13/EGK Irányelvének alkalmazását. A bíróság saját illetékességének vizsgálata során e körben azt vizsgálta, hogy a B.-i Városi Bíróság illetékességének kikötése folytán megvalósul-e az alperes jogainak egyoldalú és méltánytalan korlátozása. Azt állapította meg, hogy az alperes számára a B.-i Városi Bíróságon való megjelenés a felpereséhez képest méltánytalanul körülményesebb és költségesebb. Ezért a kizárólagos illetékességi kikötés tisztességtelen, és mint ilyen az 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: régi Ptk.) 200. § (2) bekezdése alapján semmis. Erre tekintettel rendelkezett az iratok áttételéről az alperes lakóhelye szerint illetékes bírósághoz.
Az M.-i Városi Bíróság 2011. február hó 18. napján kelt végzésével megállapította illetékessége hiányát, és az iratokat az eljáró bíróság kijelölése végett felterjesztette a Legfelsőbb Bírósághoz. Indokolásában kifejtette, hogy az alperes által nem vitatottan aláírt előfizetői szerződés kifejezetten tartalmazza, miszerint az előfizető a szerződés aláírásával elismeri, hogy az előfizetői szerződést és annak mellékleteit - így egyebek mellett a felperes székhelye szerinti bíróság kizárólagos illetékességét kikötő általános szerződési feltételeket - elfogadta, és azok tartalmát tudomásul vette. E szerződéssel, mint magánokirattal szemben helye van bizonyításnak. Mindaddig azonban, amíg az ellenbizonyítás meg nem történt, az 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 196. § (1) bekezdés b) pontja értelmében ez a nyilatkozat teljes bizonyítékul szolgál, többek között a kizárólagos illetékesség kikötésére vonatkozóan is. Az indokolásban kiemelte az M.-i Városi Bíróság, hogy - az alperes az ellentmondásban, továbbá a felperessel folytatott levelezése tartalmából egyértelműen megállapíthatóan - mindvégig a kereseti követelés érdemét vitatta, túlszámlázásra hivatkozott. Sohasem vitatta a kikötött bíróság illetékességét. Nem hivatkozott továbbá az ÁSZF tartalmának ismeretét vagy elfogadását megkérdőjelező körülményre sem. Rámutatott arra is, hogy a Pp. 41. § (6) bekezdésében foglalt - az alávetés lehetőségét kizáró - rendelkezések a B.-i Városi Bíróságra nem vonatkoznak.
A Legfelsőbb Bíróság az illetékességi összeütközés elbírálása kapcsán rámutat arra, hogy adott esetben e kérdésben a Pp. 2009. június 30-ától hatályos - tehát az ezután kikötött alávetéses illetékesség esetében irányadó - 41. §-ának (5) bekezdését kell alkalmazni. Eszerint, ha a szerződéses kikötés az általános szerződési feltételek között szerepel, a kikötött bíróság az alperesnek legkésőbb az első tárgyaláson előterjesztett kérelmére a pert - az alperes által megjelölt -, a 29-41. § szerint illetékes bírósághoz teszi át tárgyalás és elbírálás végett.
A rendelkezésre álló adatok szerint - amint arra az M.-i Városi Bíróság határozata indokolásában rámutatott - az alperes ilyen tartalmú, azaz az áttételre vonatkozó kérelmet nem terjesztett elő, hanem érdemben vitatta a tartozását. Az iratok áttételére ezért a B.-i Városi Bíróságnak a felhívott jogszabály értelmében nem volt törvényes lehetősége.
A Legfelsőbb Bíróság a felmerült illetékességi összeütközés kérdésében érdemben az M.-i Városi Bíróság álláspontjával ért egyet a Pp. 41. § (5) bekezdésében írtakra tekintettel. Rámutat továbbá arra, hogy a fogyasztói szerződésben a fogyasztóval szerződő fél lakóhelye, vagy székhelye szerinti bíróság illetékességének - egyedileg meg nem tárgyalt, illetve általános szerződési feltételen alapuló - kikötése tisztességtelen. Az illetékességi kikötésben megjelölt bíróság saját illetékességének vizsgálata körében a kikötés tisztességtelenségét hivatalból köteles észlelni, de az általános illetékességgel rendelkező bírósághoz csak akkor teheti át a keresetlevelet és egyéb iratokat, ha a fogyasztó - a bíróság felhívására - az illetékességi kikötés tisztességtelenségére hivatkozik, és az áttételt kéri.
A kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a felmerült illetékességi összeütközést a módosított Pp. 45. § (2) bekezdés c) pontja alapján a B.-i Városi Bíróság kijelölése útján szüntette meg, és erről az M.-i Városi Bíróságot értesíteni rendelte. (Legf. Bír. Pfv. VIII. 24.664/2011.)

A bíróság eljárása saját területén kívül

[a Pp. 44. §-ához]

A törvényszakasz az ún. jogsegélyt szabályozza, amelynek lényege az, hogy a bíróság a területén kívül végzendő eljárási cselekmény foganatosítása végett más bíróságot keres meg és ez a bíróság a megkereső bíróságnak jogsegélyt nyújt.
A jogsegély igénybevételére leginkább a bizonyítás felvétele végett kerül sor.
A jogsegély nyújtására a törvény rendelkezéseiből (Pp. 44. §, 201. §) kitűnően a járásbíróságnak van hatásköre. Illetékesség szempontjából pedig az a járásbíróság hivatott jogsegélyt nyújtani, amelynek területén a szóban forgó perbeli (eljárási) cselekményt el kell végezni.
A jogsegély végett megkeresett bíróság az illetékességét hivatalból vizsgálja, és amennyiben a perbeli cselekmény elvégzése más bíróság elé tartozik, a megkeresést a megkereső bíróság értesítése mellett az illetékes járásbírósághoz továbbítja.
A megkeresett bíróság adott esetben túlterjeszkedhet a megkeresésen, amennyiben a felek indokolt kérelmére vagy ha a rendelkezésre álló adatok alapján szükségesnek mutatkozik, további bizonyítást folytathat le [Pp. 202. § (2) bek.].
Jogsegély nyújtása választott bíróság részére is lehetséges. A bíróság a választott bírósági eljárás előtt vagy alatt a félnek a bírósághoz benyújtott, ideiglenes intézkedések megtételére irányuló kérelme tárgyában határozatot hoz. A bíróság biztosítási intézkedést is elrendelhet a választott bíróság előtt folyamatban lévő ügyben, ha a biztosítási intézkedést kérő fél a követelésének létrejöttét, mennyiségét és lejártát közokirattal vagy teljes bizonyító erejű magánokirattal igazolja.
Ha a választott bíróság előtt a bizonyítási eljárás lefolytatása jelentős nehézséggel vagy aránytalanul nagy költségtöbblettel járna, a választott bíróság megkeresésére a járásbíróság a bizonyítás lefolytatásával, valamint a választott bíróság által lefolytatott bizonyítás során szükséges kényszerítő eszközök alkalmazásával jogsegélyt nyújt.
A törvény által szabályozott ún. belföldi jogsegélyen kívül van nemzetközi jogsegély is, és ez azt jelenti, hogy az egyes államok bíróságai (hatóságai) egymást eljárásukban támogatják, egymásnak az eljárás folytatásához segítséget nyújtanak. A nemzetközi jogsegélyt a Nmjt. 67-69. §-ai, továbbá nemzetközi jogsegélyegyezmények szabályozzák.

Az eljáró bíróság kijelölése

[a Pp. 45. §-ához]

Fontos szabály, hogy kizárólag akkor kerülhet sor - hatáskör vagy illetékesség hiánya miatt - az iratok áttételére más bírósághoz, ha az áttételt elrendelő végzés jogerős. Az igénybe vehető fellebbezés lehetőséget teremt arra, hogy a másodfokon eljáró bíróság korrigálja a hatáskör vagy illetékesség kérdésében az elsőfokú bíróság tévedését, de egyszerű kötőerő hiányában az áttételt elrendelő végzés saját hatáskörben is megváltoztatható.
A bíróságok kijelölésének szükségessége akkor merül fel, amikor az a bíróság, ahová a jogerős áttételt elrendelő végzéssel az iratok megérkeztek saját eljárási jogosultságát sem találja lehetségesnek akár hatáskör, akár illetékesség hiányában. Ha álláspontja szerint egy harmadik bírósághoz kell áttenni az iratokat, ennek semmilyen eljárásjogi akadálya nincs. Amennyiben, azonban ennek a bíróságnak az az álláspontja, hogy valójában az iratok áttételét elrendelő bíróságnak kellene eljárnia a bíróság kijelölése válik szükségessé, mert a Pp. 129. § (2) bekezdése szerint nincs helye a keresetlevél áttételének olyan bírósághoz vagy más hatósághoz, amely saját hatáskörének vagy illetékességének hiányát már jogerősen megállapította.
Ebben az esetben az a bíróság, ahová a keresetlevelet áttették, és amelyik saját hatáskörének vagy illetékességének hiányát állapítja meg, a "visszatételről" azonban a törvény tiltó rendelkezése miatt nem rendelkezhet. A hatáskör vagy illetékesség hiányát megállapító végzés jogerőre emelkedését ebben az esetben is meg kell várni, és csak akkor terjesztheti fel ez a bíróság az iratokat a Pp. 45. § (2) bekezdésében megjelölt bírósághoz az eljárni jogosult (és köteles) bíróság kijelölése érdekében.
A kijelölés szükségességének másik esetköre az, amikor a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bíróság kizárása miatt nem kerülhet sor az eljárására.
A Pp. 14. §-ának rendelkezése szerint a perben az a helyi bíróság, törvényszék illetőleg ítélőtábla sem járhat el, amelynek vezetője a Pp. 13. § (1) bekezdés a), b) vagy c) pontja alapján ki van zárva. A vezető objektív érintettsége a vezetése alatt működő valamennyi bírói tanács, (bíró) kizárását eredményezi.
A kijelölés kérdésében - a törvényben taxatíve felsorolt esetekben - a törvényszék, illetve az ítélőtábla hoz döntést.
Amennyiben a Pp. 45. § (2) bekezdés a)-b) pontjában megjelölt bíróságok kijelölésére nem kerülhet sor, a kizárás kérdésében való döntés lehetősége a Kúria hatáskörébe tartozik.
Az eljáró bíróság kijelöléséről a bíróság végzéssel dönt. A végzés ellen fellebbezésnek helye nincs.
A félnek lehetősége van arra, hogy az illetékes bíróság megállapítását kérje. Erre akkor kerülhet sor, ha a felperes nem rendelkezik azokkal az adatokkal, amelyek egy adott bíróság hatáskörének és illetékességének megállapításához szükségesek.
A Pp. 121. § (1) bekezdés d) pontja szerint a keresetlevél egyik alapvető kelléke azoknak az adatoknak a megjelölése (pl.: alperes lakóhelye, székhelye stb.) amelyekből a bíróság hatásköre és illetékessége megállapítható.
A szükséges adatok hiányában jogi képviselő nélkül eljáró fél hiánypótlásra való felhívás után kerül abba a helyzetbe, hogy a kereset érdemi tárgyalásra nem kerül, mert a bíróság a keresetlevelét idézés kibocsátása nélkül elutasítja a Pp. 130. § (1) bekezdés b) pontja alapján. A jogi képviselővel eljáró fél esetében hiánypótlási felhívás sem kerül kiadásra, a hiányos keresetlevelet a bíróság a Pp. 130. § (1) bekezdés i) pontja alapján idézés kibocsátása nélkül elutasítja.
A bíróság kijelölése iránti kérelem bármelyik bíróságnál előterjeszthető, de miután a kijelölés kérdésében a Pp. 45. § (2) bekezdés c) pontja alapján a Kúria határoz, célszerű a kijelölés iránti kérelmet a Kúrián előterjeszteni.
A bíróság kijelölése iránti kérelemhez mellékelni kell a keresetlevelet is, amely a perindítási szándékot igazolja.
Az eljáró bíróságnak az egyébként illetékes bíróság helyett csak azonos hatáskörű másik bíróság jelölhető ki. Erre sem kerülhet azonban sor, ha az ügyet a bíróság már elbírálta (LB Pk. III. 20 301/1970., BH 1971.6953., PJD V. 695.).
Ha valamelyik fél a helyi és a megyei bíróság ellen elfogultsági kifogást jelent be és másik bíróság kijelölését kéri, e kérelem tárgyában a megyei bíróságnak kell döntenie, ha a megyei bíróság elfogulatlan bíráiból alakítható olyan tanács, amely a megyei bíróság területén lévő helyi bíróságok kizárása kérdésében határozhat (LB Pk. IV. 20 874/1981., BH 1982.244., PJD X. 398.).
A Pp. csak a bíróságok között felmerült hatásköri összeütközéseket szabályozza, hatásköri összeütközés azonban felmerülhet a bírósági úttal kapcsolatban is. Bíróság és közigazgatási hatóság között hatásköri összeütközés akkor adódik, ha a bíróság vagy valamely közigazgatási hatóság, esetleg egyéb szerv között vita támad abban a vonatkozásban, hogy melyiknek van hatásköre valamely ügyben eljárni.
Jogrendszerünk a bíróságok és más szervek között felmerült hatásköri vitában a bíróság határozatát tekinti irányadónak. A bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvény 6. §-ának rendelkezése szerint a bíróság határozata mindenkire kötelező, ideértve azt is, ha a bíróság valamely ügyben hatáskörét vagy ennek hiányát állapítja meg.

[a Pp. 46. §-ához]

A Pp. arra a valóban nagyon ritka esetre teszi lehetővé a kijelölést, ha az illetékes bíróság nem állapítható meg. Ez a helyzet, ha az illetékességet meghatározó tények hiányzanak vagy nem deríthetők fel. Házassági perekben [277. § (3) bek.] és egyéb személyi állapotra vonatkozó perekben a törvény abban az esetben, ha a pernek sem a 29. §, sem a 277. §-ának a (2) bekezdése alapján nem volna illetékes belföldi bírósága, a perre a Pesti Központi Kerületi Bíróság illetékességét írja elő és ehhez kijelölésre nincs szükség.

[a Pp. 47. §-ához]

(Hatályon kívül helyezte a 2013. évi CXXXI. törvény 1. §-a, hatálytalan 2013. augusztus 1-jétől.)

IV. fejezet

A felek és más perbeli személyek

Perképesség

[a Pp. 48. §-ához]

A törvény a perképességet a felek és más perbeli személyekről szóló IV. fejezetében tárgyalja, és e címszó alatt a perbeli jogképességet (Pp. 48. §), valamint a perbeli cselekvőképességet (Pp. 49. §) a felek perbeli részvételének, illetőleg eljárásának a feltételeként szabályozza. Nem határozza meg azonban a fél általános fogalmát - és ezt a törvény máshol sem tartalmazza -, ezért egyedileg kell eldönteni, hogy az adott esetben a törvény a "fél" kifejezés alatt csak a szorosabb értelemben vett felet - a felperest és az alperest - érti-e, avagy azokat is, akik a polgári peres eljárás alanyai lehetnek (pl. a beavatkozót).
A törvény perképességet szabályozó 48. és 49. §-aiban említett "fél" alatt a per egyéb alanyai is értendők.
A perbeli jogképesség azt jelenti, hogy aki a polgári jog szabályai szerint jogképes, az a perben fél lehet (pert indíthat, perelhető, beavatkozhat a perbe). A perbeli jogképesség azonban nem azonos minden esetben a polgári jogi jogképességgel. Speciális rendelkezést tartalmaz például a közigazgatási pereknél a Pp. 327. §-ának (4) bekezdése, amely elismeri a polgári jogi jogképességgel nem rendelkező közigazgatási szerv perbeli jogképességét, vagy a sajtó-helyreigazítási eljárásnál a Pp. 343. §-ának (3) bekezdése, amely meghatározott sajtószerv perbeli jogképességét megállapítja akkor is, ha egyébként nincs jogképessége. A személytelenül megjelölt közjogi tisztség (pl. miniszter) polgári jogviszony alanya nem lehet: a polgári jog szabályai szerint jogok nem illethetik és kötelezettségek sem terhelhetik, ebből következően polgári perben fél sem lehet. (LB Pf. V. 20 594/1995.)
Az Országgyűlés, illetőleg a Kormány perbeli jogképessége kapcsán fejtette ki a Legfelsőbb Bíróság: valamely szervezet "akkor válik jogi személlyé, ha jogképességét az állam törvénnyel, vagy a törvény alapján valamely egyéb aktussal elismeri"[...] "Annak eldöntésekor, hogy valamely szervezet központi költségvetési szervként jogképességgel rendelkező jogi személy-e, annak van ügydöntő jelentősége, hogy az adott időszakban hatályos költségvetési törvény milyen rendelkezéseket tartalmaz (LB Pfv. IV. 22.806/2001., BH 2004/52., LB Pfv. IV. 21.942/2001., BH 2003/188.).
A társasházakról szóló 2003. évi CXXXIII. törvény (a továbiakban: Tht.) 3. §-ának (1) bekezdése szerint a társasház tulajdonostársainak közössége az általa viselt közös név alatt az épület fenntartása és a közös tulajdonnal kapcsolatos ügyek intézése során jogokat szerezhet és kötelezettségeket vállalhat, önállóan perelhet és perelhető, gyakorolja a közös tulajdonnal kapcsolatos tulajdonosi jogokat, viseli a közös tulajdon terheit. A perbeli cselekvőképesség a közös képviselőt (az intézőbizottság elnökét) illeti meg. A társasháznak vagy a tulajdonostársaknak ezzel ellentétes rendelkezése harmadik személyekkel szemben hatálytalan.
A közös tulajdont érintő dologi jogi igény nem tartozik a közös tulajdonnal kapcsolatos intézkedések körébe, így e tekintetben a társasháznak jogképessége nincs, jogutódként nem vonható perbe (LB Pfv. V. 24.859/2005., BH 2006/252.).
A Fővárosi Ítélőtábla előtt folyamatban volt perben a felperes személyhez fűződő jogának sérelme miatti igényét is előterjesztette a társasházközösséggel szemben. A 2. Pf. 20.319/2005/2. számú határozatában az ítélőtábla kifejtette, hogy a társasház csupán relatív jogképességgel rendelkezik, a személyhez fűződő jog megsértésére alapított perben a Pp. 48. §-ában meghatározott jogképességgel nem rendelkezik, ilyen perben fél nem lehet (BDT 2006/1313.).
Szakértői bizottság ellen indított perben merült fel a perbeli jogképességének a kérdése. A per előzménye az volt, hogy a felperes által kártérítés megfizetése iránt indított perben a bíróság szakértői testületet rendelt ki felülvélemény elkészítése végett, és részére megküldte a peres iratokat, közöttük a felperest érintő, különleges személyes adatoknak minősülő adatokat is. A felperes az utóbb indított perben elsődlegesen a személyhez fűződő jogai megsértésének a megállapítását kérte, a személyes adatainak kezelésével kapcsolatosan elkövetett jogsértés miatt. A régi Ptk. 75-83. §-aiban védett személyhez fűződő jogok megsértése miatt azonban csak olyan fél ellen indítható kereset, amely perbeli jogképességgel rendelkezik. A szakértői bizottsággal szemben e jogcímen keresetet nem indíthatott, ám a bíróság a Pp. 3. §-ának (1) bekezdése értelmében a kereset tartalmát vizsgálva megállapította, hogy alapvetően a személyes adataival kapcsolatos igényt kíván érvényesíteni a felperes, amikor azt kifogásolta, hogy a szakértői bizottságtól nem kapott megfelelő tájékoztatást a személyes adatainak a kezeléséről. Tartalmilag tehát a személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló 1992. évi LXIII. törvény (Avt.) 17. §-a szerinti igényt érvényesített, amelyre a szakértői testülettel szemben is lehetősége volt. Az Avt. 17. §-a (3) bekezdésének második mondata szerint ugyanis a perben fél lehet az is, akinek egyébként nincs perbeli jogképessége. A felperes tehát az Avt. 11. §-ában biztosított jogai érvényesítése iránt a szakértői testület ellen is indíthatott keresetet annak ellenére, hogy nem jogi személy (LB Pfv. IV. 22.248/2001., BH 2003/9/356.).
(Megjegyzendő, hogy a jogvita elbírálásakor hatályban volt Avt.-t az információs önrendelkezési jogról és az információszabadságról szóló 2011. évi CXII. törvény 2012. évi január hó 1. napjától hatályon kívül helyezte.)
A Magyar Köztársaság Polgári Törvénykönyvéről szóló 1959. évi IV. törvény (régi Ptk.) szerint jogképes az ember (régi Ptk. 8. §), és a jogi személy (régi Ptk. 28. §). Az ember jogképessége korlátlan, tehát a természetes személy által benyújtott keresetlevelet perbeli jogképesség hiánya okából nem lehet idézés kibocsátása nélkül elutasítani [Pp. 130. § (1) bek. e) pontja], illetőleg a pert megszüntetni [Pp. 157. § a) pontja].
A polgári jog szerint, figyelemmel a Ptk. 2:1. §-ára, a 3:1. § (1) bekezdésére és a 3:45. § (1) bekezdésére, jogképes az ember, a jogi személyek, beleértve az államot is.
Az embert a jogképesség élve születés esetén a fogamzás időpontjától kezdve a haláláig megilleti [Ptk. 2:1. § (2) bekezdés, 2:2. §].
Miután a Ptk. 3:1. § (4) bekezdése típuskényszert ír elő, a jogi személy a törvényben meghatározott típusban és törvény által nem tiltott tevékenység folytatására hozható létre.
Bármely törvény által jogi személynek minősített szervezet jogi személynek minősül a Ptk. szerint is, és a Ptk.-nak a jogi személyekre vonatkozó általános szabályait is alkalmazni kell [Ptk. 3:3. § (2) bekezdés].
A Ptk. 3:4. § (4) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a jogi személy, a jogi személy típusnak megfelelő létesítő okiratán alapuló bírósági - vagy más - nyilvántartásba vétellel jön létre.
Az önálló hatósági jogkörrel rendelkező megyei (fővárosi) kárrendezési hivatalok polgári jogi jogképesség hiányában polgári perben félként nem járhatnak el (LB Pfv. V. 21 268/1995., BH 1996/8/416.).
Az önkormányzatok képviselő-testületei - jogi személyiség hiányában - perbeli jogképességgel nem rendelkeznek, a perben félként nem vehetnek részt (LB Gfv. 31. 078/1999., BH 2000/503.) A városi gyámhivatal nem minősül önálló önkormányzati költségvetési szervnek, polgári jogi jogképességgel nem rendelkezik, vele szemben közigazgatási jogkörben okozott kár megtérítése iránti igény nem érvényesíthető (LB Pf. V. 24.633/2001., BH 2002/96.).
A polgármesteri hivatal jogi személyiséggel rendelkezik, de ez nem jogosítja fel arra, hogy az önkormányzatot megillető jogot a bíróság előtt a maga személyében érvényesítse. Amikor az önkormányzat a tulajdonában álló pavilonokat bérbe adja, akkor nem hatóságként, hanem polgári jogi jogviszony alanyaként köt szerződést, így e jogviszonyból eredő bérleti díj jogosultja a bérbeadó önkormányzat és nem a polgármesteri hivatal (LB Pfv. III. 22.832/1999., BH 2003/406.).
A részvénytársaság szervezeti egysége - helyi igazgatósága - ellenkező rendelkezés hiányában a régi Ptk. 30. §-ának (1) bekezdéséből következően nem jogi személy. A Pp. 48. §-a értelmében ezért a per felperese csak a jogi személyként működő részvénytársaság lehetett (LB Pfv. 20.489/1996., BH 1999/216.).
Az Adó- és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatal (APEH) önálló költségvetési szerv, tehát a régi Ptk. 36. §-ának (1) bekezdéséből következően jogi személy volt. A régi Ptk. 30. §-ának (1) bekezdése szerint ha a jogszabály, vagy - annak felhatalmazása alapján - az alapító határozat vagy okirat nem rendelkezik, a jogi személy szervezeti egysége nem jogi személy. Az APEH területi szerveinek önálló jogi személyiségét a 273/2006. (XII. 23.) Korm. rendelet 2007. január 1-jétől állapította meg. A Nemzeti Adó- és Vámhivatalról szóló 2010. évi CXXII. törvény (NAV) 87. §-ának (1) bekezdése értelmében a Nemzeti Adó- és Vámhivatal 2011. január 1-jével az Adó- és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatal és a Vám- és Pénzügyőrség összeolvadásával jön létre, ezzel egyidejűleg az Adó- és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatal és a Vám- és Pénzügyőrség megszűnik. A Nemzeti Adó- és Vámhivatal a régi Ptk. 36. §-ának (1) bekezdése alapján költségvetési szerv, jogi személy, és a Pp. 48. §-a alapján perbeli jogképességgel rendelkezik.
Az APEH Regionális igazgatóságai által korábban indított felszámolási eljárásokban a jogutódlásnak, valamint a képviselet megállapításának kérdésével foglalkozott a Pécsi Ítélőtábla a BDT 2011/2436. szám alatt közzétett döntésében.
A felülvizsgálati határozat az indokolásában kifejtette, hogy közérdekű adat kiadására kizárólag az adott hivatalt vagy szervezetet, illetőleg a - Pp. 48. §-a alapján jogképességgel rendelkező - hivatali funkciót betöltő természetes személyt lehet kötelezni (Kúria Pfv. IV. 21.798/2011.).
A jogképesség az embert - ha élve születik - fogamzásának időpontjától kezdődően illeti meg (régi Ptk. 9. §) és a halállal megszűnik (régi Ptk. 22. §). A jogképesség az olyan jogok tekintetében is az embert (és nem a méhmagzatot) illetik meg, amelyek még a megszületése előtt keletkeztek (Bács-Kiskun Megyei Bíróság Pf. 20.532/1998., BH 1998/372.).
Perbeli jogképesség hiánya okából kellett a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül elutasítani [Pp. 130. § (1) bek. e) pontja], illetőleg a pert megszüntetni [Pp. 157. § a) pontja] pl. az ipari és szövetkezeti szakcsoport (LB P. törv. III. 21 039/1989.), az építőközösség (LB Pf. III. 20 672/1990.), a jogutód nélkül megszűnt leányvállalat (LB Pf. III. 20 761/1991.), a meghalt személy (LB P. törv. I. 21 059/1989., BH 1991.24.), a cégbejegyzés hiányában létre nem jött gazdasági társaság (LB Pf. VI. 21 257/1993.), illetőleg a nem jogi személyiségű közvetlen kereskedelmi képviselet (Pfv. IV. 21 722/1994.) ellen indított perekben.
A Legfelsőbb Bíróság a Pfv. 21 838/1996. számú végzésével a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte és a pert megszüntette, mert az alperes létrejöttét és jogi személyiségét meghatározó jogszabályt az Alkotmánybíróság határozatával megsemmisítette. Az alperes ezzel a perbeli jogképességét [Pp. 48. §, régi Ptk. 28. § (3) bek.] a per tartama alatt elveszítette, ennek hiányában a perben már nem járhatott el.
A felszámolásra kerülő cég mindaddig létezik, amíg - a felszámolási eljárás végén - a bíróság nem rendelkezik a jogutód nélküli megszűnéséről és ezt követően a cégbíróság a cég törléséről. Mint jogalany, csak a törlésről szóló végzés jogerőre emelkedésekor szűnik meg (LB Gfv. X. 32 232/1996., BH 1997/11/550.).
A Pf. 21 358/1995. számú perben a másodfokú eljárás során az alperes ellen folyamatban volt felszámolási eljárást a bíróság befejezetté nyilvánította, megállapította az alperes jogutód nélküli megszűnését és elrendelte a cégjegyzékből való törlését. A cégbíróság az alperest a cégjegyzékből törölte. Ezzel perbeli jogképességét (Pp. 48. §) elveszítette.
A Pf. III. 24.745/2010. számú ügyben a Legfelsőbb Bíróság nem értett egyet a másodfokú bíróság álláspontjával, és az eljárás félbeszakadását megállapító végzését hatályon kívül helyezve a pert az I. r. felperes és az alperes között megszüntette.
A perben arról volt szó, hogy az I. r. felperes közigazgatási jogkörben okozott kár megtérítése iránt indított keresetet az alperes ellen. Az elsőfokú eljárás során az I. r. felperes a perbeli követelését elszámolási kötelezettséggel engedményezte, és bejelentette a jogutódjaként az engedményest. Az elsőfokú bíróság megállapította, hogy az időközben felszámolás alá került I. r. felperes jogutódja az engedményes társaság, de mert az I. r. felperes a jogutódjának bejelentése ellenére nem kérte a perből való elbocsátását, az elsőfokú bíróság megállapította, hogy a per I. r. felperese a felszámolás alatt álló engedményező, míg a II. r. felperese az engedményes társaság.
Az elsőfokú bíróság keresetet elutasító ítélete ellen a II. r. felperes fellebbezett, a fellebbezési eljárás tartama alatt pedig az I. r. felperes felszámolása befejeződött és a cégbíróság a cégjegyzékből törölte. A másodfokú bíróság erre tekintettel hozott, az eljárás félbeszakadásának megállapításáról szóló végzését azzal indokolta, hogy az I. és II. r. felperesek által az I. r. felperes felszámolásának elrendelését megelőzően kötött engedményezési szerződés alapján a II. r. felperes által megszerzett bizonytalan követelés ellenértéke az I. r. felperes vagyonába nem folyt be, ezért a felszámolás elrendelésekor az engedményezéssel érintett követelés bizonytalan vételárát a társaság vagyonaként figyelembe kellett venni. A bizonytalan követelés ellenértékét így a felszámolással megszűnt cég vagyonában, a vagyonfelosztási tervben is szükséges volt számba venni, aminek az a következménye, hogy bár maga az I. r. felperes jogutód nélkül megszűnt, de a perben érvényesített követelés tekintetében az I. és II. r. felperesek közötti szerződéses jogviszonyból eredő elszámolási kötelezettség folytán a bizonytalan követelés valamely hitelezőre történő engedményezése nem zárható ki. Az eljárás akkor folytatható, ha az I. r. felperes jelen jogviszony alapján megállapítható jogutódja a perbe belép, vagy a perbevonása megtörténik.
A Legfelsőbb Bíróság azonban kifejtette, hogy az I. és II. r. felperesek között létrejött engedményezési szerződéssel [régi Ptk. 328. § (1) bekezdés] a jogosult személyében alanycsere következett be, így a II. r. felperes, mint új jogosult megszerezte a követeléssel kapcsolatos mindazokat a jogokat, amelyek az I. r. felperest, mint engedményezőt megillették. A szerződés értelmében - a kereset megalapozott volta esetén - az alperes kizárólag a II. r. felperes javára lenne marasztalható, az I. r. felperes a perbeli követelést többé már nem érvényesítheti az alperessel szemben. Az I. r. felperes a felszámolása következtében jogutód nélkül megszűnt, és ennek folytán megszűnt a jogképessége is. Perben történő elszámolásra vonatkozó kötelezettsége pedig nem állhat fenn annak a félnek, aki jogutód nélkül megszűnt, ennek folytán megszűnt a perbeli jogalanyisága, vagyis a perben már félként nem vehet részt. Az elszámolási kötelezettség pedig nyilvánvalóan nem tartja fenn az I. r. felperes jogképességét. Az elsőfokú eljárásban az I. r. felperes jogutódja a perbe belépett, a perbeli jogutódlás megtörtént. A perbeli követelés az I. r. felperest a jogutód perbelépését követően már nem illeti meg.
A végelszámolás jogerős befejezésével a végelszámolás alatt álló cég jogutód nélkül megszűnik, a cég törlésével megszűnik a perbeli jogképessége. A cégjegyzékből törölt cég ellen indított perben a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül el kell utasítani (Pécsi Ítélőtábla Gf. II. 30.245/2003/4. BDT 2004/920.).
A Legfelsőbb Bíróság a Pf. V. 22 499/1994. számú perben (BH 1995/7/411.) hozott végzésében kifejtette, hogy az elsőfokú bíróság tévesen utasította el a gazdasági társaság jogutódjának keresetlevelét a Pp. 130. §-a (1) bekezdésének e) pontja alapján. A gazdasági társaság átalakulása esetén az átalakulás magát a jogalanyiságot nem érinti, ezért az átalakuló cég - az átalakulás feltüntetésével - perbeli jogképességgel rendelkezik.
A Kúria az 1/2012. Polgári jogegységi határozatában kimondta, hogy nem rendelkezik perbeli jogképességgel a külföldi székhelyű vállalkozások magyarországi fióktelepeiről és kereskedelmi képviseleteiről szóló 1997. évi CXXXII. törvény szerinti EGT-államban székhellyel rendelkező pénzügyi szektorhoz tartozó külföldi vállalkozás magyarországi pénzügyi fióktelepe.

A Kúria 2/2012. KMPJE határozata szerint:
I. Az ügyész a fél jogainak gyakorlására törvény által feljogosított absztrakt közjogi alany. Azokban a polgári peres vagy nemperes eljárásokban, amelyeket külön törvény alapján indít vagy amelyeket ellene indítanak, felperesként, illetve alperesként vesz részt az eljárás valamennyi szakaszában. Az ügyészt mint absztrakt közjogi jogalanyt az illetékes ügyészi szerv képviseli, amely eljárási szakaszonként változhat.
II. Azokban a polgári perekben, amelyekben a jogvita tárgya ügyészi szerv által kötött szerződésből eredő igény, vagy ügyészi szerv által szerződésen kívül okozott kár megtérítése, félként a Legfőbb Ügyészség jár el. A határozat indokolása szerint a perképességnek a 48-49. §-okban írt meghatározása alapján az "ügyész" (Pp. 9. §) nem értelmezhető fogalom, mivel csak a Legfőbb Ügyészségnek mint intézménynek van a polgári jog szabályai szerint jog- és cselekvőképessége. Az ügyész tehát sui generis jogalanyként indíthat keresetet, amihez nem szükséges az, hogy magánjogi jogalanyisággal (jogi személyiséggel), illetve a Pp. 48-49. §-ai szerinti jogképességgel és perbeli cselekvőképességgel rendelkezzen. Amikor az ügyészség hagyományos polgári jogi jogvitákban szerepel félként, ezekben a perekben félként csak a Pp. 48-49. §-ai szerint perbeli jogképességgel és perbeli cselekvőképességgel rendelkező Legfőbb Ügyészség járhat el.

[a Pp. 49. §-ához]

A cselekvőképességgel, gondnoksággal összefüggő egyes törvények módosításáról szóló 2001. évi XV. törvény módosította a Ptk. II. fejezetének a cselekvőképességre, és a Pp. XVIII. fejezetének a gondnokság alá helyezésre vonatkozó szabályait. A Pp. 311. §-ának (5) bekezdését megállapító rendelkezése 2003. év január hó 1. napjától hatályos, míg egyéb rendelkezései 2001. év november hó 1. napján hatályba léptek.
A perbeli cselekvőképesség kérdése akkor merülhet fel, ha a fél természetes személy. Azt jelenti, hogy aki a polgári jog szabályai szerint teljesen cselekvőképes - vagyis akinek a cselekvőképességét a törvény nem korlátozza vagy nem zárja ki [régi Ptk. 11. § (1) bek.] -, az a perben is eljárhat akár személyesen, akár meghatalmazottja útján. "A nagykorúvá vált gyermek a Ptk. szabályai szerint teljes cselekvőképességgel rendelkezik, a felette gyakorolt törvényes képviselet megszűnik, éppen ezért nincs olyan jogszabályi rendelkezés, amely kötelezően előírná, hogy az ő javára megítélt tartásdíj megszüntetése iránt a tartásra kötelezett által indított perben a gondozást és vagyonkezelést korábban ellátó személy peres félként perben álljon" (LB Pfv. II. 20 214/1993., BH 1994/1/35.).
A törvény a főszabály alóli kivételként elismeri annak a félnek a perbeli cselekvőképességét is, aki a polgári jog szabályai szerint nem teljesen cselekvőképes ugyan, de a per tárgyáról az anyagi jog szabályai szerint érvényesen rendelkezhet. Ilyennek tekintendő az a kiskorú, aki a 14. életévét már betöltötte és nem cselekvőképtelen [régi Ptk. 12/A. § (1) bek.], azokban a perekben, amelyek a munkával szerzett keresményével, a munkaviszonyával vagy a szövetkezeti tagsági viszonyával kapcsolatos jogviszonyból erednek. A Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény 72. §-a - amelyet az 1999. évi LVI. törvény módosított - rendelkezik a fiatalkorúak munkaviszonyának, míg a szövetkezetekről szóló 2006. évi X. törvény 10. §-ának (6) bekezdése a kiskorú szövetkezeti tagsági viszonyának létesítéséről.
A törvény a személyállapotra vonatkozó és a személyhez fűződő jogokkal kapcsolatos perekben ugyancsak elismeri a korlátozottan cselekvőképes fél teljes perbeli cselekvőképességét [Pp. 278. §, 293. § (1) bek., 302. § (1) bek., 303. §, 306. § (1) bek., régi Ptk. 85. § (1) bek.]. A Pp. 278. §-ában megfogalmazott szabály, amely a korlátozottan cselekvőképes házastárs részére a házassági perben teljes cselekvőképességet biztosít, nem vonatkozik a házassági vagyonjogi perekre. Ez utóbbi perekben a korlátozottan cselekvőképes személy is csak törvényes képviselője útján járhat el (Nyíregyházi Megyei Bíróság 2. Pf. 21 273/1983., BH 1985.64.).
Az előzőekben felsorolt kivételektől eltekintve a korlátozottan cselekvőképes [régi Ptk. 12/A. § (1) bek., 14. § (1) bek.] fél a perben személyesen nem járhat el, nem jogosult arra sem, hogy másnak meghatalmazást adjon, és így meghatalmazott útján járjon el. Korlátozott perbeli cselekvőképesség ugyanis nincs. A perben tehát teljesen cselekvőképes a fél, vagy cselekvőképtelen. Ha cselekvőképtelen [régi Ptk. 12/B. § (1)-(2) bek., 15. § (1) bek., 17. § (1) bek.], főszabályként a perben nem járhat el személyesen és meghatalmazás adására sem jogosult. Ilyen esetben a nevében törvényes képviselője (szülő, gyám, gondnok, eseti gondnok, ügygondnok) jár el. Ha a szülő a saját nevében indít pert, de a keresetlevélből kitűnik, hogy a követelés nem őt, hanem kiskorú gyermekét illeti meg, keresetét úgy kell tekinteni, mint amelyet a kiskorú nevében, annak törvényes képviselőjeként terjesztett elő (LB P. törv. V. 20 868/1977., BH 1978.341.). A törvény a cselekvőképtelen fél teljes perbeli cselekvőképességét egy esetben mégis elismeri: a gondnokság alá helyezés megszüntetése iránti perben [Pp. 312. § (3) bek.] a cselekvőképességet érintő gondnokság alá helyezett cselekvőképtelen személy is teljes perbeli cselekvőképességgel rendelkezik. A bíróság azonban - ha szükségesnek mutatkozik - ügygondnokot rendelhet ki a részére.
A keresetindításkor tizennegyedik életévét betöltött, korlátozottan cselekvőképes kiskorú törvényes képviseletének kérdésével és annak szükségszerű vizsgálatával is foglalkozott a Legfelsőbb Bíróság a Kfv. II. 37.823/2009. számú perben hozott határozatában (EBH 2010/2195.).
A jogerős ítélettel cselekvőképességet korlátozó gondnokság alá helyezett, így perbeli cselekvőképességgel nem rendelkező fél a gondnok jóváhagyásának hiányában, személyesen előterjesztett fellebbezése nem joghatályos, ezért a fellebbezést hivatalból el kell utasítani (LB Pf. IV. 24.611/2011/2.).
Törvényes képviselő nemcsak a cselekvőképtelen, hanem a személyesen fel nem lépő, ügyei vitelében akadályozott - de nem cselekvőképtelen - személy nevében is eljár. Ha az ilyen félnek nincs törvényes képviselője, a bíróság rendel ki ügygondnokot. Ugyancsak törvényes képviselő jár el a jogi személy fél nevében is.
A büntetőeljárásból eredő kártalanítás iránti perben a felperes cselekvőképességének vizsgálatára nem az 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: Be.), hanem a Pp. szabályai az irányadók [Be. 584. § (2) bekezdés]. Ezzel a kérdéssel foglalkozott a Legfelsőbb Bíróság a Pf. IV. 24.611/2011/2. számú határozatában.
Az anyagi jogszabályok [pl. régi Ptk. 19. §, 29. § (3) bek. stb.], jogi személyek esetében a szervezeti szabályok adnak útmutatást arra, hogy az adott esetben a törvényes képviselőnek van-e szüksége felhatalmazásra az egyes perbeli cselekményekhez, és ha igen, mennyiben.
Az államháztartásért felelős miniszternek - korábban a pénzügyminiszternek - az állam törvényes képviseletére vonatkozó jogköre megszűnt. Az állami vagyonnal való felelős gazdálkodás érdekében szükséges törvények módosításáról, valamint egyes törvényi rendelkezések megállapításáról szóló 2010. évi LII. törvény 30. §-ának (1) bekezdése 2010. június 17-ei hatállyal módosította a régi Ptk. 28. §-ának (1) bekezdését. E szerint az államot a polgári jogviszonyokban - ha jogszabály eltérően nem rendelkezik - az állami vagyon felügyeletéért felelős miniszter képviseli.
Az állami vagyon felügyelete a Magyar Köztársaság minisztériumainak felsorolásáról szóló 2010. évi XLII. törvény 2. §-a (1) bekezdésének j) pontja jb) alpontja értelmében a nemzeti fejlesztési miniszter feladata. A Pp. 49. §-ának (2) bekezdésében foglaltak szerinti, az állam törvényes képviselője a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium.
A törvény 49. §-ának (2) bekezdésében említett gyámhatóság alatt a gyámhatóságokról, valamint a gyermekvédelmi és gyámügyi eljárásról szóló 149/1997. (IX. 10.) Korm. rendelet 173. §-a értelmében a jegyzőt vagy a gyámhivatalt kell érteni.

[a Pp. 50. §-ához]

A perképesség vizsgálata során e két eljárásjogi fogalom nem keverendő össze. A jogképesség hiánya esetén ugyanis nincs per, a perbeli cselekvőképességgel nem rendelkező személy pedig joghatályos cselekményeket nem végezhet.
A perbeli jogképesség (Pp. 48. §), valamint a perbeli cselekvőképesség [Pp. 49. § (1) bek.] nem azonos a kereshetőségi joggal (aktív perbeli legitimációval). A perbeli jogképesség hiánya a keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasítását vonja maga után [Pp. 130. § (1) bek. e) pontja], míg a perbeli cselekvőképesség hiányának a jogkövetkezményeit a Pp. 49. §-ának (2) bekezdése határozza meg. A perbeli legitimáció - főszabályként - anyagi jogi kérdés, és hiánya a kereset érdemi elutasítását eredményezi. A perbeli legitimáció kérdése csak kivételesen lehet eljárási jogi, ha a pert csak jogszabályban erre feljogosított személy indíthatja meg, vagy csak jogszabályban meghatározott személyekkel szemben indítható. Ebben az esetben az aktív vagy passzív legitimáció hiánya folytán a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül el kell utasítani [Pp. 130. § (1) bek. g) pontja], illetőleg a pert meg kell szüntetni [Pp. 157. § a) pontja].
Az egyik ügyben a Legfelsőbb Bíróság kimondta, hogy az elsőfokú bíróság a Pp. 130. §-a (1) bekezdésének e) pontjára és a Pp. 48. §-ára is hivatkozással tévesen utasította el a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül, mert ilyen határozat csak akkor hozható, ha a felperesként fellépő személynek nincs perbeli jogképessége. A felperest függetlenül attól, hogy korlátozottan cselekvőképes - a polgári jog szabályai szerint jogok illethetik és kötelezettségek is terhelhetik, tehát perbeli jogképessége van (LB Pf. V. 20 441/1976., BH 1977.70.).
Az építőközösség nem jogi személy, nincs perbeli jogképessége, és közös név alatt sem indíthat pert. Mivel a perbeli jog- és cselekvőképességet a Pp. 50. §-ának (1) bekezdése értelmében az eljárás bármely szakaszában hivatalból kell vizsgálni, az építőközösség által indított pert a Pp. 157. §-ának a) pontja alapján - figyelemmel a Pp. 130. §-a (1) bekezdésének e) pontjára, meg kell szüntetni. (LB Pfv. IV. 21 832/1993., BH 1994/12/669.) Az ingatlan-nyilvántartásról szóló 1997. évi CXLI. tv. 62-63. §-ai szabályozzák a törlési és kiigazítási perekben a perindításra jogosultak és perelhetők körét.
A Pp. 50. §-ának (1) bekezdése a felek perbeli jogképességének vizsgálatát, valamint a törvényes képviselet megfelelőségének ellenőrzését az eljárás bármely szakaszában hivatalból teszi a bíróság kötelezettségévé. A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati eljárás során észlelte, hogy az ügyben eljárt első- és másodfokú bíróság ennek a kötelezettségének nem tett eleget és így az eljárást nem az alperesként perbe vonandó Magyar Állammal szemben, és nem megfelelő képviselet mellett folytatta le. A Pp. 50. §-a értelmében hivatalból figyelembe veendő mulasztása olyan eljárási szabálysértés, amely a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését vonta maga után (LB Pfv. 22 274/1995., BH 1996/8/431.).
A Nemzeti Adó- és Vámhivatalról szóló 2010. évi CXXII. törvény 87. §-ának (1) bekezdése értelmében megszűnt, és így a jogképességét elveszített Adó- és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatal regionális igazgatóságai által korábban indított felszámolási eljárásokban a jogutódlásnak, valamint a képviselet megállapításának kérdésével foglalkozott a Pécsi Ítélőtábla a BDT 2011/2436. szám alatt közzétett eseti döntésében.
A jogképesség igazolására irányuló felhívás teljesítésének elmulasztása nem ad alapot a per megszüntetésére, ha a felhívó végzés nem tartalmazza a jogkövetkezményekre való figyelmeztetést (LB Pf. 24.251/1998. BH 1999/370.).
A felszámolási eljárásban is hivatalból kell vizsgálnia a bíróságnak az eljárásban szereplő hitelező perbeli jogképességét. Vita esetén a cégbíróság megkeresése útján kell tisztázni a fél jogképességét (LB Fpk. 33.371/1995. BH 1998/244.).
A végrehajtási eljárás során is vizsgálni kell a felek cselekvőképességét. A cselekvőképtelen állapotban levő és a végrehajtási ügy vitelére meghatalmazottal nem rendelkező adós ellen lefolytatott árverés hatálytalan (LB Pfv. I. 21.214/2008. BH 2009/240.).
Az egyik ügyben a felperes a csupán képviseleti jogosultsággal, de önálló jogi személyiséggel nem rendelkező pénzintézet megyei igazgatósága ellen indított keresetet. A perbeli jogképességgel nem rendelkező alperessel szemben utóbb a pert meg kellett szüntetni, mert a bíróságnak a Pp. 50. §-a (1) bekezdése értelmében a per bármely szakában hivatalból kell vizsgálnia a felek perbeli jog- és cselekvőképességét. Ez a felülvizsgálati eljárásra is kötelező előírás. (LB Gfv. IV. 31 249/1995., BH 1997/11/544.)
A régi Ptk. 28. §-ának (4) bekezdése értelmében a jogi személy jogképes. Jogi személyt a régi Ptk. 29. §-ának (1) bekezdése szerint jogszabály is létesíthet. Ha a jogi személyt létesítő jogszabály hatályát veszti, attól az időponttól kezdődően a jogi személy jogképessége megszűnik. A polgári jog szabályai szerinti jogképességgel nem rendelkező fél perbeli jogképesség hiányában a perben nem járhat el. (LB Pfv. X. 23 806/1997.)
A 2012. október 28-án hatályba lépett módosított szabályozásra tekintettel az EGT-államban székhellyel rendelkező pénzügyi szektorhoz tartozó külföldi vállalkozás magyarországi pénzügyi fióktelepe perbeli jogképességgel rendelkezik. A megváltozott jogi szabályozása folytán az 1/2012. PJE határozat a bíróságokat nem köti a PJE határozat hatályon kívül helyezése hiányában sem (KD 2014/20.).
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati eljárásban is hivatalból vizsgálja a felek perbeli jog- és cselekvőképességét. Ennek megfelelően a Pfv. 21 838/1996. számú végzésével a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte és a pert megszüntette, mert azt a jogszabályt, amely az alperest jogi személlyé nyilvánította és, amely perbeli jogképességet biztosított a számára, az Alkotmánybíróság határozatával megsemmisítette. Ebből következően a perben - perbeli jogképesség hiányában - már nem járhatott el.
Lényeges eljárási szabályt sért a bíróság, ha a perbeli jogképességet - amennyiben ez iránt kétség merül fel - nem vizsgálja meg hivatalból (LB Gfv. X. 33 657/1993., BH 1994/12/689.)
Ha a perképesség vizsgálata során a fél jogképessége iránt kétség merül fel, fel kell hívni a jogképességének igazolására (LB Pf. IV. 20 087/1991., BH 1991/8/318). Ha a bíróság a másodfokú eljárásban észleli, hogy a fél perbeli jogképessége hiányzik (időközben megszűnt), a pert a Pp. 157. §-ának a) pontja alapján - utalással a Pp. 130. §-a (1) bekezdésének e) pontjára - meg kell szüntetnie, és az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 251. §-ának (1) bekezdése alapján hatályon kívül helyeznie (LB Pf. III. 20 761/1991.). Meghalt személyek alpereskénti perbevonására, részükre ügygondnok kirendelésére és velük szemben ítélet meghozatalára sincs jogi lehetőség (LB P. törv. I. 20 801/1991., BH 1992/6/386.). A Pf. 21 358/1995. számú perben a másodfokú eljárás tartama alatt az alperes ellen folyamatban volt felszámolási eljárást a bíróság befejezetté nyilvánította, megállapította a jogutód nélküli megszűnését és elrendelte a cégjegyzékből való törlését. A cégbíróság az alperest a cégjegyzékből törölte, ezzel perbeli jogképességét elveszítette. Mivel a felek perbeli jogképességét a bíróság az eljárás bármely szakában - így a másodfokú eljárásban is - hivatalból vizsgálja [Pp. 50. § (1) bek.], ezért ennek hiányát észlelve a Pp. 157. §-ának a) pontja alapján a pert végzésével megszüntette és az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 251. §-ának (1) bekezdése értelmében hatályon kívül helyezte (LB Pf. III. 21 358/1995.). A perképesség vizsgálata során a perbeli cselekvőképesség hiányát észlelve mondta ki a Legfelsőbb Bíróság a Pf. III. 20 385/1985. sz. határozatában: "mivel a felperes nem rendelkezik perbeli cselekvőképességgel, fellebbezésének nincs jogi hatálya, azt el kellett utasítani." Ugyancsak a perbeli cselekvőképesség vizsgálata során fejtette ki a Legfelsőbb Bíróság, hogy "a felperes cselekvőképtelen, a perben tehát személyesen nem járhat el, személyesen tett nyilatkozatainak nincs eljárásjogi hatálya. A törvényes képviselő hiányában eljárt ügygondnok [Pp. 49. § (2) bek.] a fellebbezéshez nem járult hozzá, azt visszavonta, ezért bejelentése folytán nincs olyan hatályos fellebbezés, amely elbírálást igényel" (LB Pf. III. 20 190/1985.).
A Pp. 50. § (2) bekezdése alapján a perbeli jogképesség igazolása abban az esetben nem szükséges, ha az köztudomású, vagy ha arról a bíróságnak hivatalos tudomása van, míg a 48. § értelmében fél az lehet, akit a polgári jog szabályai szerint jogok illethetnek és kötelezettségek terhelhetnek. A magyar jogrendszerben nincs a felperessel azonos jogi konstrukciójú jogképes személy, a felperes pedig külföldi illetőségű, ezért ha a felperes jogi személynek minősül, a jogképességét a személyes joga szerint kell megítélni, ez a személyes jog pedig annak az államnak a joga, amelynek a területén nyilvántartásba vették (BDT 2012.2845.).
Ha a perben olyan adatok merülnek fel, amelyek szerint a félnek az ügyei viteléhez szükséges belátási képessége hiányzik, a bíróságnak a Pp. 74. §-a alapján kirendelt ügygondnok részvétele mellett kell az eljárást folytatnia. A fél ellen megindított gondnokság alá helyezési eljárás önmagában nem ad alapot a tárgyalás felfüggesztésére (P. törv. IV. 20 411/1991.).
A törvényes képviselet is - kétség esetén - hivatalból vizsgálandó. Előfordulhat, hogy a törvényes képviselő szülő, gyám vagy gondnok valamely oknál fogva - nem járhat el [régi Ptk. 225. § (1) bek.]. Ilyen esetben a gyámhatóság eseti gondnokot rendel. Például az anya nem képviselheti gyermekét olyan ügyben, amelynek tárgya annak megállapítása, hogy az anya férje vagy volt férje a gyermeknek nem apja. Ilyen perindítására a gyámhatóság által a törvényes képviselet ellátása céljából kirendelt eseti gondnok jogosult (LB P. törv. II. 20 567/1983., BH 1984.193.).
Ha a bíróság a kiskorú törvényes képviseletének hiányát észleli, a gyámhatóság megkeresése útján intézkednie kell a kiskorú részére eseti gondnok kirendelése iránt. Ennek elmaradása olyan lényeges eljárási szabálysértés, amely az eljárás teljes megismétlését indokolja.
Az eseti döntés szerint a törvényes képviselet szabályszerűsége vizsgálatának a Pp. 50. § (1) bekezdésében előírt kötelezettsége kiterjed annak az eldöntésére is, hogy a kiskorú gyermekek és a szüleik között fennáll-e érdekellentét. Ha érdekellentét áll fenn az adósok és az adósok ingatlanát az árverésen megvásárolni kívánó kiskorú gyermekeik között, akkor a végrehajtási eljárásban adósi pozícióban részt vevő szülők nem képviselhetik az árverési vevőként jelentkező kiskorú gyermekeiket, és jogi képviselőnek (ügyvédnek) sem adhatnak joghatályos meghatalmazást a kiskorú gyermekeik képviseletére. Ezért a kiskorú gyermekek részére az árveréssel kapcsolatban eseti gondnokot, az árveréssel kapcsolatos kifogás elbírálására indult bírósági eljárásban ügygondnokot kell kirendelni (BH 2013.20.).
A törvényes képviselet hiánya adott esetben a keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasítására [Pp. 130. § (1) bek. j) pontja], illetőleg a per megszüntetésére [Pp. 157. § b) pontja] is vezethet. "A korlátozottan cselekvőképes személyek perbeli cselekvőképességgel nem rendelkeznek, mert korlátozott perbeli cselekvőképesség nincs. Ha a félnek nincs perbeli cselekvőképessége, a törvényes képviselet hiánya pótolható. Ezt a hiányt felhívásra a fél pótolhatja, ha pedig indokoltnak mutatkozik, a bíróság - a törvényes képviselő megidézésével, nyilatkozatától függően - orvosolhatja (Pp. 49. §). Ha a törvényes képviselő a megszabott határidő alatt nem teszi magáévá a perbeli cselekvőképességgel nem rendelkező személy kereseti igényét, a keresetlevelet a Pp.130. §-a (1) bekezdésének j) pontja alapján - idézés kibocsátása nélkül - el kell utasítani. Ha pedig a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül már korábban el kellett volna utasítani, a bíróság azonban azt mellőzte, a Pp. 157. §-ának b) pontja alapján a pert meg kell szüntetnie. (LB Pf. V. 20 441/1976/70., BH 1977/2.)

Pertársaság

[a Pp. 51. §-ához]

A polgári per alapesete egy felperest, egy alperest és egy polgári jogi jogviszonyt feltételez. Ha azonban egy felperes több alperes ellen, vagy több felperes egy vagy több alperes ellen indít keresetet, illetőleg ha a per folyamán a felperes pertársaként valaki vagy valakik perbelépnek, illetőleg a felperes további személyt vagy személyeket perbevon, pertársaságról (alanyi kereset halmazatról) van szó. Ha a jogvita több jogviszonnyal kapcsolatos, akkor tárgyi keresethalmazatról beszélünk, ha pedig több felperes vagy alperes áll perben, és a per tárgya is több jogviszonyból ered, vegyes keresethalmazat keletkezik. Pertársaság a felperes, illetőleg felperesek keresete, vagy jogszabály alapján jöhet létre.
A felperes, illetőleg felperesek keresete folytán pertársaság csak a törvényben meghatározott esetekben jöhet létre. Ha azonban a pertársaság feltételei adottak, a felperes, illetőleg felperesek elhatározásától függ, hogy a pertársaságot létrehozzák-e. A Pp. 51. §-a a pertársaság háromféle formáját szabályozza, amelyek közül az a) pontban körülírt ún. egységes vagy kényszerű pertársaság minőségileg különbözik a b) pont és c) pont szerinti, nem kényszerűségből létrejött ún. egyszerű pertársaságoktól.
A pertársaság fajtái:
a) egységes (kényszerű) pertársaságról [Pp. 51. § a) pontja] akkor beszélünk, ha a felek jogai, illetőleg kötelezettségei közösek; e közös jogok, illetőleg kötelezettségek olyanok, amelyek folytán a jogvita csak egységesen dönthető el, vagy ha a perben hozott döntés jogereje akkor is kiterjedne valakire, ha a perben nem venne részt. Ezekben az esetekben a jogvita elbírálásához valamennyi érdekelt perbenállása szükséges. Ennek elmulasztása a keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasítását [Pp. 130. § (1) bek. g) pontja], illetőleg a per megszüntetését [Pp. 157. § a) pontja] vonja maga után. Ha a kötelező perbenállás elmarad, ez olyan lényeges eljárási szabálysértés, amely a másodfokú eljárásban nem orvosolható, itt ugyanis keresetkiterjesztésnek már nincs helye (Pp. 247. §). (LB Pf. IV. 21 001/1991., BH 1992/5/324.)
Tipikus példája az egységes (kényszerű) pertársaságnak a közös tulajdon megszüntetése iránti per. A Legfelsőbb Bíróság PK 10. számú állásfoglalásának meghaladottá nyilvánításáról és a közös tulajdon megszüntetésének egyes kérdéseiről szóló 1/2008. (V. 19.) PK vélemény VIII. pontjában - egyebek mellett - kimondta, hogy a keresetlevélhez mindig csatolni kell a közös ingatlan tulajdoni lapjának hiteles kivonatos másolatát [VIII. a) pont].
Valamennyi tulajdonostársnak perben kell állnia. Ha valamelyik fél azt állítja, hogy ingatlan-nyilvántartáson kívül tulajdonjogot vagy az ingatlanra kötelmi igényt szerzett, lehetőséget kell nyújtani arra, hogy a tulajdonjog bejegyzésének hiányát még a per folyamata alatt pótolja [VIII. b) pont].
Perbe kell vonni az özvegyi jogra, más haszonélvezetre, használatra jogosultakat, a bejegyzett tartási és életjáradéki jog jogosultját, s ha a jelzálogjog nem az egész ingatlant terheli, akkor az ilyen jognak a jogosultját is. A körülményektől függ, hogy esetleg más érdekelt perbe vonása is szükséges-e [VIII. c) pont].
Így például irányadó a perbevonás szükségessége, ha valamelyik alperesként perbevont tulajdonostárs már nem tulajdonos, vagy ha a közös tulajdoni illetőségét kötelmi jogcímen más személyre ruházta át (LB Pfv. I. 20.084/2008.).
A Legfelsőbb Bíróság a PK 142. sz. állásfoglalásában pedig olyan iránymutatást adott, hogy ha a tartásra kötelezett keresetének ötven százalékát a korábbi bírói ítéleten vagy bírói egyezségen alapuló gyermektartási kötelezettségek már teljesen kimerítették, újabb gyermektartási kötelezettség megállapításánál a Pp. 51. §-ának a) pontjában foglalt rendelkezésre tekintettel valamennyi érdekeltnek perben kell állnia. A PK 277. sz. állásfoglalás értelmében azokban a perekben, amelyeknek a tárgya a találmány szerzősége, illetve a szabadalmi igény részaránya, mindazoknak perben kell állniuk, akiket a szabadalmi iratok feltalálóként, illetve szabadalmasként tüntetnek fel, továbbá, akik a találmány szerzőségére, illetve a szabadalomra igényt tartanak. Találmánybitorlási igénnyel az is felléphet, akinek a találmánya szabadalmat kapott. A találmánybitorlási perben a szabadalmas mellett a feltalálóknak is perben kell állniuk. (LB Pf. 22.262/1997., BH 2001.270.)
Egységes pertársaság esetén az alperesek továbbra is perben maradnak, ha a másodfokú bíróság az egyes kereseti kérelmek felől részítéletében jogerősen dönt, más kereseti igények tárgyában viszont új eljárást rendel el. (LB Gfv. X. 31 494/1994., BH 1995/4/233.)
Ha az alperesek között egységes pertársaság van, az egyik alperes által benyújtott felülvizsgálati kérelem alapján hozott határozat a többi alperesi pertársra is kihat. (LB Gfv. X. 31 020/1997., BH 1998/3/137.)
Néhány további példa az egységes pertársaság köréből:
- a házastársak között az általuk a házastársi vagyonközösség körében kötött jogügyletből eredő jogvitában egységes pertársaság keletkezik (LB P. törv. V. 20 863/1977., BH 1978/6/251);
- a szerződés érvénytelenségének megállapítása iránt indított perben valamennyi szerződő fél perbenállása szükséges: a közös jog, illetőleg kötelezettség csak egységesen dönthető el (LB P. törv. III. 20 562/1983.).
- egy közös mű szerzősége olyan közös jog, amelynek alanyai a Pp. 51. §-a a) pontjának első fordulata szerint minősülő egységes pertársaságot alkotnak. Ez szükségessé teszi mindazoknak a perbeli részvételét, akik a mű szerzőségére akár szerzőtársi, akár társszerzői minőségre igényt tartanak vagy igényt tarthatnak [Szjt. 5. § (1), (2) bek.] (LB Pf. IV. 21 001/1991., BH 1992/5/324.).
- A felszámoló által az adós vagyonának értékesítése során, az adós nevében kötött szerződést sérelmező hitelezőnek pert kell indítania a felszámoló által képviselt adós gazdálkodó szervezettel és a tulajdonszerző vevővel, mint a Pp. 51. §-ának a) pontja szerinti egységes alperesi pertársasággal szemben. A szerződés kifogásolási eljárás keretében nem támadható meg (LB Gfv. X. 33.184/1998. BH 2000/368.).
Ha perben nem álló harmadik személlyel szemben fennálló jogviszony alapján kell dönteni a perbeli igényről, e harmadik személy perbenállása nem mellőzhető. (LB Pfv. VI. 22.814/2001., BH 2005/59.)
- A zálogkötelezett és az elidegenítési és terhelési tilalom jogosultja között egységes pertársaság áll fenn, mivel a tűrésre kötelezést kimondó bírósági ítélet hatálya kiterjed az elidegenítési és terhelési tilalom jogosultjára is (Pécsi Ítélőtábla Pf.III.20.192/2008/3., BDT 2008/1913.)
A gazdasági társaság és tagjainak együttes perlése esetén felelősségük jogalapja közös, a jogvita csak egységesen dönthető el, a közöttük fennálló pertársaság egységes. (LB Pfv. VI. 21 247/1995., BH 1997/5/235.)
Személyhez fűződő jogok megsértése miatt indított perben mondta ki a Legfelsőbb Bíróság, hogy a személyhez fűződő jogában megsértett személy választása szerint indíthat pert a kiadó, a lapalapító, a szerkesztő, az újságíró, a nyilatkozattevő vagy az olvasói levelet író személy, illetőleg valamennyiük ellen. Mindegyikük felelőssége önállóan is elbírálható, a jogsértés vagy annak hiánya egyedileg is megállapítható. A pert tehát érdemben el lehet bírálni, ha a felperes az igényét nem valamennyi érdekelt féllel szemben érvényesítette [Pp. 51. § b) pont].
Együttes perlés esetén azonban azok a személyek, akiket a bíróság ugyanazon valótlan tényállítások vonatkozásában a személyhez fűződő jogok megsértése miatt marasztalt (régi Ptk. 84. §), a marasztalás egységes jellegére tekintettel már olyan pertársaságot alkotnak [Pp. 51. § a) pont], amelynek tagjaira az érdemi döntés, ebből eredően a pertárs által előterjesztett felülvizsgálati kérelem alapján hozott döntés is kiterjed [Pp. 270. § (1) bek.]. (LB Pfv. IV. 23 147/1993., BH 1995/3/151.)
A társasház tagjainak a szomszédjogi szabályokon alapuló kártérítési perben történt együttes perlése esetén a tagok egységes pertársaságot alkotnak. Ha ugyanis a kártérítő felelősségük fennáll, a kártérítés megfizetésére való kötelezettségük egységes és oszthatatlan (Debreceni Ítélőtábla Pf. II. 20.577/2008/4., BDT 2008/1919.).
Az ügyben a felperesek és az I. r. alperes ingatlan adásvételi szerződést kötöttek, egyben választottbírósági szerződésben kikötötték a választottbíróság eljárását. A felperesek a keresetükben - egyebek mellett - annak megállapítását kérték, hogy az I. r. alperes, mint az elővásárlási jog jogosultja, nem tett időben érvényes elfogadó nyilatkozatot, ezért az adásvételi szerződés hatályba lépett. A bíróság határozatában kifejtette, hogy az említett kereseti kérelem tárgyában hozandó döntés a II. r. alperesre a perben való részvétele nélkül is kiterjedne, ezért e kereseti kérelem körében az I. és II. r. alperesek egységes pertársak. A II. r. alperes azonban a választottbírósági szerződés megkötésében nem vett részt, így e kereseti kérelem tekintetében az I. r. alperessel szembeni választottbírósági kikötés betarthatatlan. Emiatt valamennyi egységes pertárssal szemben a rendes bíróságnak kell eljárnia (LB Gf. VI. 32.424/2001., BH 2003/126.).
b) Egyszerű pertársaságnak nevezzük a pertársaságnak azt a fajtáját, amikor a felek jogai, illetőleg kötelezettségei nem közösek ugyan, de ugyanabból a jogviszonyból erednek, vagy közösek ugyan, de a jogvita nemcsak egységesen dönthető el [Pp. 51. § b) pontja].
A felülvizsgálati határozat az indokolásában kifejtette, hogy a felperes a kártérítési követelését az I. r. és II. r. alperesek eltérő magatartására alapította, amelyek jogilag külön-külön is önállóan alapjai lehetnek a felperessel szembeni teljes kártérítő felelősségnek. Az alperesek a Pp. 51. §-ának b) pontja alá eső pertársak, akik különböző magatartásukkal közös károkozók és mint ilyenek egyetemlegesen felelősek a felperes káráért. E tekintetben közömbös, hogy a károkozók cselekményei más-más felelősségi rendszeren vagy alakzaton alapulnak (LB. Pfv.III. 20.450/2011.).
c) Egyszerű pertársaság létrejöhet akkor is, ha a perbeli követelések hasonló ténybeli és jogi alapból erednek. E pertársaság létesítéséhez azonban az is szükséges, hogy ugyanannak a bíróságnak az illetékessége mindegyik alperessel szemben külön megállapítható legyen a Pp. 40. §-ának alkalmazása nélkül is [Pp. 51. § c) pontja]. (Pl. társasház közös képviselője több tulajdonostársat perel közös költség elmaradása miatt.)
Néhány példa az egyszerű pertársaság köréből:
- ha a felperes több alperessel köt bizományi szerződést, a több alperes együtt perlésére a Pp. 51. §-ának b) pontja szerint jogi lehetősége van (LB Gf. I. 30 073/1992., BH 1993/2/110).
- ha a több jogi személyt elmarasztaló egyetlen közigazgatási határozat bírói felülvizsgálatát nem valamennyi érdekelt kéri, és a felek magatartása önállóan is értékelhető, nem jön létre közöttük a Pp. 51. §-ának a) pontja szerinti kényszerű pertársaság (LB Kf. I. 25 259/1992., BH 1993/5/323).
- a váltófőadós (elfogadó, kiállító) és a megtérítési váltóadós felelőssége a váltótartozásért nem azonos, kifogásolási lehetőségük is eltérő, ezért - kötelezettként - nem alkothatnak egységes, hanem csak a Pp. 51. § b) pontja szerinti egyszerű pertársaságot (LB Gf. I. 30 479/1993., BH 1993/12/753). Több hitelezőnek azonos adós ellen indított felszámolási eljárásában a hitelezők csak a Pp. 51. §-ának c) pontja szerint minősülő egyszerű pertársak (LB Gfv. X. 30.887/1997., BH 1998/448.).
- ha a felperesek a kárigényüket arra alapítják, hogy a tulajdonostársak által kötött adásvételi szerződéstől az alperes jogszerűtlenül állt el, a kárigényük nem igényel szükségszerűen együttes elbírálást. Az egyes kártérítési követelések a további tulajdonostársak perbenállásától függetlenül elbírálhatók (LB Pfv. VIII. 20.178/2008/8.).
A kötelezettek egyetemlegessége nem hoz létre szükségképpen egységes pertársaságot (LB Pfv. 22.553/1995., BH 1996/540.).
Az elsőfokú bíróságnak a pert megszüntető végzését a másodfokú bíróság hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot a per tárgyalására és új határozat hozatalára utasította. A végzés indokolása szerint a Pp. 130. § (1) bekezdés g) pontját meghatározott személyek kötelező perbenállása esetén kell alkalmazni. A perbenállás akkor kötelező, ha azt jogszabály előírja, illetőleg csak abban az esetben, ha a keresettel érvényesített jog alapjául szolgáló jogviszonyból eredő jogok és kötelezettségek figyelembevételével a kereset más személyek meglévő jogainak alakítása nélkül nem bírálható el. Az adott tényállás mellett a korábbi ranghelyet biztosító perfeljegyzés elrendelése folytán a felperesek és a per eredményétől függő hatállyal bejegyzett személy között nem keletkezhet olyan közös jogosultság és kötelezettség, amely pernyertesség esetén a felperesek jogait érintheti, illetőleg a perben hozott döntés - a függő hatályú bejegyzés folytán - a harmadik személy jogát sem alakítja. Az elsőfokú bíróságnak ezért nem volt olyan kötelezettsége, hogy a felpereseket harmadik személy perbevonására hívja fel, arra pedig jogosultsága nem volt, hogy a felhívás nem teljesítése miatt a pert megszüntesse (BDT. 2013.154.).
A hagyatéki hitelező által az örökösök ellen indított perben az örököstársak együttes perlése esetén közöttük a Pp. 51. §-ának b) pontja szerinti olyan egyszerű pertársaság jön létre, amelynek az alapja az, hogy a perbeli követelések ugyanabból a jogviszonyból erednek (LB Pfv. 21.171/2003.).
A kötelező pertársaság esetét kivéve nincs akadálya annak, hogy a jogosult az egyetemleges kötelezettekkel szemben külön perben érvényesítse a marasztalás iránti igényét, tehát teljesítést kérjen. Ilyenkor keresetében a már marasztalt többi kötelezettel való egyetemleges marasztalást kell kérnie. (BDT 2006/1420) A Győri Ítélőtábla előtt folyamatban volt ügyben a bíróság megállapította, hogy az alperes házastársát a felperes javára jogerős bírósági végzéssel jóváhagyott egyezség alapján 5 232 000 forint és járulékai megfizetésére irányuló kötelezettség terhelte. A perben a felperes keresetében annak megállapítását kérte, hogy a tartozásért az alperest a házastársával egyetemleges felelősség terheli. A felperes álláspontja szerint a kétszeres kötelezés elkerülésére csak megállapítási keresetet terjeszthetett elő. Ezt az álláspontot a bíróság jogerős ítéletében nem osztotta. Határozatának indokolásában kifejtette, hogy a Pp. 51. §-ának a) pontjában foglalt pertársaság esetét kivéve nincs akadálya annak, hogy a jogosult az egyetemleges kötelezettekkel szemben külön perben érvényesítse a marasztalás iránti igényét. A keresetében a többi kötelezettel való egyetemleges marasztalást kell kérnie, a bíróságnak pedig az ítélete rendelkező részében a marasztalás mellett meg kell jelölnie, hogy a tartozás mely kötelezettekkel áll fenn egyetemlegesen.
Ez a régi Ptk. 337. §-ának (1) bekezdésére figyelemmel nem minősül kétszeres marasztalásnak, mert bár minden kötelezett az egész szolgáltatással tartozik, de bármelyikük teljesítésével a többi kötelezettsége is megszűnik. (Győri Ítélőtábla Pf. IV. 20.356/2005/5.)
A felülvizsgálati határozat az indokolásában kifejtette, hogy a felperesek a Pp. 51. § c) pontja szerinti egyszerű pertársaságot alkotnak, az általuk érvényesített kárigények önállóan, egymástól függetlenül megítélhető követelések. Ezért minden felperes tekintetében külön-külön kell elbírálni az igényt, vagyis nem lehetséges általánosságban megállapítani az alperes kártérítési felelősségét. Személyenként kell vizsgálni az egymástól független követelések vonatkozásában a kártérítési felelősség fennállását (Kúria Pfv. IV. 20.299/2012.).
Ha a felperes több alperessel szemben azonos, például a nyugdíjbiztosítási jogviszonyból eredő igényt érvényesít, az alperesek között a Pp. 51. §-ának b) pontja szerint létrejött pertársaság folytán az I. r. alperessel szembeni kereset tárgyában illetékes bíróság illetékessége a Pp. 40. §-ának (3) bekezdése szerint a II. r. alperesre is kiterjed (LB Pkk. VIII. 24.748/2011/2.).
Az ügyészi keresetindítás esetében az érintett személyek perbeli állását a keresettel elérni kívánt jogvédelem tárgya határozza meg. Ha az ügyész nem egyedileg meghatározható személyek jogainak, hanem a közérdek védelmében indít keresetet, mindazokat köteles perbe vonni, akiknek a jogaira és kötelezettségeire a kereset esetleges teljesítése esetén a döntés hatálya kiterjed. Ebben az esetben a felperesi oldalon a pertársaság nem állhat fenn.
Amennyiben az ügyész a keresetet meghatározott jogképes személy vagy személyek polgári jogviszonyából eredő jogvédelme érdekében indítja, a jogszabályban meghatározott kivételekkel, a jogvédelemmel érintett fél eljárási jogai illetik meg, míg a jogvédelemre szoruló személy a perben jogot érvényesítő félként az ügyész pertársaként vesz részt. Az érvénytelen bejegyzés törlése iránti, külön jogszabály által lehetővé tett ügyészi kereset egy másképpen ki nem küszöbölhető érdek-, illetve jogsérelem elhárítását szolgálja. Az Inytv. alapján perindításra jogosult ügyész ezért az eredeti ingatlan-nyilvántartási állapot helyreállítását akkor is alappal kérheti, ha az ingatlan-nyilvántartásba visszajegyzendő jogosult időközben meghalt (BDT 2014.150.).

[a Pp. 52-53. §-ához]

A törvény 52-53. §-ai a pertársak egymáshoz való viszonyát szabályozzák, és eltérően rendelkeznek az egységes, valamint az egyszerű pertársaság esetén. Az egységes pertársaságnál főszabályként a pertársak függőségének elve érvényesül: ha valamelyik pertárs határidőt, határnapot vagy cselekményt mulasztott, bármelyik cselekvő pertárs cselekményei reá is hatályosak, amennyiben maga a mulasztást utóbb nem pótolta. A cselekménynek ez a hatálya azonban nem érvényesül valamennyi perbeli cselekményre. Az anyagi jogi hatályú rendelkező cselekmények: az egyezség, az elismerés és a jogról való lemondás kivételek a függőség elve alól. Ha pedig az egységes pertársak nem mulasztanak, hanem ellentétesen vagy eltérően cselekednek, azokat a bíróság a per adatai szerint ítéli meg. Néhány példa az ítélkezési gyakorlatból:
Egységes pertársaság esetén az egyik pertárs halálakor, illetőleg megszűnésekor félbeszakadt eljárás (Pp. 111. §) a többi pertárs esetében sem folytatható, ha viszont a pertársaság egyszerű, az egyik pertárs halálakor, illetőleg megszűnésekor - ha az általa, vagy vele szemben érvényesített követelés elbírálása elkülöníthető - nincs akadálya annak, hogy a bíróság az eljárás félbeszakadását csak az ő vonatkozásában állapítsa meg (Győri Ítélőtábla Gf. II. 20.009/2009/3., BDT 2010/2325.).
Az I. és II. r. alperesek között fennálló egységes pertársaság [Pp. 51. §-ának a) pontja] esetén a Legfelsőbb Bíróság az I. r. alperes által benyújtott felülvizsgálati kérelmet a Pp. 52. §-ának (1) bekezdése értelmében a II. r. alperesre is kiterjedően bírálta el (LB Pfv. IV. 23 042/1994.)
Ha ugyanis az alperesek között egységes pertársaság van, az egyik alperes által benyújtott felülvizsgálati kérelem alapján hozott határozat a többi alperesi pertársra is kihat. (LB Gfv. X. 31 020/1997., BH 1998/3/137.)
"A házastársak között az általuk a házastársi vagyonközösség körében kötött jogügyletből eredő jogvitában egységes pertársaság keletkezik, ezért bármelyikük cselekményét mind a fizetési meghagyásos, mind pedig a peres eljárásban a Pp. 52-63. §-ai alapján kell elbírálni." (LB P. törv. V. 20 863/1977, BH 1978/ 6/251).
"A XLIX. rendű felperes fellebbezést ugyan nem terjesztett elő, de mert közte és az L. rendű felperes között a Pp. 51. §-ának a) pontja szerinti pertársaság megállapítható, az L. rendű felperes fellebbezése reá is kihat, és a részéről is előterjesztettnek tekintendő." (LB Pf. III. 20 784/1993)
"Az I. és II. rendű alperesek egyetemleges felelőssége csak azt eredményezheti, hogy bármelyikük a követelés egészéért köteles helytállni. Nem jelenti viszont azt, hogy együttes perlésük esetén bármelyiküknek a perbeli anyagi jogi rendelkező nyilatkozata a másikra kihasson." (LB Pf. I. 20 799/1988., BH 1989/3/108.)
"Az alperesek közötti vételi szerződés érvénytelenségét megállapító ítélet szerződéses viszonyukból eredő közös jogról és kötelezettségről is rendelkezik. Ezért egyikük fellebbezését vagy felülvizsgálati kérelmét a másikukra is kiható hatállyal előterjesztettnek kell tekinteni". (LB Pfv. X. 23.673/1997., BH 1998/535.)
Egyszerű pertársaság esetén mindegyik pertárs "önálló" egymástól független fél, vagyis egyik pertárs cselekménye vagy mulasztása sem szolgálhat a többiek előnyére vagy hátrányára. Itt a pertársak függetlenségének elve érvényesül, mert az egyes perbeli követelések csak hasonló ténybeli és jogi alapból erednek, együttes elbírálást nem igényelnek. A határnapra szóló idézésnek, valamint az érdemi határozatnak a nem érdekelt pertárssal való közlése csupán a pertárs tájékoztatását szolgálja. A tárgyalás elkülönítése esetén azonban az idézés mellőzhető, de az érdemi határozatot a közvetlenül nem érdekelt pertárssal ekkor is közölni kell.
"Ha a felperes keresetében az I. rendű alperest, a váltó kibocsátóját csak a váltó leszámítolási költsége, míg a többi alperest külön-külön a váltó ki nem fizetett összege és járulékai megfizetésére kötelezés iránt együttesen perli, az alperesek nem alkotnak szükségképpeni pertársaságot, így a fellebbező alperesek fellebbezése a fellebbezést elő nem terjesztő alperesek által is előterjesztettnek nem tekinthető." (LB Gf. I. 31 807/1991., BH 1993/2/107.)
"A végrendelet érvénytelenségének megállapítása vonatkozásában a felperesek között nem áll fenn a Pp. 51. §-ának a) pontja szerinti egységes pertársaság, így az I-IV. r. felperesek fellebbezése a Pp. 52. §-ának (1) bekezdése értelmében nem hat ki az V. r. felperesre." (LB Pfv. V. 21 861/1994.)
A hagyatéki hitelező által az örökösök ellen indított perben az örökösök a Pp. 51. §-ának b) pontja szerinti egyszerű pertársak, ezért egyikőjük cselekménye, vagy mulasztása sem szolgálhat a többiek előnyére vagy hátrányára. "Mivel az alperesek között a Pp. 51. §-ának a) pontja szerinti egységes pertársaság nem áll fenn, az I. r. alperesek fellebbezésének a hatálya a II-III. r. és IV. r. alperesekre - a függetlenség elvére figyelemmel - nem hatott ki" (LB Pfv. 21.171/2003.).
A pertársaság ténye - függetlenül attól, hogy az egységes vagy egyszerű - speciális jogi megoldásokat igényelt a pertárgy értékénél [Pp. 25. § (3) bek.], az illetékességnél [Pp. 40. § (1) és (3) bek.], a képviseletnél [Pp. 67. § (1) bek. b) pontja], a perköltség viselésénél [Pp. 82. § (1) és (2) bek.].
Így: pl. "alperesi pertársaság esetén a per - a felperes választása szerint - az alperesek bármelyikére illetékes bíróság előtt megindítható" (LB Pf. 20 797/1989., BH 1990/5/182.), "csak az egységes pertársakat kell a perköltség megfizetésére egyetemlegesen kötelezni, az egyéb pertársak között a perköltséget érdekeltségük arányában meg kell osztani" (LB P. törv. II. 20 215/1983., BH 1984/1/22.), "végrendelet érvénytelenségének megállapítása iránt indított perben a pervesztes felpereseket nem lehet egyetemlegesen kötelezni a perköltség megfizetésére" (LB P. törv. II. 20 523/1976., BH 1977/5/200.). "A perköltség viselésére egyetemlegesen kötelezhető pertársak az illeték megtérítésére is egyetemlegesen kötelesek még akkor is, ha bármelyikükkel szemben az ellenérdekű fél a perköltségről lemond, illetőleg ha bármelyikük a követelést az első tárgyaláson azonnal elismeri" (LB P. törv. II. 20 124/1983., BH 1984/1/23.). "Az örököstársak nem egységes pertársak, ezért a perköltség és az illeték nem egyetemlegesen terheli őket" (LB P. törv. II. 20 482/1987., BH 1988/4/102.).
Az egyik ügyben a bíróság megállapította, hogy az albérleti szerződés a bérlő és az albérlők között jött létre, így a bérbeadó és az albérlők között jogviszony akkor sem keletkezett, ha a szerződés létrejöttéhez a bérbeadó hozzájárulására volt szükség. Kifejtette, hogy az albérlet a bérlethez képest járulékos jellegű jogviszony, így az albérlő használati joga is járulékos jellegű. Ebből következően, ha a bérleti jogviszony megszűnik, ezzel együtt külön felmondás nélkül megszűnik a bérlő és az albérlők közötti szerződés is. A bérlőnek kell gondoskodnia arról, hogy az albérlők kiürített állapotban bocsássák vissza az albérlet tárgyát, de a bérbeadó által az érvényes felmondásra alapított helyiség kiürítése iránti perben nincs szükség az albérlők perbenállására. (LB Pfv. X. 20.085/2005., BH 2005/292.)

Beavatkozás a perbe

[a Pp. 54. §-ához]

A perben a szorosabb értelemben vett feleken - a felperesen és az alperesen - kívül járulékos jelleggel valamelyik fél mellett harmadik személy is részt vehet. Ez a beavatkozó. "A beavatkozó a perben nem félként, hanem más perbeli személyként vesz részt. Ha a meghallgatására szükség van, tanúként kell kihallgatni." (LB M. törv. I. 10 095/1988., BH 1989/1/42.).
A Pp. 54. §-a a beavatkozó önkéntes perbelépésének feltételeit szabályozza. Ahhoz, hogy valaki a mások között folyamatban levő perbe beléphessen, anyagi jogilag érdekelt kell lennie abban, hogy a per az egyik fél javára dőljön el. A jogi érdek fogalmát a törvény nem határozza meg, ezért az adott esetben egyedileg kell a bíróságnak eldöntenie, hogy a perbe beavatkozni szándékozó jogi érdeke fennáll-e. Nem minősítette beavatkozásra alkalmas jogi érdeknek az elsőfokú bíróság a peres felek között államigazgatási jogkörben okozott kár megtérítése iránt indított perben a felperesek munkáltatója, a szövetkezet által előadottakat és beavatkozási kérelmét elutasította. Végzését a Legfelsőbb Bíróság helybenhagyta. Kifejtette: "az a körülmény, hogy a szövetkezet a lakás nélkül maradt tagjának - szívességből - lakáshasználatot nyújtott, nem jelent jogi érdekeltséget a felek közötti kártérítési per mikénti eldőlésében, még akkor sem, ha a lakáshasználatot a beavatkozást kérő azzal a kikötéssel adta, hogy az a felperesek lakásügyének rendezéséig tart." (LB Pf. III. 20 471/1982.)
Ugyancsak nem minősítette beavatkozásra alkalmas jogi érdeknek a Legfelsőbb Bíróság azt a körülményt, hogy a beavatkozni szándékozó szakértői kft.-nek a felperes pernyertességéhez vagyoni érdeke fűződik. A kft. ugyanis azzal indokolta a beavatkozás iránti kérelmét és a felperesek pernyertességéhez fűződő jogi érdekét, hogy elvállalt orvosszakértői tevékenysége ellenében komoly anyagi ellenszolgáltatásban részesül, ha a felperesek pernyertesek lesznek. Az a körülmény azonban, hogy a peres fél és a szakértő, illetőleg általában a fél megbízottja között létrejött megállapodásban a fél pernyertességétől teszik függővé a megbízási díj megfizetését, nem teremt jogalapot a szakértő és más megbízott beavatkozóként való perbelépésére (LB Pf. III. 25.125/1999. LB határozatainak hivatalos gyűjteménye 2001/1/429.).
Ha pedig a beavatkozni szándékozó a per tárgyához és annak mikénti elbírálásához kapcsolódóan a saját vagyoni, személyes jogi érdekét nem tárja elő, a kérelme nem teljesíthető. A valószínűsített közvetett jogi érdek ugyanis a beavatkozás megengedéséhez nem elegendő (Fővárosi Ítélőtábla 2. Kpkf. 50.442/2003/2 BH 2004/444.).
A beavatkozás törvényi feltételeként meghatározott jogi érdekkel nem azonosítható a szoros családi kapcsolat, továbbá az sem, hogy valaki - az őt ért hasonló sérelem miatt - azonosul a támogatni kívánt fél sorosával. Ha a bíróság észleli, hogy a beavatkozást jogi érdek hiányában, kizárólag az utóbbi indokokat méltányolva engedték meg, a beavatkozót erre irányuló kérelem nélkül is kizárja a perből. (Debreceni Ítélőtábla Pf. I. 20328/2005/2.)
Közigazgatási perben merült fel az a kérdés, hogy megilleti-e a Pp. 54. §-ának (1) bekezdése szerinti beavatkozás joga a társadalmi szervezeteket azokban a közigazgatási perekben, amelyek esetében a megelőző közigazgatási eljárásban ügyfélként nem jártak el a környezet védelmének általános szabályairól szóló 1995. évi LIII. törvény (a továbbiakban: Kvt.) 98. §-ának (1) bekezdése szerinti jogállás ellenére. A Legfelsőbb Bíróság a 4/2010. (X. 20.) Közigazgatási Jogegységi Határozatában úgy döntött, hogy a közigazgatási perbe történő beavatkozáshoz szükséges jogi érdeket a Pp. 54. §-ának (1) bekezdése alapján a konkrét hatásterületi érintettség és a működésben fennálló érdekeltség alapozza meg. A beavatkozás lehetősége nem függ attól, hogy a társadalmi szervezet a közigazgatási hatósági eljárásban ügyfélként ténylegesen részt vett-e.
Az önkéntes beavatkozás az azonos érdekű fél pernyertességének előmozdítását célozza, tehát a beavatkozó jogi érdeke nem lehet ellentétes az általa támogatott fél érdekével. "A beavatkozónak az a fellebbezése, amellyel az általa támogatott fél nem ért egyet, a fél cselekményével ellentétesnek minősül, és ezért hatálytalan." (LB Gf. IV. 30 405/1981., BH 1982/5/208.).
A különleges eljárásokban az önkéntes beavatkozás speciális szabályai érvényesülnek, amennyiben a jogi érdek megjelölése nélkül is helye van a beavatkozásnak (pl. Pp. 294. §), illetőleg a jogi érdek fennállása esetén sincs helye [pl. Pp. 279. § (2) bek.].
Beavatkozásnak csak az elsőfokú eljárásban, az ítélet hozatalát megelőző tárgyalás berekesztéséig van helye. "A fellebbezésben előterjesztett perbehívási kérelem figyelembevételére nincs törvényes lehetőség." (LB. Gf. V 30 564/1984., BH 1986/1/31.)
A Pp. 324. §-ában és a Pp. 54. §-ának (1) bekezdésében foglalt rendelkezésekre tekintettel közigazgatási perben is helye lehet az érdekelt magánszemély részéről beavatkozásnak (PK 143. sz. állásfoglalás). Ha az elsőfokú bíróság úgy hoz ítéletet, hogy a közigazgatási eljárás ellenérdekű ügyfeleit nem értesíti a beavatkozás lehetőségéről, lényeges eljárási szabályt sért. (LB Kf. III. 38.173/2001., BH 2003/7/304.)
A LB a KK 9. számú állásfoglalásában rámutatott arra, hogy ha a közigazgatási ügyben ellenérdekű felek szerepelnek, és a határozat bírósági felülvizsgálatát csak az egyik fél kéri, a közigazgatási perben eljáró bíróságnak lehetővé kell tennie, hogy a közigazgatási ügyben ellenérdekű fél beavatkozóként perben álljon. A bíróságnak ilyen esetben élnie kell a tájékoztatási kötelezettségével.
A beavatkozó a perben keletkezett iratok megküldésére jogosult, amelyre a bíróság a Pp. 57. §-ának (2) bekezdése alapján köteles. A tisztességes eljárást, az eljárási alapjogok - az eljárásban való részvételhez, az irat megismeréséhez és a nyilatkozattételhez való jog - gyakorlásának lehetőségét a beavatkozó részére is biztosítani kell.
Ennek megfelelően döntött a Legfelsőbb Bíróság a Kfv. IV. 28.208/1998. számú ügyben (BH 2002/1/40.)
A felszámolási eljárásban a Pp. beavatkozásra vonatkozó szabályainak kisegítő alkalmazására nem kerülhet sor. A fizetésképtelenség megállapítása iránti eljárásban beavatkozásra nincs törvényes lehetőség. (Fővárosi Ítélőtábla 15. Fpkf. 44.721/2006/4. BDT 2007/1611.)
Nincs helye beavatkozásnak közérdekű perben sem a felperes pernyertességének előmozdítása érdekében. A beavatkozáshoz megkövetelt jogi érdek fennállásának megállapítását nem alapozza meg az a körülmény, hogy a beavatkozónak az alperessel megkötött szerződésére is kihat a közérdekű perben hozandó ítélet jogereje (BDT 2011/2503.).
A beavatkozás iránti kérelem elbírálása során azt kell vizsgálni, hogy a kereseti kérelem teljesítéséhez vagy elutasításához fűződik-e közvetlen jogi érdekeltsége a beavatkozni kívánó személynek; a beavatkozás megengedése szempontjából a kereseti kérelem alátámasztásául szolgáló jogalapi hivatkozások nem bírnak jelentőséggel. A jogi érdekeltség akkor közvetlen és konkrét, ha a mások közötti per kimenetele a beavatkozni kívánó személy jogszabály vagy jogügylet folytán fennálló anyagi jogi jogosultságát vagy kötelezettségét befolyásolja. Nem elegendő e feltételhez az ügy érdemében hozandó döntés általi közvetett személyes érintettség (BDT 2012.2672.).

[a Pp. 55. §-ához]

A törvény e paragrafusa az önkéntes beavatkozás bejelentésének módját, tartalmát és a bejelentéssel kapcsolatban a bíróság kötelezettségét tartalmazza. Ezek szabályozása azért szükséges, mert a bíróságnak a bejelentéshez képest kell eldöntenie, hogy a beavatkozást megengedi-e. Ha a beavatkozó a kérelmét írásban jelenti be, annak meg kell felelnie a Pp. 93. §-ában szabályozott, a beadványokkal kapcsolatos követelményeknek. A kérelem szóbeli bejelentése vagy a tárgyaláson történhet, vagy a Pp. 94. §-ának (4) bekezdésében foglaltak megfelelő alkalmazásával. Beavatkozási kérelem esetén is alkalmazandók a hiánypótlásra irányadó szabályok (Pp. 95. §).
A Pp. 54. §-ából következően csak folyamatban levő perben van helye beavatkozásnak, ezért ha a felperes a tárgyalást megelőzően bejelentette az elsőfokú bíróságnak, hogy eláll a keresetétől, és a bíróság erre figyelemmel a pert megszünteti, a beavatkozási kérelem tárgyában sem dönthet (LB Kpkf. VI. 37.050/2000. KGD 2003/70.).

[a Pp. 56. §-ához]

A 2013. évi LXIX. törvénnyel megállapított Pp. 56. § (3) bekezdést és a beiktatott (4) bekezdést a 2013. június 1. napján történt hatálybalépést követően bejelentett beavatkozásokra kell alkalmazni.
A bíróság a beavatkozás kérdésében végzéssel határoz. Vagy megengedi a beavatkozást, vagy a kérelmet elutasítja. Az alakszerű határozat meghozatala kötelező. "Lényeges eljárási szabályt sért a bíróság, ha a beavatkozás megengedése tárgyában nem hoz határozatot". (LB Pfv. III. 22 145/1993., BH 1995/1/36.). A végzés meghozatala előtt, ha szükséges, a bíróság a feleket és a beavatkozót is meghallgathatja. A meghallgatás szóban vagy írásban történhet (Pp. 113. §). A beavatkozás körében azonban dönteni kell. "A beavatkozás megengedése nélküli beavatkozói részvétel törvénysértő." (LB Gf. III. 31 014/1982., BH 1985/1/37.)
A beavatkozást megengedő végzés pervezető végzésnek minősül, ellene fellebbezésnek nincs helye. A beavatkozást elutasító végzés ellen azonban a beavatkozó fellebbezhet, de mindaddig, míg a végzés nem jogerős, a beavatkozó a perben részt vehet, és gyakorolhatja azokat a jogokat [Pp. 57. § (1) bek.], amelyek a beavatkozót megilletik.
Ha a bíróság a beavatkozóval a beavatkozás lehetőségét megtagadó határozatot szabályszerű kézbesítés útján nem közli, s ezzel kizárja a beavatkozó jogorvoslati lehetőségét, lényeges eljárási szabályt sért. Ha azonban a beavatkozó az általa támogatott fél fellebbezése folytán a másodfokú eljárásban részt vesz és jogait az általa támogatott féllel együttműködve érvényesítheti, az eljárás megismétlése szükségtelen (LB Gf. 30 288/1994., BH 1996/6/333.).
A per tartama alatt felmerülhetnek olyan adatok, amelyekből kiderül, hogy a beavatkozásnak már a megengedése idején sem lett volna helye. Ha a bíróság ezt észleli, erre irányuló kérelem hiányában is ki kell zárnia a beavatkozót a perből. Például: a beavatkozó maga is úgy nyilatkozik, hogy a per mikénti eldöntéséhez nem fűződik jogi érdeke (LB Gf. II. 30 271/1981., BH 1983/2/89).
Beavatkozásnak nincs helye olyan perben, amelyben a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül el kellett volna utasítani. Ha például tulajdonjog megállapítása iránti perben az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzett jogosultak perbenállása nélkül a per érdemben nem tárgyalható, ezt a bíróságnak már a keresetlevél megvizsgálása [Pp. 124. § (1) bek.] alapján észlelnie kell. Ilyen esetben a felperest a Pp. 95. §-a alapján fel kell hívni a további alperesek perbevonására, annak elmulasztása esetén pedig a keresetlevelet a Pp. 130. §-a (1) bekezdésének g) pontja alapján idézés kibocsátása nélkül el kell utasítani. Ha a bíróság ezt az eljárásjogi akadályt nem észleli, és a per tárgyalása során a beavatkozást megengedi, de a per folyamán kiderül, hogy a beavatkozásnak nem lett volna helye, a beavatkozót a Pp. 56. §-ának (2) bekezdése alapján a per megszüntetésével egyidejűleg a perből ki kell zárni (LB Pfv. IV. 21.962/1998.).
A Legfelsőbb Bíróság a Pf. 25 125/1999. számú perben hozott határozatával a beavatkozót a perből kizárta, mert a perben a felperes úgy nyilatkozott, hogy a pernyertessége érdekében beavatkozó Kft. jogilag létező társaság ugyan, de a beavatkozást az a "kitaláció" alapozta meg, hogy a pernyertes pénzből részesül és emiatt a vagyoni érdekeltsége fennáll. A valóság ezzel szemben az, hogy csupán így kívánta lehetővé tenni: a bíróság által elfogadottként a perbe bekerülhessen. A Legfelsőbb Bíróság a határozatában kifejtette: Az adott esetben a beavatkozás megengedésének alapja az a jogi érdekként értékelt körülmény volt, hogy a beavatkozó kft.-nek a felperes pernyertességéhez vagyoni érdeke fűződik. Ez az elfogadott érdekeltség azonban valósága esetén sem alap a feltételként szabott jogi érdek megállapítására, mert az említett érdekeltség egy olyan jogviszonyhoz kötődik, amelyből származó jogok és kötelezettségek e per eredményétől függetlenül is teljesítendők és teljesíthetők is.
A beavatkozásnak az a célja, hogy a beavatkozó a perben perbeli jogai, lehetőségei, cselekményei folytán támogathassa a fél eljárását elfogadható jogi érdeke alapján, amely egyértelműen nem feltétlenül vagyoni eredetű vagy jellegű.
Az adott esetben a másodfokú eljárásban merültek fel olyan adatok, amelyek igazolták, hogy a beavatkozásnak eredetileg sem álltak fenn a feltételei, ezért a Legfelsőbb Bíróság a beavatkozót a Pp. 239. §-a alapján alkalmazott Pp. 56. §-ának (2) bekezdése alapján a perből kizárta.
A beavatkozó perből való kizárása is alakszerű határozattal történik, de ennek meghozatala előtt a felek és a beavatkozó meghallgatása kötelező. A beavatkozó a beavatkozást elutasító, valamint a perből kizáró határozat ellen csak akkor fellebbezhet, ha a perben hozott ítélet jogereje jogszabály alapján a beavatkozónak az ellenféllel szemben fennálló jogviszonyára is kiterjed. A fellebbezés elintézéséig a beavatkozó a perben részt vehet. Mivel a beavatkozó maga dönti el, hogy a perben részt vesz-e, saját elhatározásától függően vissza is léphet. Ezt a per folyamán bármikor bejelentheti. Ilyenkor alakszerű határozatot nem kell hozni.

[a Pp. 57. §-ához]

A 2013. évi LXIX. törvénnyel megállapított szövegű Pp. 57. § (1) bekezdést a 2013. június 1. napján történt hatálybalépést követően bejelentett beavatkozásokra kell alkalmazni.
A beavatkozónak a peres eljárásban gyakorolható jogait a Pp. 57. §-ának (1) bekezdése szabályozza. E jogok az általa támogatott fél jogaihoz képest annyiban korlátozottak, hogy rendelkező cselekményeket - egyezséget, elismerést, jogról való lemondást - nem végezhet. Az anyagi jogi rendelkező cselekményeken túl nem végezhet olyan eljárásjogi rendelkező cselekményeket sem, mint pl. a kereset megváltoztatása vagy viszontkereset emelése, illetőleg beszámítási kifogás előterjesztése. A beavatkozó korlátozott jogaiból következik, hogy a beavatkozó képviseletét ellátó ügyvéd képviseleti joga is csak a beavatkozó korlátozott jogainak képviseletére terjed ki (LB M. törv. I. 10 095/1988., BH 1989/1/42).
A beavatkozó nem kérheti a perben általa támogatott felet marasztaló ítélet végrehajtását (LB Gf. IV. 31 347/1981., BH 1983/12/508).
A beavatkozó nem a szorosabb értelemben vett fél - akkor sem tekinthető annak, ha az ítélet jogereje reá is kiterjed - ezért az általa támogatott féltől függetlenül is végezhet perbeli cselekményeket. Mivel azonban az általa támogatott féllel a jogvita mikénti eldöntése szempontjából az érdekei azonosak, ezért ha az ítélet jogereje a beavatkozóra nem terjed ki, minden olyan cselekményt - az előbb ismertetett korlátokkal - megtehet, amelyre a fél is jogosult, de ezek csak akkor hatályosak, ha a fél azt elmulasztja (pl. a fellebbezést időben nem terjeszti elő). A beavatkozó esetleges ellentétes cselekménye hatálytalan. Így, pl. hatálytalan a beavatkozó fellebbezése, ha azzal az általa támogatott fél nem ért egyet (LB Gf. IV. 30 666/1981., BH 1983/1/40), vagy ha a fél a fellebbezés jogáról lemondott, a beavatkozó fellebbezése is hatálytalan. Ha az ítélet a beavatkozó által támogatott fél elismerésén alapul, és az ítélet ellen a fél nem fellebbezett, a beavatkozó sem élhet fellebbezéssel (LB Gf. 32 464/1973., BH 1974/8/348). A beavatkozó az ellen a végzés ellen sem fellebbezhet, amellyel a bíróság a pert a felperesnek a keresettől való elállása folytán a Pp. 157. §-ának c) pontja alapján megszüntette (LB Gf. VI. 31 374/1979.). A beavatkozó fellebbezését az általa támogatott féllel ellentétes perbeli cselekménynek, és ezért hatálytalannak kell tekinteni, ha a fél a mellette beavatkozó fellebbezésével kapcsolatban azt adja elő, hogy a fellebbezéshez "nem csatlakozik", vagy egyenesen az elsőfokú ítélet helybenhagyását kéri (Gf. VI. 30 732/1978., BH 1978/8/347). A beavatkozó fellebbezése tárgytalanná válik akkor is, ha a felek a fellebbezési eljárásban egyezséget kötnek. Ha a beavatkozó fellebbezése már eredetileg hatálytalan, vagy a fél perbeli cselekménye folytán utóbb válik hatálytalanná, a fellebbezést el kell utasítani [Pp. 237. §, 240. § (1) bek., 250. §].
Ha a bíróság a pert a felperes keresetétől való elállása folytán megszünteti, az, aki a perbe a felperes pernyertessége érdekében avatkozott be, költségeinek megtérítésére nem tarthat igényt. (LB Gf. VI. 34 012/1993., BH 1994/11/617.)
A beavatkozó perköltségei kapcsán hozta meg a Legfelsőbb Bíróság azt a határozatát, amely perben a felperes az I-II. r. alperesekkel kötött adásvételi szerződés érvénytelenségének a megállapítását kérte, majd a keresetét kiterjesztette a III-IV. r. alperesekre is, tűrésre való kötelezés iránt. A perben egy kft. bejelentette, hogy az alapítói határozat, valamint a földhivatal által az ingatlan-nyilvántartásban feltüntetett széljegy alapján II. r. felperesként a perbe önként be kíván lépni és kérte a perbelépésének a Pp. 61-62. §-ai alapján való engedélyezését, másodlagosan pedig azt kérte, hogy a felperes pernyertességének előmozdítása érdekében a perbe beavatkozhasson.
Az elsőfokú bíróság a II. r. felperesként történő önkéntes perbelépésének engedélyezése iránti kérelmét elutasította, de a másodlagos kérelmének helyt adott és engedélyezte a kft.-nek a felperes pernyertessége érdekében a perbe való beavatkozását. A II. r. alperes perköltségei felől a döntéshozatalt mellőzte.
A végzés ellen - az elsőfokú perköltségei megítélése érdekében - a II. r. alperes fellebbezett és lényegében annak az ügyvédi munkában kifejezésre jutó többletköltségnek a megfizetését kérte, amely azzal merült fel, hogy a kitűzött tárgyalásra a jogi képviselőjének a perbelépési kérelem kapcsán külön is fel kellett készülnie és a kérelemre érdemben nyilatkoznia kellett.
A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság végzését helybenhagyta, és kifejtette, hogy a II. r. alperesnek nem merült fel olyan kimutatható költsége, amely kifejezetten a sikertelen perbelépési cselekménnyel kapcsolatos, tehát elhatárolható lenne a sikeres beavatkozási kérelemtől. A kft. az elsőfokú eljárásnak ebben a szakaszában a Pp. 77. §-a szerint perköltségben nem marasztalható, s mert a kft. beavatkozóként vesz részt a perben, a felperes pernyertessége esetén a Pp. 83. §-ának (1) bekezdése szerint marasztalható abban a többletköltségben, amelyet a II. r. alperesnek a beavatkozással okozott (LB Gf. I. 31.370/2002., BH 2003/8/340.).
Az a beavatkozó pedig, akit a bíróság jogerős végzésével kizárt a perből, a Pp. 83. §-a alapján perköltség megtérítésére sem tarthat igényt.
A beavatkozónak az általa támogatott féltől való függése nem érvényesül, ha a perben hozott ítélet jogereje a beavatkozónak az ellenféllel szemben fennálló jogviszonyára is kiterjed. Ilyenkor a beavatkozó cselekményei akkor is hatályosak, ha az általa támogatott fél cselekményeivel ellentétben állanak. Ilyen esetben pl. a beavatkozó akkor is fellebbezhet, ha a fél e jogáról lemondott. Az ellentétes cselekményeknek az ügy eldöntésére való befolyása a bíróság mérlegelési jogkörébe tartozik.
A Pp. 57. §-a (1) bekezdésének második mondatában említett esetben a beavatkozó voltaképpen az ügyfél helyzetében van, s ezért nem lehet a támogatott fél belátásától függővé tenni, hogy indokolt esetben mentesülhet-e a reá is kiterjedő hatályú ítélet következményei alól. A beavatkozás egyéb eseteiben [Pp. 57. §-ának (1) bekezdése első mondata] ez a veszély ugyan nem fenyeget, de a jogviszonyoknak az igazsággal egyező rendezése érdekében biztosítani kell a beavatkozó által támogatott fél megfelelő tájékoztatását is, hogy ő ennek alapján nyilatkozhasson; egyetért-e a perújítási kérelemmel, vagy legalábbis nem tiltakozik-e az ellen. Ebből az indokból hozta meg a Legfelsőbb Bíróság a PK 145. számú állásfoglalását, amelyben kimondta, hogy a Pp. 57. §-a (1) bekezdésében foglalt szabályozásnak a beavatkozó által benyújtott perújítási kérelemmel kapcsolatban megfelelően érvényesülnie kell. Ehhez képest:
a) ha a perben hozott ítélet jogereje a beavatkozónak az ellenféllel szemben fennálló jogviszonyára is kiterjed [Pp. 57. § (1) bek. második mondat], akkor a beavatkozó az általa támogatott fél tiltakozása ellenére is élhet perújítással;
b) de egyéb esetekben [Pp. 57. § (1) bek. első mondata] sem lehet a beavatkozó által benyújtott perújítási kérelmet jogosultság hiánya okából idézés kibocsátása nélkül elutasítani, hanem tárgyalást kell kitűzni, azon a perújítás kérdésében a támogatott felet is meg kell hallgatni, s ha ő a perújítás ellen nem tiltakozik, akkor a beavatkozó perújítási kérelmét, mint arra jogosult által előterjesztettet, el kell bírálni. Ha pedig tiltakozik a perújítás ellen, akkor azt, mint az arra nem jogosult által előterjesztett kérelmet, el kell utasítani.
A beavatkozóval mindazokat a határozatokat közölni kell, amelyeket a féllel. A közlés módja is ugyanaz, mint a fél esetében. Ha a határozat ellen fellebbezésnek van helye, a beavatkozó fellebbezési joga - a féltől függetlenül - akkor nyílik meg, amikor a határozatot a részére kézbesítették. A határozatokon kívül a féllel közlendő iratokat is közölni kell a beavatkozóval.
"Az eljárási szabályok megsértése miatt az ítéletet hatályon kívül kell helyezni, ha az elsőfokú bíróság a per iratait a beavatkozóval nem közli." (LB Gf. IV. 30 948/1985., BH 1986/7/291)
Ha a beavatkozást elutasító végzésében a bíróság nem tájékoztatja a beavatkozót a fellebbezés lehetőségéről, a beavatkozó részéről a Pp. 234. §-ának (1) bekezdésében meghatározott fellebbezési határidő - figyelemmel a Pp. 222. §-ának (1) bekezdésére és 220. §-ának (3) bekezdésére - nem tekinthető elmulasztottnak (LB Pf. 25.301/2003.).
Annak jogkövetkezményét, hogy az elhunyt fia a per alakításában nem kívánt részt venni, lévén a beavatkozás jogi lehetőség és nem kötelezettség, a választásra jogosult a beavatkozási jogával nem élő személy maga viseli. Ezért nem jogszabálysértő a bíróság eljárása, ha a bizonyítás foganatosításának helyszínéről és idejéről nem értesíti az elhunytnak azt az egyenesági rokonát, aki - nyilatkozata szerint - nem kívánt a perbe beavatkozni (BH 2012.223.).
A perbe beavatkozni szándékozó személy attól az időponttól válik a peres eljárás résztvevőjévé, amikor a bíróság a beavatkozását megengedi. Ettől az időponttól illetik meg a Pp. 57. §-ának (1) bekezdése szerinti jogosultságok. Ebből következően a beavatkozóval a Pp. 57. §-ának (2) bekezdése alapján csak a beavatkozás megengedését követően hozott határozatokat kell közölni; a Pp. 233. §-ának (1) bekezdése szerinti fellebbezési joga csak az így közölt határozatok ellen nyílik meg (LB Kpkf. II. 39.301/2006., KGD 2008/153.).

[a Pp. 58-59. §-ához]

A felek között folyamatban levő perbe harmadik személy nemcsak saját elhatározásából, hanem perbehívás alapján is beléphet. A beavatkozása annyiban önkéntes itt is, hogy a perbehívott maga dönti el: elfogadja-e a perbehívást, vagy sem - tehát a perbehívás elfogadása nem kötelező - de a kezdeményezés ebben az esetben valamelyik féltől ered. Perbe az hívható, aki ellen a fél követelést kíván érvényesíteni, vagy akinek követelésétől tart. A bíróság a perbehívási kérelmet érdemben nem vizsgálhatja, a kérelemnek a perbehívottal való közlését nem tagadhatja meg (LB G. törv. III. 31 539/1980., BH 1982/9/392).
A bíróságnak a perbehívottat a perbehívásról értesítenie kell, és fel kell hívnia, hogy a megjelölt határidő alatt nyilatkozzék a perbehívás elfogadásáról. Ha a perbehívás az elsőfokú ítélet meghozatalát megelőző tárgyalás berekesztéséig megtörtént, annak közlését a bíróság nem tagadhatja meg azzal, hogy a per elhúzódását eredményezi (LB G. törv. III. 31 539/1980., BH 1982/9/392). Lényeges eljárási szabályt sért az elsőfokú bíróság, ha a perbehívási kérelmet nem közli a perbehívottal, de törvénysértő a másodfokú ítélet is, ha anélkül, hogy az elsőfokú bíróság eljárási szabálysértését észlelné, helyben hagyja az elsőfokú ítéletet (LB G. törv. III. 31 539/1980., BH 1982/9/392). Nem mentesíti az elsőfokú bíróságot a perbehívás közlésének kötelezettsége alól az a tény sem, hogy a perbehívó fél a perbehívási kérelemhez szükséges iratokat felhívás ellenére sem csatolja (LB Gf. V 30 532/1982., BH 1984/10/417).
A perbehívás írásbeli előterjesztése esetén az azt tartalmazó beadványnak meg kell felelnie a Pp. 93. §-ában foglalt alaki követelményeknek. Tartalmi szempontból pedig csak azt írja elő a törvény, hogy a perbehívás okát kell megjelölni, és röviden elő kell adni a per állását. Nem kötelező tehát a perbehívónak csatolnia mindazokat az iratokat, amelyek addig a perben keletkeztek (pl. keresetlevél, ellenkérelem, jegyzőkönyvek stb.).
A Pp. 59. §-a értelmében a perbehívás előterjesztése szóban is történhet, a tárgyaláson. A kialakult helyes bírói gyakorlat az, hogy ilyenkor jegyzőkönyvbe kell foglalni a perbehívást, és a jegyzőkönyv egy példányát kell a perbehívottnak kézbesíteni. "Nincs törvényes alapja az olyan eljárásnak, hogy a bíróság a perbehívást előterjesztő felet felhívja a perbehívási kérelmének írásban történő előterjesztésére." (LB Pf. III. 20 002/1990/2) Ha az ellenfél a tárgyaláson jelen van, a perbehívás szóbeli előterjesztése esetén annak közlése is szóban történik, ellenkező esetben a jegyzőkönyv másolatának megküldésével.
A perbehívás közléséről a Pp. 59. §-ával összefüggő ítélkezési gyakorlat értelmében általában a bíróságnak kell gondoskodnia. Ha azonban a perbehívást a fél maga közli a perbehívottal, és bejelenti a bíróságnak, hogy a perbehívott a perbehívást nem fogadja el, ezért csak a meghallgatását kéri, a bíróság nem köteles a perbehívást a perbehívottal külön is közölni (LB Gf. V. 31 810/1989., BH 1990/10/390).
A kialakult ítélkezési gyakorlat szerint a bíróság a perbehívás közlése esetén egyidejűleg tájékoztatja a perbehívottat a Pp. 60. §-ában foglalt, a perbehívás elfogadásának következményeiről, s mert ezt a bejelentést a perbehívott a tárgyaláson szóval is megteheti, egyidejűleg értesíti a tárgyalás határnapjáról is. Ha a tárgyalás határnapját a bíróság nem tűzte ki, megfelelő határidőt ad a perbehívottnak a nyilatkozata megtételére. Ha a perbehívott szabályszerű értesítés ellenére a megadott idő alatt nem nyilatkozott, őt úgy kell tekinteni, mint aki a perbehívást nem fogadta el.
Ha a perbehívott a perbe nem kíván beavatkozni, a bíróságnak lehetősége van arra, hogy a perbehívottól bizonyítékokat szerezzen be, illetőleg őt a tárgyaláson meghallgassa (LB Gf. IV. 31.648/2/1990., BH 1991/483).

[a Pp. 60. §-ához]

Ha a perbehívott bejelenti a bíróságnál a perbehívás elfogadását, és a perbehívóhoz beavatkozóként csatlakozik, az elsőfokú bíróságnak a Pp. 56. §-ának (1) bekezdése szerinti eljárást kell lefolytatnia Meg kell vizsgálnia, hogy fennállanak-e a beavatkozás előfeltételei; ettől függően kell határoznia a beavatkozás megengedéséről (LB Gf. I. 30 918/1987., BH 1988/5/154).
Önmagában a perbehívási kérelem kézbesítése még nem jelenti egyben a beavatkozás megengedését is.
"A perbehívott csatlakozásának bejelentésétől, mint beavatkozó vesz részt ugyan a perben, de a beavatkozás megengedéséről dönteni kell, és azt nem pótolja, ha a bíróság e döntés nélkül is idézi a tárgyalásra a perbehívottat.
A beavatkozás megengedéséről történő döntésig az ügy érdemében határozat nem hozható. Lényeges eljárási szabálysértésnek minősül, ha az elsőfokú bíróság úgy hoz érdemi döntést, hogy megelőzőleg nem határozott a perbehívott csatlakozásának megengedéséről" (LB Pf. III. 20 038/1991/3).
Ha a perbehívott a perbehívást elfogadja, ez még nem jelenti a perbehívottnak a perbehívóval szembeni kötelezettsége elismerését. A közöttük levő jogviszony eldöntése nem erre a perre tartozik. Ha a perbehívott a perbehívást nem fogadja el, ez önmagában nem jelenti azt, hogy a perbehívó és a közötte folyó későbbi perben a védekezés alól megfosztaná magát.

Változások a felek személyében

[a Pp. 61. §-ához]

A perbeli jogutódlás azt jelenti, hogy a felek személyében változás történik. E körben a "felek" kifejezés alatt csak a szorosabb értelemben vett felek, tehát a felperes, illetőleg az alperes értendők. A tévesen megjelölt fél személyének helyesbítése nem minősül jogutódlásnak (LB Pfv. 20.489/1996., BH 1999/216).
A perbeli jogutódlás általában a per alapjául szolgáló anyagi jogviszonyban való változás (pl. a fél halála, jogi személy megszűnése, egyesülése, egyéb ok) miatt következik be, de előfordulhat anélkül is (pl. a felperes nem az ellen indította meg a pert, akivel szemben az igény érvényesíthető). A Pp. 61. §-ának (1) bekezdése azonban csak akkor ad lehetőséget a jogutód önkéntes perbelépésére és a (3) bekezdés szerint a jogelőd perből való elbocsátására, ha a per alapjául szolgáló jogviszonyban a polgári jog szabályai szerint a per folyamán lép be valamelyik fél helyébe jogutód. Ha a felperes a perben érvényesített követelést már a keresetlevél benyújtását megelőzően harmadik személy javára engedményezte, az anyagi jog szabályai szerint a jogosult személyében az engedményezéssel bekövetkezett az alanyváltozás, így a keresettel érvényesített jog már nem illette meg a felperest az alperessel szemben. Az engedményes nem kérhette a felperes oldalán történő perbelépés, a felperes pedig a perből való elbocsátás engedélyezését. A keresete pedig - a kereshetőségi jog hiánya okából - elutasítandó volt (LB Pf. III. 25.189/2002/2., LB Pf. III. 25.672/2002/3.). A fél halála esetén perbe léphet az örökös, illetőleg - ha a felperes halt meg - jogutódját az alperes is perbe vonhatja. Más esetben a felperesi jogutód perbevonására nincs eljárásjogi lehetőség. Önkéntes perbelépés minden jogutódlás esetében lehetséges, a perbevonás viszont a perbeli ellenfél cselekménye, amelyre a felperesi oldalon csak a felperes halála esetén kerülhet sor.
A már megindult perben csak a Pp. 61-64. §-aiban foglaltak alapján lehetséges változás a felek személyében. A bíróság nem hozhat olyan végzést, amelyben a felek perbeli pozícióját úgy változtatja meg, hogy a keresetet indító felperest "átminősíti" alperessé, míg a perben addig nem szereplő szervezetet felperesként jelöli meg (Pécsi Ítélőtábla Gf. II. 30.215/2003/5. BDT 2004/918.).
"A perbe önként belépni nem kívánó felperesi jogutód perbevonását a felperes pertársa nem kérheti" (Fővárosi Ítélőtábla 2. Kpkf. 50.358/2003., BH 2004/301.)
Ha a közös tulajdon megszüntetése iránti perben hozott elsőfokú ítélet a felperest jogosítja fel az alperes tulajdoni hányadának magához váltására, az alperes pedig időközben kívülálló harmadik személyre, a haszonélvezeti jogának fenntartása mellett átruházza a tulajdonjogát - amelyet az ingatlan-nyilvántartásba is bejegyeztek - az adásvétel tényét a másodfokú eljárásban be kell jelenteni. Ha ez elmarad, a másodfokú bíróság a szerződés létrejöttének ismerete hiányában az új tulajdonostárs jogutóda minőségét nem állapíthatja meg (Pp. 61. §), az új tulajdonos pedig, mint rendelkezésre jogosult jogutód a keresetre érdemi nyilatkozatot nem tehet. A jogutódlás megállapításának elmaradása a felülvizsgálati eljárásban nem pótolható, a jogkövetkezményei nem orvosolhatók, ezért ez a jogi helyzet a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését indokolja. A megismételt másodfokú eljárásban az alperesek személyének változása mellett kell lefolytatni a Pp. 61-62. §-ának megfelelő eljárást, és be kell szerezni a jogutódnak a per érdemére vonatkozó nyilatkozatát (LB Pfv. I. 20.084/2008.).
Ha a perben a jogutódlás kérdése felmerül, mindenképpen tisztázandó a jogutód perképessége (Pp. 48. §). A Legfelsőbb Bíróság a Pf. I. 21 262/1993. számú perben hozott végzésében fejtette ki a következőket:
"A felperes keresete az I. r. alperes tulajdonjogára, valamint a II. r. alperesnek az I. r. alperes tulajdonába került ingatlanon fennálló haszonélvezeti jogának alapítására vonatkozó szerződés érvénytelenségének megállapítására irányult. A szerződés érvénytelenségének megállapítása tekintetében a per csak akkor tárgyalható és érdemi határozat csak akkor hozható, ha a szerződésben érdekelt felek mindegyike résztvesz a perben, ugyanis a Pp. 51. § a) pontja alá eső fordulat szerinti egységes pertársaság esete áll fenn. Ebből következően a szerződő felek valamelyikének halála folytán biztosítani kell a jogutód perbelépését, illetőleg perbevonását. A haszonélvezeti jogot illetően valóban nincs jogutódlásnak helye, ilyen értelemben okafogyottá válna a II. r. alperessel szemben érvényesített igény, azon az alapon viszont, hogy a II. r. alperes még életében tette meg azt a szerződési nyilatkozatot, amelynek érvényessége, illetőleg érvénytelensége vitássá vált, szükség van a jogutód perbelépésére."
Az egyik perben a Legfelsőbb Bíróság kifejtette, hogy az elsőfokú bíróság eljárásjogi szabálysértéssel hozta meg az ítéletét, mert a felperest a Pp. 61. §-ának (1) bekezdése ellenére "perbe vonta", holott az önkéntes perbe lépéséről kellett volna döntenie, és az előző felperest a Pp. 61. §-ának (3) bekezdése szerint a perből elbocsátania. Ez nem történt meg, a jogelőd felperes perben állása mellett hozott ítéletet, holott javára az ítélet rendelkezést nem tartalmaz. Figyelmen kívül hagyta a Pp. 62. §-ának (1)-(4) bekezdéseiben foglalt rendelkezéseket is. (LB Gf. IV. 30 795/1996., BH 1998/2/94.)
Egy másik perben a felperes a vele szemben lefolytatott büntetőeljárással összefüggésben a személyhez fűződő jogának megsértésére is hivatkozással követelt kártérítést. Az eljárás során a követelését egy jogi személyre engedményezte, majd bejelentette, hogy jogutódja a perbe belép, ő pedig kéri a perből való elbocsátását. A bíróság a jogutód perbelépését nem engedélyezte, és a felperest a perből nem bocsátotta el. A határozat indokolásában kifejtette, hogy a régi Ptk. 328. §-ának (2) bekezdése szerint nem lehet engedményezni a jogosult személyéhez kötött követeléseket. A felperes tehát a személyéhez fűződő büntetőeljárással kapcsolatos igényét nem engedményezhette, a per alapjául szolgáló jogviszonyban a polgári jog szabályai szerint nem következett be jogutódlás, ezért az engedményes a perbe félként nem léphetett be. (LB Pf. V.20.517/1998. BH 2000/5/197.)
A hozzátartozó a meghalt személy életében elszenvedett, és általa már perben is érvényesített - de el nem bírált - jogsértések miatt jogutódként is felléphet a halott emlékének megóvása érdekében (LB Pfv. IV. 20.934/2004. BH 2005/247.).
A jogutód önkéntes perbelépésének, illetőleg az ellenfél által való perbevonásának szabályait a törvény részletesen ismerteti. A perbeli jogutódlás vizsgálatánál felhívjuk a figyelmet a következőkre:
A fél halála esetén elsősorban az örökös személyét kell vizsgálni. Ha többen jelentkeznek örökösként, és aggály merül fel abban a kérdésben, hogy valamelyikük örökös-e és ehhez képest jogutódnak minősül-e, be kell szerezni az örökhagyó hagyatéki eljárásával kapcsolatos iratokat, és meg kell nyilatkoztatni az örökösként jelentkezőket. Eljárási szabályt sért az elsőfokú bíróság, ha nem tisztázza a jogutódok személyét, és törvénysértő a jogerős ítélet, amelyet a bíróság a fél személyének tisztázása nélkül hozott (LB P. törv. III. 20 229/1987.). Ha a jogosult a keresetlevél benyújtását követően meghal, helyébe jogutódjai beléphetnek, és a jogelődöt a haláláig terjedő időkre megillető nem vagyoni kártérítés összegét követelhetik (LB Pfv. 24.330/1998., BH 1999/363.).
A Pp. 61-62. §-ában foglalt rendelkezések nem követelik meg az eljárás folytatásához a meghalt fél valamennyi jogutódjának perbelépését. Az osztatlan hagyatékhoz tartozó követelést az egyik örökös is peresítheti. "A felperes halála miatt félbeszakadt eljárás folytatását bármelyik örökös egyedül is jogosult kérni." (LB P. törv. II. 20 630/1983., BH 1984/7/275.)
Ha a jogutódlás jogi személyek szervezetében bekövetkezett változás folytán áll be, és vitás a perbeli jogutód, az egyesülésről, szétválásról stb. készült jegyzőkönyvek és határozatok vizsgálata alapján kell eldönteni, hogy ki minősül jogutódnak (LB Pf. III. 20 369/1989.). Ha a jogi személy a felülvizsgálati eljárás során megszűnik, a jogutód perbelépéséig, illetőleg perbevonásáig a felülvizsgálati eljárás félbeszakad (LB Gfv. X. 30 344/1995., BH 1995/12/727.).
Ha az örökhagyó a teljes vagyonáról végrendeletet készített, majd utóbb a vagyonát öröklési szerződéssel lekötötte, és e szerződés megszüntetése iránt később pert indít, de a per során meghal, a végrendeleti örököse a perbeli jogutódaként felléphet. A korábbi végrendelet ugyanis újból hatályba léphet, és ez a körülmény a Pp. 61. §-ának (2) bekezdése értelmében a jogutódlás valószínűsítéséhez elegendő (LB P. törv. II. 20 355/1988., BH 1989/1/13.).
A tartási, életjáradéki szerződésből eredő igény érvényesítése esetén az eltartott halálával a peresített anyagi jogi követelések nem veszítik jogalapjukat, e követelések tekintetében - a perben érvényesített keretben - jogutódlásnak van helye. A tartási szerződés jogosultja által a jogviszony megszüntetése iránti igény esetében ugyanis nem a tartási jogviszonyban való jogutódlásról van szó. A régi Ptk. 589. §-a értelmében az ember halálával a hagyatéka, mint egész száll át az örökösre, a hagyatékba pedig az aktívák mellett a tartozások és a követelések is beletartoznak. Az eltartottnak a szerződés megszüntetésére irányuló követelését tartalmazó perben a per folytatására jogosult jogutódja az, aki az eltartott után öröklésre jogosult, így a perben felléphet az, aki a törvényes öröklés rendje szerint az eltartott örököse (LB Pfv. II. 20.240/2007. BH 2008/242.).
A jogutód önkéntes perbelépésére, illetőleg a jogutód perbevonására a törvény külön rendelkezést tartalmaz arra az esetre, ha a jogutódlás a fél halála, jogutódlással történő megszűnése, illetőleg ha egyéb ok miatt következett be.
Ha a jogutódlás a fél halála, illetőleg jogutódlással történő megszűnése miatt történt, a felperes jogutódja is perbevonható, a perbelépéshez pedig - akár a felperes, akár az alperes jogutódjáról van szó - a felek hozzájárulása nem szükséges, csak a jogutódlást kell valószínűsíteni.
Ebben az esetben a jogelőd perből való elbocsátására értelemszerűen nincs lehetőség.
A perbelépést bejelentő jogutód peres félnek nem tekinthető, ezért a bíróság előtt megtett nyilatkozata időpontjában a kötelező jogi képviseletre vonatkozó eljárási szabályok rá nem irányadók. Perbeli jogutóddá, vagyis peres féllé a perbelépést bejelentő személy akkor válik, ha az azt megengedő végzés jogerős. A jogutód perbelépését írásban vagy a tárgyaláson szóban kell bejelenteni, de nincs olyan előírás, hogy a perbelépési nyilatkozatot jogi képviselő közreműködésével kell megtenni. Ilyen következtetés a kötelező jogi képviseletre vonatkozó jogszabályi rendelkezésekből sem vezethető le, abból ugyanis, hogy a Pp. 73/B. § (1) bekezdése a jogi képviselet hiányához a fél perbeli cselekménye és nyilatkozata hatálytalanságának jogkövetkezményét fűzi, az következik, hogy a Pp. 73/A. §-ában meghatározott perekben a jogi képviselet a fél számára kötelező. A perbelépést a bíróságnak bejelentő jogutód a nyilatkozat megtétele időpontjában félnek még nem minősül (BDT 2013.68.).
Ha a felszámolási eljárás megindulását követően az adóst - átalakulás miatt - törlik a cégjegyzékből, a felszámolási eljárást csak akkor lehet és kell megszüntetni, ha a hitelező az erre irányuló bírói felhívás ellenére nem vonja be az eljárásba az adós jogutódját. Jogutódlás megállapítása esetén a jogutód társasággal szemben az eljárást folytatni kell (Pécsi Ítélőtábla Fpkf. IV. 30.117/2005/2. BDT 2005/1214.).
Olyan esetben pedig, amikor az anyagi jogi szabályok a jogutódlást kizárják, a bíróságnak a félbeszakadás megállapítása helyett a per megszüntetéséről kell határoznia (Debreceni Ítélőtábla Gf. 30.099/2007. BDT 2008/1790.). A jogutódlás kérdésében az a bíróság határoz, amely előtt az adós ellen folyó per során az annak alapjául szolgáló jogviszonyban a jogutódlás bekövetkezett (LB Pfv. X. 21.861/2003., EBH 2005/1227.).
A Pp. 61. §-a (1) és (2) bekezdései második mondatának jelenlegi hatályos szövegét az 1995. évi LX. törvény állapította meg. A módosított rendelkezéseket az 1995. augusztus 29-én folyamatban levő ügyekben is alkalmazni kell.

[a Pp. 62. §-ához]

Ha a jogutód perbelépésének bejelentése vagy perbevonása írásban történik, a beadványt a Pp. 93. §-ában foglaltak szerint kell benyújtani a bírósághoz. Ilyen esetben a bíróság a beadványt megküldi a feleknek, illetőleg a perbevont jogutódnak. Ha a bejelentés a tárgyaláson szóban történik, azt a bíróság jegyzőkönyvbe foglalja, és annak egy példányát küldi meg a jogutódnak, illetőleg annak a félnek, aki a tárgyaláson nem volt jelen. (Itt a "fél" kifejezés alatta per egyéb alanyai is értendők, tehát a perbelépést, illetőleg perbevonást a per egyéb résztvevőivel is közölni kell.) A perbe önként belépni nem kívánó felperesi jogutód perbevonását a felperes pertársa nem kérheti (Fővárosi Ítélőtábla 2. Kpkf. 50.358/2003/2., BH 2004/301.).
A perbelépés, a perbevonás illetőleg a jogelődnek a perből való elbocsátása tárgyában a bíróságnak alakszerű határozatot kell hoznia, és ez ellen a Pp. 65. §-a értelmében külön fellebbezésnek van helye. Az egyik ügyben az elsőfokú bíróság a perbelépésről határozatot nem hozott, de nem is nyilatkoztatta meg a jogelődöket, hogy kérik-e a perből való elbocsátásukat. Elbocsátás hiányában pedig a jogutódok a jogelődök pertársaként vehettek volna részt a perben [Pp. 62. § (4) bek.]. Az elsőfokú bíróság azonban csak a jogutódokkal tárgyalt, és velük szemben hozott ítéletet. Ezt a Legfelsőbb Bíróság lényeges eljárási szabálysértésnek minősítette (LB Pf. III. 20 964/1992.).
Ha a közigazgatási szerv megszűnt, a közigazgatási perbe azt a közigazgatási szervet kell bevonni, akinek a hatáskörébe a közigazgatási határozat meghozatala tartozik; a perbevonást közölni kell a perbevont jogutóddal (LB K. törv. II. 25193/1992., BH 1993/4/264).
Ha a bíróság a jogelőd elbocsátása tárgyában határozatot - végzést - hozott, a jogutód elődjének helyzetét foglalja el a perben.
Az egyik ügyben az elsőfokú bíróság a felperes oldalán - engedményezésre tekintettel - a Pp. 61. §-ának (1) bekezdése alapján megállapította a jogutódlást, és a korábbi felperest a Pp. 61. §-ának (3) bekezdése alapján a perből elbocsátotta. A jogutódlást megállapító és a korábbi felperest a perből elbocsátó elsőfokú végzés fellebbezés hiányában jogerőre emelkedett. A másodfokú bíróság az ítélet elleni fellebbezés elbírálása során megállapította, hogy az engedményezés nem vonatkozott a perbeli követelésre, ezért a jogutódként fellépő felperesnek nincs perbeli legitimációja. A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati eljárásban hozott határozatával megállapította, hogy a másodfokú bíróság utóbb nem vizsgálhatta volna felül a jogutódlás tárgyában hozott és első fokon jogerőre emelkedett végzéseket, még akkor sem, ha az anyagi jog szabályai alapján a jogutódlást nem látta bizonyítottnak. Ez ugyanis a perbeli jogutódlásra is kihatna (LB Pfv. IX. 22.430/2005. BH 2006/412.).

[a Pp. 63. §-ához]

A fél személyében bekövetkező változás sajátos esete, amikor a feleken kívül álló személy tart igényt a per tárgyára, és az alperes perbehívása folytán a perbe belép. Ez annyiban tér el a perbehívás általános, korábban részletezett szabályaitól, hogy itt csak az alperes, és nem maga mellé, hanem maga helyett, tehát alpereskénti perbelépésre hívja fel az igénylőt. Az alperes elbocsátásának feltétele az igénylő perbelépése és a per tárgyának az alperes által - visszavétel jogáról való lemondás melletti - bírósági letétbe helyezése. Ilyen esetben a bíróságnak alakszerű határozatot - végzést - kell hoznia, amely ellen a Pp. 65. §-a értelmében fellebbezésnek van helye. A per érdemében hozott ítéletben pedig - a per eredményéhez képest - a letét tárgyáról kell rendelkezni.
Ha az igénylő nem lép perbe, beavatkozóként - ha annak feltételei fennállanak - részt vehet, ha viszont perbe lép, de az alperes perből való elbocsátásának a feltételei hiányoznak, az alperes oldalán pertársaság keletkezik.

[a Pp. 64. §-ához]

Az alperes személyében bekövetkező változás további sajátos esetét tárgyalja a Pp. 64. §-ának (1) bekezdése. Elképzelhető például ilyen jellegű megoldás a tulajdonos nevében jogot gyakorló bérlő ellen indított perben. A kérdés gyakorlati jelentősége csekély. Az itt szabályozott perbehívás is - a Pp. 63. §-ában említett perbehíváshoz hasonlóan eltér a perbehívás általános szabályaitól (Pp. 58-60. §).
A Pp. 64. §-ának (2) bekezdése az alperes személyében bekövetkező változásnak azt az esetét szabályozza, amikor a felperes rosszul jelölte meg az alperes személyét. Ebben az esetben a törvény lehetőséget ad a felperes számára az eljárási hiba korrigálására és a tévesen perelt alperes személyének "kicserélésére". E körben néhány jogértelmezési kérdést tartalmazó határozatot ismertetünk.
- A Pp. 64. §-ának (2) bekezdése körében nem vizsgálható, hogy a felperes által megjelölt új alperes valóban jogviszonyban áll-e a felperessel, és ha igen, milyen jogviszonyban. Ezek a kérdések a per érdemi eldöntésére tartoznak (LB Gf. IV. 32 160/1992., BH 1993/6/379).
- nem történik változás a felek személyében, ha a fizetési meghagyás kibocsátására irányuló kérelmet a jogi személy szervezeti egységével szemben nyújtják be, az ellentmondást és a perré alakult eljárásban a védekezést azonban a jogi személy terjeszti elő, és a per során a felperes a követelését a jogi személlyel szemben tartja fenn. A felperes ilyen mulasztása a részleges pernyertesség szabályainak alkalmazására nem ad alapot, hanem a felperes csak a téves megnevezéssel okozott többletköltség megtérítésére kötelezhető (LB Gf. IV. 31 560/1992., BH 1993/10/638).
- a keresetlevél áttételének elrendelésére nem ad alapot, ha az alperes azzal védekezik, hogy a követeléssel nem ő, hanem jogutódlás folytán egy másik gazdálkodó szervezet tartozik. Ez a védekezése a per érdemére kiható kérdés, s mert a felperes a Pp. 64. §-ának (2) bekezdésében írt jogával nem élt, a perre az alperes székhelye szerinti bíróság illetékes. A felperes tehát a keresetlevelet az illetékes bírósághoz nyújtotta be (LB Gf. I. 31 925/1990., BH 1991/6/244).
A felülvizsgálati határozat azt fejtette ki, hogy ha a tulajdonjogra alapított jognyilatkozat pótlása iránti per megindítását követően a jognyilatkozat megtételére jogosult tulajdonos (az alperes) személyében változás következik be, ez a változás a perben a jogutód perbelépésével vagy perbevonásával a 61-62. §-ok szerint valósul meg. Az ilyen perben az alperes személyében bekövetkezett változás nem érinti a kereset tartalmát, miután a felperes változatlanul ugyanahhoz a tulajdoni hányadhoz kötődő jognyilatkozat pótlását igényli. A jogutód alperes - a jogutódlás megállapítását követően - a tartalmában változatlan keresetre fenntarthatja jogelődjének korábbi nyilatkozatát, de attól el is térhet. Ezért a közös tulajdonú ingatlanon végzett munkák fennmaradásának engedélyezéséhez szükséges jognyilatkozat pótlása iránt indított perben az alperes személyében bekövetkezett változás nem teszi szükségessé új per indítását (BH 2011/100.).
- az alperesként perbevont biztosító társaság szervezeti egysége - kirendeltsége - nem rendelkezik önálló jogi személyiséggel, így perbeli jogképességgel sem. Az elsőfokú bíróságnak észlelnie kellett volna a perbevont alperes perbeli jogképességének hiányát. Helyes eljárása az lett volna, ha tájékoztatja a felperest arról, hogy a pert nem az ellen indította meg, akivel szemben az igény érvényesíthető, és a felperes nyilatkozatától függően a Pp. 64. §-ának (2) bekezdése alapján a felperes által megjelölt személyt alperesként a kereset közlésével megidézi (LB P. törv. III. 20 694/1992., BH 1993/3/174).
A felperes a keresetét a megyei kárrendezési hivatal ellen indította, ezért a bíróságnak fel kell hívnia, hogy a jogi személyiséggel rendelkező Országos Kárrendezési és Kárpótlási Hivatal ellen nyújtsa be a keresetét. Ha a felperes ezt a kérelmet előterjeszti, a Pp. 64. §-ának (2) bekezdése alapján a kereset közlésével meg kell idézni és vele szemben kell az eljárást lefolytatni. (LB Kf. I. 27 602/1995., BH 1998/3/152.)
A tévesen megválasztott alperes helyett új alperes megjelölése a felperes rendelkező cselekménye, ezért a megismételt eljárásban az elsőfokú bíróságnak először figyelmeztetnie kell a felperest, hogy a pert nem az ellen indította meg, akivel szemben az igénye érvényesíthető, és lehetőséget kell adnia a helyes alperes megjelölésére. Ezt követően - a felperes kérelmére - az általa megjelölt új alperest kell a kereset közlésével megidéznie és a korábbi alperest a perből elbocsátania a Pp. 64. §-ának (2) bekezdésében foglaltak betartásával (BDT 2012.2694.).
A perben az alperes megnevezése a felperes kizárólagos joga. Ha a bíróság a felperes bejelentése alapján a korábbi alperest a perből elbocsátja, az e tárgyban hozott végzését az új alperes fellebbezéssel nem támadhatja (LB Gf. II. 31 475/1987., BH 1988/7/243).
A felperes téves perlésének a jogkövetkezménye a perköltségviselés körében főszabályként az, hogy a perből elbocsátott alperes költségeit a felperesnek meg kell fizetni.
Közigazgatási perekben gyakori probléma volt, hogy a fél a pert nem a felülvizsgálni kért határozatot hozó másodfokú, hanem az elsőfokú közigazgatási szerv ellen indította [Pp. 327. § (2) bek.]. Ebben a kérdésben adott iránymutatást a Legfelsőbb Bíróság KK 33. számú állásfoglalása (BH 1997. évi 1. szám)
Eszerint, ha a fél a pert tévesen az elsőfokú közigazgatási szerv ellen indította, a per során a másodfokú közigazgatási szervet perbe vonhatja, a bíróság az elsőfokú közigazgatási szervet ilyen esetben a perből elbocsátja [Pp. 64. § (2) bek.]. Ha a felperes felhívásra nem vonja perbe a felülvizsgálni kért határozatot hozó szervet, a keresetlevelet a Pp. 130. §-a (1) bekezdésének g) pontja alapján idézés kibocsátása nélkül el kell utasítani, illetőleg a pert a Pp. 157. §-ának a) pontja alapján meg kell szüntetni. Ha a közigazgatási perben vitatott határozatot nem a közigazgatási per alperese hozta meg, az elsőfokú bíróság a Pp. 130. §-a (1) bekezdésének g) pontjára figyelmeztetéssel köteles felhívni a felperest a megfelelő közigazgatási szerv perbevonására. E felhívás elmulasztása az elsőfokú eljárás olyan lényeges szabályának a megsértését jelenti, amely az ítélet hatályon kívül helyezését vonja maga után (LB Kf. 27. 258/1998., BH 2001/4/203.) Ha pedig az elsőfokú bíróság - tévesen - nem vizsgálta meg hivatalból, hogy a felperes a keresetét a megfelelő közigazgatási szerv, illetve ennek jogutódja ellen nyújtotta-e be és ezért a jogkövetkezményekre történő figyelmeztetést is tartalmazó felhívás helyett, jogerős ítéletében tévesen, maga állapította meg az alperes személyét, ez az elsőfokú eljárási szabályok olyan lényeges megsértését jelenti, amely miatt az elsőfokú eljárás megismétlése szükséges (LB Kfv. I. 35.192/2007., KGD 2009/86.).
Az 1995. évi LX. törvény a Pp. 64. §-át (3) bekezdéssel egészítette ki. A Pp. 49. §-a (4) bekezdésének hatályon kívül helyezésével a Pp. 64. §-ának (3) bekezdésébe helyezte át azt a szabályt, hogy a perben félként vesz részt az, akinek igénye érvényesítése céljából az ügyész, illetőleg a külön jogszabállyal erre feljogosított szervezet pert indított. Új rendelkezésként mondta ki a külön jogszabály alapján perindításra jogosultnak (ügyész, gyámhatóság) a más által indított perbe pertársként való perbelépése lehetőségét és az említett esetkörökön kívül is általános érvénnyel tette lehetővé a felperes oldalán történő perbelépést, ha a belépni szándékozó a perindítóval a Pp. 51. §-ának a) pontja szerinti egységes, illetőleg b) pontja szerinti egyszerű pertársaságot hoz létre.
A 2005. évi CXXX. törvény pedig módosította a Pp. 64. §-ának (3) bekezdését, és a helyébe lépett rendelkezés már nem csupán az ügyészre, illetve a külön jogszabállyal erre feljogosított szervezetre, hanem más személyre, mint felperesre is utal, mert - mint azt a törvény indokolása kiemeli - jogszabály [pl. régi Ptk. 85. § (2) bek.] más természetes személyt is feljogosíthat e körben a per megindítására.
A 2005. évi CXXX. törvény 5. §-ával a Pp. 64. §-ának (3) bekezdése helyébe léptetett rendelkezés a pertársak eltérő cselekményeinek és előadásainak figyelembevételére vonatkozó, a Pp. 51. §-ának a) pontjára utaló szövegrészt elhagyta. A törvény indokolása szerint a Pp. 52. §-ának (2) bekezdése tartalmazza azt, hogy ha az 51. § a) pontja alá eső pertársak cselekményei vagy előadásai egymástól eltérnek, akkor azokat a bíróság a per egyéb adatait is figyelembe véve bírálja el. A két rendelkezés kollízióját ezért úgy oldja fel, hogy a Pp. 64. §-ának (3) bekezdéséből mellőzi az 51. § a) pontjára történő utalást.
A Pp. 64. §-a (3) bekezdésének a 2005. évi CXXX. törvénnyel módosított rendelkezése 2006. év január hó 1. napjától hatályos, és a folyamatban levő ügyekben is alkalmazandó.
A Pp. 64. §-a (3) bekezdésének második mondatában foglaltak alkalmazása történt meg abban a perben, amelyben az I-III. rendű felperesek a II. rendű felperes születésekor történt orvosi hiba folytán bekövetkezett egészségkárosodásával kapcsolatos káraik megtérítésére kérték a szülést levezető orvosok munkáltatójának - a kórháznak - a kötelezését. A bíróság jogerős közbenső ítéletével megállapította az alperes kártérítési felelősségét a II. rendű felperes egészségi állapotával kapcsolatban a felpereseknek okozott károkért, majd a követelés összegére folyt eljárásban a II. rendű felperes nagykorú testvérei IV-V. rendű felperesként perbelépve maguk is nemvagyoni kártérítésre tartottak igényt. Az alperes a perben azzal védekezett, hogy a IV-V. rendű felperesek a közbenső ítélet jogerőre emelkedése után már nem léphettek perbe, mert az ő kárigényükre a közbenső ítélet nem terjedt ki.
Miután a IV-V. rendű felperesek kárigényének jogalapját a pertársak által indított perben hozott jogerős közbenső ítélet valóban nem döntötte el, az elsőfokú bíróság ebben a körben vizsgálta az alperes kártérítési felelősségét is, majd az alperest valamennyi felperes javára kötelezte kártérítés megfizetésére.
Az alperes fellebbezésében foglaltakat a másodfokú bíróság nem tartotta alaposnak, és a jogerős ítélet ellen benyújtott felülvizsgálati kérelme is sikertelen maradt.
A Legfelsőbb Bíróság a Pfv. X. 21 228/2002/4. számú ítéletében a következőket fejtette ki:
"Az alperes tévesen hivatkozik arra, hogy az elsőfokú bíróság az elsőfokú eljárás lényeges szabályait megsértette azzal, hogy a jogerős közbenső ítélet meghozatalát követő eljárásban megengedte a IV. és V. r. felperes perbelépését. A Pp. 64. §-a (3) bekezdésének az 1995. évi LX. törvény 5. §-a (1) bekezdésével beiktatott, 1995. augusztus 29-étől hatályos rendelkezése szerint a más által indított perbe az, aki a per megindítására külön jogszabály alapján, illetve az 51. § a), b) pontjai alapján maga is jogosult lett volna, a felperes pertársaként az elsőfokú ítélet meghozatalát megelőző tárgyalás berekesztéséig perbe léphet. A törvényi indokolás szerint a Pp. 64. §-a (3) bekezdése második mondatának második fordulata az eljárás egyszerűsítését célzó jogszabályi rendelkezés. A Polgári perrendtartás azért teremti meg a felperesi oldalon általános érvénnyel is a perbelépés lehetőségét, mert ezzel megtakarítható a külön per indítása, majd a két per egyesítése. Az I-III. r. felperesek 1995. október 5-én terjesztették elő a keresetlevelet, a IV. és V. r. felperesek pedig 1999. október 3-án érkezett beadványukban jelentették be a perbelépésüket. A Pp. 64. §-a (3) bekezdésének az 1995. augusztus 29-étől hatályos rendelkezése ezért a IV. és V. r. felperesek perbelépésének a megengedésére már alkalmazható volt. Annak a törvényi feltételei is fennállottak, mert a belépni szándékozó IV. és V. r. felperes az eredeti perindítókkal olyan jogviszonyban állnak, amely - perbelépésük esetében - megalapozza a Pp. 51. § b) pontja alatti pertársaságot. Perbelépésük megengedésére ezért jogszabálysértés nélkül került sor. Az eljárt bíróságok helyesen ítélték meg azt is, hogy a jogerős közbenső ítéletet követően az I-III. r. felperesek tekintetében csak az őket megillető követelés összegének, a IV. és V. r. felperesek esetében pedig az érvényesített jog fennállásának a tisztázása érdekében is le kellett folytatni az eljárást. A felülvizsgálati kérelemmel támadott jogerős határozat indokolása helyesen fejti ki, hogy az elsőfokú bíróság a IV. és V. r. felperes keresetének elbírálásakor mind az érvényesített jog fennállása, mind az annak alapján őket megillető követelés összege tekintetében megalapozott döntést hozott."
Hasonlóan megengedte a bíróság a Pp. 64. §-ának (3) bekezdése alapján a törvényes örökös által indított perben a további törvényes örökösök - akik önállóan is jogosultak voltak a perindításra - felpereskénti perbelépését (Pécsi Ítélőtábla Pf. III. 20 213/2007. BDT 2008/1725.).
A gyámhatóság által indított, cselekvőképességet érintő gondnokság megszüntetése iránti perben a gondnokolt számára biztosítani kell, hogy a perben félként részt vehessen. (Pfv. 22.609/1996., BH 1998/181.).

[a Pp. 65. §-ához]

A felek személyében bekövetkező változások esetén a bíróságnak alakszerű határozatot - végzést - kell hoznia. Ezek ellen a törvény az érdekeltek részére külön fellebbezési jogot biztosít. A Pp. 233. §-ának (1) bekezdéséből következően fellebbezéssel csak a fél, a beavatkozó, illetőleg az ügyész, és az élhet, akire a határozat rendelkezést tartalmaz. Ha a bíróság a felperes bejelentése alapján a korábbi alperest a perből elbocsátja, az erre vonatkozó végzést az új alperes fellebbezéssel nem támadhatja, mert a perből elbocsátó végzés a felperesre és az eredeti alperesre tartalmaz rendelkezést (LB Gf. 30.382/1993. BH 1994/45.). Az 1995. évi LX. törvény a Pp. 64. §-át új (3) bekezdéssel egészítette ki, ezért módosította a Pp. 65. §-át is, mert a 64. §-ának (3) bekezdésében szabályozott esetekben a perbelépésről nem kell a bíróságnak alakszerű határozatot hoznia.
A Pp. 254. §-ának (1) bekezdése szerint a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletével együtt felülbírálhatja a per folyamán hozott egyéb határozatokat is, kivéve azokat, amelyek ellen fellebbezésnek nincs helye, vagy amelyek külön fellebbezéssel támadhatók meg.
A Pp. 65. §-a szerint a perbeli jogutódlást megállapító, illetőleg valamely peres felet a perből elbocsátó végzés ellen külön fellebbezésnek van helye, ezért a másodfokú bíróság utóbb a jogutódlás tárgyában hozott és első fokon jogerőre emelkedett végzést nem vizsgálhatja felül még azon az alapon sem, hogy az anyagi jog szabályai szerint a jogutódlást nem látja bizonyítottnak. Ez ugyanis a perbeli jogutódlása is kihatna. (LB Pfv. IX. 22430/2005.)
A Pp. 65. §-ában foglaltak értelmezése kapcsán merült fel az a kérdés, hogy az alperes jogutódjának perbevonásáról a Pp. 62. §-ának (2) bekezdése alapján hozott határozat ellen a fellebbezés megengedett-e. Az elsőfokú bíróság jogorvoslati lehetőséget biztosított a perbevont jogutód részére, a másodfokú bíróság azonban ezzel ellentétes döntést hozott. A fellebbezést hivatalból elutasította, és kifejtette, hogy az alperesi jogutód perbevonásáról a bíróságnak határozatot kellett hoznia, de az alperesi minőségben történt perbevonás esetére a Pp. 65. §-a nem biztosít külön fellebbezési lehetőséget. A Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság álláspontjával értett egyet, és a másodfokú bíróság végzését hatályon kívül helyezve a másodfokú bíróságot a fellebbezés érdemi elbírálására utasította. Határozatának indokolásában rámutatott arra, hogy a Pp. 61. §-ának (1) bekezdése lehetőséget ad arra, hogy ha a per alapjául szolgáló jogviszonyban a polgári jog szabályai szerint valamelyik fél helyébe a per folyamán jogutód lép, a jogutód a perbe félként önként beléphet, illetőleg a jogutódot az ellenfél is perbevonhatja. Ahhoz azonban, hogy a jogutód akár önkéntes perbelépés, akár perbevonás folytán a per résztvevőjévé váljon, vagyis "beléphessen a perbe" és ezáltal a felek személyében változás következzék be, a bíróságnak alakszerű határozatot kell hoznia. Miután az elsőfokú bíróság az alperes jogutódjaként megjelölt jogi személy jogutódkénti megállapításáról és perbevonásáról végzést hozott, a határozata ellen helyesen biztosított fellebbezési lehetőséget. A perbevonás és az elsőfokú bíróság határozata következtében a perbevont jogutód a per résztvevőjévé vált "belépett a perbe", ezért az elsőfokú határozat ellen a Pp. 65. §-a alapján fellebbezéssel élhetett. Miután a jogutódlás tényét és a jogutódi minőségét a perben vitatta, az elsőfokú bíróság végzése elleni fellebbezés folytán az anyagi jog alapján ugyan, de eljárásjogi szempontból arról kell döntenie a másodfokú bíróságnak, hogy a perbevont jogutódként fél lehet-e (LB Pf. III. 24.611/2010/2.).
A 7/2014. (XI. 25.) KMK vélemény a közigazgatási perekben bekövetkező jogutódlás egyes kérdéseiről szól ugyan, ennek ellenére annak több megállapítása általános érvényű tartalmakat fogalmaz meg.
A vélemény szerint: A Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény a felek személyében bekövetkező változásra irányuló rendelkezései (61-65. §) a közigazgatási perekben e perek sajátosságaira tekintettel alkalmazhatók.
A közigazgatási perekben jogszabályi rendelkezés alapján bekövetkező alperesi jogutódlás esetén a felek akarata és perbeli nyilatkozata a jogutódlást nem befolyásolja. A bíróságnak ezért a perbeli jogutód személyét a jogszabályi rendelkezés folytán kizárólag csak meg kell állapítania, illetve - szükség szerint - rendelkeznie kell a jogelőd perből való elbocsátásáról. Jogszabályon alapuló jogutódlás esetében a per félbeszakadása nem következik be. A közigazgatási perekben a Pp. 62. § (4) bekezdése szerinti pertársaságra vonatkozó szabály nem alkalmazható.
A bíróság alperesi jogutódlást megállapító végzése ellen fellebbezésnek van helye (KD 2015.2.).

A kiskorú gyermek mint érdekelt

[a Pp. 65/A. §-ához]

A 65/A. §-t a 2012. évi LXII. törvény 18. §-a iktatta be és hatályos 2012. június 29-től. A beiktatott 65/A. § (1) bekezdése 2014. március 15-től hatályos.

[a Pp. 65/B. §-ához]

A 65/B. §-t a 2012. évi LXII. törvény 18. §-a iktatta be és hatályos 2012. június 29-től.

A támogató részvétele a perben

[a Pp. 65/C. §-ához]

A címmel együtt beiktatott 65/C. § 2014. március 15-től hatályos.

Az új Ptk. bevezette a támogatott döntéshozatal jogintézményét (2:38. §), amely a cselekvőképesség korlátozása nélkül nyújt segítséget az érintett személynek. Az új jogintézmény miatt vált szükségessé a Pp. módosítása, illetőleg kiegészítése. A támogató az érintett személlyel bizalmi viszonyban álló olyan személy, akit a gyámhatóság rendel ki, azért, hogy vele a támogatott a döntései előtt konzultálhasson. A támogató kirendelése nem érinti a támogatott személy cselekvőképességét, továbbra is önállóan tesz érvényes jognyilatkozatokat. Az új eljárási szabályok lehetővé teszik, hogy a támogató a feladata teljesítése érdekében, valamennyi eljárási cselekménynél jelen lehet, még a nyilvánosság kizárásával tartott tárgyaláson is. Miután a támogatott személy teljesen cselekvőképes, jognyilatkozatot a támogató nélkül, önállóan tehet, ezért a támogató távolléte nem akadálya a jognyilatkozat megtételének és nem alap a tárgyalás elhalasztására sem. A támogató a támogatott személy helyett nyilatkozattételre nem jogosult, feladata kizárólag a döntés-jognyilatkozat meghozatalának elősegítése, ezért a jelenléten kívül - ami lehetővé teszi a konzultációt - további eljárási jog nem illeti meg. Mivel a tárgyaláson való jelenléte csupán lehetőség, ezért a támogatót a tárgyalásra idézni sem kell, ha a jelenlétét szükségesnek tartja a támogatott, úgy a támogató tárgyaláson való megjelenéséről - igénye szerint - maga gondoskodik. A támogató költségének megtérítésére a személyesen eljáró fél és a fél - nem ügyvéd - meghatalmazottjára vonatkozó szabályok az irányadók.
A fejezetben szereplő különféle elvi iránymutatások sorsát érintő egyenkénti fejtegetések helyett felhívjuk a figyelmet az azokról szóló 3/2015. PJE határozatra.
A Polgári Kollégium mint jogegységi tanács felülvizsgálta a polgári anyagi jogi tárgyú 1/2014. PJE határozattal nem érintett elvi iránymutatásokat abból a szempontból, hogy melyek azok, amelyek már nem tartandók fenn, melyek azok, amelyek indokolása nem tartható már fenn, és melyek azok, amelyek továbbra is alkalmazhatóak és így hatályukban fenntartandóak.
A 3/2015. PJE határozatból tudható, hogy az elvi iránymutatásokból (jogegységi határozat, kollégiumi vélemény, kollégiumi állásfoglalás), melyeket érintett valamilyen formában a jogegységi határozat. Egyesek jogszabályi alapjukat veszítették, ezért nem tartandók fenn, mások az idő múlása folytán tárgyukat vesztették, illetőleg jogszabályváltozás folytán meghaladottá váltak, míg mások a meghaladott jogszabályi környezet miatt váltak meghaladottá. Vannak olyanok, amelyek okafogyottá váltak, illetőleg terminológiai változások miatt meghaladottak vagy éppen a bírói gyakorlat szemléletváltása miatt meghaladottak vagy iránymutatást már nem igénylő tárgyra vonatkoznak. Vannak más okból szükségtelenné váltak, illetőleg olyanok, amelyek rendelkező részében foglalt iránymutatás továbbra is helyes és megfelelően irányadó, de az indokolásuk többféle okból elavulttá vált.
A jogegységi határozat felsorolja azokat az elvi iránymutatásokat, amelyeket a jogi szabályozás szövegszerű vagy tartalmi változatlanságára tekintettel fenntart.
Hasonlóképpen megtörtént azoknak az elvi iránymutatásoknak a felülvizsgálata, amelyeket a Polgári Kollégium a társkollégiumokkal közösen alkotott meg. A 2/2015. BKMPJE határozat a már említett határozathoz hasonló differenciált szempontú felülvizsgálat alapján döntött a közös elvi iránymutatások sorsáról.

V. fejezet

A képviselet

Meghatalmazottak

[a Pp. 66. §-ához]

1. A törvény általános szabályként lehetőséget ad arra, hogy akár a per egész tartama alatt, akár egyes perbeli cselekmények tekintetében a fél helyett meghatalmazott személy járjon el. A perben képviselő útján való eljárásjoga nemcsak a felperest és az alperest, tehát ténylegesen a peres feleket illeti meg, hanem a beavatkozót (legyen a beavatkozása akár önkéntes, akár a perbehívás elfogadásán alapuló) a jogelődöt és a jogutódot is.
Kivételes esetekben a törvény bizonyos perbeli cselekményekre kizárja, hogy a fél helyett meghatalmazott járhasson el. Ilyen perbeli cselekmény a fél személyes meghallgatása [Pp. 141. § (5) bekezdés]. Ez esetben nincs helye képviselő útján való eljárásnak, a félnek személyesen kell eljárnia. Bizonyos esetekben a fél és a képviselő együttes jelenléte szükséges, a joghátrány elkerülése érdekében. A házassági bontóperek során a per első tárgyalásán bizonyos eseteket kivéve a felperesnek személyesen kell megjelennie ahhoz, hogy ne kerüljön a per a Pp. 285. § (2) bekezdése alapján megszüntetésre.
A perben való meghatalmazást a fél, illetőleg törvényes képviselője adhat, nemcsak személyesen, hanem megbízottja útján is. Ilyen módon nem kifogásolható, ha pl. a külföldön élő örökös írásbeli megbízása alapján, belföldön élő harmadik személy ad az ügyvédnek meghatalmazást, mert a jogügyletek megkötése általában megbízott útján is megtörténhet (Legfelsőbb Bíróság P. törv. 21 309/1957., BH 1801/1957/11. szám).
A perben képviselővel való eljárás joga természetesen megilleti az ügyben félként eljáró ügyvédet is. Ilyenkor az általa meghatalmazott ügyvédet ugyanúgy megilleti az ügyvédi munkadíj, mintha nem ügyvéd lenne a meghatalmazó (Legf. Bír. PK 146.).
2. A képviseleti jogkör terjedelmét, illetőleg tartalmát tekintve megkülönböztetünk általános és különös meghatalmazást. Az általános meghatalmazás a meghatalmazó minden ügyére vagy a meghatalmazásban meghatározott ügycsoportokra terjed ki. A különös meghatalmazás csak egyen ügyekre vonatkozik. E két meghatalmazási forma között nemcsak tartalmi - hanem a későbbiek során megismerendő-lényeges formai különbségek is vannak. Ha a meghatalmazás mögött alapszerződés van, tehát ha a képviselő eljárási jogosultsága egy mögöttes szerződésen alapul, ez nem csupán jogosultságot, hanem egyben kötelezettséget jelent számára a perben való eljárásra és mindaddig, amíg a meghatalmazást fel nem mondja, azt tőle vissza nem vonják, vagy a meghatalmazó fél meg nem hal, kötelezettség is az eljárás.
3. Általában a meghatalmazásra jogosultak egy személy részére adnak meghatalmazást. A törvény kizáró rendelkezése hiányában azonban. lehetőség van arra, hogy a fél akár az eljárás megindulásakor, akár bármikor annak folyamatba léte alatt több személyt hatalmazzon meg képviseletének ellátására. Felmerül a kérdés, hogy ha a fél, illetőleg a törvényes képviselője egyidejűleg vagy egymást követően több személy részére ad azonos polgári eljárás vitelére meghatalmazást, milyen legyen a meghatalmazottak jogállása. Többek szereplése ugyanazon személy vonatkozásában minden körülmények között az eljárásjogi törvény rendelkezéseinek pontos betartását igényli, nem szaporíthatja feleslegesen a képviseleti cselekményeket, nem járhat az eljárás elhúzásával. A nehézségek elkerülése érdekében fogalmazza meg a Pp. 66. § (2) bekezdése azt a rendelkezést, hogy több meghatalmazott esetében egy-egy perbeli cselekménynél csak a meghatalmazottak egyike járhat el; az ezzel ellentétes kikötés hatálytalan. E rendelkezésből azonban nem következik, hacsak a meghatalmazás tartalmából nem, hogy az adott meghatalmazott képviseleti jogosultsága csak az egyes perbeli cselekmények végzésére jogosítja fel. Több személy részére szóló meghatalmazás is szólhat a per egész vitelére. Azt, hogy az eljárás során az adott cselekményt a több meghatalmazott közül melyik és hogyan végzi, a meghatalmazó jogosult meghatározni.
A fél akár a peres eljárás megindulásakor, akár az eljárás folyamatban léte alatt adhat több, illetve további személynek meghatalmazást a képviseletére. Ha a meghatalmazottak száma a peres eljárás alatt növekszik ez esetben az új meghatalmazott bejelentése - erre irányuló kifejezett nyilatkozat hiányában - nem jelenti a korábbi meghatalmazás megszűnését, hanem ezzel a félnek a per vitelére több meghatalmazottja lesz, és a bíróság teendőit a Pp. 66. § (2) bekezdésében foglalt szabályok rendezik.
A több személy részére szóló meghatalmazás esetében a bíróság az iratok kézbesítését bármelyikükhöz joghatályosan megteheti [Pp. 97. § (1) bekezdése], és miután a fél a több személy részére adott meghatalmazás lehetőségével részére a törvény által biztosított joggal él, ha ez a konkrét esetben nem ellentétes a célszerű és jóhiszemű pervitel követelményeivel, a több meghatalmazottal járó többletköltség viselése a Pp. általános szabályai szerint hárítható át részben, vagy egészben a pervesztes félre.
Az is elképzelhető, hogy a perben több személy egy személy részére ad meghatalmazást, amennyiben bizalmuk ugyanazon személy iránt adva van. Erre a törvény szerint abban az esetben van lehetőség, ha a meghatalmazást adni kívánó személyek között nincs érdekellentét. A legkisebb érdekellentét esetén is külön-külön képviselő kijelölése szükséges. Miután a meghatalmazás okirati illeték kötelezettsége megszűnt, közömbös, hogy egy okiratban egyazon ügyben többen adnak meghatalmazást, vagy több egymással közösségben nem álló fél különböző ügyben való felhasználás végett egy okiratban állít ki meghatalmazást.
4. Abban az esetben, ha a fél képviseletét több meghatalmazott látja el, fennáll annak a lehetősége, hogy a meghatalmazottak az egyes perbeli cselekményeket nem azonos módon végzik, így a cselekmények között összeütközés keletkezik. Ha a Pp. 66. § ellenére összeütközés vagy ellentmondás mutatkozik a meghatalmazottak perbeli cselekményei között, ezt a bíróság akként bírálja el, mintha magának a félnek a cselekményei lennének eltérőek. Vonatkozik ez a meghatalmazottak valamennyi perbeli cselekményére, így a perben tett nyilatkozataira is.
Ez a szabály érvényesül abban az esetben, ha a gazdálkodó szervezetet, illetőleg a polgárt megillető igény érvényesítése céljából az ügyész, illetőleg a külön jogszabályban erre feljogosított szervezet pert indított. Ebben a perben, az érdekelt személy félként vesz részt, és ha a résztvevők perbeli cselekményei eltérnek, azokat a bíróság a per egyéb adatait is figyelembe véve bírálja el. Ezt a rendelkezést kell alkalmazni arra az esetre is, ha a külön jogszabály által erre feljogosított szervezet a perben fellép [Pp. 49. § (4) bekezdés].
Felmerül a kérdés, hogy az egyik meghatalmazott utólag megváltoztathatja vagy visszavonhatja-e a másik meghatalmazott által korábban joghatályosan végzett perbeli cselekményt. Miután a meghatalmazottak eltérő cselekményei a fél eltérő cselekményeiként minősítendők, a fél pedig - a jóhiszemű pervitel elvének sérelme nélkül - indokoltan vonhatja vissza vagy változtathatja meg korábbi nyilatkozatait, ilyen esetben tehát a bíróság úgy tekinti, mintha magának a félnek a cselekményei lennének eltérőek, és szabadon mérlegeli az ellentétes perbeli cselekményeket, kivéve, ha a visszavonásnak jogi akadálya van (Legf. Bír. Fpkf. II. 30 064/1993. számú jogeset, BH 94/2. szám).

A perbeli meghatalmazásra jogosult személyek köre

[a Pp. 67. §-ához]

A 2009. január 1. napjától alkalmazandó új szabályok szerint a perben meghatalmazottként eljáró személyek körét a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény és egyes kapcsolódó törvények módosításáról szóló 2008. évi XXX. törvény, valamint a 2011. évi CLXXIX. tv. határozza meg. A törvényalkotó szándéka szerint a korábbi elavult szövegezés, a normavilágosság követelményének való megfelelősség tette indokolttá elsősorban a módosítást.
1. A polgári anyagi jogi jogviszonyokban bárki lehet képviselő. Az a személy, aki nem kíván saját ügyeiben személyesen eljárni szabadon, minden korlátozás nélkül bárkit képviselőjéül választhat. Az anyagi jogi jogszabályok a képviselő személyének megválasztása tekintetében megkötést vagy korlátozást nem tartalmaznak, sőt a régi Ptk. 219. § (1) bekezdése a korlátozottan cselekvőképes személyt is feljogosítja teljes cselekvőképességgel rendelkező személy képviseletére, tehát aki saját ügyében csak törvényes képviselő közreműködésével járhatna el, képviselője lehet - akaróképesség megléte esetén - cselekvőképes személynek.
Lényegesen szűkebb a perben meghatalmazottként eljárásra jogosultak köre. Ennek oka az, hogy a perbeli képviselet (a polgári peres és nemperes eljárásban egyaránt érvényesül) ellátása általában magasabb követelményeket igényel a képviselőtől. Az eljárásjogi képviseletnél a képviselő tévedése, megtévesztés vagy fenyegetés hatása alatt tett valamilyen perbeli cselekményének következményei - hacsak azok nem valósítanak meg bűncselekményt, amely a Pp. 260. § (1) bekezdés b) pontja alapján perújításnak lehet alapja - a képviselt félre hárulnak, aki az őt terhelő kötelezettség teljesítése alól nem mentesülhet azon az alapon, hogy a képviselője a perbeli cselekmény megtételekor tévedésben volt, megtévesztették vagy fenyegetés eredményeképpen tanúsított valamilyen magatartást.
2. A perben meghatalmazottként eljárni jogosultak köre - az 1992. évi LXVIII. törvény 15. §-ával bevezetett felülvizsgálati eljárásban kötelezően igénybe veendő jogi képviselettel [Pp. 272. § (4) bekezdése] szűkült. E szakasz rendelkezése szerint a felülvizsgálati eljárásban a kérelem előterjesztője jogi képviselővel köteles eljárni. A jogi képviselői körből ki van rekesztve a törvény rendelkezése folytán az ügyvédjelölt és a jogi előadó, akik a Kúria és az ítélőtábla előtt a törvényben szabályozott irat megtekintési és másolat készítési jogkör kivételével nem járhatnak el.
3. Ha a félnek a per vitelére meghatalmazottja van a bírósági iratokat - a tárgyalásra szóló idézővégzést is joghatályosan csak a meghatalmazott kezéhez lehet kézbesíteni (természetesen a személyes megjelenési kötelezettségre szóló idézést a bíróság a félnek kézbesíti). Nem alkalmazhatók a mulasztás jogkövetkezményei a fenti szabály megsértése esetén, és lényeges eljárási szabálysértésnek minősítette a Legfelsőbb Bíróság az ügyben eljárt bíróságnak azt az eljárását, hogy a bírósági iratokat nem a fél által a per vitelére meghatározott személy kezéhez, hanem közvetlenül a félnek kézbesítette (BH 1992/01/046.). Hasonlóképpen foglalt állást a bíróság, amikor a fellebbezési határidő elmulasztását nem látta megállapíthatónak, mert a bírósági határozatot magának a félnek, illetőleg a fél jogi személyiséggel nem rendelkező telephelyének kézbesítették (BH 1991/04/176.). Ez a szabály cégbírósági ügyekben is irányadó, ugyanis a bíróság az iratokat a képviselőnek, ha pedig a cégnek jogi képviselője is van annak köteles kézbesíteni (BH 1988/07/246.). Az a körülmény, hogy a bíróság a felet vagy annak törvényes képviselőjét személyes megjelenésre idézi, nem teszi mellőzhetővé a meghatalmazott idézését [Pp. 96. § (2) bekezdés]. Mellőzhető a meghatalmazott idézése abban az esetben, amikor a meghatalmazott a törvény rendelkezése folytán jelen sem lehet a képviselt személy meghallgatásánál.
4. A következőkben - a Pp. 67. § (1) bekezdésének hatályos szövege szerint - tekintsük át a perben vagy egyes eljárási cselekmények tekintetében meghatalmazottként eljárni jogosult személyek körét.
A bíróság részéről alapvető eljárásbeli kötelezettség, hogy a fél nevében jelentkező képviselő képviseleti jogosultságát ellenőrizze. A Legfelsőbb Bíróság érdemi vizsgálatra alkalmatlannak tartotta a fenti kötelezettség elmulasztása miatt a jogerős ítéletet abban a perben, ahol a felperes egy 14. életévét betöltött korlátozottan cselekvőképes kiskorú volt, akinek jognyilatkozata érvényességéhez - a törvényi kivételtől eltekintve - törvényes képviselőjének beleegyezése vagy utólagos jóváhagyása volt szükséges. Az elsőfokú bíróság elmulasztotta vizsgálni, hogy az egyébként törvényes képviseleti joggal rendelkező szülők közül - érdekellentét okából - valamelyik szülő képviseleti joga kizárt-e, melynek következtében a kizárt szülő által adott jogi képviselői meghatalmazás hatályos meghatalmazás-e, illetve ennek hiánya eljárásbeli képviseleti jogosultságot eredményez. Az ügy érdemére kiható módon jogszabályt sértőnek minősítette az elsőfokú bíróság eljárását, amikor a kiskorú által indított perben nem vizsgálta, hogy ki jogosult kiskorú törvényes képviseletére, és így a jogi képviselője meghatalmazására (Legfelsőbb Bíróság Kfv. II. 37.823/2009.)
a) A fél hozzátartozója
A polgári anyagi jog és a polgári eljárásjog különbözőképpen szabályozza a hozzátartozók fogalmát. A régi Ptk. 685. §-a szerint a közeli hozzátartozó: a házastárs, az egyeneságbeli rokon, az örökbefogadott, a mostoha- és nevelt gyermek, az örökbefogadó, a mostoha- és nevelőszülő, valamint a testvér, hozzátartozó: az élettárs, az egyeneságbeli rokon házastársa, a jegyes, a házastárs egyeneságbeli rokona és testvére, valamint a testvér házastársa. Az új Ptk. 8:1. § (1) bekezdés 1. és 2. pontja a régi Ptk.-val azonos módon határozza meg a hozzátartozók, a közeli hozzátartozók körét azzal az egyetlen különbséggel, hogy a jegyest nem sorolja a hozzátartozók közé. A polgári eljárásban a meghatalmazottként eljárásra jogosult hozzátartozók körét a Pp. 13. § (2) bekezdése szabályozza. Hozzátartozónak minősül: az egyeneságbeli rokon és annak házastársa, az örökbefogadó-, a mostoha- és a nevelőszülő, az örökbefogadott, mostoha- és a nevelt gyermek, a testvér, a házastárs, a jegyes, az élettárs, a házastárs egyeneságbeli rokona és testvére, valamint a testvér házastársa. A jogesetben a felperes a munkáltatójával szemben indított munkaügyi vitát, amelyben vitatta az azonnali hatályú felmondás jogszerűségét és annak jogkövetkezményei levonását kérte. A perben a nagykorú felperest nevelőszülője képviselte. Az alperes az eljárás során mindvégig vitatta a felperes nevelőszülőjének képviseleti jogosultságát arra hivatkozással, hogy a felperes már nagykorú, másrészt érdemben is kifogásolta a felperesi kereset alaposságát. A munkaügyi bíróság nem fogadta el az alperesnek a felperes nevében eljáró nevelőszülő képviseleti jogosultságával kapcsolatos kifogását és érdemben is alaposnak találta a felperesi keresetet. Az alperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. A jogerős ítélet ellen az alperes élt felülvizsgálati kérelemmel érdemben is kifogásolva a jogerős ítélet megalapozottságát, fenntartotta azt az álláspontját, hogy a perben a felperes nevelőszülője képviselőként nem járhatott volna el a felperes nagykorúsága miatt.
A Legfelsőbb Bíróság az eljárásjogi kifogást és az érdemre vonatkozó kifogást is alaptalannak találta. A képviseleti jogosultsággal kapcsolatban rámutatott arra, hogy az alperes alaptalanul sérelmezte azt, hogy a felperest nevelőszülője képviselte, és tévesen tartotta azt jogellenesnek. A Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 67. § (1) bekezdés a) pontja kimondja, hogy a perben meghatalmazottként - mások mellett - a félnek a Pp. 13. § (2) bekezdés szerinti hozzátartozója is eljárhat, a törvény a hozzátartozók körének megjelölésekor a nevelőszülőre vonatkozóan megszorítást nem tartalmaz.
A Csjt. a jegyességhez semmilyen formát nem követel meg, mert ahhoz nem is fűz joghatást. A bíróságnak ezért e képviselet esetében hitelt érdemlő módon (bíróság, közjegyző vagy más hatóság előtt tett, vagy két tanú által előttemezett nyilatkozattal) kell meggyőződnie arról, hogy a jegyesség valóban fennáll-e. Ellenkező esetben az eljárás későbbi szakaszában keletkezhet probléma abból, hogy - jegyesség hiányában - a felet a perben arra nem jogosult személy képviselte (Legf. Bír. P. törv. I. 20 782/1965/4.).
A hozzátartozó a félnek bármely ügyében eljárhat, kivéve a Kúria előtt folyó felülvizsgálati eljárást, amennyiben a felülvizsgálati kérelmet vagy csatlakozó felülvizsgálati kérelmet benyújtó személyt kellene képviselnie.
b) A fél pertársa pertársának törvényes képviselője vagy meghatalmazottja
Mind az egységes, mind az egyszerű pertársaság esetén a törvény lehetőséget ad arra, hogy a felperesi vagy az alperesi oldalon lévő egyik pertárs perbeli képviseletében a másik pertárs illetőleg annak törvényes képviselője vagy a más meghatalmazottja járjon el. Miután korlátozottan cselekvőképes személy perbeli cselekvőképességgel nem rendelkezik [Pp. 49. § (1) bekezdése], ezért ha a pertárs korlátozottan cselekvőképes a másik pertársat csak ennek a pertársnak törvényes képviselője vagy meghatalmazottja képviselheti, és nem maga a korlátozottan cselekvőképes pertárs. A pertárs, illetőleg annak törvényes képviselője vagy meghatalmazottja által történő képviseletre csak akkor kerülhet sor, ha nincs érdekellentét a képviseletet ellátó pertárs vagy olyan személy között, akit szintén ő képvisel (régi Ptk. 221. §, új Ptk. 6:14. §).
c) Az ügyvéd és az ügyvédi iroda
A perbeli jogi képviselet legtipikusabb formája az, amikor ügyvéd, illetőleg ügyvédi iroda képviseli a felet.
Az ügyvédi szervezet lényeges változását eredményezte az ügyvédekről szóló 1998. évi XI. törvény (a továbbiakban: Üt.), amely 1998. július 1. napján lépett hatályba, s melynek rendelkezéseit a folyamatban lévő ügyekben is alkalmazni kell. Rendelkezése szerint ügyvédi tevékenységet - az alkalmazott ügyvéd kivételével - kizárólag az végezhet, aki az ügyvédek önkormányzati elven alapuló szakmai és érdek-képviseleti feladatokat ellátó köztestületének, az ügyvédi kamarának tagja. Az ügyvéd tevékenységét egyéni ügyvédként illetőleg ügyvédi irodában is végezheti. Ügyvédi irodát - amely jogi személyiséggel rendelkezik - egy vagy több ügyvéd alapíthat. Az alapításhoz alapító okirat szükséges, mely tartalmazza az ügyvédi iroda működési módját, vagyonával kapcsolatos jogokat stb. Az ügyvédi irodákról az ügyvédi kamara névjegyzéket vezet, mely feltétele az adott ügyvédi iroda működésének. Új rendelkezés, hogy a névjegyzékbe való felvétel feltétele, hogy az irodának is felelősségbiztosítással kell rendelkeznie, mely korábban kizárólag az egyéni ügyvéd esetében volt elvárt. Az iroda alapító okirata úgy rendelkezhet, hogy a tagsági viszony megszűnése után a tagot megillető vagyonrész, ha a tag kéri az irodánál marad (vagyoni tagság), a vagyoni tagság azonban az ügyvédi tevékenység végzésére, így megbízások elvállalására nem jogosít, a vagyoni tag ügyvéd igazolványát vissza kell vonni.
Munkaviszony keretében fejti ki tevékenységét az ún. alkalmazott ügyvéd, aki az őt alkalmazó ügyvéddel vagy ügyvédi irodával létesít munkaviszonyt. Az alkalmazott ügyvéd önállóan megbízást nem fogadhat el, ügyvédi tevékenységet kizárólag munkáltatója részére adott megbízás alapján végezhet. Alkalmazott ügyvédi tevékenységet az végezhet, akit a kamara az alkalmazott ügyvédek névjegyzékébe felvett és ügyvédi igazolvánnyal látott el.
Az ügyvéd és az általa képviselt fél egymás közti jogviszonyát a megbízási szerződés szabályozza. A meghatalmazás érvényességének tárgyi hatályát az ügyfél szabja meg, megjelölheti hogy az bizonyos jognyilatkozat megtételére, jogügylet létesítésére, illetőleg ügy elintézésére szóljon. A gyakorlatban az általános meghatalmazástól eltekintve a meghatalmazás rendszerint valamely konkrét ügyre, valamely konkrét feladat elvégzésére szól, és értelemszerűen ennek az ügynek az ellátásával a feladat teljesítésével befejeződik. A meghatalmazás bizalmi jellegéből adódik a képviseltnek a meghatalmazás visszavonására vonatkozó joga, melyről érvényesen le sem mondhat. A megbízó a megbízást írásban bármikor korlátozhatja, vagy azonnali hatállyal felmondhatja. Az Üt. 24. § (1) bekezdése az ügyvéd számára is megadja azt a jogot, hogy a korábban elfogadott megbízást bármikor indokolás nélkül írásban felmondhatja. A felmondási idő a megbízó értesítésétől számított 15 nap, mely alatt az ügyvéd továbbra is köteles a megbízó érdekében eljárni.
Az ügyvéd a megbízás megszűnését vagy korlátozását haladéktalanul köteles annál a hatóságnál írásban bejelenteni, amelynél a rábízott ügy folyamatban van.
Az ügyvéd fenti kötelezettségének elmulasztása az általa képviselt személynek (korábban képviselt) komoly hátrányt okozhat és akár megfoszthatja egy rendkívüli perorvoslati eljárásban való részvételtől. Erre volt példa egy a közelmúltban lezajlott eljárásban az alábbiak szerint.
A Legfelsőbb Bíróság előtt folyamatban volt egyik perben az elsőfokú eljárás során a felperest két ügyvéd képviselte az elsőfokú ítélet fejrészében mindkét jogi képviselő volt feltüntetve. A jogerős ítélet ellen az ellenérdekű fél nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, és a Legfelsőbb Bíróság a szabályoknak megfelelően az iratborítón elsőként feltüntetett ügyvédnek (a továbbiakban: egyes számú ügyvéd) rendelte kézbesíteni a felülvizsgálati kérelmet és a felhívást az ellenkérelem benyújtására, valamint a tárgyalás tartására irányuló igény bejelentésére. Ez a jogi képviselő a visszaérkezett tértivevény tanúsága szerint szabályszerűen átvette a Legfelsőbb Bíróság által küldött iratokat, de azokat sem az ügyfelének, sem az akkor már ténylegesen képviseleti jogosultsággal egyedül rendelkező másik ügyvédnek (a továbbiakban: kettes számú ügyvéd) nem küldte meg, sem a Legfelsőbb Bíróságnak nem küldte vissza azzal, hogy képviseleti jogosultsága a jogerős ítélet meghozatalát követően megszűnt. Bejelentések hiányában a Legfelsőbb Bíróság úgy kezelte a felperesi magatartást, mint aki a felülvizsgálati eljárásban sem nyilatkozatot nem kívánt tenni, sem tárgyalás tartását nem kéri és miután a felülvizsgálati eljárást kezdeményező alperes nem kérte a tárgyalás tartását tárgyaláson kívül zárta le a felülvizsgálati eljárást úgy, hogy a felperes számára kedvező jogerős ítéletet hatályon kívül helyezve az alaptalan felperesi keresetet elutasította. Ezt követően érkezett a felperes és a második számú ügyvédje részéről a kifogás a Legfelsőbb Bíróság eljárásával szemben, amelyben azt kifogásolták, hogy a felperest a Legfelsőbb Bíróság kizárta a felülvizsgálati eljárásból és anélkül, hogy lehetővé tette volna számára az érdemi nyilatkozattételt a felülvizsgálati eljárást számára kedvezőtlen döntéssel zárta le. A felperes fenti kifogást tartalmazó irataiból volt megállapítható, hogy az egyes számú ügyvéd képviseleti jogosultsága a jogerős ítélet meghozatalát követően megszűnt, ezt követően már csak a kettes számú ügyvéddel állt fenn a megbízási jogviszony és annak állt fenn a képviseleti jogosultsága, azonban ezt a körülményt azt követően, hogy az egyes számú ügyvéd tudomást szerzett arról, hogy az általa képviselt fél ügyében hozott jogerős ítéletet követően rendkívüli perorvoslati eljárást kezdeményeztek sem a bíróság, sem az ügyfele, sem a másik képviselő felé nem jelezte, így nem tette lehetővé a Legfelsőbb Bíróság számára, hogy tudomást szerezzen képviseleti jogosultsága megszűnéséről, illetve korábbi ügyfele számára a rendkívüli perorvoslat megindulásáról. Az egyes számú ügyvéd nemcsak a fenti mulasztást követte el, hanem az iratok átvételével azt a látszatot keltette a Legfelsőbb Bíróság számára, hogy a képviseleti jogosultsága fennáll, így fel sem merülhetett kétség a Legfelsőbb Bíróság eljáró tanácsa számára, hogy az ellenkérelem benyújtására való felhívást az arra jogosult személy vette át. Miután törvényi korlátozás hiányában a peres fél annyi megbízási szerződést köt, és annyi képviselőt bíz meg a perbeli képviseletével amennyit csak akar, azonban ez a jogosultság nem jelenti egyben a bíróság számára azt a kötelezettséget, hogy a bíróságnak valamennyi bejelentett képviselővel kell "a perbeli kapcsolatot tartania és minden képviselő külön-külön kézbesítésre tarthat igényt, illetőleg külön-külön tehet különböző érdemi nyilatkozatokat. A többes képviselet esetében a bíróság általában az elsőként benyújtott meghatalmazás alapján dönti el azt, hogy kinek, melyik ügyvéd részére fog kézbesíteni, és a jogi képviselők érdemi nyilatkozataikat pedig összehangolva egy nyilatkozatként kötelesek megfogalmazni.
Az ügyvéd képviseleti jogosultságának megszűnésével kapcsolatos a Legfelsőbb Bíróság Pfv.IX. 22.146/2009. számú döntésében foglalt állásfoglalás is. Ebben a perben a Legfelsőbb Bíróság kimondta, hogy a polgári eljárásban a gazdasági társaság meghatalmazottjaként résztvevő ügyvéd képviseleti jogosultsága nem szűnik meg a társaság szervezeti képviselőjének személyében utóbb bekövetkezett változás miatt. A képviselet ellátására való jogosultság mindaddig megilleti, ameddig a cégjegyzékbe bejegyzett új szervezeti képviselő a meghatalmazást, illetve annak alapjául szolgáló megbízási szerződést fel nem mondja és a meghatalmazás megszűnését a bíróságnak be nem jelenti.
Nem támadható a jogi képviselő nyilatkozata alapján a per megszüntetése, ha a fél csak később jelentette be a bíróságnak a meghatalmazás visszavonását. [Legf. Bír. Mfv. II. 10.307/2002. sz.]
Ha a felek között folyamatos megbízási jogviszony áll fenn, az Üt. megengedő rendelkezése folytán a szerződő felek az Üt. 24. § (1) és (2) bekezdésében foglalt rendelkezésektől eltérően is szabályozhatják felmondási jogukat.
Ugyancsak a meghatalmazás bizalmi jellegéből adódik, hogy a meghatalmazás bármelyik fél halálával megszűnik [régi Ptk. 223. § (3) bekezdés]. Amennyiben a képviselő a képviselt halála után annak nevében tesz nyilatkozatot, jóhiszemű képviseletnek minősül eljárása, ha a képviselt haláláról nem tudott. Ha a meghatalmazott tud a képviselt haláláról, de a reá bízott ügyben sürgős intézkedésre lenne szükség, megteheti-e ezt a nyilatkozatot? A Ptk. a megbízási szerződésnek a megbízó halálával történt megszűnése esetére konkrét rendelkezést tartalmaz, mely szerint a megbízott a szerződés megszűnése után is köteles megtenni a halaszthatatlan intézkedéseket [régi Ptk. 482. § (2) bekezdés]. Az új Ptk. ilyen rendelkezést már nem tartalmaz. Bár a meghatalmazásra ilyen szabályozást nem találunk, ennek ellenére - amennyiben a meghatalmazott egyben megbízott is volt - a megbízás hatályának "meghosszabbodása" a meghatalmazás hatályát is meghosszabbítja, hiszen a meghatalmazás a megbízás teljesítésének eszköze. Az ügyfél halála esetére az Üt. előírja az ügyvéd számára, hogy az ügyfél haláláról az ügy megjelölésével haladéktalanul értesítse azokat az általa ismert személyeket, akiknek az ügyfél halála folytán a megbízással összefüggésben jogaik vagy kötelezettségeik keletkeztek, valamint a bíróságot (hatóságot) amelyik előtt az ügy folyamatban van. Nemcsak a megbízás adása, de a megbízás elvállalása is bizalmi viszonyt tételez fel, ebből következik, hogy a megbízás elvállalása az ügyvéd részéről is megtagadható és a már elfogadott megbízás is felmondható. A felmondás csak akkor érvényes, ha azt az ügyvéd írásban közli.
A jogi képviselő megbízása is a megbízási jogviszony megszűnésével ér végett. Perbeli képviselet esetén a megbízást demonstráló meghatalmazás visszavonását a bíróságnak egyértelműen kell bejelenteni. A Pp. 71. §-a értelmében a meghatalmazott képviseleti jogosultsága a meghatalmazása visszavonásának a bírósághoz való bejelentésével ér végett. A perbeli jogesetben a munkaügyi bíróság azért szüntette meg a pert, mert az a végzés indokolása szerint a felek közös kérelmére 2001. április 3. napjától szünetelt, majd a felperes 2001. július 16-án kelt személyesen aláírt beadványában kérte az eljárás folytatását, ezt követően a peres felek jogi képviselői közösen kérték az eljárás megszüntetését, melyre a Pp. 157. § e) pontja alapján került sor. A végzés ellen a felperes nyújtott be fellebbezést, bejelentve 2001. október 10. napján, hogy a meghatalmazást visszavonta a korábbi jogi képviselőjétől. Azzal érvelt, hogy személyesen kérte az eljárás folytatását és ő maga nem kérte az eljárás megszüntetését. A másodfokú bíróság helybenhagyó végzését követően lefolytatott felülvizsgálati eljárás sem volt sikeres, mert a Legfelsőbb Bíróság Mfv. II. 10.307/2002. számú határozatában rámutatott arra, hogy a Pp. 71. §-a értelmében a meghatalmazott képviseleti jogosultsága a meghatalmazás visszavonásának bírósághoz való bejelentésével ér végett. A felperes korábbi beadványa, amelyben az eljárás folytatása és az ügyvéd értesítésének mellőzése iránti kérelem nem jelenti egyértelműen a megbízás visszavonásának bejelentését.
Annak érdekében, hogy az ügyfél a kieső képviselő pótlásáról megfelelő időben gondoskodhasson az ügyvéd részéről történő felmondási határideje 15 nap. Az ügyvéd a felmondási idő alatt is köteles a megbízó érdekében eljárni [Üt. 24. § (1) bekezdés].
A fél, illetőleg törvényes képviselője szabadon választja meg, hogy a perben személyesen, más meghatalmazottja útján vagy jogi képviselővel vesz részt.
Ez a szabad választás nemcsak a szakértelemmel nem rendelkező feleket, hanem az ügyvédet is megilleti, ezért nincs akadálya annak, hogy az ügyvéd saját ügyében magát is ügyvéddel képviseltesse. Ilyenkor az általa meghatalmazott ügyvédet ugyanúgy megilleti az ügyvédi munkadíj mintha nem ügyvéd lenne a meghatalmazó (Legf. Bír. PK 146. állásfoglalás).
Az az ügyvéd, aki az ügyvédi hivatás gyakorlásából eredő kötelességét vétkesen megszegi, fegyelmi felelősséggel, és mind az egyéni ügyvéd, mind az ügyvédi iroda az ügyvédi megbízással kapcsolatban az ügyfélnek okozott kárért a Polgári Törvénykönyv általános szabályai szerint kártérítési felelősséggel tartozik. Ezek lehetnek tehát a jogkövetkezményei a perbeli képviselőként eljáró ügyvéd nem megfelelő eljárásának (mulasztásának), egyéb eljárásjogi orvoslásra a Polgári perrendtartás a fél részére lehetőséget nem biztosít. Erre a következtetésre jutott a Legfelsőbb Bíróság abban az ügyben, amikor a felszámolás alatt álló adós hitelezőjének képviselője késedelmes igénybejelentést tett. A felszámoló az igényt a határidőn túl bejelentett követelések között vette nyilvántartásba, az összegszerűség érdemi vizsgálata nélkül. A hitelező igazolási kérelmet nyújtott be. A Legfelsőbb Bíróság az igazolási kérelmet nem találta megalapozottnak, bár nem vitásan a megbízott képviselője nem járt el a megbízásnak megfelelően. Amennyiben ugyanis a jogi képviselő mulasztása folytán a hitelező károsodott, ez legfeljebb a volt képviselővel szembeni kártérítési igényt alapozza meg, de a képviselője által elkövetett mulasztás a hitelező önhibán kívüli mulasztásaként nem értékelhető (Legf. Bír. Fpkf. VI. 32 762/1993/2.).
Az ügyvédi tevékenység ellátásához szükséges elméleti és gyakorlati ismeret megszerzése érdekében a jogi szakvizsga letételét megelőzőleg ügyvédjelölti tevékenységet kell ügyvédnél kifejtenie. Ügyvédjelölti tevékenységet az folytathat, akit a kamara az ügyvédjelöltek névjegyzékébe felvett és ügyvédjelölti igazolvánnyal látott el. Az ügyvédjelöltek névjegyzékébe kérelmére azt a személyt lehet felvenni, aki magyar állampolgár - kivéve, ha a nemzetközi szerződés eltérően rendelkezik -, Magyarországon lakóhelye van, büntetlen előéletű, jogi egyetemi végzettséggel rendelkezik és nem áll fent vele szemben a törvényben taxatíve meghatározott kizárási ok. További feltétele az ügyvédjelölti tevékenységnek, hogy az ügyvédjelölt ügyvéddel vagy ügyvédi irodával munkaviszonyt létesítsen. Az ügyvédjelölt munkaviszonyára az Üt. eltérő rendelkezése hiányában a Munka Törvénykönyve szabálya irányadó; a munkáltató felelősségbiztosítása az ügyvédjelölt tevékenységére is kiterjed.
Az ügyvédet titoktartási kötelezettség terheli minden olyan tényt és adatot illetően, amelyről a hivatásának ellátása során szerzett tudomást. Ezen kötelezettsége nem függ attól, hogy közte és megbízója között ténylegesen fennáll-e a megbízási jogviszony és fennmarad az ügyvédi működés megszűnése után is. A titoktartási kötelezettség alól csak a megbízó, annak jogutódja és törvényes képviselője adhat felmentést, azonban olyan tényről és adatról, melyről mint védő szerzett tudomást, az ügyvéd és az alkalmazott ügyvéd még felmentés esetén sem hallgatható ki tanúként.
A titoktartási kötelezettség kiterjed az ügyvéd által készített és a birtokában lévő egyéb iratra is, ha ez olyan tényt vagy adatot tartalmaz, amely a titoktartás körébe tartozik. Az ügyvédnél folytatott hatósági vizsgálat során az ügyvéd nem tárhatja fel a megbízójára vonatkozó iratokat és adatokat, de a hatóság eljárását nem akadályozhatja.
Az ügyvéd amikor egy ügyben szerződést készít valamennyi szerződő fél érdekét képviseli, ezért a szerződéskötés körülményeire, a szerződést megelőző tárgyalások tartalmára vonatkozóan csak szerződő felek együttes felmentése esetén tehet nyilatkozatot.
A perben eljáró ügyvéd képviseleti jogosultságának terjedelmét a Pp. 70. § (1) bekezdése tartalmazza. Elképzelhető olyan eset, hogy a per megindítását megelőzően azzal összefüggő eljárásban is szükséges a kellő szakértelmet biztosító ügyvédi képviselet. Ez az igazságos bírósági eljáráshoz az Alkotmány 57. § (1) bekezdése által kinyilvánított jog részét képezi, ezért az ügyvéd általi képviselethez való jog korlátozását alkotmányellenesnek minősítette és megsemmisítette az ezt tartalmazó törvényi rendelkezést az Alkotmánybíróság a 8/2004. (III. 25.) AB határozatában az alábbiak szerint:
Az Alkotmánybíróság fenti számú határozatában megállapította, hogy a fegyveres szervek hivatásos állományú tagjainak szolgálati viszonyáról szóló 1996. évi XLIII. törvény 295. §-ának (1) bekezdése, továbbá a 296. §-a (egy év rendelkezések miatt) alkotmánysértő és ezért azokat megsemmisítette. A törvény eredeti szövege szerint annak 295. § (1) bekezdése úgy rendelkezett, hogy a hivatásos állomány tagjával szemben elrendelt fegyelmi eljárás során - képviselőként - ügyvéd nem járhat el. Képviselőként az érdekképviseleti szerv tagja vagy a nemzetbiztonsági szolgálattal szolgálati viszonyban álló más hivatásos állományú személy kérhető fel.
A törvény 296. §-a azt a rendelkezést tartalmazta, hogy a kártérítési eljárás során a polgári nemzetbiztonsági szolgálatok hivatásos állományú tagja képviseletében ügyvéd nem járhat el.
Az Alkotmánybíróság hivatkozott számú határozatában rámutatott arra, hogy az igazságos bírósági eljáráshoz az Alkotmány 57. § (1) bekezdése által kinyilvánított jog részét képezi az, hogy akinek valamely perben a jogairól és kötelezettségeiről döntenek, megilleti a jogi képviselethez való jog. Az igazságos, illetőleg tisztességes eljárásnak abból az alapelvéből, hogy az eljárásban résztvevő feleknek egyenlő eséllyel kell rendelkezniük jogaik érvényesítésében, következik, hogy ha az ügyfél úgy kívánja szakszerű jogi képviseletben részesülhessen. Ebből következően a nemzetbiztonsági szolgálat tagjának rendelkeznie kell azzal a joggal, hogy az ellene folyó fegyelmi vagy kártérítési eljárásban választása szerint ügyvédet vehessen igénybe. Ezen álláspontjának kialakításában az Alkotmánybíróság figyelemmel volt az Emberi Jogok Európai Bizottságának az Engel ügyben 1976. június 8-án hozott ítéletére is. A fegyelmi eljárástól eltérő okokból, de a polgári eljárások kategóriájába tartozó kártérítési eljárási garanciáinak is része a peres félnek az a joga, hogy ügyvédet bízzon meg képviseletével. A perben eldöntendő kérdések természete folytán gyakori, hogy szakszerű ügyvédi képviselet nélkül nem lehet a siker reményével eljárásba bocsátkozni, illetőleg abban részt venni, ezért az ügyvédi képviselet lehetőségeitől való megfosztás a bírósághoz fordulásnak az Alkotmány 57. § (1) bekezdése által biztosított jognak az akadályát is képezheti. Az Alkotmánybíróság határozatában rámutatott arra, hogy az említett rendelkezések megfosztják a védelemhez való jog érvényesüléséhez szükséges szakszerűséget biztosítani hivatott ügyvédi képviselethez való jogtól az érintett személyt. Az Alkotmánybíróság szerint a nemzetbiztonsági érdek sem indokolhatja a titoktartási kötelezettséggel eljáró ügyvéd képviseleti tilalmát, a nemzetbiztonsági szolgálatok tagjai ellen folytatott belső fegyelmi és kártérítési eljárásban, ezért az említett rendelkezések az Alkotmány 57. § (3) bekezdésébe ütköznek.
d) Közigazgatási szerv, egyéb költségvetési szerv vezetője vagy alkalmazottja a szervnek a tevékenységével kapcsolatos, valamint az alkalmazott a szerv vezetőjének az őt e minőségben érintő pereiben;
Az alkalmazott képviselő lehet mind az őt alkalmazó közigazgatási stb. szervnek a tevékenységével kapcsolatos pereiben, mind pedig a szerv vezetőjének az út e minőségben érintő pereiben. A közigazgatási szerv stb. vezetőjét ez a jogkör az általa vezetett szerv, illetőleg alkalmazottja tekintetében illeti meg. A 2008. évi XXX. törvénnyel való törvénymódosítás, amely 2009. január 1. napjától hatályos és a folyamatban lévő ügyekre is alkalmazni kell egyértelművé teszi a szerv alkalmazottjának képviseleti jogosultságát. Előfordult, hogy korábban a bíróságok ezt a képviseleti jogkört polgári perben nem ismerték el arra hivatkozva, hogy csak a közigazgatási perben van lehetőség az ilyen típusú képviseletre.
A felperes keresetében a megyei kárrendezési hivatal alperest a késedelmes eljárásával okozott 500 000 Ft kárának megfizetésére kérte kötelezni, mely keresetet az elsőfokú bíróság alaptalannak talált és elutasított. A másodfokú bíróságként eljáró Legfelsőbb Bíróság a fellebbezés érdemi elbírálására lehetőséget nem talált, mert az elsőfokú bíróság az eljárást olyan alperessel szemben folytatta le, aki nem rendelkezik perbeli jogképességgel. A Pp. 48. §-a szerint a perben fél az lehet akit a polgári jog szabályai szerint jogok illethetnek és kötelezettségek terhelhetnek (perbeli jogképesség). A Ptk. rendelkezései szerint jogképessége az embernek, az államnak, és a jogi személynek van. A Ptk. 29. § (1) bekezdésének rendelkezése szerint, hogy a jogi személy létrejöttének és megszüntetésének feltételeit a jogszabály a jogi személy egyes fajtáihoz képest állapítja meg. Jogi személyt jogszabály is létesíthet. A Ptk. 36. § (1) bekezdése értelmében a költségvetési szerv jogi személy. Az Országos Kárrendezési és Kárpótlási Hivatal (a továbbiakban: OKKH), valamint a megyei (fővárosi) kárrendezési hivatalok létrehozásáról szóló 101/1991. (VII. 27.) Korm. rendelet 2. §-ának (3) bekezdése szerint az OKKH önálló költségvetési szerv, a Ptk. 36. § (1) bekezdéséből következően tehát jogi személy. A 101/1991. (VII. 27.) Korm. rendelet 3. §-ának (1) bekezdése szerint a kárpótlási törvény hatálya alá tartozó ügyek elsőfokú ügyintézésére a megyékben és a fővárosban az OKKH területi szerveiként megyei, fővárosi (a továbbiakban: megyei) kárrendezési hivatalok működnek. A megyei hivatalok feladatukat az OKKH irányításával látják el, a kárpótlási törvényben meghatározott hatáskörüket azonban önállóan gyakorolhatják. A megyei hivatalokat, mint az OKKH területi szerveit sem jogszabály, sem annak felhatalmazása alapján más rendelkezés nem nyilvánította jogi személlyé, ezért az önálló hatósági jogkörrel rendelkező hivatalok - jogképesség hiányában - a polgári perben félként nem járhatnak el. A Legfelsőbb Bíróság határozatában arra is rámutatott, hogy miután a per a megyei kárrendezési hivatal rendeltetésszerű működésével összefüggésbe hozható, és eltérő rendelkezés nincs, az OKKH perbeli képviseletére a megyei hivatal vezetőjét jogosultnak kell tekinteni. (Legf. Bír. Pfv. V. 21.265/1995. számú jogeset).
A jogtanácsos képviseleti jogosultsága, illetőleg a magát jogtanácsos útján képviseltető alperes perben való részvétele volt a vitás az alábbi jogesetben:
A felperes 2000 októberében megkereste az egyetemet közérdekű adatok közlése érdekében. A Kar dékánja válaszában tájékoztatta a felperest arról, hogy az Oktatási Minisztériummal közlik a felvételi feltételeket, ezért a felperes ezzel kapcsolatos kérdéseire nem válaszolhat, azokat a felperesnek az Oktatási Minisztériumtól kell beszereznie. Miután a felperes kérdéseire közvetlenül a megkeresett Kartól választ nem kapott, a Karral szemben előterjesztett keresetében alperes kötelezését kérte a keresetlevélben megjelölt adatok közlésére. Az elsőfokú bíróság az Egyetemet tekintette a per alperesének és a képviseletében eljáró jogtanácsos ellenkérelmét, amelyet a kereset elutasítására irányult elfogadta és az alaptalan felperesi keresetet elutasította. A felperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. A jogerős ítélet indokolásában a másodfokú bíróság megállapította, hogy a jogképességgel nem rendelkező egyetemi Kar az 1992. évi LXIII. törvény (a továbbiakban: Ávt.) 21. §-ának (4) bekezdése értelmében perbeli jogképességgel rendelkezik, ezért az egyetem Kara a felperes perbevonására tekintettel alperesnek minősül. A felsőoktatásról szóló 1993. évi LXXX. törvény 57. §-ának (1) bekezdése érdekében az intézmény vezetője az intézmény törvényes képviselője, ezért az alperest a perben a rektor meghatalmazása alapján az Egyetem képviseli, ebből következően az elsőfokú bíróság ítéletében tévesen tüntette fel a képviselőt alperesként. A jogerős ítéletben a bíróság a felperes keresetét elutasítva az elsőfokú ítéletet érdemben helyesnek találta. A jogerős ítélet ellen a felperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet. Álláspontja szerint az Egyetem Karát a törvény 61. § (3) bekezdése értelmében a dékán képviseli, az intézmény vezetője a Karnak nem képviselője, ezért a perben nem járhat el. Így az alperes szerinte a tárgyalásokon nem jelent meg, védekezést nem terjesztett elő. A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet alaptalannak találta. Rámutatott arra, hogy a felperes a felülvizsgálati kérelmében helytállóan hivatkozott a felsőoktatásról szóló 1993. évi LXXX. törvény 61. § (3) bekezdésének azon rendelkezésére, mely szerint a Kart a dékán képviseli. Ebből a rendelkezésből azonban nem lehet azt a következtetést levonni, hogy a perben a Kar képviselőjeként kizárólag a dékán vagy az általa meghatalmazott személy járhat el.
A Pp. 67. § (1) bekezdés d) pontja értelmében képviselőként is eljárhat az állami szerv (intézet, intézmény, hivatal stb.) ügyintézője az állami szerv tevékenységével kapcsolatos ügyekben. A perben eljárt dr. M. M. az Egyetem jogi osztályvezetője a Pp. fenti rendelkezése érdekében az alperes képviseletére jogosult volt, mert nincs akadálya annak, hogy a jogi személy keretein belül működő nem jogi személy alperest a jogi személy képviseletére létrehozott szervezeti egység - jogi osztály - dolgozója képviselje. A jogtanácsosi tevékenységről szóló 1983. évi 3. Tvr. 7. §-ának (1) bekezdésében foglaltak szerint pedig, a jogtanácsos a szervezetet - ide értve a jogi személy keretén belül működő jogi személyiséggel nem rendelkező szervezeti egységet is - munkaviszonya alapján, külön meghatalmazás nélkül képviseli, jogtanácsos pedig jogi tevékenységet a Tvr. 2. § (1) bekezdésének a) pontjában foglaltak szerint állami költségvetési szervnél is elláthat. Miután a felülvizsgálati eljárásban öttagú tanácsban eljáró Legfelsőbb Bíróság a felperes felülvizsgálati kérelmét az ügy érdemét tekintve is megalapozatlannak találta, ezért a jogerős ítéletet a Pp. 275/A. § (1) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Legfelsőbb Bíróság Pfv. X. 20.059/2002.)
e) Képviselet az önkormányzatokat, illetve azok szerveit érintő perekben;
A törvény 2009. január 1. napjától hatályos és alkalmazandó módosítása részletesen felsorolja a helyi önkormányzatok pereiben, a polgármesternek az őt e minőségében érintő perekben, a jegyzőnek (főjegyzőnek) az őt e minőségében érintő perekben, valamint a helyi önkormányzat szerveinek, továbbá e szervek vezetőinek, a kisebbségi önkormányzat szerveinek, valamint e szervek vezetőinek az őket e minőségükben érintő perekben képviseletük ellátására feljogosító személyeket.
A nemzetiségek jogairól szóló 2011. évi CLXXIX. törvény a nemzetiségi önkormányzatok alapvető feladatává teszi a nemzetiségek érdekeinek védelmét és képviseletét. A nemzetiségi önkormányzat törvényben meghatározott nemzetiségi közszolgáltatási feladatokat ellátó testületi formában működő, jogi személyiséggel rendelkező szervezet. Alapvető feladata a nemzetiségi érdekek védelme és képviselete a nemzetiségi önkormányzati feladat és hatáskörök gyakorlásában.
f) A szakszervezet képviseleti jogosultsága
A munkavállalók szociális és gazdasági érdekeinek védelme, továbbá a munkabéke fenntartása érdekében a Munka Törvénykönyve szabályozza a munkavállalók, a munkáltatók, illetőleg ezek érdek-képviseleti szerveinek kapcsolatrendszerét. Az érdek-képviseleti szervek egyike a szakszervezet. Szakszervezeten a munkavállalóknak minden olyan szervezetét érteni kell, amelynek elsődleges célja a munkavállalók munkaviszonnyal kapcsolatos érdekeinek előmozdítása és védelme (Mt. 18. §). Azokban az esetekben, amikor a munkavállalókat közvetlenül érintő jogellenes munkáltatói intézkedés (mulasztás) ellen a munkavállaló egyéni jogvitát nem kezdeményezhet, a munkáltatónál képviselettel rendelkező szakszervezet jogosult e munkáltató intézkedése vagy mulasztása ellen kifogást benyújtani. A kifogás, illetőleg az egyeztetés eredménytelensége esetén az eredménytelenség megállapításától számított öt napon belül a szakszervezetet perindítási jogosultság illeti meg (Mt. 23. §). A szakszervezeti jogok rendeltetésszerű gyakorlása érdekében bizonyos szakszervezeti jogosultságokat a Munka Törvénykönyve (kifogás joga, a szakszervezeti tisztségviselők fokozott munkajogi védelme) a szakszervezet reprezentativitásához köti. A szakszervezetnek ez az általános képviseleti jogosultsága a munkáltatóval szemben, illetőleg az állami szervek előtt a munkaügyi kapcsolatokat érintően külön meghatalmazás nélkül gyakorolható.
Más a helyzet, amikor a szakszervezet saját tagját a bíróság és más hatóság, illetőleg egyéb szervek előtt képviseli. Erre kizárólag az érintett tag meghatalmazása alapján van lehetőség. Ez a jogosultság a szakszervezetet kizárólag a saját tagjának vagyis magának a dolgozónak a perében illeti meg, és nem terjed ki a dolgozó hozzátartozójának perében való képviseletre. A szakszervezeti tagnak a szakszervezet részére adott meghatalmazását írásba kell foglalni. A szakszervezet az eljárásra már külön meghatalmazás nélkül kijelölheti valamelyik tisztségviselőjét (Legf. Bír. PK 147.). A szakszervezeti tisztségviselő az eljárás bármelyik szakaszában képviselheti a munkavállalót, azonban amennyiben a képviselt felülvizsgálati kérelmet kíván előterjeszteni, vagy csatlakozó felülvizsgálati kérelmet benyújtani, ez esetben erre csak jogi képviselet útján van lehetőség. Ha a szakszervezet által képviselt fél az eljárás során meghal (cselekvőképességét elveszíti) az eljárás félbeszakadását követően a jogutód perbeli meghatalmazottjaként a szakszervezet nem járhat el, kivéve azt az esetet, amikor a jogutód ugyanannak a szakszervezetnek a tagja, mint amelyiknek a jogelőd is tagja volt. Ebben az esetben a jogutódnak újabb meghatalmazást kell adnia a szakszervezet részére. Ez arra az esetre is vonatkozik, amikor a szakszervezet a munkaviszonyt érintő kérdésben a jogelőd érdekében külön meghatalmazás nélkül járt el, az ugyan ahhoz a szakszervezethez tartozó jogutód részéről már ilyenkor is szükség van a meghatalmazásra.
A Pp. 67. § (1) bekezdésének g) pontját az 1992. évi LXVIII. törvény 31. § c) pontja hatályon kívül helyezte, ennek alapján a szakszervezeti és a szövetkezeti jogsegélyszolgálat perbeli képviseleti joga megszűnt.
g) Az érdekképviseleti szervek perbeli képviseleti jogosultságának megállapítása a bíró részéről az alábbi körülmények vizsgálatát igényli, mielőtt a perbeli részvételét elfogadja. Képviselőként jelentkező szervezetet érdek-képviseleti célra alakították-e, valamelyik peres fél illetőleg az, amelyik képviselőként kívánja a perben az adott érdekképviseleti szervet szerepeltetni tagja-e a szervezetnek, a per tárgya a szervezet alapszabályában meghatározott érdekképviseleti célok körébe vonható-e. Miután a Pp. 72. §-a szerint a meghatalmazott képviseleti jogosultságát a bíróságnak hivatalból kell vizsgálnia, ezért az érdekképviseleti szervezet perbeli képviselőkénti elismeréséhez a bíróságnak a szervezet hatályos alapszabályát, arról szóló hiteles igazolását, hogy a képviselt személy tagja-e az érintett szervezetnek, mindenképpen be kell szereznie. A szervezet képviseleti jogosultságára is irányadó Pp. 69. § (1) bekezdése, mely szerint ez esetben is az érdekképviseleti szervezet tagjának meghatalmazására van szükség, melynek formája meg kell feleljen a Pp. 69. § (1) bekezdésében, illetőleg (2) bekezdésében foglaltaknak.
h) A szövetkezet képviselete
Az új Ptk. 3:346. §-a szerint a szövetkezetet az igazgatóság elnökét az igazgatóság tagjai vagy az igazgató elnök képviselik harmadik személyekkel szemben, továbbá bíróságok és más hatóságok előtt.
Az igazgatóság a jogait testületként gyakorolja. Háromnál kevesebb tagú igazgatóság nem állítható fel, az igazgatóság kötelezően háromtagú.
A Pp. 67. § (1) bekezdés h) pontja a szövetkezet ügyintézésre jogosult tagját vagy alkalmazottját jelöli meg a szövetkezet pereiben meghatalmazottként eljárni jogosult személyként. A szövetkezet ügyintézésre jogosult tagjának, alkalmazottjának az minősül, akinek a fent részletezett képviselők valamelyike a szövetkezet képviseletére írásbeli felhatalmazást adott. A képviseleti jogosultság szempontjából közömbös, hogy az ügyintézésre feljogosított szövetkezeti tag tagsági viszonya vállalkozás vagy munkaviszony jellegű-e. A szövetkezet alkalmazottainak azok a személyek tekinthetők, akik a Munka Törvénykönyvében szabályozott módon munkaviszonyban állnak a szövetkezettel.
i) A gazdálkodó szervezetek jogtanácsosának, jogi előadójának illetőleg alkalmazottjának valamint az egyéni vállalkozó alkalmazottjának képviseleti jogosultsága
A gazdálkodó szervezetek fogalmi körét a régi Ptk. 685. § c) pontja határozza meg. Gazdálkodó szervezet: az állami vállalat, az egyéb állami gazdálkodó szerv, a szövetkezet, a lakásszövetkezet, az európai szövetkezet, a gazdasági társaság, az európai részvénytársaság, az egyesülés, az európai gazdasági egyesülés, az európai területi együttműködési csoportosulás, a közhasznú társaság, az egyes jogi személyek vállalata, a leányvállalat, a vízgazdálkodási társulat, az erdőbirtokossági társulat, a végrehajtói iroda, továbbá az egyéni vállalkozó. Az állam, a helyi önkormányzat, a költségvetési szerv, az egyesület, a köztestület, valamint az alapítvány gazdálkodó tevékenységével összefüggő polgári jogi kapcsolataira is a gazdálkodó szervezetre vonatkozó rendelkezéseket kell alkalmazni, kivéve, ha a törvény e jogi személyekre eltérő rendelkezést tartalmaz. Az új Ptk. a gazdálkodó szervezet fogalmat nem használja, vállalkozást szabályoz.
A gazdálkodó szervezet alkalmazottja a jogi személy gazdasági tevékenységével kapcsolatos perekben járhat el, az eljáró alkalmazott képviseleti jogosultságát a perben írásbeli meghatalmazással köteles igazolni.
A gazdálkodó szervezet jogtanácsosának (jogi előadójának) képviseleti jogosultság tekintetében az 1991. évi XXIII. törvény lényegesen módosította az 1983. évi 3. törvényerejű rendelet (a továbbiakban: Jtvr.) rendelkezéseit a jogtanácsosi tevékenység feltételeiről és gyakorlása módjáról. A jogtanácsosok a korábbihoz képest szélesebb jogkörben rendelkeznek az őket alkalmazó szervezetek képviseleti jogosultságával. Tevékenységüket jogtanácsosi irodában is végezhetik: Elsődleges feladatuk, hogy az őket munkaviszonyban (másodállás, mellékfoglalkoztatás, közös foglalkoztatás) és tagsági viszonyban alkalmazó szervezeteknél a jog eszközeivel elősegítsék az általuk képviselt szervezetek működésének eredményességét, közreműködjenek a törvényesség érvényre juttatásában, segítséget nyújtsanak a jogok érvényesítéséhez, valamint a kötelezettségek teljesítéséhez. Ennek érdekében a jogtanácsos elsődlegesen - a jogszabályok keretei között - jogi képviseletet lát el, jogi tanácsot és tájékoztatást ad, beadványokat, szerződéseket és egyéb okiratokat készít, és részt vesz a jogi munka megszervezésében.
A jogtanácsos külön meghatalmazás nélkül, munkaviszonya alapján képviseli a szervezetet, jogosultságának igazolására a jogtanácsosi igazolvány felmutatásával kerülhet sor.
Nem csak ügyvédi, hanem jogtanácsosi tevékenységet is végezhet egy külföldi állam állampolgára Magyarországon, amennyiben őt a jogtanácsosi tevékenységről szóló 1983. évi 3. törvényerejű rendelet alapján a jogtanácsosok névjegyzékébe bejegyzik. A névjegyzékbe kérelemre - be kell jegyezni azt, aki magyar állampolgár, illetve külön törvény szerint a szabad mozgás és tartózkodás jogával rendelkező személy, büntetlen előéletű, egyetemi jogi végzettséggel rendelkezik és külön jogszabály szerint magyar jogi szakvizsgát tett. Jogi előadóként az foglalkoztatható, aki magyar állampolgár, illetve külön törvény szerint a szabad mozgás és tartózkodás jogával rendelkező személy, büntetlen előéletű és egyetemi jogi végzettséggel rendelkezik.
Általánosságban nincs lehetőség arra, hogy a jogtanácsos magánszemélyektől fogadjon el megbízást jogi tevékenység folytatására és a büntetőeljárásban védőként sem járhat el. (A jogtanácsosi tevékenységnek ezt a megszorítását az Alkotmánybíróság 13/1991. (IV. 13.) AB határozatában kifejtett okoknál fogva nem találta az alapvető állampolgári jogok korlátozásának, és ezért nem minősítette azt alkotmányellenesnek.)
Lehetősége van a jogtanácsosnak arra, hogy a szervezet dolgozójának képviseletét ellássa a munkaviszonnyal összefüggő ügyekben. Ennek feltétele, hogy az ügyben ne legyen érdekellentét a szerv, illetőleg a dolgozó között, és a képviselet ellátásához a szerv vezetője előzetesen hozzájáruljon. A jogtanácsos a dolgozó jogi képviseletét kizárólag azokban az ügyekben jogosult ellátni, amely a dolgozónak az adott gazdálkodó szervezetnél fennálló munkaviszonyával, az ottani munkakörben kifejtett tevékenységével kapcsolatosak. Nincs meg ez a képviseleti jogosultsága a jogtanácsosnak, ha a dolgozó perbeli igénye másodállásból, mellékfoglalkozásból vagy külön munkából ered (Legf. Bír. P. törv. 21 133/1960., BH 1961.2811. számú jogeset). A képviselet ellátásához a képviselt személy meghatalmazására van szükség. Azokban az esetekben, amikor a jogtanácsos képviselet jogosultságát meghatalmazással is igazolni kell, a jogtanácsosi igazolvány a meghatalmazást nem pótolja.
Jogtanácsos nem járhat el azonban jogi képviselőként olyan szervezettel szemben, amellyel munkaviszonyban áll. Gyakran előfordul, hogy a vállalat képviseletében a jogtanácsoson kívül a vállalat másik dolgozója is ún. szakképviselőként részt vesz az eljárásban. A törvény kizáró rendelkezése hiányában erre lehetőség van, a vállalat dolgozója azonban csak külön meghatalmazás alapján vehet részt az eljárás során, és ilyen esetben a több meghatalmazott eljárására vonatkozó rendelkezések az irányadók [Pp. 66. § (2) bekezdés].
A jogi előadó feladata - a jogtanácsos irányítása és ellenőrzése mellett - a jogtanácsosi feladatok ellátásához szükséges szakmai ismeretek elsajátítása és a jogtanácsos munkájának segítése. A jogi előadóra a jogtanácsosra vonatkozó rendelkezéseket megfelelően kell alkalmazni, a jogi előadó munkaviszonyban, illetőleg jogtanácsosi irodában alkalmazotti viszonyban áll. A jogi előadó képviseleti jogosultságát meghatalmazással igazolhatja, részére általános meghatalmazás is adható (BH 1989.234. jogeset).
A Pp. 67. § (2) bekezdése utal arra, hogy a perben a gazdálkodó szervezet jogtanácsosát (jogi előadót) az ügyvéd jogállása illeti meg, tehát az ügyvédre vonatkozó rendelkezéseket törvény eltérő rendelkezése hiányában a jogtanácsosra és a jogi előadóra is alkalmazni kell. E szabály érdekessége, hogy a jogi előadót, aki lényegében jogállását tekintve inkább az ügyvédjelölthöz áll közelebb, ezzel a megfogalmazással a jogtanácsossal azonos perbeli helyzetbe hozza, bár a jogi előadó is és az ügyvédjelölt is munkaviszony alapján a megbízott vállalati jogtanácsos, illetőleg ügyvéd nevében és utasítása alapján jár el a perben.
A jogi személy és egyéb gazdálkodó szervezet alkalmazottja munkáltatójának gazdasági tevékenységével kapcsolatos pereiben, a jogi személy és egyéb gazdálkodó szervezet jogtanácsosa, (jogi előadója) külön jogszabályban képviseletre feljogosító ügyekben lehet képviseletre jogosult.
A 2009. január 1. napjától hatályos rendelkezés szerint a jogi személy és egyéb gazdálkodó szervezet alkalmazottja képviseleti jogosultsággal rendelkezik munkáltatójának gazdasági tevékenységével kapcsolatos pereiben. Ezeknek a szervezeteknek a jogtanácsosa, illetőleg jogi előadója a Jtv törvényben meghatározott egyéb perekben is eljárásra, illetve képviseletre jogosultak. A perben a jogi személy és egyéb gazdálkodó szervezet jogtanácsosa és a törvény szövege szerint a jogi előadója is az ügyvéd jogállásával rendelkezik azzal a kivétellel, hogy a jogi előadó az ítélőtáblán és a Kúria előtt a Pp. 119. §-ában szabályozott iratbetekintési jog gyakorlásának kivételével nem járhat el.
j) Külön jogszabály alapján
Külön jogszabály ad lehetőséget a meghatalmazottkénti eljárásra, különösen az alábbi esetekben:
Az országgyűlés törvényt alkotott a szabadalmi ügyvivőkről (1995. évi XXXII. törvény). Újraalkotta - az európai jogharmonizációs kötelezettség keretében - a piacgazdasági követelményeknek, valamint a tudomány és technika fejlődésének megfelelően a találmányok szabadalmi oltalmáról szóló 1995. évi XXXIII. törvényt. Mindkét törvény rendelkezéseit - főszabályként - 1996. január 1-jétől indult eljárásokban kell alkalmazni.
A szabadalmi ügyvivő feladata, hogy ügyfelét iparjogvédelmi ügyben jogai érvényesítéséhez és kötelezettségei teljesítéséhez hozzásegítse; ennek során iparjogvédelmi ügyekben megbízás vagy kirendelés alapján képviseletet lát el az illetékes bíróságok és más hatóságok előtt, beadványokat, szerződéseket és egyéb okiratokat szerkeszt, valamint iparjogvédelmi ügyekben kutatásokat végez, szakvéleményt, tanácsot és tájékoztatást ad. Iparjogvédelmi ügynek minősülnek:
- a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala (SzTNH) hatáskörébe tartozó szabadalmi, használati mintaoltalmi, ipari mintaoltalmi, topográfia oltalmi, védjegy és eredet megjelölési eljárások, illetőleg az ezekkel kapcsolatos jogorvoslati eljárások;
- a szabadalmi és a használati mintaoltalmi kényszer engedéllyel, előhasználati jog fennállásával kapcsolatos, valamint a találmány és a szabadalom bitorlás, a használati minta és a használati mintaoltalom bitorlása miatt indított eljárások;
- az ipari minta jogosulatlan átvételével kapcsolatos és az ipari mintaoltalom megsértése miatt indított eljárások;
- a topográfia és a topográfia-oltalom bitorlása, valamint a számítógépi programalkotáson vagy a hozzátartozó dokumentáción fennálló szerzői jog megsértése miatt indított eljárások;
- a védjegybitorlás és az eredetmegjelölés oltalmának megsértése miatt indított eljárások; a fent felsorolt jogokkal kapcsolatos szerzőségi, igényjogosultsági és díjazási eljárások;
- újításokkal kapcsolatos eljárások;
- a Polgári Törvénykönyv által védett és külön jogszabályok hatálya alá nem tartozó, társadalmilag széles körben felhasználható és közkinccsé nem vált szellemi alkotásokkal kapcsolatos eljárások;
- a személyeket a vagyoni értékű gazdasági, műszaki és szervezési ismereteik és tapasztalataik (know-how) tekintetében megillető védelemmel kapcsolatos eljárások, illetve a szellemi alkotások, ismeretek és tapasztalatok tekintetében az üzleti titok megsértése, a szolgai utánzás és fogyasztók megtévesztése miatt indított eljárások.
A szabadalmi ügyvivők az ügyfelek képviseletével egyéni szabadalmi ügyvivőként, szabadalmi ügyvivői irodában, vagy korlátolt felelősségű társaságban (szabadalmi ügyvivői társaságban) foglalkozhatnak. Gazdálkodó szervezet saját iparjogvédelmi feladatainak és képviseletének ellátására szabadalmi ügyvivőt foglalkoztathat.
Szabadalmi ügyvivőként az a Magyarországon lakóhellyel rendelkező büntetlen előéletű mérnöki vagy azzal egyenértékű természettudományi szakos egyetemi oklevéllel rendelkező szabadalmi ügyvivői vizsgát tett magyar állampolgár működhet, aki a Szabadalmi Ügyvivői Kamara tagja. Az az ügyvivő aki nem gazdálkodó szervezetnél működik, ezen kívül szabadalmi ügyvivői felelősségbiztosítással vagy a Szabadalmi Ügyvivők Biztosítási és Segélyező Egyesületében tagsággal, továbbá a tevékenység folytatásához megfelelő lakással, illetőleg irodahelyiséggel kell rendelkezzen. Az ügyfelek képviseletével foglalkozó szabadalmi ügyvivő ügyfelével szemben mástól megbízást nem vállalhat, volt ügyfelével szemben pedig csak akkor, ha az nincs kapcsolatban volt ügyfelének általa korábban ellátott ügyével. Az ügyfél a megbízást bármikor korlátozhatja, vagy azonnali hatállyal felmondhatja, a szabadalmi ügyvivői képviselői jogosultság korlátozása a bíróság vagy egyéb hatóság, és harmadik személyek irányában azonban csak annyiban hatályos, amennyiben a korlátozás magából a meghatalmazásból kitűnik. A szabadalmi ügyvivő meghatalmazása csak írásban érvényes, a meghatalmazónak azt alá kell írnia és a szabadalmi ügyvivőnek ellenjegyeznie kell. A szabadalmi ügyvivői megbízást - a szabadalmi ügyvivői iroda és a szabadalmi ügyvivői társaság nevében is - maga a szabadalmi ügyvivő vállalja el és köti meg a szabad megállapodás tárgyát képező ügyvivői díjazásra való megállapodást is.
Az iparjogvédelmi ügyekben is előfordulhat, hogy a szabadalmi ügyvivői speciális szaktudással rendelkező személy képviseletére van szüksége az ügyfélnek, azt azonban megbízási szerződéssel nem tudja biztosítani. Az ügyfelek képviseletével foglalkozó szabadalmi ügyvivő köteles a bíróság vagy egyéb hatóság kirendelése alapján pártfogó szabadalmi ügyvivőként, ügygondnokként vagy eseti gondnokként az ügyfél képviseletét ellátni; perbeli kirendelésére és jogállására a Pp. általános szabályai az irányadók.
Az egyéni szabadalmi ügyvivő, a szabadalmi ügyvivői iroda, a szabadalmi ügyvivői társaság és a szabadalmi ügyvivőt foglalkoztató gazdálkodó szervezet munkaviszonyban szabadalmi ügyvivőjelöltként alkalmazhatja azt, akit a szabadalmi ügyvivői jelöltek névjegyzékébe bejegyeztek. Szabadalmi ügyvivőjelöltek névjegyzékébe, melyet a Szabadalmi Ügyvivői Kamara vezet, a törvényben meghatározott feltételekkel rendelkező személyt lehet bejegyezni. A szabadalmi ügyvivőjelölt munkáltatójának utasítása szerint jogosult a bíróság és egyéb hatóság előtt eljárni; a szabadalmi ügyvivőjelölt a Legfelsőbb Bíróság előtt nem járhat el.
A találmányok szabadalmi oltalmáról rendelkező 1995. évi XXXIII. törvényt (a továbbiakban: Szt.) módosító 2010. évi CXLVIII. törvény rendelkezése szerint a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala (a továbbiakban: Hivatal) - mint az iparjogvédelem országos hatáskörű államigazgatási szerve - jár el az államigazgatási eljárás általános szabályai szerint a szabadalom megadása, a szabadalmi oltalom megszűnésének megállapítása és újra érvénybe helyezése, a szabadalom megsemmisítése, a nemleges megállapítás, a szabadalmi leírás értelmezése, a szabadalmi bejelentések és a szabadalmak nyilvántartása, beleértve a fenntartásokkal kapcsolatos kérdések, és a szabadalmi hatósági tájékoztatás ügyekben. A Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala határozatait felügyeleti jogkörben megsemmisíteni vagy megváltoztatni nem lehet, ellenük államigazgatási úton jogorvoslatnak helye nincs.
A bíróság - kérelemre - megváltoztathatja a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala érdemi, valamint az eljárás félbeszakadását megállapító, az eljárást felfüggesztő és a bejelentési nyilvántartásba vagy a szabadalmi lajstromba való bejegyzés alapjául szolgáló határozatát. A határozatának megváltoztatására irányuló eljárás a Fővárosi Törvényszék hatáskörébe és kizárólagos illetékessége alá tartozik, melynek a nemperes eljárás során hozott végzése elleni fellebbezés elbírálása a Fővárosi Ítélőtábla hatáskörébe tartozik. A nemperes eljárás során meghatalmazottként szabadalmi ügyvivő is eljárhat. Speciális rendelkezést tartalmaz a törvény a meghatalmazás alakszerűségére. Nevezetesen: a Pp. 69. § (1) bekezdése szerint - általános szabályként - a meghatalmazást írásba kell foglalni vagy jegyzőkönyvbe kell mondani. Az írásbeli meghatalmazást közokiratba vagy teljes bizonyító erejű magánokiratba kell foglalni. Az ügyvédnek adott meghatalmazáshoz, ha azt a fél saját kezűleg írta alá, tanúk alkalmazása nem szükséges, az ügyvédi meghatalmazásra egyebekben az erre vonatkozó külön jogszabályok irányadók. Az ügyvédekről szóló 1998. évi XI. törvény 26. § (1) bekezdés rendelkezése szerint az ügyvédnek adott meghatalmazás csak akkor érvényes, ha írásba foglalták. A meghatalmazást a megbízónak és az ügyvédnek saját kezűleg alá kell írnia. Ha a megbízó írni, vagy olvasni nem tud, vagy nem képes a meghatalmazást közokiratba, vagy olyan teljes bizonyító erejű magánokiratba kell foglalni, amelyen két tanú az aláírásával igazolja, hogy a megbízó a megbízás létrejöttét előttük elismerte. Az előbb ismertetett rendelkezések szerint az iparjogvédelmi ügyekben meghatalmazottként eljáró szabadalmi ügyvivő esetében is szükséges a szabadalmi ügyvivő részéről a meghatalmazás ellenjegyzése. Ezzel szemben a szabadalmi perekben szabadalmi ügyvivőnek vagy ügyvédnek adott meghatalmazás érvényességéhez elegendő, ha azt a meghatalmazó aláírta [Szt. 94. § (2) bekezdés].
Miután mind a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala határozatának megváltoztatása iránt lefolytatott nemperes eljárás során, mind az Szt. 104. § (1) bekezdésében és (3) bekezdésében felsorolt szabadalmi perekben a Polgári perrendtartás általános szabályainak alkalmazására csak a törvény speciális rendelkezéseinek hiányában kerülhet sor, ezért ezekben a nemperes, illetőleg peres eljárásokban az ügyvédi, illetőleg szabadalmi ügyvivői ellenjegyzés nem érvényességi kelléke a meghatalmazásnak.
A Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala előtti eljárásban, illetőleg a Hivatal határozatának megváltoztatása iránti nemperes eljárásban főszabályként nincs képviseleti kötelezettség. Kivétel a külföldi személy, akinek valamennyi, a Hivatal hatáskörébe tartozó szabadalmi ügyében kizárólag belföldi lakóhellyel rendelkező szabadalmi ügyvivő vagy ügyvéd járhat el. Ennek hiánya a bejelentés alaki okokból történő elutasítását vonja maga után, mint ahogy arra, bár még a korábbi törvény (1969. évi II. törvény) hatálya alatt lefolyt eljárásban mutatott rá a Legfelsőbb Bíróság, azonban érdemi megállapításai az új törvény hatálya alatt is érvényesek. Az Országos Találmányi Hivatal (a Magyar Szabadalmi Hivatal jogelődje) határozatával elutasította a kérelmező "háromdimenziós keresztrejtvény" tárgyú szabadalmi bejelentését. Határozatának indokolásában megállapította, hogy a külföldi kérelmező a kötelező képviseletre [1983. évi 5. tvr.-rel módosított 1969. évi II. törvény 36. § (2) bekezdése és a végrehajtásáról rendelkező 4/1969. (XII. 28.) OMFB-IM rendelet 14. §-a] vonatkozó felhívás és tájékoztatás ellenére képviseletére jogosult személy részére meghatalmazást nem csatolt. Az OTH ezért a szabadalmi bejelentés alaki vizsgálatának keretében az Szt. 44. § (3) bekezdése alapján a bejelentést elutasította.
A kérelmező a Fővárosi Bírósághoz benyújtott megváltoztatás iránti kérelmében az OTH határozatának "érdemi felülvizsgálatát" kérte. Az elsőfokú bíróság végzésével a megváltoztatás iránti kérelmet elutasította. Végzésének indokolásában kifejtette, hogy az elutasítás a kötelező képviselet hiánya miatt indokolt volt, de a meghatalmazás hiányát a kérelmező az Szt. 64. § (2) bekezdés c) pontja alapján az esetleges másodfokú bírósági eljárásban is pótolhatja. A végzés megváltoztatása iránt a kérelmező fellebbezést nyújtott be, melyhez csatolta az elsőfokú bíróság határozatának meghozatala után F. F. budapesti lakos részére adott, az eljárás vitelére szóló írásbeli meghatalmazást. A meghatalmazott azonban az elsőfokú bíróságon ugyancsak írásban bejelentette, hogy idős kora és betegsége miatt meghatalmazottként nem kíván eljárni.
A Legfelsőbb Bíróság nem találta alaposnak a fellebbezést, mert külföldi személy az OTH előtti eljárásában köteles belföldi lakóhellyel rendelkező szabadalmi ügyvivőt, ügyvédet (vagy a törvény korábbi rendelkezése szerint arra jogosult más személyt) a képviseletével megbízni, erre sem az OTH előtti eljárásban, sem ennek pótlására a bíróság előtti eljárásban nem került sor. Nem minősül a képviselet pótlásának a fellebbezési eljárás során becsatolt meghatalmazás sem, hiszen - mint ahogy a legfelsőbb Bíróság rámutatott - a megbízás a Ptk. 474. §-a értelmében kétoldalú jogügylet, a kérelmező által megbízott személy azonban a képviseletre vonatkozó megbízást nem fogadta el. Megjegyezte a Legfelsőbb Bíróság határozatában azt is, hogy a bejelentés alaki okból történő elutasítása nem zárja el a kérelmezőt attól, hogy a törvényben meghatározott képviselő útján az OTH-nál újból előterjessze bejelentését (Legfelsőbb Bíróság Pkf. IV. 21. 300/1993/1., BH 1994.182. szám).
A fenti jogeset az új törvény rendelkezései alapján a jövőre nézve szóló útmutatásként csak annyiban szorul kiegészítésre: az Szt. 51. § (1) bekezdése szerint külföldi személyt kizárólag szabadalmi ügyvivő vagy ügyvéd képviselhet, illetőleg a Pp. 73/A. §-ának új rendelkezése szerint az ilyen személy képviseletében a fellebbezési eljárás során a Legfelsőbb Bíróság előtt kizárólag jogi képviselő járhat el (ügyvéd, illetőleg jogtanácsos, a jogtanácsosokról szóló tvr.-ben foglalt szabályok szerint).
Meghatalmazottként eljárhat a fél megbízása alapján a közjegyző az általa közokiratba foglalt jognyilatkozat joghatásának a kiváltásához vagy közjegyzői okirat elkészítéséhez szükséges bírósági vagy hatósági eljárásban. Ha a közokiratban több fél szerepel, a közjegyző együttes megbízásuk alapján járhat csak el (1991. évi XLI. törvény 175. §).
A közjegyző képviseleti jogosultságára mutatott rá a Legfelsőbb Bíróság az alábbi jogesetben: az M. Kft. cégjegyzékét az illetékes megyei bíróság, mint Cégbíróság vezeti. A cég 1996. január 3-án változás bejegyzésére irányuló kérelmet nyújtott be. Kérte bejegyezni az 1995. december 21-ei üzletrész-átruházással kapcsolatos tagváltozást mely szerint A. M. Kft. tag az üzletrészét tagtársára M. L.-re ruházta át. Az ügylet kapcsán közjegyzői okiratba foglaltan a felek szerződésmódosítást is készítettek, ebben szerepel a szerződő felek azon megállapodása, mely szerint meghatalmazzák az eljáró közjegyzőt, hogy őket a társasági szerződés módosítása következtében történt változások bejegyzése és átvetetése iránti eljárásban az illetékes cégbíróság előtt teljes jogkörrel képviseljen.
Az elsőfokú bíróság végzésével a változás bejegyzésére irányuló kérelmet hiánypótlásra történő felhívás nélkül hivatalból elutasította - az akkor hatályos - Ctvr. 16. § (2) bekezdésének g) pontjára utalással, mert a kérelmező nem csatolta jogi képviselő meghatalmazását.
A végzés ellen a közjegyző által benyújtott fellebbezést a másodfokú bíróságként eljáró Legfelsőbb Bíróság alaposnak találta. A közjegyzőkről szóló 1991. évi XLI. tv. 175. §-a alapján a fél megbízhatja a közjegyzőt, hogy az általa közokiratba foglalt jognyilatkozat vagy jogügylet alapján indult cégbírósági, társadalmi szervezetek nyilvántartásával összefüggő, ingatlan-nyilvántartási és más hasonló eljárásban őt képviselje. A Ctvr. úgy rendelkezik, hogy a cég bejegyzésére irányuló eljárásban illetve valamennyi bejegyzés alapjául szolgáló adat, jog vagy tény megváltozásának bejegyzése iránti eljárásban a jogi képviselet kötelező, azonban a Ctvr. nem írja elő, hogy a jogi képviselet csak ügyvédi meghatalmazás útján jöhet létre. A közjegyző jogi végzettséggel rendelkezik, és a közjegyzői törvény kifejezetten lehetőséget ad cégeljárásban a közjegyző útján történő képviseletre. Ezért a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság végzését megváltoztatta és az elsőfokú bíróságot a változással kapcsolatos kérelem érdemi elbírálására utasította. (Legfelsőbb Bíróság Cgf. VII. 30.623/1996.)
- Megjegyezzük, hogy bár a cégnyilvántartásról, a cégnyilvánosságról és a bírósági cégeljárásról szóló 1997. évi CXLV. tv. 21. §-ához fűzött indokolás a jogi képviselők körében csak az ügyvédet, illetőleg a jogtanácsost sorolja fel, a közjegyzői törvény 175. §-ának módosítása hiányában a közjegyző képviseleti jogosultsága az általa közokiratba foglalt jognyilatkozat vagy jogügyek alapján indult cégbírósági eljárásban nem vitatható.

Meghatalmazott a fellebbezési és a felülvizsgálati eljárásban

Az alapeljárásban, a rendes perorvoslati eljárások egy részében, valamint perújítási eljárásban az ügyfélnek a szabad képviselőválasztási joga megmaradt. A bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló és 2012-ig hatályban volt 1997. évi LXVI. törvény részben a helyi bíróságok ügyeinek csökkentése, az ítélkezés időszerűségének javulása, a pertartamok csökkenése érdekében, továbbá a Kúria feladatának, hatáskörének módosítása, az ítélkezés irányításának hatékonyabb ellátása érdekében a korábbi háromszintű bírósági szervezet helyett létrehozta a negyedik szintet a kizárólag jogorvoslati fórumként eljáró, a törvényszékek és a kúriai szint között elhelyezkedő ítélőtáblát. (Külön törvény lépteti hatályba az ítélőtáblát: 1998. évi LXXI. tv.) A korábban hatályos szabályok szerint a jogi képviselet kizárólag a Legfelsőbb Bíróság előtti fellebbezési és felülvizsgálati eljárásokban volt kötelező. Azokban a fellebbezési eljárásokban, amelyekben korábban a Legfelsőbb Bíróság járt el, az ítélőtáblák fognak eljárni, ahol a jogi képviselet változatlan kötelező. Ez a szabályozás a szakszerű pervitel biztosítását szolgálja. Az ítélőtáblák előtti eljárásban az ítélet, valamint a Pp. 270. § (2) bekezdésében meghatározott végzések elleni fellebbezést (csatlakozó fellebbezést) előterjesztő fél részére kötelező a jogi képviselet, egyéb végzés elleni fellebbezéseknél ilyen kötelezettséget nem találunk. Ennek jogalkotói indoka az, hogy a végzés elleni fellebbezés esetében célszerűtlen az ügyvédkényszer, különösen igaz ez a kívülálló személyek (tanú, szakértő) esetében, akiknek méltánytalan terhet jelentene a kötelező ügyvédvállalás.
A kötelező jogi képviselet szabályozása nemperes eljárásban is rendezést nyert, erről részletesebben a Pp. 73/A. §-ának szabályainál olvashatnak. A törvényességi óvás helyébe lépett felülvizsgálati eljárásban törvény egyrészt bizonyos esetben kötelezően írja elő a meghatalmazott útján való eljárást, másrészt a meghatalmazottak körét a jogi képviselőkre szűkíti. A felülvizsgálati eljárásban a kérelem előterjesztője jogi képviselővel köteles eljárni. A felülvizsgálati kérelemhez - ha arra korábban nem került sor - csatolni kell a jogi képviselő meghatalmazását is [Pp. 272. § (3) bekezdés].
Ugyanez a szabály érvényes arra az esetre is, hogy ha a felülvizsgálati kérelmet benyújtó fél ellenfele csatlakozó felülvizsgálati kérelmet terjeszt elő. Csatlakozó felülvizsgálati kérelmet előterjeszteni és a felülvizsgálati eljárás során ilyen fél képviseletében eljárni ugyancsak jogi képviselő jogosult [Pp. 274. § (2) bekezdés]. A Pp. 272. § (3) bekezdésének rendelkezése szerint ügyvédjelölt (jogi előadó) a Kúria előtt nem járhat el. A korábban megbízott jogi képviselő mindaddig a fél képviselőjének tekintendő, amíg a meghatalmazást a fél nem vonta vissza, vagy azt a képviselő nem mondta fel, és erről a bíróságot nem értesítik. Ebből következik, hogy az alapeljárás során vagy a fellebbezési eljárás során megbízott jogi képviselő a felülvizsgálati eljárásban továbbra is eljárhat újabb meghatalmazás nélkül. A kötelező jogi képviselet elmulasztása esetén a Kúria hiánypótlásra hívja fel a kérelmezőt, illetőleg a csatlakozó felülvizsgálati kérelem előterjesztőjét, ennek eredménytelensége esetén a kérelmet hivatalból elutasítja. Ez a következménye annak is, ha a jogi képviselet a felülvizsgálat során szűnik meg, és annak pótlásáról a kérelmező felhívás ellenére nem gondoskodott.
A törvény szövegéből nem kétséges, hogy a felülvizsgálati, illetőleg csatlakozó felülvizsgálati kérelmet előterjesztő jogi képviselővel köteles eljárni. Ez a jogi képviselő ügyvéd vagy jogtanácsos is lehet. Az ügyvéd vagy jogtanácsos egyéb eljárásokban helyettesíthető volt ügyvédjelölttel, illetőleg jogi előadóval. A törvény rendelkezése szerint azonban ügyvédjelölt és jogi előadó a Kúria előtt nem járhat el, tehát a kényszerképviselet esetén csak az ügyvéd vagy a jogtanácsos jelenhet meg a Kúria előtt. Felmerül a kérdés, ha az ellenérdekű fél csatlakozó felülvizsgálati kérelmet nem terjeszt elő, képviseltetheti e magát pertársával, hozzátartozójával stb., illetve ennek a személynek a képviseletében a megbízott jogi képviselő helyélt megjelenhet-e a Kúria előtt ügyvédjelölt vagy jogi előadó. A kisebbségi álláspont szerint mivel a kényszerképviselet csak a felülvizsgálati kérelmet és csatlakozó felülvizsgálati kérelmet előterjesztő ügyfélre vonatkozik (hiszen a szakszerűségre itt van szükség), az ellenérdekű fél személyesen is eljárhat, más meghatalmazott útján is jelen lehet, és ha jogi képviselővel képviselteti magát annak akadályoztatása esetén helyettesként ügyvédjelölt, illetve jogi előadó is eljárhat. A többségi álláspont ezzel szemben az, hogy az ügyvédjelölt, illetőleg jogi előadó eljárásának tilalma a felülvizsgálati eljárásban generális tilalom. Az ellenérdekű fél tehát személyesen, illetve egyéb képviselőjével eljárhat a Kúria előtt, de jogi képviselőjét nem helyettesítheti ügyvédjelölt vagy jogi előadó. Véleményünk szerint ez utóbbi álláspontot támasztja alá az a korábbi rendelkezés, amely az ügyvédjelölt számára a Kúria előtt általában zárta ki az eljárás lehetőségét, és nem különböztetett aszerint, hogy az ügyvédjelölt a fellebbező vagy ellenfele képviseletében járt-e el.
Egyértelművé tette a fenti kérdésre adott válaszok közül az utóbbinak a helyességét a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény és egyes kapcsolódó törvények módosításáról szóló 2008. évi XXX. törvény 2009. január 1. napjától hatályos módosítása. E szerint ügyvédjelölt (jogi előadó) az ítélőtábla és a Kúria előtt a Pp. 119. §-ában szabályozott esetet kivéve nem járhat el. Ez a rendelkezés azt jelenti, hogy a megjelölt személyek az eljárásban egyáltalán nem rendelkeznek sem képviseleti, sem helyettesítési jogosultsággal függetlenül attól, hogy az eljárási jogosultságuk lehetősége vagy kívánalma a fellebbezést vagy a felülvizsgálati kérelmet (csatlakozó fellebbezést, vagy csatlakozó felülvizsgálati kérelmet) benyújtó fél oldalán vagy az ellenérdekű fél oldalán, illetve a beavatkozó oldalán merül fel. Az ügyvédjelölt és a jogi előadó a Pp. 119. § (1), (9) bekezdésében szabályozott irat betekintési és másolatkérési eljárásban jogosult csak az ítélőtáblák és a Kúria előtt eljárni.
A Polgári perrendtartást módosító 1997. évi LXXII. törvény 1998. január 1. napján hatályba lépő rendelkezése szerint kötelező jogi képviselet esetén már nemcsak ügyvéd, illetőleg jogtanácsos járhat el, hanem állami szerv (közigazgatási szerv, intézet, intézmény, hivatal stb.) ügyintézője; a helyi önkormányzat, illetve a helyi kisebbségi önkormányzat ügyeivel kapcsolatban: a jegyző, a főjegyző, a képviselőtestület hivatalának ügyintézője, a kerületi hivatal elöljárója, ügyintézője, amennyiben jogi szakvizsgával rendelkeznek. Jogi képviselőként járhat el továbbá a gazdálkodó szervezet jogtanácsosa, továbbá a külön törvényben meghatározott személyek - pl. a szabadalmi ügyvivő - a törvényben meghatározott perekben.
Ugyancsak a képviselettel kapcsolatos kérdéskörben merült fel, hogy az anyagi jogi jogosult ügyvéd vagy jogtanácsos, aki korábban a perben mint materiális fél képviselet nélkül járt el, köteles-e igénybe venni jogi képviseletet felülvizsgálati, illetőleg csatlakozó felülvizsgálati kérelem előterjesztése esetén. Ezt a kérdést a korábbi bírói gyakorlattól eltérően oldotta meg az 1995. január 1. napjával hatályba lépő a Polgári perrendtartást módosító 1997. évi LXXII. törvény, melynek rendelkezése szerint a kötelező jogi képviselet esetében - amennyiben törvény kivételt nem tesz - a jogi szakvizsgával rendelkező személy saját ügyében jogi képviselő nélkül is eljárhat.

A meghatalmazottak köréből kizárt személyek

[a Pp. 68. §-ához]

A polgári joggal szemben, ahol korlátozottan cselekvőképes személy is lehet képviselő a polgári eljárásban más nevében csak az járhat el, aki tizennyolcadik életévét betöltötte. A törvény a tizennyolcadik életév betöltésének hiánya mellett a jogerős gondnokság alá helyezést is - mint cselekvőképtelenséget eredményező körülményt - képviseleti ellátás kizáró okaként említi. A cselekvőképtelenségnek van egy ún. állapot miatti esete is, amikor az egyén gondnokság alá helyezés nélkül is cselekvőképtelen, ha olyan állapotban van, hogy ügyei viteléhez szükséges belátási képessége teljesen hiányzik (régi Ptk. 17. §-a). Ez azonban nyilván csak elméleti kérdés, mert ritkán jelenik meg ilyen állapotban lévő személy más személy meghatalmazottjaként a perben. Amennyiben erre mégis sor kerül, a bíróság hivatalból köteles vizsgálni, hogy a képviselő jognyilatkozata a fél méltányos érdekeivel nem áll-e ellentétben, és aggály esetén a fél személyes megjelenésre idézése lehet a megoldás.
A Pp. 68. § három csoportba sorolja a meghatalmazottak köréből kizárt személyeket. Nem lehet meghatalmazott a tizennyolcadik életévét be nem töltött személy. A tizennyolcadik életévét még be nem töltött személy a házasságkötéssel - azt az esetet kivéve, ha a bíróság a házasságot a cselekvőképesség hiánya vagy kiskorúság okából szükséges gyámhatósági engedély hiánya miatt nyilvánította érvénytelennek - megszerzi a nagykorúságot. Kérdéses lehet, hogy az ilyen házasságkötéssel nagykorúvá vált személy meghatalmazottként a perben eljárhat-e. Miután az eljárásjogi szabály nem a nagykorúsághoz, hanem a tizennyolcadik életév betöltéséhez köti a képviseleti jogosultságot, a helyes álláspont szerint a nagykorúságot házasságkötéssel elnyert személy tizennyolcadik életévének betöltése előtt a perben meghatalmazott nem lehet. A meghatalmazottak köréből kizárt személyek másik csoportját azok alkotják, akiket jogerős bírói ítélet a közügyektől eltiltott. Az 1978. évi IV. törvény 54. § (1) bekezdése sorolja fel azokat a jogokat, melyeknek megszerzésére, illetőleg gyakorlására a jogerős ítéletben meghatározott ideig az elítélt méltatlan. A korábbi Btk. [1961. évi V. törvény 48. § (1) bekezdés] egyértelműbbé tette annak indokát, hogy a közügyektől eltiltott személy miért nem járhat el a polgári peres eljárás során meghatalmazottként. A 48. § (1) bekezdés c) pontja ugyanis úgy rendelkezett, hogy a közügyektől eltiltott a megszabott időtartam lejártáig - egyebek között - általában nem láthat el közfeladatot. Miután a meghatalmazott az igazság kiderítésének elősegítése érdekében közfeladatot ellátó személynek minősült, így egyértelmű volt az összefüggés a két szabály között. Az 1978. évi IV. törvény 54. § (1) bekezdése a közfeladat ellátására való jogosultság kizárását nem említi és egyéb konkrét rendelkezéssel sem utal hasonló helyzetre. A Pp. 68. §-a azonban változatlan úgy rendelkezik, hogy a közügyektől eltiltott személy meghatalmazott nem lehet, így perbeli meghatalmazottkénti eljárása minden további körülmény vizsgálata nélkül kizárt. A legújabb Btk. (2012. évi C. törvény) 61. § (2) bekezdése a közügyektől eltiltottat kizárja a jogi képviselet köréből. A meghatalmazottak köréből kizárt személyek harmadik csoportját alkotják, akiket a bíróság jogerősen gondnokság alá helyezett. Mind a cselekvőképességet korlátozó, mind a cselekvőképességet kizáró gondnokság az ítélet jogerőre emelkedésétől kezdődően kizárja, illetőleg megszünteti a meghatalmazott képviseleti jogosultságát. A meghatalmazás megszüntetéséhez tehát nincs szükség külön jogi aktusra. A gondnokság alá helyezést megszüntető ítélet jogerőre emelkedésével a meghatalmazott korábbi képviseleti jogosultsága nem automatikusan hanem csak újabb meghatalmazással áll helyre.
A Pp. 68. §-ban foglalt kizárási okok részben alkalmatlanság, részben méltatlanság okából valamennyi meghatalmazottra nézve érvényesek, ezért azok abszolút kizárási okok. Vannak olyan relatív kizárási okok, amelyek a meghatalmazottak bizonyos körére, pontosabban egyes meghatalmazotti pozíciókra alkalmazhatók.
Az ügyvédi irodák kerülhetnek olyan helyzetbe, amikor az ellenérdekű felek ugyanazon irodához, de más-más ügyvédhez fordulnak. Az iroda az ellenérdekű felek képviseletét csak akkor vállalhatja el, ha ez ellen a kellően tájékoztatott felek nem emelnek kifogást. A tájékoztatást és a feleknek az erre vonatkozó nyilatkozatát tényvázlatban rögzíteni kell. A később jelentkező ügyfélnek az ügyvéd ad tájékoztatást arról, hogy az ellenérdekű fél már megbízást adott az iroda részére. Ha az ügyfél e tájékoztatás után is megbízást ad az ügyvédnek a megbízási viszony érvényesen létrejön közöttük, természetesen ez csak arra ad lehetőséget, hogy az ellenérdekű felek képviseletét egyazon ügyvédi iroda és nem ugyanaz az ügyvéd lássa el.
A bíróság az egész eljárás folyamán hivatalból vizsgálja, hogy az eljáró meghatalmazottnak van-e képviseleti jogosultsága (Pp. 72. §). Ha a meghatalmazottként megjelent személy a felet a Pp. 67-68. §-ai értelmében nem képviselheti, a felet a bíróságnak megfelelő határidő kitűzésével fel kell hívnia, hogy a perben személyesen, vagy a törvénynek megfelelő meghatalmazott útján járjon el [Pp. 135. § (4) bekezdés].

A perbeli meghatalmazás alaki kellékei

[a Pp. 69. §-ához]

A polgári jogban a joghatás elérésére általában elegendő a szóban vagy ráutaló magatartással adott meghatalmazás is, és a törvény csak azokhoz a meghatalmazásokhoz kíván meg írásbeli alakszerűséget, amelyeknél a meghatalmazás alapján kötendő szerződésnek is érvényességi feltétele az írásbeliség. Ezzel szemben a polgári eljárásra, illetőleg az egyes eljárási cselekményekre szóló meghatalmazást írásba, közokiratba vagy teljes bizonyító erejű magánokiratba kell foglalni, illetőleg jegyzőkönyvbe kell mondani. Közokirat a Pp. 195. § (1) bekezdése szerint az olyan okirat, amelyet a bíróság, közjegyző vagy más hatóság ügykörén belül a megszabott alakban állított ki. Teljes bizonyító erejű a magánokirat, ha a kiállító az okiratot saját kezűleg írta és aláírta, vagy két tanú az okiraton aláírásával igazolja, hogy a kiállító a nem általa írt okiratot előttük írta alá, vagy aláírását előttük sajátkezű aláírásának ismerte el (az okiraton a tanúk lakóhelyét is fel kell tüntetni) vagy a kiállító aláírása vagy kézjegye az okiraton bíróilag vagy közjegyzőileg hitelesítve van, illetve ha gazdálkodó szervezet által üzleti körében kiállított okiratot szabályszerűen aláírták. Ha az okirat kiállítója olvasni nem tud, vagy nem érti azt a nyelvet, amelyen az okirat készült, az okiratnak csak akkor van teljes bizonyító ereje, ha magából az okiratból kitűnik, hogy annak tartalmát a tanúk egyike vagy a hitelesítő személy a kiállítónak megmagyarázta.
Az ügyvédnek adott írásbeli meghatalmazás alaki kellékei egyszerűbbek, ha a fél saját kezűleg írta alá az okiratot, tanúk alkalmazása a géppel írott vagy nyomtatott szövegű meghatalmazáson sem szükséges. Előírja az Üt. 26. § (1) bekezdése, hogy a meghatalmazást az ügyvédnek is alá kell írnia. Az ügyvédi iroda, illetőleg ügyvéd részére adott meghatalmazás, amennyiben azt a fél és az ügyvéd is aláírta, közjegyzői hitelesítésre nem szorul. Az egyéb meghatalmazottnak, illetőleg bárki részére adott és csak kézjeggyel ellátott meghatalmazáson a házassági perekben, az apasági és származás megállapítása iránti egyéb perekben, a szülői felügyelet megszüntetésére, illetőleg a szülői felügyeletet megszüntető határozat hatályon kívül helyezésére, a gondnokság alá helyezésre, valamint a gondnokság alá helyezés megszüntetésére irányuló perben a nem ügyvédi iroda (ügyvéd) részére adott és aláírt meghatalmazáson fél aláírását, illetőleg kézjegyét közjegyző által hitelesíttetni kell.
A perbeli képviseletre feljogosító eseti meghatalmazás a hatályos illetékszabályaink szerint (1990. évi XCIII. törvény) illetékmentes, míg az általános meghatalmazás bejelentésével kapcsolatos nemperes eljárásért illetéket kell fizetni (BH 1990.262. jogeset).
A perbeli képviseletre szóló meghatalmazást írásba kell foglalni vagy jegyzőkönyvbe mondani, és azt a meghatalmazott köteles eredetiben vagy hiteles másolatban első jelentkezése alkalmával az iratokhoz csatolás végett a bíróságnak bemutatni. Az első jelentkezés alatt a meghatalmazott első perbeli cselekményét kell érteni, amely lehet akár a tárgyalást megelőző ideiglenes intézkedés, vagy előzetes bizonyítás lefolytatására irányuló kérelem, akár a keresetlevél benyújtása. Ha az ügyfél az ügy ellátásával több ügyvédet bíz meg, és ilyen esetben az ügyvédek társas ügyintézés keretében látják el a feladatot, elég egy meghatalmazás csatolása a perben, melyet az ügyfél aláír és a társas ügyintézésre jogosult ügyvédek ellenjegyeznek. Korábbi perbeli cselekmény hiányában az írásbeli meghatalmazást a keresetlevélhez, illetőleg a fizetési meghagyáshoz kell csatolni. Az ügyvédi meghatalmazást nem pótolja a megbízó részéről aláírt ügyvédi tényvázlat. Tévesnek minősítette a Legfelsőbb Bíróság az iratkézbesítést abban az ügyben, amelyben az elsőfokú bíróság az alperes által aláírt tényvázlatból arra következtetett, hogy nevezett ügyvédet alperes a perbeli képviselettel is megbízta. Az ügyvédi tényvázlat aláírása ugyanis nem felel meg a Pp. 69. § (2) bekezdésében és az Üt. 10. §-ában az ügyvédi meghatalmazásra előírt követelményeknek, melyek hiányát a bíróságnak hivatalból kell észlelnie (Legf. Bír. Pf. IV. 20 602/1992., BH 1992.768.).
Azokban az esetekben, ahol az eljárás megindulásának nem előfeltétele a képviselői (jogi) meghatalmazás csatolása, mint a felülvizsgálati eljárásban, de a keresetlevél, illetőleg a fizetési meghagyás képviseletet tüntet fel, vagy a képviselői ellenjegyzést tartalmaz, a meghatalmazás hiánya azt eredményezi, hogy a bíróság nem a képviselőt, hanem magát a felet idézi meg az első tárgyalásra. Célszerű azonban a képviselő egyidejű idézése azzal, hogy meghatalmazását - mellőzés terhe mellett - legkésőbb a tárgyaláson pótolja. Abban az esetben, ha a fél a keresetlevélhez szabályszerűen csatolta a meghatalmazást, a keresetlevél hiányosságai miatt azonban hiánypótlásra van szükség, nem alkalmazhatók a hiánypótlás elmulasztásának jogkövetkezményei, ha a hiánypótlásra való felhívást nem a meghatalmazott, hanem a fél részére kézbesítették (Legf. Bír. Gf. VI. 32 377/1990. számú jogeset, BH 1992.46.). Az írásbeli meghatalmazás csatolása nemcsak a peres eljárásban, hanem a cégbíróság előtti nemperes eljárásban is a képviseleti jogosultság elengedhetetlen feltétele. Lényeges eljárási szabálysértést állapított meg a Legfelsőbb Bíróság amikor a cégbíróság az eljárást kezdeményező személy képviseleti jogosultságát nem vizsgálta. Az általános meghatalmazás esetét kivéve a meghatalmazást a cégnek a képviselő részére minden cégbíróság előtti eljárásra külön-külön kell megadnia (BH 1991.206.).
Más következménnyel jár a jogi képviselő meghatalmazásának elmaradása a felülvizsgálati eljárás során, ahol az eljárás megindulásának feltétele az, hogy a felülvizsgálati kérelmet benyújtó fél, amennyiben a korábbi eljárás során nem jogi képviselővel járt el, a felülvizsgálati kérelemhez csatolja a jogi képviselő meghatalmazását is. Ennek elmaradása a felülvizsgálati kérelem hivatalból történő elutasítását eredményezi.
A külföldön kiállított meghatalmazás felülhitelesítése szükséges, akár magyar, akár idegen állampolgár, esetleg többes állampolgársággal rendelkező személy idegen nyelven vagy magyar nyelven állítja ki, függetlenül attól, hogy a meghatalmazást közokiratba vagy teljes bizonyító erejű magánokiratba foglalták. A felülhitelesítést a meghatalmazás kiállításának helye szerint illetékes magyar külképviseleti hatóság végzi. Két- vagy többoldalú nemzetközi szerződés rendelkezhet úgy, hogy az egyik szerződő fél valamely hatóság által ügykörén belül kiállított, felvett vagy hitelesített és hivatali pecséttel ellátott okiratoknak (pl. a meghatalmazásnak) a másik szerződő fél területén történő felhasználásához felülhitelesítésre nincs szükség. A magyar külképviseleti hatóságokon a követségeken kívül a konzulátusokat is érteni kell. Azokban az államokban, amelyekben a magyar érdekek képviseletét valamely másik állam külképviseleti hatósága látja el, ennek az államnak a külképviseleti és konzuli hatóságai ugyanolyan érvénnyel végezhetnek felülhitelesítést, mintha magyar hatóságok lennének. A külképviseleti felülhitelesítés egyben az alaki kellékek fennforgását is bizonyítja.
Nincs szükség a felülhitelesítésre a hatályban lévő két- és többoldalú nemzetközi szerződések alapján a Pp. 204. §-ánál felsorolt államokból származó meghatalmazást illetően, és azokban az államokban sem, amelyek tagjai a külföldön felhasználásra kerülő okiratok diplomáciai vagy konzuli hitelesítésének (felülhitelesítésének) mellőzéséről Hágában, az 1961. október 5. napján kötött egyezménynek.
A belföldön kiállított meghatalmazás alaki kellékeire akkor is az általános és nem a Pp. 69. § (3) bekezdéseknek különös rendelkezései alkalmazandók, ha azt külföldi állampolgár vagy külföldön élő személy állította ki.
Az idegen nyelven kiállított meghatalmazás magyar nyelvre történő fordítására csak akkor van szükség, ha a bíróság a meghatalmazottat erre kifejezetten felhívja. A bíróságok előtt felhasználható hiteles fordítást az Országos Fordító és Fordításhitelesítő Iroda végzi. Bár a törvény hiteles fordítást említ a bíróság adott esetben az egyszerű fordítást is elfogadhatja.
Az idegen nyelven kiállított meghatalmazás magyar nyelvre történő fordításáról, ha ezt a bíróság elrendelte, a meghatalmazottnak, illetőleg az általa képviselt félnek kell gondoskodnia. Ennek elmaradása esetén a Pp. 135. § (4) és (5) bekezdésében foglalt jogkövetkezmények kerülnek alkalmazásra.
A jogtanácsos (jogi előadó) akár gazdálkodó szervezetnél, [Ptk. 685. § c) pontja] állami költségvetési szervnél, szövetkezetek érdekképviseleti szervénél, társadalmi szervezetnél, vagy egyéb szervezetnél áll munkaviszonyban vagy tagsági viszonyban, külön meghatalmazás nélkül munkaviszonya alapján képviseli a szervezetet, melynek fennállását a jogtanácsosi igazolvány tanúsítja. Ha a szervezetet olyan személy képviseli, aki a szervezettel nem áll munkaviszonyban (tagsági viszonyban) a képviseleti jogosultságot a szervezet vezetője által kiállított meghatalmazással is igazolni kell.
Kizárt a jogtanácsos eljárása annál a bíróságnál vagy ügyészségnél, amelynél korábban bíró vagy ügyész volt, e foglalkozásának megszűnésétől számított két éven belül. E korlátozás alól az igazságügy-miniszter, illetőleg a legfőbb ügyész felmentést adhat. Ugyancsak kizárt a jogtanácsos eljárása jogi képviselőként olyan szervezettel szemben, amellyel munkaviszonyban áll.
A közigazgatási perekben az alperesként perbe vont közigazgatási szerv dolgozója képviseleti jogosultságát - külön meghatalmazás nélkül - a munkáltatói igazolványával igazolja. Ha képviselőként nem az alperesként perbe vont közigazgatási szerv dolgozója jár el, meghatalmazását igazolnia kell (Pp. 329. §).
Azokban a perekben, ahol a jogtanácsos a szervezet dolgozójának képviseletét látja el, a szervezet vezetőjének előzetes írásbeli hozzájárulása és az adott dolgozó meghatalmazása szükséges.

A meghatalmazás terjedelme

[a Pp. 70. §-ához]

A meghatalmazás szólhat akár a per vitelére, akár egyes perbeli cselekményekre. A több per vitelére adott általános meghatalmazással a Pp. 73. §-a foglalkozik. A gyakorlatban a bíróság előtti eljárásban a meghatalmazás rendszerint csak annyit tartalmaz, hogy valamely meghatározott ügyben való képviseletre szól anélkül, hogy közelebbről meghatározná azokat a nyilatkozatokat, intézkedéseket, illetőleg perbeli cselekményeket, amelyekre a meghatalmazás feljogosít. Amennyiben a per vitelére szóló meghatalmazás korlátozást nem tartalmaz, a meghatalmazott a törvény erejénél fogva van feljogosítva arra, hogy a perrel kapcsolatos minden nyilatkozatot, illetőleg cselekményt megtegyen, ideértve a viszontkereset indítását, a biztosítási intézkedéseket, a végrehajtási eljárást, valamint az annak során indított kereseteket, végül az említett eljárások bármelyikében feljogosított a peres pénznek vagy dolognak és az eljárási költségnek átvételére is. A perbeli meghatalmazott az eredeti meghatalmazás alapján, a per jogerős befejezése után is képviselheti ügyfelét, pl. a végrehajtási eljárás során esetleg ügyfele mint végrehajtást kérő ellen indított igényperben (Legf. Bír. 148. számú PK.), és nincs szükség a felülvizsgálati eljárásban sem újabb meghatalmazás csatolására [Pp. 272. § (3) bekezdés]. Ha a kérelmező által csatolt meghatalmazás megfogalmazásából egyértelműen kitűnik, hogy a házasság felbontása iránti eljárásra szól, ez megalapozza a képviseleti jogosultságot a házassági bontóperek előtti meghallgatás nemperes eljárására és az esetleg azt követő bontóperi eljárása is (Legf. Bír. PK 278.).
A meghatalmazás alapján ellátott képviseleti tevékenység - ugyanúgy mint a megbízás - személyes jogosítvány, ebből következően a meghatalmazott azt általában nem ruházhatja át. Előfordulhat azonban olyan eset, amikor akár a meghatalmazott személyében fennálló valamely okból, vagy a személytől függetlenül adódó körülmények miatt az eredeti meghatalmazott saját személyében nem járhat el, ilyenkor kerül sor a meghatalmazott helyettesítésére. Ez a helyettesítés előfordulhat bármelyik képviseleti formánál.
A személyes eljárás alóli felmentés szabályozásánál a törvény különbséget tesz aszerint, hogy a meghatalmazott ügyvéd [ideértve a vele egy tekintet alá eső személyt is, Pp. 67. § (2) bekezdés] vagy más személy. A nem ügyvéd meghatalmazott (hozzátartozó, pertárs stb.) kizárólag ügyvédnek vagy ügyvédi irodának adhat akár további, akár helyettesítési meghatalmazást.
A helyettesítési meghatalmazás másik csoportja az, amikor az eredetileg meghatalmazott ügyvédi iroda, illetőleg egyéni ügyvéd akadályoztatása esetén kerül sor helyettes igénybevételére. A szabad ügyvédválasztás elvének maradéktalan érvényesítése azt kívánja, hogy a fél által választott ügyvéd az ügyfele érdekében valamennyi perbeli cselekmény megtételénél jognyilatkozat adásánál személyesen járjon el. Ez azonban néha megoldhatatlan. A képviselő szabadsága, betegsége, több tárgyalás egybeesése, más elfoglaltsága akadályozhatják az ügyvéd személyes eljárását. Az ügyvéd a megbízás ellátásához alkalmazott ügyvédje, ügyvédjelöltje, a nála működő külföldi jogi tanácsadó, továbbá más ügyvéd közreműködését is igénybe veheti, kivéve, ha ezt a megbízó a megbízás létrejöttekor írásban kizárta. A meghatalmazott ügyvéd akadályoztatása esetén az Ügyvédi Hivatás Magatartási Szabályai is előírják az ügyvéd számára, hogy a tőle elvárható módon nyújtson segítséget az ügyvédi irodában dolgozó többi ügyvéd részére, tárgyalásaik időpontjának ütközése vagy egyéb indokolt akadályoztatások esetén és a beteg, szabadságon lévő, társadalmi vagy ügyvéd közéleti elfoglaltsága miatt akadályozott ügyvédi helyettesítését díjtalanul lássa el. Rendkívül fontos, hogy a helyettesítés folytán a megbízó érdeke semmiben ne csorbuljon, és ne eredményezze a helyettesként eljáró személy tájékozatlansága miatt a bírói eljárás meghosszabbodását. Ezért az ügyvédnek kötelessége, hogy a helyettest a szükséges tájékoztatással kellő időben ellássa, részére a per anyagának rövid összefoglalásával - lehetőleg írásban - feljegyzést készítsen.
Az ügyvédjelölt a munkaviszony keretében őt foglalkoztató egyéni ügyvédnek, illetőleg az ügyvédi iroda tagjának helyetteseként a bíróságok és más hatóságok előtt eljárhat. Ügyvédjelölt a Kúria előtt csak a Pp. 119. §-ában szabályozott esetben járhat el, felülvizsgálati eljárásban akár az eljárást kezdeményező, akár az ellenérdekű fél képviselőjének helyettesítése válik szükségessé ügyvédjelölti helyettesítés kizárt [Pp. 272. § (3) bekezdés].
Ha a jogi képviselet ellátásában a jogtanácsos van átmenetileg akadályozva, helyettesítésére bármely más szervezet jogtanácsosának, jogtanácsosi irodának eseti meghatalmazást adhat. A jogtanácsost más szervezet jogtanácsosa abban az esetben is helyettesítheti, ha az akadályozott jogtanácsos nem a szervezet, hanem annak dolgozója képviseletét látja el. A bíróságnak a képviseleti jogosultság vizsgálatára irányuló kötelezettsége az eljárás egész szakaszában nemcsak az eredeti meghatalmazottra vonatkozóan, hanem a helyettes meghatalmazottat illetően is fennáll. A helyettes meghatalmazott jogköre azonos ez eredeti meghatalmazottéval, így ha a meghatalmazás csak egyes perbeli cselekmények végzésére szól, ez esetben a helyettes is kizárólag az eredeti meghatalmazott jogkörében eljárva tehet jognyilatkozatokat, ha pedig a meghatalmazás korlátozva nincs a helyettes is végezhet rendelkező cselekményeket, további helyettest jelölhet ki, jogorvoslatot nyújthat be stb. A helyettes meghatalmazott eljárása nem érinti a bíróságnak azt a kötelezettségét, hogy a kézbesítéseket az eredeti meghatalmazott részére teljesítse. Az ítéletnek helyettes meghatalmazott részére történt kézbesítése nem szabályszerű, azt nem lehet joghatályosnak tekinteni (Legf. Bír. P. törv. V. 20 434/1973/2.). A helyettesként eljáró személy magatartásáért az eredeti meghatalmazott úgy felel, mintha a rábízott ügyet maga látta volna el [Ptk. 475. § (1) bekezdés]. A helyettesítési meghatalmazás visszavonására mind az eredeti meghatalmazott, mind pedig a meghatalmazó jogosult, a helyettes meghatalmazott halála (jogi személy megszűnése) a meghatalmazást nem szünteti meg.
A meghatalmazás érvényességének tárgyi és időbeli hatályát a meghatalmazó szabja meg. A meghatalmazás időbeli hatálya - egyéb a meghatalmazásból kitűnő korlátozás hiányában - a meghatalmazás aláírásától illeti meg a meghatalmazott személyt. Ebből következik, ha egy a törvény által előírt határidőben benyújtandó jogorvoslati kérelemről van szó, amelyben a jogi képviselet kötelező, konkrét esetben a Pp. XIV. fejezetében szabályozott felülvizsgálati eljárásról akkor fontos, hogy korábbi meghatalmazás hiányában a felülvizsgálati kérelem benyújtásával egyidőben olyan meghatalmazás kerüljön benyújtásra, amely a felülvizsgálati kérelem benyújtásának napján vagy azt megelőzően került aláírásra a meghatalmazó fél részéről. Azokban az esetekben, amikor a felülvizsgálati kérelemhez nincs mellékelve a meghatalmazás, és a korábbi meghatalmazás egyértelműen nem terjed ki a jogerős ítélet ellen igénybe vett rendkívüli perorvoslatra is és a Kúria hiánypótlás keretében arra hívja fel a felet, illetve képviselőjét, hogy a felülvizsgálati kérelem benyújtására jogosító meghatalmazást csatoljon a felhívásnak nem megfelelő, és a felülvizsgálati kérelem benyújtására nem jogosító az a meghatalmazás, amelyet a hiánypótló végzés átvételét követően, az azt követő időpontra dátumoztak. Ez a meghatalmazás ugyanis a dátum időpontjától terjedő időtől jogosít fel képviseletre, a hónapokkal korábban benyújtott felülvizsgálati kérelem benyújtására nem jogosítja fel a jogi képviselőt, így ennek konzekvenciáit kell levonni a felülvizsgálati eljárásban. Az esetek zömében meghatalmazás nélkül felülvizsgálati kérelmet benyújtó jogi képviselő a Kúria felhívását megértve olyan meghatalmazást csatol, amelynek kelte a felülvizsgálati kérelem keltezésével azonos vagy azt megelőző időre vonatkozik. Találkoztunk azonban olyan jogi képviselővel, aki nem a Kúria felhívásának megfelelően járt el és azzal védekezett, hogy a Kúria "antedatálásra" és ezzel "okirat hamísításra" hívja fel, amikor egy korábbi keletkezésű meghatalmazás dátumára előírást tartalmazó felhívást bocsát ki. Az ilyen jogi képviselők eljárása és álláspontja nem csak azért téves, mert a Kúria akár külön hiánypótlási felhívás nélkül is elutasíthatná érdemi vizsgálat mellőzésével a felülvizsgálati kérelmet, hiszen a jogi képviselőnek felhívás nélkül tudnia kell, hogy képviseleti jogosultságának igazolása hogyan, milyen módon történhet meg, ennek elmaradása pedig azt jelenti, hogy jogi képviselettel nem rendelkezett. Azért is téves az "antedatálásra" vonatkozó álláspont, mert nem feltételezhető, hogy a jogi képviselő a képviselt fél megbízása nélkül nyújtotta volna be a felülvizsgálati kérelmet, ebből következik, hogyha a megbízás alapján nyújtotta be, akkor a megbízást dokumentáló meghatalmazásnak a megbízás időpontjához való igazítása nem antedatálás, hanem annak időpontnak a helyes rögzítése. A meghatalmazás tartalmazhatja, hogy az bizonyos perbeli cselekmények elvégzésére, nyilatkozat megtételére, jogügylet létesítésére, illetőleg ügy elintézésére szól. A meghatalmazás korlátozása több irányban képzelhető el. Korlátozni lehet a meghatalmazást úgy, hogy a meghatalmazott csak meghatározott perbeli cselekményeket nem végezhet, pl. rendelkező cselekményeket (joglemondás, jogelismerés, egyezségkötés) vagy ilyen nyilatkozatot csak a meghatalmazó hozzájárulásával tehet, illetőleg a képviseleti jogosultság meghatározott ügykategóriákra vagy bizonyos perértékig terjed ki, továbbá egy meghatározott bíróságnál jogosult képviselőként eljárni. (Ez utóbbi korlátozás érvényesül a jogi személy által adott általános meghatalmazásnál is.) Nincs akadálya annak, hogy az említett korlátozások közül egy vagy több együttesen forduljon elő. Ha a meghatalmazás az eljárás kezdetétől fogva korlátozott, ennek magából a meghatalmazási okiratból, illetőleg az erre vonatkozó jegyzőkönyvből pontosan ki kell tűnnie [Pp. 69. § (1) és (2) bekezdés]. Ha a meghatalmazás korlátozására az eljárás során kerül sor, itt lényegében a meghatalmazás részleges visszavonásáról van szó, ez esetben külön okiratot (jegyzőkönyvet) kell készíteni, amelyből a meghatalmazás korlátozottságát meg lehet állapítani.
Amennyiben a per vitelére szóló meghatalmazás korlátozást nem tartalmaz, az kiterjed a perrel kapcsolatos minden nyilatkozatra és cselekményre, ideértve a viszontkereset indítást, a biztosítási intézkedéseket, a felülvizsgálati eljárást, a perújítást, a végrehajtási eljárást, illetve ennek során indított pereket (pl. végrehajtási igénypert), végül az említett eljárások bármelyikében a peres pénznek vagy dolognak és az eljárási költségnek az átvételét is. Az igénypert megindító keresetlevél a végrehajtás alapjául szolgáló per vitelére meghatalmazott ügyvéd részére is hatályosan kézbesíthető [LB PK 128. szám]. Ha a korlátozást a meghatalmazás kifejezetten tartalmazza, de a képviselt fél ellenfele ezt elmulasztotta tudomásul venni, ennek következményeit neki kell viselnie. Ha a korlátozott képviseleti jogosultsággal rendelkező meghatalmazott jogosultságának körét túllépi, a korlátozást meghaladó perbeli cselekményeket illetően álképviselővé válik.
A Legfelsőbb Bíróság rámutatott a képviseleti jog korlátozására vonatkozó szabályoknak a jogerős ítéletben foglalt helytelen értelmezésére az alábbi jogesetben. A felperes megbízta az ügyvéd foglalkozású alperest a harmadik személynek átadott pénzösszeg visszakövetelésére kölcsön jogcímén. Az alperes a keresetlevelet elkészítette és azt a felperes az M.-I. városi Bírósághoz benyújtotta. A bíróság 1995. július 3-án jogerős ítéletével kötelezte az ismeretlen helyen tartózkodó alperest a követelt összeg és járulékai megfizetésére. A teljesítési határidő eredménytelenül telt el, a felperes 1997 júliusában kérte végrehajtási lap kibocsátásával a végrehajtás elrendelését. Ekkor derült ki, hogy időközben az alperes 1996. szeptember 16-án 1 500 000 forintos vételárért harmadik személynek eladta a végrehajtás alá vonható egyetlen vagyontárgyát az ingatlan tulajdoni illetőségét.
A felperes keresetében kártérítés jogcímén 1 500 000 forint és kamatai megfizetésére kérte az alperesi ügyvédet kötelezni azzal az indokkal, hogy nem tett eleget a megbízási szerződésben foglalt kötelezettségének és nem kérte határidőben a jogerős ítélet végrehajtását.
Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét elutasította. Ítéletének indokolásában megállapította, hogy a felek között a Ptk. 474. §-ának (1) bekezdésében szabályozott megbízási szerződés jött létre azzal, hogy az alperes a keresetlevelet elkészítette és a megbízási díja átvette.
Kifejtette, hogy az ügy ellátása a továbbiakban nem terjed ki a végrehajtási eljárásra, mert a per tárgyérték alapján kiköthető munkadíj helyett mindössze 50 000 forintban határozták meg annak mértékét, amelynél figyelemmel voltak a korábbi munkatársi kapcsolatukra is. Amennyiben az alperes megbízása a végrehajtási eljárásra is kiterjedt volna, a megbízási díj is magasabb összegben került volna megállapításra. A felperes nem tudta bizonyítani a megbízásnak a végrehajtási eljárásra is kiterjedő terjedelmét, ezért alaptalan a kereset.
A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helyes indokai alapján helybenhagyta.
A Legfelsőbb Bíróság felülvizsgálati eljárás során ugyan hatályában fenntartotta a jogerős ítéletet, de rámutatott arra, hogy téves a jogerős ítéletnek az az indokolása, hogy a meghatalmazott részére kifizetett díj összegéből lehet következtetni arra, hogy a meghatalmazás nem terjed ki a végrehajtási eljárásra. A megbízási díj összege alkalmatlan adat a meghatalmazás korlátozásának igazolására. A Pp. 270. § (2) bekezdése szerint a per vitelére szóló meghatalmazás kiterjed a perrel kapcsolatos minden nyilatkozatra és cselekményre, ideértve a 147. § alá eső viszontkereset indítását, továbbá a biztosítási intézkedéseket és a végrehajtási eljárást, valamint annak során indított kereseteket, végül az említett eljárások bármelyikében a peres pénznek vagy dolognak és az eljárási költségnek az átvételre is. A Pp. 270. § (4) bekezdés szerint a meghatalmazás fenti törvény adta tartalmának korlátozása csak annyiban hatályos, amennyiben az magából a meghatalmazásból kitűnik. Ebből következik, hogy a feleknek az írásbeli meghatalmazás szövegébe kellett volna belefoglalni az alperes korlátozott eljárási jogosultságát, amelyet a felek bármilyen indokkal megtehettek volna anélkül, hogy az indokot bele kellett volna írni a meghatalmazásba. Ennek hiánya azonban azt jelenti, hogy az alperes eljárási jogosultsága a Pp. 270. § (2) bekezdésében foglalt teljes terjedelmű volt. (Legfelsőbb Bíróság Pfv. VI. 20.492/2001.)
A Pp. 70. § (1) bekezdése szerint a meghatalmazás akár a per vitelére, akár egyes perbeli cselekményre szólhat. Amennyiben befejeződött az az eljárás, amelyre a meghatalmazás szólt, és a meghatalmazottnak úgynevezett általános meghatalmazása nincs, az új eljárásban akkor is csak ismételt meghatalmazás útján van képviseleti jogosultsága a meghatalmazottnak eljárni, ha az adott új eljárás szervesen kapcsolódik az előbbi eljáráshoz.
Erre a körülményre mutatott rá a Legfelsőbb Bíróság az alábbi jogesetben:
- a Kft. 1997 decemberében jogi képviselője útján tagváltozás cégjegyzékben történő átvezetési iránt nyújtott be kérelmet. A kérelmen eljárási illetéket nem róttak le és nem csatolták a jogi képviselő meghatalmazását, illetőleg képviseleti jogosultságát más módon nem igazolták. Az elsőfokú bíróság a Ctvr. 16. § (2) bekezdése alapján az eljárási illeték lerovásának és a képviseleti jog igazolásának hiányára hivatkozással a változás bejegyzés iránti kérelmet elutasította. A végzéssel szemben a társaság jogi képviselője útján fellebbezést nyújtott be, pótlólag lerótta az 1500 forintos illetéket, a képviseleti jog igazolásával kapcsolatban azonban eltérő álláspontját fejtette ki. Arra hivatkozott, hogy a társaságnak a megalakulása óta ugyanaz a személy a jogi képviselője, továbbá, hogy a cégbírósági gyakorlat külön meghatalmazás nélkül elfogadta a társaságok megalakulásakor eljárt jogi képviselő képviseleti jogát a változás bejegyzési eljárásokra is. A másodfokú bíróságként eljáró Legfelsőbb Bíróság a fellebbezést alaptalannak találta. Döntésének indokolása szerint a Ctvr. 25. § (1) bekezdése - eltérő rendelkezés hiányában - a cégeljárásban is alkalmazni rendelte a polgári peres eljárás szabályait. A Pp. 70. §-ának (1) bekezdése értelmében a meghatalmazás, akár a per vitelére, akár egyes perbeli cselekményekre szólhat. A 73. § (1) és (2) bekezdése szerint a jogi személy a képviselője részére olyan meghatalmazást is adhat, amely őt perek vitelére általánosságban feljogosítja (általános meghatalmazás). Az általános meghatalmazást azonban nyilvántartásba vétel végett a bíróságnál be kell jelenteni. A nyilvántartásba vett általános meghatalmazás a nyilvántartást vezető bíróságnál (és csak ott) pótolja az egyes perekre szóló meghatalmazást. Mindezen szabályok összességéből az következik, hogy az általános meghatalmazás hiányában a jogi képviselőnek valamennyi új eljárásra nézve külön meghatalmazást kell adni, tehát az alapbejegyzési eljárásra adott meghatalmazás nem vonatkozik az azt követően benyújtott változás bejegyzési kérelmekkel kapcsolatos eljárásokra (Legf. Bír. Cgf. VII. 30.971/1998.).
A Pp. 66. § (1) bekezdése szerint amennyiben a törvény egyes perbeli cselekményekre másként nem rendelkezik, a fél helyett az általa, illetőleg törvényes képviselője által választott meghatalmazott is eljárhat. Meghatalmazott eljárása esetében a képviselő cselekményei, illetve mulasztása a képviselt személy vonatkozásában jelentenek jogkövetkezményeket. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ugyanazok a jogkövetkezményei a képviselő, illetőleg a képviselt személyes körülményeiből adódó eseményeknek.
Mint ahogy már arról szóltunk a meghatalmazott eljárási jogosultsága függ attól, hogy a meghatalmazás őt mire jogosítja fel. A pervitelére szóló meghatalmazás kiterjed a perrel kapcsolatos minden nyilatkozatra és cselekményre, ideértve a viszontkereset indítását a biztosítási intézkedés, illetőleg a végrehajtási eljárást is, valamint az annak során indított kereseteket, illetőleg az említett eljárások bármelyikében a peres pénznek vagy dolognak és az eljárási költségnek az átvételét is. A meghatalmazás akár a per vitelére, akár egyes perbeli cselekményekre szólhat, így elképzelhető, hogy a képviselet kizárólag az elsőfokú eljárásra vagy kizárólag a fellebbezési eljárásra stb. terjed ki. Amennyiben a peres eljárást valamely egyéb, pl.: közigazgatási eljárás előzte meg, gyakran problémát jelentett, ha a keresetlevélhez a jogi képviselő arra tekintettel nem csatolta a meghatalmazását, hogy arra már a közigazgatási eljárás során sor került. Amennyiben a keresetlevél benyújtására a bíróságon került sor, a bíróság ilyen esetben nem tudta a közigazgatási iratok hiányában ellenőrizni azt, hogy a meghatalmazás tartalmazza-e a megbízást, nem csak a közigazgatási eljárásra, hanem esetleg kedvezőtlen közigazgatási határozat esetén a közigazgatási határozat felülvizsgálata tárgyában indítandó perre is, ezért igen gyakran a keresetlevelet jogi képviselő által benyújtott hiányos keresetlevélnek minősítette és azt a Pp. 121. § (3) bekezdésre utalással a Pp. 130. § i) pontja alapján idézés kibocsátása nélkül elutasította.
A Polgári perrendtartást módosító 2005. évi XVII. törvény (a továbbiakban: Knpt.) a közigazgatási nemperes eljárás szabályait valamint a Pp. közigazgatási perekről rendelkező XX. fejezetét szabályozza, illetőleg alapjaiban módosította. A Knpt. 10. §-ában kötelezően írja elő, hogy a közigazgatási perekben benyújtott keresetlevélnek a Pp. 121. §-ában meghatározottakon túl tartalmaznia kell azt is, ha a közigazgatási eljárásban a jogi képviselő olyan meghatalmazást csatolt, amely a per vitelére is vonatkozik. Ez esetben a közigazgatási eljárás során tehát a jogi képviselőnek olyan meghatalmazást kell csatolnia, amely őt nemcsak a közigazgatási eljárásban, hanem az esetleg azt követően indítandó bírósági eljárásban is feljogosítja újabb külön meghatalmazás nélkül a jogi képviseletre.

A meghatalmazás megszűnésének esetei

[a Pp. 71. §-ához]

A meghatalmazás megszűnésének legtipikusabb esete az, amikor a meghatalmazott a rábízott ügyet ellátja, az eljárás befejeződött, a szerződést elkészítette, a jognyilatkozatot megtette, ezzel a meghatalmazás alapjául szolgáló megbízási szerződésben vállalt ügyellátási kötelezettségét teljesítette. A meghatalmazás visszavonása a meghatalmazó szabad elhatározásától függ, a meghatalmazás bármikor visszavonható. A perbeli képviselő és a peres fél egymás közti viszonyában a megbízási szerződés felmondással szüntethető meg (Ptk. 481. §). Az ügyvédi megbízást az ügyfél bármikor azonnali hatállyal felmondhatja, az egyéni ügyvéd, illetőleg az ügyvédi iroda tagjaként működő ügyvéd esetében mind a megbízást elvállaló ügyvéd, mind pedig az ügyvédi iroda vezetője jogosult a felmondásra. Az ügyvéd, illetőleg ügyvédi iroda vezetője által történő felmondás csak akkor érvényes, ha azt az ügyvéd írásban közli. Részéről a felmondási idő 15 nap, mely alatt az ügyvéd továbbra is köteles az ügyfél érdekében eljárni [Üt. 24. § (1) bek.]. Abban az esetben, ha több meghatalmazónak közös meghatalmazottja van, ez egyik részéről történt visszavonás a többiekre nem terjed ki. A meghatalmazott halála a meghatalmazást megszünteti, a meghatalmazó halála a megbízási szerződést ugyancsak megszünteti. Peres eljárás esetén az eljárás a Pp. 111. § (1) bekezdése szerint a jogutód perbelépéséig, illetőleg perbevonásáig félbeszakad. Amennyiben a jogutód a jogelőd képviselőjét kívánja perbeli meghatalmazottként az eljárásra feljogosítani, erre csak külön meghatalmazás alapján van lehetőség. Jogtanácsos a jogutód perbeli képviseletét az újabb meghatalmazás alapján is csak akkor láthatja el, ha a képviseletnek a Jtvr. 7. § (2) bekezdésében írt feltételei a jogutód esetében is fennállnak.
A jogtanácsosi képviselet megszűnését eredményezi a jogtanácsos munkaviszonyának megszűnése is. Ha a jogtanácsos a jogi tevékenységet munkaviszonyban fejti ki, a perben a munkaviszonya megszűnését, illetőleg a munkavégzés alóli felmentését követően meghatalmazottként nem járhat el. Ebből a szempontból nincs jelentősége annak, hogy részére külön meghatalmazást adtak, s ennek visszavonása szabályszerűen történt-e (BH 1991. évi 10. szám 406. számú jogeset).
Ha a meghatalmazó jogi személy, annak megszűnése a meghatalmazás megszűnését eredményezi. A jogi személy felszámolásának elrendelésével is érvényét veszti a korábban kiállított meghatalmazás, a felszámolás közzétételétől ugyanis a szervezeti képviselő és ügyintéző szervek megbízatása megszűnik és jogkörük a kijelölt felszámolóra száll (Legf. Bír. Gf. I. 31 666/1993/2. számú jogeset).
A polgári eljárásban is érvényesül [a régi Ptk. 483. § (4) bekezdésében, illetve az új Ptk. 6:278. § (4) bekezdésében írt] az a rendelkezés, mely szerint a meghatalmazásra, illetőleg az annak alapjául szolgáló megbízási szerződésre vonatkozó felmondás jogának korlátozása, vagy kizárása semmis; tartós, folyamatos megbízási jogviszonynál a felek a felmondás jogának korlátozásában megállapodhatnak.
A képviseleti jogosultság egyéb okból történő elvesztése is a meghatalmazás megszűnését eredményezheti, ide tartoznak azok az esetek, amikor a meghatalmazott személyében, illetőleg helyzetében következnek be az eljárás folyamán olyan változások, melyeknél fogva a továbbiakban meghatalmazottként nem járhat el. A meghatalmazás megszűnését eredményezi pl., ha a meghatalmazottat a közügyektől jogerősen eltiltják, vagy jogerős bírói ítélettel gondnokság alá helyezik, ügyvéd vagy ügyvédjelölt a működési, jogtanácsos vagy jogi előadó alkalmaztatási feltételek valamelyikének már nem felel meg.
A meghatalmazás megszűnésének személyi és időbeli hatályáról beszélhetünk. A személyi hatály tekintetében megkülönböztetjük a bíróság, a képviselt fél és a képviselt fél ellenfele irányába történő megszűnést. A bíróság irányában a meghatalmazott képviseleti jogosultsága a megszűnési ok bejelentésével véget ér. Ez vonatkozik akár arra az esetre, ha a képviselő eseti meghatalmazás alapján, vagy általános meghatalmazás alapján jár el. Az ügyvéd számára kötelező előírás, hogy a megbízás megszűnését írásban haladéktalanul jelentse be annak a hatóságnak, amely előtt a rábízott ügy folyamatban van [Üt. 24. § (4) bek.]. A bírósághoz történő bejelentést a meghatalmazó vagy a meghatalmazott jelentheti be akár szóban, akár írásban, szóbeli bejelentésről a bíróság jegyzőkönyvet vesz fel. A bejelentett képviseleti jogosultság megszűnését követően alapvető eljárási szabálysértésnek minősül a megszűnt képviselő kezéhez való kézbesítés (Legf. Bír Gf. V. 30 414/1992. számú jogeset).
A meghatalmazás a képviselt fél irányában az ügyvéd írásbeli felmondásával, a képviselt fél ellenfele irányában pedig a vele való közléssel szűnik meg. A közlésre a meghatalmazó, a meghatalmazott, valamint a bíróság is jogosult.
Mindaddig, amíg a meghatalmazás megszűnését a bírósághoz nem jelentik be, és az ellenfelet erről nem értesítik a meghatalmazottat a képviselet ellátására a jogosultnak kell tekinteni.

A képviseleti jogosultság vizsgálata

[a Pp. 72. §-ához]

A meghatalmazott képviseleti jogosultságát - akár eredeti meghatalmazottként, akár helyettesként jár el - a bíróságnak az eljárás bármely szakaszában hivatalból vizsgálnia kell.
A képviseleti jogosultság vizsgálata körében a következő körülményeket kell a bíróságnak vizsgálnia: a meghatalmazottként jelentkező személynek, az arra jogosult féltől vagy a meghatalmazás adására jogosult személytől van-e meghatalmazása, az tartalmilag és alakilag érvényes-e, illetőleg a meghatalmazott nem lépi-e túl jogkörét. A bíróság vizsgálhatja ennek érdekében a meghatalmazáson szereplő aláírás valódiságát is. Ha a jogtanácsos a szervezet dolgozójának képviseletében jár el, annak munkaviszonyával összefüggő ügyeiben, a képviselt személy meghatalmazásán kívül a szervezet vezetőjének írásbeli hozzájárulása is szükséges (Jtvr. 7. §).
A meghatalmazás szabályszerűségének vizsgálatához tartozik az alakszerűségi előírások vizsgálata [Ld. Pp. 69. § (1)-(5) bekezdés]. Nem fogadható el így pl. az alakiságok hiánya miatt szabályszerű meghatalmazásnak a nem ügyvédi iroda, illetve egyéni ügyvéd részére szóló meghatalmazás, ha a két tanú aláírása hiányzik. De ugyanígy nem fogadható el csak közokiratba foglalva, vagy teljes bizonyító erejű magánokirati alakban az ügyvédnek adott meghatalmazás sem, ha a meghatalmazó írni, olvasni nem tud, vagy nem képes [Üt. 26. § (3) bek.].
A képviseleti jogosultság terjedelmének vizsgálata során a bíróságnak azt kell vizsgálnia, hogy a meghatalmazás milyen perbeli cselekmények végzésére jogosítja fel a meghatalmazottat, a képviseleti jogosultság korlátlan-e, vagy a meghatalmazó, illetve jogszabály rendelkezése folytán korlátozott. A hiányzó vagy arra nem jogosult személytől származó, továbbá a kellékhiányos meghatalmazást pótolni lehet az eljárást befejező határozatot megelőző tárgyalás berekesztéséig bármikor. A vállalat részéről cégszerűen alá nem írt, de jogtanácsos által ellenjegyzett fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelemért költséget lehet megállapítani akkor is, ha a jogtanácsos képviseleti jogosultsága nincs igazolva. A jogtanácsosnak a képviseleti jogosultságát az ellentmondás folytán tartott tárgyaláson kell igazolnia (PK 153. sz. áf.).
A hiányzó vagy kellékhiányos meghatalmazás pótlására a bíróság hiánypótlás keretében hívja fel a meghatalmazottat, a tárgyalás a hiány pótlása előtt is folytatható az ellenfél kívánságára pedig folytatni kell. A meghatalmazott a hiány pótlására kitűzött határidő alatt továbbra is eljárhat, ha azonban a meghatalmazott a felet jogszabály kizáró rendelkezése folytán nem képviselheti, a bíróság őt a további eljárástól eltiltja, és a felet, illetve törvényes képviselőt arra hívja fel, hogy vagy személyesen vagy a törvénynek megfelelő meghatalmazott útján járjon el a perben.
A képviseleti jogosultság hiányát megállapító és a hiánypótlásra felhívó végzés - mint az eljárás folyamán hozott végzés - fellebbezéssel nem támadható [Pp. 233. § (3) bekezdés b) pont, BH 1979.241.].
A Pp. 72. §-ának rendelkezése szerint a meghatalmazott képviseleti jogosultságát a bíróságnak az eljárás bármely szakaszában hivatalból kell vizsgálnia. A kötelezettség elmulasztását lényeges eljárási szabálysértésnek minősítette a Legfelsőbb Bíróság az alábbi jogesetben:
- A hitelező az 1994. januárjában érkezett beadványában felszámolás elrendelését kérte az adós gazdálkodó szervezet ellen. Kérelmét a módosított 1991. évi IL. tv. (Cstv.) 27. § (2) bekezdésének a) pontjára alapította. Az adós gazdálkodó szervezet részéről K. R. által meghatalmazott Dr. S. G. egyéni ügyvéd a hitelező követelését vitatta. Arra hivatkozott, hogy az adós a hitelezővel illetőleg annak engedményesével perben áll, és e perben a hitelező követelését meghaladó beszámítási kifogással élt. Egyben bejelentette, hogy a bíróság végzése csak késedelmesen jutott az ügyben érdemben nyilatkozni tudó ügyvezetőhöz, mert a bíróság a Kft. időközben kivált tagjához, egyben ügyvezetőjéhez K. G.-hez kézbesítette.
Az elsőfokú bíróság végzésével a hitelező kérelmét érdemi vizsgálat nélkül elutasította. Határozatának indokolása szerint a Fővárosi Bíróság ítéletéből megállapította, hogy a hitelező még jóval a felszámolási kérelmének benyújtása előtt követelését egy másik Kft.-re engedményezte, amely felperesként pert indított az adós ellen. Ennél fogva a hitelezőnek valójában nincs követelése az adóssal szemben, így a felszámolási kérelem előterjesztésére nem volt jogosult. Az elsőfokú bíróság végzése ellen benyújtott fellebbezésében a hitelező arra hivatkozott, hogy a Fővárosi Bíróság előtt folyamatban lévő pernek felperese valóban a hitelező engedményese, azonban annak a pernek a tárgya a hitelező tagi kölcsönével kapcsolatos elszámolási vita, míg a felszámolás iránti kérelmet nem erre a követelésre, hanem az üzletrész értékesítéséből eredő, az adós által elismert tartozásra alapította. A fellebbezést a másodfokú bíróságként eljáró Legfelsőbb Bíróság alaposnak találta. Döntésében rámutatott arra, hogy a Cstv. 6. §-ának (2) bekezdése szerint alkalmazott Pp. 72. §-a úgy rendelkezik, hogy a meghatalmazott képviseleti jogosultságát a bíróság az eljárás bármely szakaszában hivatalból vizsgálja. A hitelező által becsatolt cégbizonyítvány azt tanúsítja, hogy az adós gazdálkodó szervezet cég jegyzésére K. G. ügyvezető jogosult. A Dr. F. G. ügyvéd 1994. április 12-én kelt meghatalmazását az adós gazdálkodó szervezet nevében K. R. írta alá. Az 5. sorszámú bejelentés tartalma szerint ő az adós új ügyvezetője. Az elsőfokú bíróság azonban elmulasztotta annak vizsgálatát, hogy ez a bejelentés megfelel-e a valóságnak, elmulasztotta felhívni az adós gazdálkodó szervezetet arra, hogy csatolja be az ügyvezető változását tanúsító cégbizonyítványt, vagy legalábbis az új ügyvezető megválasztását tanúsító közgyűlési határozatot, s e változás cégbírósághoz történő bejelentését tartalmazó okiratot. Ezt az eljárási szabálysértést olyan lényegesnek minősítette a Legfelsőbb Bíróság, amely miatt az elsőfokú bíróság határozata érdemben nem volt felülvizsgálható, ezért azt a módosított Cstv. 6. § (2) bekezdése szerint alkalmazott Pp. 259. § rendelkezése alapján hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot új eljárásra utasította. (Legfelsőbb Bíróság Fpk. VI. 32.693/1995. szám).

Az általános meghatalmazás

A Pp. 73. § (1) bekezdése 2009. július 1. napjától alkalmazandóan az alábbiak szerint módosul:

[a Pp. 73. § (1) bekezdéséhez]

A törvény fenti módosítása lehetővé teszi azt, hogy bárki képviselőjének olyan meghatalmazást adjon, amely őt a perek vitelére az ország összes bírósága előtt feljogosítja. Ezek a képviselők azonban azokban az eljárásokban, amelyekben a törvény szerint a jogi képviselet kötelező csak akkor járhatnak el, ha az általános meghatalmazott jogi képviselőnek minősül.

[a Pp. 73. § (2)-(4) bekezdéséhez]

Az általános meghatalmazás az ügyek és a jogügyletek előre nem látható széles körére szól, ezért jelentősége lényegesen nagyobb az eseti meghatalmazásánál. A Polgári perrendtartás csak jogi személyeknek engedi meg, hogy általános meghatalmazást adhassanak. A jogi személyek által adott általános meghatalmazás során a meghatalmazott nem csak egy meghatározott pervitelre, illetőleg egyes perbeli cselekmények végzésére válik jogosítottá, hanem a meghatalmazó által vagy ellen indított minden perben (ügyben) eljárhat.
Általános meghatalmazást lehet adni mindazoknak, akik meghatalmazottként képviselhetik a jogi személyt. A pertárs és a pertárs meghatalmazottja azonban fogalmilag kizárt ebből a körből, mert a pertárs egy adott ügyben járhat el a másik pertárs képviseletében, amelyben vagy együtt indítottak pert, vagy együtt perelték őket. Az általános meghatalmazás is lehet korlátozott, a meghatalmazó akár egyes ügyfajtákra, akár egyes jognyilatkozatok megtételére vagy percselekmények elvégzésére korlátozhatja a meghatalmazott eljárási jogkörét. E korlátozottságnak ugyan úgy mint az eseti meghatalmazásnál a meghatalmazásból egyértelműen ki kell tűnnie.
Az új Ptk.-nak és a Pp.-nek a meghatalmazás alakszerűségére vonatkozó szabályai egymástól különböznek, az általános meghatalmazás esetében azonban a különbség nem lényegi. A Ptk. szerint a meghatalmazás érvényességéhez főszabályként ugyanolyan alakszerűség szükséges, mint amilyet a jogszabály a meghatalmazás alapján kötendő szerződésre elő ír. [új Ptk. 6:15. § (2) bekezdés]. Ebből következik, hogy ha a szerződés alakszerűséghez nincs kötve, a meghatalmazás írásba foglalása sem szükséges. Kivételes az általános meghatalmazást, amelynek az írásbeli alak (a teljes bizonyító erejű magánokirat vagy közokirat) érvényességi kelléke (új Ptk. 6:16. §). A Pp. az általános meghatalmazás alaki kellékeire ugyanazokat a szabályokat írja elő, mint az eseti meghatalmazás esetében. Az általános meghatalmazást is közokiratba, vagy teljes bizonyító erejű magánokiratba kell foglalni. Kivételesen fordulhat elő, hogy az általános meghatalmazást a bíróság jegyzőkönyvbe foglalja. A külföldön kiállított általános meghatalmazás felülhitelesítésére, továbbá az idegen nyelven kiállított általános meghatalmazás hitelesítésére a Pp. 69. § (3) és (4) bekezdései irányadók. Az általános meghatalmazás alapján az abban megjelölt személy annál a bíróságnál járhat el külön meghatalmazás nélkül, amelynél az általános meghatalmazást bejelentették és nyilvántartásba vették. A meghatalmazás tehát mindig egy meghatározott bírósághoz szól. Abban az esetben, ha az általános meghatalmazás a törvényszék előtti képviseletre jogosítja fel a meghatalmazottat, annak alapján nem láthatja el a meghatalmazó képviseletét a helyi bíróság előtt. Ha a per elsőfokú szakaszában a meghatalmazó jogi képviseletet az általános meghatalmazás alapján ellátta, a fellebbezési eljárás során a másodfokú bíróság előtt külön meghatalmazás nélkül járhat el. Az általános meghatalmazást nyilvántartásba vétel végett annál a bíróságnál kell benyújtani, amely előtt való eljárásra a meghatalmazás szól. Az általános meghatalmazásban meg kell jelölni a meghatalmazást adójogi személy megnevezését, székhelyét, a meghatalmazott természetes vagy jogi személy nevét, lakcímét (székhelyét), valamint azt a bíróságot, amelyhez az általános meghatalmazás szól. Az általános meghatalmazás nyilvántartásba vételére irányuló kérelmet a bíróság a nemperes eljárás szabályai szerint bírálja el (Legf. Bír. Pkf. I. 20 958/1988., BH 1989.192.). A meghatalmazás maga nem illetékköteles.
Az illetéktörvény az okirati illeték fogalmát nem ismeri, az általános meghatalmazás nyilvántartásba vételére irányuló kérelem azonban - mint nemperes eljárást kezdeményező beadvány - az általános szabályok szerint illetékkötelezettség alá esik. A bejelentett és a bíróság részéről tudomásul vett általános meghatalmazásokat bírósági kezelőiroda érkezési sorrendben, sorszám szerint veszi jegyzékbe, az általános meghatalmazottnak a bíróságnál történő első jelentkezése alkalmával a nyilvántartás sorszámára kell hivatkoznia, és ezt a sorszámot tünteti fel a bíróság a jegyzőkönyvben. Az általános meghatalmazás keletkezéséhez hasonlóan annak megszűnését is be kell jelenteni, a képviseleti jogosultság a bírósághoz történő bejelentéssel szűnik meg.

Kötelező jogi képviselet

[a Pp. 73/A-73/B. §-ához]

Az Országgyűlés 2010. december 23-i ülésén fogadta el az egyes törvényeknek a bíróságok hatékony működését és a bírósági eljárások gyorsítását szolgáló módosításáról szóló 2010. évi CLXXXIII. törvényt. Ez a törvény a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997. évi LXVI. törvény, a bírák jogállásáról és javadalmazásáról szóló 1997. évi LXVII. törvény, továbbá a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény, valamint a bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvény mellett jelentős módosításokat tartalmaz a Polgári perrendtartásra vonatkozóan is. A kötelező jogi képviseletnek 2011. március 1. napjától hatályos rendelkezése szerint a jogalkotó kiterjesztette a kötelező jogi képviselet eseteit abból a célból, hogy az ügyben alkalmazandó jog ismeretével rendelkező szakember eljárása mellett a bíróságok gyorsabb és hatékonyabb eljárás keretében dönthessék el az eléjük vitt jogvitát. Kötelező a jogi képviselet a vagyonjogi perek közül azokban, amelyekben a per tárgyának értéke meghaladja a 30 000 000 forintot, a szerzői és jogi perek, valamint az iparjogvédelmi perek, a nemzetközi árufuvarozási vagy szállítmányozási szerződéssel kapcsolatos perek, a cégekkel kapcsolatos perek közül a cég szervei határozatának bírósági felülvizsgálata iránt indított perek kivételével az összes, az értékpapírból származó jogviszonnyal kapcsolatos perek, a tisztességtelen szerződési feltételek érvénytelensége tárgyában indított perek, azok a megállapításra irányuló perek, amelyek esetében a per tárgyának értéke a 30 000 000 forintot meghaladja. A korábbi szabályozásoktól eltérően ezekben az ügyekben nem kizárólag az adott eljárást kezdeményező fél, - konkrétan az elsőfokú eljárást kezdeményező felperes -, hanem az alperes számára is kötelező a jogi képviselet. A kötelező jogi képviseletből következően az eljárás gyorsítását és hatékonyságát szolgáló célzattal az ilyen ügyekben a Pp. egyéb szabályai is módosításra kerültek, amelyről a későbbiek során szólunk.

[a Pp. 73/C. §-ához]

A 2003. évi XI. törvény 6. §-a új fejezetet iktatott az ügyvédekről szóló 1998. évi XI. törvény rendelkezéseibe. Eszerint az ügyvédre vonatkozó szabályok érvényesek annak a személynek a Magyarország területén kifejtett tevékenységére, aki az EGT államának állampolgára, és a külön jogszabályban meghatározott szakmai megnevezések valamelyike alatt ügyvédi tevékenység folytatására jogosult az Európai Unió valamely tagállamában. Az ilyen személyeket európai közösségi jogásznak nevezzük.
Aki európai közösségi jogászként a Magyarország területén állandó jelleggel kíván ügyvédi tevékenységet folytatni köteles kérelmezni, aki pedig eseti jelleggel szolgáltatásnyújtóként kíván ügyvédi tevékenységet folytatni, kérelmezheti az európai közösség jogászok Kamara által vezetett névjegyzékébe történő felvételét. A névjegyzésbe fel vett európai közösségi jogászt kérelmére az Ügyvédi Kamarába is fel kell venni, ha annak a törvényben előírt feltételei fennállnak. Ez esetben az európai közösségi jogász a Kamara teljes körű tagjává válik és Magyarországon az ügyvéd megjelölés mellett továbbra is jogosult saját tagállama szerint szakmai megnevezést szerepeltetni névhasználatában. Az európai közösségi jogász az Üt. 5. §-ban meghatározott bármelyik ügyvédi tevékenységet végezheti.
Azokban az ügyekben, amelyekben jogszabály kötelező jogi képviseletet ír elő, az európai közösségi jogász csak akkor láthatja el a képviseletet, ha e célból ügyvéddel vagy ügyvédi irodával együttműködési szerződést kötött. Az európai közösségi jogász mindazokban a kötelező jogi képviseltet tett igénylő ügyekben, amelyekben megbízója képviseletében első alkalommal jár el bíróság vagy más hatóság előtt, köteles az együttműködési szerződést, ha az nem magyar nyelvű, annak hiteles magyar fordítását bemutatni.
Az európai közösségi jogász mind egyéni ügyvédként, mind alkalmazott ügyvédként tevékenykedhet, továbbá ügyvédi iroda alapítására, illetőleg ügyvédi irodában tagsági viszony létesítésére is jogosult.
A törvény rendelkezése szerint jogi képviselőnek nemcsak az ügyvédet (ügyvédi irodát), illetőleg a jogtanácsost kell tekinteni, hanem jogi képviselőnek minősül és a Kúria előtt a fellebbezési, illetve a felülvizsgálati eljárásban képviselőként eljárhat az állami szerv (közigazgatási szerv, intézet, intézmény, hivatal stb.) ügyintézője az állami szerv tevékenységével kapcsolatos ügyekben, továbbá a helyi önkormányzatot, kisebbségi önkormányzatot, illetőleg ezek szerveit érintő perekben a jegyző, főjegyző, a képviselő-testület hivatalának ügyintézője, a kerületi hivatal elöljárója, ügyintézője, amennyiben jogi szakvizsgával rendelkezik. Miután a Pp. 72. §-ában foglalt kötelezettségnél fogva a bíróság az eljárás bármely szakaszában hivatalból vizsgálja a képviseleti jogosultságot, ezért ezekben az esetekben a bíróságnak az eljáró személy jogi képviselőkénti eljárásához a jogi szakvizsga letételét igazoló okirat eredeti vagy hitelesített másolatának felmutatását kell igényelnie.
Ha a jogi képviselet kötelező, a jogi képviselő közreműködése nélkül a fél nem járhat el. Ez azt jelenti, hogy a fél önállóan nem tehet perbeli nyilatkozatot, nem végezhet perbeli cselekményeket, vagyis a jogi képviselő nélküli nyilatkozat, illetőleg perbeli cselekmény olyan, mintha meg sem tették volna, azaz hatálytalan. A jogi képviselőnek nemcsak a beadvány elkészítésénél kell aláírásával, illetőleg pecsétjével ellátva igazolnia a képviselői jogosultságát, hanem a jogi képviselőnek jelen kell lennie a tárgyalásokon és valamennyi beadványt ellenjegyeznie kell. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy az ügyfél nem járhat el saját ügyében, nyilatkozatot maga is tehet, azonban önállóan a nyilatkozatának jogi hatálya nincs. Ha a jogi képviselő és az ügyfél nyilatkozata tartalmában ellentétes, a bíróság ennek konzekvenciáit az eset összes körülményének figyelembevételével bírálja el.
Az ügyfél jogi képviselőjeként nemcsak megbízott ügyvéd, illetőleg ügyvédi iroda, hanem a bíróság által kirendelt pártfogó ügyvéd is eljárhat. Az állam a jogi segítségnyújtás keretében az arra rászoruló felperes, alperes, beavatkozó, kérelmező, illetve kérelmezett fél részére pártfogó ügyvédet biztosít. A pártfogó ügyvéd képviselet engedélyezését a pert befejező határozatot megelőző tárgyalás berekesztéséig lehet kérni. A pártfogó ügyvéd kirendelésére vonatkozó részletes szabályokat a jogi segítségnyújtásról szóló 2003. évi LXXX. törvény tartalmazza. A jogi szakvizsgával rendelkező jogászok most már a törvény felhatalmazása alapján saját ügyükben eljárhatnak. A saját ügy meghatározása szűken és szigorúan értendő, ezeknek a jogászoknak sem hozzátartozóik, sem pertársaik viszonylatában ilyen jogi képviseleti jogosultságuk nincs.
A Kúria előtti eljárásban a fellebbezést, illetve csatlakozó fellebbezést előterjesztő fél jogi képviselővel köteles eljárni. Ebből az következik, hogy a fellebbezés mindaddig hiányos, illetve jogi hatásában a Pp. 73/B. §-a alapján mindaddig hatálytalan, amíg azt jogi képviselővel nem terjeszti elő. Az elsőfokú bíróságnak hiánypótlás keretében kell felhívnia a fellebbezést előterjesztő felet a jogi képviselet pótlására azzal a figyelmeztetéssel, hogy jogi képviselő nélkül perbeli cselekménye (fellebbezése) hatálytalan. A Pp. 237. §-ának helyes alkalmazása esetén jogi képviselő nélkül - a kötelező jogi képviselet esetében - előterjesztett fellebbezés fel sem kerülhet a Kúriára.
A Kúria előtti felülvizsgálati eljárásban az ezt kezdeményező fél a felülvizsgálati-kérelmet csak jogi képviselő útján terjesztheti elő, s miután az eljárás egész tartama alatt kötelező a jogi képviselet, annak legalább a felülvizsgálati eljárás befejezéséig kell tartania. Nincs lehetőség arra, hogy a jogi képviselő megszerkessze a fellebbezést, illetőleg a felülvizsgálati kérelmet, majd bejelentse a megbízás megszűnését. Az ügyfél és a konkrét jogi képviselő közötti megbízási szerződés ugyan megszűnhet a felek akaratából, ez azonban azt jelenti, hogy a fellebbezés, illetőleg a felülvizsgálati eljárás során a fél nem rendelkezik jogi képviselővel, így a Kúriának hiánypótlás keretében kell felhívnia őt új jogi képviselet biztosítására, figyelmeztetve arra, hogy ennek elmaradása a felülvizsgálati kérelem - érdemi vizsgálat nélküli, hivatalból történő - elutasítását fogja eredményezni.
A jogi képviselő nélkül beadott felülvizsgálati kérelem hiányosnak tekintendő. A felülvizsgálati kérelem esetében a törvény rendelkezése alapján ennek konzekvenciáját nem az elsőfokú bíróság (ahová a felülvizsgálati kérelmet be kell nyújtani: [Pp. 272. § (1) bekezdés], hanem a Kúria vonja le.
A felülvizsgálati eljárás során a csatlakozó felülvizsgálati kérelem előterjesztőjére [Pp. 274. § (3) bekezdés] a törvény rendelkezése alapján ugyanazok a szabályok irányadók, mint a felülvizsgálati kérelem előterjesztőjére, azaz [a Pp. 272. § (3) bekezdésének eredeti szövegére utalással] a csatlakozó felülvizsgálati kérelmet is jogi képviselővel kell megszerkeszteni és biztosítania kell a jogi képviseletet a felülvizsgálati eljárás egész tartama alatt.
Miután a polgári nemperes eljárásokra, hacsak külön szabályok másként nem rendelkeznek, vagy az eljárás nemperes jellegéből más nem következik, a Pp. általános szabályait megfelelően kell alkalmazni, ezért mindazon nemperes eljárásokban, ahol felülvizsgálati kérelmet a Kúria bírálja el a felülvizsgálati kérelmet előterjesztő fél számára a jogi képviselet kötelező.
Az eljárás hatékonyságát és gyorsítását szolgáló - a kötelező jogi képviseletre vonatkozó Pp. módosítás - amelyet 2011. március 1-jei hatállyal a 2010. évi CLXXXIII. törvény rendelkezései tartalmaznak, e mellett több egyéb olyan Pp. szabályt is módosít, amelyet a kötelező jogi képviselet mellett lefolytatott perekben az általános szabálytól eltérő rendelkezésekkel kell ezekben a perekben alkalmazni. Általános szabályként a keresetváltoztatásra a Pp. 146. § (1) bekezdésében szabályozottak szerint az elsőfokú ítélet meghozatalát megelőző tárgyalás berekesztéséig van lehetőség. A kötelező jogi képviselet esetén a felperes a keresetét csak az alperes érdemi ellenkérelme előadását követő 30 napon belül változtathatja meg. Ez alól csak akkor van kivétel, ha az alperes beszámítási kifogást, vagy viszontkeresettet terjesztett elő a felperes keresetével szemben. Ez esetben a felperes a beszámítási kifogás, illetőleg a viszontkereset közlésétől számított 30 napon belül változtathatja meg a keresetét. Nem érvényesül ez a kiterjesztő keresetváltoztatási szabály az esetben, ha az alperes viszontkeresetét, illetőleg beszámítási kifogását vagy azok módosítását éppen a felperes keresetváltoztatásra tekintettel terjeszthette elő. A fenti szigorú szabályok alól két kivételt ismer a törvény nevezetesen, amennyiben a felperes olyan tényre, bizonyítékra, illetőleg jogerős bírói vagy más hatósági határozatra hivatkozik, amely önhibáján kívül az első tárgyalást követően jutott csak a tudomására és ezt igazolni is tudja, ez esetben legkésőbb az elsőfokú ítélet meghozatalát megelőző tárgyalás berekesztéséig megváltoztathatja a keresetét. Ugyancsak kivételként érvényesül a keresetváltoztatás lehetősége akkor, hogyha az alperes beleegyezik a keresetváltoztatásba, ez esetben a fenti szigorú korlátot követően is lehetőség van a keresetváltoztatásra.
Amennyiben a felperes a fenti szigorított szabályok ellenére módosítja a keresetét, az esetben a bíróság a módosított keresetet végzéssel elutasítja, amely végzés ellen külön fellebbezésnek nincs helye.
Nem csak a felperesre, hanem az alperesre vonatkozóan is időbeli korlátot állít fel a módosított törvény a viszontkereset, illetőleg a beszámítási kifogás előterjesztésére. Kötelező jogi képviselet esetében az általános szabályoktól [Pp. 147. §] eltérően az alperes viszont keresetét és beszámítási kifogását törvényben foglalt kivételekkel az első tárgyalást követő 30 napon belül terjesztheti elő. Amennyiben a felperes a kötelező jogi képviselet esetén megengedett keresetváltoztatással él, ez esetben a keresetváltoztatás közlésétől számított 30 napon belül kell az alperesnek előterjesztenie viszontkeresetét, illetőleg beszámítási kifogását, illetőleg ugyan ezen idő alatt módosíthatja a korábban előterjesztett viszontkeresetét és beszámítási kifogását is.
Szigorodnak a fellebbezési eljárás során a keresetmódosítás szabályai, ugyanis míg 2011. március 1. napjáig fő szabályként a másodfokú eljárásban kereset változtatni nem lehetet, ez azonban nem zárta ki, hogy a fél az eredetileg követelt dolog helyett utóbb beállott változás folytán más dolgot vagy kártérítést követelhessen; keresetét felemelhesse vagy leszállíthassa, illetőleg az eredetileg nem követelt járulékokra vagy követeléseknek, illetőleg a járulékoknak a per folyamán esedékessé vált részleteire is kiterjessze, továbbá a megállapítás helyett teljesítést vagy teljesítés helyett megállapítást követeljen. 2011. március 1. napjától alapvetően az a szabály érvényesül, hogy a másodfokú eljárásban keresetet megváltoztatni nem lehet. A Pp. 146. § (5) bekezdés a) pontjában foglalt azon nyilatkozat, - amely nem minősül keresetváltoztatásnak és amelyben a felperes a keresettel érvényesített jog megváltozása nélkül, annak megalapozására hoz fel újabb tényeket vagy a felhozottakat kiigazítja - is csak akkor tehető meg, ha ennek a Pp. 235. § (1) bekezdése alapján helye van.
Véleményünk szerint az ügyben eljárt bíróságok álláspontja téves. A Pp. 66. § (1) bekezdése szerint amennyiben a törvény egyes perbeli cselekményekre másként nem rendelkezik, a fél helyett az általa, illetőleg törvényes képviselője által választott meghatalmazott is eljárhat. A Pp. 67. § (1) bekezdése részletezi a törvényes, szervezeti, illetőleg az ügyleti képviselet alapján eljárásra jogosult személyeket. A Pp. 67. § (1) bekezdés c) pontja jogosítja fel az ügyvédet és az ügyvédi irodát - akik egyúttal jogi képviselők is - a perben meghatalmazottként való eljárásra. A Pp. 73/A. §-a rendelkezik a kötelező jogi képviselet esetéről, amelynek hatályos szabályai szerint jelenleg a Kúria előtti eljárásban a fellebbezést (felülvizsgálati kérelmet) előterjesztő fél számára ír elő kötelezően igénybe veendő jogi képviseletet, illetőleg a törvényben meghatározott egyéb esetben, (pl. a cégnyilvántartásba vétellel kapcsolatos nemperes eljárásban). Ebből következik, hogy a Pp. hatályos szabályai szerint, amennyiben nem a kötelező jogi képviselet esetével állunk szemben, a fél szabadon választhat, hogy jogi képviselővel jár-e el vagy személyesen, illetőleg szervezeti képviselője útján. Ha nincs előírva kötelező jogi képviselet, ez egyben azt jelenti, hogy amennyiben a jogi képviselőként jelentkező személy a meghatalmazotti mivoltát nem megfelelő módon igazolja, hiányos eseti vagy általános ügyvédi meghatalmazást csatol, a bíróság őt képviselőként nem fogadja el - mellőzi az eljárásból - és a felet személyesen, illetőleg szervezeti képviselője útján idézi. Kizárólag a kötelező jogi képviselet esetén fordulhat elő, hogy miután ez esetben a fellebbezés, illetőleg a felülvizsgálati kérelem - conditio sine qua non-ja a jogi képviselet - a bíróság a kellőképpen nem igazolt, illetőleg a hiányos meghatalmazással eljáró, s így lényegében szabályszerű jogi képviselőnek nem minősülő képviselet esetén - a jogi képviselet hiánya okából - a fellebbezést, illetőleg a felülvizsgálati kérelmet érdemi vizsgálat nélkül hivatalból elutasítja. Álláspontunk szerint a keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasítására, illetőleg a fizetési meghagyás kibocsátásának megtagadására csak akkor kerülhet sor a jogi képviselet megfelelő igazolásának hiányában, amennyiben az adott peres vagy fizetési meghagyásos eljárásban a törvény (a későbbiek során) a jogi képviseletet kötelezően írja elő.
A bíróságoknak ezért a képviselő mellőzésével a felet kellett volna felhívni arra, hogy vagy szervezeti képviselője útján járjon el, vagy más jogi képviselőről gondoskodjon.
Amennyiben a félnek a perben tett nyilatkozata (abban az időszakban amikor jogi képviselővel még nem rendelkezett) eltér attól az - ugyanezen tényre vonatkozó - nyilatkozattól, amit a jogi képviselő megbízását követően tett: a bíróság mérlegelési jogkörébe tartozó kérdés, hogy a bíróság a félnek a jogi képviselője nélkül vagy a jogi képviselet időszakában tett nyilatkozatát fogadja el hitelesnek:
A felperes 1975 óta állt az alperesnél gátőrként alkalmazásban. A fegyelmi jogkör gyakorlója 1995. szeptember 27-én fegyelmi eljárást indított ellene, melynek eredményeként a fegyelmi tanács elbocsátás fegyelmi büntetéssel sújtotta.
A határozat indokolásában tényként rögzítette, hogy a felperes munkavégzésével többszöri figyelmeztetés ellenére probléma van, több ízben az a gyanú merült fel, hogy szeszesital hatása alatt végezte a munkáját, illetőleg egy ízben az alkohol szondázást megtagadta. 1995 szeptemberében ismét alkoholt fogyasztott, amit ugyancsak elismert, mint ahogy azt a korábbiakban is tette, de a szondázást ismételten megtagadta. A fegyelmi határozat hatályon kívül helyezése és a közalkalmazotti jogviszonya helyreállítása, valamint elmaradt illetménye megfizetésére irányuló keresetet az elsőfokú bíróság alaptalannak találta és azt elutasította.
A felperes fellebbezése folytán a megyei bíróság a munkaügyi bíróság elsőfokú ítéletét hatályon kívül helyezte és új eljárásra, új határozat hozatalára utasította. Kifejtette, hogy az elsőfokú bíróság a tényállást nem kellő mértékben tárta fel, ennek részletes tisztázása szükséges a megismételt eljárás során. A munkaügyi bíróság a másodfokú bíróság által elrendelteknek eleget tett, majd ítéletével ismét elutasította a felperes keresetét. Az ítélet ellen benyújtott felperesi keresetet a megyei bíróság alaptalannak találta és a munkaügyi bíróság ítéletét helybenhagyta.
A jogerős ítélet hatályon kívül helyezése és a bíróság új eljárásra utasítása iránt a felperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet. Mindkét fokú ítélet megalapozatlanságára hivatkozott. Változatlanul vitatta az ittasságát és azt, hogy a munkavégzésével kapcsolatban mulasztást követett el. Utalt arra is, hogy az első eljárásban jogi képviselő nélkül vett részt és az abban tett, laikus nyilatkozataitól eltérő nyilatkozatokat a bíróság az új eljárásban nem fogadta el. Konkrét jogszabálysértést a felülvizsgálati kérelmében nem jelölt meg.
A felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bíróság alaptalannak találta. Álláspontja szerint a tényállást az ügyben eljárt bíróságok teljes körűen feltárták, az ítélet sem anyagi, sem eljárási jogszabályt nem sért. A felperes lényegében a bizonyítékok mérlegelését támadta, azonban erre sikerrel csak a bizonyítékok okszerű mérlegelésének hiányában a tényállás iratellenes megállapítása esetén van lehetőség. A felperes alaptalanul hivatkozik a Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint arra, hogy jogi képviselet hiányában más jogban járatlan nyilatkozatot tett. A nyilatkozatai olyan egyszerű ténykérdésekre vonatkoztak, amelyekre válaszát mindennemű befolyástól mentesen tette meg. Az pedig a bíróság mérlegelési jogkörébe tartozó kérdés, hogy a felperesnek a jogi képviselő nélküli vagy a jogi képviselet időszakában tett nyilatkozatát fogadja-e el hitelesnek (Legf. Bír. Mfv. II. 10.153/1998.; BH 1999.183.)
A felperesnek a bírósági jogkörben okozott kár megtérítése iránt indított keresetét a Megyei Bíróság elutasította. Az ítélet ellen a felperes géppel írott és sajátkezűleg aláírt fellebbezést terjesztett elő. A Ítélőtábla végzésével a fellebbezés elutasításának terhével felhívta a felperest, hogy fellebbezését a Pp. 93. § (3) bekezdés utolsó fordulata szerint alkalmazandó Pp. 196. § (1) bekezdés b) pontjának megfelelő alakban terjessze elő három példányban, eredeti aláírással lássa el, és aláírását két tanúval hitelesíttesse. A felperes válasziratában közölte, hogy a hiánypótlásnak nem tesz eleget, mivel a hiánypótlás indokaival nem ért egyet.
A Ítélőtábla a fellebbezést hivatalból elutasította. Indokai szerint a Pp. 93. §-a olyan általános szabályokat tartalmaz, amelyeket eltérő rendelkezés hiányában a fellebbezésre is alkalmazni kell. Mivel a fellebbezés a kötelező alakszerűségre vonatkozó szabályoknak nem felelt meg, a Pp. 240. § (1) bekezdése alapján hivatalból el kellett utasítani.
A végzés ellen előterjesztett fellebbezésében a felperes a végzés hatályon kívül helyezését és az Ítélőtáblának a fellebbezés érdemi elbírálására utasítását kérte. Előadta, hogy az ügyvédi képviseletre vonatkozó szabályokat kellett adott esetben alkalmazni, ezért hiánypótlásnak nem volt helye. Utalt a Pp. 73/C. §-ára (3) bekezdésére és arra, hogy az okirati bizonyításnak a hiánypótlási végzésben meghatározott szabályai adott esetben nem alkalmazhatóak.
Az alperesek a fellebbezésre adott észrevételükben a támadott végzés helybenhagyását indítványozták.
A fellebbezés nem alapos.
Adott esetben az Ítélőtábla előtti eljárásban a fellebbezést előterjesztő felperes számára a jogi képviselet a Pp. 73/A. § a) pontja alapján kötelező volt. A 73/C. § (3) bekezdése ez esetben lehetővé teszi, hogy a jogi szakvizsgával rendelkező személy saját ügyében jogi képviselő nélkül is eljárhasson. E kivételes rendelkezés nem jelenti azonban azt, hogy a felperes személyes eljárását a jogi képviselet szabályai szerint kell megítélni. A Pp. 73/C. § (1) bekezdés d) pontja szerint jogi képviselőnek a 67. § (1) bekezdés i) pontjában meghatározott jogtanácsost kell tekinteni, aki ez utóbbi törvényhely szerint gazdálkodó szervezet jogtanácsosaként meghatalmazottként (képviselőként) a perben eljárhat. A gazdálkodó szervezet jogtanácsosára vonatkozik a Pp. 67. § (2) bekezdésében foglalt rendelkezés, amelynek értelmében a jogtanácsost (jogi előadót) az ügyvéd jogállása illeti meg a perben. Mivel adott esetben nem jogi képviseletről, hanem a törvény kivételes rendelkezésével megengedett személyes eljárásról volt szó, az Ítélőtábla helyesen alkalmazta hiánypótlásra felhívó végzésében a Pp. 93. § (3) bekezdésének a második fordulatát. Eszerint a fellebbezés első példányát a felperesnek a Pp. 196. §-ának megfelelő alakiságokkal kellett volna előterjeszteni. Adott esetben tehát nem a bizonyítási szabályokat alkalmazta a bíróság, hanem olyan kötelező alakszerűséget írt elő, mely a fellebbezés érdemi elbírálhatóságának a feltétele. Mivel a hiánypótlás elmulasztása miatt a fellebbezés érdemi elbírálásra nem volt alkalmas, az Ítélőtábla a Pp. 240. § (1) bekezdésének, 237. §-ának a helyes alkalmazásával utasította el hivatalból.
Az ismertetett indokoknak megfelelően a Legfelsőbb Bíróság a támadott végzést a Pp. 259. §-a szerint alkalmazandó Pp. 253. § (2) bekezdése alapján helybenhagyta (Legf. Bír. Pf. VIII. 24.559/2007.)

Az ügygondnok jogállása

[a Pp. 74. §-ához]

Előfordulhat olyan eset, hogy az eljárás lefolytatását az akadályozza, hogy a felek valamelyikének részvétele sem személyesen, sem képviselője útján nem biztosítható. A bíróság az ilyen fél érdekeinek képviselete érdekében, illetőleg az ilyen féllel szembeni jogérvényesítés megteremtésére ügygondnokot rendel. Az ügygondnoknak a bíróság vagy más hatóság által történt kirendelésének kettős célja van, egyrészt biztosítva legyen ez eljárás megindításának, illetőleg lefolytatásának lehetősége azokban az esetekben, amikor ennek a fél személyében rejlő akadálya van, másfelől gondoskodni kíván a távollévő fél érdekeinek képviseletéről. A Pp. 74. §-a általános szabályként abban az esetben írja elő a bíróság részére az ügygondnok rendelést, ha a cselekvőképtelen félnek vagy jogi személynek nincs törvényes képviselője, vagy ha a fél ismeretlen helyen tartózkodik és nincs meghatalmazottja. A ügygondnok kirendelés feltételeire mutatott rá a Legfelsőbb Bíróság az alábbi jogesetben:
Az elsőfokú bíróság a keresetlevél és a felperes személyes meghallgatása alapján a felperes perbeli cselekvőképességének tisztázása végett elrendelte az igazságügyi elmeorvos szakértővel történő megvizsgálását, egyben figyelmeztette arra, hogy ha a szakvélemény benyújtását megakadályozza, azt olyannak tekinti, mint aki cselekvőképességgel nem rendelkezik és számára ügygondnokot rendel. Miután a felperes kétszeri idézés ellenére a szakértői vizsgálaton nem jelent meg a bíróság Dr. N. G. ügyvédet a felperes ügygondnokául kirendelte; egyben felhívta, hogy 1997. november 30-ig a keresetlevelet, vagy a per megszüntetését kérő beadványt nyújtsa be. Figyelmeztette arra is, hogy a fenti határidő eredménytelen eltelte a keresettől való elállást jelenti, amely a per megszüntetését vonja maga után.
A végzés ellen mind a felperes mind a kirendelt ügygondnok fellebbezett és kérték az ügygondnokot kirendelő végzés hatályon kívül helyezését és a felperes részére pártfogó ügyvéd kirendelését. Érvelésük szerint, mint hogy a felperessel szemben semmilyen hatóság nem járt el akár cselekvőképességet korlátozó, akár azt kizáró eljárásban, az ügygondnok kirendelésének nincs jogi alapja.
Az elsőfokú bíróság végzésével a pert megszüntette, egyben az ügygondnoknak a feladat ellátására kirendelő végzés elleni fellebbezését hivatalból elutasította. Döntését azzal indokolta, hogy a Pp. 233. § (3) bekezdés d) pontja szerint az ügygondnokot kirendelő végzés ellen nincs helye fellebbezésnek, ezért azt a Pp. 237. §-a alapján hivatalból el kellett utasítani. Minthogy pedig a kirendelő végzésben figyelmeztette az ügygondnokot, hogy a felhívás nem teljesítését a keresettől való elállásnak tekinti és a beadvány benyújtására adott határidő eredménytelenül telt el, ezért a pert a Pp. 157. § e) pontja alapján - figyelemmel a Pp. 160. §-ának (1) bekezdésére is megszüntette.
A másodfokú bíróságként eljáró Legfelsőbb Bíróság a végzés ellen benyújtott fellebbezést megalapozottnak találta. Határozatában rámutatott arra, hogy a Pp. 74. §-a szerint ügygondnok kirendelésének akkor van helye, ha a cselekvőképtelen félnek vagy a jogi személynek törvényes képviselője, illetőleg ismeretlen helyen tartózkodó félnek meghatalmazottja nincs. Az adott esetben a felperes cselekvőképtelenségét erre hatáskörrel bíró hatóság határozatával nem állapította meg, cselekvőképtelen állapotát pedig a keresetlevél tartalma, illetőleg a személyes meghallgatása során tett nyilatkozatai alapján a bíróság nem vélelmezheti. Nincs eljárásjogi lehetőség arra sem, hogy az elmeorvos szakértői vizsgálattól való távolmaradást úgy tekintse, hogy a felperes cselekvőképességgel nem rendelkezik. Ennek folytán az ügygondnok kirendeléséhez a Pp. 74. §-ában megkívánt feltételek nem álltak fent, így a kirendelt ügygondnok részére történt kézbesítések illetőleg felhívások joghatályosnak nem tekinthetők.
Az elsőfokú bíróság akkor járt volna el helyesen, ha elsődlegesen a felperes személyes költségmentesség engedélyezése és a pártfogó ügyvéd kirendelése iránti kérelme tárgyában dönt. Amennyiben a pártfogó ügyvéd kirendelésének a feltételei fennállnak a továbbiakban a bíróságnak a pártfogó ügyvédet kell megfelelő határidő kitűzésével - a keresetlevélnek a Pp. 121. §-a szerinti tartalommal való előterjesztésére felhívnia. Ellenkező esetben a keresetlevelet a fenti jogszabályhely szerint történő előkészítés végett hiánypótlásra a felperesnek kell visszaadni; mindkét esetben azzal a figyelmeztetéssel, hogy a határidő elmulasztása esetén a bíróság a keresetlevelet a Pp. 130. § (1) bekezdésének j) pontja alapján idézés kibocsátása nélkül el fogja utasítani.
Téves ugyanis az elsőfokú bíróságnak az a jogi álláspontja is, hogy a megfelelő kereseti kérelem előterjesztésének hiányában a per megszüntetésének van helye. A Pp. 128. § értelmében perindítás hatályai a keresetnek illetőleg a viszontkeresetnek (147. §) az ellenféllel való közlésével állnak be. Az adott esetben az elsőfokú bíróság a keresetlevelet ellenérdekű félként még senkivel nem közölte, a per tehát nem indult meg; ennek folytán a per megszüntetése fogalmilag kizárt. A Legfelsőbb Bíróság a fent kifejtettekre tekintettel az elsőfokú bíróság végzését a Pp. 258. §-ának (1) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot további eljárásra utasította (Legfelsőbb Bíróság Pf. V. 20.486/1998. szám).
Vannak olyan esetek, amikor a jogszabály imperatíve mondja ki, hogy a bíróságnak ügygondnokot kell kirendelnie, más esetben pedig a bíróság belátásától függ, hogy szükségesnek látja-e az ügygondnok kirendelését. Az ügygondnok rendelés kötelező esetei:
- hirdetményi kézbesítés esetében - ha a keresetlevelet az alperesnek hirdetmény útján kell kézbesíteni - részére a bíróság ügygondnokot rendel [Pp. 202. § (3) bekezdés];
- a házassági perben, ha a félnek nincs perbeli cselekvőképessége, közte és törvényes képviselője között érdekellentét áll fenn, a fél képviseletére ügygondnokot rendel ki a bíróság [Pp. 281. § (1) bekezdése];
- származás megállapítása iránti perekben, [Pp. 295. § (3) bekezdés];
- hasonló a helyzet a gondnokság alá helyezés megszüntetése iránti pernél az esetben, ha az alperesként perbe vonandó személy meghalt, illetőleg ismeretlen helyen vagy külföldön tartózkodik, a keresetet a bíróság által kirendelt ügygondnok ellen kell megindítani [Pp. 312. § (1) bekezdés].
Mérlegelésen alapul az ügygondnok rendelés, ha az eljárás a Pp. 111. § (2) és (3) bekezdése esetében történt félbeszakadása, vagy annak túlságosan hosszú tartama valamelyik fél méltányos érdekét sértené. Ez esetben a bíróság a fél részére - akár kérelemre, akár hivatalból - ügygondnokot rendelhet ki [Pp. 111. § (5) bekezdés]. Hasonlóan gondnokság alá helyezés iránti perben a bíróság az alperes részére a szükséghez képest ügygondnokot rendel ki.
A bíróság által kirendelt ügygondnok ellen indított apasági és származás megállapítása iránti perben az egyenesági rokon beavatkozóként részt vehet, de alperesként az ügygondnok mellé nem csatlakozhat (BH 1983.236.). Ha a jogosult, aki helyett az ügyész vagy a Pp. 2. §-a értelmében feljogosított más szerv pert indít, ismeretlen helyen tartózkodik, részére az ügygondnok kirendelése nem mellőzhető (PK 163. számú áf.).
Azokban az esetekben, amikor az alperesként perbevonandó személy halála miatt történik az ügygondnok rendelés, az ügygondnok nem képviselője az elhalt személynek. Ő az a szükségképpeni alperes, akinek perbeállításával az eljárás megindulásának akadálya elhárítható. Meghalt személy alpereskénti perbevonására és részére ügygondnok kirendelésére jogi lehetőség nincs (BH 1992.386.).
Az ügygondnok rendelésére nemcsak a peres eljárás, hanem a végrehajtási eljárás, illetőleg a nemperes eljárások során is sor kerülhet. Ha a végrehajtó a foglaláskor szerez tudomást az adós haláláról, és az adós hagyatékában lefoglalható vagyontárgy van, a végrehajtó az adós ismeretlen jogutódja részére ügygondnokot rendel, foganatosítja a végrehajtást, majd az iratokat bemutatja a végrehajtást foganatosító bíróságnak [Vhr. 4. § (4) bekezdés]. Ugyancsak a végrehajtó rendel az adós részére ügygondnokot, ha az adós vagyontárgyai fellelhetők, de az adós lakóhelye vagy tartózkodási helye ismeretlen, illetőleg külföldön lakik vagy hosszabb ideig ott tartózkodik és nincs képviselője [Vht. 36. § (1) bekezdés].
A nemperes eljárások során a holtnak nyilvánítási, valamint a halál tényének megállapításával kapcsolatos eljárásban az életben létre utaló adat nélkül eltűnt, valamint annak a meghalt személynek az érdekeit, akinek halála közokirattal nem igazolható, ügygondnok képviselheti (1/1960. (IV. 13.) IM rendelet 11. §, 20. §).
A hagyatéki eljárás során a közjegyző ügygondnokot rendel, és a hagyatékátadó végzést neki kézbesíti, ha az eljárás során érdekelt ismeretlen helyen tartózkodik és meghatalmazottja nincs. Ügygondnokként a bíróság egyéni ügyvédet vagy ügyvédi irodát is kirendelhet. Nem járhat el ügygondnokként az az ügyvéd, aki az ellenérdekű felet más ügyben képviseli, az ellenérdekű félnek hozzátartozója, gyámja vagy gondnoka, illetőleg az ügyben az ügyféllel ellentétesen érdekelt, vagy az ügyféllel szemben elfogult. Kirendelés esetén az ügyvéd, illetőleg az ügyvédi iroda indokolt esetben kirendelés alól a felmentését kérheti, továbbá, ha nem abban a helységben kell eljárni, amely annak a kamarának a működési területén kívül esik, amelyhez az ügyvéd tartozik. A fent említett három összeférhetetlenségi esetben az ügyvéd a kirendelés alóli felmentését köteles kérni [Üt. 34. §].
Az ügygondnok a képviseleti jogosultságát a kirendelő határozattal igazolhatja, amely a meghatalmazást pótolja.
Az ügygondnoki képviselet az ügyleti és a törvényes képviselet között elhelyezkedő jogintézmény. Nem törvényes képviselet, mert az ügygondnok képviseleti jogosultsága nem közvetlenül a törvényen, hanem a bíróság, illetőleg az arra jogosult hatóság kirendelő határozatán alapul, ugyanakkor ügyleti képviselőnek sem minősíthető, minthogy eljárása nem az általa képviselt személy vagy törvényes képviselőjének szabad elhatározásán, mögöttes megbízási ügyletén alapul.
Az általa képviselt félnek nincs beleszólása abba, ki legyen az ügygondnoka. A törvény az ügygondnok jogállását a per vitelére jogosult egyéb meghatalmazottak jogállásával azonosan szabályozza azzal a kivétellel, hogy az ügygondnok csak a bíróság külön felhatalmazásával vehet át peres pénzt vagy dolgot, rendelkező cselekményeket pedig csak akkor tehet, vagyis egyezséget akkor köthet, vitás jogot csak akkor ismerhet el, illetőleg jogról csak akkor mondhat le, ha ezzel az általa képviselt felet nyilvánvaló károsodástól óvja meg. A fellebbezési jogról történő lemondást a Pp. 74. §-a nem korlátozza, így az ügygondnok a fellebbezési jogról a Pp. 228. § (2) bekezdése értelmében minden korlátozás nélkül lemondhat.
Az ügygondnok cselekményei véglegesek, nem szorulnak a gondnokolt utólagos jóváhagyására. Az a körülmény, hogy a felperes lakáscíme a per során ismertté válik, nem teszi lehetővé az ügygondnok intézkedésének megsemmisítését, ilyenkor az ügygondnok felmentése mellett a bíróság a felperes személyes, illetőleg az általa meghatalmazott személynek közreműködésével folytatja az eljárást. Arra figyelemmel, hogy a bíróság általában akkor rendel ki ügygondnokot, ha az eljárásban érdekelt fél részvétele nem biztosítható, következik, hogy az ügygondnok és az általa képviselt fél együttes eljárása általában kizárt. A cselekvőképességet érintő gondnokság alá helyezés iránti perben nincs azonban akadálya annak, hogy az alperes akár személyesen, akár külön meghatalmazottja által a perben eljárjon akkor is, ha a bíróság szükségesnek tartotta az ügygondnok kirendelését [Pp. 307. § (1) bekezdés].
A perben kirendelt ügygondnok készkiadásának és díjának előlegezésére azt a felet kell kötelezni, aki az ügygondnok kirendelését kérte, illetőleg akinek perbeli cselekménye folytán a kirendelés szükségessé vált. Az ügygondnok készkiadásainak előlegezésére a felet esetenként, az ügygondnoki díj előlegezésére pedig általában csak az eljárást befejező határozatban kell kötelezni; szükség esetén azonban a bíróság a felet az ügygondnoki díj előlegezésére külön határozatban is kötelezheti. Ha a bíróság az előlegezésre köteles felet a költségekben és ezzel együtt az ügygondnoki díj megfizetésében is marasztalja, az ügygondnoki díj előlegezése tárgyában külön határozatot nem kell hoznia [Pp. 76. § (2) bekezdés]. Az ügygondnoki díjat a tárgyi költségmentes perben az állam előlegezi és viseli, személyes költségmentesség esetében pedig a perköltség viselésére vonatkozó általános szabályok szerint kell a bíróságnak az ügygondnoki díj megfizetése tárgyában határoznia.
Az ügygondnok készkiadásait a bíróság az ügygondnok által igazolt összegben, díját pedig általában nem az eljárás tárgyának értéke alapján, hanem az ügygondnok által kifejtett munkával arányban állapítja meg (PK 149. számú áf.).
Az ügygondnokot a per vitelére meghatalmazott jogállása illeti meg azzal az eltéréssel, hogy az ügygondnok a bíróság külön felhatalmazása nélkül peres pénzt vagy dolgot nem vehet át, továbbá egyezséget csak akkor köthet, s vitás jogot csak akkor ismerhet el, illetőleg csak akkor mondhat le, ha ezáltal az általa képviselt felet nyilvánvaló károsodástól óvja meg.
A Polgári perrendtartás 1995. évi LX. törvénnyel történt módosítását megelőzőleg a bíróság a felek által előterjesztett kérelmekhez és jognyilatkozatokhoz általában kötve volt. Jogról való lemondást, amely a fél méltányos érdekeivel nyilvánvalóan ellentétben állt, a bíróság akkor sem volt köteles figyelembe venni, ha azt a fél a bíróság tájékoztatása és figyelmeztetése ellenére is fenntartotta. Ugyanez állt a jog elismerésére az egyezségre is. Ezeket a szempontokat a bíróságnak az ügygondnok fent részletezett nyilatkozatai tekintetében is vizsgálnia kellett.
A módosítás - a felek rendelkezési jogosítványainak szabad érvényesülésére hivatkozással - megszüntette a bíróságnak azt a kötelezettségét, hogy a fél rendelkező cselekményének érvényességét a fél érdekeire hivatkozással felülvizsgálja, vagy akár ismételt megfontolásra késztesse.
Az ügygondnok nyilatkozatai tekintetében is megszűnt a bíróságnak ez a felülvizsgálati jogosultsága a fél érdekeire hivatkozással.
A felperes és házastársa 2003. július 31-én tartási szerződést kötöttek az alperesekkel, melyben a b.-i 505. hrsz.-ú, 1736. hrsz.-ú ingatlanaikat és az 1760. hrsz.-ú ingatlanban lévő tulajdoni hányadaikat az alperesek által életük végéig vállalt tartás, gondozás, gyógykezeltetés és ápolási szolgáltatásaik ellenében az alperesekre ruházták át. Az alperesek tartási kötelezettségüknek eleget tettek.
A felperes házastársa 2002. január 12-én elhunyt. Ezt követően az alperesek a felperes részére szerződésszerűen teljesítettek, majd 2004 augusztusától a felperes az alperesek tartási szolgáltatásait visszautasította. Azóta a felperes körüli teendőket ismerőse, K. I.-né végzi, térítés ellenében.
A felperes már korábban indított perben kérte a tartási szerződés megszüntetését. Ebben a perben egyezséget kötöttek: a tartási szerződést 2007. szeptember 17-jétől kezdődően életjáradéki szerződéssé alakították át, melyben az alperesek minden hónap 15. napjáig havi 25 000 forint életjáradék fizetését vállalták és rendelkeztek az ingatlanok használatáról.
Röviddel az egyezség megkötését követően a felperes az életjáradéki szerződés megszüntetését kérte. Arra hivatkozott, hogy viszonya az alperesekkel megromlott, a szerződést nem kívánja a jövőre nézve fenntartani. Az életjáradékot nem veszi át, mással kíván új eltartási szerződést kötni.
Az alperesek a kereset elutasítását kérték. Azzal védekeztek, hogy a felek körülményeiben olyan változás nem történt, amely az életjáradéki szerződés megszüntetését indokolná, a felperes egyoldalú magatartással a szerződés megszüntetését nem kényszerítheti ki.
Az elsőfokú bíróság - megismételt eljárást követően meghozott - ítéletében a felperes és az alperesek között 2000. július 31-én létrejött tartási szerződés módosítása tárgyában 2007. szeptember 17-én létrejött életjáradéki szerződést megszüntette. A b.-i 505. hrsz.-ú ingatlan 1/2 részét az 1736. hrsz.-ú ingatlan 1/2 részét és az 1760. hrsz.-ú ingatlan 276/4803 tulajdoni hányadát a felperes tulajdonába adta. Megkereste a körzeti földhivatalt, hogy az ingatlanokról az alperesek tulajdonjogát és a bejegyzett "eltartási szerződést" törölje.
Az elsőfokú bíróság ítéletét az 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 589. § (2) bekezdésére alapította. Ezt a következőkkel indokolta: Az igazságügyi orvosszakértő szakvéleménye szerint a felperes megbetegedései következtében önmaga ellátására napi szükségleteinek szintjén csak részlegesen képes. Az étkezés, a gyógyszeradagolás és a háztartási munkák ellátásában mások gondozására szorul. Főként éjszakai órákban - a demenciája következtében kialakult - elkóborlásai miatt személyes felügyelete szükséges.
Az igazságügyi pszichiáter szakértői vélemény alapján megállapította, hogy a felperes kora előrehaladtával érelmeszesedés talaján kialakult szellemi leépülés (demencia), megjegyző emlékezetzavar, valamint a 2002. évet - férje halálát - követően terebélyesedő, éjszakai látomások hatására megerősített paranoid (téboly) állapotban szenved. Ez cselekményeit, életvezetését is meghatározza.
A felperesnek az ügyei viteléhez szükséges belátási képessége, szellemi leépülése, pszichés állapota következtében tartósan, teljes mértékben hiányzik, emiatt cselekvőképességet kizáró gondnokság alá helyezése indokolt és javasolt.
A felperes üldöztetéses tartalmú, paranoid gondolkodásmódja férje halálát követően kezdődött és lappangva elterebélyesedett. Ettől függetlenül, 2009 januárjában az életkorral együttjáró agyi érellátási zavarok okozta éjszakai zavartság alakult ki a felperesnél, amely korábbi paranoid munkamódját megerősítette és az elmezavar szintjére emelte, fixálta.
Mindezek alapján az elsőfokú bíróság tényként állapította meg, hogy a felperes jelen állapotában önmaga ellátására már nem, illetve csak igen korlátozott mértékben képes.
Az alperesek életjáradéki fizetési kötelezettségüket teljesítették ugyan, de a felperesnek a napi teendők ellátásában már egy másik személy van a segítségére. Vele bizalmi kapcsolatban áll, hozzá költözött, így éjszakai ellátását biztosítani tudja. A szerződést ezért kifejezetten a felperes érdekeit figyelembe véve szüntette meg.
Az alperesek fellebbezése alapján a másodfokú bíróság részítélettel határozott. Az elsőfokú bíróság ítéletét részítéletnek tekintette, és azt helybenhagyta. A szerződés megszüntetéséhez kapcsolódó megfelelő kielégítést illetően az elsőfokú bíróságot a per további tárgyalására utasította és az alpereseket másodfokú perköltség fizetésére kötelezte.
A részítélet indokolása szerint az elsőfokú bíróság helyesen állapította meg a tényállást és helytálló az abból levont jogi következtetése is. Mivel a Ptk. 589. § (3) bekezdése szerint a szerződést a bíróság megfelelő kielégítéssel szünteti meg és ehhez sem kereset, sem viszontkereset nem szükséges, az elszámolást is el kell végezni. Ezért az elsőfokú határozat az 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 213. § (3) bekezdése szerint csupán részítéletnek tekintendő.
A fellebbezésben hivatkozott további érveléssel összefüggésben - mely szerint a felperes cselekvőképességgel nem rendelkezik és számára a Pp. 74. §-a alapján ügygondnok kirendelésére lett volna szükség - a másodfokú bíróságnak az volt a részítéletben kifejtett álláspontja, hogy a felperes meghatalmazott képviselővel rendelkezik, így perbeli képviseletével kapcsolatban a bíróságnak további feladata nincs.
A jogerős részítélet ellen az alperesek terjesztettek elő felülvizsgálati kérelmet, melyben annak az elsőfokú ítéletre kiterjedő hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára utasítását kérték.
Arra hivatkoztak, hogy a másodfokú bíróságnak a perbeli képviselettel kapcsolatban kifejtett álláspontja - a Pp. 74. §-ába ütközően - jogszabálysértő.
A felülvizsgálati kérelem indokolása szerint a törvényes képviselő, a meghatalmazott és az ügygondnok nem egymást lefedő fogalmak. A Pp. 74. §-a nem a bíróság mérlegelésére bízza, hanem kötelezően írja elő az ügygondnok kirendelését, ha a cselekvőképtelen félnek nincs törvényes képviselője.
Az elmeorvos szakértő szakvéleményéből megállapíthatóan a felperes belátási képessége teljes mértékben hiányzik, ezért a Pp. 74. §-a alapján kötelező lett volna az ügygondnok kirendelése, amely csak a határozatok hatályon kívül helyezésével orvosolható.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős részítélet hatályban tartását és az alperesek perköltségben marasztalását kérte.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A Pp. 270. §-án alapuló felülvizsgálatnak mint rendkívüli perorvoslatnak az alapja a jogszabálysértés, amely a Pp. 275. § (3) bekezdés rendelkezéseiből következően eljárási szabálysértés is lehet, az azonban a felülvizsgálati kérelmet csak abban az esetben alapozza meg, ha annak az ügy érdemi elbírálására is lényeges kihatása volt.
Az alperesek felülvizsgálati kérelmükben a Pp. 74. §-ának megsértésére hivatkoztak. Álláspontjuk szerint a cselekvőképességét elvesztett felperes részére ügygondnok kirendelésének azért lett volna helye, mert törvényes képviselője nem volt.
A per adatai - így a pszichiáter szakértő szakvéleménye - alapján megállapítható, hogy a per időtartama alatt (2009-ben) a felperes az ügyei viteléhez szükséges belátási képességét elvesztette, cselekvőképtelen állapotba került. Ugyanakkor a perben őt mindvégig meghatalmazott képviselte.
Az alperesek felülvizsgálati érvelése annyiban helytálló, hogy a másodfokú bíróság részítélete indokolásában kizárólag a Pp. 74. §-ára hivatkozással azt nem állapíthatta meg, hogy "a bíróság a fél részére akkor rendel ügygondnokot, ha a cselekvőképtelen félnek meghatalmazottja nincs."
A Pp. 49. § (1) bekezdése szerint a perben mint fél - személyesen vagy meghatalmazottja útján - az járhat el, akinek a polgári jog szabályai szerint teljes cselekvőképessége van.
A perbeli cselekvőképesség általában a polgári jogi cselekvőképességhez igazodik, azzal az eltéréssel, hogy korlátozott perbeli cselekvőképesség nincs (BH 1992.107. II.).
A perbeli cselekvőképesség hiányának legfontosabb jogkövetkezménye, hogy a cselekvőképtelen fél személyesen nem tehet jognyilatkozatokat, jognyilatkozatai hatálytalanok.
A bíróságnak az eljárás különböző szakaszaiban az a feladata, hogy biztosítsa: a perbeli cselekvőképességgel nem rendelkező fél megfelelő képviselethez jusson, biztosítva legyen részére az a jogi segítség, amely részére a per megindítását vagy folytatását lehetővé teszi.
Ennek megfelelően, a perbeli cselekvőképesség hiányához az eljárási törvény különböző jogkövetkezményeket rendel: a keresetlevél benyújtásakor észlelt perbeli cselekvőképtelenség a Pp. 95. §-a szerinti hiánypótlás elrendelését; mulasztás esetén a keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasítását; a később észlelt perbeli cselekvőképtelenség esetén felhívást a törvényes képviselő perbeállítására, annak sikertelensége esetén a Pp. 157. § b) pontja szerinti permegszüntetést; egyebekben a fél cselekvőképességének elvesztése a Pp. 111. § (2) bekezdése alapján - kivéve, ha az eljárás vitelére meghatalmazottja volt - az eljárás félbeszakadását eredményezi.
Mindezek arra utalnak, hogy a Pp. 74. §-ának az ügygondnok kirendelésére vonatkozó rendelkezését a bíróságnak az eljárási törvény egyéb rendelkezéseivel együtt kell értelmezni és alkalmazni.
Az ügygondnoknak a Pp. 74. §-án alapuló kirendelésével a jogalkotó az eljárás megindításának, illetőleg folytatásának lehetőségét kívánja biztosítani azokban az esetekben, amikor annak a peres fél személyében rejlő akadálya van. A Pp. hivatkozott rendelkezése szerint, ha a cselekvőképtelen félnek [...] törvényes képviselője [...] nincs, a bíróság a fél részére ügygondnokot rendel.
Az eljárási szabályok lehetőséget biztosítanak arra, hogy a per lefolytatható legyen akkor is, ha a fél abban személyesen nem vesz részt, attól távol tartja magát; azt azonban nem engedi meg, hogy a félnek ne legyen jogi lehetősége arra, hogy az eljárás alakulásába bele szóljon. Ezt például az eljárás félbeszakadására vonatkozó szabály azzal biztosítja, hogy azokhoz az eseményekhez kapcsolódik, amelyek megakadályozzák a felet abban, hogy érvényes perbeli cselekményeket tehessen. Ilyen rendelkezést tartalmaz a Pp. 111. § (2) bekezdése is a fél cselekvőképességének elvesztésének esetére, ha a per vitelére nincs meghatalmazottja. A per vitelére adott meghatalmazást a Pp. 71. § rendelkezése szerint - egyebek mellett - a fél halála szünteti meg, a cselekvőképtelenné válásnak ilyen jogi következménye nincsen.
Az adott esetben a felperes a per vitelére meghatalmazottal rendelkezett, az ügy alakításába való beleszólása ezáltal mindvégig biztosított volt. Ilyen körülmények között az ügygondnok kirendelése - amint azt a másodfokú bíróság érdemben helyesen állapította meg - mellőzhető volt.
Mindezek alapján megállapítható, hogy olyan eljárási szabálysértés nem történt, amelynek az ügy érdemi elbírálására is lényeges kihatása lett volna.
A Legfelsőbb Bíróság ezért a jogerős részítéletet a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta.
A Pp. 270. § (1) bekezdése szerint alkalmazott Pp. 78. § (1) bekezdése alapján a felperes - útiköltségét is magában foglaló - felülvizsgálati eljárási költsége megfizetésére az alpereseket kötelezte.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet a Pp. 274. § (2) bekezdése szerint tárgyaláson bírálta el.
A részítélet ellen a Pp. 271. § (1) bekezdés e) pontja szerint nincs helye felülvizsgálatnak. (Legf. Bír. Pfv. I. 21.458/2010.)

VI. fejezet

Perköltség

A perköltség fogalma

[a Pp. 75. §-ához]

A beiktatott (2a), valamint a (4) bekezdés újonnan megállapított szövege 2014. március 15-től hatályos.

Az új Ptk. bevezette a támogatott döntéshozatal jogintézményét (2:38. §), amely a cselekvőképesség korlátozása nélkül nyújt segítséget az érintett személynek. Az új jogintézmény miatt vált szükségessé a Pp. módosítása, illetőleg kiegészítése. A támogató az érintett személlyel bizalmi viszonyban álló olyan személy, akit a gyámhatóság rendel ki, azért, hogy vele a támogatott a döntései előtt konzultálhasson. A támogató kirendelése nem érinti a támogatott személy cselekvőképességét, továbbra is önállóan tesz érvényes jognyilatkozatokat. Az új eljárási szabályok lehetővé teszik, hogy a támogató a feladata teljesítése érdekében, valamennyi eljárási cselekménynél jelen lehet, még a nyilvánosság kizárásával tartott tárgyaláson is. Miután a támogatott személy teljesen cselekvőképes, jognyilatkozatot a támogató nélkül, önállóan tehet, ezért a támogató távolléte nem akadálya a jognyilatkozat megtételének és nem alap a tárgyalás elhalasztására sem. A támogató a támogatott személy helyett nyilatkozattételre nem jogosult, feladata kizárólag a döntés-jognyilatkozat meghozatalának elősegítése, ezért a jelenléten kívül - ami lehetővé teszi a konzultációt - további eljárási jog nem illeti meg. Mivel a tárgyaláson való jelenléte csupán lehetőség, ezért a támogatót a tárgyalásra idézni sem kell, ha a jelenlétét szükségesnek tartja a támogatott, úgy a támogató tárgyaláson való megjelenéséről - igénye szerint - maga gondoskodik. A támogató költségének megtérítésére a személyesen eljáró fél és a fél - nem ügyvéd - meghatalmazottjára vonatkozó szabályok az irányadók.
Elöljáróban megjegyezzük, hogy a VI. fejezet perköltségre vonatkozó rendelkezéseit a Pp. 239. §-a értelmében megfelelően kell alkalmazni a fellebbezési eljárásban, a Pp. 269. §-a folytán a perújítási eljárásban és a Pp. 270. §-ának (1) bekezdése alapján a felülvizsgálati eljárásban is.
Fogalom-meghatározás: A Pp. maga határozza meg a perköltség fogalmának lényegi és elhatároló ismérveit. A polgári per szükségszerűen különféle költségekkel jár, s ezek közül a felek pervitelével kapcsolatban felmerülő költségek, kiadások összessége a perköltség.
A "célszerű és jóhiszemű" pervitel a perköltség fogalmának legfontosabb eleme. A törvény 1. §-ában meghatározott célját szolgáló perbeli cselekmények tartoznak a célszerű pervitel körébe. Jóhiszeműnek pedig akkor minősül a pervitel, ha a peres eljárás során a perbeli jogokat jóhiszeműen [Pp. 8. § (1) bek.] gyakorolják a felek. Az ezekkel ellentétes magatartás nem tekinthető "célszerű és jóhiszemű" pervitelnek, ezért az adott fogalom-meghatározás szerint az ezzel kapcsolatos költségek nem minősülnek perköltségnek. Valójában azonban a "célszerű és jóhiszemű" perbeli cselekmények körén kívül is keletkeznek a perhez tartozó költségek. Ezek is perköltségek azzal azonban, hogy az olyan költségek, amelyek felesleges, célszerűtlen, szükségtelen perbeli cselekmények miatt keletkeztek, ezért azokat a pervesztes ellenfél terhére nem lehet megítélni. Másrészt pedig a rosszhiszemű, perelhúzó magatartásnak a perköltségre kiható jogkövetkezménye csak akkor van ha ezáltal a fél felesleges költségeket okoz, következménye pedig abban áll, hogy az ellenfélnek ebből származó költségeit a per eldöntésére való tekintet nélkül viseli (LB Pf. II. 20 177/1992., BH 1992.698).
A célszerű és jóhiszemű pervitel követelményén alapul az a döntés is, amely megköveteli a kisebb költséggel járó eljárást: "Nem minősül jóhiszeműnek az a felperesi eljárás, hogy az egyszerűbb és olcsóbb nemperes eljárás - fizetési meghagyás kibocsátására irányuló kérelem - helyett a követelését keresettel érvényesítette. Az alperesi nyilatkozat birtokában a per megindítása szükségtelen volt, mert ugyanazokat a joghatásokat a felperes nemperes eljárással is elérhette volna. A felperes tehát ennek a nem jóhiszemű és nem szükséges eljárásnak a költségkövetkezményeit nem háríthatja az alperesre, és viselni tartozik a peres és nemperes eljárás költsége közötti különbözetet" (LB Pf. I. 20 622/1970., BH 68 13 1971/1).
Bíróság előtt felmerült költségek. A törvény a bíróság előtt felmerülő költségekről példálózó felsorolást tartalmaz, amikor tanú- és szakértői díjról, ügygondnoki és tolmácsdíjról, helyszíni tárgyalás és ennek költségeiről, eljárási illetékről tesz említést. Azok a költségek is idetartoznak, amelyek a megkeresett bíróságnál merülnek fel, és ide kell sorolni az előzetes bizonyítással kapcsolatban keletkezett költségeket is [Pp. 211. § (3) bek.]. Bíróság előtt felmerült költség az egyezségi kísérletre idézéssel kapcsolatos költség is [Pp. 127. § (4) bek.]. Azt, hogy a perben milyen összegű illetéket kell leróni, külön jogszabály, az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény határozza meg.
A fizetési meghagyásos eljárásról szóló 2009. évi L. törvény 42. §-46. §-ig szereplő része szól a fizetési meghagyásos eljárásban fizetendő díjakról, a 47. §-50. §-ig pedig a fizetési meghagyásos eljárásban érvényesülő költségkedvezményekről rendelkezik.
A bíróságon kívül felmerült költségek. Az ilyen költségek közül a törvény az előzetes tudakozódás és levelezés költségét említi. Ide tartozik minden, a kereseti tényállás előzetes megalapozását szolgáló cselekmény költsége, így különösen okiratok, esetleg szakértői vélemények beszerzése.
Ügyvédi, jogtanácsosi, illetőleg szabadalmi ügyvivői képviselet költségei. A hivatásszerűen jogi képviseletet ellátó személyek munkadíját és készkiadását a perköltséghez hozzá kell számítani. Az ügyvédek mellett a jogtanácsosokra és a szabadalmi ügyvivőkre is kiterjesztő Pp. 75. § (2) bekezdés szabályát az 1998. január 1-jei hatálybalépés után indult ügyekben kell alkalmazni. A szabad ügyvédválasztás elvéből következik, hogy az ügyvéd igénybevételének indokoltsága nem vizsgálható.
A bírósági eljárásban megállapítható ügyvédi költségekről szóló 8/2002. (III. 30.) IM rendelet - amely 2002. április 30-án lépett hatályba és rendelkezéseit alkalmazni kell a folyamatban lévő ügyekben is - felváltotta a 32/2003. (VIII. 22.) IM rendelet. Ez a rendelet 2003. IX. 1-jétől lépett hatályba azzal, hogy rendelkezéseit a hatálybalépését követően indult ügyekben is alkalmazni kell.
Átmeneti rendelkezés hiányában szükséges értelmezés szerint a 2003. szeptember 1. napját követően indult ügyekben a 32/2003. (VIII. 22.) IM rendelet szabályai alapján kell megállapítani az ügyvédi költséget. A 2003. szeptember 1. napját megelőzően indult ügyekben a 8/2002. (III. 30.) IM rendeletet kell alkalmazni annak ellenére, hogy ez a rendelet a 32/2003. (VIII. 22.) IM rendelet 5. §-a (2) bekezdésének rendelkezése folytán hatályát veszítette.
A 32/2003. (VIII. 22.) IM rendeletnek a jogi segítségnyújtásról szóló, új szabályozása miatt módosított 1. § (2) bekezdése szerint, a bírósági eljárásban a felet képviselő pártfogó ügyvéd és a kirendelt védő részére megállapítható díjról és költségekről külön rendelet rendelkezik.
E szerint a pernyertes fél az ügyvéd munkadíját és annak készkiadását igényelheti a pervesztes féltől; a fél és képviselője között létrejött ügyvédi megbízási szerződésben kikötött megbízási díj alapján, valamint a fél által a képviselője részére költségtérítésként megfizetett indokolt készkiadások alapulvételével. Az együttes összegből álló munkadíjat a bíróság indokolt esetben akkor mérsékelheti, ha az nem áll arányban a pertárgy értékével, vagy a ténylegesen elvégzett ügyvédi tevékenységgel. Abban az esetben, ha a fél és az ügyvéd között nincs az ügy ellátására vonatkozó díjmegállapítás, vagy ha a fél ezt kéri, a bíróság a képviselet ellátásával felmerült munkadíj összegét a következők szerint állapítja meg; polgári perben, elsőfokú eljárásban:
- a 10 millió forintot meg nem haladó pertárgyérték esetén a pertárgyérték 5%-a, de legalább 10 000 forint;
- 10 millió forint feletti, de 100 millió forintot meg nem haladó pertárgyérték esetén az előzőek szerint számított munkadíj és a 10 millió forint feletti összeg 3%-a, de legalább 100 000 forint;
- 100 millió forintot meghaladó pertárgyérték esetén az előzőek szerint meghatározott munkadíj és a 100 millió forint feletti összeg 1%-a, de legalább 1 000 000 forint.
Ha a pertárgy értéke nem állapítható meg, a munkadíj minden megkezdett tárgyalási óránként, valamint az ügyvédnek a pert megelőző és a peren kívül végzett igazolt tevékenységéért óránként 5000 forint, de legalább 10 000 forint.
Nemperes eljárásban és hatályon kívül helyezés folytán megismételt eljárásban a munkadíj a peres eljárásban megállapítható munkadíj legfeljebb 50%-a. Ugyanez a mérték érvényesül a másodfokú és a felülvizsgálati eljárásban, azzal azonban, hogy ezekben az eljárásokban a vitatott értéket kell alapul venni.
A bíróság a munkadíjat indokolt esetben nem csak mérsékelheti, hanem - különösen az ügy bonyolultsága esetén - az egyébként megállapíthatónál magasabb összegben is megállapíthatja.
A fél kérheti, hogy az ügyvéd készkiadásait az ügyvéd által benyújtott tételes kimutatás alapján állapítsa meg - szükség esetén a bíróság a kimutatásban szereplő kiadások igazolását kérheti. Ha az ügyvéd felhívásra nem részletezi a készkiadásait, vagy nem igazolja azokat, a bíróság a készkiadások megállapítását mellőzi.
A bíróság a per összes körülményeinek figyelembevételével állapítja meg a jogtanácsos munkadíját, az olyan átalánydíjas ügyvéd díját, ahol a megállapodás az adott ügyre vonatkozó kikötést nem tartalmaz, továbbá az ügygondnok és a szabadalmi ügyvivő díját.
Az ügyvédi tevékenységet 2003. január 1. napjától általános forgalmi adó fizetési kötelezettség terheli. Az ügyvédi díj 3. §-ban meghatározott összege a tevékenység ellenértékét terhelő általános forgalmi adó összegét nem tartalmazza; azt a díj összegén, mint adóalapon felül kell - a külön jogszabály rendelkezései szerint - felszámítani. Ha az ügyvéd az általános forgalmi adóról szóló 1992. évi LXXIV. törvény szerint adólevonási joggal rendelkezik, a számlával igazolt költségnek csak a nettó összege növeli az adóalapot. Az ügyvédnek a 3. § szerinti díj megállapítására vonatkozó indítványa megtételekor arról is nyilatkoznia kell a bíróságnak, hogy általános forgalmi adó fizetésére köteles-e.
Az ügyvédi díj meghatározott összege, a tevékenység ellenértékét terhelő általános forgalmi adó összegét nem tartalmazza, azt a díj összegén, mint adóalapon felül kell felszámítani a külön jogszabály rendelkezése szerint. Az ügyvéd köteles arról is nyilatkozni a bíróságnak, hogy általános forgalmi adó fizetésére köteles-e.
Az ügyvédekről szóló 1998. évi XI. törvény 131. §-ának (2) bekezdése szerinti kirendelt ügyvéd óradíját a központi költségvetésről szóló törvényben az Országgyűlés állapítja meg úgy, hogy annak összege az előző évi összegnél nem lehet alacsonyabb. Magyarország 2017. évi központi költségvetéséről szóló 2016. évi XC. törvény 63. § (4) bekezdése értelmében az ügyvédekről szóló 1998. évi XI. törvény 131. § (2) bekezdése szerinti kirendelt ügyvédi óradíj a 2017. évben 5000 forint.
"Az ügyvédi munkadíj szabad megállapodás tárgya, de a bírósági eljárásban megállapítható ügyvédi költségről a 12/1991. (IX. 29.) IM rendelet rendelkezik. Ha az ügyvéd a készkiadásait nem részletezi, a bíróság az ügyvéd készkiadásait a rendelkezésre álló adatok alapján állapítja meg, vagy azok megállapítását mellőzi" (LB Pf. I. 20 500/1992., BH 1992.643.).
Egy másik döntés szerint az ügyvédi munkadíjat a bíróság a jogszabályban meghatározott keretek között a végzett munka figyelembevételével állapítja meg, azzal a korlátozással, hogy a fél javára az általa felszámíthatónál több költséget megállapítani nem lehet (LB Gf. VI. 31 939/1991., BH 1992.267.).
További szempontokat adott az a határozat, amely kimondta, hogy az ügyvédi munkadíjnak - a pertárgy értékén kívül - az elvégzett munkához kell igazodnia, s e mérlegelés során figyelembe kell venni az ügyvéd által szerkesztett beadványok munkaigényességét, azt, hogy a kitűzött tárgyaláson megjelent-e. Az ügyvédi munkadíjat terhelő kiadások (TB járulék, jövedelemadó stb.) a munkadíj összegének megállapítása során figyelmen kívül maradnak (LB Gf. I. 32 675/1991., BH 1993.52.).
Egy felülvizsgálati ügyben hozott határozat indokolása szerint a Pp. 78. §-ának (1) bekezdésében foglalt rendelkezés nem biztosít alanyi jogot a pernyertes félnek arra, hogy a perrel felmerült költségei teljes mértékben megtérüljenek. Ezért nem jogszabálysértő, ha a bíróság a fél és jogi képviselője igazolt megállapodásától eltérően a jogszabály szabta keretek között mérlegeléssel a megállapodottnál alacsonyabb összegben határozza meg az ügyvéd munkadíját. A mérlegelésnél a kiindulási alap a perérték, de figyelemmel kell lenni a kifejtett ügyvédi tevékenység idő- és munkaigényességére és színvonalára is. (LB Pfv. X. 22 405/1995.)
A jogtanácsost megillető munkadíj meghatározásánál irányadó szempontokat fejti ki az a döntés, amely szerint, a gazdálkodó szervezet jogtanácsosát az ügyvéd részére járó díjjal azonos összegű munkadíj illeti meg. (BH 2001.588.)
A jogi képviseletet ellátó jogtanácsost az ügyvéddel azonos jogállása következtében az ügyvéd részére járó, a díjszabásban foglaltakkal azonos összegű munkadíj illeti meg, ha a képviseletet munkaviszony, illetőleg tagsági viszony keretében látja el (BH 2011.2500.).
A Pp. 67. §-a (2) bekezdésének helyes értelmezése szerint a jogtanácsost az eljárás során mindenben, így a perköltségre vonatkozóan is, az ügyvéddel azonos jogállás illeti meg, vagyis a jogtanácsos részére perköltségként az ügyvéd munkadíjával azonos mértékű munkadíjat kell megállapítani. Ha a jogtanácsos nem megbízási szerződés, hanem munkaviszony alapján lát el képviseletet, erre vonatkozó jogszabályi rendelkezés hiányában a jogi képviseletet ellátó jogtanácsost az ügyvéd részére járó díjazással azonos mértékű, az R. 3. §-ának (1) bekezdésében foglaltak szerinti munkadíj illeti meg (Pf. III. 24.636/2009/2.).
Abban az esetben pedig, ha több alperessel szemben egyetemlegesen érvényesített követelés viszonylag nagy értékének az egyik alperes jogi védekezése szempontjából nem volt jelentősége, a jóhiszemű és célszerű pervitellel kapcsolatos költség az olyan mértékben kiköthető ügyvédi munkadíjban fogadható el, amely a védekezéshez szükséges ügyvédi munka mérvével arányos (LB Pf. IV. 20 419/1986., BH 1987.126.).
Ha az ügyben a fél több személy (ügyvéd) részére adott meghatalmazást, vagy a peres felet ugyanabban az ügyben egymást követően több ügyvéd képviselte, ez általában nem növelheti a felszámítható perköltség összegét.
A keresetindításkor megfizetett (lerótt) eljárási illeték a perköltség része, ezt - az egyébként személyes illetékmentességet élvező - pervesztes fél ilyen címen az ellenérdekű félnek köteles megfizetni (BH 1999.81.).
A Kúria az 1/2012. KMPJE határozata szól az Itv. 38. § (1) bekezdésének és a 39. § (1)-(3) bekezdéseinek alkalmazásáról a 2011. évi CLVI. törvény vonatkozásában. Eszerint az Itv. 38. § (1) bekezdése szerint az eljárás megindításának a keresetlevél, a nemperes eljárás iránti kérelem, a fellebbezés, a perújítási, a felülvizsgálati kérelem előterjesztése minősül. Az Itv. alkalmazásában a bírósági eljárás egyes szakaszai, az elsőfokú és jogorvoslati eljárások egymástól elkülönülő, önálló illetékköteles eljárások. Az illeték alapját eljárásonként kell meghatározni az Itv. 39. § (1)-(3) bekezdései szerint. Az egyes adótörvények és az azzal összefüggő egyéb törvények módosításáról szóló 2011. évi CLVI. törvényt 2012. január 1-jét követően indult bírósági eljárásokban kell alkalmazni.
Az Itv. 37. §-a általános jelleggel rögzíti, hogy a bírósági eljárásért illetéket kell fizetni. Az illetéket főszabály szerint az eljárást kezdeményező félnek az eljárás megindításakor kell megfizetnie. A peres eljárásokban a felperes a keresetlevél benyújtásakor a keresetlevélen, nemperes eljárásokban a kérelmező a kérelem előterjesztésekor az eljárást megindító kérelmen köteles az eljárási illetéket megfizetni. E kötelezettség alól az Itv. 38. § (1) bekezdése arra az esetre tesz kivételt, ha az illeték megfizetéséről utólag kell határozni (pl. illetékfeljegyzési jognál). Az Itv. 39. § (1) bekezdése értelmében a bírósági eljárás illetékének alapja főszabály szerint az eljárás megindításakor fennálló pertárgyérték, jogorvoslati eljárásokban pedig a vitássá tett követelés vagy követelésrész értéke. Eszerint, ha az eljárás tárgyának értéke az (1) bekezdésben foglaltak szerint nem állapítható meg, és ha a törvény másként nem rendelkezik, az illeték számításának alapja:
- járásbíróság előtt peres eljárásban 350 000 forint, nemperes eljárásban 200 000 forint;
- a törvényszék előtt:
- első fokon indult peres eljárásban 600 000 forint, nemperes eljárásban 350 000 forint,
- fellebbezési eljárásban, peres eljárás esetén 300 000 forint, nemperes eljárásban 170 000 forint,
- az ítélőtábla előtt fellebbezési eljárásban, peres eljárás esetén 600 000 forint, nemperes eljárásban 300 000 forint;
- a Kúria előtt:
- fellebbezési eljárásban 500 000 forint,
- felülvizsgálati eljárásban 700 000 forint.
Az illetékalap meghatározásánál a Pp. 24-26. §-aiban foglalt szabályok az irányadók.
Az elsőfokú polgári eljárások illetékének általános mértékét az Itv. 42. § (1) bekezdése határozza meg. Eszerint az illeték mértéke
a) peres eljárásban 6%, de legalább 15 000 forint, legfeljebb 1 500 000 forint;
b) bírósági meghagyás elleni ellentmondás esetén 3%, de legalább 5000 forint, legfeljebb 750 000 forint;
c) egyezségi kísérletre történő idézés iránti kérelem és szóbeli kereset azonnali tárgyalása iránti kérelem esetén 1%, de legalább 3000 forint, legfeljebb 15 000 forint;
d) végrehajtási eljárásban 1%, de legalább 5000 forint, legfeljebb 350 000 forint, ha a végrehajtás foganatosítása a törvényszéki végrehajtó feladatkörébe tartozik 3%, de legalább 8000 forint, legfeljebb 15 000 forint;
e) a határozat jogerőre emelkedése után a részletekben való teljesítés vagy ennek módosítása vagy részletfizetés engedélyezése iránt kezdeményezett eljárásban 1%, de legalább 5000 forint, legfeljebb 15 000 forint;
f) a kiszabott pénzbírság megfizetésére halasztás vagy részletfizetés engedélyezése iránt kezdeményezett eljárásban 1%, de legalább 5000 forint, legfeljebb 18 000 forint;
g) egyéb nemperes eljárásokban - a közigazgatási nemperes eljárás kivételével - az eljárás tárgya értékének 3%-a, de legalább 5000 forint, legfeljebb 250 000 forint.
Tételes illetéket az Itv. 43. §-a határoz meg. A házassági bontóper illetéke 30 000 forint, a közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálata iránti eljárás illetéke - általában - 30 000 forint, a kisajátítási kártalanítási határozat jogalap tekintetében történő felülvizsgálata esetén az illeték mértéke 10 000 forint, a Pp. 349. §-a szerinti munkaügyi perek illetéke - ha az eljárás tárgyának illetéke nem határozható meg - 10 000 forint, bármely bíróság előtt az általános meghatalmazási illeték 18 000 forint, míg a közigazgatási nemperes eljárások illetékének mértéke 10 000 forint.
A csődeljárás és a felszámolási eljárás során benyújtott kifogás, valamint a végrehajtási kifogás illetéke 15 000 forint, miként az előzetes jognyilatkozatok nyilvántartásba való bejegyzésének illetéke is.
Ha a büntetőeljárás során polgári jogi igényt érvényesítenek, csupán az igény bejelentésére és a fellebbezésre kell ezen a címen illetéket fizetni. Ezt az illetéket - a polgári peres eljárásra vonatkozó illetékszabályok szerint - a büntetőeljárási illetékén felül kell megfizetni. A büntetőeljárással összefüggésben az állammal szemben felmerült kártalanítási igény érvényesítése iránti eljárás illetékére a polgári peres eljárás illetékére vonatkozó szabályok az irányadóak (Itv. 53. §).
A fizetési meghagyással indult eljárásban a perré alakulást - az ellentmondás előterjesztését - közvetlenül követően, ha a felperes a keresetét leszállítja, csak a leszállított keresetnek megfelelő illetékkiegészítésnek van helye. Ilyen esetben úgy kell tekinteni, mintha a fél a közjegyzői eljárásban a leszállított pertárgyérték 3%-át teljesítette volna, a módosult pertárgyérték után a további illeték megfizetésére azonban ez esetben is köteles (BDT 2014.90.).
A jogorvoslati eljárásban lerovandó illeték alóli mentesülésről szól a következő határozat. Az indokolás szerint a Kúria (Legfelsőbb Bíróság) a korábbi végzésével a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot kötelezte új eljárásra és új határozat hozatalára. A Pp. 275. § (2) bekezdése alapján a Kúria a jogerős határozatot csak a felülvizsgálati kérelem keretei között vizsgálhatja felül, kivéve, ha a pert megszünteti vagy ha a határozatot hozó bíróság nem volt szabályszerűen megalakítva, illetve a határozat meghozatalában olyan bíró vett részt, akivel szemben a törvény értelmében kizáró ok áll fenn. Az Itv. 51. § (1) bekezdésében biztosított mentesség a felülvizsgálati eljárásban csak akkor áll fenn, ha arra annak folytán került sor, hogy a korábbi hatályon kívül helyezés, az említett ún. abszolút hatályon kívül helyezési ok valamelyike miatt történt. Az adott esetben a felülvizsgálatban megjelölt okból és a felülvizsgálati keretek között történt a felülvizsgálat, és jogszabálysértés miatt került sor az új eljárás elrendelésére; ez tehát nem olyan megismételt eljárás, amelyben a fél a felülvizsgálati illeték ismételt megtérítése alól mentesül (Kúria Pfv. III. 20.377/2013/4.).
Az illeték megfizetésének ellenőrzése során a bíróságnak a pertárgy értékéből és az illetéktörvénynek az egyes tételes illetékekről szóló rendelkezéseiből kell kiindulnia. Az Itv.-nek a bírósági eljárási illetékek megfizetését szabályozó 74. § (1) bekezdése szerint az illetéket az eljárást kezdeményező iraton lerótt illetékbélyeg mellett más módon is meg lehet fizetni; az adóhatóság illetékkiszabása alapján vagy készpénz-átutalási megbízással vagy az adóhatóság által megadott számlaszámra utalással. Az Itv. 74/A. § (5) bekezdésének mindenben megfelelő, az adóhatóságtól származó igazolás alapján a bíróságnak azt kell elfogadnia, hogy az illetékfizetésre kötelezett fél az Itv. rendelkezései szerint az eljárás értéke alapján számítandó törvényes mértékű illetéket teljes egészében megfizette, és az eljárást befejező határozatban is ezt kell alapul venni, a perköltség viseléséről való döntésnél.
A Legfelsőbb Bíróság 4/2008. PJE határozata szerint a tartási, életjáradéki, valamint az öröklési szerződés érvénytelenségének megállapítására és az érvénytelenség jogkövetkezményeinek alkalmazására irányuló perekben a pertárgy értékét a Pp. 24. § (1) bekezdésének általános szabálya szerint kell meghatározni.
Személyiségvédelmi perben több polgári jogi igény együttes érvényesítésekor az eljárási illeték alapjául a kár-térítési követelés szolgál (EBH 1999.94.).
Az elidegenítési és terhelési tilalom törlésére irányuló perben az illetékfizetési kötelezettség a meg nem hatá-rozható perértékhez igazodik (BH 1997.477.).
A közbenső ítélet elleni fellebbezés esetén a pertárgy értéke nem határozható meg (BH 1995.641.).
Tárgyi keresethalmazatnál az illetékalap számítása:
- ha a fél egy eljárásban egy jogviszonyból eredő több igényét, vagy több jogviszonyból származó igényeit érvényesíti, az igények együttes értéke adja az illetékalapot;
- vagylagos kérelmek esetén az illetéket csak egyszer és annak alapján kell megfizetni, amelyik után a magasabb összegű illeték jár.
Ide is tartozik a Legfelsőbb Bíróság eseti döntése, amely szerint az ellentmondás folytán perré alakult - fizetési meghagyás kibocsátásával indult - eljárásban a leszállított keresetnek megfelelő illeték kiegészítésének van helye (BH 2005.148.).
A költségmentességben részesített felet a pártfogó ügyvéd díjtalanul képviseli. A költségmentesség megvonása esetén azonban a pártfogó ügyvéd az eljárás kezdetére visszamenő hatállyal igényelheti a munkadíját a saját felétől (PK 150. sz. áf.).
"Az ügygondnok díjának megállapításánál általában nem az eljárás tárgyának értéke a döntő, hanem e díjat elsősorban az ügygondnok által kifejtett munkával arányban állóan kell megállapítani" (PK 149. sz. áf.).
Abban az esetben, ha a bíróság az ismeretlen helyen tartózkodó alperes részére ügygondnokot rendel ki, a díjának viselésére a perköltségre vonatkozó általános rendelkezéseket kell alkalmazni (LB P. törv. I. 20.302/1976., BH 1977.157.).
Az eseti gondnokként kirendelt ügyvéd az általános szabályok szerint jogosult az ügyvédi munkadíjra (LB P. törv. II. 20.724/1971.).
Személyesen eljárt vagy nem ügyvéd által képviselt fél költségei. A személyesen eljárt vagy nem ügyvéd által képviselt fél részére munkadíj nem jár, megilleti azonban mindegyiket a keresetkiesés összege és a szükséges kiadásaik. Erről a PK 151. számú állásfoglalása a következők szerint szól: "A Pp. 75. §-ának (3) bekezdése értelmében a nem ügyvéd fél vagy a fél nem ügyvéd meghatalmazottja részére megállapítható keresetkiesés összege nem igazodik az ügyvédi díjszabás szerint járó ügyvédi munkadíj összegéhez. A költségek megállapításánál az eset összes körülményének, különösen a célszerű és jóhiszemű pervitel szempontjainak figyelembevételével kell eljárni. Ennek szem előtt tartásával az említettek igényelhetik az utazási, élelmezési és szállásköltségek megtérítését is".
Erre vonatkozó külön jogszabály rendelkezésének hiányában a jogi képviseletet ellátó jogtanácsost az ügyvéd részére járó díjazással azonos összegű munkadíj illeti meg, ha a képviseletet munkaviszony keretében látja el. Ezért a munkadíj összegének megállapítása esetén a 32/2003. (VIII. 22.) IM rendelet alkalmazása indokolt.
Abban az esetben, ha az ügyvéd a saját ügyében személyesen jár el, akkor részére munkadíj nem állapítható meg, de igényt tarthat keresetkiesése megtérítésére. A PK 152. számú állásfoglalás értelmében keresetkiesése összegének meghatározásánál egyrészt azt kell különösen figyelembe venni, hogy az ügynek más személy meg-bízásából való ellátása esetén milyen keresethez jutott volna, másrészt hogy saját személyes ügyében ismerete munkamegtakarítással jár. A magyar bíróság előtt személyesen eljáró külföldi felperes utazási és egyéb költségeinek megtérítésére igényt tarthat (LB P. törv. III. 21.163/1987., BH 1988.451.).
A Pp. 75. §-ának (4) bekezdését az 1995. évi LX. törvény hatályon kívül helyezte azzal azonban, hogy azt a törvény hatálybalépésekor (1995. augusztus 29.) folyamatban lévő ügyekben továbbra is alkalmazni kell. A hatályon kívül helyezett rendelkezés szerint "a gazdálkodó szervezetek részére a munkaidő-kiesés megtérítéseként az ügyvédi képviselet esetében felszámítható díj csökkentett összegét kell megállapítani, ha a képviseletet nem ügyvéd, hanem vállalati jogtanácsos (jogi előadó) látta el". Ennek alapján jogtanácsos (jogi előadó) eljárása esetén az ügyvédi díjszabás szerint járó díjnak legfeljebb a felét lehetett felszámítani. A szóban forgó rendelkezés hatályon kívül helyezésével megszűnt az ügyvédi, illetőleg jogtanácsosi képviselet tekintetében a perköltségben felszámítható díjazás terén megvolt indokolatlan különbség.
Az Itv. meghatározza a jogorvoslatok illetékét is a polgári eljárásban. A rendes perorvoslatok illetékét az Itv. 46-48. §-ai határozzák meg.
Az Itv. 39-41. § szerint meghatározott illetékalap után az illeték mértéke ítélet elleni fellebbezés esetében 8%, de legalább 15 000 forint, legfeljebb 2 500 000 forint.
Ha a fellebbezés házassági bontóperben hozott ítélet ellen irányul, az illeték 15 000 forint.
A közjegyzőnek a hagyatéki és egyéb közjegyzői eljárásban hozott határozata elleni fellebbezés illetéke 10 000 forint. A cégbírósági, valamint a csőd- és felszámolási eljárásban, az ügy érdemében hozott végzés elleni fellebbezés illetéke 30 000 forint, minden más esetben 7000 forint.
A beavatkozó fellebbezésének illetékére a fél által benyújtott fellebbezés illetékére vonatkozó szabályok az irányadóak.
A csatlakozó fellebbezés illetéke a fellebbezési illeték fele, de legalább 5000 forint.
A végzés elleni fellebbezésnél, valamint végzés elleni kifogás esetében az illeték mértéke 3%, de legalább 7000 forint, legfeljebb 300 000 forint.
Ha a fellebbezés kizárólag a határozat indokolása ellen irányul vagy a teljesítési határidő megváltoztatására, illetve az engedélyezett részletfizetési kedvezmény módosítására vagy mellőzésére vonatkozik, az illeték 8000 forint.
A rendkívüli perorvoslatok illetékéről az Itv. 49-50. §-ai rendelkeznek.
A perújítási eljárásban az Itv. szerinti illetéket kell fizetni, tekintet nélkül az alapeljárásban teljesített illetékfizetésre.
A felülvizsgálati eljárás illetékének mértéke ítélet elleni felülvizsgálat esetén 10%, de legalább 50 000 forint, legfeljebb 3 500 000 forint. A végzés elleni felülvizsgálat illetéke, valamint a csatlakozó felülvizsgálat illetéke az ítélet elleni felülvizsgálati illeték fele, de legalább 20 000 forint, legfeljebb 1 250 000 forint.
A csatlakozó felülvizsgálati illeték, az egyébként fizetendő illeték fele, de legalább 20 000 forint, legfeljebb 1 250 000 forint. A cégbírósági, valamint a csőd- és felszámolási eljárásban hozott végzés elleni felülvizsgálat illetéke 30 000 forint.

A költségek előlegezése

[a Pp. 76. §-ához]

A költségek előlegezése azt jelenti, hogy egy meghatározott költséget valakinek ideiglenesen ki kell fizetnie, és csak később - a perköltség viseléséről való határozathozatalkor - dől el, hogy az előlegezett költséget az előlegező félnek kell-e véglegesen viselnie, vagy azt más személy köteles a részére megtéríteni.
Általános szabály, hogy a bizonyítási eljárással járó költségeket a bizonyító fél köteles előlegezni, és csak kivételesen - méltányosságból kötelezheti a bíróság a bizonyító fél ellenfelét a költségeknek vagy azok egy részének az előlegezésére.
A bizonyítási eljárással felmerülő költségek előlegezésének két formája fordul elő: Az előlegezés egyik változata szerint a bíróság elrendelheti az előreláthatóan felmerülő költségek előzetes letétbe helyezését, ha a költségek várhatóan jelentősebb összeget érnek el, vagy más körülmények indokolják. Ilyenkor a bizonyítási cselekménnyel járó költséget az arra jogosultnak ebből utalja ki a bíróság. A másik változat alapján a költség előlegezése felől annak felmerülésekor határoz a bíróság, vagyis a bizonyító felet a költség kifizetésére kötelezi.
Az előlegezés elmaradásának következményei annak alapján eltérőek, hogy a fél a letétbe helyezésre kötelező határozatnak nem tesz eleget, vagy a már teljesített bizonyítás megállapított költségeinek kifizetését nem teljesíti. Ez utóbbi esetben a bíróság a jogosult (pl. tanú) kérelmére végrehajtást rendel el. Abban az esetben pedig, ha a fél a letétbe helyezés kötelezettségének nem tesz eleget, ennek eljárásjogi következménye a kért bizonyítás elmaradása. Az egyik idetartozó határozat kifejtette, hogy az ilyen okból mellőzött bizonyítás azzal jár, hogy a kérdéses tények bizonyítatlanságának következményei a Pp. 164. §-ának (1) bekezdése szerint azt a felet terhelik, akinek érdekében áll, hogy azokat valónak fogadja el a bíróság. Arra is rámutatott ez a döntés, hogy a szakértői díj előlegezésére vonatkozó kötelezés nem teljesítése miatt a Pp. 8. §-ának (3) bekezdése alapján pénzbírság nem alkalmazható (LB P. törv. III. 20 122/1990.).
Egy másik ügyben a Legfelsőbb Bíróság végül annak alapján utasította el a felperes keresetét, mert a követelés alapjául szolgáló tények tekintetében őt terhelte a bizonyítás, s a felperes a szükséges szakértői bizonyítás költségét nem előlegezte (LB Pf. IV. 20 443/1991., BH 1992.111.).
A bíróság nem kötelezheti a felszámolás alatt álló gazdálkodó szervezet vezetőjét az általa átadott egyszerűsített mérleg (stb.) megvizsgálása érdekében a felszámoló által igénybe venni kívánt szakértő költségének előlegezésére (BH 1996.609.).
Az ügygondnok költségeinek előlegezése. A Pp. 74. §-a alapján történő ügygondnok-rendelés esetén a költségelőlegezés nem a bizonyító felet, hanem azt terheli, aki az ügygondnok kirendelését kérte, illetőleg akinek a perbeli cselekménye folytán a kirendelés szükségessé vált. Az egyik eseti döntés rámutatott, hogy "a felperest (jogosultat) terheli az alperes (kötelezett) lakcímének (székhelyének, telephelyének) bejelentési kötelezettsége. Az arra irányuló hiánypótlás elmulasztása esetén nincs lehetősége a bíróságnak az ügy érdemében való döntésre, hanem - a felperes (jogosult) előlegezett költségviselése mellett - az alperes (kötelezett) részére ügygondnokot kell kijelölnie (LB Gf. IV. 31006/1991., BH 1992.340.).
Az ügygondnoki költségek az ügygondnok perbeli eljárásával szükségképpen és ténylegesen felmerült készkiadásokból, valamint az ügygondnok díjából állnak. Az ügygondnoki díj valójában az ügygondnok munkadíja. Ezért ha a bíróság ügyvédet vagy ügyvédi irodát rendel ki ügygondnokként, a díjának megállapításánál a bírósági eljárásban megállapítható ügyvédi költségekről szóló 8/2002. (III. 30.) IM rendeletet kell megfelelően alkalmazni. Erre kell tehát figyelemmel lenni azzal, hogy az ügygondnok díjának megállapításánál általában nem az eljárás tárgyának értéke a döntő, hanem e díjat elsősorban az ügygondnok által kifejtett munkával arányban állóan kell megállapítani (PK 149. sz. áf.).
Az ügygondnoki díj előlegezésére a felet általában az eljárást befejező határozatban kell kötelezni. Szükség esetén (pl. ha az ügygondnok működése a per alatt véget ér) a bíróság a felet - az eljárást befejező határozat hozatala előtt - az ügygondnoki díj előlegezésére külön határozatban kötelezheti. Az ügygondnoki díj előlegezése tárgyában akkor nem kell külön határozatot hozni, ha a bíróság az előlegezésre köteles felet a költségekben (perköltségben) s ezzel együtt az ügygondnoki díj megfizetésében is elmarasztalja.
A Pp. 76. §-ának (2) bekezdésében foglalt rendelkezés az egyedüli kivétel az alól, hogy az ellenfél eljárásával vagy képviseletével felmerülő költségek előlegezésére a felet kötelezni nem lehet.
A Pp. 76. §-ának (4) bekezdésében foglaltak szerint az ügyész és a külön jogszabállyal erre feljogosított szervezetek mentesek a költségek előlegezése alól.
A Pp. 76. §-a (4) bekezdésének szövegét az 1995. évi LX. törvény módosította azzal azonban, hogy az 1995. augusztus 29-én történt hatálybalépésekor folyamatban lévő ügyekben is alkalmazni kell a módosított rendelkezést. Hasonlóképpen mentes a költségek előlegezése alól az ügygondnok azokban a perekben, amikor a jogszabály értelmében a keresetet ügygondnok ellen kell indítani.
Határozatok a költségelőlegezésről. A bíróság végzést hoz, ha a költségek felmerülésekor határoz, a költségek letétbe helyezését rendeli el, s akkor is, ha az ügygondnoki díj előlegezéséről nem az eljárást befejező ítéletben határoz. Ha a bíróság az előlegezés tárgyában az eljárást befejező végzésben vagy ítéletben rendelkezik, fellebbezésnek van helye. Ha viszont a költségek előlegezéséről a bíróság az eljárás folyamán hozott végzésben rendelkezik, e végzés ellen fellebbezésnek nincs helye [Pp. 233. § (3) bek.].
A Legfelsőbb Bíróság határozatában kimondta, hogy a szakértői költséget megállapító végzés ellen van, míg a szakértői költség előlegezésére kötelező végzés ellen nincs helye fellebbezésnek (LB Gf. I. 31 913/1990., BH 1991.288). Hasonlóképpen a tanúdíjról vagy a szemletárgy birtokosa javára megállapított költségről rendelkező végzések esetében az összegszerűség tekintetében van csupán helye fellebbezésnek, de nem támadhatók azok a végzések, amelyek arról rendelkeznek, hogy e költségeket melyik fél köteles előlegezni.
A jogi segítségnyújtásról szóló 2003. évi LXXX. törvény 11. §-a szerint az állam a jogi segítségnyújtás keretében a törvényben meghatározott polgári peres és nemperes eljárásokban a felperes, az alperes, a beavatkozó, a kérelmező és a kérelmezett fél részére a pártfogó ügyvédi képviseletet biztosítja és annak költségét a fél helyett megelőlegezi vagy viseli.
Ha az állam a fél számára a 2003. évi LXXX. törvény 15. § alapján biztosítja a pártfogó ügyvédet, a fél helyett a pártfogó ügyvéd díját megelőlegezi. Ha a perben a bíróság nem kötelezte az ellenérdekű felet a pártfogó ügyvéd díjának viselésére, a fél köteles a megelőlegezett pártfogó ügyvédi díjat az állam részére visszatéríteni. Ha pedig a bíróság a pártfogó ügyvéd díjának viselésére a perben az ellenérdekű felet kötelezte, ez a fél köteles megtéríteni az államnak a megelőlegezett pártfogó ügyvédi díjat (11/B. §).

A perköltség viselése

[a Pp. 77. §-ához]

A perköltség viseléséről szóló Pp. 78. §-a (1) bekezdésének tartalmával összhangban rendelkezik úgy általános szabályként a Pp. 77. §-a, hogy a perköltség viselése felől az ítéletben vagy az eljárást befejező egyéb határozatban dönt a bíróság. Az ügykezelés szempontjából befejezést jelentő határozatok (pl. eljárás félbeszakadása, tárgyalás felfüggesztése) nem tartoznak az "eljárást befejező határozatok" körébe, ezekben perköltség-megállapítás nem történhet.
Részítélet esetében a PK 154. számú állásfoglalás szerint a részítélettel eldöntött vitás kérdések természetét és azoknak a még el nem döntött kérdésekkel való összefüggését vizsgálva kell eldönteni azt, hogy a Pp. 77. §-a alapján lehet-e részítéletben a perköltség felől rendelkezni, vagyis a vitát a részítélettel elintézett kérdések tekintetében a perköltségre is kiterjedően lezárni. A részítélet is tartalmazhat tehát az általa elbírált kérdések tekintetében a perköltségre is kiterjedő döntést (LB Pf. IV. 21 062/1984., BH 1985.390).
Egy másik eseti döntés azt mondta ki, hogy a bíróság a részítéletben rendelkezhet a perköltségről is, de ez nem történhet oly módon, hogy a bíróság csak a jogi képviselő munkadíjára vonatkozólag rendelkezik (BH 1995.659.).
Közbenső ítéletben a bíróság a jog fennállását állapítja meg, és a követelés összegére a tárgyalás folytatódik, ezért a perköltségről nem hozható döntés. Kimondta a Legfelsőbb Bíróság, hogy miután a Pp. 77. §-a értelmében a bíróság a perköltség viselése felől az ítéletben, vagy az eljárást befejező egyéb határozatban dönt, közbenső ítéletben perköltség felől döntés nem hozható (BH 1998.435.). Az eljárást befejező egyéb határozat általában végzés (de lehet bírósági meghagyás is), amelyben a bíróság többnyire rendelkezik a költségek viseléséről.
A Legfelsőbb Bíróság Polgári Kollégiuma a 4/2009. (XII.14.) PK véleményben a perköltségről való rendelkezésről a fellebbezési és felülvizsgálati eljárásban, ha a bíróság az ügyben részítélettel vagy közbenső ítélettel határoz, a következőket mondta ki.

1. A Legfelsőbb Bíróság a PK 154. számú állásfoglalásában írtak továbbra is irányadók.
Ha a másodfokú bíróság, illetve felülvizsgálati eljárásban a Kúria részítéletet bírál felül részítélettel, az általa véglegesen elbírált kérdések vonatkozásában rendelkeznie kell a perköltség viseléséről, feltéve, hogy ez az el nem döntött kérdésekkel való összefüggésre tekintettel lehetséges, és a döntés a perköltségnek a Pp. 75. §-ában meghatározott minden elemére kiterjedhet.
Alanyi keresethalmazat esetén a felek egy részét érintő végleges döntésről szóló részítéletben a bíróság köteles dönteni a perköltség viseléséről.
Abban az esetben, ha az elsőfokú bíróság (másodfokú bíróság) a véglegesen elbírált kérdések vonatkozásában a részítéletében jogszerűen dönt a perköltség viseléséről, arról a másodfokú bíróságnak (a Kúriának) is rendelkeznie kell.
Ha a perköltség viseléséről való rendelkezés feltételei a részítélet meghozatalakor nem állnak fenn, a bíróságnak a rendelkezés elmaradását meg kell indokolnia.
2. Abban az esetben, ha a másodfokú bíróság vagy a Kúria ítélet elleni perorvoslati kérelem alapján hoz részítéletet - mert a perorvoslati kérelemmel támadott határozat egy részét helybenhagyja (hatályában fenntartja) vagy megváltoztatja, míg más részét hatályon kívül helyezi - a ténylegesen elbírált kérdésekkel összefüggő perköltség viseléséről döntenie kell, és emellett a szükségszerűen részítéletbe foglalt hatályon kívül helyező rendelkezéssel összefüggő perköltség összegét meg kell állapítania.

II.

1. Ha a másodfokú, illetve a felülvizsgálati bíróság közbenső ítélet elleni fellebbezést, illetve felülvizsgálati kérelmet bírál el közbenső ítélettel, a Pp. 78. §-a (2) bekezdésének értelmében a felmerült - az Itv. 39. §-ának (3) bekezdésében foglaltak alapján meghatározott összegű - perköltség viseléséről döntenie kell, mivel a közbenső ítélet a Pp. 77. §-ának alkalmazásában - a részítélettel megegyezően - ítéletnek minősül.
2. Ha a bíróság közbenső ítélet elleni fellebbezési és felülvizsgálati eljárásban a közbenső ítélet megváltoztatásával a keresetet elutasítja, ítélettel határoz, és ebből adódóan a perköltség viseléséről az eljárás minden szakaszára kiterjedően rendelkeznie kell.
3. Ítélet elleni fellebbezési vagy felülvizsgálati eljárásban hozott közbenső ítélet esetében a perköltség - mindkét félre kiterjedő - megállapításának van helye, mert ez a döntés rendszerint együtt jár az elsőfokú vagy a másodfokú ítélet részbeni hatályon kívül helyezésével, és emiatt a Pp. 252. §-ának (4) bekezdését, illetve a Pp. 275. §-ának (5) bekezdését kell alkalmazni.
Ha a per hat hónapi szünetelés után szűnik meg, ezt megállapító végzést sem kell hozni, és nem kerülhet sor a perköltségről való rendelkezésre sem.
Az egyezséget jóváhagyó végzésben a bíróság a perköltség viselése felől csak a felek kérelmére határoz, ezért ilyen kérelem hiányában erről nem kell rendelkezni [Pp. 78. § (2) bek.].
A PK 30. számú állásfoglalás értelmében a jegyző a birtokvita elbírálása során az előtte felmerült eljárási költségek felől is dönthet. Ha az eljárás a bíróság előtt tovább folyik, e költségek viselése felől véglegesen a bíróság dönt.
Látszólagos tárgyi keresethalmazat, ha a felperes a megtámadásból eredő igényét arra az esetre érvényesíti, ha a bíróság a szerződés semmisségére alapított követelését nem találja teljesíthetőnek. Az ilyen ún. eshetőleges kereset nem jelent keresettöbbséget (valódi keresethalmazatot), ezért a perköltségnél nincs helye a kétszeres pertárgyérték számításának (BH 2000.356.).
A másodfokú bíróságnak az elsőfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyező végzésében nincs helye a költségek viseléséről szóló döntésnek. A Pp. szerint ilyen esetben a másodfokú bíróság csupán a perköltség összegét állapítja meg, a költség viselésének kérdésében pedig az elsőfokú bíróság határoz [Pp. 252. § (4) bek.].
Ha a felülvizsgálat során a Kúria a jogszabálysértő határozatot hatályon kívül helyezi, és az első- vagy másodfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasítja, ebben az esetben csak a felmerült költségek összegét állapítja meg, annak viseléséről az új határozatot hozó bíróság dönt [Pp. 275. § (5) bek.].
Ha a bíróság a házassági bontópert valamelyik házastárs halála miatt szünteti meg, a perköltségről nem kell rendelkeznie (Pp. 289. §).
Az áttételt elrendelő végzést - mivel az nem jelenti az eljárás befejezését - az ítélkezési gyakorlat nem azonosítja a per tényleges befejezésével, ezért abban nem lehet dönteni a perköltség viseléséről (LB P. törv. I. 20 293/1969.).
A közös tulajdon megszüntetése esetén a perköltség viselésének általános szabálya az, hogy a készkiadások megosztása mellett mindegyik fél viseli a saját költségét. Az ettől való eltérés főleg akkor indokolt, ha arra a felek magatartása okot ad (PK 10. számú állásfoglalás).
Kimondta a Legfelsőbb Bíróság az egyik határozatában, hogy ha több felperes közül valamelyik a keresetétől eláll, az ennek alapján hozott permegszüntető végzésben kell a perköltségről rendelkezni, és az nem hagyható az egész ügyet érdemben befejező döntésre (LB Pf. III. 20 307/1993.).
A keresettől (viszontkeresettől) való elállás esetén az ellenfél költségeinek megfizetésére feltétlenül kötelezni kell azt a felet, aki ezektől elállt és nincs lehetőség annak vizsgálatára, hogy a keresetindítás indokolt volt-e vagy sem. Az sem vizsgálható, hogy a kereset (viszontkereset) valóban megsértett alanyi jog védelmét szolgálta-e, mert erről a bíróság az eljárást befejező érdemi határozatban dönthet és az esetleg alaptalan kérelmek következményeit is ott vonhatja le. (BH 1995.410.)
Határozat a perköltség viseléséről egyéb esetekben. Vannak esetek, amikor a költségek tárgyában hozott döntés nincs összefüggésben a per érdemi elbírálásával, ezeknél az ítélet vagy az eljárást befejező egyéb határozat meghozatala előtt, a költség felmerülésekor dönt a bíróság. Tanút vagy szakértőt az okozott költség megtérítésére kell kötelezni, ha szabályszerű idézés (kirendelés) ellenére nem jelent meg, és elmaradását alapos okkal előzetesen ki nem mentette, vagy engedély nélkül eltávozott, vagy aki a vallomástételt illetőleg a véleménynyilvánítást megtagadta [Pp. 185. § (1) bek.]. Perben nem álló más személyt (szemletárgy birtokosát) ugyancsak az általa okozott költségek megtérítésére kötelezheti a bíróság [Pp. 189. § (1) bek.]. A képviselet igazolásának hiánya esetén a hiány pótlására felhívott személy az okozott költségek megfizetésére kötelezhető [Pp. 135. § (5) bek.]. A perbehívó felet és a beavatkozót [Pp. 83. § (1) és (2) bek.] ugyancsak a per során kötelezni lehet költségviselésre.
A perből elbocsátott felperes költségeit - miután a Pp. 80. §-ának (2) bekezdése nem volt alkalmazható - a Pp. 64. §-ának (2) bekezdése alapján a felperesnek kell megfizetni (LB Pf. 20 819/1989.).
A bíróság a perköltségek tárgyában az eljárást befejező határozatában dönt. Ez vonatkozik arra az esetre is, ha a felperesként belépni kívánó fél kérelmét a bíróság elutasítja, de nevezett a továbbiakban beavatkozóként részt vesz a perben (BH 2003.340.).
A költségviselésre vonatkozó határozatok a Pp. 233. §-ának (1) bekezdése és (3) bekezdésének b) pontja értelmében fellebbezéssel megtámadhatók.

[a Pp. 78. §-ához]

A (2) bekezdés 2009. október 1-jén lépett hatályba és a hatálybalépését követően indult vagy megismételt eljárásban kell alkalmazni.
Ennek a bekezdésnek a korábban hatályos szövege a következő:
(2) A bíróság a perköltség felől határoz, kivéve ha a pernyertes fél a perköltség tárgyában való határozathozatal mellőzését kéri. Egyezség esetében (148. §) a bíróság a perköltség felől csak a felek kérelmére határoz. Ezek a rendelkezések nem érintik a költségmentesség, az illetékmentesség vagy az illetékfeljegyzési jog folytán le nem rótt illetékek és az állam által előlegezett költséget viselésére vonatkozó kötelezettséget.
A (4) bekezdés beiktatott (4a) és (4b) pontjai 2014. január 1-jétől hatályosak.
Azt, hogy a perben a felet mennyiben kell pernyertesnek illetőleg pervesztesnek tekinteni, a kereseti kérelemnek illetőleg az ellenkérelemnek az ítélethez való viszonya határozza meg (LB P. törv. I. 21 180/1964.).
A felperes akkor tekinthető pernyertesnek, ha a bíróság a keresettel érvényesített jog alapján a kereseti kérelmének helyt adott. Az alperes pernyertessége akkor következik be, ha a bíróság a keresetet elutasítja, mert az érvényesített jog a felperest sohasem illette meg, vagy megillette ugyan, de az alperes erősebb jogot vagy olyan igényt (pl. beszámítás) érvényesített, amely vele szemben kizárja a felperes követelését.
A perköltségviselés fő szabálya szerint a pernyertes fél költségeit a pervesztes fél fizeti meg. A felperes pervesztességét illetően közömbös, hogy a bíróság a keresetet anyagi vagy eljárásjogi okokból utasítja el, illetve szünteti meg a pert (LB P. törv. III. 20 616/1979., BH 1980.135).
Ha a bíróság a külön eljárásokban érvényesített kártérítési igények elbírálása során utóbb a pereket egyesítette, arra nincs lehetőség, hogy a külön-külön járó követelések összeszámításával határozza meg az ügyvédi munkadíj alapjául szolgáló perértéket. A perköltség fizetésére egyenként kötelező rendelkezés esetében az azonban már értékelhető, hogy az azonos jogi alapon nyugvó követeléssel szemben az alperesek esetében elegendő volt azonos tartalmú védekezés előterjesztése. (BH 1995.37.)
A perköltségért a fél felelős akkor is, ha a kiskorú peres felet a törvényes képviselő képviseli a perben.
A vagylagosan előterjesztett kereseti kérelmek egyikének sikere esetén a felperest pernyertesnek kell tekinteni. Ha azonban a felperes a keresetében több követelést érvényesít az alperessel szemben, a pernyertesség, pervesztesség annak alapján állapítható meg, hogy azok közül valamennyit, vagy azok közül egyet vagy többet látott alaposnak a bíróság.
A pernyertesség, pervesztesség alapváltozatai mellett számtalan egyéb olyan helyzet fordul elő, amely az alaphelyzettel azonos következménnyel jár. Ezek bemutatására közlünk az alábbiakban döntéseket a bírói gyakorlatból.
A felperest teljes perköltség illeti meg akkor is, ha a perre egyébként okot adó alperes tartozásának nagyobb részét az eljárás folyamán kifizette, így a bíróság csak a fennmaradó rész megfizetésére kötelezte (LB P. törv. III. 20 597/1982., BH 1983.237).
A keresettől való elállásként megjelölt nyilatkozatot tartalma szerint kereset leszállításaként kell figyelembe venni, ha a felperes az alperest - időközi teljesítésére tekintettel - a perköltség és a feljegyzett illeték megfizetésére kéri kötelezni (LB P. törv. I. 21 008/1990., BH 1991.236).
Ha a bíróság a pert azért szüntette meg, mert a felperes a keresetétől elállt, a felperest kötelezni kell az alperes keresetindítás folytán felmerült költségeinek a megfizetésére. Ezen az sem változtat, ha a felperes a keresetétől azért állt el, mert az alperes időközben a követelést megfizette, s így az alperes "érdemben pervesztesnek bizonyult" (LB Gf. IV. 30 794/1992., BH 1993.318).
A keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül elutasító végzésben a felperes nem kötelezhető perköltség fizetésére (LB P. törv. 20 595/1982., BH 1983.198).
A perköltségre leszállított kereset elbírálásánál a felperesek a keresetük alaptalansága folytán nem igényelhették a perben felmerült költségeik megtérítését sem (LB Pf. I. 20 029/1993., BH 1993.557).
A keresettől történt elállás folytán a per megszüntetése esetén a felperes minden esetben köteles az alperesnek a keresetindítás folytán felmerült költségeit megtéríteni, amelynél az ügyvédi munkadíjat az elállásig ténylegesen kifejtett ügyvédi tevékenységgel arányban állóan kell megállapítani (LB Pf. III. 21 051/1990.).
Pernyertesnek kell tekinteni azt a felperest, aki az alperesnek a per során történt teljesítése miatt a keresetét, a teljesítéshez igazodóan leszállította, továbbá azt is, akinek a kereset benyújtásakor már lejárt követelését az alperes teljesíti.
Pervesztesnek minősül a felperes, ha az alperes a perben olyan beszámítási kifogást érvényesít, amelyben a követelés már a per megindításakor alkalmas volt beszámításra, vagy ha az alperes ellenkövetelése a per során vált beszámíthatóvá, de a felperes a beszámítás ellen alaptalanul védekezett.
Az alperes ellen követelése - beszámítási kifogás - esetén a felperest kell pernyertesnek tekinteni, ha a beszámítási kifogás sikertelen, és a bíróság nem alkalmaz beszámítást. Pervesztes viszont a felperes, ha a bíróság az ellenkövetelést ténylegesen beszámítja, akár mert az alapos és sikertelen volt a felperes védekezése, akár a felperes elismerése folytán.
Nem tekinthető pervesztesnek a felperes, ha a keresete ugyan idő előtti volt, de a teljesítési határidő a per alatt letelt és ennek ellenére nem teljesített az alperes.
A 6/1986. (VI. 26.) IM rendelet 15. § (5) bekezdése értelmében, ha az eljárás félbeszakad, szünetel, vagy a bíróság a tárgyalást felfüggesztette, a meg nem fizetett illeték és az állam által előlegezett költség megfizetéséről nem kell intézkedni. Ha az eljárás szünetelés folytán megszűnt, a bíróságnak a meg nem fizetett illeték és az állam által előlegezett költség viseléséről külön határozatban rendelkezni nem kell. Ha a peres eljárás érdemi döntés nélkül, szünetelés folytán megszűnt, pernyertes fél nincs. Ebből következően a Pp.-nek a perköltség viselésére vonatkozó azok a rendelkezései, amelyek a pernyertességtől, illetőleg a pervesztességtől függenek, nem alkalmazhatók akkor, ha a per szünetelés folytán megszűnik (KD 2013.P.2.).
A másodfokú bíróság permegszüntető végzés hatályon kívül helyezése és az elsőfokú bíróságnak a per további tárgyalására és újabb határozat hozatalára utasítása esetén a másodfokú eljárásban felmerült költségek viseléséről dönt. A Pp. 252. § (4) bekezdése akkor irányadó, ha a hatályon kívül helyezésre az (1)-(3) bekezdésekben foglaltak alapján kerül sor, nem alkalmazható azonban a Pp. 258. § (1) és (2) bekezdésén alapuló, a pert megszüntető végzésre vonatkozó hatályon kívül helyezés esetében. Ennek az a kézenfekvő indoka, hogy az utóbbi esetben nem a fellebbezéssel támadott határozat tárgyában kell újabb határozatot hozni, a hatályon kívül helyezés a fellebbezéssel támadott határozat érdemi felülbírálatát jelenti, a fellebbezésben vitatott kérdés végleges lezárását eredményezi, ezzel pedig a sikeresen fellebbező fél a pernyertes a másodfokú eljárásban, ami független attól, hogy a folytatódó eljárásban a per érdemében a bíróság utóbb miként határoz (BDT 2014.85.).
A Pp. 252. §-ának (4) bekezdése alapján a másodfokú eljárás költségét minden ügyben meg kell állapítani, s az elsőfokú bíróság csak a megállapított költség viselése tárgyában határoz. Az elsőfokú bíróság a per kimenetelének megfelelően az ellenfelet az egész megállapított költség, vagy annak egy része viselésére kötelezheti. E körben kell figyelembe venni azt is, hogy az ügyérték az eljárás későbbi folyamán valamilyen okból (pl. kereset leszállítás folytán) változott (PK 206. szám, BH 1997. évi 3. szám).
A jogorvoslati eljárásban lerovandó illeték alóli mentesülésről szól a következő határozat. Az indokolás szerint a Kúria (Legfelsőbb Bíróság) a korábbi végzésével a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot kötelezte új eljárásra és új határozat hozatalára. A Pp. 275. § (2) bekezdése alapján a Kúria a jogerős határozatot csak a felülvizsgálati kérelem keretei között vizsgálhatja felül, kivéve, ha a pert megszünteti vagy ha a határozatot hozó bíróság nem volt szabályszerűen megalakítva, illetve a határozat meghozatalában olyan bíró vett részt, akivel szemben a törvény értelmében kizáró ok áll fenn. Az Itv. 51. § (1) bekezdésében biztosított mentesség a felülvizsgálati eljárásban csak akkor áll fenn, ha arra annak folytán került sor, hogy a korábbi hatályon kívül helyezés, az említett ún. abszolút hatályon kívül helyezési ok valamelyike miatt történt. Az adott esetben a felülvizsgálatban megjelölt okból és a felülvizsgálati keretek között történt a felülvizsgálat, és jogszabálysértés miatt került sor az új eljárás elrendelésére; ez tehát nem olyan megismételt eljárás, amelyben a fél a felülvizsgálati illeték ismételt megtérítése alól mentesül (Kúria Pfv. III. 20.377/2013/4.).
Perújításban hozott határozat perköltség viseléséről szól az az eseti döntés, amely szerint sikeres perújítási eljárás során hozott határozatban a perköltségek felőli döntésnél nem arra kell figyelemmel lenni, hogy mennyi a változás az alapeljárásban hozott döntéshez viszonyítva, hanem abból kell kiindulni, hogy a kereset (viszontkereset) mennyiben vezetett eredményre - úgy kell tehát dönteni, mintha az alapperben hozna döntést a bíróság (LB P. törv. II. 20 224/1983., BH 1984.228).
Az első perújításban feltárt adatok nem nyújtanak lehetőséget az alapítélet költségre vonatkozó rendelkezése elleni újabb perújításra, mert annak a költségkedvezményeit az első perújítási határozatban kell levonni. (BH 1996.158.)
Az ingatlanok közös tulajdonának megszüntetésére indult perekben a kereset elutasítása esetén a Pp. általános rendelkezései az irányadók. Ezekben a perekben a perköltség viselésének általános szabálya az, hogy a készkiadások megosztása mellett mindegyik fél viseli a saját költségét. Az ettől való eltérés főleg akkor indokolt, ha arra a felek magatartása okot ad (PK 10. sz. áf. VI/g.).
A meg nem fizetett illeték törlésének, illetőleg a megfizetett illeték visszatérítésének csak az illetékekről szóló törvényben megállapított esetekben van helye [Itv. 32. § (1) bekezdés], nincs azonban olyan rendelkezés, amely az említettek alkalmazását megengedné a bírósági eljárásban.
Nem alkalmazhatók a cégbejegyzési eljárásban a Pp.-nek a perköltségviselésről szóló szabályai. A 78. § (1) bekezdése szerint a pernyertes fél költségeinek a megfizetésére a pervesztes felet kell kötelezni, ez alól annyiban van helye kivételnek, amennyiben a 80-83. §-ok eltérően rendelkeznek, vagy a törvény egyéb kifejezett rendelkezése a költséget a per eldöntésétől függetlenül másnak a terhére rója. A Ctv. 32. § (1) bekezdése a Pp. megfelelő alkalmazását írja elő, a perköltség viseléséről szóló szabályok azonban nem értelmezhetőek egy olyan nemperes eljárásban, amelyben csak egy fél szerepel és pernyertességről-pervesztességről eleve nem lehet szó. A cégbejegyzési eljárásban az eljárás költségeit minden esetben a bejegyzést kérő cégnek kell viselnie, függetlenül tehát attól, hogy a kérelmének a cégbíróság helyt ad-e (BDT 2014.90).
A birtokháborítás megszüntetésére indított perre vonatkozó szabályt fogalmaz meg a PK 30. számú állásfoglalás, amely szerint a jegyző a birtokvita elbírálása során az előtte felmerült eljárási költségek felől is dönthet. Ha az eljárás a bíróság előtt tovább folyik, e költségek viselése felől véglegesen a bíróság határoz.
A Pp.-nek a perköltség viselésére vonatkozó azok a rendelkezései, amelyek a pernyertességtől, illetőleg pervesztességtől függenek, nem alkalmazhatók akkor, ha a per szünetelés folytán megszűnik. Az R. 15. §-ának (5) és (6) bekezdései értelmében, ha az eljárás félbeszakadt, szünetel, vagy a bíróság a tárgyalást felfüggesztette a meg nem fizetett illeték megfizetéséről nem kell intézkedni, ha pedig az eljárás szünetelés folytán megszűnt, a bíróságnak a meg nem fizetett illeték viseléséről külön határozatban rendelkeznie kell, miként a pártfogó ügyvéd díjának megfizetéséről, mégpedig a külön jogszabály rendelkezései szerint. Ha a peres eljárás érdemi döntés nélkül, szünetelés folytán megszűnik, az eljárásban nincs sem pernyertes, sem pervesztes fél, ebből következően a perköltség viselésének általános szabályai nem alkalmazhatók, hanem mindegyik fél viseli a saját költségeit. Ennek megfelelően a felperes képviseletével felmerült pártfogó ügyvédi díjat az állam viseli (EBH 2013.P.5.).
A Pp.-nek a perköltségre vonatkozó általános rendelkezéseit nyugdíjperekben is alkalmazni kell (PK 150. sz. áf.). A Polgári perrendtartásnak a perköltség viselésére vonatkozó általános rendelkezései akkor alkalmazhatók, ha külön jogszabály eltérő költségviselési szabályt nem ír elő. Igényperben (Pp. 378. §) speciális szabály érvényesül, mert a végrehajtást kérőt (alperest) a keresetnek helyt adó ítélet esetén is csak akkor lehet a perköltség megfizetésére kötelezni, ha a foglalásnál jelen volt, és rosszhiszemű magatartást tanúsított (LB P. törv. I. 20 567/1992., BH 1992.644). Az alperest terheli az eredménytelen fellebbezése miatt felmerült költség.
Ugyancsak az általánostól eltérő rendelkezést tartalmaz a Pp. 290. § (4) bekezdése, amely szerint a házassági bontóperben a bíróság a perköltség viseléséről a pernyertességtől függetlenül az összes körülmények mérlegelése alapján határoz. Ezt a szabályt kell alkalmazni az apasági és a származás megállapítása iránt indított egyéb perekben is [Pp. 293. § (1) bek.].
Végrehajtási igényperben a végrehajtást kérő alperest pervesztessége esetén csak akkor lehet perköltség megfizetésére kötelezni, ha a foglalásnál jelen volt, és rosszhiszemű magatartást tanúsított [Pp. 378. § (1) bekezdés].
A Pp. 384. § b) pontja értelmében a foglalás tűrése iránti perben, a harmadik személy alperes a perköltséget a per eredményére tekintet nélkül viseli, ha a végrehajtó felhívása ellenére az adós ingóságára vonatkozó nyilatkozatot elmulasztotta.
Határozat a perköltségről. A bíróság a perköltség felől hivatalból határoz, kivéve ha a pernyertes fél a határozathozatal mellőzését kéri.
Ez a szabály jelenik meg a következő két eseti döntésben: Egymagában az a körülmény, hogy a felperes nem terjesztett elő kérelmet az alperesnek perköltségben való marasztalására, nem szolgálhat alapul a perköltség kérdésében való határozathozatal mellőzésére (LB P. törv. III. 20 117/1971.).
Önmagában az a tény hogy a felperes írásbeli és szóbeli ellenkérelmében sem tért ki a költségekre, a másodfokú bíróságot nem mentesíthette a másodfokú perköltség tárgyában való határozathozatal alól (LB P. törv. IV. 20 480/1970.).
A perköltség számításánál lényeges pertárgy értékének meghatározásáról ad eligazítást az az eseti döntés, amelyben özvegyi haszonélvezeti jogot érvényesítettek a keresetben (BH 2000.250.).
A Pp. 349/B. §-a munkaügyi perben úgy rendelkezik, hogy a pertárgy értékének megállapításánál a végkielégítést figyelmen kívül kell hagyni, kivéve, ha a kereset kizárólag végkielégítés megfizetésére irányul.
Egyezség esetén a bíróság a perköltség felől csak a felek kérelmére határoz, mert a felek rendszerint a perköltség viselése tekintetében is megállapodnak. A bíróság a felek egyezségét csak akkor hagyhatja jóvá, ha a perköltség mikénti viselésében a felek megállapodtak, vagy közösen kérték, hogy ebben a kérdésben a bíróság döntsön. Lényeges eljárási szabályt sért a bíróság a fentieknek meg nem felelő egyezség jóváhagyásával (LB Gf. IV. 31 140/1988., BH 1989.284).
Egy másik eseti döntés kimondja, hogy egyezség esetében a bíróság a perköltség felől csak a felek kérelmére határoz, a költségmentesség, az illetékmentesség és az illetékfeljegyzési jog folytán le nem rótt illeték viseléséről viszont hivatalból kell határoznia, és kötelezni kell a feleket az említett költség vagy megfelelő részének a megfizetésére még akkor is, ha a perköltség megfizetésében egyik felet sem marasztalja (LB P. törv. III. 20 405/1982., BH 1982.469).
A kiemelkedően nagy pertárgy értékű ügyekben az ügyvédi munkadíj meghatározásának szempontjait határozta meg a LB az egyik felülvizsgálati ügyben hozott ítéletében (BH 1996.321.). A kifejtettek szerint a Pp. 78. §-ának (1) bekezdésében foglalt rendelkezés nem biztosít alanyi jogot a pernyertes félnek arra, hogy a perrel felmerült költségei teljes mértékben megtérülnek. A bíróság a fél és képviselője igazolt megállapodásától eltérően, a jogszabály szabta keretek között mérlegeléssel, a megállapodottnál alacsonyabb összegben határozhatja meg az ügyvédi munkadíjat. A mérlegelésnél kiindulási alap a perérték, de figyelemmel kell lenni a kifejtett ügyvédi tevékenység idő- és munkaigényességére és színvonalára is. A magasabb perérték általában az ügy nagyobb jelentőségére utal, amely az igényérvényesítés során rendszerint az ügyvéd nagyobb felelősségével párosul, ezért a perérték a díjmegállapítás alapja, s a mérlegelésnél korrekciós tényező a ténylegesen kifejtett ügyvédi munka.
A le nem rótt illetékre és az állam által előlegezett költségre az államnak van igénye, ezért - még ha az eljárást befejező határozat nem is tartalmaz rendelkezést a perköltségről - ezeknek a költségeknek a viselésére a feleket kötelezni kell [6/1986. (VI. 26.) IM rendelet 13. § (2)-(4) bek.]. Ezekről a költségekről való rendelkezési jog a feleket nem illeti meg (LB P. törv. I. 20 022/1974.).
A perköltség fizetésére egyetemlegesen kötelezhető pertársak az illeték megtérítésére is egyetemlegesen kötelesek még akkor is, ha bármelyikükkel szemben az ellenérdekű fél a perköltségről lemond, illetőleg ha bármelyikük a követelést az első tárgyaláson azonnal elismeri (LB P. törv. II. 20 124/1983., BH 1984.23).
A végrehajtási lapot a végrehajtási kérelemtől eltérő módon kell kiállítani, ha az érvényesíteni kívánt ügyvédi munkadíj nem áll arányban a végrehajtási kérelemben feltüntetett követelés összegével.
A végrehajtási kérelmen csak a végrehajtható okirat kiállítása iránti kérelemért számítható fel munkadíj és költségátalány, a végrehajtás foganatosításáért járó ügyvédi munkadíjat, készkiadást, költségeket az önálló bírósági végrehajtó eljárásában igényelheti a végrehajtást kérő jogi képviselője (BDT 2016.16.).
Azokban a bírósági nemperes eljárásokban, amelyekben ellenérdekű fél nem szerepel (pl. egyes cégbírósági eljárások), a perköltség viselésére kötelezhető fél hiányában az eljárást indító fél perköltséget nem igényelhet (BH 1996.336.).
A bírósági végrehajtásban közreműködő jogi képviselőnek a végrehajtás elrendeléséért járó díjazását a bíróság csak akkor mérsékelheti, ha a végrehajtást kérő az ügyvéd díjaként a díjmegállapodásban foglalt összeget kívánja az adósra áthárítani. Amennyiben a 12/1994. (IX. 8.) IM rendelet 3. §-a képezi a díjmegállapítás alapját, az így megállapított díj nem csökkenthető aránytalanságra hivatkozással (BDT 2016.15.).
Ha az ügyész, illetőleg a külön jogszabállyal erre feljogosított szervezet keresetét a bíróság elutasította, a perköltségek megfizetésére az államot kell kötelezni. A Pp. 78. §-ának (3) bekezdését módosította az 1995. évi LX. törvény azzal, hogy az 1995. augusztus 29-én történt hatálybalépésekor folyamatban lévő ügyekben is alkalmazni kell a módosított rendelkezést, amely a Pp. 76. §-ának (4) bekezdéséhez kapcsolódóan a költségek viselése alóli mentességet biztosítja.
Az új (4) bekezdésben foglalt rendelkezés szerint a Pp. 6. §-ában meghatározott esetben a tolmács költségét az állam köteles előlegezni, illetőleg viselni, míg más esetekben a tolmács költségeire a perköltség előlegezésére és viselésére irányadó általános szabályok vonatkoznak.
A LB Polgári Kollégium véleménye szerint.
"I. A polgári eljárásokban az anyanyelv regionális vagy kisebbségi nyelv használatának biztosítása érdekében a fél részére kirendelt tolmács költségeit az állam előlegezi, viselésére a költségmentesség szabályait kell megfelelően alkalmazni.
II. A polgári eljárásokban az anyanyelvének, regionális vagy kisebbségi nyelvének használatára jogosult fél helyett a beadványai szükséges fordítási költségét és a bizonyítási indítványai kapcsán felmerülő fordítások költségét az állam előlegezi; e költségek viselésére a perköltségviselésre vonatkozó szabályok irányadók.
III. A bírósági határozatok, megkeresések fordításával felmerülő költségek nem tekinthetők a polgári eljárás költségének, azok előlegezésére és viselésére a felek nem kötelezhetők." (A Legfelsőbb Bíróság Polgári Kollégiumának véleménye - BH 2007. évi 2. szám).
A Kúria Polgári Kollégiuma az anyanyelv, regionális vagy kisebbségi nyelv használatának biztosításával összefüggő tolmács- és fordítási költség előlegezéséről és viseléséről szóló, fent említett 3/2006. (XI. 27.) PK véleményt az 1/2013. (VI. 17.) PK véleménnyel meghaladottá nyilvánította, azt a továbbiakban nem tartja fenn. A vélemény indokolása szerint ma már nem létezik az a jogszabály, amelynek rendelkezései értelmezéséről szólt a korábbi vélemény. Ugyanakkor jelenleg jogszabály nem rendezi a szóban forgó kérdéseket, ezért vélemény sem mondható arról, hogy az állam által előlegezett tolmács- és fordítási költségeket az állam a pernyertesség-pervesztesség alakulásától függetlenül, mintegy "tárgyi költségmentesen" vagy csak a perköltség viselésére vonatkozó szabályok szerint viseli.
Fontos rendelkezés a Pp. 78. §-ának (5) bekezdésében megalkotott új szabály, amely kimondja, hogy a feleket nem lehet kötelezni olyan költségek viselésére, amelyek a bíróság érdekkörében felmerült okból keletkeztek; ezeket az állam viseli. Ilyen lehet pl. az az eset, ami azáltal keletkezett, hogy az ügyet tárgyaló bírónál hirtelen felmerült családi vagy személyes ok miatt érdemi helyettesítés nélkül kell a tárgyalást elhalasztani.
Az 1999. évi CX. törvény 164. §-ának (5) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a tv. 14. §-ában foglaltakat illetően felhatalmazást kap az igazságügy-miniszter, hogy a Pp. 78. § később hatályba lépő (5) bekezdésében meghatározott költségviselés szabályait rendeletben megállapítsa.
E felhatalmazás alapján rendelkezett az igazságügy-miniszter a 12/2002. (VI. 24.) IM rendeletében a bíróság érdekkörében felmerült, elhárítható ok következtében keletkezett költségek viseléséről.
Ez a rendelet arról szól, hogy kérelemre a bíróság elrendeli a megtérítését azoknak a tényleges költségeknek (készkiadásoknak), amelyek a perben részt vevő személyeknél (jogi képviselőknél is) a bíróság érdekkörében bekövetkezett, elhárítható okból merültek fel. Az ilyen költség megtérítését csak az eljárás során, az érdemi határozat meghozatalát megelőző tárgyalás berekesztéséig lehet kérni. A költségviselés tárgyában hozott végzés ellen az élhet külön fellebbezéssel, akire a határozat rendelkezést tartalmaz.
A felmerült költségek összegének megállapítása során a tanúk költségtérítéséről szóló 14/2008. (VI. 27.) IRM rendelet rendelkezéseit kell megfelelően alkalmazni.
Az ilyen jogerős határozattal megállapított költséget az állam viseli azzal, hogy annak a kifizetését a jogosult a megyei bíróság gazdasági hivatalától igényelheti.
Ennek a rendeletnek a rendelkezéseit a 2002. január 1. napját követően indult eljárásokban kell alkalmazni.
A Legfelsőbb Bíróság Polgári Kollégiuma a 4/2009. (XII.14.) PK véleményben a perköltségről való rendelkezésről a fellebbezési és felülvizsgálati eljárásban, ha a bíróság az ügyben részítélettel vagy közbenső ítélettel határoz, kimondta a következőket.
1. Ha a másodfokú, illetve a felülvizsgálati bíróság közbenső ítélet elleni fellebbezést, illetve felülvizsgálati kérelmet bírál el közbenső ítélettel, a Pp. 78. §-a (2) bekezdésének értelmében a felmerült - az Itv. 39. §-ának (3) bekezdésében foglaltak alapján meghatározott összegű - perköltség viseléséről döntenie kell, mivel a közbenső ítélet a Pp. 77. §-ának alkalmazásában - a részítélettel megegyezően - ítéletnek minősül.
2. Ha a bíróság közbenső ítélet elleni fellebbezési és felülvizsgálati eljárásban a közbenső ítélet megváltoztatásával a keresetet elutasítja, ítélettel határoz, és ebből adódóan a perköltség viseléséről az eljárás minden szakaszára kiterjedően rendelkeznie kell.
3. Ítélet elleni fellebbezési vagy felülvizsgálati eljárásban hozott közbenső ítélet esetében a perköltség - mindkét félre kiterjedő - megállapításának van helye, mert ez a döntés rendszerint együtt jár az elsőfokú vagy a másodfokú ítélet részbeni hatályon kívül helyezésével, és emiatt a Pp. 252. §-ának (4) bekezdését, illetve a Pp. 275. §-ának (5) bekezdését kell alkalmazni.
Az állam a jogi segítségnyújtás keretében pártfogó ügyvédi képviseletet biztosít és annak költségét a fél helyett megelőlegezi vagy viseli. A támogatás igénybevételének feltételeit a 2003. évi LXXX. törvény 12-15. §-ainak rendelkezései határozzák meg.
A jogi segítségnyújtásról szóló 2003. évi LXXX. törvény 11/A. § (1) bekezdése szerint költségmentességben részesülő fél pártfogó ügyvédjének államot terhelő díja - részleges költségmentesség esetén az engedélyezett mértéknek megfelelően - e törvény szerint kerül megfizetésre, és a pártfogó ügyvéd díját, részleges költségmentesség esetén a felet terhelő részre is kiterjedően, az állam - külön jogszabályban meghatározottak szerint - megelőlegezi. A (2) bekezdés értelmében pedig, ha az állam a pártfogó ügyvédi képviseletet biztosítja a fél számára, és a pártfogó ügyvéd díjának viselésére a bíróság nem kötelezi a perben az ellenérdekű felet, a pártfogó ügyvéd díját az állam viseli. Abban az esetben pedig, ha a bíróság a pártfogó ügyvéd díjának viselésére a perben az ellenérdekű felet kötelezte, ez a fél köteles megtéríteni az államnak a megelőlegezett pártfogó ügyvédi díjat [(3) bekezdés].
Ha az állam a fél számára pártfogó ügyvédet biztosított, mert e támogatás jogszabályi feltételei fennálltak, és a fél helyett a pártfogó ügyvéd díját megelőlegezte, attól függően rendelkezik a pártfogó ügyvéd díjának viseléséről, hogy a bíróság kötelezte e az ellenérdekű felet a pártfogó ügyvéd díjának viselésére (2003. évi LXXX. törvény 11/B. §).

[a Pp. 79. §-ához]

A fél az őt megillető perköltségről szabadon rendelkezhet, arról részben vagy egészben le is mondhat, s ez a nyilatkozata köti a bíróságot. Ha a költségeire igényt tart, neki kell azokat megjelölnie és felszámítania.
A bíróság a költségek összetevőire és összegére vonatkozó előadásokat ellenőrzi, és ennek eredménye alapján határoz. Ennek során - ha nincs abban a helyzetben, hogy a megjelölt költségek minden tételének valóságáról meggyőződjön - kötelezheti a felet az általa előadott adatok igazolására. A költségek felszámításának, igazolásának és szükség esetén bizonyításának a kötelezettségét mondta ki a Legfelsőbb Bíróság (LB M. törv. II. 10 112/1987., BH 1988.164).
A perköltség megállapításánál kötve van a bíróság annyiban, amennyiben a fél javára az általa felszámítottnál több költséget megállapítani nem lehet, de egyebekben az ügyvédi munkadíjat a jogszabály keretei között az elvégzett munkával arányban állóan állapítja meg (LB Gf. VI. 31 939/1991., BH 1992.267).
A perköltség viseléséről - és ezen belül az ügyvédi munkadíj összegének meghatározásáról - a bíróságnak arra tekintettel kell határoznia, hogy a fél az általános forgalmi adó összegével növelt megbízási díj fizetésére köteles (ÍH 2007/32.).
Ha a fél - esetleg a perérték (fellebbezési, felülvizsgálati érték) téves meghatározása vagy más okból - indokolatlanul és szükségtelenül magas összegben rótta le az illetéket, azzal a másik fél még pervesztessége esetén sem terhelhető (LB P. törv. III. 20 918/1984.).
Közbenső ítélet elleni fellebbezési és felülvizsgálati kérelem esetén az eljárási illeték alapjának megállapításánál - a jogorvoslati eljárás tárgyának értéke nem határozható meg. (BH 1995.641.)
Perköltség megállapítás hivatalból. A bíróság hivatalból állapítja meg a perköltség összegét, ha a fél a költségeket nem számította fel, vagy ha az ügyvéd azokat megjelölte ugyan, de a készkiadásait nem részletezi; ez esetben azokat a rendelkezésre álló adatok alapján kell meghatározni (LB Pf. I. 20 500/1992., BH 1992.643).
Ilyen esetben a fél terhére esik a mulasztásából esetleg következő az a hátrány, hogy a bíróság csak az általa ismert költségeket veszi számításba.
A költségfelszámítás időbeli korlátját adja az a szabály, amely szerint költségek utólagos felszámításának nincs helye. Ez azt jelenti, hogy a költség felszámításának mindaddig helye van, amíg a bírósági ítéletet vagy az eljárást befejező egyéb határozatát meg nem hozza. Mivel a perköltség a kereseti követelés járuléka, a Pp. 247. §-ának b) pontja alapján a fellebbezési eljárásban akkor is helye van költségfelszámításnak; ha ilyen igénnyel a pernyertes fél korábban nem élt. Ha a bíróság a pert jogerős határozattal befejezte, ezt követően költségfelszámításra nem kerülhet sor. Ez nem történhet olyan formában sem, hogy a perrel felmerült egyes további költségeket külön perben kártérítésként érvényesít a pernyertes fél (LB Pfv. III. 21 487/1993/2).
A költségfelszámítás időbeli korlátját tartalmazó előírás a felszámolási eljárásban is érvényesül, mivel a felszámolási eljárásra vonatkozó jogszabályok e tekintetben speciális szabályokat nem tartalmaznak. (BH 1995.729.)

[a Pp. 80. §-ához]

A 2008. évi XXX. törvény 4. §-ával beiktatott Pp. 80. § (4)-(6) bekezdés 2009. január 1-jén lépett hatályba és az ezt követően indult ügyekben kell alkalmazni.
A 2009. évi LXVIII. törvény 12. § (3) bekezdése és a 14. § (1) bekezdése 2010. augusztus 1. napjával a Pp. 80. § (6) bekezdését hatályon kívül helyezte.
A Pp. 80. § (6) bekezdésének rendelkezését a 2010. évi CLXXXIII. törvény 105. §-a állapította meg azzal, hogy az 2011. március 1-jétől hatályos.
A Pp. 80. §-ának beiktatott (4a) bekezdése és (4b) bekezdése 2014. március 15-től hatályosak.

A perköltségviselés általános szabályától eltérően rendelkezik a Pp. 80. §-a, amely a pernyertes fél költségviselésének előfordulásait szabályozza. Ide tartoznak azok az esetek, amikor az alperes a perre okot nem adott, valamint azok, amelyeknél a fél a saját hibájából vagy feleslegesen okozott költséget.
Az alperes a perre okot nem ad. A Pp. 80. §-ának (1) bekezdése alapján a pernyertes felperes perköltség fizetésére való kötelezésének két együttes feltétele van; az alperes nem adott okot a perre, és az első tárgyaláson azonnal elismeri a felperes követelését. Azt, hogy az alperes mikor szolgáltatott okot a perre és mikor nem, a bíróság az eset összes körülményeinek gondos mérlegelésével hivatott megállapítani. E szempontok vizsgálatánál lényeges, hogy a felperesnek is mindent meg kell tennie annak érdekében, hogy igényét az alperessel szemben akár a pert megelőzően, akár a per megindításakor hitelt érdemlően megalapozza (LB P. törv. I. 20 697/1967.).
Az alperes akkor nem ad okot a perre, ha semmi olyat nem tesz, aminek nyomán a perindítás szükségessé válik, másfelől mindent megtesz annak érdekében, hogy a felek közötti vita a polgári per igénybevétele nélkül elintézhetővé váljék (LB P. törv. I. 21 062/1979.).
A felperest terhelő kötelezettség az, hogy a kereshetőségi jogát és egyéb tényállításait hitelt érdemlően igazolja, mert jogelismerő nyilatkozat ennek alapján várható el, s ezek hiányában az alperes terhére még akkor sem állapítható meg költség, ha az első tárgyaláson a követelést elismerő nyilatkozatot nem tette meg.
Ha a jogviszony tartalmából következően a kötelezett fél teljesítéséhez előzetes felhívás, felszólítás szükséges, amíg ez meg nem történik, az alperes nem tekinthető a perre okot adó peres félnek (pl. jognyilatkozat kiadása). Azokban az esetekben, ha a felperes teljesítése előfeltétele az alperes teljesítésének, és enélkül indított pert, vagy egyidejű teljesítésre kötelezettek a felek, és a felperes a saját szolgáltatását nem ajánlotta fel, a per költségeit ugyancsak a felperes fogja viselni.
Első tárgyalás. A felperes követelésének az elismerése az első tárgyaláson és minden más nyilatkozatot megelőzően fenntartás nélkül történhet meg. Első tárgyalásnak azt a tárgyalást kell tekinteni, amelyre a bíróság a feleket szabályszerűen megidézte, és azt meg is tartotta, illetőleg a megtartása feltételei fennálltak. A Legfelsőbb Bíróság egyik eseti döntésében kifejtette, hogy az alperes a módosított kereset előterjesztését követő első tárgyaláson elismerte a kereseti követelést, ezért a Pp. 80. §-a (1) bekezdésének alkalmazása szempontjából első tárgyaláson az elismert kereseti követelés előterjesztését követő első tárgyalást kell érteni (LB Pf. III. 21 127/1993.).
További feltételt támaszt a BH 2005.27. számon közzétett eseti döntés, amely szerint az alperes akkor nem ad okot a perre, ha mindent megtesz annak érdekében, hogy a felek közötti vita perindítás nélkül elintézhetővé váljék; a követelés elismerése ennek megállapításához nem elegendő.
Az elismerésnek azonnalinak kell lennie, és nem tartalmazhat feltételt sem. Az egyik határozat szerint a bíróság tévesen tekintette az alperes nyilatkozatát olyan elismerésnek, amely a Pp. 80. §-ának (1) bekezdésében írt rendelkezés alkalmazását vonná maga után, ugyanis az alperes a kereset felemelésekor a követelést azonnal nem ismerte el, hanem nyolc napos határidőt kért a nyilatkozata megtételére (LB P. törv. III. 20 190/1965.).
A perköltségviselés alól mentesül az alperes akkor is, ha a perre okot nem szolgáltató alperes az első tárgyaláson teljesít.
A Legfelsőbb Bíróság egyik határozatában rámutatott, hogy a perköltség fizetése alóli mentesülés két együttes feltétel fennálltához kötött, ezért a felperes követelésének az első tárgyaláson történt azonnali elismerése még akkor sem elegendő, ha a követelés teljesítése már nemcsak tőle függ, mert egyébként a perre okot adott (LB Pf. III. 20 384/1989.).
A perköltség viselésére vonatkozó kivételes eljárásjogi szabály kiterjesztően nem értelmezhető, ezért a keresettel szemben védekező alperes nem mentesül a költségek viselése alól, ha az utóbb - más jogcímen előterjesztett - módosított kereset teljesítését nem ellenzi; vagyis a Pp. 80. § (1) bekezdése nem alkalmazható (BH 2009.143.).
A Pp. 80. §-ának (1) bekezdése az alperes javára tesz kivételt a perköltségviselés általános szabálya alól, amiből az következik, hogy ez a rendelkezés a felperes javára csak - ha annak egyébként a feltételei fennállnak - az ellene indított viszontkereset esetében alkalmazható. A házassági perek szabályainak alkalmazása folytán [Pp. 286. § (1) bek., 290. § (4) bek.] nem érvényesül a most tárgyalt rendelkezés az apasági és származásmegállapítási perekben, mert ezekben a perindítás szükségszerű, és egyébként is hiányzik az elismeréshez fűződő hatály, ezért a bizonyítást le kell folytatni (LB P. törv. II. 20 050/1968.).
A PK 157. sz. áf. szerint, ha az apasági perben az alperes az apaságot elismeri, és ennek folytán a pert a Pp. 298. §-ának (6) bekezdésében foglalt rendelkezés értelmében meg kell szüntetni, az elismerésig felmerült költségek viseléséről a Pp. 293. §-ának (1) bekezdése szerint irányadó Pp. 290. § (4) bekezdésében foglalt rendelkezés alkalmazásával kell határozni.
A Legfelsőbb Bíróság egyik határozata szerint perköltség fizetésére egyetemlegesen kötelezhető pertársak az illeték megtérítésére akkor is egyetemlegesen kötelezettek, ha bármelyikük a követelést az első tárgyaláson azonnal elismeri (LB P. törv. 20 124/1983., BH 1984.23).
Szükségtelen cselekmények költsége. A Pp. 80. §-ának (2) bekezdése a szükségtelen perbeli cselekmények költségeinek viselését szabályozza, amikor az egyes perbeli cselekményeket nem megfelelő módon vagy nem kellő időben végző fél esetében - a jóhiszemű eljárás elvének megsértése következményeként - az ilyen módon okozott költségeket elkülönítve veszi figyelembe, és úgy rendelkezik, hogy azokat a fél pernyertessége ellenére is viseli.
A sikertelenül, késedelmesen vagy más módon feleslegesen költséget okozó fél költségviseléséről szóló kivételt megfogalmazó szabály a Pp. 8. §-ában írt alapelvi szabályából következik, amely a rendeltetésszerű joggyakorlást és a jóhiszemű pervitelt írja elő; rosszhiszemű pervitel esetére a pénzbírság alkalmazása mellett az így okozott költségekben való marasztalásról szól, de ilyen következménnyel jár a szükségtelen és sikertelen perbeli cselekmény is, illetőleg az ezekkel okozott költség.
A rosszhiszemű, perelhúzó magatartásnak a perköltség szempontjából akkor van jelentősége, ha ezáltal a fél felesleges költségeket okoz (LB Pf. II. 20 170/1992., BH 1992.698.) és általában a félnek a pernyertességtől függetlenül perköltségben való marasztalására akkor van lehetőség, ha a fél egyes perbeli cselekményeket sikertelenül végez, egyes perbeli cselekményekkel indokolatlanul késedelmeskedik, határnapot vagy határidőt mulaszt, vagy más módon felesleges költséget okoz (LB P. törv. I. 20 741/1978., BH 1979.177.).
Egy másik ügy döntése szerint, mivel az alperes csupán a másodfokú eljárásban védekezett a keresettel szemben és ez a védekezése az elsőfokú bíróság ítéletének hatályon kívül helyezését eredményezte, ezzel a perbeli cselekményével egyrészt indokolatlanul késlekedett, másrészt felesleges költséget okozott a felperesnek, ezért köteles perköltséget fizetni. (LB Pf. III. 22 532/1993.)
Ha az elsőfokú bíróság ítéletét a bizonyítási eljárás nagy terjedelmű kiegészítése érdekében kizárólag a felperes mulasztása miatt kell hatályon kívül helyezni, a fellebbezési eljárás költségének viselésére pernyertességétől függetlenül a felperest indokolt kötelezni (BH 1996.491.).
Nem kifogásolhatja a teljes szakértői költségben történt marasztalását az az egyébként részlegesen pernyertes fél, akinek a perbeli mulasztása miatt feleslegesen került sor a szakértői bizonyításra (LB Gf. I. 31 432/1981., BH 1983.373).
Ha a fél az elsőfokú bíróság előtt bizonyítási kérelmet nem terjesztett elő, majd a fellebbezésében bizonyítást kér, s az szükséges is, ez esetben a késedelmesen előterjesztett kérelmével kapcsolatos költségek terhelik. Ehhez kapcsolódóan mondta ki az egyik eseti döntés, hogy ha a per újabb tárgyalásának elrendelése a fellebbező félnek az elsőfokú eljárásban elkövetett mulasztása miatt vált szükségessé, a bíróság a fellebbezési eljárás illetékének viselésére - tekintet nélkül a per további kimenetelére - a fellebbezőt kötelezheti (LB Gf. V. 30 233/1990/5., BH 1991.77).
A bíróság mérlegeléssel dönt abban a kérdésben, hogy a fél adott perbeli magatartása, cselekménye valóban sikertelen, illetve indokolatlanul késedelmes vagy szükségtelen volt-e, és ezzel összefüggésben okozott-e felesleges költséget (ÍH 2007/32.)
Abban az esetben pedig, ha az adós maga tesz bejelentést a végrehajtónak, a végrehajtást kérő által is elismert teljesítéséről per indítása nélkül is mód lett volna a végrehajtandó követelés összegének korlátozására, ezért a perrel kapcsolatos költségek nem terhelhetik (LB Pf. I. 23 345/1992., BH 1993.439).
A Pp. 136/A. §-ának (2) bekezdése értelmében az ellentmondással élő alperest pernyertessége esetén is terheli az elmulasztott első tárgyalás költsége és az ellentmondás illetéke, akkor pedig, ha a fél mulasztása esetén a tárgyaláson ítéletet hoz a bíróság, és a mulasztás következményei igazolással is orvosolhatók, a fél a költségviselés szempontjából a fellebbezéshez képest kevesebb költséggel járó igazolási kérelem költségeire tarthat igényt.
Felhívjuk a figyelmet a Pp. módosításáról szóló 2005. évi CXXX. törvény 13. §-ára, amely a Pp. 201. §-ának (3) bekezdéséből elhagyta a 80. § (2) bekezdésére való utalást ebből az következik, hogy a perköltségviselés általános szabályai érvényesülnek.
A közvetítői eljárásról szóló 2002. évi LV. törvény a polgári jogviták bíróságon kívüli rendezését, ezáltal a gyorsabb és olcsóbb megoldásának elérését szolgálja. Az ilyen eljárásban létrejött írásbeli megállapodáshoz végrehajthatóság nem kapcsolódik, és a megállapodás nem érinti a felek bírósághoz való fordulásának jogát. A perköltségviselés itt írt speciális szabálya védi a mediáció keretében megkötött írásbeli egyezséget, ugyanakkor a (4) bekezdésben írt szabály alól jelent kivételt az, amikor a pert indító fél kizárólag a megállapodásban foglalt kötelezettség nem teljesítése miatt fordul a bírósághoz és eltérő igényt érvényesít; ez esetben a perköltségviselés általános szabálya érvényesül.
A Pp. 80. § (5) bekezdés rendelkezésének speciális perköltségviselési szabálya a fogyasztói jogvitákban kötött és jóváhagyott egyezség esetére tartalmaz visszautalást a (4) bekezdésre, azzal, hogy eltérő a helyzet akkor, ha van végrehajtási záradék, ugyanis a békéltető testületek határozatai alapján végrehajtási eljárás kezdeményezhető.
Az adott ügyben a bíróság kifejtette, hogy a Pp. 121/A. §-a alapján az alperest egyeztetési kötelezettség terhelte, ám ezt a kötelezettségét megszegte és a felperes emiatt kényszerült arra, hogy a pert a valós követelésénél nagyobb összegre indítsa meg. Egyeztetésre való felhívás nélkül is az alperes köteles lett volna a teljes tényállásra kiterjedő, a bizonyítékait is tartalmazó részletes előadást tenni. Ezt elmulasztotta, ezért nem hivatkozhat arra, hogy vele szemben a 80. § (6) bekezdésében foglaltak nem alkalmazhatóak (BDT 2011.2512.).

[a Pp. 81. §-ához]

Részleges pernyertességről akkor beszélünk, amikor a fél keresete (viszontkeresete) nem teljes egészében vezetett sikerre, a kereset (viszontkereset) bizonyos részében a kért joghatás elmaradt. A pernyertesség és pervesztesség aránya ahhoz igazodik, hogy a felperes kereseti kérelme mennyiben volt megalapozott, illetőleg az alperes ellenkérelme mennyiben bizonyult helytállónak. A pernyertesség, pervesztesség arányának meghatározásához azonban nem csupán a megítélt, illetőleg elutasított kereseti követeléseket kell szembeállítani, hanem figyelembe kell venni azt is, hogy a pernyertes, illetőleg pervesztes rész tárgyalása milyen költségeket okozott.
A részleges pernyertesség esetén a költségviselés rendezésénél az említett főszabály mellett tekintettel kell lenni arra is, hogy az egyes felek ténylegesen milyen költségeket előlegeztek.
"A perérték nagyságára az eljárás során kifejtett ügyvédi munka mértékére, valamint az összegszerűséget illetően az alperesek jelentős mértékű pernyertességére tekintettel kellett megállapítani a felperes által fizetendő részperköltség összegét, s figyelemmel kellett lenni az alperes által előlegezett költségekre is" (LB Pf. III. 20 777/1992/3).
Egy másik ügyben a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a szakértői költségeket az alperesek előlegezték, s a felperesek keresete csak kis részben járt eredménnyel. ezért a nagyobbrészt pervesztes felperesek kötelesek részperköltség fizetésére (LB Pfv. VI. 21 230/1993/6).
A felperes költségmentessége folytán le nem rótt kereseti illeték megfizetésénél is alkalmazni kell a pernyertesség, pervesztesség arányát (LB P. törv. II. 20 097/1987.).
Az egyik eseti döntésében kimondta a Legfelsőbb Bíróság, hogy a felperes a leszállított keresete tekintetében ugyan teljes egészében pernyertes lett, azonban a kereset leszállítása a perköltség viselése szempontjából a pervesztéssel azonos következménnyel jár, ezért a felperes a részleges pernyertesség szabályai szerint tarthat igényt a perköltségre (LB Gf. III. 33 786/1992/3).
"Ha a feleknél felmerült vagy általuk előlegezett perköltségek egymás közötti aránya számottevő összegben eltér a pernyertesség, illetve pervesztesség arányától, a bíróság nem rendelkezhet úgy hogy a perköltséget mindegyik fél maga viseli" (LB Gf. IV. 30 245/1981., BH 1983.137).
Abban az esetben, ha a bíróság az egyezséget jóváhagyó végzésében a perköltség tárgyában akként rendelkezik, hogy mindegyik fél maga viseli a saját költségét, a felek a le nem rótt illetéket, valamint az állam által előlegezett költséget egyenlő arányban kötelesek megfizetni (LB P. törv. II. 20 292/1985., BH 1986.149).
Pernyertesség és pervesztesség aránya. Ha az elmondottaknak megfelelő értékelés alapján a pernyertesség és pervesztesség aránya, valamint az előlegezett költségek között nincs számottevő különbség, a bíróság akként rendelkezik, hogy mindegyik fél viseli a saját költségét.
Az egyik határozat indokolása szerint a pernyertesség arányában kismértékű eltérés mutatkozott ugyan, a felek a másodfokú költségeiket mégis maguk viselik, mert a valamivel nagyobbrészt pernyertes felet jogtanácsos képviselte (LB Pf. III. 20 028/1993.).
Ha a fellebbezés nem irányul a perköltség fizetésére vonatkozó elsőfokú ítéleti rendelkezés megváltoztatására, a le nem rótt illeték, illetőleg az állam által előlegezett, de meg nem térült költségek kivételével, a másodfokú bíróság a perköltségre vonatkozó ítéleti rendelkezést nem változtathatja meg. (BH 1998.299.)
A költségek viselésének kérdését döntően befolyásolhatja az is, hogy a kereset és viszontkereset aránya és azok tekintetében bekövetkező pernyertesség végeredményben hogyan alakul.
Ingatlan közös tulajdonának megszüntetésénél a perköltségek viselésének általános szabálya az, hogy a készkiadások megosztása mellett mindegyik fél viseli a saját költségét. Az ettől való eltérés főleg akkor indokolt, ha arra a felek magatartása okot ad (PK 10. sz. áf. VI/g. pont).
A korábbi elsőfokú ítéletet hatályon kívül helyező végzésben a felek költségeinek megállapítása a Pp. 252. §-ának (4) bekezdése alapján történik, s ilyen esetben az elsőfokú bíróság az újabb eljárás eredményeként hozott határozatban dönt a költségek viseléséről. Ez azt jelenti, hogy a megállapított költség viseléséről az újabb eljárásban kialakuló pernyertesség-pervesztesség értékelése alapján kell rendelkezni (LB Pf. III. 21 073/1990.).
"Sikeres perújítási eljárás során hozott határozatban a perköltségek felőli döntésnél nem arra kell figyelemmel lenni, hogy mennyi a változás az alapeljárásban hozott döntéshez viszonyítva, hanem abból kell kiindulni, hogy a kereset (viszontkereset) mennyiben vezetett eredményre - úgy kell tehát dönteni, mintha az alapperben hozna döntést a bíróság" (LB P. törv. II. 20 224/1983., BH 1984.228).
A részleges pernyertesség körében eltérő szabály érvényesül arra az esetre, ha a per kártérítésre irányul, vagy egyéb olyan követelés iránt folyik, amelynek megállapítása, bírói mérlegeléstől függ (pl. életjáradék, köteles rész). Ilyen esetben általában nincs jelentősége annak, hogy a felperes milyen arányban lett pervesztes, mert ezekben a perekben a megállapított marasztalási összegnek megfelelő perköltségre tarthat igényt. Ettől csak akkor kell eltérni, ha a felperes követelése nyilvánvalóan túlzott volt; ez esetben a részleges pernyertesség szabálya érvényesül.
A felperes pervesztességének aránya jelentős volt ugyan, a Legfelsőbb Bíróság az eset körülményeit értékelve mégsem tekintette nyilvánvalóan túlzottnak a felperes hárommillió forint nem vagyoni kártérítési követelését, bár abból csak egymillió forintot ítélt meg a javára (LB Pf. III. 20 028/1993.).
Hasonlóképpen jelentős eltérések mutatkoztak az igényelt általános kár, illetőleg a külföldi személy kártérítési követelése és a végül megállapított marasztalási összegek között, azonban a bíróság azokat nem tekintette nyilvánvalóan túlzottnak (LB P. törv. III. 21 163/1986., Pf. III. 21 006/1993.).
A Legfelsőbb Bíróság - közút létesítése céljából igénybevett ingatlanrész után járó kártalanítás megfizetése iránt indított közigazgatási perben - úgy foglalt állást, hogy kártalanítási perben is alkalmazandó a Pp. 81. §-ának (2) bekezdése, amelynek alapján az ellenfelet kötelezni lehet a terhére megállapított marasztalási összegnek megfelelő perköltség megfizetésére, ha a bíróság a követelt összegnél kevesebb kárpótlást állapított meg, de a követelt kárpótlás nem tekinthető nyilvánvalóan eltúlzottnak (BH 2003.524.)

[a Pp. 82. §-ához]

Pertársaság esetén a költségviselés a pertársaság fajai szerint alakul.
Egységes pertársaság. A Pp. 51. §-ának a) pontja alá eső egységes pertársaság tagjait pervesztesség esetén egyetemlegesen kell kötelezni a perköltség megfizetésére.
Nem egységes pertársaság. A Pp. 51. §-ának b) és c) pontjai alá tartozó egyszerű pertársaságnál azok tagjait egyenlő arányban kell a perköltség megfizetésére kötelezni. Az ezt kiegészítő másik szabály szerint abban az esetben, ha a pertársak perbeli érdekeltsége között jelentékenyebb eltérés van, a perköltséget az érdekeltség arányában kell megosztani.
Több felperes által végrendelet érvénytelenségének megállapítása iránt indított perben a pervesztes felpereseket nem lehet egyetemlegesen kötelezni perköltség fizetésére (LB P. törv. II. 20 523/1976., BH 1977.200).
Szerződés érvénytelenségének megállapítására irányult a kereset, ezért a felperes szükségszerűen perelte mindkét alperest - egyikőjük elismerésének jelentősége nem volt -, ezért az egyébként perre okot adó alpereseket a pernyertes felperes költségeinek megfizetésére egyetemlegesen kellett kötelezni (LB Pf. III. 20 384/1989.).
Csak az egységes pertársakat kell a perköltség megfizetésére egyetemlegesen kötelezni, az egyéb pertársak között a perköltséget érdekeltségük arányában meg kell osztani (LB P. törv. II. 20 215/1983., BH 1984.22).
Az örököstársak nem egységes pertársak, ezért a perköltség és az illeték nem egyetemlegesen terheli őket (LB P. törv. II. 20 482/1987., BH 1988.102).
A kötelesrész iránti perben a kötelesrész iránti igényt érvényesítő felperesek nem egységes pertársak, ezért őket a perköltség egyetemleges megfizetésére kötelezni nem lehet (LB P. törv. II. 20811/1972).
A perköltség fizetésére egyetemlegesen kötelezhető pertársak az illeték megtérítésére is egyetemlegesen kötelesek még akkor is, ha bármelyikükkel szemben az ellenérdekű fél a perköltségről lemond, illetőleg ha bármelyikük a követelést az első tárgyaláson azonnal elismeri (LB P. törv. II. 20 124/1983., BH 1984.23).
A nem egységes pertársaság költségviselésénél a költségelkülönítés elve érvényesül, mert az a költség, amely kizárólag a pertársak egyikének vagy egy részének a perbeli cselekményei folytán merült fel, a többi pertársakat nem terheli.
A pernyertes pertársak költségeire az általános illetőleg egyéb különös szabályokat kell alkalmazni.
Költségviselés a Pp. 83. §-ának (3) bekezdése alapján. Az itt megjelöltek és a perben érvényesített igény anyagi jogosultjának együttes fellépésekor eltérő rendelkezések érvényesülnek pernyertesség illetőleg pervesztesség esetére.
Pernyertességnél a bíróság által megítélt perköltség azt illeti, akinél a költségek felmerültek azzal, hogy a megjelöltek munkadíjra igényt nem tarthatnak, és a költségek az államot illetik meg.
Perveszteségnél a költségek megfizetésére általában azt kell kötelezni, aki a pert megindította. Ha azonban a pert megindítónak és a perben érvényesített igény jogosultjának az eljárási cselekményei egymással ellentétesek, a perköltség azt terheli, akinek a cselekménye folytán a költség felmerült.
Az ügyész által indítványozott bizonyítás költsége sikertelenség esetén sem terheli az államot (PK 156. számú állásfoglalás).
A Pp. 82. § (3) bekezdés rendelkezését akkor kell alkalmazni, ha a pert az ügyész vagy az erre feljogosított szervezet indította, és az anyagi jogi jogosult a perbe belépett, vagy a más által indított perben az ügyész fellépett. Az ilyen, a Pp. 64. § (3) bekezdése értelmében perindításra jogosultak által indított kereset elutasítása esetén a perköltséget az állam viseli, miként akkor is, ha ezek a feljogosítottak az ellenük indított perben alperesként lesznek pervesztesek.
Más a helyzet akkor, ha az ilyen feljogosítottak és a perben érvényesített igény anyagi jogi jogosultja együtt szerepelnek a perben. Pernyertességnél a perköltség azt illeti meg, akinél az adott költség felmerült, azzal, hogy az említett feljogosítottak munkadíjra nem tarthatnak igényt és a költség az államnak jár. Pervesztességnél főszabály szerint azt kell kötelezni, aki a pert megindította, ám ha a perindító az igény anyagi jogi jogosultjának az eljárási cselekményei nem voltak összhangban a perköltséget az viseli, akinek a cselekménye folytán az felmerült.

[a Pp. 83. §-ához]

A 2013. évi LXIX. törvénnyel megállapított szövegű Pp. 83. § (1) bekezdést a 2013. június 1. napján történt hatálybalépést követően bejelentett beavatkozásokra kell alkalmazni.
A beavatkozás költségei. A Pp. 83. §-ának (1) bekezdése egyrészt a beavatkozás megengedésével kapcsolatos eljárási költségek viselését, másrészt a megengedett beavatkozás költségviselését szabályozza.
A beavatkozás megengedéséről való döntésnél a bíróság a Pp. 55. és 56. §-ának (1) bekezdése szerinti eljárás után - ha a beavatkozást elutasítja - a beavatkozót marasztalja abban a költségben, amelyet a beavatkozás az azt ellenző feleknek okozott.
Ugyanezt a költségviselési rendelkezést kell alkalmazni akkor is, ha a per folyamán derül ki, hogy a beavatkozásnak nem lett volna helye, s ezért a bíróság a beavatkozót a perből kizárja [Pp. 56. § (2) bek.]. Mindkét esetre vonatkozik, hogy a beavatkozás megengedésével kapcsolatos költségek bármelyik peres fél javára megállapíthatók, ha a beavatkozást ellenezte.
A megengedett beavatkozással kapcsolatban felmerült költségek viselésénél, ha a beavatkozó által támogatott fél pernyertes lett, az ellenfelet a beavatkozó költségeinek a megfizetésére is kötelezni kell. A pernyertesség oka közömbös, és a beavatkozót megillető perköltség megállapítására az általános szabályok irányadók.
A beavatkozó perköltségben való marasztalásánál irányadó szempontokról szól a BH 2002.106. számon közzétett eseti döntés.
"A beavatkozót a pernyertességgel arányban álló és a célszerű és jóhiszemű pervitellel összefüggő költségek illetik meg" (LB Pf. IV. 20 376/1964.).
A beavatkozó javára megítélhető perköltség a beavatkozással érintett kereseti kérelemmel összefüggésben merülhet fel, és az eljárásban kifejtett tevékenységgel arányosan állapítható meg (LB P. törv. III. 20 534/1986., BH 1987.310).
A beavatkozó által támogatott fél pervesztessége esetén a beavatkozó perköltségben marasztalható. A beavatkozó a másodrendű alperes pernyertességét támogatta, ő azonban pervesztes lett, ezért a beavatkozó perköltségfizetési kötelezettsége annyiban áll fenn, amennyiben a beavatkozással költségtöbblet merült fel (LB Pf. III. 21 098/1985.).
Ha a bíróság a pert a felperes keresetétől való elállás folytán megszünteti, az, aki a perbe a felperes pernyertessége érdekében avatkozott be, költségeinek megtérítésére nem tarthat igényt. (BH 1994.617.)
A beavatkozó az általa támogatott féllel egyetemlegesen akkor marasztalható a költségekben, ha a perben hozott ítélet jogereje a beavatkozónak az ellenféllel szemben fennálló jogviszonyára is kiterjed.
A Legfelsőbb Bíróság a Pfv. III. 21.856/2010/8. számú ítéletében a következőket fejtette ki. A beavatkozó a Ptk. 559. §-ának (1) és (2) bekezdésére hivatkozással azt helyesen állította, hogy a felperesek közvetlenül a beavatkozóval szemben igényt nem érvényesíthetnek, a károsult által igényelt és a jogerős ítéletben megállapított kártérítéshez igazodik azonban a beavatkozót az anyagi jog szabálya szerint terhelő kötelezettség, ezért a Pp. 83. § (1) bekezdésének megsértése nélkül kötelezte a jogerős ítélet a beavatkozót az alperessel egyetemlegesen a felpereseknek járó perköltség megfizetésére; tévesen kötelezte azonban a beavatkozót az állam által előlegezett költség és a le nem rótt eljárási illeték megfizetésére. A Pp. 83. § (1) bekezdés alapján ugyanis a beavatkozó csak az ellenfél összes költségének egyetemleges megfizetésére kötelezhető, az állam által előlegezett szakértői díj és a le nem rótt eljárási illeték azonban nem tartozik ebbe a körbe.
A bíróság a perköltségek tárgyában az eljárást befejező határozatában dönt. Ez vonatkozik arra az esetre is, ha a felperesként belépni kívánó fél kérelmét a bíróság elutasítja, de nevezett a továbbiakban beavatkozóként részt vesz a perben (BH 2003.340.).
Perbehívás költségei. A perbehívás elfogadása esetén a perbehívott a perbehívóhoz beavatkozóként csatlakozik, s ez esetben a költségviselés az előzőekben tárgyalt önkéntes beavatkozás szabályai szerint alakul. Ha a perbehívó perbehívása eredménytelen, mert azt a perbehívott nem fogadja el, vagy a csatlakozását illetőleg a perbe való belépését a bíróság elutasítja, a perbehívó felet kell az ezzel kapcsolatban felmerült költségek fizetésére kötelezni.
A felek személyében beálló változás esetében (Pp. 61-64. §) perbelépésnél vagy perbevonásnál, illetőleg perbehívásnál a perköltség tárgyában való döntésnél az önkéntes és a perbehívásos beavatkozásra vonatkozó szabályokat kell megfelelően alkalmazni.
Abban az esetben, ha a jogutód perbelépése vagy perbevonása nem a fél halála vagy jogutód nélküli megszűnése miatt történik, a bíróság a jogelődöt a perből elbocsátja és az addig felmerült perköltség megfizetésére a jogutóddal együtt egyetemlegesen kötelezi, ha a jogutód pervesztes lett. Ez alól kivétel az, amikor az eredetileg helytelenül megjelölt alperest bocsátja el a bíróság a perből a Pp. 64. § (2) bekezdés alapján, mert ilyen esetben az elbocsátott alperes perköltségének megfizetésére a felperest kell kötelezni.
A beavatkozásnál és a felek személyében beálló változásnál megfelelően irányadók a Pp. 77-81. §-aiban írt rendelkezések.

Költségkedvezmények

[a Pp. 84. §-ához]

A Pp. 84. §-ának a 2007. évi CLI. törvény 21. § (2) bekezdése szerint megállapított rendelkezéseit a 2008. január 1-jét követően indult ügyekben kell alkalmazni, valamint azokban a 2008. január 1-jén folyamatban lévő ügyekben, amelyekben a költségkedvezmény vagy pártfogó ügyvédi képviselet biztosítására vonatkozó igény ezen időpontot követően merült fel.
A 2008. évi XXX. törvény 64. § (3) bekezdésével a Pp. 84. § (1) bekezdésébe beiktatott "természetes személy" szövegrész 2009. január 1-jén lépett hatályba.
Költségkedvezmények. A költségkedvezmények - költségmentesség, illetékmentesség, illetékfeljegyzési jog, mérsékelt illeték - általában azt szolgálják, hogy a kedvezőtlen anyagi helyzet ne legyen akadálya a követelés peres úton történő érvényesítésének. A mérsékelt illeték kedvezménye azokra az esetekre biztosít előnyt, amikor a felek a jogvitát a már megindult eljárásban önként, egyszerűen rendezik.
A költségkedvezmények a jogérvényesítést vagy azzal teszik könnyebbé, hogy a felek személyi körülményei alapján biztosítanak kedvezményt, vagy azáltal, hogy a jogalkotó által jelentősnek ítélt jogviták tárgya alapján nyújtják az előnyt.
Felhívjuk a figyelmet, hogy megjelent a jogi segítségnyújtásról szóló 2003. évi LXXX. törvény (a továbbiakban: Jtv.), amely - egyes rendelkezéseinek kivételével - 2004. április 1-jén hatályba lépett. Többszöri módosítás után a 2007. évi CLI. törvény újabb módosításával - amely a 14. §-ával a Pp.-nek a költségkedvezményekről szóló rendelkezéseit is alapvetően megváltoztatta - nyerte el a végleges formáját. Ez a jogszabály újként megteremtette a jogviták rendezéséhez szolgáló jogi segítségnyújtás különböző formáit és intézményeit.
E szerint támogatásra rászorultnak kell tekinteni - jövedelmi és vagyoni helyzetére tekintet nélkül - azt a felet, akit a 2003. évi LXXX. törvény 5. § felsorol, ha a 7-9. §-ban meghatározott feltételeknek megfelel, továbbá azt a felet, aki személyes költségmentességben részesült, ha a költségmentesség kiterjed a pártfogó ügyvédi képviselet költségeire is, valamint azt a felet, aki tárgyi költségmentes ügyben lépett fel.
A korábbi szabályozás egységes rendszerével szemben, amikor a polgári eljárásokban rászorultsági alapon adható kedvezményekről minden esetben a bíróság rendelkezett, az új szabályozás kettős rendszert vezetett be. Egyfelől a költségkedvezmények körében minden kérdésben a bíróság dönt, másfelől a pártfogó ügyvéd biztosításáról, illetve díjának megállapításáról a jogi segítségnyújtó szolgálat. A jogi segítségnyújtásról szóló törvénynek a költségkedvezményekről szóló új szabályai 2008. január 1-jén léptek hatályba és azokat az ezt követően indult ügyekben kell alkalmazni. Ebből következik, hogy a korábban indult ügyekben a korábbi rendelkezéseket kell alkalmazni, ezért ezeket és a hozzájuk kapcsolódó bírói gyakorlatot ismertetni kell. A változott szabályozásnak gyakorlata nyilvánvalóan még nincs, de a változtatás lényegét szükséges bemutatni.
A korábbi szabályozás szerint a személyes költségmentesség főszabályként valójában teljes volt, mert a Pp. 84. § (1) bekezdésében meghatározott valamennyi kedvezményre jogosított; a kivételeket a Pp. 84. § (2) bekezdése, illetőleg a Pp. 84. § (3) bekezdésének felhatalmazása alapján külön jogszabály határozta meg.
Az új rendszer a költségkedvezmények körét valójában szűkítette. Bevezette a - kizárólag a költségek előlegezése alól mentesítő - költségfeljegyzési jog intézményét, és a 6/1986. (VI. 26.) IM rendelet korábbi 2. § (1) bekezdésében meghatározott tárgyi költségmentes eljárásokat tárgyi költségfeljegyzési joggal járó eljárásokká változtatta [3. § (1) bekezdés]. Kivételessé tette a "teljes" személyes költségmentességet, ugyanis a bíróság főszabályként csak a költségek meghatározott csoportjára, illetőleg hányadára engedélyezhet költségmentességet azzal, hogy a felet a többi költség (hányad) tekintetében költségfeljegyzési jog illeti meg [Pp. új 84. § (3) bekezdés].
A költségkedvezményekre vonatkozó megváltozott törvényi rendelkezések folytán a személyes költségmentesség két formája - a teljes és a részleges költségmentesség - közül a részleges költségmentesség engedélyezése elsődleges a teljes költségmentességgel szemben.
A módosítás az illetékfeljegyzési jogra vonatkozó szabályokat lényegében nem érintette.
A fizetési meghagyásos eljárásról szóló 2009. évi L. törvény 42-46. §-ig szereplő része szól a fizetési meghagyásos eljárásban fizetendő díjakról, a 47-50. §-ig pedig a fizetési meghagyásos eljárásban érvényesülő költségkedvezményekről rendelkezik.
A 24/2010. (V. 7.) IRM rendelet szól a fizetési meghagyásos eljárás során érvényesülő költségkedvezmény előfeltételeiről, engedélyezéséről, megvonásáról és a költségek előlegezéséről, továbbá az előlegezett, valamint a nem előlegezett költségek megfizetéséről és behajtásáról, a költségkedvezmény engedélyezésének alapjául szolgáló körülmények igazolásáról.
A pártfogó ügyvédekre vonatkozó új szabályozás szerint az állam a jogi segítségnyújtás keretében a törvényben meghatározott polgári peres és nemperes eljárásokban (a továbbiakban együtt: per) a felperes, az alperes, a beavatkozó (perbehívott), a kérelmező és a kérelmezett fél részére a pártfogó ügyvédi képviseletet biztosítja és annak költségét a fél helyett megelőlegezi vagy viseli (Jtv. 11. §). A pártfogó ügyvéd biztosításának két együttes feltétele, hogy a fél támogatásra rászorultnak tekintendő és szüksége van jogi képviselőre.
A jogi segítségnyújtás igénybevételének részletes szabályozásáról az 56/2007. (XII. 22.) IRM rendelet szól.
A Pp. 7. § (2) bekezdés újonnan beiktatott első mondata szerint "Az (1) bekezdésben foglaltak teljesülése érdekében a bíróság köteles a felet - ha nincs jogi képviselője - perbeli eljárási jogairól és kötelezettségeiről, valamint a pártfogó ügyvédi képviselet engedélyezésének lehetőségéről a szükséges tájékoztatással ellátni."
A jogi segítségnyújtásról szóló 2003. évi LXXX. törvény 1. §-ának (3) bekezdése szerinti jogi segítő óradíját a központi költségvetésről szóló törvényben az Országgyűlés állapítja meg úgy, hogy annak összege az előző évi összegnél nem lehet alacsonyabb.
Magyarország 2017. évi központi költségvetéséről szóló 2016. évi XC. törvény 63. § (3) bekezdése értelmében a jogi segítségnyújtásról szóló 2003. évi LXXX. törvény 1. § (3) bekezdése szerinti jogi segítői óradíj 2017. évben 5000 forint.
Költségmentesség. A költségmentesség azt jelenti, hogy a fél - személyi körülményei vagy a per tárgya alapján - nem köteles olyan költségeket előlegezni vagy viselni, amelyeket egyébként köteles volna, és olyan személy díjtalan közreműködését biztosítja, aki különben díjazás ellenében járna el.
A költségmentesség lehet részleges is, azonban a Pp. nem ad eligazítást arról, hogy részleges költségmentesség engedélyezése esetén a bíróság milyen szempontok alapján határozza meg ennek a kedvezménynek a mértékét.
A 6/1986. (VI. 26.) IM rendelet (a továbbiakban: R.) szól a költségmentesség alkalmazásáról a bírósági eljárásban.
Személyes költségmentesség azt a felet illeti meg, aki jövedelmi és vagyoni viszonyai folytán a perköltséget fedezni nem tudja. A felet, ha jövedelme (munkabére, nyugdíja, egyéb rendszeres pénzbeli juttatása) nem haladja meg a munkaviszony alapján megállapított öregségi nyugdíj mindenkori legkisebb összegét, vagyona pedig - a szokásos életszükségleti és berendezési tárgyakon felül - nincs, részére költségmentességet kell engedélyezni. Költségmentességben kell részesíteni - jövedelmi és vagyoni helyzetének vizsgálata nélkül - azt a felet is, aki aktív korúak ellátására jogosult, vagy aktív korúak ellátására jogosult, a szociális igazgatásról és szociális ellátásokról szóló törvény szerinti közeli hozzátartozójával él közös háztartásban [R. 6. § (1) bek.]. A társadalombiztosítási nyugellátásról szóló 1997. évi LXXXI. törvény végrehajtására kiadott - a 352/2007. (XII. 23.) Korm. rendelettel megállapított és a 354/2010. (XII. 30.) Korm. rendelettel módosított - 168/1997. (X. 6.) Korm. rendelet 11. §-a szerint a 2007. december 31-ét követő, de 2017. január 1-jét megelőző időponttól megállapításra kerülő öregségi teljes nyugdíj legkisebb összege havi 28 500 forint.
Ezeknek a feltételeknek a hiányában költségmentességet lehet engedélyezni, ha a fél egyéb körülményeinek figyelembevételével a bíróság megállapítja, hogy a fél létfenntartása veszélyeztetett.
A személyes költségmentesség az alábbi kedvezményeket jelenti:
a) Az illetékmentesség azt jelenti, hogy a fél fel van mentve az egyébként kötelező illetéklerovás alól. Az Itv. 39-41. §-aiban határozza meg a polgári eljárás illetékének alapját, a 42. §-ban az annak alapján számítandó illeték mértékéről rendelkezik, a 43. §-ban pedig az előzőtől független tételes illetéket állapítja meg azok tárgyának természete alapján. Ugyancsak az Itv. állapítja meg a fellebbezési (46-48. §), a perújítási (49. §), valamint a felülvizsgálati eljárás illetékét (50. §).
Kedvezményt jelent, hogy "hatályon kívül helyezést követően ugyanarra a kérdésre ismételten előterjesztett fellebbezésre az illetéket nem kell újból leróni" (LB P. törv. II. 20.287/1988., BH 1988.359., LB Gf. IV. 30 239/1988., BH 1988.415.).
A költségmentes fél mentesül ezeknek az illetékeknek az előlegezése és viselése alól.
b) A költségek alóli mentesség kiterjed az eljárás során felmerülő valamennyi költségre, mentesít a költségek előlegezése és viselése alól. A költségeket fel kell számítani és meg is kell állapítani, azonban ezeket a költségeket az állam viseli. Az ügygondnoki díj az egyedüli kivétel, mert annak megfizetése alól a személyes költségmentesség nem mentesít.
c) Mentesség a perköltség-biztosíték letétele alól azzal, hogy külföldi részére a költségmentes perlés csak nemzetközi megállapodás vagy viszonosság esetében engedélyezhető.
d) A fél kérheti, hogy részére pártfogó ügyvédet rendeljen ki a bíróság a székhelyén működő ügyvédek közül.
A jelenlegi szabályozásnál a b) pont esetében, ha a fél részleges költségmentességben részesül, a mentességgel nem érintett költségekre a költségfeljegyzés joga illeti meg, vagyis e körben nincs mentesülés a viselés alól. A c) pont esetében pedig a félnek arra van igénye, hogy részére pártfogó ügyvédet a szolgálat biztosítson.
A bíróság tájékoztatási kötelezettsége a Pp. 7. § (1) és (2) bekezdése, valamint a Pp. 8. § (1) bekezdése alapján a pártfogó ügyvédi képviselet lehetőségére is kiterjed. A tájékoztatást az adott esetben és a peres fél konkrét körülményeihez képest, részletesen és teljes körűen, a peres eljárásban akár többször is meg kell adni. Súlyos eljárási szabálysértés, ha a tájékoztatás, és ennek következtében a jogi képviselet mellőzése miatt a peres fél igényérvényesítése csorbát szenved (KD 2014.184.).
A személyes költségmentességre vonatkozó bírósági gyakorlatot a következőkben mutatjuk be.
A Debreceni Ítélőtábla eseti döntésében kimondta, hogy a pártfogó ügyvéd jogállása a meghatalmazott ügyvédével azonos, azzal azonban, hogy a meghatalmazást a bíróság kirendelő végzése pótolja. A pártfogó ügyvéddel való együttműködés elmulasztása a fél részéről nem eredményezi a határidő meghosszabbítását; a határidők számítására az említett mulasztás nem hat ki, következésképpen a mulasztás jogkövetkezményeinek alkalmazását nem befolyásolhatja. (BDT 2005. 8-9. 98.)
A személyes költségmentesség kedvezménye mindig meghatározott személyt illet meg; ezért, ha a kedvezményezett személyében változás áll be, a kedvezmény megszűnik, és a jogutódnak - ha a költségmentességben kíván részesülni - igazolnia kell a saját személyére nézve a költségmentesség feltételeit (LB P. törv. I. 21 182/1977., BH 1978/7/287.).
A költségmentesség iránti kérelem elbírálásánál nem mellőzhető a jövedelmi, vagyoni viszonyokat és személyi körülményeket igazoló kitöltött nyomtatványok csatolása. (BH 2001.480.)
Ha a fél a bírósági eljárásban költségmentesség engedélyezését kéri, a költségmentesség engedélyezésének alapjául szolgáló körülmények igazolásáról szóló, módosított 2/1968. (I. 24.) IM rendelet szerint kell eljárnia és a melléklete szerinti nyomtatványokat kell felhasználnia, illetőleg csatolnia.
A költségmentesség iránti kérelem elbírálásánál a teljes anyagi helyzetet: a jövedelmi és vagyoni viszonyokat egyaránt figyelembe kell venni (BH 2000.162.).
A bíróságnak a költségmentesség engedélyezése iránti kérelem elbírálásánál a méltányosságnak megfelelően kell megállapítania, hogy van-e helye költségmentesség engedélyezésének (LB P. törv. I. 20 199/1984., BH 1985.24.).
Az (1) bekezdés módosításával egyértelművé vált, hogy jogi személy költségmentességben nem részesíthető.
"A peradatok szerint a felperes a munkaképességét elvesztette, és munkát nem is tud végezni. Vagyona nincs, és rokkantsági nyugdíja csak kismértékben haladja meg az öregségi nyugdíj legkisebb összegét, ezért részére kivételesen méltányosságból személyes költségmentesség engedélyezhető" (LB P. törv. III. 20 058/1988, BH 1988.356.).
Másik hasonló esetben azért volt lehetőség a költségmentesség méltányosságból való engedélyezésére, mert a kérelmet előterjesztő fél a nyugdíja mellett ugyan járadékot is kap, azonban az az állapota miatt szükséges költségek fedezetére szolgál (LB Pf. III. 20 100/1988., BH 1988.404.).
"A felperesek vagyoni helyzete alapján nincs helye költségmentesség engedélyezésének, különös tekintettel a perbeli adásvétel során az alperesektől felvett négymillió forint összegű vételárra" (LB Pf. III. 20 667/1992.).
Az alperesek jelentős ingatlanvagyona, illetőleg másik esetben a felperes ingatlanai és nagyobb értékű gépjárműve miatt kérelmeikre nem kaphattak költségmentességet, bár mindkét esetben arról tettek nyilatkozatot, hogy jövedelmük nincsen (LB Pf. III. 20 180/1990., LB Pf. III. 20 344/1992.).
Személyes költségmentesség iránti kérelem elbírálása során vizsgálni kell a kérelmező házastársának kereseti és vagyoni helyzetét is (LB P. törv. I. 20 604/1991., BH 1992.110.).
A költségmentesség engedélyezése során a kérelmező által folytatott jelentős értékű építkezés figyelembevétele a kérelem elutasítására vezet, mert alappal lehet arra következtetni, hogy az anyagi körülményei lehetővé teszik számára az állam javára járó illeték lerovását. (BH 1999.374.)
A költségmentességben részesített jogban járatlan fél részére - kérelmére - a bíróság pártfogó ügyvédet is köteles kirendelni (LB P. törv. I. 21 481/1976., BH 1977.552.).
A másodfokú eljárásban a fellebbező alperes kérelmére személyes költségmentesség csak akkor engedélyezhető, ha a költségmentesség alapjául szolgáló feltételek (kereseti, jövedelmi, vagyoni viszonyok romlása) utóbb következtek be (BH 2008.41.)
A Pp. 84. §-ának (1) bekezdéséből következik, hogy a személyes költségmentesség megvonása egyben a pártfogó ügyvédi képviseletre való jogosultság megvonását is jelenti, ezért ilyen esetben a pártfogó ügyvédet tiszte alól fel kell menteni (BH 1996.429.).
A személyes költségmentesség engedélyezésére irányuló kérelem elbírálása során a kérelmező teljes anyagi helyzetét vizsgálni kell. A vagyonba beletartoznak a kérelmező vagyoni jellegű jogai és kötelezettségei, köztük az akár dologi, akár kötelmi jogcímen fennálló követelései is. Ha a fél a keresetében - a tulajdonjogára hivatkozással - különösen nagy értékű ingóság kiadására kéri kötelezni az alperest, ez azt is jelenti, hogy saját előadása szerint ilyen értékű vagyonnal rendelkezik, függetlenül attól, hogy a keresetében megjelölt vagyontárgyak tekintetében a rendelkezési joga átmenetileg korlátozott, illetve a használat és hasznosítás jogának gyakorlásában akadályozva van.
A vagyoni viszonyaira tekintettel a kérelmező részére - ha szakértő kirendelése merül fel - részleges személyes költségmentesség engedélyezhető, ami a kérelmezőt a szakértői díj meghatározott részének előlegezése és viselése alól mentesíti (BDT 2016.63.).
A 2008. június 19-én hatályba lépett és a folyamatban lévő ügyekben alkalmazandó Pp. 312. § (5) bekezdése szerint a gondnokság alá helyezés hatályában való fenntartása, módosítása és megszüntetése, valamint a gondnokság alá helyezés kötelező felülvizsgálata iránt indított perben a feleket jövedelmi és vagyoni viszonyaikra tekintet nélkül teljes költségmentesség (84. §) illeti meg.
A költségmentesség megvonása esetén a pártfogó ügyvéd az eljárás kezdetére visszamenő hatállyal igényelheti munkadíját a saját ügyfelétől (PK 150. számú állásfoglalás).
Az R. 9. §-a szerint ha a felet pártfogó ügyvéd képviseli és a bíróság a pártfogó ügyvédi képviselet költségeire is kiterjedő költségmentességet megvonja, a bíróság erről a határozat jogerőre emelkedését követő 8 napon belül a határozat megküldésével értesíti a pártfogó ügyvédi képviseletet engedélyező jogi segítségnyújtó szolgálatot.
A Kúria a Kfv. III. 38.019/2014. számú ügyben hozott döntésében azt vizsgálta, hogy a más ügyben pártfogó ügyvédként eljárt ügyvéd a pártfogó ügyvédi díjának összegszerű megállapításáról hozott határozat felülvizsgálata iránt indított perben a bíróság milyen eljárási rendben járhat el, s abban milyen jellegű döntést hozhat, illetőleg vizsgálta a jogerős bírósági döntés elleni felülvizsgálat lehetőségét. Kimondta, hogy a pártfogó ügyvédi díj megállapítása tárgyában hozott döntést a bíróságnak nemperes eljárásban, végzéssel kell elbírálnia (BH 2015.345.).
A Pp. 85. §-ának (2) bekezdése korábbi rendelkezése szerint jogi személy nem volt részesíthető költségmentességben. Ezt a rendelkezést jogszabály 1999-ben hatályon kívül helyezte, vagyis 2000-től kezdődően jogszabály kifejezetten nem tiltotta a jogi személyek részére a költségmentesség engedélyezését. Ezt követően - egészen 2008-ig - jogszabály nem született arról, hogy a jogi személy részesíthető-e költségmentességben, illetőleg - ha igen - milyen feltételekkel. A 84. § (1) bekezdésének módosítása 2009-től egyértelművé tette, hogy csak természetes személyt illethet meg költségmentesség. A köztes időben sem részesülhetett költségmentességben a jogi személy, erre vonatkozó jogszabályi rendelkezés hiányában, vagyis jogi személynek a 2009. január 1. napja előtt indult eljárásokban sem engedélyezhető személyes költségmentesség.
Jogi személyek esetében a költségmentesség engedélyezésének feltételeit a bíróság - alkalmazható jogszabályi rendelkezések hiányában - nem tudja vizsgálni, jogi személyek esetén tehát nem állapítható meg a költségmentesség előfeltételeinek megléte, így részükre személyes költségmentesség nem engedélyezhető (BH 2008.152.).
A költségmentesség utólagos engedélyezésének szabályai nem alkalmazhatók, ha a bíróság a keresetlevélben előadottak ellenére nem határozott a költségmentesség engedélyezéséről. (BH 1998/130.).
A 2008. június 19-én hatályba lépett és a folyamatban lévő ügyekben alkalmazandó Pp. 293. § (3) bekezdése szerint az apaság vélelmének megdöntése iránti perben az alperest - a vértulajdonság - vizsgálat és a származás megállapításához szükséges más orvosszakértői (élettani) vizsgálat költségei kivételével - a perköltségek megfizetésére kötelezni nem lehet, a pernek a felperesre nem hárítható költségét az állam viseli.
Tárgyi költségmentesség. A feleket jövedelmi és vagyoni viszonyaikra tekintet nélkül költségmentesség illeti meg az R. 2. § (1) bekezdésében felsorolt perekben.
2. § (1) A feleket jövedelmi és vagyoni viszonyaikra tekintet nélkül költségmentesség [tárgyi költségmentesség, Pp. 84. § (3) bekezdés] illeti meg az alábbi perekben:
a) az apasági és a származás megállapítása iránti egyéb per;
b) a szülői felügyelet megszüntetése vagy visszaállítása iránti per;
c) gondnokság alá helyezés és a gondnokság alá helyezés megszüntetése iránti per;
d) a gyermek elhelyezésével és átadásával kapcsolatos per;
e) a törvényen alapuló tartással kapcsolatos per, ideértve a tartásdíjnak a kötelezett járandóságait folyósító szervtől vagy más személytől való behajtása, a tartásdíj megszüntetése vagy összegének megváltoztatása, továbbá a tartásdíjra irányuló végrehajtás megszüntetése vagy korlátozása iránti pert is;
f) a munkaviszonnyal, a közszolgálati és a közalkalmazotti jogviszonnyal, más szolgálati jogviszonnyal kapcsolatos per (a továbbiakban: munkaügyi per), kivéve azokat a munkaügyi pereket, amelyekben a feleket tárgyi illetékfeljegyzési jog illeti meg;
g) a bányakár megtérítése iránti per;
h) bűncselekménnyel a személy életében, testi épségében vagy egészségében okozott kár megtérítése iránti igény érvényesítése.
(2) E rendelet nem érinti a külön jogszabályban megállapított tárgyi költségmentességet.
3. § (1) Tárgyi költségmentesség esetén a feleket - a (2) és (3) bekezdésében felsorolt kivételekkel - a Pp. 84. §-ában meghatározott kedvezmények illetik meg.
(2) A tárgyi költségmentesség a vértulajdonság-vizsgálat és a származás megállapításához szükséges más orvosszakértői (élettani) vizsgálat költségének előlegezése és megfizetése alól, valamint a törvényen alapuló tartással kapcsolatos perekben a tartásra kötelezett jövedelmének megállapításához szükséges szakértői vizsgálat költségének megfizetése alól nem mentesít.
(3) A tárgyi költségmentes munkaügyi perben a munkáltatót, a bányakár megtérítése iránti perben a bányavállalkozót - pervesztességük arányában - kötelezni kell az állam által előlegezett költség és - ha a munkáltatót személyes illetékmentesség nem illeti meg - a meg nem fizetett illeték megtérítésére. E perekben, ha a kár bűncselekményből vagy szabálysértésből származott - pervesztesség arányában - a pervesztes felet kell kötelezni az állam által előlegezett költség és a meg nem fizetett illeték megfizetésére.
(4) A 2. § (1) bekezdés h) pontja alá tartozó perekben a károkozót pervesztesség arányában kötelezni kell a tárgyi költségmentesség folytán le nem rótt eljárási illeték és állam által előlegezett költség megfizetésére.
Tájékoztatásul közöljük azt a jogszabályszöveget a tárgyi költségmentességről, amely a már csak a 2008. előtt indult ügyekre vonatkozhat, illetőleg az ehhez kapcsolódó bírósági gyakorlatot.
Az R. "Tárgyi költségmentesség és tárgyi költségfeljegyzési jog"-ra módosított alcímében szereplő rendelkezéseket a 2008. január 1. napját követően indult ügyekben kell alkalmazni.
Az egyébként "kiüresített" R. 2. §-a az (1) bekezdésében azt tartalmazza, hogy a feleket jövedelmi és vagyoni viszonyaikra tekintet nélkül a külön jogszabályban megállapított eljárásokban költségmentesség (tárgyi költségmentesség) illeti meg. A (2) bekezdés szerint a tárgyi költségmentesség esetén a feleket a Pp. 84. §-aiban meghatározott teljes költségmentesség illeti meg.
Tárgyi költségfeljegyzési jog
3. § (1) A feleket - ha törvény, az Európai Unió általános hatályú, közvetlenül alkalmazandó jogi aktusa vagy nemzetközi megállapodás számukra tárgyi költségmentességet biztosít - jövedelmi és vagyoni viszonyaikra tekintet nélkül költségfeljegyzési jog (tárgyi költségfeljegyzési jog) illet meg a következő perekben:
a) az apasági és a származás megállapítása iránti egyéb per;
b) a szülői felügyelet megszüntetése vagy visszaállítása iránti per;
c)
d) gyermek elhelyezésével és átadásával, valamint a kapcsolattartással összefüggő per;
e) a törvényen alapuló tartással kapcsolatos per, ideértve a tartásdíjnak a kötelezett járandóságait folyósító szervtől vagy más személytől való behajtása, a tartásdíjra irányuló végrehajtás megszüntetése vagy korlátozása iránti pert, továbbá a határon átnyúló tartási ügyben a tartásra kötelezett adatainak beszerzése iránti eljárást is;
f) a munkaviszonnyal, a közszolgálati és közalkalmazotti jogviszonnyal, más szolgálati viszonnyal, valamint a szövetkezeti tagsági viszony alapján létrejött munkaviszony jellegű jogviszonnyal kapcsolatos per (a továbbiakban: munkaügyi per), kivéve azokat a munkaügyi pereket, amelyekben a feleket tárgyi illetékfeljegyzési jog illeti meg;
g) a bányakár megtérítése iránti per;
h) bűncselekménnyel a személy életében, testi épségében vagy egészségében okozott kár megtérítése iránti igény érvényesítése.
(2) Tárgyi költségfeljegyzési jog esetén a feleket - a (3) bekezdésben foglalt kivétellel - a Pp. 85/A. §-ában foglalt kedvezmények illetik meg.
(3) A tárgyi költségfeljegyzési jog a vértulajdonság-vizsgálat és a származás megállapításához szükséges más orvosszakértői (élettani) vizsgálat költségének előlegezése alól nem mentesít.
A 2/2013. (IV. 8.) KMK vélemény szól a munkaügyi perekben az illetékre és a munkavállalói költségkedvezményre vonatkozó szabályok alkalmazásáról. E szerint a munkavállalói költségkedvezményt a 2012. július 1-jét követően indult munkaügyi perekben kell - nem átlagkereset - hanem távolléti díj alapján megállapítani. Ez a munkavállalói kedvezmény a Pp. 84. § (1) bekezdés szerinti teljes költségmentesség, amely munkaügyi perben a munkavállalót a per egész tartamára, alanyi jogon illeti meg. A 2008. január 1. - 2009. december 31. között indult, még folyamatban lévő perekben költségkedvezmény a perindításkor hatályos rendelkezések szerint és kérelemre engedélyezhető a keresetlevél előterjesztésére visszamenőleges hatállyal első fokon, továbbá a fellebbezési és felülvizsgálati eljárásban is. A 2010. január 1-jétől indult perekben a munkavállalói költségkedvezményt a jogosultságot megalapozó feltételek megléte esetén a bíróság a per egész tartama alatt hivatalból engedélyezi. Az illeték alapját és mértékét a munkaügyi perben és a peres eljárás egyes különálló szakaszaiban külön kell vizsgálni, és a munkavállaló az őt megillető költségmentesség folytán a munkaügyi perben és a perszakaszonként megállapított illetékalap után külön-külön számított (első-, másodfokú és felülvizsgálati) eljárási illeték megfizetése alól mentesül. A munkavállalói költségkedvezmény módosított szabályairól a Pp. 358/B. §-a rendelkezik.
Külön jogszabály is megállapíthat tárgyi költségmentességet. Ehhez kapcsolódik a ssz="1">3/1999. számú Közigazgatási jogegységi határozat, amely szerint ezek a kedvezmények a nyugellátás, hozzátartozói nyugellátás iránti igények érvényesítésével kapcsolatos perekre terjednek ki, de a társadalombiztosítási járulékfizetési kötelezettséggel kapcsolatos perekre a tárgyi költségmentesség nem vonatkozik.
A gyermektartásdíj iránt indított és az ezzel szorosan kapcsolatos egyéb perekben a tárgyi költségmentességet a gyermek érdeke indokolja. (Ezekben a perekben a feleket 2011. szeptember 15-től tárgyi költségfeljegyzési jog illeti meg.). A gyermektartásdíj végrehajtása során keletkezett igényper nem tekinthető tárgyi költségmentesnek (PK 158. sz. áf.).
Az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény 201. §-ának (2) bekezdése értelmében a kötelező pszichiátriai gyógykezeléssel összefüggő nemperes eljárás tárgyi költségmentes.
A bíróság végrehajtásra vonatkozó egyes igazságügy-miniszteri rendeletek módosításáról, valamint a költségmentesség szabályainak alkalmazásáról szóló 6/2008. (III. 1.) IRM rendelet 5. §-a úgy rendelkezik, hogy az R. 3. § (1) bekezdés a)-h) pontjaiban meghatározott perekben, valamint az azonos tárgyú, 4. §-ban foglaltak szerinti nemperes eljárásokban, ha az eljárás 2008. január 1-je és 2008. február 5-e között indult, az állam a felek számára, azok jövedelmi és vagyoni viszonyaira tekintet nélkül a Pp. 84. §-ában meghatározott teljes költségmentességnek megfelelő kedvezményeket biztosít az ott írt [(3)-(5) bekezdés] kivételekkel.
A tárgyi költségmentesség esetén a feleket - akár természetes, akár jogi személyeket - a Pp. 84. §-ában meg-határozott kedvezmények illetik meg, eltérés azonban, hogy "az állam az ügygondnoki díjat is előlegezi, és annak viselésére a pervesztes felet nem lehet kötelezni" (LB P. törv. II. 20.679/1980., BH 1981.19.).
Az R. 3. §-ának (2) bekezdése szerint tárgyi költségfeljegyzési jog esetén a feleket - a (3) bekezdésben foglalt kivétellel - a Pp. 85/A. §-ában foglalt kedvezmények illeti meg, a (3) bekezdés értelmében pedig a tárgyi költségfeljegyzési jog a vértulajdonság-vizsgálat és a származás megállapításához szükséges más orvosszakértői (élettani) vizsgálat költségének előlegezése alól nem mentesít.
Felhívjuk a figyelmet a 1131/2004. (XII. 1.) Korm. határozatra "a határon átnyúló jogviták esetén a költségmentességre vonatkozó közös minimumszabályok megállapításáról szóló EK irányelv alapján teendő értesítésről", amelynek alapján a költségmentesség szabályai érvényesülhetnek az uniós országok egymás közötti viszonyában.
A cégnyilvánosságról, bírósági cégeljárásról és a végelszámolásról szóló 2006. évi V. törvény 32. § (3) bekezdése úgy rendelkezik, hogy az eljárás során költségmentesség, illetve illeték- és költségfeljegyzési jog nem engedélyezhető.
A cégeljárás szabályairól szóló Ctv. külön eljárásként szabályozza a cégbejegyzési (változásbejegyzési) és a törvényességi felügyeleti eljárást. A törvényességi felügyeleti eljárás olyan cégeljárás, amelyben az R. 4. §-ának a) pontja alapján a Pp.-nek a költségmentességre vonatkozó rendelkezései nem alkalmazhatók, teljes vagy részleges költségmentesség tehát a törvényességi felügyeleti eljárásban - jogszabályi tilalom folytán - nem engedélyezhető (BH 2013.132.).
Személyes illetékmentesség. Ez a kedvezmény azzal jár, hogy a fél mentesül az illeték lerovása, tehát előlegezése és viselése alól. Ilyen esetben az illetéket az illeték fizetésére egyébként kötelezett mentes féltől nem lehet követelni. A személyes illetékmentesség a fél jogutódjára nem terjed ki. Az Itv. 56. §-ának (1) bekezdése szerint nem kötelezhető illeték fizetésére az, aki a külön jogszabály szerint költségmentességet élvez. A személyes illetékmentesség a fél jogutódjaira nem terjed ki. A (2) bekezdés értelmében az illetékmentesség szabályai a beavatkozóra is irányadóak, a (3) bekezdés pedig úgy rendelkezik, hogy illetékmentes az eseti gondnok és az ügygondnok részére a bíróság által készített jegyzőkönyv - vagy egyéb iratmásolat. Az Itv. 5. §-ának (1) bekezdése határozza meg e kedvezményezettek körét.

1990. évi XCIII. tv. (a továbbiakban: Itv.) 5. §

Nem minősül az eljárási illeték megfizetésére vonatkozó kötelezettség elmulasztásának, ha a feltételesen illetékmentességre jogosult szervezet a jogszabály által megkívánt nyilatkozatot az illetékmentességi feltétel teljesüléséről a bírósági eljárás kezdeményezése során nem terjeszti elő. Ilyen esetben a feltételesen illetékmentességre jogosult személyi körébe tartozó felet a bíróságnak nyilatkozattételre kell felhívnia az illetékkedvezmény fennállásáról történő meggyőződés érdekében (BDT 2015.163.).
Az Itv. 56. §-a úgy rendelkezik, hogy nem kötelezhető illeték fizetésére az, aki külön jogszabály szerint költségmentességet, vagy e törvény szerint illetékmentességet élvez. A személyes illetékmentesség a fél jogutódjára nem terjed ki, ugyanakkor az illetékmentesség szabályai a beavatkozóra is irányadóak. Illetékmentes az eseti gondnok és az ügygondnok részére a bíróság által készített jegyzőkönyv- vagy egyéb iratmásolat. A bírósági közvetítés illetékmentes.
Az illetékmentesség a költségmentesség keretében biztosított kedvezmény, ezért önállóan, mint "személyes illetékmentesség" nem biztosítható (LB Pf. III. 20.181/1988.).
A személyes illetékmentességben részesülő költségvetési szerv akkor is mentes az illeték viselése alól, ha a perbeli jogelődjét ez a kedvezmény nem illette meg. (BH 1995.581.)
A társadalmi szervezet, köztestület, az alapítvány és a közalapítvány bírósági nyilvántartásba vételére irányuló eljárás illetékmentes (KK 13. szám)
Nemzetközi szervezet, ennek tisztségviselői és családtagjaik, idegen állam, idegen állam magyarországi diplomáciai, konzuli és egyéb képviselete, ezek tagjai és családtagjaik illetékmentességére nézve nemzetközi szerződés, ennek hiányában a viszonosság az irányadó.
Tárgyi illetékmentesség. Tárgyi illetékmentesség esetében mindegyik fél - akár természetes, akár pedig jogi személy - mentesül az illetékek megfizetése alól, függetlenül a jövedelmi és vagyoni viszonyaitól és a perlés eredményességétől. Az Itv. 57. §-ának (1) bekezdése sorolja fel az illetékmentes polgári ügyeket.

Itv. 57. § (1) bek.

Ezek mellett illetékmentesek a következő perek is:
A nemzeti gondozásról szóló 1992. évi LII. tv. 4. §-ának (2) bekezdése alapján a nemzeti gondozási díj megállapításával kapcsolatos minden bírósági eljárás illetékmentes.
Az életüktől és szabadságuktól, politikai okból jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról szóló 1992. évi XXXII. tv. 15. §-ának (2) bekezdése értelmében a kárpótlással kapcsolatban minden bírósági eljárás illetékmentes.
A bírósági gyakorlat szerint az 1992. évi II. tv. alapján a szövetkezeti szervek határozatainak megtámadása során a vagyonnevesítési (vagyonmegosztási) perek illetékmentesek.
Szövetkezetből való kiválással összefüggő perek tárgyi illetékmentesek (BH 1995.337.).
Tárgyi illetékmentességet biztosít az 1994. évi XLV. törvény 27. §-ának (2) bekezdése a hadigondozotti jogosultság megállapításával, illetőleg elbírálásával kapcsolatban.
A társadalmi szervezet, a köztestület, az alapítvány és a közalapítvány bírósági nyilvántartásba vételére irányuló eljárás illetékmentes. (KK 13. szám)
A jogszabálysértő önkormányzati rendelet felülvizsgálatára irányuló nemperes eljárás, valamint a helyi önkormányzat törvényen alapuló jogalkotási kötelezettsége elmulasztása miatti nemperes eljárás illetékmentes.
Felhívjuk a figyelmet, hogy az egyik leggyakrabban alkalmazásra került szabályt, amely szerint az Itv. 57. §-a (1) bekezdésének a) pontja alapján illetékmentes a polgári ügyben az eljárás, a jogalkotó 2012. január 1-jével hatályon kívül helyezte és egyúttal a mérsékelt illeték szabályai közé, az oda beiktatott f) pontba helyezte át.
Személyes illetékfeljegyzési jog. (Itv. 59. §) Akit illetékfeljegyzési jog illet meg, mentesül az illeték előzetes megfizetése alól. Az illetéket ilyen esetben az fizeti, akit a bíróság erre kötelez. Az illetékfeljegyzési jog engedélyezésének feltételeit az Itv. 60-61. §-a szabályozza.

Itv. 60-61. §

Jogi személy is részesíthető illetékfeljegyzési jog kedvezményben (LB Gf. I. 32.339/1990., BH 1992.47.).
Gazdálkodó szervezet e kedvezmény megadására irányuló kérelme elbírálásánál vizsgálni kell a vagyoni helyzetét, követeléseit és tartozásait (LB Pf. III. 21.337/1991.). Önmagában nem elegendő az olyan tartalmú banki igazolás, hogy "folyamatosan sorban áll" (LB Gf. II. 31.160/1993.).
A gazdálkodó szervezet által igényelt illetékfeljegyzési jog engedélyezésénél irányadó körülmények részletes felsorolását adja a BH 1999.171. számon közzétett eseti döntés.
Az illetékfeljegyzési jog engedélyezése iránti kérelem elbírálásakor a cég csődjogi helyzetét is figyelembe kell venni (LB Gf. I. 31.428/1992., BH 1993.191.).
A gazdálkodó szervezet illetékfeljegyzési jog engedélyezése iránti kérelmének elbírálása során nem elegendő a kedvezőtlen képet mutató bankszámla kivonatának a csatolása, hanem igazolnia kell a tényleges vagyoni helyzetét és jövedelmi viszonyait. A más ügyben biztosított ilyen kedvezmény megadása önmagában ugyancsak nem elegendő a kérelem megalapozására (BH 1996.221.).
Illetékfeljegyzés iránti kérelem elbírálásánál indokolt a bankszámlákon szereplő pénzmozgás ellenőrzése; e döntés szerint tehát a bíróságnak lehetősége van több bankszámla vezetése esetén azokról igazolás csatolását, illetőleg 6 hónapra visszamenőleges bankszámlaegyenlegek igazolását kérni (BH 2001.284.).
A gazdálkodó szervezet illetékfeljegyzési jog engedélyezése iránti kérelmének elbírálásakor vizsgálandó körülményekről szól a Legfelsőbb Bíróság BH 2003.507. számú eseti döntése. Eszerint a kérelemben csatolni kell a bankszámlát vezető pénzintézet - 15 napnál nem régebbi - igazolását a bankszámla egyenlegéről. Emellett a gazdálkodó szervezet képviselőjének írásban nyilatkoznia kell arról, hogy az igazolton túl más bankszámlával a gazdasági szervezet nem rendelkezik. A bíróság elrendelheti a gazdálkodó szervezet vagyoni állapotának (ingó, ingatlanvagyon, kintlévőségek, tartozások), továbbá hat hónapra visszamenőleges bankszámlaegyenlegének igazolását is.
A kereseti követelés jogcímének ismételt megváltoztatása - egyéb feltételek hiányában - nem nyújt alapot az illetékfeljegyzési jog megvonására (BH 1997.444.).
Illetékfeljegyzési jog elbírálásánál értékelhető, ha a bíróságnak hivatalos tudomása van arról, hogy a kérelmező több, nagy összegű kölcsönt folyósított harmadik személyeknek (BH 2000.113.).
Az Itv. 60. §-ának alkalmazásakor a bíróságnak az illetékfeljegyzési jog engedélyezése körében nemcsak a fél vagyoni és jövedelmi viszonyait kell megvizsgálnia, hanem figyelemmel kell lennie a lerovandó illeték nagyságára is (ÍH 2006.74.).
Az illetékfeljegyzést engedélyező határozat ellen az ellenérdekű fél nem jogosult fellebbezést előterjeszteni (BH 2001.535.).
Az Itv. 61. §-ának (4) bekezdése értelmében nem lehet illetékfeljegyzési jogot engedélyezni (pl. házasság felbontása iránti keresetnél, cégeljárásban stb.).
A cégnyilvánosságról, bírósági cégeljárásról és a végelszámolásról szóló 2006. évi V. törvény 32. § (3) bekezdése úgy rendelkezik, hogy az eljárás során költségmentesség, illetve illeték- és költségfeljegyzési jog nem engedélyezhető.
Tárgyi illetékfeljegyzési jog. Ez a kedvezmény a feleket jövedelmi és vagyoni viszonyaikra tekintet nélkül megilleti az Itv. 62. §-ában felsorolt perekben.

Itv. 62. §

A személy életében, testi épségében vagy egészségében okozott, illetőleg az olyan kár megtérítése iránti igény esetében, amikor a személy élete, testi épsége vagy egészsége veszélyeztetve volt, a feleket megillető (tárgyi) illetékfeljegyzési jog nem függ attól, hogy az igény érvényesítése jogszabályon vagy szerződésen alapul. Nem terjed ki az illetékfeljegyzési jog arra az esetre, amikor a károsulttal szemben egyetemlegesen felelős károkozók egymással szemben igényelnek megtérítést. Nem illeti meg ez a kedvezmény azt sem, aki a károsultnak megtérített kár áthárítása végett érvényesít igényt (PK-GK 2. számú áf. BH 1997. évi 3. szám).
A cég által vagy ellen indított törvényességi felügyeleti eljárás nem minősül a csőd- és felszámolási eljárással kapcsolatos eljárásnak, ezért a tárgyi illetékfeljegyzési jog ilyen esetben nem állapítható meg. (BH 1995.423.).
A "találmányi" perekben a biztosított "tárgyi illetékfeljegyzési jog" nem terjed ki a kapcsolódó és viszontkeresettel érvényesített megbízási szerződésből eredő igényre (BH 2002.20.).
A cégeljárásban nem illeti meg illetékfeljegyzési jog a felszámoló által képviselt céget a törvényességi felügyeleti intézkedést alkalmazó érdemi végzés elleni fellebbezés előterjesztésekor (BDT 2014.189.).
A beavatkozót mind a költségmentesség, mind az illetékmentesség, mind pedig az illetékfeljegyzési jog ugyanolyan feltételek mellett és ugyanolyan tartalommal illeti meg, mint a peres felet.
Tárgyi illetékfeljegyzési jog esetén, ha a fél pervesztes lesz, az illetéket meg kell fizetni, ezért a költségmentesség engedélyezésére előterjesztett kérelmet el kell bírálni (LB P. törv. III. 20.625/1988.).
Amennyiben a személyesen eljáró fél a tárgyi illetékfeljegyzési jogú perben a keresetlevélhez a vagyoni, jövedelmi viszonyait tartalmazó nyomtatványt csatol, a bíróság köteles tájékoztatni, hogy költségmentességet csak erre irányuló kérelemre engedélyezhet. (BH 1997.232.)
A tárgyi illetékfeljegyzési jog nem mentesíti a bíróságot a költségkedvezmény megadása és a pártfogó ügyvéd kirendelésére irányuló kérelem elbírálása alól. Amennyiben ugyanis úgy ítéli meg a bíróság, hogy a fél költségmentességi kérelme alapos, ilyen esetben is el kell döntenie, hogy az ügy természete és a fél személyének jellemzői alapján szükséges-e a pártfogó ügyvéd kirendelése (BH 2003.25.)
Az R. a 16/A. §-ban úgy rendelkezik, hogy e rendelet szabályait az illetékfeljegyzési jog engedélyezésére, megtagadására, felülvizsgálatára, valamint megvonására megfelelően alkalmazni kell. A (2) bekezdés értelmében pedig, ha a fél a személyes költségmentesség engedélyezése mellett vagylagosan illetékfeljegyzési jog engedélyezését kéri, és a személyes költségmentesség feltételei nem állnak fenn, a bíróság ennek megállapításával egyidejűleg illetékfeljegyzési jogot engedélyezhet.
A mérsékelt illeték fizetésének esetei:

Itv. 58. §

A mérsékelt illetékre vonatkozó rendelkezések nem alkalmazhatók, ha a fizetési meghagyásos eljárás megszüntetésére a kérelem visszavonása - a kérelemtől való "elállás" - következtében a fizetési meghagyás kibocsátását követően kerül sor. (BH 1996.110.)
Ha az adós felszámolási eljárás során fizetési kötelezettségének haladéktalanul eleget tesz is, az illetéket mint perköltséget viselnie kell, de helye van mérsékelt összegű illeték megállapításának. (BH 1995.656.)
A felülvizsgálati kérelem visszavonása folytán a kérelmet előterjesztő fél csak a lerótt felülvizsgálati illeték 10%-át köteles viselni. Az erről szóló határozatot az elsőfokú bíróságnak meg kell küldenie a székhelye szerint illetékes illetékhivatalnak is. (BH 1995.582.)
Mérsékelt összegű illeték méltányosság címén történő részbeni vagy teljes elengedése, vagy egyéb fizetési kedvezmény (részletfizetés, halasztás) biztosítása az illetékhivatal hatáskörébe tartozik. (BH 2001.72.)
Az idézés kibocsátása nélkül elutasított keresetlevélen lerótt, és a bíróság által mérsékelt illeték visszatérítésének a keresetlevél ismételt, szabályszerű benyújtása esetén sincs helye (BDT 2015.163.).
A jogorvoslati eljárásokban érvényesülő kedvezményekről az Itv. 51. §-a rendelkezik. Az (1) bekezdés szerint, ha a 46-48. és 50. §-ban szabályozott eljárásban előadott kérelem, illetve ellenkérelem kereteire tekintet nélkül helyezi a bíróság hatályon kívül, a megismételt eljárásban a fél az illeték ismételt megfizetése alól mentesül; keresetváltoztatás (felemelés) esetén pedig csak az ennek következtében keletkezett illetékkülönbözetet kell megfizetni.
Az illetékfeljegyzési jog folytán le nem rótt illeték megfizetésére kötelező jogerős végzés ellen felülvizsgálatnak nincs helye. (BH 1997.344.)
Végezetül megemlítjük azt az egyedi illetékfizetési módot, amelyet az Itv. korábban hatályos 73. §-a (2) bekezdésének felhatalmazása alapján a Pénzügyminiszter engedélyezett az Artisjus Magyar Jogvédő Iroda Egyesületnek. A Pénzügyminisztérium 8007/2003. (PK. 10.) PM tájékoztatója szerint az egyesület a jogdíjhátralék behajtása végett érvényesített perekben a bírósági eljárás illetékét illetékbélyeg helyett, utólagos elszámolás alapján pénzzel fizetheti meg.
A pénzügyminiszter további egyedi illetékfizetési módot engedélyezett a Díjbeszedő Rt.-nek. A pénzügyminiszter 1/2004. PM (PK. 1.) tájékoztatója szerint a társaság a tevékenységi körébe tartozó díjhátralék megfizetése iránt 2004. március 1. napjától kezdeményezett bírósági eljárás illetékét, illetékbélyeg helyett, utólagos elszámolás alapján a Fővárosi Illetékhivatal számlájára pénzzel fizetheti meg.
Felhívjuk a figyelmet, hogy az Itv. korábban hatályos 74. §-ának (4) bekezdésében foglalt felhatalmazás alapján a pénzügyminiszter további egyedi illetékfizetési engedélyeket adott és tett közzé azokról tájékoztatókat. Így: a Díjbeszedő Részvénytársaság (új) a 8012/2005. (PK. 9.) PM tájékoztató, a Díjbeszedő Faktorház Részvénytársaság a 8013/2005. (PK. 9.) PM tájékoztató, a Budapesti Elektromos Művek Részvénytársaság a 8014/2005. (PK. 9.) PM tájékoztató, az Észak-magyarországi Áramszolgáltató Részvénytársaság pedig a 8015/2005. (PK. 10.) PM tájékoztató szerint az általa indított bírósági eljárásokat terhelő illeték utólagos elszámolással történő megfizetésére kapott engedélyt.
Az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény felhatalmazása alapján kiadott 44/2004. (XII. 20.) PM rendelet szól az eljárási illetékek megfizetésének és a megfizetés ellenőrzésének részletes szabályairól.

[a Pp. 85. §-ához]

A Pp. 85. § (2) bekezdés újonnan megállapított szövege 2014. január 1-jétől hatályos.

A Pp. 85. §-ának a 2007. évi CLI. törvény 21. § (2) bekezdése szerint megállapított rendelkezéseit a 2008. január 1-jét követően indult ügyekben kell alkalmazni. A korábban indult ügyekben a Pp. 85. §-ának alábbi, korábban hatályos rendelkezéseit kell alkalmazni.
Pp. 85. § (1) Az a fél, akinek eltartásáról szülője köteles gondoskodni, vagy aki házastársával együtt él, csak akkor részesíthető költségmentességben, ha annak előfeltételei őreá, mind pedig szülőjére, illetőleg házastársára nézve fennállnak. A fél és szülője, illetőleg házastársa között folyó perekre ez a szabály nem terjed ki.
(2)
(3) Nem részesíthető költségmentességben a fél, ha perlekedése rosszhiszeműnek vagy már előre teljesen eredménytelennek látszik, úgyszintén akkor sem, ha mint engedményes lép fel, és valószínűnek mutatkozik, hogy az engedményezés a költségmentesség perlés lehetővé tételét célozta.
(4) Külföldiek részére a költségmentes perlés kedvezménye - az (5) bekezdésben foglalt eltérésekkel - csak a Magyar Állam által kötött nemzetközi megállapodás vagy viszonosság esetében engedélyezhető. A 84. § (3) bekezdésében megjelölt tárgyi költségmentesség a külföldit nemzetközi megállapodás vagy viszonosság hiányában is megilleti, a perköltség-biztosíték alól azonban a külföldi - az (5) bekezdésben foglalt kivétellel - a 84. § (3) bekezdése esetében is csak akkor mentesül, ha ezt nemzetközi megállapodás vagy viszonosság lehetővé teszi. A viszonosság fennállása tekintetében az igazságügyért felelős miniszter nyilatkozata irányadó.
(5) Az Európai Unió tagállamának állampolgára és az Európai Unión kívüli államnak az Európai Unió tagállamában jogszerűen tartózkodó állampolgára a magyar állampolgárokra irányadó feltételek szerint jogosult költségmentességre, perköltség-biztosíték letételére pedig nem kötelezhető. A költségmentesség ebben az esetben a tárgyalásra történő utazás költségeire is kiterjed, ha a fél tárgyaláson történő jelenléte a törvény alapján kötelező.
(6) Ha külföldi állam joga a magyar félnek a tárgyi költségmentességnél több kedvezményt biztosít a külföldi bíróság előtt, a tárgyi költségmentes perekben ezen előnyösebb szabályokat kell alkalmazni a magyar bíróság előtt pereskedő külföldi féllel szemben is.
A költségkedvezmények célja annak biztosítása, hogy amennyiben az eljárás megindításának feltételei egyébként fennállnak, az Alaptörvény XXVIII. Cikk (1) bekezdésében foglalt tisztességes eljáráshoz való jogból eredő bírósághoz fordulás alkotmányos jogának gyakorlását a fél hátrányos vagyoni helyzete ne lehetetlenítse el. Ennek igénybevételéhez a polgári eljárásban - az eljárást kezdeményező fél tekintetében - legalább az szükséges, hogy a keresetlevél a Pp. 121. § (1) bekezdésében foglalt tartalmi kellékekkel ellátva a tárgyalás kitűzésére és a perindítás hatályainak a Pp. 128. §-ában szabályozottak szerinti beállítására egyébként alkalmas legyen. Mindebből következik, hogy ha a fél perlekedése a keresetlevél egyéb hiányosságai miatt már eleve eredménytelen és a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül el kell utasítani, a Pp. 85. § (3) bekezdésében foglalt korlátozás folytán a felperes költségkedvezményben sem részesíthető (BDT 2013.132.).
A polgári eljárásokban biztosított költségmentességnek két fajtája van:
tárgyi költségmentesség a feleket jövedelmi és vagyoni viszonyaikra tekintet nélkül illeti meg, és minden esetben teljes költségmentességet jelent,
személyes költségmentesség a feleket jövedelmi és vagyoni viszonyaik alapján illeti meg, azzal, hogy a bíróság által engedélyezett személyes költségmentesség lehet teljes vagy a meghatározottak szerinti részleges.
Az R. 2. § (1) bekezdése értelmében a tárgyi költségmentes eljárások körét külön jogszabályok állapítják meg, tehát az R-ben korábban meghatározott tárgyi költségmentes perek köre megszűnt.
Külön jogszabályok alapján tárgyi költségmentes eljárás például (gondnoksági perek, pszichiátriai betegek gyógykezelésének bírósági felülvizsgálatával kapcsolatos bírósági eljárások, nyugellátás érvényesítésével kapcsolatos eljárás, egészségbiztosítási ellátások iránti igények érvényesítésével kapcsolatos eljárások). Sajátos munkavállalói költségkedvezményről szól a Pp. 358/B. §, amely szerint az ott írt feltételek esetén a perben félként részt vevő munkavállalót teljes költségmentesség illeti meg.
Teljes személyes költségmentesség esetén a felet a Pp. 84. § (1) bekezdésében írt kedvezmények illetik meg, ezekről a kedvezményekről az említett szabálynál részletesen írtunk.

[a Pp. 85/A. §-ához]

Tárgyi költségfeljegyzés az R. szerint
3. § (1) A feleket - ha törvény, az Európai Unió általános hatályú, közvetlenül alkalmazandó jogi aktusa vagy nemzetközi megállapodás számukra tárgyi költségmentességet nem biztosít - jövedelmi és vagyoni viszonyaikra tekintet nélkül költségfeljegyzési jog (tárgyi költségfeljegyzési jog) illeti meg a következő perekben:
a) az apasági és a származás megállapítása iránti egyéb per;
b) a szülői felügyelet megszüntetése vagy visszaállítása iránti per;
c)
d) a gyermek elhelyezésével és átadásával, valamint a kapcsolattartással összefüggő per;
e) a törvényen alapuló tartással kapcsolatos per, ideértve a tartásdíjnak a kötelezett járandóságait folyósító szervtől vagy más személytől való behajtása, a tartásdíj megszüntetése vagy összegének megváltoztatása, a tartásdíjra irányuló végrehajtás megszüntetése vagy korlátozása iránti pert, továbbá a határon átnyúló tartási ügyben a tartásra kötelezett adatainak beszerzése iránti eljárást is;
f) a munkaviszonnyal, a közszolgálati és a közalkalmazotti jogviszonnyal, más szolgálati viszonnyal, valamint a szövetkezeti tagsági viszony alapján létrejött munkaviszony jellegű jogviszonnyal kapcsolatos per (a továbbiakban: munkaügyi per), kivéve azokat a munkaügyi pereket, amelyekben a feleket tárgyi illetékfeljegyzési jog illeti meg;
g) a bányakár megtérítése iránti per;
h) bűncselekménnyel a személy életében, testi épségében vagy egészségében okozott
kár megtérítése iránti igény érvényesítése.
(2) Tárgyi költségfeljegyzési jog esetén a feleket - a (3) bekezdésben foglalt kivétellel - a Pp. 85/A. §-ában foglalt kedvezmények illetik meg.
A tárgyi költségfeljegyzési jog a vértulajdonság-vizsgálat és a származás megállapításához szükséges más orvosszakértői (élettani) vizsgálat költségének előlegezése alól nem mentesít.
A 2007. CLI. törvény 21. § (2) bekezdése szerint a Pp. 85. § (5) bekezdése első mondatának és a beiktatott 85/A. § rendelkezéseit a 2008. január 1-jén folyamatban lévő ügyekben kell alkalmazni, valamint azokban a 2008. január 1-jén folyamatban lévő ügyekben, amelyekben a költségkedvezmény vagy pártfogó ügyvédi képviselet biztosítására vonatkozó igény ezen időpontot követően merült fel.
A költségmentesség feltételeinek megállapításánál általában a kérelmező fél helyzetét kell vizsgálni; más személyek jövedelmi és vagyoni viszonyait a Pp. 85. §-ának (1) bekezdése esetében kell figyelembe venni. Ezek a tartásra köteles szülő és az együttélő házastárs.
A bírói gyakorlat következetes abban, hogy a személyes költségmentesség engedélyezése iránti kérelem elbírálásánál vizsgálni kell a kérelmező házastársának kereseti és vagyoni helyzetét (LB P. törv. I. 20 604/1991., BH 1992.110.).
Az együttélő házastárs személyénél közömbös, hogy az együttélés mennyire folyamatos. Élettárs a költségmentesség elbírálásánál nem vehető figyelembe.
A tartásra köteles szülőnek azt kell tekinteni, aki akár a Csjt., akár más jogviszony alapján a gyermek peres fél eltartásáról köteles gondoskodni. Az említett szabály nem vonatkozik a fél és szülője, illetőleg házastársa között folyó perekre.
A Legfelsőbb Bíróság Polgári Kollégiumának 3/2008. (XI. 24.) PK véleménye szól a házassági bontóperben érvényesített tárgyi költségfeljegyzési jogos kereseti kérelmek illetékének viseléséről. E szerint:
I. Ha a felek a házassági bontóperben a házasság felbontását a közöttük a járulékos kérdésekben létrejött egyezségre tekintettel kérik és a bíróság egyezségüket legkésőbb az első érdemi tárgyaláson jóváhagyja, a járulékos igények pertárgy-értékét az illeték megállapításánál nem lehet külön figyelembe venni.
II. Ha a járulékos kérdésekben az első érdemi tárgyaláson nem jön létre egyezség, a járulékos igények után - a lakáshasználat rendezése iránti igény kivételével - az illetéket az illetéktörvény rendelkezései szerint meg kell fizetni.
III. A gyermeket érintő, nem vagyoni jellegű kérdésekben (gyermek elhelyezése, átadása, a gyermek és a szülő közötti kapcsolattartás) az eljárási illeték alapját - a gyermekek számától függetlenül - az Itv. 39. §-ának (3) bekezdése szerint kell számítani. A gyermek elhelyezése és a gyermekkel való kapcsolattartás - együttes érvényesítésük esetén - illetékjogi szempontból egy igénynek számítanak.
Jogi személy személyes költségmentességben nem részesíthető. Az ügy tárgya alapján valamennyi kedvezmény a jogi személyt is megilleti, és a bírói gyakorlat szerint személyes illetékfeljegyzési jogot is kaphat.
Személyes költségmentességben nem részesíthető fél. A Pp. 85. §-ának (3) bekezdése azokat az eseteket említi, amikor - bár egyébként a feltételei fennállnak - a fél nem részesíthető költségmentességben. Ennek a rendelkezésnek az a célja, hogy a fél a bíróságtól ne kapjon külön segítséget az előre teljesen eredménytelennek látszó vagy rosszhiszemű perlekedéshez.
A szabályt a bírói gyakorlat ritkán alkalmazza; abból néhány jellemző döntést bemutatunk.
Az a körülmény, hogy a felperes más személyek ellen, más tények alapján eredménytelen kereseteket indított, nem ad alapot arra, hogy az újabb keresetet is már előre eredménytelennek lehessen tekinteni, a perlekedést pedig rosszhiszeműnek (LB Pf. I. 20 410/1981.). Ezen az alapon nincs helye a kérelem elutasításának, ha annak előterjesztését követően tartott tárgyalás vagy lefolytatott bizonyítás alapján - tehát utólag - válik nyilvánvalóvá a követelés megalapozatlansága (LB Pf. III. 20 657/1992.).
Ha a fél igazolt vagyoni, jövedelmi viszonyaira tekintettel a személyes költségmentesség méltányosságból történő engedélyezésének feltételei fennállnak, de a bíróság úgy ítéli meg, hogy a perújítási kérelem eleve teljesen eredménytelen, ez okból a Pp. 85. §-a (3) bekezdésének alkalmazásával helye lehet a költségmentesség engedélyezése iránti kérelem elutasításának. Erre akkor nem kerülhet sor, ha a bíróság a megengedhetőség körében bizonyítás felvétele után hoz határozatot. (BH 1996.157.)
A felperes költségmentesség engedélyezésére irányuló kérelmét azért utasította el a bíróság, mert a felperes perlekedésének rosszhiszeműségét az mutatja, hogy a néhány nappal korábbi perújítási kérelmet elutasító jogerős végzés kézhezvétele után nyújtotta be újabb - tartalmában a korábbival egyező - perújítási kérelmét (LB Pf. III. 20 148/1987.).
A bírói úthoz való alapvető jogból nem következik, hogy az államnak a rosszhiszemű perlekedést és ennek kibontakoztatását is támogatnia kell. A költségmentességgel kapcsolatos rendelkezések célja az, hogy a rosszhiszemű követelések érvényesítéséhez a fél ne kapjon külön segítséget azáltal, hogy a bíróság a költségeknek az állam által való viselését megkönnyíti. A rosszhiszemű, visszaélésszerű perlekedés esetén a felet költségmentességben részesíteni nem lehet akkor sem, ha egyébként annak a feltételei fennállnak, illetve a már engedélyezett személyes költségmentességet meg kell vonni (BDT 2009.2014.).
A másodfokú eljárásban a fellebbező alperes kérelmére személyes költségmentesség csak akkor engedélyezhető, ha a költségmentesség alapjául szolgáló feltételek (kereseti, jövedelmi, vagyoni viszonyok megromlása) utóbb következtek be. Személyes költségmentesség akkor sem engedélyezhető, ha a fél perlekedése rosszhiszeműnek látszik. (BH 2008.41.)
A Legfelsőbb Bíróság a Pf.III.24.594/2010/2. számú eseti döntésében kimondta, hogy a Pp. 85. §-ának (3) bekezdése alapján rosszhiszemű, illetve előre teljesen eredménytelennek látszó perlekedésnek nem csak a felperesi pozícióban lévő fél keresetindítása minősülhet, hanem annak a félnek a magatartása is, aki nyilvánvalóan alaptalanul folyamodik jogorvoslatért.
Külföldiek költségmentessége. Külföldi peres fél részére a költségmentesség és az illetékfeljegyzési jog kedvezménye csak akkor engedélyezhető, ha nemzetközi megállapodás vagy viszonosság lehetővé teszi.
Tárgyi költségmentesség és tárgyi illetékmentesség - az ügy tárgya alapján - a külföldit minden esetben megilleti. Ahhoz azonban, hogy a külföldi a perköltség-biztosíték alól mentesülhessen, nemzetközi szerződés vagy viszonosság szükséges; az utóbbi fennállásáról az igazságügy-miniszter nyilatkozik.

[a Pp. 86. §-ához]

A 2007. évi CLI. törvény 21. § (2) bekezdése szerint a Pp. 86. § (4) bekezdésének rendelkezését a 2008. január 1-jét követően indult ügyekben kell alkalmazni, valamint azokban a 2008. január 1-jén folyamatban lévő ügyekben, amelyekben a költségkedvezmény vagy pártfogó ügyvédi képviselet biztosítására vonatkozó igény ezen időpontot követően merült fel.
A személyes költségmentességet - és a személyes illetékfeljegyzési jogot - a fél kérelmére a perbíróság engedélyezi. Megilleti ez a jog az egyes bírót és a tárgyaláson kívüli eljárásban a tanács elnökét is [Pp. 12. § (1) és (2) bek.]. Ha a bíróság tanácsban jár el és tárgyalást tart, az engedélyezésről és a visszavonásról is csak a bíróság (tanács) dönthet.
Az illetékfeljegyzési jog engedélyezése iránti kérelmet - ha ezt a bíróság nem találja teljesíthetőnek - végzéssel el kell utasítani. Ez ellen a végzés ellen külön fellebbezésnek van helye. A keresetet (viszontkeresetet) idézés kibocsátása nélkül elutasítani, vagy a fellebbezést hivatalból elutasítani csak a végzés jogerőre emelkedése után - ha addig az érintett fél illetéklerovási kötelezettségének nem tesz eleget - lehet. (BH 1994.560.)
A fellebbezésben kért költségmentesség engedélyezése tárgyában a fellebbezés felterjesztése előtt az elsőfokú bíróságnak kell határoznia. Ugyanez vonatkozik a fellebbezésben előterjesztett illetékfeljegyzési jog engedélyezésére irányuló kérelemre is.
Le nem rótt illeték miatt leletezésnek csak akkor van helye, ha a mulasztás ellenére a bíróság a beadványt nem utasítja el (LB Pf. I. 31 037/1991., BH 1992.127.).
Költségmentességet csak kérelemre lehet engedélyezni, míg a felülvizsgálatára és a visszavonására az ellenfél kérelmére és hivatalból is sor kerülhet.
Az elsőfokú bíróságnak a költségmentesség engedélyezése iránti kérelem tekintetében alakszerű határozatot kell hozni. Ennek elmulasztása ugyanakkor a kérelem de facto teljesítése (pl. költségjegyzék kiállítása) esetén a le nem rótt illeték fizetésére a - ténylegesen mentességben részesült fél - nem kötelezhető. (BH 1998.299.)
A személyes költségmentesség fél köteles együttműködni a részére kirendelt pártfogó ügyvéddel. Amennyiben e kötelezettségének nem tesz eleget és magatartásával folyamatosan akadályozza a pártfogó ügyvédet feladatának teljesítésében, helye lehet a költségmentesség utólagos megvonásának. (ÍH 2007.123.)
A kedvezmények közül a személyes költségmentesség és a személyes illetékfeljegyzési jog engedélyezhető, s csak ezek vonhatók meg.
Költségmentesség hatálya. A költségmentesség és az illetékfeljegyzési jog általában a kérelem előterjesztésétől kezdődően illeti meg a kérelmezőt. Ha a fél az említett kedvezmények engedélyezését az eljárás megindítását követően kéri, ezek hatálya nem terjed ki az eljárásnak az engedélyezés előtti szakaszára. A kedvezmények engedélyezésének hatálya csak akkor hat vissza az eljárás megindítására, ha az elsőfokú eljárást befejező határozat meghozatala után azért részesül azokban a fél, mert az eljárás során ismeretlen helyen tartózkodott, illetőleg az ellene kibocsátott fizetési meghagyás, illetve bírósági meghagyás ellen ellentmondással nem élt.
Az említett kedvezmények a per egész tartamára és a végrehajtási eljárásra is kiterjednek. A felülvizsgálati eljárásra és az annak alapján induló újabb eljárásra kiterjed a megadott kedvezmény, miként a végrehajtási igényperre, a végrehajtás megszüntetése és korlátozása iránt indított perekre is.
A Pp. 86. §-ának (2) bekezdése alapján a költségmentesség, az illetékmentesség és az illetékfeljegyzési jog hatálya - jogszabály eltérő rendelkezése hiányában - a kérelem előterjesztésétől kezdve a per egész tartamára, valamint a végrehajtási eljárásra is kiterjed. A Pp. 213. §-ának (3) bekezdése szerint, ha a keresettel érvényesített jog fennállása és a felperest ennek alapján megillető követelés összege (mennyisége) tekintetében a vita elkülöníthető, a bíróság a jog fennállását ítélettel előzetesen is megállapíthatja (közbenső ítélet). Ebben az esetben a tárgyalás a követelés összegére (mennyiségére) vonatkozóan csak a közbenső ítélet jogerőre emelkedése után folytatható. A költségmentességi kérelmet a felperesek abban az eljárásban nyújtották be, amely az I. r. alperessel szemben hozott jogerős közbenső ítélet alapján az összegszerűség megállapítására folyt. A bíróságok a felperesek részére költségmentességet engedélyeztek. Helytálló az a hivatkozás, hogy a költségmentesség engedélyezése iránti kérelem előterjesztése időben korábban történt, mint a jogerős részítélet elleni felülvizsgálat benyújtása. Ennek azonban jogi jelentősége nincsen, ugyanis a bíróságok csak az előttük folyamatban lévő eljárásra adhattak költségmentességet, ami nyilvánvalóan nem vonatkozhatott olyan eljárásra, amely ezek előtt a bíróságok előtt nem volt folyamatban. A felülvizsgálati eljárásra tehát az elmondott okok alapján a költségmentesség hatálya nem terjedhetett ki. Olyan jogköre ettől függetlenül sem volt a bíróságoknak, hogy előterjesztett felülvizsgálati kérelem esetén a felülvizsgálati eljárásra vonatkozóan döntsenek költségmentesség - vagy bármely költségkedvezmény - engedélyezéséről. A felülvizsgálati eljárás a Kúria előtt folyó rendkívüli perorvoslati eljárás, amelyben kizárólag a Kúria engedélyezhet, az abban előterjesztett kérelem alapján költségmentességet (Kúria Pfv.III. 20.218/2014/13.).
A költségmentesség és illetékmentesség esetében a perben le nem rótt illetékeket, valamint a költségmentesség folytán az állam által előlegezett költségeket a kedvezményben részesített félnek megfizetnie még akkor sem kell, ha egyébként a perköltségek megfizetésére köteles lenne.
Más a helyzet a végrehajtási eljárás során le nem rótt illetékekkel és az állam által előlegezett költségekkel. A kedvezmények ugyan vonatkoznak a végrehajtási eljárásra is, ami azt jelenti, hogy az adós helyett az állam előlegezi a költségeket, illetéket, de a költségmentesség vagy illetékmentesség a költségek viselése alól már nem mentesít. A személyes kedvezmények mindig meghatározott személyt illetnek meg (fél vagy beavatkozó), ezért ha a kedvezményezett személyében változás áll be, a kedvezmény hatálya megszűnik, és a jogutód a saját személyére nézve a feltételek fennálltát igazolni köteles, ha valamely kedvezményben részesülni kíván (LB P. törv. I. 21 182/1977., BH 1978/7.287.). Azt is kimondta az egyik határozat, hogy a személyes illetékfeljegyzési jog folytán le nem rótt illetéket pervesztesség következtében akkor is meg kell fizetnie a jogutódnak, ha ő egyébként személyében illetékmentes (LB Pf. III. 20 352/1992.).
Az ellenfél javára megítélt perköltség. Ennek, valamint a végrehajtási költségeknek a viselése alól nem mentesít egyik kedvezmény sem.
A költségmentesség nem érinti az ellenfél javára megítélt perköltségek megfizetésének kötelezettségét, ezért a pervesztes felpereseknek - bár költségmentesek - meg kell fizetniük az alperes által lerótt fellebbezési illetékből és képviseleti munkadíjból álló perköltséget (LB Pfv. III. 20 961/1993/2). A költségmentesség és illetékmentesség hatályának a végrehajtási eljárásra való kiterjedése nem mentesíti a felet a végrehajtási eljárás során le nem rótt illetékek, valamint az állam által előlegezett költségek viselése alól (LB P. törv. II. 20 546/1982., BH 19832.75.).

[a Pp. 87. §-ához]

Az (1) és (2) bekezdés új rendelkezése 2009. október 1-jén lépett hatályba és a hatálybalépését követően indult vagy megismételt eljárásokban kell alkalmazni.
Az (1) és (2) bekezdés 2009. október 1. napjáig hatályos szövege a következő:
(1) A pártfogó ügyvédi képviseletet külön törvény szerint a jogi segítségnyújtó szolgálat engedélyezi.
(2) A bíróság a perköltség viseléséről szóló határozatában - a díj összegének megállapítása nélkül, a perköltségviselés arányának meghatározásával - megállapítja, hogy a pártfogó ügyvédi díj viselésére ki köteles. Az első fokon eljárt bíróság a jogerős határozatról a következő adatok közlésével 8 napon belül értesíti a jogi segítségnyújtó szolgálatot:
a) felek neve,
b) per tárgya,
c) a pártfogó ügyvédi díj viselésére vonatkozó döntés,
d) a pártfogó ügyvédi díj viselésére köteles fél megjelölése (név, lakóhely, anyja neve, születési időpontja, szervezet esetében elnevezés, székhely, nyilvántartó szerv megnevezése, nyilvántartási szám).
A 2007. évi CLI. törvény 21. § (2) bekezdése szerint a Pp. 87. § rendelkezéseit a 2008. január 1-jét követően indult ügyekben kell alkalmazni, valamint azokban a 2008. január 1-jén folyamatban lévő ügyekben, amelyekben a költségkedvezmény vagy pártfogó ügyvédi képviselet biztosítására vonatkozó igény ezen időpontot követően merült fel. A 87. § korábbi szövege a következő:
Pp. 87. § (1) Költségmentesség esetén a bíróság az ügy vitelére a fél kérésére pártfogó ügyvédként a bíróság székhelyén működő ügyvédet vagy ügyvédi irodát rendel ki, feltéve, hogy a kirendelés az ügy körülményeire tekintettel szükséges. A bíróság hivatalból rendel ki pártfogó ügyvédet a jogi képviselővel nem rendelkező, költségmentességben részesült fél számára, ha ügyében a jogi képviselet kötelező.
(2) A pártfogó ügyvédi képviselet elrendelésének hatálya az eljárás jogerős befejezéséig tart.
(3) A pártfogó ügyvéd az őt megillető díjakat a perköltségben elmarasztalt ellenféltől közvetlenül behajthatja, a pervesztes ellenfél pedig - ha a pártfogó ügyvéd díját vagy költségeit a bíróság előlegezte - köteles ezt közvetlenül az államnak megfizetni.
Személyes költségmentesség és tárgyi költségmentesség esetében és csak a fél kérelmére rendel ki pártfogó ügyvédet a bíróság. Pártfogó ügyvédként (ügygondokként) a bíróság az Ügyvédi Kamara által a rendelkezésére bocsátott jegyzékben feltüntetett ügyvédet rendelhet. Az ügyvédekről szóló 1998. évi XI. tv. 31. §-a rendelkezik a jegyzékről, a kirendelésről, a 34. §-a pedig azokról az esetekről, amikor a kirendelt (pártfogó) ügyvédet a bíróság felmentheti.
Ilyen bírósági előzmény (költségmentesség engedélyezése) után, illetőleg e nélkül is a Jtv. rendelkezései alapján támogatásként a fél képviseletét meghatalmazás alapján vagy a jogi segítségnyújtó szolgálat kirendelése folytán pártfogó ügyvéd látja el. A Jtv. 61. §-a részletesen rendelkezik a pártfogó ügyvédi képviselet igénybevételének szabályairól.
Ha a fél bármilyen okból nem alkalmas arra, hogy az ügyében személyesen járjon el, a bíróság köteles tájékoztatni, hogy pártfogó ügyvéd kirendelését kérheti. Önmagában az a körülmény hogy a fél költségmentességben részesült, pártfogó ügyvéd kirendelésére alapul nem szolgálhat, de a jogban járatlan fél részére - kérelmére - a bíróság pártfogó ügyvédet is köteles kirendelni (LB P. törv. I. 21 481/1976., BH 1977.552.).
A kirendelés indokoltságát az ügy természete és a fél személyének jellemzői alapján kell vizsgálni, s akkor kell teljesíteni a kérelmet, ha ezek alapján szükséges a pártfogó ügyvéd. Az egyik ügyben kifejtette a Legfelsőbb Bíróság, hogy a viszonylag egyszerű megítélésű ügyben a felperes mind a beadványaiban, mind személyesen a jogi álláspontját határozottan és szabatosan - esetenként a jogszabályok egyes rendelkezéseinek a felhívásával - adta elő. Ezekből arra a következtetésre jutott, hogy az ügy jellege, bonyolultsága, illetőleg a felperes személyében rejlő okok nem teszik szükségessé a felperes jogi képviseletét (LB Pf. III. 20 657/1992/2.).
Azt is kimondta egy eseti döntés, hogy költségmentesség esetén a bíróság pártfogó ügyvédet a fél kérelmére rendel ki. Ilyen kérelem hiányában a bíróságnak a kérelem előterjesztésének lehetőségéről a Pp. 3. §-a - korábban hatályban volt - (1) bekezdésében foglalt kötelezettsége alapján csak akkor kell a felet tájékoztatnia, ha az indokolt. (BH 2001.532.) Ez az elv érvényesül a gyakorlatban a módosítás után is a Pp. 7. §-ának (2) bekezdése megfelelő alkalmazása folytán.
Ha a fél a bírósági eljárásban költségmentesség engedélyezését kéri, a költségmentesség engedélyezésének alapjául szolgáló körülmények igazolásáról szóló, módosított 2/1968. (I. 24.) IM rendelet szerint kell eljárnia és a melléklete szerinti nyomtatványokat kell felhasználnia, illetőleg csatolnia.
Egy eseti döntésből az tűnik ki, hogy a kérelem előterjesztése előfeltétele a pártfogó ügyvéd kirendelésének, de a bíróság vizsgálja az ilyen képviselet szükségességét. "Nem sért eljárási szabályt a bíróság, ha a fél kérelme ellenére a jogvita jellegének, a felek személyében rejlő körülményeknek a mérlegelése alapján nem rendel ki pártfogó ügyvédet." (BH 2003.120.)
A pártfogó ügyvéd jogállása: a pártfogó ügyvéd részére a meghatalmazást a kirendelő határozat pótolja. Jogállása azonos a meghatalmazott ügyvédével. A kirendelt pártfogó ügyvéd a költségmentes fél képviseletét ingyenesen látja el, a perköltségben elmarasztalt ellenféllel szemben a díjak megilletik.
Pervesztés esetén, továbbá ha a bíróság nem kötelezte az ellenérdekű felet díj megfizetésére, akkor a pártfogó ügyvéd díját az állam viseli. A pártfogó ügyvéd díjazásáról a 3/1984. (V. 27.) IM rendelet rendelkezései szólnak.
A pártfogó ügyvéd és a kirendelt védő részére megállapítható díjról és költségekről szóló 7/2002. (III. 30.) IM rendelet, amely 2003. január 1-jén lépett hatályba azzal, hogy a rendelkezéseit a folyamatban lévő ügyekben is alkalmazni kell.
Az ügyvédi munkadíj és költségtérítés e rendeletben meghatározott összege az ügyvédi tevékenység ellenértékét terhelő általános forgalmi adó összegét nem tartalmazza, azt az e rendeletben meghatározott összegeken mint adóalapon felül kell felszámítani. Ha az ügyvéd az 1992. évi LXXIV. törvény szerint levonási joggal rendelkezik, a számlával igazolt készkiadásnak csak a nettó összege növeli az adóalapot. Az ügyvédnek - legkésőbb a díj megállapításáig - nyilatkoznia kell a munkadíját és költségtérítését megállapító bíróságnak arról, hogy általános forgalmi adó fizetésére köteles-e.
Az ügyvédi munkadíj kiszámításának alapja az éves költségvetésről szóló törvényben megállapított kirendelt ügyvédi óradíj összege.
Az ügyvédet útiköltség és szállásköltség, valamint egyéb szükséges, indokolt és igazolt költségei megilletik.
A pártfogó ügyvéd részére az elsőfokú bírósági eljárásban a bíróság polgári peres ügyben legalább a kirendelt ügyvédi óradíjnak, de Legfeljebb négyszeresének megfelelő összegű, nemperes eljárásban legalább a kirendelt ügyvédi óradíj ötven százalékának, de legfeljebb két és félszeresének megfelelő összegű, az államot terhelő ügyvédi munkadíjat állapíthat meg.
A másodfokú eljárásban, a felülvizsgálati eljárásban és a hatályon kívül helyezés folytán megismételt eljárásban megállapított ügyvédi munkadíj az előbbi díjak ötven százalékáig terjedhet.
A pernyertes fél pártfogó ügyvédjének díját - ha a polgári eljárási jogszabály a költségek viseléséről eltérően nem rendelkezik - az ellenérdekű fél viseli a bírósági eljárásban megállapítható ügyvédi költségekről szóló 32/2003. (VIII. 22.) IM rendelet rendelkezései szerint. Pervesztés esetén a pártfogó ügyvéd díját az állam viseli. Részleges pernyertesség-pervesztesség esetén az állam a fennmaradó arányos részt viseli.
Az ügyvédekről szóló 1998. évi XI. törvény 131. §-ának (2) bekezdése szerinti kirendelt ügyvédi óradíj 2005. január 1-jétől 3000 forint [2004. évi CXXXV. törvény 58. § (4) bekezdés]. Magyarország 2017. évi központi költségvetéséről szóló 2016. évi XC. törvény 63. § (4) bekezdése értelmében az ügyvédekről szóló 1998. évi XI. törvény 131. § (2) bekezdése szerinti kirendelt ügyvédi óradíj a 2017. évben 5000 forint.
A pártfogó ügyvédet megillető díjazást a bíróság az eljárást befejező határozata meghozatalakor állapítja meg. Az ügyvédet megillető és az államot terhelő díjazást megállapító jogerős határozatot a bíróság megküldi a bírósági gazdasági hivatalnak, amely a díjazás összegét kiutalja az ügyvéd részére.
A jogi segítségnyújtás keretében a szolgálat által biztosított pártfogó ügyvéd díjának előlegezése és megfizetése külön jogszabály rendelkezései szerint történik [R. 15. § (6) bekezdés].
A jogi segítségnyújtásról szóló 2003. évi LXXX. törvény 1. § (3) bekezdése szerinti jogi segítői óradíj 2017. évben 5000 forint.
A Jtv. 11/A. §-a szerint a polgári perrendtartásról szóló törvény szerint költségmentességben részesülő fél pártfogó ügyvédjének államot terhelő díja - részleges költségmentesség esetén az engedélyezett mértéknek megfelelően - e törvény szerint kerül megfizetésre, és a pártfogó ügyvéd díját, részleges költségmentesség esetén a felet terhelő részére is kiterjedően, az állam - külön jogszabályban meghatározottak szerint - megelőlegezi. Ha pedig az állam a pártfogó ügyvédi képviseletet a 14. § a) pontja alapján (rászorultság alapján, támogatásként) biztosítja a fél számára és a pártfogó ügyvéd díjának viselésére a bíróság nem kötelezi a perben ellenérdekű felet, a pártfogó ügyvéd díját az állam viseli. Egyebekben a pártfogó ügyvéd díjazására az (1) bekezdésben foglaltak az irányadóak. Ha a bíróság a pártfogó ügyvéd díjának viselésére a perben az ellenérdekű felet kötelezte, ez a fél köteles megfizetni az államnak a megelőlegezett pártfogó ügyvédi díjat.
A Pp. 87. § (2) bekezdése szerint a bíróság a pártfogó ügyvédi díj viseléséről a perköltségviselés arányának meghatározásával rendelkezik, lévén, hogy a pártfogó ügyvédi munkadíj a perköltség körébe tartozik, annak része. Ennek a perköltség-elemnek a jellemzője, hogy azt az állam előlegezi, annak az összegét a bíróság a határozata meghozatalakor nem ismeri és annak megfizetéséről a jogi segítségnyújtó szolgálat határoz; ez következik a 62. § rendelkezéseiből. Miután a pártfogó ügyvédi munkadíjat a részére biztosított költségkedvezmény tartalmától függően viseli a fél vagy az állam, ezért az a célszerű, ha a bíróság a határozata rendelkező részében arról szól, hogy az eljárásban pártfogó ügyvéddel eljárt fél pernyertes lett-e, illetőleg milyen arányban. A határozat indokolásában kell arra utalni, hogy a pártfogó ügyvéd ügyvédi díj összegéről és viseléséről majd a jogi segítségnyújtó szolgálat fog rendelkezni.
Az e rendelkezés alá tartozó esetekben tehát a bíróság a pártfogó ügyvéd díjának csupán a viseléséről dönt. Az 56/2007. (XII. 22.) IRM rendelet 87. §-a szól az állam által fizetendő pártfogó ügyvédi díj megállapításáról, a 88-89. §-ok pedig a pernyertes felet képviselő pártfogó ügyvéd díjának megállapításáról rendelkeznek. (A pártfogó ügyvéd megállapított díjának tényleges kifizetésére a 90-94. §-ok vonatkoznak.)
A 30/2010. (XII. 31.) KIM rendelettel módosított, a pártfogó ügyvéd és a kirendelt védő részére megállapítható díjról és költségekről szóló 7/2002. (III. 30.) IM rendelet 3. § (1) bekezdés értelmében a pártfogó ügyvéd készkiadásait a fővárosi, megyei igazságügyi szolgálat és a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Igazságügyi Szolgálatának jogi segítségnyújtási feladatokat ellátó szervezeti egysége, a jogi segítségnyújtó szolgálat állapítja meg, az ügyvéd által benyújtott tételes kimutatás alapján.
A költségmentesség engedélyezése iránti kérelemhez szükséges igazolásban a jövedelmi és vagyoni viszonyairól a kérelmezőnek a valóságos helyzetnek megfelelő nyilatkozatot kell tennie. Ehhez kapcsolódóan azt is kimondta egy eseti döntés, hogy nem sért személyhez fűződő jogot a közigazgatási szerv, ha a fél vagyoni viszonyait illetően a személyes költségmentesség iránti kérelem elbírálása végett hivatalból tájékozódik (BH 2002.431.)
A költségmentesség megvonása esetén a pártfogó ügyvéd az eljárás kezdetére visszamenő hatállyal igényelheti munkadíját a saját felétől (PK 150. sz. áf.).
A költségmentesség megvonása esetén a pártfogó ügyvédet a tiszte alól fel kell menteni (BH 1996.429.).
Székhelyazonosság esetén a pártfogó ügyvéd a képviseletet a másodfokú eljárás során is köteles ellátni (BH 1997.129.).
Felhívjuk a figyelmet, hogy megjelent a 24/2004. (VI. 30.) IM rendelet a bírósági eljárásban megállapítható szabadalmi ügyvivői költségekről és a pártfogó szabadalmi ügyvivő részére megállapítható díjról és költségtérítésről.
A Kúria a Kfv. III. 38.019/2014. számú ügyben hozott döntésében azt vizsgálta, hogy a más ügyben pártfogó ügyvédként eljárt ügyvéd a pártfogó ügyvédi díjának összegszerű megállapításáról hozott határozat felülvizsgálata iránt indított perben a bíróság milyen eljárási rendben járhat el, s abban milyen jellegű döntést hozhat, illetőleg vizsgálta a jogerős bírósági döntés elleni felülvizsgálat lehetőségét. Kimondta, hogy a pártfogó ügyvédi díj megállapítása tárgyában hozott döntést a bíróságnak nemperes eljárásban, végzéssel kell elbírálnia (BH 2015.345.).

[a Pp. 88. §-ához]

A 2007. évi CLI. törvény 21. § (2) bekezdésével módosított, illetőleg megállapított rendelkezések 88. §-t nem tartalmaznak. A Pp. 2008. január 1-jét megelőzően indult ügyekben még irányadó 88. §-ának szövege a következő:
Pp. 88. § A költségmentesség előfeltételeire, engedélyezésére, valamint visszavonására vonatkozó szabályokat, továbbá a költségmentességgel kapcsolatos egyéb eljárási rendelkezéseket, ideértve az előlegezett költségek behajtásának szabályait is, az igazságügyért felelős miniszter az érdekelt miniszterekkel egyetértve állapítja meg.
A 6/1986. (VI. 26.) IM rendelet (R.) szól a költségmentesség alkalmazásáról a bírósági eljárásban, míg a 2/1986. (I. 24.) IM rendelet a költségmentesség engedélyezésének alapjául szolgáló körülmények igazolásáról.
A személyes költségmentesség engedélyezése kérelemre történik, amelyhez a félnek mellékelni kell a jövedelmi és vagyoni viszonyaira vonatkozó igazolást [R. 5. § (1) bek.]. A költségmentesség engedélyezésére és megvonására vonatkozó szabályokat az Itv. 64. §-a értelmében megfelelően alkalmazni kell a személyes illetékfeljegyzési jogra is.
Költségtérítés címén az ügyvéd készkiadásainak megtérítését indítványozhatja. A készkiadások magukba foglalják a postai, távbeszélő, utazási, parkolási, szállás, leírási, másolási és egyéb költségeket is.
Az ügyvédi díj 3. §-ban meghatározott összege a tevékenység ellenértékét terhelő általános forgalmi adó összegét nem tartalmazza; azt a díj összegén, mint adóalapon felül kell - a külön jogszabály rendelkezései szerint - felszámítani. Ha az ügyvéd az általános forgalmi adóról szóló 1992. évi LXXIV. törvény szerint adólevonási joggal rendelkezik, a számlával igazolt költségnek csak a nettó összege növeli az adóalapot. Az ügyvédnek a 3. § szerinti díj megállapítására vonatkozó indítványa megtételekor arról is nyilatkoznia kell a bíróságnak, hogy általános forgalmi adó fizetésére köteles-e.
A pártfogó ügyvédet megillető díjazást a bíróság az eljárást befejező határozata meghozatalakor állapítja meg. Az ügyvédet megillető és az államot terhelő díjazást megállapító jogerős határozatot a bíróság megküldi a bírósági gazdasági hivatalnak, amely a díjazás összegét kiutalja az ügyvéd részére.
A 2003. január 1-jével általános forgalmi adó fizetési kötelezettség alá eső ügyvédi tevékenység folytán az is szükséges, hogy a költségtérítéstől függetlenül meghatározott díjazás áfa-tartalmát is meghatározza a bíróság a határozatában.
A költségmentesség engedélyezését a felperes a per megindítása előtt vagy azzal egyidejűleg, illetve az elsőfokú eljárást befejező határozat meghozataláig, az alperes legkésőbb a fellebbezés előterjesztésével egyidejűleg kérheti. A fellebbezésben kért költségmentesség engedélyezése tárgyában a fellebbezés felterjesztése előtt az elsőfokú bíróságnak kell határoznia.
Ha a bíróság a költségmentességet megtagadja, a felet fel kell hívni, hogy a meg nem fizetett illetéket elutasítás, illetőleg ha ennek már nincs helye, lelet készítésének terhe mellett, nyolc napon belül pótolja [R. 7. § (2) bek.]. A költségmentes félnek azokon a beadványain, amelyeken egyébként illetéket kellene lerónia, a költségmentességre utalni kell.
A bíróság a személyes költségmentesség feltételeit az eljárás jogerős befejezéséig évente, végrehajtható okirat kiállítása előtt pedig, ha az eljárás jogerős befejezésétől számítva már egy év eltelt, felülvizsgálja. Megteszi ezt az eljárás bármely szakaszában - ideértve a felülvizsgálati kérelem elbírálását is - ha adat van arra, hogy a feltételek már az engedélyezéskor sem álltak fenn vagy utóbb megszűntek [R. 8. § (1) és (2) bek.]. A költségmentesség megvonása esetén [R. 8. § (2) és (3) bek.] a meg nem fizetett illetéket és előlegezett költséget, valamint a pártfogó ügyvéd államot terhelő díját utólag meg kell fizetni.
Ha a költségmentesség engedélyezésének feltételei már az eljárás megindításakor sem álltak fenn, a személyes költségmentesség megvonásának kérdésében hozott határozat hatálya visszahat az eljárás megindítására, tehát a fél pervesztessége esetén köteles megfizetni az eljárási illetéket (BH 1998.31.).
A Kúria Pf.III.24.710/2016/2. számú határozatában részletesen kifejtette a költségmentesség feltételei fennállásának felülvizsgálatánál és a kedvezmény megvonásánál vizsgálandó előírásokat. Az R. 8. § (1) bekezdés c) pontja értelmében a bíróság a személyes költségmentesség feltételeinek fennállását felülvizsgálhatja az eljárás bármely szakában - beleértve a felülvizsgálati eljárást is -, ha adat merül fel arra nézve, hogy a feltételek már az engedélyezéskor sem álltak fenn, vagy utóbb megszűntek. Az adott esetben a jogerős döntés a költségmentesség megvonásáról visszamenőleges hatállyal rendelkezett. A felülvizsgálati határozat kifejtette - utalva az R. 5. § (5) bekezdésére, amely szerint az utólag kért költségmentesség hatálya nem terjed ki az eljárásnak az engedélyezés előtti szakaszára -, hogy ha a költségmentesség engedélyezésének feltételei már az eljárás megindításakor sem álltak fenn, a költségmentességet úgy kell megvonni, hogy annak hatálya visszahat az eljárás megindítására [R. 8. § (3) bekezdés].
Tárgyi költségmentesség fenn nem állásának megállapítása. Erre akkor kerül sor, ha a bíróság az eljárás folyamán állapítja meg, hogy tárgyi költségmentesség nem áll fenn, és ilyenkor kötelezi a felet - leletezés terhével -, hogy a meg nem fizetett illetéket utólag fizesse meg, és az előlegezett költséget az államnak térítse meg (R. 11. §).
Az elsőfokú eljárást befejező határozat meghozatala után az illeték és költség megfizetésére köteles felet csak akkor lehet költségmentességben részesíteni, ha az eljárás során ismeretlen helyen tartózkodott, vagy az ellene kibocsátott fizetési meghagyás illetve bírói meghagyás ellen ellentmondással nem élt, illetőleg az engedélyezés feltételei utóbb következtek be. Az utóbb engedélyezett költségmentesség hatálya visszahat az eljárás megindítására (R. 10. §).
A költségek előlegezése. Ha a fél költségmentessége vagy az ügy tárgya alapján mentesül a költségek előlegezése alól, azokat az állam előlegezi a bíróság közreműködésével. Előlegezés esetén a bíróság erről határozatot hoz, amelyben a költségek összegét megállapítja, és intézkedik (utalványt ad) a kiutalásról. Az előlegezett összeget a bírósági gazdasági hivatal (pénztár) fizeti ki.
A le nem rótt illetékek és az állam által előlegezett költségek viselésére általában a feleket kell kötelezni abban az arányban, amelyben a perköltségek viselésére is kötelesek lennének. A felet, ha költségmentességben részesült, nem lehet a meg nem fizetett illeték és az állam által előlegezett költség megfizetésére kötelezni. Ez alól a tárgyi költségmentességnél alkalmazott esetek, illetve költségek jelentenek kivételt.
Egyezség esetén a meg nem fizetett illetéket, valamint az állam által előlegezett költséget a felek az egyezség tartalma szerinti pervesztesség arányában, ha ez nem állapítható meg, vagy a bíróság úgy rendelkezett, hogy mindegyik fél maga viseli a költségét, akkor egyenlő arányban kötelesek megfizetni.
A keresettől elállás és a per megszüntetésére irányuló közös kérelem esetén [Pp. 157. § e) és f) pont] a felperest kell kötelezni a meg nem fizetett illeték és az állam által előlegezett költség megtérítésére, kivéve, ha a felek másképpen állapodnak meg. Ilyen esetben az alperes akkor kötelezhető fizetésre, ha a felperes olyan okirati bizonyítékot csatolt, amelyből megállapítható, hogy az elállásra illetőleg a per megszüntetésére irányuló közös kérelem benyújtására azért került sor, mert az alperes a követelést a kereset benyújtása után elismerte vagy teljesítette.
"A keresettől elállásra nem az alperes magatartása miatt került sor, és a felek eltérően nem állapodtak meg, ezért az illetéket a felperesnek kell megfizetni" (LB Pf. III. 20 695/1993.).
Az előbbiekben említett esetekben (keresettől elállás, per megszüntetése közös kérelemre, egyezség) egyébként az Itv. 58. §-a alapján mérsékelt illetéket kell fizetni.
A keresettől elállás esetén az alperes mérsékelt illetéktérítési kötelezettségét kell megállapítani, ha a perre okot adott, s a keresettől elállásra azért került sor, mert az alperes a követelést a kereset benyújtása után elismerte (Baranya MB 1. Pf. 20 825/1988., BH 1989.194).
Polgári peres eljárásban az illeték alapja az eljárás tárgyának az eljárás megindításakor fennálló értéke. Ha ez a fél nyilatkozata alapján emelkedik, az illetékkülönbözetet meg kell fizetni, illetőleg illetékfeljegyzési jognál a különbözetet fel kell jegyezni. A követelés leszállítása vagy annak utólag alacsonyabb összegben történt megállapítása esetén az illetékalap mérséklésének nincs helye. (LB Pf. III. 20 892/1994.)
Azokban az esetekben, amikor a jogszabály értelmében a keresetet ügygondnok ellen kell indítani (Pp. 281., 295., 302., 312. §, Csjt. 57. §), az ügygondnok költségeit és díját, valamint az őt terhelő perköltséget az állam viseli.
Az állam viseli az előbbiek alapján meg nem térülő költséget. A bíróság az eljárást befejező, illetőleg a perköltség viseléséről döntő határozatában rendelkezik a meg nem fizetett illeték és az állam által előlegezett költség megtérítéséről.
Az illetéket a bíróság határozatában foglalt felhívás alapján az illetékhivatal értesítése, míg az előlegezett költséget a bírósági gazdasági hivatal felhívása alapján kell befizetni. Az így meg nem fizetett illeték behajtására az adóigazgatás rendelkezései szerint, míg az előlegezett költség behajtására a bírósági végrehajtás szabályai alapján kerül sor.
Az állam által előlegezett, és a bíróság határozatában összegszerűen megjelölt költség befizetésének elmulasztása esetén a törvényszéki végrehajtó foganatosítja a végrehajtást. Ezekben a végrehajtási ügyekben végrehajtást kérőként a végrehajtandó határozatot hozó törvényszék szerepel, azonban a követelés tényleges jogosultja nem a törvényszék, hanem az állam. A végrehajtást elrendelő bíróság és a végrehajtást elszenvedő adós között nincs mellérendeltségen alapuló polgári jogi jogviszony, a Vht. alapján fellépő törvényszék közhatalmi jogosítványt gyakorolva, az államot megillető előlegezett költség érvényesítése végett - és nem mint közvetlenül érdekelt fél - jár el. Emiatt nem zárható ki a végrehajtás elrendelésével kapcsolatos eljárásból a végrehajtást kérő törvényszék (BDT 2013.86.).
Itt említjük meg, hogy egyébként a bírósági eljárási illetéket illetékbélyeggel, az eljárást kezdeményező iraton kell megfizetni, kivéve, ha a jogszabály eltérő fizetési módot megenged. "Illeték fizetésére kötelezett gazdálkodó szervezet e kötelezettségét az illetékhivatal bankszámlájára történő átutalás formájában is teljesítheti" (LB G. törv. IV. 30 781/1989., BH 1989.413.).
A bíróság a jogszerűen kiszabott eljárási illetéket méltányosság jogcímén az adóigazgatási eljárásra irányadó rendelkezések alapján sem engedheti el, illetve nem mérsékelheti (BH 1997.539.).
Ha az eljárás félbeszakadt, szünetel vagy a bíróság a tárgyalást felfüggesztette, a meg nem fizetett illeték és az állam által előlegezett költség megfizetéséről nem kell intézkedni [R. 15. § (5) bek.]. Ha pedig az eljárás szünetelés folytán megszűnt, a bíróságnak a meg nem fizetett illeték, és az állam által előlegezett költség viseléséről külön határozatban kell rendelkezni azzal, hogy az illeték esetében figyelemmel kell lenni az Itv. 58. §-ára (mérsékelt illeték) is.
A költségek viseléséről az R. 13-15. §-ai rendelkeznek.
A meg nem fizetett illetékről és a fél helyett előlegezett költségről a bíróság költségjegyzéket vezet, amelybe az egyes tételeket azok felmerülésekor be kell jegyezni.
Jogorvoslatok. (R. 16. §, Itv. 64. §). A költségmentességgel és az illetékfeljegyzési joggal kapcsolatos bírósági határozatok ellen a fél külön fellebbezéssel élhet, ha a bíróság:
a) a személyes költségmentesség, illetőleg a személyes illetékfeljegyzési jog engedélyezésére irányuló kérelmet elutasítja,
b) a személyes költségmentességet, illetőleg a személyes illetékfeljegyzési jogot megvonja, végül
c) a tárgyi költségmentesség vagy tárgyi költségfeljegyzési jog fenn nem állását állapítja meg.
A felsoroltakon felül más esetben a határozat ellen nincs helye fellebbezésnek.
A perköltség-követelést - miként egyéb pénzkövetelést - nem lehet zárlattal biztosítani. (BH 2001.127.)
Az illetékfeljegyzést (költségmentességet) engedélyező határozat ellen az ellenérdekű fél nem jogosult fellebbezést előterjeszteni. (BH 2001.535.)
A meg nem fizetett illetékről, vagy az állam által előlegezett költség megfizetéséről szóló döntés a jogerős ítéletben, felülvizsgálattal nem támadható (BH 2004.283).
Felhívjuk a figyelmet az Itv.-nek az illeték visszatérítéséről szóló azokra a rendelkezéseire, amelyek a bíróságot is érintik. Az Itv. 80. §-ának (1) bekezdése és (1) bekezdésének i) pontja értelmében az illeték visszatérítésének van helye mindazokban a bírósági eljárásokban, ahol az eljárás illetékmentes vagy az illeték mérséklésének van helye, de az illetéket megfizették vagy nagyobb összegben fizették meg. Ennek módjáról a 81. § (2) bekezdése rendelkezik.
A meg nem fizetett illeték törlésének, illetőleg a megfizetett illeték visszatérítésének csak az illetékekről szóló törvényben megállapított esetekben van helye [Itv. 32. § (1) bekezdés], nincs azonban olyan rendelkezés, amely az említettek alkalmazását megengedné a bírósági eljárásban.
Nem alkalmazhatók a cégbejegyzési eljárásban a Pp.-nek a perköltségviselésről szóló szabályai. A 78. § (1) bekezdése szerint a pernyertes fél költségeinek a megfizetésére a pervesztes felet kell kötelezni, ez alól annyiban van helye kivételnek, amennyiben a 80-83. §-ok eltérően rendelkeznek, vagy a törvény egyéb kifejezett rendelkezése a költséget a per eldöntésétől függetlenül másnak a terhére rója. A Ctv. 32. § (1) bekezdése a Pp. megfelelő alkalmazását írja elő, a perköltség viseléséről szóló szabályok azonban nem értelmezhetőek egy olyan nemperes eljárásban, amelyben csak egy fél szerepel és pernyertességről-pervesztességről eleve nem lehet szó. A cégbejegyzési eljárásban az eljárás költségeit minden esetben a bejegyzést kérő cégnek kell viselnie, függetlenül tehát attól, hogy a kérelmének a cégbíróság helyt ad-e (BDT 2014.90).
Ha az illeték vagy egy része visszatérítésének van helye, az a gyakorlat helyeselhető, ha az eljárást befejező határozat rendelkező része az illeték visszafizetéséről rendelkezést nem tartalmaz. A határozat rendelkező része elegendő ha azt állapítja meg, hogy melyik fél, milyen összegű illeték visszafizetésére jogosult. A határozat indokolására tartozik annak megjelölése, hogy az illeték visszafizetésére milyen okból, az Itv. mely rendelkezése alapján kerül sor [Itv. 80. § (1) bekezdés f) vagy i) pontja, illetőleg 81. § (1) bekezdés], a visszaigénylés az adóhatóságtól történik. Ennek megfelelően az indokolásra tartozik az is, hogy az adóhatóságot a határozat megküldésével az elsőfokú bíróság értesíti.

Perköltség-biztosíték

[a Pp. 89-91. §-ához]

A fejezetben szereplő különféle elvi iránymutatások sorsát érintő egyenkénti fejtegetések helyett felhívjuk a figyelmet az azokról szóló 3/2015. PJE határozatra.
A Polgári Kollégium mint jogegységi tanács felülvizsgálta a polgári anyagi jogi tárgyú 1/2014. PJE határozattal nem érintett elvi iránymutatásokat abból a szempontból, hogy melyek azok, amelyek már nem tartandók fenn, melyek azok, amelyek indokolása nem tartható már fenn, és melyek azok, amelyek továbbra is alkalmazhatóak és így hatályukban fenntartandóak.
A 3/2015. PJE határozatból tudható, hogy az elvi iránymutatásokból (jogegységi határozat, kollégiumi vélemény, kollégiumi állásfoglalás), melyeket érintett valamilyen formában a jogegységi határozat. Egyesek jogszabályi alapjukat veszítették, ezért nem tartandók fenn, mások az idő múlása folytán tárgyukat vesztették, illetőleg jogszabályváltozás folytán meghaladottá váltak, míg mások a meghaladott jogszabályi környezet miatt váltak meghaladottá. Vannak olyanok, amelyek okafogyottá váltak, illetőleg terminológiai változások miatt meghaladottak vagy éppen a bírói gyakorlat szemléletváltása miatt meghaladottak vagy iránymutatást már nem igénylő tárgyra vonatkoznak. Vannak más okból szükségtelenné váltak, illetőleg olyanok, amelyek rendelkező részében foglalt iránymutatás továbbra is helyes és megfelelően irányadó, de az indokolásuk többféle okból elavulttá vált.
A jogegységi határozat felsorolja azokat az elvi iránymutatásokat, amelyeket a jogi szabályozás szövegszerű vagy tartalmi változatlanságára tekintettel fenntart.
Hasonlóképpen megtörtént azoknak az elvi iránymutatásoknak a felülvizsgálata, amelyeket a Polgári Kollégium a társkollégiumokkal közösen alkotott meg. A 2/2015. BKMPJE határozat a már említett határozathoz hasonló differenciált szempontú felülvizsgálat alapján döntött a közös elvi iránymutatások sorsáról.

[a Pp. 92. §-ához]

A perköltség-biztosíték célja. A perköltség-biztosíték azt szolgálja, hogy a külföldi felperes pervesztessége esetén az alperes hozzájusson a perköltségéhez. A perköltség-biztosíték az alperes eme igényének kielégítési alapját adja.
Kérelem. A költségeknek ezt az előlegezett fedezetét az alperes kívánságára köteles adni a külföldi felperes. Ezt a kérelmét az alperes a per során bármikor előterjesztheti.
Az elsőfokú eljárásban előterjesztett kérelem esetén a bíróság megfelelő határidő meghatározásával kötelezi a felperest a biztosítékadásra. Ha a kitűzött, illetőleg meghosszabbított határidő eredménytelenül telt el, a bíróság az alperes kérelmére a pert megszünteti [Pp. 157. § c) pont, 158. § (4) bek.].
A fellebbezési eljárásban további biztosíték adására a felperes csak akkor kötelezhető, ha a felperes fellebbezett, és az alperes kimutatja, hogy a követelés megítélt része elegendő biztosítékul nem szolgál [Pp. 242. § (1) bek.]. Ha a kötelezés ellenére a felperes biztosítékot nem nyújt, az elnök az alperes kérelmére a felperes fellebbezését, tárgyalás kitűzése nélkül elutasítja [Pp. 242. § (2) bek.].
Perköltség-biztosíték adására csak külföldi felperes kötelezhető. Külföldi minden olyan személy, aki nem magyar állampolgár. A nem külföldi állampolgárt csupán külföldön élő magyar állampolgár felperest nem lehet perköltség-biztosíték adására kötelezni (LB M. törv. I. 10 271/1989., BH 1990.453.).
Ha az alperes maga is külföldi, ez nem mentesíti a felperest a biztosítékadási kötelezettség alól. Külföldi alperes az általa indított viszontkereset esetében ugyancsak köteles a perköltség-biztosíték nyújtására.
Eltérő nemzetközi megállapodás hiányában a külföldi felperes az alperes kívánságára akkor is köteles perköltség-biztosítékot adni, ha pertársa belföldi személy. (BH 1994.606.)
A perköltség-biztosítékra vonatkozó Pp. 89. §-a (1) bekezdésének a) pontjában foglalt rendelkezést Magyarországnak az Európai Unióhoz való csatlakozására tekintettel az EK-Szerződéssel összhangban kell értelmezni. A közösségi jogban meghatározott egyenlő elbánás elve tiltja, hogy egy tagállam megkövetelje egy másik tagállamban bejegyzett társaságtól perköltség-biztosíték adását, ha egyébként hasonló igényt az érintett tagállam területén bejegyzett jogi személyekkel szemben nem támaszt (ÍH 2004.95.).
A Pp. 89. §-ának rendelkezése értelmében mentesül a fél a perköltség-biztosíték adásának kötelezettsége alól, ha a magyar állam által kötött nemzetközi szerződés másként rendelkezik, vagy eltérő bírósági gyakorlat áll fenn. A mentesülés szempontjából tehát annak van jelentősége, hogy az érintett két állam bíróságai egymás állampolgárai, illetve jogi személyei részére kölcsönösen és egyértelműen lehetővé teszik-e, hogy perköltség-biztosíték adása nélkül járjanak el a perekben, és nem annak, hogy e körben hozott döntéseik nemzetközi szerződésen vagy viszonosságon alapulnak-e. Az igazságügyért felelős miniszter válasza szerint korábban a magyar-szovjet jogsegélyszerződés alapján volt mentesség a perköltség-biztosíték letétele alól, utóbb a magyar-orosz bíróságok jogsegélyforgalmában ugyanez a gyakorlat. Miután a magyar és az Orosz Föderáció bíróságai egyaránt biztosítják egymás állampolgárai és jogi személyei részére a perköltség-biztosíték adása alóli mentességet, ezért az ilyen perekben az orosz fél - a fennálló kölcsönös gyakorlat alapján - perköltség biztosíték nyújtására nem köteles (BDT 2011.2417.).
A perköltség-biztosíték letétele alóli mentesség csak a természetes személy felperest vagy beavatkozót illeti meg. A jogi személy felperes ilyen mentességben nem részesülhet. (BH 2001.288.)
A perköltség-biztosíték intézménye azt a célt szolgálja, hogy az alperesnek a pernyertessége esetén megkönnyítse a külföldi felperest terhelő és őt megillető perköltség kiegyenlítését. A felperesnek a készfizető kezesként perbevont alperessel szemben is fennáll a perköltség-biztosíték fizetési kötelezettsége (BDT 2005/3. 40).
A biztosítékadási kötelezettség bármely perre vonatkozhat, mert ez a kötelezettség a per természetétől, a követelés tárgyától független. Nem kötelezhető perköltség-biztosíték adására a felperes a Pp. 89. §-a (1) bekezdésében felsorolt esetekben. A viszonosság fennállása tekintetében az igazságügy-miniszter nyilatkozata irányadó.
Tárgyi költségmentesség esetén a külföldi felperes csak akkor mentesül a perköltség-biztosíték letétele alól, ha azt nemzetközi megállapodás vagy viszonosság lehetővé teszi [Pp. 85. § (4) bek.].
A költségek előrelátható összegét és az alperes által elismert követelés mértékét tekintve, a bíróság állapítja meg a perköltség-biztosíték összegét, amelyet utóbb megváltoztathat.
A biztosítékadás módjairól a felek megállapodhatnak - ez lehet jelzálogjog, vagyoni érték letétele stb. - ami a bíróságot köti, ilyen rendelkezés hiányában készpénzben kell letenni a biztosítékot.
A perköltség-biztosíték letétbe helyezése alóli mentesülést csak egyértelmű elismerés alapozhatja meg; ennek hiányában a mentesülés feltétele nem valósul meg (BH 2003.26.)
Ha a biztosítékadás oka megszűnik, a letett biztosítékot vissza kell adni, illetőleg ha a felperes - bár már kötelezték - még nem adott biztosítékot, a kötelezettség alól fel kell menteni. Ez bekövetkezhet pl. akkor, ha a külföldi felperes a per alatt magyar állampolgárságot szerez, vagy költségmentésséget kap:
A perköltségbiztosíték tárgyában hozott határozatok ellen külön fellebbezésnek van helye, kivéve a biztosíték összege tekintetében hozott végzést, amely ellen fellebbezni nem lehet.

VII. fejezet

Egyéb általános szabályok

Beadványok

[a Pp. 93. §-ához]

A beadvány gyűjtőjellegű kifejezés, amely alatt a feleknek és más perbeli személyeknek a bírósághoz intézett és az eljárásra vonatkozó írásbeli nyilatkozatait kell érteni.
A keresetlevelet és - ebből a szempontból - a vele egy tekintet alá eső perújítási kérelmet elvileg írásban kell előterjeszteni, de ezek a bíróságon szóval is jegyzőkönyvbe mondhatók. Ilyen esetben a jegyzőkönyv pótolja a beadványt [Pp. 94. § (1) bek., 127. § (1) bek., 234. § (2) bek.]. Ezekkel szemben kizárólag minősített írásbeli formában lehet benyújtani a felülvizsgálati kérelmet [Pp. 272. § (1) és (3) bek.]. Egyébiránt a beadvány alaki formájára a Pp. különleges szabályokat nem tartalmaz. Hitelességére nézve megkülönbözteti a fél és a jogi képviselő beadványait:
- az ügyvéd a beadvány minden példányát köteles aláírni, és ha ez megtörtént, az általa képviselt félnek nem kell azokat aláírnia;
- a fél beadványának első példányát teljes bizonyító erejű magánokirat formájában (Pp. 196. §) köteles előterjeszteni. A többi példányt elegendő, de egyben szükséges is aláírnia.
A beadvány tartalmára a törvény azért tartalmaz rendelkezéseket, hogy a felek és az ügy azonossága tekintetében ne merülhessen fel kétség. Ezért kell megjelölni elsősorban a bíróságot. Elég utalni arra, hogy ugyanabban az épületben több bíróság is működhet (pl. városi, megyei, munkaügyi bíróság). A felek nevét és lakóhelyét feltétlenül meg kell jelölni; s ha az szükséges, megkülönböztető jegyekkel is el kell látni. (Pl. azonossági szám, anya neve stb., ill. kerület, lakótelep, emelet stb.) A per tárgyát is megjelölteti a törvényi előírás. Ennek akkor van jelentősége, ha ugyanazon bíróság előtt a felek között több per is folyik. A folyamatban levő ügy számának megjelölése a bírósági iroda munkáját egyszerűsíti, egyben elősegíti a gyorsabb ügyintézést.
A több példány szükségessége abból fakad, hogy a beadvány bírósági irattá válik, amelyet az érintetteknek kézbesíteni kell.
A felperest (jogosultat) terheli az alperes (kötelezett) lakcímének (székhelyének, telepének) bejelentési kötelezettsége. Az arra irányuló hiánypótlás elmulasztása esetén nincs lehetősége a bíróságnak az ügy érdemében való döntésre, hanem - a felperes (jogosult) előlegezett költségviselése mellett - az alperes (kötelezett) részére ügygondnokot kell kijelölnie. (Gf. IV. 31 006/1991. sz., BH 1992.340.)
"A felek a bírósághoz bejelentéseiket a Pp. 93. §-ában foglaltaknak megfelelő beadványban tehetik meg. A bejelentés megtételére távbeszélőn nincs lehetőség. A Pp. kizárólag az idézésekkel kapcsolatban rendelkezik úgy, hogy annak - sürgős esetben - rövid úton, távbeszélőn is helye van [Pp. 96. §-ának (3) bekezdése]. A felek bejelentései tekintetében ilyen rendelkezést nem tartalmaz. A bíróság tehát akkor jár el helyesen, ha távbeszélőn történt bejelentéskor felhívja a bejelentőt, hogy a per megszüntetését írásban kéri-e, és ennek megtörténtéig a per megszüntetése tárgyában nem intézkedik." (LB Gf. VI. 30 090/1994. sz., BH 1995.119.)
A beadványokkal kapcsolatban a 14/2002. (VIII. 1.) IM rendelet (a továbbiakban: BÜSZ) 24. §-a és azt követő paragrafusai, valamint az Országos Igazságszolgáltatási Tanács 2002. évi 4. sz. szabályzatának 27. és további paragrafusai is tartalmaznak részben a felekre és képviselőikre is kiható rendelkezéseket; így például:
- az elektronikus úton érkezett irat kinyomtatott első példányán az érkezés napján bélyegzővel, jól láthatóan kell feltüntetni a bíróságot, az ügyszámot, az érkezés időpontját, a jelzett mellékletek hiányát, a csatolt pénz összegét stb.;
- határidőhöz kötött eljárási cselekmény esetén a levélboríték-csatolási kötelezettségét stb.

[a Pp. 94. §-ához]

A keresetlevelet a bíróságon szóval is jegyzőkönyvbe lehet mondani, de a 94. § rendelkezése szerint csak akkor, ha a félnek nincs ügyvédje. A jegyzőkönyv felvételét bármelyik helyi bíróságtól lehet kérni, de ha a per már folyik, további kérelmek jegyzőkönyvbe vétele már csak a perbíróságnál, illetőleg a fél lakóhelye vagy munkahelye szerint illetékes bíróságnál lehetséges.
Amennyiben a peres vagy a nemperes eljárás már folyamatban van, a szóbeli nyilatkozat csak a perbíróság, illetőleg a lakóhely vagy munkahely szerint illetékes helyi bíróság előtt vehető jegyzőkönyvbe.
Perbíróságon a fellebbezés szóbeli előadása esetén a Pp. 234. § (2) bekezdéséből következően az első fokon eljáró bíróságot kell érteni, csatlakozó fellebbezésnél pedig a Pp. 244. § (2) bekezdése értelmében a fél azt bármelyik helyi bíróságon vagy a perre illetékes másodfokú bíróság előtt mondhatja jegyzőkönyvbe. A perújítási kérelem, amely eljárást megindító beadvány, bármelyik helyi bíróságnál jegyzőkönyvbe mondható. Valamennyi esetben azonban az a feltétel, hogy a félnek nincs jogi képviselője.
Ha a keresetlevelet tartalmazó jegyzőkönyvben a felperest felhívták a hiányok megadott határidőn belüli pótlására, a határidő eredménytelen eltelte esetén már nincs szükség újabb hiánypótlásra, a bíróság azonnal alkalmazhatja a mulasztás jogkövetkezményét [Pp. 130. § (1) bek. j) pontja].
Ha nem az a bíróság vette jegyzőkönyvbe a keresetet, amely az ügyet tárgyalni fogja, a jegyzőkönyvet át kell tenni az illetékes bírósághoz. Itt helyesebb lett volna a törvényben az "áttenni" kifejezés helyett a "továbbítani" szóhasználat, mert amint arra a LB PK 170. számú áf.-a rámutat: "Ha a fél panasznapon terjeszti elő a kérelmét, s egyben kéri, hogy a bíróság az iratokat az eljárásra illetékes bírósághoz tegye át, e kérelemnek az illetékes bírósághoz továbbítása nem a Pp. 129. §-a szerinti áttétel, s ezért e § alkalmazásának nincs helye." (PEH 273. old.)
A jegyzőkönyvezéshez a BÜSZ 8. §-a és az SZ. 11. §-a is tartalmaz előírásokat.
Csupán megjegyezzük, hogy a 2009. évi LXVIII. törvény 1. §-ának (4) bekezdése 2011. január 1. napjával történő hatálybalépéssel "videokonferencia a polgári perben" címmel beiktatta a Pp. 94/A. §-át, amelynek szövegét azért nem közöljük, mert a 2010. évi LIX. törvény 4. §-ának (1) bekezdése úgy rendelkezett, hogy az nem lép hatályba.

Hiánypótlás

[a Pp. 95. §-ához]

A Pp. 95. § (1) bekezdésének rendszerbeli elhelyezéséből is következik, hogy a megvizsgálásra előírt 30 napos törvényi határidő minden beadványra, így a keresetlevélre, a bizonyítási indítványra stb. kötelező. A hatálybalépésnek a 2003. január hó 1. napjában meghatározott időpontja viszont kellő felkészülési időt biztosít a bíróság számára. Azt, hogy ez a rendelkezés a keresetlevélre is vonatkozik, a Pp. 124. §-a (1) bekezdésének új szövege egyértelművé teszi.
A hiánypótlásra szóló felhívás kibocsátása a bíróságnak a Pp. 1. §-ából folyó kötelezettsége. Elvileg minden beadvány esetében alkalmazható, de csak a törvényben meghatározott esetekben kötelező. Így például kötelező a hiánypótlás elrendelése a keresetlevél [Pp. 124. § (1) bek.] és a fellebbezés [235. § (2) bek., 240. § (1) bek.] esetében.
A hiányos beadványok beérkezte után tehát a bíróságnak (bíró, tanácselnök, titkár) elsősorban abban a kérdésben kell állást foglalnia, hogy jellege folytán feltétlenül szükséges-e a pótlásra szóló felhívás kibocsátása vagy sem. Ha a beadvány pótlása más módon, például a tárgyaláson pótolható, akkor nem indokolt a felhívás kibocsátása.
"A keresetlevélnek tartalmaznia kell többek között az érvényesíteni kívánt jogot, az annak alapjául szolgáló tényeknek és azok bizonyítékainak előadásával. Keresetet előterjeszteni eshetőlegesen nem lehet. A felperes arra az esetre kívánta előterjeszteni keresetét, ha a bíróság az érvénytelenséget nem állapítaná meg, ezért az elsőfokú bíróságnak nem kellett a felperest a Pp. 95. §-ának (2) bekezdésében írt hiánypótlásra felhívnia, és nem volt olyan kereseti kérelem, amelynek az elbírálását az elsőfokú bíróság elmulasztotta volna." (LB Gf. I. 30 270/2001. sz., BH 2003.248.)
A felhívást a bíróság kétféle módon gyakorolhatja:
- végzést bocsát ki a pótlandó hiányok tüzetes megjelölésével;
- a végzés mellett a beadványt kiegészítés vagy kijavítás végett a félnek visszaküldi.
A Pp. 95. § (1) bekezdésében írt "rövid" határidő ún. bírósági határidő, amelynek meghatározásánál azt is mérlegelni kell, hogy a hiányok pótlása reálisan mennyi idő alatt lehetséges. A törvényi és a bírósági határidő fogalmára és különbözőségére a 104. § tárgyalásánál még visszatérünk.
A legfontosabb beadványok esetében a Pp. úgy rendelkezik, hogy a hiánypótlás elmulasztása miatt a bíróság a beadványt (hivatalból) elutasítja. Ez vonatkozik a keresetlevélre és a vele egy tekintet alá eső perújítási kérelemre [130. § (1) bek. j) pontja, ill. 269. §-a], a fellebbezésre [237. § és 240. § (1) bek.], valamint a 275/B. § értelemszerű alkalmazásával a felülvizsgálati kérelemre. Mindegyik esetre vonatkozóan kiemeljük, hogy csak abban az esetben alkalmazható az elutasítás, ha olyan lényeges hiány pótlása marad el, amely az eljárás folytatását gátolja.
A Pp. 130. § (1) bekezdés i) pontja hiánypótlás nélkül teszi lehetővé a keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasítását, azokban az esetekben, amikor a Pp. 124. § (2) bekezdésében foglalt ok áll fenn.
Ha a fél az összegszerűen megjelölt illetékhiányt nem pótolja, a beadványt el kell utasítani. Ha azonban a bíróság az eljárást már folyamatba tette, az elutasításra nincs többé mód; a lelet felvételéről kell intézkedni.
"I. A fizetési meghagyás kibocsátása és az eljárásnak perré alakulása után nincs lehetőség arra, hogy a bíróság az ellentmondás folytán keresetlevélnek tekintendő fizetési meghagyás kibocsátására irányuló kérelmet a felperesnek hiánypótlásra visszaadja, és a hiányok pótlásának nem vagy csak részben való teljesítése esetén a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül elutasítsa.
II. A tartalmilag hiányos keresetlevél esetében a bíróság a tárgyalás előkészítése iránt intézkedhet. Az előkészítésre vonatkozó rendelkezések nem teljesítése nem szolgálhat alapul a keresetlevélnek idézés kibocsátása nélküli elutasítására." (Kecskeméti Megyei Bíróság 4. Pf. 21 940/1978. sz., BH 1981.195.)
"Ha a hiányos keresetlevél elbírálható, eredménytelen hiánypótlási felhívás elmulasztása miatt a keresetlevél idézés kibocsátása nélkül nem utasítható el." (Szegedi Megyei Bíróság 2. Pf. 20 257/1980. sz., BH 1981.280.)
"I. Hiánypótlásnak akkor van helye, ha a fellebbezés nem felel meg a törvényben meghatározott kellékeknek. Ha a fél a fellebbezésében határozott fellebbezési kérelmet terjeszt elő, és megjelöli azt is, hogy milyen okból kéri az elsőfokú határozat megváltoztatását, nincs helye hiánypótlás elrendelésének.
II. Ha a fél a beadványa előterjesztésével egyidejűleg nem teljesíti az illetéklerovási kötelezettségét, a bíróság a jogi képviselő útján eljáró felet is köteles figyelmeztetni arra, hogy ha beadványát újból az illeték lerovása, illetőleg pótlása nélkül nyújtja be, a bíróság azt el fogja utasítani. Ha a rendelkezésre álló adatok alapján nem állapítható meg, hogy a felhívás jogszerű volt-e, a mulasztás jogkövetkezményei nem alkalmazhatók." (LB P. törv. I. 20 308/1982. sz., BH 1983.160.)
"A hiánypótlás elmulasztásának jogkövetkezményei nem alkalmazhatók, ha a bíróság által engedélyezett póthatáridő eredménytelenül telt el ugyan, de a határozat meghozatala előtt a fél még pótolta a hiányokat." (LB Pf. III. 20 253/1983. sz., BH 1984.153.)
"Ha az elsőfokú bíróság a keresetlevelet a hiánypótlási kötelezettség elmulasztása miatt elutasította, az erre vonatkozó végzés elleni fellebbezés elbírálásánál a másodfokú bíróságnak vizsgálnia kell azt is, hogy a hiánypótlásra történt felhívás helyénvaló volt-e, mert elutasításának csak akkor lehet helye, ha a hiány olyan természetű, hogy az eljárás folytatását akadályozza, egyébként a beadványt a hiányos tartalma szerint kell elbírálni." (LB P. törv. II. 20 906/1985. sz., BH 1986.279.)
"A fellebbezés a részletes indokolás elmulasztása miatt nem utasítható el, ha a fél a fellebbezésében megjelöli, hogy a határozat megváltoztatását mennyiben kéri" (LB P. törv. III. 20 504/1986. sz., BH 1987.45.)
"Az ingatlan adásvételi szerződés érvénytelenségének megállapítása iránt indított perben nincs helye a keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasításának azon az alapon, hogy a felperes a szerződési okiratot és a tulajdoni lap másolatot felhívás ellenére a keresetlevélhez nem csatolta." (LB Pf. III. 20 735/ 1989. sz., BH 1990.429.)
"A keresetlevél hiányainak pótlására a felet olyan tartamú határidő kitűzésével kell felhívni, ami elégséges a megjelölt adatok, okiratok beszerzésére." (LB P. törv. I. 21 059/1989. sz., BH 1991.24.)
"Olyan adatok megjelölésének hiánya miatt, amelyek az ügy érdemi elbírálásának során a bizonyítás körébe tartoznak, nincs helye a keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasításának" (LB Gf. IV. 30 593/1981. sz., BH 1982.532.)
"Az illeték kiegészítésére felhívó végzésben meg kell határozni a fél által lerovandó eljárási illeték összegét, mert ennek elmaradása esetén a mulasztást nem lehet a fél terhére róni." (LB Gf. I. 31 880/1986. sz., BH 1987.371.)
"A gazdálkodó szervezet jogtanácsosának betegsége és szabadsága nem menti a jogorvoslati illeték időben való lerovásának elmulasztását" (LB Gf. I. 31 210/ 1987. sz., BH 1988.111.)
"Lényeges eljárási szabályt sért a bíróság, ha a hiánypótlás elmulasztását a felperes elállásának tekinti, s ezért a pert a Pp. 157. §-ának e) pontja alapján megszünteti. A hiánypótlás elmulasztása esetén a keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasításának és nem a per megszűnésének van helye." (LB Gf. II. 30 062/1988. sz., BH 1989.74.)
"Az eljárás lényeges szabályait sérti meg a bíróság, ha a viszontkeresetet érdemi tárgyalás nélkül utasítja el, mert az alperes a tárgyalásról távolmaradt"... (LB Gf. VI. 31 834/1990. sz., BH 1991.361.)
"A hiánypótlás elmulasztásának következményei nem alkalmazhatók, ha a félnek a per vitelére meghatalmazottja van, és a hiánypótlásra való felhívást nem a meghatalmazott, hanem a fél részére kézbesítették." (LB Gf. VI. 32 377/1990. sz., BH 1992.46.)
"Az előfeltételek fennállása esetén a végrehajtási eljárásban is helye van hiánypótlás elrendelésének. Ha a végrehajtást kérő fél a hiánypótlási felhívásnak nem tesz eleget, a végrehajtási lap kibocsátása iránti kérelmet el kell utasítani." (LB Gf. IV. 30 237/1991. sz., BH 1992.345.)
"A törzsbetét-befizetési vagy az apport rendelkezésre bocsátási kötelezettség elmulasztása nem jogvesztő jellegű mulasztás. Tekintettel arra, hogy a kötelezettség utólagos teljesítésére lehetőség van, a cégbíróság - elutasítás terhe mellett - fel kell hívja a bejegyzést kérőt érvényes okirat benyújtására." (LB Cgf. VII. 30 765/1993. sz., BH 1994.611.)
"A bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. tv. 19. §-ának (2) bekezdése értelmében, ha a végrehajtási kérelem részben alaptalan, a bíróság a végrehajtási lapot a kérelemtől eltérően állítja ki. Erről a bíróság végzést hoz, és azt a végrehajtást kérőnek közvetlenül, az adósnak a végrehajtó útján kézbesítteti. A törvény 12. §-ának (2) bekezdése szerint, ha a végrehajtást kérő a nyomtatványt nem megfelelően töltötte ki, a bíróság a hiányt pótolhatja. A törvény 9. §-a folytán alkalmazandó Pp. 95. §-ának (1) bekezdése és 130. §-a (1) bekezdésének j) pontja alapján a végrehajtási lap kiállítása megtagadásának csak abban az esetben van helye, ha a hiányok pótlásának elmulasztása folytán a kérelem nem bírálható el. Egyébként azt a bíróságnak hiányos tartalma szerint kell elbírálni." (LB Gpkf. IV. 32 233/1995. sz., BH 1996.438.)
"Ha az eseti vagy az általános ügyvédi meghatalmazás hiányos, vagy egyébként nem felel meg az előírásoknak, a bíróság az eljárás bármely szakában felhívhatja a képviselőt meghatalmazotti mivoltának igazolására. Ha a képviselő a felhívásnak nem vagy ismét nem megfelelően tesz eleget, a bíróság a keresetlevelet (fizetési meghagyás iránti kérelmet) elutasítja... Az adott esetben a jogosult részéről becsatolt ügyvédi meghatalmazás hiányos volt, a hiányokat pedig a képviselő ismételt felhívás ellenére nem pótolta. Ezért nem sértett jogszabályt a másodfokú bíróság azzal, hogy a hiánypótlás (Pp. 95. §) elmulasztása miatt a fizetési meghagyás kibocsátását megtagadta." (LB Gfv. III. 31 804/1995. sz., BH 1997.44.)
Ha a hiánypótlást elrendelő végzés nem rendelkezik a hiánypótlásra engedett határidőről, a felhívásban foglaltak teljesítésének elmulasztása miatt a mulasztó féllel szemben nem alkalmazható jogkövetkezmény. (LB Cgf. VII. 31 326/2000. sz., BH 2002.277.)
Ha az elsőfokú bíróság indokolás nélkül benyújtott fellebbezést követően a fellebbező felet az indokolás hiánypótlásként történő benyújtására azzal a jogkövetkezménnyel hívta fel, hogy a hiánypótlás elmaradása esetén a beadványt hiányos tartalma szerint terjeszti fel a másodfokú bíróságra, a másodfokú bíróság nem utasíthatja el a fellebbezést, csak akkor, ha a fellebbezés indokolás nélkül elbírálhatatlan, és a fellebbező felet az elutasítás jogkövetkezményének kilátásba helyezésével a hiányok pótlására ismételten felhívja. A bírói felhívás elmulasztása esetén ugyanis kizárólag az a jogkövetkezmény alkalmazható, amit a bíróság előzetesen kilátásba helyezett (BH 2011/341.).

Idézés, kézbesítés

[a Pp. 96. §-ához]

A (2) bekezdés második mondatát a 2012. évi LXII. törvény 19. §-a állapította meg azzal, hogy az 2012. szeptember 1-jétől hatályos.

Az új szövegű (4) bekezdés 2014. március 15-től hatályos.

A Pp. 96. § (5) és (6) bekezdését a 2001. évi XVIII. törvény 41. §-a iktatta a törvénybe, 2001. november 1-jétől hatályos a két rendelkezés.
Az idézésben lévő tájékoztatás tartalma, a megidézett státuszától függően változó, de ki kell terjednie az adott idézéssel célzott percselekményekből származó jogokra és kötelezettségekre. Tartalmazhat egyéb rendelkezéseket és tájékoztatásokat (pl. tárgyalási időhöz leszállítania, bizonyítékot hozzon magával).
Joghatás kiváltására csak a szabályszerű idézés alkalmas. Ha az érintettet a távolmaradás következményeiről nem vagy tévesen tájékoztatták, azokat nem lehet érvényesíteni.
Ha a tárgyaláson a személyes megjelenés kötelezettségével idézett fél nem jelenik meg, de a képviselője jelen van, a mulasztás jogkövetkezményei nem alkalmazhatók.
Amennyiben a fél, beavatkozó nem személyesen jár el, a képviselőjét is meg kell idézni, akkor is, ha ez a jogosultság nem meghatalmazáson alapul, és a fél képviselőjét akkor is meg kell idézni, ha a felet személyes megjelenés kötelezettségével idézi a bíróság. A Pp. 3. § (3) bekezdésének alapelvi szabályából következik, hogy a megidézendő személy lakcímét vagy tartózkodási helyét a félnek kell megjelölni. E kötelezettség alól csak a (4) bekezdésben megnevezett pertípusoknál van kivétel, amelyeknél a bíróság megkeresést küld az illetékes rendőrkapitánysághoz a hely, illetőleg a megnevezett személy felkutatására.

[a Pp. 97. §-ához]

Az idézés a feleknek, képviselőiknek és más perbeli személyeknek az értesítése a tárgyalás (meghallgatás) idejéről és helyéről, a kézbesítés pedig az idézésnek és más bírósági iratoknak a címzetthez való eljuttatása. Ilyen értelemben a két fogalom között szoros összefüggés van. A kézbesítésről szólnak egyébként még a Pp. 98-102. §-ai is.
A 97. § rendelkezéséből következik, hogy a fél részére kézbesített iratot a félnek, ha meghatalmazottja van, a képviselőjének kell kézbesíteni. Ez esetben meghatalmazotton, nemcsak a 67. §-ban felsoroltakat kell érteni, hanem mindazokat, akik a fél nevében és helyett egyébként jogosultak eljárni (törvényes képviselő, ügygondnok, eseti gondok, pártfogó ügyvéd). Ha a bíróság a felet vagy a törvényes képviselőt személyes megjelenésre kötelezi, az erről szóló iratot (idézést) az érintettnek kell kézbesíteni, a képviselőt azonban ilyenkor is idézni kell.
A bíróságok elsőrendű kötelessége, hogy az idézés, illetőleg a kézbesítés szabályos voltáról meggyőződjék, mert csak a szabályszerű kézbesítéshez fűződnek jogkövetkezmények. Különös jelentősége van a keresetlevél szabályszerű kézbesítésének, mert csak ezáltal állnak be a perindítás hatályai (Pp. 128. §). A tárgyaláson előterjesztett keresetváltoztatást vagy a viszontkeresetet a jelenlevő ellenérdekű félnek természetesen nem kell kézbesíteni, mert azt a tárgyalási jegyzőkönyv pótolja. A gyakorlatot bemutató jogesetek ismertetése előtt csupán a szabályszerű kézbesítést is befolyásoló, a Pp. 71. §-ában írt rendelkezésre hívjuk fel a figyelmet, amely szerint "a meghatalmazásnak visszavonás, felmondás vagy a fél halála folytán való megszűnése a bírósággal szemben a bíróságnak való bejelentéstől... hatályos."
"A bírósági tárgyalásra való szabályszerű idézés kézbesítésének hiányában nem állnak be a perindítás hatályai, ezért ilyen esetben nem érvényesülhet az a rendelkezés, amely szerint a tárgyalás megtartását, illetőleg a határozathozatalt a felek távolléte nem gátolja." (LB Gf. II. 31 012/1982. sz., BH 1984.418.)
"Ha a bíróság a tárgyalást a bíróság épületén belül, de nem abban a helyiségben tartja meg, amely az idézésben meg van jelölve, s a tárgyalás helyéről a megjelenteket megfelelően nem tájékoztatja, a tárgyalásról távolmaradó fél idézése nem tekinthető szabályszerűnek." (LB M. törv. I.10 328/1988. sz., BH 1989.329.)
"Ha a bíróság a hivatalos iratok kézbesítésére vonatkozó szabályok megsértésével rendeli el a fizetési meghagyás kézbesítését, a fizetési meghagyást nem lehet kézbesítettnek tekinteni." (LB I. Pkf. 20 032/1980. sz., BH 1981.281.)
"A címzett jogtanácsos tartós távolléte esetén, ha a jogtanácsos által képviselt gazdálkodó szervezet a kézbesítendő iratot átveszi, a kézbesítést megtörténtnek kell tekinteni!" (LB Gf. III. 30 776/1980. sz., BH 1982.209.)
"Ha a fél az egész pervitelre jogi képviselőnek meghatalmazást ad, úgy a bíróság a perben keletkező valamennyi iratot a meghatalmazott jogi képviselő címére kézbesíti." (LB Gf. II. 30 644/1981. sz., BH 1982.393.)
"Cégbírósági ügyben is irányadó szabály az, hogy a bíróság az iratokat a képviselőnek, ha pedig a cégnek jogi képviselője is van, annak köteles kézbesíttetni." (LB Cgf. II. 31 220/1987. sz., BH 1988.246.)
"A fizetési meghagyás nem tekinthető szabályszerűen kézbesítettnek, ha a jogi személy címzett az adott helyről elköltözött, a tértivevényt aláíró személyről pedig nem állapítható meg, hogy ő a címzett könyvelt küldeményeinek átvételére egyébként jogosult." (LB Gpkf. I. 31 398/1991. sz., BH 1992.417.)
"Ha a félnek képviselője van, a bíróság határozatát a képviselőnek kell kézbesíteni. Magának a félnek, illetve a fél valamely jogi személyiséggel nem rendelkező telephelyének történő kézbesítés időpontja a fellebbezési határidő elmulasztása megállapításának alapjául nem szolgálhat." (LB M. törv. I.10 365/ 1989. sz., BH 1991.176.)
"Lényeges eljárási szabálysértésnek minősül, ha a tárgyalásra a bíróság a fél meghatalmazottját nem idézi meg." (LB Pfv. VI. 21 609/1993. sz., BH 1995.38.)
"A per megszüntetése - a fizetési meghagyásos eljárásból perré alakult eljárásban - a hiánypótlás elmulasztására hivatkozással törvénysértő, ha az illeték kiegészítésére vonatkozó felhívást a bíróság a felperes jogi képviselője helyett a felperes részére kézbesítette." (LB Gf. IV. 31 251/1994. sz., BH 1995.46.).
"Ha a gazdálkodó szervezetet vele munkaviszonyban álló jogtanácsos képviseli, a bírósági iratokat a jogtanácsos részére a gazdálkodó szervezet ímére - és nem a jogtanácsos lakcímére - kell kézbesíteni." (LB Gf. IV. 32 381/1994. sz., BH 19 95.660.)
A pártfogó ügyvéd jogállása a meghatalmazott ügyvédével azonos, esetében a meghatalmazást a bíróság kirendelő végzése pótolja. (Debreceni Ítélőtábla Pf. II. 20 008/2005/2. sz., BDT 2005/7-8. sz. 98.)

[a Pp. 98. §-ához]

Az e §-ban írt tájékoztatási kötelezettség minden esetben egyéb kioktatással jár együtt. Ha a félnek címzett irat meghalt jelzéssel érkezett vissza, nem mellőzhető e tény valóságát alátámasztó (igazoló) okirat csatolására való felhívás. Amennyiben a fél "ismeretlen", vagy "ismeretlen helyre költözött" postai jelzéssel érkezett vissza az irat, az újabb cím, illetőleg a hirdetményi idézés iránti igény bejelentésére kell a felet felhívni. Megfelelő módon igazolni kell azt is, hogy a címzett megszűnt. Ennek szükségessége függhet a címzett perbeli minőségétől, a kioktatás tartalma pedig a címzett perbeli szerepétől.
A Pp. 98. §-a a kézbesítés akadályának egy általános szabályát tartalmazza: a kézbesítés sikertelenségéről a feleket értesíteni kell. A kézbesítés elmaradásának azonban további jogkövetkezményei is vannak. Ezekről már részben tettünk említést, az eljárás folytatását érintő hatásairól pedig a következőkben lesz szó. Itt csak utalunk a hirdetményi kézbesítésre (101. §), ennek kapcsán a szünetelés egyes eseteire [137. § (1) bek. b) és c) pontja], valamint a félbeszakadás jogintézményére (111. §) stb.
A törvény egy vélelmet állít fel, mely szerint a bírósági iratokat kézbesítettnek kell tekinteni, ha a kézbesítés azért volt eredménytelen, mert a címzett az iratot nem vette át, vagy az átvételt megtagadta. Keresetlevél (fizetési meghagyás) kézbesítése esetében a bíróság emellett még tájékoztatja a felet a vélelem, illetve a perindítás hatályának beálltáról is.
Természetesen ez a szabály nem zárja el a vétlen, jóhiszemű felet attól, hogy mulasztását kimentse és igazolja: vétlen mulasztásának következménye az, hogy az idézés "nem kereste" jelzéssel érkezett vissza a bíróságra. A mulasztás igazolásánál a bíróság a Pp. 109. §-a értelmében méltányosan jár el.
A gyakorlatban állandó vita forrása az ítélet kézbesítését tanúsító tértivevény visszaérkezésének elmaradása. A bíróságok gyakran élnek azzal a lehetőséggel, hogy az ítélet újbóli kézbesítését rendelik el. Ez a fellebbezési határidő számításának teljes bizonytalanságát eredményezheti különösen akkor, ha az első kézbesítés tértivevénye utóbb visszaérkezik. Ezért az újbóli kézbesítést véleményünk szerint - kerülni kell. Helyesebbnek tartjuk azt az eljárást, amikor a bíróság az átvétel időpontjának bejelentésére és igazolására szólítja fel a felet (képviselőjét), vagy a postahivatal megkeresésével maga kísérli meg az időpont tisztázását.
A postai szolgáltatások ellátásáról szóló 79/2004. (IV. 19.) Korm. rendelet a 29. és 30. §-aiban rendelkezik a hivatalos irat kézbesítésére vonatkozó külön szabályokról. Részletesen leírja azt az eljárást, amelynek eredményeként a tértivevényen a "nem kereste" jelzés feltüntethető, amikor a hivatalos iratot a feladónak visszaküldi az egyetemes postai szolgáltató. Hasonlóképpen részletezi azt a kézbesítési eljárást, amelynek az eredménye "az átvételt megtagadta" jelzés alkalmazása. Szól a meghatalmazottról, a helyettes átvevőről, illetőleg a közvetett kézbesítőről, valamint a postafiókra címzett hivatalos irat kézbesítéséről és arról, amikor a címzett saját kezéhez kell kézbesíteni a hivatalos iratot.
"Ha a posta kétszer nem kísérelte meg a kézbesítést, akkor a kézbesítés nem szabályszerű.
A félnek önmagában az az állítása, hogy a posta nem a kézbesítésre irányadó szabályok szerint járt el, a postai küldemény vétívén feltüntetett adatok valóságának megdöntésére nem alkalmas. Az erre alapított igazolási kérelmet el kell utasítani, mivel a fél a mulasztás vétlenségét ezzel a hivatkozással nem valószínűsíti." (FB 45. Pf. 28 752/1999. sz., BDT 2001/7-8. sz. 87.)
"A kézbesítés a hivatalos iratok kézbesítésére vonatkozó külön jogszabályok szerint történik" [99. § (4) bek.].
"A kézbesítésre vonatkozó külön jogszabály a postai tevékenységről rendelkező 133/1993. (IX. 29.) Korm. rendelet. E rendelet 15. §-ának (1) bekezdése szerint, ha a címzett nem tartózkodik a címben megjelölt helyen, és nincs meghatalmazottja, a postai küldemény helyettes átvevőnek is kézbesíthető. A törvény 15. §-a (2) bekezdésének a) pontja értelmében pedig a kézbesítés szempontjából helyettes átvevő lehet a címhelyen tartózkodó, 14. életévét betöltött és személyazonosságának igazolására a törvényben előírt okirattal rendelkező, a Pp. 685. §-ának b) pontja szerinti hozzátartozó." (LB Fpk. VIII. 33 110/1997. sz., BH 2000.414.)
"Annak vizsgálatánál, hogy a fellebbezést az előírt határidőben nyújtották-e be, csak a szabályszerű kézbesítés vehető figyelembe." (Szegedi Megyei Bíróság 1. Pf. 20 406/1980. sz., BH 1981.194.)
"Nincs helye bírósági meghagyás kibocsátásának azzal az alperessel szemben, akinek a keresetlevelet nem kézbesítették szabályszerűen." (LB P. törv. II. 20 550/1981. sz., BH 1982.51.)
"A fellebbezési határidő számítása szempontjából annak a napnak van jelentősége, amikor a bíróság határozatát a félnek szabályszerűen kézbesítették. A kézbesítés akkor tekinthető szabályszerűnek, ha annak megtörténtét a jogszabályban jogosultként megjelölt személy aláírásával ellátott tértivevény igazolja. A határozatnak az arra nem jogosult személy részéről történt átvételéhez joghatály még abban az esetben sem fűződik, ha az átvevő azt továbbította a jogosultnak." (LB M. törv. II. 10 178/1981. sz., BH 1982.70.)
"A szabályszerű idézés hiánya olyan lényeges eljárási szabálysértés, ami a másodfokú eljárás során nem orvosolható." (LB Pf. V. 23 159/1993. sz., BH 1995.223.)
Felhívjuk a figyelmet arra, hogy a Pp. 99. § (2) bekezdésének új szövegét a 2003. évi CI. törvény 54. §-ának (2) bekezdése állapította meg. Az új szöveg 2004. év január 1. napjától hatályos.
A 2004. évi LXV. törvény 1. §-a módosította a Pp. 99. §-ának szövegét, továbbá a 2004. évi LXV. törvény 2. §-ával, illetve 3. §-ával a Pp.-t egy 99/A. §-szal és egy 99/B. §-szal azt kiegészítette. A 2004. évi LXV. törvény 17. §-ának (1)-(3) bekezdése rendelkezik az új szabályok hatálybalépésének időpontjáról, és hatályon kívül helyező rendelkezéseket is tartalmaz.

[a Pp. 99. §-ához]

Minthogy a kézbesítési vélelem szabályozásának alapja általában a Pp. 99. § (2) bekezdésében foglalt rendelkezés és a Pp.-ben általánosan ismert igazolás vagy adott esetben a perújítás sem megfelelő, sem elegendő megoldást nem nyújtott a sikertelen kézbesítés ellenére beállt következmények elhárítására, szükségessé vált a kézbesítési vélelem megdöntésére szolgáló eljárási szabályait.
Ennek az eljárásnak a szempontjából lényeges rendelkezés az, hogy keresetlevél (fizetési meghagyás) kézbesítése esetén a bíróság a vélelem beálltáról az alperest (kötelezettet) értesíti és egyben tájékoztatja a Pp. 128. §-ában foglaltakról is. A bíróság ezt az értesítést haladéktalanul teszi meg és a tájékoztatást tartalmazó értesítést ajánlott küldeményként küldi ki.

A kézbesítési vélelem megdöntése

[a Pp. 99/A. § (1)-(3) bekezdéséhez]

2008. július 18-án megjelent a 2008. évi XXX. törvény (a továbbiakban: T.), amely egyebek mellett jelentősen érintette a Polgári Eljárásról szóló törvény számos rendelkezését. Köztük több paragrafus foglalkozik az egyes szabályok hatálybalépésének különböző pontjaival, tartalmaz átmeneti rendelkezéseket, valamint szövegezésbeli módosításokat is.
Tekintettel az átmeneti rendelkezések hatálybalépéseinek számos időpontjára, a régi és az új szabályok egymás mellett élésével kell számolni. Könyvünk e részében a Pp. érintett 99/A. §-120. §-ait a jelenlegi hatályos szöveggel közöljük, feltüntetve az új, változó időpontokban bekövetkező módosításokat. A jogalkalmazó számára tanácsoljuk az időpontok esetenkénti összevetését. A T. 2009. január 1-jén lépett hatályba. A Pp. 99/A. §-ának (4) bekezdése helyébe a következő rendelkezés lép:

[a Pp. 99/A. § (4)-(9) bekezdéséhez]

Az új szövegű (4) bekezdés 2014. március 15-től hatályos.

A kézbesítési vélelem akkor dönthető meg, ha a kézbesítésre irányuló eljárás szabálytalan volt, vagy ha a fél az egyébként szabályosan kézbesített hivatalos iratot más, önhibáján kívüli okból nem tudta átvenni. Az első esetben a kézbesítési vélelem valójában csak látszólag áll be, míg a másik esetnél a kézbesítési vélelem ténylegesen és szabályosan beáll, csak a címzett (fél) önhiba hiányára hivatkozva megdöntheti a beállt vélelmet.
A kézbesítési vélelem megdöntésére irányuló eljárás megindítására mindkét esetkörben egyformán a szabálytalan, illetőleg az eredménytelen kézbesítésről való tudomásszerzéstől számított tizenöt napos, illetőleg a vélelem beálltától számított hat hónapos objektív határidőben kerülhet sor, azzal, hogy e határidő elmulasztása miatt igazolással élni nem lehet.
A végső határidő eltérő az eljárást megindító kezdő irat esetében, mert az ennek kézbesítésére vonatkozóan beállott vélelem megdöntésére irányuló kérelem a folyamatban lévő eljárás befejezéséig előterjeszthető.
Ha a kézbesítési vélelem a kézbesítési eljárás szabálytalansága miatt megdönthető, a kézbesítést, illetőleg a fél kérelmének megfelelően, a szükséges mértékben az eljárás során megtett intézkedéseket, eljárási cselekményeket, meg kell ismételni, ha pedig a címzett a kézbesítésről önhibáján kívül nem szerzett tudomást, ebben az esetben az itt írt eltérésekkel a mulasztás igazolására irányuló Pp.-beli szabályokat kell megfelelően alkalmazni.
A jogerős végzés indokolása szerint, a Pp. 99/A. § (3) bekezdés b) pontjára alapított kézbesítési vélelem megdöntése iránti kérelmet a felsoroltakon túl más személyek joghatályosan nem terjeszthetnek elő. Miután pedig a kézbesítési vélelem megdöntését csak a jogszabályban felsorolt személyek kérhetik, ezt a perben eljáró jogi képviselő nem kérhette (BDT 211.2477.).

A kézbesítési vélelem megdöntése a végrehajtási eljárás során

[a Pp. 99/B. §-ához]

A (3) bekezdést a 2007. évi LXIV. törvény 57. §-a iktatta be azzal, hogy a 2007. augusztus 1-jétől hatályos.
A kézbesítési vélelem megdöntése olyan eljárás, amelynek célja a kézbesítéshez fűződő jogi következmények hatálytalanítása, a kézbesítés vagy az eljárás teljes vagy részbeni megismétlése, ideértve a megtámadott kézbesítést követően hozott határozatok hatályon kívül helyezését is... A kérelmet annál a bíróságnál kell előterjeszteni, amelynek eljárása alatt a kézbesítés történt (amelyik a kézbesítési vélelem beálltát megállapította). [A Csongrád Megyei Bíróság Polgári-Gazdasági-Közigazgatási Kollégiumának 8/2004. (X. 29.) számú kollégiumi véleménye, BDT 2005/1. sz.]
A kézbesítési vélelem beállta folytán jogerőssé vált határozat alapján indult végrehajtási eljárásról való tudomásszerzés a lényeges tény, ezért ettől számított tizenöt napos szubjektív határidőben terjeszthető elő a kézbesítési vélelem megdöntésére irányuló eljárás. Ez a kérelem csak a végrehajtási eljárás keretében nyújtható be s azt harminc napon belül köteles elbírálni az elsőfokú határozatot hozó bíróság.

Kézbesítés külföldön

[a Pp. 100. §-ához]

A külföldi kézbesítés részletes szabályait a két- és többoldalú nemzetközi szerződések szabályozzák. Ezek hiányában a viszonossági gyakorlatban kialakult eljárás az irányadó, ha pedig nincs kialakult viszonosság, de a postai forgalom az adott állammal fennáll, úgy az iratot az erre irányadó külön eljárások szerint kell kézbesíteni. Az igazságügyért felelős miniszter az ide tartozó rendelkezéseket a nemzetközi vonatkozású ügyek intézéséről szóló 8001/2001. (IK. 4.) tájékoztatóban foglalta össze, az addig kihirdetett jogszabályok alapján. Az Unió tagállamaiba történő kézbesítésre az 1393/2007/EK rendelet szabályai az irányadók.

Kézbesítési megbízott

[a Pp. 100/A. §-ához]

A 2008. évi XXX. törvény 6. §-ával beiktatott Pp. 100/A. §-t 2009. január 1-jét követően indult ügyekben kell alkalmazni.
E jogintézménynek a Pp.-be való beiktatása előtt a Ctv.-ben és a Vht.-ben a kézbesítési megbízott kötelező igénybevételét előíró szabályozás már létezett. Bevezetése a bíróság számára megkönnyíti, olcsóbbá és gyorsabbá teszi a külföldön élő peres felek számára a kézbesítést.
A kézbesítési megbízott igénybevételére mind a felperes, mind az alperes köteles, amennyiben belföldön lakóhellyel, tartózkodási hellyel vagy székhellyel nem rendelkezik és a per vitelére magyarországi lakóhellyel vagy székhellyel rendelkező meghatalmazottja nincs. Ilyen esetben a fél köteles a kézbesítési megbízottja nevét és címét bejelenteni és a kézbesítési megbízottal kötött és teljes bizonyító erejű magánokiratba vagy közokiratba foglalt megbízási szerződését benyújtani a bíróságnak. Ez a § meghatározza, hogy ki lehet kézbesítési megbízott és leírja a feladatát is. A kézbesítési megbízott és a megbízója közötti kapcsolattartás magánszemélyek közötti érintkezésnek minősül, ezért arra, a hivatalos iratok külföldi kézbesítésére vonatkozó szabályok nem vonatkoznak.
A kézbesítési megbízott feladata teljesítéséért a megbízóval szemben a polgári jog szabályai szerint felel, de az eljárás szempontjából az a lényeges, hogy a fél részére szóló és a kézbesítési megbízottnak szabályszerűen kézbesített iratot úgy kell tekinteni, hogy az a kézbesítést követő tizenötödik napon a fél számára ismertté vált. A kézbesítési megbízott megjelölésére illetőleg ennek hiányára vonatkozó eljárást e rendelkezés részletesen szabályozza.

Hirdetményi kézbesítés

[a Pp. 101. §-ához]

A 2008. évi XXX. törvény 7. §-ával megállapított Pp. 101. §-t a 2009. január 1-jét követően indult ügyekben kell alkalmazni.
A Pp. 101. § (2) bekezdésének rendelkezésébe a 386/C. §-ára való utalásokat a 2012. évi XXXII. törvény 1. §-a iktatta be, azzal, hogy azok 2012. április 14-től hatályosak, de a folyamatban lévő ügyekre is alkalmazni kell.
A félnek a hirdetményi kézbesítést kérni kell és az arra okot adó körülményeket valószínűsíteni kell, ha az (1) bekezdésben írt esetek állnak fenn. Ez alól a Pp. 100/A. § (4) bekezdésében írtak bekövetkezése jelent kivételt. Egyéb esetekben a kérelem hiánya miatt az eljárás szünetel [Pp. 137. § (1) bekezdés c) és d) pont]. Ha a hirdetményi idézésre úgy került sor, hogy annak a feltételei nem álltak fenn, annak az eljárás - egyébként elhárítható - érvénytelensége a következménye, illetőleg pénzbírság kiszabása.
A Pp. 386/C. § egyes bekezdéseinek beiktatása a Pp. XXVI. fejezete szerinti kiemelt jelentőségű perekben a gyors elintézést azzal is elősegíti, hogy ezekben a perekben a hirdetményi kézbesítésnek nagyobb teret ad azokban az esetekben, amikor a már perbe bocsátkozott fél a bíróság iratait átvenni nem tudja, kézbesítési megbízott hiányában. Ilyen esetben azonban a fél érdekének védelmében a jogi képviselet ellátása érdekében biztosítja az ügygondnok rendelés lehetőségét.

[a Pp. 102. § (1)-(5) bekezdéséhez]

Az (1) és (5) bekezdés új szövegét a 2012. évi CXVII. törvény 2. §-a állapította meg és azok 2012. július 24-től hatályosak.

A hirdetményi kézbesítés intézménye lényegében eljárásjogi fikció: szabályosan kézbesítettnek tekinti az irat (idézés) küldését, illetőleg átvételt, holott ez utóbbi valójában nem történt meg. Mint ilyen - látszólagos formasága ellenére -, fontos szabályt tartalmaz, mert a törvényben meghatározott esetekben biztosítja az eljárás lefolytatásának lehetőségét. A Pp. 101. § (1) bekezdésének utolsó mondatára külön felhívjuk a figyelmet: csak az ismeretlen örökös(ök) részére lehet a kézbesítést ily módon teljesíteni. Más esetben, ismeretlen személy ellen pert nem is lehet indítani.
A Pp. 102. § (2) bekezdésének szabálya a 2009. január 1-je után indult ügyekben változott. E szerint ha a fél olyan államban lakik, amely a kézbesítéshez jogsegélyt nem nyújt, de amellyel a postai forgalom fennáll a hirdetményt, lehetőleg ajánlott levélként, a fél ottani címére is meg kell küldeni. Ha pedig a hirdetményi kézbesítésre a 100/A. § (4) bekezdése alapján kerül sor, és a fél olyan államban lakik, amellyel a postai forgalom fennáll, a hirdetményt ajánlott levélként a fél ottani címére is meg kell küldeni.
A hirdetményi kézbesítés szabályai valójában a kézbesítendő iratnak a kifüggesztését, illetőleg közzétételét írják elő. E helyett indokolt egy hirdetményi felhívás közzététele, amely a szükséges adatokat tartalmazza, de az érzékeny vagy személyes, illetőleg az érdektelen adatokat nem tünteti fel. A hirdetményi felhívás alapján az érintett személy a kézbesítendő iratot a bíróság kezelőirodáján átveheti. Ez biztosítja mind az irat megismerhetőségét, mind a személyes adatok védelmét. Az Országos Bírósági Hivatal által működtetett központi honlap megfelelően biztosítja a nyilvánosságot.
A bíróság a hirdetményi kézbesítést csak akkor rendelheti el, ha az annak alapjául szolgáló okot a fél valószínűsíti, és a fél a kézbesítés elrendelését kéri. [Vö. Pp. 130. § (1) bek. c) pontja.] Az előadott tények valótlansága esetén, ha a kérelem előterjesztése a félnek felróható, a bíróság vele szemben köteles pénzbírságot kiszabni, és a felmerült költségek viselésében is őt kell elmarasztalni. Ilyen esetben a kézbesítéssel kapcsolatos eljárás érvénytelen, kivéve, ha azt az ellenfél jóváhagyja.
A Pp. 102. §-a részletes eligazítást ad a hirdetményi kézbesítésre vonatkozó eljárási szabályokról. Ezek közül hangsúllyal emeljük ki a (3) bekezdés rendelkezését: a keresetlevelet a bíróság által kirendelt ügygondnoknak is kézbesíteni kell. Az ügygondnok e minőségében a perben hozott jogerős ítélet ellen perújítási kérelmet újabb kirendelés nélkül is előterjeszthet (PK 164. sz. áf, PEH 270. old.).
"Hirdetményi kézbesítés csak a hirdetményi idézés feltételeinek körültekintő vizsgálata után rendelhető el." (LB P. törv. V. 20 052/1981. sz., BH 1981.507.)
"I. Hirdetményi kézbesítést a fél kérelmére és csak az annak alapjául szolgáló ok valószínűsítése esetén rendelhet el a bíróság.
II. Ha az alperes ismeretlen helyen tartózkodik, a keresetlevelet nemcsak az ügygondnok részére kell kézbesíteni, hanem azt az idéző végzéssel együtt hirdetményi úton is kézbesíteni kell." (LB P. törv. III. 20 505/1983. sz., BH 1984.315.)
"Meghalt személy alpereskénti perbe vonására, részére ügygondnok kirendelésére nincs jogi lehetőség." (LB P. törv. I. 20 801/1991. sz., BH 1992.386.)
A hirdetményi kézbesítés elrendelése és ügygondnok kirendelése - amennyiben annak törvényi feltételei fennállnak - a felszámolási eljárásban sem mellőzhető. (LB Fpk. VIII. 174/1999. sz., BH 2002.371.)
"Az eljárás lényeges szabályait sérti meg a bíróság, ha a fél kérelmére hirdetményi kézbesítést rendel el, holott nem a másik fél, hanem jogi képviselője tartózkodási helye ismeretlen. A benyújtott fellebbezés tehát annak korlátaira tekintet nélkül alapos.
Az elsőfokú bíróság lényeges eljárási szabályt sértett, amikor az alperesi képviselő idézésének visszaérkezését követően - a felperes kérelmének helyt adva - hirdetmény útján idézte az alperest. A Pp. 101. §-ának (1) bekezdésében írt feltételek a jelen esetben nem álltak fenn. Nem a fél tartózkodási helye vált ismeretlenné, hanem a jogi képviselőé. Az ítéletet az alperes is szabályszerűen átvette, ez pedig bizonyítja, hogy a hirdetményi idézés feltételei nem álltak fenn.
Mindezek következményeként az alperesnek módjában sem állt a tárgyalásokon megjelenni, ott védekezni, valamint nyilatkozni a leszállított keresetre." (LB Gf. IV. 32 291/1994. sz., BH 1996.271.)

[a Pp. 102. § (6)-(7) bekezdéséhez]

A törvény kiegészítése megteremti annak jogi lehetőségét, hogy azokról a perekről, amelyekben hirdetményi kézbesítés történt, országos nyilvántartás készülhessen. Ez lehetővé teszi, hogy ezekről az ügyekről az esetleg érintett személy vagy mások, országosan egy helyről nyerhessenek információt. A felvilágosítást kérő a saját személyét illetően minden korlátozás nélkül kérhet felvilágosítást. Szükség lehet erre pl. akkor, ha valaki hosszabb időt töltött külföldön, és szeretné megtudni, hogy nem indult-e közben ellene valamilyen per.
Más személy vagy szervezet akkor kérhet a nyilvántartásból felvilágosítást, ha az törvényes jogai gyakorlásához vagy feladatai teljesítéséhez szükséges.
A nyilvántartást az Bírósági Hivatal vezeti számítógépen. Természetesen ehhez az szükséges, hogy az egyes bíróságok is bekapcsolva legyenek ebbe a számítógépes nyilvántartási rendszerbe. A nyilvántartás fenntartásához a felvilágosítást kérő jogszabályban meghatározott költségtérítéssel járul hozzá. A nyilvántartás kiépítéséhez hosszabb felkészülési időre van szükség, ezért ez a rendelkezés csak 2002. január 1. napján lép hatályba. [Lásd az idézett módosító 1999. évi CX. törvény 163. §-ának (1) bekezdését, ill. 164. §-ának (2) bekezdését.]

Határidők

[a Pp. 103. §-ához]

[a Pp. 104. § (1) bekezdéséhez]

Határidő az az időszakasz, amely alatt a fél a meghatározott eljárási cselekményt elvégezheti. Ha a fél ebben az időszakaszban nem teljesíti az előírtakat, beállnak a mulasztás következményei. A határidőtől különbözik a határnap fogalma, amely naptár szerinti meghatározása a perbeli cselekmény elvégzésének.
A határidő kezdőnapjának csak akkor van meghatározó jelentősége a határidő számítása szempontjából, ha a határidőt napokban szabták meg: ekkor a kezdőnapot figyelmen kívül kell hagyni. A hónapokban, években megszabott határidő esetén viszont a lejárat napja jelentősebb, az ugyanis megegyezik a kezdőnappal, ilyen értelemben a határidőbe a kezdőnap is beleszámít.
A Pp. 104. § (1) bekezdéséből következően kétféle határidőt ismer az eljárásjog:
- a törvényi határidőt a törvény határozza meg, és ez - a törvény felhatalmazása hiányában - köti a bíróságot is;
- a bírósági határidőt a bíróság állapítja meg; a feleknek az eljárási cselekményeket ezen belül kell teljesíteni.
A határidő megváltoztatását elrendelő végzés olyan eljárás során hozott határozatnak minősül, amely ellen nincs helye fellebbezésnek.
A kívánt joghatás kiváltására alkalmas eljárási cselekmények csak a jogszabályban, illetőleg a bíróság által meghatározott határidőben végezhetők el.
Az eljárási cselekmények egy része csak meghatározott időtartam (határidő) alatt végezhető el joghatályosan. A határidőt esetenként a jogszabály szabja meg (pl. perorvoslatok előterjesztése), de a bíróság is meghatározhatja (pl. hiánypótlás teljesítése). Más esetben az eljárási cselekmény teljesítését a Pp. az eljárás szakaszához kötve engedi (pl. beavatkozási kérelem, beszámítás, viszontkereset), ugyancsak más esetben pedig az eljárási cselekmény csak egy meghatározott időpontban teljesíthető (pl. szemle).
Az eljárási határidők számításának szabálya lényegében megegyezik a Ptké. 3. § (1)-(3) bekezdéseivel. Eltérés annyiban van, hogy az eljárásjog a hetekben számított határidőt nem ismeri, 2009. évtől kezdődően a Pp. 104/A. §-a értelmében a napokban megállapított határidőbe nem számít bele minden évnek a július 15-től augusztus 20-ig terjedő időszaka (törvénykezési szünet). Az anyagi és eljárási határidők lényeges különbségét olvashatjuk ki a Ptké. 4. § (3) bekezdésének és a Pp. 105. § (4) bekezdésének szabályaiból.

[a Pp. 104. § (2) bekezdéséhez]

"A Pp. 103. §-a (4) bekezdésének alkalmazása szempontjából mind a szombatot, mind a vasárnapot - amikor a bíróságon a munka szünetel - munkaszüneti napnak kell tekinteni." (MK-PK-GK-KK 69. sz. áf.)
"A szombat a vélelmezett postai kézbesítési idő szempontjából is munkaszüneti napnak minősül, ezért ha a kézbesítési idő lejárata szombatra esik, a küldeményt a legközelebbi munkanapon kézbesítettnek kell tekinteni." (LB G. törv. I. 31 582/1984. sz., BH 1986.74.)
"Az alperes nem zárható el attól, hogy a küldeménynek a borítékon szereplő feladási időpontját vitassa. Erre tekintettel a mulasztás tényének felderítése végett az elsőfokú bíróságnak fel kell hívnia az alperest a postakönyv vonatkozó része bemutatására. Ennek megtörténtekor a postakönyvben ajánlott küldeményként bejegyzett végzés elleni fellebbezés feladási időpontjának a borítékon szereplő feladási időponttal való összevetésével - szükség esetén az érdekelt fél indítványára a posta megkeresése útján - tisztázhatja a bíróság, hogy az alperes fellebbezését ténylegesen mikor adta postára.
A vitatott feladási határidő felderítése után lesz az elsőfokú bíróság abban a helyzetben, hogy a valóságos feladási határidőt megállapíthassa, és megalapozottan döntsön a fellebbezés elkésettségéről." (LB Pf. I. 25 420/2001. sz., BH 2003.198.)
"Az ellentmondás benyújtására nyitvaálló határidőt nem érinti, hogy ez alatt munkaszüneti nap is van, ha az nem a határidő utolsó napja." (LB Gpkf. V. 31 113/1986. sz., BH 1987.372.)
"Az a körülmény, hogy a gazdálkodó szervezet a munkavégzést a jogszabályban meghatározott munkaszüneti napokon kívül is szünetelteti, nem mentesíti a gazdálkodó szervezetet attól, hogy gondoskodjék az ez idő alatt érkezett postai küldemények átvételéről" (LB Gpkf. IV. 20 298/1987. sz., BH 1987.454.)
"Az ellentmondást nem lehet elkésettnek tekinteni, ha a fizetési meghagyás kézbesítésének időpontjait a posta sem tudja tanúsítani." (LB Gpkf. IV. 31 259/1989. sz., BH 1990.272.)
"A cégeljárásban a hiánypótlásra általában hosszabb időt célszerű biztosítani. Ez az időtartam a háttérjogszabályban meghatározott 45 napot is meghaladhatja." (LB Cgpk. II. 32 535/1991. sz., BH 1992.718.)
"A hiánypótlási határidő meghosszabbítására irányuló kérelmet elutasító végzés pervezető végzésnek minősül, amely ellen fellebbezésnek a cégbejegyzési eljárásban sincs helye." (LB Cgf. II. 33 193/1994. sz., BH 1996.220.)
"Az alperes nem tett eleget a bíróság felhívásában foglaltaknak, ezzel szemben további 30 nap haladékot kért az iratok becsatolására. Az ún. bírói határidő meghosszabbítására a Pp. 104. §-ának (2) bekezdése szerint a határidő lejárta előtt előterjesztett kérelem alapján kerülhet sor, a határidő az (1) bekezdés értelmében a meghosszabbítással együtt sem haladhatja meg a 45 napot. Az alperes által benyújtott kérelem óta több mint 30 nap telt el, és a felhívás kézhezvétele óta a 45 napos határidő is lejárt, a hiányok későbbi pótlására már a félnek nincs is törvényes lehetősége." (LB Gf. I. 30 086/1995. sz., BH 1996.221.)
"A Pp. 106. §-ának (1) bekezdése értelmében, amely a 275/B. § következtében a felülvizsgálati eljárásban is irányadó, ha a fél vagy képviselője valamely határidőt hibáján kívül mulasztott el, a mulasztás következményei igazolással orvosolhatók. A Pp. 272. §-ának (1) bekezdése egyértelműen rendelkezik arról, hogy a felülvizsgálati kérelmet az elsőfokú határozatot hozó bíróságnál kell benyújtani. A felülvizsgálati eljárásban a Pp. 272. §-ának (3) bekezdése szerint a kérelem előterjesztője jogi képviselővel köteles eljárni; az I. rendű alperesnek volt jogi képviselője. Ilyen körülmények között nem alapozza meg a mulasztás vétlenségét az a körülmény, hogy az I. rendű alperes nem tudta, mely bíróságnál kell a felülvizsgálati kérelmet előterjeszteni." (LB Gfv. X. 30 106/1996. sz., BH 1996.437.)
"Az illeték megfizetésére biztosított határidő ún. bírói határidő, amelyet a Pp. 104. §-ának (1) bekezdése szerint a bíróság fontos okból egyszer meghosszabbíthat. A határidő a törvényben meghatározott egyedi esetet kivéve a meghosszabbítással együtt sem lehet 45 napnál hosszabb időtartamú. Az iratokból megállapítható, hogy a jelen per váltótartozás megfizetése iránt indult. A Pp. 124. §-ának (3) bekezdése szerint váltóperben soron kívül kell eljárni, az érvényesítés módjában is privilegizált követelés iránt indított perben tehát minden intézkedést soron kívül kell megtenni, ehhez képest az ún. bírói határidőket is úgy kell megállapítani, hogy az ne lépje túl a fél részéről az intézkedés megtételéhez szükséges legrövidebb időtartamot... A határidő újbóli meghosszabbítására a bíróságnak a Pp. 104. §-ának (1) bekezdése szerint sem oka, sem törvényes lehetősége nincs, ezért a Legfelsőbb Bíróság a fellebbezést a Pp. 237. §-a alapján hivatalból érdemi vizsgálat nélkül elutasította." (LB Gf. I. 31 741/1994. sz., BH 1996.334.)
"A csődeljárás iránti kérelemmel kapcsolatban a hiánypótlásra a törvényben megállapított határidőt a bíróság nem hosszabbíthatja meg.
A módosított 1991. évi IL. tv. (Cstv.) 10. §-a (3) bekezdésének b) pontja értelmében a bíróság az eljárást megszünteti, ha a hiánypótlásra visszaadott kérelmet a bejelentő nyolc napon belül nem egészítette ki, vagy azt ismét hiányosan terjesztette elő. Ezek a feltételek a kérelmező esetében megvalósultak, ezért az elsőfokú bíróság határozata a jogszabálynak megfelelő.
A kérelmező a fellebbezési eljárásban pótolta a korábban megjelölt hiányokat. A Cstv. 6. §-ának (2) bekezdése szerint alkalmazott Pp. 104. §-ának (1) bekezdése értelmében azonban a törvényben megállapított határidőt csak a törvényben meghatározott esetben lehet meghosszabbítani. A Cstv. 10. §-a (3) bekezdésének b) pontjában meghatározott nyolcnapos határidő olyan törvényi határidő, melynek meghosszabbítására a Cstv. rendelkezései nem adnak lehetőséget. Erre tekintettel a törvényi határidőt a másodfokú bíróság sem hosszabbíthatja meg." (LB Fpkf. VI. 31 450/1994. sz., BH 1996.442.)
A hitelezők tekintetében - a közbenső mérlegre tehető észrevételeik benyújtására - megállapított határidő törvényi határidő, és a hitelezők jogainak gyakorlását biztosítja... A Legfelsőbb Bíróság az eljárás iratai alapján az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást kiegészíti azzal, hogy a felszámoló a közbenső mérlegre nyolc nap nyilatkozattételi határidőt adott a hitelezők részére a többször módosított Cstv. 50. §-ának (5) bekezdésében biztosított 15 napos észrevételezési határidő helyett. Helytállónak hivatkozott tehát a hitelező a fellebbezésében arra, hogy az elsőfokú bíróság őt az észrevétel lehetőségétől megfosztotta, annak figyelmen kívül hagyásával döntött a közbenső mérleg jóváhagyásáról. A törvényben biztosított határidő be nem tartása mellett a közbenső mérleg jóváhagyása az eljárás lényeges szabályait sérti, ezért a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 259. §-a és 252. §-ának (2) bekezdése alapján az elsőfokú bíróság végzését hatályon kívül helyezte. (LB Fpk. VI. 31 482/2002. sz., BH 2005.23.)

[a Pp. 104/A. §-ához]

Ez a rendelkezés - az igényeknek és a bíróságok "tényleges gyakorlatának" megfelelően - bevezette a törvénykezési szünet intézményét. Ez azonban nem vonatkozik azokra az ügyekre amelyeknek kiemelt jelentősége van, követelmény az azonnali, gyors bírósági intézkedés vagy eljárás. Ezeket a (2) bekezdés nevesítve felsorolja, illetőleg az utaló szabály folytán megjelöli. A törvénykezési szünet szabályait nem lehet alkalmazni a Pp.-n kívüli nemperes eljárásokra (pl. cégeljárás, csőd- és felszámolási eljárás).
Az elsőfokú bíróságnak a jogorvoslati kioktatás körében - noha a Pp. 104/A. § (4) bekezdése ezt csupán a Pp. 104/A. § (2) bekezdésében írt esetekben teszi kötelezővé - a Pp. 104/A. § (3) bekezdésének megfelelően tájékoztatnia kell a feleket arról, hogy a fellebbezési határidőbe a törvénykezési szünet időszaka is beleszámít, tekintettel arra, hogy a végrehajtási eljárásra, mint nemperes eljárásra vonatkozó szabályokat tartalmazó törvény (Vht.) külön, a Pp. 104/A. § (1) bekezdésének alkalmazását lehetővé tevő rendelkezést nem tartalmaz (BDT 2012.2695.). Egy másik ügyben hozott döntés pedig kimondta, hogy a törvénykezési szünet határidő-számításra vonatkozó szabályát nemperes eljárásokban csak akkor lehet alkalmazni, ha a külön törvény azt kifejezetten elrendeli. Ha a külön törvény határidő-számításról nem rendelkezik, a Pp.-re mint mögöttes jogszabályra utalással e szabályok nem alkalmazhatóak (BDT 2012.2793.).
A határidők számításánál a törvénykezési szünet figyelembevételére vonatkozóan a Pp. 104/A. § (1) bekezdésében írt szabály alkalmazásának tiltását tartalmazza a (2) bekezdés a) pontja, amely kimondja, hogy az (1) bekezdésben foglalt rendelkezéseket nem lehet alkalmazni, ha törvény valamely eljárásra, vagy valamely percselekményre soron kívül történő eljárást ír elő. Ebből következően a kiemelt jelentőségű perekben a Pp. 104/A. § (1) bekezdése alkalmazásának nincs helye (BH 2014.82.).

Mulasztás

[a Pp. 105. §-ához]

Az eljárásjogi határidőkre vonatkozó rendelkezések nem alkalmazhatók az anyagi jogi határidőkre, mert azok jellegüket tekintve más természetűek és mások a jogkövetkezményeik. Az anyagi jogi határidők a megszabott határidő alatt lejárnak; elmulasztásuk nem igazolható.
A Pp. 105. § (4) bekezdése a postára adás időpontjával mintegy meghosszabbítja az eljárásjogi határidőt. A törvény által megkívánt formát, az ajánlott küldeményt a bírói gyakorlat már régen átlépte: elfogadja az egyszerű küldeményt is. Gyakori azonban a feladó részéről a gyűjtött postázás alkalmazása vagy a postai bélyegző elmosódása. Ilyen esetben a küldemény feladója nehéz helyzetbe kerül, mert az időben történt postára adást neki kell bizonyítania, és egyszerű küldemény esetében ez nehézséggel jár. Ezért - a bírói gyakorlat ellenére - indokolt a küldeményt ajánlott levélként postára adni.
A joggyakorlatból első helyen a Legfelsőbb Bíróság jogegységi tanácsának közelmúltban meghozott 4/2003. PJE jogegységi határozatának "rendelkező részét" kívánjuk közölni:
"A keresetlevél benyújtására a jogszabályban megállapított határidő számítására - amennyiben jogszabály másként nem rendelkezik - a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (Pp.) 105. §-ának (4) bekezdésében foglaltak nem alkalmazhatók.
A keresetlevél késedelmes benyújtása esetén, ha a keresetlevél előterjesztésére megállapított határidő - jogszabály kifejezett rendelkezése folytán - jogvesztő, vagy a mulasztás kimentésére előírt igazolással (Pp. 107-110. §) a fél nem él, illetőleg az alaptalan, a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül hivatalból el kell utasítani [Pp. 130. § (1) bek. h) pont], ennek elmaradása esetén a pert meg kell szüntetni [Pp. 157. § a) pont].
Ha a keresetlevél késedelmes benyújtása nem vezet jogvesztésre, és a jogszabály a mulasztás orvoslására nem ír elő igazolást, a mulasztás jogkövetkezményéről az ellenérdekű fél elévülési kifogása alapján az ügy érdemében hozott ítéletben kell dönteni.
A kifejtettek irányadóak a bírósági nemperes eljárás megindítására előterjesztett kérelemre is.
A Legfelsőbb Bíróság PK 13. számú polgári kollégiumi állásfoglalásának III. pontja e jogegységi határozat közzétételétől nem alkalmazható." (BH 2004. évi 3. sz.)
A jogegységi határozat indokolása szerint:
»1. Az Alkotmány 57. § (1) bekezdés értelmében a Magyar Köztársaságban mindenkinek alapvető joga van ahhoz, hogy valamely perben a jogait és kötelességeit a törvény által felállított független és pártatlan bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el.
Az Alkotmánynak ez a rendelkezése - az Alkotmánybíróság az 59/1993. (XI. 29.) AB határozatában kifejtettek szerint -, az eljárási garanciákon túl a bírósághoz fordulás jogát foglalja magában. Az alapvető jogból következően az államra az a kötelezettség hárul, hogy - egyebek között - a polgári jogi jogok és kötelezettségek (a polgári joginak tekintett jogviták) elbírálására bírói utat biztosítson. Ez a rendelkezés azonban - az Alkotmány 8. § (2) bekezdésre figyelemmel - nem jelent korlátozhatatlan alanyi jogot a perindításra.
A Pp. 2. § (1) bekezdés szerint a bíróságnak az a feladata, hogy - összhangban az 1. §-ban foglaltakkal - a feleknek a jogviták elbírálásához, a perek tisztességes lefolytatásához és ésszerű időn belül történő befejezéséhez való jogát érvényesítse. A 3. § (1) bekezdés kimondja, hogy a bíróság a polgári ügyek körében felmerült jogvitát erre irányuló kérelem esetén bírálja el.
Ezek az alapvető jogok és elvek értelemszerűen érvényesülnek a bírósági útra tartozó nemperes eljárásokra is.
Az Alkotmánybíróság idézett határozata rámutat: az eleve sikerre nem vezető eljárások "kibontakozását" a polgári eljárásjogban szabályozott ún. perakadályok korlátozzák. A Pp. 130. § (1) bekezdésben szabályozott esetekben arról van szó, hogy meghatározott félnek meghatározott bíróság előtt a konkrét ügyben hiányzik a keresetindítási joga - akár azért, mert ilyen nem is volt, akár azért, mert még nincs illetve már elveszett -, vagy hiányzik valamilyen más, szükségszerű és tételesen meghatározott előfeltétel. Ezekben az esetekben a bíróság a kereset teljesíthetőségének konkrét eljárásjogi és anyagi jogi előfeltételeiről, az érvényesíthetőség elvi lehetősége felől dönt.
A keresetindítás határidőhöz kötése a bírósághoz fordulás alapjogának alkotmányos korlátozása, amelyet az Alkotmánybíróság összefüggésbe hozott a jogállamhoz tartozó jogbiztonság [Alkotmány 2. § (1) bekezdés] érvényesülése követelményével is (185/B/1991/3. AB határozat).
2. A kereset az alanyi (anyagi) jog bírósági érvényesítésének eszköze. A kereset tárgya az érvényesíteni kívánt jog (jogviszony), a kereset tartalma a bíróság döntésére vonatkozó határozott kérelem. A keresetlevél a keresetet [Pp. 121. § (1) bekezdés c) és e) pont] és a per megindításához szükséges más adatokat [Pp. 121. § (1) bekezdés a), b) és d) pont] tartalmazó beadvány.
A jogszabályban megállapított keresetindítási határidő nem a bírósági eljárás része, hanem, mint az érvényesíthetőség létszakába jutott igény idővetülete, az alanyi (anyagi) joghoz, jogviszonyhoz kötődik, és mint ilyen, szükségképpen anyagi jogi természetű. E határidő jellege nem függ attól, hogy a határidőt milyen típusú (anyagi jogi vagy eljárásjogi) jogszabály rendeli, illetőleg hogy annak elmulasztásához milyen jogkövetkezményt fűz. A keresetindítási anyagi jogi határidők jogi természete nem különbözik a más típusú (pl. teljesítési stb.) anyagi jogi határidőktől. Erre mutat számítási módjuk azonossága is.
A keresetlevélnek a bírósághoz történő benyújtása nem perbeli cselekmény.
A bírósági út (per vagy nemperes eljárás) az igényérvényesítés önálló szakasza. Nem eljárásjogi értelemben a bírósági eljárás természeténél fogva jogorvoslati jellegű. A keresetindítási (nemperes eljárás indítási) határidők között ezért a bírósági eljárást megelőző jogi tények (eljárások) szerint elvi alapon nem lehet különbséget tenni.
Hatályos jogunkban az anyagi jogi határidő számítására vonatkozó rendelkezések (fenti IV/2. pont) értelmében a határidő elmulasztásának vagy a késedelemnek a jogkövetkezményei a határidő utolsó napjának elteltével állnak be azzal, hogy ha a határidő utolsó napja munkaszüneti nap, a határidő a következő munkanapon jár le. A bírósághoz intézett beadványok előterjesztésére megállapított határidő azonban már a hivatali idő végével lejár [Pp. 103. § (5) bekezdés]. A keresetlevélnek a határidő utolsó napján a munkaidő végéig a bírósághoz meg kell érkeznie. Az anyagi jogi határidőre a Pp. 105. § (4) bekezdés - a 105. § (1) bekezdésből következően csak a perbeli cselekményekre irányadó - szabálya nem alkalmazható, ezért a keresetindítás határidejét a fél - jogszabály eltérő rendelkezése hiányában - elmulasztja akkor is, ha a keresetlevelet a határidő utolsó napján ajánlott küldeményként postára adja.
A bírói úton nem érvényesíthető követelések egy része (a Ptk. 204. §-ban leírt esetkör) "eredetileg" (vagyis keletkezésétől fogva) sem érvényesíthető bírói (a Ptk. megfogalmazásában: bírósági) úton, másik részük azonban bírói úton érvényesíthető, de az időmúlásra tekintettel a törvény az igényérvényesítést többé nem engedi meg. Az időmúlásnak kétféle hatása van: a jogvesztés és az elévülés.
A jogvesztés súlyos következménye csak a jogszabály kifejezett rendelkezése alapján állhat be, erre a Legfelsőbb Bíróság több határozatban is rámutatott (pl. Pfv. I. 22.629/1993/4.), létezik azonban olyan bírói felfogás is, amely szerint az anyagi jogi határidő elmulasztása - ellenkező rendelkezés hiányában - jogvesztéssel jár. A jogegységi tanács ez utóbbi állásponttal nem ért egyet.
Az időmúlás a követelés elévülésére vezet, az elévült követelést bírósági úton érvényesíteni nem lehet [Ptk. 325. § (1) bekezdés]. E rendelkezés azonban nem létesít perakadályt, mivel a Pp. 130. § (1) bekezdés f) pont értelmében az elévülés nem vezethet a keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasítására.
A jogvesztéssel nem járó anyagi jogi határidő elévülési jellegű. (pl. Gf. II. 31.567/1994., Ppk. II. 32.073/1995/2-I., Gf. IV. 30.010/1996/2., Gf. VIII. 32.060/2000/3.). Ebből következik, hogy amennyiben a jogszabály a keresetindításra úgy ír elő határidőt, hogy elmulasztásához nem fűzi a jogvesztés következményét, a mulasztás kimenthető.
Ha a jogszabály a keresetindítási határidő elmulasztásának kimentésére az igazolást írja elő, a Pp. 107-110. § rendelkezéseit kell alkalmazni. Ez a határidő anyagi jogi jellegén nem változtat.
Amennyiben a jogszabály a mulasztás kimentésére nem az elévülés kimentésénél szigorúbb feltételekkel előterjeszthető igazolást írja elő, a határidő elévülését a bíróság hivatalból nem állapíthatja meg; a keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasításának nincs helye. Az alperes elévülési kifogása esetén az elévülés számítására a Ptk. 326-327. §-okban írt szabályokat kell alkalmazni, s ha az elévülési kifogás alapos, a határidő elmulasztásának következményeit az ügy érdemében hozott ítéletben kell levonni.
A keresetlevél megvizsgálására előírt határidőben [Pp. 124. § (1) bekezdés] a bíróság a Pp. 130. § (1) bekezdés h) pontja alapján a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül elutasítja, ha megállapítható, hogy külön jogszabály a keresetindításra határidőt állapít meg, ezt a felperes elmulasztja, és igazolási kérelmet sem terjeszt elő, vagy azt a bíróság elutasítja.
A Pp.-nek ezt a rendelkezését alkalmazza az állandóan követett bírósági gyakorlat mind a jogvesztő keresetindítási határidő elmulasztása esetén, mind pedig abban az esetkörben, amelyben a jogszabály a mulasztás következményeinek kimentésére az igazolást írja elő, de a mulasztó fél igazolási kérelmet nem terjeszt elő, vagy azt a bíróság elutasítja; illetőleg annak nem ad helyt.
3. Az előzőekben kifejtettek érvényesülésének alapja a nemperes eljárásokban a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (Pp.) hatálybaléptetése folytán szükséges rendelkezések tárgyában kiadott 105/1952. (XII. 28.) MT rendelet 13. § (3) bekezdés, amely szerint amennyiben az egyes nemperes eljárásokra vonatkozó jogszabályok másként nem rendelkeznek vagy az eljárás jellegéből más nem következik, a nemperes eljárásokban is a Pp. szabályait kell megfelelően alkalmazni.«
"Az anyagi jogi határidő számítása esetén a Pp. 105. §-ának (4) bekezdésében foglalt szabály nem alkalmazható." (LB Gfv. VI. 33 603/1998. sz., BH 2000.164.)
"A házasság felbontása iránti keresetet időben előterjesztettnek kell tekinteni, ha a kérelmező azt legkésőbb utolsó napján ajánlott küldeményként postára adta." (PK 278. sz. áf., BH 1989. évi 5. sz.)
"A sajtó-helyreigazításra irányuló igény érvényesítésének anyagi jogi előfeltétele a peres eljárást megelőző igényérvényesítés a kifogásolt közleményt megjelentető, illetőleg közvetítő szervvel szemben. Ezért a helyreigazítási kérelemnek az előírt harminc napos határidőn belül kell megérkeznie a címzetthez." (LB Pf. IV. 20 271/1982. sz. BH 1983.15.)
"A társasági taggyűlési határozat bírósági felülvizsgálata iránti kereset előterjesztésének a törvényben meghatározott 30 napos határideje jogvesztő jellegű, ezért a késedelem kimentésére nincs lehetőség." (LB Pf. III. 20 704/1990. sz., BH 1991.110.)
"Az anyagi és az eljárási jogszabályban megállapított határidők elteltének számítási módja különböző, és az anyagi jogi határidőt nem lehet egyben eljárásjogi határidőnek is tekinteni." (LB Eln. Tan. G. törv. 30 571/1981. sz., BH 1982.250.)
"Az eljárást megindító beadványok az eljárás folyamatba helyezésének jogkövetkezményét a bírósághoz való tényleges megérkezésük napján váltják ki. A Pp. 105. §-ának (4) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a határidő elmulasztásának jogkövetkezményei nem vonhatók le, ha a bírósághoz intézett beadványt annak utolsó napján postára adták. E szabály azonban csak a Polgári perrendtartás által meghatározott ún. eljárásjogi határidőkre irányadó. Az eljárást megindító beadványok azonban ebbe a körbe nem tartoznak, azok előterjesztésének idejét a törvény előírása helyett a fél szabad akarata határozza meg, így azokra a Pp. 105. §-ának (4) bekezdésében írott szabály nem alkalmazható. Ebből az következik, hogy azok az eljárás folyamatba helyezésének jogkövetkezményét a bírósághoz való tényleges megérkezésük napján váltják ki." (LB Pf. V. 20 950/1994. sz., BH 1995.352.)
A keresetlevelet nem lehet elkésetten előterjesztettnek tekinteni, ha azt legkésőbb a határidő utolsó napján ajánlott küldeményként postára adták. A felpereseknek nem csak célszerűségi szempontból, hanem a Pp. 105. § (4) bekezdése szerint is kötelezettsége volt a keresetlevél ajánlott küldeményként való feladása annak bizonyítására, hogy a perindításra megszabott 30 napos jogvesztő határidőt megtartotta. Miután pedig a felperes rendes postai küldeményként adta postára a keresetlevelét és nem ajánlottan, ezért nem tudta bizonyítani a keresetindítási határidő betartását (BH 2012.45.).

A mulasztás igazolása

[a Pp. 106. §-ához]

"Társasági határozat bírósági felülvizsgálata iránti per megindítására jogvesztés terhe mellett megszabott határidő számításánál a keresetlevélnek a bírósághoz való érkezése időpontját kell figyelembe venni.
A Pp. 105. §-ának (4) bekezdésében írt rendelkezést csak a Pp. szerinti perbeli cselekmények teljesítési határidejének elmulasztása esetén lehet alkalmazni, de az nem vonatkozik a peres eljárást kezdeményező beadványra, vagyis a keresetlevélre. A keresetlevél postára adása ugyanis perbeli cselekménynek nem minősíthető." (LB Pf. VI. 22 941/1993. sz., BH 1996.21.)
A többször módosított Cstv. 51. §-ának (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a felszámoló jogszabálysértő intézkedése vagy mulasztása ellen a tudomásszerzéstől számított nyolc napon belül a sérelmet szenvedett fél a felszámolást elrendelő bíróságnál kifogással élhet. A kifogás előterjesztésének határideje nem jogvesztő, hanem igazolással kimenthető határidő. (LB Fpk. VI. 30 923/2000. sz., BH 2002.501.)
Az elsőfokú bírósághoz a fellebbezési határidő utolsó napján "faxon" beérkező fellebbezést határidőben megérkezettnek kell tekinteni. (LB Pfv. VIII. 22 184/2000. sz., BH 2003.502.)
Az ügyvéd jogosult a fellebbezését a fellebbezési határidő utolsó napján benyújtani. Ha ezen a napon a gépkocsija meghibásodása miatt ügyvédi irodájába eljutni nem tudott és ezért a határidő utolsó napján a fellebbezést benyújtani nem tudta, az nem munkaszervezési vagy adminisztratív hiányosság, hanem a képviselő akaratától független, olyan objektív akadály, amely a mulasztás vétlenségét megalapozza (BH 2012.14.).
Végül itt hívjuk fel a Legfelsőbb Bíróság két korábbi - most is érvényesülő - állásfoglalására a figyelmet:
"Ha a fizetési meghagyás ellentmondás hiányában jogerőre emelkedett, az ellentmondás határidejét önhibáján kívül elmulasztó fél emiatt igazolással élhet." (PK 165. sz.)
"Ha a bíróság valamelyik fél mulasztása esetén a tárgyaláson ítéletet hoz [Pp. 136. § (4) bek.], a mulasztó fél nemcsak fellebbezéssel, hanem a határnap elmulasztása miatt a Pp. 106. §-a szerint igazolással is élhet." (PK 166. sz.)

[a Pp. 107. §-ához]

A társasház közgyűlési határozatának megtámadására biztosított határidő nem a határozat közlésétől, hanem annak meghozatalától számít, a mulasztás jogkövetkezményei igazolási kérelemmel orvosolhatók.
Az Alkotmánybíróság határozata a 2003. évi CXXXIII. törvény 42. §-ának (1) bekezdését hatályon kívül helyezte.
Az igazolási kérelem elbírálása során a bíróságnak azt kell vizsgálni, hogy az abban foglaltak szerint a fél a tárgyalást önhibáján kívül mulasztotta el, és nem azt, hogy a betegség akadályozta-e abban, hogy a tárgyaláson megjelenjen. (Győri Ítélőtábla Pf. III. 20 227/2006. sz., BDT 12/2006. sz. 210.)
"Lényeges eljárási szabályt sért a bíróság, és ez kizárja a hiánypótlás elmulasztásához fűzött jogkövetkezmények alkalmazásának lehetőségét, ha a fél személyes meghallgatásán készült, kézzel írott s ezért alig olvasható jegyzőkönyvben elrendelt hiánypótlás nem teljesítése miatt utasítja el a cégbejegyzésre vonatkozó kérelmet." [Pp. 107. § (1) bek., LB Cgf. II. 31 610/1995. sz., BH 1997.89.]
"Ha a hitelező követelése a felszámolási eljárás közzététele után vált esedékessé, a követelés bejelentésének határideje ugyancsak 30 nap, ezt azonban nem a felszámolási eljárás közzétételétől, hanem a követelés esedékessé válásától kell számítani. Jogszabályt sért tehát a bíróság, ha az ilyen követelés bejelentését az igazolásra vonatkozó szabályok alkalmazásával bírálja el." (Pp. 107. §; LB Fpkf. II. 32 524/1994. sz., BH 1997.93.)
"A felszámoló jogszabálysértő vagy valakinek a jogos érdekét sértő intézkedése ellen benyújtható kifogás előterjesztésére jogszabályban előírt határidő nem jogvesztő jellegű. A határidő elmulasztása igazolási kérelemmel kimenthető." (LB Gfv. X. 32 241/1997. sz., BH 1999.327.)
Ha a mulasztás az ügyvédi iroda alkalmazottjának felróható, az érdemben alaptalanná tette az igazolást, és kizárja annak valószínűsíthető megállapítását, hogy a kérelmező képviselője a határidőt önhibáján kívül mulasztotta el. (LB Pfv. IV. 20 111/2001. sz., BH 2002.304.)
Az elmulasztott cselekmény egyidejű pótlása ellenére sem teljesíthető az igazolási kérelem, ha a fél a kérelemben nem adja elő a mulasztás okát és azokat a körülményeket, amelyek a mulasztás vétlenségét valószínűvé teszik. (LB Pkf. IV. 26 343/2002. sz., BH 2004.66.)
A mulasztás kimentésére ügyviteli hiányosságra visszavezethető késedelem alapul nem szolgálhat. (Főv. Ítélőtábla 4. Kf. 28 335/2004. sz., BH 2005.85.)
A fellebbezés tárgyaláson kívüli elbírálásának időpontjáról - a Pp. szabályai szerint - a bíróságnak nem kell a feleket értesítenie. Ha a felek a fellebbezésben, illetve az arra adott észrevételben valamely kérelmet nem terjesztenek elő, viselik annak kockázatát, hogy a később előadott kérelmet a bíróság már nem veheti figyelembe, ha időközben a fellebbezést érdemben elbírálta. (LB Fpk. XI. 30 452/2006. sz., BH 2007.378.)

[a Pp. 108. §-ához]

Az igazolási kérelem halasztó hatályának hiánya azt jelenti, hogy a kérelem elbírálása nem akadályozhatja az ügy érdemében folytatott cselekményeket, illetőleg nem akadálya a jogerős határozat végrehajtásának sem, de ezt a bíróság felfüggesztheti. Ez a felfüggesztés vonatkozhat magára az eljárásra vagy a végrehajtásra, s azt a bíróság akár kérelemre, akár hivatalból elrendelheti. A már elrendelt végrehajtás függeszthető fel, előtte a végrehajthatóság, s a felfüggesztett eljárást csak a bíróság intézkedésére lehet tovább folytatni, kérelem nélkül, hivatalból kell határozni, ha jogerős végzés az igazolási kérelmet elutasította. Ezek ellen a határozatok ellen külön fellebbezésnek nincs helye.

[a Pp. 109. §-ához]

Ha az elsőfokú bíróság a hatáskörébe nem tartozó fellebbezési határidővel kapcsolatos igazolási kérelem tárgyában döntést hoz, az hatálytalan, s azt a másodfokú bíróság akkor is hatályon kívül helyezi ha azzal tartalmilag egyetért. Az érdemi vizsgálat nélkül történő elutasítás kimondása azt jelenti, hogy a megjelölt esetekben a mulasztás kimentésére felhozottak nem vizsgálhatók és méltányosság alkalmazása sem történhet. A döntést megelőző meghallgatás csupán lehetőség, és maga az elbírálás az eljárást nem késleltetheti. A méltányos elbírálás követelménye azt jelenti, hogy nézni kell a mulasztás miatti joghátrányt, és értékelni kell a mulasztás mértékét, súlyosságát és a mulasztó személyében rejlő körülményeket is, azzal, hogy a gyakorlatban a határidők betartásánál különbség van az elvárhatóság szintjében attól függően, hogy a fél személyesen vagy jogi képviselővel jár el.
"A jogi képviselőnek kötelessége - távolléte esetére - megfelelő helyettesítésről gondoskodni, hogy a törvényes határidőket betarthassa. Ennek elmulasztása folytán a késedelmesen előterjesztett fellebbezés kimentése végett előterjesztett igazolási kérelem még méltányos elbírálása mellett sem tekinthető megalapozottnak." (Pp. 109. §; LB Pf. I. 20 294/1996. sz., BH 1996.590.)
A cégbejegyzési kérelemhez az apportálandó ingatlanokra vonatkozó tulajdoni lapokat csatolni kell. A tulajdoni hányadot igazoló földhivatali határozat a tulajdoni lap hiányát nem pótolja; annak hiánya súlyos bejegyzési akadályként értékelhető. Ezen okirat hiányában cég bejegyzésére nem kerülhet sor. (LB Cgf. II. 32 760/1997. sz., BH 1999.224.)
"Kizárólag a saját hibán kívüli, azaz vétlen mulasztás orvosolható igazolással. A vétlenség a felróhatóság hiányát jelenti, ezért még a kisebb súlyú gondatlanságra, figyelmetlenségre visszavezethető mulasztás is saját hibából ered. A Pp. 109. §-ának (3) bekezdésében foglalt méltányos elbírálás követelménye e szigorú feltétel alól általában csak akkor jelenthet kivételt, ha a személyesen eljáró fél részéről állapítható meg kisebb mértékű mulasztás vagy alacsony fokú felróhatóság." (LB Pfv. 23 051/2000. sz., BH 2001.281.)
"A jogi képviselőnek kötelessége, hogy távolléte esetére megfelelő helyettesítésről gondoskodjon, ezáltal a törvényes határidőket betarthassa. Ennek elmulasztása esetén a késedelmesen előterjesztett fellebbezés kimentése végett az igazolási kérelem még méltányos elbírálás mellett sem tekinthető megalapozottnak." (Csongrád Megyei Bíróság 1. Gf. 40 194/1999. sz., BDT 2001/7-8. sz. 89.)
Amennyiben a felperes a per első tárgyalását elmulasztja, majd igazolási kérelmének a bíróság helyt ad, a "megismételt" tárgyalás is a per első tárgyalásának minősül. Ennek elmulasztása esetén azonban a bíróság nem a pert szünteti meg, hanem az új tárgyalás eredményéhez képest az elmulasztott tárgyaláson hozott határozatot hatályában tartja. (Csongrád Megyei Bíróság 1. Gf. 40 049/2000. sz., BDT 2002/9. sz., 138.)
Tárgyalás elmulasztás miatti igazolási kérelemnek való helyt adás esetén az elmulasztott határnapon tartott tárgyalást a szükséges keretben meg kell ismételni. A korábban meghozott ítélet hatályban tartása, illetve hatályon kívül helyezése kérdésében való döntést a megismételt tárgyalás alapján hozott ítéletnek kell tartalmaznia. (Főv. Ítélőtábla 2 Pf. 20 058/2004. sz., BH 2004.242.)
A jegyző határozatának megváltoztatására irányuló kereseti kérelem folytán a Kúria hivatkozott az EBH 2011.2309. számú elvi bírósági határozatban kifejtettek alapján arra, hogy a jegyző határozatának megváltoztatása iránti kereset előterjesztésére nyitva álló határidő anyagi jogi határidő, annak esetében igazolási kérelem előterjesztésének van helye. Az adott esetben a felperesek a mulasztásukról való tudomásszerzésüket követő tizenöt napon belül a mulasztásuk vétlenségét valószínűsítő előadást tettek [Pp. 107. § (1) bekezdés], ezért ezt az előadásukat nem fellebbezésként, hanem igazolási kérelemként kellett volna elbírálni (BH 2012.196.).

[a Pp. 110. §-ához]

A mulasztás igazolása tartalmilag jogorvoslat. Sajátossága főleg abban áll, hogy egyetlen eset kivételével [Pp. 109. § (1) bek. második fordulata] a kérelem felől az a bíróság határoz, ahol a mulasztás történt.
A törvényben írt 15 napos határidő egyfelől szubjektív természetű annyiban, amennyiben azt nem feltétlenül az elmulasztott határnaptól vagy határidőtől kell számítani. Ha a mulasztás csak később jutott a fél (képviselője) tudomására, a határidő ekkor kezdődik. Másfelől a határidő objektív is: hat hónapon túl nem terjeszthető elő.
Fontos rendelkezése a törvénynek, hogy az igazolási kérelemmel együtt pótolni kell az elmulasztott cselekményt is. Ez átvezet a méltányos elbírálás kérdésköréhez. Ha ugyanis az igazolási kérelem elkésett vagy azt a törvény kizárja, illetőleg a fél egyidejűleg nem pótolja az elmulasztott cselekményt, méltányosság nem gyakorolható, a kérelmet el kell utasítani. [Csak felsorolásszerűen a Pp. néhány, az igazolást kizáró §-a: 106. § (3) bek., 132. § (4) bek., 137. § (3) bek., 161. § (2) bek., 201. § (3) bek., 224. § (2) bek., 225. § (3) bek., 245. §, 261. § (3) bek., 288. § (2) bek.]
A törvény csak a vétlen mulasztás igazolására ad lehetőséget, és ennek vizsgálatánál írja elő a méltányos elbírálást. A bíróságok az előfeltételek fennállását általában szigorúan vizsgálják. Ez a gyakorlat helyes, mert a törvény rendelkezéseit érvényesíteni kell, azok betartására a feleket rá kell szorítani. A szigorúság és a méltánytalanság között pedig széles határsáv húzódik.
A kérelem felől a bíróságnak végzéssel kell határoznia mind helytadás, mind elutasítás esetén. Hallgatólagosan, mintegy ráutaló intézkedéssel tehát nem lehet. Fellebbezésnek csak az elsőfokú bíróságnak a kérelmet elutasító végzése ellen van helye. Ha az elsőfokú bíróság a kérelemnek helyt ad, illetőleg a meghozott határozat végrehajtását felfüggeszti (vagy ellenkezőleg: a felfüggesztést mellőzi), ezek a döntések csak az eljárást befejező határozat elleni fellebbezésben támadhatók, de ekkor is csak a Pp. 110. § (2) bekezdésében felsorolt esetekben.
A bírósági gyakorlat kialakította azt a szabályt, hogy ha a mulasztás a bíróság téves tájékoztatásának vagy ügyviteli szabálytalanságának, késedelmének a következménye és ezt a bíróság észleli, a félnek nem kell igazolási kérelmet előterjesztenie, ezeket a bíróság hivatalból maga korrigálja. Ez a gyakorlat annak a felismerésnek a következménye, hogy a mulasztásban ilyenkor a fél abszolút vétlen, sőt a valóságban nincs is mulasztás.
"Ha a fizetési meghagyás ellentmondás hiányában jogerőre emelkedett, az ellentmondás határidejét önhibáján kívül elmulasztó fél emiatt igazolással élhet." (PK 165. sz. áf., PEH 271. old.)
"Ha a bíróság valamelyik fél mulasztása folytán ítéletet hoz [Pp. 136. § (4) bek.], a mulasztó fél nemcsak fellebbezéssel, hanem a határnap elmulasztása miatt a Pp. 106. §-a szerint igazolással is élhet." (PK 166. sz. áf., PEH 271. old.)
"Az örökös a hagyatéki tárgyalás kitűzését a tárgyalás nélkül hozott hagyatékátadó végzés jogerőre emelkedése előtt kérheti. Nem érheti hátrány azonban amiatt, hogy a hagyatékátadó végzés kiadmányában előfordult leírási hiba folytán tévedésben volt a részére nyitva álló határidő tartamát illetően és ezért kérelmét a törvényben megállapított határidő lejárta után nyújtotta be." (LB GKT 3/1982. sz., BH 1993. évi 1. sz.)
"Nem tekinthető vétlen mulasztásnak, ezért az azzal kapcsolatos igazolási kérelmet a bíróság elutasítja, ha a hitelező a hivatalos közlönyben megjelent felszámolási hirdetményben foglaltakat figyelmen kívül hagyja." (LB Fpkf. II. 31 200/1988. sz., BH 1989.368.)
"A felszámolási eljárásban az igényét késedelmesen előterjesztő hitelező javára - igazolási kérelmének elbírálása során - nem vehető figyelembe az a körülmény, hogy a késedelmét felügyeleti szervének magatartása idézte elő." (LB Fpkf. 30 376/1990. sz., BH 1991.121.)
"A gazdálkodó szervezeteket és a jogi képviselettel rendelkező egyéb szervezeteket az ügyintézésükben, ügykezelésükben előálló hiányosság nem mentesíti az eljárásjogi szabályokban meghatározott határidő elmulasztásához fűződő következmények alól." (LB M. törv. I. 10 070/1990. sz., BH 1991.214.)
"Az igazolási kérelemnek helyt kell adni, ha a kérelmet előterjesztő személy a mulasztás vétlenségét valószínűvé teszi." (LB P. törv. II. 20 646/1980. sz., BH 1981.150.)
"A keresetindítási határidő elmulasztásának kimentése végett benyújtott igazolási kérelmet érdemi vizsgálat nélkül el kell utasítani, ha a fél az igazolási kérelmet elkésetten terjesztette elő." (LB M. törv. II. 10 310/1990. sz., BH 1991.334.)
"Ha az előterjesztett kérelem - elnevezésétől függetlenül - tartalma szerint igazolási kérelemnek minősül, azt a mulasztás igazolására vonatkozó rendelkezések szerint kell elbírálni. Az igazolás tárgyában az a bíróság határoz, amelynek eljárása alatt a mulasztás történt." (Kecskeméti Megyei Bíróság 4. Pf. 21 555/1976. sz., BH 1977.498.)
"Nem tekinthető alaposnak az olyan igazolási kérelem, amely a fellebbezési határidő elmulasztásának okaként a nagy munkateherre hivatkozik." (LB Pf. 1. 21 063/1983. sz., BH 1984.316.)
"Ha a fél a fellebbezési határidő elmulasztása miatt igazolással él, és azt a fellebbezéssel együtt előterjeszti, a ... bíróság a fellebbezést az elkésettsége miatt nem utasíthatja el. Ilyen esetben az igazolási kérelem és a fellebbezés megengedettsége tárgyában a másodfokú bíróság határoz." (Székesfehérvári Megyei Bíróság Mf. 20 498/1983. sz., BH 1984.293.)
"A felszámoló intézkedése vagy mulasztása ellen a bírósághoz előterjeszthető kifogás benyújtására irányadó nyolc napos határidő nem elévülési, hanem eljárási határidő, amelynek elmulasztása - a Polgári perrendtartásban megállapított feltételek fennállása esetén - igazolással orvosolható." (LB Fpkf. VI. 32 927/1994. sz., BH 1996.118.)
"A felülvizsgálati eljárásban is irányadó a Pp. 107. §-ának (2) bekezdése, amely szerint a mulasztó félnek valószínűsítenie kell a mulasztása vétlenségét is. A perben is jogi képviselővel eljáró felperesek eredménnyel nem hivatkozhatnak arra, hogy a cégbírósági döntés hiánya akadályozta őket a felülvizsgálati kérelem határidőben történő előterjesztésében. A felperesek a cégbírósági határozat ismerete nélkül is benyújthatták volna határidőben a felülvizsgálati kérelmüket, tekintettel arra is, hogy a határozat tartalmától függően, annak elbírálásáig, azt bármikor vissza is vonhatták volna." (LB Pfv. I. 20 921/1994. sz., BH 1995.164.)
"A felszámolási eljárásban csak azon igénybejelentéseket lehet határidőben érkezettnek tekinteni, melyeket a hitelezők a félszámolás kezdő időpontjától számított 30 napon belül jelentettek be. Mivel a 30 napos határidő nem jogvesztő határidő, annak elmulasztása miatt igazolási kérelemnek van helye. Az igazolási kérelem elbírálásánál azonban a Pp. 106-110. §-ai szerint kell eljárni. Az igazolási kérelem előterjesztésének határidejéről a Pp. 107. §-ának (1) bekezdése rendelkezik, amely kimondja, hogy az igazolási kérelem előterjesztésének objektív határideje hat hónap, hat hónapon túl igazolási kérelmet nem lehet előterjeszteni. A felszámolás közzétételére 1992. június 22-én került sor, a hitelező pedig 1993. március 17-én terjesztette elő igazolási kérelmét. Az igazolási kérelem érdemi elbírálása ezért a Pp. 107. §-ának (1) bekezdésében írtak folytán nem volt lehetséges, így helyesen járt el az elsőfokú bíróság, amikor azt a Pp. 109. §-ának (2) bekezdésében írtakra tekintettel elutasította." (LB Fpkf. II. 31 601/1993. sz., BH 1995.178.)
"Az igazolási kérelem tárgyában hozott jogerős végzés ellen a felülvizsgálati kérelem előterjesztését a törvény kizárja." (LB Pfv. II. 22 478/1993. sz., BH 1995.225.)
"Lényeges eljárási szabályt sért a bíróság, ha az igazolási kérelemnek való helytadás folytán tartott új tárgyalás eredménye alapján a korábban hozott ítélet hatályában tartásáról végzéssel határoz.
A Pp. 109. §-ának (4) bekezdése nem tartalmaz arra vonatkozó rendelkezést, hogy az új tárgyalás eredményéhez képest a határozat hatályban tartása kérdésében milyen formájú határozattal kell határozni. A Pp. 212. §-ának (1) bekezdéséből azonban következik, hogy a per érdemében a bíróságnak ítélettel kell határoznia." (LB Gf. VI. 32 739/1994. sz., BH 1996.217.)

Az eljárás félbeszakadása

[a Pp. 111. §-ához]

Ha a fél a perképességét elveszti, illetőleg a per alatt bekövetkezett változás miatt kellő képviselet hiányában nem képes a jogait gyakorolni, kötelezettségeit teljesíteni, vagy a bíróság működésének elháríthatatlan akadálya van, az eljárás félbeszakad. Ha az eljárás alatt adat merül fel a fél halálára, azt a bíróságnak körültekintően vizsgálni kell, és el kell várni a halál tényének igazolását (pl. halotti anyakönyvi kivonattal).
A félbeszakadás a halállal nem feltétlenül következik be, jelentősége van annak, hogy a fél mikor hunyt el, illetőleg, hogy az adott jogvitában az anyagi jog szerint helye van-e jogutódlásnak. Ha a jogutódlás kizárt (pl. személyhez fűződő jog védelme, személyállapotra vonatkozó perek stb.) a bíróság a pert megszünteti.
A félbeszakadás a jogutód perbelépéséig, vagy perbevonásáig tart, s a jogutódi minőséget igazolni kell (pl. öröklési bizonyítvány, hagyatékátadó végzés). Nem természetes személynél félbeszakadás csak akkor állapítható meg, ha perbeli jogképességgel rendelkező szervezet az eljárás alatt jogutódlással szűnik meg.
A félbeszakadás az eljárás bármely szakaszában bekövetkezhet, így a rendkívüli perorvoslatokkal indult eljárásokban is.
A jogszabály erejénél fogva bekövetkező félbeszakadás folytán az eljárás félbeszakad akkor is, ha egyébként az eljárás szünetel vagy a per tárgyalását a bíróság felfüggesztette.
A Fővárosi Ítélőtábla Polgári Kollégiumának 2/2005. (V. 9.) számú határozatával elfogadott kollégiumi vélemény a fél halála, megszűnése miatti félbeszakadás eljárásjogi kérdéseiről az alábbi véleményt hozta:
I. A fél halála vagy megszűnése esetében - amennyiben az eljárási törvény eltérő rendelkezést nem tartalmaz - a bíróság az eljárás félbeszakadását állapítja meg.
Félbeszakadás helyett a per megszüntetése felől akkor határozhat a bíróság, ha az anyagi jogi szabályok - a jogviszony természete miatt - a jogutódlást kizárják.
II. Ha a meghalt (megszűnt) fél egyszerű pertársaság tagjaként vett részt az eljárásban, és az általa vagy vele szemben érvényesített követelés elbírálása elkülöníthető, nincs akadálya annak, hogy az eljárás félbeszakadását csak a meghalt (megszűnt) fél vonatkozásában állapítsa meg a bíróság.
III. Jogi személy vagy jogi személyiség nélküli gazdasági társaság szervezeti jogutód nélküli megszűnése esetében a félbeszakadt eljárás folytatását a bíróság kérelemre - a per megszüntetése érdekében - akkor is elrendelheti, ha utóbb az állapítható meg, hogy a megszűnt félnek nincs egyedi (szinguláris) jogutódja.
Ha olyan eljárás szakadt félbe, amelyben meghatározott személyek perbenállása kötelező (egységes pertársaság), a fél jogutód nélküli megszűnése a félbeszakadt eljárás folytatását nem zárja ki; a megszűnt féllel szemben a bíróság a pert megszünteti, és az eljárást folytatja.
"Felszámolási eljárás esetén ha az adós gazdálkodó szervezetet a cégbíróság a cégnyilvántartásból törölte (esetleges jogszabálysértő törlés esetén is), az eljárás félbeszakadása helyett megszüntetésnek van helye, figyelemmel arra, hogy a felszámolási eljárásban a félbeszakadás kizárt." (LB Fpk. VI. 33 710/1998. sz., BH 2001.391.)
A felszámolási eljárásban félbeszakadásnak nincs helye. Ezért, ha a gazdálkodó szervezet adós az eljárás folyamán jogutód nélkül megszűnik, s ezzel elveszíti jogképességét, a félbeszakadás megállapítása helyett az eljárás megszüntetésére kerül sor. (Főv. Ítélőtábla 12. Fpkf. 40 892/2003. sz., BH 2004.194.)

[a Pp. 112. §-ához]

A 2005. évi LXIII. törvény 8. §-ának (2) bekezdése iktatta be a Pp. új 112. §-ának (3) bekezdését, és egyben az eredeti (3) bekezdés (4) bekezdéssé módosult. Ez a változás 2006. január 1-jén lép hatályba.
Az eljárás folyását megakasztó három perrendi intézmény egyike - a szünetelés és a felfüggesztés mellett - a félbeszakadás. Amíg azonban az eljárás szünetelése vagy a per tárgyalásának felfüggesztése mindig a bíróság, illetőleg a felek elhatározásának és az annak megfelelő perrendi cselekménynek az eredménye, a félbeszakadás a törvény erejénél fogva következik be. A felfüggesztést is megállapítja a bíróság, de nem ettől függ és nem ekkor kezdődik a félbeszakadás, hanem annak az eseménynek (állapotnak) a bekövetkezésétől, amelyhez a törvény ezt a jogkövetkezményt fűzi. Mivel azonban a bíróság megállapító határozata lehet téves, ezért ellene fellebbezésnek van helye. A megállapító határozathoz a bíróság nincs kötve, ezért azt saját hatáskörében is megváltoztathatja. Ha viszont a bíróság a félbeszakadást a felek kérelme ellenére nem állapítja meg, végzése olyan, az eljárás során hozott határozatnak minősül, amely ellen a törvény nem enged fellebbezést [Pp. 233. § (3) bek. b) pontja]. Mindenesetre a bíróság akkor jár el helyesen, ha tüzetesen tisztázza, hogy a joghatást kiváltó esemény valóban bekövetkezett-e és csak utána hozza meg határozatát.
A félbeszakadást eredményező események:
- a fél halála vagy valamely szervezet jogutódlással történő megszűnése;
- a fél cselekvőképességének elvesztése;
- a fél törvényes képviselőjének halála, ha a törvényes képviselőjének nem volt meghatalmazottja, illetőleg a törvényes képviselő a képviseleti jogosultságát elveszti;
- a bíróság működésének elháríthatatlan okból való szünetelése. Nem szabályozza a törvény azt, hogy a félbeszakadás az eljárás mely létszakától következhet be? Nézetünk szerint bekövetkezhet már a perindítás hatályának beállta előtt (Pp. 128. §) is, a keresetlevél benyújtása után. Erre enged következtetni az intézmény elnevezése, amely nem a per, hanem az eljárás félbeszakadásáról szól.
A Pécsi Ítélőtábla 1/2005. (V. 25.) számú kollégiumi ajánlása az eljárás félbeszakadásának és a félbeszakadt eljárás folytatásának néhány kérdéséről szóló állásfoglalás a következő:
1. Amennyiben a bíróság valamelyik fél haláláról vagy megszűnéséről (cégjegyzékből vagy más nyilvántartásból való törléséről) szerez tudomást, az eljárás félbeszakadását kell megállapítania. Félbeszakadás helyett a per megszüntetéséről akkor határozhat a bíróság, ha az anyagi jogi szabályok - a jogviszony természete miatt - a jogutódlást kizárják.
2. Ha egységes pertársaság esetén az egyik pertárs jogutód nélküli megszűnése miatt szakad félbe az eljárás, a bíróság végzéssel nem utasíthatja el az eljárás folytatása iránti kérelmet, hanem a kérelemben foglaltaknak megfelelően - esetleg elkülönítéssel - a perben maradó felekkel szemben folytatni kell az eljárást. Annak eldöntése, hogy érdemben milyen határozat hozható, nem tartozik az eljárás folytatásának kérdéskörébe.
3. Az így folytatódó eljárás során a kereseti kérelem függvényében dönthet a bíróság a szerződés érvénytelensége vagy hatálytalansága jogkövetkezményéről. Ha a megszűnt fél perbepállásának hiányában a kereseti kérelem nem teljesíthető, a keresetet ítélettel el kell utasítani. Minden más esetben a szerződés hatálytalanságának és érvénytelenségének következményét le kell vonni.
4. A Pp. 157. § a) pontja és a Pp. 130. § (1) bekezdés g) pontja alapján a félbeszakadt eljárás folytatása után a per nem szüntethető meg, erre csak akkor kerülhet sor, ha a keresetlevél benyújtásakor bírói felhívásra sem vonja perbe a felperes azokat a személyeket, akiknek a perbenállása kötelező.
A félbeszakadás megszűnik, ha az azt eredményező ok elhárul.
A fél halála (megszűnése) után a jogutódnak perbe kell lépni, illetőleg őt perbe kell vonni. Ennek részletes szabályait a Pp. 61. és 62. §-a tartalmazza. Ennek megfelelően elég a jogutódlást valószínűsíteni.
A fél cselekvőképességének elvesztése miatt bekövetkezett félbeszakadás megszűnik a törvényes képviselő személyének bejelentésével. A bejelentést a perbeli ellenfél is megteheti. A bejelentés nem jelent perbevonást.
A Pp. 111. § (3) bekezdésének utolsó mondatából egyértelműen következik, hogy ha a fél cselekvőképessé válik, a perbe önálló elhatározással beléphet, s ezzel a félbeszakadás megszűnik.
Általános szabály, hogy a perbeli jogutódlás kérdésében az a bíróság dönt, amelynek eljárása alatt a félbeszakadás történt. Bonyolultabb a helyzet, ha a másodfokú eljárásban, a perújítási vagy a felülvizsgálati eljárásban azt állapítja meg a bíróság, hogy a félbeszakadás már az ítélet meghozatala előtt bekövetkezett, arról azonban a bíróság akkor nem szerzett tudomást. Ekkor is meg kell állapítani a félbeszakadást annak pontos időpontjával együtt. Ez egyben azt is jelenti, hogy a bíróság valójában hatálytalan ítéletet hozott [Pp. 112. § (2) bek.]. Mivel pedig az ítélet meghozatalakor a per folytatásának nem volt meg a törvényes lehetősége (pl. legalább az egyik félnek nem volt perbeli jog- és cselekvőképessége), mindaddig megakadt az ügy intézése, ameddig a félbeszakadást kiváltó helyzet meg nem szűnik. Az ítéletet tehát hatályon kívül kell helyezni, de csak a jogutódlás bekövetkezte után.
Az eljárás félbeszakadásával megszakadnak a határidők, megszűnésével pedig újra kezdődnek, tehát nem folytatódnak. Ha pl. a fél a fellebbezési határidő 12. napján hal meg, a jogutódnak az eljárás folytatásakor nem csak három napja van a fellebbezés bejelentésére. A félbeszakadásnál írt határidőkön egyaránt kell érteni a törvényes és a bírósági határidőket (Vö. Pp. 104. §).
A félbeszakadás tartama alatt tett minden - a per érdemére vonatkozó - bírói rendelkezés és a felek perbeli cselekményei hatálytalanok. [A kivételeket a Pp. 112. § (2) bekezdése tartalmazza.] Ez azt is jelenti, hogy a félbeszakadás előtt hozott határozatokat már nem is lehet kézbesíteni hatályosan - még az ellenfélnek sem. Ha valamely intézkedés, cselekmény megtörtént a félbeszakadás tartama alatt, a Legfelsőbb Bíróság egy korábbi határozata értelmében az a törvény erejénél fogva hatálytalan, hatálytalanságát nem kell megállapítani. Azokat ugyanis úgy kell tekinteni, mintha meg sem történtek volna. (LB P. törv. I. 21 057/1972. sz., BH 1973.279. Idézi a Pp. Magyarázat II. 615. old.)
Szükséges azonban felhívnunk a figyelmet arra, hogy a törvény új rendelkezése szerint ma már nincs akadálya annak, hogy a bíróság elvégezzen olyan cselekményeket, amelyek a per érdemét nem érintik, de azok bizonytalan időre való elhalasztása jogos érdekeket sértene. Így pl. nincs akadálya annak, hogy a bíróság a korábban letétbe helyezett szakértői díjat kiutalja a félbeszakadás tartalma alatt.
"A szülőnek az a joga, hogy a gyermeknek nála való elhelyezését igényelheti, olyan jog, amely a jogutódra nem száll át. Ezért, ha a gyermek elhelyezése iránt a szülők között folyó per során a felek valamelyike meghal, nem a félbeszakadás (Pp. 111. §), hanem a per megszűnésének van helye." (PK 167. sz. áf., PEH 272. old.)
"A köztisztviselő halála esetén az ellene folyamatban levő fegyelmi eljárást meg kell szüntetni a köztisztviselővel szemben kiszabott, még nem jogerős és végrehajthatóvá nem vált fegyelmi büntetés a köztisztviselő halálának tényénél fogva hatálytalanná válik.
A köztisztviselő jogutóda a fentiek szerint hatálytalanná vált büntetést kiszabó fegyelmi határozatot nem támadhatja meg." (MK 63. sz. áf.)
"A felperes halála miatt félbeszakadt eljárás folytatását bármelyik örökös egyedül is jogosult kérni." (LB P. törv. B. 20 630/1983. sz., BH 1984. 275.)
"Ha az örökhagyó az öröklési szerződés megszüntetése iránt pert indít, és vagyonáról más részére végrendelkezik, de a per során meghal, a végrendeleti örökös jogosult a félbeszakadt eljárás folytatását kémi, és az örökhagyó jogutódaként perbelépni." (LB P. törv. II. 20 820/1984. sz., BH 1985.232.)
A tartási, életjáradéki szerződésből eredő igény érvényesítése esetén az eltartott halálával a peresített anyagi jogi követelések nem enyésznek el, azokban - a perben érvényesített keretben - jogutódlásnak van helye. Az eltartottnak a per folytatására jogosult jogutóda az lesz, aki az eltartott után öröklésre jogosult. Így jogutódként felléphet, aki a törvényes öröklés rendje szerint az eltartott örököse. Jogutódlásra azonban csak abban az esetben van jogi lehetőség, ha a jogosult halála az általa már megindított per folyamán következik be. (LB Pf. B. 20 985/1997. sz., BH 1999.310.)
"Az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzett tartási jog a jogosult halálával megszűnik, így kizárt a jogutódlás, ezért az eljárás félbeszakadása nem állapítható meg." (LB P. törv. B. 20 512/1987. sz., BH 1988.103.)
"A gazdálkodó szervezetnek az ellene indított per során bírósági határozattal történt megszüntetése esetén nincs helye a per folytatásának és ítélethozatalnak. Ilyen esetben a bíróságnak az eljárás félbeszakadását kell megállapítania." (LB Mfv. II. 10 889/1995. sz., BH 1996.454.)
"Ha a kisebbségi települési önkormányzatok megszűnésének bejelentésére az elsőfokú ítélet meghozatala után, de még a másodfokú ítélet megszületését megelőzően kerül sor, az alperessel szemben a pert a Pp. 157. §-ának a) pontja és 158. §-ának (1) bekezdése értelmében nem lehet megszüntetni, ilyen esetben a Pp. 111. §-ának (1) bekezdése szerint az eljárás félbeszakadását kell megállapítani." (LB Gfv. I. 30 089/1999. sz., BH 2000.255.)

A felek meghallgatása tárgyaláson kívül

[a Pp. 113. §-ához]

A felek tárgyaláson kívüli meghallgatására sor kerülhet kötelező rendelkezés alapján, illetőleg ha a bíróság megítélése szerint szükséges.
A meghallgatás kötelező eseteit a Pp. rendelkezései kifejezetten megjelölik, miként az is kiolvasható amikor csak lehetőség van a felek meghallgatására. A meghallgatás történhet a fél írásbeli nyilatkozattételre való felhívásával, vagy arra való felhívással, hogy nyilatkozatának jegyzőkönyvbe vétele végett az elnöknél jelentkezzen, illetőleg szükség esetén a fél meghallgatás végett való megidézés útján.
Vannak esetek, amikor a törvény rendelkezése szerint a fél meghallgatása (felhívása nyilatkozattételre) kötelező. Ezek - csak felsorolás-szerűen - a következők: Pp. 156. § (4) bek., 178. § (3) bek., 209. § (1) bek. (kivéve a sürgős eseteket!), 217. § (3) bek.
"A Pp. 113. §-a szerinti meghallgatás kitűzése a felszámolási eljárásban csak lehetőség, melynek elrendelése az elsőfokú bíróság mérlegelésétől függ. Amennyiben azonban a bíróság szükségesnek tartja a felek meghallgatását, ennek megtartását illetően a Pp.-nek a vonatkozó rendelkezéseit megfelelően alkalmazni kell." (LB Fpk. VIII. 31 565/1959. sz., BH 2001.392.)

Kifogás az eljárás szabálytalansága ellen

[a Pp. 114. §-ához]

A fellebbezéssel külön nem támadható szabálytalanságokat, mulasztásokat a fél e § alapján kifogásolhatja. Ha a bíróság a kifogást alaposnak találja, saját hibáját kijavíthatja, s ezzel elkerülhetővé válik a későbbi fellebbezés kapcsán esetleg az ügy újbóli tárgyalása.
A törvényszöveg "bármikor" kifejezése nem pontos, mert vannak esetek, amikor a kifogás (felszólalás) előterjesztése csak az eljárás meghatározott létszakában lehetséges. Ilyen utalások találhatók pl. a Pp. 16. §-ának (4) bekezdésében, 28. §-ában és 29. §-nak (4) bekezdésében.
"Jegyzőkönyv kiegészítése iránti kérelmet elutasító végzés ellen nincs helye külön fellebbezésnek." (Szegedi Megyei Bíróság 2. Pf. 20 716/1980. sz., BH 1981.192.)
"A bíróságnak az illetékességével kapcsolatos kifogás figyelmen kívül hagyásáról nem kell külön határozatot hoznia, de ha mégis ilyen határozatot hoz, ez ellen fellebbezésnek nincs helye. Elegendő, ha a Pp. 114. §-ában meghatározott módon a kifogás elutasításának, illetve figyelmen kívül hagyásának indokait az eljárást befejező határozatában fejti ki a bíróság." (LB Gf. V. 30 379/1995. sz., BH 1996.55.)
A végzés kapcsán benyújtott kiegészítésre irányuló kérelem az eljárás szabálytalansága ellen előterjesztett kifogásnak minősül. Ezért a permegszüntető végzés kiegészítése kérhető, ha a bíróság nem rendelkezett a mérsékelt összegű illeték visszatérítése tekintetében. (BDT 2002/4. sz. 64.)

Kifogás az eljárás elhúzódása miatt

[a Pp. 114/A. §-ához]

A per ésszerű időtartamának meghatározására pontos időtartamot általában megadni nem lehet. A Pp. 2. § (2) bekezdéséből következően a per befejezésének ésszerű időtartama a jogvita tárgyát és természetét, valamint az eljárás lefolytatásának egyedi körülményeit figyelembe véve határozható meg. A strassbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságának ítélkezési gyakorlata az ésszerű időtartam meghatározásánál nem az adott ország igazságszolgáltatását az adott időszakban jellemző átlagos pertartamot, hanem a panaszos konkrét ügyének időigényét veszi figyelembe, ezen belül is a per egyes szakaszait, eljárási fázisainak időtartamát vizsgálja, illetőleg azt, hogy a bíróság mindent megtett-e annak érdekében, hogy a jogvita gyors lefolyását biztosítsa.
A 114/A. § szerinti kifogás intézménye azt hivatott megelőzni, hogy a bíróságnak felróható okból az eljárás ne húzódjon el, a kifogás intézménye tehát nem a bíróság határozatával, hanem annak eljárásával kapcsolatos jogorvoslati lehetőséget biztosító rendelkezés. A jogintézmény jellegéből következik, hogy az eljárás elhúzódása miatti kifogás előterjesztésére a kifogásolt eljárás befejezését megelőzően van lehetőség, ugyanis kizárólag az eljárás befejezése előtt korrigálhatja a bíróság a mulasztását, illetőleg adhat erre vonatkozó utasítást a felsőbb bíróság. Ez még inkább igaz a jogerős határozattal lezárt eljárásra.
A kizárási ügyet elbíráló másodfokú bíróság határozatának meghozatala után az eljárás elhúzódása miatt a fél által előterjesztett kifogás érdemben már nem vizsgálható, mert a kifogás elbírálására és az esetleg szükséges intézkedések elrendelésére kizárólag az eljárás befejeződéséig van lehetőség (BH 2011/137.).
Az eljárás elhúzódása miatti kifogás nem a bíróság által megtett intézkedésekkel okozott esetleges jogsérelem orvoslására szolgáló jogorvoslat, hanem valamely határidőhöz kötött eljárási cselekmény elmulasztásával előidézett sérelmes helyzet megszüntetésére irányuló jogvédelmi eszköz (Kúria Pkif. III. 24.759/2012/2.).

[a Pp. 114/B. §-ához]

Ez a jogintézmény azt biztosítja, hogy legyen eszköz az érintettek kezében az eljárás előbbreviteléhez, ezért rövid határidőket és rugalmas eljárást ad a bíróságnak a kifogás elintézésére. Ennek jegyében van lehetőség első sorban arra, hogy a bíróság maga orvosolja a hibát vagy intézkedjen az elhúzódás okának megszüntetése érdekében (kitűzés, írásbafoglalás). Miközben arra is lehetőség van - ha a kifogást nem tartja alaposnak -, hogy azt elbírálásra felterjessze. Fontos, hogy a kifogást elbíráló bíróság az eljáró bíróságot meghatározott eljárási cselekmény lefolytatására nem utasíthatja, az ugyanis már a bíróság függetlenségét sértené.
Az eljárás elhúzása miatti kifogás elbírálása során - a Pp. 114/A. § (2) bekezdés a) pontjának alkalmazása szempontjából - nem minősül kifogást megalapozó mulasztásnak, ha a bíróság a tárgyalás kitűzésével az eljárási cselekményt elvégezte, de annak időpontja meghatározásánál nem érvényesült a négy hónapos időközre vonatkozó szabály. (Fővárosi Ítélőtábla 1 Pkf. 26 116/2006. sz., BDT 10/2006. sz. 163.)
Érdemi vizsgálat nélkül kell elutasítani a bírósági eljárás elhúzódása miatt benyújtott kifogást, ha a kifogás benyújtásakor az eljárást lefolytató bíróság már érdemi intézkedést tett. (Pécsi Ítélőtábla Gkf. II. 30 170/2006. sz., BDT 10/2006. sz. 164.)
I. A Pp. 114/A. § (2) bekezdés c) pontjára alapított kifogás esetében a konkrét ügy ismeretében és az adott eljárási szakasz időigénye alapján kell eldönteni, hogy mulasztott-e az ésszerűség követelményével szemben a bíróság.
II. A kifogást elbíráló bíróság nem hívhatja fel közbenső ítélet hozatalára az eljáró bíróságot. (Fővárosi Ítélőtábla 14. Gkf. 44 537/2006/2. sz., BDT 2007/2. sz. 31.)
Eljárás elhúzódása miatti kifogás alaptalan előterjesztése a per tárgyalásának felfüggesztését elrendelő végzés miatt. (Fővárosi Ítélőtábla 9. Pkf. 25 986/2006/2. sz., BDT 10/2006. sz. 165.)
Amennyiben a bíróság eljárása nem szabályszerű, a fél által a bírósági eljárást sérelmező - igazolási kérelemnek nevezett - beadványt tartalma alapján az eljárás szabálytalansága ellen benyújtott kifogásnak kell tekinteni és kell elbírálni. (Pécsi Ítélőtábla Gpkf. IV. 30 145/2006. sz., BDT 10/2006. 189.)
I. A Pp. 114/A. § (2) bekezdés c) pontjára alapított kifogás esetében a konkrét ügy ismeretében és az adott eljárási szakasz időigénye alapján kell eldönteni, hogy mulasztott-e az ésszerűség követelményével szemben a bíróság.
II. A kifogást elbíráló bíróság nem hívhatja fel közbenső ítélet hozatalára az eljáró bíróságot. (Fővárosi Ítélőtábla 14. Gkf. 44537/2006/2.)
Érdemi vizsgálat nélkül kell elutasítani a bírósági eljárás elhúzódása miatt benyújtott kifogást, ha a kifogás benyújtásakor az eljárást lefolytató bíróság már érdemi intézkedést tett. (Pécsi Ítélőtábla GKF. II. 30 170/2006.)
Az eljárás elhúzódása miatti kifogás elbírálása során - a Pp. 114/A. § (2) bekezdés a) pontjának alkalmazása szempontjából - nem minősül kifogást megalapozó mulasztásnak, ha a bíróság a tárgyalás kitűzésével az eljárási cselekményt elvégezte, de annak időpontja meghatározásánál nem érvényesült a négy hónapos időközökre vonatkozó szabály. (Fővárosi Ítélőtábla 1. Pkf. 26 116/2006/2., BDT 10/2006. 163.)
Eljárás elhúzódása miatti kifogás alaptalan előterjesztése a per tárgyalásának felfüggesztését elrendelő végzés miatt. (Fővárosi Ítélőtábla 9. Pkf. 25 986/2006/2., BDT 10/2006. 163., Főv. Ítélőtábla 9. Pkf. 25 986/2006.)

Jegyzőkönyv

[a Pp. 115. §-ához]

A bíróság a tárgyalásról és a tárgyaláson kívül foganatosított egyéb meghallgatásról köteles jegyzőkönyvet készíteni, vagy annak anyagát más módon (hangfelvétel) rögzíteni.
Ha a másodfokú bíróság az ítélet elleni fellebbezést tárgyaláson kívül bírálja el, vagy végzés elleni fellebbezésről dönt és a felek meghallgatására nem kerül sor, jegyzőkönyvet készíteni nem kell. A jegyzőkönyv közokirat, amellyel szemben ellenbizonyításnak van helye. A jegyzőkönyv felvételét előíró és készítésének módját rögzítő szabályok garanciális jellegű rendelkezések, megsértésük lényeges eljárási szabálysértést jelent.
Az eljárás elhúzódása miatti kifogást, mint alaptalant el kell utasítani, ha a kifogás előterjesztésekor a mulasztás, illetve a késedelem már nem áll fenn. Ennek az új jogintézménynek a célja nem a mulasztás, illetve a késedelem megállapítása, hanem a sérelem orvoslása, azaz a mulasztás, illetve a késedelem megszüntetése, az eljárás elhúzódásmentes folytatása. (LB Gkif. XI. 30 427/2006. sz., BH 2007.161.)
Tekintve, hogy a § (3) bekezdése jogszabályi felhatalmazást adott a rendelkezés tartalmi kitöltésére, indokoltnak tartjuk, hogy az erről szóló 15/1976. (XII. 7.) IM rendeletet felvegyük a könyv anyagába.

15/1976. (XII. 7.) IM rendelet a polgári eljárási cselekményeknek hangfelvétellel való rögzítéséről

[a Pp. 116. §-ához]

A Pp. legújabb módosítását a 2001. évi CV. törvény tartalmazza, amelyet az Országgyűlés a 2001. december 18-i ülésnapján fogadott el, és az idevágó rendelkezések a törvény 20. §-ának (1) bekezdése értelmében 2002. január 1. napján léptek hatályba.
Eszerint:
- kiegészült a Pp. 117. § (2) bekezdése egy új a) ponttal; ennek folytán a korábbi a)-d) pontok jelölése b)-e) pontokra változott, és beiktatott a törvényalkotó a törvénykönyvbe egy új (5) bekezdést;
- a Pp. 118. § (1) bekezdésének szövegét a törvényalkotó újrafogalmazta, a (2) bekezdést egy mondattal, magát a paragrafust pedig új (3)-(5) bekezdéssel egészítette ki; végül
- a törvényszövegbe került a Pp. 119. §-a után egy új 119/A. §.

[a Pp. 117. §-ához]

Ez a § a jegyzőkönyv tartalmi követelményeit rögzíti. A jegyzőkönyvnek hűen és időrendben kell tükröznie az eljárás során történteket és abból ki kell tűnnie minden olyan körülménynek, amely alkalmas az adott eljárási cselekményre irányadó rendelkezések betartásának ellenőrzésére. A jegyzőkönyv nem szószerinti visszaadását követeli meg az elhangzottaknak, hanem azok lényegi és tartalmi rögzítését.

[a Pp. 118. §-ához]

A jegyzőkönyvről szóló részletes szabályokhoz csak néhány megjegyzést fűzünk:
- A jegyzőkönyv közokirat, az abban foglaltakat azonban ellenbizonyítással meg lehet dönteni.
- A jegyzőkönyv szerkesztése gondos odafigyelést igényel, kerülni kell a lényegtelen dolgok rögzítését, a felesleges szószaporítást. A jól szerkesztett jegyzőkönyv a helyes és célirányos tárgyalásvezetés tükre.
- A bírónak a jegyzőkönyvet annak lezárása, illetőleg leírása után mindig el kell olvasnia és ki kell javítania a - főleg elhallás folytán sokszor keletkező hibákat.
A jegyzőkönyv készülhet jegyzőkönyvvezető közreműködésével, illetőleg hangfelvétel útján is, de kézírásos formában nem.
A jegyzőkönyvet az eljáró bíró, a tanács elnöke és a jegyzőkönyvvezető írja alá. Abban az esetben, ha a jegyzőkönyvbe a bíróság olyan határozatot foglal, amelyet csak tanácsban eljárva hozhat meg, ezt a végzést a tanács minden tagjának alá kell írnia, s végül a jegyzőkönyvet a tanácselnök aláírja.
Minden olyan esetben, amikor a jogszabály a jegyzőkönyv megküldését írja elő, a bíróság ezt a kötelezettségét a jegyzőkönyv elkészültétől számított tizenöt napon belül teljesíti.
A jegyzőkönyv módosítása, kiegészítése egyrészt hivatalból, másrészt a felek kérelmére is megtörténhet.
"Az elmeosztályon elhelyezés törvényességének bírósági elhelyezéséről - a tárgyaláson kívül tett intézkedésekről is - jegyzőkönyvet kell felvenni." (LB P. törv. I. 21 308/1977. sz., BH 1978.386.)
"Lényeges eljárási szabályt sért a bíróság, ha a szemléről nem vesz fel jegyzőkönyvet." (LB Gf. IV. 31 166/1981. sz., BH 1983.250.)
"Lényeges eljárási szabályt sért a bíróság, ha a tárgyalási jegyzőkönyv anyagát nem a tárgyaláson, a felek jelenlétében veszi fel hangfelvételre. Ilyen esetben a jegyzőkönyv akár hivatalból, akár a felek kérelmére módosítható, kiegészíthető." (LB Gf. I. 31 855/1991. sz., BH 1992.483.)
Végül itt is utalunk a korábban már említett BÜSZ 8. §-ának és az SZ. 11. §-ának előírásaira.

Iratok megtekintése; másolatok

A 2008. évi XXX. törvény 10. §-ával megállapított Pp. 119. §-t 2009. január 1-jén folyamatban lévő ügyekre is alkalmazni kell. Utóbb azt a 2009. évi CLV. törvény 42. § (1) bekezdése még módosította.
E § kapcsán "a perben résztvevő egyéb személyek" kifejezés szorul magyarázatra, mert a Pp. erre fogalom-meghatározást nem ad. Utaló szabályként a IV. fejezetben írtakra hagyatkozhatunk. Ebből következik, hogy nem mindenki vonható a 119. §-ban írt "személyek" körébe azok közül, akik a perben szerepeltek. Így nem tekintheti meg az iratokat a tanú, a szemletárgy birtokosa és a tolmács. A szakértő nem a 119. §, hanem a reá vonatkozó 181. § (1) bekezdése alapján tekintheti meg az iratokat olyan mértékben, amely feladatának teljesítése végett szükséges.
Az orvosi iratok megtekintése és azokból másolatok készítése a perbeli személyek részére is csak a tanács elnökének engedélye alapján lehetséges. Igazolt fontos jogi érdek esetén a bíróság elnöke másoknak is adhat engedélyt betekintésre, illetőleg másolatok készítésére.

[a Pp. 119. §-ához]

Az (5) bekezdés teljes új szövegét a 2012. évi CXVII. törvény 3. §-a állapította meg és az 2012. július 24-től hatályos.

Egyértelmű, hogy nemcsak a zárt tárgyalásról készített jegyzőkönyv, hanem egyéb, államtitkokat vagy szolgálati titkot tartalmazó okiratot sem lehet lemásolni. Üzleti titkot tartalmazó irat esetén a titokgazda hozzájárulása kell.
Felhívjuk a figyelmet a Pp. 119. § (7) bekezdés rendelkezésére az anonimizált iratok megismerése lehetőségének biztosításáról.
A Pp. 119. § (5) bekezdés új szabálya meghatározza az elektronikus formában rendelkezésre álló irat fogalmát, amely olyan elektronikus dokumentum, amely úgy keletkezett, hogy a bíróság a papír alapú iratot informatikai eszköz alkalmazásával szerkesztette meg. Ha a bíróság az arra jogosult részére (fél, képviselő, ügyész, perben résztvevő egyéb személy) az iratot (akár az elektronikus formában rendelkezésre álló iratot, akár a papír alapú okirat elektronikus másolatát) megküldi, akkor azért nem kell illetéket fizetni. Az ilyen módon továbbított irat nem hiteles kiadmány, ezért az bizonyítékként nem használható fel, de nyilvánvalóan nem is közokirat.
Az iratmegtekintéshez ismerni kell a minősített adat védelméről szóló 2009. évi CLV. törvény rendelkezéseit a korábban államtitoknak, illetőleg szolgálati titoknak minősülő adatokról, illetőleg azt, hogy miként határozza meg a minősített adat fogalmát (nemzeti minősített adat, külföldi minősített adat).

Elveszett (megsemmisült) iratok pótlása

[a Pp. 119/A. §-ához]

Az elveszett vagy megsemmisült iratok pótlása során követendő eljárást a 297" ssz="188">korábbi BÜSZ 20. §-a szabályozta. A 2001. évi CV. törvény ezeket a szabályokat emelte be az eljárásjogi törvénybe, 2002. január 1. napjától kezdődő hatállyal.
A módosító törvény miniszteri indokolásából kitűnően ennek az a magyarázata, hogy az ügyviteli szabályok számos olyan rendelkezést nevesítenek, amelyek a felek jogait érinthetik, illetve garanciális jellegűek, s ezért azoknak törvényi, és nem alacsonyabb szintű jogszabályi rendezése indokolt.
Az irat-rekonstruálás általános szabályai egyértelműek, azok külön értelmező magyarázatot nem követelnek.

Pénzbírság

[a Pp. 120. §-ához]

A pénzbírság felső határát az 1999. évi CX. törvény 20. §-a a már kellő visszaható erővel nem bíró 50 000 Ft helyett 500 000 Ft-ra emelte azzal, hogy az nem haladhatja meg a pertárgy értékét. Itt is érvényesül azonban a Pp. 163. §-ának (1) bekezdése, illetőleg 165. §-ának (1) bekezdése, vagyis ezt a felemelt összeget pénzbírságként csak a 2000. január 1-jét követően indult ügyekben lehet alkalmazni.
Pénzbírság kiszabására csak a Pp. 101. §-ának (2) bekezdése esetében kerülhet sor, egyebekben kiszabása a bíróság belátásától függ.
Megemlítjük még, hogy a szankciót nemperes eljárásban is lehet alkalmazni.
A képviselő cselekményeit a Pp. a féltől függetlenül kevés esetben értékeli önállóan, pénzbírság kiszabására a fél képviselőjével szemben akkor van lehetőség, ha a perbeli jogait rosszhiszeműen gyakorolja, a tárgyalás rendjét megzavarja, a perben felhasznált okiraton lévő saját, illetőleg az általa képviselt fél aláírásának valódiságát jobb tudomása ellenére vagy nagyfokú gondatlanságból tagadja.
Pénzbírság szabható ki a tanúval, szakértővel, tolmáccsal és a szemletárgy birtokosával szemben, ha az előírt kötelezettségeiket nem az előírt módon teljesítik, vagy rendzavaró magatartást tanúsítanak.
Ez a jogkövetkezmény alkalmazható akkor is, ha a tárgyalás rendjét hallgatóként jelen lévő személy zavarja meg.
A végzéssel szemben külön fellebbezésnek van helye, azt a pénzbírságot kiszabó bíróság maga is megváltoztathatja, a kiszabott pénzbírság szabadságvesztésre át nem változtatható, azt a megyei bíróság mellett működő végrehajtó hajtja be az állam javára.
A polgári bíróság által kiszabott pénzbírságot a büntetőbíróság által kiszabott rendbírság módján kell behajtani. Ez következik a 9/2002. (IV. 9.) IM rendelet 91. §-a (1) bekezdésének rendelkezéséből, amely szerint a polgári eljárás során kiszabott pénzbírság esetén egységes értesítőlapot kell kiállítani és azt megküldeni az illetékes BGH-nak. A Vht. 10. §-ában pedig szerepel az említett okirat, amelynek alapján megindul a végrehajtás (BH 2011/171.).
"Az alperes a magatartásával a már hat éve húzódó per befejezését késleltette, így a bíróság vele szemben törvényesen szabott ki pénzbírságot a Pp. 5. §-ának (3) bekezdése alapján. Helyes volt a pénzbírságnak a Pp. 120. §-a szerinti maximális mértékben való megállapítása is, tekintettel arra, hogy hasonló magatartás miatt a perben egyszer már sor került az alperes bírságolására." (LB Pf. VI. 23 057/1993. sz., BH 1995.287.) Megjegyezzük, hogy a jogesetben említett "maximális mérték"-ben megállapított pénzbírság kiszabása idején még az 50 000 Ft-os felső határ volt hatályban.
"A perelhúzásra irányuló és ismételten jelentkező mulasztás, illetve perbeli cselekménysorozat alapot teremthet a legmagasabb összegű pénzbírság kiszabására... Az alperesnek és képviselőjének folyamatos perelhúzó magatartására figyelemmel, a mulasztások súlyát is mérlegelve (szakértői bizonyítás késleltetése, szemle meghiúsítása, tárgyalás elmulasztása stb., amelyek együttesen a bizonyítási eljárást megközelítően másfél évvel meghosszabbították), a Pp. 120. §-a alapján kiszabott legmagasabb összegű pénzbírság nem túlzott." (LB Pf. II. 23 076/1995. sz., BH 1996.538.)
A fejezetben szereplő különféle elvi iránymutatások sorsát érintő egyenkénti fejtegetések helyett felhívjuk a figyelmet az azokról szóló 3/2015. PJE határozatra.
A Polgári Kollégium mint jogegységi tanács felülvizsgálta a polgári anyagi jogi tárgyú 1/2014. PJE határozattal nem érintett elvi iránymutatásokat abból a szempontból, hogy melyek azok, amelyek már nem tartandók fenn, melyek azok, amelyek indokolása nem tartható már fenn, és melyek azok, amelyek továbbra is alkalmazhatóak és így hatályukban fenntartandóak.
A 3/2015. PJE határozatból tudható, hogy az elvi iránymutatásokból (jogegységi határozat, kollégiumi vélemény, kollégiumi állásfoglalás), melyeket érintett valamilyen formában a jogegységi határozat. Egyesek jogszabályi alapjukat veszítették, ezért nem tartandók fenn, mások az idő múlása folytán tárgyukat vesztették, illetőleg jogszabályváltozás folytán meghaladottá váltak, míg mások a meghaladott jogszabályi környezet miatt váltak meghaladottá. Vannak olyanok, amelyek okafogyottá váltak, illetőleg terminológiai változások miatt meghaladottak vagy éppen a bírói gyakorlat szemléletváltása miatt meghaladottak vagy iránymutatást már nem igénylő tárgyra vonatkoznak. Vannak más okból szükségtelenné váltak, illetőleg olyanok, amelyek rendelkező részében foglalt iránymutatás továbbra is helyes és megfelelően irányadó, de az indokolásuk többféle okból elavulttá vált.
A jogegységi határozat felsorolja azokat az elvi iránymutatásokat, amelyeket a jogi szabályozás szövegszerű vagy tartalmi változatlanságára tekintettel fenntart.
Hasonlóképpen megtörtént azoknak az elvi iránymutatásoknak a felülvizsgálata, amelyeket a Polgári Kollégium a társkollégiumokkal közösen alkotott meg. A 2/2015. BKMPJE határozat a már említett határozathoz hasonló differenciált szempontú felülvizsgálat alapján döntött a közös elvi iránymutatások sorsáról.

MÁSODIK RÉSZ

ELSŐFOKÚ ELJÁRÁS

VIII. fejezet

Keresetindítás

A keresetlevél benyújtása és kellékei

[a Pp. 121. §-ához]

A bíróság a polgári ügyek körében felmerült jogvitát csak erre irányuló kérelem esetén bírálja el [Pp. 3. § (1) bek.]. A kereset a bíróság előtt per útján érvényesíthető alanyi jogok védelmének legfontosabb eszköze, s egyben az első peralapító cselekmény. A felperesnek "a bíróság elé terjesztett kérelme az iránt, hogy a felperesnek magánjogi jogviszonyát vagy általában azokat a tényeket, melyek magánjogi érdekét kiteszik, az alperessel szemben derítse ki s ez alapon jogi érdekét az alperessel szemben érvényesítse" (Magyary Géza: Magyar polgári perjog. Bp. Franklin Kiadó, é. n. 354. o.). A kereset szükségképpeni elemei: az érvényesített alanyi jog alapjául szolgáló tények megjelölése és a jogvédelem iránti kérelem.
A kereset tárgya lehet a természetes és más személyek vagyoni és személyi joga (vö. Pp. 1. §), valamint jogviszony fennállása vagy érvényessége is.
Elvileg a kereset egy jogviszonyból eredő követelés elbírálására irányul, célszerűségi szempontok azonban amellett szólnak, hogy a bíróság több keresetet együttesen is elbírálhasson. Ha a felperes ugyanabban a perben - bizonyos feltételek mellett - több keresetet (vagy az alperes több viszontkeresetet) indít, vagy esetleg a bíróság a pereket egyesíti, keresethalmazat keletkezik. Ez lehet személyi (szubjektív), tárgyi (objektív) és vegyes keresethalmazat.
Személyi keresethalmazat akkor jön létre, ha a perben több felperes vagy több alperes szerepel. Ilyenkor az azonos perbeli pozícióban levő felek pertársaságot alkotnak. Itt csak utalunk arra, hogy a pertársaság létrehozásához legalább a perbeli követelések hasonló ténybeli és jogi alapból való keletkezése szükséges (lásd részletesen a Pp. 51-53. §-okhoz fűzött magyarázatot).
Tárgyi keresethalmazat azáltal keletkezik, hogy a felperes egy keresetlevélben több keresetet indít. Szükséges, hogy a keresetek különböző jogi tényeken alapuljanak, illetőleg különböző jogviszonyból származzanak, vagy pedig a tartalmuk (kereseti kérelem) legyen különböző. Megengedhetőségének általában előfeltétele még, hogy valamennyi keresetre legyen ugyanannak a bíróságnak hatásköre és illetékessége (BH 1980.173.). Azonosnak kell lennie az eljárás nemének is [pl. perújítási eljárásban csak a Pp. 247. §-nak (1) bekezdése szerinti keresetváltoztatásra van lehetőség, új kereset vagy viszontkereset előterjesztésének nincs helye]. Tárgyi keresethalmazatnak minősül az ún. folytatólagos keresethalmazat is, mikor az első kérelem eldöntése előkészíti a másikat (pl. apaság megállapítása és gyermektartás).
Vegyes keresethalmazat a személyes és tárgyi keresethalmazat találkozásakor fordul elő, tehát akkor, ha pertársaság esetén érvényesítenek több követelést. A vegyes keresethalmazatra mind a személyi, mind a tárgyi keresethalmazat szabályai vonatkoznak.
Vannak olyan keresettöbbségi esetek, midőn az egyes keresetek egymástól kölcsönösen függnek, illetőleg egymást kölcsönösen kizárják, és egyidejű létezésük csak átmeneti jellegű, kielégítést pedig végső soron csupán egyikük nyer. Ezek a látszólagos keresethalmazok. A kereset határozottságának követelményéről a későbbiekben szólunk, általában látszólagos keresethalmazat esetében is elengedhetetlen követelmény az, hogy az egyes kérelmek magukban is határozottak legyenek.
Látszólagos személyi keresethalmazat keletkezik pl. a főkötelezett és az egyszerű kezes, a magánmunkáltató és az alkalmazottja együttes perlése esetén, mert mind a kezes, mind az alkalmazott marasztalása feltételes. Nincs azonban eljárásjogi akadálya pl. két alperes elleni perindításnak azzal, hogy közülük az egyik marasztalását a felperes csak arra az esetre kéri, ha a másikkal szemben a bíróság a keresetet elutasítja.
Látszólagos tárgyi keresethalmazat mindenekelőtt a vagylagos (alternatív) kereset. Alternatív keresetet eredményez a vagylagos szolgáltatás perlése, ha a választás joga még nem szállt át a jogosultra. A vagylagos kérelmek valamelyikének határozatlansága esetében (pl. "az alperes adjon ki egy kerékpárt, vagy valami mást"), a kereset elbírálhatatlan.
Szintén látszólagos tárgyi keresethalmazat az eshetőleges (eventuális) kereset is. Ennek tipikus esete, ha ugyanabból a jogviszonyból a felperest több olyan igény illeti meg, amelyek közül az egyiknek a teljesítése kizárja ugyan a többi teljesítést, de az egyiknek a teljesíthetetlensége nem zárja ki a többi sikeres érvényesítését (pl. tartási szerződés megszüntetése vagy életjáradéki szerződéssé átalakítása, végrendelet megtámadása vagy kötelesrész kiadása).
Előfordul, hogy a felperes a tényállás bizonyos elemeit nem ismeri, vagy a vitás kérdés jogi megítélésében bizonytalan, ezért másodlagos kereseti kérelmet is előterjeszt arra az esetre, ha a bíróság nem találná teljesíthetőnek az elsődleges kérelmét. Így pl. adásvételi szerződés megtámadása és a szerződéskötést megelőző helyzet visszaállítása iránti kérelem in eventum összeköthető a szerződés teljesítése (vételár fizetése) iránti kérelemmel. Az eshetőleges kereset - bár feltételesen több kereseti alapot foglal magában - nem jelent tehát keresettöbbséget (valódi keresethalmazatot), következésképpen nem kerülhet sor az "elődleges kereset" elutasítására, ha a másodlagos alapon a bíróság a keresetnek helyt ad; ebben az esetben csupán az ítélet indokolása tartalmazza a bíróságnak az elsődleges kereseti igény megalapozatlanságával kapcsolatos jogi álláspontját (BDT 2010.2326.). Az eshetőleg érvényesített igény nem minősül a kereseti kérelem önállóan elbírálható részének, ennélfogva a pertárgyérték megállapításakor a követelések a Pp. 25. §-ának (3) bekezdése szerint nem adhatók össze, a követelések a Pp. 213. §-ának (2) bekezdése alapján részítélettel nem bírálhatók el és nincs helye az egyes kérelmek tekintetében a per megszüntetésének sem. Eshetőleges keresetnél, ha az első (fő)kérelem határozott, míg a másodlagos kérelem határozatlan, a kereset a határozott részében (az elsődlegeses kérelem tekintetében) elbírálható; viszont ha az első (fő)kérelem határozatlan és csak a másodlagos határozott, e hiány pótlásának elmulasztása esetében a keresetlevelet a bíróságnak hivatalból el kell utasítania.
A Legfelsőbb Bíróság Polgári Kollégiumának Tanácselnöki Értekezlete a 2005. november 9-én tartott ülésén úgy foglalt állást, hogy ha látszólagos tárgyi keresethalmazat esetén a felperes a keresetét úgy módosítja, hogy bármelyik kereseti kérelmét nem tartja fenn, akkor az a továbbiakban nem tárgya a pernek, de ez nem minősül a keresettől való részleges elállásnak, és részleges permegszüntetésnek sincs helye; az így fenn nem tartott igénynek a másodfokú eljárásban történő előterjesztése a keresetváltoztatás tilalmába (Pp. 247. §) ütközik. Az indokolásból: "A felperes az elsőfokú tárgyalás berekesztéséig jogosult a keresetét fenntartani, módosítani, vagy attól elállni; ezt követően azonban a keresetét már nem változtathatja meg. Látszólagos tárgyi keresethalmazat esetén a felperes több, egymást kölcsönösen kizáró kereseti kérelmet terjeszt elő, amelynek vagy a vagylagosság, vagy az eshetőlegesség viszonyában állnak egymással. A vagylagos kereseti kérelmek mögött mindig az anyagi jog vagylagosság áll, így az valójában egy igény. Eshetőleges kereseti kérelmek esetén pedig - mivel a sorrend köti a bíróságot - csak a sorrendben megelőző igény elutasítása esetén válik elbírálhatóvá a sorrendben hátrább álló igény, ezért itt is egyetlen igény érvényesítéséről van szó. Ebből következik, hogy ha a felperes a látszólagos keresethalmazatba valamelyik kérelmét a továbbiakban nem tartja fenn, az valójában keresete módosítását jelenti, ezért részleges permegszüntetésnek nincs helye."
Keresethalmazat létrejöhet a felek akaratán kívüli okból is, mivel a bíróság elrendelheti az előtte folyamatban levő olyan perek egyesítését, amelyeknek a tárgya egymással összefügg [Pp. 149. § (2) bek.]. A perek egyesítésének nem, de a keresethalmazatnak azonban feltétele a felek azonossága. A keresethalmazat szétbontását jelenti viszont, ha a perben érvényesített egyes követelések tárgyalását a Pp. 149. §-ának (1) bekezdése alapján a bíróság elkülöníti.
Bizonyos különleges eljárásokban csak a törvényben megbatározott keresetek kapcsolhatók össze [lásd pl. házassági perek: Pp. 282. § és 292. §, apaság megállapítása: Pp. 296. §, szülői felügyelet megszüntetése: Pp. 302. § (1) bek. b) pont, gondnokság alá helyezés: Pp. 306. §].
A kereset és a keresetlevél nem azonos fogalmak. A keresetlevél a keresetet tartalmazó írásbeli beadvány.
"A kereset a polgári perben érvényesítendő alanyi jog védelmének eszköze, amelynek tárgya a keresettel érvényesített anyagi jog. Ezzel szemben a keresetlevél a peres eljárást megindító beadvány, amely tartalmazza a keresetet és a per megindításához szükséges további adatokat. (Pp. 121. §) A bíróság a keresetlevélben feltüntetett adatok alapján mindenekelőtt elbírálja, hogy a keresetlevél idézés kibocsátására alkalmas-e és a per előfeltételeinek hiányában a Pp. 130. §-ának alkalmazásával azt idézés kibocsátása nélkül elutasítja. A peres eljárás folyamán előterjesztett keresetváltoztatást tartalmazó beadvány, illetve a tárgyaláson előadott kérelem nem azonos a keresetlevéllel, mint a polgári peres eljárást megindító beadvánnyal, azonban a bíróság ebben az esetben is elsődlegesen a per előfeltételeit vizsgálja. Ha a kereset kiterjesztésének címzettjével szemben a kereset érdemi elbírálásának előfeltétele nem áll fenn, a bíróság kizárólag a perbevont személy idézésének megengedhetőségéről határoz, és a perbevont alperessel szemben idézés kibocsátásának akadálya esetén a kiterjesztett kereseti kérelmet - a kereseti kérelem e részében az érvényesített anyagi jog érdemi vizsgálata nélkül - el kell utasítani." (BDT 2010.2326.)
A Pp. a per megindítását - főszabályként - írásbeliséghez köti. A per megindítására azonban nemcsak a keresetlevél, tehát írásbeli beadvány benyújtásával kerülhet sor, hanem a kereset jegyzőkönyvbe mondásával, illetve jegyzőkönyvbe foglalásával is. Ez utóbbi - ritkán előforduló eljárási jogintézményeket - a Pp. 127. §-a szabályozza "A szóbeli kereset azonnali tárgyalása" és "Egyezségi kísérletre idézés" elnevezéssel. A Pp. 394/B. § (1) bekezdése szerinti rendelkezések értelmében a keresetlevél elektronikus úton is benyújtható.
A Pp. 315. § (1) bekezdése értelmében perré alakulhat a fizetési meghagyásos eljárás is a kötelezett által előterjesztett ellentmondás folytán, az ellentmondással érintett részében. A fizetési meghagyásos eljárást per követi a Pp. 315. § (2) bekezdésében felsorolt esetekben is.
A fizetési meghagyás kézbesítésének ugyanaz a hatálya, mint a keresetlevél kézbesítésének, a perindítás hatályai a fizetési meghagyás kézbesítésével beállnak. (BDT 2011.2586.)
A keresetlevélnek meg kell felelnie a Pp. 121. §-ában előírt - általános szabályt megfogalmazó - követelményeknek, ezeknél többet tartalmazhat, kevesebbet azonban nem. Ezekhez az általános szabályokhoz képest egyes pertípusokra - ezek sajátosságainak megfelelően - a Pp. speciális rendelkezéseket rögzítve többlet követelményeket ír elő. (Pl.: a Pp. XX. fejezete szerinti közigazgatási perekre a 330. §-ban, vagy a gondnokság alá helyezéssel kapcsolatos perekre a 307. §-ban ...stb.)
a) Nem szükséges, hogy a keresetlevél tartalmazza a "kereset" szót, mert a bíróság a fél által előadott kérelmeket, nyilatkozatokat nem alakszerű megjelölésük, hanem tartalmuk szerint veszi figyelembe [Pp. 3. § (2) bekezdése]. A keresetnek azonban fontos tartalmi kelléke az eljáró bíróság pontos, félreérthetetlen megnevezése. A felperes ezért köteles megjelölni a keresetlevélben az eljáró bíróságot, a közigazgatási szerv pedig köteles a közigazgatási iratokat és nyilatkozatát ehhez a bírósághoz továbbítani. Ettől még akkor sem térhet el, ha álláspontja szerint nem a felperes által megjelölt bíróság rendelkezik hatáskörrel és illetékességgel a kereset elbírálására (KGD 2015.124.).
b) A felek és képviselőik nevét, lakóhelyét, székhelyét, perbeli állását azonosításra alkalmas módon kell feltüntetni. Lakóhely megjelölése alatt a pontos, idézés kibocsátására alkalmas lakcímet, székhelycímet kell érteni. Meg lehet jelölni a rövid úton történő idézéshez szükséges adatokat is (pl.: telefonszám, faxszám, e-mail-cím stb.). Ezek elmulasztása nem jár jogkövetkezménnyel, de megnehezítheti a felek és a bíróság közötti kommunikációt.
Ennek kapcsán a Kúria jogelődje, a Legfelsőbb Bíróság egyik felülvizsgálati eljárásban hozott ítéletében kifejtette: a felperes személyének megállapítása, illetőleg a keresetindítási jogosultságának megítélése szempontjából nem volt jelentősége annak, hogy a keresetlevelét ügyvédi mivoltára utaló alakiságokkal nyújtotta be. A felperes a keresetleveléhez mellékelte ugyanis az alperessel kötött előfizetői előszerződés egy példányát, továbbá az alperes által kiállított, az egyszeri belépési díjelőlegre vonatkozó számlát. A két mellékletnek a keresetlevéllel egybevetett tartalma alapján nem merülhetett fel kétség abban a vonatkozásban, hogy a felperes egyéni előfizetőként kötött előfizetői előszerződést az alperessel, és ebből az előszerződésből eredő jogait kívánja érvényesíteni. A keresetlevél és mellékleteinek együttes tartalmi vizsgálata folytán súlytalan az alperesnek arra történt hivatkozása, hogy a távközlésről szóló 1992. évi LXXII. törvény és e törvény végrehajtásáról szóló rendeletek különböztetnek magán- és közületi telefonigénylés között, a két előfizetési kategóriának megfelelő igénylőre más jogok és kötelezettségek, így belépési díj fizetési kötelezettség vonatkozik. Az alperes ugyanis a per során maga sem vitatta, hogy a felperes az egyéni előfizetőre vonatkozó díjfizetési kötelezettségének az alperes által kiállított számla alapján tett eleget. Érdemben sem vitatta, hogy a bekötés helyén a felperessel nem mint közületi igénylővel kívánt szerződéses jogviszonyt létesíteni. A felperes kereseti követelésének alapjául szolgáló jogviszony és az, hogy a felperes az ebből eredő igényét érvényesíti, a keresetlevélből tehát egyértelműen kitűnt (BH 2000.68.).
A Kúria jogelődje, a Legfelsőbb Bíróság elvi határozatban adott iránymutatása szerint ingatlanilletőség tulajdonjogának megszerzése iránti kereset nem terjeszthető elő az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzett tulajdonostárs "ismeretlen örököse" ellen, a jogi képviselővel előterjesztett keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül kell elutasítani. A határozat indokolása kifejti, hogy a Pp. 48. §-a értelmében a perben fél az lehet, akit a polgári jog szabályai szerint jogok illethetnek és kötelezettségek terhelhetnek (perbeli jogképesség). A Ptk. 22. §-a szerint a jogképesség a halállal szűnik meg. Az ember halálával hagyatéka, mint egész száll az örökösre (Ptk. 598. §). A Pp. 121. §-a (1) bekezdésének b) pontja úgy rendelkezik: a felperesnek a felek nevét, lakóhelyét és perbeli állását a keresetlevélben fel kell tüntetni. Az idézett jogszabályi rendelkezésekből következően: a per alpereseként - a tulajdoni igényt érvényesítő felperessel szemben - kizárólag az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzett - a felperes előadása szerint meghalt - tulajdonostárs jogutódja vehet részt. A felperes kereseti előadásából kitűnően az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzett tulajdonostársa - aki a volt házastársa - a perbeli tulajdoni illetőségével életében nem rendelkezett, így azt a halálakor meglévő vagyonának (hagyatékának) kell tekinteni. Mindkét fokú bíróság ezért helyesen hivatkozott arra: az adott esetben jelentősége van annak, hogy a 6/1958. (VII. 4.) IM rendelet (a továbbiakban: He.) 31. §-a értelmében a hagyatéki eljárás kötelező a magyar állampolgár belföldi ingatlan hagyatéka tekintetében. Ha ugyanis ilyen hagyatékról - az érdekelt fél bejelentése folytán - a közjegyző tudomást szerez, azonnal megindítja a hagyatéki eljárást, és ennek eredményeként ismertté válik az örökös személye, illetőleg - hiányában - szükségképpeni törvényes örökös az lesz [Ptk. 599. §-ának (3) bekezdése]. Mindezekből okszerűen következik: a felperes megalapozatlanul hivatkozik arra, hogy az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzett tulajdonostársa örököse ismeretlen; a keresetlevelében előadottak ennek valószínűsítésére sem alkalmasak. A másodfokú bíróság ezért jogszerű határozatot hozott, amikor az elsőfokú bíróságnak a felperes keresetlevelét elutasító végzését helybenhagyta. (EBH 2004.1131.).
Abban a tekintetben, hogy a feleket ki képviselheti a Pp. V. fejezete szerinti általános szabályozás az irányadó, amelyhez képest a Pp. maga is tartalmaz speciális szabályozást, és eltérést, illetve, kiegészítést rögzít több jogszabály is. Pl.: Gondnokság alá helyezési perben a hozzátartozó részére adott meghatalmazáson a fél aláírását, illetve kézjegyét közjegyző által hitelesíteni kell [Pp. 306. § (2) bekezdése]. Házassági, apaság és származás megállapítása iránti, illetve szülői felügyelet megszüntetésével kapcsolatos perekben a nem ügyvéd részére adott és aláírt, továbbá bárki részére adott és kézjeggyel ellátott meghatalmazáson a fél aláírását illetve kézjegyét közjegyző által hitelesíteni kell. [Pp. 279. § (3) bekezdése, 293. § (1) bekezdése, 302. § (1) bekezdése]. Az ügyvédekről szóló 1998. évi XI. törvény 26-27. §-ai szabályozzák az ügyvédi meghatalmazást, a szabadalmi ügyvivőkről szóló 1995. évi XXXIII. törvény 16. § (4) bekezdése pedig a szabadalmi perekre irányadó rendelkezéseket, amelyek a Pp.-hez képest speciális szabályokat rögzítenek. A képviseleti jogot a bíróság előtt csak a formai és tartalmi törvényi előírásoknak megfelelő meghatalmazással lehet igazolni. A képviselő a perben köteles igazolni személyazonosságát személyi igazolványának, ügyvédi, jogtanácsosi igazolványnak... stb. felmutatásával, a bíróságnak pedig hivatalból vizsgálnia kell a képviseleti jog fennállását, és annak terjedelmét is, mivel a meghatalmazás szólhat a per vitelére, de egyes perbeli cselekményekre is.
Súlyos eljárási jogszabálysértést követ el a bíróság, amikor nem tisztázza, hogy a keresetlevél benyújtó a saját nevében, vagy meghatalmazottként jár el. (KGD 2001.57.) A jogi képviselő részére adott meghatalmazásnak a per vitelére kell szólnia. (KGD 2000.299.) A bíróság az ügyvéd és a meghatalmazója megbízási jogviszonyát csak a meghatalmazás körében vizsgálhatja. A bíróság a meghatalmazott képviseleti jogosultságának ellenőrzése keretében nem vizsgálhatja a meghatalmazott ügyvéd és az ügyfél között létrejött megbízási szerződés érvényességét. (BDT 2009.1995.)
Az alperes képviselője nevének és címének feltüntetése a keresetlevélnek akkor elengedhetetlen tartalmi kelléke, ha a képviselő személyét jogszabály vagy hatóság rendelkezése határozza meg.
Alaptalanul állította az alperes - fejtette ki a Kúria jogelődje, a Legfelsőbb Bíróság -, hogy a keresetlevél olyan hiányosságokban szenvedett, amelyek miatt azt az elsőfokú bíróságnak a Pp. 124. §-ának (2) bekezdése szerint hiánypótlásra történő felhívás nélkül - idézés kibocsátása nélkül - el kellett volna utasítania. Tény, hogy a felperes jogi képviseletében eljáró ügyvéd csatolta a felperes által adott meghatalmazását. Annak megítélése, hogy az kiterjed-e perindításra, a bíróság kompetenciájába tartozik, mint ahogy annak megítélése is, hogy a csatolt, illetőleg megjelölt bizonyítékok elégségesek-e a per tárgyalásra bocsátásához. Az, hogy a keresetlevélben alperesként megjelölt gazdálkodó szervezet szervezeti képviselőjét a felperes nem tüntette fel, nem ad alapot a keresetlevél idézés kibocsátása nélkül történő elutasítására. A Pp. 121. §-a (1) bekezdésének b) pontja nyilvánvalóan arra az esetre irányadó, ha olyan képviselő nevét és címét nem tüntették fel a keresetlevélben, akinek a megjelölése nélkül a keresetlevelet a félnek joghatályosan kézbesíteni nem lehet, pl. a kiskorú fél törvényes képviselője, avagy a gondnokság alatt álló személy gondnoka. A perbeli esetre ez nem alkalmazható. (BH 2003.377.)
c) A keresetlevélnek kötelező tartalmi kelléke az érvényesíteni kívánt jog megjelölése és az alapul szolgáló tények, előadása. Az ún. kereset individualizálás elve alapján a felperes csak annyit tartozik a keresetben előadni, amennyi szükséges ahhoz, hogy az érvényesített jog minden más jogtól megkülönböztethető legyen. Így pl. Plósz álláspontja szerint nem a tény, hanem a jogállítás az, ami a kereset lényegét kiteszi. Ezzel szemben a kereset szubsztanciálásának elve szerint a felperesnek a jogra vonatkozó minden tényt részletesen elő kell adnia.
"A bíróság a polgári ügyben felmerült jogvitát erre irányuló kérelem alapján bírálja el. Ilyen kérelmet - ha törvény eltérően nem rendelkezik - csak a vitában érdekelt fél terjeszthet elő." [Pp. 3. § (1) bekezdése] "A bíróság - törvény eltérő rendelkezése hiányában - a felek által előterjesztett kérelmekhez és jognyilatkozatokhoz kötve van. A bíróság a fél által előadott kérelmeket, nyilatkozatokat nem alakszerű megjelölésük, hanem tartalmuk szerint veszi figyelembe." [Pp. 3. § (2) bekezdése] E szabályozás tartalmazza - alapelvi rendelkezésként- a kérelemre induló eljárásnak és a kérelemhez kötöttségnek az elvét, ami meghatározza a bíróság érdemi döntésének kereteit is. (Lásd: 2/2009. Polgári jogegységi határozat a Legfelsőbb Bíróság PK 172. kollégiumi állásfoglalásának felülvizsgálatáról.)
Ezekből az alapelvi rendelkezésekből következően a keresetlevélben kötelezően fel kell tüntetni az érvényesíteni kívánt jogot, az annak alapjául szolgáló tényekkel és bizonyítékaival, a bíróság ugyanis nem dönthet olyan kérdésben, amelyre a felek kereseti kérelmet, ellenkérelmet, viszontkeresetet, vagy más kérelmet nem terjesztettek elő, és nem is terjeszkedhet túl a kérelmeken a Pp. 213. § (1) bekezdése, 215. §-a szerinti szabályozás értelmében. Nemcsak a polgári, hanem a közigazgatási perekben is érvényesül a kereseti kérelemhez kötöttség elve. (KGD 2002.126., KGD 2006.16., KGD 2010.87.) A bíróság csak kivételes esetben dönthet hivatalból, pl.: házassági perben a tárgyalás elhalasztása esetén - ideiglenesen - a kiskorú gyermek elhelyezéséről, a kapcsolattartásról (Pp. 287. §), gondnokság alá helyezési perekben (Pp. 308/A. §) ...stb.]
A kereseti kérelem, annak tárgya, a keresettel érvényesíteni kívánt követelés vagy jog szabja meg a per tartalmát, az ítélet rendelkező részét, sőt indokolását is. A kereseti kérelemhez kötöttség azonban nem jelent jogcímhez kötöttséget. A keresetlevélben az érvényesíteni kívánt jogot, és nem annak a konkrét jogcímét kell megjelölni, ha ugyanis a fél által előadott tények és bizonyítékok a keresetet más jogcímen megalapozzák, akkor a bíróság a jogviszonyt a jogszabályoknak megfelelően minősítheti. (BH 2004/504., EBH 2006.1422., BDT 2008.1823.)
A felperesnek az érvényesíteni kívánt joggal kapcsolatban minden tényt és bizonyítékot elő kell adnia, mivel a jogvita eldöntéséhez szükséges bizonyítékok rendelkezésre bocsátása is fő szabályként - tehát, ha a törvény kivételt nem tesz - a feleket terheli. [Pp. 3. § (3) bekezdése, 164. § (1) bekezdése] A perben a bíróságnak csak az ügy eldöntése szempontjából releváns(jelentős) tényeket kell megállapítania, ennek érdekében kell bizonyítást felvennie, és a bizonyítási eljárás eredményeként kell a jogvita eldöntésére irányadó jogszabályi rendelkezésekkel összhangban álló ítéletét meghoznia mégpedig a fair eljárás elvének megfelelően. [Pp. 2. § (1) bekezdése] Ezért nemcsak kötelessége, hanem érdeke is a félnek, hogy már a keresetlevélben megjelölje bizonyítékait, előterjessze bizonyítási indítványait, mivel a célszerű és jóhiszemű pervitellel ellentétes eljárása következményekkel járhat, azt a bíróság szankcionálhatja. (Pp. 8. §)
A Pp. nem szab terjedelmi korlátokat a keresetlevél kapcsán, így a tényállás ismertetése tekintetében sem, de célszerű kronológiai sorrend alkalmazása, a teljességre törekvés mellett a releváns tények kiemelése, a bizonyítékok illetve a bizonyítási indítvány(ok) egyidejű megnevezése, az érvényesíteni kívánt jog pontos, mindenre kiterjedő megfogalmazása. Ez utóbbinak különösen az olyan perekben van jelentősége, amelyekben a keresetváltoztatásnak, módosításnak illetve kiterjesztésnek időbeli korlátai vannak. (Pl. közigazgatási perben a Pp. 335/A. §-a alapján)
d) A bíróság hatásköre többnyire megállapítható a keresetlevélbeli tényelőadásból és az érvényesíteni kívánt jogból, illetőleg a kereseti kérelem tartalmából, ezért a keresetlevél érdemi tárgyalásra alkalmas lehet akkor is, ha abban a bíróság hatáskörét megalapozó adatok vagy jogszabály kifejezett megjelölése elmarad. Olyan esetekben azonban, ha a tényállás és a jogalap hasonlósága miatt nem egyértelmű a hatáskör kérdése, nem mellőzhető a keresetlevélben a hatáskörre vonatkozó adatok feltüntetése. Ha az illetékesség alávetésen alapul, e megállapodásra a keresetlevélben a felperesnek kifejezetten utalnia kell és nem mellőzhető a szerződés csatolása sem, mert erről a bíróságnak hivatalból tudomása nem lehet, s a felek eltérő megállapodása hiányában a Pp. 41. §-ának (3) bekezdése értelmében az alávetéses illetékesség kizárólagos.
A Pp. 26. §-ának foglalt rendelkezésből következően a pertárgy értékét a felperesnek már a keresetlevélben feltétlenül meg kell jelölnie, mert ez rendszerint (lásd az e §-hoz fűzött fejtegetéseket) a hatáskör szempontjából is meghatározó.
Nem kellékhiányos általában keresetlevél akkor sem, ha a felperes azt az alperes lakóhelye vagy székhelye szerint illetékes bírósághoz nyújtja be. Az általános illetékesség más eseteinél [pl. Pp. 29. § (2) bek., 30. § (2) bek.], továbbá ha a felperes egyéb okra alapítja a bíróság illetékességét, a keresetlevélnek már rendszerint tartalmaznia kell az illetékességre vonatkozó adatok megjelölését és - szükséghez képest - azok igazolását is.
e) A kereseti kérelemnek - ahogyan ez a Pp. 121. § (1) bekezdés c) pontja kapcsán is kifejtésre kerül - határozottnak kell lennie, ez azonban nem jelent jogcímhez kötöttséget. Ha a fél a kereset alapjául szolgáló tényekkel összhangban nem álló jogi minősítést alkalmaz, a bíróságnak a kereset tartalmának megállapítása és a jogvita érdemi eldöntése során előadott tényekből kell kiindulnia. A fél által hivatkozott téves jogi minősítés, a követelés jogcímének hiánya vagy helytelen megjelölése a bíróságot nem köti: a felhozott és bizonyított tényekre a jogszabályt a bíróságnak kell alkalmaznia (BDT 2007.1580.). A házastársi közös vagyon megosztása iránti perben a kereseti kérelem akkor határozott, ha egyértelműen kitűnik belőle, hogy a felperes a vagyon megosztását hogyan kéri (BDT 2015.3293.).
A kereseti kérelem a keresetlevélben előadott tény- és jogállítások konklúziója. Határozottnak kell lennie egyrészt irányára nézve (marasztalás, megállapítás, jogalakítás), másrészt tartalma tekintetében (főtárgy, kamat stb.). Nem kell viszont tartalmaznia a perköltségben való marasztalásra irányuló kérelmet, mert e tárgyban - az egyezség esetét kivéve - a bíróság hivatalból határoz [Pp. 78. § (2) bek.].
Határozottnak minősül a vagylagos és az eventuális, illetőleg az olyan kereseti kérelem is, amelyben a felperes a követelését egymással konkurráló jogokra alapítja, pl. birtoklása háborításának megszüntetését követelheti tulajdonjogára hivatkozva (negatoria in rem actio), de emellett a birtokvédelem szabályaira utalással is. E tárgykörben visszautalunk az előzőekben - a látszólagos keresethalmazatoknál - kifejtett álláspontunkra.
Marasztalásra irányuló kereseti kérelem esetén, ha a felperes a marasztalási összeget felhívás ellenére sem jelöli meg, a keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasításának van helye. A Pp. 26. § csak akkor alkalmazható, ha a felperes a pertárgy összegét egyébként megjelöli. Konkrét összeg megjelölése nélkül a kereset nem felel meg a Pp. 121. § d) és e) pontjában foglalt követelményeknek sem (BDT 2002.663.).
Ha valamelyik tulajdonostárs a közös tulajdonnak társasháztulajdonná való átalakítása iránt pert indít, a keresetlevélhez mellékelni kell az alapító okirat, illetőleg az alapító okiratok tervezetét és a szükséges hatósági engedélyt. [1997. évi CLVII. törvény 9. § (3) bek.].
Idekapcsolódóan végül utalunk arra, hogy a házassági per keresetlevelének tartalma tekintetében a Pp. többletkövetelményeket támaszt [283. § (1) bek.].
A Pp. 330. § (1) bekezdése továbbá a 121. §-ban meghatározottakon túl előírja a felülvizsgálni kért közigazgatási határozat számának, a határozathozatalról való tudomásszerzés módjának, idejének, valamint ha a közigazgatási elhárásban a jogi képviselő meghatalmazást csatolt, mely a per vitelére is vonatkozik, az erre való utalást.
A keresetlevél a fentebb vázolt minimális kellékek mellett tartalmazhat egyéb előadásokat és kérelmeket is. Utóbbiak közül csak példaként emeljük ki, hogy a keresetlevélbe lehet foglalni a szükséghez képest az
- ügygondnok rendelése [Pp. 74. §, 102. § (3) bek.],
- hirdetményi kézbesítés (Pp. 101. §),
- ideiglenes intézkedés (Pp. 156. §),
- előzetes bizonyítás (Pp. 207. §),
- végrehajtás felfüggesztése [Pp. 370. §, 374. § (1) bek., 332. § (3) bek.],
- biztosítási intézkedés (Vht. 187. §),
- a perfeljegyzés (az ingatlan-nyilvántartásról szóló 1997. évi CXLI. törvény 64. §),
- költségmentesség [Pp. 84. §, 6/1986. (VI. 26.) IM rendelet a költségmentesség alkalmazásáról a bírósági eljárásban],
- egyesítés (Pp. 149. §) iránti kérelmeket is.
Az ideiglenes intézkedés iránti kérelem felől - sürgős szükség esetén - a felek meghallgatásának mellőzésével is lehet dönteni. Ilyen esetben a kérelemre vonatkozó írásbeli nyilatkozat beszerzése sem kötelező. Nem valósít meg súlyos eljárási jogszabálysértést az elsőfokú bíróság, ha az ideiglenes intézkedés elrendelése előtt a sürgős szükség esete miatt mellőzi a személyes meghallgatást, valamint az alperes írásbeli nyilatkozatának beszerzését. (BDT 2011.2418.) Az ideiglenes intézkedésnek csak a keresetként vagy viszontkeresetként érvényesített követelés tekintetében van helye, és annak tartalmát a jogvitára vonatkozó anyagi jogszabályok rendelkezései határozzák meg. (BDT 2010.2344.) Az ideiglenes intézkedés elrendelésének feltételei, szempontjai a közzétett bírói döntésekből megismerhetők. (Pl.: BDT 2002.599., BDT 2007.1549.)
A fél a keresetlevelében kérheti a végrehajtás felfüggesztését is, amelyről a bíróságnak még a tárgyalás kitűzése előtt döntenie kell. A végrehajtás felfüggesztésével kapcsolatos eljárásra - közigazgatási perekben - a 2/2006. KJE határozat és az 1/2007. KK vélemény tartalmaz iránymutatást. A költségmentesség iránti kérelem elbírálásánál nem mellőzhető a jövedelmi, vagyoni viszonyokat és személyi körülményeket igazoló kitöltött nyomtatványok csatolása. (BH 2001.480.) A költségkedvezményekre vonatkozó megváltozott törvényi rendelkezések folytán a személyes költségmentesség két formája - a teljes és a részleges költségmentesség - közül a részleges költségmentesség engedélyezése az elsődleges a teljes személyes költségmentességgel szemben. Ha az engedélyezett részleges költségmentség kizárólag a peres eljárási illetékekre terjed ki, a felet a többi, mentességgel nem érintett költségekre megilleti a költségfeljegyzési jog. Erről külön határozat szükségtelen, így arról is, hogy a fél a szekértői költségek előlegezése alól mentesül. (BDT 2009.2080.)
Amennyiben a tárgyi illetékfeljegyzési jog alá eső perben a felperes személyes illetékmentesség kedvezményét kéri, a tárgyalás kitűzésére csak a kérelem jogerős elbírálását követően kerülhet sor. Amennyiben ugyanis a bíróság a költségmentesség iránti kérelmet elutasítja, a fél pedig bejelenti, hogy a perlés kockázatát ilyen körülmények mellett nem kívánja felvállalni, a le nem rótt illeték megfizetésére részben sem kötelezhető. A tárgyi illetékfeljegyzési jog kedvezménye ugyanis nem hozhatja a felperest hátrányosabb helyzetbe, mintha a per ilyen kedvezmény alá nem esne. (BDT 2004.1016.)
A perindítás tényének feljegyeztetésére csak a keresettel (viszontkeresettél) igényt érvényesítő fél kérelmére van lehetőség. (BDT 2009.2166.) Nem jegyezhető fel a perindítás ténye az ingatlan-nyilvántartásba, ha a keresetlevélben előadott tények, az azok alapján érvényesíteni kívánt jog, az előadott tények bizonyítására megjelölt és csatolt bizonyíték és az előterjesztett kereseti kérelem nincs egymással összhangban, mert ebben az esetben a keresetlevél nem felel meg az eljárásjogi követelményeknek. (BDT 2011.2525.) Érdemi elbírálásra alkalmas keresetlevél hiányában perfeljegyzés nem rendelhető el. (BH 2003.368.) A bíróságnak a perfeljegyzés tárgyában is a keresetlevél benyújtását követően - nyomban - a perindítás hatályának beállta előtt intézkednie kell. A bíróság ennek kapcsán csak azt vizsgálhatja, hogy a keresetlevél alkalmas-e tárgyalás kitűzésére, és tárgya szerint az adott per azok közé tartozik-e, amelyeknek feljegyzését az ingatlan-nyilvántartásról szóló törvény lehetővé teszi, továbbá tisztázza, hogy a perfeljegyzésnek nincs-e ingatlan - nyilvántartási akadálya. (EBH 2003.872.) A bíróságnak, ha a feltételek fennállnak, a per feljegyzése érdekében a földhivatalt meg kell megkeresnie. (BH 2003.377.) A perfeljegyzés elrendelésére irányuló kérelem elbírálása során nincs helye az ügy érdemére vonatkozó vizsgálódásnak. A bíróságnak ilyenkor csak azt kell vizsgálnia, hogy a keresetlevél megfelel-e a törvényben előírt alaki és tartalmi követelményeknek, a per azok körébe tartozik-e, amely feljegyzését az ingatlan-nyilvántartásról szóló 1997. évi CXLI. törvény lehetővé teszi, végül, hogy a feljegyzésnek nincs-e ingatlan-nyilvántartási akadálya. (BDT 2005.1223.)
A perfeljegyzést és a biztosítási intézkedés nem azonos jogintézmények, ezek elhatárolása tekintetében a Legfelsőbb Bíróság határozata ad iránymutatást. (BH 2002.102., BH 2002.147.)
A Pp.-t módosító 2008. évi XXX. törvény 11. §-a a Pp. 121. §-a (1) bekezdésének j) pontja helyett a közvetítői eljárásra utalás szükségességét a (4) bekezdésbe helyezte át, egyben pontosította akként, hogy az erre való utalás csak akkor kötelező kelléke a keresetlevélnek, ha a jogvitában megelőzőleg volt folyamatban közvetítői eljárás. Ez azt jelenti, hogy közvetítői eljárás hiányát a keresetlevélben nem szükséges megemlíteni. Mivel a rendelkezést a törvény külön bekezdésbe helyezte át, így arra nem vonatkozik a Pp. 130. §-a (1) bekezdésének i) pontja.
A modern államokban széles körben elterjedt a polgári jogviták rendes bíróságon kívüli (arbitrációs vagy egyéb eljárás keretében való) rendezése. Az ilyen eljárások - amellett, hogy jelentős költségmegtakarítást eredményeznek - gyorsabban hozhatják meg a felek számára kölcsönösen elfogadható eredményt. Az egyeztető típusú eljárás hazai bevezetésére került sor közvetítői tevékenységről szóló 2002. évi LV. törvény megalkotásával. Miként a törvény miniszteri indokolása kifejti, a közvetítés a konfliktus megoldásának útja, azaz olyan eljárás amelyben a semleges, kompetens és a konfliktussal nem érintett személy (közvetítő) módszeres kommunikációs stratégia felhasználásával a vitában álló feleket olyan helyzetbe hozza, hogy a saját felelősségükre, az általuk meghatározott célt, továbbá az egyezség létrehozásához vezető utat megtalálják, s így létrejöjjön a minden érintett számára elfogadható megegyezés. Mindazonáltal a törvény a közvetítői eljárásban létrejött megállapodáshoz végrehajthatóságot nem kapcsol, s így lehetőséget biztosít az eljárás eredményessége vagy eredménytelensége esetén a bírósági út igénybevételére. A bírósági eljárás költségeinek viselésére azonban az előzetes eljárás eredménye a Pp. 80. §-nak (3) bekezdése szerint kihatással lehet, emellett a közvetítő vagy az általa bevont szakértő a perben a tanúvallomás tételét megtagadhatja [Pp. 170. §-a (1) bekezdésének d) pontja], ezért a közvetítői eljárásról a bíróságot tájékoztatni kell.
A 2002. évi LV. törvény 1. § (3) bekezdése szerint nincs helye közvetítői eljárásnak a Pp. XVI-XVIII., XX-XXI. és XXIV-XXV. fejezete alá tartozó ügyekben. A házassági perekben (Pp. XV. fejezet) a bíróság döntése szükséges a házasság érvénytelenségének, illetőleg létezésének vagy nemlétezésének megállapításához, továbbá a házasság érvénytelenítéséhez és a házasság felbontásához. A törvény indokolása kifejti: ezeknek a kivételeknek elsődleges indoka, hogy a közvetítői eljárás alá nem vonható, a felsorolt fejezetek alá tartozó ügyekben speciális rendelkezések szabályozzák az eljárást. Így például részben hivatalból történő bizonyításnak van helye, meghatározott esetekben a bíróság köteles a feleket személyesen meghallgatni, ügygondnok rendelése, döntés kereseti kérelem hiányában is, az eljárás célja nem közvetlenül a felek közötti anyagi jogvita bírósági úton történő rendezése, hanem a közigazgatási eljárás törvényességének biztosítása a határozat felülvizsgálatával stb. Lehetőséget biztosít azonban a törvény a Pp. XV., XIX. és XXIII. fejezetei alá tartozó ügyekben (házassági, fizetési meghagyásos eljárással érintett és munkaügyi perek) a közvetítői eljárás lefolytatására, tekintettel arra, hogy ezen ügycsoportoknál számos olyan kérdés merülhet fel, amelyekben a konfliktushelyzet további éleződése helyett egy semleges és a konfliktussal nem érintett személy, a közvetítő segítségével létrejöhet a felek számára elfogadható megegyezés. A törvény ugyanakkor egyértelművé teszi, hogy a közvetítői eljárás a bíróság által teendő intézkedésekre, valamint a bíróság hatáskörébe utalt eljárási cselekményekre nem terjedhet ki, azokról a bíróságnak kell dönteni.
A keresetlevélhez csatolni kell az okirati bizonyítékokat, továbbá a bíróság hatáskörének és illetékességének, valamint a hivatalból figyelembe veendő egyéb körülmények igazolásához szükséges okiratokat. Az okirati bizonyítékok csatolási kötelezettségének előírása a bizonyítási eljárás időbeli elhúzódását kívánja megakadályozni, míg az utóbb említett okiratok egy részének hiánya a keresetlevél elbírálását lehetetlenné teszi [pl. alávetés esetén a kizárólagos illetékesség kikötésére vonatkozó szerződés csatolásának Pp. 41. § (2) bek. elmulasztása].
Ingatlan tulajdonjogával vagy ingatlan-nyilvántartásba bejegyzett vagy bejegyezhető jog joggal kapcsolatos perben csatolni kell az ingatlan tulajdoni lapjának hiteles teljes vagy kivonatos másolatát, miként ezt a Legfelsőbb Bíróság 1/2008. számú kollégiumi véleménye - a közös tulajdon megszüntetése körében - külön kiemeli.
A keresetlevél benyújtása szabályszerűen általában csak a per elbírálására hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bírósághoz történhet. Az ügyvéd által nem képviselt fél azonban a keresetet bármely helyi bíróságnál (vagy a perre illetékes megyei bíróságnál) jegyzőkönyvbe is mondhatja, s ha a perre a helyi bíróság nem illetékes, az általa jegyzőkönyvbe vett keresetet átteszi (megküldi: PK 170. sz. áf.) az illetékes bírósághoz (Pp. 94. §). Közigazgatási határozat felülvizsgálata iránti keresetlevél benyújtható az elsőfokú közigazgatási határozatot hozó szervnél is, amely a keresetlevelet - az ügy irataival együtt - nyolc napon belül köteles a bírósághoz továbbítani [Pp. 330. § (1) bek.].
Ha a felperes a keresetlevelet nem a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bírósághoz nyújtotta be, azt a bíróság átteszi az eljárásra jogosult bírósághoz (Pp. 129. §), ha pedig ez a bíróság a szükséges adatok hiányában nem állapítható meg, a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül elutasítja [Pp. 130. § (1) bek. b) pont].
Elsősorban a vállalkozások közötti jogviták gyorsabb elbírálása érdekében az (5) bekezdésben foglalt rendelkezés szerint, ha a felperes rendelkezik telefonszámmal, faxszámmal, illetve e-mail címmel, a keresetlevélben azt is fel kell tüntetnie.
A keresetlevél benyújtásához mind eljárásjogi, mind anyagi jogi hatások fűződnek.
A fontosabb eljárásjogi hatások a következők:
- megindul a peres eljárás,
- a pertárgy értékének megállapításánál a keresetlevél benyújtásának időpontja az irányadó [Pp. 27. § (1) bek.],
- ez az időpont a meghatározó a hatáskör és illetékesség megállapítása szempontjából [Pp. 27. § (1) bek.],
- dönthet a bíróság a keresetlevélbe foglalt, vagy egyidejűleg, valamint később előterjesztett egyéb kérelmek (pl.: végrehajtás felfüggesztése, perfeljegyzés … stb.) tárgyában,
- a követelést a Cstv. 38. § (2) bekezdése értelmében akkor is polgári perben kell elbírálni, ha később az alperes ellen felszámolási eljárás indul.
Az anyagi jogi hatások közül a következőket emeljük ki:
- megszakad az elévülés (régi Ptk. 327. §, új Ptk. 6:25. § ),
- megszakad az elbirtoklás [régi Ptk. 124. § (1) bekezdés a) pontja, új Ptk. 5:49. § (1) bekezdése],
- ettől számít a régebben lejárt tartásdíj-, életjáradék- és balesetijáradék-részletek visszamenőleges követelésére megszabott hat hónapos időszak [Pp. 280. § (3) bek.],
- az ajándék visszakövetelése, a nem vagyoni kártérítés és a személyhez kötött alakító jogok tekintetében kivételekkel ugyan, de bekövetkezhet a jogutódlás.
- ha valamelyik jogosult teljesítés iránti pert indít, a per jogerős befejezéséig a kötelezett a többi jogosult irányába megtagadhatja a teljesítést [új Ptk. 6:33. § (4) bekezdése].

[a Pp. 121/A. §-ához]

1. A Pp. 396. §-a értelmében a Pp. alkalmazásában gazdálkodó szervezet a gazdasági társaság, az európai részvénytársaság, az egyesülés, az európai gazdasági egyesülés, az európai területi együttműködési csoportosulás, a szövetkezet, a lakásszövetkezet, az európai szövetkezet, a vízgazdálkodási társulat, az erdőbirtokossági társulat, az állami vállalat, az egyéb állami gazdálkodó szerv, az egyes jogi személyek vállalata, a közös vállalat, a végrehajtói iroda, a közjegyzői iroda, az ügyvédi iroda, a szabadalmi ügyvivői iroda, az önkéntes kölcsönös biztosító pénztár, a magánnyugdíjpénztár, az egyéni cég, továbbá az egyéni vállalkozó. Az állam, a helyi önkormányzat, a költségvetési szerv, az egyesület, a köztestület, valamint az alapítvány gazdálkodó tevékenységével összefüggő polgári jogi kapcsolataira is a gazdálkodó szervezetre vonatkozó rendelkezéseket kell alkalmazni.
Az egyes törvényeknek a bíróságok hatékony és a bírósági eljárások gyorsítását szolgáló módosításáról szóló 2010. évi CLXXXIII. törvény 106. §-a ismét visszaállította a Pp. korábbi 1993-ig hatályos 371. §-ának, illetve a 2008-ban beiktatott 121/A. §-ának pontosításával a jogi személy gazdálkodó szervezetek egymás közötti jogvitáiban a perindítást megelőző egyeztetési kötelezettséget, amely csak akkor mellőzhető, ha a felek a közöttük felmerült véleményeltérésről jegyzőkönyvet készítettek. Ha az egyeztetés során a felek között az egyezség létrejön, a jogvita még a perindítás előtt gyorsan és költségkímélően megoldódik. Az egyeztetés viszont akkor sem hiábavaló, ha az egyezség elmarad, mert ilyen esetben a törvény rendelkezése alapján a felperesnek a keresetlevélhez kell csatolnia mindkét fél írásbeli nyilatkozatait tartalmazó okiratokat, különösen az előzetes levélváltás, tárgyalás során felmerült véleményeltérés, az előzetes elszámolás eredményének dokumentumait, az üggyel összefüggő bírósági vagy más hatósági határozatok ügyszámát és azok tartalmának lényegét. Az alperesnek az egyeztetéstől való elzárkózása esetében a felperesnek azt az iratot kell csatolnia, amellyel igazolja, hogy a jogvita peren kívüli elintését megkísérelte. A (4) bekezdés a kötelező egyeztetés alóli kivételeket tartalmazza.

[a Pp. 122. §-ához]

A leggyakoribb keresetfajta a marasztalásra, anyagi jogi szóhasználattal a teljesítésre irányuló kereset (actio condemnatoria). Az ilyen keresetben a felperes azt kéri, hogy a köztük fennálló jogviszony alapján a bíróság kötelezze az alperest a kötelezettségének teljesítésére, azaz valaminek a tevésére, abbahagyására vagy tűrésére.
Marasztalási kereset előterjesztésének rendszerint csak akkor van helye, ha a követelés lejárt. Az esedékességet az anyagi jog szabályai szerint kell megállapítani; itt csupán a következőket emeljük ki:
A lejárat meghatározása a szerződésnek nem lényeges eleme ugyan, a szerződési érdek kielégítésében játszó nagy szerepe miatt a felek azonban általában nem hagyják nyitva ezt a kérdést. Előfordul, hogy a teljesítendő kötelmi szolgáltatások esedékességét a jogszabály kifejezetten meghatározza [pl.: vállalkozási díj: régi Ptk. 397. § (1) bekezdése, új Ptk. 6:245. § (3) bekezdése, megbízási díj: régi Ptk. 478. § (4) bekezdése, új Ptk. 6:276. § (2) bekezdése stb.]
Számos esetben a szolgáltatást időszakonként előre kell teljesíteni [pl.: régi Ptk. 280. § (3) bekezdése, új Ptk. 4:206. § (3) bekezdése. Azonnali lejáratúak általában a szerződésen kívüli kötelmek, az eredeti birtokállapot helyreállítása (régi Ptk. 113. § (3) bekezdése, új Ptk. 5:7. § (1) bekezdése, 5:8. § (1) bekezdése stb.].
A Pp. 51. § a) pontjában foglalt kötelező pertársaság esetét kivéve nincs akadálya annak, hogy a jogosult az egyetemleges kötelezettekkel szemben külön perben érvényesítse marasztalás iránti igényét, tehát teljesítést kérjen. Keresetében a többi kötelezettel való egyetemleges marasztalást kell kérnie, a bíróságnak pedig ítélete rendelkező részében a marasztalás mellett meg kell jelölnie, hogy a tartozás mely kötelezettekkel áll fenn egyetemlegesen. Ez a Ptk. 337. § (1) bekezdésére figyelemmel nem minősül "kétszeres marasztalásnak", mert bár minden kötelezett az egész szolgáltatással tartozik, de bármelyikük teljesítésével a többi kötelezettsége is megszűnik (BDT 2006.1420).
Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az a körülmény, hogy az ellenérték egy részének megfizetésére irányuló kereset érdemi elbírálásának előkérdéseként a vállalkozói díj helyes összegének a meghatározása is szükséges, nem teszi a keresetet megállapításra irányulóvá (BH 1978.215.).
A kötelesrész kötelmi jellegű igény, amelyet a jogosult a Ptk. 672. §-ának (1) bekezdése értelmében - a hagyaték tiszta értékének és az esetlegesen figyelembe jövő adományok értékének alapulvételével pénzben követelhet. A kereseti kérelemnek tehát marasztalásra kell irányulnia (BH 1996.152.).
A környezet védelme érdekében az ügyészt megillető - megállapításra irányuló - keresetindítási joggal összefüggésben a Kúria jogelődje, a Legfelsőbb Bíróság a következőket fejtette ki: Az ügyésznek a környezet veszélyeztetésével kapcsolatos keresetindítási jogát a környezet védelméről szóló 1995. évi LIII. törvény (a továbbiakban: Kvt.) 109. § (2) bekezdése szabályozza. Eszerint a környezet veszélyeztetése esetén az ügyész is jogosult keresetet indítani a tevékenységtől való eltiltás, illetőleg a környezetet veszélyeztető tevékenységgel okozott kár megtérítése iránt. A Kvt. az ügyész keresetindítási jogát szűkebb körben vonja meg a Kvt. 101. §-ában meghatározott, a jogsértő tevékenység alapján alkalmazható jogkövetkezmények körénél. Eszerint a jogsértő tevékenység folytatója az e törvényben és a külön jogszabályokban meghatározott felelősséggel tartozik. Köteles a környezetveszélyeztetést, illetőleg környezetkárosítást abbahagyni [a) pont], b), a tevékenységével okozott kárért helytállni, c), a tevékenységet megelőző környezeti állapotot helyreállítani. A (3) bekezdés szerint az a) pontban meghatározott magatartás elmaradása vagy eredménytelensége esetén a bíróság a jogsértő magatartást tanúsító személy tevékenységét korlátozhatja, felfüggesztheti, megtilthatja. Az idézett jogszabályi rendelkezések egybevetéséből az következik, hogy az ügyész által a környezetet veszélyeztető tevékenységtől való eltiltás iránt indított kereset megalapozottsága esetén a bíróság a Kvt. 101. § (3) bekezdésében meghatározott tartalmú döntést hozhatja, tehát megtilthatja a környezetet veszélyeztető tevékenység folytatását. A jogintézmény analóg a Ptk. 341. § (1) bekezdésében meghatározott rendelkezéssel, amely kivételesen a még be nem következett, de reálisan fenyegető potenciális károkozás esetén a jogszabályban meghatározott szankció alkalmazását teszi lehetővé, amennyiben tehát a kár bekövetkezése a jövőben várható, annak megelőzését a bíróság ítéletével kikényszerítheti. A jogszabály rendelkezéséből következik, hogy amennyiben a kárveszély elhárult, a jogviszony természetéből következően a veszélyeztető magatartástól eltiltás szankciója jogalapját veszíti. Jogalap hiányában pedig a Pp. 123. § második mondata szerint a kárveszély korábbi fennállásának megállapítására irányuló kereseti kérelmek, illetve ilyen megállapítást tartalmazó ítélet hozatalának sincs helye.
Eltérően ítélendő meg az ügyész megállapítási keresetindítási jogosultsága, ha a környezetet veszélyeztető tevékenységgel okozott kár megtérítése iránt indít keresetet. Helytállóan hivatkozott a felperes arra, hogy az ügyész marasztalásra irányuló keresetindítási joga kiterjed az ugyanazon jogviszonyból eredő megállapítási keresetindításra is, amennyiben a Pp. 123. §-ában meghatározott további együttes jogszabályi feltételek is fennállnak. Ez esetben is feltételt képez, hogy a kárigénynek a jövőre nézve a károkozó és a keresetindításra jogosult ügyész jogviszonyában jogalapjában már fenn kell állnia. Erre vonatkoztak a felülvizsgálati kérelem kiegészítése kapcsán előterjesztett felülvizsgálati indokok. Adott esetben azonban az ügyész nem kártérítés, hanem a veszélyeztető tevékenységtől eltiltás iránt indította meg a keresetét. A keresetben közölt, a kártérítésre történő keresetkiterjesztéssel kapcsolatos felperesi jogfenntartó nyilatkozatnak a jogerősen befejezett ügyben a perbeli jogalap megítélése szempontjából jogi relevanciája nincs. Ezért ez utóbbi felülvizsgálati indokok alapján sem juthatott a Legfelsőbb Bíróság a perben eljárt bíróságétól eltérő jogi álláspontra az érdemi döntést illetően (EBH 2000.321).
Lejárat hiányában a követelés - az alább tárgyalt kivételektől eltekintve - idő előtti, s a még nem esedékes szolgáltatás teljesítésére irányuló keresetlevelet a bíróság idézés kibocsátása nélkül elutasítja [Pp. 130. § (1) bek. f) pont], illetőleg ha ezt később észleli, a pert megszünteti [Pp. 157. § a) pont]. A Pp. 158. §-ának (3) bekezdése értelmében az idő előtt indított pert sem lehet azonban megszüntetni, ha a követelés a határozat meghozatala előtt lejárt.
Megszűnt szerződés alapján járó követelések iránti keresetlevél időelőttiség címén történő elutasítása [Pp. 130. § (1) bekezdés f) pontja] a Ptk. 319. § (2) bekezdése figyelembevételével fogalmilag kizárható. A Ptk. rendelkezése szerint ugyanis a szerződés a jövőre nézve szűnik meg, és a felek további szolgáltatásokkal nem tartoznak. A megszűnés előtt már nyújtott szolgáltatás szerződésszerű pénzbeli ellenértékét meg kell fizetni. Amennyiben pedig a már teljesített pénzbeli szolgáltatásnak megfelelő ellenszolgáltatást a másik fél még nem teljesítette, a pénzbeli szolgáltatás visszajár (BH 2007.337).
Kártérítési igény érvényesítése esetén a pert idő előttiségre utalással nem lehet megszüntetni: a kártérítés iránti követelés időelőttisége kizárt. A kártérítési igény létrejötte és esedékessége ugyanis időben nem válik szét, következésképpen, ha a kár bekövetkezik, a kártérítés is esedékes, míg ha nincs kár, akkor a kárigényt érdemben kell elutasítani (BDT 2013.2856.).
A Pp. a le nem járt szolgáltatásokra előterjeszthető keresetek három esetkörét szabályozza.
1. Tartásdíj és járadék iránti perekben a tartási és életjáradéki, továbbá öröklési szerződésekből eredő tartási, életjáradéki követeléseket, a baleseti járadék iránti igényeket, a családjogi jogviszonyon alapuló tartásdíj-követeléseket lehet a jövőre nézve érvényesíteni.
2. Más időszakos szolgáltatás iránti perek. Ezek tárgyai olyan időszakosan visszatérő szolgáltatások, amelyek ugyanazon jogviszony egységes következményei, és a teljesítés módja is azonos. Szükséges továbbá, hogy a szolgáltatások követelését megalapozó jogviszony a keresetlevél benyújtásakor már fennálljon, s azok teljesítése ne valamely feltétel bekövetkeztétől, hanem csak időponttól (dies) függjön.
Jövőre nézve történő fizetési kötelezettség megállapítására többnyire a lakás- és helyiségbér, a tulajdonostárs által fizetendő többlethasználati díj, illetve a jogcím nélküli lakáshasználó használati díja esetében kerül sor.
A Kúria jogelődje, Legfelsőbb Bíróság a konkrét ügyben rámutatott: "Minthogy a perbeli esetben a kereseti kérelem időszakos szolgáltatásra irányult, mert a felperesek az alpereseknek a tényleges kiürítésig, vagyis a jogcím nélküli lakáshasználat idejére lakáshasználati díj fizetésére kötelezését is kérték, nincs akadálya annak, hogy a bíróság az alpereseket a jövőben lejáró szolgáltatások megfizetésére kötelezze. A másodfokú bíróságnak ettől eltérő jogi álláspontja esetén a felperesek arra kényszerülnének, hogy a fizetési kötelezettségét nem teljesítő alperesek ellen havonta indítsanak lakáshasználati díj fizetése iránti pert. Téves egyébként a másodfokú bíróságnak az a jogi álláspontja is, hogy a Pp. 122. §-ában foglalt rendelkezést csak ellenszolgáltatástól nem függő időszakos szolgáltatás iránt indított perben lehet alkalmazni. A tartás, az életjáradék szolgáltatásának alapja ellenérték átruházása is lehet, márpedig nem kétséges, hogy ilyen szerződés esetén is lehet a kötelezettet a jövőben lejáró szolgáltatások fizetésére kötelezni" (P. törv. II. 20.613/1971).
3. Lakás, helyiség, ingatlan visszabocsátási perek. A lakás és egyéb ingatlanok bérlete (vagy más jogcímen való használatba adása) a leggyakrabban előforduló szerződések közé tartozik, és a bérbe- vagy használatba adónak fontos érdeke fűződhet ahhoz, hogy azok visszabocsátása a szerződés szerinti időpontban - és ne később - történjék.
A jövőbeni marasztalásra irányuló keresetnek nem előfeltétele, hogy a keresetlevél benyújtásáig legalább a szolgáltatás egy részlete lejárjon, vagy az ingatlan szerződésben meghatározott időpontban való visszaadása tekintetében kétség merüljön fel. Az ilyen keresetindításnak azonban perköltségviselési követelményei vannak; ha az alperes a perre nem adott okot és a követelést az első tárgyaláson azonnal elismeri, költségében a felperest kell elmarasztalni [Pp. 80. § (1) bek.].
Bizonyos értelemben jövőre szóló marasztalást céloznak valamely abszolút jog megsértésétől való tartózkodásra (eltiltásra) irányuló keresetek is. A nemleges (negatív tartalmú) kötelmek - más oldalról szemlélve - "állandóan lejárt, esedékes kötelmek, mert a tartózkodás kötelezettsége bizonyos cselekményektől: folytonos". Idetartoznak különösen: a személyhez, a szellemi alkotásokhoz fűződő jogok, a tulajdonjog, a birtok megsértőinek eltiltása a további jogsértésektől. Némely esetben már bizonyos jogi érdekek veszélyeztetettsége esetén is lehetőség van keresetindításra. Így pl. károsodás veszélye esetén a veszélyeztetett - egyebek mellett - kérheti a bíróságtól, hogy azt, akinek részéről a veszély fenyeget, tiltsa el a veszélyeztető magatartástól (régi Ptk. 341. §, új Ptk. 6:523. §), vagy a tulajdonos eltiltható olyan magatartástól, amellyel másokat, különösen a szomszédait szükségtelenül zavarná, vagy amellyel jogaik gyakorlását veszélyeztetné (régi Ptk. 100. §, új Ptk. 5:23. §).

[a Pp. 123. §-ához]

A megállapítási kereset (actio prejudicialis) arra irányul, hogy a bíróság állapítsa meg valamely tény, jog vagy jogviszony fennállását (pozitív megállapítási kereset) vagy pedig annak hiányát (negatív megállapítási kereset).
Az ilyen kereset célja általában a perbe vitt tény- és jogalap tekintetében - pusztán deklaratív tartalommal - a jogerő előidézése: "A bíróság korábban megállapította, hogy a jogsértő magatartást az alperes követte el. A felmerült kár megtérítésére irányuló igényt csupán azért utasította el, mert a kiskorú alperes vagyonnal, jövedelemmel nem rendelkezett [...] A felperes a jelen perben a korábbi bírói ítélet alapján változatlan ténybeli alapon - a baleset miatti rokkantságával összefüggésben - járadékkövetelés iránt indított pert. Ennek az igénynek az elbírálásánál az alperes kártérítési kötelezettségének a jogalapját a korábbi ítélet már jogerősen megállapította (Pp. 123. §), az ítélet anyagi jogereje folytán (Pp. 229. §) az alperes kártérítési kötelezettségét már nem lehet vitássá tenni" (BH 1980.136.).
A megállapítási keresettel szemben az új Ptk. 6:49. §-ának (1) bekezdésében foglalt feltételek hiányában az ellenkövetelés beszámítása kizárt, a megállapítási ítélet pedig - a perköltségektől eltekintve - nem eredményezhet végrehajtást.
Amennyiben a megállapítási per indításának előfeltételei a keresetlevél benyújtásakor fennálltak, az alperesnek a per során tett elismerése a keresetindítás szükségességét nem érinti, tehát nem ad alapot a kereset elutasítására. Olyan esetben viszont, ha a per során a követelés lejárttá válik és ezzel a megállapítási per indításának egyik előfeltétele megszűnik, a felperesnek át kell térnie a teljesítés követelésére; ha ezt elmulasztja a megállapítási keresetet a bíróság elutasítja.
A Pp. 3. § (1) bekezdése értelmében kereseti kérelmet csak a vitában érdekelt fél terjeszthet elő. A semmis szerződéssel kapcsolatos perindítási lehetőséget a jogi érdekeltség, jogviszony fennállása, vagy a perlési jogosultságot biztosító jogszabály felhatalmazása alapozza meg. (EBH 2004.1042., BH 1991.107., BH 2009.206.). Elsőként azonban a kereshetőségi jog fennállását kell vizsgálni, mert abban az esetben ha a felperesnek nincs kereshetőségi joga, akkor teljesen érdektelen, hogy az előterjesztett kereset marasztalási vagy megállapítási-e, illetve megfelel-e a Pp. 123. §-ában foglaltaknak. (BH 2011.340.)
Ha a bíróság a keresetet a megállapítási per indításához szükséges feltételek (lásd alább) hiánya miatt utasította el, újabb megállapítási per csak a körülmények megváltozása esetén indítható. Az ilyen tartalmú ítélet jogereje azonban a jogviszony tárgyára nem hat ki, így a felperes által később indított marasztalási perben arra az alperes sikerrel nem hivatkozhat.
Ha pozitív megállapítási perben a bíróság a keresetet érdemi okból utasítja el, a jogerő beáll abban a tekintetben, hogy a felperes által perbe vitt tény, jog vagy jogviszony nem áll fenn, míg a negatív megállapítási kereset érdemi elutasítása - tartalmi oldalról - annak jogerős megállapítása, hogy a felperes által vitatott tény, jog vagy jogviszony fennáll.
Itt jegyezzük meg, hogy a megállapításra irányuló kereset előfeltételeinek hiánya esetén a per megszüntetésének nincs helye, a keresetet ítélettel kell elutasítani (BH 1990.284.).
A megállapítási kereset alaptalansága esetén nem kerülhet sor a per - időelőttiségre hivatkozással való - megszüntetésére, hanem a kereset elutasításáról ítélettel kell rendelkezni (BH 2004.23.).
A megállapítási kereset indításának két sajátos feltétele van. Egyrészt a jogvédelem szükségessége (a kért megállapítás a felperes jogainak az alperessel szemben való megóvása végett szükséges legyen), másrészt a teljesítés követelésének kizártsága (hogy a felperes a jogviszony természeténél fogva vagy a kötelezettség lejártának hiányában, illetőleg valamely más okból teljesítést nem követelhet). E két feltétel konjunktív jellegű, vagyis a megállapítási kereset megindításakor mindkettőnek egyidejűleg és együttesen kell fennállnia. A jogszabálynak ez a rendelkezése ama ésszerűségi és pergazdaságossági megfontolásokon alapul, hogy ne követelhessen kevesebbet (megállapítást) az a felperes, akinek igénye már többre (marasztalásra) is megnyílt, s ugyanabból a jogviszonyból származó jogvitát a bíróság lehetőleg egy perben bírálja el. (BDT 2005.1250.)
A jogvédelem szükségessége - mutatott rá a Kúria jogelődje, a Legfelsőbb Bíróság - azt jelenti, hogy legyen a felperes oldalán olyan anyagi jogi jogosultság, amely védelemre szorul. A felperes e körben történt hivatkozása nem helytálló. A kereset előterjesztésével azt kívánta elérni, hogy az alperes által eddig kifizetett kártalanítást megtarthassa, holott ahhoz olyan jogerős ítélet alapján jutott, amelyet a Legfelsőbb Bíróság hatályon kívül helyezett. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy még egy sikeres per esetén sem kaphatná (tarthatná) meg a kártalanítás összegét. A jogvédelem szükségességét nem alapozhatja meg az a felperes által elérni kívánt cél, hogy ezzel a bírói döntés mintegy utólag és visszamenőleg szentesítsen egy adott helyzetet. A megállapítás iránti kereset előterjesztésének éppen az az értelme, hogy az anyagi jogerővel bíró deklaratív döntés a jövőre biztosítson jogvédelmet a felperesnek, amely utóbb akár a kártalanítás teljesítésében nyilvánulhat meg. A jogvédelem szükségességét tehát nem jelenti az, hogy a jogalap nélkül maradt kártalanítás visszafizetése ne történjen meg. Ez nem a jog védte törvényes érdek, illetőleg elismerhető anyagi jogi jogosultság. E feltétel hiánya önmagában a kereset elutasítását indokolja (BH 2008.270.).
A bíróságnak hivatalból kell vizsgálnia, hogy a megállapítási per indításának feltételei igazoltak-e, illetőleg a megállapítási pert nem pótolja-e más eljárás (pl. az előzetes bizonyítás: Pp. 207-211. §). Megemlítjük, hogy a Pp. 159. §-ának (2) bekezdése értelmében, ha a per első tárgyalását a felperes elmulasztotta - és megelőzően nem kérte a tárgyalás távollétében történő megtartását - az alperes a per megszüntetésére irányuló kérelmével együtt a felperes ellen viszontkeresetet is indíthat annak megállapítása iránt, hogy a felperest a keresetben érvényesített jog nem illeti meg. Ez a negatív megállapítási kereset előterjesztésére való jogosultság az alperest a törvény alapján illeti meg, ezért előfeltételeinek fennállását a bíróság nem vizsgálhatja.
A megállapítási kereset mind tartalmában, mind következményeiben szűkebb a marasztalási keresetnél. Általánosságban ilyenkor a felperes kereseti kérelme csupán a jogviszonynak a pozitív, vagy negatív rögzítésére irányul, ezért ezen túlmenően az ellenfél tevőleges magatartását, teljesítését, vagy valamilyen tevékenységtől való tartózkodást nem igényli. A megállapítási kereset célja csupán annyi, hogy a bíróság tisztázza valamely jogviszony fennállásának, vagy fenn nem állásának a kérdését. Jelen perben a felperesi követelés is erre irányult, csupán annak megállapítását kérte, hogy a foglalkoztatása 1998. április 15-étől kezdődően nem megbízásos jogviszony, hanem munkaviszony keretében történt.
A következetes ítélkezési gyakorlat szerint a megállapítási keresettel szemben nincs helye elévülésre hivatkozásnak. Az elévülés intézményét a követelésekre vonatkozóan anyagi jogi jogszabály a Ptk. valamint az Mt. szabályozza (Ptk. 324-327. §-ig, Mt. 11. §). Ez a jogintézmény tehát a felperes által előterjesztett eljárásjogi jogszabályban rögzített megállapítás iránti kereset elbírálása során nem érvényesül. Megállapítás iránti kereset esetében pedig nincsen olyan követelés, amelynek a teljesítésére ezen eljárásban sor kerülhetne. (BH 2008.162.)
A megállapítást tartalmazó ítélet anyagi jogerejének következményeként a szerződés létrehozása iránti - folytatódó - perben nem vizsgálható a megállapítás jogszerűsége A felek között vételi jog megállapítása iránt korábban folyamatban volt perben a bíróság jogerős ítéletével döntött a felpereseknek a Pp. 123. §-ára alapított keresetéről. Megállapította, hogy a felpereseket vételi jog illeti meg a T., K. u. x. szám alatti önkormányzati lakásra. A Pp. 229. §-ának (1) bekezdése szerint a keresettel érvényesített jog tárgyában hozott ítélet jogereje kizárja, hogy ugyanabból a tényalapból származó ugyanazon jog iránt ugyanazok a felek - ideértve azok jogutódjait is - egymás ellen pert indíthassanak, vagy az ítéltben már elbírált jogot egymással szemben egyébként vitássá tehessék. Az anyagi jogerőnek két következménye van; egyrészt a döntés mindenkire nézve kötelezően irányadó és nem vitatható, másrészt az elbírált jog iránt újabb pert nem lehet indítani. Az anyagi jogerő csak akkor eredményez ítélt dolgot, ha a már elbírált, és az újabb perben érvényesíteni kívánt igény jogi és ténybeli alapjai azonosak. Nyilvánvaló és egyértelmű az azonosság akkor, ha a bíróság egy megállapításra irányuló kereset alapján hoz ítéletet, vagy közbenső ítéletet követően dönt az azokból származó marasztalásról. Ennek megfelelően foglalt állást a Legfelsőbb Bíróság a PK 195 számú állásfoglalásában, melyben rámutatott, hogy a megállapítást tartalmazó jogerős ítélet az ahhoz fűződő anyagi jogerő miatt csak perújítási kérelemmel támadható. Az anyagi jogerő következményeként a szerződés létrehozása iránt folytatódó perben nem volt vizsgálható, hogy a vételi jog megállapítását tartalmazó ítélet mennyiben áll összhangban az Ltv. 46. § a) pontjában foglaltakkal. (BH 2006.116.).
Nincs helye megállapításra irányuló keresetnek, ha a felperes nem jelöli meg, hogy jogainak az alperessel szemben való megóvása végett miért szükséges a konkrét megállapítás (BH 1996.652.).
Nem indítható megállapításra irányuló kereset, ha a jogvédelem szükségessége nem az alperessel, hanem a perben nem álló harmadik személlyel szemben áll fenn (BH 1985.252.). A beavatkozó a perben nem félként, hanem más perbeli személyként vesz részt, ehhez képest a perben megállapítási keresetet vele szemben sem lehet előterjeszteni.
Megállapítási kereset előterjesztésének értelemszerűen csak polgári jogviszony esetében van helye, így Pp. XX. fejezete alá tartozó (közigazgatási) perben ilyen tartalmú igény sikeresen nem érvényesíthető (KGD 1992.208.).
A felperes a Fővárosi Önkormányzat II. r. és a XII. kerületi Önkormányzat IV. r. alperessel szemben államigazgatási jogkörben okozott kár megtérítése iránt indított keresetét arra alapította, hogy ingatlanának forgalmi értéke az övezeti átsorolás miatt jelentősen csökkent. A majdani kisajátításból eredő anyagi hátránya elkerülése érdekében keresetet terjesztett elő az ingatlanát terhelő építési tilalom fennállásának és céljának megállapítása iránt. A Legfelsőbb Bíróság a keresetet elutasító jogerős ítéletet hatályában fenntartotta a következő indokokkal: A polgári jogviszony egyik sajátos és más jogviszonytól való elhatárolása szempontjából meghatározó ismérve, hogy abban az alanyi jog és kötelezettség a felek - tehát meghatározott személyek - között az egyenjogúság és mellérendeltség rendszerében érvényesül. Előfordul azonban, hogy keletkezési alapjuk és következményeik hasonlósága folytán a jogszabály az egyébként nem oda tartozó jogviszonyokra is a polgári jog szabályainak alkalmazását rendeli. Ilyen rendelkezést tartalmaz a régi Ptk. 349. §-a, amely közigazgatási jogkörben, egyedi aktussal okozott károk megtérítésére kiterjeszti a polgári jogi kártérítési felelősség szabályait. A jogalkotásra, mint az általános és absztrakt magatartási szabályok létrehozására irányuló tevékenységre és a hozzá kapcsolódó felelősségre azonban kizárólag a közjog (alkotmányjog) szabályai vonatkoznak, amelyek jelenlegi jogunkban immunitást biztosítanak a jogalkotó számára. A jogszabály hatálybalépésével esetleg bekövetkezett károsodás önmagában nem keletkeztet a jogalkotó és a károsult között kötelmi jogviszonyt, és ilyen értelmű jogszabályi rendelkezés hiányában a sérelmek jóvátételére (a jogalanyok kárpótlására) a polgári jogi kárfelelősségnek a régi Ptk. 339. §-ának (1) bekezdésében foglalt szabályai sem alkalmazhatók. Mivel ingatlanának övezeti átsorolását tartalmazó rendezési terveket a Fővárosi Tanács és a Kerületi Tanács rendelettel - tehát jogszabállyal - fogadta el, jogutódaikkal szemben a felperes kártérítési követelést sikerrel nem érvényesíthet.
Helytállóan fejtette ki jogerős ítéletében a bíróság, hogy a majdani kisajátítással kapcsolatos - tehát közigazgatási útra tartozó - kérdésekben polgári bíróság előtt a Pp. 123. §-ára alapítottan megállapítási per indításának nincs helye; az ilyen tartalmú jogvita csak a közigazgatási eljárásban, illetőleg - sérelmezett határozat esetében - közigazgatási per keretében bírálható el (EBH 1999.14).
1. A megállapítási perben a felperes kérheti a bíróságtól annak megállapítását, hogy valamely jogviszony nem áll fenn, az érvénytelenség megállapítására vonatkozó igény azonban, ahogyan azt a 2/2010. (VI. 28.) PK vélemény is tartalmazza, nem jelent feltétlenül a Pp. 123. §-ában szabályozott valódi megállapítási keresetet. Ez utóbbinak csak akkor van helye, ha fennállnak a Pp.-ben írt eljárási feltételei, amit a kereseti kérelem konkrét tartalma alapján kell megítélni (EBH 2011.2410.).
Miután a megállapítási per feltételei többnyire csak a konkrét ügyek tükrében vizsgálhatók, az alábbiakban szemelvényeket adunk a bírói gyakorlatból.
Szerződés érvénytelenségének megállapítására irányuló keresetet csak a szerződést kötő felek terjeszthetnek elő, harmadik személy csak akkor, ha a megállapítási kereset eljárási feltételei fennállnak. (BDT 2013.2883.). A harmadik személy által a mások közti szerződés érvénytelenségének megállapítása iránti perben a Pp. 123. §-a szerinti jogmegóvási szükséglet csak olyan jogra vonatkoztatható, amely a szerződés létrejöttekor már fennállt, hiszen megóvásának szükségessége éppen a szerződés létrejöttével merül fel. (BDT 2010.2233.). A harmadik személy által indított, mások között létrejött szerződés semmisségének megállapítása iránti perben elsődlegesen azt kell vizsgálni, hogy a felperes rendelkezik-e a keresetindításhoz fűződő jogi érdekeltséggel. (BDT 2009.2131.).
2. Az a fél, aki a társasági határozat felülvizsgálatát jogosult kérni, nincs elzárva attól sem, hogy - ha annak feltételei egyébként fennállnak - a létesítő okirat módosítása érvénytelenségének megállapítását kérhesse. Ha ez utóbbi perben a felperes jogi érdekét a részvényesi minőségére alapítja, és a per során részvényesi minősége megszűnik, elveszti perbeli legitimációját, amely a kereset elutasítását eredményezi (EBH 2011.2328.).
A megállapítási kereset eljárásjogi feltételei nem állnak fenn, ha a kereseti kérelem tartalmából az tűnik ki, hogy a kötelem érvényességének megállapítása iránti igény önálló megállapítási keresetként való előterjesztésével a felperes valójában egy majdani tulajdoni igényének jogalapját kívánja megteremteni. A jogalap megállapítása érdekében önálló megállapítási per nem indítható, mivel ilyen esetben marasztalás is kérhető. (BDT 2012.2709.).
Nincs akadálya annak, hogy a felperes az alperesek között létrejött adásvételi szerződés érvénytelenségének megállapítását kérje, anélkül, hogy teljesítést kérne. Szerződéses jogviszony hiányában az alperesektől teljesítést nem kérhet, a törlési kereset pedig nem minősül a teljesítés követelésének. (BH 2007.154.).
Amennyiben az érvénytelenség jogkövetkezményeként marasztalás kérhető, akkor hiányoznak a megállapítás feltételei, és az érvénytelenség megállapításának nincs helye az ítélet rendelkező részében sem. A felperes keresetében marasztalásra irányuló kérelmet köteles előterjeszteni, amely nem a követelés jogcíme (pl. eredeti állapot helyreállítása), hanem a kért összeg vagy más igény (BDT 2007.1553).
Harmadik személy által a mások közötti szerződés semmisségének megállapítása iránt indított perben a felperes oldalán a jogmegóvási szükségletet önmagában megalapozza az a hivatkozás, hogy a szerződés a jogszabály által kötelezően előírt versenytárgyalás mellőzésével jött létre. Ezért a felperes kereshetőségi jogának hiányára hivatkozással nem mellőzhető a semmisségi ok érdemi vizsgálata (BDT 2006.1470).
A végrehajtás elrendelésétől annak befejezéséig az adós jogainak a végrehajtást kérővel szembeni megóvásának speciális eszköze a végrehajtás megszüntetése vagy korlátozása iránti per. A végrehajtás alatt rendelkezésre álló speciális jogvédelmi lehetőségek miatt megállapításra irányuló kereset nem terjeszthető elő (BH 2016.119.).
Ha a munkavállaló azt állítja, hogy a keresőképtelensége tartama alatt a munkaviszonya a határozott idő eltelte miatt nem szűnt meg, a bíróságtól kérheti annak megállapítását, hogy a munkaviszonya határozatlan időre jött létre (EBH 2002.680.).
A Kúria jogelődje, a Legfelsőbb Bíróság a következőket fejtette ki: a Ptk. 559. §-a (2) bekezdésének első mondata szerint: "A biztosító a megállapított kártérítési összeget csak a károsultnak fizetheti; a károsult azonban igényét közvetlenül a biztosító ellen nem érvényesítheti." Az idézett rendelkezés első tétele egyértelműen azt kívánja meggátolni, hogy a biztosított a fedezetet a károsult elől elvonhassa. A második tétel pedig megakadályozza, hogy a károsult a károkozó helyett eleve a biztosítót perelje a kártérítési összeg megfizetése iránt. A Ptk. 559. §-ának (2) bekezdése alkalmazásában tehát egyrészt a károsult "igényén" a kártérítési összeg (biztosítási összeg) megfizetése iránti igényt, tehát marasztalási keresetet kell érteni, másrészt a Ptk. csak a közvetlen igényérvényesítést tiltja, vagyis a károkozó biztosított marasztalását követően az önként nem teljesítő biztosító ellen is megnyílik a marasztalási kereset előterjesztésének a lehetősége. A kifejtettekből következően téves tehát a felülvizsgálati kérelemben kifejtett azon álláspont, amely szerint a Ptk. 559. §-a (2) bekezdésének első mondata a megállapítási kereset biztosítóval szembeni közvetlen előterjesztését is kizárná. A Ptk.-nak ez a szabálya nem értelmezhető olyan speciális rendelkezésként, amely eleve kizárná a Pp. 123. §-ának mint általános szabálynak az érvényesülését. Helyesen járt el tehát a másodfokú bíróság, amikor érdemben vizsgálta a megállapítási kereset előterjeszthetőségének Pp. 123. §-a szerinti előfeltételeit. Ezek az előfeltételek egyértelműen fennálltak, mert a felperes éppen a Ptk. 559. §-ának (2) bekezdése vizsgált rendelkezése folytán marasztalást még nem kérhetett a biztosítóval szemben, ugyanakkor a kért megállapítás a jogainak a megóvása miatt szükséges volt; a biztosító éppen arra hivatkozással utasította vissza a perbe való beavatkozást, mert vitatta a kockázat viselésének a fennálltát. Jogszabálysértés nélkül foglalt tehát állást a másodfokú bíróság abban a kérdésben, hogy a VI. r. alperes ellen a felperes részéről volt helye megállapítási kereset előterjesztésének, így azt érdemben kellett elbírálni (EBH 2002.633.).
A társasházi közgyűlési határozat érvénytelenségének megállapítására irányuló kereset a 2003. évi CXXXIII. törvény 42. § (1) bekezdése szerinti sui generis törvényi tényálláson alapuló pertípus, amely nem vonható az úgynevezett egyéb megállapítási kereseteket szabályozó Pp. 123. §-ában meghatározott rendelkezés hatálya alá (BH 2016.15.).
Közjegyzői záradékolásra alkalmas okiratba foglalt követelés esetén a végrehajtási eljárás megindítását megelőzően az adós jogvédelme indokolja a megállapítási kereset indítását. A végrehajtás megindulását követően az adós jogvédelmére a végrehajtás megszüntetése vagy korlátozása iránti per alkalmas (BH 2015.71.).
Előfordulhat, hogy a felek bizonytalanságban vannak a szerződés létrejötte tekintetében. Nincs akadálya annak, hogy ilyen esetben az egyik fél annak megállapítása iránt, hogy a szerződés létrejött-e - amennyiben annak a Pp. 123. §-ában meghatározott feltételei fennforognak - keresetet indítson. Ilyen kereset esetén a bíróság a szerződést nem hozhatja ugyan létre, de megállapíthatja azt, hogy a felek nyilatkozatai alapján létrejött-e a szerződés és milyen tartalommal. A szerződés érvénytelenné nyilvánítása iránti megállapítási kereset indításához az a körülmény nem szolgálhat kellő alapul, hogy a felperes az érvényteleníteni kért szerződés teljesítésére irányuló igény érvényesítésétől tart (BH 2005.146.).
A kisajátítás jogerős elrendelése után is előterjeszthető kereset annak megállapítása végett, hogy a lakó bérleti jogviszonya már a kisajátítás előtt megszűnt. A felperesnek ugyanis ehhez - a kártalanítás mértéke szempontjából - jogi érdeke fűződik (BH 1980.290.).
A lakásbérlet jogszerű felmondása a bérleti jogviszonyt önmagában megszünteti, a bérbeadó pedig - szükség esetén - a lakás kiürítése iránt pert indíthat, s a bíróság ebben a perben bírálja el a felmondás érvényességét. A felmondás visszautasítása esetén, feltéve hogy a bérbeadó a kiürítési per megindításával indokolatlanul késedelmeskedik, a bérlő - amennyiben jogai megóvása végett szükséges - a jogviszony fennállásának (a felmondás jogszerűtlenségének) megállapítása végett keresetet indíthat (Főv. Bír. 42 Pf. 23.021/1995).
Ha a lakás elhagyására kötelezett lakáshasználó a lakást ingóságai hátrahagyásával elhagyja és életvitelszerűen máshol lakik, a végrehajtás a visszahagyott ingóságokra folyik. Nincs akadálya azonban annak, hogy a jogosult keresettel az elhagyás tényének bírósági megállapítását kérje (BH 1988.188.).
Az egyik per tényállása szerint az örökhagyó élők közötti jogügylettel rendelkezett a takarékbetét felhasználásáról, ezt azonban az örökösök kétségbe vonták. A Legfelsőbb Bíróság kifejtette, hogy "a felperes okkal indíthatott megállapítási pert, mert az alperesek tiltakozása folytán bizonytalanná vált, hogy a megbízásnak eleget tehet-e, vagy pedig a takarékbetétet a törvényes örökösnek át kell engednie" (P. törv. I. 20 271/1966).
A síremlék létesítője - halála után örököse - a temető (temetőrész, sír) kiürítése esetén rendelkezhet a síremlékkel. A sírhely megszűnése nélkül is kérhető annak bírósági megállapítása, hogy a sír kiürítése esetén ki jogosult a síremlék felett rendelkezni. A felperes jogainak megóvása végett szükség van annak megállapítására, hogy a sír kiürítése esetén rendelkezhet-e a síremlékkel, mert az alperesek kétségbe vonták, hogy a felperes a síremlék készítőjének jogutóda, és az idő múlása egyre nehezebbé teszi a bizonyítást (BH 1986.248.).
A bíróság által megállapított tényállás szerint a közalkalmazott felperessel szemben a munkáltatói jogkör gyakorlója a fegyelmi eljárást elrendelte, azonban a vizsgálóbiztos magatartása miatt a felperes terhére rótt fegyelmi vétség érdemi elbírálására már nem került sor. Ezt követően függő jogi helyzet következett, amelynek ideje alatt a felperes keresetet indított és kérte a fegyelmi eljárás jogellenességének megállapítását. A munkáltatói jogkör gyakorlója a peres eljárás alatt megszüntette a fegyelmi eljárást, holott annak megszüntetése már a fegyelmi tanács hatáskörébe tartozott. A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálat eljárásban meghozott ítéletében kifejtette: a közalkalmazott alanyi jogosultsága, hogy ragaszkodjon a fegyelmi eljárás szabályos lefolytatásához, illetőleg annak szabályos befejezéséhez. A fegyelmi eljárás szabályai betartásának kötelezettsége alól az alperest a vizsgálóbiztos magatartása nem mentesíti, és az eljárás komolysága semmilyen szempontból nem sérülhet. A közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi XXXIII. törvénynek fegyelmi eljárásra vonatkozó garanciális szabályainak súlyos megsértése önmagában megalapozza a Pp. 123. §-ában megfogalmazott azt a törvényi feltételt, hogy a kért megállapítás a felperes jogainak az alperessel szemben való megóvása végett szükséges. A felperes keresetének elbírálását a közalkalmazotti jogviszonyának időközben történt megszűnése sem zárja ki, miután az alperes felmentése ellen a felperes jogorvoslati kérelemmel élt. (BH 2002.245.)
Az adott ügyben a bíróság megállapította: a társadalmi szervezet felperes a működtetési célja megvalósításaihoz szükséges tevékenység céljára használt ingatlan tulajdonba adását az állami tulajdonú ingatlanok jogi helyzetéről szóló 1997. évi CXLII. törvény (Tir. törvény) 2. § alapján jogszerűen igényli. Tulajdonszerzésének előfeltétele a tulajdonátadásra vonatkozó szerződés megkötése. Az erre 2 hónapban meghatározott jogvesztő határidő a módosított Tir. törvény 14. §-a szerint a tulajdonátadásra vonatkozó szerződésnek a jogosulthoz való megérkezésétől kezdődik. Tulajdonátadásra vonatkozó szerződést a felperes nem kapott, ezért a jogvesztő határidőt sem mulaszthatta el; a jogvesztő határidő lejártára tehát az alperes alappal nem hivatkozhat. A felperesnek jogi érdeke fűződik igényérvényesítése jogszerűségének megállapításához (Pp. 123. §), ezért az adott esetben megállapítási kereset előterjesztésének helye van. (BH 2004.148.)
Megállapítási per indítása nem lehet sajátos jogorvoslati eszköze valamely jogszabályban meghatározott keresetindítási határidő elmulasztásának. Így pl. a Szöv. tv. 13. §-ában, vagy a Gt. 47-48. §-aiban a jogsértő határozatokkal szembeni jogorvoslati lehetőség a harminc, illetőleg - gazdasági társaságok esetében - a legfeljebb kilencven napos határidőn belül indított per. E szabályozással ellentétes lenne, ha a jogosult a határozat "létre nem jöttére" vagy "érvénytelenségére" határidő nélkül hivatkozhatna és az ilyen keresetindítási lehetőség - a bizonytalan helyzet állandósulása folytán - sértené a szervezet működésének stabilitását is.
Kártérítési felelősség megállapítása iránt a kereset általában előterjeszthető már a károsodás bekövetkezése előtt is. Ennek magyarázata az, hogy pl. gyermekkorban elszenvedett - és feltehetően majd munkaképesség-csökkenést okozó - baleset esetében a kár bekövetkeztekor [tehát, amikor a baleseti eredetű munkaképesség-csökkenés első ízben vezet keresetkiesésben megmutatkozó hátrányra: (PK 52. sz. áf.)] komoly bizonyítási nehézséget okozhat a károkozó személyének, felelőssége mértékének a megállapítása. Ilyenkor rendszerint nem lesz majd elegendő a döntéshez az esetleges előzetes bizonyítás anyaga, ezért a károsult jogainak megóvása végett - miután teljesítést nem követelhet - a megállapítási per szükséges lehet. Az egyik határozatának indokolásában a Kúria jogelődje, a Legfelsőbb Bíróság kifejtette: "Az e tekintetben kialakult ítélkezési gyakorlatra is tekintettel az elsőfokú bíróság akkor járt volna el helyesen, ha az ítélet indokolásában kifejezésre jutott jogi álláspontjának megfelelően az általános kártérítésre irányuló kereset elutasítása mellett az ítélet rendelkező részében megállapítja az alperesek kártérítő felelősségének a %-os arányát... Ha ennek jogi akadályát látta amiatt, mert a felperes megállapításra irányuló keresetet kifejezetten nem terjesztett elő, akkor a felperest ki kellett volna oktatnia az ide vonatkozó jogaira, bár az általános kártérítésre irányuló keresetben - mint többen - benne levőnek kell tekinteni a kevesebbet, a megállapításra irányuló keresetet is" (BH 1965.5050.).
A bírói gyakorlat szerint a jogvédelem szükségességének fennállását szigorúan kell vizsgálni. Ha a fél marasztalásra irányuló kereset benyújtásától tart, illetőleg ha az ellenérdekű fél ilyen tárgyú per indítását helyezi kilátásba, ez a "fenyegetettségi helyzet" önmagában nem elegendő ok pl. a jog fenn nem állásának vagy a jogügylet érvénytelenségének megállapítására irányuló kereset indítására. Olyan tényre vonatkozóan ugyanis, amelyre a konkrét perben védekezésként hivatkozni lehet, nincs helye - jog megóvása címén - megállapítási kereset vagy viszontkereset előterjesztésének (BH 1985.195.).
Amennyiben a fél ellen közjegyzői okirat alapján végrehajtási eljárást folytatnak és a fél állítja, hogy a követelést megalapozó szerződés semmis, ilyen igényt nem külön megállapítási perben, hanem végrehajtás megszüntetése vagy korlátozása iránti perben érvényesíthet (BDT 2007.1660.)
A tagi kötelezettség teljesítésének elmulasztása miatt bekövetkező tagsági jogviszony megszűnéséről szóló értesítés az ügyvezetőnek olyan határozata, amellyel szemben csak a társasági határozat felülvizsgálata iránti kereset nyújtható be. Nincs helye a jogviszony fennállásának megállapítására irányuló kereset előterjesztésének, mivel a bíróság a társaság szerve helyett nem hozhat határozatot (BDT 2007.1561).
A szerződés semmisségére abban az eljárásban kell és lehet hivatkozni, ahol felmerült a semmisség jogkövetkezményeinek levonása. Ez okból pusztán megállapításra irányuló per indításának nincs helye (BH 1991.107.).
A felperes keresetében annak megállapítását kérte, hogy az alperessel kötött megbízási szerződés érvénytelen. Ezt meghaladóan azonban, az érvénytelenség jogkövetkezményeinek levonása körében, további igényt nem érvényesített az alperessel szemben. A szerződés érvénytelenné nyilvánítása azonban nem öncél és az ilyen tartalmú megállapításhoz az a körülmény sem szolgálhat kellő alapul, hogy a felperes az érvényteleníteni kért szerződés teljesítésére irányuló igény érvényesítésétől tart. Az 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 234. § (1) bekezdése értelmében ugyanis a semmis szerződés érvénytelenségére határidő nélkül lehet hivatkozni, míg a Ptk. 236. § (3) bekezdése szerint a megtámadási jog a szerződésből eredő követeléssel szemben kifogás útján akkor is érvényesíthető, ha a megtámadási határidő már eltelt. Ebből okszerűen az következik, hogy a felperes jogainak az alperessel szemben történő megóvásához a megbízási szerződés érvénytelenségének előzetes megállapítása nem szükséges, mert az ezzel kapcsolatos igény a szerződés teljesítése iránti perben, védekezésként, kifogás formájában határidő nélkül érvényesíthető. Hasonlóan foglalt állást a Legfelsőbb Bíróság a BH 1985/195. számú eseti döntésében, amelyben kimondta, hogy nincs helye megállapítási kereset előterjesztésének olyan tényre vonatkozóan, amelyre az ellenérdekű fél által indított perben védekezésként hivatkozni lehet. (BH 2005.146.).
A felmondás érvénytelensége iránti megállapítási keresetet nem csupán az terjesztett elő, aki a szerződéskötésben félként részt vett, hanem az is, akinek adott esetben közvetlen jogi érdeke fűződik a megállapításhoz, s a perindítás jogainak a perbeli ellenféllel szembeni megóvása miatt szükséges. A "közvetett" érdekeltség a perindítást nem alapozza meg. A jogvédelem szükségességének a megállapítást kérő, és a megjelölt alperes között kell fennállnia, s megállapítási kereset jogviszony hiányában sem indítható (Fejér Megyei Bíróság Gf. BDT 2003.779.).
Közigazgatási útra tartozó - pl. majdani kisajátítással kapcsolatos - igény tekintetében megállapítási per indításának nincs helye (BH 1998.344.).
A lakások és helyiségek bérletére, valamint az elidegenítésükre vonatkozó egyes szabályokról szóló 1993. évi LXXVIII. törvénynek a lakásbérlet felmondására vonatkozó rendelkezéseiből következően a jogszerűen gyakorolt felmondás önmagában megszünteti a lakásbérleti jogviszonyt, ezért a felmondás érvényességének megállapítására irányuló kereset előterjesztésének az eljárásjogi feltételei hiányoznak (BDT 2000.137.)
A bíróságok többnyire azért utasítják el a megállapításra irányuló kereseteket, mert a követelés lejárt.
Nincs helye a külkereskedelmi bizományos ügyviteli kötelezettségének megállapítására irányuló keresetnek azon a címen, hogy elmulasztotta a külföldi fél elleni perindítást, illetőleg a külföldi fél közléseit nem adta át a megbízónak. Abban a kérdésben, hogy a perindítás elmulasztásával kapcsolatban van-e az alperesnek mulasztása, megállapításnak nincs helye, mert e megállapításra a felperes jogainak megóvása érdekében nincs szükség. A perindítás elmulasztása ugyanis ténykérdés, és az alperes ezzel kapcsolatos magatartása az ellene megindított kártérítési perben elbírálható. A külföldi fél közléseinek kiszolgáltatásával kapcsolatban viszont a bírósági gyakorlat szerint teljesítést követelhet, vagyis szükség esetén a bíróságtól kérheti, hogy az kötelezze az alperest az iratok kiadására (BH 1979.384.).
Nem indítható megállapítási per a ráépítés, közös tulajdon megszüntetése körében sem (BH 1968.5897.).
A felek előszerződést kötöttek, melynek érvényességét az alperes utóbb - a földhivatal hozzájárulásának hiányára hivatkozással - kétségbe vonta, ezért a felperes keresetet indított az előszerződés érvényességének megállapítása iránt. A Legfelsőbb Bíróság keresetet elutasító ítéletének indokolása szerint a földhivatal jóváhagyására csak a konkrét szerződésnél van szükség, az előszerződés érvényességének azonban - az ilyen szerződés jellegéből, tartalmából következően - nem lehet feltétele a földhivatal jóváhagyása. Miután az előszerződés érvényesen létrejött, okszerűen következik, hogy a felperes nem megállapítást, hanem teljesítést - a szerződés megkötését, illetve létrehozását - követelheti; megállapítási per indításának tehát nincs helye (BH 1985.239.).
A felperes a szerződés érvényességének, illetőleg létrejöttének megállapítását kérte, miután az alperes a teljesítést megtagadta. A Ptk. 313. §-a szerint, ha a kötelezett a teljesítést jogos ok nélkül megtagadja, a jogosult választhat a késedelem és a lehetetlenülés következményeinek alkalmazása között. A felperes teljesítést nem követelt, de a Ptk. 312. §-ának (2) bekezdése alapján élhetett volna a kártérítés iránti jogával (BH 1991.33.).
Nincs helye a kamatfizetési késedelem időtartamának és a kamathátralék összegének megállapítására irányuló kereset indításának (BH 1986.248.).
Az a körülmény, hogy az ellenérték egy részének megfizetésére irányuló kereset érdemi elbírálásának előkérdéseként a vállalkozói díj helyes összegének a meghatározása szükséges, nem teszi a keresetet megállapításra irányulóvá (BH 1978.215.).
A prejudiciális kereset indításának feltételei nem állnak fenn, ha az annak megállapítására irányul, hogy "az örökhagyó hagyatékához tartozó ingóságok közül melyek minősülnek a házassági közös vagyonba tartozónak, s ezért azoknak csak a fele része tartozik a hagyatékhoz; a felperes ez esetben is teljesítést követelhet (BH 1976.500.).
Nincs helye a kötelesrész mértéke megállapításának, mert a kizárt törvényes örökös annak kiadását - tehát teljesítést - követelhet (BH 1988.230.).
A dolgozó nem indíthat keresetet a munkáltatója ellen csupán annak megállapítása iránt, hogy üzemi balesetet szenvedett, ha a munkáltató összegszerű marasztalásának nincs akadálya (BH 1989.210.).
Nem ad alapot a bíróság ítéletében a kötelezettség teljesítésére vonatkozó határidő megállapításának mellőzésére, továbbá teljesítés helyett megállapítás követelésére az, hogy a per során az alperes ellen felszámolási eljárás indult (BH 1997.139.).
Számadási kereset indításához nincs szükség a megállapítási perben egyébként megkívánt feltételek igazolására. E keresettípus fajtái:
- kereset számadási kötelezettség megállapítása,
- kereset a számadás helyességének megállapítása,
- kereset a számadási kötelezettség megállapítása és a felperes által előterjesztett számadás helyességének megállapítása iránt.
Korlátolt felelősségű társaság tagja a Pp. alapján számadási kötelezettség megállapítására irányuló keresetet nem terjeszthet elő. Jogvédelmet adott esetben a cégbíróságtól kérhet (LB Gf. II. 32 842/1991., BH 1993/4. sz. 249.).
A jogalakítási (konstitutív) kereset arra irányul, hogy a bíróság a jogviszonyt hozza létre [pl. túlépítés esetén adásvételi szerződést: új Ptk. 5:28. § (1) bek. c) pont], a már létező jogviszonyt módosítja (pl. tartós jogviszonyt a körülmények lényeges változása esetén: új Ptk. 6:192. §) vagy a fennálló jogviszonyt szüntesse meg [pl. házasság felbontása új Ptk. 4:21. § (1) bek.]. Legtöbb esetben a konstitutív kereset csak a jövőre kiható (ex nunc) változást eredményez, jogszabály által meghatározott esetekben azonban visszaható (ex tunc) hatállyal bír.

Intézkedések a keresetlevél alapján

[a Pp. 124. §-ához]

A keresetlevélnek kézhezvételét követően történő megvizsgálására a törvény harmincnapos határidőt szab, ez alatt az idő alatt kell a tanács elnökének ellenőriznie annak érdemi elbírálásra való alkalmasságát, majd ettől függően meg kell tennie a tárgyalás eredményességének biztosítása érdekében a szükséges intézkedéseket.
A felperesek arra való hivatkozása, hogy az elsőfokú bíróság jogszabálysértő módon járt el akkor, amikor a keresetlevél elutasításáról a beadvány bíróságra való érkezését követő 35. napon döntött, helyes, mivel a Pp. 124. § (1) bekezdése az abban megjelölt intézkedés megtételére 30 napos határidőt biztosít. Az eljárási szabálysértés azonban a Pp. 259. §-án keresztül érvényesülő Pp. 252. § (2) bekezdése értelmében csak akkor vezethet a végzés hatályon kívül helyezésére, ha az lényeges volt és emiatt szükség van az újabb eljárás lefolytatására. Adott esetben a jogszabályban előírt határidő 5 nappal való túllépése nem minősíthető lényeges eljárási szabálysértésnek, és önmagában emiatt nem lenne szükséges az eljárás folytatása. A Polgári perrendtartás a Pp. 124. § (1) bekezdésének megsértését - a fellebbezésben írtakkal ellentétben - nem szankcionálja hatálytalansággal (Fővárosi Ítélőtábla 5. Pf. 21.674/2006).
Helytállóan fejtette ki a hitelező a fellebbezésében, hogy a jogi képviselő részére adott meghatalmazás esetén, a meghatalmazás szabályszerűsége tekintetében felmerülő kétely nem eredményezheti a kérelem érdemi vizsgálat nélküli elutasítását. A meghatalmazást adó képviseleti jogosultsága ugyanis - szükség esetén -, a Csődtv. 6. § (3) bekezdése folytán alkalmazott Pp. 95. § (2) és (3) bekezdése, és a Pp. 124. § (1) bekezdése alapján lefolytatott hiánypótlási eljárás keretében vizsgálható (BDT 2005/12/174.).
Nem minősül az eljárási illeték megfizetésére vonatkozó kötelezettség elmulasztásának, ha a feltételes illetékmentességre jogosult szervezet a jogszabály által megkívánt nyilatkozatot az illetékmentességi feltétel teljesítéséig a bírósági eljárás kezdeményezése során nem terjeszti elő. Ilyen esetben a bíróságnak fel kell hívnia a felet nyilatkozattételre az illetékkedvezmény fennállásáról történő meggyőződés érdekében (BDT 2015.3406.).
A Pp. 121. § (1) bekezdés e) pontja értelmében a keresetlevélben a bíróság döntésére irányuló határozott kérelmet (kereseti kérelmet) kell előterjeszteni. A házastársi közös vagyon megosztása iránti perben a kereseti kérelem akkor határozott, ha egyértelműen kitűnik belőle, hogy a felperes a vagyon megosztását hogyan kéri (BDT 2015.3293.).
A polgári perben való képviselet ellátására felhasználható meghatalmazásnak minden olyan tartalom megfelel, amelyből megállapítható, hogy a meghatalmazó képviseleti jogosultságot ad a meghatalmazott részére polgári peres ügyének vitelére (BDT 2012.2778.).
A cégeljárás már bevált szabályaihoz hasonlóan, bizonyos - a törvényben meghatározott - esetekben a hiányos keresetlevelet a bíróságnak hiánypótlásra való felhívás nélkül is el kell utasítania. Ez a helyzet akkor, ha a fél jogi képviselővel jár el és a keresetlevél mégsem tartalmazza a Pp. 121. §-ában felsoroltak vagy a 121/A. § (2) bekezdésének a) vagy b) pontjában foglaltakat, illetőleg elmaradt a jogi képviselő meghatalmazásának csatolása vagy a felperes - anélkül, hogy költségmentesség vagy illetékfeljegyzési jog engedélyezését kérte volna - az eljárási illetéket nem rótta le (nem fizette meg).
A keresetlevél hiánypótlási felhívás mellőzésével történő elutasítása kérdésében a Kúria jogelődje, a Legfelsőbb Bíróság és a megyei bíróságok bíráinak konzultatív tanácskozása a következőként foglalt állást:
a) Ha a keresetlevélből egyértelműen kitűnik a pertárgy értéke, de a kereseti illetéket a fél nem, vagy hiányosan rótta le és nem jelölte meg, kötelezettségét mire alapítottan nem teljesítette, a keresetlevelet a bíróságnak hiánypótlási felhívás kiadását mellőzve idézés kibocsátása nélkül el kell utasítania.
Hiánypótlási felhívás kiadása nélkül a keresetlevél elutasítására nincs lehetőség, ha a keresetlevélből a pertárgy értéke egyértelműen nem állapítható meg.
Ha a fél illeték lerovási kötelezettségének azért nem tesz eleget, mert álláspontja szerint tárgyi költségmentesség, illetékmentesség, vagy illeték feljegyzési jog illeti meg, a keresetlevél nem utasítható el akkor sem, ha a fél e kedvezmények valamelyikére tévesen hivatkozik. Ilyen esetben fellebbezéssel támadható végzésben meg kell állapítani a fél illetékfizetési kötelezettségét és felhívni a hiányzó kereseti illeték lerovására.
b) A személyes költségmentesség, valamint az illeték feljegyzési jog engedélyezéséhez szükséges nyomtatvány kitöltésének hiánya, vagy a nyomtatvány hiányos kitöltése nem ad alapot a hiánypótlás mellőzésére és a keresetlevél elutasítására.
c) Nincs helye az elutasításnak, ha a fél nem csatolta a Pp. 121. §-ának (2) bekezdésében előírt bizonyítékokat. A törvény ugyanis kizárólag a Pp. 121. §-ának (1) bekezdésében foglaltakra utal.
d) A Pp. 121. §-a (1) bekezdésének c) pontjában megkövetelt, az érvényesíteni kívánt jog feltüntetésére vonatkozó rendelkezést a Pp. 3. §-ának (2) bekezdésére tekintettel is akként kell értelmezni, hogy a követelés jogcímének és a vonatkozó jogszabályhely megjelölésének hiánya önmagában nem elutasítási ok, feltéve, hogy a keresetlevél tartalmából mindez megállapítható.
Az előbbi szabályokat a fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelemre és a viszontkeresetre is alkalmazni kell.
A Pp. 124. §-a (2) bekezdésének rendelkezései - az eljárás rendkívüli jogorvoslati jellege miatt - nem alkalmazhatók a perújítási kérelemre.
Az állásfoglalás helyességét a későbbi bírói gyakorlat igazolta [a vonatkozó eseti döntéseket a Pp. 130. § (1) bekezdés i) pontjánál ismertetjük].
Ha a keresetlevélnek nincsenek hiányosságai vagy azokat pótolták, a tárgyalás előkészítése körében (miként az eljárás során szükség esetén bármikor) a bíróságot a peranyag koncentrálása érdekében széleskörű intézkedési lehetőség illeti; ezekre az intézkedésekre ad - példálózó - felsorolást a (4) bekezdés. A korábbi szabályozáshoz képest új elem, hogy a bíróság a tárgyalás kitűzése előtt elrendelheti a felek egymás jelenlétében történő előzetes meghallgatását. A felsorolt intézkedéseken túlmenően a bíróság szükség esetén meghatározza a perértéket, dönt a költségmentesség (illeték feljegyzési jog) engedélyezése, az ügygondnok kirendelése, az előzetes bizonyítás, illetve biztosítási intézkedés foganatosítása tárgyában, a végrehajtás felfüggesztéséről, a perfeljegyzésről és egyéb, a tárgyalás megtartásához szükséges kérdésekben is.
A teljes vagy részleges személyes költségmentesség azt a természetes személy felet és beavatkozót illeti meg, aki jövedelmi és vagyoni viszonyai folytán a perköltséget fedezni nem tudja. [Pp. 84. §, 6/1986. (VI. 26.) IM rendelet a költségmentesség alkalmazásáról a bírósági eljárásban] Gazdálkodó szervezet számára azonban 2009. január 1. napja előtt indult eljárásokban sem engedélyezhető személyes költségmentesség. (BDT 2011.2475.) A Pp. rendelkezései kifejezetten nem zárják ki a jogi személyeket, jogi személyiség nélküli gazdasági társaságokat a személyes költségmentesség engedélyezési köréből, azonban a 6/1986. (VI. 26.) IM rendelet szövegéből, fogalomrendszeréből - különös tekintettel a 2/1968. (I. 24.) IM rendelet előírásaira is - az következik, hogy a jogi személyek, jogi személyiséggel nem rendelkező gazdálkodó szervezetek, továbbá az egyéni vállalkozók részére a vállalkozásával összefüggő peres és peren kívüli ügyekben személyes költségmentesség nem adható. Amíg a gazdálkodó szervezetek részére adható költségmentesség feltételeit külön jogszabály nem rendezi, részükre költségmentesség nem, csak illetékfeljegyzési jog engedélyezhető. (BDT 2003.879.)
A személy- és tárgykörözésről szóló 2001. évi XVIII. törvény 1. §-ának a) pontja értelmében az ismeretlen helyen lévő személy vagy tárgy felkutatását elrendelő határozat meghozatala körözésnek minősül. Mivel a törvény szerint a rendőrség kizárólag a saját hatáskörébe tartozó eljárásban rendelhet el körözést, így nincs lehetőség arra, hogy bármely más hatóság - ide értve a bíróságokat is - kezdeményezésére a rendőrség körözést rendeljen el. Ezért a törvényben felsorolt esetekben (tehát: gyermek tartása, elhelyezése, illetőleg szüléssel kapcsolatos költségek iránti, valamint apaság és származás megállapítására irányuló egyéb perekben) az alperes, az anya vagy a gyermek felkutatását - ha tartózkodási helyük ismeretlen - a bíróságnak külön végzéssel kell elrendelnie, és e végzés megküldésével - s nem átirattal - kell a rendőrséget megkeresnie.
A perindítás hatálya, amihez anyagi és eljárási joghatások fűződnek, a Pp. 128. §-a értelmében akkor áll be, amikor a bíróság közli a keresetlevelet az alperessel. Erre általában a kitűzött tárgyalásra való idézéssel egyidejűleg kerül sor. Abban az esetben azonban, amikor a bíróság a tárgyalást még nem tűzheti ki, idézést nem adhat ki, de a Pp. 124. § (3) bekezdés, illetve (4) bekezdés szerinti intézkedést, illetve intézkedéseket foganatosítja, akkor az (5) bekezdés értelmében az intézkedéssel egyidejűleg kell a keresetlevelet kézbesítenie az alperesnek. Azt (5) bekezdés szerinti szabályozásnak ugyanis az a célja, hogy a perindítás hatálya beálljon akkor is, ha az ügyben a tárgyalás még nem tűzhető ki.
A perfeljegyzés tárgyában a bíróságnak a keresetlevél benyújtását követően, még a perindítás hatályának beállta előtt intézkednie kell. E körben csupán azt vizsgálhatja, hogy a keresetlevél alkalmas-e tárgyalás kitűzésére, és tárgya szerint az adott per azok közé tartozik-e, amelyeknek a feljegyzését az ingatlan-nyilvántartásról szóló törvény lehetővé teszi, és azt kell tisztáznia, hogy a perfeljegyzésnek nincs-e ingatlan-nyilvántartási akadálya. Ha a perfeljegyzés feltételei fennállnak meg kell keresnie a földhivatalt. (BH 2003.377., EBH 2003.872.)

[a Pp. 124/A. §-ához]

A Be. módosítása alapján az 54. § új (2a) bekezdésében meghatározott feltételek fennállása esetén a nyomozási bíró vagy a büntetőügyben eljáró bíró már a polgári jogi igény és az ideiglenes intézkedés iránti kérelmet tartalmazó indítvány előterjesztését követően megküldi a polgári jogi igényt a Pp. szerint hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bíróságnak további eljárás céljából. A hatályos szabályozás nem tartalmaz ilyen tartalmú rendelkezést. A hatályos rendelkezés szerint a polgári jogi igényt a büntetőügyben eljáró bíróság az ítéletben lehetőleg érdemben bírálja el, annak helyt ad, vagy elutasítja. Ha ez jelentékenyen késleltetné az eljárás befejezését, valamint a vádlott felmentése esetén, vagy ha az indítványnak a büntetőeljárásban való érdemi elbírálását más körülmény kizárja, a bíróság a polgári jogi igény érvényesítését egyéb törvényes útra utasítja. Amennyiben egyéb törvényes útra utasítja, úgy a büntetőügyben eljáró bíróság a polgári jogi igényt nem küldi meg a polgári ügyben eljáró bíróságnak, hanem a magánfélnek kell a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bírósághoz a keresetlevelet benyújtania. A Be. új rendelkezésére tekintettel - az értelmezési problémák megelőzése érdekében - tehát szükségessé vált a Pp. kiegészítése azzal a szabállyal, hogy a Be. alapján megküldött polgári jogi igényt keresetlevélként kell elbírálni és úgy kell tekinteni, mintha azt már eredetileg is annál a bíróságnál terjesztették volna elő, amelyhez azt a büntetőügyben eljáró bíróság megküldte. Ezekben a perekben a módosítás az ügyész kötelező fellépését írja elő a felperes (magánfél) jogainak védelme, a büntető és a polgári eljárás összehangolása, a bizonyítási eszközök rendelkezésre bocsátása érdekében. [A Pp. 124/A. §-át a 2013. évi CLXXXVI. törvény 74. § (2) bekezdése iktatta be a Pp.-be, hatályos 2014. január 1-jétől].

A tárgyalás kitűzése

[a Pp. 125. §-ához]

Az eljárás elhúzódásának megakadályozása érdekében a hiánytalan keresetlevél beérkeztét követő harminc napon belül a bíróságnak intézkednie kell az első tárgyalás kitűzéséről. A tárgyalási határnapot pedig általában a keresetlevélnek a bírósághoz érkezését követő négy hónapon belüli időpontra kell kitűzni és ez az időköz - a külföldi kézbesítés néhány esetét kivéve - akkor sem haladhatja meg a kilenc hónapot, ha a bíróság a keresetlevél megvizsgálása és a szükséges előkészítő intézkedések miatt csak harminc nap eltelte után intézkedhet a tárgyalás kitűzéséről.
A per első tárgyalását az elnök tűzi ki, időpontjának megjelölése naptári nap és óra megjelölésével történik. Bár a Pp. tiltó rendelkezést nem tartalmaz, rendszeréből nyilvánvalóan következik, hogy munkaszüneti napra tárgyalás csak sürgős szükség esetén tűzhető.
A tárgyalási időköz. A keresetlevél kézbesítésétől a tárgyalás időpontjáig a törvény által megkívánt - a kivételektől eltekintve tizenöt napos - időköz rendeltetése az, hogy az alperes a vele közölt adatok birtokában a tárgyalásra felkészülhessen. A tárgyalási időköz előírása az alperes szempontjából garanciális jellegű szabály ugyan, de be nem tartása esetén a tárgyalás elhalasztása nem feltétlenül kötelező. "Tárgyalási időköz hiánya esetén a tárgyalás megtartásának nincs akadálya, ha az alperes megjelent, és a tárgyalás elhalasztását nem kéri. Ha az alperes a tárgyalás elhalasztását kéri, a tárgyalási időköz hiánya alap lehet a halasztásra, de ebben a vonatkozásban is irányadó a Pp. 5. §-ában kifejtett az az alapelv, hogy a felek a perbeli jogaikat jóhiszeműen kötelesek gyakorolni. Ha az alperes nem jelent meg, a tárgyalási időköz hiánya esetén a tárgyalást megtartani nem lehet (PK 169. áf.).
A tárgyalási időköz megtartására vonatkozó előírásokat keresetváltoztatás esetén alkalmazni kell (BDT 2005.1120.).
Ha a keresetlevél kézbesítése hirdetmény útján történik, az alperes részére ügygondnokot kell rendelni, és a keresetlevelet annak is kézbesíttetni kell [Pp. 102. § (3) bek.]. Hirdetményi kézbesítés esetén figyelemmel kell lenni az említett § (5) bekezdésében foglalt rendelkezésre is, miszerint az iratot (adott esetben a keresetlevelet) a bíróság hirdetőtábláján való kifüggesztéstől számított tizenötödik napon kell kézbesítettnek tekinteni.
A tárgyalási időközt az elnök sürgős esetben megrövidítheti. Ehhez nem szükséges az alperes hozzájárulása, és az elnök intézkedése ellen fellebbezésnek sincs helye. Ha azonban a megrövidített tárgyalási időköz miatt az alperes a tárgyaláson hibáján kívül nem jelenhetett meg, mulasztását az általános szabályok szerint igazolással orvosolhatja.
Néhány esetben a törvény maximálja a tárgyalási időközt, így pl. a keresetlevélnek a bírósághoz érkezésétől számított nyolcadik napra a váltóper, a sajtó-helyreigazítási és - ha egyéb intézkedésre nincs szükség - a szülői felügyelet megszüntetése iránti per, tizenötödik napra pedig a munkaviszonyból és a szövetkezeti tagsági viszonyból származó per tárgyalását ki kell tűzni [Pp. 344. § (2) bek., 302. § (2) bek. és 353. § (3) bek.]. E határidők túllépésének azonban eljárásjogi következménye nincs.
A már kitűzött tárgyalásnak újabb időpontra való elhalasztása esetére a törvény időbeli korlátot már nem állít.
Váltóperben a törvény a bíróság soron kívüli eljárása mellett azt is előírja, hogy a tárgyalást a keresetlevélnek a bírósághoz való érkezését követő nyolc napon belüli időpontra kell kitűzni. A követelés privilegizált jellege folytán az ún. bírói határidőket is úgy kell megállapítani, hogy azok nem lépjék túl a fél részéről az intézkedés megtételéhez szükséges legrövidebb időtartamot (BH 1996.334.).
A tárgyalás helye. A tárgyalást rendszerint a bíróság hivatalos helyiségébe kell kitűzni, fontos okból azonban a törvény ettől eltérést enged. Ezáltal lehetővé válik, hogy a bíróság - elsősorban a bizonyítás felvételét - a helyszínen, közvetlenül teljesíthesse. Fontos oknak minősül pl., ha a más helyen való tárgyalás jelentős költségkíméléssel jár, azt a kihallgatandó tanúk nagy száma vagy helyszíni tárgyalással egybekötött szemle indokolja.
A tárgyalás más helyen tartását a bíróság szabad belátása szerint rendeli el, ez irányú intézkedése fellebbezéssel nem támadható. A helyszíni tárgyalás költségeit a perköltségekhez kell számítani.
A bíróság azonban rendszerint csak a saját területén vagy székhelyén teljesítendő bírói cselekményeket foganatosíthatja közvetlenül, más bíróság területén csak akkor járhat el, ha ez területének határán foganatosítandó cselekmény végett szükséges, továbbá, ha a cselekmény közvetlen foganatosítását a sürgősség vagy más fontos érdek indokolja. E feltételek hiányában a bíróság a területén vagy székhelyén kívül teljesítendő cselekményeket (pl. tanúk meghallgatása, szakértő kirendelése) megkeresés útján foganatosítja [Pp. 44. § (1) bekezdés]. Területén kívüli eljárása esetén erről az egyébként illetékes bíróságot értesíti, és ez a bíróság megkeresésére segédkezni köteles [Pp. 44. § (2) bek.].
A bíróság hivatalos helyiségén kívüli eljárásának lehetősége nem korlátozódik a tárgyalásra, így pl. meghatározott esetekben a bizonyítást az elnök lefolytathatja. E minőségében az elnök - ha annak feltételei fennállnak - tanút hallgathat ki [Pp. 176. § (1) bek.], helyszíni szemlét tarthat [Pp. 188. § (2) bek.], okiratot a helyszínen szemlélhet meg [Pp. 194. § (1) bek.].

Idézés a per tárgyalására

[a Pp. 126. §-ához]

A fenti jogszabály az idézés garanciális jellegű szabályait tartalmazza, és általános kellékek mellett meghatározza az idézés különös (többlet) kellékeit is. Ezek a rendelkezések az első tárgyalásra szóló idézés külön említett sajátosságait kivéve - a folytatólagos tárgyalásra történő idézésre is vonatkoznak. Az idézés szabályainak megsértése általában korlátja a tárgyalás megtartásának és rendszerint kizárja a határozathozatalt.
Az alperes mulasztása pl. csak akkor állapítható meg, ha a bíróság őt az első tárgyalásra szabályszerűen megidézte, tehát ha az idézéssel együtt a keresetlevelet is megkapta. A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezheti és az elsőfokú bíróságot a per újabb tárgyalására és újabb határozat hozatalára utasíthatja, ha olyan lényeges eljárási jogszabálysértést állapít meg, amely miatt szükséges a tárgyalás megismétlése. Ilyen lényeges eljárási jogszabálysértésnek minősül a bírói gyakorlat értelmében a szabályszerű idézés hiánya (BH 1995.223.), a meghatalmazott idézésének elmaradása (BH 1995.38.), a keresetlevél kézbesítésének elmulasztása.
A tárgyaláson történt keresetváltoztatást az alperessel akkor is közölni kell, ha a tárgyalásról szabályszerű idézés ellenére maradt távol. Ennek elmulasztása és a megváltoztatott kereset elbírálása lényeges eljárási szabálysértés, amely a határozat hatályon kívül helyezését indokolja (BH 1985.282., BH 1992.472.).
A polgár a perben félként vesz részt, ha az őt illető igény érvényesítése céljából az ügyész, illetve külön jogszabályban erre feljogosított személy vagy szervezet pert indított. Az ún. anyagi jogosult ilyen esetben - ex lége - felperesi jogállásba kerül. A per tárgyalására tehát (az idézéshez a keresetlevelet is csatolva) idézni kell és kötelező a részére a határozat kézbesítése is.
Az idézés általános kellékeit, és az ebben kötelezően közlendő figyelmeztetéseket a Pp. 96. § (1)-(2) bekezdései tartalmazzák. A Pp. 126. §-a a Pp. 96. §-án felüli, az idézésben ugyancsak kötelezően alkalmazandó tájékoztatásokat és figyelmeztetéseket sorolja fel, amelyek elősegíthetik az eljárások ésszerű időn belül történő befejezését.

A szóbeli kereset azonnali tárgyalása

Egyezségi kísérletre idézés

[a Pp. 127. §-ához]

E § két polgári eljárásjogi intézményt szabályoz, melyek közös célja az eljárás egyszerűsítése és gyorsítása. Előrebocsátjuk azonban, hogy ezek egyike sem alkalmazható a személyállapotra vonatkozó perekre.
a) Szóbeli kereset azonnali tárgyalása. A törvény által meghatározott három feltétel (a kereset bíróság előtti jegyzőkönyvbe mondása, ekkor a felperes és az alperes együttes jelenléte, valamint az azonnali tárgyalásra irányuló közös kérelmük) konjunktív. Ha ezek a feltételek fennállnak, a hatáskörrel rendelkező (megyei vagy helyi) bíróság - a kizárólagos illetékesség esetét kivéve - az eljárás lefolytatását illetékességének hiánya miatt nem tagadhatja meg.
b) Szóbeli kereset alapján a tárgyalás azonnali kitűzése. Feltétele a kereset bíróság előtti jegyzőkönyvbe mondása és a bíróság illetékessége. Az első tárgyalásra a felperes idézése szóban, az alperes idézése viszont az általános szabályok szerint írásban történik.
c) Egyezségi kísérlet. Az erre irányuló kérelmet (amely nem kereset!) csak a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező helyi bíróságnál lehet benyújtani vagy jegyzőkönyvbe mondani. A kérelemnek tartalmaznia kell az ügy rövid megjelölését, lényegében nem többet, mint az igény azonosításra alkalmas körülírását. Ha a kitűzött határnapon a felek megjelentek, és közöttük az egyezség létrejött, annak jóváhagyása felől a bíróság - nemperes eljárásban - az arra egyébként irányadó szabályok alapján dönt.
Egyezségi kísérletre idézést csak helyi bíróság előtt lehet kérni, kizárólag abban az esetben, ha az ügy elbírálására illetékes helyi bíróságnak hatásköre van az - egyezségkötés hiányában perré alakuló - eljárás lefolytatására is (BH 2003.244.).
d) Megjelenés a bíróság előtt egyezségkötés céljából. Feltételei megegyeznek az egyezségi kísérlet feltételeivel.

A perindítás hatályainak beállása

[a Pp. 128. §-ához]

A keresetlevél benyújtásának joghatályairól a Pp. 121. §-ához fűzött magyarázatunknál már szóltunk. A keresetnek, illetve a viszontkeresetnek az ellenféllel való közlésével az eljárás újabb szakasza kezdődik: az igényérvényesítésről az ellenérdekű fél is tudomást szerez, az eljárás - immár de facto - kétoldalúvá válik, és ezzel beállnak a perindítás joghatályai is. A perindítás hatályainak beállásához a keresetlevélnek a bíróság által történő közlése szükséges, nem elegendő tehát az a körülmény, hogy az ellenfél tudomást szerez a keresetlevél benyújtásáról. Hatálytalan a keresetlevél közlése akkor is, ha éppen a bíróság hívja fel a felperest arra, hogy (pl. perbevonás esetén) a keresetlevelet közvetlenül küldje meg az alperes részére.
A fontosabb eljárásjogi hatások a következők:
- beáll a perfüggőség, amelynek következtében ugyanazon felek között, ugyanabból a tényalapból származó azonos jog iránt sem ugyanazon, sem más bíróság előtt per nem indulhat; [az utóbb benyújtott újabb keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül el kell utasítani] (BH 2003.37.),
- megkezdődik a tárgyalási időköz folyása [Pp. 126. § (1) bek.],
- házassági per esetén kizárólag e per bírósága előtt indítható ugyanarra a házasságra vonatkozó újabb házassági per és - értékhatárra tekintet nélkül - házassági vagyonjogi per [Pp. 277. § (4) bek.],
- a törvényben meghatározott együttes feltételek fennállása esetén a különélő házastárs által indított perben áttételi kötelezettség keletkezik [Pp. 150. §],
- ha e per mikénti elbírálása más per előkérdése, utóbbi ennek jogerős befejezéséig felfüggeszthető [Pp. 152. § (2) bek.],
- vagylagos illetékesség esetén az illetékesség rögzítődik, és a felperest megillető szabad bíróságválasztási jog megszűnik (BH 1985.270.),
- ha a perindítás hatályai beálltak, a bíróság a keresetlevelet már nem utasíthatja el idézés kibocsátása nélkül (BH 1999.182., BDT 2011.2568.).
A csődeljárásról és felszámolásról szóló 1991. évi XLIX. törvény 38. § (2) bekezdése értelmében a felszámolás kezdő időpontja előtt indult peres és nemperes eljárások a korábban eljáró bíróság előtt folytatódnak, tehát ezeket a perbíróságnak kell letárgyalnia és befejeznie, még akkor is, ha a per megindulását követően valamelyik fél felszámolás alá került.
Ha a per a szünetelés után kérelemre új számon folytatódott, nem keletkezett új ügy, ezért - amennyiben a perindítás hatályai a hatásköri szabályok változása előtt beálltak - a bíróság hatáskörének megállapítására a korábbi rendelkezések az irányadók (BH 1995.594.).
Közigazgatási ügyekben - a Pp. 330. § (2) bekezdése értelmében - a keresetlevelet az elsőfokú közigazgatási határozatot hozó szervnél kell előterjeszteni, aki ezt az iratokkal együtt felterjeszti a másodfokú közigazgatási határozatot hozó szervhez, amely ezeket - a keresetlevélre tett érdemi nyilatkozatával együtt - megküldi a bíróságnak. A perindítás hatályai azonban csak a bíróságnak a Pp. 332. § szerint megtett intézkedésekről szóló értesítésének az alperessel való közlésével állnak be.)
Megjegyezzük, hogy a Pp. 152-155/A. §-ai a tárgyalás felfüggesztésére adnak lehetőséget, ebből következően a keresetlevélnek az ellenérdekű fél részére történő kézbesítése (azaz a perindítás hatályainak beállta) előtt a bíróság az eljárást nem függesztheti fel.
A perindítás anyagi jogi hatásai tekintetében az anyagi jog szabályai az irányadók. Pl.:
- a jóhiszemű birtokos az ellene indított kereset közlésétől fogva már nem szerzi meg a tulajdonjogot a dolog elvált termékein, terményein és szaporulatán [régi Ptk. 125. § (3) bekezdése, új Ptk. 5:11. § (2) bekezdése, 5:50. § (1) bekezdése],
- az alakító jogok (hatalmasságok: pl. felmondás, elállás, szerződés megtámadása) gyakorlása esetén a kereset közlése pótolja az egyoldalú jognyilatkozatot, feltéve, hogy azok közlésére jogszabály nem tartalmaz eltérő rendelkezést [új Ptk. 6:213. § (1) bekezdése],
- hitelezői egyetemlegesség esetén, ha valamelyik jogosult a teljesítés iránt pert indított, a kötelezett a per jogerős befejezéséig a többi jogosult irányában megtagadhatja a teljesítést [régi Ptk. 335. § (4) bekezdése, új Ptk. 6:33. § (4) bekezdése],
- a szerződés megtámadásával egyenrangú a megtámadást tartalmazó keresetnek az ellenféllel való közlése [új Ptk. 6:89. § (3) bekezdése].
A perfeljegyzés tárgyában a bíróságnak az erre irányuló kérelmet tartalmazó keresetlevél benyújtását követően nyomban - a perindítás hatályának beállta előtt - intézkednie kell. Ha a feltételek fennállnak, a per feljegyzése érdekében a földhivatalt meg kell keresnie [1997. évi CXLI. törvény 17. § (1) bekezdés j) pontja, 64. § (1) bekezdés b) pontja, Pp. 103. § (2) és (5) bekezdései, 121. § (1) bekezdés b) pontja, 124. § (2) bekezdése, 128. §-a, 130. § (1) bekezdés i) és j) pontjai, 157. §-a]. Mivel a perindítás hatálya a keresetnek és a viszontkeresetnek az ellenféllel való közlésével áll be, a bíróságnak a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül kell elutasítania, ha megállapítható, hogy a felek között ugyanabból a jogalapból származó ugyanazon jog iránt - akár ugyanazon, akár más bíróság előtt - per van folyamatban. [BH 2003.37., Pp. 128. §-a, 130. § (1) bekezdés d) pontja, 157. § a) pontja.]
A perindítás joghatásai azonban elenyésznek, ha a bíróság a pert a Pp. 157. §-a alapján megszünteti, vagy az szünetelés folytán [Pp. 137. § (3) bek. és 255. § (2) bek.] megszűnik. Ha azonban a bíróság a pert a Pp. 157. §-ának a)-c) pontjai alapján szünteti meg, a felperes a perindítás jogi hatályait fenntarthatja azáltal, hogy a megszüntető határozat jogerőre emelkedésétől számított harminc nap alatt a keresetlevelet szabályszerűen újra benyújtja, vagy a követelését egyéb úton szabályszerűen érvényesíti [Pp. 161. § (1) bek.].
A fizetési meghagyás kézbesítésének ugyanaz a hatálya, mint a keresetlevél kézbesítésének, a perindítás hatályai a fizetési meghagyás kézbesítésével beállnak. (BDT 2011.2586.)

Áttétel

[a Pp. 129. §-ához]

A jogszabály az áttételnek három vagylagos negatív és egy pozitív feltételét tartalmazza. Áttételre csak a tágabb értelemben vett hatáskör (bírósági út, illetve az adott nemű bíróság hatásköre) vagy illetékesség hiánya miatt kerülhet sor; egyéb okból erre nincs lehetőség; így áttételnek sem joghatóság hiánya folytán, sem célszerűségi okból nincs helye. E feltételek megvalósulása esetén viszont a bíróság akkor is köteles a keresetlevél áttételére, ha azt hiánypótlásra kell majd visszaadni vagy a keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasításának feltételei nyilvánvalóan fennállnak, mert minden alaki és anyagi kérdésben kizárólag a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bíróság jogosult a döntésre.
Amennyiben a bíróság megállapítja a hatáskörének hiányát és a keresetlevél áttételét más bírósághoz rendeli el, nincs helye a keresetlevél áttételével egyidejűleg a per megszüntetésének (BDT 2001.427.). A bíróság eljárása során, annak minden szakaszában hivatalból vizsgálja illetékességét. Ha szabályszerűen kikötött alávetettségen alapuló kizárólagos illetékességet észlel, amelyet az elsőfokú bíróság figyelmen kívül hagyott, a másodfokú bíróság a per megszüntetése nélkül teszi át a keresetlevelet az illetékes bírósághoz (BDT 2015.3291.). A fizetési meghagyásos eljárásban a fizetési meghagyás iránti kérelem tölti be a keresetlevél szerepét. Az illeték kiegészítése tárgyában előterjesztett irat új keresetkiegészítéskénti lajstromozása szabálytalan, az áttételről való rendelkezés fogalmilag kizárt, így jogszabálysértő (BDT 2014.3055.)
A Kúria jogelődje, a Legfelsőbb Bíróság 7/2010. (XI. 8.) KK véleménye szerint, ha az elsőfokú közigazgatási szerv téves jogorvoslati tájékoztatást adott a döntés elleni fellebbezési jogról, és a fél ennek hatására élt - fellebbezés helyett - keresettel, a bíróságnak el kell rendelni a beadvány áttételét a fellebbezés elbírálására jogosult szervhez. A kollégiumi vélemény az indokolásában kifejti: a közigazgatási szerv téves jogorvoslati tájékoztatása miatt az ügyfelet joghátrány nem érheti. A jogorvoslathoz fűződő alkotmányos jogától fosztaná meg a felet a fellebbezési jog kimerítésének hiánya miatt a Pp. 130. § (1) bekezdés c) pontja alkalmazásával a keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasítása, mert a felet ezáltal a bírósági felülvizsgálat igénybevételének lehetőségétől is elzárná. A közigazgatási szerv téves jogorvoslati tájékoztatása esetén a Pp. 332/A. § b) pontjának alkalmazása formális jogértelmezést jelentene.
A közigazgatási eljárásban és a bírósági eljárásban is irányadó jogelv, hogy a beadványokat tartalmuk szerint kell kezelni és elbírálni [2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) 37. § (1) bek., Pp. 3. § (2) bek.]. A fél szándéka nyilvánvalóan a jogorvoslat igénybevételére irányult. Ha ez a jogszabályi lehetőség egyébként adott, de az erre vonatkozó hatósági tájékoztatás téves, ez nem eredményezheti a jogorvoslati jog kimerítetlensége jogkövetkezményeinek beálltát, azaz a keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasítását.
A helyes megoldás tehát az, hogy a bíróság a Pp. 129. § (1) bekezdése alapján elrendeli a hozzá keresetlevélként érkező beadványnak a döntés elleni fellebbezés elbírálására jogosult másodfokú hatósághoz történő áttételét. Ebben az esetben nem sérül az ügyfél jogorvoslathoz való joga, mivel a másodfokú - jogerős - döntés ellen a bírósági felülvizsgálat igénybevételének lehetősége is megnyílik számára (BH 2011. évi 2. szám.).
A keresetlevél áttételének elrendelését megelőzően azonban a bíróságnak a hatáskör és illetékesség tekintetében a tényállást tisztáznia kell. Ha a kereseti tényállás hiányos, aggálykeltő vagy nem világos, illetőleg arra lehet a közölt adatokból következtetni, hogy esetleg téves megítélés eredménye a tényállás alapján adott keresetlevélbeli jogi minősítés, a bíróságnak kötelessége a hatáskör vagy illetékesség megállapítása céljából a tényállást olyan mértékben feltárni, hogy a vonatkozó összes adatok ismeretében megalapozottan lehessen állást foglalni abban a kérdésben, hogy az eljáró bíróságnak van-e a perre hatásköre vagy illetékessége (BH 1980.23.).
A bíróság a fél által megjelölt jogcímhez nincs kötve, a kereseti kérelmet megalapozó jogi minősítést a bíróság eltérően értékelheti, és ez - hatásköri szabályok miatt (pl. tisztességtelen piaci magatartás) - a keresetlevél áttételét eredményezheti (BDT 2002. 689.).
Amikor a hatáskör vizsgálatánál a kérdés úgy vetődik fel, hogy az érvényesített követelés elbírálása bíróság vagy más szerv hatáskörébe tartozik-e, a bíróságnak fokozott körültekintéssel kell eljárnia, minthogy a Bszi. 7. §-a szerint a bíróság határozata mindenkire kötelező, ideértve azt is, ha a bíróság valamely ügyben hatáskörét vagy ennek hiányát állapítja meg. A bíróság saját hatáskörének hiányát megállapító határozata a választottbíróságot is köti, így ez utóbbi a hozzá áttett keresetlevél alapján az eljárás lefolytatására akkor is köteles, ha egyébként álláspontja az, hogy az adott jogvitára nem vonatkozik a konkrét választottbírósági kikötés.
A Pp. 324. § (1) bekezdése értelmében közigazgatási perekben is alkalmazni kell a 129. § (1) bekezdését. Ha a fél kereseti kérelme elnevezésétől függetlenül - tartalma alapján - egy elsőfokú közigazgatási határozat elleni jogorvoslati kérelem (fellebbezés), akkor a Pp. 332/A. § szerinti bírósági felülvizsgálat törvényi feltételei nem állnak fenn. Tekintettel arra, hogy a bíróság a keresetlevél alapján történő intézkedések körében csak a kereset érdemi tárgyalásának előfeltételeit vizsgálhatja, arról nem dönthet, hogy a közigazgatási eljárásban a felperesnek volt-e lehetősége jogorvoslati jogának gyakorlására, ezért nem mellőzheti a keresetlevél áttételét a az elsőfokú hatósághoz a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény 112. § (3) bekezdése alapján. A jogorvoslati határidő megtartottsága, és a fellebbezés érdemi elbírálhatósága kérdésében - a felterjesztést követően - csak a másodfokú hatóság dönthet. (KGD 2011/98.)
A Kúria jogelődje, a Legfelsőbb Bíróság Polgári Kollégiuma Tanácselnöki Értekezletének álláspontja szerint választottbírósági szerződés tárgyát képező ügyben a bíróságnak a választottbíráskodásról szóló 1994. évi LXXI. törvény (Vbt.) 8. § (1) bekezdésében foglaltak alkalmazásával kell a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül elutasítania, illetőleg a pert a - bármelyik fél kérelmére - megszüntetnie azzal, hogy a nincs helye a Pp. 129. §-a alapján a keresetlevél áttételének a választottbírósághoz. Az álláspont indokolása szerint: "Az 1972. évi 26. tvr. 60. §-a iktatta be a Pp. XXIV. Fejezetében a választottbírósági eljárásra vonatkozó szabályokat; - egyebek mellett - rendelkezve arról: választottbírósági szerződés esetén más eljárásnak nincs helye, kivéve, ha a választottbíróság valamely okból nem alakítható meg. Az adott rendelkezés kapcsán a gyakorlatban vitathatóvá vált, hogy választottbírósági szerződés esetén a bíróságnak a nála előterjesztett keresetlevelet a Pp. 130. § (1) bekezdésének b) vagy f) pontjára alapítottan kell elutasítania, illetőleg a pert megszüntetnie [Pp. 157. § a) pont], rendelkezve egyidejűleg a keresetlevél választottbírósághoz történő áttételéről is. A választottbíróságról szóló törvény (Vbt.) hatálybalépésével hatályát vesztette [Vbt. 64. § a) pont] a Pp. XXIV. Fejezete, ezzel egyidejűleg egyértelművé vált, hogy a Vbt. hatálybalépése után indult ügyekben a törvény 8. §-a (1) bekezdésében foglaltakat kell alkalmazni, miszerint annak a bíróságnak, amely előtt a választottbírósági szerződés tárgyát képező ügyben keresetet indítottak - a törvényben írt kivételtől eltekintve - a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül el kell utasítania vagy bármelyik fél kérelmére a pert meg kell szüntetnie. A per megszüntetésére irányuló kérelmet az alperes legkésőbb a keresetlevélre benyújtott érdemi ellenkérelmében terjesztheti elő. Mindezekből okszerűen következik az is, hogy a keresetlevél elutasítása, illetőleg a per megszüntetése esetén nem rendelhető el annak áttétele a választottbírósághoz; és a per megszüntetésére hivatalból nem, csak a felek bármelyikének kérelmére kerülhet sor".
Abban az esetben, ha a jogvita elbírálása bírósági hatáskörbe tartozik, a keresetlevél csak más bírósághoz tehető át, ehhez képest ugyanazon megyei bíróság kollégiumai között áttételnek nincs helye, az ügyeket igazgatási jogkörben kell elosztani (BDT 2005.1187.). Bíróságon belüli áttételre akkor sem kerülhet sor, ha az igény érvényesítése nem perben, hanem más bírósági eljárás keretében történhet.
A bíróság - az ott írt kivételekkel - a Pp. 28. §-a és 43. §-ának (1) bekezdése értelmében hatáskörének és illetékességének hiányát hivatalból veszi figyelembe.
A hatáskör eldöntése szempontjából a keresettel érvényesített jog az irányadó. A keresetfelemelés önmagában a hatáskör megváltoztatására nem ad alapot.
A hatáskör megállapítása során a keresetváltoztatáskor hatályos eljárási szabályok az irányadók. Ha a felperes a kereset felemelésekor a követelés ténybeli alapján és jogcímén egyébként nem változtat, csak a kára nagyságát jelöli meg a korábbiaktól eltérően, és az alperesek ezt megelőzően az érdemi ellenkérelmüket előterjesztették, a hatáskör hiánya a pertárgy értéke alapján nem vehető figyelembe. (BDT 2013.2986.)
Amennyiben a helyi bíróság a hatáskörének hiányát jogerősen megállapítja és az ügyet a megyei bírósághoz teszi át, a megyei bíróság pedig a hatáskörének hiányát nem veszi figyelembe, lényeges eljárási szabálysértést követ el. A per újabb tárgyalására és újabb határozat hozatalára azonban a hatáskörrel nem rendelkező megyei bíróságot az ítélőtábla nem utasíthatja, és az ügyet (a keresetlevelet) a hatáskörrel rendelkező helyi bírósághoz sem teheti át, mivel az, hatáskörének hiányát korábban már megállapította. Ilyen esetben az iratokat - a megyei bíróság elsőfokú határozatának hatályon kívül helyezése mellett - a hatáskörrel rendelkező eljáró bíróság kijelölése érdekében a Kúriának kell megküldeni (BDT 2005.1167.)
A más bíróság által csődkérelmet elbíráló bírósághoz áttett felszámolási ügyeket a csődeljárás iránti kérelem szempontjából a csődeljárást lefolytató bíróság előtt folyamatban lévő felszámolási eljárásnak kell tekinteni, ezért a csődeljárás iránti kérelem is csak ennél a bíróságnál nyújtható be. (BDT 2012.2734.) A felek által szerződésben kikötött kizárólagos illetékességet az alperes érdemi ellenkérelmének előterjesztése után is figyelembe kell venni, és az ügyet át kell tenni a kizárólagosan illetékes bírósághoz. A kizárólagos illetékesség kikötése esetén nincs jelentősége annak, hogy az alperes érdemi ellenkérelmét előterjesztette-e vagy sem, mert a bíróságnak hivatalból kell figyelembe vennie illetékessége hiányát, és határoznia kell az ügy áttételéről.(BDT 2012.2715.) Az eljáró bíróság kizárólagos illetékességét meghatározó szabályt azonban nem lehet kiterjesztően értelmezni. A változásbejegyzési ügyhöz kapcsolódó törvényességi felügyeleti eljárás esetén - az azzal egységesen elbírálandó - változásbejegyzési kérelem megítélésének alapjául szolgáló feltételek a törvényességi felügyeleti eljárásban előadott, érdemben vizsgálható szempontokkal kiegészülnek. Mivel ez utóbbira a kizárólagos illetékesség szabálya nem vonatkozik, ezért a változásbejegyzési kérelmet elutasító végzés elleni fellebbezés elbírálására is a hozzá tapadó törvényességi ügyre irányadó általános illetékességi szabályt kell alkalmazni. (BDT 2011. 2522.)
Vagylagos illetékességi okok alapján a jogosultat megillető választási jog gyakorlása után azonban a bíróságnak már nincs lehetősége arra, hogy a keresetlevelet áttegye az általános illetékességű bírósághoz.
Az áttételt elrendelő végzést a feleknek kézbesíteni kell; az alperesnek a keresetlevél másolatát is. Ez a végzés nem tartozik az eljárás folyamán hozott (ún. pervezető) végzések közé, mert ezzel a bíróság az előtte folyó eljárást befejezi; az áttételt elrendelő végzés ellen tehát fellebbezésnek van helye. Ez egyébként nyilvánvalóan következik a jogszabálynak abból a rendelkezéséből is, hogy a keresetlevél továbbítása az új bírósághoz csak az áttételt elrendelő végzés jogerőre emelkedése után történhet.
A Pp. 233. §-a (3) bekezdésének b) pontja, valamint a 129. § (1) bekezdésének utolsó fordulata szerint külön fellebbezésnek csak az elsőfokú bíróság áttételt elrendelő végzése ellen van helye, az e tárgyban előterjesztett kérelem elutasítása vagy figyelmen kívül hagyása külön fellebbezéssel nem támadható, az elsőfokú bíróságnak ez irányú intézkedése csak az ítélet elleni fellebbezésben sérelmezhető (BH 1994.45.).
Ha a bíróság az áttételt elrendelő végzésének meghozatala után észlel valamely olyan körülményt, illetve jut olyan adat birtokába, amely a hatáskörét vagy illetékességét megalapozza, a végzését maga is megváltoztathatja; e végzés ellen külön fellebbezésnek van helye. Az áttételt elrendelő végzését azonban a bíróság csak az iratoknak a fellebbezést elbíráló bírósághoz való felterjesztéséig változtathatja meg. Ha a felterjesztés megtörtént, az áttételről már a másodfokú bíróság dönt.
Ha a fél panasznapon terjeszti elő a kérelmét, s egyben kéri, hogy a bíróság az iratokat az eljárásra illetékes bírósághoz tegye át, e kérelemnek az illetékes bírósághoz való továbbítása nem a Pp. 129. §-a szerinti áttétel, s ezért e § alkalmazásának nincs helye (PK 170. számú állásfoglalás).
A Pp. 129. § (2) bek. kizárja az áttételt olyan bírósághoz vagy más hatósághoz, amely saját hatáskörének vagy illetékességének hiányát már jogerősen megállapította. A bírói gyakorlat azonban ezt a szabályt a Bszi. 7. §-ának - szerintünk is helyes - értelmezésével csak arra az esetre alkalmazza, ha a jogvita elbírálását bíróság hárította el magától. A keresetlevél áttételnek olyan bírósághoz, amely hatáskörének hiányát megállapította, akkor sincs helye, ha a per tárgyának értékét a bíróság határozatának meghozatala előtt nem tisztázta (BH 1985.270., BH 1995.655.). Amennyiben a szóban forgó tiltó rendelkezés folytán a keresetlevél áttételének nincs helye, a bíróság hatáskörének vagy illetékességének hiányát megállapítja, és a végzés jogerőre emelkedése után - az immár fennálló negatív hatásköri vagy illetékességi összeütközés miatt - az iratokat felterjeszti a kijelölés kérdésében döntésre jogosult (Pp. 45. §) bírósághoz.
Az ügy visszautalásának tilalma olyan bírósághoz, amely az illetékességének hiányát korábban megállapította, akkor érvényesül, ha az utóbb eljáró bíróság ugyanazon ténybeli alapon állapítja meg az illetékességének hiányát, mint a korábban eljárt bíróság. Ha azonban a bíróság az ügyet, pl. a Pp. 29. § (1) bekezdése alkalmazásával áttette az alperes lakóhelye szerinti bírósághoz, az alperes viszont a Pp. 29. § (3) bekezdésére alapítottan az első tárgyaláson kéri a per áttételét a munkahelye szerinti bírósághoz (amely történetesen azonos azzal a bírósággal, ahová a keresetlevelet a felperes eredetileg benyújtotta), az utóbb felhozott illetékességi ok folytán a Pp. 129. § (2) bekezdése a per áttételét nem zárja ki.
Ha viszont a bíróság a hozzá áttett keresetlevelet - tartalma szerint - peren kívüli eljárást kezdeményező iratnak (pl. végrehajtási kifogásnak) tekinti, a per megszüntetése mellett a beadványnak a peren kívüli eljárás lefolytatására hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bírósághoz való áttétele akkor is megengedett, ha ez a bíróság tette át a (tévesen keresetlevélnek minősített) beadványt, mivel az újabb áttétel nem hatásköri összeütközésből fakad (BH 2000.61.).
A Pp. 129. § (3) bek. az áttett keresetlevél eljárási és anyagi joghatásainak fenntartásáról rendelkezik. Ezek közül kiemeljük, hogy jogszabályváltozás esetén a keresetlevél beadásának időpontjában hatályban volt hatásköri és illetékességi rendelkezések az irányadók, továbbá ha jogszabály a keresetindításra határidőt állapít meg ennek számításánál is a keresetlevél - hatáskörrel vagy illetékességgel nem rendelkező bírósághoz történt - benyújtásának időpontját kell alapul venni.
A bíróságnak a Pp. 124. § (1) bekezdése értelmében legkésőbb 30 nap alatt kell a keresetlevelet megvizsgálnia - egyebek mellett - annak megállapítása érdekében, hogy nincs-e helye az ügy áttételének. Ha a bíróság hatáskörének vagy illetékességének hiányát megállapítja, az áttételre a törvény soron kívüli eljárást rendel.

Elutasítás

[a Pp. 130. §-ához]

A 130. § újbóli egységes szerkezetben történő kimondását a 2008. évi XXX. törvény kodifikációs szempontból (a Pp. 121/A. §-ának beiktatása miatt) tartotta indokoltnak, mivel a §-t már többször módosították, és a jogalkalmazást jelentősen megkönnyíti az egységes, koherens újbóli kihirdetés.
A Pp. 130. § g) pontját - a 2013. évi LXIX. törvény 2013. VI. 1-jétől - az egységes joggyakorlat és az egyértelmű szabályozás érdekében egészítette ki. Egyértelművé tette ezzel, hogy a munkáltató helytállási kötelezettsége körébe tartozó személyhez fűződő jogot sértő tevékenység és egyéb károkozás iránti perek tekintetében a károk és a személyhez fűződő jogok megsértése miatti objektív és szubjektív jogkövetkezmények miatt is csak a munkáltató perelhető, amellyel ellentétes igényérvényesítés esetén a keresetlevél idézés kibocsátása nélkül elutasítandó.
a) Joghatóság - nemzetközi értelemben vett hatáskör - hiánya miatt a keresetlevelet akkor kell idézés kibocsátása nélkül elutasítani, ha a perben a magyar bíróság valamely jogszabálynál, nemzetközi szerződésnél, viszonossági gyakorlatnál fogva vagy kifejezett jogszabályi rendelkezés hiányában nem járhat el. Ilyen jogszabály pl.: a joghatóság alapkérdéseit rendező nemzetközi magánjogról szóló 1979. évi 13. tvr. (Nmjtvr.), a 44/2001/EK tanácsi rendelet, a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló, a házassági ügyekben és a szülői felelősségre vonatkozó eljárásokban a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló 2201/2003/EK tanácsi rendelet ...stb.
A joghatóság alapkérdéseit a nemzetközi magánjogról szóló 1979. évi 13. tvr. (Nmjtvr.) szabályozza.
A joghatóság vizsgálata alapvetően két lépcsőben történik.
A bíróság már a keresetindítást követően, a keresetlevél adatai alapján vizsgálja azt, hogy nem olyan ügyről van-e szó, amely a kizárt joghatóság valamelyik esetköre alá tartozik. Amennyiben igen, a keresetet a Pp. 130. § (1) bek. a) pontjára hivatkozással idézés kibocsátása nélkül elutasítja. A kereset idézés kibocsátása nélküli elutasításának alapjául nem általában a joghatóság hiánya szolgál, hanem csupán az, ha a joghatóság kategorikusan kizárt (a belső jog vagy nemzetközi egyezmény alapján). Ezt juttatja kifejezésre a Pp. 130. § (1) bek. a) pontjának új megfogalmazása. Ilyen esetben eleve nem jöhet szóba a magyar bíróság joghatóságának alperesi perbebocsátkozással történő utólagos megalapozása.
Amennyiben a magyar joghatóság nem kizárt (és a keresetet nem kell egyéb okból sem idézés kibocsátása nélkül elutasítani, illetőleg áttenni), a bíróság a továbbiakban az általános eljárási szabályok szerint jár el; az ügyet tárgyalásra tűzi ki, és arra a feleket megidézi. A joghatóság további vizsgálata alapvetően attól függ, hogy az alperes az idézés nyomán milyen perbeli cselekményeket végez:
Amennyiben az alperes az ügy érdemére vonatkozó nyilatkozatot tesz (perbe bocsátkozik), és nem emel alaki kifogást a joghatóság hiányára való hivatkozással, az eljárás az általános szabályok szerint tovább folytatódik, anélkül, hogy a bíróságnak vizsgálnia kellene joghatósága hiányát vagy fennálltát. Ebben az esetben ui. az Nmjtvr. 62/H. §-a értelmében a perbebocsátkozás folytán "megalapozottá vált" a magyar joghatóság akkor is, ha a törvényben nevesített egyéb joghatósági ok alapján az nem lenne megállapítható.
Ha viszont az alperes a joghatóság hiányára vonatkozó alaki védekezést terjeszt elő, úgyszintén ha az első tárgyaláson a szabályszerű idézés ellenére meg sem jelenik, és írásbeli védekezést sem terjeszt elő, akkor sor kerül a joghatóság vizsgálatának második lépcsőjére: a bíróságnak ilyenkor kellő gondossággal azt kell vizsgálnia, hogy fennáll-e a magyar joghatóság a törvényben meghatározott általános, párhuzamos, kizárólagos stb. joghatósági okok valamelyike alapján. Ha igen, akkor a magyar bírói fórum előtti eljárás az általános szabályok szerint lefolytatható, ellenkező esetben viszont a pert - figyelemmel a Pp. újonnan beiktatott 157/A. §-ára - meg kell szüntetni.
A Kúriának a BH 2014.115. számon közzétett döntésében az alperes joghatósági kifogása miatt és arra tekintettel, hogy a felülvizsgálati eljárás során a Pp. 275. § (2) bekezdése alapján a permegszüntetési okot hivatalból kell észlelnie, abban a kérdésben kellett állást foglalnia, hogy a más uniós tagállamban székhellyel rendelkező - külföldi - alperessel szemben fennáll-e a magyar bíróságok különös joghatósága a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló, a Tanács 44/2001/EK rendelete (Brüsszel I. rendelet) alapján.
A Kúria előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményezett, kérdése arra irányult, hogy a perbeli jogviszony alapján az eljárás tárgya "szerződéses igény"-nek minősül-e.
Az Európai Unió Bírósága (EUB) a C-519/12. számon hozott ítéletében akként foglalt állást, hogy a Brüsszel I. rendelet 2. szakasz 5. cikk 1. a) pontját megszorítóan kell értelmezni. A "szerződéses igény" fogalmi körébe nem vonható az az igény, amely az egyik fél részéről a másik fél felé nem szabadon vállalt kötelezettségéből ered. Ebből következően a peres felek közötti szabadon vállalt közvetlen szerződéses jogviszony hiányában a perbeli jogvita eldöntése során a nemzeti bíróság joghatósága a Brüsszel I. rendelet 2. szakasz 5. cikk 1. a) pontjára nem alapítható. Az EUB azonban ítéletének 26. pontjában utalt arra, hogy állandó ítélkezési gyakorlata szerint a Brüsszel I. rendelet 5. cikk 3. pontja értelmében a kár bekövetkezésének helye szerinti tagállam joghatóságát megalapozó jogellenes károkozással egy tekintet alá eső cselekménnyel, vagy ilyen cselekményből fakadó igénnyel kapcsolatos ügyek fogalmi körébe tartozik minden olyan kérelem, amely az alperes felelősségének megállapítására irányul és nem kapcsolódik az 5. cikk 1. a) pont szerinti szerződéses igényhez. A Kúria ezért vizsgálta azt is, hogy joghatósága a Brüsszel I. rendelet 5. cikk 3. pontjában foglaltak alapján megállapítható-e.
A Kúria joggyakorlata (EBH 2004.1141., BH 2002.495., BH 2005.150.) szerint, a perben irányadó 1997. évi Gt. 292. § (3) bekezdésében előírt, az irányítást biztosító befolyásának cégbírósághoz történő bejelentésével kapcsolatos kötelezettség elmulasztása vagy késedelmes teljesítése miatt az uralkodó tagot - szankcióként - a társasági jog által szabályozott "sui generis", objektív helytállási kötelezettség terheli. A teljes és korlátlan helytállási kötelezettsége, a mulasztással, illetve késedelemmel érintett időtartamra vonatkozóan, az ellenőrzött társaság felszámolása esetén - a hitelezők igényének kielégítésére fedezetül szolgáló felszámolási vagyon hiányában - bekövetkezik, függetlenül attól, hogy késedelme, mulasztása felróható-e.
A befolyásszerző korlátozott felelősségét áttörő, nem önként vállalt, jogszabályon alapuló, egy jogellenes magatartás következményeként keletkező, csak az ellenőrzött társaság vagyoni fedezete hiányában fennálló, mögöttes, teljes és korlátlan helytállási kötelezettség fogalmilag nem azonos a károkozó fél magatartásával okozati összefüggésben keletkező kár megtérítésének kötelezettségével. A befolyásszerző a bejelentési kötelezettségével nem okoz szükségszerűen kárt a hitelezőnek. A hitelező kielégítetlenül maradt igénye jellemzően nem vezethető vissza a befolyásszerző jogszabályban előírt bejelentési kötelezettségének elmulasztására. Az 1997. évi Gt. 292. § (3) bekezdésében írt, a hitelező szerződésből vagy szerződésen kívüli jogviszonyból eredő igényének kielégítéséért a teljes és korlátlan helytállási kötelezettség beáll felszámolási vagyoni fedezet hiányában és az ez alóli kimentés joga sem illeti meg a befolyásszerzőt.
Amennyiben a legalább többségi befolyással rendelkező tag visszaélt helyzetével és az ellenőrzött társaságra nézve hátrányos üzletpolitikát folytatott, felelősségére a 1997. évi Gt. 296. § (1) bekezdése - illetve közvetlen irányítást biztosító befolyásszerzés esetén (3) bekezdése is - volt az irányadó, ez utóbbi akkor, ha az ellenőrzött társaság még nem került felszámolás alá. A hivatkozott szabályok szerint a hitelezőt ért kár és a befolyásszerző magatartása között ok-okozati összefüggésnek kellett fennállnia, a befolyásszerző magatartásának az ellenőrzött társaság kötelezettségeinek kielégítését megakadályozónak, illetve veszélyeztetőnek kellett lennie és ez alapozhatta meg az ellenőrzött társaság tartozásaiért való korlátlan és teljes felelősség bíróság általi megállapítását. A felperes keresete alapján azonban a megelőzően említett jogszabályok alkalmazása fel sem merülhetett.
A C-147/12. számú ítélet 34. pontjában hivatkozott állandó ítélkezési joggyakorlat szerint a jogellenes károkozásért, vagy jogellenes károkozással egy tekintet alá eső cselekményért a felelősség csak akkor áll fenn, ha a kár és a kárt okozó cselekmény között ok-okozati összefüggés állítható fel. Az 1997. évi Gt. 292. § (3) bekezdésében írtak alapján, jogszabály erejénél fogva keletkezett, kizárólag valamely jogellenes magatartás tanúsítása miatti teljes és korlátlan felelősségre alapítva előterjesztett igény a Brüsszel I. rendelet 5. cikk 3. pontjában meghatározott ügyek fogalmi körébe nem tartozik.
A Kúria ezért az ügyben úgy döntött, hogy bár a magyar bíróságok joghatóságát törvény vagy nemzetközi egyezmény nem zárta ki, és ezért a németországi székhellyel rendelkező alperessel szemben előterjesztett keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasításának a Pp. 130. § (1) bekezdés a) pontja szerint nem volt helye, a pert mégis meg kellett szüntetni, mert az alperes élt a Pp. 157/A. § (1) bekezdés b) pontjában biztosított kifogás jogával, és a magyar bíróságok joghatóságát megalapozó egyetlen joghatósági ok sem állapítható meg.
Külföldi állam és külföldi jogi személy közötti magyarországi ingatlan tulajdonjogára vonatkozó jogvita elbírálása akkor is a magyar bíróság joghatósága alá tartozik, ha a felperes a tulajdonjoga bizonyítására nemzetközi megállapodásra hivatkozik (EBH 2001.557.).
Az Nmjtvr. 62/F. §-ának (1) bekezdése szerint a vagyonjogi ügyek tekintetében a felek a felmerült jogvitájukra, vagy a meghatározott jogviszonyból eredő jövőbeli jogvitájuk esetére kiköthetik valamely állam bíróságainak vagy egy meghatározott bíróságának joghatóságát.
Az Nmjtvr. 62/H. §-a úgy rendelkezik, hogy a magyar bíróság joghatóságát megalapozza az is, ha az alperes anélkül, hogy kifogásolná a joghatóság hiányát, az ügy érdemére vonatkozó nyilatkozatot tesz (perbebocsátkozás), kivéve ha magyar bíróság joghatósága e törvény rendelkezései alapján kizárt (EBH 2002.650.).
Az Nmjtvr. 54. §-a értelmében a magyar bíróság eljárhat minden ügyben, amennyiben az alperes lakóhelye vagy szokásos tartózkodási helye, jogi személy (jogi személyiség nélküli gazdasági társaság) esetében székhelye belföldön van, hacsak joghatóságát e törvényerejű rendelet ki nem zárja. Több alperes együttes perlése esetén magyar bíróság eljárhat valamennyi alperessel szemben, amennyiben legalább az alperesek egyikének lakóhelye (székhelye) vagy szokásos tartózkodási helye belföldön van, feltéve, hogy a per tárgya olyan közös jog, illetőleg olyan közös kötelezettség, amely csak egységesen dönthető el, vagy ha a perben hozott döntés valamennyi alperesre a perben való részvétel nélkül is kiterjedne, illetőleg ha a perbeli követelések ugyanazon jogviszonyból erednek. A főkötelezett és a mellékkötelezett együttes perlése esetén a mellékkötelezett lakóhelyére és szokásos tartózkodási helyére tekintet nélkül eljárhat magyar bíróság, ha a főkötelezett lakóhelye (székhelye) vagy szokásos tartózkodási helye belföldön van. Ha magyar bíróság a kereset elbírálására joghatósággal rendelkezik, eljárhat a viszontkereset tekintetében is.
Az Nmjtvr. 62/A. §-a (1) bekezdésének h) pontja értelmében akkor állapítható meg magyar bíróság kizárólagos joghatósága, ha az eljárás a jogoknak, tényeknek és adatoknak belföldön vezetett közhitelű nyilvántartásba történő bejegyzését érinti. "A felperesek a keresetükben a kölcsönszerződés és az azt biztosító mellékkötelezettségek, a zálogszerződések és a váltójogi kötelezettségvállalások érvénytelenségének a megállapítását kérték. Ez a kereset nem irányult az 1997. évi CXLI. törvény 62. §-a (1) bekezdésének a) pontja szerint a bejegyzés törlésére. Nem is irányulhatott arra, mert a mellékkötelezettség semmissége a hitelszerződés érvénytelenségének a függvénye. Nem tévedett tehát az elsőfokú bíróság, amikor a magyar bíróság kizárólagos joghatóságát nem találta megállapíthatónak.
A 2000. évi CX. tv. az 1979. évi 13. tvr. módosítása mellett a Pp. 130. §-a (1) bekezdésének a) pontját is módosította. Eszerint a bíróság a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül elutasítja, ha a perre a magyar bíróság joghatósága törvény vagy nemzetközi egyezmény rendelkezései alapján kizárt. Minthogy a perbeli ügy nem tartozik az 1979. évi 13. tvr. 62. §-a által szabályozott körbe, ezért a magyar bíróság joghatóságát megalapozná a tvr. 62/H. §-a. Ilyen esetben - tehát ha a joghatóság nem kizárt - annak vizsgálata két lépcsőben történik, és a joghatóság kérdése attól függ, hogy az alperes milyen perbeli cselekményt végez az idézés kapcsán. Amennyiben az alperes a joghatóság hiányára alaki kifogást tesz - mint ahogyan az a perbeli esetben is történt -, akkor vizsgálja a bíróság a joghatóságát, és ha annak hiányát állapítja meg, nem a keresetlevelet utasítja el, hanem a Pp. 157/A. §-a (1) bekezdésének b) pontja szerint a pert megszünteti" (BH 2003.255.).
Ha a felperes keresetének elbírálására a magyar bíróságnak nincs joghatósága, és azzal összefüggő jogviszonyból eredő viszontkereset elbírálására sincs a magyar bíróságnak joghatósága, a pert a viszontkereset tárgyában is meg kell szüntetni (EBH 2001.454.). Az 1965. évi 22. tvr.-rel kihirdetett, a diplomáciai kapcsolatokról Bécsben 1961. április 18-án aláírt szerződés 31. cikke szerint - az ott felsorolt kivételektől eltekintve - a diplomáciai képviselő, illetve képviselet mentes a fogadó állam polgári joghatósága alól. Ennek alapján a Legfelsőbb Bíróság törvényességi eljárás keretében az egyik külföldi állam budapesti nagykövetségével szemben a fizetési meghagyás kibocsátását megtagadta, mert a magyar bíróság előtt érvényesíteni kívánt vállalkozóidíj-követelés nem szerepel a felsorolt kivételek között (BH 1991.328.).
Külföldi - magyar vonatkozású - elemet nem tartalmazó, nemzetközi magánjogi tényállás hiányában a magyar bíróság joghatósága nem állapítható meg. (EBH 2004.1047., BH 2004.376.)
A magyar bíróságnak nincs joghatósága a házassági bontóperrel együtt indított gyerekelhelyezési kereset elbírálására, ha jogerős bírósági határozat a Németországból jogellenesen Magyarországra hozott gyermek visszavitelét elrendelte. [BH 2013.68., 2201/2003/EK rendelet 10., 11. cikk; Pp. 290. § (1) bekezdése, 130. § (1) bekezdés a) pontja, 157. § a) pontja].
Nincs helye szülői felügyeletre vonatkozó (gyerekelhelyezés) perben az eljárás megszüntetésének joghatóság hiánya miatt, ha - bár más joghatósági ok nem áll fenn - az alperes perbeli nyilatkozataival egyértelműen kifejezésre juttatta, hogy a magyar bíróság joghatóságát elfogadja, és ez szolgálja legjobban a gyermek érdekeit is. (Pp. 130. §, 157/A. §, 2201/2003/EK rendelet 12. cikke, EBH 2010.2141.)
A joghatóság fennállásáról a bíróságnak külön végzést hoznia nem kell. Ha a bíróság álláspontja az, hogy az adott ügy elbírálására a joghatósága kiterjed, a jogvitát érdemben kell elbírálnia; joghatóság hiányában viszont a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül el kell utasítania, illetve, ha ez már nem lehetséges a pert meg kell szüntetnie.
Végül itt is megemlítjük, hogy abban az esetben, ha a magyar bíróságnak nincs joghatósága, a keresetlevél nem tehető át külföldi bírósághoz, hanem azt idézés kibocsátása nélkül el kell utasítani (BH 1980.106.). Nincs helye a per megszüntetésének, ha a magyar bíróság joghatósága nem kizárt, és az alperes a joghatósági kifogása előterjesztése előtt perbebocsátkozott (BDT 2015.3322.).
b) Azon a címen, hogy a követelés érvényesítése más bíróság vagy más hatóság hatáskörébe tartozik, vagy perre más bíróság illetékes, a keresetlevelet csak akkor lehet elutasítani, ha a keresetlevél áttételére a szükséges adatok hiányában nem kerülhet sor. A keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasítása esetén az áttétel iránti intézkedés nem mellőzhető, ha a felperes keresetében az első fokú közigazgatási határozat ellen élt jogorvoslattal, és az ügyben jogerős döntést nem hoztak. (KGD 2011.98.) A hatáskör és illetékesség (vagy azok hiánya) megállapításához elengedhetetlen a tényállás meghatározott terjedelemben való ismerete, ezért - miként arról a Pp. 129. §-ához fűzött fejtegetéseink között már részletesen szóltunk - a bíróságnak a szükséges adatok szolgáltatására a felperest fel kell hívnia. A felperes jóhiszemű eljárása esetén - feltéve, hogy a jogvita peres útra tartozik - a most tárgyalt jogcímen a keresetlevél elutasítása aligha fordulhat elő.
Ellenben a keresetlevél elutasítását eredményezi az is, ha az adott ügyben a bíróság hatásköre és illetékessége megállapítható ugyan, de az adott igény érvényesítésére nem a Pp. általános rendelkezései, hanem különleges, a Pp. körén kívül eső szabályok az irányadók. A csődeljárásról és felszámolásról szóló 1991. évi XLIX. törvény 38. § (2) bekezdése értelmében a felszámolás kezdő időpontja után a gazdálkodó szervezet ellen a felszámolás körébe tartozó vagyonnal kapcsolatos pénzkövetelést csak a felszámolási eljárásban lehet érvényesíteni, ezért a bíróságnak a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül el kell utasítania, a Pp. 129. § (1) bekezdése nem alkalmazható. Olyan esetekben azonban, ha több jogvédelmi eszköz is rendelkezésre áll (pl. jóhírnév védelme) és a felperes a polgári pert választja, a keresetlevél nem utasítható el, és nem tehető át más (büntető vagy szabálysértési) hatósághoz.
A birtokvita eldöntése nem tartozik a felszámolási eljárást lefolytató bíróság hatáskörébe. Ezért bíróság akkor jár el helyesen, ha az ilyen tartalmú kifogást érdemi vizsgálat nélkül, hivatalból elutasítja, illetve az eljárás későbbi szakaszában a kifogás tárgyában indult eljárást megszüntet. (BH 2000.220.).
Választottbírósági szerződés tárgyát képező ügyben a bíróságnak a választottbíráskodásról szóló 1994. évi LXXI. törvény (Vbt.) 8. § (1) bekezdésében foglaltak alkalmazásával kell a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül elutasítania, illetőleg a pert - bármelyik fél kérelmére - megszüntetnie azzal, hogy a nincs helye a Pp. 129. §-a alapján a keresetlevél áttételének a választottbírósághoz (Legfelsőbb Bíróság Polgári Kollégiuma Tanácselnöki Értekezletének álláspontja, lásd részletesebben a Pp. 129. §-hoz fűzött magyarázatnál).
Az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény (Art.) szabályai értelmében az adóhatóság az ügy érdemében határozattal, minden más kérdésben végzéssel dönt. Az Art. 143. §-a csak az ügy érdemében hozott másodfokú jogerős adóhatósági határozat tekintetében - a fizetési könnyítés engedélyezése tárgyában hozott, illetőleg az elsőfokú határozat megsemmisítését elrendelő határozat kivételével - teszi lehetővé a bírósági felülvizsgálatot, a másodfokú jogerős végzés esetén nem. (A végzések jogszerűsége az adóügy érdemében hozott másodfokú jogerős határozat ellen előterjesztett keresetben vitatható, illetve ezek kapcsán felügyeleti intézkedés kérhető.) Ezért ha az adózó, vagy az adó megfizetésre kötelezett olyan keresetlevelet nyújt be, ami nem felel meg az Art. 143. § (1) bekezdésében foglaltaknak, akkor a keresetlevelet a bíróságnak idézés kibocsátása nélkül el kell utasítania. Ugyanígy kell eljárnia a bíróságnak akkor is, ha a fél keresetlevele nem felel meg a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény 109. § (1) bekezdése szerinti "Bírósági felülvizsgálat"-ra előírt követelményeknek. Az előzőkben említett esetekben az elutasításnak a Pp. 130. § (1) bekezdés b) pontja szerinti általános szabály mellett a Pp. 324. § (1) bekezdésén és 332/A. § a) és b) pontjain, mint speciális szabályokon kell alapulnia.
A Pp. 385. §-a alapján megindított behajtási perben a felperes nem a saját követelését, hanem azt a követelést érvényesíti, amely az ő adósát harmadik személyekkel szemben megilleti. Ezért a követelés alapjául szolgáló szerződés választottbírósági kikötése rá nem hat ki. Az eljárásra a bíróságnak van hatásköre (BH 2003.373.).
Az építményrész, építési munka szabályossá tétele érdekében tett közbenső építésügyi hatósági intézkedések nem érdemi határozatok, ezért az elsőfokú bíróság helyesen állapította meg, hogy a közigazgatási határozatok bírósági felülvizsgálatát a törvény kizárja, a keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasításának lett volna helye a Pp. 130. § (1) bekezdés b) pontja alapján. Ennek megfelelően alkalmazta az elsőfokú bíróság a Pp. 157. §-ának a) pontját. (EBH 2002.814.).
A felszámoló által az adós vagyonának értékesítése során megkötött adásvételi szerződés megtámadására irányuló kérelem kifogásként nem bírálható el. Ez esetben a kérelem érdemi vizsgálat nélküli elutasításának van helye (EBH 2002.672.).
Közigazgatási jogviszonyból eredő kötelezettséggel összefüggésben megállapítási per polgári ügyben eljáró bíróság előtt nem indítható (BH 2004.189.).
A szülői felügyelet visszaállítása iránt pert csak abban az esetben lehet indítani, ha a szülői felügyelet megszüntetését a bíróság mondta ki. (BDT 2000.345.)
c) A perindítást gyakran más hatósági eljárásnak kell megelőznie. Értelemszerűen idetartoznak mindenekelőtt a Pp. XX. fejezetében szabályozott közigazgatási perek. A közérdekű adatok kiadása iránti kérelem adatkezelőhöz való benyújtása a pert kötelezően megelőző eljárás, amely azonban nem minősül hatósági eljárásnak, ezért annak elmulasztása esetén nem alkalmazható a Pp. 130. § (1) bekezdés c) pontja. (BH 2013.97.)
Az államigazgatási, illetve a közigazgatási jogkörben okozott kár megtérítésére irányuló, a régi Ptk. 349. § (1) bekezdésére, az új Ptk. 6:548. § (1) bekezdésére alapított követelést akkor lehet megítélni, ha a kár rendes jogorvoslattal, továbbá a közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálata iránti eljárásban nem volt elhárítható. E feltételek teljesülésének megállapítása azonban a per érdemére tartozó kérdés, ezért a keresetlevél idézés kibocsátása nélkül nem utasítható el, még akkor sem, ha abból megállapítható, hogy a felperes nem élt a rendes jogorvoslat lehetőségével.
Az örökösök közti öröklési vita peres úton való érvényesítésének nem előfeltétele a hagyatéki eljárás lefolytatása, a jogerős hagyatékátadó végzés meghozatala. A hagyatékátadó végzés ugyanis csak az abban jelölt örököseknek e minőségét és örökségének tárgyát igazolja, vagyis csupán deklaratív jellegű és nincs anyagi jogereje sem. Öröklési jogi vitában - így a végrendelet érvényességének vagy érvénytelenségének kérdésében - a közjegyző nem foglalhat állást, döntésre polgári perben a bíróság jogosult. A perbe vitt igény tekintetében tehát a hagyatékátadó végzés olyan érdemi megállapítást nem tartalmazhat, amelyre a döntés meghozatalához előzetesen szükség lenne. Ebből következik, hogy a hagyatéki eljárás nem olyan hatósági eljárás, amelynek meg kell előznie az öröklési pert, így ez okból a Pp. 130. §-a (1) bekezdésének c) pontja alapján a keresetlevél idézés kibocsátása nélkül történő elutasítására nincs jogi lehetőség (BH 1999.26.).
Az ingatlan-nyilvántartásról szóló 1997. évi CXLI. törvény 62. § (2) bekezdése értelmében ingatlan-nyilvántartási bejegyzés törlése vagy kiigazítása iránt keresetindításnak csak akkor van helye, ha az ingatlanügyi hatósági eljárásban a bejegyzés nem törölhető, illetve a sérelem nem orvosolható, továbbá ha azokat eredménytelenül kísérelték meg (BH 2014.370.).
d) Keresetlevél-elutasítási ok a perfüggőség fennállása és az ítélt dolog (res iudicata) esete is.
A perfüggőség következménye az, hogy a felek között ugyanabból a ténybeli alapból származó ugyanazon jog iránt egyidejűleg több per nem lehet folyamatban. A perobligáció a keresetlevélnek és fizetési meghagyásnak az alperessel (a viszontkeresetnek a felperessel) történt közlésével kezdődik, és megszakítás nélkül fennáll a per jogerős megszűnéséig, tehát a félbeszakadás, a szünetelés, valamint a tárgyalás felfüggesztésének időtartama alatt is. Ugyanazon igény többszörös érvényesítése esetén a bíróságnak azt kell vizsgálnia, hogy a perindítás hatályai valamelyik ügyben már beálltak-e, s ehhez képest az alperessel még nem közölt keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül el kell utasítania. Ha ezek a hatályok több perben is bekövetkeztek, azt a pert, amelyben a keresetlevél közlése az alperes részére később történt, meg kell szüntetni. Miután a perobligáció tartama alatt ugyanaz a per nem lehet folyamatban, kizárt a későbbi pernek a korábbihoz való egyesítése is.
Ugyanazon felek között ugyanazon jog iránt két per akkor sem lehet folyamatban, ha az egyik pert a másik per felperesének megbízottja (pl. szavatossági igény esetén a beruházó) indította. Ha azonban az ugyanazon jogvitából eredő ugyanazon tárgyú pereket önálló perindításra jogosult különböző személyek indítják, a perfüggőség nem áll be. (BH 2004.476.)
A fentiekből az is következik, hogy perfüggőséget csak keresettel (viszontkeresettel) történt igényérvényesítés létesíthet, ezért az ellenkövetelésnek perbeli beszámítása nem akadályozza ugyanennek a követelésnek külön perben való későbbi érvényesítését, és fordítva: perbeli beszámításnak akkor is helye van, ha a beszámított követelés tárgyában a felek között másik per már folyamatban van.
A beszámítási kifogás mint anyagi jogi intézmény perfüggőséget a Pp. 130. § (1) bekezdés d) pontja, illetve 128. §-a értelmében nem eredményez. Ha a beszámítási kifogás tárgyában a fél korábban külön pert indított, és ebben időközben jogerős döntés születik, úgy az a Pp. 229. § (1) és (3) bekezdései értelmében ítélt dolgot (res iudicata) eredményez, ami kizárja a beszámítási kifogás útján való jogérvényesítést. A beszámítási kifogás adott perbeli jogerős elbírálása pedig azzal a következménnyel jár, hogy a felperesi követelés a beszámított részben megszűnik, s a külön perben tovább nem lesz érvényesíthető (BDT 2003.806.).
A Pp. 128. §-a szerint a perindítás hatályai a keresetnek, illetőleg a viszontkeresetnek (147. §) az ellenféllel való közlésével állanak be. Ebből következően a 130. § (1) bekezdésének d) pontja szerint a bíróságnak a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül el kell utasítania, ha megállapítható, hogy a felek között ugyanabból a ténybeli alapból származó ugyanazon jog iránt - akár ugyanazon bíróság, akár más bíróság előtt - a per már folyamatban van (128. §).
Amikor a felperes ismételten keresetet indított az alperes ellen a munkaügyi bíróságon, a p.-i bíróságra áttett ügye jogerősen nem fejeződött be, és mivel az alperessel a keresetet korábban, a Pp. 129. §-ának (1) bekezdésének megfelelően már közölték, perfüggőség miatt az újabb keresetlevelet érdemi vizsgálat nélkül el kellett utasítani, illetőleg a pert meg kellett szüntetni [Pp. 157. § a) pont]. Az eljárt bíróságok ezzel ellentétes álláspontja téves (BH 2003.37.).
A szerződés érvénytelensége iránt indított perben a perfüggőség szempontjából annak van jelentősége, hogy a jogvitában mely jogalanyok közötti szerződéses jogviszony érvényessége dől el, függetlenül attól, hogy a pert más, szerződéses jogviszonyon kívül álló személy - így pl. az ügyész - indította meg. (BDT 2003/910.)
Az alaki és anyagi jogi jogerős határozat res iudicata-t keletkeztet. (KGD 2010/115.) Nemcsak a jogerős ítélethez, hanem a jogerős bírósági meghagyáshoz, fizetési meghagyáshoz és egyezséget jóváhagyó végzéshez is anyagi jogerő fűződik, ami azt jelenti, hogy ezekhez a felek, a hatóságok, a bíróságok kötve vannak, ezek ítélt dolgot (res iudicata-t) jelentenek, [a fizetési meghagyásos eljárásról szóló 2009. évi L. törvény 24. § (1) bekezdés d) pontja, 36. § (1) bekezdése, Pp. 136. § (2)-(3) bekezdése és 229. §-a.] Az ellentmondásra nyitva álló határidő leteltével a fizetési meghagyás a törvény erejénél fogva, bármely közjegyzői aktustól függetlenül jogerőre emelkedik. Ha a közjegyző ennek ellenére a perré alakulás szabályai szerint jár el, a bíróságnak a pert meg kell szüntetnie, mert a peres követelés tárgyában keletkezett jogerős fizetési meghagyás olyan pergátló akadály, amelynek észlelése az eljáró bíróságnak a per bármely szakaszában kötelessége (BDT 2013.2903.) A közbenső ítélethez is anyagi jogerő fűződik, ezért az azt követő eljárásban a jog fennállásának elbírálására nem lehet visszatérni, hanem csak a kártérítés összegét lehet vizsgálni. (EBH 2005/1203.) A bíróság által elrendelt új eljárás eredményeként hozott határozat elleni perben sem hozhatók fel a korábbi határozattal szemben újabb kifogások. (BH 2009/31.)
A bíróságnak az igény jogerősen elbírált voltát hivatalból kell figyelembe vennie, de erre természetesen a felek is hivatkozhatnak. Ha a bíróság csak utóbb (pl.: az idézést követően) szerez tudomást a res iudicata-ról, akkor már nem alkalmazhatja a Pp. 130. § (1) bekezdés d) pontját, a pert kell megszüntetnie a Pp. 157. § a) pontja alapján.
Nem áll fenn viszont res iudicata pl. a következő esetekben:
A közös tulajdon megszüntetésének többféle módja lehetséges, és ezek valamely ítéletben együttesen és vagylagosan is elrendelhetők. Ha az ítélet a közös tulajdon megszüntetésének csupán egy - meghatározott keretek között mozgó - módját rendeli el, s a későbbiek során bebizonyosodik, hogy az ilyen módon való foganatosítás nem vihető keresztül, amikor tehát a pervita a valóságban rendezetlen maradt, a Pp. 229. §-a (1) bekezdésének rendelkezése - helyes értelmezés mellett - nem zárja ki, hogy bármelyik tulajdonostárs a közös tulajdon megszüntetésének a korábbi ítéletben elrendelt módjától eltérő vagy kiegészített új módozatának alkalmazása iránt új pert indítson.
Ítélt dologra hivatkozással a pert akkor lehet megszüntetni, ha megállapítható a keresettel érvényesített jognak és a tényalapnak a korábbi perben érvényesített joggal és tényalappal való azonossága (anyagi jogerő tárgyi terjedelme), továbbá ha a per azok között van folyamatban, akikre a korábbi ítélet anyagi jogereje kiterjed. A törvény szerint ezek a korábbi perben félként résztvevő személyek és azok jogutódai (anyagi jogerő személyi terjedelme). Így nem ítélt dolog, ha a követelését a korábbi perben a felperes tulajdonjogára alapította, s keresete elutasítása után mint engedményes lép fel új keresettel (BH 1987.444.).
Ha a szállító a kicserélésre kötelező jogerős ítélet alapján hibás árut szolgáltatott, az ítélt dolog nem zárja ki, hogy a megrendelő újabb keresettel érvényesítse szavatossági igényét (BH 1989.495.).
Az adásvételi szerződés érvénytelenségének megállapítása és a tulajdonjog törlése iránt indított per, valamint ugyanezen szerződés teljesítése iránt folyamatban lévő per perfüggőséget nem eredményez. (BDT 2010.2206.)
Amennyiben a perben és az előzményi perben előterjesztett kártérítési követelések ténybeli alapja eltérő, nincs lehetőség a keresetlevél ítélt dolog miatti, idézés kibocsátása nélkül történő elutasításának. (BDT 2009.2165.)
A szülők és az egyik házastárs között folyamatban volt - ajándék visszakövetelése iránti - perben hozott ítélet anyagi jogereje nem terjed ki a házastársak közötti vagyonjogi perre. Ezért a korábbi ítélet nem köti a bíróságot abban a kérdésben, hogy az ajándékozott ingatlan a közös vagy külön vagyonhoz tartozik. (BH 2008.19.)
Ha a felperes az anyagi jog szerint őt megillető követelésnek csak egy részét érvényesíti, a többletre, a nem érvényesített követelésrészre nem terjed ki az ítélet jogereje (BH 2015.230.).
A kölcsöntartozás megfizetésére kötelező fizetési meghagyás, illetve ezt követően az adós által felperesként a szerződés érvénytelenségének megállapítása iránti per tárgya nem azonos jog, ezért az érvénytelenségi per - a felperest a szerződés teljesítésére kötelező jogerős fizetési meghagyás ellenére - ítélt dolog címén nem szüntethető meg (BDT 2015.3369.).
e) A perbeli jogképességet (Pp. 48. §) - miként arról korábban már részletesen szóltunk - általában a polgári jog szabályai szerint kell megítélni. A Kúria jogelődje, a Legfelsőbb Bíróság több eseti döntésében is (pl. P. törv. II. 20 355/1988., BH 1989.13.) kifejtette, hogy a régi Ptk. 8. §-ának (1) bekezdése szerint a Magyar Köztársaságban minden ember jogképes: jogai és kötelességei lehetnek. A perbeli jogképességtől különböző kérdés, hogy a perben fellépő fél jogosult-e a perbeli igény érvényesítésére (ún. kereshetőségi jog, ügylegitimáció). Ezt a kérdést részletesebben a g) pontban tárgyaljuk. Az állam, a jogi személyek mellett a jogi személyiséggel nem rendelkező gazdasági (közkereseti, betéti) társaságok a perben szintén jogképesek. Jogszabály rendelkezése alapján kivételesen jogképességgel nem rendelkező szerv is fél lehet a perben [lásd közigazgatási perekre a Pp. 327. §-ának (4) bekezdését, sajtó-helyreigazítási perekre a Pp. 343. §-ának (3) bekezdését].
A felek perbeli jogképességét - ha eziránt kétség merül fel - a Pp. 50. §-ának (1) bekezdése értelmében a bíróság az eljárás bármely szakában hivatalból vizsgálja. A perképesség megállapítása szempontjából azonban nem az eljárás megindításakor, hanem a határozat meghozatalakor hatályos jogszabályok az irányadók.
Az építőközösség nem minősül jogi személynek, vagyis az építőközösség a jogi személyiség nélküli társaság egyik fajtája, ebből következően nincs perbeli jogképessége. (KGD 2002.88.). A külföldi vállalkozás magyarországi fióktelepe fő szabályként jogképes és perképes, azonban az EGT-államban székhellyel rendelkező külföldi hitelintézet, illetve pénzügyi vállalkozás magyarországi pénzügyi fióktelepének nincs jogképessége és perképessége. (BDT 2011.2607.)
Perbeli jogképesség hiányában idézés kibocsátása nélkül kell a keresetlevelet elutasítani, ha a felperes a pert meghalt személy ellen indította meg (BH 1991.24.).
Ha a perbe vitt igény olyan személyes jog, amelynek tekintetében a jogutódlás kizárt és a fél a perindítást követően meghal, a jogutód perbe lépése, illetőleg perbe vonása kizárt, a pert a Pp. 157. § a) pontja alapján a jogképesség hiánya miatt meg kell szüntetni (BH 2000.80.).
Amennyiben az alpereseknek sem általános, sem szinguláris jogutódja nincs, velük szemben az eljárás nem félbeszakad, hanem a per megszüntetésének van helye a Pp. 130. § (1) bekezdésének e) pontja alapján. (BDT 2007.1526.)
A betéti társaság felszámolás során történő törlésének jogkövetkezménye, hogy a perbeli jogképességét elveszti, helyébe nem lép jogutód. A megszűnt betéti társaság beltagjának felelőssége önálló felelősség, és nem tekinthető a megszűnt betéti társaság jogutódjának (BDT 2000.119.)
Az Országgyűlés jogképességét illetően a Kúria jogelődje, a Legfelsőbb Bíróság a következőket fejtette ki: A Ptk. 28. §-ának (2) és (3) bekezdése értelmében az erre irányadó jogszabályok szerint jogi személyek az állami, önkormányzati, gazdasági, társadalmi és más egyéb szervezetek. A jogi személy jogképes. A Ptk. 29. §-ának (1) bekezdése szerint a jogi személy létrejöttének és megszüntetésének feltételeit a jogszabály a jogi személy egyes fajtáihoz képest állapítja meg. Jogi személyt jogszabály is létesíthet. A Ptk. 36. §-ának (1) bekezdése szerint a költségvetési szerv jogi személy.
E rendelkezések alapján valamely szervezet akkor válik jogi személlyé, ha jogképességét az állam törvénnyel, vagy a törvény alapján valamely egyéb aktussal elismeri.
Az Országgyűlés, mint a Magyar Köztársaság legfelsőbb államhatalmi és népképviseleti szervének létrehozásáról, feladatairól és hatásköréről az Alkotmány rendelkezik, azonban az Alkotmány nem minősíti az Országgyűlést jogi személlyé. Ezért jogi személyiségét legfeljebb a Ptk. 36. §-a alapozhatná meg, feltéve, hogy a vonatkozó jogszabályok szerint az Országgyűlés költségvetési szervnek tekinthető.
Az államháztartásról szóló 1992. évi XXXVIII. tv. (a továbbiakban: Áht.) 87. §-ának (1) bekezdése szerint a költségvetési szerv az államháztartás részét képező jogi személy. A (2) bekezdés a) pontja alapján költségvetési szerv a központi költségvetési szerv. Ilyennek minősülnek az Áht. 20. §-ának (2) bekezdése alapján azok a szervek, amelyek a költségvetésről szóló törvények melléklete szerint költségvetési címet alkotnak.
Annak eldöntésekor, hogy valamely szervezet központi költségvetési szervként jogképességgel rendelkező jogi személy-e, annak van tehát ügydöntő jelentősége, hogy az adott időszakban hatályos költségvetési törvény milyen rendelkezéseket tartalmaz. A jogalkotásról szóló 1987. évi XI. tv. (a továbbiakban: Jat.) 1. §-ának (2) bekezdése és 2. §ának a) pontja szerint a társadalmi rendre, a társadalom meghatározó jelentőségű intézményeire vonatkozó alapvető rendelkezéseket törvényben kell megállapítani. Ezért az Áht. végrehajtása tárgyában kiadott 217/1998. (XII. 30.) Korm. rendeletnek az Áht. rendelkezéseihez képest további jogértelmezést igénylő szabályai valamely szervezet jogi személyiségének elbírálása során nem vehetők figyelembe.
A Magyar Köztársaság 2000. évi (perindításkor hatályos) költségvetéséről szóló 1999. évi CXXV. tv. 1. számú melléklete szerint az Országgyűlés nem alkot költségvetési címet, költségvetési előirányzattal sem rendelkezik, ebből következően nem minősül az Áht. 87. §-a (2) bekezdésének a) pontja szerinti központi költségvetési szervnek sem. Ugyanígy nem alapozza meg a jogi személyiséget az Országgyűlés Házszabályának a tulajdonjogi kérdésekkel kapcsolatos rendelkezése sem. (Hasonló megállapítást tartalmaz a Legfelsőbb Bíróság Mfv. I. 10.707/1999; Gfv. X. 31.937/1994. és Pf. IV. 26.795/2001/6. számú határozata is).
A fentiek alapján tévesen jutott a jogerős ítélet arra a következtetésre, hogy az alperes perbeli jogképességgel rendelkező jogi személy.
A Pp. 48. §-a értelmében a perben fél az lehet (perbeli jogképesség), akit a polgári jog szabályai szerint jogok illethetnek, illetve kötelezettségek terhelhetnek.
A Pp. 130. §-a (1) bekezdésének e) pontja értelmében a bíróság a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül elutasítja, illetve a Pp. 157. §-ának a) pontja alapján a pert megszünteti, ha megállapítható, hogy a félnek nincs perbeli jogképessége. Figyelemmel arra, hogy a felperes jogképességgel nem rendelkező szervezet ellen nyújtott be keresetlevelet, a perben eljárt bíróságok a fenti rendelkezések alapján akkor jártak volna el jogszabályszerűen, ha a felperes keresetlevelét idézés kibocsátása nélkül elutasítják, illetve a pert megszüntetik. (BH 2004.52.)
A Magyar Köztársaság Kormánya sem jogi személy, perbeli jogképessége nincsen (BH 2003.188.).
A helyi önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. tv. (Ötv.) 9. §-ának (1) bekezdése szerint "Az önkormányzat jogi személy. Az önkormányzati feladat- és hatáskörök a képviselőtestületet illetik meg." Az Ötv. idézett rendelkezéséből következik, hogy a törvény az önkormányzatoknak biztosítja a jogi személyiséget, míg az önkormányzati feladat- és hatásköröket a képviselő-testületére bízza. A helyi önkormányzás joga a település választópolgárainak közösségét illeti meg. Ebből következően a jogi személyiség az önkormányzatot illeti. A képviselő-testület nem jogi személy, nincs perbeli jogképessége, ennek folytán perben félként nem vehet részt. A jogerős határozat tehát az Ötv. 9. §-ának (1) bekezdésében foglaltak megsértése nélkül foglalt állást a felperes perbeli jogképességének hiánya kérdésében (BH 2000.503.)
Az ügyvédi irodák jegyzékéből törölt ügyvédi iroda a törléssel megszűnt, jogképességgel nem rendelkezik, ellene nincs helye felszámolási eljárás kezdeményezésének (BH 2015.286.).
A társaságiforma-váltás nem jelenti a társaság átalakulását, ezért a végrehajtás megszüntetésére indult perben nem hat ki a peres felek perbeli jogképességére és nem teszi szükségessé a jogutódlás megállapítását sem (BH 2015.228.).
A társasház perbeli jogképessége nem terjed ki a társasházi közös tulajdonban álló földrészletet terhelő telki szolgalom megszüntetése iránti igény érvényesítésére, ezért ilyen esetben a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül el kell utasítani, vagy a pert meg kell szüntetni. Ennek elmulasztása esetén a felülvizsgálati eljárásban a jogerős ítélet érdemben nem bírálható felül, a Kúria a jogerős ítéletet a felülvizsgálati kérelem és csatlakozó felülvizsgálati kérelem korlátaira tekintet nélkül hatályon kívül helyezi és a pert megszünteti (BH 2016.87.).
Az egészségügyi szakmák közötti kapacitásátcsoportosítás kérdése alapvetően érinti a fenntartó feladatkörét, kötelezettségei teljesítését, mert az átcsoportosítás ügyében folyó eljárásokban a fenntartó kizárólagos ügyfél, így a perindítási jog is őt illeti (BH 2015.291.).
f) A keresetlevelet a bíróság elutasítja, ha a követelés időelőtti vagy - az elévülés esetét ide nem értve - bírói úton nem érvényesíthető.
Időelőtti a le nem járt követelés, kivéve ha a törvény a jövőre szóló marasztalást kifejezetten megengedi [Pp. 122. § (2) bek.], vagy a megállapítási per indításának feltételei (Pp. 123. §) fennállnak. Miután az időelőttiség rendszerint csak a konkrét tényállás és az adott anyagi jogszabály összefüggésében vizsgálható, a következőkben az idevágó bírói döntéseket ismertetjük.
A megszűnt szerződés alapján járó követelések iránti keresetlevél időelőttiség címén történő elutasítása a Ptk. 319. § (2) bekezdése figyelembevételével fogalmilag kizárható. A Ptk. rendelkezése szerint ugyanis a szerződés a jövőre nézve szűnik meg, és a felek további szolgáltatásokkal nem tartoznak. A megszűnés előtt már nyújtott szolgáltatás szerződésszerű pénzbeli ellenértékét meg kell fizetni. Amennyiben pedig a már teljesített pénzbeli szolgáltatásnak megfelelő ellenszolgáltatást a másik fél még nem teljesítette, a pénzbeli szolgáltatás visszajár. Mivel az adott szerződés az alperes felmondásával a Ptk. 321. § (1) és (2) bekezdése alapján megszűnt, a felperesek kereseti követelései tárgyában permegszüntető végzés hozatalának a Pp. 157. § a) pontja alapján a 130. § (1) bekezdés f) pontjában írott okból nem volt helye (BH 2007.337.).
A bíróság ítélete alapján kijavítandó épület hibája miatt díjleszállítás csak akkor követelhető, ha a kijavítás nem járt eredménnyel. Az ezt megelőzően érvényesített ilyen igény időelőtti (BH 1989.33.).
A Ptk. 306. §-ának (5) bekezdése szerinti visszatartási jog gyakorlásának jogi hatása abban áll, hogy a perben követelt ellenszolgáltatás vagy annak egy része a kijavításig vagy kicseréléséig nem válik esedékessé, időelőttinek tekintendő. Abban a körben tehát, amennyiben a visszatartási jog fennáll, marasztaló, illetve keresetet elutasító döntést hozni nem lehet, erre irányuló kereseti kérelem esetében csak megállapításra vonatkozó döntés meghozatalának lehet helye (BH 1995.527.).
Készfizető kezes ellen érvényesített követelést időelőttiség miatt nem lehet elutasítani azért, mert a jogosult a kötelezettel szemben az igényét nem érvényesítette. Az ilyen kezes ugyanis nem élhet sortartási kifogással, a vele szemben támasztott igény elbírálásának nem előkérdése a főkötelezett elleni igényérvényesítés (BH 1991.190.).
A károsodás okozati összefüggésének bizonytalansága esetén nincs helye a per időelőttiség címén való megszüntetésének (BH 1986.203.).
Egy másik ügyben a Legfelsőbb Bíróság kiemelte: "A felperes kártérítés iránt benyújtott keresete olyan kötelezésre irányult, amelynek fennállása feltételes, a felperes ellen folyamatban levő más per eredményétől függ. Azon túlmenően, hogy a felperes kárának bekövetkezése bizonytalan, a kártérítési követelés időelőtti is, mert kár még nem keletkezett" (BH 1987.98.).
A felperesek személyiségi jogaik megsértésére hivatkozva nyújtottak be keresetet az alperesek ellen a jogsérelem megállapítása, a jogsértés miatti elégtételadás, valamint az emiatt őket ért nem vagyoni kár megtérítése iránt. A jogsértés megtörténtének a megállapítása, illetve az ezzel összefüggésben előterjesztett elégtételadás iránti igény - szemben az elsőfokú bíróság álláspontjával - nem lehet időelőtti, hiszen a kereseti kérelemben megjelölt, az annak alapját képező személyiségi jogot sértő magatartás a felperes szerint már megvalósult. Ettől függetlenül vizsgálandó - de ez már érdemi vizsgálat tárgyát kell, hogy képezze -, hogy a sérelmezett magatartás valóban megvalósított-e jogsértést, illetve az eljárás jelen szakaszában a jogsértés megvalósulása megállapítható-e. A nem vagyoni kártérítés iránt előterjesztett igénnyel kapcsolatban pedig a Fővárosi Ítélőtábla a következőkre mutatott rá: Valamely követelés akkor tekinthető időelőttinek, ha az még nem esedékes. A Ptk. 360. § (1) bekezdése alapján a kártérítés a károsodás bekövetkeztekor nyomban esedékes. A kereseti kérelemben foglaltak értelmében a felperesek jóhírnevének és személyi szabadságának sérelme a nyomozás törvénytelen módon történő elrendelésével valósult meg. A felperesek szerint a sérelmezett magatartással - amely az eljárás folyamatban lététől függetlenül már megvalósult - bekövetkezett a jogsértés és ezzel egyidejűleg a felperesek személyiségi jogi sérelme mint nem vagyoni hátrány is. Ennek alapján pedig a felperes kártérítési igénye is esedékessé vált. Mindezek alapján a kereset nem utasítható el amiatt, hogy a követelés időelőtti (Fővárosi Ítélőtábla 5. Pf. 21.674/2006/2).
Ha a megrendelő a kikötött határidőnél korábbi teljesítést elfogadja, a vállalkozónak az ellenértékre vonatkozó követelése nem tekinthető időelőttinek (BH 1985.283.).
Vállalkozói díj iránt indult pert a bíróság időelőttiség okából csak akkor szüntetheti meg, ha bizonyítást folytat le, és annak alapján állapítható meg, hogy a megrendelő az átvételt minőségi hibák miatt indokoltan tagadta meg (BH 1990.192.).
A bírói gyakorlat szerint a megbízottnak a Ptk. 479. §-ának (3) bekezdésén alapuló - a megbízó által a kötelezettség alóli mentesítésére irányuló - igénye akkor keletkezik, amikor a megbízás alapján kötött szerződést részben vagy egészben teljesíti, pl. amikor számláját az általa kötött szerződés alapján megterhelik; a megbízottnak ezt megelőzően előterjesztett követelése időelőtti (LB Gf. V. 30. 144/1996.).
Időelőtti az apaság megállapítása iránti kereset más személy apasága vélelmének megdöntése előtt (P. törv. II. 20 570/1971), a gyermekelhelyezési per a gyermek megszületése előtt (BH 1982.466.). Hasonlóként: ha az apai státus betöltött, ugyanazon gyermekre nézve más férfi apaságának megállapítása iránt nem indítható (Legf. Bír. Pfv. II. 20.260/2000. sz. BH 2002.231.).
A megállapítási kereset alaptalansága esetén nem kerülhet sor a per - időelőttiségre hivatkozással való - megszüntetésére, hanem a kereset elutasításáról ítélettel kell rendelkezni (BH 2003.955.).
A Vbt. 42. §-ának (1) bekezdése értelmében választottbírósági eljárás az ügy érdemében hozott ítélettel, vagy a választottbíróságnak az eljárást megszüntető végzésével ér véget.
A per tárgyát képező ügyben a választottbíróság nem vitásan eljárást megszüntető végzést hozott a Vbt. 42. § (2) bekezdésének d) pontja alapján. Eszerint a választottbíróság megszünteti az eljárást, ha úgy ítéli meg, hogy az eljárás folytatására bármely okból nincs szükség, vagy az lehetetlen. E rendelkezés szerint a választottbírósági törvény a választottbíróság mérlegelésére bízza annak megállapítását, hogy a választottbírósági eljárás folytatására bármely okból nincs szükség. A választottbíróságnak e mérlegelésen alapuló megszüntető végzése ellen azonban a választottbírósági törvény a bírósági út igénybevételét nem teszi lehetővé.
A választottbíráskodás a felek vitájának a felek egyező akaratával létrehozott szervezetben és a felek által megállapított szabályok szerinti eldöntése. Ha a jogvita eldöntésének eljárási feltételeit a választottbíróság betartja, az állami bíróságok nem avatkoznak be a jogvita elbírálásába.
A választottbírósági szerződés megkötésekor a felek egyben azt is tudomásul veszik, hogy a választottbíróság határozatai ellen csak korlátozott mértékben, a választottbíráskodásról szóló törvényben meghatározott esetekben vehetnek igénybe jogorvoslatot. Egyes esetekben pedig - mint a perbeli esetben is - a jogorvoslat lehetősége kizárt.
Miután a Vbt. 42. §-ának (2) bekezdésében szabályozott megszüntető végzések esetében a választottbírósági törvény nem ad lehetőséget e végzések rendes bíróság által történő felülvizsgálatára, az elsőfokú bíróság helyesen állapította meg, hogy a felperes keresetének elbírálására bírósági út nem áll rendelkezésre. Ebből következően a felperes keresetét a Pp. 130. § (1) bekezdés f) pontja alkalmazásával helytállóan utasította el idézés kibocsátása nélkül. (BH 2004.20.).
Az utóbbi időben a bírói gyakorlat következetesen arra az álláspontra helyezkedik, hogy az eredetileg szerződéses kapcsolatból eredő kárigény érvényesítése mindig előfeltétele az ahhoz kapcsolódó szerződésen kívüli (pl. közigazgatási vagy bírósági jogkörben történt) károkozó magatartásért való helytállási felelősség megállapításának; a szerződéses jogviszony rendezése során kielégítést nem nyert igény tekinthető ugyanis kárnak.
A Kúria jogelődje, a Legfelsőbb Bíróság egyik közzétett eseti döntése szerint: a felperes a perben nem álló gazdasági társasággal kötött adásvételi szerződésre hivatkozva állította, hogy a perbeli gépkocsin tulajdonjogot szerzett, és emiatt a foglalás alól feloldott gépkocsit az ő részére kellett volna az I. r. alperes rendőrkapitányságnak kiadnia. Az eddig rendelkezésre álló adatok szerint tehát kára abban áll, hogy a gépkocsi birtoklásától át az I. r. alperes intézkedése elzárja. A felperes azonban az alperesekkel szemben előterjesztett keresetében kárként a gépkocsi értékét jelölte meg, és ennek megtérítését igényli. Az I. r. alperes azonban nem a tulajdonjogot vonta el a felperestől, ezért amennyiben a felperes a gépkocsi tulajdonjogát a Ptk. 118. §-ának (1) bekezdése alapján adásvételi szerződés folytán megszerezte, úgy e szerződéses jogviszonyból eredően érvényesítheti tulajdonosi jogait a gépkocsit birtokban tartó személlyel szemben, illetve a szerződéses partnerével, a perben nem álló gazdasági társasággal szemben érvényesíthet igényt a tulajdonszerzés esetleges akadályoztatása miatt. A jogerős végzés helytállóan állapította meg, hogy mindaddig, amíg a szerződéses jogviszony, illetőleg a tulajdoni igény alapján a felperes által érvényesített kár bekövetkezése, illetőleg annak mértéke bizonytalan, nem állapítható meg, hogy a felperes állítása szerinti szerződésen kívüli károkozó magatartás megalapoz-e, és ha igen, milyen összegű követelést. Ezért nem tévedtek az eljárt bíróságok, amikor a szerződéses jogviszonyon, illetőleg a tulajdonjogon alapuló igények elbírálatlansága miatt a felperes szerződésen kívüli károkozó magatartásra alapított keresetét időelőttinek minősítették, és a pert megszüntették. (BH 2000.21.)
Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét jogalap hiányában elutasította. A felperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság azonban végzésével az elsőfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte, és a pert megszüntette. A jogerős végzés a Kúria jogelődje, a Legfelsőbb Bíróság BH 2000/1/21. szám alatt közzétett eseti döntésére is tekintettel megállapította: ha a kezes a főkötelezett helyett teljesít, a jogosultnak a főkötelezettel szembeni jogait és a követelésnek a kezességvállalást megelőzően keletkezett biztosítékait a Ptk. 276. §-ának (1) bekezdése alapján törvényi engedménnyel megszerzi. A felperesnek mint kezesnek ezért ezeket a jogait kell megkísérelnie érvényesíteni a főkötelezettekkel szemben, mielőtt az azzal azonos tartalmú igényeket a szerződésen kívül okozott károkért való felelősség szabályai szerint érvényesítené. Amíg ez nem történik meg (és a perbeli esetben ez nem történt meg) a követelés idő előtti. Ezért a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 130. §-a (1) bekezdésének i)pontjára figyelemmel a Pp. 157. §-ának a) pontja alapján megszüntette a pert.
A jogerős végzés - fejtette ki a Kúria jogelődje, a Legfelsőbb Bíróság - helyesen állapította meg, hogy a szerződésen kívül okozott kár megtérítésére irányuló igény mindaddig idő előtti, amíg a károsult a követelését a jogszabály alapján a kötelezettel szemben nem érvényesítette. Csak az ilyen igényérvényesítés eredménytelensége esetén lehet azt megállapítani, hogy a végrehajtás során a kezesen behajtott követelés meg nem térülése miatt a Ptk. 355. §-ának (4) bekezdése értelmében vagyonban beállott értékcsökkenésként a kezest kár érte. A felperes igénye attól függetlenül azonos megítélés alá esik a jogerős végzés által felhívott eseti döntésben kifejtett jogi állásponttal, hogy a Ptk. 272. §-a értelmében a kezességi szerződés nem a kötelezettek és a felperes között jött létre. Ezen hivatkozott döntésében ugyanis a Legfelsőbb Bíróság nem tett olyan megállapítást, hogy a szerződésen kívül okozott kár megtérítése iránti követelés csak akkor minősíthető idő előttinek, ha az igény szerződéses jogviszony rendezése során nem nyert kielégítést (BH 2003.235.).
Jogerősen megítélt követelés behajthatatlanságára alapított kárigény idő előtti mindaddig, amíg az adós ellen folyó végrehajtási vagy felszámolási eljárás eredményeként be nem bizonyosodik, hogy a követelés vagy annak egy része nem térült meg. (EBH 2002.641.).
Bírói úton nem érvényesíthető követelések. Miután a bírói gyakorlatban nehézséget okozott a Pp. 130. §-a (1) bekezdésének b) és f) pontjában említett esetek elhatárolása, a Legfelsőbb Bíróság a PK 171. sz. állásfoglalásában kifejtette:
"A Pp. 130. §-a (1) bekezdésének f) pontja alapján kell viszont a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül elutasítani - a követelés időelőttiségén túlmenően, de az elévülés esetét ide nem értve - minden olyan esetben, amikor az állapítható meg, hogy a követelés érvényesítése bírósági hatáskörbe tartoznék ugyan, az adott követelés azonban jogszabály értelmében bírósági úton nem érvényesíthető".
Idetartoznak a régi Ptk. 204. § (1)-(2) bekezdése, illetve az új Ptk. 6:121. § (1) bekezdés a)-d) pontjában felsorolt követelések, tehát:
- a játékból vagy fogadásból eredő követelések, kivéve ha a játékot vagy fogadást állami engedély alapján bonyolítják le,
- a kifejezetten játék vagy fogadás céljára ígért vagy adott kölcsönből eredő követelések,
- azok a követelések, amelyeknek állami szerv útján való érvényesítését jogszabály kizárja.
Lelkészi szolgálati jogviszonyból eredő követelés bírói úton nem érvényesíthető, akkor sem, ha a felperes a követelését megbízási jogviszonyból eredő követelésként kívánja érvényesíteni.
A felperes keresetében kifejezetten a G.-i R Egyházközséggel fennálló jogviszonyából származó, a lelkészi díj levélben meghatározott követeléseit érvényesítette. Az alperessel egyháztörténeti oktatás ellátására kötött megbízási szerződésére a perben nem hivatkozott, ezzel kapcsolatos díjkövetelést nem érvényesített. E követelésére az alapjául szolgáló tények ismertetésével első ízben a felülvizsgálati kérelmében hivatkozott. Ebből következően a perben eljárt bíróság nem mulasztott, amikor az alperessel fennálló megbízási jogviszonyt nem vizsgálta, azzal kapcsolatban bizonyítást nem folytatott le.
A felperes által ténylegesen érvényesített követelés alapját képező megállapodás megkötésének célját, a felek jogait és kötelezettségeit meghatározó tartalmi elemeket vizsgálva kellett megállapítani, hogy a perbeli szerződésre, a szerződésből eredő jogok érvényesítésére mely jogszabályok alkalmazandóak. Az elsőfokú bíróság e vizsgálódása során helyesen állapította meg, hogy a kereseti követelés alapjaként hivatkozott megállapodás nem a polgári jog által szabályozott, a piaci-vagyoni forgalomban magánautonómiával rendelkező felek által kötött megbízási szerződés. A felperest egyházi eljárás alapján nevezték ki a lelkészi tisztségére, az alperes szolgáltatását a presbiteri gyűlés határozata alapján alkotott díjlevél határozta meg. A felek között lelkészi szolgálati jogviszony jött létre, melyre az egyházi törvények alkalmazandóak.
A lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvény 15. § (1) bekezdése szerint a Magyar Köztársaságban az egyház az államtól elválasztva működik. A (2) bekezdés értelmében az egyház belső törvényeinek, szabályainak érvényre juttatására állami kényszer nem alkalmazható.
E törvényi rendelkezésekből következően a felperes a perben érvényesíteni kívánt követelését az egyházi törvények alapján az R Egyház megfelelő fórumai előtt érvényesítheti. Az állami igazságszolgáltatás, a Ptk. 7. § (1) bekezdésében meghatározott bírósági út igénybevételét nem alapozta meg, hogy az egyházi törvénykezés uralma alatt álló megállapodás esetleg a polgári jog által szabályozott valamely szerződéstípus jellemzőinek is megfeleltethető. (Adott esetben ugyanakkor a megbízási szerződés megkötésének, tartalmának alapvető elemei sem voltak megállapíthatóak).
Hasonló értelemben foglalt állást az előzményi perben eljáró munkaügyi bíróság, amely az állam által szabályozott munkajog szem előtt tartásával a felperestől követelése érvényesítésére a bírói utat megtagadta.
Az elsőfokú bíróság helyesen utalt arra, hogy a kereset alapjául szolgáló megállapodás polgári jogi alapjainak hiányában a bíróság nem vizsgálhatta a kereset másodlagos jogcímeinek (szerződésszegéssel okozott kár megtérítése, tartozáselismerés) az alaposságát sem. A kifejtett okokból azonban a kereset érdemi elbírálásának sem volt helye. (BH 2010.89.).
Egyik határozatában a Kúria jogelődje, a Legfelsőbb Bíróság kifejtette: a Ptk. 7. §-ának (1) bekezdése szerint a törvényben biztosított jogok védelme az állam minden szervének kötelessége. Érvényesítésük - ha törvény másképpen nem rendelkezik - bírósági útra tartozik. A Ptk. 204. §-a határozza meg azokat a követeléseket, amelyeknek bírósági úton való érvényesítése kizárt. A felperes kereseti kérelmében meghatározott és a Ptk. 75. §-án - és nem az egyház belső törvényein - alapuló személyiségvédelmi igény azonban a felsorolásban nem szerepel, és nincs más olyan jogszabály sem, amely a személyiségvédelmi igény bírósági úton való érvényesíthetőségét valamely speciális okból kizárná. A jogerős végzés által megjelölt, a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. tv. 15. §-ának (2) bekezdése azt zárja ki, hogy az egyház belső törvényeinek, szabályainak érvényre juttatására állami kényszert vegyen bárki is igénybe. A felperes keresetében személyiségvédelmet igényelt, és nem az egyház törvényeinek, egyéb szabályainak érvényre juttatását, ezért tévedett a másodfokú bíróság akkor, amikor a pert - bírósági út hiányára hivatkozással - megszüntette. (BH 2004.180.).
Az új Ptk. 1:6. §-ában [régi Ptk. 7. §-ának (1) bekezdésében] megfogalmazott alapelven valamint a Kúria jogelődje, Legfelsőbb Bíróság PK 171. számú állásfoglalásán alapuló, általánosan elterjedt bírói gyakorlat a bírói út hiánya miatt akkor tartja szükségesnek a keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasítását, amikor az állapítható meg, hogy a követelés érvényesítése bírói hatáskörbe tartoznék ugyan, az adott követelés azonban jogszabály értelmében bírói úton nem érvényesíthető. Ilyen értelmezés mellett az említett körbe - az új Ptk. 1:6. §-a [régi Ptk. 7. §-ának (1) bekezdése] alóli kivételként -, az új Ptk. 6:121. §-ának [régi Ptk. 204. §-ának (1) bekezdésében] felsorolt esetek (naturális obligációk) tartoznak.
Az önálló bírósági végrehajtó jogállása sajátos: az igazságügy-miniszter kinevezése alapján igazságügyi feladatot lát el, ugyanakkor nincs szolgálati viszonyban és a törvény által megszabott keretek között tevékenységét - a Ptk. szerinti kártérítő felelőssége mellett - önállóan végzi.
Az alanyi közjogok közé tartozó kereseti jog - amely lehetőséget teremt a perbeli jogképességgel (Pp. 48. §) rendelkezőknek, hogy keresetlevelükkel a bírósághoz forduljanak és peres ügyeikben az ítélet meghozataláig jussanak el - eltérő jogi szabályozás hiánya esetében az önálló bírósági végrehajtót a végrehajtási eljárásban félként részt vevő személyekkel szemben is megilleti.
Nem szolgálhat alapul a Pp. 130. § (1) bekezdés f) pontja második fordulatának alkalmazásához tehát az a tény, hogy a perbeli követelés érvényesítéséhez hiányzik a kifejezett jogszabályi felhatalmazás: a bírói út igénybevételét az adott esetben megtiltó jogszabályi rendelkezés hiányában ugyanis a keresetlevél alapján nem dönthető el az igény érvényesíthetőségének kérdése; annak vizsgálata pedig, hogy a kereset jogalapja hiányzik-e, a per érdemére tartozó anyagi jogi kérdés, amelynek tárgyában a bíróságnak ítélettel kell határoznia.
Abban helytálló a másodfokú bíróság érvelése, hogy a Vht. valamint a végrehajtására kiadott rendeletek az önálló bírósági végrehajtót nem jogosítják fel per indítására a végrehajtást kérő ellen. Abból azonban, hogy nem is tiltják meg számára a bírói út igénybevételét - az előbbiekben kifejtettekre figyelemmel - az következik, hogy nem kerülhet sor a Pp. 130. § (1) bekezdésének f) pontjának második fordulatára - a bírói út hiányára - alapítottan a keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasítására (vagy a per megszüntetésére), hiszen a kereset vizsgálata után dönthető el az a kérdés, hogy az önálló bírósági végrehajtó felperes követelése a végrehajtást kérő alperessel szemben mennyiben alapos. E vizsgálat a per érdemére tartozik, így ebben a kérdésben a Pp. 212. §-ának (1) bekezdése alapján a bíróságnak ítélettel kell döntenie.
A másodfokú bíróság tehát tévesen alkalmazta a Pp. 130. §-a (1) bekezdésének f) pontját, ennek folytán permegszüntető végzése jogszabálysértő, azonban ennek következményei a felülvizsgálati eljárásban nem háríthatók el. A per érdemére is kiható, súlyos eljárási szabálysértés miatt a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. §-ának (2) bekezdése alapján a jogerős végzést hatályon kívül helyezte és a másodfokú bíróságot új eljárásra, új határozat meghozatalára utasította (BH 2004.507.)
A bírói gyakorlat a feleknek közös lottózásban vagy totózásban történt megállapodását atipikus szerződésnek minősíti, és ebből egymással szemben keletkezett igények érvényesítését bírói úton is megengedi (Pf. III. 20 163/1990.).
A játékautomatán elért nyereség viszont - eltérően az államilag engedélyezett pénznyerő automatáktól - bírósági úton nem érvényesíthető (BH 1993.29.).
Bírósági úton nem érvényesíthető játékból eredő követelésnek minősül az állami engedély nélkül lebonyolított játékban való részvétel érdekében befizetett összeg visszafizetése, valamint a nyeremény kifizetése iránti igény (BH 1998.422.).
A nyilvánvalóan jó erkölcsbe ütköző szerződésből (pl. piramisjáték szervezése) eredő igény nem sorolható a bírósági úton nem érvényesíthető követelések közé (BDT 2000.244.).
A felperes a perbeli játékot állami engedély nélkül bonyolította, ezért nem sértett jogszabályt a másodfokú bíróság, amikor megállapította, hogy a felperes követelése a Ptk. 204. §-a (1) bekezdésének a) pontja alapján bírósági úton nem érvényesíthető. Ennek alapján azonban a másodfokú bíróságnak az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 251. §-ának (1) bekezdése alapján hatályon kívül kellett volna helyezni és a pert a Pp. 157. §-ának a) pontja szerint - figyelemmel a Pp. 130. §-a (1) bekezdésének f) pontjában foglaltakra - meg kellett volna szüntetnie (BH 2002.108.).
A közigazgatási szervnek a jogorvoslati lehetőségről nyújtott téves tájékoztatása nem nyitja meg a - nem az ügy érdemében hozott - határozat bírósági felülvizsgálatának útját. A bíróság jogerős döntésén alapuló, annak végrehajtásáról szóló közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálatának nincs helye (BH 2004.263.).
g) A felperes megsértett, vitatott vagy veszélyeztetett alanyi jogának az alperessel szembeni (per útján való) védelmének legfontosabb eszköze a kereset. A felek a perbevitt jogviszonynak nem szükségképpeni alanyai (lásd az ügyész perindítása vagy perlése, a negatív megállapítási per felperese stb.), a bíróság azonban a jogvitát ezekben az esetekben is érdemben, tehát az anyagi jog alkalmazásával ítélettel bírálja el.
Perképesség gyűjtőcím alatt a Pp. a per létezésének előfeltételeit: a felek perbeli jogképességére és a perbeli cselekvőképességére vonatkozó szabályokat állapítja meg.
A kereseti jog szerint olyan alanyi közjog, amely lehetőséget teremt a perbeli jogképességgel (Pp. 48. §) rendelkezőknek arra, hogy keresetlevelükkel a bírósághoz forduljanak, s peres ügyükben ítélet meghozataláig jussanak el, míg a kereshetőségi jog a pernyertességhez való jogot jelenti.
A kereshetőségi jog (perbeli legitimáció, legitimatio ad causam) a kereset tényalapjának sajátos része, amely kívül esik a perindítási jog (valamint a fél és a perképesség) fogalmán, tulajdonképpen a per tárgy és a fél közötti anyagi jogi kapcsolatot fejezi ki. Miként Antalffy Mihály (Polgári perrendtartás, Pécs é. n. 267. oldal) írja: "Az ügylegitimáció a per tárgya iránt való jogi érdekeltségnek az igazolását jelenti, amely igazoltság a felperes nézőpontjából a per tárgyához való anyagi joggal (kereshetőségi joggal), az alperes nézőpontjából pedig a per tárgyának a szolgáltatására való jogosultsági helyzettel azonos". Az előzőt tekintjük aktív, az utóbbit pedig passzív perbeli legitimációnak. E kettő együttes lényege - Plósz Sándor szavait idézve - abban áll, hogy "éppen a felperest és éppen az alperes ellen illeti meg a jog". A felek és a per tárgya közötti anyagi jogi kapcsolat vizsgálata teszi ki a peres eljárás tartalmát, és e vizsgálat eredménye a bíróság keresetnek helyt adó vagy azt elutasító ítéletében jelenik meg.
Korábban a Pp. a perbeli legitimáció szükségességét meghatározott személyek kötelező perben állása esetében, valamint néhány önállóan is nevesített esetben - és ott szabályozva (pl. a személyi állapottal kapcsolatos perekben) - a perelőfeltételek közé sorolva eljárásjogi kérdéssé tette és hiányát külön keresetlevél elutasítási okként szabályozta.
A perelőfeltételek köre az 1995. évi LX. törvény hatálybalépésével az ún. aktív és passzív perbeli legitimációval tágult. Ha a pert nem az indítja, aki azt jogszabály alapján megtehetné, a bíróság a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül elutasítja. Ha a felperes nem az ellen indítja a pert, aki ellen jogszabály alapján a perindítás lehetséges, a keresetlevél elutasítása előtt a bíróság felhívja a felperest a korrekcióra, s csak annak elmaradása esetén utasítja el a keresetlevelet. Ha a felperes a hiánypótlás során az alperesként perbevonható személyt megjelöli, a bíróság a Pp. 64. §-ának (2) bekezdésében foglaltak szerint ezt a személyt idézi meg alperesként, feltéve, hogy a perre az új alperessel szemben is van hatásköre, illetve illetékessége. A Pp. 130. §-a (1) bekezdésének g) pontja szerint tehát a bíróság a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül akkor utasíthatja el, ha a jogszabály valamely per megindítását csak meghatározott személyek számára teszi lehetővé, és a pert az e körön kívül eső személy indította meg. A perbeli legitimációtól tehát meg kell különböztetni a kereshetőségi jogot, ugyanis nem azonos tartalmúak. A perbeli legitimáció hiánya perakadálynak minősül, amely kizárja az ügy érdemi vizsgálatát. Az aktív, illetve passzív perbeli legitimáció annak jogszabályi (formális) meghatározása, hogy ki jogosult a keresetlevél benyújtásával a per megindítására, illetve a keresetlevélben felhozott jogalapon kivel szemben indítható meg a per. Ha a keresetlevelet nem ilyen személy nyújtja be, vagy nem ilyen személy van alperesként megjelölve, a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül el kell utasítani.
A kereshetőségi jog pedig igényérvényesítési jogosultság, meghatározza, hogy a perbeli alanyi jog a konkrét alperessel az adott tényállás alapján a konkrét alperessel szemben megilleti-e. Ez tehát anyagi jogi kérdés, amelyek eldöntése a jogvita érdemi vizsgálatát igényli. (BDT 2000.346., BDT 2005.1145.)
A Pp. 130. §-a (1) bekezdésének g) pontja alkalmazása körében a Kúria jogelődje, Legfelsőbb Bíróság kifejtette, hogy a jogszabálynak a perbeli legitimáció hiányával kapcsolatos rendelkezése kizárólag arra az esetre vonatkozik, amikor jogszabály a perindításra valakit felhatalmaz, illetve amikor úgy rendelkezik, hogy valamely kereseti követelést kizárólag a jogszabályban erre feljogosított személy indíthat, illetve jogszabályban megjelölt jogvita eldöntéséhez meghatározott személyek perbenállása kötelező. Az a kereseti kérelem, amikor a felperes olyan igényt érvényesít, amely igény érvényesítésére bármely oknál fogva nem jogosult, nem vonható a Pp. idézett rendelkezése alá. Egy jogvitának sokszor - így a perbeli esetben is - éppen az a lényege, hogy a felperes igényérvényesítési jogosultsága (kereshetőségi joga) az általa nevezett alperesekkel szemben fennáll-e. Ennek elbírálása az ügy érdemére tartozó olyan anyagi jogi kérdés, amelynek tárgyában a bíróságnak ítélettel kell határoznia. Abban az esetben tehát, amikor a felperes nem az őt megillető igényt érvényesíti, vagy nem azzal az alperessel szemben támaszt keresetet, akivel jogviszonyban áll, a jogvitát érdemben kell elbírálni - mint ahogy az adott ügyben eljárt bíróságok részítéletükben tették -, és nem kerülhet sor sem a keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasítására, sem a Pp. 157. §-ának a) pontja alapján a per megszüntetésére. (BH 2001.388.)
A bíróság a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül csak akkor utasíthatja el, ha a jogszabály valamely per megindítását csak meghatározott személyek számára teszi lehetővé és a pert e körön kívül eső személy indította meg. Ilyen jogszabályi rendelkezés hiányában, ha a követelés a felperest bármely okból nem illeti meg, azt a bíróságnak érdemben (ítélettel) kell elbírálnia (BH 2002.447., EBH 2002.653., EBH 2004.1042.).
Az elsőfokú bíróság a keresetlevél és az ahhoz csatolt meghatalmazás tartalma alapján tévesen hívta fel a felperest testvére perbevonására. A felperes a keresetlevélben foglaltak szerint édesapja hagyatékának 2/5 részére érvényesített igényt, mert a hagyaték átadásánál őt és testvérét figyelmen kívül hagyták. Utalt arra, hogy testvére az örökrészét a csatolt okirat szerint neki ajándékozta, ezért az alperesekkel szemben a mindkettőjüket megillető igényt érvényesíti. Az örökösök öröklési igényüket egymástól függetlenül, önállóan érvényesíthetik, ezáltal közöttük nem áll fenn a Pp. 51. § a) pontja szerinti egységes pertársaság. Az örökösök a hagyaték megnyíltával, tehát az örökhagyó halálával szerzik meg a hagyatékba tartozó vagyontárgyak tulajdonjogát, amellyel mint tulajdonosok ezt követően szabadon rendelkezhetnek. Erre figyelemmel, ha testvére az örökrészét a felperesnek ajándékozta, a felperes - mint jogutód - jogosult testvére öröklési igényét az alperesekkel szemben annak perben állása nélkül érvényesíteni. Az elsőfokú bíróság helytállóan utalt arra, hogy a csatolt meghatalmazás nem alkalmas az ajándékozás bizonyítására. Ez azonban kizárólag a kereset érdemi elbírálása körébe tartozó kérdés. Amennyiben ugyanis a felperes az általa hivatkozott ajándékozást - ennek folytán jogutódi minőségét - hitelt érdemlően nem bizonyítja, az kizárólag azzal a jogkövetkezménnyel járhat, hogy testvére örökrészének követelésére nem jogosult, tehát kereshetőségi joggal nem rendelkezik. Ebben az esetben keresetének ezt a részét érdemben el kell utasítani. Ez a döntés azonban testvérére nem terjedne ki (Fővárosi Ítélőtábla Pf. 21.734/2006. sz.).
Az elsőfokú bíróság a keresetlevelet a Pp. 130. §-a (1) bekezdésének g) pontja alapján idézés kibocsátása nélkül elutasította. Indokolása szerint a felperes keresetében az ügyészi parancs alapján foganatosított elővezetés ténye miatt kérte az alperes kártérítésre kötelezését. Az ügyészség perbevonásáról a bíróság felhívása és figyelmeztetése ellenére nem nyilatkozott.
A fellebbezést a Kúria jogelődje, a Legfelsőbb Bíróság a következő indokokkal találta megalapozottnak: az elsőfokú bíróság a tárgyalás előkészítése keretében a passzív perbeli legitimációt vizsgálta, és ennek során tévesen érdemi elutasítási ok kérdésében foglalt állást. A Pp. 130. §-a (1) bekezdésének g) pontja alapján akkor van helye a keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasításának, ha a per csak jogszabályban meghatározott személy ellen indítható, illetve meghatározott személy perben állása kötelező.
Mivel nincs olyan jogszabályi rendelkezés, amely előírna, hogy az ügyészi határozat alapján a rendőrhatóság által végrehajtott kényszerintézkedéssel okozott kárigény csak az ügyészséggel szemben érvényesíthető, megalapozatlan a keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasítása.
A kifejtettekre tekintettel a Kúria jogelődje, a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság végzését a Pp. 258. §-ának (2) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot a per további és újabb határozat hozatalára utasította. (BH 2002.440.)
A gazdasági társaságokról szóló törvény a tagkizárási perben kereshetőségi joggal a gazdasági társaságot ruházza fel. Az esetleges korlátozó, kizáró rendelkezések fennállásának vizsgálata nem vonható a kereshetőségi jog körébe, így permegszüntetési okul nem szolgálhat (BH 2003.251.).
Az engedményezett kölcsönszerződésből eredő követelések iránti perekre nézve jogszabály a perindításra jogosult személyi kört nem határoz meg, ezért az engedményező korábbi jogosult által indított keresetet a bíróságnak érdemben kell elbírálnia. Azt, hogy a követelés a felperest bármely okból nem illeti meg, az eljárás eredményeként, érdemben lehet megállapítani (BH 2002.447.).
Ha a fél a pert tévesen az elsőfokú közigazgatási szerv ellen indította, a per során a másodfokú közigazgatási szervet perbe vonhatja, a bíróság az elsőfokú közigazgatási szervet ilyen esetben a perből elbocsátja. Ha a felperes felhívásra a felülvizsgálni kért határozatot hozó szervet nem vonja perbe, a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül kell elutasítani, illetve a pert meg kell szüntetni (KK 33. áf.).
A Kúria jogelődje, a Legfelsőbb Bíróság egyik felülvizsgálati határozatában kifejtette: a keresetlevél érdemi elbírálhatóságának (a felperes keresetindítási jogosultságának) megítélése szempontjából nincs jelentősége annak, hogy a felperes a keresetlevelét az ügyvédi mivoltára utaló alakiságokkal nyújtotta be. A Pp. 121. §-a (1) bekezdésének c) pontja alapján a keresetlevélben az érvényesíteni kívánt jogot kell feltüntetni, az annak alapjául szolgáló tényeknek és bizonyítékoknak az előadásával. A felperes a keresetleveléhez mellékelte az alperessel kötött előszerződés egy példányát, továbbá az alperes által kiállított, az egyszeri belépési díjelőlegre vonatkozó számlát. A két mellékletnek a keresetlevéllel egybevetett tartalma alapján nem merülhetett fel kétség abban a vonatkozásban, hogy a felperes egyéni előfizetőként kötött előszerződést az alperessel, és ebből az előszerződésből eredő jogait kívánja érvényesíteni. A keresetlevél elutasítására tehát - perbeli legitimáció hiánya miatt - nem kerülhetett sor. (BH 2000.68.)
A perbeli legitimáció kérdése többnyire a személyállapottal kapcsolatos perekben merül fel; meghatározott személyek perbenállása pedig tipikusan tulajdoni perekben kötelező.
A Kúria jogelődje, a Legfelsőbb Bíróság Polgári Kollégiumának 1/2008. számú véleménye igaz a közös tulajdon megszüntetése körében, de a tulajdoni perekre általánosan érvényesülően - egyebek mellett kimondja, hogy valamennyi tulajdonostársnak perben kell állnia. Ha valamelyik fél azt állítja, hogy ingatlan-nyilvántartáson kívül tulajdonjogot vagy az ingatlanra kötelmi igényt szerzett, lehetőséget kell nyújtani arra, hogy a tulajdonjog bejegyzésének hiányát még a per folyamata alatt pótolja. Perbe kell vonni az özvegyi jogra, más haszonélvezetre, használatra jogosultakat, a bejegyzett tartási és életjáradéki jog jogosultját, s ha a jelzálogjog nem az egész ingatlant terheli, akkor az ilyen jognak a jogosultját is. A körülményektől függ, hogy esetleg más érdekelt perbevonása is szükséges-e.
Szerződés érvénytelensége folytán a szerződéskötést megelőző helyzet visszaállítása iránti perekben is kötelező valamennyi szerződő fél, bizonyos esetekben pedig további személyek perbenállása is. Így pl. a Kúria jogelődje, a Legfelsőbb Bíróság egy érvénytelen ingatlan adásvételi szerződés kapcsán rámutatott: azokban az esetekben, amikor a per tárgya tulajdonjog bejegyzésének ingatlan-nyilvántartási törlése és olyan érdekeltek is vannak, akik az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzett jogaikat a törölni kért tulajdonjogra alapították, az utóbbiak perbenállása nélkül a jogvita érdemben nem bírálható el (P. törv. III. 20 896/1989.).
Ha a felperes gazdasági társaság keresete a saját társasági szerződése érvénytelenségének megállapítására irányul, a pert meg kell szüntetni, mert annak felperese és alperese azonos (jogi) személy (BH 1998.549.).
Közigazgatási perben a Pp. 327. §-ának (2) bekezdése alapján a keresetet az ellen a közigazgatási szerv ellen kell indítani, amelyik a felülvizsgálni kért határozatot hozta. A perben vitatott határozatokat a földművelésügyi miniszter (a földművelésügyi és vidékfejlesztési miniszter jogelődje) hozta meg. A felperes azonban a keresetlevelének, az elsőfokú bírósághoz beadott beadványainak és a fellebbezésének külzetén minden esetben az F. Minisztériumot jelölte meg alperesként és a beadványok tartalma szerint is az F. Minisztériumot tekintette alperesnek. A perben vitatott határozatot azonban nem az F. Minisztérium hozta meg.
Az elsőfokú bíróság a Pp. 327. §-ának (2) bekezdése alapján nem észlelte, hogy a felperes keresetét nem a felülvizsgálni kért határozatot hozó földművelésügyi miniszter, illetve jogutódja, a földművelésügyi és vidékfejlesztési miniszter, hanem a minisztérium ellen indította. Az elsőfokú bíróságnak a Pp. 327. §-ának (2) bekezdése alapján hivatalból kell vizsgálnia, hogy a felperes a keresetét a megtelelő közigazgatási szerv ellen indítja-e vagy sem. Amennyiben nem, a Pp.130. §-a (1) bekezdésének g) pontjára figyelemmel köteles felhívni a felperest a kötelezően perben álló meghatározott személy perbevonására. Ha a felperes eleget tesz, a korábbi alperest a Pp. 64. §-ának (2) bekezdése alapján a perből el kell bocsátani. Ha azonban a felperes a felhívásnak nem tesz eleget, a keresetlevelet a Pp. 130. §-a (1) bekezdésének g) pontja alapján idézés kibocsátása nélkül el kell utasítani, illetve a Pp. 157. §-ának a) pontja alapján a pert meg kell szüntetni (BH 2001.203.).
Végrehajtási igényper indítására a Pp. 371. §-a alapján az jogosult, aki a saját tulajdonjogára vagy az őt megillető más olyan jogra hivatkozva tart igényt a lefoglalt vagyontárgyra, amely tulajdonjog vagy más jog a végrehajtás során történő értékesítésnek akadálya. Az adott esetben a felperes a foglalás alóli mentesítést nem az őt megillető tulajdonjog alapján kérte, hanem azért, mert a személygépkocsira állítása szerint harmadik személy - a takarékszövetkezet - javára olyan jog van bejegyezve, amely a gépkocsi értékesítését megakadályozhatja. A gépkocsi forgalmi engedélyébe bejegyzett jog - feltehetően terhelési tilalom - nem a felperest illeti meg. Minthogy az igénypert nem jogszabályban erre feljogosított személy indította, a keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasításának volt helye (BH 1996.374.).
Ha a házastársi vagyonközösséghez tartozó vagyontárgyat olyan tartozásért foglalták le, amely kizárólag az egyik házastársat terheli, a másik házastársnak az igénypert az adós (az igénylő házastársa) ellen is meg kell indítania [Pp. 379. § (2) bekezdése].
Ha a felperes olyan ingatlanra vonatkozóan állítja tulajdonjoga fenn-álltát, illetve tulajdonszerzését, amely a szövetkezet tulajdonából kikerülve - földárverés eredményeként - más személyek tulajdonába kerül, szükséges mindazoknak az ingatlan-nyilvántartásba még be nem jegyzett személyeknek a perbenállása, akik a földrészletre vonatkozóan érvényes tulajdonszerzési jogcímmel rendelkeznek (BH 1996.156.).
A Kúria a BH 2013.150. számon közzétett határozatában rámutatott arra, hogy a Pp. 130. § (1) bekezdés g) pontja, illetve a Pp. 157. § a) pontja akkor alkalmazható, amikor a jogszabály egyértelműen, a tényállás tisztázását nem igénylő módon határozza meg, hogy kit illet meg a kereset indításának joga, vagyis a jogszabály a per megindítására feljogosított személyt egyértelműen megjelöli és egyértelműen, minden további vizsgálódás nélkül is megállapítható, hogy a keresetet előterjesztőt a keresetindítás joga nem illeti meg. Utalt arra, hogy Ctv. 65. §-ának (1) bekezdése többek között azt jogosítja fel a bejegyző végzés hatályon kívül helyezésére irányuló per megindítására, akire a bejegyző végzés rendelkezést tartalmaz, a rendelkezés őt érintő része ellen, a 78. § (2) bekezdése pedig azt, aki a bejegyzési kérelem elbírálása során törvényességi felügyeleti kérelmet terjeszt elő a bejegyzési kérelem elutasítását kérve, majd a két kérelmet együttesen elbírálva a cégbíróság a bejegyzési kérelemnek ad helyt, elutasítva a törvényességi felügyeleti kérelmet. A bejegyző végzés hatályon kívül helyezése iránti kereset esetén tehát lehet olyan tényállás, amikor a kereset indítási jogosultság egyértelműen kizárt, és amikor a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül el kell utasítani, illetve a pert meg kell szüntetni, a kereshetőségi jog hiánya érdemi vizsgálatot nem igényel. A perbeli esetben érdemi vizsgálatot és állásfoglalást igényel, hogy a felperest, az alperesi társaság tagját, aki az alperes ellen törvényességi felügyeleti kérelmet is előterjesztett a korábban bejegyzett ügyvezető ebbéli minőségének megszüntetése érdekében, a kereshetőségi jog megilleti-e. Annak eldöntése azonban, hogy a cégbíróság lefolytatta-e a törvényességi felügyeleti eljárást, ott milyen tartamú határozatot hozott, a kérelem kapcsolódott-e az adatváltozás bejegyzéséhez, a felperesi legitimációt vizsgáló eljárás eredményeként lehetséges. Ezért a perbeli tényállás esetén sem a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül elutasító végzés [Pp. 130. § (1) bekezdés g) pontja], sem permegszüntető végzés [Pp. 157. § a) pontja] nem volt hozható, a kereseti kérelem tárgyában érdemben kellett volna határozni, és a kereshetőségi jog hiányában a keresetet elutasítani.
A felszámoló által a Cstv. 40. §-a alapján indított perben alperesként valamennyi szerződő félnek, tehát a felszámolás alatt álló gazdálkodó szervezetnek is perben kell állnia.
Nem pótolja ezt a felszámoló pernyertessége érdekében való beavatkozás (BH 2003.424.).
A termelőszövetkezetből csoportosan kiváló tagokat együttesen megillető vagyonrész vonatkozásában a csoporthoz tartozó személyek között közös tulajdon keletkezik. Ezért a csoportosan kiválók olyan szükségképpeni pertársak, akiknek perben állása nélkül a csoportot megillető vagyonrész tárgyában keletkezett jogvita nem bírálható el (BH 2003.329.).
h) A jogszabály által meghatározott keresetindítási határidő elmulasztása szintén keresetlevél elutasítási ok.
Az idekapcsolódó, a bírósági eljárást megindító keresetlevél vagy kérelem késedelmes benyújtásáról szóló 4/2003. polgári jogegységi határozatot - jelentőségére tekintettel - itt is közöljük:
A keresetlevél benyújtására a jogszabályban megállapított határidő számítására - amennyiben jogszabály másként nem rendelkezik - a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 105. § (4) bekezdésben foglaltak nem alkalmazhatók.
A keresetlevél késedelmes benyújtása esetén, ha a keresetlevél előterjesztésére megállapított határidő - jogszabály kifejezett rendelkezése folytán - jogvesztő, vagy a mulasztás kimentésére előírt igazolással (Pp. 107-110. §) a fél nem él, illetőleg az alaptalan, a keresetlevél idézés kibocsátása nélkül hivatalból el kell utasítani [Pp. 130. § (1) bekezdés h) pont], ennek elmaradása esetén a pert meg kell szüntetni [Pp. 157. § a) pont].
Ha a keresetlevél késedelmes benyújtása nem vezet jogvesztésre, és a jogszabály a mulasztás orvoslására nem ír elő igazolást, a mulasztás jogkövetkezményéről az ellenérdekű fél elévülési kifogása alapján az ügy érdemében hozott ítéletben kell dönteni.
A kifejtettek irányadóak a bírósági nemperes eljárás megindítására előterjesztett kérelemre is. A Legfelsőbb Bíróság PK 13. számú polgári kollégiumi állásfoglalásának III. pontja e jogegységi határozat közzétételétől nem alkalmazható.
A határozat indokolása szerint:
"1. Magyarország magánjogi törvénykönyvének jogszabállyá nem vált, de a bírósági gyakorlatban széles körben hivatkozott és követett 1928. évi javaslata (a továbbiakban: Mtj.) a kötelmi jogról szóló III. résznek a kötelem tartalma elnevezésű II. címében helyezte el a határidők szabályait (I. fejezet, 1093-1101. §). Az 1101. § szerint, ha "a törvény valamely jognak bírói úton érvényesítésére záros határidőt rendel, ebbe nem számítható be az az idő, amely alatt a jogszolgáltatás szünetel, vagy a jognak bírói úton érvényesítése fel van függesztve. A záros határidőkre egyébként, hacsak a törvény mást nem rendel, nem állanak az elévülés nyugvására és félbeszakadására vonatkozó szabályok. A záros határidőket hivatalból kell figyelembe venni."
A Polgári perrendtartásról szóló 1911. évi I. törvény 447-451. §-ai rendelkeztek a mulasztásról, a határidőkről és a mulasztás igazolásáról. A 447. § kimondta, hogy a határidő el van mulasztva, ha a fél azon belül a perbeli cselekményt nem teljesíti. A 451. § szerint, ha a fél vagy képviselője "záros határidőt önhibáján kívül mulasztott el, a mulasztás következményei igazolással orvosolhatók. Záros határidőnek csak a törvényben ilyenül megjelölt határidő tekintetik."
2. Hatályos jogszabályaink a záros határidő fogalmát nem ismerik. A Pp. 104. § (1) bekezdéséből és 105. § (1) bekezdéséből azonban az következik, hogy a törvényben meghatározott jogérvényesítési határidők ma is praeclusiv jellegűek: meghosszabbíthatatlanok, és az elmulasztott cselekmény többé hatályosan nem teljesíthető.
2.1. A Pp. az első rész VII. fejezetében foglalkozik a határidőkkel, a mulasztással és a mulasztás igazolásával.
A Pp. 103. § szerint:
(1) A határidőket napok, hónapok vagy évek szerint kell számítani.
(2) A napokban megállapított határidőbe a kezdőnap nem számít bele. Kezdőnap az a nap, amelyre a határidő megkezdésére okot adó cselekmény vagy egyéb körülmény (pl. kézbesítés, kihirdetés) esik.
(3) A hónapokban vagy években megállapított határidő azon a napon jár le, amely számánál fogva a kezdőnapnak megfelel, ha pedig ez a nap a lejárat hónapjában hiányzik, a hó utolsó napján.
(4) Ha a határidő utolsó napja munkaszüneti napra esik, a határidő csak az azt követő legközelebbi munkanapon jár le.
(5) A határidő az utolsó nap végével jár le, a bírósághoz intézett beadvány előterjesztésére és bíróság előtt teljesítendő cselekményre megállapított határidő azonban már a hivatali idő végével lejár.
A Pp. 105. § (4) bekezdés értelmében a perbeli határidő elmulasztásnak következményeit nem lehet alkalmazni, ha a bírósághoz érkezett beadványt legkésőbb a határidő utolsó napján küldeményként postára adták.
Az igazolási kérelem előterjesztésének, elbírálásának szabályait a Pp. 107-110. §-ai tartalmazzák.
2.2. A Ptké. a határidők számításáról a következők szerint rendelkezik:
3. § (1) A napokban megállapított határidőbe a kezdő napot nem kell beszámítani.
(2) A hetekben, hónapokban vagy években megállapított határidő azon a napon jár le, amely elnevezésénél vagy számánál fogva megfelel a kezdő napnak; ha ilyen nap a hónap utolsó napján nincs, a határidő a hónap utolsó napján jár le.
(3) Ha a határidő utolsó napja munkaszüneti nap, a határidő a következő munkanapon jár le.
4. § (1) Ha a felek a határidőt meghosszabbítják, az új határidőt kétség esetén az eredeti határidő elteltét követő naptól kell számítani.
(2) A határozott naphoz kötött jogszerzés a nap kezdetén következik be.
(3) A határidő elmulasztásának vagy a késedelemnek a jogkövetkezményei csak a határidő utolsó napjának elteltével állnak be.
2.3. A Mt. 12. § és a fegyveres szervek hivatásos állományú tagjainak szolgálati viszonyáról szóló 1996. évi XLIII. törvény (a továbbiakban: Hszt.) 13. § értelmében a határidők számítására a következő rendelkezések vonatkoznak:
Napon - ha munkaviszonyra vagy a szolgálati viszonyra vonatkozó szabály eltérően nem rendelkezik - naptári napot kell érteni.
A napokban megállapított határidőbe nem számít be az a nap, amelyen a határidő megkezdésére okot adó intézkedés (pl. kézbesítés) történt.
A hetekben megállapított határidő azon a napon jár le, amely elnevezésénél fogva a kezdő napnak megfelel. Hónapokban vagy években megállapított határidő (időtartam) lejártának napja az a nap, amely számánál fogva a kezdő napnak megfelel. Ha ez a nap a lejárat hónapjában hiányzik, a hónap utolsó napja.
Ha valamely nyilatkozat megtételére előírt határidő utolsó napja szombat, vasárnap vagy munkaszüneti nap, a határidő a következő munkanapon jár le.
A Mt. 12. § (5) bekezdés szerint az e törvényben meghatározott határidő elmulasztása akkor menthető ki, ha e törvény ezt kifejezetten megengedi.
3. A határidőkkel foglalkozó újabb jogirodalmi álláspontokban uralkodónak tűnik az a nézet, hogy a keresetindítási, nemperes eljárás indítási határidők - akár eljárási, akár anyagi jogi jogszabály határozza meg ezeket - egyaránt lehetnek anyagi jogi és eljárási jogi jellegűek.
A jellegadó tulajdonság egyes vélemények szerint az, hogy a határidő-mulasztás igazolással orvosolható-e vagy sem, bár bizonytalanság mutatkozik abban, hogy azért van-e igazolási lehetőség, mert eljárásjogi a határidő, vagy az igazolási lehetőség teszi a határidőt eljárási jogivá. (Kengyel Miklós: Magyar polgári eljárásjog, Osiris, Budapest, 2000., 182. és 226-227. oldal, ugyanettől a szerzőtől: A Polgári perrendtartás magyarázata, KJK, Budapest, 1999., 551-552. oldal.)
Más felfogás szerint a kérelem beadására nyitva álló határidőt esetenként és aszerint kell minősíteni, hogy a bírósági eljárás kezdeményezése hol helyezkedik el az igényérvényesítés folyamatában. Amennyiben egy, már folyamatban levő jogérvényesítésről van szó, - amelynek szinte jogorvoslati - eleme a bírósági eljárás kezdeményezése, a kérelem beadására nyitva álló határidő eljárásjogi. Amennyiben az igényérvényesítés első lépése a kérelem benyújtása, az erre biztosított határidő anyagi jogi. (Németh János: A bírósági nemperes eljárások magyarázata, KJK-KERSZÖV, Budapest, 2002., 126-127. oldal.)
4.1. Az Alkotmány 57. § (1) bekezdés értelmében a Magyar Köztársaságban mindenkinek alapvető joga van ahhoz, hogy valamely perben a jogait és kötelességeit a törvény által felállított független és pártatlan bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el.
Az Alkotmánynak ez a rendelkezése - az Alkotmánybíróság az 59/1993. (XI. 29.) AB határozatában kifejtettek szerint -, az eljárási garanciákon túl a bírósághoz fordulás jogát foglalja magában. Az alapvető jogból következően az államra az a kötelezettség hárul, hogy - egyebek között - a polgári jogi jogok és kötelezettségek (a polgári joginak tekintett jogviták) elbírálására bírói utat biztosítson. Ez a rendelkezés azonban - az Alkotmány 8. § (2) bekezdésre figyelemmel - nem jelent korlátozhatatlan alanyi jogot a perindításra.
A Pp. 2. § (1) bekezdés szerint a bíróságnak az a feladata, hogy - összhangban az 1. §-ban foglaltakkal - a feleknek a jogviták elbírálásához, a perek tisztességes lefolytatásához és ésszerű időn belül történő befejezéséhez való jogát érvényesítse. A 3. § (1) bekezdés kimondja, hogy a bíróság a polgári ügyek körében felmerült jogvitát erre irányuló kérelem esetén bírálja el.
Ezek az alapvető jogok és elvek értelemszerűen érvényesülnek a bírósági útra tartozó nemperes eljárásokra is.
Az Alkotmánybíróság idézett határozata rámutat: az eleve sikerre nem vezető eljárások "kibontakozását" a polgári eljárásjogban szabályozott ún. perakadályok korlátozzák. A Pp. 130. § (1) bekezdésében szabályozott esetekben arról van szó, hogy meghatározott félnek meghatározott bíróság előtt a konkrét ügyben hiányzik a keresetindítási joga - akár azért, mert ilyen nem is volt, akár azért, mert még nincs, illetve már elveszett -, vagy hiányzik valamilyen más, szükségszerű és tételesen meghatározott előfeltétel. Ezekben az esetekben a bíróság a kereset teljesíthetőségének konkrét eljárásjogi és anyagi jogi előfeltételeiről, az érvényesíthetőség elvi lehetősége felől dönt.
A keresetindítás határidőhöz kötése a bírósághoz fordulás alapjogának alkotmányos korlátozása, amelyet az Alkotmánybíróság összefüggésbe hozott a jogállamhoz tartozó jogbiztonság [Alkotmány 2. § (1) bekezdés] érvényesülése követelményével is (185/B/1991/3. AB határozat).
4.2. A kereset az alanyi (anyagi) jog bírósági érvényesítésének eszköze. A kereset tárgya az érvényesíteni kívánt jog (jogviszony), a kereset tartalma a bíróság döntésére vonatkozó határozott kérelem. A keresetlevél a keresetet [Pp. 121. § (1) bekezdés c) és e) pont] és a per megindításához szükséges más adatokat [Pp. 121. § (1) bekezdés a), b) és d) pont] tartalmazó beadvány.
A jogszabályban megállapított keresetindítási határidő nem a bírósági eljárás része, hanem, mint az érvényesíthetőség létszakába jutott igény idővetülete, az alanyi (anyagi) joghoz, jogviszonyhoz kötődik, és mint ilyen, szükségképpen anyagi jogi természetű. E határidő jellege nem függ attól, hogy a határidőt milyen típusú (anyagi jogi vagy eljárásjogi) jogszabály rendeli, illetőleg, hogy annak elmulasztásához milyen jogkövetkezményt fűz. A keresetindítási anyagi jogi határidők jogi természete nem különbözik a más típusú (pl. teljesítési stb.) anyagi jogi határidőktől. Erre mutat számítási módjuk azonossága is.
A keresetlevélnek a bírósághoz történő benyújtása nem perbeli cselekmény.
A bírósági út (per vagy nemperes eljárás) az igényérvényesítés önálló szakasza. Nem eljárásjogi értelemben a bírósági eljárás természeténél fogva jogorvoslati jellegű. A keresetindítási (nemperes eljárás indítási) határidők között ezért a bírósági eljárást megelőző jogi tények (eljárások) szerint elvi alapon nem lehet különbséget tenni.
Hatályos jogunkban az anyagi jogi határidő számítására vonatkozó rendelkezések (fenti IV/2. pont) értelmében a határidő elmulasztásának vagy a késedelemnek a jogkövetkezményei a határidő utolsó napjának elteltével állnak be azzal, hogy ha a határidő utolsó napja munkaszüneti nap, a határidő a következő munkanapon jár le. A bírósághoz intézett beadványok előterjesztésére megállapított határidő azonban már a hivatali idő végével lejár [Pp. 103. § (5) bekezdés]. A keresetlevélnek a határidő utolsó napján a munkaidő végéig a bírósághoz meg kell érkeznie. Az anyagi jogi határidőre a Pp. 105. § (4) bekezdés - a 105. § (1) bekezdéséből következően csak a perbeli cselekményekre irányadó - szabálya nem alkalmazható, ezért a keresetindítás határidejét a fél - jogszabály eltérő rendelkezése hiányában - elmulasztja akkor is, ha a keresetlevél a határidő utolsó napján ajánlott küldeményként postára adja.
A bírói úton nem érvényesíthető követelések egy része (a Ptk. 204. §-ban leírt esetkör) "eredetileg" (vagyis keletkezésétől fogva) sem érvényesíthető bírói (a Ptk. megfogalmazásában: bírósági) úton, másik részük azonban bírói úton érvényesíthető, de az időmúlásra tekintettel a törvény az igényérvényesítést többé nem engedi meg. Az időmúlásnak kétféle hatása van: a jogvesztés és az elévülés.
A jogvesztés súlyos következménye csak a jogszabály kifejezett rendelkezése alapján állhat be. Erre a Legfelsőbb Bíróság több határozatban is rámutatott (pl. Pfv. I. 22.629/1993/4.), létezik azonban olyan bírói felfogás is, amely szerint az anyagi jogi határidő elmulasztása - ellenkező rendelkezés hiányában - jogvesztéssel jár. A jogegységi tanács ez utóbbi állásponttal nem ért egyet.
Az időmúlás a követelés elévülésére vezet, az elévült követelést bírósági úton érvényesíteni nem lehet [Ptk. 325. § (1) bekezdés]. E rendelkezés azonban nem létesít perakadályt, mivel a Pp. 130. § (1) bekezdés f) pont értelmében az elévülés nem vezethet a keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasítására.
A jogvesztéssel nem járó anyagi jogi határidő elévülési jellegű (pl. Gf. II. 31.567/1994., Ppk. II. 32.073/1995/2-I., Gf. IV. 30.010/1996/2., Gf. VIII. 32.060/2000/3.). Ebből következik, hogy amennyiben a jogszabály a keresetindításra úgy ír elő határidőt, hogy elmulasztásához nem fűzi a jogvesztés következményét, a mulasztás kimenthető.
Ha a jogszabály a keresetindítási határidő elmulasztásának kimentésére az igazolást írja elő, a Pp. 107-110. § rendelkezéseit kell alkalmazni. Ez a határidő anyagi jogi jellegén nem változtat. Amennyiben a jogszabály a mulasztás kimentésére nem az elévülés kimentésénél szigorúbb feltételekkel előterjeszthető igazolást írja elő, a határidő elévülését a bíróság hivatalból nem állapíthatja meg; a keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasításának nincs helye. Az alperes elévülési kifogása esetén az elévülés számítására a Ptk. 326-327. §-okban írt szabályokat kell alkalmazni, s ha az elévülési kifogás alapos, a határidő elmulasztásának következményeit az ügy érdemében hozott ítéletben kell levonni.
A keresetlevél megvizsgálására előírt határidőben [Pp. 124. § (1) bekezdés] a bíróság a Pp. 130. § (1) bekezdés h) pontja alapján a keresetindításra határidőt állapít meg, ezt a felperes elmulasztja, és igazolási kérelmet sem terjeszt elő, vagy azt a bíróság elutasítja.
A Pp.-nek ezt a rendelkezését alkalmazza az állandóan követett bírósági gyakorlat mind a jogvesztő keresetindítási határidő elmulasztása esetén, mind pedig abban az esetkörben, amelyben a jogszabály a mulasztás következményeinek kimentésére az igazolást írja elő, de a mulasztó fél igazolási kérelmet nem terjeszt elő, vagy azt a bíróság elutasítja, illetőleg annak nem ad helyt.
4.3. Az előzőekben kifejtettek érvényesülésének alapja a nemperes eljárásokban a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) hatályba léptetése folytán szükséges rendelkezések tárgyában kiadott 105/1952. (XII. 28.) MT rendelet 13. § (3) bekezdés, amely szerint amennyiben az egyes nemperes eljárásokra vonatkozó jogszabályok másként nem rendelkeznek vagy az eljárás jellegéből más nem következik, a nemperes eljárásokban is a Pp. szabályait kell megfelelően alkalmazni.
5. A Legfelsőbb Bíróság PK 13. számú polgári kollégiumi állásfoglalásának III. pontja kimondja, hogy a sajtó-helyreigazítási per megindítására előírt tizenöt napos perindítási határidő elmulasztásának következményeit nem lehet alkalmazni, ha a keresetlevelet legkésőbb a határidő utolsó napján postára adták.
A III. pont indokolása szerint - a törvényben megengedett igazolás mellett - e határidő számításánál is a Pp. szabályai érvényesülnek, mert ez következik a Pp. 343. § (2) bekezdéséből, amely a sajtó-helyreigazítási perekben - a XXI. fejezetben foglalt eltérésekkel - alkalmazni rendeli a Pp. I-XIV. fejezetének rendelkezéseit, következésképpen a 105. § (4) bekezdését is.
A Pp. 105. § a fél elmulasztott perbeli cselekménye következményeit szabályozza. Az előzőekben kifejtettek értelmében azonban a keresetlevélnek a bírósághoz történő benyújtása nem perbeli cselekmény.
A keresetindítási határidő sajtó-helyreigazítási perben is anyagi jogi határidő, számításánál a Pp. 105. § (4) bekezdés nem vehető figyelembe.
A Bszi. 105. §-a értelmében az e törvény hatálybalépését megelőzően hozott kollégiumi állásfoglalások az eltérő iránymutatást tartalmazó jogegységi határozat meghozatalától nem alkalmazhatók.
A kifejtettek szerint a jogegységi határozat a PK 13. számú kollégiumi állásfoglalás III. pontjában foglaltaktól eltérő iránymutatást tartalmaz, ezért a jogegységi tanács úgy rendelkezett, hogy a kollégiumi állásfoglalás e pontja a jogegységi határozatnak - a Bszi. 32. § (4) bekezdés alapján a Magyar Közlönyben történő - közzétételétől nem alkalmazható."
A 4/2003. Polgári jogegységi határozatban foglaltak nem irányadók a Pp. XX. fejezetében szabályozott közigazgatási perekre. A félnek ugyanis a Pp. 330. § (2) bekezdése értelmében a keresetlevelet az elsőfokú közigazgatási szervnél a felülvizsgálni kért határozat közlésétől számított harminc napon belül kell benyújtania, vagy ajánlott küldeményként postára adnia. Az elsőfokú közigazgatási szervnek ezt - az iratokkal együtt - fel kell terjesztenie a másodfokú közigazgatási szervhez, és ez utóbbi küldi meg a keresetlevelet - az iratokkal és nyilatkozatával együtt - a bíróságnak. A Pp. 330. § (5) bekezdése pedig kimondja, hogy ha a fél a keresetindítási határidőt elmulasztotta, igazolással élhet a Pp. 106-110. §-ai szerint. A közigazgatási szerv a hozzá elkésetten benyújtott keresetlevelet nem utasíthatja el, hanem köteles azt a bíróságnak megküldeni még akkor is, ha a fél igazolási kérelmet nem terjesztett elő.
A határidőn túl, igazolási kérelem nélkül előterjesztett keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül el kell utasítania a bíróságnak (BH 2007.387.). A kérelem előterjesztésére meghatározott törvényi határidő elmulasztásának jogkövetkezménye a keresetlevél érdemi vizsgálat nélküli elutasítása, illetve a kérelem tárgyában indult eljárás megszüntetése. (BH 2011.144.)
Jogszabályt sért azonban a bíróság akkor, ha figyelmen kívül hagyja a félnek azt az előadását, amely alkalmas annak valószínűsítésére, hogy a perindítás határidejét nem mulasztotta el. Ilyen esetben a fellebbezést igazolási kérelemként kell elbírálni. (BH 2012.196.)
A Pp. 130. § (1) bekezdésének h) pontjával kapcsolatos bírói döntéseket tartalmaz a BH 2001.186., BH 2006.20., BH 2006.407., BH 2007.93. számú jogeset is.
A telefax útján bírósághoz eljuttatott küldemény elkésett, ha az a hivatali idő letelte után érkezik meg. Önhiba kimentésére alkalmatlan az igazolási kérelem, ha a keresetindításra nyitva álló anyagi jogi határidő elmulasztása jogkövetkezményét arra hivatkozással kívánja elhárítani, hogy az egyes bíróságok hivatali idejének megállapítása eshetőleges, és a telefaxszámot csak hosszas kutatómunka eredményeként találta meg (BDT 2015.3355.). A bíró által az ítélkezési tevékenység során az okszerű eljárása keretében elkövetett személyiségijog-sértés esetén az objektív és szubjektív szankciók érvényesítése iránti keresetet egyaránt a jogi személyiséggel rendelkező bírósággal szemben kell előterjeszteni. A keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül kell elutasítani, ha a munkáltató - bíróság - helytállási kötelezettsége körébe tartozó személyhez fűződő jogot terhelő tevékenység és egyéb károkozás miatt a munkavállaló - a bíró - ellen indították a pert (BDT 2015.3338.).
i) A Pp. nemcsak a 124. § (2) bekezdésében ("Intézkedések keresetlevél alapján" címszó alatt) szabályozza - hiánypótlási felhívás kiadását mellőzve - idézés kibocsátása nélküli elutasítási okként azt, ha a jogi képviselő keresetlevele nem tartalmazza a Pp. 121. § (1) bekezdésében és a 121/A. § (2) bekezdés a) és b) pontjában foglaltakat, vagy a jogi képviselő nem csatolja a meghatalmazását, vagy a jogi képviselővel eljáró fél nem rója le az illetéket, hanem mindezt beemeli a Pp. 130. § (1) bekezdés i) pontjába is.
Tekintettel arra, hogy a Pp. 121. § (1) bekezdése nem tartalmaz konkrét előírásokat az érvényesíteni kívánt jog, az alapjául szolgáló tények és bizonyítékok "előadására" ezt a bírói gyakorlatnak kell kimunkálnia. A Pp. 121/A. § (2) bekezdés a) és b) pontja kizárólag a jogi személy vállalkozások egymás közötti pereire irányadó, csak ezekben elutasítási ok az iratok (levelezés, jegyzőkönyv) csatolásának elmaradása, illetve annak nem igazolása, hogy megkísérelték a peren kívüli elintézést. Nyilvánvalóan nem utasítható el a keresetlevél idézés kibocsátása nélkül akkor, ha a jogi képviselővel eljáró fél nem teljesítette az illetékfizetési kötelezettségét, de a keresetlevél benyújtásával egyidejűleg illetékfeljegyzési jog, költségfeljegyzési jog iránti kérelmet is előterjesztett. Ilyen esetben ugyanis a bíróságnak először ez utóbbiak tárgyában kell döntenie.
A bírói gyakorlatból:
A Pp. 130. § (1) bekezdésének i) pontja alapján a keresetlevelet csak akkor lehet idézés kibocsátása nélkül elutasítani, ha azt eredetileg is a jogi képviselő nyújtotta be (BH 2004.66.).
Illetékhiány miatt nincs helye a keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasításának, ha fél jogi álláspontja szerinti pertárgy értéknek megfelelő illetéket lerótta (EBH 2001.529.).
Nem lehet elutasítani hiánypótlási felhívás kiadása nélkül a keresetlevelet, ha a felperes költségmentesség engedélyezését kérve, az általa szükségesnek tartott igazolásokat csatolja. Amennyiben a bíróság álláspontja e tekintetben eltér, - a kérelem elutasításának terhével - hiánypótlásra kell felhívni a felperest (BDT 2005.1093.).
A Pp. 130. §-ába beiktatott új i) ponttal a bíróság számára kötelezővé tett elutasítás alapja kizárólag a Pp. 121. §-a (1) bekezdésének az előzőekben érintett pontjaiban meghatározott kellékek hiánya. Nem vonhatók ebbe körbe azoknak az okiratoknak a hiánya, amelyeket a Pp. 121. §-ának (2) bekezdése szerint a keresetlevélhez kell csatolni, feltéve, hogy azok tartalmára a felperesek bizonyítékként hivatkoznak, vagy azok a bíróság hatáskörének és illetékességének megállapításához szükségesek. A vonatkozó okiratok hiánya a Pp. 95. §-ának (1) bekezdése szerinti hiánypótlás elrendelését teszi szükségessé.
A kifejtettekből következően az elsőfokú bíróságnak az az érvelése, amely szerint a perben állás megfelelősége a felperesek által támadott jelzálogszerződések becsatolásának hiányában, illetőleg a jelzálogjoggal terhelt ingatlan tulajdoni lapjának csatolása hiányában megnyugtatóan nem állapítható meg, nem eredményezhette volna a keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasítását.
Ugyanígy nem alkalmazható kiterjesztően az illetéklerovási kötelezettség nem teljesítése mint idézés kibocsátása nélküli elutasítási ok, oly módon, hogy ezzel azonosítható az, ha az illeték lerovása helyett előterjesztett személyes költségmentesség, illetve illetékfeljegyzési jog megadása iránti kérelem hiányos tartalma miatt elbírálásra nem alkalmas.
A Pp. 121. §-a (1) bekezdésének azonban egyértelmű rendelkezése az, hogy az eljáró bíróság feltüntetése mellett a keresetlevélnek tartalmaznia kell azokat az adatokat is, amelyekből a bíróság hatásköre és illetékessége megállapítható. Ebben a részében a felperesek jogi képviselője által előterjesztett keresetlevél nem megfelelő. A per tárgya ugyanis a keresetlevélben előadottak szerint az ingatlanra vonatkozó keretbiztosítási jelzálogjog bejegyzését megalapozó jelzálogszerződések érvénytelenségének megállapítása. A Pp. 24. §-a (2) bekezdésének f) pontja szerint a kereseti követelés értéke, vagy a per tárgyának értéke nem azonos a jelzáloggal terhelt ingatlan értékével, hanem elsődlegesen azoknak a kölcsöntartozásoknak és járulékaik az összegével egyenlő, amelyeknek biztosítására a jelzálogjog bejegyzése megtörtént. Ez az az összeg, amelynek megjelölése a keresetlevélből hiányzik, és amely nélkül a pertárgy értékéhez kötött megyei bírósági hatáskör fennállása kérdésében [Pp. 23. § (1) bekezdés a) pont] nem lehet állást foglalni.
Ez utóbbi körülményre figyelemmel döntött helyesen az elsőfokú bíróság akkor, amikor a hatásköre megállapíthatóságát lehetővé tevő adatok megjelölésének hiányában az ügyvéd által előterjesztett keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül elutasította. A keresetlevél szabályszerű előterjesztéséhez ugyanis szükséges, de egyben elegendő lett volna a zálogszerződésekben foglalt számszerűségi adatoknak a közlése. Az erre vonatkozó okiratok - így a zálogszerződések - hiánya a Pp. 121. §-ának (2) bekezdése körébe tartozóként hiánypótlási felhívással lett volna pótolható (BH 2003.325.).
Az iratokból megállapíthatóan a felperes jogi képviselője meghatalmazását mellékelte a keresetlevélhez, és arra hivatkozott, hogy az 1990. évi XCIII. tv. 62. §-a (1) bekezdésének i) pontja alapján illetékfeljegyzési jog illeti meg. A Pp. 124. §-ának (2) bekezdése szerint tehát nem volt helye a keresetlevél - hiánypótlás mellőzésével történő - idézés kibocsátása nélküli elutasításának. A felperes oly jogra hivatkozott, amely alapján nem volt illetékfizetési kötelezettsége. Amennyiben a bíróság úgy ítélte meg, hogy a felperest az illetékfeljegyzési jog a törvény alapján nem illeti meg, ebben a kérdésben végzést kellett volna hoznia, amely ellen - az 1990. évi XCIII. tv. 64. §-a szerint alkalmazandó - 6/1986. (VI. 26.) IM rendelet 16. §-ának c) pontja szerint fellebbezésnek van helye. Azt az elsőfokú bíróság nem indokolta, hogy a mellékelt meghatalmazást miért nem fogadta el. A fentiekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 259. §-a szerint alkalmazandó 252. §-ának (2) bekezdése alapján a végzést hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot további eljárásra utasította. A mellékelt meghatalmazás alapján az elsőfokú bíróságnak a Pp. 72. §-a szerint vizsgálnia kell, hogy a meghatalmazás megfelel-e a Pp. 69. §-ában írtaknak, és azt is, hogy a felperest megilleti-e a tárgyi illetékfeljegyzési jog. (BH 2003.82.).
Egy másik határozatában a Kúria jogelődje, a Legfelsőbb Bíróság a következőket fejtette ki: "A jogszabály e rendelkezése a jogi képviselő által benyújtott keresetlevél elutasításának feltételeit taxatíve határozza meg, amely rendelkezést nem lehet kiterjesztően értelmezni. A jogi képviselő által előterjesztett keresetlevél ezért - előzetes hiánypótlásra való felhívás mellőzésével - idézés kibocsátása nélkül kizárólag akkor utasítható el, ha a keresetlevélből egyértelműen és kétséget kizáróan megállapítható, hogy a jogi képviselő a fél képviseletét a Pp. 66-72. §-aiban szabályozott meghatalmazás útján látja el és a meghatalmazást nem csatolta. Abban az esetben, ha a jogi képviselő meghatalmazotti minősége a keresetlevélből egyértelműen nem derül ki, és a képviseleti jog munkaviszonyon is alapulhat, a meghatalmazás csatolásának hiányára hivatkozással elutasításra nincsen lehetőség. E jogkövetkezmény alkalmazása ugyanis ahhoz a vélelemhez fűződik, hogy a jogi képviselő nem egyéb jogcímen, hanem meghatalmazás alapján látja el a fél képviseletét és nyújtotta be a keresetlevelet.
A jogtanácsos a fél képviseletét nem csak meghatalmazás, de munkaviszony alapján is elláthatja. A jelen ügyben a jogosult képviseletében eljáró jogtanácsos a fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelmen nem tüntette fel - amit később fellebbezésében már igazolt -, hogy a jogosult képviseletét az 1983. évi 3. tvr. 2. §-a (1) bekezdésének a) pontja, illetve a tvr. 7. §-ának (1) bekezdése szerint a jogosultnál fennálló munkaviszonya alapján, külön meghatalmazás nélkül látja el. Beadványa alapján azonban ez a lehetőség sem zárható ki, mert semmi nem utalt arra, hogy a fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelmet a jogtanácsos meghatalmazottként eljárva nyújtotta be.
A jelen ügyben tehát egyértelműen és kétséget kizáróan a kérelem alapján nem volt megállapítható, hogy a jogi képviselő mint meghatalmazott jár el. Ezért a képviseleti jog igazolásának hiányában, előzetes felhívás mellőzésével, a kérelem elutasítására nem volt lehetőség.
A bíróság a munkaviszonyon alapuló képviseleti jog fennállását bármikor hivatalból vizsgálhatja. Ha ez kétséges, a bíróság a képviseleti jog igazolására is felhívhatja a jogtanácsost. Ilyen előzetes vizsgálódás és hiánypótlásra való felhívás nélkül azonban a keresetlevél (fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelem) nem utasítható el. (BH 2004.470.)
A Fővárosi Ítélőtábla nem osztotta az elsőfokú bíróságnak azt a jogi álláspontját, miszerint ha a jogi képviselővel eljáró fél a keresetlevélben foglalt költségmentesség, vagy illeték-feljegyzési jog iránti kérelméhez nem csatolja a jövedelmi és vagyoni viszonyait igazoló nyomtatványt - a hiánypótlásra való felhívást mellőzve - a keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasításának van helye. A Pp. 124. § (2) bekezdése és a Pp. 130. § (1) bekezdés i) pontja ugyanis a jogi képviselővel eljáró féllel szemben csak az illeték megfizetésének elmulasztásához fűzi a keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasításának jogkövetkezményét. Ez a rendelkezés pedig nem értelmezhető kiterjesztő módon. Ebből az következik, hogy ha a jogi képviselővel eljáró fél az illetéket ugyan nem fizeti meg, de keresetében költségmentesség, vagy illeték-feljegyzési jog engedélyezése iránti kérelmet terjeszt elő, az elsőfokú bíróságnak vizsgálnia kell a költségkedvezmény jogszabály által megkívánt feltételeinek fennállását. Ha pedig ez a kérelem hiányos, a bíróságnak a Pp. 95. § (2) bekezdése alkalmazásával a felet a hiány pótlására - mulasztásának jogkövetkezményére történő figyelmeztetés mellett - fel kell hívnia és amennyiben a fél a felhívásnak nem tesz eleget, abban az esetben is csak a költségmentesség (illeték-feljegyzési jog) iránti kérelem érdemi vizsgálat nélküli elutasításának van helye. Amennyiben ezt követően nem kerül sor az illeték megfizetésére, akkor kerülhet sor a keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasítására (Fővárosi Ítélőtábla 6. Pf. 20.038/2005. sz.).
Végül itt is megjegyezzük, hogy a Pp.-t módosító 2008. évi XXX. törvény 11. §-a a Pp. 121. §-a (1) bekezdésének, f) pontja helyett a közvetítői eljárásra utalás szükségességét a (4) bekezdésbe helyezte át, ami azt is jelenti, hogy arra nem vonatkozik a Pp. 130. §-a (1) bekezdésének i) pontja.
j) A hiánypótlási felhívás elmulasztása miatt a bíróság a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül csak akkor utasíthatja el, ha a hiánypótlási felhívás megfelelt a Pp. 95. §-ában foglaltaknak, tehát akkor, ha az konkrétan és pontosan megjelölte a hiányosságokat, tartalmazott határidőt, és azt a figyelmeztetést is, hogy, ha a keresetlevelet a fél újból hiányosan nyújtja be, akkor azt a bíróság el fogja utasítani, vagy hiányos tartalma szerint fogja elbírálni, illetve, ha az a hiányzó illeték lerovása, vagy pótlása nélkül kerül beadásra, akkor elutasításra kerül.
A bíróságnak a hiánypótlásra a Pp. 95. § értelmében "rövid" határidőt kell adnia, ennek azonban alkalmasnak kell lennie arra, hogy a fél a hiányokat pótolhassa, és a hiányzó illeték összegét is pontosan meg kell határozni. A hiánypótlásra adott határidő - az ezen belül előterjesztett kérelemre - meghosszabbítható. Ha ennek meghosszabbítására nem került sor, de a fél a hiányosságokat még a jogkövetkezmények alkalmazásáról szóló végzés meghozatala előtt pótolja, akkor a nem kerülhet sor a keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasítására.
A bíróság által elrendelt hiánypótlás elmulasztása csak akkor indokolja a keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasítását, ha hiányos tartalma miatt a keresetlevél nem alkalmas az érdemi elbírálásra. A jogszabályhely pontos megjelölésének hiánya önmagában nem akadálya az érdemi elbírálásnak, különösen, ha a keresetlevél a tényállást, a határozott kereseti kérelmet és a jogcímet is tartalmazza. (BDT 2011. 2546.)
Annak megállapításához, hogy a keresetlevél ismét hiányosan került benyújtásra a Pp. 121. §-ában foglaltak az irányadóak. A Pp. 130. §-ának (1) bekezdés j) pontja azonban a keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasítását kettős feltételhez köti, egyrészt, hogy azt ismét hiányosan adják be, másik feltétel, hogy emiatt a keresetlevél nem bírálható el. Az olyan hiány, amely a perben hozandó érdemi döntésre lehet kihatással nem a keresetlevél, hanem a keresetben érvényesített alanyi jog alapjául szolgáló bizonyíték hiánya, emiatt azonban a keresetlevél idézés kibocsátása nélkül - ha az egyébként megfelel a Pp. 121. §-ában felsorolt kellékeknek - nem utasítható el. A Pp. 164. §-ának (1) bekezdése szerint a bizonyítás terhe a felpereseken van, de ennek, ha az okirati bizonyíték nincsen a birtokukban, akként is eleget tehetnek, hogy a Pp. 192. §-a alapján indítványozzák: az okiratot az V. r. alperestől - aki a tájékoztató jóváhagyása során hatósági jogkörben járt el - a bíróság szerezze be. A felperesek egyébként keresetük jogcímét a visszavásárlási kötelezettségben is megjelölték, amely kötelezettségvállalás a becsatolt kötvényismertetőből is kitűnik. Amennyiben a felpereseknek a kereseti tényállításaikat nem sikerül bizonyítaniuk, ennek jogkövetkezményeit a bíróság az érdemi döntés keretében vonja le (EBH 2001.545.).
A bíróság a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül elutasítja, ha a felperes a gazdálkodó szervezet alperes címének téves megjelölése miatt elrendelt hiánypótlásra azt közli, hogy a helyes címet nem tudja megjelölni. A bíróságnak ugyanis nem feladata, hogy az alperes címét ilyen esetben felkutassa (BH 1988.414.). A keresetlevélnek nem tartalmi kelléke viszont a felek bankszámlájának feltüntetése (BH 1978.45.).
Nem lehet hiánypótlási felhívás kiadása nélkül elutasítani a keresetlevelet, ha a felperes költségmentesség engedélyezését kérve az általa szükségesnek tartott igazolásokat csatolja. Amennyiben a bíróság álláspontja e tekintetben eltér, - a kérelem elutasításának terhével - hiánypótlásra kell felhívnia a felperest. (BDT 2005.1093.)
A keresetlevél azonban elbírálható, ha a felperes nem közli a gyermektartásdíjat megállapító korábbi bírósági ítélet ügyszámát, mert ez a hiányosság a felperes személyes meghallgatása során pótolható, vagy a kitűző végzésben felhívható arra, hogy a korábbi ítélet számát és az eljárt bíróság nevét a bírósággal közölje (BH 1981.280.).
A bizonyítás körébe tartozó adatok tartalma és esetleges hiánya - a bizonyítási teher kérdésétől is függően - a kereset érdemi elbírálására tartozik, az ilyen hiányokat az eljárás során kell pótolni (BH 1989.109.).
Nincs helye a hiánypótlás végett visszaadott keresetlevél elutasításának azon az alapon, hogy abból a bíróságnak az előírtnál eggyel kevesebb példány áll rendelkezésére, és így a keresetlevél a felperes részére nem kézbesíthető (BH 1985.201.).
A keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasításának eseteit a Pp. felsorolja. Ezek között olyan nem szerepel, hogy a költségek (köztük az ügygondnoki díj) előzetes letétbehelyezésének megtagadása a keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasítását vonhatja maga után (BH 1981.19.).
Az ingatlan adásvételi szerződés érvénytelenségének megállapítása iránt indított perben nincs helye a keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasításának azon az alapon, hogy a felperes a szerződési okiratot és a tulajdoni lap másolatát nem csatolta. Az adásvételi szerződés és a tulajdoni lap másolatának kétségtelen hiánya ellenére a keresetlevél elbírálása nem lehetetlen, a hiányosságok az eljárás során ugyanis pótolhatók (BH 1990.429.)
A meghatalmazás hiánya miatt a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül elutasító végzés jogsértő, ha a közigazgatási szervhez a bírósági eljárásra is kiterjedő meghatalmazást korábban benyújtották és erre a tényre a keresetlevélben utaltak (BH 2004.84.).
A Pp. 130. §-ának (2) bekezdése a keresetlevelet elutasító végzés kézbesítéséről rendelkezik. Ezt a végzést "nem lehet az eljárás folyamán hozott végzésnek tekinteni, mert éppen ez az eljárást befejező határozat. Ellene tehát nyilvánvalóan helye van fellebbezésnek. Kitűnik ez egyébként a Pp. 130. §-ának (2) bekezdéséből is, amely szerint a keresetlevelet elutasító végzést kézbesíteni kell a feleknek, éspedig a fellebbezés lehetőségének biztosítása céljából. Ugyancsak a fellebbezés lehetőségét igazolja a Pp. 131. §-a is, amely a hatáskör vagy illetékesség hiányának jogerős megállapításáról tesz említést".
Több elutasítási jogcím fennállása esetén is bármelyik önmagában megalapozza a keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasítását. (KGD 2011.64.)
Ha az elsőfokú bíróság a Pp. 132. § (1) bekezdése szerint ismételten benyújtott, de ismét illetékhiányos keresetlevelet nem utasította el idézés kibocsátása nélkül, hanem a hiányzó eljárási illeték lerovását követően érdemben vizsgálta a keresetet és az ügy érdemében ítélettel határozott, az eljárási szabálysértés megvalósult, de a másodfokú bíróság azt nem tekintetheti a kereset megalapozatlansága miatti elutasítása indokának (BH 2016.2008.).
Nincs helye felülvizsgálatnak akkor, ha a bíróság a keresetlevelet, a hiánypótlási kötelezett elmulasztása miatt idézés kibocsátása nélkül elutasította (BH 2016.248.).

[a Pp. 131. §-ához]

E § a visszautalás tilalmára vonatkozó rendelkezést tartalmaz, mely szorosan összefügg a Pp. 129. §-ának (2) bekezdésében foglalt szabállyal, ezért ehelyütt csupán utalunk az ott kifejtettekre.

A keresetlevél beadásához fűződő jogi hatályok fenntartása

[a Pp. 132. §-ához]

A keresetlevél elutasítása, a keresetlevél alperes részére való kézbesítésének meghiúsulása esetén elenyésznek mindazok az anyagi- és eljárásjogi hatások, melyek a keresetlevél beadásához fűződtek, és olyan helyzet áll elő, mintha a felperes a keresetlevelet be sem adta volna. Ezekben az esetekben a keresetlevél benyújtása - hogy csak a legfontosabbat említsük - nem szakította meg sem az anyagi jogi (elévülési, elbirtoklási), sem az eljárásjogi (ilyen jellegű perindítási) határidők folyását, s ennek következtében a felperest valamely általa elkövetett eljárási hiba vagy mulasztás, illetőleg neki talán fel sem róható ismeret-hiány miatt - esetleg helyrehozhatatlan - hátrány érheti. Ennek elkerülése érdekében a törvény az említett esetekben lehetőséget ad a felperesnek arra, hogy keresetlevele jogi hatályait - különböző időpontoktól számított - további harminc napig fenntartsa. A jogi hatályok fennmaradása esetén a keresetlevél az eredeti időpontban szabályszerűen beadottnak számít, és a felperesnek a kereseti illetéket sem kell újból lerónia.
A keresetlevél beadásához fűződő jogi hatályok fenntartására vonatkozó szabályok alkalmazása körében a Kúria jogelődje, a Legfelsőbb Bíróság meghozta az 1/2010. (XI. 8.) Közigazgatási-polgári jogegységi határozatot, mely szerint:
1. A keresetlevélnek a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 130. §-a alapján való elutasítása esetén, a Pp. 132. § (1) bekezdésének alkalmazásakor a keresetlevél beadásához fűződő jogi hatályok fennmaradásához az újra benyújtott beadványt (és annak pótlólag előterjesztett mellékleteit) az elutasított keresetlevéllel és annak mellékleteivel együtt kell értékelni.
2. A Pp. 132. § (1) bekezdésének alkalmazásához elegendő, ha - a hiányzó tartalmi kellékek, illetve mellékletek pótlása mellett - a beadvány tartalmából kiderül, hogy az ismételt benyújtásra az elutasítással összefüggésben, a keresetlevél jogi hatályainak fennmaradása érdekében került sor.
A jogegységi határozat az indokolásában kifejti: A szabályozás és a joggyakorlat történetét vizsgálva megállapítható, hogy a Pp. 132. § (1) bekezdésében foglalt rendelkezést már a Pp.-t megelőző 1911. évi polgári perrendtartás is tartalmazta, ugyanis a 184. §-a akként rendelkezett, hogy ha a bíróság "a pert megszüntette, vagy a keresetet más okból hivatalból visszautasította, a keresetlevél beadásának és a perindításnak a magánjogi hatályai fennmaradnak, ha a felperes a megszüntető, illetőleg visszautasító határozat jogerőre emelkedésétől számított harminc nap alatt a keresetlevelet szabályszerűen benyújtja vagy magánjogi követelését egyébként szabályszerűen érvényesíti".
Az 1957. évi VIII. törvény (a továbbiakban: II. Ppn.) alakította ki a Pp. 132. § (1) bekezdésének 1958. március 1-jétől jelenleg is hatályos szövegét, amely szerint a keresetlevélnek a Pp. 130. § alapján való elutasítása esetében a keresetlevél beadásának jogi hatályai fennmaradnak, ha a felperes az elutasító határozat jogerőre emelkedésétől számított harminc nap alatt a keresetlevelet szabályszerűen újra benyújtja, vagy követelését egyéb úton szabályszerűen érvényesíti.
A jogi hatályok fennmaradása azt eredményezi, hogy a keresetlevelet az eredeti időpontban beadottnak kell tekinteni, amelynek anyagi jogi következménye (pl.) az elévülési idő megszakadása, az elbirtoklási idő megszakadása, eljárási jogi következménye, hogy megkezdődik a peres eljárás, lehetőség nyílik a perindítás tényének ingatlan-nyilvántartási bejegyzésére (1997. évi CXLI. törvény 64. §), és a per tárgyának értékére is a keresetlevél beadásának az első időpontja az irányadó.
A Pp. eredeti szövege a "polgári jogi" joghatályok fenntartásának lehetőségét szabályozta, a II. Ppn.-nek a Pp. 132. § (1) bekezdését "jogi hatály"-ra módosító rendelkezéséhez fűzött miniszteri indokolása szerint a Pp. 130. § alapján elutasított keresetlevél újbóli benyújtása esetében szükségessé vált az anyagi jogi hatályok mellett a perjogi hatályoknak a fenntartása is. A módosított, és 1958-tól azonos szövegezésű Pp. 132. § (1) bekezdését az 1976-ban kiadott Pp. kommentár akként értelmezte, hogy a jogi hatályok fenntartása alapján a keresetlevél az eredeti időpontban beadottnak minősül, a hiányok pótlása visszahat (ex tunc) a keresetlevél benyújtásának eredeti időpontjára, a 30 napos határidő elmulasztása esetén viszont csak újabb keresetlevél fogja előidézni ezeket a joghatályokat, az új keresetindítás időpontjától (ex nunc). Ilyen jogértelmezéssel töretlen volt az a bírósági gyakorlat, hogy a bíróság az eredetileg benyújtott, elutasított keresetlevelet, valamint a Pp. 132. § (1) bekezdése alkalmazásához a kérelmező által benyújtott okiratokat együttesen vizsgálta és értékelte.
A Pp. 132. § (1) bekezdése alkalmazásának perjogi előzményei a keresetlevél alapján történt bírósági intézkedések, és a keresetlevélnek a Pp. 130. §-a alapján való idézés kibocsátása nélküli elutasítása.
A pert keresetlevéllel kell megindítani, ami a keresetet is tartalmazó írásbeli beadvány. A keresetlevélnek meg kell felelnie a beadványokra vonatkozó, a Pp. 93. §-ában előírt általános szabályoknak, továbbá a Pp. 121. §-ában felsorolt azon kellékeknek, amelyek egyben a keresetlevél kötelező tartalmi elemei. A keresetlevélhez a Pp. 121. § (2) bekezdésében meghatározott mellékleteket is csatolni kell (pl. hivatkozott bizonyíték, meghatalmazás), és le kell róni a bírósági eljárási illetéket [1990. évi XCIII. törvény 74. § (1) bekezdés]. A bíróság a Pp. 124. § (1) bekezdése alapján a keresetlevelet megvizsgálja annak megállapítása érdekében, hogy nem kell-e azt a félnek hiánypótlásra visszaadni, nincs-e helye az ügy áttételének, illetőleg a keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasításának (Pp. 130. §), és a szükséges intézkedéseket megteszi. Abban az esetben, ha a bíróság a keresetlevél megvizsgálása során azt észleli, hogy a Pp. 130. § (1) bekezdésének a)-j) pontjaiban részletezett perelőfeltételek közül valamelyik hiányzik, a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül elutasítja.
A Pp. 130. § (1) bekezdésében szabályozott, a keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasítása eseteinek nem mindegyikéhez kapcsolódóan alkalmazható a Pp. 132. § (1) bekezdése. Például ha a felperes a keresetindítási határidőt elmulasztotta, vagy követelése bírói úton nem érvényesíthető, illetve ha ítélt dolog esete áll fenn [Pp. 229. § (1) bekezdés] a keresetlevelet az elutasító határozat jogerőre emelkedésétől számított további harminc nap alatt sem tudja szabályszerűen benyújtani. A Pp. 132. § (1) bekezdésének alkalmazására tehát a keresetlevél pótolható hiányosságaival összefüggésben kerül sor.
A keresetlevél pótolható hiányainak köre a Pp. 124. § (2) bekezdése, és 130. § (1) bekezdésének i) pontja 2000. január 1-jei módosításával szűkült, és a Legfelsőbb Bíróságnak a BH 2004/66. számon közzétett eseti döntésére is figyelemmel a bíróságok korábbi gyakorlatának egysége a Pp. 132. § (1) bekezdésének értelmezése és alkalmazása során megtört.
A jogegységi tanács vizsgálta, hogy a Pp. 2000. évi módosítása indokolta-e az 1958. évtől változatlan tartalmú Pp. 132. § (1) bekezdése értelmezésének a megváltoztatását.
A jogalkotó 2000. január 1-jei hatállyal az 1999. évi CX. törvény 21. § és 24. §-aival a Pp. 124. § (2) bekezdését, illetve a 130. § (1) bekezdése i) pontját újraalkotta, a keresetlevél pótolható hiányaiként értékelhető esetek körét szűkítette. A bíróság ezt követően, a Pp. 124. §-ának (2) bekezdésében foglaltakra figyelemmel, a jogi képviselővel eljáró félnek a törvényben meghatározott feltételeknek meg nem felelő, illetve meghatalmazás nélkül benyújtott, vagy illetékhiányos keresetlevelét - hiánypótlási felhívás kiadását mellőzve - elutasítani köteles. A Pp. 130. §-a alkalmazásának azonban nem kötelező törvényi előfeltétele a hiánypótlási eljárás lefolytatása.
A Pp. 132. § (1) bekezdése alkalmazásakor nincs jelentősége annak, hogy a bíróság a hiányok pótlására a keresetlevél idézés kibocsátása nélkül történő elutasítását megelőzően felhívta-e a felperest. A jogi képviselő nélkül eljáró felet az eredménytelen hiánypótlást követő elutasítás esetében is megilleti a Pp. 132. § (1) bekezdésében foglalt lehetőség. A jogi képviselővel eljáró fél az elutasítást megelőzően, ha például a meghatalmazást nem csatolta vagy az illetéket nem rótta le, a hiánypótlásra felhívást nem kap, de az elutasító végzésben jelzett hiányosságok pótlása esetében szintén igénybe veheti a Pp. 132. § (1) bekezdésében foglalt jogintézményt, mert ez a keresetlevél hivatalból történő elutasításának tényéhez kapcsolódik. Megállapítható tehát, hogy nem történt olyan jogszabály módosítás, amely a Pp. 132. § (1) bekezdésének 1958-tól hatályos rendelkezése értelmezésében változást igényelt volna.
A Pp. 132. § (1) bekezdésének azon követelménye, hogy a keresetlevélnek kell szabályszerűen benyújtottnak lennie, abból ered, hogy a pert megindító kezdőirat (beadvány) a keresetlevél [Pp. 121. § (1) bekezdés]. A keresetlevél tartalmazza a keresetet, amelyről a bíróságnak érdemben döntenie kell [Pp. 212. § (1) bekezdés]. A perben tárgyalás akkor tűzhető ki, ha arra a keresetlevél alkalmas [Pp. 121. § (3) bekezdés]. A bíróság idézés kibocsátása nélkül a keresetlevelet utasítja el [Pp. 130. §-ának (1) bekezdés]. A Pp. a keresetlevelet minősíti tehát olyan beadványnak, amely újbóli beadásához fennmaradható jogi hatály fűződik, amely azonban nem jelenti azt, hogy a szabályszerű benyújtás követelményeinek feltétlenül egy beadványban kell teljesülnie. A keresetlevél ugyanis kellékeivel, mellékleteivel (az eljárási illetékkel), a Pp. 95. §-a alkalmazásával pótolt hiányaival együttesen minősül a perindítás eszközének.
A jogállam azon követelménye, hogy a közhatalommal rendelkező szervek a jog által megállapított működési rendben, a jog által a polgárok számára megismerhető és kiszámítható módon szabályozott korlátok között fejtik ki a tevékenységüket [56/1991. (XI. 8.) AB határozat] az ítélkezési gyakorlat alapját is képezi. A jogállamiság és jogbiztonság elvéből fakadnak azok az eljárási garanciák, amelyeket a bíróságnak érvényre kell juttatnia. A Pp. 2. § (1) bekezdése szerint a bíróságnak az a feladata, hogy - összhangban a Pp. 1. §-ában foglaltakkal - a feleknek a jogviták elbírálásához, a perek tisztességes lefolytatásához és ésszerű időn belül történő befejezéséhez való jogát érvényesítse. Azonos szabályozást tartalmaz a Bszi. 9. §-a, amely értelmében mindenkinek joga van ahhoz, hogy bírói útra tartozó ügyét független és pártatlan bíróság tisztességes eljárás során és ésszerű határidőn belül bírálja el.
A tisztességes bírósági eljáráshoz való jogot sérti, és a rendeltetésszerű joggyakorlattal nem egyeztethető össze az olyan jogértelmezés, amely nem a jogvitás ügy ésszerű időn belüli és költségtakarékos megoldását részesíti előnyben. Nem segíti hozzá a jogkeresőt a törvényes jogai érvényesítéséhez az, ha például az illetékhiány miatt elutasított keresetlevelét a jogi hatályok fenntartása érdekében ismételten az előírt példányszámban és az összes mellékletével együtt kellene benyújtania, vagy a meghatalmazás csatolásának elmulasztása miatt a bírósági eljárás illetékét harminc napon belül ismételten le kellene rónia. A per tisztességes lefolytatásához az is hozzátartozik, hogy felperesnek a kérelmére indult eljárásban a peranyag-szolgáltatási kötelezettségét az idő- és költségtakarékos pervitel követelményével összhangban kell teljesítenie.
A Pp. 132. § (1) bekezdése tehát az alaki és/vagy tartalmi hiányosságban szenvedő keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasítása esetén, a beadás jogi hatályainak a fennmaradása érdekében a hiányok pótlásával történő újbóli szabályszerű előterjesztésre további 30 napot biztosít. A keresetlevélnek a Pp. 93. §-ában előírt alaki, továbbá a Pp. 121. §-ában felsorolt tartalmi kellékeinek a hiánya miatti elutasítása esetén a Pp. 132. § (1) bekezdésének az alkalmazhatóságához a keresetlevelet újra szabályszerűen be kell nyújtani. Ez történhet a keresetlevél ismételt teljes körű benyújtásával, de oly módon is, hogy a tartalmi hiányosságokat a fél az újabb beadványban küszöböli ki. A nem csatolt melléklet (meghatalmazás), vagy a le nem rótt illeték pótolható önmagában is az eredetileg benyújtott keresetlevéllel és melléklettekkel való együttes értékelhetőség miatt.
A bíróságnak a keresetlevelet a kézhezvételét követően alaposan és gondosan meg kell vizsgálnia [Pp. 124. § (1) bekezdés] annak érdekében, hogy a felperessel a perelőfeltételek valamennyi hiányát megismertesse, illetve, hogy a Pp. 132. § (1) bekezdésének az alkalmazását követően elkerülhető lehessen a keresetlevélnek a Pp. 130. §-a alapján, valamely más okból történő ismételt elutasítása.
A Pp. 132. § (1) bekezdésének szövege nem tartalmazza, hogy alkalmazásához a felperesnek kifejezett kérelmet kellene előterjesztenie. E jogszabályhely alapján a felperesi eljárási cselekmények maradéktalan teljesítése esetén, kifejezett kérelem nélkül is fennmaradnak tehát a keresetlevél beadásának jogi hatályai.
Ügyviteli szempontból az eljárás folytatását igénylő keresetlevelet, illetve beadványt abban a periratban kell utóiratként elbírálni, amelyben a bíróság a keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasításáról határozott. Új számra történő lajstromozásra akkor kerül sor, ha az együttesen értékelt beadványok a keresetlevél törvényi feltételeinek megfelelnek. A befejezett ügyirat végleges szereléssel [a bírósági ügyvitel szabályairól szóló 14/2002. (VIII. 1.) IM rendelet 2. § 15. pont], mint előzményi irat az új lajstromszámú perirat részévé válik.
A keresetlevél elutasítása esetében a jogi hatások fennmaradnak, ha a felperes azt szabályszerűen újra benyújtja, vagy követelését egyéb úton szabályszerűen érvényesíti. A harmincnapos határidő az elutasító végzés jogerőre emelkedésekor kezdődik. A keresetlevél újbóli benyújtásán kívül "szabályszerű" igényérvényesítésnek kell tekinteni a fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelem benyújtását, a viszontkereset indítását és - véleményünk szerint - a beszámítási kifogás emelését is.
A keresetlevél beadásának jogi hatályai - mutatott rá a Kúria jogelődje, a Legfelsőbb Bíróság - akkor maradnak fenn, ha a felperes az elutasító határozat jogerőre emelkedésétől számított 30 nap alatt alakilag és tartalmilag is kifogástalan újabb keresetlevelet nyújt be. A határozat indokolása szerint: a kérelmezőnek téves az az álláspontja, hogy a Pp. 132. §-ának (1) bekezdése alakszerűséget nem kíván meg. Eszerint ugyanis a keresetlevél (megváltoztatási kérelem) beadásának jogi hatályai akkor maradnak fenn, ha a felperes az elutasító határozat jogerőre emelkedésétől számított 30 nap alatt a keresetlevelet szabályszerűen újra benyújtja. A jogi hatályok fenntartásához tehát a jogszabály kifejezetten megkívánja az alakilag és tartalmilag kifogástalan újabb keresetlevél benyújtását. Nem lehet kétséges, hogy a kérelmezőnek az illeték lerovásának tényét bejelentő beadványa ilyen hatályos cselekménynek nem minősíthető. Tartalmilag azonban a kérelmező cselekménye, - különösen az utóbb érkezett és kifejezetten igazolási kérelemnek jelölt beadványa - a megváltoztatási kérelem hiányainak pótlásával kapcsolatos mulasztás jogkövetkezményeinek elhárítására irányult. A határidő elmulasztása miatt előterjesztett igazolás szabályaira a Pp. 106-110. §-ai vonatkoznak. A Pp. 106. §-ának (1) bekezdése szerint a fél vagy képviselője mulasztása esetén igazolásnak van helye akkor, ha a fél vagy képviselője hibáján kívül mulasztotta el a határidőt. A Pp. 107. §-ának (2) bekezdése szerint az igazolási kérelemben elő kell adni a mulasztás okát és azokat a körülményeket, amelyek a mulasztás vétlenségét valószínűvé teszik. E nélkül az igazolási kérelem nem teljesíthető, függetlenül attól, hogy a fél vagy a képviselő ezzel együtt pótolja az elmulasztott cselekményt. A kérelmező, illetve jogi képviselője azonban a mulasztás vétlenségével kapcsolatban beadványában, illetve igazolási kérelmében értékelhető indokot nem adott elő. Ezért az igazolási kérelme sem volt teljesíthető és azt tartalmilag az elsőfokú bíróság is elutasította (BH 2004.66.).
Ha a felperes ismételten nem szabályszerűen nyújtja be a keresetlevelét, a keresetindításra megszabott határidő nem hosszabbodik meg. (BH 2011.77.)
A keresetlevél beadásának jogi hatályai tehát akkor maradnak fenn, ha a felperes az elutasító határozat jogerőre emelkedésétől számított 30 nap alatt alakilag és tartalmilag is kifogástalan újabb keresetlevelet nyújt be. Az a követelmény azonban, hogy az újabb keresetlevélnek alakilag és tartalmilag kifogástalannak kell lennie, még nem zárja ki, hogy a felperes a korábbi, idézés kibocsátása nélkül elutasított keresetlevélen lerótt illeték figyelembevételét kérhesse. (BDT 2010.2264.)
A keresetlevél alperes részére való kézbesítésének sikertelensége esetén a keresetlevél hatályai azáltal tarthatók fenn, hogy a felperes a kézbesítéshez szükséges adatokat bejelenti, vagy - ha ennek feltételei fennállnak - hirdetményi idézést kér. Az erre nyitva álló határidő akkor kezdődik, amikor a kézbesítési kísérlet sikertelenségéről a bíróság értesíti a felperest.
A keresetlevél szabályszerű ismételt benyújtására nyitva álló 30 napos határidő elmulasztása nem menthető ki (EBH 2015.M.8.).
Végül megjegyezzük, hogy a pernek a Pp. 157. §-a a)-c) pontjai alapján történt megszüntetése esetén a Pp. 161. §-ának (1) bekezdése szerint - szintén harmincnapos határidőn belüli - újabb szabályszerű igényérvényesítéssel a perindítás jogi hatályai is fenntarthatók.

IX. fejezet

A tárgyalás

Pervezetés

[a Pp. 133. §-ához]

A polgári peres eljárás lényegi része a tárgyalás, mert döntően ezen történik azoknak a bizonyítékoknak az összegyűjtése, amelyekből megállapítható a döntés alapjául szolgáló tényállás. A tárgyalási szakban érvényesülnek az eljárás legfontosabb alapelvei, (szóbeliség, közvetlenség, nyilvánosság stb.) garanciális szabályai, a per kontradiktórius jellege.
A Pp. az egységes tárgyalási rendszert követve, valójában egy tárgyalást, a tárgyalást fogalmazza meg, függetlenül attól, hogy esetleg több folytatólagos tárgyaláson bírálják el az ügyet.
A pervezetés. A pervezetés címszó alatt a törvény valójában a tárgyalásvezetést tárgyalja. A pervezetésen azonban ennél többet értünk. A pervezetés már a keresetlevélnek a bírósághoz való beérkezésénél megkezdődik (Pp. 95. § és 124. §). Mivel a per - egyebek mellett - a felek rendelkezésének és a tárgyalásnak az elvén épül fel, a bírói pervezetés az egész eljárás során a felek rendelkező, indítványozó és adatszolgáltató tevékenységének fokozására, ellenkező irányban az ezekkel való visszaélések megakadályozására irányul.
A tárgyalásvezetésen a tárgyaláson megvalósuló pervezetési teendőket, azok időpontját és sorrendjét értjük. Ha a bíróság a tárgyaláson nem tanácsban jár el, a törvényben az elnök jogkörébe utalt összes cselekményt az egyesbíró végzi. Tanácsban eljárva a tárgyalásvezetés megoszlik az elnök és a tanács tagjai között, de a legnagyobb hatalom, egyben feladat az elnök kezében összpontosul. Az elnököt a 133. § rendelkezésein túlmenően egyéb tárgyalásvezetői jogok is megilletik [Pp. 134. §, 135. § (1) bek., 173. § (3) bek.].
a) A cselekmények sorrendje. Az egyes perbeli cselekmények sorrendjét az esetek egy részében a törvény (Pp. 138-141. §), más esetekben a szükség és a cél érdekében - az elnök határozza meg. A "törvény keretei között" kifejezés tehát a fenti értelemben érvényesül.
b) A kérdezési jog. A felek és más perbeli személyek meghallgatása, tehát a kérdések feltevése a tényekre és a jogra első helyen az elnököt illeti, de a bíróság többi tagja, a fél, illetőleg képviselője a másik félhez és a többi perbeli személyhez közvetlenül is intézhet kérdéseket, amikor az elnök erre az engedélyt megadja. Az elnök után a bíróság többi tagja teszi fel a kérdéseit, majd az elnök által meghatározott sorrendben a többiek. Az elnök engedélyével a szakértő is tehet fel kérdéseket, ha azok a szakértői vélemény kiegészítéséhez szükségesek. Egyebekben a kérdésekről a törvény más helyeken is tartalmaz még rendelkezéseket, így pl. a Pp. 173. § (3) bekezdése, a 180. § (2) bekezdése, a 182. § (2) bekezdése.
c) Az üggyel való összefüggés. Ez a kérdés legtöbbször a tényállással kapcsolatban merül fel. Ezek a tények érinthetik az eljárási jogot (pl. a beavatkozás megengedése), vagy az anyagi jog területét. Ez utóbbi területet a keresetben érvényesített jog és az alperes ellenkérelme határolja körül.
d) Szómegvonás. A megkérdezett befolyásolására alkalmas vagy az üggyel össze nem függő kérdések feltételét és arra a választ az elnök megtiltja, de ő sem tehet fel ilyen jellegű kérdéseket. Ha ez előfordul, a Pp. 114. § rendelkezése lép előtérbe.
Itt idézzük Magyary Géza szép megfogalmazását: "Ha a bíró erős pervezető hatalmával jól tud élni, legfényesebb bizonyítékát adja a bíráskodásra való hivatottságának; legjobban megfelel annak a feladatának, hogy a perben a jogot és igazságot törekedjék megvalósítani." (Magyary: 287. o.)
A Pp. 133. §-ának rendelkezései szerint a tárgyalás rendjét az elnök szabja meg a törvény keretei között. E körben gyakorolt joga, hogy a közigazgatási perben - ahol az előzményi iratok a bíróság rendelkezésére állnak és ismertek korlátozza az iratokban foglaltak szóbeli megismétlését anélkül, hogy ezért elfogultsága a korlátozott fél tekintetében vélelmezhető lenne. (LB Kk. I. 28 191/1998. sz., BH 1999.142.)

Rendfenntartás

[a Pp. 134. §-ához]

Az (1)-(6) bekezdéseket a 2008. évi LXXIX. törvény 35. § (1) bekezdése iktatta be, hatályosak 2009. február 1-jétől.
A módosított (5) és (6) bekezdés és a beiktatott (6a) bekezdés 2014. március 15-től hatályos.
A rendfenntartás a pervezetés része, egyben eszköze. Mivel a tárgyalásvezetési teendők megoszlanak az elnök és a bíróság tagjai között, ez vonatkozik a rendfenntartásra is. A törvény a tanács elnökének jogkörébe utalja a tizennyolc éven aluli személyeknek a tárgyalási teremből való eltávolítását, ha azt indokoltnak tartja, továbbá a perbeli személyek és a hallgatóság rendreutasítását, ha annak szüksége merül fel. A többi, a Pp. 134. §-ában meghatározott intézkedést viszont már a bíróság eljáró tanácsa teszi meg.
A tárgyalás rendjét zavaró magatartások közül a legsúlyosabbak azok, amelyek bűncselekményt valósítanak meg, de annak minősülnek a bíróságnak vagy a perbeli személyeknek a sértegetése, fenyegetése, gyűlölködésre alkalmas vagy más illetlen (pl. trágár) kifejezések használata, az indulatos kiabálás, csapkodás stb. Megvalósítható a rendzavarás negatív magatartással is, így pl. ha valaki megtagadja azt, amelyre őt a tanács elnöke vagy a bíróság a rendzavarás elhárítása érdekében utasította. (Pl. nem hagyja el a tárgyalási termet stb.)
Csak részben egyértelmű annak a kérdésnek a gyakorlatban kialakult megválaszolása, hogy rendzavarásnak minősül-e a bíróság tekintélyét vagy a másik felet (a szakértőt) sértő írásbeli kifejezés. Egy döntés szerint "Beadványban használt sértő kifejezés miatt nincs helye pénzbírság kiszabásának. A bíróság pénzbírságot csak a tárgyalás rendjének ismételten vagy súlyosan zavaróival szemben szabhat ki." (Szegedi Megyei Bíróság: 1. Pf. 21 277/1976., BH 1977.500.)
Más esetben viszont a LB kifejtette, hogy bírság kiszabásának csak akkor lehet helye, ha a fél a sértő kifejezést figyelmeztetés és rendreutasítás után is fenntartja vagy megismétli. A LB ugyanebben a határozatában arra is rámutatott, hogy nem tekinthető súlyosabb rendzavarásnak, ha a fél kijelenti (leírja): megingott a bizalma a bíróságban. (LB P. törv. IV. 20 316/1965.) Ha azonban a beadványban írt kifejezés, állítás bűncselekményt valósít meg, az mindenképpen rendzavarást, vagyis az eljárás rendjének zavarását jelenti, és a bíróságnak meg kell tennie a szükséges intézkedést, kezdeményeznie kell a büntetőeljárás megindítását.
A rendzavarás szankciói: a rendreutasítás, a pénzbírság, a kiutasítás, ill. kivezettetés, a fegyelmi vagy büntetőeljárás megindításának kezdeményezése, az őrizetbevétel.
a) A rendreutasítás a legenyhébb szankció: a tárgyalás rendjének betartására irányuló felhívás; figyelmeztetés a megfelelő magatartásra. Ebből következik, hogy a rendfenntartás e módját a tanács elnöke a kisebb jelentőségű rendzavarás esetén alkalmazza.
Maga a rendreutasítás szóbeli, de megtörténtét a jegyzőkönyvben rögzíteni ajánlatos, mert így van visszatartó ereje és ismételt, kisebb súlyú rendzavarás esetén ez a feltétele annak, hogy a bíróság a második szankciót, a pénzbírság kiszabását alkalmazza. Súlyosabb rendzavarás esetén azonban rendfenntartási előzmény nélkül lehetőség van erre az intézkedésre. A pénzbírság legmagasabb összege ötvenezer forint, amely ugyanazon személy ellen, ugyanazon a tárgyaláson ismételten is kiszabható. Ilyen esetben a pénzbírságok összege az ötvenezer forintot meghaladhatja.
A pénzbírságban marasztalás a tárgyalási jegyzőkönyvbe foglalt végzés formájában történik, ellene a Pp. 233. §-a (3) bekezdésének b) pontja alapján külön fellebbezésnek van helye. A fegyveres erők és a rendvédelmi szervek tagjaival szemben pénzbírságot nem lehet kiszabni, helyette elöljáróikhoz kell fordulni.
b) A kiutasítás, ill. kivezettetés. A kiutasítás is a bíróság (az eljáró tanács) hatáskörébe tartozik; rendszerint súlyos rendzavarás következménye, így jellegében más, mint az elnök intézkedése, amikor felszólítja a tizennyolc éven aluli személyeket a tárgyalási terem elhagyására. Tartalmilag azonban azonos a két intézkedés: akivel szemben foganatosítják, köteles elhagyni a tárgyalási termet. Ha a felszólított nem tesz eleget a felhívásnak, a bíróság a kivezettetés eszközét alkalmazza a rendőrség, bírósági hivatalsegéd (teremőr) útján. (Ha a tizennyolc éven aluli személy önként nem tesz eleget a távozásra felszólító felhívásnak, ő is megszegi a tárgyalás rendjét és vele szemben is alkalmazni kell e szankciókat.) A kiutasítást (kivezettetést) a bíróság ugyancsak a tárgyalási jegyzőkönyvbe foglalt végzéssel rendeli el. Ez olyan pervezetésre vonatkozó végzésnek minősül, amely ellen nincs helye fellebbezésnek, de a bíróság azt saját hatáskörében megváltoztathatja [Pp. 227. § (2) bek.].
Ha a bíróság a felet vagy képviselőjét utasítja ki, ők a per további azonos szakában már nem vehetnek részt. A fél ebben az esetben képviseletéről, illetőleg új jogi képviselőről köteles gondoskodni. Ha ezt elmulasztja, a bíróság vele szemben a mulasztás következményeit alkalmazza (Pp. 136. §-136/B. §).
Az elsőfokú eljárásban kiutasítottak a per későbbi szakában már eljárhatnak, továbbá beadványokat intézhetnek a bírósághoz. A kiutasítás ugyanis nem érinti a perbeli cselekvőképességet (Pp. 49. §).
A Pp. a 185. § felhívásával külön szól a tanú és a szakértő kiutasításáról, emellett rájuk a fent írtak értelemszerűen vonatkoznak.
c) Fegyelmi vagy büntetőeljárás alapjául is szolgáló rendzavarás esetén a bíróság az eljárás lefolytatása végett az illetékes hatóságot értesíti. Ha előzetes letartóztatásnak van helye (1973. évi I. törvény 92. §), a bíróság a rendzavarót őrizetbe "vétetheti". Ennek a szónak az a helyes értelme, hogy a polgári bíróság őrizetbe veszi a rendzavarót, és erről ugyanazt a "rendelvényt" állítja ki, mint a büntető bíróság. A nyomozó hatóság e rendelvény alapján foganatosítja a szükséges intézkedéseket.
Fegyveres erők és rendvédelmi szervek tagjainak előzetes letartóztatását csak elöljárója útján lehet foganatosítani.
A rendreutasítás önállóan is alkalmazható szankció, de súlyos vagy ismételt rendzavarás esetén a bírsággal együtt is alkalmazható. A kiutasítás többnyire bírság alkalmazásával együtt történik. Őrizetbevétel esetén rendszerint el kell rendelni a kiutasítást is. Bírság kiszabásának ilyenkor is helye lehet.

Felvételkészítés a tárgyaláson

[a Pp. 134/A. §-ához]

A 134. §-t címmel együtt a 2008. évi XXX. törvény 14. §-a iktatta be. Hatályos 2008. július 1-jétől, és a folyamatban lévő ügyekre is alkalmazni kell.
Nyilvános tárgyaláson főszabály szerint külön engedély nélkül a sajtó - és nem más, így a felek sem - felvételt készíthet a bíróság személyzetéről és az ügyészről. Felhívjuk a figyelmet arra, hogy e szabály érvényesülését korlátozás nélkülinek nem tekinthetjük, különösen mert a rendfenntartás körében erre is kiterjedő jogosítványai vannak a bíróságnak. Célszerűnek tűnik annak megállapítása - és jegyzőkönyvi rögzítése -, hogy mely sajtószerv és milyen célból kíván felvételt készíteni, miként az is, hogy kik adták meg a hozzájárulásukat, illetőleg kik nem engedték meg az őket érintő felvételkészítést a perben résztvevő személyek közül.

A felek jelenléte a tárgyaláson

[a Pp. 135. §-ához]

A Pp. 135. §-ának jelenleg hatályos szövege a könyv szövegétől csak az (1) bekezdés utolsó mondatával tér el. A korábban közölt és változatlanul maradt szövegrészt az alábbiakban megismételjük. Az utolsó mondatot a 2003. évi XXX. törvény 1. §-a módosította, majd tovább módosította a 2005. évi XXXVI. törvény 5. §-a. Ez utóbbi módosítást hatályba léptette a 2005. évi XXXVI. törvény 9. §-ának (2) bekezdése, illetőleg az ezzel kihirdetett Egyezmény 28. Cikk harmadik bekezdése. Az Egyezmény a Magyar Köztársaság vonatkozásában 2005. április 1-jén lépett hatályba.
Teendők a tárgyalás megnyitásakor. A tárgyalást az elnök a felek és perbeli pozíciójuk, valamint az ügy tárgyának megjelölésével nyitja meg. Az ügy tárgyát nem a követelés összegének, hanem a jogvita jogcímének megjelölésével kell megnyitni.
A feleket a tárgyalásra meg kell idézni. Az idézések szabályszerűségét a tárgyalás elején vizsgálni és a jegyzőkönyvben rögzíteni kell. Ha valamelyik fél idézése nem történt meg, a tárgyalást el kell halasztani, és azonnal ki kell tűzni a tárgyalás napját. Ebben az esetben a szakértő vagy a tanúk meghallgatására nem kerülhet sor.
Előfordulhat, hogy olyan személyek is megjelentek, akiket a bíróság nem idézett meg, de a későbbiekben az ügyben szerepük lehet (előállított tanúk, beavatkozó). Az ő nevüket is a jegyzőkönyvbe kell foglalni.
Mind a megjelentek, mind a távolmaradottak esetében jelentősége van az idézés szabályszerűségének. Ezt a hivatalos iratok kézbesítésének egyszerűsítéséről szóló 43/1953. (VIII. 20.) MT rendelet és az azt részben hatályon kívül helyező, a postai tevékenységről szóló 133/1993. (IX. 29.) Korm. rendelet rendelkezéseire tekintettel kell vizsgálni. Az idézés szabályszerűségén azonban nemcsak az idézés kézbesítésének rendjét, illetőleg elmaradását kell szorosan érteni. Nem szabályszerű az idézés akkor sem, ha az első tárgyalásra szóló idézéssel együtt az alperes nem kapta meg a keresetlevelet (Pp. 135. §), vagy ha nem tartották be a tárgyalási időközt (Pp. 126. §).
Ha az alperes nem kapta meg a keresetlevelet és a tárgyaláson sem jelent meg, a tárgyalást nem lehet megtartani. Ebben az esetben a felperes kérelmére ügygondnokot rendel ki a bíróság, a keresetlevelet neki kézbesíti, egyben erről az alperest értesíti.
Ha viszont az alperes megjelenik és nem kifogásolja a keresetlevél kézbesítésének elmaradását vagy a tárgyalási időköz hiányát, a tárgyalás megtartható. Mindkét esetben azonban fel kell hívni az alperes figyelmét arra, hogy kérheti a tárgyalás elhalasztását.
A tértivevény hiánya. Lehet olyan eset, amikor a bíróság előtt egyértelmű, hogy a felet megidézték a tárgyalásra, de nem jelent meg és a tértivevénye sem érkezett vissza a tárgyalásig. A Pp. 135. §-a (3) bekezdésének első mondatából egyértelműen következik, hogy ebben az esetben a tárgyalás megtartásának nincs akadálya, de utána azt el kell halasztani. Ebben az esetben a bíróság a tértivevény visszaérkezésétől függően határoz a továbbiak felől. Ha a tértivevény a bíróság által meghatározott idő alatt visszaérkezik és megállapítható, hogy az idézés szabályos volt, a távolmaradó féllel szemben a mulasztás következményeit kell alkalmazni; ha az ügy állása a döntéshozatalra alkalmas, csak a határozat kihirdetésére kell határnapot kitűzni. Ha a tértivevény nem érkezik vissza, új tárgyalást kell tartani.
A képviseleti jog kérdése a következőképpen merülhet fel:
a) Ha a megjelent képviselő a képviseleti jogosultságát nem igazolja, de különben a Pp. 67-68. §-ai alapján jogosult a képviseletre, fel kell őt hívni, hogy pótolja a hiányt. A tárgyalás megtartásának nincs akadálya, sőt az ellenfél kérelmére azt meg kell tartani.
b) Ha a megjelent képviselő a perrendi szabályok szerint nem jogosult a képviseletre, a felet kell felhívni, hogy alkalmas képviselőről gondoskodjék vagy személyesen járjon el. A jelenlevő fél azonban jóvá hagyhatja az ilyen - nem megfelelő - képviselő nyilatkozatát.
Az 1995. évi LX. törvény 31. §-ának (2) bekezdése a Pp. 135. §-ának (2) bekezdéséből törölte az ott megfogalmazott kivételt, amely szerint a mulasztás következményeit - az ott írt esetben - nem lehet alkalmazni, ha a fél hivatalos kiküldetés folytán tartózkodik külföldön. Felhívjuk azonban a figyelmet arra, hogy ezt a kivételes törvényi rendelkezést továbbra is alkalmazni kell, ha a per 1995. augusztus 29-én már folyamatban volt.
Ha az alperes a keresetlevelet a postahivatalban öt munkanap alatt nem veszi át, a bíróság a felperes kérelmére ügygondnokot rendel ki, és a keresetlevelet ennek kézbesítteti. (LB Pf. IV. 21 017/1991. sz., BH 1992.250.)
A tárgyaláson valamelyik fél képviseletében megjelent személy a képviseleti jogosultságát igazolni köteles. Lényeges eljárási szabályt sért a bíróság, ha a fél képviseletében megjelent személy képviseleti jogosultságát, a per viteléhez szükséges felhatalmazásának meglétét nem vizsgálja. (LB Gf. II. 30 232/1989. sz., BH 1989.496.)
Ha a felperes idézése nem volt szabályszerű, és a bíróság a távollétében folytatott le bizonyítást és hozott határozatot, a határozata törvénysértő. (LB M. törv. II. 10 067/1989. sz., BH 1990.36.)
Ha a fél tárgyalás tartását kéri és a bíróság olyan tárgyaláson hozza meg az ítéletét, amelyre a feleket szabályszerűen nem idézte meg, ez olyan súlyosan eljárási szabálysértés, ami miatt az ítéletet hatályon kívül kell helyezni, akkor is ha egyébként a tárgyaláson kívüli elbírálásra lehetőség lenne (BH 2010/188.).
A bíróság tárgyalása megtartásának nem akadálya a felek távolmaradása, ha az idézésük szabályszerű volt. Ha a fél a tárgyaláson való részvétel iránti szándékát kinyilvánította, az idézése azonban nem történt meg, a bíróságnak a tárgyalást el kell halasztani. (LB M. törv. I. 10 070/1990. sz., BH 1991.215.)
A törvényes képviselet hiánya az eljárásban pótolható. Ezt a hiányt felhívásra a fél pótolhatja, ha pedig indokoltnak mutatkozik, a bíróság a törvényes képviselő megidézésével, nyilatkozatától függően orvosolhatja. A per megszüntetésére a törvényes képviselő hiánya miatt csak akkor van lehetőség, ha a fél törvényes képviselője a bíróság által megadott hiánypótlási idő alatt nem teszi magáévá a perbeli cselekvőképességgel nem rendelkező fél jognyilatkozatát, illetve a képviseleti jog nélkül eljáró képviselő jognyilatkozatait és addig végzett perbeli cselekményeit. (Tolna Megyei Bíróság 3. Gf. 17-03-000066/2. sz.)

A tárgyalás elmulasztásának következményei

[a Pp. 136. §-ához]

A tárgyalás elmulasztását a bíróság hivatalból vizsgálja ugyan, de a jogkövetkezmények levonása az esetek egy részében a felektől függ. Ebből következik, hogy a bíróság tájékoztatási kötelezettsége ezen a téren is jelentős.
A tárgyalás elmulasztásának a jogkövetkezményei attól függően különbözőek, hogy
1. a mulasztás az első vagy a folytatólagos tárgyaláson történt-e;
2. az egyik fél mulasztott-e vagy mindkettő;
3. a felperes vagy az alperes mulasztott;
4. a mulasztó fél kérte-e előzőleg a tárgyalásnak távollétében való megtartását.
A Pp. 136. §-ának tárgyalásánál csak az első tárgyalás elmulasztásával foglalkozunk.
A jogkövetkezmények szempontjából betöltött szerepe folytán szükséges volt az első tárgyalás fogalmának meghatározása a Legfelsőbb Bíróság részéről, mert ezt a törvény nem tartalmazza. "A per első tárgyalása az a tárgyalás, amelynek kezdetén a felperes vagy az elnök felolvassa vagy ismerteti a keresetlevelet, és a felperes - ha jelen van -nyilatkozik arra, hogy a keresetlevélben előadott keresetét változatlanul fenntartja, illetőleg módosítja vagy megváltoztatja (Pp. 138. §)" (LB P. törv. 20 902/1960., BH 1961/2. sz., 2848.)
Ebből a meghatározásból következik, hogy
- ha valamely objektív okból nem kerül sor a tárgyalás megtartására (pl. a bíróság a tárgyalást kitűző végzését hatályon kívül helyezi stb.), a következő tárgyalás lesz az ügy első tárgyalása;
- nem minősül első tárgyalásnak a másodfokú bíróság vagy a felülvizsgálati tanács által elrendelt újabb (új) tárgyalás [P. törv. 20 902/1960., BH 1961/2. sz. 2848., ill. Pp. 275/A. § (5) bek.];
- ha a kitűzött első tárgyalás előtt félbeszakad az eljárás (Pp. 111. §), csak a félbeszakadás megszűnése után kitűzött tárgyalás lesz az első.
Nézetünk szerint nem tekinthető első tárgyalásnak az, ha a felek a tárgyalás előtt vagy annak megnyitása után, de a keresetlevél felolvasása előtt bejelentik a szünetelésre irányuló kölcsönös megegyezésüket. Ellenben ha a szünetelés bármely okból később kezdődik, az annak megszűnése után tartott tárgyalás már folytatólagosnak minősül.
Az első tárgyalás után tartott bármelyik tárgyalás már folytatólagos tárgyalásnak számít.
Az első tárgyalás elmulasztása a felperes által. A mulasztás jogkövetkezményeit a felperes elháríthatja, ha a tárgyalásnak távollétében való megtartását oly időben kéri, amikor kérelme a tárgyalás előtt a bírósághoz megérkezik és azt a tárgyaláson ismertetni lehet. Ha ezt nem teszi, az alperes egyaránt kérheti a per megszüntetését, az eljárás szünetelését vagy a tárgyalás megtartását. Kérelméhez a bíróság kötve van.
Kérdés, hogy elháríthatja-e utóbb a felperes a számára hátrányos jogkövetkezményeket, ha abban a hiszemben volt, hogy kérelme a bírósághoz beérkezett. Igen, ha ugyanis kellő időben terjesztette elő a kérelmét és az a posta vagy a bírósági adminisztráció hibájából nem érkezett meg a bíróhoz (az eljáró tanácshoz), méltánytalanok lennének vele szemben a terhes jogkövetkezmények.
Ha a bíróság a pert megszüntette, különösebb gond nem lehet, mert a végzés az eljárás befejezését jelenti (nem pervezető végzés!), így ellene fellebbezésnek van helye [Pp. 233. § (1) bek.].
A szünetelés, illetőleg a tárgyalás megtartása ellen azonban nincs helye fellebbezésnek. Csak az előbbinek van jelentősége, mert ha a bíróság az érdemi tárgyalást az alperes kérelmére megtartotta, valójában a felek egyező kérelme szerint járt el, ha a felperes kérelme időben nem is érkezett meg. A szünetelés ellen is kaphat azonban a felperes jogsegélyt. A felperes a tárgyalás elmulasztásával és kérelme elkésettsége folytán valójában határnapot mulasztott, s mulasztása ekként igazolással orvosolható [Pp. 105-106. §]. Természetesen ez a lehetőség fennáll akkor is, ha a bíróság az alperes kérelmére a pert megszüntette.
Az első tárgyalás elmulasztása az alperes által. Az 1972. évi 26. tvr. (a továbbiakban: III. Ppn.) vezette be a bírósági meghagyás intézményét. Ez tette lehetővé, hogy a bíróság ítélethatályú egyéb határozataival (pl. fizetési meghagyás, egyezséget jóváhagyó végzés) egyenértékű érdemi határozatot hozhasson az alperes perbebocsátkozása [Pp. 139. § (2) bek.] nélkül.
A bírósági meghagyás kibocsátásának feltételei, amelyek együttes fennállása esetén a kibocsátás nemcsak lehetséges, hanem kötelező is, a következők:
1. az alperes szabályszerű idézése;
2. az alperesnek az első tárgyalásról való távolmaradása;
3. az alperes mindemellett nem terjesztett elő írásban védekezést;
4. a felperes kérte a bírósági meghagyás kibocsátását,
5. a per megszüntetésének nincs helye;
6. a kereseti követelés nem tűnik aggályosnak.
A bírósági meghagyás alkalmazásával kapcsolatban felmerült bizonytalanságok elhárítására hozta meg a LB a PK 172. számú állásfoglalását:
"a) Az első tárgyalás elmulasztásának következményeként - amennyiben a törvény kizáró rendelkezést nem tartalmaz - valamennyi keresetfajta tekintetében helye van bírósági meghagyás kibocsátásának. A bíróság azonban akkor is mellőzheti a bírósági meghagyás kibocsátását, ha a Pp. 136. §-ának (2) bekezdésében meghatározott kizáró okok nem állanak fenn.
b) A fizetési meghagyás ellen benyújtott ellentmondás alapján kitűzött tárgyalás elmulasztása esetén nem bocsátható ki bírósági meghagyás.
c) A bírósági eljárást megelőző eljárásban tett érdemi nyilatkozat önmagában nem akadálya a bírósági meghagyás kibocsátásának.
d) A bírósági meghagyás csak a kereset leszállítása esetén térhet el a keresetlevélben közölt kereseti kérelemtől.
e) A bírósági meghagyásban a bíróság minden olyan rendelkezést megtehet, amelyet az ítélet tartalmaz.
f) A bírósági meghagyás a szabályszerűen benyújtott ellentmondás folytán hatályát veszti, ezért a bíróságnak nem kell hatályon kívül helyeznie.
g) Ha a bírósági meghagyás ellen benyújtott ellentmondás alapján kitűzött új tárgyalást mindkét peres fél elmulasztja, a Pp. 137. §-a (1) bekezdésének b) pontjában foglalt rendelkezéseket kell alkalmazni." (PEH 278. old.)
Felhívjuk a figyelmet a 2/2009. Polgári jogegységi határozatra, amellyel felülvizsgálta a Legfelsőbb Bíróság PK 172. állásfoglalását.
Az említett jogegységi határozat meghozatalát igényelte a bírósági meghagyásra vonatkozó, és a kapcsolódó jogszabályok változása és az, hogy az állásfoglalás szövege több hatályon kívül helyezett, illetőleg módosított jogszabályra hivatkozott. A jogegységi tanács a PK 172. számú állásfoglalást teljes egészében felülvizsgálta, a határozata eltérő iránymutatást tartalmaz, ezért úgy rendelkezett, hogy az állásfoglalás a jövőben nem alkalmazható.
A 2/2009. Polgári jogegységi határozat rendelkező részének szövege a következő:
1.a) A per első tárgyalása elmulasztásának jogkövetkezményeként - törvényben meghatározott perek (pertípusok) kivételével - valamennyi perben helye van bírósági meghagyás kibocsátásának. A törvényben írt feltételek fennállása esetén a bíróság nem mellőzheti a bírósági meghagyás kibocsátását.
b) A fizetési meghagyás ellen benyújtott ellentmondás alapján kitűzött tárgyalás elmulasztása esetén - mind a kisértékű, mind a kisértékűnek nem minősülő perekben- kizárt a bírósági meghagyás kibocsátása, ha a fizetési meghagyással szemben előterjesztett ellentmondás érdemi ellenkérelmet (védekezést) tartalmaz.
c) A pert megelőző eljárásban tett érdemi nyilatkozat önmagában nem akadálya a bírósági meghagyás kibocsátásának.
d) A bírósági meghagyás csak a kereset leszállítása esetén térhet el a keresetlevélben közölt kereseti kérelemtől.
e) A bírósági meghagyásban a bíróság minden olyan rendelkezést megtehet, amelyet az ítélet tartalmazna.
f) A bírósági meghagyás a szabályszerűen benyújtott ellentmondás folytán hatályát veszti, ezért a bíróságnak nem kell hatályon kívül helyeznie.
g) Ha a bírósági meghagyással szemben benyújtott ellentmondás alapján kitűzött új tárgyalást mindkét peres fél elmulasztja - és a mulasztáshoz törvény eltérő jogkövetkezményt nem fűz - az eljárás szünetelésére vonatkozó szabályokat kell alkalmazni.
2. A Legfelsőbb Bíróság PK 172. számú állásfoglalása e jogegységi határozat közzétételétől nem alkalmazható.
A mulasztás jogkövetkezményeit kell alkalmazni akkor is, ha a keresetlevelet a tagállamokban a polgári és kereskedelmi ügyekben keletkezett bírósági és bíróságon kívüli iratok kézbesítéséről szóló 1393/2007/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet alapján kellett kézbesíteni, de a kézbesítés megtörténtéről kézbesítési igazolás nem érkezett vissza, feltéve, hogy a rendelet 19. cikke (2) bekezdésének a)-c) pontjaiban foglalt feltételek fennállnak. Ez a szabály a tagállamok számára eltérést enged a szigorú főszabály alól, mert a bíróság az ügyet mégis érdemben tárgyalhatja és érdemben határozhat akkor is, ha az alperes nem jelent meg a tárgyaláson és a keresetlevél kézbesítésének megtörténtéről nem érkezett visszaigazolás.
Idézzük a PK 166. sz. állásfoglalását: Ha a bíróság valamelyik fél mulasztása esetén a tárgyaláson ítéletet hoz [Pp. 136. § (4) bek.], a mulasztó fél nem csak fellebbezéssel, hanem a határnap elmulasztása miatt a Pp. 106. §-a szerint igazolással is élhet.
Az alkalmazott által munkakörében harmadik személynek okozott kár megtérítése iránti perben az "alkalmazott" bírósági meghagyással nem kötelezhető fizetésre. (LB P. törv. V. 20 605/1976. sz., BH 1977.147.)
Nem bocsátható ki bírósági meghagyás abban az esetben, ha az alperes írásbeli védekezést terjeszt elő. Ilyennek kell tekinteni a fizetési meghagyás ellen benyújtott ellentmondást is. (LB P. törv. I. 20 661/1977. sz., BH 1978.165.)
"A bírósági meghagyás kibocsátására a Pp. 136. §-ának (2) bekezdése értelmében - egyéb feltételek fennállása mellett - akkor van lehetőség, ha az első tárgyalást az alperes elmulasztja, és írásbeli védekezést nem terjeszt elő. Ha azonban az alperes a tárgyalás előtt bejelenti, hogy a tárgyaláson nem tud részt venni, és a távolmaradását előre kimenti, ezt a bejelentést védekezésnek kell tekinteni, kivéve, ha annak tartalmából megállapítható, hogy a követelést elismeri. Amennyiben pedig az ilyen tartalmú bejelentés az alperes hibáján kívül a tárgyalás megkezdéséig nem jut el az iratokhoz, lehetőség van arra, hogy az első tárgyalás elmulasztása tekintetében az alperes igazolási kérelmet terjesszen elő. Az igazolási kérelem ilyen esetben akkor tekinthető alaposnak, ha alkalmas annak megállapítására, hogy a tárgyalásról való távolmaradás bejelentése tekintetében az alperest mulasztás nem terheli." (LB Gf. V. 30 012/1995. sz., BH 1995.661.)
Hiányos az a kereseti kérelem, amely nem, vagy hiányosan tartalmazza az érvényesíteni kívánt jogra vonatkozó adatokat, az igény alapjául szolgáló tényeket és azok bizonyítékait. Ezért az ilyen ügy bizonyítási eljárás lefolytatása nélkül érdemben nem bírálható el. Következésképpen bírósági meghagyás kibocsátásának nincs helye. (LB P. törv. V. 20 558/1978. sz., BH 1979.212.)
Nincs helye bírósági meghagyás kibocsátásának, ha a keresetlevél tartalma, illetőleg az egyéb rendelkezésre álló adatok alapján kétséges a követelés jogalapja vagy fennállása, avagy úgy tűnik, hogy a követelés a jogszabály megkerülésére, illetőleg mások jogainak csorbítására irányul. (LB P. törv. I. 21 066/1978. sz., BH 1979.373.)
Semmis szerződésre alapított kereseti kérelemre bírósági meghagyás nem bocsátható ki akkor sem, ha egyébként a bírósági meghagyás kibocsátásának törvényi feltételei megvannak és a kibocsátást kizáró törvényi okok nem állanak fenn. (LB P. törv. V. 20 900/1981. sz., BH 1982.147.)
Bírósági meghagyást nem lehet kibocsátani, ha kétséges, hogy az alperes az első tárgyalásra szóló idézéssel együtt a keresetlevelet is megkapta. (LB P. törv. II. 21 004/1984. sz., BH 1985.389.)
Ha a keresetlevél vagy mellékleteinek tartalma, illetőleg a rendelkezésre álló egyéb adatokra tekintettel kétséges vagy aggályos a követelés jogalapja vagy összege, a bíróság akkor jár el helyesen, ha a bírósági meghagyás kibocsátása helyett új tárgyalásra tűz ki határnapot. (LB P. törv. I. 21 323/1978. sz., BH 1979.294.)
Az utóbbival lényegében azonos a tartalma a LB P. törv. I. 20 876/1977. (BH 1978.288.), P. törv. I. 21 306/1977. (BH 1978.385.), P. törv. V. 20 074/1979. sz. (BH 1980.24.), P. törv. I. 20 979/1982. sz. (BH 1983.360.), P. törv. I. 20 669/1986. (BH 1987.127.) és P. törv. I. 20 677/1987. sz. (BH 1988.37.) számú határozatainak.
Ezeken felül még a következő magyarázatot adjuk a bírósági meghagyás intézményéhez:
- Nem bocsáthatja ki a bíróság a meghagyást, ha annak anyagi jogi vagy eljárásjogi akadálya van. Az anyagi jogi akadályok között megemlítjük a semmis (pl. jogszabályba vagy a jó erkölcsbe ütköző, a lehetetlen szolgáltatásra irányuló stb.) szerződésen alapuló követelések esetkörét. Eljárásjogi akadálya van a bírósági meghagyás kibocsátásának a házassági perben [Pp. 288. § (1) bek.], a közigazgatási perben (Pp. 335. §), a sajtó-helyreigazítási perben [Pp. 345. § (1) bek.] és a munkaviszonyból származó perben [Pp. 355. § (1) bek.].
- Ha a bíróság valamely törvényes okból a felperes kérelme ellenére nem bocsátja ki a bírósági meghagyást, erről végzéssel dönt. E végzés pervesztő végzésnek minősül, amely ellen nincs helye fellebbezésnek.
Kiemelt figyelmet érdemel a fenti határozatokban említett "aggályosság" fogalma. Ezt a kifejezést a törvény nem tartalmazza. A III. Ppn. miniszteri indokolásában azonban a következőket olvashatjuk: "Ha a bíróság a kereseti kérelmet vagy annak meghatározott részét aggályosnak tartja, a meghagyást az egyéb feltételek megléte esetében sem bocsáthatja ki, ilyen esetben tárgyalást tart, mert a bizonyítási eljárás lefolytatása nem mellőzhető."
Egyetértünk Varga Gyulával, aki szerint helyesebb lett volna a Pp. 136. § (2) bekezdésében erről kifejezett szabályt elhelyezni pl. abban a formában, hogy nem bocsáthatja ki a bíróság a meghagyást, "ha a követelés fennállása kétségesnek mutatkozik, az ügy tárgyalására tűzzön ki határnapot" a bíróság. (Pp. Kommentár II. 808. old.)
A miniszteri indokolás tartalmilag helyes, mert nem lehet a bíróságot arra kényszeríteni, hogy a felperes kérelmére kibocsássa a meghagyást akkor is, ha magából a keresetlevélből megállapítható, hogy a követelés fennállása vagy megalapozottsága kétségesnek mutatkozik.
Nem bocsátható ki a bírósági meghagyás, ha a felperes
- a keresetének összegszerűségét felemeli, akár a kamat vonatkozásában is;
- ha tartalmában módosítja úgy, hogy megállapítás helyett marasztalást kér;
- ha a marasztalás módját változtatja meg az alperesek között;
- vagylagos kereseti kérelmét nem vagylagosra változtatja.
Mindez a tilalom megdől, ha a felperes ezeket a változtatásokat nem az első tárgyaláson, hanem a tárgyalás előtt akkor kéri, amikor a bíróság arról a tárgyalási időköz megtartásával az alperest még tájékoztatni tudja. Ekkor ugyanis már ez a módosított kereset tartalmazza a felperes követelését, amelyet az alperes megismert.
Vitás lehet, hogy mi történik a későbbiekben akkor, ha a felperes a fent írt változtatásokat nem a tárgyalás előtt, hanem az első tárgyaláson jelenti be. A bíróságnak ekkor a tárgyalást el kell halasztania. Mi történjék azonban akkor, ha az alperes az így kitűzött újabb tárgyaláson sem jelenik meg? Van olyan nézet, amely szerint ez már folytatólagos tárgyalás, tehát a meghagyás kibocsátásának nincs helye. A mi nézetünk ezzel szemben az, hogy a meghagyás kibocsátható, mert a megváltoztatott keresetnek csak a kézbesítése történt meg, azt az alperes csak így ismerhette meg, s a felperes előző alkalommal tett keresetismertetése nem tette valós, igazi tárgyalássá azt, amit a bíróság akkor tartott. Tehát ez az újabb tárgyalás minősül első tárgyalásnak.
Mindezzel szemben nincs akadálya annak, hogy a bíróság kibocsássa a meghagyást, ha
- a keresetváltozás az alperesre kedvezőbb, tehát a felperes az eredeti követelésénél kevesebbel is beéri (a bírósági gyakorlat ennek tekinti azt az esetet is, ha a felperes marasztalás helyett csak megállapítást kér);
- a bíróság a meghagyásban hivatalból köteles dönteni valamely kérdésről akkor is, ha a felperes keresete azt nem tartalmazza. Így az alperest perköltség viselésére kötelezi [Pp. 78. § (2) bek.], vagy dönt az előzetes végrehajthatóságról [Pp. 231. §].
Tárgyi keresethalmaz esetén nincs akadálya annak, hogy a bíróság a felperes kérelmére csak egyes kereseti kérelmekre bocsássa ki a meghagyást.
"Egységes pertársaság esetén [51. § a) pontja] csak valamennyi pertárssal szemben lehet bírósági meghagyásnak helye, ha valamennyi pertárs mulaszt. Nem egységes pertársaságnál [51. § b) és c) pontja] egymástól függetlenül kell elbírálni a pertársak mulasztását " (Pp. Kommentár II. 813. old.)
Viszontkeresetre sem bocsátható ki bírósági meghagyás. Bár a felperes tartalmilag a viszontkereset alperese, a viszontkereset megindítása nem változtat azon a helyzeten, hogy a peres eljárást a felperes keresetlevele indította meg, így mulasztását a felperes mulasztására vonatkozó szabályok szerint kell elbírálni.
A tanúk és szakértő kihallgatása. Abban a nem gyakori esetben, ha a bíróság már az első tárgyalásra megidézi a felperes által bejelentett tanúkat, vagy szakértőt rendel ki és idéz meg, a Pp. 136. § (4) bekezdésének kógens rendelkezése szerint őket mindenképpen ki kell hallgatni akkor is, ha a felperes már a tárgyalás elején bejelenti, hogy meghagyás kibocsátását kéri. Ennek arra az esetre van jelentősége, ha az alperes a meghagyás ellen ellentmondással él. Ekkor ugyanis az első tárgyaláson megjelenteket és kihallgatottakat nem kell újból megidézni.

[a Pp. 136/A. §-ához]

A (3) bekezdést módosította a 2008. évi XXX. törvény 63. § (4) bekezdése és ennek 15. §-a állapította meg a Pp. 136/A. § (4) bekezdésének szövegét, amely 2008. július 1-jétől hatályos, és a folyamatban lévő ügyekre is alkalmazni kell.
Kifogás hiányában a csatlakozó Állam tekintetében jelen Egyezmény annak a hónapnak az első napján lép hatályba, amely a második bekezdésben említett határidők közül az utolsónak a leteltét követi.
A bírósági meghagyás ellen nincs helye fellebbezésnek. Az ellene igénybe vehető perorvoslat: az ellentmondás. Az ellentmondás rendes, de sajátos, jogi természetét illetően minden mástól eltérő perorvoslat. Első, egyben legfontosabb sajátossága, hogy a fellebbezéstől eltérően az ügy intézése továbbra is az elsőfokú bíróságon történik. A második pedig az, hogy az ellentmondás teljesen egyedülálló, más bírósági határozat ellen nem vehető igénybe. A Pp. ismer még egy ellentmondást, amelyet a fizetési meghagyás ellen lehet előterjeszteni (Pp. 319. §). A fizetési meghagyás elleni ellentmondás azonban jogorvoslat, amelynek következtében egy addig nemperes eljárásból polgári per lesz.
A bírósági meghagyás ellen előterjesztett ellentmondás sajátosságából következő joghatások:
A jogosultak köre. A törvény szövegéből egyértelműen következik, hogy a bírósági meghagyás ellen nemcsak az alperes élhet ellentmondással, aki ellen azt kibocsátották, hanem "bármelyik fél", így a beavatkozón és az ügyészen kívül a felperes is. [A Pp. 2/A. §-ának az Alkotmánybíróság 1/1994. (I. 7.) AB határozatával történt részbeni megsemmisítése óta az ügyész csak akkor, ha a perben részt vett.] A felperesnek nyilvánvalóan azért adott a törvény jogot az ellentmondás előterjesztésére, mert nem lehetetlen, hogy a bíróság - pl. tévedésből - a kereseti kérelemtől eltérően bocsátotta ki a meghagyást.
Ha a felperesi vagy alperesi oldalon pertársaság van, az ellentmondásra a pertársaság szabályai az irányadók. Egységes pertársaság [Pp. 51. §-ának a) pontja] esetén tehát bármelyik pertárs ellentmondása kihat a pertársakra is, nem egységes pertársaság [Pp. 51. §-ának b) és c) pontja] esetén ez a szabály nem érvényesül.
Egyéb megtámadások, amelyek nem minősülnek ellentmondásnak. Nem tekinti a törvény a meghagyás megtámadásának azt, ha az alperes (a kötelezett) a követelés összegét teljes egészében elismeri, és csak a fizetésre halasztást vagy részletben való fizetést kér.
Varga Gyula véleménye szerint (Pp. Kommentár II. 816. old.) "teljesen értelmetlen lenne a ,fizetésre halasztást’ csak a pénzfizetésre korlátozni". Nézetével egyetértünk. Nem lenne logikus, egyben célszerűtlen is, tárgyalás kitűzése, ha másra (pl. ingók kiadására vagy valamely tevékenységre) kötelezett alperes mindössze hosszabb teljesítési határidő engedélyezését kérné a bíróságtól. A teljesítési határidő vagy a részletfizetés engedélyezése a Pp. 217. §-a (3) bekezdésének értelemszerű alkalmazásával megoldható, vagyis tárgyaláson kívül hozott végzéssel dönt a bíróság ezekben a kérdésekben. Ugyanerre törvényi felhatalmazást ad a 136/A. § (2) bekezdése, ha bármelyik fél a bírósági meghagyásban megállapított perköltség összegét sérelmezi. Mivel pedig a bírósági meghagyás kijavítása iránti kérelmet sem tekinti a törvény ellentmondásnak, ezt a megoldást alkalmazhatja a bíróság ez iránti kérelem elbírálása esetén is.
Bár a bírósági meghagyás ellen nincs helye fellebbezésnek, a bíróságnak a most tárgyalt kérelmek felől döntő határozata ellen már van a Pp. 233. §-ának (1) bekezdése, illetőleg (a perköltség esetében) 233. §-a (3) bekezdésének b) pontja alapján. Ezek egyike sem minősül az eljárás során hozott végzésnek.
A törvényben írt, a "kézbesítéstől" számított tizenöt nap határidő alatt természetesen a szabályszerű kézbesítést értjük. A LB kifejtette, hogy a tizennégy éven aluli kiskorú gyermek "részére történt kézbesítés hatályos kézbesítésnek nem tekinthető, ezért a bírósági meghagyás kézbesítésének megtörténte hiányában azt jogerősnek sem lehet tekinteni. A bírósági meghagyás kézbesítésének hiányában pedig a Pp. 136/A. §-ának (1) bekezdése szerinti ellentmondás előterjesztésének határideje sem nyílt meg. Tévedtek tehát a bíróságok, amikor az alperes beadványait perújítási kérelemnek, illetve az ellentmondás elmulasztásával kapcsolatos igazolási kérelemnek tekintették." (LB P törv. III. 20 817/1988. sz., BH 1989.276.) A kifejtett indokok alapján utasította az első fokú bíróságot a bírósági meghagyás újbóli kézbesítésére.
A bírósági meghagyás kiegészítése iránti kérelmet Varga Gyula tárgyaláson kívül, végzés formájában tartja elbírálhatónak. Bár ez az álláspont a törvény szövegéből nem következik, a bírósági meghagyás sajátos helyzetét figyelembe véve, elfogadhatónak tartjuk.
Mivel a bírósági meghagyás alapja az alperes mulasztása, ez a mulasztás az arra vonatkozó szabályok szerint igazolással orvosolható (Pp. 105-106. §). Nem indokolt más mércét alkalmazni, mint amit a Pp. 136. §-ának tárgyalásánál a felperes mulasztásával kapcsolatban elmondtunk.
"Az alperes kellő időben érkezett, de az iratokhoz a bírósági meghagyás kibocsátása után szerelt írásbeli védekezését nem ellentmondásnak, hanem igazolási kérelemnek kell tekinteni." (LB P. II. 20 140/1987. sz., BH 1987.360.)
Kiegészítésként csak arra hívjuk fel a figyelmet, hogy a gyakorlatban általában azzal a megoldással találkozunk, hogy az alperes az igazolási kérelmét összeköti az ellentmondással. Ebben az esetben először mindig az igazolási kérelem felől kell dönteni. Ha ugyanis a bíróság helyt ad az igazolási kérelemnek, ellentmondásra nincs szükség, a bíróság az elmulasztott tárgyalást - a szükséges keretben - meg fogja ismételni. Ennek különösen az illetékekre vonatkozó szabályok szempontjából van nagy jelentősége. Az Itv. 42. §-a (1) bekezdésének b) pontja szerint ugyanis az illeték mértéke a bírósági meghagyás ellentmondása esetén 3%, de legalább 1000 forint, legfeljebb 300 000 forint. [Az említett 3% az Itv. 39. §-ának (1) bekezdése szerint az eljárás tárgyának az eljárás megindításakor fennálló értéke.] A Pp. 136. §-ának (2) bekezdése pedig úgy rendelkezik, hogy ezt az illetéket a másik félre áthárítani nem lehet. (Még akkor sem, ha tárgyalás eredményeként az alperes pernyertes lesz.)
A rendkívüli perorvoslatok közül a perújítás vehető igénybe a jogerős bírósági meghagyás ellen. A jogerős bírósági meghagyásnak ugyanis ítélethatálya van, s miként az ítélet, a fizetési meghagyás és a bíróság által jóváhagyott egyezség perújítással támadható [Pp. 260. § (1) bek., 321. § (1) bek., 148. § (3) bek.], bár erről a törvény szövege kifejezetten nem szól.
Ezzel szemben nincs helye a bírósági meghagyás ellen felülvizsgálati kérelemnek. Nemcsak azért, mert a felülvizsgálati kérelemmel megtámadható határozatok között a bírósági meghagyást a Pp. 270. §-ának (1) és (2) bekezdése nem sorolja fel, hanem azért is, mert a 271. § (1) bekezdésének a) pontja szerint nincs helye felülvizsgálatnak az első fokon jogerőre emelkedett határozat ellen.
A felek az eljárásjogi jogaikkal a jogszabályok keretei között szabadon rendelkezhetnek. Nyilatkozataik a bíróságokat kötik. Ebből a tételből következik, hogy az alperes az előterjesztett ellentmondását visszavonhatja. A visszavonás perbeli, perrendi jognyilatkozat, amelyet a bíróság nem mérlegelhet. A LB a P. törv. II. 20 722/1973. számú határozatában leszögezte, hogy az ellentmondás visszavonása folytán olyan helyzet áll elő, mintha "az alperes a bírósági meghagyásnak nem is mondott volna ellent. Visszavonó nyilatkozata folytán tehát a bírósági meghagyás jogerőre emelkedett."
Kérdésként csak az merülhet fel, hogy mikortól meddig vonható vissza az ellentmondás az eljárás során. A kezdet nem lehet kétséges: az ellentmondással egyidejűleg beérkezhet a bírósághoz annak visszavonása is. A Pp. 138. §-ának (1) bekezdésében írt, a tárgyalás kezdetét szabályozó rendelkezésből és az alperes perbebocsátkozásáról szóló 139. § (1) bekezdéséből pedig arra a következtetésre kell jutni, hogy az ellentmondás visszavonására csak addig van lehetőség, amíg az ellentmondást követő újabb tárgyaláson a felek egyike sem tesz érdemi vagy (a felperes) a keresettől elállást bejelentő, illetőleg a per megszüntetését kérő nyilatkozatot. Nézetünk szerint így kell értelmezni a PK 172. számú állásfoglalás indokolásának azt a mondatát, amely szerint "a fentiekből az is következik, hogy az alperes az ellentmondását utóbb nem vonhatja vissza".
Ha az alperes az ellentmondás folytán kitűzött újabb tárgyalást is elmulasztja, a törvény rendelkezése szerint a bíróság a "meghagyást hatályában fenntartja, és az alperest az újabban felmerült költségekben is marasztalja. E meghagyás ellen sem ellentmondásnak, sem fellebbezésnek nincs helye."
Ez a gyakorlatban úgy érvényesül, hogy a bíróság ekkor már nem újabb meghagyást bocsát ki, hanem végzéssel határoz a hatályban tartás és az újonnan felmerült perköltség felől. A végzés ez utóbbi része ellen fellebbezésnek van helye [Pp. 233. § (2) bek. b) pontja]; a bírósági meghagyás hatályban való fenntartása azonban már legfeljebb csak perújítással támadható.
Végül az ellentmondásnak egy további, ellentmondásos joghatásáról szólunk:
Az állandó bírósági gyakorlat szerint az ellentmondás önmagában hatálytalanítja a bírósági meghagyást, elenyészteti annak hatályát. Ezért nem kell a bíróságnak a bírósági meghagyás hatályon kívül helyezéséről döntenie. Kérdés azonban, hogy ez a gyakorlat helyes-e? Ha ugyanis az ellentmondás önmagában hatálytalanítja a bírósági meghagyást, hogyan lehetséges, hogy ez a hatálytalanná vált meghagyás jogerőre emelkedik az ellentmondás visszavonásával, továbbá egy hatályától megfosztott "elenyészett" meghagyást hogyan tarthat fenn hatályában a bíróság, ha az alperes a következő tárgyalást is elmulasztja? A kérdés azonban akkor is kérdés marad, ha a bíróság az ellentmondás beérkezte után hatályon kívül helyezi a meghagyást és így, ezt követően következik be az ellentmondás visszavonása vagy az újabb mulasztás.
Nem a kialakult bírósági gyakorlat a hibás tehát nézetünk szerint, hanem a törvény megfogalmazása hiányos, nem kellően átgondolt. A törvény módosítása előtt éppen ezért nem látjuk indokoltnak az egységes gyakorlat megváltoztatását.
"Ha a bírósági meghagyásnak ellentmondó alperes az újabb határnapot is elmulasztja, a bíróság a korábbi meghagyást hatályában tartja; e meghagyás ellen sem ellentmondásnak, sem fellebbezésnek nincs helye. E szigorú jogkövetkezmények alkalmazására nem kerülhet sor, ha az alperes az újabb határnapon személyesen nem jelent meg, hanem olyan személlyel képviseltette magát, aki erre a törvénynél fogva nem jogosult. Ilyenkor újabb határnap kitűzése mellett az alperest fel kell hívni a szabályszerű képviselet biztosítására." (LB P. törv. III. 20 586/1985. sz., BH 1986.108. sz.)
Semmiképpen nem tekinthető a fél részéről az ellentmondás visszavonásának, ha a bíróság végzésében megfogalmazott felhívásra nem nyilatkozik az alperes. Határozott nyilatkozat hiányában az ellentmondás nem tekinthető visszavontnak. (Fővárosi Bíróság Gf. 75 028/2002. sz., BDT 2002/4. sz. 67.)

[a Pp. 136/B. §-ához]

Mulasztás a folytatólagos tárgyaláson. A törvény megfogalmazása szerint az ellentmondás folytán kitűzött és az alperes által elmulasztott tárgyalás már folytatólagos tárgyalásnak minősül, s ennek kivételével a többi folytatólagos tárgyalás elmulasztásának következményeit a Pp. 136/A. §-a tartalmazza. Ezeken részben érvényesül a felek rendelkező akarata; annyiban, amennyiben ahhoz a bíróság nincs feltétlenül kötve. A tárgyalást ugyanis a felek kérelme ellenére nem köteles megtartani, kitűzhet új határnapot is. Ez azonban nem változtatja meg azt, hogy a mulasztó felperes - miként az első tárgyalás esetében - kérheti a tárgyalásnak távollétében való megtartását. Ha ezt az alperes kéri, kérelme közömbös.
Az eljárás gyorsítása érdekében jelentős újítást hozott az 1995. évi LX. törvény 31. §-ának (2) bekezdése a Pp. 136/B. §-a (3) bekezdésének módosításával. Az újítás lényege röviden abban foglalható össze, hogy az 1995. augusztus 29. napja után indult perekben, ha a Pp. 136/B. § (1) és (2) bekezdése szerint a fél mulasztása ellenére a tárgyalás megtartásának helye lehet, a bíróság nem dönthet úgy, hogy a "valóságnak megfelelő tényállás felderítése érdekében" a tárgyalást elhalasztja. A bíróság köteles - ha annak egyéb törvényi feltételei fennállnak - a tárgyalást megtartani, és ha lehet, határozatot hozni. A mulasztó féllel közölteket úgy kell tekinteni, mint amivel a fél egyetértett, kivéve, ha ez a vélelem a fél korábbi nyilatkozatával ellentétben áll.
A korábban folyamatba tett perekben azonban a bíróságnak továbbra is lehetősége marad a tárgyalás elhalasztására, a mulasztó fél meghallgatására és az általa szükségesnek tartott bizonyítás elrendelésére. Újabb mulasztás esetén a tárgyalást újra elhalasztani ezekben az ügyekben sem lehet.
Egy eseti - eddig nem közzétett - LB-i döntést ismertetünk, amely szerint a perrendi szabályok "arra nem adnak lehetőséget, hogy a tárgyalás elmulasztása miatt a bíróság a fizetési meghagyást hatályában fenntarthassa." (LB P. törv. I. 20 933/1988. sz.)
A fentiekben csak az elsőfokú első és folytatólagos tárgyalás elmulasztásának általános szabályaival foglalkozunk. A perorvoslati és a különleges eljárásokra a Pp. Harmadik és Negyedik részében ezektől eltérő szabályokat találunk.

Az eljárás szünetelése

[a Pp. 137. §-ához]

A törvény szövege egyértelmű rendelkezéseket tartalmaz, ezért csak az alábbi gyakorlati kérdésekre szorítkozunk:
- Előzetes egyoldalú bejelentés alapján per nem szünetelhet.
- A szünetelés megkezdésénél a bíróság szerepe passzív, ezért pontatlan a felek "kérelméről" beszélni. Ez egyben azt is jelenti, hogy nincs helye a szünetelésnek a bíróság által történő "megállapításának". Elég a ténynek az iratra történő feljegyzése vagy a jegyzőkönyvben való rögzítése.
- Az 1993. január 1-jén hatályba lépett 1992. évi LXVIII. törvény "törölte " a törvényből az egyébként sem abszolút érvényű négy hónapos "várakozási időt", és hat hónapra rövidítette le a korábbi egy éves határidőt, amikor is a szünetelés után a per megszűnik.
- Igazolási kérelemnek a szünetelés megkezdését eredményező mulasztás miatt helye van, de a hat hónapos határidő eltelte ellen nincs. Ez jogvesztő jellegű perrendi határidő. Természetesen a per megszűnése után a felek a követeléseiket új perben érvényesíthetik egymással szemben.
- Korábban a per megszűnését nem kellett végzéssel megállapítani. Az illetékszabályok megváltozása folytán azonban ez már szükséges, mert a bíróságnak az Itv. 58. §-a (1) bekezdésének b) pontja, (2) vagy (3) bekezdésének rendelkezései szerint dönteni kell az illetékfizetési kötelezettségről ("mérsékelt illeték").
- A PK 172. számú áf. véglegesen rendezte azt a törvényben nem szabályozott kérdést, hogy mi történik akkor, ha a bírósági meghagyás ellentmondása folytán kitűzött új tárgyalást mindkét fél elmulasztja. Az áf. szerint ebben az esetben az eljárás szünetel.
- Mivel a szünetelés nem végzés következménye, ellene nincs helye fellebbezésnek. Az ilyen tartalmú beadvány az eljárás folytatására irányuló kérelemnek minősül. Ha azonban a bíróság az eljárás folytatását végzéssel megtagadja, ez már "az eljárás folyamán hozott végzések fogalmi körét meghaladja", ezért e végzés ellen már van helye fellebbezésnek. (LB P. törv. 21 797/1960. sz., BH 1961.2871.)
Felmerülhet az a kérdés, hogy a perindítás hatályának beállta (Pp. 128. §) előtt bekövetkezhet-e a szünetelés? A kérdés gyakorlati, mert az alperes tudomást szerezhet a keresetlevél benyújtásáról az előtt is, hogy azt neki a bíróság kézbesítené. A felek között megindulhatnak peren kívüli tárgyalások is. Mivel a törvény az eljárás - és nem a per - szüneteléséről szól, amely a keresetlevél benyújtásával megindul, nézetünk szerint a kölcsönös megegyezés bejelentésén alapuló szünetelésnek nincs akadálya. A nézetet az a praktikus érv is alátámasztja, hogy ebben az esetben szükségtelenné válik a bíróság részéről a szünetelés feljegyzésén kívül - bármi intézkedés (a tárgyalás előkészítése, kitűzése).
Szünetelés ... esetén a bíróság a jogi képviselet nélkül eljáró felet arról is köteles tájékoztatni, hogy egy évi (jelenleg hat hónapi) szünetelés után a per megszűnik. (LB P. törv. V. 21 003/1976. sz., BH 1977.380.)
A cégbejegyzési nemperes eljárásban nincs helye felfüggesztésnek és szünetelésnek. (LB Cégf. IV. 20 160/1982. sz., BH 1982.472.)
A per szünetelésének hatályát nem a szünetelést megállapító - egyébként szükségtelen - végzés kézbesítésétől, hanem attól az időponttól kell számítani, amelyben a felek a szünetelésben való megállapodásukat a bíróságnak bejelentették. (LB Eln. Tan. G. törv. 30 292/1984. sz., BH 1985.316.)
A bontóper előtti meghallgatás iránti nemperes eljárásban - az eljárásjellegéből következően - szünetelésre nem kerülhet sor. A meghallgatásra kitűzött határnap elhalasztható. (PK 287. sz. áf., BH 1989. évi 5. sz.)
"Az eljárás szüneteléséről - a fellebbezési eljárás kivételével - a bíróságnak határozatot nem kell hoznia; ha ilyen határozatot hoz, azt részítélet formájában akkor sem teheti, ha az egyes kereseti kérelmek felől érdemi döntést hoz." (LB Gf. III. 32 248/1993. sz., BH 1995.235.)
"Ha a fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelmén a jogosult már jelzi, hogy ellentmondás esetén a kitűzött tárgyalás távollétében történő megtartását kéri, a tárgyalás elmulasztása címén az eljárás szünetelése nem következik be, e címen tehát - a jogszabályban előírt idő eltelte után - a per megszűnése nem állapítható meg." (LB Gf. III. 30 322/1994. sz., BH 1995.301.)
"Ha az eljárás azért szünetel, mert a tárgyaláson a felperes nem jelent meg, és a tárgyalás távollétében való megtartását sem kérte, a felperesnek a tárgyalás elmulasztásával kapcsolatos igazolási kérelmét az eljárás folytatása iránti kérelemnek kell tekinteni." (LB Gf. V. 33 113/1994. sz., BH 1996.54.)
A szünetelő eljárás folytatására szabott határidő eljárásjogi határidő, ezért a határidő elmulasztásának következményeit nem lehet alkalmazni, ha a bírósághoz intézett beadványt legkésőbb a határidő utolsó napján ajánlott küldeményként postára adták (BH 2014.185.).

A tárgyalás menete

[a Pp. 138. §-ához]

Ha a felperes a tárgyaláson jelen van, megteszi kereseti nyilatkozatát, amely kereseti kérelme eredeti vagy módosított formáját tartalmazza, de ezt a nyilatkozatát megteheti a tárgyalás előtt is. Ha írásban tett ilyen nyilatkozatot és nincs jelen, az eredeti kereseti kérelmet nem, de ezt a nyilatkozatot - amelyet az alperes feltehetően nem ismer - az elnöknek ismertetnie kell.

[a Pp. 139. §-ához]

Azonnal szembeötlik, hogy a § bekezdésekre való osztása megszűnik.
Az új szabályozás elhagyja az "érdemi védekezés" kifejezést, és helyébe lépteti az "ellenkövetelés" fogalmát; zárójelben nevesítve a viszontkeresetet és a beszámítást. Az "érdemi védekezés" elhagyása természetesen nem szűkíthető le a két nevesített intézményre. Tartalmilag ugyanis nem újdonság a két nevesített ellenkövetelés (viszontkereset és beszámítás) beléptetése a §-ba, az "érdemi védekezés" kifejezés az ellenkövetelés előterjesztésének lehetőségét eddig is magában foglalta. Az új rendelkezést a hatályba lépés után indult perekben kell alkalmazni.
Az alperes ellenkérelme, ha az nem a per megszüntetésére irányul, egyrészt a keresettel szembeni védekezést (vagy ellenkezőleg: a követelés elismerését), másrészt perbebocsátkozását jelenti. Ez az eddigieket (keresetindítás és perindítás hatálya, kereseti nyilatkozat) követő új perrendi fogalom. Az eljárás menetének szabályozásából következik, hogy legkorábban az első tárgyaláson terjeszthető elő. A kézbesített keresetlevélre a tárgyalás előtt tett írásbeli nyilatkozat csak az alperes állásfoglalásának az irányát mutató beadványnak minősül, és nem ellenkérelem. Így nem ellenkérelem a fizetési meghagyásra benyújtott ellentmondás sem. (LB Pk. 20 009/1973. sz.)
Az ellenkérelem tartalmát tekintve alaki (a per megszüntetésére irányuló) vagy érdemi. Ez utóbbi igen széles körű lehet. Így pl. az alperes az ellenkérelmében
a) a keresetet teljesen vagy részben elismerheti,
b) kérheti a kereset teljes vagy részleges elutasítását.
ad a) A bíróság az elismerés alapján ítéletet is hozhat (lásd a Pp. 4. §-át), de folytathatja is a tárgyalást.
ad b) Az elutasítási kérelem alapulhat azon többek között, hogy
- az alperes a keresetben foglaltakat, az ott előadott tényállításokat tagadja,
- viszontkeresetet indít (Pp. 147. §);
- beszámítással él (Ptk. 296-297. §);
- kifogást terjeszt elő [Ptk. 236. § (3) bek.];
- elévülésre hivatkozik (Ptk. 324. §).
A kereseti kérelemre tehát az alperesnek nyilatkozatot kell tennie, amely vagy a per megszüntetésére irányul, vagy érdemi védekezést tartalmaz. A bíróság nem érheti be azzal, hogy az alperes e nyilatkozatot csak az indítványozott szakértői bizonyítás lefolytatása után teszi meg (LB P. törv. III. 20 555/1988. sz., BH 1989.62.)
A feleket alaposan és részletesen meg kell hallgatni, és fel kell tárni, hogy egymással szemben milyen érvényesíthető követeléseik keletkeztek, s gondoskodni kell arról, hogy azokat helyesen érvényesíthessék.
Az alperesnek a keresetlevél kézhezvétele után előterjesztett előkészítő irata nem korlátozza a felperes elállási jogát.
A Pp. 139. §-ának (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a felperes nyilatkozata után az alperes terjeszti elő ellenkérelmét, amely vagy a per megszüntetésére irányul, vagy érdemi védekezést tartalmaz a felperes kereseti kérelmével szemben.
Az eljárás menetének ilyen szabályozásából következik, hogy az alperes ellenkérelme legkorábban az első tárgyaláson terjeszthető elő. A kézbesített keresetlevélre a tárgyalás előtt tett írásbeli nyilatkozat csak az alperes állásfoglalásának az irányát mutató beadványnak minősül, és nem ellenkérelem. (LB Pfv. X. 21 878/1997. sz., BH 1998.133. sz.)
A keresetkiterjesztés közlésének elmulasztása eljárásjogi szabálysértés (LB P. törv. II. 21 331/1991. sz., BH 1992.472.
Lényeges eljárási szabálysértésnek minősül, ha a bíróság nem ad módot az alperesnek arra, hogy a felemelt keresettel kapcsolatban nyilatkozatot tegyen... (LB Gf. IV. 30 690/1989., BH 1990.150.)
A felperes részéről a tárgyaláson - amelyről az alperes szabályszerű idézés ellenére távolmaradt - előterjesztett keresetváltoztatást az alperessel közölni kell. Ennek elmaradása esetén a változtatott keresetnek megfelelő határozathozatal lényeges eljárási szabálysértést jelent... (LB Gf. I. 32 334/1991. sz., BH 1992.341.)
"A Pp. 28. §-a szerint a bíróság hatáskörének hiányát hivatalból veszi figyelembe. Ha azonban a hatáskör a per tárgyának értékétől függ, az alperes érdemi ellenkérelmének (139. §) előadása után a hatáskör hiánya figyelembe nem vehető.
A perbeli esetben az alperesek az érdemi ellenkérelmüket előterjesztették, sőt a bíróság a követelés összegére nézve szakértőket is meghallgatott. A jogszabályidézet rendelkezése folytán tehát a bíróság hatásköre hiányát már nem vehette volna figyelembe, mert ez a per tárgyának értékétől függött." (LB Pf. IV. 20 542/1994. sz., BH 1995.100.)
Az érdemi tárgyalás a kereseti követeléssel összefüggő tényállás felderítésére vonatkozó tárgyalást jelent, amelynek célja a kereseti kérelem és az érdemi ellenkérelem elbírálásához szükséges tényállás megállapítása és a jogkérdések tisztázása. Az érdemi tárgyalás nem azonos az alperes érdemi perbebocsátkozásával, nem függ az alperes érdemi ellenkérelmének az előterjesztésétől, de független a perben tartott tárgyalások számától is (BDT 2011.2547.).
"Az adós fizetésképtelenségének megállapítására és felszámolásának elrendelésére vonatkozó végzés jogerőre emelkedése után a megyei bíróság illetékességének hiányát már nem veheti figyelembe.
Egyébként, nem peres eljárásról lévén szó, a Pp. 139. §-ának rendelkezései csak megfelelően vehetők figyelembe." (LB Gpk. VI. 32 971/1994. sz., BH 1995.601.)
A felek szerződésében kikötött kizárólagos illetékességet az alperes érdemi ellenkérelmének előterjesztése után is figyelembe kell venni, és az ügyet át kell tenni a kizárólagosan illetékes bírósághoz. A kizárólagos illetékesség kikötése esetén nincs jelentősége, hogy az alperes az érdemi ellenkérelmét előterjesztette-e vagy sem, a bíróság hivatalból veszi figyelembe az illetékessége hiányát és határoz az ügy áttételéről (BDT 2012.2715.).
"A Pp. 43. §-a (1) bekezdésének megfelelő értelmezése szerint az alperes érdemi ellenkérelmének előterjesztéséig (Pp. 139. §) a felperest megilleti az a választási lehetőség, hogy az általános illetékességi ok helyett az általa választható különös illetékességi okra alapítottan terjessze elő keresetét (Pp. 31. §). Nincs akadálya tehát annak, hogy a felperes a fellebbezésében adott esetben az áttételt elrendelő végzésben megjelölt, általános illetékességgel rendelkező bíróság helyett a másodfokon eljáró bíróságtól kérje a keresetlevele áttételét az általa megjelölt, egyébként az eljárásra ugyancsak illetékes helyi bírósághoz." (LB Pf. I. 25 590/1999. sz., BH 2001.433.)
A Pp. 139. § (2) bekezdését a törvényalkotó valójában nem hagyta el, azt módosított és kiegészített formában a 141. § (3) és (5) bekezdésében, 142. és 151. §-ában a tárgyalás elhalasztásához kapcsolódó egyéb rendelkezések között helyezte el.

[a Pp. 140. §-ához]

Az alperesnek a per megszüntetésére irányuló alaki jellegű kérelme általában megelőzi az érdemi ellenkérelmet. Más esetben e két kérelmet az alperes össze is kapcsolhatja. Az alperest azonban a bíróság is felszólíthatja az alaki kérelem mellett az érdemi ellenkérelem előterjesztésére is. Ezt kényszerű perbebocsátkozásnak nevezzük, amelynek nincs a hatáskör és az illetékesség vizsgálata szempontjából olyan jelentősége, mint az önkéntes perbebocsátkozásnak. A felhívásra előterjesztett érdemi ellenkérelem esetén ugyanis a bíróság illetékességének hiányát a Pp. 43. §-a (1) bekezdésének első mondata szerint minden esetben hivatalból veszi figyelembe, és a per is megszüntethető marad hatáskör hiányában [Pp. 158. § (2) bek.].
"A Pp. 136. §-ának (1) bekezdése szerint, amennyiben az első tárgyalást a felperes mulasztja el, és megelőzőleg nem kérte, hogy a bíróság a tárgyalást távollétében is tartsa meg, a bíróságnak az alperes kérelmére a pert meg kell szüntetnie. A Pp. 140. §-a (3) bekezdésének első fordulata szerint az ügy érdemi tárgyalásának nincs helye, ha az alperes a per megszüntetését a felperes mulasztása folytán kéri.
A per megszüntetése a Pp. 157. §-ának d) pontján, valamint 159. §-ának (1) bekezdésén alapul." (LB Gf. I. 33 942/1993. sz., BH 1995.173.)
A Pp. 140. §-ának (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy ha az alperes ellenkérelmében a per megszüntetését kéri (157. §), a bíróság mindenekelőtt ebben a kérdésben tárgyal és határoz. Az alperes érdemi ellenkérelmében határozottan kérte a per megszüntetését, ennek jogi indokát adta. Ezt a kérelmet az alperes a fellebbezési eljárásban is fenntartotta. A hivatkozott eljárásjogi szabályra tekintettel az elsőfokú bíróságnak a perbeli esetben mindenekelőtt a per megszüntetése kérdésében kellett volna tárgyalnia, illetőleg határoznia. Nyilvánvalóan az erre vonatkozó döntés eredményétől függően lesz jogi lehetőség annak elbírálására, hogy indokolt-e az ügy tárgyalásának felfüggesztése vagy sem. Vagyis a per megszüntetésére irányuló kérelem elbírálása előtt nincs helye a tárgyalás felfüggesztésének. (LB Pf. VIII. 22 700/1998. sz., BH 1999.459.)
A bíróságot a marasztalásra irányuló kereset elbírálása során a keresetben megjelölt jogcím nem köti. A döntést megalapozó jogcímet azonban a bíróságnak a peradatokkal összhangban, megalapozottan kell megállapítani. Amennyiben a keresettől eltérően kártérítési felelősség alapján tartja a keresetet alaposnak, a pert a kártérítés elbírálásának bizonyítási szabályai szerint kell lefolytatnia. Ellenkező esetben az alperes el van zárva attól, hogy az ügy érdemére vonatkozó nyilatkozatát és a védekezését alátámasztó bizonyítékokat, bizonyítási indítványát előterjeszthesse. (Fejér Megyei Bíróság 1. G. 40 011/1999. sz., LB Gf. IV. 32 435/1999. sz., BDT 2001/7-8. sz. 92.)
E § rendelkezései korábbi rendelkezéseikkel is azt a célt szolgálták, hogy a bíróság az ügyeket minél előbb, lehetőleg az első tárgyaláson befejezze. Ezt a célt szorgalmazta tovább az 1995. évi LX. törvény 15. §-a az (1) bekezdés és a (2) bekezdés módosított szövegével és a beiktatott új (6) bekezdéssel. Amint az idézett törvény miniszteri indokolása írja: "a bizonyítékokat felhozni, illetve a nyilatkozatokat megtenni olyan időben kell, amely az a per állása szerint a gondos és az eljárást elősegítő pervitelnek megfelel. Ez azt jelenti, hogy a felperesnek a bizonyítékai egy részét már keresetlevelében elő kell adnia (ha a bizonyíték okirat, azt csatolni is köteles), majd pedig az első tárgyaláson az alperes nyilatkozatához képest hozhat fel további bizonyítékokat. (További nyilatkozatoknak és bizonyítékoknak helye lehet pl. a törvény által megengedett keresetváltoztatás, illetve viszontkereset előterjesztése következtében, továbbá pl. a szakértő véleményének tükrében.) Az alperes alapvetően az első tárgyaláson, illetve a felperesi nyilatkozatokra reflektálva nyilatkozik.
Ha a felek az előbbiekben foglalt általános kötelezettségük teljesítését elmulasztják, a bíróság egy ízben felhívhatja őket a hiány pótlására, ennek eredménytelensége esetében azonban a Pp. 141. §-ának új, (6) bekezdése alapján a bíróság a fél előterjesztésének bevárása nélkül határoz. Kivétel ez alól az az eset, amikor a bíróság pl. a másik fél előterjesztésére várva egyébként sem fejezné be a per tárgyalását, vagyis a fél előadásának bevárása a per befejezését nem késlelteti. Ebben az esetben a bíróság a félnek a felhívásban foglaltakhoz képest késedelmesen előterjesztett bizonyítási indítványát, előadását is figyelembe veheti a határozat meghozatala során."
A felet (képviselőjét) akkor is fel lehet hívni az írásbeli előkészítésre, ha nincs jelen.

[a Pp. 141. §-ához]

A 141. § (1) bekezdés (1a)-(1c) bekezdését a 2012. évi LXII. törvény 22. §-a iktatta be, hatályosak 2012. július 29-től.

A kiskorú gyermeknek főszabály szerint nincs perbeli cselekvőképessége, ám őt a bíróság félként személyesen is meghallgathatja. Más eset az, amikor a perben a korlátozottan cselekvőképes kiskorú teljes cselekvőképességgel rendelkezik és a perben maga járhat el.
A Pp. 141. § rendelkezéseit akkor kell alkalmazni, amikor a kiskorú perbeli cselekvőképességgel nem rendelkezik. Ilyen esetben őt csak a perben lényeges tényekről lehet meghallgatni. Ilyen meghallgatásra kerül sor a tizennegyedik életévét be nem töltött kiskorúnál is, ha ő az ítélőképessége birtokában van. Erre annak alapján van lehetőség, hogy nemzetközi egyezmények által támasztott követelmény bekerült az anyagi jogba is, amelynek az a lényege, hogy a gyermek mint autonóm személyiség beleszólhasson a sorsát érintő lényeges kérdések eldöntésébe. Ez jelenik meg az eljárásjogi szabályban, úgy, hogy az ítélőképessége birtokában lévő gyermek véleménye megismerhető legyen.
A Pp. 8. § (3) bekezdése a jóhiszemű pervitel kötelezettségének megsértése esetén alkalmazható jogkövetkezményekről szól. A tizennegyedik életévét be nem töltött kiskorúnál a felróhatósági elem hiányában pénzbírság nem szabható ki, ugyanakkor a tizennegyedik életévét betöltött kiskorúval szemben, a korlátozott cselekvőképességére tekintettel már alkalmazhatóak egyes jogkövetkezmények. Értelemszerűen nincs helye a 8. § (3) bekezdés alkalmazásának, hiszen őt csak a tényekről hallgatja meg a bíróság.
A fellebbezésben új tény állítására, illetve új bizonyíték előadására akkor kerülhet sor, ha az új tény vagy új bizonyíték az elsőfokú határozat meghozatalát követően jutott a fellebbező fél tudomására. A továbbiakban azonban a Pp. azt a rendelkezést is tartalmazza, hogy a fellebbezésben új tény állítására, illetve új bizonyíték előadására, vagy az elsőfokú bíróság által mellőzött bizonyítás lefolytatásának indítványozására akkor is sor kerülhet, ha az az elsőfokú határozat jogszabálysértő voltának alátámasztására irányul: a 141. § (6) bekezdésében foglaltakat azonban ebben az esetben is alkalmazni kell.
A Pp. 141. §-ának (6) bekezdése pedig azt tartalmazza, hogy ha a felek valamelyike tényállításának, nyilatkozatának előadásával, bizonyítékainak előterjesztésével - a (2) bekezdésben előírt kötelezettsége ellenére - alapos ok nélkül késlekedik, és e kötelezettségének a bíróság felhívása ellenére sem tesz eleget, a bíróság a fél előadásának, előterjesztésének bevárása nélkül határoz... A Pp. 141. §-ának (2) bekezdése alapján pedig a bíróság - ha ez a tényállás megállapításához szükséges - a feleket felhívja nyilatkozataik megtételére, és lefolytatja a bizonyítási eljárást. A fél köteles a tényállításait, nyilatkozatait, bizonyítékait - a per állása szerint - a gondos és az eljárást elősegítő pervitelnek megfelelő időben előadni, illetve előterjeszteni. E kötelezettségekkel összefüggésben a Pp. 3. §-ának (3) bekezdése azt tartalmazza, hogy a bizonyítás indítványozása elmulasztásának, illetve a bizonyítási indítvány elkésett voltának jogkövetkezményei, valamint a bizonyítás esetleges sikertelensége - a törvény eltérő rendelkezése hiányában - a bizonyításra kötelezett felet terheli. A bíróság köteles a jogvita eldöntése érdekében a bizonyításra szolgáló tényekről, a bizonyítási teherről, illetve a bizonyítás sikertelenségének következményeiről a feleket előzetesen tájékoztatni. (LB Ggfv. VI. 30 343/2002. sz., BH 2003.509.)
A fellebbezésben új tény állítására, illetve új bizonyíték előadására vagy az elsőfokú bíróság által mellőzött bizonyítás lefolytatásának indítványozására akkor is sor kerülhet, ha az elsőfokú határozat jogszabálysértő voltának alátámasztására irányul: a Pp. 141. § (6) bekezdésében foglalt korlátokat azonban ilyen esetekben is alkalmazni kell. (Fővárosi Ítélőtábla 3 Pf. 20 415/2003/10. sz., BDT 2004/3. sz. 32.)
A Pp. új szövegének 141. § (3) bekezdése a jelenleginél szélesebb körben teszi lehetővé a bíróság számára a tárgyalás írásbeli előkészítésének elrendelését. A jövőben ennek nem feltétele az ügy nagyobb terjedelme vagy bonyolultsága. Az előkészítés bármely ügyben elrendelhető, ha a fél jogi képviselővel jár el, illetve akkor is, ha a fél személyesen vagy nem jogi képviselővel, hanem más meghatalmazottal képviselteti magát, de az írásbeli előkészítés nem okozhat különösebb nehézséget számukra. Például a fél felsőfokú képzettséggel rendelkezik. Ennek eldöntése a bíróság mérlegelési körébe tartozik.
Az új (5) bekezdés nézetünk szerint nem indokolja magyarázó szöveg közlését.
Célszerű pervezetési módnak tartjuk, ha a bíróság személyes megjelenés kötelezettségével idézi a feleket és a tárgyaláson meghallgatja őket. Azonban "önmagában a személyes megjelenés elmaradása nem ad alapot a féllel vagy képviselőjével szemben a pénzbírság kiszabására." (LB P. törv. I. 20 304/1991. sz., BH 1991.396.)
A Pp. 141. §-ának (6) bekezdésében foglalt súlyos perjogi szankciókat az 1995. évi LX. törvény 15. és 19. §-a iktatta a Pp. szabályai közé az eljárási fegyelem növelése, a felek hanyag vagy perelhúzó magatartása lehetőségének kizárása érdekében. Olyan esetben azonban, amikor a kereset szerint marasztalt késedelmeskedő alperes fellebbezésében előadott tényállításaiból és megjelölt bizonyítékokból arra vonható következtetés, hogy a követelés részben vagy egészben jogszabályba ütközik, a másodfokú bíróság ítéletével a további bizonyítást a Pp. 235. §-ának (1) bekezdésében foglalt rendelkezésre utalással nem zárhatja ki. Semmis szerződés alapján ugyanis a kötelezett fél teljesítése nem kényszeríthető ki, hanem - hivatalból - a teljes vagy a részleges érvénytelenség szabályait [Ptk. 332. § (3) bek., Ptk. 237-238. §] kell alkalmazni. (LB Pfv. VI. 22 472/1997. sz., BH 1999.372.)
"Váltóperekben sem lehet a fellebbezésben olyan bizonyítékokra hivatkozni, vagy olyan bizonyítási eljárást kezdeményezni, amelyekre az elsőfokú eljárásban hivatkozás, kezdeményezés - önhibából - nem történt." (LB Gf. I. 30 221/1999. sz., BH 2000.169.)
"I. Ha a fél a bíróság felhívása ellenére nem előlegezi a szakértői költséget, a bíróság jogszabálysértés nélkül mellőzi a szakértő kirendelését [Pp. 141. § (6) bek.].
II. Nincs jogszabályi akadálya annak, hogy a bíróság a fél jogi képviselőjét mint a jogvita tárgyát képező kölcsönszerződés ügyleti tanúját a perben tanúként hallgassa ki [Pp. 141. § (6) bek.]. (LB Pfv. VI. 20 626/1999. sz., BH 2001.71.)
"Az alperes a másodfokú eljárásban nem hozhatja fel azokat a tényállításait és bizonyítékait, amelyeket az elsőfokú eljárásban meg sem kísérelt előadni; tényállításai és bizonyítékai előterjesztésével alapos ok nélkül késlekedett." (LB Gf. I. 32 312/2001. sz., BH 2003.204.)
Ha a felek bármelyike tényállításának, nyilatkozatának előadásával, bizonyítékainak előterjesztésével alapos ok nélkül késlekedik, és e kötelezettségének a bíróság felhívása ellenére sem tesz eleget, a bíróság a fél előadásának, előterjesztésének bevárása nélkül határoz, kivéve, ha álláspontja szerint a fél előadásának, előterjesztésének bevárása a per befejezését nem késlelteti. Ez a különösen fontos szabály összefüggésben van a Pp. 2. §-ában megfogalmazott követelménnyel, de nagy a jelentősége a 235. § (1) bekezdésének ama rendelkezésénél, amely szerint a fellebbezésben új tény állítása, illetőleg új bizonyíték előterjesztése kivételesen történhet meg, amelynél azonban ezt a szabályt alkalmazni kell.

Folytatólagos tárgyalás

[a Pp. 142. §-ához]

A § új (1) bekezdése fontos eltérő rendelkezést tartalmaz a korábbival szemben: míg a hatályos szabályok szerint a bíróság dönti el, hogy kitűzi-e a folytatólagos tárgyalás határnapját a tárgyalás elhalasztásakor, addig az új rendelkezés szerint ez a tárgyalás elhalasztásával egyidejűleg kötelező, ha azt az ügy körülményei nem zárják ki. Ilyen kizáró ok lehet pl., ha szakértőt kell kirendelni, és a szakvélemény elkészítésének időpontja bizonytalan.
A tartalmában teljesen újrafogalmazott (2) bekezdés a folytatólagos tárgyalás megtartását időhatárhoz köti. A folytatólagos tárgyalást úgy kell kitűzni, hogy az az elhalasztott tárgyalás napját követően legkésőbb négy hónapon belül megtartható legyen. Vannak olyan ügyek és azokban olyan élethelyzetek, amelyek esetleg nem teszik lehetővé e szabály betartását. Ezért a törvény új szövege a bíróság mérlegelésére bízza azt a kérdést, hogy a konkrét ügyben az ügy körülményei megengedik-e a tárgyalás ezen törvényi határidőn belüli időpontra való kitűzését.
Az új (3) bekezdés csupán visszautal a Pp. 125. §-ának (5) bekezdésére, itt magyarázatot nem igényel.
A folytatólagos tárgyalás határnapját a jelen levő felekkel szóban, a távol levő érdekeltekkel kézbesítés útján kell közölni [Pp. 219. § (1) bek. c) pontja].
"A Pp. 142. §-ának (1) bekezdése értelmében a felet a folytatólagos tárgyalásra is meg kell idézni. Mivel az alperes jogelődje az első tárgyaláson sem jelent meg, ez kizárólag az idéző végzés postai küldeményként részére történő kézbesítésével történhet." [Pp. 99. § (1) bek.] (LB Pf. V. 23.159/1993. sz., BH 1995.223.)
Ha a bíróság az újabb határnap egyidejű kitűzését indokolatlanul mellőzi, vagy olyan okból határozza meg annak időpontját négy hónapon túli határnapban amely nem az ügy körülményeiből következik, a per ésszerű időn belüli befejezésének alapelvi - következménnyel járható - követelményét sérti meg.

[a Pp. 143-144. §-ához]

Az eljárt tanács egy tagjának változása már megvalósítja azt a helyzetet, hogy nem ugyanaz a tanács jár el, tehát szükséges, de egyben elegendő a per anyagának összefoglaló jellegű ismertetése.
Ha a tanács összetételében változás történt, a bíró személyében történt változás esetére előírt iratismertetés, a bizonyítékként értékelt szakértői vélemény, illetőleg más bizonyíték ismertetésének elmaradása olyan súlyos eljárási szabálysértés az elsőfokú bíróság részéről, ami miatt az ítéletet hatályon kívül kell helyezni.
A Pp. 144. §-a értelmében, ha a folytatólagos tárgyaláson az eljáró tanács nem azokból a bírákból áll, akik korábban annak a tagjai voltak, az elnök kötelezettsége, hogy a perben korábban keletkezett, illetőleg rendelkezésre álló valamennyi iratot ismertesse. Az adott esetben a tanács összetétele kért esetben is változott, ennek ellenére az elnök az iratokat nem ismertette, és a jegyzőkönyv a tanács változásának tényét sem tüntette fel. Ebből következően az eljárásban korábban részt nem vett bírók az ügy teljes anyagát nem ismerhették meg. Ezért, ha a tanács összetételében bekövetkezett változáskor a folytatólagos tárgyaláson a tanács elnöke az iratokat nem ismerteti, és ezt a tárgyalási jegyzőkönyv nem tünteti fel, az olyan lényeges eljárási szabálysértés, amely miatt - a fellebbezés korlátaira tekintet nélkül - az ítéletet hatályon kívül kell helyezni (BH 2013.76.).

A tárgyalás berekesztése

[a Pp. 145. §-ához]

A tárgyalás berekesztésére többször is sor kerülhet egy eljárás adott szakában. [Pl. részítélet(ek) meghozatala előtt, vagy a tárgyalás újbóli megnyitása folytán.]
Fontos rendelkezése a törvénynek, hogy a tárgyalás berekesztésének szándékát az elnöknek közölnie kell. Íratlan, de általánossá alakult szabály, hogy a tárgyalás berekesztése előtt, annak előrejelzése után rendszerint a bíróság felhívására - a felek perbeszédeiket (zárónyilatkozataikat) előadják.
"A tárgyalás berekesztésére csak a tárgyaláson jelenlevő feleket kell figyelmeztetni. A szabályszerűen idézett, de a tárgyalásról távolmaradó felet írásban nem kell értesíteni a bizonyítási eljárás befejezéséről, illetőleg emiatt a tárgyalás elhalasztására nincs törvényes ok." (LB Gfv. X. 30.538/1994. sz., BH 1995.421.)
Lényeges eljárási szabályt sért a bíróság, ha az előtt folyamatban levő olyan perek egyesítéséről, amelyek tárgya egymással összefügg, nem végzéssel határoz [Pp. 149. § (2) bek., 212. § (1) bek.]; hanem erről az eljárást befejező ítéletében - anélkül, hogy a korábban már berekesztett tárgyalást újból megnyitná - rendelkezik [Pp. 145. § (1) és (3) bek., 222. § (2) bek.].
Az adós fizetésképtelenségét a bíróság kizárólag a kérelem alapját képező tartozások vonatkozásában vizsgálhatja. Az időközben esedékessé vált, az elsőfokú határozat meghozatala után bejelentett követelésen alapuló kérelem ugyanazon eljárásban már nem bírálható el, hanem az csak újabb felszámolás iránti eljárás alapja lehet. (Fővárosi Ítélőtábla 12. Fpkf. 43.516/2005/2. BDT 2006.207.)

Keresetváltoztatás

[a Pp. 146. §-ához]

Az (5) bekezdés szövegét a 2010. évi CLXXXIII. törvény 111. §-a iktatta be, és 2011. március 1-jétől hatályos.
Az újonnan beiktatott (5) bekezdés valójában azt mondja meg, hogy mi nem keresetváltoztatás. Ez összhangban van a magyar perjogi hagyományokkal, de az európai jogrendszerek szabályozásával is.
Egyébként a keresetváltoztatás a felperes akaratából tett egyoldalú nyilatkozat, amely az eredeti keresettől való bármely eltérést jelent.

[a Pp. 146/A. §-ához]

A 146/A. § teljes szövegét a 2010. évi CLXXXIII. törvény iktatta be, és 2011. március 1-jétől hatályos.
A Pp. a keresetváltoztatás fogalma alá vonja a kereset megváltoztatását, felemelését, leszállítását, tárgyi és személyi kiterjesztését egyaránt. A keresetváltoztatásnak anyagi jogi és eljárásjogi feltételei vannak.
Anyagi jogi feltétel, hogy az eredeti és a megváltoztatott kereset tartalmánál fennálljon a jogviszony azonossága, vagy legalább megállapítható legyen a jogviszonyok és tényállások összefüggése.
Eljárásjogi feltétel a keresetváltoztatás perbeli végső időpontjának meghatározása, továbbá az, hogy a megváltoztatott kereset is megfeleljen a keresetre előírt általános feltételeknek. A beavatkozó nem változtathat keresetet.
Közérdekű perben - erre irányuló kérelem esetén - érdemben vizsgálni kell a kereseti kérelem benyújtásakor már nem használt általános szerződési feltételek érvénytelenségét is. Az erre vonatkozó keresetmódosítás időbeliségét vizsgálni kell azzal, hogy a Pp. 146/A. § (1) bekezdése szerinti törvényi határidőt a bíróság a fél kérelmére nem hosszabbíthatja meg (BH 2015.13.).
Az LB egy eseti határozatában felhívta a figyelmet az (1) bekezdésbe foglalt "bármikor" szóhasználatra, amelyből azt a következtetést vonta le, hogy az alperes a keresetváltoztatással kapcsolatban a felperes rosszhiszeműségére nem hivatkozhat, és a meghozott ítéletet sem kifogásolhatja azon a címen, hogy az túlterjeszkedett a kereseti kérelmen. (LB Mfv. I. 10 132/1996. sz., BH 1997.425.)
A Pp. idézett 146. §-ának szövegéből hiányzik a (3) bekezdés, amelyet az 1995. évi LX. törvény 31. §-ának (2) bekezdése helyezett hatályon kívül. Ez a rendelkezés így összhangban van a Pp. 3. §-a (1) bekezdésének módosításával. Mindkettő azt a célt szolgálja, hogy a bíróság túlzott officialitását mérsékelje az eljárásban.
Eltekintve attól, hogy a széleskörű kitanítási kötelezettség a bíróság munkaterhét megnövelte, adott esetben a felek egyenjogúságát is sérthette és sértheti ezután is. Továbbá, alig lehet vitatni azt a rendelkezési jogon alapuló tételt, hogy a feleken áll annak eldöntése, hogy milyen igényt, milyen mértékben kívánnak a perben érvényesíteni.
Figyelemmel kellett lennünk azonban arra, hogy a módosító törvény rendelkezése szerint a Pp. 146. §-ának (3) bekezdését az 1995. augusztus 29-én már folyamatban volt perekben továbbra is alkalmazni kell, idézzük a hatályon kívül helyezett (3) bekezdést és nem hagytuk el a PK 174. és PK 206. számú áf.-t, valamint az ismertetett jogeseteket sem. Nyomatékosan hívjuk fel azonban a figyelmet a (3) bekezdés, a kollégiumi állásfoglalások és a kitanítási kötelezettségről szóló jogesetek átmeneti jellegére. Ahol ez a kérdés felmerülhet, mindig vizsgálni kell a per folyamatba tételének időpontját.
A Pp. 146. § (3) bek. szövege a következő volt: "Ha a bíróság megítélése szerint a kereseti kérelem nem meríti ki a felperest megillető jogokat, erre a felperest figyelmeztetni kell, illetőleg magyarázatot kell tőle kérni. A felperest - nyilatkozatához képest - arról is tájékoztatni kell, hogy kereseti kérelmét az (1) és (2) bekezdés értelmében a tárgyalás folyamán is jogában áll megfelelően megváltoztatni."
"Azokban az esetekben, amikor a bíróság tájékoztatási kötelezettsége nem a Pp. 3. §-ában foglalt rendelkezésen alapul, hanem azt a törvény egyéb rendelkezései írják elő, ez a kötelezettség a bíróságot akkor is terheli, ha a félnek jogi képviselője van." (PK 174. sz. áf., PEH 281. old.)
"A bíróság a Pp. 3. § és 146. §-ai szerint a felperest figyelmeztetni köteles arra, hogy a kereseti kérelmét a tárgyalás folyamán és a tárgyalás eredményének megfelelően megváltoztathatja, ha a felperes a figyelmeztetés folytán a keresetét megváltoztatja, a bíróság köteles annak a tárgyalásába bocsátkozni. Ha a figyelmeztetés elmarad és ez a per helyes elbírálását akadályozza, a Pp. 252. §-ának (2) bekezdése értelmében hatályon kívül helyezésre alapot adó ok áll fenn." (PK 206. sz. áf., PEH 292. old.)
A Pp. 146. §-a (3) bekezdésének elhagyását követően ismeretesek olyan nézetek, amelyek szerint, ha a fél jogi képviselővel is jár el, kivételesen, később már ki nem küszöbölhető hátrányoktól is meg kell óvniuk a bíróságoknak a feleket. (Ideértendők pl. a határidőhöz kötött, vagy csupán kifogásként érvényesíthető jogok. Ha a bíróságok kitanítási, gondoskodási kötelezettsége ilyen esetekben nem érvényesülne, a fél joga ezzel végleg elveszne.)
Másik álláspont szerint a bíróság tájékoztatási kötelezettsége ilyen esetekben is megszűnt. A fél azért vesz igénybe jogi képviselőt, hogy helyette és nevében a szükséges nyilatkozatokat megtegye; a közöttük fennálló - az esetek többségében megbízási - jogviszony alapján az ügyet a tőle elvárható gondossággal ellássa. Az, hogy az említett nyilatkozatokat a jogi képviselő megteszi-e vagy sem, az ő mérlegelési jogkörébe tartozik, s arról őt tájékoztatni sem szükséges, hiszen a jogérvényesítési lehetőségekkel - különösen olyan esetekben, amelyekhez az említett jogkövetkezmények fűződnek - messzemenően tisztában kell lennie. Annak, hogy a jogi képviselővel eljáró fél valamely, a bíró által szükségesnek ítélt jognyilatkozatot nem tesz meg, számos oka lehet, amelynek kutatása nem tartozik a bíróságra. A bíróság feladata a rendelkezésre álló peranyag és jognyilatkozatok alapjára a jogvita eldöntése és nem a jogi tájékoztatás.
Ebben a fontos kérdésben a bírói gyakorlatnak kell majd a végső szót kimondani.
A kereset jogszerű kiterjesztése esetén az a bíróság köteles a kiterjesztett kereseti igény tekintetében is érdemben tárgyalni, amely a már folyamatban levő pert tárgyalja. A Pp. 149. §-ában szabályozott elkülönítés csak azt eredményezheti, hogy az eldöntésre váró vitás kérdéseket a bíróság elkülönítetten tárgyalja, de ugyanannak a pernek a keretén belül. (LB P. törv. I. 20 295/1982. sz., BH 1982.468.)
Lényeges eljárási szabályt sért a bíróság, ha az elsőfokú tárgyalás berekesztése előtt történt keresetkiterjesztés figyelmen kívül hagyásával hoz ítéletet. (LB Gf. III. 30 238/1984. sz., BH 1985.282.)
A Pp. 146. §-ának (1) bekezdése értelmében a felperes a keresetét az elsőfokú ítélet hozatalát megelőző tárgyalás berekesztéséig - az ott írt feltételek fennállása esetén megváltoztathatja. Keresetváltoztatásnak minősül, ha a felperes a szerződésszegésre alapított követelése helyett a jogügylet érvénytelenségének megállapítását kéri, de belátásától függ, hogy az érvénytelenségre alapított igényérvényesítésének sikertelenségére számítva emellett eshetőlegesen - fenntartja a szerződésszegéssel kapcsolatos követelését is.
A perbeli esetben a felperes a keresetét megváltoztatva, a haszonbérleti szerződés érvénytelenségének megállapítását kérte, nyilatkozatát később úgy pontosította, hogy e keresetét "elsősorban" terjeszti elő. A keresetváltoztatás szabatos megfogalmazása (vagy tárgyalási jegyzőkönyvbe foglalása) hiányában is az említett "elsősorban" kifejezés használata a szövegösszefüggésekből is következően eventuális kereset előterjesztésére utal. A látszólagos keresethalmazat megengedett keresetváltoztatásnak minősül. (LB Pfv. VI. 22 987/1997. sz., BH 1999.460.)
A felperes kölcsönkövetelése a per tárgyalási szakában - keresetváltoztatással - már nem érvényesíthető, mert a követelés nem ugyanabból a jogviszonyból (tartási szerződés) származik, és az eredeti kereset tárgyával nem is függ össze. (LB P. törv. III. 21 065/1989. sz. - eddig nem közzétett.)
A kereset részleges leszállítása esetén a "leszállított" részre az eljárás nem szüntethető meg. (LB Gf. II. 30 647/1990. sz., BH 1991.119.)
A felperes részéről a tárgyaláson - amelyről az alperes szabályszerű idézés ellenére távolmaradt - előterjesztett keresetváltoztatást az alperessel közölni kell. Ennek elmaradása a változtatott keresetnek megfelelő határozathozatal lényeges eljárási szabálysértést jelent, és a határozat hatályon kívül helyezését eredményezheti. (LB Gf. I. 32 334/1991. sz., BH 1992.341.)
A felperes keresetének kiterjesztését az eredetileg perbe nem vont alperesekre a bíróság nem hagyhatja figyelmen kívül arra hivatkozással, hogy a felperes nyilatkozatát indokolatlanul késedelmesen tette meg, és ezáltal a per befejezését késlelteti. A bíróság a felperest ilyen magatartása miatt pénzbírsággal sújthatja. (LB Gf. VI. 31 260/1991. sz., BH 1992.268.)
A kereset kiterjesztésével történő perbevonás ellen fellebbezésnek nincs helye. (LB Gf. I. 32 012/1991. sz., BH 1992.415.)
A felek nyilatkozatait és kérelmeit tartalmuk szerint kell figyelembe venni. Szükség esetén fel kell hívni a felperes figyelmét a keresetváltoztatás lehetőségére is. (LB P. törv. V. 20 514/1979. sz., BH 1980.134.)
"A beszámítás célja és egyben eredménye, hogy a beszámítás erejéig a kötelezettségek megszűnnek." [Ptk. 296. § (2) bek.] A perben a felperes követelésével szemben az alperes ellenkövetelését - amennyiben az a Ptk. 296. §-a szerint beszámítható - mind az első-, mind a másodfokú eljárásban beszámítási kifogásként érvényesítheti, de arra is lehetősége van, de csak az elsőfokú ítélet meghozatalát megelőző tárgyalás berekesztéséig, hogy ugyanezt a követelést viszontkeresettel érvényesítse." (LB Pfv. I. 23 200/1995. sz., BH 1996.422.)
"Az élettársi együttélésből eredő vagyoni igények teljes körű rendezésének elvére tekintettel annak megállapításához, hogy egy vagyontárgy megszerzéséhez a felek mennyiben járultak hozzá a közös vagyonból, mennyiben használták fel ahhoz különvagyoni forrásaikat, és ehhez képest a valós tulajdoni arányok megegyeznek-e az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzett tulajdoni illetőségekkel, viszontkereset nem szükséges, elegendő, ha arra az alperes ellenkérelmében hivatkozik... Az alperesnek a tulajdoni hányadok megváltoztatására vonatkozó követelésével a jelen per keretében érdemben foglalkozni kell, mert az élettársi vagyoni igények együttes és végleges rendezése csak ezáltal történhet meg. Az alperesi igény elbírálása előkérdése a közös tulajdon megszüntetésének, mert befolyásolja annak módját, feltételeit, de kihat a használati díj összegszerűségére és az egyéb vagyoni igények elszámolására is." (LB Pfv. II. 23 218/1995. sz., BH 1997.24.)
A bíróság nem kötelezheti a felperest a keresetének módosítására, csupán ajánló jellegű felhívást intézhet a félhez. (LB Gf. V. 30 056/1985. sz., BH 1986.155.)
A bíróság nem rendelheti el a hibás építmény rendeltetésszerű célra nem vezető kijavítását, hanem figyelmeztetnie kell a felperest szavatossági jogainak helyes gyakorlására. (LB Gf. V. 30 156/1988. sz., BH 1989.26.)
Az elsőfokú bíróságnak fel kell hívnia a felperes figyelmét arra, hogy szavatossági igényének elkésettsége nem feltétlenül zárja ki ugyanazon szerződésszegés miatt az általános elévülési időn belül a kártérítési igény érvényesítését. (LB G. törv. IV. 30 814/1985. sz., BH 1986.117.)
A bíróságnak figyelmeztetnie kell a jogosultat, hogy ha a kötbér nem is illeti meg, kártérítési igényt azonban érvényesíthet. (LB Gf. V. 30 322/1988. sz., BH 1988.369.)
Ha a fél a nem vagyoni kárpótlás iránti igényét irreálisan alacsony mértékben határozta meg, a munkaügyi bíróságnak a felet a kereseti kérelem megváltoztatásának lehetőségéről abban az esetben is tájékoztatnia kell, ha a félnek jogi képviselője van. (LB M. törv. I. 10 124/1985. sz., BH 1986.68.)
A jogi képviselet nélkül eljáró baleseti sérültet a bíróság köteles figyelmeztetni a vagyoni és nem vagyoni jellegű kárigények érvényesítésének lehetőségére és feltételeire egyaránt. (LB P. törv. V. 20 436/1981. sz., BH 1982.9.)
A vagyoni jellegű kárigények elbírálását nem gátolhatja az a körülmény, hogy azokat a fél nem vagyoni kártérítésre irányuló keresetben érvényesítette. Ilyenkor a fél figyelmét a keresetváltoztatás lehetőségére fel kell hívni. (LB P. törv. III. 20 266/1987. sz., BH 1988.78.)
A bíróság eljárási szabályt sért, ha a jogi képviselő nélkül eljáró felperest nem tájékoztatja arról, hogy az okozott kár összegének megtérítése mellett, az utána járó kamatot is igényelheti. (LB P. törv. III. 21 166/1986. sz., BH 1987.315.)
Keresetváltoztatás esetén is vizsgálni kell, hogy annak anyagi- és eljárásjogi feltételei fennállnak-e, vagyis a kereset elbírálásának nincs-e akadálya. Ilyen akadály lehet, ha a felperes a változtatás folytán olyan igényt kíván érvényesíteni, amelynek tekintetében jogszabály keresetindítási határidőt állapít meg, és ezt elmulasztja, de igazolási kérelmet nem terjeszt elő, vagy azt a bíróság elutasítja. (LB Mfv. II. 10 037/1999. sz., BH 2000.270.)
A felszámolási kérelem megváltoztatására csak az elsőfokú végzés meghozataláig van lehetőség. A hitelező a fellebbezésre tett észrevételében olyan tartozás fennállására hivatkozott az adós fizetésképtelenségével összefüggésben, amelyre korábban nem, így e nyilatkozat a felszámolási kérelem megváltoztatásának minősül, amelyre azonban csak az elsőfokú végzés meghozataláig van lehetőség. A hitelező nyilatkozatában megjelölt további tartozást a fizetésképtelenség fennállása szempontjából a másodfokú eljárás során nem lehet figyelembe venni. (Pécsi Ítélőtábla Fpkf. IV. 30 062/2004. sz., BH 2005.70.)
Ha a keresetindításkor elrendelt perfeljegyzés törvényi feltételei a kereset megváltoztatása miatt utóbb már nem állnak fenn, a perfeljegyzés törlésének van helye, függetlenül attól, hogy mi volt a keresetváltoztatás indítéka. (Debreceni Ítélőtábla Gf. III. 30 042/2005/3. sz., BDT 2005/7-8. sz. 100.)

[a Pp. 146/B. §-ához]

A 146/B. § rendelkezését a 2012. évi LI. törvény 3. § (1) bekezdése iktatta be, a 2012. május 26-tól hatályos rendelkezéseit a folyamatban lévő ügyekre is megfelelően alkalmazni kell.

Viszontkereset

[a Pp. 147. §-ához]

A viszontkereset az alperes önálló keresete a felperes által ellene indított perben. Léte a keresettől független, nem érinti a felperesnek a keresettől való elállása sem. A viszontkereset indításának a törvény által meghatározott feltételei vannak.
Anyagi jogi feltételek: A szembenálló két kereset tárgyának azonossága vagy összefüggése, illetőleg a viszontkeresetnek a keresettel szembeni beszámíthatósága. Ezek vagylagos feltételek.
A jogviszony azonosságának megítélése általában nem okoz gondot. Az összefüggés esetében a két kereset tárgyában hozandó döntés rendszerint nem függ egymástól. Itt elsősorban a célszerűségi szempontok indokolják a viszontkereset indításának lehetőségét.
A beszámítás anyagi jogi jogintézmény (új Ptk. 6:49-6:50. §, régi Ptk. 296-297. §). Az alperes tehát egynemű és lejárt követelését akkor is érvényesítheti beszámítási kifogással, ha az nem a keresetével azonos vagy összefüggő jogviszonyból ered. Továbbá, mivel az anyagi jogi jogszabály szerint a beszámítást "a bírósági eljárás során tett" nyilatkozattal lehet érvényesíteni, a beszámítás esetében nem érvényesül az az eljárásjogi feltétel (akadály), amely a viszontkereset indítását csak az elsőfokú tárgyalás berekesztéséig engedi meg.
A másodfokú eljárásban a Pp. 147. §-a (1) bekezdésének rendelkezéséből következően a viszontkereset előterjesztésének nincs helye. (LB Pfv. VI. 21.907/1997. sz., BH 1999.160.)
"A váltóadósnak kell bizonyítania, hogy a váltóért nem kapott ellenértéket, illetőleg hogy az alapjogviszony érvénytelen vagy megszűnt, esetleg hogy váltójogi szempontból is beszámításra alkalmas követelése van, amelynek beszámításával a váltóból eredő követelés megszűnt... A felperes keresete váltójogviszonyon alapul, a viszontkereset ezzel szemben egy szövetkezeti közgyűlés határozata alapján az alperest megillető követeléssel kapcsolatos, amely követelés nem függ össze a váltójogviszonnyal [...] ezért a viszontkereset elutasítása jogszabálysértés nélkül történt." (LB Gfv. I. 30.454/1996. sz., BH 1997.542.)
Viszontkereset indítására az alperesek jogosultak, de csak a felperes ellen, tehát viszontkeresettel nem lehet "perbevonni" a felperes oldalán további személyeket.
A III. Ppn. helyezte a Pp. 147. § (1) bekezdésének utolsó mondataként a törvényszövegbe a késedelmes, a per elhúzását célzó, ezért rosszhiszeműen indított viszontkereset végzéssel való elutasításának lehetőségét. Ugyancsak végzéssel, érdemi vizsgálat nélkül utasítja el a bíróság a viszontkeresetet, ha megindításának nincsenek meg az anyagi jogi és eljárásjogi feltételei.
Viszontkereset indításának értelemszerűen csak a perindítás hatályának beállta után (Pp. 28. §) nyílik meg a lehetősége.
"Perújítási eljárás során viszontkereset nem indítható". (PK 177. sz. áf., PEH 283. old.)
A viszontkeresetet érdemi tárgyalás nélkül elutasító végzés ellen külön fellebbezésnek van helye. (PKT 3/1975. sz., PEH 297. old.)
Tiltó rendelkezés hiányában a Vht. 43. és 44. §-a alapján a végrehajtás megszüntetése és korlátozása iránt indított perekben viszontkereset emelhető, ha a Pp. 147. §-ában megállapított feltételek fennállnak. (PK 238. sz. áf., PEH 316. old.)

[a Pp. 147/A. §-ához]

Beiktatta a 2010. évi CLXXXIII. törvény 113. §-a, hatályos 2011. március 1-jétől.
Az újonnan beiktatott rendelkezések határidőhöz kötik a beszámítási kifogás és a viszontkereset előterjesztését kötelező jogi képviselet esetén, és az alperesnek erre az első tárgyalást követő 30 napot enged, miként arra is, ha ezeket a felperes keresetváltoztatása "váltja ki". A beszámítási kifogás előterjesztésére csak azt követően van mód, hogy a beszámítani kért követelés lejárt, ezért a törvény lehetővé teszi a per alatt lejárt követelések beszámítását is, azzal a megszorítással, hogy annak csak 30 napig van helye.
A viszontkereset nem tartozik a perbeli nyilatkozatoknak abba a körébe, amelynek késedelmes megtétele vagy elmulasztása esetén a Pp. 5. §-ának (3) bekezdése pénzbírság kiszabását teszi lehetővé. (LB P. törv. II. 20.461/1976. sz., BH 1977.156.)
Önmagában az a körülmény, hogy a követelésre már előzőleg hivatkozó fél a viszontkeresetét az első tárgyaláson előterjeszthette volna, még nem alapozza meg a viszontkeresetnek késedelem okából történő elutasítását. (LB P. törv. II. 20.717/1977. sz., BH 1978.124.)
Ha a viszontkereset elbírálása az eljárást nem hátráltatja, azt a keresettel együttesen kell elbírálni; a kereset tárgyában csak akkor lehet külön ítélettel (részítélettel) dönteni, ha annak a megalapozottsága tekintetében a viszontkereset elbírálása nélkül is dönteni lehet. (LB Gf. 30.154/1987. sz., BH 1988.46.)
A bíróság az alperes által előterjesztett - a Pp. 147. §-ának (1) bekezdésében írt fogalmi jegyeknek megfelelő - viszontkeresetnek "önálló kereseti igényként történő elbírálását" és más bírósághoz való áttételét nem rendelheti el. (LB Gf. V. 30.786/1987. sz., BH 1988.155.)
A megtámadási jognak a törvényben megszabott határidő után viszontkeresettel történő érvényesítése csak kifogásként vehető figyelembe, amely kizárólag a keresettel szemben való védekezést szolgálja, ezért eredményessége esetén legfeljebb a kereset elutasítására vezethet. (LB P. törv. III. 21.068/1984. sz., BH 1985.346.)
"A per folyamán jogutód nélkül megszűnt gmk. terjesztette elő a viszontkeresetet, és a gmk. megszűnésével a viszontkereset is elenyészett. A gmk. volt tagjai - a gazdasági munkaközösség tevékenységéért fennálló felelősségük folytán - jogosultak a gmk.-t megillető jogok érvényesítésére, ehhez azonban a viszontkeresetet a Pp. 147. §-ának megfelelően saját nevükben elő kell terjeszteniük." (LB Pf. V. 20.854/1994. sz., BH 1995.162.)
"A bíróság azt állapította meg, hogy a felperesi kereset tárgya egy kölcsöntartozás megfizetése volt, ezzel szemben az alperes viszontkeresete hagyatéki osztály érvénytelenségének megállapítására és jogkövetkezmények levonására irányult. Ezek a követelések nem azonos, de nem is egymással összefüggő jogviszonyból eredtek, így a viszontkereset előterjesztésének ezen törvényhely alapján nem volt helye." (FB 59. Pf. 20.787/2000. sz., BDT 2001.93.)
A Pp. szabályai szerint kizárt, hogy egy adott polgári ügyben a kereset és a viszontkereset tárgyában két különböző - egymástól eltérő hatáskörű - bíróság hozzon határozatot. Amennyiben a helyi (kerületi) bíróság előtti eljárásban a viszontkereset előterjesztésének az eljárási törvényben foglalt feltételei az értékhatár miatt nem állnak fenn, nincs helye a viszontkereset áttételének a megyei bírósághoz. Ha a viszontkereset előterjesztésének bármely feltétele hiányzik, a viszontkeresetet érdemi vizsgálat nélkül kell elutasítani. (Fővárosi Ítélőtábla 1. Pf. 21.153/2004/3. sz., BDT 2005.70.)

[a Pp. 147/B. §-ához]

A 147/B. § rendelkezését a 2012. évi LI. törvény 2. § (2) bekezdése iktatta be, a 2012. május 26-tól hatályos rendelkezéseit a folyamatban lévő ügyekre is megfelelően alkalmazni kell.
A rendelkezés a kötelező jogi képviselettel járó perekben a szakszerű és gyors elintézést azzal is biztosítja, hogy az ilyen ügyekben szoros határidőket szab meg a keresetváltoztatás, viszontkereset és egyéb érdemi eljárási cselekményeknél. A nagyértékű pereknél elvárható a szakszerű és hatékony előkészítés, ezért az ilyen pereknél az említett korlátozás tartása nem indokolt.

Egyezség

[a Pp. 148. §-ához]

A 2008. évi XXX. törvény 17. §-a állapította meg, illetőleg iktatta be a Pp. 148. § (2) és (3) bekezdését amelyek 2009. január 1-jétől hatályosak és a folyamatban lévő ügyekre is alkalmazni kell, míg a (4) bekezdés számozását módosította.
A beiktatott rendelkezések arra teremtenek lehetőséget, hogy a felek a már bíróság előtt lévő jogvitájuk rendezésére közvetítőt vegyenek igénybe a közvetítői tevékenységről szóló 2002. évi LV. törvény alapján, mert bár a felek már perben állnak, a per során is lehet egyezséget kötni amelynek létrehozásában a közvetítő is segédkezhet. Erről a bíró akkor ad tájékoztatást, ha maga is előreláthatólag sikeresnek tekinti a közvetítői eljárást - legfeljebb az lehet a kérdés, hogy ebben a helyzetben miért nem maga juttatja el a feleket az egyezségkötésig. Annál is inkább, hiszen ha a közvetítés sikeres a kidolgozott egyezségüket a bíróság hagyja jóvá.
A polgári jogi jogviszony alanyai a jogvitát egyezséggel is rendezhetik. A bírósági eljáráson kívüli, ún. "polgári jogi egyezség" [Ptk. 240. § (3) bek.] nem tárgya könyvünknek. A bírósági egyezség létrejöhet a per tárgyalásán és peren kívüli eljárásban egyaránt. Az utóbbival a Pp. 127. §-ának tárgyalásánál foglalkozunk, itt csak arra emlékeztetünk, hogy annak jóváhagyására is a 148. § szabályait kell alkalmazni.
A bírósági egyezség a per legmegnyugtatóbb lezárása, ezen alapszik a Pp. 148. § (1) bekezdése. Ezzel a lehetőséggel azonban csak akkor szabad élni, ha a jogvitának ebben a formában való lezárására reális lehetőség van. A felek akaratának rossz értelemben vett befolyásolása, a felek "presszionálása" tilos.
A bírósági egyezség lényegében szerződés, de azzal a megszorítással, hogy azt a bíróságnak jóvá kell hagynia. A bíróságnak fontos szerepe van a felek ügyletében. Nemcsak arról van szó, hogy meg kell tagadnia a jóváhagyást, ha az nem felel meg a jogszabályoknak hanem arról is, hogy a felek megállapodása világos, egyértelmű és - ha arra szükség merül fel - végrehajtható legyen. Ezért is kell az egyezséget a tárgyalási jegyzőkönyvbe foglalni.
A bíróság az egyezség jóváhagyásáról vagy annak megtagadásáról egyaránt végzéssel dönt. Mivel az egyezségnek ugyanolyan hatálya van, mint az ítéletnek, a törvény a jóváhagyó végzés ellen fellebbezési lehetőséget biztosít. (A viták elkerülése érdekében a Legfelsőbb Bíróság a PK 202. sz. állásfoglalásában kimondta, hogy "amikor a felek úgy kötnek egyezséget, hogy a perköltség megállapítását a bíróságra bízzák, az ilyen tárgyú végzés ellen is helye van fellebbezésnek.") Viszont éppen azért, mert az egyezség a felek akaratát tükrözi, a fellebbezésnek nincs halasztó hatálya. Ezzel szemben a jóváhagyást megtagadó és az eljárás folytatását rendelő végzés fellebbezéssel nem támadható.
A bírósági gyakorlat ismertetése előtt még egy helytelen szóhasználatra hívjuk fel a figyelmet. Az eljárásjog nem ismeri a "részegyezség" kifejezést. Ha a felek a jogvitának csak egy részét rendezik egyezséggel, az sem lesz "részegyezség", hanem egyezség.
Haszonélvezeti jog megváltására irányuló kérelem esetében... a felek megállapodhatnak a házastárs által lakott lakásra, az általa használt berendezési és felszerelési tárgyakra vonatkozó haszonélvezet megváltásában is... A megállapodást tehát a közjegyző, illetőleg a bíróság egyezségbe foglalja, és annak jóváhagyása felől a Pp. 148. § (2) bekezdése alapján dönt. (PK 84. sz., PEH 206. old.)
Az 1995. évi LX. törvény 31. §-ának (3) bekezdése megszüntette a bíróságnak azt a kötelezettségét, hogy az egyezség jóváhagyásánál feltételként vizsgálja: az megfelel-e a felek méltányos érdekeinek. Mivel azonban a módosító jogszabály fontos átmeneti rendelkezést tartalmaz, annak szövegét teljes terjedelmében közöljük:
"A 148. § (2) bekezdéséből az és a felek méltányos érdekeinek szövegrész hatályát veszti, de a hatályon kívül helyezett rendelkezést a törvény hatálybalépésekor folyamatban levő ügyekben továbbra is alkalmazni kell, ha a törvény hatálybalépésekor a bíróság a felek egyezségének jóváhagyása kérdésben már döntést hozott."
Mivel az egyezség befejezi az eljárást (teljes egészében vagy az egyezséggel érintett részben), ennek az átmeneti szabálynak nyilvánvalóan a perorvoslati eljárásokban van jelentősége.
Perbeli egyezséget a felek csak tárgyaláson köthetnek. A bíróság nem hagyhat jóvá olyan egyezséget, amelyet a felek peren kívül kötöttek, és azt okiratba foglalva benyújtották a bírósághoz jóváhagyás végett. A felek akaratnyilatkozatának a tárgyaláson kell elhangzania, mert a bíróság csak így tud eleget tenni a Pp. 148. §-ának (2) bekezdése szerinti kötelezettségeinek. (LB Pf. III. 21 366/1992. sz. - nem közzétett.)
A bírósági egyezség - ha az kiterjed a perben érvényesített valamennyi kereseti kérelemre - érdemben teljes egészében rendezi a felek perbevitt jogviszonyát, és ha azt a bíróság jóváhagyja, az erről szóló végzés érdemi határozatnak minősül, amely egyben be is fejezi az elsőfokú eljárást. A per érdemi befejezése pedig kizárja, hogy a bíróság a pert megszüntesse; a felek erre irányuló kérelmét nem lehet figyelembe venni. (LB P. törv. III. 20 795/1986. sz. - nem közzétett.)
A jogról való lemondást, ha az a fél méltányos érdekeivel ellentétben áll, a bíróság nem köteles figyelembe venni, ez esetben az egyezség jóváhagyása törvénysértő. (LB P. törv. I. 21 481/1976. sz., BH 1977.552.)
A felek által között egyezség esetén a bíróság döntése az egyezség jóváhagyására vagy a jóváhagyás megtagadására korlátozódik. A bíróság nem jogosult az egyezséget kiegészíteni, az egyezség feltételeit a jóváhagyó végzésben módosítani. (P. törv. I. 21 357/1977. sz., BH 1978.342.)
A bíróság a saját határozatához abban a perben, amelyben azt hozta, kötve van; ezért az ítélet kihirdetése után a már berekesztett tárgyalást újból a felek kérelmére sem nyithatja meg, a felek perbeli egyezségének megkötésében nem működhet közre és nem határozhat az egyezség jóváhagyásáról. (LB P. törv I. 20 110/1978. sz., BH 1978.528.)
"Ha a szülők abban állapodnak meg, hogy a gyermektartásdíj fizetésére kötelezett szülő a tartás kiegyenlítésére megfelelő vagyontárgyat ad a jogosultnak a bíróság egyezségüket csak akkor hagyhatja jóvá, ha az megfelel a gyermek érdekének" (LB P. törv. II. 21 390/1980. sz., BH 1981.233.)
Ha a kötelezett a gyermektartásdíj általános mértékét meghaladó összegben vállalja a tartozás megfizetését, a bíróságnak az egyezség jóváhagyása előtt vizsgálnia kell, hogy ez a vállalás a gyermek szükségletei érdekében indokolt-e, vagy a kötelezett csupán a harmadik személy igényének kielégítési alapját kívánja elvonni. (LB P. törv. II. 20 703/1981. sz., BH 1982.144.)
Nincs helye az egyezség jóváhagyásának, ha az egyezséggel rendezni kívánt jogviszony semmis szerződésen alapszik. (LB P. törv. III. 20 040/1982. sz., BH 1983.25.)
A közös tulajdon megszüntetésére vonatkozó egyezséget a bíróság csak abban az esetben hagyhatja jóvá, ha az végrehajtható. Végrehajthatatlan az az egyezség, amelyben a felek arra kötelezik magukat, hogy a közös tulajdonban levő ingatlant eladják és a vételárat megfelezik. (LB P. törv. II. 20 511/1982. sz., BH 1983.120.)
Szülői felügyelet megszüntetésére irányuló perben bírói egyezség kötésének nincs helye. (LB P. törv. II. 20 841/1989. sz., BH 1990.304.)
Pénztartozás késedelmes megfizetésének esetére a késedelmi kamaton felül kötbér érvényesen nem köthető ki, ezért a bíróság a felek ilyen tartalmú egyezségét nem hagyhatja jóvá. (LB P. törv. III. 20 944/1991. sz., BH 1992.253.)
A bíróság a felek egyezségét csak akkor hagyhatja jóvá, ha a perköltség mikénti viselésében a felek megállapodtak, vagy közösen kérték, hogy ebben a kérdésben a bíróság döntsön. (LB Gf. IV. 31 140/1988. sz., BH 1989.284.)
Az egyezségből egyértelműen ki kell annak tűnnie, hogy az egyezség jóváhagyása esetén mit kell majd ítélt dolognak tekinteni. Ezért más per adataira vonatkozó megállapodás egyezségként nem hagyható jóvá. (LB Gf. I. 31 172/ 1991. sz., BH 1992.485.)
A perbeli egyezség kettős természetű jogintézmény: anyagi jogi és eljárási jogi elemeket egyaránt tartalmaz. A jogerős bírósági jóváhagyás az egyezség ügyleti jellegén nem változtat, ezért a szerződéses kötelmekre vonatkozó jogszabályok megfelelően alkalmazhatók rá, ezek közül kizárt azoknak az alkalmazása, amelyek ellentétesek a jogintézmény eljárási természetével. Az egyezség külön perben történő megtámadása nem vezethet az érvénytelenség jogkövetkezményeinek alkalmazása körében a jogerős végzéssel jóváhagyott egyezségbe foglalt jogok és kötelezettségek újbóli rendezéséhez, mert ellentétes az anyagi jogerő természetével. Ha a keresettel (viszontkeresettel) érvényesített megtámadás alapján a bíróság ítélettel megállapítja az egyezség szerződési részének az érvénytelenségét, ez az ítélet az egyezséget jóváhagyó végzés elleni perújítás okaként szolgálhat. Az egyezséggel szemben külön perben érvényesített megtámadási kifogás csak a keresettel szemben való védekezést szolgálhatja, az egyezség érvénytelenségének ítélettel való megállapítását nem, ezért eredményessége esetén sem válhat alapjává az egyezséget jóváhagyó végzés elleni perújításnak (BDT 2012.2831.).
Az elvi döntés indokolása szerint a felek "megállapodás" elnevezéssel szerződést kötöttek, míg a perbeli egyezség "a per tárgya felől kötött szerződés". A perbeli egyezség kettős természetű jogintézmény; egyfelől kötelmi jogviszonyt teremt a felek között, másfelől olyan eljárási cselekménye a feleknek, amellyel kifejezésre juttatják a per befejezésére irányuló szándékukat, ezért a bíróság jóváhagyó végzésével [Pp. 148. § (3) bekezdés] ítélet hatályúvá válik. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ezzel elveszítené a kötelmi jog körében szabályozott anyagi jogi természetét (EBH 2011.2410.).

Elkülönítés, egyesítés, áttétel

[a Pp. 149. §-ához]

A § (4) bekezdését a törvénybe a 2005. évi CXXX. törvény 10. §-a iktatta be. A Pp. 149. § (4) bekezdése hatályos 2006. január 1-jétől, a folyamatban levő ügyekben is alkalmazni kell.
A beiktatott (4) bekezdés szabálya azt biztosítja, hogy a feleknek tényleges ráhatásuk legyen arra, hogy a bíróság egyesítse a pereket, ezért az egyesítést közösen kérhetik. Az egyesítéshez a feleknek érdeke fűződhet, amit érvényesíthetnek, enélkül ugyanis a perek egyesítéséről, illetőleg annak mellőzéséről korábban a bíróság diszkrecionális jogkörében mindig maga dönthetett.
A bíróság által a perek elkülönítése és egyesítése egyaránt célszerűségi megfontolások alapján történik. Következésképpen elrendelésük vagy mellőzésük (megtagadásuk) ellen nincs helye fellebbezésnek.
Az alább közlendő bírósági gyakorlat a vitás kérdéseket rendezte. Előtte csupán a törvény szövegének új, (3) bekezdésére hívjuk fel a figyelmet, amelyet az 1992. évi LXVIII. törvény 9. §-a annak folytán iktatott a törvénybe, hogy 31. §-a a Pp. egész V. Részét (XXV. fejezetet) hatályon kívül helyezte.
A bíróság az előtte folyó perek egyesítését hivatalból még a felek ellenkezése esetén is elrendelheti, ha annak törvényes feltételei fennállnak. (PK 178. sz., PEH 283. old.)
A Pp. 149. §-ában szabályozott elkülönítés csak azt eredményezheti, hogy az eldöntésre váró vitás kérdéseket a bíróság elkülönítetten tárgyalja, de ugyanannak a pernek a keretén belül. (LB Pf. I. 20 295/1982. sz., BH 1982.468.)
A perbe felperesként a perindítás után - a jogutódlás esetét kivéve - újabb személy nem léphet be. Ilyenkor csak önálló kereset indítására és a szükséges feltételek fennforgása esetén a perek egyesítésére van lehetőség. (LB P. törv. III. 21 052/1988. sz., BH 1990.142.)
A bíróságnak nem kötelessége az egymástól függetlenül tárgyalható pereket egyesíteni. (LB Gf. IV. 30 836/1986. sz., BH 1987.373.)
Célszerűségi okok a per felfüggesztésére nem, a perben eldöntendő vitás kérdések elkülönített tárgyalására vagy perek egyesítésére azonban vezethetnek. (LB Gf. I. 30 116/1990. sz., BH 1991.35.)
"Az elkülönített tárgyalás elrendelése következtében nem keletkezik új ügy, az elkülönített rész más bírósághoz való áttétele ezért a pertárgy értékére hivatkozással nem rendelhető el." (LB Gpk. VI. 31 949/1994. sz., BH 1995.302.)
Lényeges eljárási szabályt sért a bíróság, ha - az előtte folyamatban levő olyan perek egyesítéséről, amelyeknek tárgya egymással összefügg, nem végzéssel határoz [Pp. 149. § (2) bek., 212. § (1) bek.]; hanem erről az eljárást befejező ítéletében - anélkül, hogy a korábban már berekesztett tárgyalást újból megnyitná - rendelkezik [Pp. 145. § (1) és (3) bek., 222. § (2) bek.]. (LB Gfv. X. 32 381/1996. sz.)
"Az alperes a perben nem álló harmadik személlyel szemben viszontkeresetet nem terjeszthet elő. Az ilyen keresetet új ügyszám alatt lajstromozandó kezdőiratnak, új keresetlevélnek kell tekinteni." (LB Gfv. X. 33 525/1999. sz., BH 2001.287.)
Az elkülönítve tárgyalt ügyben is alkalmazni kell az elsőfokú eljárás szabályait; az elkülönített részek tekintetében a bíróság az egységes bírói gyakorlat szerint csak részítélettel dönthet. (LB Mfv. I. 10 755/2003. sz., BH 2004.298.)
A kártérítési igényekkel kapcsolatban egységes a bírósági gyakorlat abban hogy a kártelepítés - vagyis, hogy ki viselje a bekövetkezett kárt - kérdésében többes károkozás esetén nem szükséges a láncolat minden tagjának a perbenállása. Nem jogszabálysértő ezért a felszámoló cég ellen indított per egyesítése iránti kérelem elutasítása. Az egyesítés ugyanis a bíróság belátásától függ a Pp. 149. §-ának (1) bekezdése értelmében, és a határozat ellen a Pp. 233. §-a (3) bekezdésének b) pontja értelmében fellebbezésnek, jogorvoslatnak sincs helye. (LB Gfv. X. 30 160/2003. sz., BH 2003.508.)
Az egyes kereseti kérelmek külön történő elbírálásánál az elkülönítés jogintézményének alkalmazása nem kötelezettség, hanem csak egy - célszerűségi szempontok által vezérelt - lehetőség. (Fővárosi Ítélőtábla 12. Gf. 40 153/2004/2. sz., BDT 2005/4. sz. 52.)

[a Pp. 150. §-ához]

E § kapcsán csupán arra emlékeztetünk, hogy a Legfelsőbb Bíróság a törvényi rendelkezést a PK 180. sz. állásfoglalásában az alábbiak szerint kiterjesztette:
A különélő házastárs javára megítélt tartás megszüntetése iránt indított pert - feltéve, hogy a per első fokon még nincs befejezve - a házassági per megindítása esetében a Pp. 150. §-ának megfelelő alkalmazásával bármelyik fél indítványára ugyancsak át kell tenni a házassági per bíróságához. (PEH 284. old.)
A különélő házastárs által a házassági per megindítása előtt tartás iránt folyamatba tett pert a később megindult házassági per bíróságához a Pp. 150. §-a értelmében csak a tartást igénylő fél kérelmére lehet áttenni, feltéve, hogy a per első fokon még nincs befejezve. Ha a tartási per megindításakor a házassági per már folyamatban van, a Pp. 277. §-ának (4) bekezdésében foglaltak folytán a házastárs tartása iránti indított pert -függetlenül attól, hogy a tartást kérő ilyen irányú kérelmet terjesztett-e elő vagy sem - a házassági per bíróságához kell áttenni.
A különélő házastárs javára megítélt tartás megszüntetése iránt indított pert - feltéve, hogy a per első fokon még nincs befejezve - a házassági per megindítása esetében a Pp. 150. §-ának megfelelő alkalmazásával bármelyik fél kérelmére ugyancsak át kell tenni a házassági per bíróságához.

A tárgyalás elhalasztása

[a Pp. 151. §-ához]

Az új szabály a tárgyalás elhalasztására vonatkozó rendelkezéseket fogalmazza újra. Változatlan szabály, hogy a felek közös kérelmére, ha azt a kitűzött határnap előtt nyolc nappal kérik, a tárgyalást el kell halasztani. A törvény megköveteli ugyanakkor, hogy a felek a kérelmüket kellően indokolják meg. Míg a jelenleg hatályos rendelkezések szerint a bíróság szabadon mérlegelheti, hogy a később előterjesztett közös kérelmet elfogadja-e, addig az új törvényszöveg ilyen esetben halasztásra már csak akkor ad lehetőséget, ha fontos ok azt kellőképpen indokolttá teszi. Ilyen eset lehet például az, ha az egyik fél családi haláleset miatt nem tudna megjelenni, és a tárgyaláson éppen az ő személyes meghallgatására került volna sor.
A tárgyaláson előterjesztett halasztási kérelem esetében az új törvényszöveg konkrétan részletezi, tételesen felsorolja, hogy a hatályos szabályozáshoz képest mit tekint fontos oknak. Ezek fennállása esetében a bíróság egyoldalú kérelemre is dönthet a tárgyalás elhalasztására. Ilyen ok például az, ha a felperes a keresetét a tárgyaláson megváltoztatja.
A bíróság hivatalból, tehát a saját érdekkörében felmerült fontos okból változatlanul elhalaszthatja a tárgyalást, ennek azonban a jövőben anyagi következményei lesznek. A Pp. 78. §-ának új (5) bekezdése ugyanis úgy rendelkezik, hogy az ezzel felmerült többletköltségek viselésére nem lehet a feleket kötelezni, ezek az államot terhelik. A tárgyalás elhalasztása esetében bármelyik okból történik is - a megidézetteket lehetőleg előzetesen értesíteni kell. Ezzel az új szabállyal - amelyet a gyakorlat több helyen már alkalmaz - jelentős költségeket lehet megtakarítani. Pl. ha a vidékről idézett tanúkat telefonon vagy távirati úton értesítik, hogy nem kell megjelenniük a másnapi tárgyaláson.
Végül emlékeztetünk a PK 278. sz. áf.-ra, amely szerint a bontóper előtti meghallgatásra kitűzött határnap is elhalasztható.

A tárgyalás felfüggesztése

[a Pp. 152. §-ához]

A módosított szövegű (3) bekezdés 2015. július 1-jétől hatályos.

A Legfelsőbb Bíróság Polgári és Közigazgatási Kollégiuma közös véleményt alkotott az egységes jogértelmezés és jogalkalmazás érdekében a tárgyalás felfüggesztésének egyes kérdéseiről.
A vélemény az alábbi:
"1. Ha a perben bizonyított tények alapján olyan jogkérdés merül fel, amelynek tárgyában más polgári perben - azonos tényekre alapítottan - az Európai Bíróság előzetes döntéshozatali eljárását kezdeményezték, a bíróság a Pp. 152. § (2) bekezdésének megfelelő alkalmazásával, ennek az ügy érdemi elbírálására kiható előzetes eljárásnak a befejezéséig felfüggesztheti a per tárgyalását.
2. A bíróság nem függesztheti fel a per tárgyalását abból az okból, hogy más polgári perben az Alkotmánybíróság eljárását kezdeményezték olyan jogszabály vagy az állami irányítás egyéb jogi eszköze alkotmányellenessége megítélése végett, amelyeket az adott perbeli jogvita elbírálásakor is alkalmazni kell."
A per tárgyalásának felfüggesztése valójában nem az adott tárgyalás, hanem a peres eljárás felfüggesztését jelenti, de a Pp. szóhasználatából következik, hogy csak a perindítás hatályának beálltától (Pp. 128. §) egy alább közlendő határozat szerint ezen belül is, csak a "tárgyalási szaktól" (Pp. 139. §) - kerülhet rá sor. A Pp. 152. §-ának (1) és (2) bekezdése alapján a felfüggesztés (amely megakasztja az eljárást), csak lehetőség a bíróság számára, annak alkalmazása bírói mérlegeléstől függ. (LB Pfv. X. 21 096/1996. sz., BH 1997.341.)
A 152. § (3) bekezdése szerint a birtokháborítás megszüntetése iránt indított pert e § alapján nem lehetett felfüggeszteni. Ezt a szabályt az 1995. évi LX. törvény hatályon kívül helyezte. Itt is felhívjuk a figyelmet a módosító törvény 31. §-ának (2) bekezdésére, amely szerint a hatályon kívül helyezett rendelkezést az 1995. augusztus 29. napja előtt folyamatba tett perekben továbbra is alkalmazni kell.
A felfüggesztésre vonatkozó határozatok egész tárházát adja közre évenként a Legfelsőbb Bíróság.
A közbenső ítélet elleni perújítás esetén a bíróság az összegszerűség kérdésében folyó per tárgyalását a perújítási ügy befejezéséig felfüggesztheti. (PK 195. sz. áf., PEH 289. old.)
A per tárgyalása a Pp. 152. §-a alapján csak akkor függeszthető fel, ha a peres eljárás tárgyalási szakba jutott. (LB Pf. IV. 20 932/1983. sz., BH 1984.361.)
Nem alapozza meg a per tárgyalásának felfüggesztését önmagában az, hogy a fél ellen cselekvőképességet korlátozó gondnokság alá helyezési eljárás indul." (LB Pf. II. 26 953/2001. sz., BH 2003.73.)
A házastárs helytállási kötelezettségére tekintettel a házastársi közös vagyon megosztása iránti per befejezéséig az igényper tárgyalásának felfüggesztése nem indokolt. (LB Pfv. I. 21 793/1999. sz., BH 2002.189.)
A per tárgyalása felfüggeszthető, ha a per eldöntése olyan előzetes kérdés elbírálásától függ, amelynek tárgyában más polgári bíróság előtt per már folyamatban van. Nem állapítható meg e feltétel fennállása, ha az a másik per hosszú idő óta félbeszakadt állapotban van, és a jövőben való folytatása is teljesen bizonytalan. (LB Pf. II. 20 628/1984. sz., BH 1985.150.)
Az öröklési szerződés megszüntetése iránti per nem előkérdése a később alkotott végrendelet érvényességével kapcsolatos pernek, így az utóbbi per tárgyalása felfüggesztésének ezen a címen nincs helye. (LB P. törv. II. 21 155/1985. sz., BH 1986.328.)
A szerződéses jogviszony érvénytelenségére alapított igény érdemi elbírálását nem tarthatja függőben az a tény, hogy arra a szerződés alapján teljesített összegre, amelynek visszafizetését a felperes a perben kéri, harmadik személy igényt érvényesített. (LB P. törv. I. 20 733/1988. sz., BH 1989.153.)
Nem indokolt a per tárgyalásának felfüggesztése abból az okból, hogy az alperes a beszámítási kifogásának összegszerűségét csak egy másik perbeli esetleges marasztalása után tudja megjelölni. (LB Gf. IV. 30 379/1989. sz., BH 1990.113.)
A fél ellen megindított gondnokság alá helyezési eljárás önmagában nem ad alapot a tárgyalás felfüggesztésére. (LB P. törv. IV. 20 411/1991. sz., BH 1992.107.)
Politikai párt által indított per eldöntésének nem előkérdése az az eljárás, amelynek tárgya a párt elnöki tisztével kapcsolatos határozat bírósági megtámadása. (LB P. törv. IV. 20 490/1992. sz., BH 1992.646.)
A következetes bírói gyakorlat szerint saját védjegy használatával védjegybitorlás nem valósulhat meg, és a védjegyjogosulttól kapott engedély folytán megvalósuló használattal ugyancsak nem következhet be védjegybitorlás. A szóvédjeggyel azonos megjelölés használata miatt indult védjegybitorlási per eldöntésének nem előkérdése az, hogy a bitorló utóbb a szóvédjegyhez hasonló (annak egy elemét tartalmazó) megjelölésre közösségi védjegyoltalmat szerzett, és e közösségi védjegyoltalom érvénytelenítése iránt eljárás indult. (LB Pf. IV. 24.586/2007. sz., BH 2007.413.)
A hagyatéki eljárást felfüggeszteni (Pp.152. §) nem lehet, csak a jogszabályban meghatározott esetekben van helye a hagyatéki eljárás függőben tartásának. (LB P. törv. II. 21 077/1982. sz., BH 1983.404.)
A cégbejegyzési eljárás nem függeszthető fel abból az okból, hogy a társasági szerződés szerint nem pénzbeli betétként (hozzájárulásként) rendelkezésre bocsátandó dolog tulajdonjogának rendezése folyamatban van. (LB Cgf. II. 30 860/1990. sz., BH 1991.410.)
Egymagában a peres félnek vagy bárkinek az Alkotmánybírósághoz benyújtott; az adott bírósági eljárásban alkalmazandó jogszabály alkotmányellenességének megállapítására irányuló kérelme nem ad alapot a per tárgyalásának felfüggesztésére. (LB P. törv. II. 20 769/1991. sz., BH 1992.34.)
A váltóadós és a váltóbirtokos között a váltó jogviszonyon alapuló per nem függeszthető fel olyan, a felek között folyamatban levő másik per miatt, amely nem az alapjogviszonyukból keletkezett, illetőleg nem eredményezi a váltókövetelés teljes megszűnését. (LB Gf. I. 31 700/1991. sz., BH 1992.342.)
A közjegyzői eljárás nem tekinthető bírósági eljárásnak, ezért a folyamatban levő közjegyzői eljárás a per tárgyalásának felfüggesztésére nem ad alapot. (LB Gf. III. 30 138/1992. sz., BH 1992.544.)
"A végrendelet érvénytelenségének megállapítása iránti igény érvényesítésére tekintettel a felperes jogutódi minősége vált vitatottá, ehhez képest a jogvita jogerős eldöntése az adásvételi szerződés érvénytelenségének megállapítása iránti per elbírálása szempontjából olyan előzetes kérdés, amely a Pp. 152. §-ának (2) bekezdése alapján a tárgyalás felfüggesztését indokolttá teszi." (LB Pf. V. 20891/1994. sz., BH 1995.220.)
"A váltón szereplő kezességvállaló nyilatkozat aláírójának - állított - névhamisítása büntetőeljáráson kívül is bizonyítható, ezért a váltójogi per tárgyalása felfüggesztésének alapjául még váltóhamisítás címén indult büntetőeljárás sem szolgálhat." (LB Gf. I. 33 644/1993. sz., BH 1995.232.)
"A felszámolási eljárás felfüggesztését indokolttá teheti az, hogy a csődeljárás megindítása iránti kérelmet a bíróság elutasította ugyan, de az elutasításról rendelkező végzés ellen benyújtott fellebbezés elbírálása még folyamatban van." (LB Fpkf. VI. 33 715/1993. sz., BH 1995.237.)
"A devizahatósági engedély utólagos beszerzésére a perben határidőt kell biztosítani. A bíróságok akkor jártak volna el helyesen, ha megfelelő határidő tűzésével lehetőséget adnak a feleknek a hatósági engedély utólagos beszerzésére, és addig a per tárgyalását a Pp. 152. §-ának (1) bekezdése alapján felfüggesztik, majd a devizahatósági eljárás eredményéhez képest döntenek a szerződés érvényessé nyilvánítása vagy érvénytelenségének megállapítása tárgyában." (LB Pfv. V. 20 859/1994. sz., BH 1995.275.)
"A követelés időelőttiségének megállapítását nem alapozza meg a felszámolási eljárás eredményének bizonytalansága, legfeljebb az eljárás felfüggesztése lehet indokolt." (LB Pf. I. 22 804/1994. sz., BH 1995.289.)
"A felszámolási eljárásnak a végelszámolási eljárás jogerős befejezéséig való felfüggesztését megalapozza az, hogy a végelszámolás elrendelése még a felszámolás elrendelése előtt történt." (LB Fpkf. II. 30 348/1994. sz., BH 1995.308.)
"A tisztességtelen piaci magatartás általában nem valósít meg bűncselekményt. Az üzleti titok tisztességtelen módon való megszerzése megvalósítja a tisztességtelen piaci magatartást, ennek a bitorlás törvényi tényállásának megvalósulása nem előfeltétele. Ez utóbbi tényállás alapján indult büntetőeljárás befejezéséig a tisztességtelen piaci magatartás megszüntetése iránt indult eljárás nem függeszthető fel." (LB Gf. III. 31 240/1994. sz., BH 1995.360.)
"Ha a közraktári jegyen szereplő árumennyiséget a közraktár nem szolgáltatja ki, a közraktári jegy birtokosa követelheti az áruellenérték megfizetését. E tekintetben a letevő által elkövetett bűncselekmény miatti eljárás nem ad okot a közraktári jegy birtokosa és a közraktár között folyó per felfüggesztésére." (LB Gf. I. 31 633/1994. sz., BH 1996.53.)
"Az eladóval szemben érvényesített árleszállítási igény elbírálásának nem előkérdése a kivitelező, a beruházó és a tervező ellen a javítási egyenérték összegének megállapítása végett folyamatban levő peres eljárás mikénti elbírálása. A tárgyalás felfüggesztésére a Pp. 152. §-ának (2) bekezdése szerinti feltételei tehát nem állnak fenn." (LB Pf. VI. 22 854/1993. sz., BH 1996.101.)
"A tárgyalás felfüggesztésének nem feltétele, hogy az előkérdésben indított eljárás valószínűleg sikerre vezessen." (LB Pkf. IV. 23 368/1998. sz., BH 2001.231.)
"Ha a váltó aláírásakor az alperes nevében álképviselők jártak el, és a tevékenységüket az alperes utóbb sem hagyta jóvá, úgy a keresetet el kell utasítani, az esetben pedig, ha az állapítható meg, hogy a váltót aláíró személyek képviseleti jogosultsággal rendelkeztek, vagy tevékenységüket az alperes utóbb jóváhagyta, úgy az alperes marasztalására kerülhet sor… Az, hogy az alperes nevében a váltót aláíró egyes személyek ellen más jogügyletek miatt büntetőeljárás van folyamatban, önmagában nem ad kellő jogi alapot a per tárgyalásának a Pp. 152. §-ának (1) bekezdése alapján történt felfüggesztésére.
Egyes magánszemélyek bűnössége kérdésében történő büntetőbírói állásfoglalás ugyanis nem olyan előzetes kérdés, amelytől a per mikénti eldöntése függhet." (LB Gf. I. 32 562/1994. sz., BH 1996.272)
"Ha a vételár-követelés iránti per folyamatban léte során a per felperese ellen felszámolási eljárás indult, és az alperes az azonos jogviszonyból származó ellenkövetelését beszámítási kifogás útján - jogszabály előírása szerint - a felszámolási eljárásban érvényesíti, a kifogás jogerős elbírálásáig a felperes keresete alapján indított pert fel kell függeszteni." (LB Gfv. I. 31 902/1995. sz., BH 1996.392.)
"I. Ha az adásvételi szerződés vevője a vételárat - vagy annak egy részét saját váltóval fizeti, amelyet az eladó továbbforgat, az adásvételi szerződésen mint alapjogviszonyon alapuló kifogásra a váltó kiállítója csak akkor hivatkozhat, ha bizonyítja, hogy az új váltóbirtokos a váltó megszerzésével tudatosan az ő hátrányára cselekedett.
II. Ilyen esetekben az adásvételi szerződés érvénytelenségének megállapítása iránt indított per nem előkérdése a váltópernek, ezért ezen a címen a váltóper tárgyalása a megállapítási per jogerős befejezéséig nem függeszthető fel." (LB Gf. I. 32 048/1995. sz., BH 1996.432.)
"A PK 43. sz. áf. értelmében a Ptk. 349. §-a (1) bekezdésének alkalmazása szempontjából nem minősül rendes jogorvoslatnak az államigazgatási határozat ellen nyitva álló bírósági út igénybevétele: eljárásjogilag a felülvizsgálati per ugyanis nem rendes jogorvoslat. Az államigazgatási jogkörben okozott kár megtérítése iránti igény érdemi elbírálásának feltételei tehát fennállnak.
A felperes azonban a kártérítő felelősség jogalapjaként az alperes alaptalan - tehát állítása szerint jogellenes - határozatára és az ennek alapján tett büntető feljelentésre hivatkozik. Minthogy a büntetőjogi eljárás még jogerősen nincs befejezve, nem jogszabálysértő az elsőfokú bíróságnak az az álláspontja, amely az alperes eljárása és a feljelentés megalapozottsága tekintetében a büntetőeljárást olyan előzetes kérdésnek tekintette, amely a tárgyalás felfüggesztését a Pp. 152. §-ának (1) bekezdése alapján indokolttá teszi." (LB Pf. V. 22 915/1995. sz., BH 1996.470.)
A közös tulajdon megszüntetésének a korábbi ítéletben elrendelt módjától eltérő, új mód alkalmazása iránti per indítását indokolhatja, ha a kötelezett a megváltási árat hosszú időn át nem fizette meg... Az ilyen per felfüggesztését a földhivatali eljárás folyamatba tétele kellően nem indokolhatja... A földhivatali bejegyzés csupán a meghozott bírói határozat - meghatározott feltételhez kötött - végrehajtásának tekintendő, a bíróság ezért nem sértette meg a Pp. 152. §-ának (1) bekezdésében foglalt rendelkezést azzal, hogy a bejegyzés iránti kérelem földhivatali elbírálásáig a pert nem függesztette fel." (LB Pfv. II. 20 587/1996. sz., BH 1997.445.)
A perben a felperes az ingatlanon fennálló közös tulajdon természetben való megszüntetését kérte. A természetbeni megosztásra irányuló kérelem elbírálásához államigazgatási hatóság engedélye is szükséges, mert az engedély nélkül a megosztást nem lehet elrendelni. Az elsőfokú bíróság helyesen járt el, amikor az engedély beszerzésére a felperest felhívta, és annak megtörténtéig a per tárgyalását a Pp. 152. §-ának (1) bekezdése alapján felfüggesztette. (LB Pf. I. 24 136/1997. sz., BH 1998.287.)
A felszámoló kifogásolt intézkedésének "felfüggesztését" elrendelő végzés pervezető végzésnek minősül, amely ellen fellebbezésnek a felszámolási eljárásban nincs helye. (LB Fpk. VIII. 31 750/1998. sz., BH 1999.328.)
Általános szerződési feltételt támadó per elbírálása előkérdése annak a pernek, amely a megtámadott blanketta-szerződéssel azonos tartalommal kívánja a szerződést létrehozni. (LB Pf. IV. 20 678/1998. sz., BH 2001.380.)
"A felperes megalapozottan hivatkozik arra, hogy az építési engedélyezési eljárással és engedélytől eltérő építkezéssel okozati összefüggésben álló kártérítési követelés iránt perben a bíróság tévesen minősítette a használatbavételi és a fennmaradási eljárásban döntést olyan előzetes kérdésnek, amelynek elbírálásától függ a per eldöntése. Ezen túl az alperes még az ellenkérelmében sem utalt arra, hogy az államigazgatási eljárást 30 napon belül megindította, holott erre a bíróság kötelezte." (LB Pf. V. 25 811/2001. sz., BH 2002.489.)
A Legfelsőbb Bíróság kifejtette, hogy miután az előtte folyamatban lévő per eldöntése jórészt ugyanolyan előzetes kérdés elbírálásától függ, mint amelynek a tárgyában más bíróság (Európai Bíróság) hatáskörébe tartozó eljárás már folyamatban van, ezért a Pp. 270. § (1) bekezdése folytán alkalmazandó Pp. 152. § (2) bekezdése alapján a per tárgyalását felfüggesztette (BH 2010/29.).
A bűncselekménynek nem minősülő magatartás is kimerítheti a megtévesztés fogalmát. Az ilyen ok miatt szerződés érvénytelenségének megállapítása iránt indított per tárgyalása ezért nem függeszthető fel a büntetőeljárás jogerős befejezéséig. (Pécsi Ítélőtábla Pf. III. 20 240/2004/2. sz., BDT 2005/4. sz. 54.)

[a Pp. 153. §-ához]

A 152. § felfüggesztési lehetőségeivel szemben a Pp. itt a kötelező felfüggesztés eseteit szabályozza. A törvény rendelkezései egyértelműek, ezért csupán három körülményre hívjuk fel a figyelmet:
1. A PK 102. sz. áf. mintegy kiterjesztette a kötelező felfüggesztés eseteit:
"A Csjt. 35. §-ának (1) bekezdésében meghatározott törvényi vélelmet csak arra jogosított által indított perben hozott bírósági határozattal lehet megdönteni. Ezért a feleség által a férj ellen indított gyermektartási perben az alperes nem hivatkozhat kifogásként arra, hogy a gyermek nem tőle származik. A Pp. 153. §-ában foglalt rendelkezések ilyen esetben is irányadók." (PEH 243. old.)
2. Az idézett 153. § (3) bekezdése - a gyermek tartásának biztosítása érdekében - kivételt tesz az alább közölt 155. § (2) bekezdésének a bírósági intézkedések hatálytalanságáról szóló szigorú rendelkezése alól.
3. A (2) bekezdésben írt "érvénytelenítési per megindítására" kifejezés alatt nyilvánvalóan a keresetlevél benyújtását kell érteni és nem azt, hogy a perindítás hatályainak be kell állniuk.
Az alperes tartási kötelezettsége csak az apaság vélelmének megdöntését kimondó ítélet jogerőre emelkedésétől szűnik meg. Ez az elv következik a Pp. 153. §-a (3) bekezdésének abból a rendelkezéséből is, hogy a gyermek tartása iránti indított pernek az (1) bekezdés alapján való felfüggesztése nem akadályozza, hogy a bíróság a gyermek részére ideiglenes intézkedéssel tartásdíjat állapítson meg. (LB Pfv. II. 23 651/1996. sz., BH 1998.344.)

[a Pp. 154-155. §-ához]

A Pp. 155. § (2) bekezdésével kapcsolatban emlékeztetünk a 153. § (3) bekezdésénél a 2. pontban elmondottakra. A (3) bekezdés a perorvoslati lehetőséget csupán egyetlen esetre szabályozza, és nem tesz említést "a bírósági határozat"-tal (végzéssel) szemben elvárt követelményekről.
"A bíróságnak a felfüggesztés megszüntetésére és az eljárás folytatására irányuló kérelmet elutasító végzése nem tartozik a pervezetés körébe, így ellene fellebbezésnek van helye." (LB P. törv. III. 20 083/1982. sz., BH 1982.426)
"A tárgyalás felfüggesztésére irányuló kérelmet elutasító végzés pervezető határozat, ezért ellene fellebbezésnek nincs helye." (Vas Megyei Bíróság Pf. 20 553/1989. sz., BH 1990.303)
"Az eljárás felfüggesztését elrendelő végzést is indokolni kell. Ennek elmulasztása lényeges eljárási szabálysértés." (LB Gf. IV. 30 026/1989. sz., BH 1989.412)
A Pp. 155. § (1) bekezdése szerint a tárgyalás felfüggesztésével az elévülési idő megszakadt, a felfüggesztés megszűnésétől pedig az elbírálás újrakezdődött. Ez nem automatikusan következik be, hanem a felfüggesztés hatálya mindaddig fennmarad, amíg a bíróság a felfüggesztés megszüntetéséről nem rendelkezik (BH 2010/189.).
"A bíróság eljárási szabályt sértett akkor, amikor a per tárgyalásának felfüggesztésével egyidejűleg a perek egyesítéséről rendelkezett. A Pp. 155. §-ának (2) bekezdése ugyanis kimondja, hogy a felfüggesztés tartama alatt tett minden bírói rendelkezés... hatálytalan, kivéve a felfüggesztéssel, illetőleg az annak megszüntetésével kapcsolatos bírói rendelkezéseket és perbeli cselekményeket. Ehhez képest a perek egyesítésének elrendelésére nem volt eljárásjogi lehetőség." (LB Pf. V. 20 979/1995. sz., BH 1995.648.)
A Pp. 155. §-ának (3) bekezdése valamint a Pp. 233. §-a (3) bekezdésének b) pontja együttes értelmezésével megállapítható, hogy csak a tárgyalás felfüggesztését elrendelő végzés ellen van jogorvoslat, míg a felfüggesztés iránti kérelmet elutasító határozat, mint pervesztő végzés ellen erre nincs lehetőség (BH 2010/154.).
A cégeljárásban (bejegyzés, változásbejegyzés, törvényességi felügyeleti eljárás) az eljárás felfüggesztésére irányuló kérelem elutasítását tartalmazó végzés ellen fellebbezésnek nincs helye. A Pp. 155. §-ának (3) bekezdése értelmében ugyanis kizárólag a felfüggesztést elrendelő bírósági határozattal szemben van helye külön fellebbezésnek, ebből a contrario következik, hogy a felfüggesztési kérelmet elutasító végzés fellebbezéssel nem támadható. (LB Cgf. VII. 30 062/1997. sz., BH 1998.444.)

Az Európai Bíróság előzetes döntéshozatali eljárásának kezdeményezése

[a Pp. 155/A. §-ához]

A (3) bekezdés szövegét a 2009. évi LXVIII. törvény 4. § (2) bekezdése állapította meg, hatályos 2010. január 1-jétől és az ezt követően indult ügyekben kell alkalmazni.
Az Alkotmánybíróság eljárásának bíró általi kezdeményezése esetén szükségképpeni eljárásjogi következmény a per tárgyalásának felfüggesztése. A bírósági eljárás felfüggesztéséről hozott határozat akkor jogszerű, ha a bíróság kezdeményezése maradéktalanul megfelel a törvényben meghatározott követelményeknek, tehát annak, hogy az adott perben alkalmazandó és a törvény által megjelölt jogforrás alkotmányellenességének vizsgálatára irányul. (Fővárosi Ítélőtábla 9 Pkf. 25 465/2006. sz., BDT 11/2006. sz. 167.)
Nincs helye előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezésének, ha a fél nem a közösségi jog értelmezését, hanem annak megállapítását kéri, hogy az irányadó magyar jog nem felel meg a közösségi jog által védett alapelveknek. (LB Gf. X. 30 120/2005. sz., BH 2006.18.)
(Lásd még e könyv F részét)
Az Európai Unióhoz történő csatlakozásunkat követően indult perben a bíróság nem fordulhat az Európai Bírósághoz előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményezve akkor, ha a kereset alapjául szolgáló tényállás az uniós csatlakozásunkat megelőzően keletkezett.
Az előzetes döntéshozatali eljárás iránti indítvány elbírálásakor ezért elsődlegesen azt kell vizsgálni, hogy csatlakozásunk időpontjára tekintettel az Európai Bíróságnak az adott ügyben van-e hatásköre a közösségi jogot érintő kérdések megválaszolására. (LB Pf. IV. 24 516/2006. sz., BH 2006.215.)
A felülvizsgálati eljárásban azért nem volt helye előzetes döntéshozatali eljárásnak, mert - bár az általános jogelvek az uniós jog forrásai közé tartoznak, s így azok értelmezése felmerülhet - az ilyen értelmezési kérdések megválaszolásának feltétele, hogy azok uniós jogi norma alkalmazása során vetődjenek fel. Márpedig a fél nem valamely uniós jogi norma értelmezését kérte, hanem annak megállapítását, hogy a magyar jog - az adott esetben annak a kártérítési felelősségről szóló szabályai - nem felel meg az uniós jognak (LB. Pfv. III. 20.670/2011.).
Kötelező előzetes döntéshozatalt kérni, ha olyan bíróság előtt vetődik fel az értelmezési vagy érvényességi kérdés, amelynek döntése ellen az adott állam joga szerint az adott ügyben nincs helye fellebbezésnek. Ez nem irányadó, ha az adott kérdést az Európai Bíróság már egy korábbi ügyben elbírálta, vagy a közösségi jog kérdéses rendelkezésének helyes alkalmazása nyilvánvaló (BH 2008.271., BDT 2012.2816.).
Az Európai Bíróság mellett a nemzeti bíróságok is kapcsolatba kerülnek a közösségi joggal. Előfordulhat, hogy valamely konkrét ügyben merül fel a közösségi jog alkalmazása, egyes szabályainak értelmezése, esetleg egy közösségi aktus érvényessége, ezért a nemzeti bíróságok a közösségi jog alkalmazása érdekében kérhetnek előzetes döntést. Erről a bíróság végzéssel határoz és egyidejűleg a per tárgyalását felfüggeszti és e végzés ellen külön fellebbezésnek nincs helye.

Az Alkotmánybíróság eljárásának kezdeményezése, továbbá a Kúria eljárásának kezdeményezése önkormányzati rendelet felülvizsgálata iránt

[a Pp. 155/B-155/C. §-ához]

Ezeket a rendelkezéseket a 2011. évi CCI. törvény 3. § (1) bekezdése iktatta be, hatályosak 2012. január 1. napjától.
A Pp. 155/B. § rendelkezései azzal összhangban kerültek a jogszabályba, hogy az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény megváltoztatta az Alkotmánybíróság jogkörét. Ennek 25. §-a lehetőséget teremt a bírónak egyedi normakontroll eljárás kezdeményezésére, akkor, ha a bírónak az előtte folyamatban levő egyedi ügy elbírálása során olyan jogszabályt kell alkalmazni, amelynek alaptörvény-ellenességét észleli, vagy alaptörvény-ellenességét az Alkotmánybíróság már megállapította. Ilyen esetben, az eljárás felfüggesztése mellett, az Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdés b) pontja alapján az Alkotmánybíróságnál kezdeményezi a jogszabály vagy jogszabályi rendelkezés alaptörvény-ellenességének megállapítását, illetve az alaptörvény-ellenes jogszabály alkalmazásának kizárását. Hasonló lehetőséget ad a 2011. évi CLI. törvény 32. § (2) bekezdése, amely szerint a bíró - a bírósági eljárás felfüggesztése mellett - az Alkotmánybíróság eljárást kezdeményezi, ha az előtte folyamatban levő egyedi ügy elbírálása során olyan jogszabályt kell alkalmazni, amelynek nemzetközi szerződésbe ütközését észleli. A 37. § (2) bekezdése további lehetőséget biztosít, amely szerint az Alkotmánybíróság utólagos normakontroll eljárásban, bírói kezdeményezés alapján folytatott egyedi normakontroll eljárásban, alkotmányjogi panasz alapján, vagy nemzetközi szerződésbe ütközés vizsgálata során felülvizsgálja a közjogi szervezetszabályozó eszközöknek, valamint az Alaptörvény 25. cikk (3) bekezdésében meghatározott jogegységi határozatoknak az Alaptörvénnyel, illetve nemzetközi szerződéssel való összhangját. Ezekben az esetekben van tehát lehetőség a polgári perben az Alkotmánybíróság eljárásának kezdeményezésére, a per tárgyalásának egyidejű felfüggesztése mellett. A Pp. 155/C. § rendelkezései azzal összhangban kerültek a jogszabályba, hogy a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvény megteremtette a Kúria önkormányzati tanácsának jogkörét az önkormányzati rendelet felülvizsgálatára irányuló nemperes eljárás lefolytatására. Ennek a nemperes eljárásnak a részletszabályait tartalmazzák a 46-56. §-ok, közöttük számtalan eljárási jellegű szabályt. Az önkormányzati rendelet felülvizsgálatára irányuló nemperes eljárás kezdeményezésére a 48. § (1) bekezdésében megjelölteken túl, a bíróság is jogosult. A (3) bekezdés szerint, ha a bírónak az előtte folyamatban lévő egyedi ügy elbírálása során önkormányzati rendelet olyan rendelkezését kell alkalmaznia, amelynek más jogszabályba ütközését észleli - a bírósági eljárás felfüggesztése mellett - kezdeményezi az önkormányzati rendelet felülvizsgálatára irányuló nemperes eljárást a helyi önkormányzattal szemben.
Az így kezdeményezett eljárás kapcsolódik a Pp. 155/C. § rendelkezéséhez, olyan módon, hogy a Kúria eljárásának végzéssel való kezdeményezésével egyidejűleg a bíróság a per tárgyalását felfüggeszti.

Ideiglenes intézkedések

[a Pp. 156. § (1) bekezdéséhez]

A nemzeti bíróság jogsértés nélkül utasítja el az előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezésére irányuló kérelmet, ha az értelmezni kért közösségi norma számára egyértelmű, illetve az előtte folyamatban levő ügy kimenetelét nem érinti. (LB Gf. X. 30 379/2006. sz., BH 2007.377.)

[a Pp. 156. § (2)-(9) bekezdéséhez]

A beiktatott (9) bekezdés 2014. január 1-jétől hatályos.

A törvény nem szabja meg azt, hogy mely perekben, milyen tartalommal hozhat a bíróság ideiglenes intézkedést. A tartalmi kört az anyagi jog határozza meg. Perrendi szempontból a követelmények az alábbiak:
1. Az intézkedés meghozatalára irányuló kérelemnek a kereseti kérelemben (viszontkeresetben) történő előterjesztése.
2. A kérelem teljesítése
a) fenyegető kár elhárítását;
b) a jogvitára okot adó állapot fenntartását;
c) a kérelmező különös méltánylást érdemlő jogvédelmét szolgálja, illetőleg ezek valamelyikének biztosítását segítse elő.
Mindezek mellett azonban törvényi feltétel az, hogy az intézkedéssel okozott hátrány ne haladja meg a kérelmező számára elérhető előnyöket. A bíróságnak meg kell követelnie a kérelmet megalapozó tények valószínűsítését, továbbá a bíróság - az érdekegyensúly biztosítása érdekében - az ideiglenes intézkedés elrendelését biztosítékadáshoz kötheti.
A Pp. 156. § (2) bekezdésének rendelkezése szerint az ideiglenes intézkedés iránti kérelem a keresetlevél benyújtása előtt nem terjeszthető elő. Ebből az is következik, hogy nemperes eljárásban nem kérhető ideiglenes intézkedés. [Az 1995. évi LX. törvény 32. §-a a 105/1952. (XII. 28.) MT rendelet idevágó 1-6. §-ait hatályon kívül is helyezte.]
A bíróság a kérelem tárgyában soron kívül, már az első tárgyalást megelőzően is dönthet. A felek személyes vagy írásbeli nyilatkozatának a döntést megelőző beszerzése csak rendkívül sürgős esetben, illetőleg a meghallgatásra kitűzött határnap elmulasztása esetén mellőzhető [Pp. 156. § (4) bek.].
Az ideiglenes intézkedés hivatalból általában nem rendelhető el. Ez összhangban áll az officialitás csökkentésére irányuló jogalkotói szándékkal, illetve a felek rendelkezési jogának erősítésével. Olykor azonban ennél az elvnél erősebb szempontként érvényesül a feltétlen jogvédelem szükségessége, amely megkövetelheti a hivatalbóli eljárást. Ilyen eset a kiskorú gyermekről való gondoskodás igénye. Ezért a Pp. 287. §-ának újraszabályozása szűk körben lehetőséget ad hivatalból is ideiglenes intézkedés meghozatalára.
A bíróság az ideiglenes intézkedését utóbb módosíthatja, visszavonhatja (megváltoztathatja), ha annak indokoltsága megváltozik, illetve megszűnik. Erről kérelemre dönt, de ha a felperes kereset leszállítása folytán az elrendelt ideiglenes intézkedés a Pp. 215. §-ába ütközne, az intézkedést a bíróságnak hivatalból is meg kell változtatnia. Az ideiglenes intézkedést hatályon kívül helyező végzés, illetve ítéleti rendelkezés előzetesen végrehajtható, azaz az intézkedést nyomban meg kell szüntetni, a fellebbezésre való tekintet nélkül.
Az előbbi esettől különbözik az ideiglenes intézkedés megváltoztatásának fellebbezés útján történő kérelmezése. Ebben az esetben az intézkedés elrendelésének indokoltságáról a másodfokú bíróság dönt. Az intézkedés elleni fellebbezés azonban a végrehajtást nem akasztja meg, hiszen az ideiglenes intézkedést elrendelő végzés előzetesen végrehajtható. A másodfokon jogerőre emelkedett ideiglenes intézkedést az elsőfokú bíróság indokolt esetben kérelemre ugyanúgy megváltoztathatja, hatályon kívül helyezheti, mint azt az ideiglenes intézkedést, amely fellebbezés hiányában első fokon lett jogerős, vagy még egyáltalán nem emelkedett jogerőre.
Az elsőfokú bíróság az eljárást befejező határozatában az ideiglenes intézkedést hatályon kívül helyezheti, de arra nem köteles. Így mód nyílik arra, hogy a felperes javára szóló ítélet esetében az ideiglenes intézkedés hatálya fennmaradjon. Enélkül a felperes igényének megóvása a fellebbezési időszakban nem lenne biztosított. Ha a bíróság az ideiglenes intézkedés hatályát ítéletében fenntartotta és az ítélet ellen nem nyújtottak be fellebbezést, az ideiglenes intézkedés az ítélet jogerőre emelkedésével automatikusan hatályát veszti.
A törvény az ideiglenes intézkedés hatályát tehát az eljárást jogerősen befejező határozathoz köti.
Az ideiglenes intézkedés sorsa a fentiek tükrében a következőképpen alakul: az elsőfokú bíróság az ítéletében vagy permegszüntető végzésében az ideiglenes intézkedését hatályon kívül helyezheti, és ítéleti döntésével rendezi az érintett viszonyt. Tehát a bíróságnak az intézkedésről kifejezetten rendelkeznie kell, ha hatályát meg kívánja szüntetni, vagy ha tartalmát meg akarja változtatni. Ha az ítélet tartalmában részben eltér az ideiglenes intézkedéstől, s a bíróság azt kívánja, hogy az intézkedés az ítéleti tartalommal éljen tovább a jogerős befejezéséig, azt az ítéletében meg kell változtatnia. Mindez azért szükséges, mert az ítélet előzetes végrehajthatósága csak jóval szűkebb körben rendelhető el, így az intézkedéssel megvalósított jogvédelem folytonossága csak a fenti módon biztosítható.
Az ideiglenes intézkedés az elsőfokú ítélet jogerőre emelkedésével hatályát veszti. Ha azonban a fellebbezési időszak alatt bármelyik fél a per főtárgya tekintetében fellebbezést nyújt be, az elsőfokú ítéletben nem érintett ideiglenes intézkedés hatálya fennmarad a per jogerős befejezéséig (kivéve természetesen, ha a másodfokú bíróság azt még az érdemi döntésének meghozatala előtt megváltoztatja vagy hatályon kívül helyezi).
A Pp. 156. §-ának (1) bekezdése szerint az ideiglenes intézkedés célja, hogy a jogvita érdemi elbírálását megelőzően azonnali jogvédelmet biztosítson az időmúlás miatt utóbb már el nem hárítható jogsérelem megelőzésére. Az ideiglenes intézkedés meghozatala a peres eljárás alatt kérhető, a Pp. 239. §-a szerint pedig az elsőfokú eljárásra vonatkozó rendelkezéseket a másodfokú eljárásban is megfelelően alkalmazni kell. Ebből következően, miután a jogszabály egyéb rendelkezései sem zárják ki az ideiglenes intézkedés másodfokú eljárás során történő elrendelését, ezért ilyen tartalmú kérelem előterjeszthető. Nem kizárt, hogy a fél a fellebbezési eljárás során terjessze elő ideiglenes intézkedés iránti kérelmét, ha az annak alapjául szolgáló körülmények az elsőfokú bíróság határozatának meghozatalát követően következtek be. Elrendelésére tehát a másodfokú eljárásban is sor kerülhet; ellenkező, szűkítő értelmezés megfosztaná a másodfokon eljáró bíróságot attól a lehetőségtől, hogy az ideiglenes intézkedés elrendelésével a továbbiakban is gondoskodjon a fennálló állapot fenntartásáról, vagy jogvédelmet biztosítson a hátrányos helyzetbe került fél részére, annál is inkább, mert az a jogerős érdemi döntés meghozatalával veszti hatályát (BH 2013.345.).
A pernek a Pp. 137. § (3) bekezdés alapján bekövetkező megszűnése, továbbá félbeszakadása, illetve felfüggesztése az ideiglenes intézkedés hatályát nem érinti.
"A házassági per szünetelése alatt is sor kerülhet gyermek és házastárs iránti ideiglenes intézkedésre, ha egyébként annak a feltételei fennállanak." (Székesfehérvári Megyei Bíróság Pf. 20 903/1980. sz., BH 1982.97)
"A volt férjet apasága vélelmének fennállása folytán törvényes tartási kötelezettség terheli, ezért az apasági vélelem megdöntése iránt indított per ellenére ideiglenes intézkedéssel is kötelezhető gyermektartásdíj fizetésére." (LB P. törv. II. 20 569/1985. sz., BH 1986.148)
"A gyermektartásdíj előlegezésének elrendelése iránti eljárásban ideiglenes intézkedés nem hozható." (LB P. törv. II. 21 089/1988. sz., BH 1989.232.) "Ideiglenes intézkedés csak a keresettel (viszontkeresettel) érvényesített követelés tekintetében hozható." (LB Pf. III. 23 234/1993. sz., BH 1995.39.)
"Szerzői jogsértés hiányában ideiglenes intézkedés elrendelésének nincs helye." (LB Pfv. IV. 22 935/1996. sz., BH 1997.19.)
"Nincs helye felülvizsgálatnak az ideiglenes intézkedést elrendelő, illetőleg az ideiglenes intézkedés elrendelését megtagadó végzés ellen. E végzések csupán a bíróság eltérő intézkedéséig, illetőleg a per jogerős befejezéséig vannak hatályban. Ezért nincs helye felülvizsgálati kérelemnek sem az ideiglenes intézkedést elrendelő, sem az annak elrendelését megtagadó végzés ellen." (LB Pfv. II. 20 727/1997. sz., BH 1997.342.)
Szerződésen alapuló televíziós közvetítési és sugárzási jogok gyakorlásának azonnali hatályú felmondással való akadályozása a jogosultat vagyoni károsodással fenyegeti, ezért - az egyéb törvényi feltételek fennforgása esetén - e magatartástól a bíróság ideiglenes intézkedéssel eltilthatja az alperest. (LB Pf. IV. 22 011/1998. sz., BH 1998.490.)
Az ideiglenes intézkedés iránti kérelemben foglaltak teljesítését a bíróság akkor is elrendelheti, ha a károkozás már elkezdődött, és az a jövőben is várható. (LB Pf. IV. 21 061/1998. sz., BH 1998.491.)
Fenyegető kárról, amelynek elhárítása ideiglenes intézkedéssel indokolt, az esetben lehet szó, ha a jogellenes magatartás ismétlése vagy a jogellenes helyzet fennmaradása idézhet elő újabb károkat. Ez esetben azt, akinek részéről károk bekövetkezése fenyeget, a kárt eredményező jogellenes magatartástól való eltiltásra, illetve a jogellenes állapot megszüntetésére kell ideiglenes intézkedéssel kötelezni, és nem kártérítésre. (LB Pf. V. 25 848/2000. sz., BH 2002.315.)
Ideiglenes intézkedéssel a kötelezett tulajdonjogának korlátozását, azaz elidegenítési és terhelési tilalmat nem lehet elrendelni. (LB Pf. I/a. 26 108/2001. sz., BH 2002.441.)
A Pp. 156. §-ának (1) bekezdése alapján az ideiglenes intézkedés iránti kérelem feltételeit, azok fennállását valószínűsíteni kell. A bíróság az ideiglenes intézkedés elrendelését biztosíték adásához kötheti. A valószínűsítés szintjén elfogadható a felperesnek az az álláspontja, hogy az alperes védjegybitorlónak állított tevékenysége és az igazolt bevétel csökkenése között megállapítható az okozati összefüggés. Mindezekből az következik, hogy a közvetlenül fenyegető kár, mint törvényi feltétel hiányában a kérelem teljesítése nem lenne kizárható.
A keresetlevél alapján az ideiglenes intézkedés feltételeit a felperes valószínűsítette, amely szerint a háza és az abban lévő ingóságai megsemmisültek. Olyan rendkívüli körülmények következtek be a lakhatás lehetőségének megszűnésével és az ingóságok megsemmisülésének következtében, hogy a sürgős szükség fennállt és azonnali döntésre volt szükség. Az eljárási törvény rendkívüli sürgős szükség esetén lehetővé teszi az ideiglenes intézkedés iránti kérelem felőli döntést a felek meghallgatásának mellőzésével. Ilyen esetben a kérelemre vonatkozó írásbeli nyilatkozat beszerzése sem kötelező (BDT 2011.2418).
Az alperes azonban maga is valószínűsítette, hogy az ideiglenes intézkedés eredményeként nagy összegű kára keletkezne. Ezért a Legfelsőbb Bíróság szükségesnek látta, hogy az ideiglenes intézkedés elrendelését biztosíték adásához kösse. A felperes azonban felhívásra bejelentette, hogy a biztosíték letétbe helyezését nem vállalja. Ez a kérelme teljesítését önmagában kizárta. (LB Pf. IV. 23 511/1998. sz., BH 1999.217.)
Önmagában a felperesek által előadott tények, illetve a felpereseknek a fellebbezésükben is kifejtett jogi álláspontja alapján az alperesek által elkövetett jogsértés a valószínűsítettség szintjén nem állapítható meg, ezért ideiglenes intézkedés meghozatalának nincs helye. (LB Pfv. IV. 24 230/1998. sz., BH 2000.406.)
A perfeljegyzést elrendelő végzés ellen a Pp. 156. §-ának (6) bekezdése alapján külön fellebbezésnek van helye. (Pest Megyei Bíróság 1. Gf. 40 045/2000. sz., BDT 2001/7-8. sz. 94.)
A felek meghallgatása csak rendkívül sürgető szükség esetében, valamint akkor mellőzhető, ha a fél a meghallgatásra kitűzött határnapot, illetőleg határidőt elmulasztja. Ennek elmulasztása olyan eljárási szabálysértés, amely önmagában megalapozza a Pp. 258. §-ának (1) bekezdése szerint a támadott elsőfokú végzés hatályon kívül helyezését. (LB Pf. I/a. 26 945/2001. sz., BH 2003.110.)
"A szerződés érvénytelenségének megállapítása tárgyában csak a perben felvett bizonyítás eredménye alapján hozható döntés. A szerződés érvénytelenségét ideiglenes intézkedéssel megállapítani nem lehet, ezért ideiglenes intézkedéssel a vételi jog törlésére sem kerülhet sor." (LB Gf. I. 32 069/2002. sz., BH 2003.337.)
Az ideiglenes intézkedést elrendelő végzés - a törvény erejénél fogva - előzetesen végrehajtható, függetlenül attól, hogy a végzés rendelkező része ezt tartalmazza-e. Az ellene benyújtott fellebbezés nem halasztó hatályú, fellebbezésre tekintet nélkül az ilyen határozat alapján végrehajtásnak van helye. A törvény a másodfokú bíróság tanácselnökének a hatáskörébe utalja a végrehajtás felfüggesztését, ha a bíróság a Pp. 231-232. § rendelkezéseinek ellenére nyilvánította előzetesen végrehajthatónak a határozatát. (Fővárosi Ítélőtábla 3. Pkf. 21 773/2003. sz., BDT 2004/3. sz. 31.)
Az ideiglenes intézkedés lényegéből következik, hogy kárnak a kérelmezőt kell fenyegetnie, mint ahogy az ő oldalán kell felmerülnie a különös méltánylást érdemlő jogvédelem szükségességének is. Ha a kezelő szervezet tevékenységével veszélyezteti az alapítvány céljának megvalósulását, nem az alapítónak, hanem az alapítványnak okozhat kárt. Az alapítvány új kezelő szerve nyilvántartásba vétele iránti perben ezért az alapító arra hivatkozással, hogy a kuratórium az alapítványi célokat veszélyezteti, az alapítvánnyal, illetve a kezelő szerv tagjaival szemben nem terjeszthet elő megalapozottan a tagok törlésére és az új kezelő szervezet tagjainak nyilvántartásba vételére irányuló ideiglenes intézkedés iránti kérelmet (BDT 2014.168.).

A per megszüntetése

[a Pp. 157. §-ához]

Első helyen idézzük a Legfelsőbb Bírósági Közigazgatási Kollégiuma által hozott KK 33. sz. testületi állásfoglalást, melynek szövege: "Ha a fél a pert tévesen az elsőfokú közigazgatási szerv ellen indította, a per során a másodfokú közigazgatási szervet perbe vonhatja, a bíróság az elsőfokú közigazgatási szervet ilyen esetben a perből elbocsátja. Ha a felperes felhívásra a felülvizsgálni kért határozatot hozó szervet nem vonja perbe, a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül kell elutasítani, illetve a Pp. 157. §-ának a) pontja alapján a pert meg kell szüntetni." (BH 1997. évi 1. sz. 59. old.)
"Amennyiben a követeléssel kapcsolatban a Munkaügyi Bíróság hatásköre és illetékessége megállapítható, de azt a felszámolási eljárás keretében kell elbírálni, a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül el kell utasítani, illetőleg a pert a Pp. 157. §-ának a) pontja alapján meg kell szüntetni, és az iratokat meg kell küldeni a bíróság felszámolást végző csoportjához." (LB Mfv. I. 10 400/1996. sz., BH 1997.105.)
A per megszüntetésére csak a perindítás hatályának beállta után van lehetőség, azt megelőzően csak a keresetlevél idézés kibocsátása nélkül történő elutasítására kerülhet sor, ha annak valamelyik feltétele fennáll. (LB Mfv. II. 10 133/1998. sz., BH 1999.182.)
"A hitelezők kérelmére indult felszámolási eljárás a felszámolási eljárás megindítása iránti kérelemtől való elállás folytán csak akkor szüntethető meg, ha a kérelmétől a hitelezők mindegyike eláll." (LB Gfv. X. 31 381/1995. sz., BH 1996.551.)
"Az önálló hatósági jogkörrel rendelkező megyei (fővárosi) kárrendezési hivatalok polgári jogi jogképesség hiányában polgári perben félként nem járhatnak el... A Ptk. 30. §-ának (1) bekezdése szerint, ha a jogszabály vagy - annak felhatalmazása alapján - az alapító határozat vagy okirat másként nem rendelkezik, a jogi személy szervezeti egysége (gyáregysége, fiókja, telepe, üzeme, irodája, helyi kirendeltsége vagy csoportja, alapszerve, szakosztálya stb.) nem jogi személy. A megyei hivatalokat mint az Országos Kárrendezési és Kárpótlási Hivatal területi szerveit sem jogszabály, sem más rendelkezés nem nyilvánította jogi személlyé. Az önálló hatósági jogkörrel rendelkező hivatalok ennélfogva - polgári jogi jogképesség hiányában - polgári perben félként nem járhatnak el." (LB Pfv. V. 21 268/1995. sz., BH 1996.416.)
A személyhez fűződő jog védelmével kapcsolatban a Ptk. 75-85. §-aira alapított igény elbírálása a Ptk. 7. §-a szerint a bíróság hatáskörébe tartozó kérdés, függetlenül attól, hogy a temetők felügyeletével kapcsolatban a jegyzőnek államigazgatási hatáskört biztosít a jogerős végzés által hivatkozott jogszabály. Függetlenül tehát attól, hogy a felperesnek az édesanyja eltemetésével kapcsolatos panasza a jegyző eljárásának eredményeként orvoslást nyerhet-e vagy sem, a személyhez fűződő jog védelmével kapcsolatban előterjesztett polgári jogi igény elbírálása bírósági hatáskörbe tartozik. Erre tekintettel a jogerős végzés a bíróság hatáskörének hiányát tévesen állapította meg, és jogszabálysértően döntött a Pp. 130. §-a (1) bekezdésének b) pontjára figyelemmel, a Pp. 157. §-ának a) pontja alapján a per megszüntetéséről is. (LB Pfv. IV. 22 014/1997. sz., BH 1999.355.)
A felszámolási eljárásban a polgármesteri hivatal kifogása alapján indult eljárást - ha a polgármesteri hivatal nem hitelezőként, hanem a helység lakosainak "meghatalmazottjaként", de írásbeli meghatalmazás nélkül kíván eljárni - eljárásbeli jogképesség hiányában, érdemi vizsgálat nélkül hivatalból kellett volna elutasítani. Ezért a Pp. 157. §-ának a) pontja értelmében a pert meg kell szüntetni. (LB Fpk. VI. 30 153/1997. sz., BH 1998.606.)
Ha a felperes gazdasági társaság keresete a saját társasági szerződése érvénytelenségének megállapítására irányul, a pert meg kell szüntetni, mert annak felperese és alperese azonos (jogi) személy. (LB Gf. II. 31 667/1997. sz., BH 1998.549.)
A módosított 1960. évi 11. tvr. (Ptké.) 26. §-ának (1) bekezdése akként rendelkezik, hogy a birtokvita eldöntésére a községi, városi, fővárosi, kerületi jegyző illetékes. Ezért a birtokvita eldöntése nem tartozhat a felszámolási eljárást lefolytató bíróság hatáskörébe. Tévedett tehát az elsőfokú bíróság, amikor a birtokvédelem iránti kérelmet kifogásként bírálta el. Az elsőfokú bíróság akkor járt volna el helyesen, ha a kifogást érdemi vizsgálat nélkül, hivatalból elutasítja, illetve az eljárás későbbi szakaszában a kifogás tárgyában indult eljárást megszünteti. (LB Fpk. VI. 33 712/1998. sz., BH 2000.220.)
Bírósági úton nem érvényesíthető játékból eredő követelésnek minősül az állami engedély nélkül lebonyolított játékban való részvétel érdekében befizetett összeg visszafizetése, valamint a nyeremény kifizetése iránti igény.
A Pp. 130. §-a (1) bekezdésének f) pontja értelmében a bíróság a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül elutasítja, ha megállapítható, hogy a felperes követelése bírói úton nem érvényesíthető. A Pp. 157. §-ának a) pontja értelmében a bíróság a pert megszünteti, ha a keresetlevelet már a Pp. 130. §-a (1) bekezdésének a)-h) pontja alapján idézés kibocsátása nélkül el kellett volna utasítani. (LB Pfv. IV. 23 108/1996. sz., BH 1998.422.)
A kérelmezett felszámolás alá kerülésének ténye a törvényességi felügyeleti eljárás megszüntetésének nem oka, ilyen megszüntetési okot sem az 1997. évi CXLV. törvény (Ctv.), sem annak 49. §-a (1) bekezdése folytán megfelelően irányadó Pp. 157. §-a nem tartalmaz. (LB Cgf. II. 31 461/2000. sz., BH 2002.409.)
A munkáltató a munkavállaló munkaviszonyával összefüggő tartozásainak megtérítésére irányuló igényét írásbeli felszólítással érvényesítheti. Ha e szabály figyelmen kívül hagyásával a követelését közvetlenül bírósági úton érvényesíti, a pert meg kell szüntetni. (LB Mfv. II. 10 646/1999. sz., BH 2002.32.)
"Annak elbírálása, hogy a felperes igényérvényesítési jogosultsága (kereshetőségi joga) az általa nevezett alperesekkel szemben fennáll-e, az ügy érdemére tartozó olyan anyagi jogi kérdés, amelynek tárgyában a bíróságnak ítélettel kell határoznia. Ez esetben nem kerülhet sor sem a keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasítására, sem a per megszüntetésére. (LB Pfv. X. 23 052/2000. sz., BH 2001.388.)
A megállapítási kereset alaptalansága esetén nem kerülhet sor a per - időelőttiségre hivatkozással való - megszüntetésére, hanem a kereset elutasításáról ítélettel kell rendelkezni. (LB Gf. I. 30 443/2002. sz., BH 2004.23.)
Ha a felperes jogképességgel nem rendelkező szervezet ellen nyújt be keresetlevelet, a bíróság akkor jár el jogszabályszerűen, ha a felperes keresetlevelét idézés kibocsátása nélkül elutasítja, illetve a pert megszünteti. (LB Pfv. IV. 22 806/2001. sz., BH 2004.52.)
Ha a felperes keresetének elbírálására a magyar bíróságnak nincs joghatósága, és az azzal összefüggő jogviszonyból eredő viszontkereset elbírálására sincs joghatósága, a pert a viszontkereset tárgyában is meg kell szüntetni. (LB Gf. VI. 32 300/2000. sz., BH 2001.389.)
"Tévedett a másodfokú bíróság, amikor a II. r. felperessel szembeni permegszüntető rendelkezését ítélettel hozta meg, és ezzel egy időben az I. r. felperessel szembeni permegszüntető rendelkezést ítélettel hagyta helyben. A Pp. 251. §-ának (1) bekezdése szerint akkor járt volna el helyesen, ha az elsőfokú bíróság ítéletét teljes terjedelmében hatályon kívül helyezi, és a pert egységesen megszünteti." (LB Gfv. VII. 32 954/1999. sz., BH 2001.186.)
"Ha a felperes - a fizetési meghagyásos eljárás perré fordulása után - követelését leszállítja, az illeték kiegészítése szempontjából a leszállított követelés összegét kell a pertárgy értékénél figyelembe venni és a per részleges megszüntetésének van helye." (Csongrád Megyei Bíróság Gf. 40 057/2001. sz., BDT 2001/7-8. sz. 95.)
"A Pp. 28. §-a és 43. §-ának (1) bekezdése értelmében a bíróság a hatáskörének és illetékességének hiányát hivatalból veszi figyelembe. Minthogy a per tárgyalására a kizárólagosan illetékes bíróságot jogszabály jelölte ki, s a kizárólagos illetékesség miatt a hatáskör szempontjából a pertárgy értékének nem volt szerepe, az elsőfokú bíróság hatáskörének és illetékességének hiányát a másodfokú eljárásban is figyelembe kellett venni.
A Legfelsőbb Bíróság ezért az elsőfokú ítéletet a Pp. 252. §-ának (2) bekezdése alapján a fellebbezési kérelem és ellenkérelem korlátaira tekintet nélkül hatályon kívül helyezte, a pert a Pp. 251. §-ának (1) bekezdésére figyelemmel, a 157. §-ának a) pontja értelmében megszüntette, és a keresetlevelet a Pp. 129. §-ának (1) bekezdése alapján a per tárgyalására hatáskörrel rendelkező és kizárólagosan illetékes Pesti Központi Kerületi Bírósághoz áttenni rendelte." (LB Pfv. V. 25 102/1999. sz., BH 2001.379.)
Az alperesi szövetkezetnek - a per során - a cégnyilvántartásból való törlése nem a per megszüntetésére, hanem a félbeszakadás megállapítására nyújt alapot. (LB Pfv. I. 21 518/1999. sz., BH 2002.19.)
A per megszüntetésének van helye, ha a követelés kizárólag felszámolási eljárásban érvényesíthető. (LB Pf. I/A. 24 896/2000. sz., BH 2002.148.)
Ha a felperes keresetében érvényesített követelés bírósági úton nem érvényesíthető, nem a kereset ítélettel történő elutasításának, hanem a keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasításának, illetve a per megszüntetésének van helye. (LB Gfv. I. 30 605/2000. sz., BH 2002.108.)
A szerződésen kívül okozott kár megtérítésére irányuló igény mindaddig idő előtti, amíg a károsult a követelését a jogszabály alapján a kötelezettel szemben nem érvényesítette. Csak az ilyen igényérvényesítés eredménytelensége esetén lehet azt megállapítani, hogy a végrehajtás során a kezesen behajtott követelés meg nem térülése miatt a Ptk. 355. §-ának (4) bekezdése értelmében vagyonban beállott értékcsökkenésként a kezest kár érte.
Amíg ez nem történik meg (és a perbeli esetben ez nem történt meg), a követelés idő előtti. Ezért a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 130. §-a (1) bekezdésének f) pontjára figyelemmel, a Pp. 157. §-ának a) pontja alapján megszüntette a pert. (LB Pfv. X. 22 749/2001. sz., BH 2003.235.)
Lásd az 1994. évi LXXI. tv. (Vbt.) 8. §-ával kapcsolatos Legf. Bír. Gfv. IX. 30 373/2006. sz. legfelsőbb bírósági határozatot, amely a "Polgári Eljárásjog" II. kötetében a Vbt. 9. §-a előtt lett közzétéve, és amely utal a Pp. 157. § (1) bek. a) pontjára is.
A Pp. 130. §-a (1) bekezdésének b) pontja és a 157. §-ának a) pontja alkalmazásával a per megszüntetésének akkor van helye, ha a pert nem a jogszabályban arra feljogosított személy indítja, vagy a per csak jogszabályban meghatározott személy ellen indítható, illetve meghatározott személyek perben állása kötelező, s a felperes e személyt (személyeket) - felhívás ellenére - nem vonta perbe.
Az adott eljárásban a felperes a Gt. 49. §-ának (1) bekezdésében meghatározott, perindításra feljogosított gazdasági társaság. Annak vizsgálata, hogy a kizárás további feltételei, illetve valamely korlátozó rendelkezés fennáll-e, már az eljárás érdemére tartozó kérdés, nem vonható a kereshetőségi jog körébe. Téves és megalapozatlan tehát a permegszüntető határozat. (LB Gf. VII. 32 380/2001. sz., BH 2003.251.)
Ha a cégbíróság a keresettel megtámadott végzését nem kérelemre hozta meg, hanem a korábbi végzése megtámadása folytán megindult peres eljárásban hozott bírósági ítélet alapján végzett a cégjegyzékben változtatást, a végzés nem kérelemnek helyt adó végzés, így e végzés ellen a Ctv. 20. §-ának (1) bekezdése folytán alkalmazandó Pp. általános szabályai szerint fellebbezésnek van helye, következésképpen a végzést peres eljárásban keresettel megtámadni nem lehet. Vagyis az ilyen keresetlevelet a Pp. 130. §-a (1) bekezdésének b) pontja alapján idézés kibocsátása nélkül el kell utasítani, illetve a pert a Pp. 157. §-ának a) pontja alapján meg kell szüntetni. (Pécsi Ítélőtábla Pf. V. 20 062/2003. sz., BDT 2004/2. sz. 22.)
A Pp. 130. §-a (1) bekezdésének g) pontja alapján a bíróság a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül csak akkor utasíthatja el, ha jogszabály valamely per megindítását csak meghatározott személyek számára teszi lehetővé, és a pert e körön kívül eső személy indította meg. Ilyen jogszabályi rendelkezés hiányában a per megszüntetésének sincs helye.
Az elsőfokú bíróságnak a pert megszüntető végzését a másodfokú bíróság hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot a per tárgyalására és új határozat hozatalára utasította. A végzés indokolása szerint a Pp. 130. § (1) bekezdés g) pontját meghatározott személyek kötelező perbenállása esetén kell alkalmazni. A perbenállás akkor kötelező, ha azt jogszabály előírja, illetőleg csak abban az esetben, ha a keresettel érvényesített jog alapjául szolgáló jogviszonyból eredő jogok és kötelezettségek figyelembevételével a kereset más személyek meglévő jogainak alakítása nélkül nem bírálható el. Az adott tényállás mellett a korábbi ranghelyet biztosító perfeljegyzés elrendelése folytán a felperesek és a per eredményétől függő hatállyal bejegyzett személy között nem keletkezhet olyan közös jogosultság és kötelezettség, amely pernyertesség esetén a felperesek jogait érintheti, illetőleg a perben hozott döntés - a függő hatályú bejegyzés folytán - a harmadik személy jogát sem alakítja. Az elsőfokú bíróságnak ezért nem volt olyan kötelezettsége, hogy a felpereseket harmadik személy perbevonására hívja fel, arra pedig jogosultsága nem volt, hogy a felhívás nem teljesítése miatt a pert megszüntesse (BDT 2013.154.).
Amennyiben a keresetlevél tartalmi vizsgálatának bármilyen akadálya van, ez esetben a bíróság a Pp. 130. § (1) bekezdésében, illetőleg a Pp. 157. §-ában foglaltak szerint végzésalakú határozatot hoz, ez nem tekintendő az ügy érdemében hozott végzésnek, tehát az ilyen végzés ellen benyújtott fellebbezés esetében nem érvényesülnek a Pp. 73/A. §-ában írt, a kötelező jogi képviseletre vonatkozó szabályok. (LB Közigazgatási Kollégiumi Véleménye, BH 2004. évi 3. sz.)
Az elállásra vonatkozó nyilatkozatnak határozottnak, egyértelműnek, a féltől származónak és a bírósághoz intézettnek kell lennie. A bíróság a fél nyilatkozatát nem értelmezheti kiterjesztően, és vélelmezéssel sem pótolhatja azt. (Főv. Ítélőtábla 11. Fpkf. 40 552/2003. sz., BH 2004.289.)
Joghatóság hiánya okából a pert csak akkor lehet megszüntetni, ha a perre a magyar bíróság joghatósága a törvény vagy nemzetközi egyezmény rendelkezése alapján kizárt. Nem eredményezi ezt az olyan joghatósági kikötés, mely nem utal egyértelműen egy külföldi állam bíróságaira vagy egy meghatározott külföldi bíróság joghatóságára. (Főv. Ítélőtábla 14. Gf. 41 315/2003. sz., BH 2004.153.)
A 4247/1949. (IX. 22.) MT rendelet alapján megindított felszámolási eljárást e rendelet előírásai szerint kell befejezni.
Tekintettel arra, hogy a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény módosításáról szóló 2001. évi CV. törvény 20. §-ának (5) bekezdése értelmében az Ítélőtábla működésének megkezdéséig (2003. július 1-jéig) a Pp. 270. §-ában foglaltak megfelelő alkalmazásával felülvizsgálatnak van helye a keresetlevelet, fizetési meghagyást idézés kibocsátása nélkül elutasító (Pp. 130. §) és a pert megszüntető (Pp. 157. §) jogerős végzés ellen is, a Legfelsőbb Bíróság mint felülvizsgálati bíróság a jelen felülvizsgálati kérelmet - a korábbi szabályok szerint - tanácsban eljárva, a Pp. 274. §-ának (1) bekezdésében foglaltakra figyelemmel, tárgyaláson kívül bírálta el, s csak a jogszabályba ütközés fennálltát vizsgálta, a jogegységi érdeket nem. (LB Gfv. X. 31 496/2003. sz., BH 2005.116.)
A Pp. 157. §-át módosította a 2005. évi CXXX. törvény 11. §-ának (2) bekezdése. Hatályos 2006. január 1-jétől. Az új rendelkezéseket a folyamatban levő ügyekben is alkalmazni kell. Ezután közöljük a Pp. 157. §-ának jelenleg hatályos szövegét.
A csődeljárás iránti kérelem elutasításának van helye, ha az adós ellen a felszámolási eljárás korábban megindult, mint ahogy a csődeljárás iránti kérelem a bírósághoz megérkezett. Amennyiben a bíróság ezt a tényt az eljárás későbbi szakaszában észleli, a csődeljárást meg kell szüntetnie. (LB Gfv. XI. 30 473/2006. sz., BH 2008.24.)
Ha a jogosult a szerződésben kikötött feltétel beálltának hiányában még nem élhet vételi jogával, a vételi joggal érintett adásvételi szerződés nem jön létre, így annak megtámadása is idő előtti. Az ilyen kérelmet tartalmazó kereseti kérelmet idézés kibocsátása nélkül el kell utasítani, a másodfokú eljárásban a per megszüntetése mellett az elsőfokú ítéletet hatályon kívül kell helyezni. (Pécsi Ítélőtábla Gf. IV. 30 088/2005/10. sz., BDT 2005.149.)
Ha negatív hatásköri összeütközés miatt, az eljáró bíróság kijelölése végett az iratokat fel kell terjeszteni a kijelölés tárgyában döntésre hivatott bírósághoz, nincs helye egyidejűleg a per megszüntetésének. (Debreceni Ítélőtábla Pf. I. 20 740/2005/2. sz., BDT 2006/2. sz. 41.)
A 2/2008. (V. 19.) PK vélemény a VI. pontjában foglalkozik a másodfokú bíróság által hozott permegszüntető végzés elleni fellebbezés lehetőségével. Ez a vélemény csak azokra az esetekre vonatkozik, amikor a permegszüntetés a Pp. 157. §-ának a) pontjára alapítottan történik A Pp. 157. § a), b), d) pontjaiban megjelölt permegszüntetési ok szükségképpen az elsőfokú eljárásban merülhet fel, a c), e)-h) pontjaiban megjelölt permegszüntetési ok azonban a másodfokú eljárásban is felmerülhet. A másodfokú bíróság által hozott permegszüntető végzés fellebbezéssel támadható, ha a permegszüntetés oka a másodfokú eljárás alatt következett be.

[a Pp. 157/A. §-ához]

A nemzeti magánjogról szóló 1979. évi 13. tvr. szerint - az ebben szabályozott eseteket meghaladóan - a magyar bíróság joghatóságát megalapozza az is, ha az alperes anélkül, hogy kifogásolná a joghatóság hiányát, az ügy érdemére vonatkozó nyilatkozatot tesz (perbe bocsátkozik), kivéve, ha magyar bíróság joghatósága e jogszabály rendelkezései alapján kizárt. Ennek az anyagi jogszabálynak megfelelően ad eljárásjogi megoldást a beiktatott rendelkezés. E szerint a bíróságnak a keresetindítást követően, a keresetlevél alapján kell eldöntenie, olyan ügyről van-e szó, amelyben a magyar bíróság joghatósága kizárt, mert ilyen esetben a keresetlevelet a Pp. 130. § (1) bekezdésének a) pontja alapján idézés kibocsátása nélkül el kell utasítania.
Ha pedig a magyar bíróság joghatósága nem kizárt, a tárgyalás kitűzését követő vizsgálata attól függ, hogy az alperes milyen perbeli cselekményeket végzett.
I. A joghatóság hiánya csak akkor vonja maga után a per megszüntetését, ha a Pp. 157/A. §-ában foglalt együttes feltételek megvalósulnak. Az egyik feltétel, hogy a magyar bíróság joghatósága egyetlen joghatósági ok alapján sem állapítható meg, további feltétel, hogy az alperes az első tárgyalást elmulasztotta, és írásbeli védekezést sem terjesztett elő, vagy pedig az, hogy az alperes a bíróság joghatóságának hiányát kifogásolja.
II. A magyar bíróság eljárását megalapozhatja - mint különös joghatósági ok -, ha az ügy valamely fontos szállal Magyarországhoz kötődik.
III. Öröklési jogviszonyból eredő perben a magyar bíróság eljárhat akkor is, ha az örökhagyó a halálakor magyar állampolgársággal rendelkezett. (Főv. Ítélőtábla 1. Pf. 21 088/2007/2. sz., BDT 2007/11. sz.)
A bíróság elvi határozatában kimondta, hogy a magyar bíróságnak nincs joghatósága a közös szülői felügyelet megszüntetésével kapcsolatos eljárás lefolytatására, ha a gyermek szokásos tartózkodási helye a szülők megállapodása alapján Belgiumban van, de az egyik szülő a gyermeket nyaralás céljából Magyarországra hozta, majd a másik szülő hozzájárulása nélkül itt tartotta (EBH 2011.2411.).

[a Pp. 158. §-ához]

A most közölt rendelkezés egyben azt is jelenti, hogy a Pp. korábbi szövegének 158. § (1) bekezdése 2006. január 1-jétől nem hatályos.
A Pp. 158. § (2)-(4) bekezdéseinek szövege és rendelkezése változatlan.
A per megszüntetése végzéssel történik, amely érdemi döntés nélkül fejezi be a pert; ezért nem eredményez ítélt dolgot.
Két fő csoportra bonthatjuk a megszüntetési okokat: az elsőbe azokat soroljuk, amikor a bíróság a pert hivatalból szünteti meg [Pp. 157. § a) és b) pontja]; a másik csoportot pedig azok az okok alkotják, amikor a bíróság a pert a felek vagy az egyik fél kérelmére szünteti meg.
Felhívjuk a figyelmet arra, hogy ha a bíróság a hiányosan beadott keresetlevél alapján tárgyalást tűzött ki, a per megszüntetésére már nincs lehetőség a Pp. 157. §-ának a) pontja alapján.
Megjegyezzük, hogy a Pp. 158. § (2) bekezdésében írt "érdemi tárgyalásba bocsátkozás" kifejezésen az alperes érdemi ellenkérelmének előterjesztését értjük (Pp. 139. §).
Államigazgatási hatóság elbírálására tartozó kereseti kérelem tárgyában csak akkor van helye a per megszüntetésének, ha az áttételhez szükséges adatok nem állnak a bíróság rendelkezésére. (LB Gf. II. 30 910/1981. sz., BH 1983.171.)
Bírósági úton nem érvényesíthető követelések - az elévülés esetét kivéve érdemben ítélettel nem bírálhatók el. (Pécsi Megyei Bíróság 2. Pf. 21 125/ 1982. sz., BH 1983.441.)
Lényeges eljárási szabályt sért a bíróság, ha a felek részéről a per megszüntetése iránt együttesen előterjesztett kérelem megalapozottságát felülvizsgálja és érdemi határozatot hoz. (LB Gf. I. 31 553/1981. sz., BH 1983.509.)
A devizahatóság perlési engedélyének hiánya miatt nem a keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasításának, illetőleg a per megszüntetésének, hanem a kereset érdemi elutasításának van helye. (LB P. törv. I. 20 743/1983. sz., BH 1984.227.)
Ha a követelésnek az alperes részéről történt elismerése folytán a felperes nem áll el a keresetétől, a bíróságnak a kereset tárgyában érdemi határozatot kell hoznia. (LB Gf. II. 31 180/1983. sz., BH 1985.160.)
Az ellentmondás beérkezése folytán perré alakult eljárást nem szüntetheti meg a bíróság azon az alapon, hogy nem lett volna helye a fizetési meghagyás kibocsátásának. (LB Gf. III. 30 703/1985. sz., BH 1986.476.)
Ha a per során válik megállapíthatóvá, hogy annak a tárgyában már jogerős ítéletet hoztak, nem a kereset elutasításának, hanem a per megszüntetésének van helye. (LB Gf. III. 30 422/1986. sz., BH 1987.25.)
Nincs helye a kártérítés iránt indított kereset elutasításának abból az okból, hogy a felperest fenyegető kár még nem következett be, hanem a keresetlevelet kell elutasítani, illetve a pert meg kell szüntetni. (LB Gf. V. 30 489/1986. sz., BH 1987.98.)
Az alperes hozzájárulásával bejelentett elállás folytán hozott permegszüntető végzés nem támadható fellebbezéssel sikeresen azon az alapon, hogy a felperes újabb adatai szerint követelésének van jogalapja. (LB Gf. III. 30 791/1988. sz., BH 1989.118.)
"A felszámolási eljárás lefolytatása iránti kérelemtől való elállás esetén az eljárás megszüntetésének van helye. Ezekben az eljárásokban meghatározott kivételekkel a Pp. szabályait kell ugyanis megfelelően alkalmazni. A Pp. 157. §-ának e) pontja szerint meg kell szüntetni a pert, ha a felperes a keresetétől elállott." (LB Fpkf. VI. 33 211/1993. sz., BH 1994.445.)
"A per megszüntetésére csak a feleknek a bírósághoz intézett - kifejezett és egyértelmű - kérelme ad alapot. Nincs helye a per megszüntetésének a felperes keresettől való elállására hivatkozással sem akkor, ha a felek - peren kívül - megállapodtak abban, hogy a felperes a keresetétől való elállása folytán a bíróságtól kérni fogja a per megszüntetését, de ilyen kérelem előterjesztése helyett a felperes az eljárás folytatását kérte." (LB Gf. IV. 32 163/1993. sz., BH 1994.615.)
"Ha egységes pertársaság esetén a felperes keresetétől az egyik alperessel szemben eláll, és az elálláshoz az alperes hozzájárul, a bíróság a felperes kérelmére az említett alperessel szemben köteles a pert megszüntetni, nem jogosult tehát vizsgálni azt, hogy az elállás mennyiben indokolt." (LB Gf. IV. 34 075/1993. sz., BH 1994.616.)
"Az építőközösség nem jogi személy, és közös név alatt sem indíthat pert. Erre tekintettel az építőközösség által indított perben a Pp. 157. §-ának a) pontja alapján - figyelemmel a Pp. 130. §-a (1) bekezdésének e) pontjára - a pert meg kell szüntetni, mert a Pp. 50. §-ának (1) bekezdése értelmében a perbeli jogképességet a bíróság az eljárás bármely szakában, így a felülvizsgálati eljárásban is hivatalból vizsgálja. Erről a kérdésről a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275. §-ának (2) bekezdése értelmében a felülvizsgálati kérelem keretein túlmenően hivatalból határozhat." (LB Pfv. IV. 21 832/1993. sz., BH 1994.669.)
"A felszámolási eljárás célja az 1991. évi IL. törvény bevezető rendelkezésében megfogalmazott elvekből levezethetően a fizetésképtelen adós jogutód nélküli megszüntetése során a hitelezőknek a törvényben meghatározott módon való kielégítése. A bíróságnak a felszámolási eljárás megindítása iránti kérelem alapján - ha a kérelmet érdemi vizsgálat nélkül nem utasítja el - az adós fizetésképtelenségének fennállását vagy fenn nem állását kell tehát vizsgálnia, ezzel szemben a peres eljárásban a perbeli követelés megalapozottságát vagy alaptalanságát kell a bizonyítékok alapján a bíróságnak megállapítania, függetlenül attól, hogy a gazdálkodó szervezet fizetésképtelen vagy sem. Ennek alapján az eljárás megszüntetése a Pp. 157. §-ának a) pontja alapján, figyelemmel a Pp. 130. §-a (1) bekezdésének d) pontjára, nem lehetséges." (LB Fpkf. VI. 32 153/1993. sz., BH 1994.690.)
"Az a személy, aki a felszámolási eljárás megindítása előtt követelésének érvényesítése érdekében pert indított az adós ellen, az e követelésére hivatkozással megindítani kért felszámolási eljárásban nem minősül az eljárás kezdeményezésére jogosult hitelezőnek. Kérelmét ezért, mivel azt nem az arra jogosult terjesztette elő, érdemi vizsgálat nélkül el kell utasítani illetőleg a pert meg kell szüntetni." (LB Fpkf. II. 33 421/1992. sz., BH 1995.180.)
"Az illeték visszatérítése iránti kérelem elbírálása közigazgatási hatóság hatáskörébe tartozó kérdés, ilyen igényt polgári bíróság előtt nem lehet érvényesíteni. Hatáskör hiányában a Pp. 130. §-a (1) bekezdésének b) pontjára figyelemmel a Pp. 157. §-ának a) pontja alapján a keresetlevelet kellett volna idézés kibocsátása nélkül elutasítani, illetőleg ennek elmaradása esetén a pert megszüntetni." (LB Pfv. IV. 22 954/1994. sz., BH 1995.351.)
"A vállalkozói díj visszatartása esetén a bíróságnak a Ptk. 306. §-ának (5) bekezdése alapján arról kell csak döntenie, hogy a felperesnek járó nem vitatott összegű vállalkozói díjnak, vagy egy részének visszatartására a Ptk. 306. §-ának (5) bekezdésében előírt feltételek fennállnak-e vagy sem. A visszatartási jog gyakorlásának jogi hatása pedig abban áll, hogy a perben követelt ellenszolgáltatás vagy annak egy része a kijavításig vagy a kicserélésig nem válik esedékessé, időelőttinek tekintendő. A Pp. 130. §-a (1) bekezdésének f) pontja és a Pp. 157. §-ának a) pontja értelmében a bíróságnak időelőttiség esetén a keresetlevelet el kell utasítania, illetőleg a pert meg kell szüntetnie." (LB Gf. V. 30 260/1994. sz., BH 1995.527.)
"A felpereseket az alperes társaság (kft.) 1992. október 16-án megtartott taggyűlése zárta ki, ehhez képest pedig a felperesek 1992. november 25-én előterjesztett keresete az 1988. évi VI. törvény (Gt.) 45. §-ának (1) bekezdésében írt 30 napos határidőn túl érkezett, s így elkésett. Ha a felperes külön jogszabály által a keresetindításra megállapított határidőt mulaszt, akkor a Pp. 130. §-a (1) bekezdésének h) pontja alapján a keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasításának van helye, ha pedig ezt a bíróság csak utóbb észleli, akkor a pert meg kell szüntetni a Pp. 157. §-ának a) pontja alapján." (LB Pf. VI. 21 542/1994. sz., BH 1996.20.)
"Külföldön történő munkavégzésre kötött munkaszerződés alapján felvett ellátmány visszafizetésére irányuló követelés elbírálása a munkaügyi bíróság hatáskörébe tartozik.
A polgári bíróságok tehát a munkaviszonyból származó követelés iránti perben hatáskör és illetékesség hiányában jártak el. Az elsőfokú bíróságnak azonnal észlelnie kellett volna, hogy az ügy más bíróság hatáskörébe tartozik, és a Pp. 129. §-ának (1) bekezdése alapján a keresetlevelet ehhez a bírósághoz kellett volna áttennie. Ha pedig ezt a körülményt csak később észleli, akkor a Pp. 158. §-ának (2) bekezdése alapján a per hatáskör hiánya miatt való megszüntetése mellett kellett volna ugyanígy eljárnia." (LB Pfv. VI. 20 193/1994. sz., BH 1995.520.)
"A felek közös kérelme alapján akkor szüntethető meg a per, ha a kérelmet egyértelműen bejelentették." (LB Gf. IV. 30 713/1988. sz., BH 1989.242.)
"A keresettől való elállásként megjelölt nyilatkozatot tartalma szerint kereset leszállításaként kell figyelembe venni, ha a felperes az alperest - időközi teljesítésére tekintettel - a perköltség és a feljegyzett illeték megfizetésére kéri kötelezni." (LB P. törv. I. 21 008/1990. sz., BH 1991.236.)
"Ha a bíróság a viszontkeresettől való elállás folytán a pert a viszontkereset tekintetében megszüntette, az elállásra vonatkozó jognyilatkozat visszavonására nincs lehetőség. Ez nem zárja ki a viszontkereset ismételt előterjesztését." (LB Gf. VI. 31 082/1991. sz., BH 1992.269.)
"A végrehajtást kérő - a végrehajtási lap kibocsátása előtt - a kérelmét az ellenérdekű fél hozzájárulása nélkül is visszavonhatja. Ebben az esetben a bíróság az eljárást a keresettől való elállás szabályai szerint - megszünteti." (LB Gf. IV. 31 244/1991. sz., BH 1992.423.)
"A kereshetőségi jog hiánya esetén - eltérően a perbeli jogképesség hiánytól - nincs helye a keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasításnak, hanem a keresetet érdemben kell elutasítani." (LB P. törv. III. 21 176/1991. sz., BH 1992.470.)
"A felek megfelelő perbenállásának hiánya nem érdemi elutasítási ok." (LB P. törv. I. 20 117/1992. sz., BH 1992.587.)
"A szövetkezeti vagyon 10%-át meghaladóan vagyonmegosztási igény bírói úton nem érvényesíthető." (LB 1995. sz., BH 1996.524.)
"Az a körülmény, hogy a felszámolási eljárás megindítása iránti kérelmet előterjesztő hitelező követelését a bankkonszolidáció keretében megvásárolták, és a vevő a felszámolóval a bírósági eljáráson kívül egyezséget kötött, nem ad alapot a felszámolási eljárásnak - az annak során kötött egyezségre vonatkozó szabályok mellőzésével történő - megszüntetésére." (LB Fpk. II. 30 094/ 1995. sz., BH 1996.444.)
Közigazgatási jogviszonyból eredő kötelezettséggel összefüggésben megállapítási per polgári ügyben eljáró bíróság előtt nem indítható.
Az államigazgatási eljárás törvényessége a Pp. XX. Fejezete alapján indított közigazgatási perben vizsgálható felül.
A keresetlevelet a Pp. 130. § (1) bekezdés b) pontja alapján idézés kibocsátása nélkül el kellett volna utasítani, illetve a pert a Pp. 158. §-ának (1) bekezdése alapján meg kellett volna szüntetni. (LB Pfv. V. 22 702/2001. BH 2004.189.)
Az (5) bekezdés 2009. január 1-jétől hatályos szövegét az azt követően indult ügyekben kell alkalmazni. Ha a jogi képviselő közreműködésével eljárni köteles felperes a megszűnt jogi képviseletének pótlásáról felhívás ellenére nem gondoskodik, a bíróság a pert, annak bármely szakában hivatalból köteles megszüntetni. Akkor nem szüntetheti meg a pert, ha a fél pártfogó ügyvédi képviselet engedélyezése iránti kérelmet terjesztett elő, vagy a bíróság egyéb okból köteles elutasítani a kérelmet. Ha a perorvoslati eljárásban a kérelmet előterjesztő félnek jogi képviselővel kell rendelkeznie, a bíróság a per megszüntetése helyett a perorvoslati kérelmet utasítja el hivatalból.

[a Pp. 159. §-ához]

A 159. § (2) bekezdésében adott speciális viszontkereset-indítási lehetőség a gyakorlatban nem él, nyilvánvaló célszerűtlensége és felesleges volta miatt. Az alperesnek ugyanis nem a per megszüntetését, hanem érdemi befejezését érdemes kérnie. A kereset érdemi elutasítása ugyanazt a jogvédelmet biztosítja számára, és a viszontkereset illetékét sem kell leróni.
A rendelkezés elvi helyessége mellett a jogvédelmi szerepe mégis megvan. Ugyanis a per megszüntetése a felek közötti jogvita érdemi elbírálása nélkül eredményezi a per befejezését úgy, hogy a bármely okból megszüntetett per a később indítandó per szempontjából nem minősül ítélt dolognak. A rendelkezés azonban lehetővé teszi az alperesnek, hogy elhárítsa az újabb perindítás lehetőségét, mégpedig az ún. nemleges viszontkereset előterjesztésével. Erre az alperes csak a Pp. 157. § d) pontjában szabályozott esetben, a per megszüntetésére irányuló kérelmével egyidejűleg jogosult, ha kizárólag annak megállapítását kéri, hogy a felperest nem illeti meg az érvényesített jog.

[a Pp. 160. §-ához]

A 160. § az elállás bejelentésének körülményeivel foglalkozik. Az elállás a felperes egyoldalú jognyilatkozata, amely egybeeshet, de nem azonos a joglemondással. Egyebekben a joglemondás is permegszüntetési ok.
A törvény szövege szerint a felperes jognyilatkozata akkor elegendő a megszüntetéshez, ha "a per érdemi tárgyalása" még nem kezdődött meg. Ebből egyértelműen következik, hogy a felperesnek ez a joga a keresetlevél beadásával egybeeshet, tehát a perindítás hatályainak beállta (Pp. 128. §) előtt is. A kérdés inkább az, hogy mit kell érteni az idézett kifejezésen. Az elmélet erre különböző álláspontokat alakított ki. A mi véleményünk az, hogy az alperes érdemi ellenkérelmének előterjesztése (Pp. 139. §) mindenképpen a per érdemi tárgyalását jelenti, de annak tartjuk a bíróságnak a per érdemi tárgyalásával kapcsolatos intézkedéseit is, amelyeket a tárgyalás megnyitása után tesz. Ellenkező álláspont elfogadása azt jelentené, hogy ha pl. az alperes "nem vesz részt" a perben: nem jelenik meg, nem nyilatkozik, még az első- és másodfokú tárgyalások sora sem minősülne érdemi tárgyalásnak.
"Ha a követelésnek az alperes részéről történt elismerése folytán a felperes nem áll el a keresetétől, a bíróságnak a kereset tárgyában érdemi határozatot kell hoznia." (LB Gf. II. 31 180/1983. sz., BH 1985.160)
"A felperesnek a keresetétől tárgyaláson történt elállása esetén nem elegendő a per megszüntetéséhez az alperesek hallgatólagos magatartása. A pernek az alperesek idevonatkozó kifejezett nyilatkozata nélküli megszüntetése lényeges eljárási szabálysértés." (LB Gf. I. 31 425/1986. sz., BH 1987.324.)
"Ha a bíróság a pert a felperes keresetétől való elállása folytán megszünteti, az, aki a perbe a felperes pernyertessége érdekében avatkozott be, költségeinek megtérítésére nem tarthat igényt. A keresettől elállásra tekintettel - a Pp. 160. §-ának (1) bekezdéséből következően - csak az alperes, illetve az őt támogató beavatkozó kérheti költségeinek megállapítását." (LB Gf. VI. 34 012/1993. sz., BH 1994.617.)
"A Pp. 160. §-ának (1) bekezdése értelmében a keresettől való elállás esetén a felperes köteles az alperesnek a keresetindítás folytán felmerült költségeit megtéríteni. A jogszabály e rendelkezése folytán a keresetétől (viszontkeresetétől) elállt felet az ellenfél költségeinek megfizetésére feltétlenül kötelezni kell, s nincs lehetőség annak vizsgálatára, hogy a keresetindítás indokolt volt-e vagy sem. Az alperesnek a viszontkeresettől történő elállása esetén a felperest illető költség megállapításánál pedig nincs jelentősége annak, hogy a felperes keresete valóban a fennálló és az alperes által megsértett alanyi jog védelmét szolgálta-e, mert erről a bíróság majd az eljárást befejező határozatában dönt, s az esetleg, alaptalan perindítás következményeit is ott vonja le." (LB Pf. VI. 21 552/1994. sz., BH 1995.410.)
"A követelés időközi kiegyenlítése folytán a felperesnek (jogosultnak) választási lehetősége nyílik arra nézve, eldöntse: a keresettől eláll, vagy pedig keresetét a perköltségre szállítja le. Ha a követelésétől eláll, és a bíróság a pert ezért megszünteti, akkor őt terhelik az eljárással felmerült költségek. Amennyiben azonban keresetét a perköltségre szállítja le, a bíróságnak vizsgálnia kell, hogy az alperes a per főtárgya tekintetében pervesztesnek tekinthető-e, a kereset leszállítása folytán a perköltségek tekintetében rendelkeznie kell.
Amennyiben a kifizetésről szóló banki értesítés kézhezvétele, illetve a fizetési meghagyás bírósághoz történő benyújtása időben egymást keresztezik, az eljárási költségek megfizetésére, az eljárásra okot adó, késedelmesen fizető adóst kell kötelezni." (Csongrád Megyei Bíróság Gpkf. 40 020/1999. sz., BDT 2001/7-8. sz. 84.)
I. Az érdemi tárgyalás a kereseti követeléssel összefüggő tényállás felderítésére vonatkozó tárgyalást jelent, amelynek célja a kereseti kérelem és az érdemi ellenkérelem elbírálásához szükséges tényállás megállapítása és a jogkérdések tisztázása. Az érdemi tárgyalás nem azonos az alperes érdemi perbebocsátkozásával, nem függ az alperes érdemi ellenkérelmének az előterjesztésétől, de független a perben tartott tárgyalások számától is. Amennyiben az elsőfokú bíróság az ügyben tartott több tárgyalást egyéb okok alapján elhalasztani kényszerül anélkül, hogy érdemi tárgyalásba bocsátkozott volna, a felperes a keresetétől az alperesek hozzájárulása nélkül állhat el.
II. Az elállás alapján történő permegszüntetés esetén az alperest megillető költségek köre szűkebb tartalmú, mint a perköltség, mert abba csak a perindításhoz kapcsolódó, abból közvetlenül eredő költségek tartoznak. A pernyertes felet képviselő ügyvéd munkadíjának és készkiadásának megállapítására nincs mód, mivel az, hogy melyik fél minősül pernyertesnek csak akkor állapítható meg, ha a bíróság a pert érdemben eldöntötte. Amennyiben a per a jogvita érdemi elbírálása nélkül fejeződik be, a bíróság nem a perköltség viseléséről dönt, így elsősorban nem a pertárgy értéke, hanem a ténylegesen kifejtett ügyvédi tevékenység bír jelentőséggel az ügyvédi munkadíj összegének meghatározásakor (BDT 2011.2547.).

[a Pp. 161-162. §-ához]

A Pp. 162. § (1) bekezdése és a 233. § (1) bekezdése szövegeinek egybevetése mellett egyértelmű, hogy a per megszüntetését rendelő végzés ellen fellebbezésnek van helye.
A Legfelsőbb Bíróság Jogegységi Tanácsa az 1/2006. KPJE számú jogegységi határozatában úgy foglalt állást, hogy a másodfokú eljárásban a Pp. 251. §-ának (1) bekezdése alapján hozott permegszüntető végzés a Pp. 233/A. § alapján fellebbezéssel nem támadható meg. Határozatának indokolásában kifejtette, hogy a Pp. 162. §-ának (1) bekezdéséből következően az elsőfokú bíróságnak a per megszüntetéséről elfoglalt nemleges álláspontja érdemben és tartalmában azonos azzal a jogi helyzettel, amikor alakszerű határozat meghozatala nélkül az ügy érdemében ítélettel dönt. A Pp. 251. §-ának (1) bekezdése alapján mindebből az következik, hogy a per megszüntetésére szolgáló okokat a másodfokú bíróság nem elsőként bírálja el, hanem az elsőfokú bíróság e kérdésben elfoglalt jogi álláspontját bírálja felül, s ennek alapján hozza meg a pert megszüntető végzését. Ezért a másodfokú bíróság említett végzése ellen nincs helye fellebbezésnek a Pp. 233/A. §-a alapján. (LB Pf. XI. 24 622/2006. sz., BH 2006.293.)
A fejezetben szereplő különféle elvi iránymutatások sorsát érintő egyenkénti fejtegetések helyett felhívjuk a figyelmet az azokról szóló 3/2015. PJE határozatra.
A Polgári Kollégium mint jogegységi tanács felülvizsgálta a polgári anyagi jogi tárgyú 1/2014. PJE határozattal nem érintett elvi iránymutatásokat abból a szempontból, hogy melyek azok, amelyek már nem tartandók fenn, melyek azok, amelyek indokolása nem tartható már fenn, és melyek azok, amelyek továbbra is alkalmazhatóak és így hatályukban fenntartandóak.
A 3/2015. PJE határozatból tudható, hogy az elvi iránymutatásokból (jogegységi határozat, kollégiumi vélemény, kollégiumi állásfoglalás), melyeket érintett valamilyen formában a jogegységi határozat. Egyesek jogszabályi alapjukat veszítették, ezért nem tartandók fenn, mások az idő múlása folytán tárgyukat vesztették, illetőleg jogszabályváltozás folytán meghaladottá váltak, míg mások a meghaladott jogszabályi környezet miatt váltak meghaladottá. Vannak olyanok, amelyek okafogyottá váltak, illetőleg terminológiai változások miatt meghaladottak vagy éppen a bírói gyakorlat szemléletváltása miatt meghaladottak vagy iránymutatást már nem igénylő tárgyra vonatkoznak. Vannak más okból szükségtelenné váltak, illetőleg olyanok, amelyek rendelkező részében foglalt iránymutatás továbbra is helyes és megfelelően irányadó, de az indokolásuk többféle okból elavulttá vált.
A jogegységi határozat felsorolja azokat az elvi iránymutatásokat, amelyeket a jogi szabályozás szövegszerű vagy tartalmi változatlanságára tekintettel fenntart.
Hasonlóképpen megtörtént azoknak az elvi iránymutatásoknak a felülvizsgálata, amelyeket a Polgári Kollégium a társkollégiumokkal közösen alkotott meg. A 2/2015. BKMPJE határozat a már említett határozathoz hasonló differenciált szempontú felülvizsgálat alapján döntött a közös elvi iránymutatások sorsáról.

X. fejezet

A bizonyítás

A bizonyítás elrendelése

[a Pp. 163. §-ához]

1. Az 1999. évi módosítás több tekintetben is jelentősen megváltoztatta a bizonyításra vonatkozó szabályokat. Ezek közül első helyen kell megemlíteni azt, hogy a törvényhozó a Pp. 1. §-ának és 3. §-ának módosításával kiiktatta a törvényből az igazság kiderítésének a kötelezettségét. A törvény célja a jogviták pártatlan eldöntése lett, amelyet az I. fejezetben meghatározott alapelvek érvényesítésével kíván biztosítani. A bíróságnak többé nem feladata az, hogy az igazság kiderítésére törekedjék, ehelyett - a módosított 2. § (1) bekezdése szerint - a feleknek a jogviták elbírálásához, a perek tisztességes lefolytatásához és ésszerű időn belül történő befejezéshez való jogát kell érvényesítenie. A törvény a jövőben nagyobb szerepet szán az alapvető elveknek: a 2. § (4) bekezdése szerint a bíróság a törvény alkalmazása során annak rendelkezéseit csak az I. fejezetben meghatározott alapelvekkel összhangban értelmezheti. Tehát a bizonyításról szóló X. fejezet valamennyi rendelkezését (163-211. §) abból a szempontból is meg kell vizsgálni, hogy mennyiben felelnek meg a törvény új céljának, illetve - részben - megváltoztatott alapelveinek.
Az 1999. évi CX. törvény 2. §-a újrafogalmazta a Polgári perrendtartás alapvető elveit. Ezek közül, mint a bizonyításhoz közvetlenül kapcsolódókat, ki kell emelni
- a módosított Pp. 3. § (3) bekezdését, amely a tárgyalási elvet, illetve a bizonyítási teher és a bizonyítási kötelezettség legfontosabb szabályait tartalmazza
- a Pp. 3. § (4) bekezdését, amely a bizonyítás elrendelésének, illetve mellőzésének a legfontosabb elveit foglalja össze,
- a Pp. 3. § (5) bekezdését, amely - az eredeti 6. § helyett - a szabad bizonyítás elvét mondja ki, valamint
- a Pp. 4. §-t, amely - az eredeti 9. § helyett - más hatósági határozatok hatályát szabályozza.
A módosítások harmadik csoportjába tartoznak a jelen fejezet egyes tételesjogi rendelkezéseit, így a bizonyítási eljárás lefolytatását (Pp. 165. §, 207. §, 211. §), valamint a bizonyítási eszközöket (177. §, 182. §, 187. §, 192. §) érintő változtatások.
Végezetül meg kell említenünk a X. fejezeten kívüli, de - tartalmuknál fogva - a bizonyításhoz kapcsolódó egyéb módosításokat, mint pl. a Pp. 235. § (1) bekezdését, amely azt szabályozza, hogy a fellebbezésben mikor van helye új tény állításának, illetve új bizonyíték előadásának.
Az 1999. évi CX. törvénynek a Pp. módosításáról szóló rendelkezései - ha a törvény kivételt nem tesz - 2000. január 1. napján lépnek hatályba. Az új rendelkezéseket főszabályként csak a hatálybalépés után indult ügyekben lehet alkalmazni. A törvény az egyes szabályok hatálybalépésének időpontjára, illetve időbeli hatályára vonatkozóan számos kivételt állapít meg (1999. évi CX. tv. 163-165. §), ezeket az érintett rendelkezéseknél feltüntetjük.
A fentiekből következik az, hogy a bíróságnak, ha az ügy 2000. január 1. napja előtt indult, a bizonyítás során - a Pp. eredeti 1. §-ának, illetve 3. §-ának megfelelően - az igazság kiderítésére kell törekednie; míg a 2000. január 1. napja után indult ügyekben a bíróság feladata az, hogy a törvény céljának megfelelően a jogvita pártatlan eldöntését biztosítsa, illetve a feleknek a per tisztességes lefolytatásához való jogát érvényesítse.
Ez a példa jól jelzi azt, hogy az 1999. évi módosítás nyomán milyen jelentős szemléletbeli változásnak kell a magyar joggyakorlatban bekövetkezni. Újra kell értelmezni a bizonyítás fogalmát, a bizonyítás célját, a bírói meggyőződés tartalmát, a bizonyosság fokát stb. Arra a kérdésre azonban, hogy az igazság fogalma helyébe lépő, az indokolás által körvonalazott "eljárási igazságosság" a gyakorlatban mennyiben bizonyul használható mércének, csak évek múltával lehet válaszolni (vö. Gadó Gábor: Az eljárási igazságosság a polgári perben. Magyar Jog 2000. évi 1. szám, 18-43. old.; Novák István: Az eltűnt "igazság" nyomában. Magyar Jog 2001. évi 11. szám, 666-670. old.).
2. A bizonyítás mint eljárási cselekmény a bíróság és a felek (esetenként a per egyéb résztvevőinek) a tevékenysége. A felek feladata az, hogy a tárgyalási elvnek - Pp. 3. § (3) bek. és 164. § (1) bek. - megfelelően a bizonyítékaikat felkutassák, összegyűjtsék és a bíróság rendelkezésére bocsássák. A bíróság az általa megismert tényekről, amelyeket bizonyító tényeknek vagy másképpen bizonyítékoknak nevezünk, az ismeretlen vagy bizonyítandó tényekre következtet. Ennek során meggyőződést kell szereznie a bizonyítandó tények valóságáról vagy valótlanságáról.
A Pp. 163. § (1) bekezdése szerint a per eldöntéséhez szükséges tényeket kell bizonyítani. A tények alatt - szűkebb értelemben - a külvilágban lejátszódó történéseket, valamint a külvilág tárgyi jelenségeit, továbbá az emberi lelkivilág jelenségeit és állapotát értjük. Ez utóbbiak közé tartozik pl. a jóhiszeműség vagy a rosszhiszeműség megléte, amelyek megállapításának nagy jelentősége lehet a per eldöntése szempontjából.
A bizonyítás tárgyát azok a tények (és a tapasztalati tételek) alkotják, amelyekre a felperes a kereseti követelését, az alperes pedig a védekezését alapítja. A per eldöntéséhez szükséges vagy másképpen releváns tények túlnyomó részben az anyagi joghoz kapcsolódnak, ritkábban eljárásjogi kérdések is lehetnek. Jogszabály azonban nem lehet a bizonyítás tárgya. A tényállás tisztázási és bizonyítás felvételi kötelezettség az alperest és a bíróságot is a jogilag releváns tények tekintetében terheli [Pp. 163. § (1) bekezdése]. A jogilag releváns tények körét a jogvita eldöntésére irányadó jogszabályi rendelkezések határolják be. A bíróság a perben csak a keresettel felülvizsgálni kért, ügy érdemében hozott határozat jogszerűsége, avagy jogszerűtlensége tárgyában dönthet. (Legf. Bír. Kf. I. 35 827/2001. sz. - BH 2005/336. sz.)
A bizonyítás tárgyát alkotó tények nemcsak pozitív, hanem negatív tények is lehetnek, sőt valamely tény lehetetlensége is lehet a bizonyítás tárgya.
A bizonyítás leggyakrabban már megtörtént, azaz múltbeli tény megállapítására irányul, de a bizonyítás tárgya lehet jelenbeli, sőt jövőbeli tény is.
A Pp. 163. § (1) bekezdése szerint a bíróság a per eldöntéséhez szükséges tények megállapítása végett bizonyítást rendel el. A bíróság - a tárgyalási elvvel összhangban - csak a felek indítványára rendelheti el a bizonyítást, hivatalból csak akkor járhat el, ha azt a törvény megengedi [164. § (2) bek.].
A bíróság mellőzi a bizonyítás elrendelését, ha az a jogvita elbírálása szempontjából szükségtelen, illetve mellőzni köteles, ha a bizonyítási indítványt a fél neki felróható okból elkésetten, vagy egyébként a jóhiszemű pervitellel össze nem egyeztethető módon terjeszti elő, kivéve, ha a törvény eltérően rendelkezik [Pp. 3. § (4) bek.].
A bíróság nem rendel el bizonyítást olyan tények tekintetében, amelyeket törvény vagy jogszabály rendelkezése alapján valónak fogadhat el. Ide tartoznak
- azok a tények, amelyeket a bíróság az ellenfél beismerése, mindkét fél egyező vagy az egyik félnek az ellenfél által bírói felhívás ellenére kétségbe nem vont előadása folytán ismer meg, feltéve, ha azok tekintetében kételye nem merül fel [Pp. 163. § (2) bek.],
- a bíróság által köztudomásúnak ismert tények vagy amelyekről a bíróságnak hivatalos tudomása van [Pp. 163. § (3) bek.],
- a törvényes vélelmek [Pp. 3. § (5) bek.],
- az ún. ideiglenes igazságok, azaz olyan jogszabályi rendelkezések, amelyek szerint valamely körülményt az ellenkező bizonyításáig valónak kell tekinteni [Pp. 3. § (5) bek.].
Abban a kérdésben, hogy a bíróság egyes tények valóságát bizonyítás nélkül megállapíthatja-e, mind a jogirodalom, mind a joggyakorlat álláspontja megoszlik. Így pl. Névai a Pp. 163. § (2)-(3) bekezdésében foglalt eseteket, továbbá a vélelmeket és az ideiglenes igazságokat egyszerűbben bizonyítható tényeknek nevezte, míg Farkas bizonyítás nélküli tényállás-megállapításnak. Ez a kettősség a bírósági döntésekben is végigvonul:
A bíróság az ellenfél által beismert, a felek által egyezően előadott vagy az ellenfél által bírói felhívás ellenére kétségbe nem vont tényeket valónak fogadhatja el, de a "legcsekélyebb kétség esetén" köteles lesz a bizonyítást lefolytatni (LB P. törv. III. 21 284/1964.). A bíróság a bizonyítás általános szabályai szerint is csak akkor fogadhatja el valónak az ellenfél beismerését, a felek egyező előadását vagy egyik fél által kétségbe nem vont tényeket, ha azok tekintetében kételye nem merül fel (LB Pfv. II. 20 002/1997. - BH 1985.234.).
A perbeli beismerést a tárgyaláson szóban vagy írásban kell megtenni. A beismerés történhet a perbíróság, a megkeresett bíróság és az előzetes bizonyítást végző bíróság előtt is. A másutt történt beismerés peren kívülinek minősül, amelyet a bíróság az általános szabályok szerint mérlegel. A beismerés a per folyamán bármikor visszavonható (LB Pf. IV. 21 128/1984. - BH 1985.314.).
Annak a megállapítása, hogy a félnek milyen nyilatkozata vagy magatartása tekinthető az ellenfél által előadottak kétségbe vonásának, illetve mi nem tekinthető annak, a bírói mérlegelés körébe tartozik: "Az ügy bonyolultsága, az érvényesített követelés nagyobb összege, valamint olyan felperesi közlés, amelyből az derül ki, hogy a tárgyalást elmulasztó alperes a követelést nem ismeri el, a mulasztás ellenére az ügy további felderítését teszi indokolttá." (LB Pf. I. 20 632/1954.)
Köztudomásúnak tekintjük az emberek meghatározott csoportjai által ismert és valónak elfogadott tényeket. A szorosabb értelemben vett köztudomású tények közé tartoznak a történeti események és az olyan általános ismeretek, mint pl. a mértékrendszer elemei. A köztapasztalati tények alatt nem annyira tényeket, mint inkább olyan tapasztalati tételeket kell érteni, amelyek általánosan ismert összefüggéseken vagy megfigyeléseken alapulnak. A köztudomásnak nem feltétele az, hogy a kérdéses tény széles körben legyen ismert. Elég az, ha egy körülhatárolható csoport tagjai (pl. az azonos foglalkozásúak) ismerik. A bíróság a köztudomású tényeket hivatalból is figyelembe veszi (LB Pfv. IV. 20 529/1994. - BH 1995.273.).
A személyhez fűződő jogok megsértésével összefüggő hátrányok bekövetkezését a kárigényt érvényesítő károsult tartozik bizonyítani, a köztudomású tényeket azonban a bíróság hivatalból is figyelembe veszi (LB Pfv. IV. 20 529/1994. - BH 1996.304. II.).
Az általános közfelfogás szerint is visszatetszést keltő szexuális magatartás nyilvánosságra hozatala hátrányos megítélés alá esik. Ezért köztudomású tényként elfogadható, hogy a felperest ennek közlése miatt nem vagyoni hátrány érte. (Legf. Bír. Pfv. IV. 20 192/2002. sz. - BH 2004.103. II.)
A bíróság hivatalos tudomása alatt a bírónak azokat az ismereteit értjük, amelyeket nem magánemberként, hanem a hivatali működése során szerzett. Ez lehetséges a bíróság előtt gyakran felmerülő szakkérdésekre nézve más hasonló perben adott szakértői vélemény alapján is.
Ha a bíróság tanácsban jár el, a fenti szabály alkalmazásához elegendő az, ha a kérdéses tényről a tanács egy tagjának van hivatalos tudomása. A hivatalos tudomás forrását a bíróságnak az ítéletben meg kell jelölnie. (LB P. törv. I. 20 871/1968.) "Megalapozatlanul hivatkoztak a bíróságok a más perekből szerzett hivatalos tudomásukra, miután ezeknek a pereknek az adatait ... nem jelölték meg, az eljárás során nem ismertették, e perek iratait be sem szerezték." (LB P. törv. III. 20 714/1992., BH 1993.239.)
A bíróság hivatalos tudomása alapján történő ténymegállapításról akkor lehet szó, ha a bíró valamely tényről a hivatali működése során szerzett tudomást. Ez lehetséges a bíróság előtt gyakran felmerülő szakkérdésekre nézve, más hasonló perben adott szakértői vélemény alapján is. Ezeket a tényeket a feleknek a bíróság előtt nem kell bizonyítaniuk, azokat a bíróság hivatalból veszi figyelembe, de ezekre a tényekre a felek figyelmét fel kell hívni, mert a bíróság hivatalos tudomásával szemben is lehet helye az ellenkező bizonyításának (EBH 2002/761. sz.)

[a Pp. 164. §-ához]

A polgári per eldöntéséhez szükséges peranyag összegyűjtése kétféle módon lehetséges. A tárgyalási elv szerint a felek feladata az, hogy a tényeket és a bizonyítékokat a bíróság elé tárják. Amennyiben ezt a feladatot részben vagy egészben a bíróság veszi át, akkor a nyomozati vagy vizsgálati elv érvényesül a polgári perben.
A Pp. a tárgyalási elv alapján áll, az 1995. évi módosítás óta a bíróság csak akkor rendelhet el hivatalból bizonyítást, ha azt törvény megengedi.
Az 1999. évi módosítás nyomán a bizonyítási kötelezettség, illetve a bizonyítási teher általános szabályai, amelyeket eddig csak a Pp. 164. §-ából lehetett levezetni, az alapvető elvekről szóló I. fejezetben önállóan is megjelentek. A 3. § (3) bekezdése szerint a jogvita elbírálásához szükséges bizonyítékok rendelkezésre bocsátása - ha a törvény eltérően nem rendelkezik - a feleket terheli. Konkrétabb rendelkezést fogalmaz meg a 164. § (1) bekezdése annak a kimondásával, hogy a bizonyítási kötelezettség a felek közül általában azt a felet terheli, akinek érdekében áll az, hogy az állított tényeket a bíróság valónak fogadja el.
A Kúria jogelődje, a Legfelsőbb Bíróság azonban azt is kimondta, hogy ennek a rendelkezésnek az alkalmazására "nem minden esetben van lehetőség." Álláspontja szerint erre utal a Pp. 164. § (1) bekezdésében használt "általában" kifejezés. Ebből következően olyan tények vonatkozásában, amelyekre vonatkozó bizonyítékkal nem az eljárás kezdeményezője rendelkezik, a bíróság a bizonyítékot az ellenérdekű féltől, vagy kivételesen más forrásból is beszerezheti. (Legf. Bír. Fpk. VI. 32 380/2000. sz. - BH 2003.208.)
Azt, hogy egy adott ügyben melyik félnek áll érdekében az, hogy a bíróság az általa felhozott releváns tényeket valónak fogadja el, az eset körülményeiből, de különösképpen az alkalmazandó anyagi jogi jogszabályból lehet megállapítani. Így pl. a kártérítés iránt indított perben (Ptk. 339. §) a felperest terheli a károkozás tényének (ideértve az okozati összefüggést is) és a kár tényének (ideértve a kár összegét), valamint a károkozás jogellenességének a bizonyítása, míg az alperest terheli a felróhatóság hiányának, illetve annak a bizonyítása, hogy úgy járt el, ahogy az adott helyzetben elvárható. (LB 41. Pf. 28 385/1967., LB P. törv. V. 20 962/1980. - BH 1981.187.; LB Pfv. VIII. 23 887/1998. sz. - BH 2001.173.)
Sajtó-helyreigazítási perben a bizonyítási teher szabályai az általánostól eltérően alakulnak. A sajtóközlemény kifogásolt tényállításának valóságát a sajtószerv köteles bizonyítani. Az olyan sajtóközlemény valóságát is általában a sajtószerv köteles bizonyítani, amely híven közli más személy tényállításait, nyilatkozatát, vagy átveszi más sajtószerv közleményét (PK 14. sz. áf.).
A Kúria jogelődje, a Legfelsőbb Bíróság eseti döntései a bizonyítási kötelezettséggel, illetve a bizonyítási teher megoszlásával kapcsolatban:
- Személyhez fűződő jogok: "A bizonyítás azt terheli, aki más jó hírnevének a sértésére alkalmas tényállást közöl, vélemény ad, minősítést készít". (LB P. törv. IV. 20 769/1978. - BH 1979.204.) A személyhez fűződő jogok megsértésével összefüggő hátrányok bekövetkezését a kárigényt érvényesítő károsult tartozik bizonyítani. (LB Pfv. IV. 20 529/1994. - BH 1996.304. II.)
- Sajtó-helyreigazítás: LB Pf. IV 20 304/1993. - BH 1993.436.; LB Pf. IV. 20 103/1992. - BH 1993.686.
- Iparjogvédelem: LB Pkf. IV 21196/1980. - BH 1982.189.; LB Eln. Tan. P. törv. 21 122/1984. - BH 1985.378. Külön jogszabály hatálya alá nem tartozó műszaki ismeretek védelme iránti perben a jogosultnak kell bizonyítania, hogy annak eredményeit az alperes elsajátította vagy felhasználta. (LB Pfv. IV. 20 535/1998. - BH 2000.243.)
- Tulajdonjog: "Az igényt érvényesítő félnek kell bizonyítania, hogy az ingatlan-nyilvántartáson kívül az ingatlanra olyan jogot szerzett, amely alapján kérheti tulajdonjoga feltüntetését" (LB P. törv. II. 20 489/1987. - BH 1988.76., továbbá LB P. törv. I. 21 127/ 1985. - BH 1986.423.). Az ingatlan-nyilvántartásban feltüntetett adatokkal szemben a bizonyítás azt terheli, aki az adatok helyességét, valósággal egyezőségét vitatja. A bizonyítékokat a maguk összességében kell értékelni. (Legf. Bír. Gfv. VI. 30.165/2004. sz. - EBH 2005/1229. sz.)
- Kötelmi jog: "A visszterhesség vélelmével szemben a szerződés ingyenességét annak kell bizonyítania, aki erre hivatkozik (LB Pfv. IV. 22 938/1994. - BH 1995.514. II., LB Pfv. IV. 21 192/1995. - BH 1996.26.) A szerződés színlelt vagy fedezetelvonó voltát az köteles bizonyítani, aki erre hivatkozik. (LB Pfv. III. 22 693/1994. - BH 1996.86.) Ha a felperes a saját bizonylati fegyelmének alapvető hiányosságai következtében nem tudott eleget tenni a bizonyítási kötelezettségének, a bizonyítási teher nem fordítható meg és nem hárítható az alperesre. (LB Pfv. IV. 23 102/1994. - BH 1996.209.) Ha a károsult jövedelmének jövőbeli változása bizonytalan, a járadékalap utólagos megváltoztatására, a járadékfizetési kötelezettség határozott időtartamúvá módosítására alkalmas tényeket a kötelezettnek kell bizonyítania. (LB Pfv. IV. 22 207/1993. - BH 1995.29. II.) Ha a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján nem lehet megállapítani, hogy a felek az adásvételi szerződésben milyen vételárat kötöttek ki, a felperesnek kell bizonyítania, hogy az alperesnek a már teljesített vételáron felül további vételártartozása van. (LB Pfv. I. 22 095/1993. - BH 1995.102.) Lakásközvetítésre létrejött megbízási szerződés felmondása nincs alakszerűséghez kötve. A jogügylet megszűnését kiváltó jognyilatkozat megtételét a perben annak kell bizonyítania, aki erre hivatkozik (LB Pfv. IV. 21.846/ 1996. - BH 1997.396.). Annak bizonyítása, hogy egy gépkocsi adott hibája nem garanciális jellegű, a garancia vállalóját vagy - jogszabályon alapuló kötelezettség esetén - a "garanciakötelezettet" terheli. (LB Gfv. IV. 31 578/1996. - BH 1999.381.) A biztosítási szerződés teljesítése jogcímén igényt érvényesítő felet terheli a bizonyítási kötelezettség a tekintetben, hogy a szerződésben meghatározott lényeges körülményváltozás bejelentése elmaradt ugyan, de azt a biztosító a szerződéskötéskor ismerte, vagy az nem hatott közre a biztosítási esemény bekövetkeztében. (LB Pfv. VIII. 23 560/1998. - BH 2000.12.) A nem vagyoni kárpótlásra való igény feltételeinek fennállását az igényt érvényesítőnek kell bizonyítania. (LB Pfv. III. 20 407/1998. sz. - BH 2000.207.)
- Örökjog: Végrendelet érvénytelenségének megállapítására irányuló perben a bizonyítási teher alakulása és a bizonyítékok mérlegelésének szempontjai (LB Pf. V. 23 338/1996. - BH 1998.338.).
- Társasági jog: Azt a tényt, hogy a gazdasági társaság és a tagja között létrejött ügyletet taggyűlési határozat hagyta jóvá, az erre hivatkozó félnek elsősorban a társasági határozatok könyvével kell igazolnia (LB Cgfv. VII. 33 234/1996. - BH 1998.239. II.). Ha a könyvvizsgáló megbízatása a gazdasági társaságnál megszűnik, az ennek ellenére a társaságnál folytatott munkájára a megbízás nélküli ügyvitel szabályait kell alkalmazni azzal, hogy a végzett munka mibenlétére és mértékére vonatkozóan a bizonyítás a könyvvizsgálót terheli (LB Gfv. VII. 33 209/1996. - BH 1998.35. II.).
- Végrehajtási jog: LB P. törv. V. 20 105/1980. - BH 1980.388.; LB Pf. 21 072/1990. - BH 1991.439.
- Csőd- és felszámolási eljárás: Ha a felszámolási eljárás során a hitelező követelésének - számára kedvezőbb - besorolása érdekében terjesztett elő kifogást, a bizonyítási teher reá hárul. (LB Fpkf. II. 30 268/1994. - BH 1995.600.)
A bíróság bizonyítási kötelezettségét az 1995. évi módosítás a törvény által meghatározott esetekre szűkítette le. Az indokolás szerint a törvényhozó a hivatalból elrendelhető bizonyítás lehetőségét általában kiiktatandónak tartja, mint olyan rendelkezést, amely a bíróság pártatlansága szempontjából aggályos, amely kedvezőtlen a perek futamidejét tekintve, s amely a felek szabad önrendelkezésével, a tőlük elvárható aktivitással ellentétes irányba mutat.
Az 1999. évi módosítás megváltoztatta a per célját és ezzel feloldotta azt az ellenmondást, amely 1995 óta a Pp. 1. § és 3. §-a, illetve a 164. § (2) bekezdése között fennállt.
Jóllehet a tárgyalás előkészítésének a szabályai is változtak, a bíróság továbbra is hivatalból intézkedhet más hatóságtól vagy szervezettől iratok beszerzése iránt [Pp. 124. § (4) bek. a) pont]. Továbbra is érvényes tehát az a megállapítás, hogy "nem ütközik a hivatalból való eljárás tilalmába, ha a bíróság más szervektől olyan iratok vagy adatok megküldését kéri, amelyre a feleknek közvetlenül nincs lehetőségük, feltéve, hogy erre a perben egyébként hivatkoztak. Nem lehet egyetérteni a törvény szigorúbb és megszorító értelmezésén nyugvó azzal az állásponttal, amely szerint az iratok beszerzését célzó megkeresésekre is csak erre irányuló kérelem alapján nyílhat jogi lehetőség." (Szőke Irén-Molnár Ambrus: Jogalkalmazási kérdések a Polgári perrendtartás módosításával kapcsolatban, BH 1997. 634-635. old.) Ugyanakkor egy másik - ugyancsak 1999-ből származó - módosítás a hivatkozott "szigorúbb és megszorító értelmezést" támasztja alá. A 141. § módosított (5) bekezdése szerint ugyanis a tanács elnöke az előkészítő iratok és a rendelkezésre álló egyéb adatok alapján - amennyiben ez a per eldöntéséhez szükségesnek mutatkozik - a tárgyalás folytatására kitűzött határnapra a tanúkat, illetve a feleket személyes megjelenési kötelezettséggel megidézi, és ha az irat kiadását a fél közvetlenül nem kérheti, a bizonyító fél kérelmére beszerzi a bizonyítékul szolgáló iratokat.
Az 1995. évi novella után több - a hivatalból elrendelhető bizonyítással kapcsolatos - ellentmondás maradt a törvény szövegében, amelyeket az 1999. évi módosítás küszöbölt ki, egyértelművé téve azt, hogy a fél rendelkezési jogosultsága a peranyag szolgáltatására is kiterjed [vö. 1/1994. (I. 7.) AB határozat]. Ezek közé tartozik:
- A Pp. 165. § szövegéből annak kiiktatása, hogy a bíróság elrendelheti a bizonyítás kiegészítését vagy megismétlését, úgyszintén a korábban már elrendelt bizonyítás mellőzését. A hatályon kívül helyezett 165. § helyébe lépő 3. § (4) bekezdése a bizonyítás mellőzését meghatározott feltételekhez köti.
- A Pp. 182. § (3) bekezdésének módosítása, amely egyértelművé teszi azt, hogy a bíróság más szakértőt csak a fél erre irányuló indítványa alapján rendelhet ki. Hivatalból a bíróság csak akkor jogosult új szakértő kirendelésére, ha a bizonyítást hivatalból rendelte el.
- A Pp. 192. § (1) bekezdésének módosítása, amely szerint a bíróságnál, más hatóságnál, közjegyzőnél vagy valamely szervezetnél lévő irat beszerzése iránt a bíróság nem hivatalból, hanem a fél kérelmére intézkedik, ha az irat kiadását a fél közvetlenül nem kérheti.
- a Pp. 211. § (2) bekezdésének a kiiktatása, amely eddig lehetővé tette azt, hogy a bíróság az előzetes bizonyítás keretében a bizonyítás megismétlését vagy kiegészítését szükség esetén hivatalból is elrendelhesse.
A Pp. 164. § (2) bekezdése szerint a bíróság bizonyítást hivatalból akkor rendelhet el, ha azt a törvény megengedi. A házassági perekben a 286. § (1) bekezdése feljogosítja a bíróságot arra, hogy az általa szükségesnek tartott bizonyítást hivatalból is elrendelhesse. Ezt a szabályt az apaság és a származás megállapítása iránti egyéb perekben [293. § (1) bek.], valamint a szülői felügyelet megszüntetésével (303. §), illetve visszaállításával kapcsolatos perekben (304. §) is alkalmazni kell. Az 1999. évi novella hatályba lépése után is érvényesülni kell annak az elvnek, hogy "a származási perek meggyőző elbírálásához fűződő jelentős egyéni és társadalmi érdek elengedhetetlenné teszi azt, hogy a bíróság a perben felhasználható vizsgálatokat maradéktalanul igénybe vegye, és ezzel a lehetséges bizonyítás teljes körét kimerítse." (LB Pfv. II. 21 702/1996. sz. - BH 1998.593.) Ugyanezt mondta ki a LB egy meglehetősen ritkán előforduló pertípusban, az anyaság megállapítása iránti perben is. (LB Pfv. II. 20 002/1997. sz. - BH 1998.234.)
A gondnokság alá helyezési perre nézve a Pp. módosított 310. § (1) bekezdése a házassági perekre szabályainak az alkalmazására való visszautalást mellőzve önállóan mondja ki azt, hogy a bíróság az általa szükségesnek talált bizonyítást hivatalból is elrendelheti. A 310. § (2) bekezdése külön rendelkezik az igazságügyi elmeorvos szakértő hivatalból történő kirendeléséről, amely csak a törvényben meghatározott okok esetében mellőzhető. Ezeket a szabályokat a gondnokság alá helyezés megszüntetése, illetve módosítása iránti perekben is alkalmazni kell [312. § (3) bek.].
Közigazgatási perekben a Pp. 164. § (2) bekezdésébe foglalt új szabálynak "az a gyakorlati jelentősége, hogy ha a közigazgatási ügy nem kellően felderített, tényállása hiányos, de bizonyítási indítványt egyik fél sem tesz, a bíróságnak a közigazgatási határozatot hatályon kívül kell helyeznie, és a közigazgatási szervet új eljárásra kell köteleznie." (A bíróságok közigazgatási kollégiumvezetőinek értekezletén kialakított álláspont - BH 1996. évi 3. sz. 231. o.)

[a Pp. 165. §-ához]

[Hatályon kívül helyezte az 1999. évi CX. törvény 174. § (1) bekezdése. Hatálytalan 2000. január 1. napjától.]

Bizonyítási eszközök

[a Pp. 166. §-ához]

A bíróság a perben észlelt jelenbeli tényekről következtet a bizonyítandó tények fennállására vagy fenn nem állására. Ezeket a tényeket hívjuk bizonyító tényeknek vagy egyszerűbben bizonyítékoknak. Azokat az eszközöket, amelyek segítségével a bíróság a bizonyító tényeket (bizonyítékokat) észlelheti, bizonyítási eszközöknek nevezzük. A Kúria jogelődje, a Legfelsőbb Bíróság 2006-ban közzétett polgári jogi elvi határozata szerint "a polgári eljárásjog nem ismeri a kötött bizonyítási rendszert, nem tesz különbséget és nem állít fel rangsort a bizonyítási eszközök között". (EBH 2006/1419. sz.)
A szabad bizonyítás elvéből következően a bíróság bármilyen bizonyítási eszközt igénybe vehet a tényállás felderítése céljából. Az (1) bekezdésében erre utal a különösen szó, amely a törvény indokolása szerint azt jelenti, hogy a bíróság az ott felsorolt bizonyítási eszközökön felül a perben bármely más bizonyítékot is felhasználhat.
A tárgyi bizonyítékok körébe tartozó hangszalag felhasználhatóságával kapcsolatban a Kúria jogelődje, a Legfelsőbb Bíróság arra hívta fel a figyelmet, hogy a hangszalag "csupán egy a bizonyítékok sorában, amelynek tartalmi és egyéb valódiságát erre vonatkozó kifogás esetén a bíróság köteles vizsgálni." (LB P. törv. I. 20 794/1992. sz. - BH 1993.365. sz.)
A hangszalag mellett a kilencvenes évektől kezdve a videofelvétel is megjelent a polgári perekben felhasználható tárgyi bizonyítékok sorában. A LB egyik eseti döntésében kimondta azt, hogy a birtokháborító magatartásról készült videofelvétel bizonyítékként való felhasználása nem minősül visszaélésnek, és nem sérti a személyhez fűződő jogokat. Amennyiben a videofelvétel kizárólag bizonyítási célból került felhasználásra, a felhasználást nem lehet visszaélésnek tekinteni. (LB Pfv. IV. 22 807/1997. - BH 2000.485.) A döntés indokolásából ki kell emelni azt a megállapítást is, miszerint a per alapjául szolgáló közigazgatási eljárásban a videofelvétel felhasználására az igazság kiderítése végett, tehát közérdekből került sor, amely a visszaélésszerű joggyakorlást kizárja. Ez az okfejtés a Pp. d="114" ssz="1">1999. évi módosítása után is helytálló, mivel a jogvita pártatlan eldöntéséhez (Pp. 1. §), illetve a perek tisztességes lefolytatásához (Pp. 2. §) ugyanolyan közérdek fűződik, mint az igazság kiderítéséhez.
A jogellenesen szerzett bizonyítékok kérdése a hetvenes évek elején merült fel először a magyar jogirodalomban, éspedig a titokban készített hangfelvételek perbeli felhasználhatóságával kapcsolatban. Valamely bizonyíték jogellenessége egyaránt adódhat a bizonyítási eljárás törvényben rögzített szabályainak a megsértéséből vagy a polgári per körén kívül eső egyéb magatartásokból (bűncselekmény elkövetése, személyiségi jog megsértése stb.).
A szabad bizonyítási rendszerben kevés olyan korlátozó rendelkezés van, amelynek megsértése a bizonyítékok jogellenességéhez vezetne. A Pp. 3. § (5) és 166. § (1) bekezdése a bizonyítási eszközök felhasználása terén teljes szabadságot biztosít a bíróság számára. Ez a szabadság arra is kiterjed, hogy a bíróság a modern technika vívmányain alapuló, új bizonyítási eszközöket alkalmazzon.
A bizonyítás lefolytatásával kapcsolatban a törvény három tiltó szabályt fogalmaz meg (bizonyításfelvételi tilalmak). A Pp. 169. § (1) bek. szerint azt, akitől testi vagy szellemi fogyatkozása miatt helyes tanúvallomás nem várható, tanúként kihallgatni nem lehet. A (2) bekezdés szerint a tanú nem hallgatható ki olyan kérdésre, amely államtitoknak (szolgálati titoknak vagy üzleti titoknak) minősül. A 178. § (2) bek. szerint a kizárt szakértő a bizonyítási eljárásban nem vehet részt. Ebből a felsorolásból kitűnik az, hogy a Pp.-ből hiányzik az olyan általános bizonyításfelvételi tilalom, mint a Be. 60. § (2) bekezdése, amely szerint erőszakkal, fenyegetéssel vagy más hasonló módon senkit sem szabad vallomásra kényszeríteni.
A jogellenesen szerzett bizonyítékok kiküszöbölésére szolgálnak az ún. bizonyításértékelési tilalmak. Ilyet tartalmaz a Be. 60. § (3) bekezdése., amikor kimondja, hogy a törvény rendelkezéseivel ellentétesen lefolytatott bizonyítás eredménye bizonyítékként nem vehető figyelembe. A Pp.-ben nem található ilyen általános szabály; a törvény csak egyedi tilalmakat fogalmaz meg. Így pl. a titoktartási kötelezettsége ellenére kihallgatott tanú vallomása bizonyítékként nem vehető figyelembe [169. § (6) bek.]. Ugyanilyen tilalmat tartalmaz a 170. § (5) bekezdése arra az esetre, ha a tanút a mentességére való alapos hivatkozása ellenére vallomástételre kötelezik.
Mivel a Pp. sehol sem ad útmutatást arra nézve, hogy mi a teendő akkor, ha a bizonyíték megszerzéséhez kapcsolódó jogellenes magatartás a peren kívül merül fel (pl. a tanú magánlaksértést követett el, az okiratot ellopták, a fénykép vagy a videofelvétel elkészítése során személyiségi jogokat sértettek), a kérdés megválaszolása a jogi irodalomra (Vö. Farkas József: A műszaki fejlődés néhány hatása a polgári perbeli bizonyítási jogra. JK 1972. évi 9. sz. 429-437. o., Székely László: A titkos hangfelvételek perbeli felhasználhatóságáról. JK 1988/11: 601-609. o.) és a joggyakorlatra marad. A konkrét ügyekben a bíróságnak mérlegeléssel kell eldöntenie azt, hogy a bizonyíték megszerzésében megnyilvánuló jogellenesség összemérhető-e az ellenérdekű fél esetleges jogsértő magatartásával (viszonylagossági elv). A mérlegelés köréből azonban ki kell zárni a bűncselekmények elkövetését, valamint a személyiségi jogok megsértését, mivel az ily módon szerzett bizonyítékok semmilyen körülmények között sem használhatók fel. Erre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság fentebb idézett - eseti döntését iránymutatónak lehet tekinteni (LB Pfv. IV. 22.807/1997. - BH 2000.485.).

Tanúk

[a Pp. 167. §-ához]

A tanúbizonyítás indítványozása. A tanúbizonyítás indítványozása a felek feladata. A bizonyítási indítvány tartalmára nézve a Pp. 167. § (1) bekezdése ad útmutatást. Eszerint a félnek meg kell jelölnie a bizonyítani kívánt tények tartalmát és be kell jelenteni a tanúk nevét és idézhető címét.
Az (1) bekezdés több lényeges módosítást is tartalmaz, a 167. § − 2008. július 1-jét megelőzően hatályos − szövegéhez képest. A folyamatban lévő ügyekre is alkalmazandó új rendelkezés szerint elegendő a tanú nevét, valamint azt a címét megjelölni, ahonnét megidézhető. A korábbi szabályozás által megkívánt "pontos címre" valamint a tanú foglalkozásának a bejelentésére nincs szükség. A módosítás indokolása szerint "el kell hagyni a tanú foglalkozására vonatkozó adat közlésének a kötelezettségét. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a bíróság − ha a tanú szavahihetőségének, a jelenség megfelelő észlelése képességének stb. a megállapítása végett ez szükséges − nem kérdezhetne rá a tanú foglalkozására, azonban ennek kizárólag a kihallgatás során és nem minden esetben van helye." A tanúk nevét és idézhető címét a félnek a (2) bekezdés szerint a keresetlevélben vagy más beadványban, illetve a tárgyaláson kell bejelentenie.
További lényeges változás az, hogy a Pp. 167. § (1) bekezdésének szövegéből kimaradt a tanúknak a felek általi előállítására vonatkozó rendelkezés. Az indokolás szerint az előzetes bejelentés nélkül előállított tanúkat a bíróság a tárgyalás napján - ütemezési problémák miatt − nem tudja mindig kihallgatni, illetve a felek sokszor feleslegesen állítanak elő nagy számban tanúkat ugyanannak a ténynek a bizonyítására, ami az eljárás elhúzódásához vezethet és felesleg többletköltséget okozhat. A 167. § módosításával a 2008. július 1-jétől a folyamatban lévő ügyekben is kötelezővé vált a tanúk előzetes bejelentése.
A tanúbizonyítás indítványozásához kapcsolódó lényeges új rendelkezés található a Pp. 167. § (6) bekezdésében. Eszerint a bíróság a bizonyító fél kérelmére az ellenfelet is kötelezheti a tanú nevének és idézhető címének a bejelentésére, ha a bizonyító fél valószínűsíti, hogy az általa nem ismert tanút az ellenfél ismeri vagy ismernie kell. Mivel a valószínűsítéssel szemben ellenvalószínűsítésnek van helye, a bizonyító fél ellenfelét megilleti az a jog, hogy a bíróság előtt valószínűvé tegye azt, hogy a kérdéses tanút nem ismeri, illetve nem ismerheti.
Az új rendelkezés a Pp. jelenlegi alapelveiből nehezen levezethető együttműködésre kötelezi a bizonyító fél ellenfelét. A 2. § (1) bekezdése szerinti tisztességes eljárás követelménye ugyanis elsősorban a bíróságra értendő. A bizonyításra vonatkoztatható alapelvek együttműködési kötelezettséget nem mondanak ki, egyedül a jóhiszeműség elve az, amelynek keretében az ellenérdekű féltől elvárható volna az, hogy a bizonyító fél által nem ismert tanú nevét és címét bejelentse [8. § (1) bek.]. Amennyiben ennek a kötelezettségének a bíróság felhívására nem tesz eleget, és nem is valószínűsíti azt, hogy a tanú nevét és címét nem ismeri, a 8. § (3) bek. b) pontja alapján pénzbírsággal sújtható.
A tanúbizonyítás indítványozása az első- és másodfokú eljárásban. Az elsőfokú eljárásban a tanúbizonyítás indítványozására stb.
Az elsőfokú eljárásban a tanúbizonyítás indítványozására a Pp. 121. § (1) bekezdése, a 126. § (3) bekezdése, valamint a 141. § (2) és (6) bekezdése irányadó. A felperesnek már a keresetlevélben fel kell tüntetnie az érvényesíteni kívánt jog alapjául szolgáló tényeket és azok bizonyítékait. A 124. § módosított (2) bekezdése szerint a bíróság a keresetlevelet - a hiánypótlási felhívást mellőzve - idézés kibocsátása nélkül elutasítja, ha a jogi képviselővel eljáró fél keresete nem tartalmazza a 121. § (1) bekezdésében foglaltakat. Az alperest az első tárgyalásra szóló idézésben arra is figyelmeztetni kell, hogy legkésőbb a tárgyaláson elő kell adnia védekezése alapjául szolgáló tényeket és ezek bizonyítékait. A 141. § (2) bekezdésében foglalt általános szabály szerint a fél köteles a bizonyítékait - a per állása szerint - a gondos és az eljárást elősegítő pervitelnek megfelelő időben előterjeszteni. Ha a felek valamelyike a bizonyítékainak az előterjesztésével alapos ok nélkül késlekedik, és e kötelezettségének a bíróság felhívása ellenére sem tesz eleget, a bíróság a fél előadásának, előterjesztésének bevárása nélkül határoz, kivéve, ha álláspontja szerint a fél előadásának, előterjesztésének bevárása a per befejezését nem késlelteti.
Ha a fél nyilvánvalóan alaptalanul hivatkozik valamely bizonyítékra, e cselekménye - mint a jóhiszeműség elvébe ütköző magatartás - a Pp. 8. § (3) bekezdése alapján bírságolás alá esik, és az alaptalanul indítványozott bizonyítással okozott költségekben is őt kell marasztalni, a pernyertességre való tekintet nélkül.
A tanúbizonyításra vonatkozó indítvány a bíróságot nem köti. A Pp. 3. § (4) bekezdése alapján a bíróság mellőzi a bizonyítás elrendelését, ha az a jogvita elbírálása szempontjából szükségtelen. A bíróság a bizonyítás elrendelését mellőzni köteles, ha a bizonyítási indítványt a fél neki felróható okból elkésetten, vagy egyébként a jóhiszemű pervitellel össze nem egyeztethető módon terjeszti elő, kivéve, ha a törvény eltérően rendelkezik. A tanú feltételezett elfogultságára hivatkozással a bíróság a tényállás megállapításához szükséges bizonyítást nem mellőzheti (LB Pfv. VI. 23 177/1997. - BH 1999.260.)
A másodfokú eljárásban a tanúbizonyítás indítványozására a Pp. 235. § (1) bekezdése szerint csak akkor kerülhet sor, ha a tanúval bizonyítani kívánt tény, vagy a tanú személye az elsőfokú határozat meghozatalát követően jutott a fellebbező fél tudomására, feltéve, hogy az - elbírálás esetén - rá kedvezőbb határozatot eredményezett volna, illetve ha az elsőfokú határozat jogszabálysértő voltának az alátámasztására irányul. Az elsőfokú bíróság által mellőzött tanúbizonyítás indítványozására akkor kerülhet sor, ha az elsőfokú határozat jogszabálysértő voltának az alátámasztására irányul, de a 141. § (6) bekezdésében foglaltakat ebben az esetben is alkalmazni kell. (LB Gfv. VI. 30.343/2000. − BH 2003/509.).
A tanúbizonyítás hivatalból történő elrendelésére csak akkor kerülhet sor, ha a törvény kifejezetten megengedi a hivatalbóli bizonyítást (pl. a személyi állapottal kapcsolatos perekben).
A tanú adatainak védelme. Az Alkotmánybíróság a 91/2007. (XI. 22.) AB határozatában azt állapította meg, hogy az Országgyűlés mulasztásban megnyilvánuló alkotmánysértést idézett elő azáltal, hogy a polgári eljárásban nem teremtett lehetőséget a tanú személyi adatainak zártan kezelésére, ha a büntetőeljárásban a tanút már ilyen védelemben részesítették, azonban a bíróság a bűncselekménnyel, illetve a bíróság által szabálysértéssel okozott kár megtérítése iránt a büntetőeljárásban érvényesített polgári jogi igényt egyéb törvényes útra utasította. Jóllehet az Alkotmánybíróság döntése csak olyan polgári eljárásokra nézve írta elő a tanú fokozottabb védelmét, amelyeket büntetőeljárás előzött meg, ahol a tanú már részesült ilyen védelemben, a törvényhozó a polgári peres eljárásra és a Ppék. 13. § (3) bekezdésének megfelelően a nemperes eljárásokra is vonatkozó általános szabályt alkotott a tanú adatainak védelméről. A Pp. 167., 171-173. §-ait, valamint a nyilvánosság elvét (Pp. 5. §) érintő szabályozás lényege a következőkben foglalható össze:
− A tanút állító félnek legelőször is be kell szereznie a tanú nyilatkozatát arról, hogy kéri-e az adatainak a Pp. 167. § (3), illetve (4) bekezdése szerinti zártan kezelését. A fél köteles a tanú nyilatkozatának megfelelően eljárni. A tanú nyilatkozatának hiányában az adatait zártan kell kezelni [167. § (5) bek.].
− Ha a tanú az adatainak a zártan kezelését kéri, akkor a fél beadványában csak a tanú nevét kell feltüntetni, az egyéb adatait, így különösen az idézhető címét, egy példányban beadott külön lapon kell a bíróság részére bejelenteni [Pp. 167. § (3) bek.]. Ha a tanú adatait a fél a tárgyaláson jelenti be, a tanú adatait tartalmazó külön lapot úgy kell a bíróságnak átadni, hogy annak tartalmát a többi résztvevő ne ismerhesse meg. [Pp. 167. § (4) bek.].
− A bíróság a tanú személyi adatait − a tanú nevének kivételével − az iratok között elkülönítve, zártan kezeli, ha azokat a fél a Pp. 167. § (3) vagy (4) bekezdésében meghatározott módon jelentette be. A tanú személyi adatait csak a bíróság, a jegyzőkönyvvezető és az ügyész jogosult megismerni. A bíróság az eljárás során biztosítja, hogy a tanút megidézni kérő fél és az ügyész kivételével a felek és egyéb perbeli személyek számára az eljárás egyéb adataiból a tanú személyi adatai ne válhassanak megismerhetővé [171/A. § (1) bek.].
− A bíróság a tanú személyi adatait akkor is zártan kezeli, ha ezt a tanú a kihallgatása előtt kéri. Ebben az esetben a zártan kezelés azon adatokra terjed ki, amelyeket a tanút megidézni kérő fél ellenfele még nem ismerhetett meg [Pp. 171/A. § (3) bek.].
− A kihallgatás megkezdése előtt a tanút nyilatkoztatni kell arról, hogy kívánja-e az adatainak a zártan kezelését. Ha a tanú kéri, a bíróság a tanú neve kivételével a tanú személyi adatait zártan kezeli. Különösen indokolt esetben a bíróság a tanú nevét is zártan kezelheti [Pp. 172. § (3) bek.]
− Ha a tanú a bíróság felhívására a személyi adatainak a zártan kezelését nem kéri, a bíróság azt megszünteti [Pp. 172. § (4) bek.].
− Ha bíróság a tanú személyi adatainak a zártan kezelését nem szüntette meg, vagy a tanú kérelmére azokat zártan kezeli, a tanú személyi adatait a személyazonosságra alkalmas iratok megtekintésével állapítja meg, írásban rögzíti és zártan kezeli [Pp. 173. § (1) bek.].
− A bíróság a nyilvánosságot különösen indokolt esetben a tárgyalásnak a tanúkihallgatással érintett részéről akkor is kizárhatja, ha a tanú adatainak zártan kezelését rendelte el, és a zárt tárgyaláson történő meghallgatás a tanú, illetve hozzátartozója életének, testi épségének a megóvása érdekében feltétlenül szükséges [Pp. 5. § (2) bek.].
A felsorolt rendelkezések − az Alkotmánybíróság határozatával összhangban 2008. július 1-jén hatályba léptek és azokat a folyamatban lévő ügyekben is alkalmazni kell.
A tanú adatainak zártan kezelése a tanúbizonyítás indítványozása során a Pp. 167. § (3)-(6) bekezdése alapján. A tanú adatait (név és idézhető cím) a keresetlevélben, más beadványban (pl. előkészítő iratban) vagy a tárgyaláson kell bejelenteni. Ha a fél a tanú megidézését írásban (keresetlevélben, más beadványban stb.) kéri, akkor az indítványának a megtétele előtt be kell szereznie a tanú nyilatkozatát arra nézve, hogy milyen módon kéri az adatainak a kezelését. A nyilatkozat alakiságára vonatkozóan a törvény külön rendelkezést nem tartalmaz, tehát azt a tanú szóban vagy írásban egyaránt megteheti. A (3) bekezdés a személyi adatok zártan kezelése tekintetében kétféle eljárást tesz lehetővé.
A (3) bekezdés első mondata szerint a beadványban a tanú nevén kívül a tanú egyéb adatait nem kell feltüntetni, hanem egy példányban beadott külön lapon kell a tanú idézhető címét − és amennyiben szükséges − a tanú egyéb személyazonosító adatait a bíróság részére megjelölni.
A (3) bekezdés második mondata szerinti különösen indokolt esetben elegendő a tanú nevének feltüntetése helyett egyéb megjelölést alkalmazni, és az így megjelölt tanú adatait külön lapon feltüntetni.
A tanú választhat a kétféle eljárás között, illetve úgy is nyilatkozhat, hogy nem kéri az adatainak a zártan történő kezelését. A tanút állító fél köteles a tanú nyilatkozatának megfelelően eljárni. Ha a félnek a tanútól nem sikerül a nyilatkozatot beszereznie, akkor a (3) bekezdés első mondata szerint kell eljárnia, azaz a beadványban csak a tanú nevét kell bejelentenie, a tanú idézhető címét és − szükség esetén − egyéb adatait külön lapon kell feltüntetnie. Ha a tanú utóbb a bíróság felhívására vagy anélkül úgy nyilatkozik, hogy a személyi adatainak a zártan kezelését nem kéri, a bíróság azt megszünteti [Pp. 172. § (4) bek.].
A fél a tanú adatait a Pp. 167. § (4) bekezdése szerint a tárgyaláson is bejelentheti. A tanú előzetes nyilatkozatát az (5) bekezdésnek megfelelően ebben az esetben is be kell szereznie. A nyilatkozat tartalmának megfelelően a fél közli a bírósággal a tanú nevét vagy a tanú nevének feltüntetése helyett egyéb megjelölést alkalmaz, a tanú adatait tartalmazó külön lapot pedig úgy adja át a bíróságnak, hogy annak tartalmát a többi fél vagy egyéb perbeli személy − az ügyészt kivéve − ne ismerhesse meg. Így kell eljárni akkor is, ha a fél nem tudta a tanút nyilatkoztatni.
A Pp. 167. § (6) bekezdése alapján a bíróság a bizonyító fél ellenfelét is kötelezheti a tanú nevének és címének a bejelentésére. Ennek során a tanúk adatainak bejelentésére kötelezett félnek (3) és (4) bekezdésben foglaltak szerint kell eljárnia, a tanú nyilatkozatát azonban nem kell előzetesen beszereznie. Akár beadványban, akár a tárgyaláson történik meg a tanú bejelentése, a személyi adatait olyan módon kell a bíróság tudomására hozni, hogy azt a bizonyító fél se ismerhesse meg. A tanú adatainak a zártan kezelését csak akkor lehet megszüntetni, ha azt a tanú nem kívánja [172. § (4) bek.], továbbá akkor is, ha a bizonyító fél egyéb úton megismerte a tanú személyi adatait. Ez utóbbi rendelkezés arra a jogalkotó által feltételezett perbeli helyzetre vonatkozik, amikor a bizonyító fél valószínűsítette azt, hogy az általa nem ismert tanút az ellenérdekű fél ismeri, akit a bíróság kötelez arra, hogy a tanú adatait úgy közölje a bírósággal, hogy azt a bizonyító fél se ismerhesse meg. Utóbb azonban a bizonyító fél "egyéb úton" megismeri a tanú adatait ezért a zárt adatkezelést a bíróság megszüntetheti.
Az idézésben meg lehet jelölni azokat a körülményeket is, amelyekre a tanú kihallgatása szükségesnek mutatkozik. A tanú előzetes tájékoztatását a hazai jogirodalom csak akkor tartja célszerűnek, "ha feltehető, hogy a tanú a per eldöntéséhez szükséges tényekre teljes mértékben nem emlékezik, de az emlékezetét még fel tudja frissíteni, helyes vele a megfelelő adatokat közölni". (Pp. Kommentár II. 908. o.)
A Pp. 167. § (7) bekezdését a Pp. módosításáról szóló 2013. évi LXIX. törvény 3. §-a iktatta be 2013. június 1-jei hatállyal. A tanúkénti pozícióban álló bíró személyes adatainak a védelmét szolgálja speciális rendelkezések előírásával.

[a Pp. 167/A. §-ához]

A Pp. 167/A. §-át a gyermekbarát igazságszolgáltatás megvalósulásához kapcsolódó egyes törvények módosításáról megalkotott 2012. évi LXII. törvény iktatta be a törvényszövegbe 2012. június 29-i hatállyal. Megelőzőleg a Pp. nem tartalmazott kifejezett szabályokat a kiskorú tanú kihallgatására vonatkozóan.
A Pp. a tanúskodás feltételeként nem határoz meg életkort, így a tizennegyedik életévét be nem töltött kiskorú is kihallgatható tanúként, de csak kivételes esetben, ha a vallomásától várható bizonyíték másként nem pótolható.
A kiskorú gyermek kihallgatása a korára figyelemmel történhet, a figyelmeztetéseket és a tájékoztatásokat számára érhető módon kell közölni, kihallgatásánál a törvényes képviselője jelen lehet, aki megtesz egyes eljárási cselekményeket is (nyilatkozik a kiskorú személyi adatainak zártan kezeléséről, a vallomástétel megtagadásáról, valamint gyakorolja a vallomástételre kötelező határozat elleni fellebbezési jogot). A tizennegyedik életévét még be nem töltött kiskorút - a hamis tanúzás következményeire való figyelmeztetés helyett - az igazmondás követelményéről kell tájékoztatni, és számára érthető módon kell kihallgatni. A törvényes képviselőt megillető jogokat (a bíróság megkeresése alapján) kirendelt eseti gyám gyakorolja, ha a kiskorú tanú és törvényes képviselője között érdekellentét van.

[a Pp. 168. §-ához]

A Pp. 168. § (1b) bekezdését a Pp. módosításáról szóló 2013. évi LXIX. törvény 4. §-a iktatta be 2013. június 1-jei hatállyal. A tanúkénti pozícióban álló bíró személyes adatainak a védelmét szolgálja speciális rendelkezések előírásával.
[...]
A tanú ismételt megidézése esetén a bíróságnak azt is meg kell vizsgálnia, hogy a fél téves bejelentése nem a per elhúzását célozza-e. Ezt a rendelkezést akkor is alkalmazni kell, ha a bíróság a Pp. 167. § (6) bekezdésében leírtaknak megfelelően a bizonyító fél ellenfelét kötelezte a tanú nevének és idézhető címének a bejelentésére.

[a Pp. 169. §-ához]

Az (1) bekezdése szerint azt, akitől testi vagy szellemi fogyatkozása miatt helyes vallomás nem várható, tanúként kihallgatni nem lehet. A törvény szövege sem az életkor megjelölésével, sem más módon nem ad támpontot a tanúzási képesség megállapításához, azt teljes egészében bírói mérlegelésre bízza. Tehát a bíróságnak kell eldöntenie azt, hogy a tanúként kihallgatandó személy rendelkezik-e észlelési, illetve vallomástételi képességgel. Ezeknek a hiányát általában háromféle ok idézheti elő:
a) az érzékszervek fejletlensége (például gyermekkorban);
b) az érzékszervek hiánya, fogyatékossága (például vakság, süketnémaság) vagy rendellenes működése (például tudatzavar);
c) a szellemi fogyatékosság (például elmebetegség, gyengeelméjűség).
Ahhoz, hogy egy tanút a testi vagy szellemi fogyatkozása miatt ne lehessen kihallgatni, nem szükséges az, hogy az érintett személy mint elmebeteg cselekvőképtelen legyen. Másrészt a cselekvőképtelen személy nem feltétlenül képtelen a tanúskodásra, ennek következtében a tanúzási képtelenségnek megszabott alsó korhatára nincs.
A tanú titoktartási kötelezettsége a tanúzási képtelenséghez hasonló állapotot idéz elő, amelyet a jogirodalom törvényi tanúzási képtelenségnek nevez. A tanút terhelő titoktartási kötelezettség a vallomástétel során súlyos konfliktus forrása lehet. Két államilag elismert és szankcionált kötelezettség ütközik össze: a titoktartás és az igazmondás. Mivel méltánytalan lenne a tanúra rábízni azt, hogy a választással együtt járó felelősséget és a döntésének a következményeit egymaga viselje, a két kötelezettség kollízióját a törvényhozó oldja fel.
A Pp. évtizedeken keresztül azt a megoldást követte, hogy az államtitok, a szolgálati titok és az üzleti titok tartására kötelezett, és az az alól fel nem mentett személyeket tanúzásra képtelennek minősítette (169. §), míg a hivatásuknál fogva titoktartásra kötelezetteket vallomástétel-megtagadási joggal ruházta fel (170. §). A 2009. január 1-jén hatályba lépett módosítás (2008. évi XXX. tv. 21. §) azonban az üzleti titkot az abszolút tanúzási akadályok közül a relatív akadályok közé sorolta, azaz tanúzási képtelenséget előidéző ok helyett vallomástétel-megtagadási okká minősítette. Az államtitok és a szolgálati titok fogalmát a minősített adat kifejezés váltotta fel (2009. évi CLV. törvény 42. §)
A 2010. április 1-jén hatályba lépett 2009. évi CLV. törvény értelmező rendelkezése szerint (3. §) a törvény alkalmazásában
a) nemzeti minősített adat: a minősítéssel védhető közérdekek körébe tartozó, a minősítési jelölést az e törvényben, valamint az e törvény felhatalmazása alapján kiadott jogszabályokban meghatározott formai követelményeknek megfelelően tartalmazó olyan adat, amelyről - a megjelenési formájától függetlenül - a minősítő a minősítési eljárás során megállapította, hogy az érvényességi időn belüli nyilvánosságra hozatala, jogosulatlan megszerzése, módosítása vagy felhasználása, illetéktelen személy részére hozzáférhetővé, valamint az arra jogosult részére hozzáférhetetlenné tétele a minősítéssel védhető közérdekek közül bármelyiket közvetlenül sérti vagy veszélyezteti (a továbbiakban együtt: károsítja), és tartalmára tekintettel annak nyilvánosságát és megismerhetőségét a minősítés keretében korlátozza;
b) külföldi minősített adat: az Európai Unió valamennyi intézménye és szerve, továbbá az Európai Unió képviseletében eljáró tagállam, a külföldi részes fél vagy nemzetközi szervezet által készített és törvényben kihirdetett nemzetközi szerződés vagy megállapodás alapján átadott olyan adat, amelyhez történő hozzáférést az Európai Unió intézményei és szervei, az Európai Unió képviseletében eljáró tagállam, más állam vagy külföldi részes fél, illetve nemzetközi szervezet minősítés keretében korlátozza;
Minősítő a feladat- és hatáskörében minősítésre jogosult személy.
A minősített adat felhasználásáról a 2009. évi CLV. törvény 14. §-a rendelkezik: A 14. § (4)-(5) bekezdése szerint közigazgatási - a büntetőeljárást kivéve - bírósági, szabálysértési vagy egyéb hatósági eljárásban nemzeti minősített adat felhasználására a minősítő adhat felhasználói engedélyt. Az ügyészi törvényességi felügyeleti eljárásban, valamint az ügyész által közérdekből indítható polgári peres eljárásban a nemzeti minősített adat felhasználására vonatkozó engedély kiadása nem tagadható meg. Ha közigazgatási, bírósági, szabálysértési vagy egyéb hatósági eljárásban a titoktartásra kötelezettnek nemzeti minősített adatról kell nyilatkoznia, a titoktartási kötelezettség alól az adatot minősítő személy adhat felmentést.

[a Pp. 170. §-ához]

A Pp. 170. § (1) bek. a) pontjához: A tanúvallomást megtagadhatja a felek bármelyikének a hozzátartozója. A felek fogalma alá tartoznak értelemszerűen a pertársak is. Hozzátartozó az egyeneságbeli rokon és annak házastársa, az örökbe fogadó és a nevelőszülő, az örökbe fogadott és a nevelt gyermek, a testvér, a házastárs, a jegyes és az élettárs, a házastárs egyeneságbeli rokona és testvére, valamint a testvér házastársa [Pp. 13. § (2) bek.]. A (3) bekezdésben felsorolt eseteken kívül a hozzátartozó a személyi állapottal kapcsolatos perekben sem tagadhatja meg a tanúvallomást [Pp. 286. § (2) bek., 310. § (3) bek.].
Családi viszonyon alapuló vagyonjogi ügyre vonatkozó kérdésben a fél hozzátartozója a tanúságtételt nem tagadhatja meg, a bíróságnak azonban a tanú elfogulatlanságát tisztáznia kell (P. törv. I. 20 337/1991. − BH 1991/398).
A Pp. 170. § (1) bek. b) pontjához: A tanúvallomást megtagadhatja az, aki a tanúvallomás folytán magát vagy hozzátartozóját bűncselekmény elkövetésével vádolná, az azzal kapcsolatos kérdésben. A tanúnak elegendő valószínűsítenie azt, hogy a vallomásával magát vagy a hozzátartozóját bűnüldözés veszélyének tenné ki. Nem szükséges annak a bizonyossága, hogy a bűnüldözés ténylegesen be is következik. Ez a szabály csak bűncselekménnyel vádolás esetében alkalmazható, egyéb jogellenes cselekményre hivatkozással a tanúvallomást nem lehet megtagadni.
Nem érdektelen itt a Legfelsőbb Bíróságnak egy büntetőügyben hozott korábbi döntését megemlíteni. Eszerint az a tanú, aki feltett kérdésre adott válasszal magát vagy hozzátartozóját bűncselekmény elkövetésével vádolná, kizárólag a szorosan ezzel kapcsolatos kérdés tekintetében jogosult a vallomástétel megtagadására (B. törv. III. 1021/1981. − BH 1983/60.).
A Pp. 170. § (1) bek. c) pontjához: A vallomástétel-megtagadási jog a foglalkozásuknál vagy hivatásuknál fogva titoktartásra kötelezett személyek mentesítésére, illetve a hivatali titok megőrzésére szolgál. A vallomástételt megtagadhatja az ügyvéd, orvos és más olyan személy, aki a hivatásánál fogva titoktartásra köteles, ha a tanúvallomással a titoktartási kötelességét sértené meg, kivéve ha az érdekelt e kötelesség alól felmentette.
A c) pontja alapján az ügyvéd nem tagadhatja meg a tanúvallomást, ha az érdekelt személy felmentést adott, vagy egyenesen ő kérte a tanú kihallgatását. Abban az esetben azonban, ha magának a tanúnak is érdeke fűződik a titoktartáshoz, a többi érdekelt felmentő nyilatkozata, illetve bizonyítási indítványa ellenére is megtagadhatja a tanúvallomást.
Az orvost megillető vallomástétel-megtagadási jog az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény 138. §-ában előírt titoktartási kötelezettségén alapul. Ennek a kötelezettségnek mintegy "ellenpárja" a betegnek az orvosi titoktartáshoz való joga a törvény 25. §-a alapján. A titoktartási kötelezettség nemcsak az orvosra, hanem valamennyi egészségügyi dolgozóra vonatkozik.
Az orvos számára a biztosított mentesség terjedelmileg megegyezik az ügyvédet megillető mentességgel, de a személyállapottal kapcsolatos perekben az orvos a c) pontra hivatkozással a tanúságtételt nem tagadhatja meg [Pp. 286. § (2) bek., 310. § (3) bek.]. A vallomástétel megtagadásának a joga nemcsak az orvost, hanem valamennyi egészségügyi dolgozót megilleti.
Ha a jogosultak köre nincs egyértelműen meghatározva, az a mindenkori bírói gyakorlatnak megfelelően szűkíthető vagy tágítható. Általában nem vitatható a vallomástétel megtagadási jog azokban a − törvényben külön nem nevesített − esetekben, amikor a titoktartás nélkül nem alakulhat ki a foglalkozás gyakorlásához nélkülözhetetlen bizalmi viszony (így pl. a lelkész, a közjegyző, a gyógyszerész vagy a szülésznő és a segédszemélyzetük esetében). A jogosultak körének további bővítése az igazságszolgáltatás számára nem kívánatos tendencia. Ezért a vallomástétel-megtagadási jogra vonatkozó szabályozás ötven év alatt mindössze kétszer változott: 2003-ban kibővült a mediátorok és a közvetítői eljárásban részt vett szakértők mentességével, 2009. január 1-jei hatállyal pedig az üzleti titoktartásra kötelezettek vallomástétel megtagadási jogával.
A Pp. 170. § (1) bek. d) pontjához: A közvetítői tevékenységről szóló 2002. évi LV. törvény kibővítette a tanúvallomás megtagadására jogosult személyek körét. A Pp. 170. § (1) bek. d) pontja szerint a vallomástételt megtagadhatja a jogvitával érintett ügyben lefolytatott közvetítői eljárásban eljárt közvetítő, szakértő.
A 2002. évi LV. törvény (a továbbiakban: Kttv.) - néhány kivételtől eltekintve - minden személyi és vagyoni joggal kapcsolatos jogvitában támogatja a közvetítői eljárást, anélkül, hogy azt kötelezővé tenné vagy a perindítás előfeltételéül szabná, ezáltal a jogvitával érintett ügyek köre meglehetősen széles lehet (Kttv. 1. §). A közvetítői eljárás csak egy kísérlet a jogvita rendezésére, amely nem korlátozhatja a feleket a bírósághoz fordulás jogában. Ezért a Kttv. 36. §-a úgy rendelkezik, hogy a közvetítői eljárás során létrejött megállapodás nem érinti a feleknek azt a jogát, hogy a vitás ügyben igényüket bírósági vagy választottbírósági eljárás keretében érvényesítsék.
Kizárt a mediáció a származási perekben, a szülői felügyelettel és a gondnoksággal kapcsolatos eljárásban, a közigazgatási perekben és a sajtó-helyreigazítási eljárásban, valamint a végrehajtási perekben. A házasság perekben ugyan megengedett, de a házasság érvénytelenítéséhez vagy felbontásához a bíróság döntésére van szükség. A keresetlevélben a felperesnek fel kell tüntetnie azt, hogy a felek közötti jogvitában közvetítői eljárás volt-e folyamatban [Pp. 121. § (1) bek.]. A bíróság ebből értesülhet arról, hogy a polgári pert megelőzően mediáltak-e a felek vagy sem.
A mediáció során egy vagy több közvetítő járhat el. A közvetítő felkérése írásban történik és a mediátornak ugyancsak írásban kell nyilatkoznia arról, hogy a felkérést elfogadja-e (Kttv. 23-24. §). A közvetítő köteles a felkérést elutasítani, ha a törvényben szabályozott összeférhetetlenségi ok áll fenn, egyéb akadályoztatás esetén pedig visszautasíthatja. Az elutasított vagy visszautasított felkérés nem alapozza meg a Pp. 170. § (1) bek. d) pontja szerinti tanúvallomás megtagadási jogot, kivéve azt az esetet, amikor az összeférhetetlenség vagy az akadályoztatás megállapítására a már megindult közvetítői eljárásban kerül sor.
A közvetítő a felek egyetértésével szakértőt vehet igénybe. Szakértőként bárki eljárhat, aki valamely kérdésben kellő szakértelemmel rendelkezik, és akinek a személyében a felek megegyeznek. A szakértőre a közvetítő összeférhetetlenségére vonatkozó szabályokat megfelelően alkalmazni kell. A szakértő írásban értesíti a közvetítőt a felkérés elfogadásáról vagy visszautasításáról (Kttv. 33. §). A közvetítői eljárás szakértője a közvetítővel azonos módon tagadhatja meg a tanúvallomást a Pp. 170. § (1) bek. d) pontja alapján.
A Kttv. 34. §-a a szakértőn kívül "más harmadik személy" részvételét is lehetővé teszi a közvetítői eljárásban. Ez a minőség azonban nem alapozza meg a tanúvallomás megtagadási jogot.
A Pp. 170. § (1) bek. e) pontjához: Az üzleti titok a gazdasági tevékenységhez kapcsolódó minden olyan tény, információ, megoldás vagy adat, amelynek nyilvánosságra hozatala, illetéktelenek által történő megszerzése vagy felhasználása a jogosult jogszerű pénzügyi, gazdasági vagy piaci érdekeit sértené vagy veszélyeztetné, és amelynek titokban tartása érdekében a jogosult a szükséges intézkedéseket megtette [Ptk. 81. § (2) bek.]
A Ptk. 81. § (3) bekezdése szerint nem minősül üzleti titoknak az állami és a helyi önkormányzati költségvetés, illetve az európai közösségi támogatás felhasználásával, költségvetést érintő juttatással, kedvezménnyel, az állami és önkormányzati vagyon kezelésével, birtoklásával, használatával, hasznosításával, az azzal való rendelkezéssel, annak megterhelésével, az ilyen vagyont érintő bármilyen jog megszerzésével kapcsolatos adat, valamint az az adat, amelynek megismerését vagy nyilvánosságra hozatalát külön törvény közérdekből elrendeli. A nyilvánosságra hozatal azonban nem eredményezheti az olyan adatokhoz - így különösen a technológiai eljárásokra, a műszaki megoldásokra, a gyártási folyamatokra, a munkaszervezési és logisztikai módszerekre, továbbá a know-how-ra vonatkozó adatokhoz - való hozzáférést, amelyek megismerése az üzleti tevékenység végzése szempontjából aránytalan sérelmet okozna, feltéve, hogy ez nem akadályozza meg a közérdekből nyilvános adat megismerésének lehetőségét.
A koncesszióról szóló 1991. évi XVI. törvény módosított 19. § (3) bekezdése szerint A koncessziós szerződések megkötésével és teljesítésével kapcsolatban nem lehet üzleti titokra hivatkozással visszatartani az információt a közérdekű adatok nyilvánosságára és a közérdekből nyilvános adatra vonatkozó, külön törvényben meghatározott adatszolgáltatási és tájékoztatási kötelezettség esetén.
Az Önkéntes Kölcsönös Biztosító Pénztárakról szóló 1993. évi XCVI. törvény módosított 40/A. § (3) bekezdése szerint nem lehet üzleti titokra hivatkozással visszatartani az információt a közérdekű adatok nyilvánosságára és a közérdekből nyilvános adatra vonatkozó, külön törvényben meghatározott adatszolgáltatási és tájékoztatási kötelezettség esetén.
A tőkepiacról szóló 2001. évi CXX. törvény módosított 371. § (4) bekezdése szerint nem lehet üzleti titokra hivatkozással visszatartani az információt a közérdekű adatok nyilvánosságára és a közérdekből nyilvános adatra vonatkozó, külön törvényben meghatározott adatszolgáltatási és tájékoztatási kötelezettség esetén.
A közbeszerzésekről szóló 2011. évi CVIII. törvény 80. § (1)-(3) bekezdései szerint az ajánlattevő és a részvételre jelentkező az ajánlatában, illetve a részvételi jelentkezésben, valamint a 69-70. § szerinti indokolásban elkülönített módon elhelyezett, üzleti titkot (ideértve a védett ismeretet is) (új Ptk. 2:47. §) tartalmazó iratok nyilvánosságra hozatalát megtilthatja. Az üzleti titkot tartalmazó iratokat úgy kell elkészíteni, hogy azok az információs önrendelkezési jogról és az információszabadságról szóló 2011. évi CXII. törvény 27. § (3) bekezdésére figyelemmel kizárólag olyan információkat tartalmazzanak, amelyek nyilvánosságra hozatala az üzleti tevékenység végzése szempontjából aránytalan sérelmet okozna, továbbá ne tartalmazzanak a (2)-(3) bekezdés szerinti elemeket. Az ajánlattevő nem tilthatja meg nevének, címének (székhelyének, lakóhelyének), valamint olyan ténynek, információnak, megoldásnak vagy adatnak (a továbbiakban együtt: adat) a nyilvánosságra hozatalát, amely a 71. § szerinti értékelési szempont alapján értékelésre kerül, de az ezek alapjául szolgáló - a (3) bekezdés hatálya alá nem tartozó - részinformációk, alapadatok (így különösen az árazott költségvetés) nyilvánosságra hozatalát megtilthatja. Nem korlátozható vagy nem tiltható meg üzleti titokra hivatkozással olyan adat nyilvánosságra hozatala, amely a közérdekű adatok nyilvánosságára és a közérdekből nyilvános adatra vonatkozó, külön törvényben meghatározott adatszolgáltatási és tájékoztatási kötelezettség alá esik. A közbeszerzési eljárás alapján megkötött szerződés engedményezést kizáró rendelkezése nem minősül üzleti titoknak.
A Pp. 170. § (1) bekezdés e) pontjára hivatkozással a tanúságtétel nem tagadható meg a (4) bekezdés a)-c) pontjában szabályozott esetekben.
Az (1) bekezdésben felsorolt okokon kívül más jogcímen a tanúvallomást megtagadni nem lehet. Így pl. a tanú arra hivatkozással nem tagadhatja meg a vallomást, hogy a felek egyikével − mint volt munkáltatójával − szemben a munkaügyi bíróságon per indított, és a per folyamatban van. A tanúvallomás ilyen címen való megtagadása alapot adhat a pénzbírság kiszabására (LB Gf. IV. 32.426/1992., BH 1993.758.)
A Pp. 170. § (5) bekezdéshez: Mivel a legtöbb tanú nincs tisztában az őt megillető vallomástétel-megtagadási joggal, szükség van arra, hogy a bíróság figyelmeztesse a megtagadás lehetőségére A figyelmeztetésnek az (1) bekezdés c)-e) pontjában foglalt okok esetében a tanú kihallgatása előtt kell elhangzania. Az (1) bekezdésének b) pontja esetében − tehát ha a tanú magát vagy hozzátartozóját bűncselekmény elkövetésével vádolná − a kihallgatás előtti figyelmeztetés magától értetődően nem lehetséges. Ebben az esetben a figyelmeztetésnek akkor kell elhangzania, amikor − a Pp. szóhasználatával élve − "a mentesség kiderül". A figyelmeztetés megtörténtét, valamint a tanúnak a figyelmeztetésre adott válaszát a jegyzőkönyvbe fel kell venni.
A Pp. 170. § (7) bekezdéshez: Ha a tanút a vallomástétel-megtagadási jogára nem figyelmeztették, vagy a mentességére való alapos hivatkozása ellenére vallomásra kötelezték, a tanú vallomását bizonyítékként figyelembe venni nem lehet. Ezzel a törvény ugyanolyan bizonyítás-értékelési tilalmat állít fel, mint a 169. § (6) bekezdése esetében.

[a Pp. 171. §-ához]

Ha a megtagadási jog tárgyában a megkeresett bíróság határoz, akkor a határozatát, függetlenül attól, hogy a tanút vallomásra kötelezte vagy sem, mind a felek, mind pedig a tanú a perbírósághoz benyújtott kérelemmel megtámadhatja. A kérelem alapján a perbíróság a megkeresett bíróság határozatát megváltoztathatja. A kérelemnek a tanú kihallgatására halasztó hatálya van. A Pp. 171. § (2) bekezdésében szereplő kérelem egyedi jogorvoslati lehetőség, amelyre a tanúk és a felek figyelmét fel kell hívni. A figyelmeztetés elmulasztása törvénysértésnek minősül (LB P. törv. III. 20 186/1965.).

[a Pp. 171/A. §-ához]

Ha a tanú a Pp. 167. § (5) bekezdése szerint tett nyilatkozatában az adatainak a zártan kezelését kéri, továbbá akkor is, ha a fél a tanút az adatkezelésre vonatkozó nyilatkozatát beszerezni nem tudta, a bíróságnak a 171/A. §-ban leírtak szerint kell eljárnia. A 2008. évi XXX. törvény által beiktatott új szakaszban foglalt rendelkezéseket 2008. július 1-jétől, a folyamatban lévő ügyekben is alkalmazni kell.
A bíróságnak aszerint kell eljárnia, hogy a tanút állító fél a Pp. 167. § (3) vagy (4) bekezdésében leírt módon jelentette be a tanút, miután az adatkezelésre vonatkozó nyilatkozatát az (5) bekezdése alapján beszerezte. A tanú személyi adatait − a tanú nevének kivételével − az iratok között elkülönítetten, zártan kell kezelnie. A 167. § (3) bekezdésének második mondatában leírt esetben a zárt adatkezelés a tanú nevére is kiterjed. A tanú személyi adatait a bíróságon kívül csak a jegyzőkönyvvezető (leíró), illetve az ügyész jogosult megismerni. Itt kell megjegyezni, hogy a 167. § (1) és (3) bekezdése alapján a tanú személyi adatait alatt a nevén kívül az idézési címe, (amely nem esik feltétlenül egybe a lakó- vagy tartózkodási helyével), valamint − szükség esetén egyéb személyazonosító adata értendő.
A Pp. 171/A. § (2) bekezdése a zárt adatkezeléssel kapcsolatos ügyviteli szabályokat tartalmazza.
A Pp. 171/A. § (3) bekezdés arra az esetre vonatkozik, amikor a tanú a kihallgatása előtt kéri az adatainak a zártan történő kezelését. Tekintettel arra, hogy ezt megelőzően a tanú részéről erre irányuló nyilatkozat, és ennek megfelelően a tanút állító fél részéről a 167. § (3) vagy (4) bekezdésének alkalmazására vonatkozó indítvány nem érkezett, az ellenérdekű fél jogszerűen megismerhette a tanú egyes személyi adatait. Ezért a tanúnak a kihallgatása előtt tett kérelme alapján előtt csak azokra az adatokra nézve kell a zárt adatkezelést elrendelni, amelyeket az ellenérdekű fél vagy az ügyész kivételével más ellenérdekű perbeli személy még nem ismerhetett meg.

[a Pp. 172. §-ához]

A tanúzási kötelezettség nem tartozik az Alkotmányban felsorolt alapvető kötelességek körébe. A jogirodalom ennek ellenére állampolgári kötelességnek nevezi. Ez a meghatározás nem teljesen pontos, mert a tanúzási kötelezettség az ország területén tartózkodó nem magyar állampolgárokra is kiterjed. Helyesebb tehát azt mondani, hogy a tanúzási kötelezettség mindenkit terhel, aki egy adott ország területén tartózkodik.
A szabályszerűen megidézett tanú köteles az idézésben megjelölt időpontban és helyen megjelenni, s a kihallgatása után is csak a bíróság engedélyével távozhat el. A megjelenési, illetve jelenléti kötelezettség teljesítése a bíróság részéről kikényszeríthető (Pp. 185. §).
A tanúzási kötelezettség alól mentes személyek a bíróság előtti megjelenésre sem kötelezhetők. Ide tartoznak a diplomáciai mentességet élvezők; az esetükben követendő eljárást az 1973. évi 7. tvr. szabályozza.
Az a körülmény, hogy a tanúként kihallgatni kért személy a tárgyaláson előzetesen jelen volt, nem zárja ki a kihallgatását, ezt a tényt a vallomás bizonyítékként való értékelésnél lehet figyelembe venni (LB Gf. VII. 30 863/1979. - BH 1981.165.).
A megjelenési és a jelenléti kötelezettség teljesítésére a bíróság kényszerítő eszközöket (Pp. 185. §) alkalmazhat. A tanúk kihallgatásának a sorrendjét az elnök határozza meg. A bíróságnak hivatalból kell ügyelnie arra, hogy a tanúk a kihallgatásuk előtt a tárgyaláson és a bizonyítási eljárásnál ne legyenek jelen. Ezért a bíróságnak a számbavételt követően a még ki nem hallgatott tanúkat a tárgyalóteremtől távol kell tartania. A tanúbizonyítás azonban nem mellőzhető azon az alapon, hogy a tanú a tárgyaláson a kihallgatása előtt bármely ok folytán jelen volt. A törvény alapján ugyanis a tanúvallomás bizonyítékként csak vallomást kizáró ok [Pp. 169. § (2) bek.] fennállása esetén, illetőleg akkor nem értékelhető, ha a bíróság a tanút nem figyelmeztette vallomástétel-megtagadási jogára vagy alapos hivatkozása ellenére vallomásra kötelezte. [Pp. 170. § (5) bek.] (BDT 2007/1527. sz.)
A Pp. 172. § (3) bekezdése szerint a bíróságnak a kihallgatást megelőzően nyilatkoztatnia kell a tanút arról, hogy kívánja-e személyi adatainak zártan történő kezelését. A 167. § (5) bekezdésére tekintettel, amely szerint a tanút megidéző félnek is be kellett szereznie a tanú nyilatkozatát arra nézve, hogy kéri-e az adatainak a zártan történő kezelését, a (3) bekezdés arra az esetre vonatkozik, amikor a tanú előzetesen nem élt ezzel a lehetőséggel. Ha a tanú kéri a személyi adatainak a zártan történő kezelését, a bíróság a tanú neve kivételével a személyi adatait zártan kezeli. Indokolt esetben még a tanú neve is zártan kezelhető.
Ha a tanú a bíróság felhívására vagy anélkül is úgy nyilatkozik, hogy nem kéri a személyi adatainak zártan történő kezelését, akkor a bíróság a Pp. 167. § (3) vagy (4) bekezdésére tekintettel elrendelt zárt adatkezelést megszünteti. A 172. § (4) bekezdés alapján a bíróság úgy is dönthet, hogy csak a tanú nevére vonatkozó zárt adatkezelést szünteti meg.
A Pp. 172. § (5) bekezdése lényegében a 167. § (6) bekezdésének a fordítottja. Ez utóbbinál a bíróság a bizonyító fél ellenfele által bírói felhívásra bejelentett tanú adatainak a zártan történő kezelését szünteti meg akkor, ha a bizonyító fél időközben megismerte a tanú személyi adatait. Az (5) bekezdés szerint, ha az eljáró bíróság megállapítja, hogy a tanút megidézni kérő fél ellenfele (ti. a bizonyító fél ellenfele) a tanú személyi adatait ismeri, a bíróság a tanú személyi adatainak a zárt kezelését megszünteti.
A Pp. 172. § (3)-(5) bekezdés szerinti döntéseket a kihallgatást foganatosító bíróság a felek meghallgatása nélkül hozza meg. A tanú személyi adatainak kezelése tárgyában külön határozat meghozatalára nincs szükség, a jegyzőkönyvben elegendő a bíróság intézkedéseire utalni.

[a Pp. 173. §-ához]

Lényeges eljárási szabályt sért a bíróság, ha a tanúkat nem a felek jelenlétében hallgatja meg, s ezáltal nem teszi lehetővé, hogy azok a tanúkhoz kérdéseket intézhessenek, illetőleg ha az ellentétes tartalmú vallomások ellentmondásait a tanúk szembesítése útján nem kísérli meg feloldani (LB Gf. II. 30 129/1988/5. - BH 1989.201.).
A Pp. 173. § (1a) bekezdését a Pp. módosításáról szóló 2013. évi LXIX. törvény 5. §-a iktatta be 2013. június 1-jei hatállyal. A tanúkénti pozícióban álló bíró személyes adatainak a védelmét szolgálja speciális rendelkezések előírásával.

[a Pp. 174. §-ához]

A tanúzási kötelezettség része az okiratfelmutatási kötelezettség, amelynek keretében a tanú köteles a birtokában lévő okiratot vagy annak egy részét - a bíróság felhívása alapján - a tanúkihallgatásra magával vinni, és a bíróság előtt megtekintés végett bemutatni. A tanú csak a birtokában lévő okiratok felmutatására kötelezhető.

[a Pp. 175. §-ához]

Amennyiben a tanúvallomás rögzítése hangfelvétel útján történik, a tanú, illetve a felek a hangfelvétel visszajátszását kérhetik.
Lényeges eljárási szabálysértésnek minősül s ehhez képest az elsőfokú határozat hatályon kívül helyezését vonhatja maga után, ha a bíróság a Pp.-nek a tanúvallomások jegyzőkönyvvezetésére vonatkozó szabályait figyelmen kívül hagyja. Az ilyen tanúvallomás bizonyítékként nem értékelhető (LB Gf. II. 30 118/1988. - BH 1989.119.).

[a Pp. 176. §-ához]

A tanút a bíróság előtti megjelenési kötelezettsége alól mentesítheti az életkora, a betegsége vagy egyéb testi fogyatékossága. Mivel a vallomástételi kötelezettsége ebben az esetben is fennáll, kihallgatására a lakásán vagy a tartózkodási helyén kerülhet sor. A kihallgatást ebben az esetben a tanács elnöke, illetve a kiküldött bíró is lefolytathatja.

Szakértők

[a Pp. 177. §-ához]

A Pp. 177. § (1) bekezdéshez: A szakértő kirendeléséhez két feltételnek kell teljesülnie: először is különleges szakértelemre van szükség, amit objektív ismérvnek kell tekinteni. A különleges szakértelem tapasztalati tételek ismeretét jelenti. Ezek lehetnek kialakult tudományos vagy technikai tételek, amelyek a szakkönyvekben megtalálhatók, lehetnek azonban olyanok is, amelyeket a szakértő hosszú évek gyakorlata alapján elsajátított. Ehhez képest a törvénynek az a fordulata, hogy "amellyel a bíróság nem rendelkezik" - szubjektív ismérv, mivel nem lehet kizárni annak a lehetőségét, hogy a bíró hosszú gyakorlata során elsajátította más szakterületek tapasztalati tételeit is, vagy például az előző foglalkozása olyan ismereteket biztosít a számára, amelyek feleslegessé teszik a szakértő kirendelését.
"Számos oka lehet annak, hogy egy bíró valamely szakkérdés vizsgálatában kompetensnek érzi magát. Az (1) bekezdés szerinti szakértelem ugyanis nem köthető végzettséghez. A szakismeretek szerzésének módja, forrása közömbös. [...] Gyakorlatibb problémát jelenthet a közlekedési szakismeretek kezelése. Egyrészt a KRESZ jogszabály ismerete követelmény a bírákkal szemben, másrészt a bírák nagy része rendelkezik jogosítvánnyal, gyakorló gépjárművezető, gyakorlati ismeretekkel is bír. Nagyfokú körültekintést igényel tehát annak eldöntése, mikor indokolt közlekedési szakértő kirendelése és mikor nem." (Döme Attila: A szakértő bizonyítás. In: Kengyel Miklós szerk.: A polgári perbeli bizonyítás gyakorlati kézikönyve. Budapest 2005, 215. old. A továbbiakban: Döme in Kézikönyv 2005.)
Annak a megítélésénél azonban, hogy a bíróság mennyiben járatos a szakkérdésekben, maga a bíróság dönt és ilyenkor a legnagyobb óvatossággal kell eljárni, "mert helyesebb szakértőt kirendelni - akkor is, ha esetleg feleslegesnek tűnnék -, mint esetleg képzelt szaktudás alapján téves ítéletet hozni." (LB P. törv. 20 037/1957. sz.)
A szakértő pótolja a bíróság hiányzó szakismeretét, de nem veheti át a bíróság szerepét. A bíróság nem háríthatja át a szakértőre a per eldöntéséhez szükséges tények és körülmények felderítésének a feladatát, és nem engedheti át a szakértőnek a bizonyítékok mérlegelésére vonatkozó jogkörét. Lényeges eljárási szabályt sért a bíróság akkor, ha jogi kérdés megítélését bízza rá a szakértőre (LB Gf. II. 31.779/1986. - BH 1987.411.; LB Gf.V. 31.000/1984. - BH 1985.425.; LB Pf. III. 20.755/1975. - BH 1976.494.)
A Pp. 177. § (1) bekezdés viszonya a Pp. 164. § (2) bekezdéséhez. A Pp. 1995. évi módosítását megelőzően a Legfelsőbb Bíróság számos eseti döntésében hívta fel a bíróságok figyelmét egyes pertípusokkal kapcsolatban - a szakértő alkalmazásának szükségességére. Így pl. a származás megállapítása iránti perekben (LB P. törv. II. 20.305/1992. - BH 1992.765.); a gondnokság alá helyezés iránt indított perekben a (LB P. törv. II. 21.377/1980. - BH 1981.362.) és a gyermek elhelyezése iránt indult perekben (LB P. törv. II. 20.035/1973. - BH 1973.382.). A nem vagyoni kártérítés alapjaként megjelölt pszichés károsodás megítéléséhez általában nem mellőzhető a szakértő kirendelése (LB P. törv. III. 20.818/1986. - BH 1987.205.).
A megismételt eljárásban sem mellőzhető a szakértő kirendelése, ha olyan szakkérdés merül fel, amelynek megítéléséhez a bíróság kellő szakértelemmel nem rendelkezik. (EBH 2006.1465. sz.)
A Pp. 1995. évi módosítása után gyakorlati problémaként merül fel a pp. 177. § (1) bekezdés viszonya a hivatalból elrendelhető bizonyítást tiltó 164. § (2) bekezdéshez. Az idevonatkozó legfelsőbb bírósági álláspont szerint a szakértői bizonyítás szükségességének elbírálása kizárólag a bíróság joga. "Ezt támasztja alá, hogy a Pp. 163. §-ának (1) bekezdése értelmében a bizonyítás elrendelése a bíróság kötelezettsége, melynek azonban szabad bizonyítási rendszerben jogosult eleget tenni. Ha ennek eredményeképpen azt állapítja meg, hogy a per eldöntése szakértő bevezetését igényli, ezt haladéktalanul köteles a felek tudomására hozni. Az erre vonatkozó bizonyítási indítvány megtétele, valamint a költségek előlegezése azonban a bizonyítási terhet viselő fél kötelezettsége." (BH 1997.635. old.)
Lényegében ezt az álláspontot fogadta el a törvényhozó is a Pp. 1999. évi módosítása során. A 3. § (3) bekezdése szerint a bíróság köteles a bizonyításra szoruló tényekről, a bizonyítási teherről, illetve a bizonyítás sikertelenségének a következményeiről a feleket előzetes tájékoztatni. Ennek keretében kell a felek figyelmét felhívni arra, hogy a per eldöntése szakértő bevezetését igényli. A bíróság csak a felek indítványára rendelheti el a szakértői bizonyítást, kivéve ha a törvény a hivatalbóli bizonyítást megengedi.
Az (1) bekezdés második mondata értelmében rendszerint egy szakértőt kell alkalmazni, több szakértőt csak különböző szakkérdések felmerülése esetében lehet kirendelni. "A Pp. 177. § (1) bekezdésének második mondata nem engedi meg, hogy a bíróság azonos szakterületre tartozó szakkérdések megválaszolására »rendkívüli esetben« eleve több szakértőt alkalmazhasson. A »rendszerint« kitételt arra az esetre kell szűkíteni, ha az önálló szakértő által előterjesztett vélemény aggályossága nem bizonyult megszüntethetőnek a szakértői vélemény szóbeli vagy írásbeli kiegészítésével." (Döme In Kézikönyv 2005, 238. old.)
A Pp. 177. § (1) bekezdésének a második mondata nem zárja ki, hogy a kirendelt szakértő a feladatának elvégzéséhez szakmai segítséget vegyen igénybe. A 2/1988. (V. 19.) IM rendelet 20. § (2) bekezdése alapján a szakértő a vizsgálat egy részének elvégzésére - szükség esetén - szakközreműködőt kérhet fel, ebben az esetben a szakvéleményben meg kell jelölnie, hogy a lelet és a szakmai ténymegállapítás meghatározott része kitől származik. Ha a szakközreműködő megfelel a szakértőként való kirendelés feltételeinek, a további eljárás során szakértőként vehető igénybe. A szakközreműködőre a szakértőkétől eltérő díjszabás vonatkozik [3/1986. (II. 21.) IM rendelet. 7. § (1) bek. és II. számú melléklet].
Az igazságügyi szakértői tevékenységről szóló 2005. évi XLVII. törvény (a továbbiakban: Isztv.) 30. §-a szerint az igazságügyi szakértő, a társaság és a szakértői intézmény a szakértői vélemény elkészítéséhez a névjegyzékben nem szereplő személy segítségét (szakkonzultáns), a szakvélemény előkészítésére szakértőjelölt közreműködését, a technikai jellegű tevékenység elvégzésére segédszemélyzetet vehet igénybe. Erről a szakvéleményben a kirendelő hatóságot tájékoztatnia kell.
A Pp. 177. § (2) bekezdéshez: A 2006. január 1-jei hatállyal módosított törvényszöveg szerint a bíróság a szakértői névjegyzékben szereplő igazságügyi szakértőt, szakvélemény adására feljogosított gazdasági társaságot, szakértői intézményt, vagy külön jogszabályban meghatározott állami szervet, intézményt, szervezetet rendelhet ki szakértőként. Más szakértő csak ezek hiányában, kivételesen alkalmazható.
Igazságügyi szakértő hiányában a szakértői feladat ellátására megfelelő szakértelemmel rendelkező más természetes személy vagy szervezet (eseti szakértő) is igénybe vehető. Az eseti szakértő egyaránt lehet természetes vagy jogi személy, a kirendelésének a legfontosabb feltétele az, hogy a feladat ellátására megfelelő szakértelemmel rendelkezzen.
A Pp. 177. § (3) és (4) bekezdéshez: A módosított törvényszöveg szerint a szakértő személyéről elsősorban a feleknek kell megállapodniuk. A bíróság csak ennek hiányában dönthet. Ebben az esetben azonban a feleket a szakértő kirendelése tárgyában - szükség esetén - meg kell hallgatnia. Ha a bíróság a szakértő meghallgatása iránt megkeresés útján intézkedik és a felek a szakértő személyében nem állapodnak meg, a szakértő kirendelését is a megkeresett bíróságra bízhatja. A megkeresett bíróságnak a feleket a szakértő kirendelése tárgyában - szükség esetén - ugyancsak meg kell hallgatnia.
"A bíróság tehát a szakértő kirendelése előtt köteles lehetőséget biztosítania peres feleknek a szakértő személyében történő megállapodásra, és módot adhat nekik, hogy a szakértő személyére és a szakértőhöz intézendő kérdésekre vonatkozó indítványaikat előterjesszék. Erre sor kerülhet a szakértői bizonyítás elrendelését megelőző tárgyaláson, s ez esetben nyomban nyilatkozatot tehetnek a felek, a szóba került szakértőkkel kapcsolatban felmerülő kizárási okokra is rögtön hivatkozhatnak, illetve mód nyílik a szakértő személyében történő megegyezésre is. Az sem eredményezi a per indokolatlan elhúzódását, ha a tárgyalás elhalasztása mellett a nyilatkozatok megtételére rövid, pl. nyolc napos határidőt engedélyez a bíróság, ezt a felek kétoldalú meghallgatásának az elve már önmagában is indokolttá teszi." (Döme in: Kézikönyv 2005, 240. old.)
A Pp. 177. § (5) bekezdéshez: Ha az ügy bonyolultsága indokolja, a bíróság a szakértőt - a fél kérelmére - felhívja arra, hogy szakértői feladatáról és a várható költségekről munkatervet készítsen. A bizonyító fél a munkaterv ismeretében nyilatkozik arról, hogy kéri-e a szakértői munka elvégzését. A szakértői kirendelésére e nyilatkozat megtétele után kerülhet sor. A munkaterv elkészítésének költségeit minden esetben a bizonyító fél előlegezi, annak viselésére a Pp. 80. § (2) bekezdésében foglaltak irányadóak aszerint, hogy a bizonyító fél milyen magatartást tanúsított. Az (5) bekezdésben foglalt szabályok arra az esetre is irányadók, ha a bíróság hivatalból rendelte ki a szakértőt. A munkaterv elkészítésének a költségeit ebben az esetben is a bizonyító fél köteles előlegezni.
A Pp. 177. § (6) bekezdéshez: A módosított törvényszöveg szerint a bíróság csak a fél kérelmére rendelhet ki más szakértőt, ha az a bizonyítás szempontjából szükségesnek látszik. A bíróságnak ebben az esetben is a (3) bekezdésben foglaltak szerint kell eljárnia, azaz csak akkor dönthet, ha a felek az újabb szakértő személyében nem állapodtak meg.
Ha a bíróság a szakértőt a felek egyetértő javaslata alapján rendelte ki, a szakvélemény előterjesztése előtt csak akkor kerülhet sor más szakértő kirendelésére, ha
- a szakértő a véleményadással késlelkedik,
- a Pp. 178. §-a szerinti kizáró ok áll fenn, vagy
- a szakértő más fontos okból nem járhat el.
A magánszakértői vélemény: A Pp. szabad bizonyítási rendszere nem zárja ki a magánszakértői vélemény beszerzését. Az eseti döntésekben megmutatkozó bírói gyakorlat nem egységes a magánszakértői vélemény jogi természetének megítélésében. Amennyiben bizonyítási igénnyel készül és bizonyítási célt szolgál, a Pp. 166. §-ának (1) bekezdésében külön nem nevesített, vegyes jellegű, de önálló (sui generis) bizonyítéknak tekintendő [a Csongrád Megyei Bíróság Polgári, Gazdasági és Közigazgatási Kollégiumának 3/2002. (VI. 26.) számú kollégiumi ajánlása].
A Kúria jogelődje, a Legfelsőbb Bíróság több határozatában is úgy foglalt állást, hogy a magánúton beszerzett szakvélemény nem bizonyítékként, hanem csak a fél álláspontjaként vehető figyelembe (LB Pfv. II. 20.842/1995. - BH 1996.102. sz.; LB Pfv. VIII. 20.256/1998. - BH 1999.365. sz.; LB Pfv. II. 20.335/2001. - BH 2004.59. sz.), más eseti döntései viszont elismerik a magánszakértői vélemény bizonyítékként történő értékelésének a lehetőségét (LB Pkf. 23.066/1997. - BH 1999.169. sz.; LB Kfv. III. 28.118/1997. - BH 2000.272. sz.; LB Pfv. III. 22.627/1999. - BH 2003.17. sz.). Az egyik fél által beszerzett magánszakértői vélemény olyan szakmai álláspont, amely a bizonyítékok körében értékelendő. (BH 2007.192. sz.) Abban a kérdésben viszont ma már egységes a bírói gyakorlat, hogy a magánszakértői vélemény alkalmas az igazságügyi szakértői vélemény szakmai helytállóságának kétségessé tételére, és a bíróság nem tesz eleget az indokolási kötelezettségének, ha a becsatolt magánszakvélemény elvetésének indokát nem adja. (LB Pfv. VIII. 22.007/1998. - BH 1999.405. sz.; LB Pfv. VIII. 20.256/1998. - BH 1999.365. sz.; Zala Megyei Bíróság 2. Pf. 20.199/2000. - BDT 2001.23. sz. Vö. Döme In: Kézikönyv 2005, 223. old.)
A szakértő tanú: A szakértő és a tanú közötti átmeneti kategória. Azt a személyt, aki olyan múlt tényekre vonatkozóan tesz tanúvallomást, amelyeket csak azért tudott megfelelően észlelni, mert az észleléshez szükséges szakértelemmel rendelkezett, szakértő tanúnak nevezzük. A Pp. nem tesz róla említést, de az elmélet és a gyakorlat egyaránt tanúnak tekinti. Ilyen szakértő tanú lehet pl. a kezelőorvos, aki valamilyen betegség általa észlelt tüneteiről tesz vallomást, vagy a mérnök, aki valamilyen gépnek az üzemi baleset előtti állapotát tanúsítja stb. A Pp. nem zárja ki, hogy ugyanaz a személy ugyanabban a perben tanú és szakértő is lehessen. Annak eldöntésénél, hogy valakit tanúnak, szakértőnek vagy mindkettőnek kell-e tekinteni, az az irányadó, hogy mire vonatkozóan hallgatták ki, nem pedig az, hogy milyen minőségben idézték meg.
Itt kell megjegyezni azt, hogy az Európai Emberi Jogi Konvenció 6. cikkének alkalmazása során a strasbourgi szervek a tanú fogalmát kiterjesztően értelmezik, és tanúvallomásnak tekintenek minden olyan verbális megnyilvánulást, amelyet a bíróság az ügy elbírálása során felhasznál, tehát a szakértői véleményt is (Eur. Court HR, Bönisch v. Austria judgment of 6 May 1985, Series A No. 92., No. 10532/1983, Decision 15. 12. 1987, D.R 54, p. 19.).

[a Pp. 178. §-ához]

A szakértő kizárására vonatkozó szabályok lényegében megegyeznek a bíró kizárásának a szabályaival. A Pp. 178. § (1) és (2) bekezdése 2006. január 1-jétől kiegészül a szakvélemény adására feljogosított gazdasági társaságok kizárására vonatkozó szabályokkal. Ennek megfelelően nem járhat el
- szakértőként az, aki olyan gazdasági társaság tagja vagy alkalmazottja, amely az ügyben szakértőként már korábban eljárt; továbbá
- az a gazdasági társaság sem, amelynek tagjával vagy vezető tisztségviselőjével szemben a Pp. 13. § (1) bekezdésének a), b) c) pontjában, illetve vezető tisztségviselőjével szemben a 13. § (1) bekezdésének e) pontjában felsorolt kizáró ok áll fenn.
A perbíróságnak vagy a megkeresett bíróságnak a szakértő kizárásáról hozott határozata ellen nincs helye fellebbezésnek. A megkeresett bíróság részéről hozott kizárást elutasító határozatot azonban a perbíróság - a felek vagy a szakértő kérelmére - megváltoztathatja.
Lényeges eljárási szabályt sértett a bíróság, amikor az alperesnek a szakértővel szemben előterjesztett kizárási kérelme folytán - a Pp. 178. §-ának (3) bekezdésében előírtaktól eltérően - a felek és a szakértő meghallgatása után a kizárás tárgyában nem hozott alakszerű határozatot. (LB Gf. VI. 32.739/1994. - BH 1996.217.)
Ha a szakértő a perben úgy nyilatkozott, hogy az alperes előterjesztésére tekintettel maga is kéri az elbocsátását a perből, ezt a bíróságnak úgy kellett volna tekintenie, mintha a kizárási okot a szakértő jelentette volna be. Ennek megfelelően a Pp. 178. § (3) bekezdése szerint alakszerű végzéssel kellett volna határoznia, függetlenül attól, hogy a végzés ellen külön fellebbezésnek nincs helye, ugyanis az eljárást befejező határozat elleni fellebbezésben ez a végzés is sérelmezhető (LB Gf. VI. 32.739/1994. sz. - BH 1996.217.).

[a Pp. 179. §-ához]

A szakértő jogai és kötelességei részben megegyeznek a tanúk jogaival és kötelességeivel (pl. megtagadási jog, titoktartási kötelezettség, megjelenési kötelezettség stb.) részben el is térnek azoktól (pl. iratmegtekintési jog, véleményadási kötelezettség stb.), hogy a szakértő perbeli feladatának a teljesítését előmozdítsák.
A szakértő elfoglaltságára, vagy arra hivatkozással is kérheti a felmentését, hogy a feltett kérdések megválaszolása egészében vagy részben nem tartozik a szakismereteinek körébe, illetve, hogy a feladata teljesítésében fontos ok akadályozza. Így különösen, ha tevékenysége ellátásának vagy a részvizsgálatok elvégzésének feltételei nincsenek meg [2/1988. (V. 19.) IM rendelet 27. § (1) bek.]. A felmentésről a perbíróság vagy megkeresett bíróság dönt. A határozat ellen külön fellebbezésnek nincs helye.

[a Pp. 180. §-ához]

A Pp. 180. § (1) bekezdéshez: A Pp. az igazságügyi szakértői tevékenységről szóló törvénnyel összhangban a szakértői véleményadás kétféle módját ismeri: a szóbeli és az írásbeli véleménynyilvánítást. A gyakorlatban az írásbeli forma az elterjedtebb. Az (1) bekezdés módosítása is az írásbeli formát támogatja: A bíróság a szakértőt a vélemény írásbeli előterjesztésére megidézése nélkül kirendelésekor utasíthatja. Ha a bíróság szükségesnek tartja, a szakértőt megidézheti. A 2005. évi XLVII. törvény (a továbbiakban: Isztv.) 16. § (1) bekezdése szerint törvény előírhatja a szakvélemény elektronikus úton történő előterjesztését is.
A jogirodalom álláspontja szerint: "A szakértői vélemény olyan, természettudományos, illetve műszaki vagy egyéb tudományos törvényszerűségeken alapuló tényadat, amely objektíve biztos összehasonlítási tényt szolgáltat a fél, vagy a felek perbeli tényelőadásai valós, vagy valótlan voltának megállapítása érdekében." (Imregh Géza: Szakértői bizonyítás a polgári e járásban, Magyar Jog 2002/11., 649. old.).
Az Isztv. 16. § (3) bekezdése szerint a szakvélemény magában foglalja a kirendelő hatóság által feltett kérdések megválaszolását, továbbá a feltett kérdésekkel összefüggő más szükséges megállapítások közlését.
A szakértői vélemény formai követelményeiről az Isztv. 16. § (4) bekezdése rendelkezik. Eszerint az igazságügyi szakértő az írásbeli szakvéleményt aláírásával köteles ellátni, és köteles azon feltüntetni a nyilvántartási számát. A szakvéleményt az igazságügyi szakértő ellátja bélyegzőjével is. A bélyegző feltünteti az igazságügyi szakértő nevét, az igazságügyi szakértői igazolványában meghatározott szakterületét és a nyilvántartási számát. A bélyegzőn az állami címer nem használható.
A Pp. 180. § (2) bekezdéshez: A bíróság az írásbeli kirendelésben, illetve a tárgyaláson ismerteti a szakértő előtt azokat a kérdéseket, amelyekre véleményt kell nyilvánítania. Ezen túlmenően a Pp. 180-181. §-a arra is lehetőséget ad, hogy a bírósága szakértőt "bevezesse" a perbe.
"Ilyen esetben a bíróság a szakértőt kirendelésével egyidejűleg megidézi a tárgyalásra. [...] A tárgyaláson megállapítja a szakértő személyazonosságát, továbbá a felekhez fűződő viszonyát, majd a felek részvételével lefolytatott szükséges szakmai konzultáció és a szakértői feladat meghatározása után biztosítja a szakértő számára a Pp. 181. § (1) bekezdés második mondatába foglalt eljárási jogok gyakorlását, vagyis a betekintést az iratokba, kérdések feltételét a feleknek, tanúkihallgatásoknál történő jelenlétet és kérdések intézését a tanúkhoz, más jelen lévő szakértőkhöz, emellett lehetővé teszi a szakértő számára, hogy a feladatának teljesítéséhez szükséges bizonyításra indítványt tegyen, végül a tárgyalás elhalasztása mellett utasítja a szakértőt a véleményének írásban vagy a következő tárgyaláson szóban történő előterjesztésére." (Döme In: Kézikönyv 2005, 391. old.)
A Pp. 180. § (3) bekezdéshez: A szakértőhöz egyes kérdések feltevését a felek is indítványozhatják. Lényeges eljárási szabálysértésnek minősül az, ha a bíróság nem biztosít lehetőséget a szakvéleménnyel kapcsolatos kérdések felvetésére és azoknak a szakértő által történő megválaszolására (EBH 2002.790. sz.)
A bíróság felhasználhatja azonos tényállás mellett, azonos szakkérdés eldöntésére a más ügyben beszerzett szakvéleményeket is, hogy ezt a tárgyalás anyagává teszi és a felek megismerhetik. Lényeges eljárási szabálysértésnek minősül, ha a bíróság nem biztosítja a félnek a szakvéleménye megismerését és az arra vonatkozó észrevétel előterjesztésének a lehetőségét. (BDT 2006.1483. sz.)
A Pp. 180. § (4) bekezdéshez: Igazságügyi szakértői tevékenységet végző gazdasági társaság kirendelése esetén az ügyben eljáró szakértőt a társaság vezető tisztségviselője az igazságügyi szakértői tevékenységre feljogosított tagjai vagy alkalmazottai közül jelöli ki. [Isztv. 21. § (1) bek.]. Szakértői intézmény kirendelése esetén az ügyben eljáró igazságügyi szakértőt a szakértői intézmény vezetője az intézményben működő igazságügyi szakértők közül jelöli ki [Isztv. 28. § (1) bek.]. A gazdasági társaság, illetve az intézmény a kirendelő végzés kézhezvételétől számított nyolc napon belül köteles a bíróságnak és a feleknek bejelenteni, hogy az ügyben a társaság melyik tagja vagy alkalmazottja, illetve az intézmény melyik alkalmazottja jár el.

[a Pp. 181. §-ához]

A szakértők jogait és kötelességeit az igazságügyi szakértői tevékenységről szóló törvény is szabályozza:
- Az igazságügyi szakértő - ha a törvényben foglalt kivételek nem forognak fenn - köteles eljárni a hatóság kirendelése alapján. Az igazságügyi szakértő megbízás alapján természetes és jogi személy, illetve jogi személyiség nélküli gazdálkodó szervezet számára is adhat szakvéleményt, ha ez a kirendelő hatóságoktól származó feladatainak ellátását nem akadályozza és azzal nem összeférhetetlen (Isztv. 13. §).
- Az igazságügyi szakértő a kirendelő hatóságtól, valamint a felektől a szakvélemény elkészítéséhez szükséges további adatok, felvilágosítás közlését, iratok, vizsgálati tárgyak rendelkezésre bocsátását kérheti (Isztv. 14. §).
- A tevékenysége során tudomására jutott tényekre és adatokra nézve titoktartási kötelezettség terheli, ami nem zárja ki, hogy a szakértői vizsgálat során feltárt tényeket és adatokat tudományos vagy oktatási célra - az érintettek személyiségi jogainak sérelme nélkül - felhasználja (Isztv. 12. §). Ha az igazságügyi szakértő a vizsgálat során az adott eljárás tárgyát nem képező, személy elleni erőszakos bűncselekmény elkövetésére utaló körülményről, vagy olyan bűncselekmény elkövetésének szándékáról szerez tudomást, amely más személy életét, testi épségét vagy egészségét veszélyeztetné, köteles a tudomására jutott adatokat a nyomozó hatóságnak bejelenteni. (Isztv. 12. §)
- Az igazságügyi szakértő köteles a tudomására jutásától számított három munkanapon belül közölni a kirendelő hatósággal, ha
a) a személyére nézve kizáró ok áll fenn,
b) a feltett kérdések megválaszolása nem tartozik a szakismereteinek körébe,
c) a szakértői tevékenységének ellátásában fontos ok akadályozza,
d) a vizsgálat elvégzéséhez más szakértő igénybevétele is szükséges, továbbá
e) feladatát a hatóság által megadott határidőre nem képes teljesíteni (Isztv. 13. §).
- A munkáltató a munkaviszonyban álló igazságügyi szakértőt a hatóság idézése alapján az eljárási cselekményeknél való megjelenéshez, a tárgyaláson való részvételhez, illetőleg a szemle (vizsgálat) elvégzéséhez szükséges időre köteles a munkavégzés alól mentesíteni (Isztv. 15. §).
A bíróságnak kell közölnie mindazokat az adatokat a szakértővel, amelyek szakvéleménye előterjesztéséhez szükségesek, ezt nem pótolja a per teljes iratanyagának a szakértő részére történő megküldése. (Legf. Bír. Pfv. XI. 21.908/2005. sz. - BH 2006.161. sz.)

[a Pp. 182. §-ához]

A Pp. 182. § (1) bekezdéshez:
Az írásbeli szakvélemény előterjesztésére nézve a jogszabályok nem állapítanak meg külön határidőt. A bíróságok rendszerint harminc napos határidőt szabnak a kirendelő végzésben, de ez az ügy körülményeitől függően lehet hosszabb és rövidebb is. Ha a szakértő vagy a fél a határidő meghosszabbítását kéri, a kérelmét a határidő lejárta előtt kell előterjesztenie; a kérelem tárgyában a bíróság a felek meghallgatása nélkül határozhat. A bíróság az általa megállapított határidőt fontos okból is csak egyszer hosszabbíthatja meg (Pp. 104. §).
A bíróság az írásbeli szakvélemény bemutatásáról értesíti a feleket. Az értesítés "nem szorítkozik kizárólag e tény közlésére. A közlés mindenekelőtt magának a szakvéleménynek a felek (képviselőik) részére szóló kézbesítésével történik meg. A bíróság azzal a tájékoztatással küldi meg nekik, hogy a szakértői véleményben foglaltakra írásban észrevételeket tehetnek, a szakvéleménnyel kapcsolatos kérdéseknek szakértőhöz intézését indítványozhatják, illetve kérhetik a szakértő tárgyalásra történő megidézését a kérdések tárgyaláson történő feltétele végett. A felek erre vonatkozó beadványának benyújtására megfelelő bírói határidőt kell biztosítani, ez általában tizenöt nap, mely a körülményektől függően lehet hosszabb és rövidebb is". (Döme In: Kézikönyv 2005, 286-287. old.)
Lényeges eljárási szabálysértésnek minősül, hogy a bíróság alkalmas módon nem biztosítja a félnek a szakvéleményre vonatkozó észrevétel előterjesztésének lehetőségét. (LB Mfv. I. 10.142/2002/3. - EBH 2002.709. sz.) Lényeges eljárási szabálysértésnek minősül, ha a bíróság a fél részére nem teszi lehetővé észrevétel megtételét a szakértő véleményére, kiegészítő véleményére. (LB Mfv. I. 10.142/2002. sz. - BH 2003.389. sz.).
A bíróság a szakértőt írásbeli véleményének kiegészítése vagy részletesebb kifejtése végett személyes megjelenésre is kötelezheti. Erre a felek tehetnek indítványt.
Gyermekelhelyezési perben "a bíróságnak a tényállás teljes körű megállapításához, a gyermek valóságos érdekének a megítéléséhez az aggályos szakértői vélemény kiegészítését, részletesebb kifejtését kell elrendelnie, esetleg a szakértő tárgyaláson történő meghallgatásával vagy más szakértő kirendelésével, és szükség esetén a gyermek életkörülményeire vonatkozó tényállást is ki kell egészítenie a gyermekkel foglalkozó pedagógusok meghallgatása útján". (LB Pfv. II. 22.656/1994. - BH 1996.40.). A gyermekelhelyezési perben a pszichológus szakértő véleménye nem szorul kiegészítésre, ha az az elhelyezés szempontjából releváns körülményekre egyértelmű választ ad (LB Pfv. II. 20.842/1995. - BH 1996.102.).
A Pp. 182. § (2) bekezdéshez: A szakértőhöz a véleményére vonatkozólag ennek előterjesztése után kérdéseket lehet intézni. Ez a rendelkezés a szakvélemény írásban vagy a tárgyaláson szóban történő előterjesztésére egyaránt vonatkozik. A kérdésfeltevés joga a feleket is megilleti, akik írásbeli szakvélemény esetén az arra tett észrevételükben, a tárgyaláson pedig a szakértő meghallgatása után közvetlenül tehetnek fel kérdéseket.
Ha a szakértői véleményre olyan észrevételt tett a fél, hogy a szakértőnek erre vonatkozó meghallgatása szükséges, a tárgyalásra a szakértőt meg kell idézni, hogy a felek hozzá kérdéseket tehessenek fel. (LB P. törv. IV. 20.499/1972. - BH 1973.171.)
A szakértőtől meg kell követelni mindazoknak az összehasonlítási adatoknak és tényeknek az ismertetését, amelyeknek jelentőségük volt a szakértői vélemény meghozatalánál és amelyek szükségesek a szakértői vélemény helyességének ellenőrzéséhez. (Legf. Bír. Pf. V. 24.838/2002. sz. - BH 2005.147. sz.).
A Pp. 182. § (3) bekezdéshez: A szakvélemény aggályossága esetén követendő eljárás során a bíróságnak követnie kell a törvényben meghatározott sorrendet.
Először is a szakértőt kell felhívni arra, hogy a szakvéleménye írásbeli vagy szóbeli kiegészítésével szüntesse meg a szakvélemény fogyatékosságait, vagy adja meg azokat a további felvilágosításokat, amelyek elősegítik a szakvélemény tisztázását.
Ha a munkaügyi bíróság a szakértői vélemény egyes megállapításaival nem ért egyet, a szakértőt fel kell hívnia véleménye kiegészítésére, és ennek részletesebb kifejtése végett személyes megjelenésre is kötelezheti (LB M. törv. I. 10.130/1976. sz. - BH 1977.172. sz.). Eljárási szabály lényeges megsértésének minősül, ha a bíróság hiányos szakértői vélemény alapján a kereset érdemében dönt ahelyett, hogy a szakvélemény kiegészítését rendelné el (LB G. törv. 30.398/1978. sz. - BH 1979.225. sz.). Ha a beszerzett elmeszakértői vélemény hiányos, a bíróságnak fel kell hívnia a szakértőt véleményének kiegészítésére (LB P. törv. II. 21.309/1978. sz. - BH 1979.293. sz.).
Ha a szakvélemény aggályosságára az ad okot, hogy egy másik szakértő véleményével áll ellentétben, akkor a szakértők együttes meghallgatása indokolt (LB M. törv. I. 10.030/1990. BH 1991.218.).
A másik - szintén értékelés alá eső - szakvélemény lehet ún. magánszakértői vélemény a pert megelőző más hatósági eljárásban beszerzett szakvélemény (Baranya Megyei Bíróság 2. Pf. 21.330/2000/4. - BDT 2001.181.), a perújítási eljárásban beszerzett szakvéleményhez képest pedig ilyennek minősül az "alapeljárásban" előterjesztett szakvélemény (Legfelsőbb Bíróság M. törv. I. 10.014/1981. - BH 1981.479. sz.).
A szakértői vélemények között mutatkozó lényeges eltérés feloldásának elmulasztása az ítéletet megalapozatlanná teszi (LB Pfv. I. 21.067/1995. - BH 1996.196. II.). Lényeges eljárási szabályt sért a bíróság, ha a szakértői vélemények közötti lényeges ellentmondások ellenére - az azok feloldására irányuló bizonyítási indítványt mellőzve - azok tisztázása nélkül hoz érdemi határozatot (Legf. Bír. Gf. IV. 32.797/1996. sz. - BH 1999.132. sz.).
Ha a szakvélemény kiegészítésével vagy a szakértők együttes meghallgatásával a szakvélemény aggályossága nem szüntethető meg, más szakértőt kell kirendelni. Erre csak a fél indítványa alapján kerülhet sor, kivéve ha a bíróság a bizonyítást hivatalból rendelte el. A bizonyító fél figyelmét azonban fel kell hívni arra a körülményre, hogy a bíróság a szakértő meghallgatása, illetve a szakvélemény kiegészítése után is alkalmatlannak találja a szakvéleményt az érdemi döntése alapjaként történő elfogadására. Ilyenkor, ha a félnek nincs jogi képviselője, tájékoztatni kell őt a Pp. 182. § (3) bekezdésének második mondatába foglalt eljárási lehetőségről, figyelmeztetve arra is, hogy újabb szakértői vélemény beszerzésének a hiányában a bíróság a szakértői bizonyítást eredménytelennek tekinti. A Pp. 3. § (3) bekezdése alapján ugyanis akkor is köteles tájékoztatni a bíróság a bizonyító felet a tény bizonyításának szükségességéről és az ezzel kapcsolatos bizonyítási teherről, ha korábban már általánosságban adott erre is vonatkozó előzetes tájékoztatást, mert a fél esetleg azt hiheti, hogy a bizonyítási kötelezettségét teljesítette, holott ez a bíróság megítélése szerint nem történt meg [a Baranya Megyei Bíróság Polgári, Gazdasági és Közigazgatási Kollégiumának 2/2004. (II. 6.) számú kollégiumi véleménye].
Ha a perben felmerülő szakkérdés két egymástól független szakvélemény előterjesztése után, a kirendelt szakértők személyes meghallgatása során sem tisztázható, a bíróság a - módosított - Pp. 183. § alapján szakértői testületet rendelhet ki.

[a Pp. 183. §-ához]

A Pp. 183. § (1) bekezdéshez: A módosított törvényszövegből az tűnik ki, hogy a joggyakorlat és a jogirodalom által gyakran kritizált "felülvéleményezést" 2006. január 1-jétől a Pp. alapelveivel összhangban álló szabályozás váltotta fel.
Az Isztv. 29. § (1) bekezdése szerint az igazságügy-miniszter a rendeletében meghatározott szakkérdésekben szakértőként vélemény nyilvánítására szakértői testületeket hozhat létre. Ez a rendelkezés nem érinti a külön törvény felhatalmazása alapján létrehozott szakértői testületek működését, amelyekre nézve külön törvény - az Isztv. 29. § (5) bekezdésében felsorolt szabályok kivételével - eltérő rendelkezéseket állapíthat meg. Ilyen a szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény 101. §-a szerinti Szerzői Jogi Testület.
Az igazságügy-miniszter által létrehozható szakértői testület tagja olyan szakirányú egyetemi végzettséggel rendelkező személy lehet, aki az adott szakterületen tudományos fokozattal vagy legalább tízéves igazságügyi szakértői gyakorlattal rendelkezik. A testület elnökét és tagjait az igazságügy-miniszter - a szakterületet felügyelő miniszter egyetértésével - öt évre nevezi ki. A testület szakértőként vélemény nyilvánítására eseti bizottságot hoz létre. A bizottság három-, illetve legfeljebb öttagú, eljárása során független, munkájáért külön díjazásban részesül. A testület és a bizottság eljárásának szabályait külön jogszabály állapítja meg [Isztv. 29. § (2)-(3) bek.].
A Pp. 183. § (2) bekezdése szerint a szakértői testület kirendelésére két együttes feltétel teljesülése esetén kerülhet sor:
- ha a perben már két, egymástól független szakértői vélemény született, és
- a közöttük lévő ellentmondás a kirendelt szakértők személyes meghallgatása alapján sem volt feloldható.
Egymástól függetlenül készült szakértői véleményekről akkor beszélhetünk, ha a) az alapeljárásban és a perújítási eljárásban külön szakvélemények beszerzésére került sor; b) a szakértői nemperes eljárásban és a perben előterjesztett szakvélemények között van szakmai ellentmondás, c) az előzetes bizonyítási eljárásban készült szakvéleményen kívül a perben is sor került más szakértő kirendelésére (Döme in Kézikönyv 2005, 298. old.).
A Legfelsőbb Bíróságnak a szakértői felülvélemény bizonyító erejéről kialakított álláspontja a szakértői testületek által adott véleményre is irányadó: "A polgári eljárásjog szabályaiból következően a bíróság a szabad bizonyítási rendszer keretén belül folytathat le bizonyítást, és vehet igénybe szakértőt olyan jelentős tény, vagy egyéb körülmény megállapításához vagy megítéléséhez, amelyhez szükséges különleges szakértelemmel nem rendelkezik. A szakértői vélemény - és így a felülvélemény is - csak a bizonyítékok egyike, különleges bizonyító ereje a felülvéleménynek sincs, és nem köti a bíróságot, ezért a szakértői bizonyítás keretén belül is köteles vizsgálni, hogy a szakvélemény (felülvélemény) mennyiben meggyőző és megalapozott. (Legf. Bír. Pfv. III. 21.242/2006. sz. - BH 2007.84. sz.)
Ezt az álláspontot juttatja kifejezésre a Pp. 183. § (2) bekezdéséhez 2009. január 1-jei hatállyal hozzáfűzött kiegészítés is. Eszerint a szakértői testület véleménye a szakértő szakvéleményével esik egy tekintet alá. Ennélfogva a szakértői testület nem is kötelezhető a korábbi szakvélemények felülvéleményezésére.
A Pp. 183. § (3) bekezdéshez: A szakértő testület nevében véleményt nyilvánító (eseti) bizottság tagjaira a szakértőkre vonatkozó szabályokat kell megfelelően alkalmazni, beleértve a kizárásra (Pp. 179. §) és a tárgyalásra való idézésre (Pp. 180. §) vonatkozó rendelkezéseket is. A tárgyalásra a szakvélemény előterjesztésekor a bizottság által megjelölt bizottsági tag vagy a bizottság képviselője idézhető. (A korábbi szabályozás nem tette lehetővé a felülvizsgálatot végző testületek bizottsági tagjainak a tárgyalásra történő megidézését.)

[a Pp. 183/A. §-ához]

Igazságügyi szakértő kirendelése nemperes eljárásban. A 2006. január 1-jén hatályban lépett 2005. évi XLVIII. törvény az igazságügyi szakértőnek a nemperes eljárásban történő kirendelését szabályozza. Ezáltal lehetővé válik, hogy a bíróság a polgári peren, illetve az előzetes bizonyítási eljáráson kívül rendeljen ki igazságügyi szakértőt, ha ilyen indítvány bárki részéről felmerül. A kérelemnek, illetőleg a ki rendelésnek - az előzetes és a perbeli bizonyítástól eltérően - nem kell jogvitához kötődnie, illetve az nem feltételezi a perindítást. Folyamatban lévő bírósági eljárás esetében nem nyújtható be igazságügyi szakértő kirendelésére vonatkozó külön kérelem. A nemperes eljárásban kirendelt igazságügyi szakértő szakvéleménye a később indított polgári perben felhasználható. A nemperes eljárás részletes szabályait a 2005. évi XLVIII. törvény 1-5. §-a tartalmazza.
2009. január 1-je óta nemcsak a bíróság, hanem a közjegyző is kirendelhet igazságügyi szakértőt nemperes eljárásban. Az új lehetőséget az egyes közjegyző nemperes eljárásokról szóló 2008. évi XLV. törvény (a továbbiakban: Ktv.) nyitotta meg.
Ha a kérelmező számára jelentős tény vagy egyéb körülmény megállapításához vagy megítéléséhez különleges szakértelem szükséges, a közjegyzőtől igazságügyi szakértő kirendelése kérhető. A kérelmet a közjegyző elutasítja, ha abban a kérdésben, amelyre a szakértői véleményt a kérelmező be kívánja szerezni, a kérelmező által vagy ellene indított más bírósági eljárás, vagy a kérelmező ellen indított büntetőeljárás van folyamatban. Az eljárásra a kérelmező lakóhelye, tartózkodási helye vagy székhelye szerint illetékes közjegyzőn kívül az a közjegyző is illetékes, akinek az illetékességi területén a szakértői vizsgálat tárgyát képező ingatlan fekszik vagy dolog található. A közjegyző a szakértői névjegyzékben szereplő igazságügyi szakértőt, szakvélemény adására feljogosított gazdasági társaságot, szakértői intézményt vagy külön jogszabályban meghatározott állami szervet, intézményt, szervezetet rendelhet ki szakértőként. Más szakértő csak ezek hiányában, kivételesen alkalmazható (2008. évi XLV. törvény 21−;27. §).
A Pp. 183/A. § a bírósági vagy közjegyzői nemperes eljárásban kirendelt kirendelt igazságügyi szakértő által adott szakvéleménynek az esetleg a szakvélemény kézhezvételét követően megindított perben történő felhasználhatóságát szabályozza.
A Pp. 183/A. § (1) bekezdésben foglalt rendelkezéssel tovább bővül a kereset kötelező tartalmi elemeinek a köre. A Pp. 121. § (2) bekezdése szerint ugyanis a keresetlevélhez csatolni kell azt az okiratot, illetve annak másolatát (kivonatát), amelynek tartalmára a felperes bizonyítékként hivatkozik. Ha a fél a perben bizonyítékként az igazságügyi szakértő bírósági vagy közjegyzői nemperes eljárásban történő kirendeléséről szóló törvény alapján eljárt szakértő véleményére hivatkozik, köteles azt a keresetlevélben jelezni és a szakvéleményt a keresetlevélhez csatolni. Ha a felperes ennek a kötelezettségének nem tesz eleget, a bíróság felhívja a hiány pótlására, s ennek elmaradása esetén a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül elutasítja [Pp. 130. § (1) bek. j) pont].
A Pp. 183/A. § (2) bekezdés a nemperes eljárásban kirendelt szakértő, illetve a perben kirendelt szakértő azonos szakkérdésben adott szakvéleményének az egyenértékűségét mondja ki, mivel az előbbit "ugyanolyan bizonyítási eszköznek" minősíti, mintha a szakvéleményt a perben kirendelt szakértő terjesztette volna elő. Ebből következően a szakvélemény kézhezvételét követően megindított perben azonos szakkérdésre nézve újabb szakértő csak a Pp. 182. § (3) bekezdésében foglaltak feltételek fennállása esetén lenne kirendelhető. A 183/A. § (3) bekezdése szerint azonban a fél - ha a bizonyítás szempontjából szükségesnek látszik - a perben más szakértő kirendelését is indítványozhatja.
A Pp. 183/A. § (3) bekezdés a nemperes eljárásban kirendelt szakértő perbeli helyzetét szabályozza. Eszerint a bíróság a szakértőt írásbeli véleményének kiegészítése vagy részletesebb kifejtése végett személyes megjelenésre kötelezheti. Ha pedig a szakvéleménye homályos, hiányos, önmagával vagy más szakértő véleményével, illetve a bizonyított tényekkel ellentétben állónak látszik, vagy helyességéhez egyébként nyomatékos kétség fér, a szakértő köteles a bíróság felhívására a szükséges felvilágosítást megadni. A fél - amint erre az előző pontban már utaltunk - szükség esetén más szakértő kirendelését is indítványozhatja. Ha a bíróság a bizonyítást hivatalból rendelte el, szükség szerint jogosult új szakértő kirendelésére is.
Amennyiben a szakértői nemperes eljárásban és a perben előterjesztett szakvélemények között olyan szakmai ellentmondás található, amely a kirendelt szakértők személyes meghallgatása alapján sem oldható fel, a Pp. 183. §-a alapján szakértői testület kirendelésére kerülhet sor.
A Pp. 183/A. § (4) bekezdéshez: A nemperes eljárásban kirendelt szakértő díját a bíróság a 2005. évi XLVIII. törvény 5. §-ának, a közjegyző pedig a 2008. évi XLV. törvény 27. §-ának megfelelően - a szakértő által benyújtott díjjegyzék alapulvételével - a szakvélemény beérkeztét követően, legkésőbb tizenöt napon belül végzéssel állapítja meg. A szakértőnek a perben felmerült költségeinek a viselésére a Pp. 187. §-a az irányadó.

Tolmács

[a Pp. 184. §-ához]

A tolmáccsal egy tekintet alá esik a fordító, aki a munkáját írásban végzi. A szakfordítást és a tolmácsolást a 24/1986. (VI. 26.) MT rendelet és az ennek végrehajtására kiadott 7/1986. (VI. 26.) IM rendelet, valamint a 7/1986. (VI. 26.) MM rendelet szabályozza.
A Pp. 184. § (2) bekezdését a magyar nyelvről és a magyar jelnyelv használatáról szóló 2009. évi CXXV. törvény módosította 2011. január 1-jei hatállyal. A magyar jelnyelvet használó személyek közösségét, mint nyelvi kisebbséget megilleti a magyar jelnyelv használatának joga, a jelnyelvi tolmácsolás a hallássérült és a siketvak emberek számára a (köz)szolgáltatásokhoz való egyenlő esélyű hozzáférés megteremtésének egyik legfőbb eszköze. A módosító törvény rögzíti, hogy Magyarország a magyar jelnyelvet önálló, természetes nyelvnek ismeri el, amellyel a hallássérült (siket vagy nagyothalló) személyek kommunikálnak, míg a siketvak (egyidejűleg hallás- és látássérült) személyek a kommunikációjuk során speciális kommunikációs rendszert használnak.
A módosítás szabályozza azokat az eseteket, melyek során a jelnyelvi tolmács közreműködése kötelező, illetve az érintett személy írásban is nyilatkozatot tehet.

Kényszerítő eszközök tanúkkal és szakértőkkel szemben

[a Pp. 185. §-ához]

Kényszerítő eszközök a tanúkkal szemben. A bíróság az okozott költségek megtérítésére kötelezi és egyben pénzbírsággal sújtja azt a tanút, aki
- szabályszerű idézése ellenére nem jelent meg, és elmaradását alapos okkal előzetesen ki nem mentette, vagy engedély nélkül eltávozott; illetve
- a vallomástételt vagy közreműködést az ok előadása nélkül vagy a bíróság jogerős határozata ellenére a következményekre történt figyelmeztetés után megtagadja,
− aki a véleménynyilvánítással alapos ok nélkül késlekedik, illetve a véleménynyilvánításának várható késedelméről a részére nyitva álló határidő lejártát megelőzően a bíróságot nem értesíti.
A bíróság elrendelheti a meg nem jelent vagy eltávozott tanú elővezetését is, illetve a Pp. 185. § (1) bekezdése utolsó mondatának 2011. július 13-ai hatállyal történt beiktatásával megteremtődött annak a lehetősége, hogy amennyiben a tanú vagy szakértő második alkalommal nem jelenik meg a bíróságon, kógens módon elrendelhető az elővezetésük. Az elővezetés nem zárja ki a pénzbírságot, a két szankció együttesen is alkalmazható. A bíróság a tanút azokban a költségekben is marasztalhatja, amelyeket a feleknek vagy a képviselőiknek a meg nem jelenésével okozott. A tanúval szemben kiszabható pénzbírság legmagasabb összege ötszázezer forint azzal, hogy az nem haladhatja meg a pertárgy értékét. A pénzbírságot szabadságvesztésre átváltoztatni nem lehet (Pp. 120. §).
A pénzbírságot a perbíróságon kívül a megkeresett bíróság és a kiküldött bíró is kiszabhatja. Nem lehet pénzbírsággal sújtani a tanút, ha a tárgyalást nem az ő távolmaradása miatt kellett elhalasztani, és utóbb a távolmaradásának kimentésére alkalmas előadást tett (LB P. törv. I. 20 040/1992. - BH 1992.699. sz.). Ha a tanú a vallomástételt jogos indok nélkül tagadja meg, vele szemben pénzbírságot lehet kiszabni.
A Pp. 185. § (1b) bekezdését a Pp. módosításáról szóló 2013. évi LXIX. törvény 6. §-a iktatta be 2013. június 1-jei hatállyal. A tanúkénti pozícióban álló bíró személyes adatainak a védelmét szolgálja speciális rendelkezések előírásával.
Mivel a tanúval szemben alkalmazott kényszerintézkedések célja az, hogy a vonakodó tanút szóra bírják, a törvény úgy rendelkezik, hogy ha a tanú az elmaradását vagy eltávozását alapos okkal kimenti, illetve a megtagadást követően vallomást tesz, a bíróság a vele szemben tett intézkedéseket hatályon kívül helyezheti [Pp. 185. § (3) bek.].
A tanú a vele szemben tett kényszerintézkedések ellen kétféle jogorvoslattal élhet: fellebbezéssel vagy hatályon kívül helyezés iránti kérelemmel. Ha a bíróság a hatályon kívül helyezés iránti kérelmet elutasítja, a tanú fellebbezhet [Pp. 185. § (4) bek.]. Tekintettel arra, hogy sem a pénzbírságot kiszabó végzések, sem pedig az egyoldalú kérelmet elutasító végzések esetében nem áll be a kötőerő, a perbíróság mindkét jogorvoslat esetében megváltoztathatja a saját döntését és a végzését hatályon kívül helyezheti vagy a pénzbírság összegét csökkentheti.
Katonai büntetőeljárás alá tartozó személy elővezetése nem rendelhető el. A Pp. 185. § (5) bekezdésének megfelelő megkereséssel egyidejűleg az ilyen személy útbaindítását lehet kérni (PK 184. sz. állásfoglalás).
Kényszerítő eszközök a szakértőkkel szemben Az eljáró bíróság az okozott költségek megtérítésére kötelezi, s egyben pénzbírsággal sújtja azt a szakértőt,
- aki szabályszerű idézés (kirendelés) ellenére nem jelent meg, és elmaradását alapos okkal előzetesen nem mentette ki, vagy engedély nélkül eltávozott,
- aki a véleménynyilvánítást az ok előadása nélkül vagy a bíróság jogerős határozata ellenére, a következményekre történt figyelmeztetés után megtagadja.
A bíróság egyúttal elrendelheti a meg nem jelent vagy eltávozott szakértő elővezetését is [Pp. 185. § (1) bek.].
A szakértővel szembeni kényszerítő intézkedések köre 2006-ban a Pp. 185. § (2) bekezdésében foglalt új rendelkezéssel bővült: Az eljáró bíróság annak a szakértőnek a munkadíját, aki a véleménynyilvánítással alapos ok nélkül késlekedik és a véleménynyilvánításra nyitva álló határidő alatt a határidő meghosszabbítását nem kéri (104. §), illetve a meghosszabbított határidő alatt sem nyilvánít véleményt, a határidő lejártát követő naptól kezdve naponta egy százalékkal csökkenti.
Ha a szakértő az elmaradását, illetve késedelmét alapos okkal kimenti, a vele szemben tett intézkedést hatályon kívül kell helyezni. Erre akkor is sor kerülhet, ha a szakértő a feladatát teljesíti. A kényszerítő intézkedéseket tartalmazó határozat, úgyszintén az ilyen határozat hatályon kívül helyezése iránti kérelmet elutasító határozat ellen a szakértő fellebbezéssel élhet [Pp. 185. § (4) bek.].

A tanúk és a szakértők díjazása

[a Pp. 186. §-ához]

A tanúk költségtérítésének a részletes szabályait a 2008. július 1-jén hatályba lépett 14/2008. (VI. 27.) IRM rendelet (a továbbiakban: TanúR.) tartalmazza. A rendelet hatálya a bíróság, a közjegyző, az ügyész, a nyomozó hatóság idézésére megjelent vagy az általuk kihallgatott tanúkon kívül a hatósági tanúra, a szakértői vizsgálaton megjelent tanú és a bírósági végrehajtási eljárásnál jelen lévő tanúra is vonatkozik. A tanú költségtérítése útiköltségből, szállás és ellátási költségből, valamint a keresetkiesés megtérítéséből áll.
Az útiköltség. Útiköltségként a tanú lakóhelyéről (tartózkodási helyéről) a kihallgatás helyére való utazással és a visszautazással ténylegesen felmerült és igazolt költségeket kell megtéríteni. A tanú részére a vasút másodosztályú menettérti jegy árát, a helyközi buszjárat menettérti jegy árát, és a helyi tömegközlekedési eszköz, illetve komp visszaútra is számított viteldíját kell megtéríteni. Gépjármű igénybevétele esetén az útiköltséget a rendeletben előírt módon kell kiszámítani. Légi jármű használatával felmerült költség csak akkor téríthető meg, ha a tanút külföldről idézték a kihallgatásra. Más közlekedési eszköz használatával kapcsolatban felmerült költség csak indokolt esetben − célszerűségi és takarékossági szempontok alapján − téríthető meg [TanúR. 2-3. §].
Szállásköltség. Ha a tanú kihallgatása olyan időpontban kezdődik, amikor a kihallgatás napján az odautazásra az éjszakai órákban (23 óra és 5 óra között) kerülne sor, a tanú részére az elszállásoláshoz igénybe vehető kereskedelmi vagy fizető-vendéglátó szálláshely költségét meg kell téríteni. Szállásköltségként a számla szerinti, de legfeljebb a munkaviszony alapján megállapított öregségi nyugdíj (nyugdíjminimum) legkisebb összegének egynegyedével megegyező összeget lehet megtéríteni vendégéjszakánként [TanúR. 4. §.].
Ellátási költség. A tanú részére ellátási költséget kell fizetni, ha a tanú szállásköltség megtérítésére jogosult vagy lakóhelyéről (tartózkodási helyéről) a kihallgatás helyére való utazás és visszautazás, valamint a kihallgatás együttes időtartama egy napon belül a 6 órát meghaladja. Az egy napra eső ellátási költség a nyugdíjminimum 1,5 százaléka [TanúR. 5. §].
Költségtérítés. Azt a tanút, aki a kihallgatás miatt a munkából kiesett időre távolléti díjra nem jogosult, költségtérítésként a munkából kiesett időre − ideértve az utazással eltöltött időt is − óránként a nyugdíjminimum 1,5 százalékával megegyező összegű költségtérítés illeti meg [TanúR. 6. §].
Közös szabályok. A felsorolt költségeket a kiskorú vagy az állapotánál fogva önállóan megjelenni nem képes tanút kísérő személy részére is meg kell téríteni. Kísérőként a költségtérítés igénybevételére csak egy személy jogosult. A tanú elővezetése esetén a tanú részére az utazási és az ellátási költséget kell megtéríteni. A tanú költségtérítését a törvényes magyar fizetőeszközben kell teljesíteni. A külföldi pénznemben felmerülő költségek esetén az átváltásnál a költségek felmerülésének napján érvényes [TanúR. 7-9. §].
A tanúdíj előlegezése: A tanúdíjat a bizonyító fél köteles előlegezni, a bíróság azonban - ha méltányosnak tartja - kivételesen a bizonyító fél ellenfelét is kötelezheti a költségek vagy azok egy részének az előlegezésére. Ha az előlegezésre kötelezett fél költségmentes, a tanúdíjat az állam előlegezi.
A tanúdíj előlegezéséről a perbíróság vagy a megkeresett bíróság határoz. Az előlegezés kérdésében hozott határozat ellen azonban nincs helye fellebbezésnek, mivel nem tartozik a Pp. 233. § (3) bekezdésében felsorolt kivételek közé (LB P. törv. I. 20 404/1965.).
A tanúdíj megállapítása és utalványozása: A tanút megillető díjazásról a perbíróság vagy a megkeresett bíróság határoz. A tanúdíj megállapítása tárgyában hozott határozat ellen a tanú és a felek külön fellebbezéssel élhetnek; a fellebbezésnek azonban halasztó hatálya nincs [Pp. 186. § (3) bek.].
A bíróság a tanúdíjat, ha azt letétbe helyezték, ebből a vallomás megtétele után nyomban utalványozza. Ha nem volt előlegezés vagy a letett összeg nem elegendő, a bíróság a tanú részére történő közvetlen kifizetést vagy előlegezést rendeli el.

[a Pp. 187. §-ához]

2006. január 1-je óta a szakértői díj megállapításánál többféle elv érvényesül:
- Azokban az ügyekben, amelyekben a hatóság hivatalból folytat le bizonyítást, vagy a bizonyítás hivatalból történő elrendelésének is helye lenne, az egyes vizsgálatok elvégzéséért felszámítható díjat (munkadíjat és költségeket) a Magyar Igazságügyi Szakértői Kamara javaslata alapján az igazságügy-miniszter évente rendeletben határozza meg [Isztv. 17. § (1) bek.].
- Az eseti szakértő és a szervezet szakértői díjazására az (1) bekezdésben foglaltak irányadóak.
- Az (1) bekezdésben meghatározott ügyeken kívül az igazságügyi szakértő, a társaság, a szakértői intézmény a díjat maga állapítja meg. A díjat évente, a tárgyévet megelőző év december 1-jéig a Minisztériumnak be kell jelenteni, amelytől a tárgyévben a bejelentő nem térhet el [Isztv. 17. § (3) bek.].
A kirendelő hatóság - ha jogszabály eltérően nem rendelkezik - a jogerős határozattal megállapított szakértői díjat az eljáró igazságügyi szakértő, szakértői intézmény, társaság, a szervezet által benyújtott számla alapján harminc napon belül köteles kifizetni.
Az igazságügyi szakértők díjazására vonatkozó részletes szabályokat a 65/2007. (XII. 23.) IRM rendelettel módosított 3/1986. (II. 21.) IM rendelet tartalmazza. Az I. számú melléklet azt a tételes díjszabást tartalmazza, amely az állam közvetlen szolgáltatási kötelezettsége körébe tartozó, a hivatalból történő bizonyítást lehetővé tevő pertípusokban alkalmazandó.

Szemle

[a Pp. 188-189. §-ához]

A szemle a bizonyítási eljárás lefolytatásának egyik módja, amelynek során a bíróság személyek vagy tárgyak megtekintése révén tárgyi bizonyítékokat észlel. A szemle lényegében ugyanazt a "közvetítő szerepet" tölti be a szemletárgy és a tárgyi bizonyíték között, mint pl. a kihallgatás a tanú és a tanúvallomás között.
A szemletárgy birtokosát a törvényben foglalt kötelezettségének a teljesítése alól ugyanazok a mentességek illetik meg, mint a tanút. Ha a kötelezettségének felróható módon nem tesz eleget, akkor a bíróság a szemletárgy birtokosával szemben ugyanazokat a szankciókat alkalmazhatja, mint a tanúval szemben. Ezen túlmenően a bíróság még a karhatalmat is igénybe veheti a szemle foganatosításához.
A szemletárgy birtokosa a tanúra vonatkozó szabályok szerint kérheti a személyi adatainak a zártan történő kezelését (lásd a Pp. 167-173. §-hoz fűzött magyarázatot).

Okiratok

[a Pp. 190. §-ához]

A jogirodalomban az okirat fogalmának kétféle értelmezése ismeretes. Tágabb értelemben okiratnak minősülhet minden, ami emberi gondolatkifejezést tartalmaz, így pl. a térkép vagy a határkő is. (Pp. Kommentár II. 977-978. o.) A gyakorlathoz mégis a szűkebb felfogás áll közelebb, amely csak a szokásos írásjegyekkel megörökített emberi gondolatot tartja okiratnak. Ami ezen kívül esik, az a tárgyi bizonyítási eszközök (szemletárgyak) körébe tartozik.
A Pp. 190. § (3) bekezdése sajátos módon kapcsolja össze a tanú bizonyítást az okirati bizonyítással. Harmadik személy csak olyan módon kötelezhető a birtokában lévő okirat bemutatására, ha a bíróság tanúként idézi meg. A tanúzási kötelezettség fogalmába ugyanis az okiratfelmutatási kötelezettség is beletartozik. A tanúként megidézett személy a 169-170. § alapján megtagadhatja az okirat felmutatását.

[a Pp. 191. §-ához]

Eredetinek akkor nevezzük azt az okiratot, ha a kiállításával annak tartalma is létrejön. Ha az eredeti okiratot több példányban állítják ki, akkor a másodlatok (másodpéldány, harmadpéldány stb.) is eredeti okiratnak minősülnek. Másolatról beszélünk akkor, ha az okirat nem az eredetivel azonos módon jön létre. Az eredeti okirat sokféleképpen reprodukálható [Pp. 195. § (2) bek.]. A másolat bizonyító ereje attól függ, hogy egyszerű avagy hitelesített másolat készül-e. Kiadványnak nevezzük a közokirat olyan hiteles másolatát, amelyet a kiállító hatóság a rávonatkozó szabályok szerint hitelesít. A kiadvány eredeti közokiratnak számít. A kivonat az okirat egyes részeinek a másolata. A bizonyító ereje szempontjából különbség van az egyszerű, illetve a hitelesített kivonatos másolat között. (Vö. Kommentár, 982-983. o.)
Az eredeti okirat nem kell minden esetben a periratokhoz csatolni. A Pp. 191. § (1) bekezdése szerint a hiteles vagy az egyszerű másolat bemutatása is elegendő, ha ezt az ellenfél nem kifogásolja és a bíróság sem tartja szükségesnek. Ha azonban az eredeti okiratról készített másolat közokirati vagy teljes bizonyító erejű magánokirati bizonyító erővel rendelkezik, akkor a bíróság a másolat hamisítatlan voltát megkérdőjelező felet is kötelezheti arra, hogy a 190. § (2) bekezdésének megfelelően mutassa be a birtokában lévő eredeti okiratot, amelyet a polgári jog szabályai szerint egyébként is köteles lenne kiadni vagy bemutatni. A bíróság elrendelheti azt, hogy az eredeti okiratot vagy az arról készített másolatot a periratokhoz csatolják és a (3) bekezdés alapján külön kell gondoskodnia a fontosabb eredeti okiratok megőrzéséről. A módosított (4)-(5) bekezdés a csatolt okiratok kiadásáról rendelkezik. A per eldöntése szempontjából lényeges körülmény igazolására szolgáló okiratot vagy egyéb mellékletet a bíróság csak hiteles másolat ellenében adhatja ki. Ha az okirat eredeti példányát a periratokhoz csatolták, a hiteles másolatot a fél kérelmére és költségére a bíróság készíti, illetve készítteti el.
Az idegen nyelven kiállított okirat lefordítására csak akkor van szükség, ha azt a bíróság elrendeli. A fordítás hitelesítésére a 24/1986. (VI. 26.) MT rendeletben és az ennek végrehajtására kiadott 7/1986. (VI. 26.) IM rendeletben foglaltak irányadók. A fordítástól el lehet tekinteni, ha a bíróság (vagy annak egyik tagja) járatos a kérdéses idegen nyelvben vagy a tárgyaláson tolmács (Pp. 184. §) igénybevételével megismeri az okirat tartalmát.
Ha a bíróság a felet határidő tűzésével okirat becsatolására hívja fel, a felhívást csak akkor lehet teljesítettnek tekinteni, ha a fél azokat a mellékleteket is becsatolja, amelyekre magában az okiratban utalás történt és amelyek nélkül az okirat tartalmát nem lehet értelmezni. (BDT 2005/1252. sz.)

[a Pp. 192. §-ához]

A Pp. 192. § (1) bekezdése egyértelművé teszi azt, hogy a bíróságnál, közjegyzőnél vagy valamely szervezetnél lévő okirat beszerzése iránt a bíróság a fél kérelmére és csak akkor járhat el, ha az irat kiadatását a fél közvetlenül nem kérheti. A bíróság hivatalból akkor jogosult az okiratok beszerzésére, ha a bizonyítást a 164. § (2) bekezdése alapján hivatalból rendelte el.
A 2009. január 1-jén hatályba lépett új szabályozás szerint az okirat megküldése csak akkor tagadható meg, ha államtitkot vagy szolgálati titkot tartalmaz, üzleti vagy hivatásbeli titok esetében a (3) bekezdés szerint kell eljárni. Az új rendelkezés összhangban van a Pp. 169. § (2) bekezdésének a módosításával, amely az üzleti titkot kiemelte az abszolút tanúzási akadályok közül és relatív akadályként a vallomástétel megtagadási okok közé sorolta. A módosításhoz fűzött indokolás szerint a Pp. az üzleti titkot megfelelően védi egyrészt a tárgyalás nyilvánosságának korlátozásával, valamint az iratbetekintési jog gyakorlásának feltételhez kötésével. "A szabad bizonyítás elvével összhangban − a hatékony bizonyítás elősegítése érdekében − a perbíróság számára lehetővé kell tenni, hogy egy adat titok mivoltát mérlegelhesse, ha azt nem tekinti üzleti vagy hivatásbeli titoknak, akkor az adat a per anyagává válhasson, ha pedig a perbíróság az adatot a fenti titoknak minősíti, ő keresse meg a titokgazdát a megismerési engedély beszerzése végett. Hogy a megismerési engedéllyel kapcsolatban a titokgazda ne élhessen vissza, szűk határidőt állapít meg a törvény, és a hallgatást beleegyezésnek tekinti. Ha a titokgazda a megismerési engedélyt kifejezetten nem adja meg, a bíróság a titkot nem hozhatja a felek tudomására, az bizonyítékként nem használható fel és az iratbetekintés során sem ismerhető meg."
A Pp. 192. § (4) bekezdése még tovább "lazítja" az üzemi titokra vonatkozó szabályozást. A (3) bekezdésben foglaltakat ugyanis nem kell alkalmazni akkor, ha az okirat tartalma a közérdekű adatok nyilvánosságára és a közérdekből nyilvános adatra vonatkozó külön törvényi rendelkezések alapján nem minősül üzleti titoknak, vagy ha a per tárgyát − a személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló 1992. évi LXIII. törvény 21. §-a alapján − annak eldöntése képezi, hogy az okirat tartalma közérdekű adatnak minősül-e.

[a Pp. 192/A. §-ához]

Amennyiben a minősítő a minősített adat felhasználására nem ad engedélyt, akkor a minősített adatot tartalmazó okiratot, vagy annak a minősített adatot tartalmazó részét a perben felhasználni nem lehet. A Pp. 192/A. § (2) bekezdése feloldja ezt a tilalmat arra az esetre, amikor a per tárgya annak eldöntése, hogy az okirat tartalma minősített adatnak minősül-e. Az ilyen perben a felek és képviselőik a minősített adatot az eljárás során nem ismerheti meg. A perben résztvevő egyéb személyek, akiknek a körét a törvény szövege közelebbről nem határozza meg, csak "a nemzetbiztonsági ellenőrzés elvégzése után" ismerhetik meg a minősített adatot. A bírót azonban - ha a törvény másként nem rendelkezik - nemzetbiztonsági ellenőrzés, személyi biztonsági tanúsítvány, valamint titoktartási nyilatkozat és felhasználói engedély nélkül megilleti az ügyelosztási rend szerint kiosztott ügyek elbírálásához szükséges rendelkezési jogosultságok gyakorlása [2009. évi CLV. törvény 23. § (5) bek.].

[a Pp. 193. §-ához]

Az okirati bizonyítás közismerten a legmegbízhatóbb bizonyítási eszköz. A 193. § ezt a tapasztalatot juttatja kifejezésre. Az okirati bizonyítás előtérbe helyezése nem sérti a szabad bizonyítás elvét, mert a törvény a bíróságra bízza annak az eldöntését, hogy az okiraton kívül alkalmaz-e más bizonyítási eszközt.

[a Pp. 194. §-ához]

A Pp. 194. § az okirati bizonyítást a szemlével kapcsolja össze. Ha a harmadik személy birtokában lévő okirat az (1) bekezdésben részletezett okokból a bíróság elé nem vihető, akkor az okirat birtokosát nem tanúként, hanem a szemletárgy birtokosaként a 189. § (1) bekezdése alapján kell kötelezni arra, hogy az okirat megszemlélését lehetővé tegye. Ezt az okirat birtokosa a 169-170. § alapján megtagadhatja.

[a Pp. 195. §-ához]

A Pp. 195. § (1) bekezdéshez: Közokiratnak az olyan okiratot nevezzük, amelyet bíróság, közjegyző vagy más hatóság, illetve közigazgatási szerv ügykörében eljárva, az arra megszabott alakban állít ki. Ahhoz, hogy egy okirat közokiratnak minősüljön, az (1) bekezdésében foglalt valamennyi feltételnek teljesülnie kell. Ez alól csak az olyan okirat képez kivételt, amelyet külön jogszabály közokiratnak minősít. Így például a Magyar Nemzeti Bankról szóló 2001. évi LVIII. törvény 64. §-a szerint az MNB könyveinek és a könyvekből kivett cégszerűen aláírt kivonatoknak közokirati bizonyító erejük van.
A 2005. január 1-jén hatályba lépett Pp. módosítás az elektronikusan készített közokiratot a papír alapú közokirat rangjára emelte, megteremtve ezzel az elektronikus dokumentumokra vonatkozó általános szabályozás alapjait.
Az elektronikus közokirat fogalmát az elektronikus cégeljárásról és a cégiratok elektronikus úton történő megismeréséről szóló 2003. évi LXXXI. törvény alkalmazta először, amely a Ctv. mellett a Ktv.-t, az Üt.-t és a Pp.-t is módosította. 2004. július 1-jétől a közjegyzői okirat és a közjegyzői tanúsítvány is elkészíthető elektronikus úton. A közjegyző által, a törvényben előírt alakszerűségek megtartásával készített, a közjegyző minősített elektronikus aláírásával ellátott közjegyzői okirat, valamint ennek hiteles kiadmánya és a közjegyzői tanúsítvány elektronikus közokiratnak minősül (<a id=30043 ssz=757>Ktv. 111. §, 119. §). A id=331 ssz=1076>Ctv. 48/A. § (2) bekezdése - 2005. szeptember 1-jétől - közokiratnak minősíti a cégbíróság által a cégbejegyzési (változásbejegyzési) eljárás során elektronikus úton küldött és minősített elektronikus aláírással és időbélyegzővel ellátott elektronikus okiratot. A Ctv. 48/E. §-a szerint a cégiratok elektronikus úton történő megismerése során a cégbíróság, illetve a Cégnyilvántartási és Céginformációs Szolgálat által kiállított és - kérelemre - minősített elektronikus aláírással és időbélyegzővel ellátott elektronikus okirat elektronikus közokiratnak minősül.
A papír alapú és az elektronikus közokirat az ellenkező bizonyításig teljes bizonyító erővel bizonyítja a benne foglalt intézkedést vagy határozatot; az okirattal tanúsított adatok és tények valóságát; valamint az okiratban foglalt nyilatkozat megtételét, annak idejét és módját.
A közokirat csak akkor bizonyítja a benne foglalt tények valóságát, ha maga a hatóság tanúsít a tények fenn- vagy fenn nem állásáról és ezt közhitelességgel igazolja. Így például az anyakönyv - rendeltetésénél fogva - közhitelűen igazolja a születés, a házasságkötés vagy a halálozás tényét. Ugyanakkor egy hatósági intézkedésről kiállított közokirat csak az intézkedés tartalmát és megtörténtét bizonyítja, de a benne szereplő tények valódiságát nem.
A Pp. 195. § (2) bekezdéshez: A forgalom biztonsága régóta megköveteli azt, hogy a közokiratokról készített másolatok bizonyító ereje pontosan szabályozva legyen. A (2) bekezdése a hagyományosnak számító reprodukciós módszerekkel készített másolatok (pl. műszaki vagy vegyi úton készített felvételek, illetve adathordozókról készített okiratok) bizonyító erejét szabályozza - magától értetődően csak a papír alapú okiratok vonatkozásában.
A (3) bekezdésében foglalt szabály az ún. elektronikus "másolatok" bizonyító erejének kérdését rendezi. Az elektronikus ügyintézés és a bizalmi szolgáltatások általános szabályairól szóló 2015. évi CCXXII. törvény 113. §-a 2016. július 1-jei hatállyal módosította a Pp. 195. § (3) és (5) bekezdéseit, a Pp. 196. § (1) bekezdés e) és f) pontjait, új g) pontot iktatva be.
E Pp. módosítás célja, hogy a Pp. 195-196. §-aiban szereplő, elektronikus aláírással kapcsolatos szabályok legyenek kiegészítve úgy, hogy a csak elektronikus aláírásra utaló rendelkezések helyébe az elektronikus aláírásra és bélyegzőre egyaránt utaló szabályok kerüljenek, amely szóhasználatbeli változásra a belső piacon történő elektronikus tranzakciókhoz kapcsolódó elektronikus azonosításról és bizalmi szolgáltatásokról, valamint az 1999/93/EK irányelv hatályon kívül helyezéséről szóló 2014. július 23-i 910/2014/EU európai parlamenti és tanácsi rendelet: az eIDAS-rendelet elektronikus bélyegző fogalmának bevezetése miatt van szükség.
A módosítás megteremti annak az alapját, hogy az aláíró személy egyértelmű azonosítása után, a kiállító személy biometrikai információjával (elsősorban saját kezű aláírásával) záradékolt, feljogosított tanúsító által értékelt rendszert használó bizalmi szolgáltató által készített, elektronikusan aláírt vagy bélyegzett dokumentum felhasználható legyen bizonyító erejű magánokiratként. Ez lehetőséget biztosít arra, hogy a kézi aláírásra visszavezetett dokumentumhitelesítéssel, az aláíró személyes jelenléte mellett, az aláírónak előzetesen kiadott aláírt tanúsítvány és kulcs nélkül is létre lehessen hozni az elektronikusan aláírt, hiteles dokumentumot.
(Az elektronikus aláírás és az időbélyegző fogalmát a 169. §-hoz fűzött magyarázat tartalmazza.)
A 2009. január 1-jén beiktatott új Pp. 195. § (4) bekezdés a (3) bekezdés ellentétpárjának tekinthető. Amíg ugyanis ez utóbbi az eredeti papír alapú vagy elektronikus közokiratról készített elektronikus másolat bizonyító erejét szabályozza, addig az új rendelkezés az elektronikus közokiratról készített papír alapú "másolat" bizonyító erejét szabályozza. A szabály beiktatását az elektronikus okiratok elterjedése magyarázza. Egyre gyakoribbá válik az, hogy előbb készül el a − minősített elektronikus aláírással és időbélyegzővel ellátott − elektronikus közokirat, és csak utóbb merül fel az igény a papír alapú átalakításra. Mivel a Pp. 2009. január 1-jét megelőzően csak a papíralapú okirat elektronikus okirattá történő átalakítást szabályozta, az ellenkező irányú műveletet nem, joghézag keletkezett, amelyet a Pp. 195. § új (4) bekezdése hivatott rendezni.
A Pp. 195. § (5) bekezdés differenciáltabb szabályozást tartalmaz arra az esetre, ha a közokirat kiállítására jogosult - az őrzésében lévő vagy más - akár papír alapú, akár elektronikus magánokiratról készít "másolatot". A "másolat" ugyancsak készülhet papír alapú vagy elektronikus formában. A másolat bizonyító ereje (az okirat tartalmára irányulóan) nem emelkedhet közokirati szintre azért, mert azt bíróság, hatóság stb. készítette. Az azonban kimondható, hogy a Pp. 195. § (1)-(2) bekezdése szerinti szervezet által a magánokiratról közokirati alakban készített okirat teljesen bizonyítja, hogy annak tartalma az eredeti okiratéval megegyezik. Az egyezőség bizonyítása tehát közokirati erővel történik. A magánokirat tartalmát illetően a másolatnak, illetve az elektronikus okiratnak ("másolatnak") olyan bizonyító ereje van, mint ami az eredeti okiratnak.
A Pp. 195. § (6) bekezdéshez: Ellenbizonyításnak a közokirattal szemben is helye van, de az (5) bekezdés szerint csak annyiban, amennyiben azt a törvény nem zárja ki vagy nem korlátozza. A hatályos jogunkban azonban nem található ilyen korlátozó szabály. A végrehajtási záradékkal ellátott közokirattal szemben is helye van ellenbizonyításnak. (Legf. Bír. Pfv. I. 21 253/2005. sz. - BH 2006/255. sz.) Az ellenbizonyítás a személyi igazolvánnyal szemben is lehetséges, ezért az eljáró bíróság tévedett, amikor az ellenbizonyításra nem látott lehetőséget. (LB P. törv. III. 20 367/1964. - BH 1964/10. sz. 416.)
A Pp. 195. § (7) bekezdés szerint a közokiratot az ellenkező bizonyításig valódinak kell tekinteni. Ha az okirat valódiságát az ellenfél vonja kétségbe, ő köteles azt megdönteni. A bíróság azonban nemcsak az ellenfél indítványára, hanem saját kezdeményezéséből is bizonyítást folytathat le a közokirat valódiságára vonatkozóan. Így pl. ha szükségesnek találja, az okirat kiállítóját hivatalból is megkeresheti, hogy az okirat valódisága tekintetében nyilatkozzék.
A közokirat mellett a valódiság vélelme szól, amely azonban megdönthető. Valódinak azt az okiratot nevezzük, amelyik a kiállítójától származik. Hamis az az okirat, amely nem a benne feltüntetett kiállítótól származik. Hamisított okiratról beszélünk akkor, ha az okirat valódi, de a szövegét megváltoztatták. (Ezek a fogalmak nemcsak a közokiratra, hanem a magánokiratra - Pp. 196-197. § - is vonatkoznak.)
A Pp. 195. § (8) bekezdés szerint a közokiratokra vonatkozó rendelkezéseit abban az esetben lehet a külföldi közokiratra alkalmazni, amennyiben azt a kiállítás helye szerint illetékes magyar külképviseleti hatóság felülhitelesítette. Nincs szükség a felülhitelesítésére azokban az országokban, amelyekkel Magyarország jogsegélyszerződést kötött, továbbá amelyek részesei a külföldön felhasználásra kerülő közokiratok diplomáciai vagy konzuli hitelesítésének (felülhitelesítésének) mellőzéséről szóló 1961. évi Hágai Egyezménynek. (Az Egyezményt az 1973. évi 11. tvr. hirdette ki.) Az egyezmény alkalmazási körében a bíróságnak csak azt kell megvizsgálnia, hogy az okirat szabályszerűen el van-e látva az egyezményben előírt hitelesítési záradékkal. Azokban az országokban, ahol nem működik magyar külképviseleti hatóság és más állam sem látja el a magyar érdekek képviseletét, ott nincs mód a felülhitelesítésre. Az ilyen külföldi közokiratok bizonyító erejét a bíróság szabadon mérlegelheti (Pp. 199. §). Felülhitelesítés hiányában a külföldi közokiratra nem alkalmazhatók a közokiratra vonatkozó rendelkezések, ez azonban az okirat bizonyítékként történő értékelését nem zárja ki (LB Gf. VI. 30 822/1996. - BH 1997.546.).
Az Európai Unió jogforrásai közül a Tanács 44/2001/EK ("Brüsszel-I") rendelet 57. cikke, valamint a 2201/2003/EK ("Brüsszel-IIa") rendelet 28. és 46. cikke tartalmaz a közokiratok végrehajtásával kapcsolatos szabályokat. Az Unió jogalkotói felismerték, hogy a határon átnyúló ügyekben az okiratok felhasználhatóságának gátja lehet a - külföldi okiratokkal szembeni bizalmatlanság talaján kialakult - felülhitelesítési rendszer vagy más alaki többletkövetelmény (pl. apostille) előírása. Ezért mindkét rendelet kizárja ezek alkalmazásának lehetőségét.

[a Pp. 196. §-ához]

A Pp. 196. §-ának (1) bekezdés d) pontját és (2) bekezdését a 2009. évi LXVIII. törvény 4. §-ának (4) bekezdése 2011. január 1-jei hatállyal módosította.
A módosítás abból áll, hogy a "gazdálkodó szervezet" fogalmát a polgári eljárásjogban a Pp. 396. §-ával meghatározott "vállalkozás" fogalma váltotta fel. A vállalkozás fogalmába csak a cégnyilvántartásban nyilvántartott jogi személyek és jogi személyiség nélküli jogalanyok tartoznak, amelyek elsődlegesen üzletszerű gazdasági tevékenység folyatása végett jöttek létre.
Az okiratok bizonyító erejét azonban a vállalkozás fogalmának bevezetése nem érinti, mert ebben a vonatkozásban a vállalkozások által kiállított magánokiratokkal egy tekintet alá esnek a Ptk. 685. §-ának c) pontjában szereplő egyéb gazdálkodó szervezetek által polgári jogi kapcsolataik körében kiállított okiratok.
A Pp. 196. § (1) bekezdés rendelkezései szerint: A teljes bizonyító erejű magánokirat az ellenkező bizonyításig teljes bizonyítékul szolgál arra, hogy a kiállítója az abban foglalt nyilatkozatot megtette, elfogadta, illetőleg magára kötelezőnek ismerte el. Amíg a közokirat esetében a bizonyítási teher a bizonyító fél ellenfelére hárul, tehát neki kell bebizonyítania azt, hogy a közokirat nem valódi (lásd 195. §); addig a 197. § (1) bekezdése szerint a magánokirat valódiságát a félnek kell bizonyítani, de csak akkor, ha azt az ellenfél kétségbe vonja, vagy a bíróság szükségesnek találja.
A teljes bizonyító erejű magánokirathoz fűződő törvényi vélelem - miszerint az okirat kiállítója az abban foglalt nyilatkozatot megtette, illetőleg elfogadta - csak akkor áll fenn, ha a magánokirat valódisága nincs kétségbe vonva, vagy be van bizonyítva. A magánokirat valódiságát - kétség esetén - annak kell bizonyítani, aki a per eldöntéséhez szükséges tények bizonyítására kívánja. (Legf. Bír. Gfv. IX. 30.240/2005. sz. - BH 2006/192. sz.) A teljes bizonyító erejű magánokirat alaki bizonyító ereje az ellenkező bizonyításáig áll fenn. Ha az okirat külsőre megfelel a törvényben előírt feltételeknek, az okirat valódiságát vitató félnek kell bizonyítania, hogy az okirat készítésénél az előírt alaki kellékeket nem tartották be. A teljes bizonyító erejű magánokirat a benne szereplő tények valódiságát nem bizonyítja. (Legf. Bír. Pfv. 21.959/2003. sz. - BH 2005/113. sz.)
A teljes bizonyító erejű magánokiraton szereplő aláírásnak nem kell feltétlenül attól származnia, akinek a nevét tartalmazza. Így megbízás folytán más nevét is aláírhatja. Ez az álláspontot erősíti meg a Legfelsőbb Bíróságnak az a döntése, miszerint a teljes bizonyító erejű magánokirat "előttemező" tanúja a nevének aláírására nem képes fél névadójaként is eljárhat (LB P. törv. III. 21 393/1991. - BH 1992.458.). Az olvasni nem tudó vagy erre nem képes személynél, ha a szerződést aláírta, a bíróságnak azt kell vizsgálnia, hogy ismerte-e annak tartalmát: a jogügyletnek azonban nem érvényességi kelléke, hogy mindez magából az okiratból kitűnjék. Az utóbbinak ugyanis csak az okirat bizonyító ereje szempontjából van jelentősége (LB P. törv. III. 20 535/1991. - BH 1992.241.). A Legfelsőbb Bíróság a teljes bizonyító erejű magánokirat érvényességi kellékeként jelölte meg azt, hogy az írástudatlan félnek a szerződés feltételeit a felektől független, az ügylet megkötésében érdektelen személy, a tanúk egyike vagy a hitelesítő személy elmagyarázza. (EBD 2001/431. sz.)
Az ügyvéd, illetve a jogtanácsos csak az általa készített okiraton pótolhatja ellenjegyzésével a két tanú aláírását. Ebben az esetben az ellenjegyzés nem az okiratot hitelesíti, hanem azt bizonyítja, hogy a kiállító a nem általa írt okiratot az ügyvéd vagy a jogtanácsos előtt írta alá, vagy ugyanitt az aláírást saját kezű aláírásának ismerte el.
2001-ben - az elektronikus aláírásról szóló 2001. évi XXXV. törvény (a továbbiakban: Eatv.) hatálybalépésével - kibővült a teljes bizonyító erővel felruházott magánokiratok köre. A Pp. 196. § (1) bekezdése a teljes bizonyító erejű magánokiratok körébe emelte a minősített elektronikus aláírással ellátott elektronikus okiratot, valamint ennek egy külön nevesített változatát, amelynél az ügyvéd (jogtanácsos) az ellenjegyzésével igazolja, hogy az ilyen okirat tartalma az ügyvéd által készített elektronikus okiratéval megegyezik.
A Pp. 196. § e) pontja esetében az ügyvéd (jogtanácsos) szerkeszti meg az elektronikus okiratot, amelyet az ügyfél (a kiállító) ellát a minősített elektronikus aláírásával, majd az ügyvéd - az Üt. 27. § (1) bekezdés b) pontjának megfelelően - elektronikus aláírással tett ellenjegyzésével bizonyítja a tartalmi megegyezést.
Az Üt. 2005. január 1-jén hatályba lépő módosítása szerint az ügyvéd a cég - általa készített - létesítő okiratának és e cég bejegyzési (változásbejegyzési) kérelme további mellékleteinek elektronikus okirati formába alakítása esetén, az elektronikus okiratot minősített elektronikus aláírásával látja el. A minősített elektronikus aláírással az ügyvéd bizonyítja, hogy az elektronikus okirat tartalma megegyezik az eredeti papír alapú okiratéval. Az okiratok elektronikus formába alakítása esetén az ügyvéd köteles az eredeti papír alapú okiratot (hiteles másolatát) megőrizni. A kamarai tagság megszűnése esetén az okiratokat az ügyvédi levéltárban kell elhelyezni (Üt. 27/A. §).
A Pp. 196. § f) pont esetében a kiállító a maga által szerkesztett elektronikus okiraton helyezi el a minősített elektronikus aláírását vagy minősített tanúsítványon alapuló fokozott biztonságú elektronikus aláírását.
Az elektronikus aláírásról. A - 2004-ben módosított - Eatv. háromféle elektronikus aláírást különböztet meg, nevezetesen az egyszerű, a fokozott biztonságú és a minősített elektronikus aláírást.
Az egyszerű elektronikus aláírás fogalmát a törvény úgy határozza meg, mint az elektronikus dokumentumhoz azonosítás céljából logikailag hozzárendelt vagy azzal elválaszthatatlanul összekapcsolt elektronikus adatot (Eatv. 2. § 6. pont). Mivel az ilyen adat (pl. egy "beszkennelt" saját kezű aláírás) nem alkalmas a kiállító egyértelmű azonosítására, az egyszerű elektronikus aláírással ellátott elektronikus okirat a Pp. 199. §-a szerinti egyszerű magánokiratnak minősül, amelynek a bizonyító erejét a bíróság szabad mérlegeléssel állapítja meg.
A fokozott biztonságú elektronikus aláírás olyan: elektronikus aláírás, amely a) alkalmas az aláíró azonosítására, b) egyedülállóan az aláíróhoz köthető, c) olyan eszközökkel hozták létre, amelyek kizárólag az aláíró befolyása alatt állnak, és d) a dokumentum tartalmához olyan módon kapcsolódik, hogy minden - az aláírás elhelyezését követően a dokumentumon tett - módosítás érzékelhető (Eatv. 2. § 15. pont). A feltételek teljesülését a szolgáltató által kibocsátott tanúsítvány igazolja. Az ilyen aláírással ellátott okirat - szigorúbb formakényszer hiányában - a Ptké. 38. §-a alapján a jogügylet érvényességét ugyan megalapozza, de a Pp. szerint csak egyszerű magánokiratnak minősül.
A minősített elektronikus aláírás az olyan - fokozott biztonságú - elektronikus aláírás, amelyet az aláíró biztonságos aláírás-létrehozó eszközzel hozott létre, és amelynek hitelesítése céljából minősített tanúsítványt bocsátottak ki (Eatv. 2. § 17. pont). Az elektronikus okirat csak akkor rendelkezik a Pp. 196. § (1) bekezdése szerinti teljes bizonyító erővel, ha azon a kiállítója minősített elektronikus aláírást helyezett el. Az ilyen okirat a nyilatkozattételt, illetve a nyilatkozat elfogadását vagy a nyilatkozat kötelezőnek elismerését foglalja magában, másrészt a rajta elhelyezett minősített elektronikus aláírás olyan jellemzőkkel bír, melyekkel a törvény hatálybalépése előtt kizárólag a kézi aláírás bírt. A törvény indokolása szerint "ez a forma megfelel az 1952. évi III. tv. koncepciójának és harmonizál annak korábbi, teljes bizonyító erejű magánokiratra vonatkozó rendelkezéseivel". Az olyan elektronikus okirat bizonyító erejét, amelyhez pl. nincs csatolva minősített tanúsítvány, vagy azt olyan szolgáltató bocsátotta ki, aki erre nem jogosult, a bíróság szabadon mérlegelheti.
Az elektronikus aláírásról szóló jogszabály megteremtette a "papír alapú és az elektronikus forma törvény előtti egyenlőségét" is. Az Eatv. 3. § (1) bekezdése szerint az elektronikus aláírás, illetve elektronikus dokumentum elfogadását - beleértve a bizonyítási eszközként történő alkalmazást - megtagadni, jognyilatkozat tételére, illetve joghatás kiváltására való alkalmasságát kétségbe vonni nem lehet kizárólag amiatt, hogy az aláírás, illetve az irat vagy dokumentum elektronikus formában létezik. Kivételt csupán a "hosszú időhorizontú, statikus jellegű" öröklési jogi, illetve családi jogi jogviszonyok képeznek, ahol a törvény nem engedi meg az elektronikus forma kizárólagos használatát. Az Eatv. 3. § (2) bekezdése szerint ugyanis ezekben a jogviszonyokban nem lehet az elektronikus formán kívüli dokumentumokat mellőzve, csak elektronikus aláírást felhasználni, illetve elektronikus iratot vagy dokumentumot készíteni. Az Eatv. 3. § (1) bekezdését a hatálybalépést megelőzően keletkezett elektronikus dokumentumokra és aláírásokra is alkalmazni kell.
Az elektronikus aláírás alkalmazásával kapcsolatban a Kúria jogelődje, a Legfelsőbb Bíróság - egy 2006-ban hozott eseti döntésében - a következőkre mutatott rá: "Az elektronikus okiratokkal kapcsolatban pedig az írásbeliségi követelménye akkor teljesül, ha megfelelnek az elektronikus aláírásról szóló 2001. évi XXXV. tv. (a továbbiakban: Ea.tv.) rendelkezéseinek. E törvény 4. § (1) bekezdése szerint, ha jogszabály a (2)-(4) bekezdésében foglaltakon kívüli jogviszonyokban írásba foglalást ír elő, e követelményeknek eleget tesz az elektronikusan aláírt elektronikus dokumentumba foglalás is, ha az elektronikusan aláírt elektronikus dokumentumot fokozott biztonságú elektronikus aláírással írják alá. E rendelkezés nemcsak a kötelmi jogviszonyokban, de minden olyan esetben irányadó, amikor jogszabály valamely nyilatkozat írásba foglalását rendeli." Eszerint az alá nem írt elektronikus levél - így pl. a felperesnek az e-mailben elküldött helyreigazítási kérelme - joghatás kiváltására nem alkalmas. (Legf. Bír. Pfv. IV. 20.002/2006. sz. - BH 2006/324. sz.)
A Pp. 196. § (2) bekezdéshez: A gazdálkodó szervezet által kiállított vagy őrzött okiratról hagyományos módszerrel vagy elektronikus úton készülhet másolat. A Pp. - módosított - 196. § (2) bekezdése különbséget tesz az eredeti okirat és az arról készült másolat egyezőségének az igazolása, valamint az okirat tartalmára irányuló bizonyító erő között. Az előbbit külön szabályozza a papír alapú, illetve az elektronikus teljes bizonyító erejű magánokiratok tekintetében. A gazdálkodó szervezet által kiállított vagy őrzött okiratról készült okirat bizonyító ereje - az okirat tartalmát illetően - az eredeti okiratéval, közokiratról készült okirat esetében pedig a teljes bizonyító erejű magánokiratéval azonos.
A Pp. 196. § (4) bekezdéshez: A 196. § (4) bekezdése arra utal, hogy jogszabály egyes magánokiratok bizonyító erejét másképpen is szabályozhatja. Így például a Ptk. 629. § (1) bekezdése a magánvégrendelet vonatkozásában szigorúbb alaki feltételeket ír elő, amennyiben a két tanú együttes jelenlétét követeli meg. Ezzel szemben a Pp. 69. § (2) bekezdése enyhébb feltételeket szab, amikor kimondja azt, hogy az ügyvédnek adott meghatalmazáshoz, ha azt a fél saját kezűleg írta alá, tanúk alkalmazása nem szükséges.

[a Pp. 197. §-ához]

A Pp. 197. § (1) bekezdéshez: A közokirattal ellentétben (195. §) a magánokirat valódiságát a félnek kell bizonyítani, de csak akkor, ha azt az ellenfél kétségbe vonja, vagy a bíróság szükségesnek találja.
A Pp. 197. § (2) bekezdés szerint: A teljes bizonyító erejű magánokirat a hamisítatlanság vélelmét élvezi. Ha a magánokiraton lévő aláírás valódisága nem vitás, vagy bizonyított, az aláírást megelőző szöveget az ellenkező bebizonyításáig meg nem hamisítottnak kell tekinteni, kivéve ha az okirat rendellenességei vagy hiányai ezt a vélelmet meg döntik. (Hamisított okiratról beszélünk akkor, ha az okirat valódi, de a szövegét megváltoztatták.)
A hamisítatlanság vélelmét az okirat rendellenessége vagy hiányossága megdönti. Az okirat rendellenesnek, azaz külsőleg aggályosnak minősül a szövegrész javítása, törlése, áthúzása vagy a szövegbe történő betoldás miatt. Az aggályossággal szemben bizonyíthat, hogy az okirat rendellenessége már annak aláírásakor is fennállt, tehát nem jogellenes változtatás következménye. (BDT 2006/1321. sz.)
A Pp. 197. § (2) bekezdés módosított szövege a hamisítatlanság vélelmét az elektronikus aláírásra is kiterjeszti. Ha a legalább fokozott biztonságú elektronikus aláírás ellenőrzésének az eredményéből más nem következik, az aláírt adatokat az ellenkező bizonyításáig meg nem hamisítottnak kell tekinteni, kivéve, ha az elektronikus okirat rendellenességei vagy hiányai ezt a vélelmet megdöntik. (A fokozott biztonságú elektronikus aláírás fogalma a 196. §-hoz fűzött magyarázatnál található.)
Az elektronikus ügyintézés és a bizalmi szolgáltatások általános szabályairól szóló 2015. évi CCXXII. törvény 113.§-a 2016. július 1-jei hatállyal módosította a Pp. 197. § (2) és (5) bekezdéseit.
A dokumentumok elektronikus aláírással történő ellátására a jelenleg használt összes algoritmus és szabvány maximálisan támaszkodik az ún. lenyomatképzési (hasj) eljárásokra. A lenyomatképzési eljárás segítségével egy elektronikus dokumentumról olyan egyedi, rövidített adathalmaz készíthető, amely csak az eredeti dokumentumra jellemző, és elméletileg nem készíthető egy másik olyan dokumentum, aminek a lenyomata megegyezik az eredeti dokumentummal. Ha a lenyomatképző algoritmus "kijátszható", azaz valaki el tud készíteni két olyan, értelmezhető dokumentumot, amelyeknek a lenyomata ugyanolyan, akkor az adott lenyomatképző eljárással készített elektronikusan aláírt dokumentum az érvényességét elveszíti. A bizonyító erejű magánokirat hitelességének megőrzése érdekében az algoritmusok gyengülése ellen az okirat keletkezése után is védekezni kell. Ezért a bizonyító erejű elektronikus magánokiratoknak a hosszú távú megőrzési rendszerbe történő elhelyezése garantálni tudja, hogy az elektronikus dokumentumok keletkezésénél használt algoritmuscsalád meggyengülése esetén is megmarad a dokumentum egyértelmű hitelessége.
A Pp. 197. § (3) bekezdéshez: Ha a papír alapú okiraton szereplő aláírás valódisága vagy a szöveg meg nem hamisított volta kétséges, a bíróság a 197. § (3) bekezdése alapján íráspróbát rendelhet el vagy írásszakértőt rendelhet ki. A jóhiszeműség elvéből (8. §) következően a bíróság pénzbírsággal sújtja azt a felet vagy képviselőt, aki a saját, illetőleg az általa képviselt fél aláírásának valódiságát jobb tudomása ellenére vagy nagyfokú gondatlanságból tagadja.
A Pp. 197. § (4) bekezdéshez: A legalább fokozott biztonságú elektronikus aláírás azonosításakor, illetve az elektronikus okirat hamisítatlanságának megállapítása érdekében a bíróságnak a hitelesítés-szolgáltatót kell megkeresnie, aki az elektronikus aláíráshoz tartozó tanúsítványt kibocsátotta. Ha pedig az elektronikus okirathoz kapcsolt időbélyegző által igazolt adatokkal kapcsolatban támad kétsége a bíróságnak, akkor az időbélyegzést végző szolgáltatót keresheti meg. Az időbélyegző az elektronikus dokumentumhoz végérvényesen hozzárendelt vagy azzal logikailag összekapcsolt olyan adat, amely igazolja, hogy az elektronikus dokumentum az időbélyegző elhelyezésének időpontjában változatlan formában létezett. (Eatv. 2. § 16. pont.)
A Pp. 197. § (5) bekezdéshez: A bíróság azt a felet vagy képviselőt is pénzbírsággal sújtja, aki az elektronikus okiraton szereplő saját, illetve az általa képviselt fél fokozott biztonságú aláírása valódiságát, a minősített tanúsítvány vagy az időbélyegzővel igazolt adatok hitelességét rosszhiszeműen tagadja.

[a Pp. 198. §-ához]

A kiállítás helyének joga felől a bíróság hivatalból tájékozódik, szükség esetén szakértői véleményt is beszerez, és a fél által előterjesztett bizonyítékokat is figyelembe veheti. A külföldi jogról a bíróság megkeresésére az igazságügy-miniszter felvilágosítást ad (Nmjt. 5. §).
Jelenleg nincs olyan hatályos igazságügy-miniszteri rendelet, amely a Pp. 198. § b) pontjában említetteken kívül további magánokiratra nézve is felülhitelesítési kötelezettséget írna elő.

[a Pp. 199. §-ához]

Egyszerű magánokiratnak nevezzük azt az okiratot, amely sem közokiratnak (Pp. 195. §), sem teljes bizonyító erejű magánokiratnak (Pp. 196. §) nem minősül. Ezek közé tartozik pl. az a gépírással készült okirat, amelyet csak a kiállítója írt alá, vagy a saját kezűleg írt, de aláírással vagy kézjeggyel el nem látott levél, továbbá a hatóság által kiállított olyan okirat is, amely alaki hiba vagy a hatáskör hiánya miatt közokiratnak nem tekinthető. Az egyszerű magánokirat bizonyító erejét - a közokirattal, illetve a teljes bizonyító erejű magánokirattal ellentétben - a törvény nem szabályozza, azt a bíróság szabadon mérlegelheti (LB Pfv. V. 20 116/1994. - BH 1995.103.).
Ugyanígy jár a bíróság akkor is, ha az elektronikus okirathoz nem mellékelték a minősített elektronikus aláírást hitelesítő tanúsítványt vagy a tanúsítványt nem minősített hitelesítés-szolgáltató bocsátotta ki. Az egyszerű vagy fokozott biztonságú (de nem minősített) elektronikus aláírással ellátott elektronikus okirat bizonyító erejét - az egyszerű magánokirathoz hasonlóan - a bíróság szabadon mérlegelheti.

[a Pp. 200. §-ához]

[Hatályon kívül helyezte az 1979. évi 13. tvr. (Nmjt.) 75. § (4) bekezdésének a) pontja.]

A bizonyítási eljárás lefolytatása

[a Pp. 201. §-ához]

A bizonyítási eljárást az általános szabály szerint a perbíróság előtti tárgyaláson kell lefolytatni. Ez a rendelkezés elsősorban a közvetlenség elvének az érvényesülését hivatott biztosítani. Közvetett bizonyításra csak kivételes esetekben kerülhet sor a polgári perben, így a kiküldött bíró (Pp. 203. §) és a megkeresett bíróság eljárása esetében.
A bíróságokat egymás irányában jogsegélynyújtási kötelezettség terheli. A megkeresett bíróság nem vizsgálhatja a megkeresés jogszerűségét és célszerűségét, de megtagadhatja, sőt köteles is megtagadni a megkeresés teljesítését akkor, ha az lehetetlen vagy jogszabályba ütközik.
A Pp. 201. § (2) bekezdésében foglaltakkal ellentétben a Legfelsőbb Bíróság a bizonyítás lefolytatása végett az első fokon eljárt megyei bíróságot, illetőleg az ennek székhelyén lévő helyi bíróságot is megkeresheti [249. § (3) bek.].

[a Pp. 202. §-ához]

A Pp. 202. § (1) bekezdése pontosan meghatározza azokat az adatokat, amelyeket a megkereső bíróságnak a megkeresett bírósággal közölnie kell. A módosított (3) bekezdés a megkeresés teljesítésére tizenöt napos határidőt állapít meg. Amennyiben a megkeresett bíróság a tizenöt napon belül nem intézte el a megkeresést, az elintézés akadályát köteles közölni a megkereső bírósággal. Új szabály az is, hogy a bizonyításról készült jegyzőkönyvet nyolc napon belül meg kell küldeni a megkereső bíróságnak. A módosított (4) bekezdés azt az esetet is rendezi, amikor a megkeresett bíróság a megkeresés teljesítésére nem illetékes. Ekkor a megkeresett bíróság az iratokat az illetékes másik bíróságnak megküldi, és erről értesíti a megkereső bíróságot, valamint a feleket.
A megkeresett bíróság a perbíróság jogait gyakorolja, de az általános szabály alól vannak kivételek:
- A megkeresett bíróságnak a határozatát arról, hogy a tanú a vallomását megtagadhatja-e, a perbíróság kérelemre megváltoztathatja. A kérelemnek a tanú kihallgatására halasztó hatálya van [Pp. 171. § (2) bek.].
- Ha a szakértő kirendelését a perbíróság a megkeresett bíróságra bízta, a szakértő kizárása felől a szakvéleményének az előterjesztése után már csak a perbíróság határozhat [Pp. 178. § (3) bek.].
- A szakértő díját akkor is a perbíróság állapítja meg, ha a szakértőt a megkeresett bíróság rendelte ki [Pp. 187. § (2) bek.].

[a Pp. 203. §-ához]

A kiküldött bíró eljárása kivétel a bizonyítás közvetlenségének az elve alól. Erre csak akkor kerülhet sor, ha azt a törvény kifejezetten megengedi. Az elsőfokú eljárásban csak a tanács elnöke járhat el kiküldött bíróként. A másodfokú eljárásban a tanács bármelyik tagja lehet kiküldött bíró [Pp. 249. § (3) bek.].
A bíróság helyett kiküldött bíró folytathatja le a bizonyítást a Pp. 176. § (1) bek., a 194. § (1) bek., valamint a 188. § (2) bekezdése esetében.

[a Pp. 204. §-ához]

Az Európai Unió tagállamai viszonylatában a bizonyítás-felvételre irányuló jogsegélyre a polgári és kereskedelmi ügyekben a bizonyítás-felvétel tekintetében történő, a tagállamok bíróságai közötti együttműködésről szóló 1206/2001/EK tanácsi rendelet irányadó. E rendelet alapján történő megkeresés teljesítése annak a megyei bíróságnak a székhelyén működő helyi bíróságnak (Budapesten a Budai Központi Kerületi Bíróságnak) a hatáskörébe és illetékességébe tartozik, amelynek területén
a) a meghallgatandó személy belföldi lakóhelye vagy szokásos tartózkodási helye található, vagy
b) a lefolytatandó szemle tárgya található, vagy
c) egyéb esetekben a bizonyítás a legcélszerűbben eszközölhető.
Az idézett rendelkezést a 2003. évi XXX. törvény iktatta be a Nmjtvr. 68. §-ába. A rendelkezés 2004. május 1-jétől hatályos, éppúgy mint az 1206/2001/EK tanácsi rendelet, amely a határokon átlépő peres ügyek esetében kívánja megkönnyíteni a bizonyítás felvételét valamely más tagállam területén. A rendelet hatálya azon kérelmekre terjed ki, amellyel valamely tagállam bírósága egy másik tagállam bíróságát kéri bizonyítás lefolytatására, illetve amellyel azt kéri, hogy a másik tagállamban közvetlenül folytathasson bizonyítást. A rendelet szabályait az Európai Unió tagállamai között kell alkalmazni.
A rendelet a bíróságok közötti közvetlen kapcsolatra helyezi a hangsúlyt, ennek érdekében a kérelmeket a megkereső bíróságnak közvetlenül (és nem ún. központi hatóságon keresztül) kell eljuttatnia a bizonyítás felvételére hatáskörrel és illetékességgel rendelkező másik tagállambeli bírósághoz. A 1206/2001/EK tanácsi rendelet Magyarországon történő alkalmazásához a jogalkotók nem tartották szükségesnek a Pp. módosítását.

[a Pp. 205. §-ához]

A bírósági megkeresések teljesítésére vonatkozó többoldalú nemzetközi egyezmények közül Magyarország részese
- a polgári eljárásra vonatkozó, Hágában 1954. március 1-jén aláírt nemzetközi egyezménynek, amelynek szövegét az 1966. évi 8. törvényerejű rendelet hirdette ki,
- a tartásdíjnak külföldön való behajtásáról szóló, New Yorkban 1956. június hó 20. napján kelt egyezménynek, valamint a gyermektartási kötelezettség tárgyában hozott határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló, Hágában, 1958. évi április hó 15-én aláírt egyezménynek.
A bírósági megkeresések teljesítésére a kétoldalú jogsegélyegyezmények is lehetőséget nyújtanak.
Az Nmjt. 6. § (2) bekezdése szerint ha jogszabály külföldi jog alkalmazását viszonosságtól teszi függővé, a viszonosságot az ellenkező bizonyításáig fennállónak kell tekinteni. Ha a jogszabály a viszonosság bizonyítását kívánja, a viszonosságról az igazságügy-miniszter ad a bíróságra és más hatóságra kötelező nyilatkozatot. (Így pl. a magyar igazságügy-miniszter 1992. április 30-án nyilatkozatban erősítette meg a viszonosság fennállását Magyarország és Németország között.)

A bizonyítás eredményének mérlegelése

[a Pp. 206. §-ához]

A bíróságot megillető szabad mérlegelési jog, vagyis a felmerült bizonyítékok egybevetése, a maguk összességében való értékelése és meggyőződés szerinti elbírálása nem alkalmazható azokban a jogvitákban, amelyek megítéléséhez különleges szakértelem szükséges, s azzal a bíróság nem rendelkezik (LB Pfv. II. 20 415/1993. - BH 1993.683. sz.). A mérlegelés nem terjedhet odáig, hogy a bíróság a per szempontjából döntő jelentőségű és szakértelem nélkül el nem bírálható körülménynél a szakvélemény megállapítását mellőzve, meg nem felelő indokok alapján bírálja felül azt, elutasítva a felperesi igényt s magát a károsodás bekövetkezését. (LB Pfv. I. 20.122/1998. - BH 1998.272.).
A bíróság a szabad mérlegelési jogkörében eljárva sem tehet a perben rendelkezésére álló adatokkal ellentétes megállapításokat. A Pp. 221. § (1) bekezdése értelmében az ítélete indokolásában utalnia kell azokra az okokra is, amelyek miatt valamely tényt nem talált bizonyítottnak (LB M. törv. I. 10 128/1968. - BH 1987.416.). Ennek elmulasztásával lényeges eljárási szabályt sért a bíróság, és az ítélete is megalapozatlan (LB Gf. V. 30 363/1983. - BH 1985.203.; LB Gf. V. 31 000/1984. sz. - BH 1985.245.). A bíróság a kártérítés módjának a megállapításánál nincs kötve a felek kérelméhez, a kereseti kérelmet és az ellenkérelmet azonban tisztázni kell, és a mérlegelés körében irányadónak vett körülményeket az ítélet indokolásában meg kell említeni (LB P. törv. I. 20 479/1992. - BH 1992.582.). A bíróság az egyes bizonyítékok kellően indokolt elfogadásával - mérlegeléssel - olyan tényállást is megállapíthat, amely a fél által vitatott bizonyíték tartalmával nem áll ugyan összhangban, a per adataira figyelemmel azonban nem okszerűtlen (LB Mfv. I. 10.254/1996. - BH 1997.375.; LB Mfv. I. 10.488/1999. - BH 2001.301.).
A Kúria jogelődje, a Legfelsőbb Bíróság több állásfoglalásában hívta fel a bíróságok figyelmét a mérlegelésnél irányadó szempontokra:
PK 49. sz. állásfoglalás (részlet):
Az általános kártérítés megítélésénél a bizonyítási nehézségek csak annyiban jelentősek, amennyiben azok a kár mértéke tekintetében jelentkeznek. Annak megállapításához, hogy a kár mértéke pontosan nem számítható ki, szükséges, hogy a bíróság előzetesen minden rendelkezésére álló és célravezető bizonyítást lefolytasson a kár felderítése végett. PK 183. sz. állásfoglalás:
A Csjt. 38. § (2) bekezdésének rendelkezése értelmében az eseti nemi érintkezés alapján akkor lehet az apaságot megállapítani, ha az összes körülmények gondos mérlegelése mellett alaposan következtethető, hogy a gyermek ebből az érintkezésből származik. E vonatkozásban a bíróságnak a teljes tényállás felderítésére hivatalból is messzemenően törekednie kell. A perbeli bizonyítékoknak, adatoknak és körülményeknek a maguk összességében való értékelése és mérlegelése útján kell állást foglalni a tekintetben: következtethető-e alaposan, hogy a gyermek a megállapított nemi érintkezésből származik.
PK 267. sz. állásfoglalás (részlet):
I. A szerződésnek a szolgáltatás és ellenszolgáltatás feltűnően nagy értékkülönbségre alapított megtámadása esetében annak megállapításához, hogy az értékkülönbség feltűnően nagy-e, a bíróságnak vizsgálnia kell a szerződéskötés körülményeit, a szerződés egész tartalmát, a forgalmi (érték-)viszonyokat, az ügylet jellégéből adódó sajátosságokat, a szolgáltatás és az ellenszolgáltatás meghatározásának a módját.
A Legfelsőbb Bíróság fontosabb eseti döntései, a mérlegelésnél irányadó szempontokkal kapcsolatban:
- A bíróság a szakértői bizonyítás körében is köteles megvizsgálni, hogy a perben meghallgatott szakértő véleménye meggyőző-e és más szakértő véleményével összevetve elfogadható-e. A bíróság szabad mérlegelési joga azonban nem terjed odáig, hogy a jogszabály rendelkezéseit figyelmen kívül hagyja (LB Pf. I. 20 654/1979. - BH 1980.138.). Ha a bíróság a szakértői véleménytől eltérő álláspontot foglal el, azt tüzetesen meg kell indokolnia (LB P. törv. III. 20 296/1986. sz. - BH 1987.15.).
A bíróság nincs elzárva attól, hogy a bizonyítékoknak a maguk összességében történő értékelése során a szakértői véleményt mellőzze, ezt azonban csak a perben feltárt kétségtelen tényekre alapozva teheti meg (LB Pfv. V. 20.732/1996. - BH 2000.208.).
- Apasági perben a per összes adatainak gondos mérlegelésével és a bizonyítékoknak összességükben való értékelésével kell dönteni; ennek keretében az anya vallomása is bizonyítékként vehető figyelembe (LB P. törv. II. 20 408/1972. sz. - BH 1974.117.). Eseti nemi érintkezésen alapuló apaság megállapítása iránti perben a legalaposabb bizonyítás felvétele után lehet csak dönteni abban a kérdésben, hogy a gyermek az eseti nemi érintkezésből származik-e (LB P. törv. II. 20 023/1972. sz. - BH 1973.74.). A külföldi és hazai gyakorlati eredmények szerint a HLA tipizálás a vitás származási ügyekben az egyik leghatékonyabb vizsgálati eljárás, mert a rendszer kizárási esélye önmagában akkora, mint az alkalmazott valamennyi vörösvérsejt és szérumcsoport együttes kizárási lehetősége (LB Pf. II. 21.702/1996. - BH 1998.85. II. sz.).
Apasági perben a bíróság indokoltan mellőzheti a DNS-vizsgálat elrendelését akkor, ha a vércsoport- és a HLA-vizsgálat alapján adott összesített biostatisztikai szakvélemény, az antropológiai szakvélemény, valamint a kromoszómavizsgálat eredménye "valószínű" és az eljárt orvosszakértők egyike sem javasol további vizsgálatot (LB Pfv. II. 23.504/1998. - BH 2000.405.).
A gyermekelhelyezés megváltoztatása iránti perben, különösképpen abban az esetben, ha a megváltoztatás folytán a gyermek idegen - harmadik személy - gondozásába adásának kérdésében kell dönteni, kiemelkedő körültekintéssel, együttesen kell vizsgálni azokat a körülményeket, amelyek a gyermek érdekének valóságos érvényre juttatásában közrehatnak (LB Pfv. II. 22 359/1994. - BH 1996.154.).
- Sajtó-helyreigazítási perben az ún. informátor tanúvallomásának értékelése, más bizonyítékokkal és a felek előadásával való egybevetése és ennek eredményeként a tényállás megállapítás a bíróság mérlegelésének tárgya és döntésének az alapja (LB Pf. IV. 20 726/1991. - BH 1992.108.).
A bíróság mérlegelési jogkörébe tartozó kérdés, hogy a félnek a jogi képviselője nélkül vagy a jogi képviselet időszakában tett nyilatkozatát fogadja-e el hitelesnek (LB Mfv. II. 10 153/1998. - BH 1999.183.).
- A polgári eljárásban a szabad bizonyítási rendszer kereteibe illeszthető az, ha a bíróság ugyanazon felek közötti más per anyagát beszerzi és ismertetéssel a per anyagává teszi. Törvénysértést akkor követ el a bíróság, ha a tanúvallomások közötti ellentmondást észlelve nem rendeli el a tanúknak e perben való meghallgatását, amelynek során az ellentmondások tisztázhatók, illetve feloldhatók lettek volna (LB Pfv. I. 20 081/1993. - BH 1993.748.).
A szabad belátás szerinti döntés nem azonos a szabad bírói mérlegeléssel. A Pp. 206. § (3) bek. ugyanis arra ad lehetőséget a bíróságnak, hogy a kártérítés vagy egyéb követelés összegét, ha az a szakértői vélemény vagy más bizonyíték alapján meg nem állapítható, a per összes körülményeinek a mérlegelésével a belátása szerint határozza meg. Erre a bíróságnak csak akkor van lehetősége, ha az összegszerűség bizonyítás útján nem állapítható meg. A nem vagyoni kártérítés összegét a bíróság a per összes körülményeinek - köztük személyes észlelésének - a maguk összességében való mérlegelésével, belátása szerint határozza meg, ha az szakértői vélemény vagy egyéb bizonyíték alapján nem állapítható meg (LB Pfv. III. 22. 054/1994. - BH 1995.516.).
A felülvizsgálati eljárás keretében a bíróság mérlegelése körébe tartozó kérdés általában nem vizsgálható, és nincs lehetőség a bizonyítás adatainak újabb egybevetésére és értékelésére. A vizsgálat csak arra szorítkozhat, hogy a mérlegelés körébe vont adatok, tények értékelésénél nincsen nyilvánvalóan helytelen következtetés (LB Pfv. III. 20 708/1993. - BH 1994.195.; LB Pfv. IV 20 976/1993. - BH 1993.507.; LB Kfv. III. 25 729/1993. - BH 1994.221.; LB Pfv. III. 20 016/ 1995 - BH 1997.340.). A felülvizsgálati kérelmet csak "a bizonyítékok kirívóan okszerűtlen mérlegelése" alapozza meg (LB Pfv. III. 20 716/1993. - BH 1994.196.; LB Pfv. VI. 22 695/1993. - BH 1996.103; LB Mfv. I. 10 685/1997. - BH 1999.44.). Ha a bíróság a közúti baleset kapcsán keletkezett kárt széles körű bizonyítás lefolytatása után, a bizonyítékok mérlegelésével megosztja, és a mérlegelése, az értékelése nem okszerűtlen, a fél alaptalanul kéri a felülvizsgálati eljárásban a bizonyítékok eltérő módon történő értékelését (LB Mfv. I. 10.682/1998. - BH 2000.81.). A felülvizsgálati kérelem alapos lehet, ha a másodfokú bíróság a mérlegelés körébe vont adatok értékelésénél nyilvánvalóan helytelen következtetésre jutott (LB Pfv. V. 22 897/1994. - BH 1996.255.).

Előzetes bizonyítás

[a Pp. 207-208. §-ához]

A Pp. 208. § (1) bekezdésének alkalmazása szempontjából a per megindulását a keresetlevél benyújtásától kell számítani. Ezt megelőzően az érdekelt felet (kérelmezőt) választási lehetőség illeti meg abban a tekintetben, hogy az előzetes bizonyítás lefolytatása végett a lakóhelye szerint illetékes helyi bírósághoz fordul vagy ahhoz a helyi bírósághoz, ahol az előzetes bizonyítás a legcélszerűbben lefolytatható. A keresetlevél benyújtása után a felperesnek ez a joga elenyészik.
A 2008. évi XLV. törvény visszaállította a közjegyző előtti előzetes bizonyítást, amelyet az 1991-ben a Közjtv. szüntetett meg. Mivel a törvény a Pp. szabályait (207−211. §) nem módosította, 2009. január 1-je után a polgári per megindítása előtti előzetes bizonyítást a bíróság vagy a közjegyző egyaránt lefolytathatja.
A közjegyző az előzetes bizonyítást a Pp. 207. §-ában felsorolt eseteken kívül akkor is lefolytathatja, ha a kérelmezőnek a bizonyíték beszerzéséhez - különösen jelentős tény vagy állapot megállapításához - jogi érdeke fűződik. Azt, hogy az előzetes bizonyítás feltételei fennállnak, valószínűsíteni kell. Nincs helye előzetes bizonyításnak, ha az ügyben polgári per vagy büntetőeljárás van folyamatban.
Az eljárást a kérelmező lakóhelye, tartózkodási helye vagy székhelye szerint illetékes közjegyzőn kívül az a közjegyző is lefolytathatja, akinek az illetékességi területén a bizonyítás helye van.
Ha az előzetes bizonyítást haladéktalanul el kell végezni, de ez a közjegyző hivatali idejében, az egyéb ügyek intézése miatti akadályoztatása folytán nem lehetséges, a közjegyző erről haladéktalanul értesíti a területi kamarát, amely másik közjegyzőt rendel ki az eljárás lefolytatására (2008. évi XLV. tv. 17−20. §)

[a Pp. 209. §-ához]

Az előzetes bizonyítás iránti kérelmet a bíróságnak nemcsak akkor kell elutasítania, ha a Pp. 207. §-ába foglalt előfeltételek valamelyike hiányzik, hanem akkor is, ha a 130. § (1) bekezdésében foglalt okok valamelyike - a c) és az f) pont kivételével - fennáll. (Pp. Kommentár II. 1020. o.)
A Pp. 209. § (2) bekezdése csak az előzetes bizonyítás elrendelése tárgyában hozott határozatok tekintetében korlátozza a fellebbezést. Az előzetes bizonyítás során hozott más határozatok (pl. tanúdíj, szakértői díj megállapítása) ellen az általános szabályok szerint van helye fellebbezésnek.

[a Pp. 210-211. §-ához]

A Pp. 211. § kiiktatott (2) bekezdése eddig lehetővé tette azt, hogy a bíróság az előzetes bizonyítás keretében a bizonyítás megismétlését vagy kiegészítését szükség esetén hivatalból is elrendelhesse. Az 1999. évi módosítás feloldotta azt az ellentmondást, amely 1995 óta állt fenn a hivatalból elrendelhető bizonyítás tilalma, illetve a 211. § (2) bekezdése között.
A per bírósága az előzetes bizonyítási eljárás lefolytatásáig a per tárgyalását nem függesztheti fel. A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint az előzetes bizonyítás keretében érdemi kérdés elbírálására nem kerül sor, ennélfogva nem tekinthető olyan "más eljárásnak", amely alapján a bíróság a pert - a Pp. 152. § (2) bekezdésére hivatkozással - felfüggeszthetné (LB Pf. V. 21 446/1972. - BH 1974.25.).

XI. fejezet

Határozatok

Ítélet - végzés

[a Pp. 212. §-ához]

A bíróság eljárási cselekményei között a legfontosabbak a bíróság határozatai. Bírósági határozaton a bíróságnak az eljárás során valamely kérdésben hozott döntését értjük, amelyhez különféle anyagi vagy eljárási joghatások fűződnek.
Ítélet a bíróságnak az a határozata, amely a per érdemét dönti el. Minden egyéb határozat végzés.
Nem túl gyakran, de előfordul: a bíróság úgy ítéli meg, hogy a kereseti kérelem egyes részei tekintetében önálló kereset esetén már a keresetlevél érdemi vizsgálatára sem került volna sor, ezért az adott eljárási szakaszban a per megszüntetésére van szükség; más kérdésben pedig az ügy az érdemi döntésre megérett, ítélethozatal szükséges. Az ilyen döntéseket a bíróságok egy határozatban, ítéletben hozzák meg, amely dönt a kereseti kérelem érdemben elbírált részéről és tartalmazza a kereseti kérelem más része tekintetében a per megszüntetést is.
Ilyen döntést hozott egy sírhely használat jogvita tárgyában a másodfokú bíróság, amikor is a jogerős ítélet arra kötelezte az I. r. alperest, hogy fizessen meg 15 nap alatt az I. r. felperesnek 100 000 forintot, a II. r. felperesnek 50 000 forintot és ezen összegek után törvényes mértékű kamatot. A felperesek eredeti állapot helyreállítása iránti keresete tárgyában a pert megszüntette és az I. r. felperes ezt meghaladóan előterjesztett nem vagyoni kártérítés megállapítására irányuló keresetét elutasította. A Legfelsőbb Bíróság mint felülvizsgálati bíróság járt el az ügyben és az érdemi döntés tartalmi vizsgálatának helyessége mellett megállapította, hogy eljárási szabályt sértett a másodfokú bíróság akkor, amikor a per megszüntetése tárgyában hozott határozatát ítéletébe foglalta. A Pp. 212. § (1) bekezdésének rendelkezése szerint ugyanis a bíróság a per érdemében ítélettel, a per során felmerült minden más kérdésben - ideértve a per megszüntetését is - végzéssel határoz. A bíróság tehát akkor járt volna el helyesen, ha az érdemi elbírálásra alkalmas kereseti kérelmek tárgyában ítéletet, míg a per megszüntetés tárgyában külön végzést hoz. Ezt az eljárási szabálysértést azonban nem találta olyannak amely az ügy érdemi elbírálására lényeges kihatással lett volna, ezért ennek megállapítása a jogerős ítélet hatályban tartását nem akadályozta. (LB Pfv. IV. 21.188/1998. szám.)
A per érdeme a perbe vitt, vagyis a keresettel, a viszontkeresettel, esetleg beszámítási kifogással érvényesített anyagi jogigény elbírálására vonatkozik.
Ítéletet hoz a bíróság, ha a pervita vagy annak egy része az érdemi elbírálásra alkalmas. A bíróság a tárgyalás adataihoz és a bizonyításfelvétel eredményéhez képest belátása szerint dönti el, hogy mikor érett meg valamely kérdés az érdemi elbírálásra.
Nem utal a törvényszakasz a meghagyásra, jóllehet ez is a bírósági határozatok egyik fajtája. A meghagyásnak két változata van: a bírósági meghagyás [Pp. 136. § (2) bek.] és a fizetési meghagyás (313-323. §-ok).

Ítélet

[a Pp. 213. §-ához]

A törvény az ítélet teljességének a követelményét írja elő. Ez azt jelenti, hogy az ítéleti döntésnek ki kell merítenie a perben elbírálásra kerülő kereseti és viszontkereseti igényeket és ki kell terjednie az ellenkérelemre és a viszontkereseti formát nem öltő kérelmekre, így a beszámítási kifogásra is. A perben akár az első fokon, akár a másodfokú eljárásban előterjesztett beszámítási kifogás tárgyában a bíróság érdemben köteles dönteni (LB P. törv. II. 20 789/1973., 1974/7.304; PJD VI. 739.).
Ha a kereseti követelés vagy egyéb igények terjedelme kétséges, a bíróságnak a felet fel kell hívnia megfelelő nyilatkozattételre (LB Gf. IV. 31 046/1985., BH 1986.518; GP. D III. 721.).
Ha a felperes többféle alapon terjesztett elő keresetet, azt valamennyi jogalap szempontjából vizsgálni kell. Ha a bíróság elmulasztotta valamelyik jogalap elbírálását, ítélete sérti a Pp. 213. § (1) bekezdésében foglalt rendelkezést (LB Pf. IV 21 156/1964.).
A bíróságnak a szerződési árvitában az ellenértéket számszerűen - és nemcsak az árhatóság elvi tartalmú közlésére utalással - kell megállapítania (LB Gf. IV. 30 348/1974., BH 1975/1.41; GPD I. 425.).
A részítélet hozatala több kereseti kérelmet vagy pedig azt tételezi fel, hogy a kereseti kérelem egyes részei önállóan elbírálhatók legyenek. Például, ha a házassági perben a bontásra irányuló kereseti követelés mellett házassági vagyonjogi követelést vagy egyéb igényeket is érvényesítenek, több olyan kereseti (viszontkereseti) követelés az elbírálás tárgya, amelyek közül egy vagy több külön is eldönthető. Vagy, ha a vételárhátralék címén támasztott 50 000 forintos követelésből az alperes 30 000 forintot elismer, ezzel a kereseti követelésnek az elismert része önállóan eldönthető lesz és a továbbiakban csak a fennmaradó 20 000 forint lesz vitás.
A bíróság olyan esetben is hozhat részítéletet, amikor az egyik alperes vonatkozásában további tárgyalásra van szükség, a többi alperest illetően azonban a jogvita önállóan is elbírálható (LB Pf. IV. 21 127/1963.).
Azt, hogy valamely igény a kereseti követelés részének tekinthető-e vagy nem, az anyagi jogszabályok alapján kell elbírálni. Adott esetben az elsőfokú bíróság a közös tulajdont az ingatlan megosztásával szüntette meg. Az erre vonatkozó rendelkezést a másodfokú bíróság helybenhagyta, de mivel a közös ingatlanból kialakított két rész nem volt egyenlő értékű, az elsőfokú bíróságot - ítéletének részbeni hatályon kívül helyezése mellett - az értékkiegyenlítés megállapítására utasította. A Legfelsőbb Bíróság a másodfokú bíróság eljárását helytelenítve az alábbiakra mutatott rá: A felperesnek csak egy kereseti kérelme volt, amely az egyidejű rendezés követelményénél fogva nem bontható önálló részekre, így egyrészt természetbeni megosztásra, másrészt az ennek folytán fizetendő értékkülönbözetre. Ez a kettő az ítéleti rendelkezés szempontjából elválaszthatatlan, mert a változott tulajdonjog telekkönyvi bejegyzésére addig nem kerülhet sor, amíg az értékkülönbözet kiegyenlítést nem nyer. Nem volt tehát helye annak, hogy a másodfokú bíróság - részítélet hozatalával - az esetleges értékkiegyenlítés felöli döntést további eljárásra utalja (LB P. törv. I. 20 096/1965., BH 1965/9.4569; PJD II. 64.).
Az adott esetben nem volt lehetőség arra, hogy a megyei bíróság az alperesnek az ingatlannal kapcsolatos igényét a vagyonközösségi leltárból kiemelje és arra nézve részítéletet hozzon. A házastársi vagyonközösség egységes egészet képez és azt egységesen kell elbírálni. Vannak esetek, amikor a házassági vagyonjogi vita a felek közös vagyonának bevonása nélkül is elbírálható, a perbeli eset azonban nem ilyen. Az alperes nem telekkönyvi tulajdonosa az ingatlannak, abból a vagyonilletőségének értékét, vagyis pénzt követel. Követelése elválaszthatatlan egységbe olvad az ingóságokra, illetőleg az ingóságok ellenértékére irányuló követelésével, önállóan tehát nem bírálható el (LB P. törv. II. 20 945/1973.).
Amíg az azonos hiba miatt a tervező és a kivitelező ellen folyó perben a bíróság nem döntött a tervező elleni igény tárgyában, addig a kivitelezővel szemben támasztott igény felől általában nem hozható kellően megalapozott részítélet (LB Gf. V 30 266/1983., BH 1985.118.; GPD III. 718.).
A részítélet elleni fellebbezés a Pp. 238. §-ában foglalt rendelkezésekből kitűnően nem akadályozza az eljárás folytatását az elsőfokú bíróság előtt. Kivételt ez alól a 292. § (2) bekezdése tesz.
A részítélet is jogerőre emelkedik, ez a jogerő azonban feltételes, amennyiben a törvény lehetővé teszi a beszámítási kifogásra vagy a viszontkeresetre vonatkozó tárgyalás eredményéhez képest a részítéletnek hatályon kívül helyezését vagy módosítását. Beszámítási kifogás vagy viszontkereset hiányában azonban a részítélet módosítására nincs lehetőség.
A részítélet jogerejére mutat a Pp. 137. § (4) bekezdésében foglalt rendelkezés, amely szerint a per során hozott részítélet jogerőre emelkedését a pernek a szünetelést követő megszűnése nem érinti.
A részítéletet követő eljárásban a bíróság nem újabb részítéletet, hanem ítéletet hoz, jóllehet ebben is csak egyes kereseti kérelmeket vagy a kereseti követelésnek csupán egy részét bírálja el.
A 3/2000. PJE határozatban a Legfelsőbb Bíróság rámutatott:
A bíróság részítélettel a kereset egészét is elbírálhatja, ha az alperes beszámítási kifogása miatt a tárgyalás elhalasztása szükséges.
A részítélet meghozatalára akkor kerülhet sor, ha
a) - több kereseti kérelmet terjesztette elő, (pl. a fél a szerződés teljesítésének meghiúsulása miatt a foglaló kétszeresének megfizetését és ezt meghaladó kárának a megtérítését is kéri)
- vagy a kereset egyes részeit önállóan elbírálhatók, (ennek tipikus esete, amikor pénzkövetelésre irányuló marasztalás iránti kérelem kapcsán az alperes a tartozást részben elismeri)
- vagy, ha több alperessel szemben előterjesztett igény, némelyikük vagy egyikük esetében önállóan is eldönthető, (így a több kivitelező által épített ingatlan hibás teljesítése miatt indított szavatossági perben) és
b) a külön eldönteni kívánt kereset (keresetrész) tekintetében további tárgyalásra nincs szükség,
c) a többi igény elbírálása érdekében a tárgyalást el kell halasztani.
A Legfelsőbb Bíróság 3/2000. PJE határozatának meghozatalára azért került sor, mert a jogegységi eljárást kezdeményező Pf. VII. tanács nem értett egyet a Legfelsőbb Bíróság Gf. X. 31.763/1996/3. számú részítéletben kifejtett azzal az álláspontjával, hogy miután a másodfokú határozat az által, hogy a keresetet egészében elbírálta - mint, hogy nem lévén további kereseti követelés - nem tette lehetővé a beszámítás érvényesülését annak ellenére, hogy az elsőfokú bíróság ítéletét részítélettel hagyta helyben. Az indítványozó tanács ezzel az állásponttal nem értett egyet hivatkozva arra, hogy a Pp. 213. § (2) bekezdése lehetővé teszi az eljárás elkülönítését a beszámítási kifogás tekintetében is, ezt támasztja alá az említett jogszabály második mondata is, amely a beszámítási kifogás, illetőleg a viszontkereset sikerétől függően lehetőséget ad a később hozott ítélettel a jogerős részítélet hatályon kívül helyezésére vagy megfelelő módosítására.
A jogegységi tanács álláspontja szerint a jogvita elbírálása során a bíróságnak általában együttesen kell vizsgálnia mind a követelés, mind az ellenkövetelés megalapozottságát, és a bizonyítási eljárás eredményéhez képest kell állást foglalnia abban a kérdésben, hogy a beszámítás folytán a felperes követelése egészben vagy részben megszűnt-e. A részítélet hozatala a bíróság belátásától függ; a konkrét körülmények mérlegelésével kell döntenie abban a kérdésben, hogy részítélet esetén nem sérül e szükségtelenül a beszámítási kifogást előterjesztő alperesnek a szembenálló követelések együttes elbírálásához fűződő érdeke, illetőleg mennyiben indokolt a felperes jogvédelme vagy - pergazdaságossági okból - a jogvita részleges lezárása.
A közbenső ítélet a jogalap és az összeg (mennyiség) szerint elkülöníthető követelés iránt folyó perben a jogalap fennállását előzetesen megállapító bírósági határozat. A közbenső ítéletnek tehát az a feltétele, hogy a követelés a jogalap és az összeg (mennyiség) szerint elkülöníthető legyen. Ez a feltétel főleg kártérítési perekben forog fenn, ahol rendszerint előbb az a kérdés igényel eldöntést, hogy fennálló az alperes kártérítési felelőssége és csak ennek igenleges eldöntése után kerülhet sor annak megállapítására, hogy milyen összegű kárt kell az alperesnek megtérítenie. Általában helye lehet közbenső ítéletnek a szerződés érvénytelenségének megállapításával kapcsolatos perekben, ha a szerződés érvénytelenné nyilvánítása következtében a Ptk. 237. §-a értelmében a szerződéskötés előtt fennállott helyzetet kell visszaállítani. Újítási díj iránti perben közbenső ítélettel történhet a felperes jogosultságának megállapítása az újítási díjra, míg a díj összegének kimunkálása a további eljárása tartható fenn.
Vannak viszont követelések, amelyeknél a jogalap és az összegszerűség nem vagy alig választhatók el egymástól. Rendszerint ez a helyzet a kötelesrész iránti perekben, ahol csak a mennyiség meghatározása után lehet eldönteni, hogy a kötelesrész címén követelést támasztó félnek jár-e kötelesrész. Hasonló a helyzet a házassági vagyonjogi perekben, ahol szintén csak az összegszerűség tisztázása után lehet megállapítani azt, hogy megilleti-e valamelyik felet követelés a házastársi vagyonközösség megszüntetéséből kifolyólag (LB P. törv. II. 20 482/1975., BH 1976.159., PJD VIII. 378.). Különösen nincs helye az ilyen perekben közbenső ítélet hozatalának abban a kérdésben, hogy valamely vagyontárgy a házastársak közös- vagy különvagyonába tartozik-e (LB Pf. II. 20 046/1981., BH 1982.11.; PJD X. 466.), ugyanígy, hogy az alperes által felvett baleseti járadék milyen vagyonba tartozik (LB P törv. II. 20 482/197., BH 1976.159.; PJD VII. 258.).
Nem feltétele a közbenső ítélet hozatalának az érdekelt fél részéről előterjesztett ilyen irányú kérelem. A bíróság belátásától függ, hogy hoz-e közbenső ítéletet. A bíróság e döntésénél elsősorban a célszerűségi szempontok az irányadók. A közbenső ítélet célja ugyanis a pervita leegyszerűsítése és ezzel egyfelől a bíróság részére munkamegtakarítás elérése, másrészt pedig a felek megkímélése a követelés összegének tisztázásához szükséges, de esetleg később feleslegesnek bizonyuló bírósági eljárás költségeitől. Feleslegesnek bizonyul ugyanis az összeg meghatározása érdekében folytatott bizonyítás akkor, ha a másodfokú bíróság a követelés jogalapjának fennállását nem állapítja meg. Ha viszont az összegszerűség megállapítása nem igényel hosszabb eljárást és nagyobb terjedelmű bizonyításfelvételt, akkor a közbenső ítélet meghozatala indokolatlan, mert csak egy felesleges eljárás beiktatását jelenti és ezzel a per elhúzódását eredményezi. Ezért indokolatlan a közbenső ítélet a tartási perekben, ahol a tartásdíj összegének a megállapítása általában nem igényel különösebb bizonyítást és a helyes pervezetés idejekorán beszerzi a tartásdíj mértékének megállapításához szükséges adatokat.
Elévülési kifogás alaptalanságának megállapítása önmagában nem indokolja közbenső ítélet hozatalát (LB Gf. IV. 30 266/1983., BH 1985.118.; GPF III. 716.).
A közbenső ítélet tartalmilag megállapítást foglal magában: a keresettel érvényesített jog fennállását vagy ennek hiányát állapítja meg. A közbenső ítéletnek ez a megállapítása nem szorítkozhat valamely jogelv általános kimondására, hanem az alkalmazott jogszabályoknak a peresített jogviszonyra történt alkalmazásán alapuló bírói következtetést kell tartalmaznia a keresettel érvényesített jog fennállásának megállapítása formájában. Példa a közbenső ítélet megfogalmazására: "A bíróság megállapítja, hogy a felperest, Budapesten 1994. január 31-én ért baleset (bántalmazás) következtében az alperest kártérítési felelősség terheli."
Az ilyen megállapítás feltételezi a jogalap elleni összes alperesi védekezés elbírálását. Ezért a közbenső ítéletben kell eldönteni a felperes kereshetőségi jogát, továbbá kártérítési perekben egyrészt a kár bekövetkezését, másrészt a beállott kárnak az alperes magatartásával, illetőleg az alperes felelősségét megalapozó egyéb ténnyel való okozati összefüggését, és amennyiben a kártérítési felelősség vétkességen alapul, a vétkesség megállapítását is. A közbenső ítéletben kell a bíróságnak állást foglalnia a kármegosztás kérdésében is. Ennek indoka az, hogy a károsult magatartása a kár bekövetkezésével kapcsolatban adott esetben olyan is lehet, hogy kárt teljes egészében neki kell viselnie, a kármegosztás kérdése tehát a követelés jogalapját is érintheti.
A közbenső ítélet jogi lényege az, hogy a jogvita jogalapja és összegszerűsége tekintetében a vita elkülöníthető és valamilyen ok miatt célszerű először a jog fennállása, illetőleg fenn nem állása kérdésében a bíróságnak közbenső ítélettel döntenie. Miután közbenső ítéletben csak a jog fennállása kérdésében foglalhat állást a bíróság, a közbenső ítélet jellege kizárja, hogy a bíróság a konkrét követelés összege (mennyisége) tekintetében akár részben is rendelkezzen.
Erre mutatott rá a Legfelsőbb Bíróság felülvizsgálati eljárás keretében az alábbi jogesetben:
- A felek 1992. július 9-én életjáradéki és tartási elemeket is magába foglaló öröklési szerződést kötöttek egymással, amelyben a felperes - a szerződésben részletezett szolgáltatások ellenében - az alpereseket általános örököseivé nevezte meg, így egyebek mellett megörökölték volna a felperes kizárólagos tulajdonát képező 1 1/2 szobás öröklakását is. Utóbb a felek kapcsolata megromlott és a felperes pert indított az öröklési szerződés megszüntetése iránt. A szerződés megszüntetését az alperesek sem ellenezték, vita csupán a nyújtott szolgáltatások illetőleg a felperes előadása szerint az alpereseknek folyósított kölcsön és egyéb pénzbeli juttatások elszámolásában volt a felek között.
A felperes közbenső ítélet meghozatalát kérte a szerződés megszüntetése kérdésében, egyúttal azt is, hogy a közbenső ítéletben a bíróság törölje az ingatlan-nyilvántartásból az alperesek "tulajdonjog bejegyzése iránti kérelmét", melyet az ingatlan-nyilvántartás széljegyként tartalmaz. Az elsőfokú bíróság közbenső ítéletével a felek öröklési szerződését megszüntette. Indokolásában kifejtette, hogy a Pp. 213. § (3) bekezdése lehetőséget ad arra, hogy az érvényesített jog fennállása és ennek alapján az elszámolás tekintetében, ha a vita elkülöníthető a bíróság a jog fennállását közbenső ítélettel előzetesen is megállapítsa. A perbeli esetben a szerződés megszüntetése és a felek elszámolása tekintetében a vita elkülöníthető volt, ezért a közbenső ítélet meghozatalának nem volt akadálya. A közbenső ítéletben azonban a bíróság csak a jog fennállása, illetőleg adott esetben a vitás jog megszüntetése körében határozhat, minden korábbi kérdés majd a "végső" ítéletben dönthető el, így az ingatlan-nyilvántartási bejegyzéséről is a teljesítés elszámolásával együtt fog rendelkezni. A felperes fellebbezését, amely az elsőfokú bíróság ez utóbbi döntése ellen irányult a másodfokú bíróság alaptalannak találta és elutasította. A felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bíróság nem találta alaposnak, ezért hatályában fenntartotta, helytállónak minősítette az elsőfokú bíróságnak azt a megállapítását mi szerint a közbenső ítélet tartalmilag megállapítást foglal magába: a bíróság a jogalap kérdésében dönt. A közbenső ítélet lényege kizárja, hogy a konkrét követelés összege tekintetében akárcsak részben is rendelkezzen a bíróság. Nincs tehát eljárásjogi lehetőség arra, hogy az öröklési szerződést megszüntető közbenső ítéletben a bíróság a jogviszony felszámolása körébe tartozó, marasztaló vagy kötelező rendelkezéseket hozzon, erre majd csak az ügyet véglegesen lezáró ítéletben kerülhet sor. (LB Pszv. V. 22.974/1996. szám.)
A közbenső ítélethez anyagi jogerő fűződik és ezért a közbenső ítéletet követő eljárásban nem lehet visszatérni a jogalap újabb tárgyalására. A Legfelsőbb Bíróság PK 195. számú állásfoglalása szerint: ha a bíróság a jogalap fennállását előzetesen közbenső ítélettel megállapította, a közbenső ítélettől akkor sem térhet el, ha a követelés összegének (mennyiségének) megállapítása iránt folytatott eljárás során felvett bizonyítás anyaga eme alapot adna. A közbenső ítéletet csak perújítással lehet megtámadni és perújítás esetén a bíróság az összegszerűség kérdésében folyó per tárgyalását a Pp. 152. § (2) bek. alapján a perújítási ügy befejezéséig felfüggesztheti (PEH 289. old.).
A közbenső ítélet és a részítélet elhatárolásának jogi problematikájára mutatott rá egy egyesített perben a Legfelsőbb Bíróság az alábbi jogesetben:
A felperesek az I. r. alperessel 1988. április 1-jén öröklési szerződést kötöttek. Ebben vállalták, hogy az I. r. alperest élete végéig a saját háztartásában eltartják, ellenszolgáltatásként pedig az I. r. alperes a tulajdonában lévő 1/2 ingatlan illetőségére őket tette meg örököseivé. Az öröklési szerződés két különálló lapját nem látták el folyamatos sorszámozással, és a felek után a második lapot írták alá.
A felperesek az 1992. szeptember 28. napján benyújtott keresetükben először az öröklési szerződés módosítását, majd alaki hiányosságainak pótlását, másodlagosan pedig annak megállapítását kérték, hogy az alaki okból érvénytelen öröklési szerződés érvényes tartási szerződésnek minősül.
Az I. r. alperes az 1993. január 12-én ugyanezen bíróság előtt előterjesztett (felperesként előterjesztett) keresetében az öröklési szerződés érvénytelenségének a megállapítását kérte.
Az elsőfokú bíróság elrendelte az előtte folyamatban lévő perek egyesítését, majd 1995. május 19-én hozott részítéletében megállapította, hogy a felperesek és az I. r. alperes által megkötött öröklési szerződés alaki okokból érvénytelen.
Az elsőfokú bíróság részítélete ellen a felperesek fellebbeztek, melyben arra hivatkoztak, hogy az elsőfokú bíróság megsértette az eljárási és a vonatkozó anyagi jogi szabályokat is. Álláspontjuk szerint az érvénytelenség megállapításáról az elsőfokú bíróság tévesen döntött részítéletben, ugyanakkor nem határozott arról a felperesi kereseti kérelemről, mely szerint a szerződés érvényes tartási szerződésnek felel meg. Állításuk szerint az elsőfokú bíróság megsértette a perek egyesítésére, a perfüggőségre és a határozat hirdetésre vonatkozó eljárási szabályokat is.
Közbenső ítéletével a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság részítéletét közbenső ítéletnek tekintette és azt helybenhagyta. Döntésének részletes indokolása szerint az elsőfokú bíróság az eljárási szabályok sérelme nélkül hozta meg ítéletét, azonban azt tévesen minősítette részítéletnek, mert az a Pp. 213. § (3) bekezdésében szabályozott közbenső ítéletnek felel meg.
A felperesek felülvizsgálati kérelme a részítélet és a közbenső ítélet hatályon kívül helyezésére és az elsőfokú bíróságnak új érdemi határozat meghozatalára történő utasítására irányult. Továbbra is hivatkoztak arra, hogy a két per egyesítése jogszabálysértő módon történt, az eljárt bíróságok ugyanakkor jogszabálysértő módon jártak el, amikor a felperesek kereseti kérelmeit nem bírálták el. Sem a részítélet sem a közbenső ítélet nem rendelkezik arról, hogy az alaki okokból érvénytelen öröklési szerződés fogyatékossága miként orvosolható, továbbá hogy az érvénytelennek deklarált öröklési szerződés minősülhet-e tartási szerződésnek vagy sem. Miután a másodfokú bíróság a továbbiakban csak a felek közötti elszámolást tartja szükségesnek, ebből következik, hogy a felperesi kérelmekről a későbbiekben sem születik döntés.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet részben megalapozottnak találta az alábbi indokokra tekintettel:
A tárgyalási jegyzőkönyvek, mint közokiratok tartalma alapján a másodfokú bíróság megalapozottan állapította meg azt, hogy a felpereseknek az eljárási szabálytalanságokra történő hivatkozása nem helytálló. A Ptk. 656. §-ának utaló szabályából és a Ptk. 629. §-ának (2) bekezdésében foglaltakból következően jogszerűen döntöttek az eljárt bíróságok úgy, hogy a perbeli öröklési szerződés alaki okokból érvénytelen.
Ezt a körülményt egyébként fellebbezésükben, illetőleg felülvizsgálati kérelmükben már a felperesek sem vitatták. Miután ez az I. r. alperes által keresettel érvényesített jog fennállását érintette, nem tévedett a másodfokú bíróság, amikor a Pp. 213. § (3) bekezdése alapján a döntést nem részítéletnek, hanem közbenső ítéletnek tekintette.
A Pp. 213. §-ának (1) bekezdése szerint az ítéletben foglalt döntésnek ki kell terjednie a perben, illetőleg a Pp. 149. §-a alapján egyesített perekben érvényesített valamennyi kereseti kérelemre. Keresetükben a felperesek annak megállapítását is kérték, hogy az öröklési szerződés érvényes tartási szerződésnek minősül. Tévedett ennélfogva a másodfokú bíróság, amikor nem volt figyelemmel a perben érvényesített valamennyi kereseti kérelemre, és a jog fennállását csak az I. r. alperes kérelmét érintő közbenső ítélettel végérvényesen lezárhatónak tartotta. Ezt az eljárásjogi megoldást joggal sérelmezték a felperesek. A sérelem orvoslásaként ezért a közbenső ítéletet egyúttal olyan döntésnek - részítéletnek - is kell minősíteni, amely csak az I. r. alperes által érvényesített jog fennállása kérdésében jelenti a vita lezárását (Legf. Bír. Pfv. V. 22.103/1996. sz. BH 1999.313. sz.).

Határozathozatal

[a Pp. 214. §-ához]

A tanácskozásnak és a szavazásnak egyes kérdéseit a BÜSZ 8. §-a is szabályozza. Így a tanácskozás és a szavazás titkos, azokon az eljáró tanács tagjain és a jegyzőkönyvvezetőn kívül más nem lehet jelen. A tanácskozást is az elnök vezeti és ő dönti el, hogy vesznek-e fel a tanácskozásról jegyzőkönyvet. A tanácskozásra kivételesen a tárgyaláson is sor kerülhet: a tanács kisebb jelentőségű kérdéseket a tárgyaláson halk tanácskozással is eldönthet.
a) a joggyakorlat továbbfejlesztése vagy az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében elvi kérdésben jogegységi határozat meghozatala, korábban meghozott jogegységi határozat megváltoztatása vagy hatályon kívül helyezése szükséges, vagy
b) a Kúria valamely tanácsa jogkérdésben el kíván térni a Kúria másik ítélkező tanácsának elvi bírósági határozatként közzétett határozatától vagy közzétett elvi bírósági döntéstől.
Jogegységi eljárást kell lefolytatni, ha azt a Kúria Elnöke, vagy Kollégiumvezetője, illetve helyetteseik, valamint az Ítélőtábla Elnöke, illetve a Legfőbb Ügyész indítványoz. Abban az esetben is le kell folytatni a jogegységi eljárást, a Kúria ítélkező tanács elnökének kezdeményezésére, ha a Kúria ítélkező tanácsa el kíván térni a Kúria másik ítélkező tanácsának elvi határozatként közzétett határozatától vagy közzétett elvi bírósági döntésétől.
A Kúrián büntető, összevontan polgári-gazdasági és ugyancsak összevontan közigazgatási-munkaügyi szakágú jogegységi tanács működik. A jogegységi tanácselnökből és további négy tagból áll, akiket a jogegységi tanács elnöke választja ki. A jogegységi tanács elnöke a Kúria elnöke, elnökhelyettese, kollégiumvezetője vagy kollégiumvezető-helyettese lehet.

Az érdemi döntés korlátai

[a Pp. 215. §-ához]

A törvényszakasz a kérelemhez kötöttség alaptételének (Pp. 3. §) a bíróság érdemi döntését érintő közelebbi meghatározását tartalmazza.
A bíróság döntésének mindenekelőtt a felperes kereseti kérelme szab korlátot olyan értelemben, hogy a bíróság nem ítélhet meg többet, mint amennyit a felperes a keresetében kér.
A kártérítési összeg után a kamat a károsodás bekövetkeztétől jár, a bíróság azonban csak a kereseti kérelemnek megfelelő időponttól ítélhet meg kamatot (PK 50. számú állásfoglalás, PEH 158. old.).
A felperesek a keresetükben csupán megállapítást és ennek eredményeként a tulajdonjoguk ingatlan-nyilvántartási bejegyzését kérték, kiürítésre és birtokba bocsátásra irányuló kérelmet nem terjesztettek elő. Túlterjeszkedett tehát a kereseten az elsőfokú bíróság, amikor erre irányuló kereseti kérelem nélkül az alperest kiürítésre és birtokba bocsátásra kötelezte (LB P. törv. III. 21 050/1966.). Az alperes által érvényesített beszámítási kifogás - viszontkereset hiányában - csak a felperesi követelés erejéig vehető figyelembe, ezt meghaladóan a bíróság megállapítás formájában sem hozhat ítéletet (LB Gf. VII. 32 552/1974., BH 1975.320.; GPD I. 936.).
Ha a kereseti kérelem nem meríti ki a felperest megillető jogokat, a bíróságnak a felperest a 246. §-ának (3) bekezdése értelmében figyelmeztetnie kell, de arra nincs lehetősége, hogy a kereseti kérelmen túlmenő ítéletet hozzon (Eln. Tan. G. törv. 32 035/1978., BH 1979.304.; GPD II. 773.).
A keresethez (viszontkeresethez) való kötöttség nem jelent jogcímhez való kötöttséget, a kérelmet a jogvita alapjául szolgáló jogviszony tartalma alapján kell elbírálni. (Legf. Bír. GFV. IX. 30. 038/2006. EBH 2006.1422.)
Az érdemi döntés másik korlátja az alperes ellenkérelme, illetőleg a felperesnek a viszontkeresettel szemben előterjesztett ellenkérelme. Ez annyit jelent, hogy ha az alperes az 50 000 forintos követelésből 10 000 forintot elismer és csak ezt meghaladóan kéri a kereset elutasítását, a bíróság köteles legalább 10 000 forintot megítélni a felperes javára.
A Pp. 215. §-a szerinti korlátozás nemcsak a marasztaló, hanem a megállapító és a jogalakító (konstitutív) ítéletekre is vonatkozik. A kereseti (viszontkereseti) követelés elbírálásánál általában két kérdés merül fel: először a jogalapot vizsgálja a bíróság és csak akkor bocsátkozik az összegszerűség (mennyiség) vizsgálatába, ha a jogalap fennállását megállapítja. Töretlen a bírósági gyakorlat abban a vonatkozásban, hogy csak az összeg (mennyiség) tekintetében tekinti feltétlennek az ítéleti döntés korlátozását, vagyis a bíróság összegben, értékben nem ítélhet meg többet, mint amennyire a kereseti kérelem irányul, a jogalap (jogcím) vonatkozásában azonban nem tekinti korlátnak a követelésnek a keresetben megjelölt jogcímét. Ezért, ha a követelést támasztó fél által előadott tények valóknak bizonyulnak és ezek a kereseti (viszontkereseti) követelést megalapozzák, akkor a jogcím helytelen megnevezése miatt a kereseti követelés nem utasítható el (LB Gf. I. 30 008/1992., BH 1993.111.). A kereseti kérelemhez kötöttség tehát nem jelenti egyúttal a jogcímhez kötöttséget is: a bíróság feladata a kereseti kérelem alapjául szolgáló jogviszony elbírálása és a döntést nem akadályozhatja meg az, hogy a felperes a követelésének a jogcímét nem vagy tévesen jelölte meg (P. törv. V. 21 283/1979., BH 1980.341.; PJD IX. 308.). A munkaügyi bíróság - a Pp. 215. §-ában foglaltak figyelembevételével - akkor is érdemben dönthet, ha a munkavállaló felelősségét más jogi minősítés alapján látja megállapíthatónak (módosított MK 2. számú állásfoglalás, BH 1993. évi 4. sz.).
Nem minősül a kereseten való túlterjeszkedésnek, ha a bíróság kevesebbet ítél meg, mint amennyire a kereset irányul vagy általában, ha a marasztalás kevésbé súlyos, mint a kereseti kérelem. Ezenkívül a bíróság egyes esetekben a felek méltányos érdekeinek megóvásával a keresetet a kérelemtől eltérően teljesítheti és tehet meg egyes rendelkezéseket. Így:
a) Marasztalás helyett a bíróság tehet megállapítást, ha a követelés még nem járt le, és a megállapításnak a Pp. 123. §-a szerinti feltételei egyébként fennállanak. Fordítva azonban nem ez a helyzet: megállapítási kérelem alapján marasztaló döntés nem hozható.
b) A végrehajtás megszüntetése helyett a bíróság korlátozhatja a végrehajtást, a tartásdíj fizetési kötelezettség megszüntetése helyett leszállíthatja a tartásdíj mértékét.
c) Feltétlen teljesítés helyett kimondhat feltételes teljesítést, azonnali teljesítés helyett jövőbeli teljesítést, kizárólagos birtok helyett közös birtokba bocsátást stb.
d) Nem terjeszkedik túl a bíróság a keresetén, ha a keresettől eltérő számítási módot alkalmaz, egyes tételeknél magasabban értékel, de a marasztalási összeg a kereseti kérelemben megjelölt összeget nem haladja meg.
e) A kötelesrész iránti igényt az egész hagyatékra támasztott igényben bennfoglaltnak kell tekinteni (LB P. törv. I. 22 115/1958., BH 1959/ 1.2176.). Ha tehát a felperes a végrendelet érvénytelenségére hivatkozva a törvényes öröklés címén igényli magáénak a hagyatékot, de a bíróság úgy látja, hogy az sérti a kötelesrészre jogosult felperes köteles részét, akkor az egész hagyaték helyett csak a kötelesrészt fogja a felperesnek megítélni (BH 1977.195.; PJD VII. 2., 240.).
f) Nem minősül a kereseten való túlterjeszkedésnek az, ha a bíróság a követelt pénz helyett természetbeni szolgáltatásra kötelez, vagy az egyébként követelt dolog helyett - a körülményeknek megfelelően pénzbeli kárpótlást nyújt. Ennek felel meg a Legfelsőbb Bíróság PK 44. számú állásfoglalása, amely szerint a bíróság a kártérítés módjának megállapításánál nincsen kötve a felek kérelméhez, ebben a vonatkozásban tehát a kereseti kérelemhez kötöttség nem érvényesül (PEH 147. old.).
g) Nem valósítja meg a bíróság a kereseten való túlterjeszkedést, ha a felek kérelmeitől eltérően a szerződést annak érvénytelenítése vagy megszüntetése helyett - módosítja, amire a Ptk. több helyen lehetőséget ad, pl. a 201. § (2) bekezdése, a 202. § (2) bekezdése, a 241. § stb. - A tartási szerződésből eredő perekben e jogviszonyok sajátos természeténél fogva a PK 78. számú állásfoglalás szerint a kereseti kérelemhez, illetőleg az ellenkérelemhez való kötöttség merev alkalmazásának nincs helye, a bíróság azonban nem alkalmazhat olyan megoldást, amely ellen a felek mindegyike tiltakozik (PEH 199. old.).
h) Ingatlan közös tulajdonának a megszüntetésénél a bíróság - egyetértés hiányában - a Ptk. 148. §-ában meghatározott megszüntetési módok közül a legmegfelelőbbet választhatja. Nem alkalmazhatja azonban a bíróság a közös megszüntetésének azt a módját, amely ellen mindegyik tulajdonostárs tiltakozik (PK 10. számú állásfoglalás, PEH 93. old.).
A közös tulajdonnak természetben történő megosztással való megszüntetése esetén előfordulhat, hogy a tulajdonostársak nem kapnak egyenlő értékű ingatlanokat és ilyenkor értékkiegyenlítésnek van helye. Arra is sor kerülhet, hogy a közös tulajdonban maradó részen a tulajdoni arány módosítása válik szükségessé. Mindezek iránt azonban nem kell külön kereseti kérelmet előterjeszteni, elegendő, ha a kereset a közös tulajdon megszüntetésére irányul. Ha ugyanis a bíróság a keresetnek helyt ad, az említett értékkülönbözet, illetőleg a tulajdoni arányok módosítása iránt hivatalból intézkedik (LB P. törv. I. 20 920/1975.).
Kivételek a túlterjeszkedés tilalma alól:
a) A Pp. 78. §-a szerint a bíróság a perköltség felől hivatalból határoz.
b) A Pp. 290. § (1) bekezdése értelmében a házasság érvénytelenítése vagy felbontása esetén a bíróságnak a közös kiskorú gyermekek elhelyezése és tartása felől - szükség esetén - erre irányuló kereseti kérelem hiányában is határoznia kell.
c) A PK 29. számú állásfoglalás szerint a bíróság a Ptké. 27. §-ának (3) bekezdésében foglaltak szerint a hasznok, károk és költségek kérdésében erre irányuló kereseti kérelem nélkül akkor köteles határozni, ha az önkormányzat illetékes szerve nemcsak a birtoklás, hanem a hasznok, károk és költségek kérdésében is határozott s az érdekelt fél csak a birtoklás kérdésében indított keresetet (PEH 123. old.).
d) A Csjt. 72/A. §-ának (1) bekezdésében foglalt - amely az új Ptk. 4:169. § (1) bekezdésébe átkerült - rendelkezés szerint, ha a szülőknél történő elhelyezés a gyermek érdekeit veszélyezteti, a bíróság a gyermek érdekében őt máshol is elhelyezheti.
e) Az ítélkezési gyakorlat szerint érvénytelen szerződés esetében a szerződéskötés előtt fennállott helyzet visszaállítását a bíróság hivatalból rendeli el. Ehhez tehát külön kereseti vagy viszontkereseti kérelemre nincs szükség (LB P. törv. I. 20 475/1976., BH 1977.144.; PJD VII. 102.). Ennek keretében azonban a bíróság nem mehet túl a feleknek ezzel kapcsolatosan előterjesztett kérelmein. Ha ugyanis a fél a szerződéskötés előtti helyzet visszaállításánál valamely javára számba jöhető követelést nem számít fel és a bíróság figyelmeztetése ellenére sem ragaszkodik valamely igényéhez, azt a bíróság nem ítélheti meg javára.
f) Hivatalból intézkedik a bíróság a meg nem fizetett illetéknek és az állam által előlegezett költségeknek a megtérítése iránt a 6/1986. (VI. 26.) IM rendelet 15. §-ában foglalt rendelkezéseknek megfelelően.
A kereseten túlterjeszkedő ítéleti rendelkezés nem ipso jure semmis, hanem csak megtámadható. A fellebbezés következtében a másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletnek a Pp. 215. §-ába ütköző rendelkezését hatályon kívül helyezi és a kereseten túlmenő marasztalást mellőzi. A kereseten való túlterjeszkedés azonban orvosolható olyan esetekben, amikor a 247. § szerint a másodfokú eljárásban a kereset megváltoztatásának, illetőleg felemelésének van helye. A kereset felemelése ugyanis történhet akként is, hogy a fél a másodfokú eljárásban az elsőfokú ítélet helybenhagyását kéri.

[a Pp. 216. §-ához]

Jogrendszerünkben a vagyoni felelősség korlátlan, vagyis a kötelezett a tartozásért egész vagyonával köteles helytállni. A korlátozott felelősség, amelynél fogva a kötelezett helytállása csak bizonyos vagyontárgyakra terjed ki, csupán kivételként jelentkezik. Ilyen korlátozott pl. az örökös felelőssége, aki az új Ptk. 7:96. § (1) bekezdése szerint a hagyatéki tartozásokért a hagyaték tárgyaival és annak hasznaival felel (cum viribus felelősség). Ez annyit jelent, hogy a hagyatéki hitelező követelése elsődlegesen arra terjed ki, hogy követelését végrehajtás útján a hagyatéki vagyontárgyakból és azok hasznaiból elégítse ki. Ha azonban a követelés érvényesítésekor a hagyaték tárgyai vagy hasznai nincsenek az örökös birtokában, akkor az örökös öröksége erejéig egyéb vagyonával is felel (pro viribus felelősség).
Az örökös kétféle felelősségével kapcsolatosan az ítéletszerkesztésre is kiterjedő iránymutatást tartalmaz a Legfelsőbb Bíróság PK 192. számú állásfoglalása (PEH 287. old.). Az állásfoglalás szerint a hagyaték tárgyaival és azok hasznaival való felelősség esetén a marasztaló ítélet rendelkező részében meg kell jelölni azokat a vagyontárgyakat, amelyekből, illetőleg amelyek hasznaiból a hagyatéki hitelező - végrehajtás útján - kielégítést kereshet. Minthogy az ilyen perben a követelés fennállásán kívül az kerül eldöntésre, hogy a per tárgyává tett vagyontárgy a hitelező kielégítésének alapjául szolgál-e, az ítélet jogereje nem zárja ki, hogy a hitelező újabb pert indítson akkor, ha olyan vagyontárgyat tesz per tárgyává, amelynek a hagyatékhoz tartozása még elbírálásra nem került. Az örökség értéke erejéig való felelősség esetén viszont az ítélet rendelkező részében nem kell megjelölni sem a hagyatéki vagyontárgyakat, sem azok értékét, és ama sem kell utalni, hogy az örökös felelőssége milyen "érték" erejéig áll fenn. Mindez az ítélet indokolására tartozik, s az ítélet rendelkező részében az örököst meghatározott összeg fizetésére kell kötelezni minden korlátozás nélkül, úgy azonban, hogy a marasztalás összege nem haladhatja meg az örökség értékét.
Amennyiben a cum viribus felelősséget megállapító ítéletből a vagyontárgyaknak a Pp. 216. §-a értelmében történő megjelölése elmarad, úgy ez az ítélet kiegészítése (225. §) révén pótolható.

Teljesítési határidő

[a Pp. 217. §-ához]

A teljesítési határidő eljárásjogi intézmény és nem anyagi jogi jellegű. A határozatban megállapított határidő ugyanis a követelés lejártán nem változtat, ezért a megítélt követelés után a kamatfizetési kötelezettséget a lejárat időpontja, illetőleg a kereset alapján kell meghatározni. A teljesítési határidő nem érinti továbbá az adósnak az anyagi jog szabályai (Ptk. 299-301. §-ok) és az új Ptk. 6:155. §-a szerint fennálló felelősségét, különösen a késedelem ideje alatt bekövetkezett kárért fennálló fokozott felelősségét.
A teljesítési határidőnek a határozat végrehajthatósága szempontjából van jelentősége: amíg ugyanis a teljesítési határidő nem járt le, a határozat nem hajtható végre.
Kivételesen a teljesítési határidőnek anyagi jogi következményei is vannak, nevezetesen:
az adós a bírósági határozatban megállapított teljesítési határidő lejártától kezdve akkor is köteles kamatot fizetni, ha a határozat őt kamatfizetésre nem kötelezte: bírósági határozatban megszabott teljesítési határidő lejártától esedékes kamatot tehát - a hitelező kérelmére - akkor is fel kell tüntetni a végrehajtási lapon, ha az ítélet erről nem rendelkezik (PK 226. számú állásfoglalás; PEH 313. old.).
A teljesítési határidő megállapítását a törvény széles körben a bíróság mérlegelésére bízza, mert csak ilyen módon lehet az egyes esetekben irányadó különböző körülmények figyelembevételét megfelelően biztosítani.
A Legfelsőbb Bíróság PK 187. számú állásfoglalása szerint az ítéletben megszabott kötelezettség teljesítési határidejének megállapításánál az eset összes körülményeit kell figyelembe venni. Döntő tényező lehet a követelés jogcíme, rendeltetése, a felek helyzete és perbeli magatartása (PEH 285. old.).
A felek helyzetével kapcsolatban különösen a kötelezett személyi és családi körülményeinek, továbbá jövedelmi, illetőleg vagyoni viszonyainak van jelentőségük. A követelés lejárta abból a szempontból lehet jelentős, hogy a régen esedékes követelés teljesítésére az adósnak hosszabb teljesítési határidő nyújtásával további haladékot adni általában nem helyénvaló, ez sértheti a jogosult érdekeit. Minthogy pedig a hosszabb teljesítési határidő, amennyiben ezt nem a kötelezettség természete indokolja, az adós részére nyújtott kedvezmény, elveszti az adós ehhez az igényét, ha teljesítési készséget egyáltalán nem mutatott, jóllehet semmi akadálya nem volt annak, hogy legalább részteljesítéseket tegyen.
A törvény a részletfizetés engedélyezésének két esetéről rendelkezik: az egyik az, amikor a részletfizetést a bíróság a marasztaló határozatban adja meg, míg a másik esetben a részletfizetést a bíróság utólag, vagyis a határozat jogerőre emelkedése után engedélyezi.
A Polgári perrendtartás módosításáról szóló 1995. évi LX. tv. részlegesen hatályon kívül helyezte a Pp. 217. § (3) bekezdését és nem tekinti különös indoknak a részletfizetési kedvezmény megadásánál a kötelezett fél kereseti viszonyát. Önmagában az a körülmény, hogy az ítéletben marasztalt fél kereseti viszonyai rosszak, nem adnak a jövőben alapot a részletfizetési kedvezmény megadásához. A bíróságnak e kérdésben figyelemmel kell lennie a fél teljes vagyoni helyzetére és arra, hogy a jelenlegi gazdasági körülmények között csak nagyon indokolt esetben lehet a marasztalt fél pernyertes ellenfelét részletekbeni teljesítéssel sújtani. A módosított rendelkezést a törvény hatálybalépésével egyidejűleg - 1995. augusztus 29. napjától - kell a bíróságoknak az eljárás során alkalmazni.
Az alábbiakban a részletfizetés engedélyezésére vonatkozó bírósági állásfoglalásokat közlünk: A tartási szerződés megszüntetése folytán a felpereseknek járó 70 000 forint teljesítésére havi 600 forintos részletfizetés engedélyezése - előrehaladott korukra is tekintettel méltánytalanul súlyosan sérti a felperesek érdekeit (LB P. törv. I. 20 260/1968.; BH 1968/9. 5893; PJD IV. 250.).
Tartás biztosítását célzó hátralékos járadékra kis összegű, éveken át tartó részletfizetések engedélyezése nem indokolt, ha a jogosult - életkora és hanyatló egészségi állapota miatt - a mielőbbi teljesítésre fokozott mértékben ráutalt (LB P. törv. IV. 20 444/1967., BH 1967/11. 5502.).
A házastársi közös vagyon megosztása kapcsán 38 462 forint értékkülönbözet fizetésére kötelezett alperesnek havi 500 forintos részletek fizetésére irányuló kérelme alaptalan, mert a részletfizetés engedélyezése esetén a jogosultra az a méltánytalan eredmény következne be, hogy amíg az alperes a házastársi vagyonközösség megszüntetése folytán neki jutó részt régen birtokba vette, addig a felperes csak hosszú évek múltán, több mint hat év múlva jutna az őt megillető ellenértékhez (Győri Megyei Bíróság Pf. 20 440/1969., BH 1970/8.6474; PJD IV. 714.).
A részletfizetése utólagos megadása iránti kérelem teljesítésének nem akadálya az, hogy a perben a bíróság elutasította a részletfizetés iránt előterjesztett kérelmet. Az újabb kérelem természetesen csak akkor vezethet sikerre, ha azt új tények, megváltozott körülmények támasztják alá.
A bíróság a Pp. 217. § (3) bekezdése alapján csak a kötelezettségnek részletekben való teljesítését engedélyezheti, egyéb teljesítési határidőt - így lakáskiürítési határidőt azonban utólag nem változtathat meg (Kecskeméti Megyei Bíróság Pf. II. 21 151/1967., BH 1968/6. 5777., PJD IV. 715.).
Nemcsak a részletfizetési kedvezmény megadása, hanem a megadott részletfizetési kedvezmény módosítása is kérhető utólagosan, éspedig a jogosult részéről is (LB Pf. III. 21084/1967., BH 1968/5.5687; PJD IV. 716.). A módosítás a jogosult kérelmére a részletfizetési kedvezmény teljes megvonásáig is terjedhet. Ebben az esetben rövid teljesítési határidőt kell megállapítania még hátralékos tartozás teljesítésére. Ilyen intézkedésre akkor kerülhet sor, ha a kötelezett vagyoni, jövedelmi viszonyai lényegesen megváltoztak, pl. örökséghez, nagyobb nyereményhez jutott.
A módosított PK 188. számú állásfoglalás szerint a részletfizetési kedvezmény nemcsak végrehajtás elrendelése előtt, hanem a végrehajtási eljárás későbbi szakaszában is engedélyezhető mindaddig, amíg a marasztalási összeget teljesen ki nem fizették (nem hajtották be). A részletfizetés engedélyezése azonban nem a végrehajtást foganatosító, hanem a végrehajtást elrendelő bíróság hatáskörébe tartozik (BH 1994. évi 2. sz.).
A bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvényt módosító 2000. évi CXXXVI. törvény 169. §-a jelentős módosításokat tartalmaz a Polgári perrendtartásnak a teljesítési határidőre vonatkozó rendelkezései tekintetében.
A Vht. módosításának egyik alapvető indoka az volt, hogy a végrehajtási jog intézményeit ne szociális szempontok és célok szerint alakítsák ki, amennyiben a végrehajtás igénybevétele szükséges mert ha az önkéntes teljesítése elmaradt, úgy ne lehessen a végrehajtás kényszere elől szociális körülményekre hivatkozással mentesülni. Némileg eltér ettől a szigorú főszabálytól a lakóingatlanok elhagyására kötelező ítéletek teljesítési határideje tekintetében a módosított, illetőleg a Pp. 217. §-ába új (5) bekezdésként beiktatott rendelkezés.
Az ingatlan kiürítését elrendelő határozatban akkor állapítható meg a főszabályként itt is érvényesülő 15 napos határidőtől eltérő legfeljebb 6 hónapos határidő amennyiben a kiürítendő ingatlan a kötelezett lakóhelye és egyúttal ő és közvetlen családtagjainak egyedüli lakóingatlana, valószínűsítette a kötelezett, hogy saját és családja elhelyezését sem tudja 15 napos határidő alatt biztosítani. E feltételeket, melyek konjuktívek a kötelezettnek kell kérnie, illetve valószínűsítenie. A kérelem indokoltsága esetén - különös méltánylást érdemlő kivételes esetnek tekintve hat hónapig terjedő teljesítési határidőt állapíthat meg a bíróság a lakóingatlan kiürítésére. A kérelem teljesítésének további feltétele, hogy a kötelezettet a per során rosszhiszemű pervitelért, aktív vagy passzív perbeli hazugságért, illetőleg perelhúzó magatartásért pénzbírsággal nem sújtották, és egyébként sem tanúsított a per vitele során rosszhiszemű magatartást. További feltétel a kivételes teljesítési határidő megadásának, hogy nem önkényesen elfoglalt lakást kell kiüríteni. Önkényes lakásfoglalónak minősül a kötelezett, ha a lakásbérletre vonatkozó jogszabály hatálya alá tartozó üres lakást elfoglal, vagy abba önkényesen beköltözik anélkül, hogy arra a bérleti jogviszony létesítésére jogosult szerv vagy személy, illetőleg az elhelyezésre jogosult szerv jognyilatkozatával vagy intézkedésével feljogosította volna.
Miután a teljesítési határidő megjelölésére az eljárást befejező határozatban kerül sor, így ezeket a körülményeket a kötelezettnek akkor is fel kell tárnia, valószínűsítenie kell, illetve kérnie kell, hogyha a kereset jogalapját vitatva annak elutasítását kéri, mert például nem tartja alaposnak a lakás kiürítése iránt előterjesztett keresetet.

A határozatok kihirdetése és közlése

[a Pp. 218. §-ához]

A határozat közlésének két módja van: a kihirdetés és a kézbesítés. Ennek megfelelően a Pp. 218-219. §-ok közös címe kifogásolható, mert nem tűnik ki belőle, hogy a kihirdetés csak az egyik faja a közlésnek, másrészt a közlés másik módját, a kézbesítést a cím nem említi.
A határozat kihirdetése a határozat szóbeli közlése. Nem minden határozat kerül kihirdetésre, kihirdetni ugyanis csak a tárgyalás folyamán hozott ítéleteket és végzéseket kell. Ehhez képest a tárgyaláson kívül hozott végzéseket a bíróság nem hirdeti ki, de elmarad az ítélet kihirdetése is azokban az esetekben, amelyekben a bíróság tárgyaláson kívül határoz [Pp. 256/A. §, 340. § (1) bek.].
Nem sért jogszabályt a bíróság, ha bonyolultabb ügyben az ítélet kihirdetésére nyolc napon túli időpontra tűz ki határnapot, feltéve, hogy a nyolcadik nap munkaszüneti napra esik. Ilyenkor a bíróság a következő munkanapra tűzheti ki az ügyet ítélethirdetésre (LB Gf. I. 32 663/1991., BH 1992.598.).
A kihirdetés jelentősége megnyilvánul az alábbi következményekben:
a) A kézbesítésre nem kerülő végzést a kihirdetéssel közöltnek kell tekinteni [Pp. 219. § (3) bek].
b) Amennyiben a törvény másként nem rendelkezik, a bíróság a saját határozatához abban a perben, amelyben azt hozta, a kihirdetéstől kezdve kötve van [Pp. 227. § (1) bek.].
c) A fellebbezéssel meg nem támadható határozat a kihirdetéssel jogerőre emelkedik [Pp. 228. § (1) bek.].
d) A határozat kihirdetése után lehet a fellebbezésről lemondani [Pp. 228. § (2) bek.].
A határozat kihirdetése előtt annak rendelkező részét írásba kell foglalni és a tanács tagjainak alá kell írni (BÜSZ 10. §).
A határozat kihirdetésének a felek távolmaradása nem akadálya. Mivel pedig a kihirdetés nem jár bírói határozatban kifejezésre jutó joghátránnyal, a kihirdetés elmulasztása miatt a Pp. 106. § (2) bekezdésének b) pontja értelmében igazolásnak nincs helye.
Végül a határozat közlésének jelentőségét az alábbiakban lehet összefoglalni:
a) A határozat közlését követő napon kezdődik a teljesítési határidő [Pp. 217. § (5) bek.].
b) A határozat közlésétől számított 15 nap alatt lehet kérni a határozat kiegészítését (Pp. 225-226. §-ok).
c) A határozat közlésétől kell számítani a fellebbezés határidejét [Pp. 234. § (1) bek.].
d) A határozat közlésétől számított hatvan napon belül kell benyújtani a felülvizsgálati kérelmet [Pp. 272. § (1) bek.].
A 2001. évi CV. törvény 6. §-ával kiegészített Pp. 218. § (2) bekezdés fontos technikai jellegű rendelkezést tartalmaz. Az ún. kis ítélet, amely az ítélet rendelkező részét tartalmazta eddig is a kihirdetés előtt teljes terjedelemben és a tanács valamennyi tagjának aláírásával készült, ennek kihirdetése és rövid szóbeli indokolása képezte az ítélet kihirdetését. Ennek az ún. kis ítéletnek (amely nem feltétlen ítélet hiszen a Pp. 218. § általában határozatokról rendelkezik) az is a jelentősége, hogy amennyiben az írásba foglalt határozat a kihirdetett határozattól a rendelkező rész tekintetében eltér, úgy minden esetben a kihirdetés előtt írásba foglalt és az eljáró tanács tagjai által aláírt rendelkező rész az irányadó.

[a Pp. 219. §-ához]

Az Pp. 51. § b) vagy c) pontja alá eső pertársaság esetén az érdemi határozatot az abban közvetlenül nem érdekelt pertárssal is közölni kell [Pp. 53. § (2) bek.].
A féllel közlendő határozatokat és iratokat a beavatkozóval is közölni kell [Pp. 57. § (2) bek.].
A határozatok közlése azt jelenti, hogy a szóban közöltnek tekintendő határozatot az érintettek előtt ki kell hirdetni, míg a kézbesítéssel közöltnek tekintendő határozatot postai kézbesítés útján kell az érintettnek megküldeni. Nem minősítette szabályszerűnek a kézbesítést - bár az adott esetben egy közigazgatási határozat kézbesítéséről van szó, de szabályának érvénye a bírósági határozatok közlésére is vonatkozik - az adott esetben a Legfelsőbb Bíróság, amikor a Hivatal határozatának szabályszerű kézbesítésének hiánya okából a felperes kártérítési pert indított közel egymillió forint megtérítése iránt, mert ilyen összegű állami támogatástól esett el az I. r. alperes szabálytalan eljárása okából. E kereset vizsgálata során a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a határozatoknak telefax útján történő közlése nem tekinthető szabályszerű kézbesítésnek, ebben az esetben a fellebbezési határidő meg sem kezdődik. A kárigény érvényesítése szempontjából ez azt jelenti, hogy nem tekinthető mulasztásnak, ha ilyenkor az ügyfél nem élt a fellebbezés lehetőségével. Miután a felperes a pert államigazgatási jogkörben okozott kár megtérítése iránt indította, a bíróságnak vizsgálnia kellett azt, hogy igényt kizáró mulasztásnak minősül-e az a körülmény, hogyha az ügyfél a pert megelőzően nem élt a fellebbezés lehetőségével. A Legfelsőbb Bíróság szerint kialakult és következetes ítélkezési gyakorlat, mely szerint szabályszerű kézbesítés hiányában a fellebbezési határidő meg sem kezdődik. Ez azt is jelenti, hogy ilyen esetben nem tekinthető mulasztásnak, ha az ügyfél nem él a fellebbezés lehetőségével. Ehhez képest - a Ptk. 349. §-ának (1) bekezdése alkalmazásából - a rendes jogorvoslati lehetőség igénybevételének elmaradása nem jelentheti a követelés érvényesítésének akadályát. A Legfelsőbb Bíróság ítéletében rámutatott arra is, hogy a közigazgatási szervnek - a hivatalos iratok kézbesítésének egyszerűsítéséről szóló többször módosított 43/1953. (VIII. 20.) MT rendelet 1. §-a szerint mindazokban az esetekben, amikor akár az államigazgatás, akár az igazságszolgáltatás körében a felek részére hivatalos iratokat kell kézbesíteni, - a kézbesítést - a 11. §-ban említett kivétellel - posta útján kell teljesíteni. Ezért a határozatoknak telefax útján történő közlése nem tekinthető szabályszerű kézbesítésnek (Legf. Bír. Pf. V. 20. 237/1997. szám).
Fontos még annak az eljárási szabálynak az ismerete, amelyet a 2004. évi LXV. törvény 1. §-a iktatott a Polgári perrendtartás kézbesítésre vonatkozó rendelkezései közé. E szerint a postai úton megküldött bírósági iratokat a kézbesítés megkísérlésének napján kézbesítettnek kell tekinteni, ha a címzett az átvételt megtagadta. Amennyiben a kézbesítés azért volt eredménytelen, mert a címzett az iratot nem vette át (az a bírósághoz "nem kereste" jelzéssel érkezett vissza), az iratot - az ellenkező bizonyításáig - a postai kézbesítés második megkísérlésének napját követő 5. munkanapon kézbesítettnek kell tekinteni. Nem állapítható meg a kézbesítés vélelem beállta, amennyiben a kézbesítés helyettes átvevő részére történt meg, és a helyettes átvevő az ellenérdekű fél volt. Az eljárás befejező érdemi határozat kézbesítése esetében a bíróság a kézbesítési vélelem beállásáról a felet 8 napon belül végzés alakú határozatban értesíti. Az értesítéshez mellékelni kell azt a hivatalos iratot, amelyre vonatkozóan a bíróság a kézbesítési vélelem beálltát megállapította. Ha a címzett, mint kérelmező a kézbesítési vélelem beállásáról tudomást szerzett, a tudomásszerzésről számított 15 napon belül (szubjektív határidő) de legkésőbb a kézbesítési vélelem beállta napjától számított 6 hónapig (objektív határidő) a kézbesítési vélelem megdöntése iránti kérelmet terjeszthet elő annál a bíróságnál, amelynek eljárása alatt a kézbesítés történt.
A kézbesítési vélelem megdöntésére vonatkozó kérelemben felhozható kifogások, illetőleg elbírálásának részletes szabályait a Pp. 99/A. §-ához fűzött indokolásnál olvashatják.
A Pp. 219. §-ához kapcsolódóan a Legfelsőbb Bíróság következő állásfoglalásait említhetjük:
A tárgyaláson hozott és kihirdetett permegszüntető végzést a Pp. 219. § (1) bekezdésének c) pontja szerint azzal a féllel, aki a tárgyalást elmulasztotta, kézbesítés útján kell közölni (PK 190. számú állásfoglalás, PEH 286. old.).
PK 191. számú állásfoglalás:
A peres eljárás során a Pp. 156. §-a alapján hozott ideiglenes intézkedést tartalmazó végzést a féllel már a kihirdetés által közöltnek kell tekinteni és ezért nem kell kézbesíteni annak a félnek, aki előtt azt a tárgyaláson kihirdették. A fellebbezési határidőt az ilyen féllel szemben a kihirdetéstől kell számítani.
Gondnokság alá helyezés iránt indított perben az alperes perbeli cselekvőképességgel rendelkezik akkor is, ha a bíróság részére ügygondnokot rendelt. Ezért az ítéletet kézbesítés útján az alperessel is közölni kell (LB P. törv. II. 20 259/1959., BH 1970/1, 6307., PJD IV. 749.).
A határozatot az a bíróság kézbesítteti, amelyik azt hozta. Kivételek e szabály alól:
c) A másodfokú bíróság eljárást befejező határozatát a felekkel kézbesítés útján az elsőfokú bíróság közli [Pp. 254. § (4) bek.].
d) Ha a Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati eljárásban a másodfokú bíróságot utasítja új eljárásra, határozatát a másodfokú bíróság, egyébként az elsőfokú bíróság közli a felekkel [Pp. 275/A. § (4) bek.].
A Pp. 2. §-a az 1986. évi IV. törvénnyel történt módosítása óta csak egy bekezdést tartalmazott, ugyanis ez a törvény a Pp. 2. § (2) és (3) bekezdését hatályon kívül helyezte. A (2) és (3) bekezdés a kiskorút, illetőleg a szülőt illető tartási követelés érvényesítése iránt perindítási joggal felruházott szervezeteket: gyámhatóságot, anyakönyvvezetőt, anya- és csecsemővédelmi szerveket, illetve a volt tanács végrehajtó bizottságának egészségügyi feladatot ellátó szakigazgatási szervét sorolta fel, utalva a gyámhatóság külön jogszabályban meghatározott egyéb keresetindítási jogára is. Az 1986. évi IV. törvénnyel történt módosítás [39. § (2) bek.] hatályon kívül helyezte a Pp. 2. § (2) és (3) bekezdését, elmulasztotta azonban a hatályon kívül helyezés jogkövetkezménynek a levonását a Pp. egyéb szabályainál is. Így fordulhatott elő, hogy a Pp. 219. § (1) bekezdés e) pontja - hasonlóan a Pp. 229. § (2) bekezdéséhez - még mindig a törvény 2. §-ában megjelölt állami szerv keresetindítási jogára utal. Ezt a mulasztást pótolja egyrészt a Pp. 1995. évi LX. törvénnyel való módosítása, egyben generális szabályként utal arra, hogy külön jogszabályok feljogosíthatnak szervezeteket arra, hogy az igényét érvényesíteni nem tudó fél helyett annak érdekében pert indítsanak.
A teljesség igénye nélkül jellemzően találunk ilyen szabályokat a házasságról, a családról és a gyámságról szóló többször módosított 1952. évi IV. törvényben (Csjt.), amelynek 72/A. § (1) bekezdése ugyan fő szabályként a gyermek elhelyezése tekintetében a szülők döntési jogosultságát állapítja meg, ugyanakkor a (3) bekezdése a gyermek elhelyezése, valamint az elhelyezés megváltoztatása iránt a szülőn és az ügyészen kívül a gyámhatóság perindítási jogosultságát is megállapítja. Ugyancsak a gyermek érdekében biztosítja a gyermek kiadása iránti perindítás jogát a szülői felügyeletet gyakorló szülőn kívül a gyámhatóság számára, azzal szemben, aki a gyermeket jogtalanul tartja magánál.
A módosított rendelkezést az 1995. augusztus 29. napján folyamatban lévő ügyekben is alkalmazni kell.
A Pp. 219. § (2) bekezdésének fenti új rendelkezése az 1999. évi CX. törvény 33. §-ával megállapított szöveg. A rendelkezés 2000. január 1. napjától hatályos, azonban a fenti törvény 165. § (1) bekezdése szerint a rendelkezést csak a hatálybalépés után indult ügyekben lehet alkalmazni. Nem kétséges, hogy a korábbi nyolcnapos írásba foglalási határidő tizenöt napra történt felemelését a realitás, míg az írásba foglalást követő tizenöt napon belüli kézbesítési kötelezettséget az eljárás gyorsításának szándéka indokolhatta, azonban álláspontunk szerint mindez a fellebbezési eljárás, illetőleg a felülvizsgálati eljárás során hozott határozatok kézbesítése tekintetében nehezen tartható határidőnek fog minősülni. A Pp. 239. §-a, illetőleg a Pp. 275/B. §-a a fellebbezési és a felülvizsgálati eljárás során a speciális rendelkezések hiányában az általános szabályok alkalmazását írja elő, ugyanakkor a kézbesítés nem a határozatot hozó másodfokú, illetőleg Legfelsőbb Bíróság feladata, hanem az írásba foglalást követően először az elsőfokú bíróságnak kell az iratokat visszaküldeni és az elsőfokú bíróság köteles a kézbesítésről gondoskodni.
A Polgári perrendtartást módosító 2001. CV. törvény fontos technikai és egyben garanciális rendelkezéseket tartalmaz a kézbesítés útján közlendő határozatok tekintetében, ha azt elítélt vagy fogva tartott számára kell kézbesíteni. Ilyen esetben a szabályos eljárás az, ha két tértivevény kerül kitöltésre, az egyik a címzett nevére, a másik pedig a kézbesítésben a törvény rendelkezése szerint segítséget nyújtó büntetés-végrehajtási intézet parancsnoka, illetőleg a rendőrség fogda parancsnoka nevére kiállítva.

A határozatok tartalma

[a Pp. 220. §-ához]

Az írásbafoglalt ítélet négy részre tagolódik. Ezek: a fejrész, a rendelkező rész, az indokolás és a záró rész.
A fejrész (ún. fejezet) tünteti fel a Pp. 220. § (1) bekezdésének a)-c) pontjaiban foglalt adatokat, ezenkívül - bár a törvény ezt külön nem említi - az "ítélet" (rész-, közbenső ítélet, kiegészítő ítélet) elnevezést.
A bevezető részben az egyesítés fényére minden esetben utalni kell, pl. "...iránt indított perében, amelyhez a bíróság a ... számú pereket egyesítette" stb.
Ha a perben fellebbezés vagy felülvizsgálat folytán elrendelt hatályon kívül helyezés következtében többször kerül sor elsőfokú eljárásra, ezeket az eljárási szakaszokat nem kell felsorolni.
A rendelkező rész tartalmazza tömör fogalmazásban a bíróság döntését a kereseti kérelem és a viszontkereset felől. Annak, hogy az ítélet a keresetnek, illetőleg a viszontkeresetnek helyt ad, nem ennek kijelentéséből kell kitűnnie, a kereseti (viszontkereseti) kérelemre, illetőleg ezek elutasított részére vonatkozóan azonban az elutasítást ki kell mondani. A beszámítási kifogás teljesítésére a rendelkező részben nem kell utalni, s az indokolásból kell kitűnnie annak, hogy az alaposnak talált beszámítási kifogás folytán a bíróság csökkentette, esetleg mellőzte az alperes marasztalását. A beszámítási kifogás elutasítását is az indokolási résznek kell tartalmaznia.
Ha a rendelkező részben utalás történik valamilyen iratra (pl. vázrajz, hagyatékátadó végzés, tulajdoni lap stb.), az utalásnak pontosnak kell lennie (sorszám, jel feltüntetése stb.).
A határozat rendelkező részében a számokat számjegyekkel és betűkkel ki kell írni.
Az elsőfokú bíróság ítélete rendelkező részének fontos tartalmi eleme az ún. perorvoslati záradék. Ebben tájékoztatja a bíróság az érdekelteket arról, hogy a határozat ellen van-e, milyen határidőben belül, hová, milyen példányszámban benyújtandó fellebbezésnek helye.
A kisperértékű (ún. bagatell) ügyekben nem célszerű olyan eljárási rendet működtetni, amely a társadalomra az ügy értékénél jóval jelentősebb anyagi terhet ró, ugyanakkor természetesen az ilyen ügyek részeseit sem lehet abszolút mértékben megfosztani az Európai Emberjogi Egyezmé ny 6. cikkében, illetve az Alkotmány 57. § (1) bekezdésében szabályozott jogorvoslati lehetőségtől. Ezért a Polgári perrendtartást módosító 1997. évi LXXII. törvény e kisperértékű ügyek esetében olyan jogorvoslati rendet vezet be, amely egyrészről megszabja a fellebbezés igénybevételének lehetőségét: kizárólag anyagi vagy eljárásjogi jogszabálysértés esetén lehet ezekben az ügyekben fellebbezést benyújtani, másrészt a fellebbezés elbírálása ún. egyszerűsített fellebbezési eljárásban történik, melynek lényege az, hogy a másodfokon a per nem érdemben folytatódik, hanem a fellebbezésben foglaltak tükrében az elsőfokú bíróság határozata kerül revízió alá.
Az ilyen egyszerűsített fellebbezési eljárásra olyan, a helyi bíróság elsőfokú hatáskörébe tartozó vagyonjogi perekben kerülhet sor, amelyekben az elsőfokú bíróság által megítélt vagy elutasított követelés értéke a 200 000 Ft-ot nem haladja meg. A vagyoni jogi perek fogalmát a Pp. 23. § (1) bekezdés a) pont alapján kialakult bírói gyakorlat adja. A ítéleti értékek számításánál a pertárgyérték számítás szabályai irányadók, azzal a különbséggel, hogy a bíróság által megítélt járulékokat, illetőleg perköltséget az értékbe be kell számítani. Az egyszerűsített fellebbezési eljárás alkalmazhatósága szempontjából nem a fellebbezésben meghatározott igény (fellebbezési érték), hanem az elsőfokú bíróság ítélete irányadó, nevezetesen: milyen összegben marasztalt, illetve milyen követelést utasított el. Nem alkalmazható ez az eljárás akkor, ha első fokon a megyei bíróság járt el még abban az esetben sem, ha az ítéleti érték 200 000 Ft alatti. Hasonlóan nem alkalmazható az egyszerűsített fellebbezési eljárás akkor, ha a per tárgya nem vagyonjogi igény. (Ha a pertárgy értéke összegszerűen nem fejezhető ki.) Az említett perekben (kis perértékű ügyek) fellebbezésnek csak az elsőfokú eljárás szabályainak lényeges megsértése, vagy az ügy érdemi elbírálásának alapjául szolgáló jogszabály téves alkalmazására hivatkozással van helye. Az eljárási szabálysértés lényeges, ha az ügy érdemi elbírálására kihatása volt. Megfelel az előírt tartalmi kellékeknek a fellebbezés akkor is, ha megjelöli, hogy az elsőfokú ítélet meghozatala előtti eljárás, mely mozzanata jogszabálysértő a fellebbező szerint, illetve azt, hogy az ítélet mely jogát vagy jogos érdekét sérti. Amennyiben a fellebbezés nem hivatkozik az érdemi elbírálásra kiható eljárási szabálysértésre, vagyis az anyagi jog megsértésére, illetőleg téves alkalmazására a fellebbezés érdemi elbírálására nem kerülhet sor, ez esetben a fellebbezést a jogszabály szövege szerint "a tanács elnöke" érdemi vizsgálat nélkül hivatalból elutasítja.
Az ún. kis perértékű ügyekben a fentiek szerint az elsőfokú bíróság ítélete perorvoslati záradékának tartalmaznia kell azt a tájékoztatást, hogy a fellebbezés elbírálása egyszerűsített fellebbezési eljárás keretében kerül sor.
A rendelkező rész megszövegezésével kapcsolatos bírósági állásfoglalások:
Az ítélet rendelkezés részét világosan, könnyen érthetően és minden kétséget kizáróan kell megszövegezni, hogy annak szövege a végrehajtás során ne okozzon nehézséget (LB Gf. V 30 054/1995., BH 1985.325., GPD III. 719.).
A szomszédos ingatlanok helyes mezsgyehatárának megállapítására és az annak megfelelő birtokállapot helyreállítására irányuló perben a terület egy részének birtokba adására kötelező ítélet rendelkező részét úgy kell megszövegezni, hogy az a végrehajtás alapjául is szolgáljon (LB P. törv. V. 20 030/1973., BH 1973.294., PJD VI. 719.). - Birtokolni és birtokba adni csak meghatározott dolgot, illetőleg a dolognak meghatározott részét lehet. A tulajdoni hányad (illetőség) - amely fogalmat jelent - nem adható birtokba, legfeljebb az annak alapján használható terület. Ezt a területet viszont a birtokba bocsátásra kötelező ítéletnek pontosan meg kell jelölnie (LB P. törv. I. 21 124/1974.).
Ha az adós az ítélethozatal előtt a főkövetelést kifizette, az ítéletben a kamatot összeg szerint kell meghatározni, és nem hozható olyan rendelkezés, amely szerint "a kamatnak a kifizetésig járó összegét a feleknek kell kiszámítaniuk" (LB G. törv. III. 30 978/1979., BH 1981.119., GPD III. 725.).
Ha a bíróság gazdálkodó szervezetek egymás elleni pereiben a keresetnek és a viszontkeresetnek is helyt ad, célszerű, ha a fizetések egyszerűsítése érdekében csak a különbözeti összeg megfizetésére kötelezi azt a felet, amelyiknek a tartozása nagyobb összegű (GK 62. számú állásfoglalás, BH 1993. évi 8. sz.).
Az ítélet rendelkező részéből kell kitűnnie annak, hogy a végrendelet érvénytelenné nyilvánítása csak a perben álló felek egymás közötti viszonyában történt (PK 85. számú állásfoglalás, PEH 205. old.).
A hagyaték tárgyaival és azok hasznaival való felelősség esetén a marasztaló ítélet rendelkező részében kell megjelölni azokat a vagyontárgyakat, amelyekből, illetőleg amelyek hasznaiból a hagyatéki hitelező - végrehajtás útján - kielégítést követelhet (PK 192. számú állásfoglalás, PEH 287. old.).
A határozat rendelkező részének fontos tartalmi eleme az úgynevezett jogorvoslati, illetőleg peres eljárásokban a perorvoslati záradék. A Pp. 220. § (3) bekezdésének 2000. január 1. napjától hatályos rendelkezése az ún. "kisperértékű ügyek" esetében a speciális fellebbezés lehetőségének igénybevételéről való tájékoztatási kötelezettség mellett előírja a felek tájékoztatását arról is, hogy a fellebbezésnek melyek a kötelező tartalmi elemei, melyek az ezek hiányából adódó jogkövetkezmények. A tájékoztatásnak ki kell terjedni arra is, hogy azokban az esetekben, amikor egyébként a másodfokú bíróság tárgyaláson bírálná el a fellebbezést, a feleknek a fellebbezési határidő lejárta előtt előterjesztett közös kérelme alapján sor kerülhet a fellebbezés tárgyaláson kívüli elbírálására. Amennyiben a fellebbezés csak a kamatfizetésre, perköltségviselésre vagy összegére, illetve a meg nem fizetett illeték vagy az állam által előlegezett költség megfizetésére vonatkozik; vagy csak az előzetes végrehajthatósággal, teljesítési határidővel vagy a részletfizetés engedélyezésével kapcsolatos; illetve ha a fellebbezés csak az ítélet indokolása ellen irányul, ebben az esetben is sor kerülhet tárgyalás megtartására. Törvényi felhatalmazás alapján a bíróság az ilyen fellebbezést tárgyaláson kívül bírálná el - azonban a fellebbező fél tárgyalás tartását kérheti. Ez esetben ugyanis álláspontunk szerint tárgyalás tartásához nem a felek közös kérelme, hanem csak a fellebbezést előterjesztő fél kérelme kell.
Fontos követelmény, hogy az ítélet rendelkező része mindazt és csak azt tartalmazza a Pp. 220. § (1) bekezdés d) pontja szerint, amely egyrészt valóban a bíróság döntésének eredménye, másrészt a döntés megfogalmazása, terjedelme olyan mértékű legyen és úgy legyen megfogalmazva, hogy végrehajthatóságának se legyen akadálya. Az előbbiek szerint nem a rendelkező részben kell utalni arra, hogy például a felperes személyes költségmentessége folytán a le nem rótt kereseti illetéket a Magyar Állam viseli, ugyanis ebből a rendelkezés kizárólag az, hogy a le nem rótt (például a tárgyi illetékfeljegyzési jog folytán le nem rótt) kereseti illetéket a Magyar Állam viseli, és az indokolási részhez tartozik e rendelkezésnek indokolása, amely a 6/1986. (VI. 26.) IM rendelet 14. §-án alapul.
Rosszul megfogalmazottnak, végrehajtásra alkalmatlannak ítélete a jogerős ítélet rendelkező részét a Legfelsőbb Bíróság az alábbi jogesetben:
A bíróság jogerős ítéletével megállapított tényállás szerint a társasház alapító okirata alapján a társasház közös tulajdonába tartozik az épület világítóudvara. A fszt. 3-as szám alatti lakás tulajdonosa az alperes, aki ezt a körülbelül 2 m2-nyi alapterületű világító-szellőző udvart - amelyre a lakások mellékhelyiségeinek ablakai néznek - leválasztotta, talapzatát betonréteggel vonta be, és vasbeton szerkezetű lemezszigeteléssel ellátott födémet létesített a lakás padlószintjétől számított kb. 2,4 méter magasságban. Ettől a kialakított födémtől a felső lakások nyílászárói mintegy 20 cm-re helyezkednek el. A légaknának az alperesi lakás felőli falát az alperes megbontotta, ott gerendás kiváltással ajtót helyezett el. A kiépített területre bevezette a közműveket is és azóta az így kialakított helyiséget a lakása részeként használja.
A bíróság jogerős ítéletével - egyéb rendelkezések mellett - arra kötelezte az alperest, hogy az eredeti birtokállapotot 30 napon belül állítsa helyre.
A jogerős ítéletnek az eredeti állapot helyreállítását elrendelő rendelkezése ellen az alperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet azzal, hogy a vonatkozó rendelkezés hatályon kívül helyezésével az erre irányuló felperesi kereset elutasítását kéri.
A felülvizsgálati ellenkérelem a jogerős ítélet hatályban tartására irányult.
A Legfelsőbb Bíróság megállapítása szerint a jelenlegi peradatok alapján az ügyben érdemi döntés nem hozható.
A bíróság által helyesen megállapított és ma már a peres felek által e vonatkozásban nem támadott tényállás szerint az alperes a részére adott közgyűlési felhatalmazástól eltérően és ezért birtoksértő módon járt el, amikor az átmeneti használatra átengedett világító-szellőző udvart mintegy végleges jelleggel a lakásához kapcsolta azzal, hogy az általa ott kialakított és a főfal megbontásával a lakásából megközelíthető raktárhelyiséget vasbeton födémmel zárta le.
A bíróság a jogerős ítéletével az eredeti állapot helyreállítását rendelte el anélkül azonban, hogy meghatározta volna azokat a részcselekményeket, amelyeket az alperesnek el kell végeznie ahhoz, hogy a jogerős ítéletet végrehajtottnak lehessen tekinteni. Ezeknek a részcselekményeknek a pontos meghatározása az adott esetben azért sem lehetett volna mellőzhető, mert a korábbi felperesi álláspont - megegyezően az alperesi felülvizsgálati kérelemben foglaltakkal - az volt, hogy a kialakított vasbeton födém eltávolítása az ingatlan állagának sérelme nélkül nem valósítható meg, a főfalon létesített bejárat megszüntetetése az állékonyság megtartásához megerősítő munkák elvégzését indokolja. Ehhez képest a bíróság nem volt abban a helyzetben, hogy az eredeti állapot helyreállításának kimondásával végrehajtható ítéleti rendelkezést hozzon. Akkor járt volna el helyesen, ha a lakáshoz hozzákapcsolt raktárhelyiség megszüntetése érdekében elvégzendő munkákat szakértő bevonásával határozza meg oly módon, hogy annak teljesítése végrehajtási gondokat ne vethessen fel, és alkalmas legyen az épület károsodásának a legkisebb kiszűrésére, illetőleg olyan pótlólagos munkák elvégeztetésére, amelyek az épület állékonysága tekintetében is az eredeti állapot helyreállítását, vagy annak megfelelő állapot létrehozását szolgálják (Legf. Bír. Pfv. I. 22.703/1998. - BH 1999.122.)

[a Pp. 221. §-ához]

Az ítélet legfontosabb része ugyan a rendelkező rész, a törvény mégis részletesebb szabályozást ad az indokolásra, mint a rendelkező részre vonatkozóan. Ez nemcsak abban leli magyarázatát, hogy az indokolás általában az ítélet legterjedelmesebb része, hanem azért is rendkívül fontos az indokolás, mert ezen múlik az ítélet meggyőző ereje, az indokolás alapozza meg a rendelkező részt.
A bíróságnak a határozatát csak a szükséges mértékben kell megindokolnia. E szükségességnek körét mindig az adott ügy jellege és az eljárás során tisztázásra váró körülmények terjedelme határozza meg (LB P. törv. III. 20 533/1965.).
A bírósági határozat indokolása hiányos, ha nem jelöli meg azokat a jogszabályokat, amelyeken a bíróság döntése alapul.
Az indokolásban kell kitérni a nem teljesített kérelmekre. Így a bíróságnak meg kell indokolnia, hogy miért mellőzte a felek által indítványozott bizonyítást, miért hagyta figyelmen kívül az eljárást érintő kérelmeket, pl. miért utasította el a tárgyalás felfüggesztése iránt előterjesztett kérelmet. Rendszerint az ítéletben kerül sor annak megindokolására is, hogy a bíróság a félnek az eljárás szabálytalansága miatt emelt kifogását (Pp. 114. §) miért hagyta figyelmen kívül. Ide tartozik pl. a hatásköri vagy illetékességi kifogás elutasítása stb. Az eljárás során hozott határozatokat egyébként csak annyiban kell megindokolni, amennyiben azok az ítélet elleni fellebbezésben megtámadhatók. Ilyen határozatokról tesz említést a 18. § (4) bekezdése, a 110. § (2) bekezdése, a 162. § (1) bekezdése stb.
Az ítélet indokolási részének fontos tartalmi eleme a bíróság által megállapított tényállás alapjául szolgáló bizonyítékok megjelölése. Hiányosnak és tévesnek ítélte a tényállást, továbbá az ítélet indokolási részét a felülvizsgálati bíróságként eljáró Legfelsőbb Bíróság abban az ügyben, ahol a Pp. 221. § (1) bekezdését megszegve a másodfokú bíróság ítéletének indokolásában nem utalt azokra a bizonyítékokra, amelyekre a megállapított tényállást alapította. Megalapozott volt a felülvizsgálati kérelem a tekintetben is, hogy logikátlan és helytelen a jogerős ítéletnek az a következtetése, hogy a közüzemi szolgáltatás szünetelésének átmeneti jellege a szüneteltetést és annak következményeit lényegtelenné teszik. (Legfelsőbb Bíróság Pfv. III. 20.204/2000.)

[a Pp. 222. §-ához]

A per tárgyalásának felfüggesztését elrendelő bírósági határozat ellen a Pp. 155. §-ának (3) bekezdése értelmében külön fellebbezésnek van helye és ezért a bíróságnak a Pp. 222. §-ának (1) bekezdésében foglaltakhoz képest a végzése indokolásában meg kellett volna jelölnie azokat a ténybeli és jogi indokokat, amelyek a per tárgyalásának a felfüggesztését szükségessé tették (LB P. törv. III. 20 336/1969., BH 1971/6., 6306; PJD IV. 691.).
Az előzetes bizonyítás során kirendelt szakértő részére megállapított díj összegével kapcsolatban az indokolás mellőzése az eljárás lényeges szabályait sérti (LB Gf. IV. 32 326/1992., BH 1993.381.).

[a Pp. 223. §-ához]

A törvényszakasz az ítélethozatal helyének és idejének megfelelő keltezése mellett a zárórészt tartalmazó aláírásokat szabályozza.
Ha a tanács elnöke vagy valamelyik tagja a határozat aláírásában akadályozva van, a határozatot helyette - helyettesi minőségének feltüntetésével - az eljárt tanács egyik tagja, illetőleg elnöke írja alá. Ez a rendelkezés nem vonatkozik a határozat kihirdetése előtt írásba foglalt rendelkező rész aláírására, ezt ugyanis a tanács minden tagjának alá kell írnia.
Akadályoztatáson egyébként nem kell feltétlenül végleges akadályt érteni viszonylag huzamos ideig fennálló gátló okot (betegség, szabadság stb.).

A határozatok kijavítása

[a Pp. 224. §-ához]

A kijavítás köre. A bírósági határozatban előfordulhatnak olyan hibák, amelyek elíráson, azaz helytelen név- és számmegjelölésen vagy pedig számítási tévedésen alapulnak. Az ilyen hiba jelentős érdekeket érinthet, mert nagy eltérést jelent az, ha pl. a marasztalási összegben egy nullával több vagy kevesebb van. A számításban megnyilvánuló hiba a perköltség viselésére is kihathat és így a perköltség kijavítására is sor kerülhet, ha annak összegszerű meghatározása nyilvánvalóan számítási hibán alapul (LB P. törv. V. 20 049/1973.). Kijavítással pótolható, ha az ítélet fejrészében néhány felperes feltüntetése elmaradt (LB P. törv. IV. 20 891/1965.).
Nem javítható ki a téves ténybeli vagy jogi álláspont (LB P. törv. II. 20 082/1970.).
Az ítélet rendelkező részében számszerűen feltüntetett és azzal egyezően megindokolt kamat mértéke kijavítás formájában nem változtatható meg (LB G. törv. IV. 32 485/1973., BH 1974.270.)
Az a kérdés, hogy a Ptk. 194. §-án alapuló, a jóhiszemű birtokost megillető hasznos költségekhez mit kell hozzászámítani és mit nem, a jogvita érdemi eldöntésére vonatkozó, nem pedig pusztán számítási kérdés (LB P. törv. I. 21 033/1967.).
A kijavítási kérelmet elutasító végzés ellen nincs helye fellebbezésnek, mert az nem a kijavítás tárgyában hozott végzés. [Legf. Bír. Gf. IX. 30.231/2005.]
A határozatnak nemcsak eredeti példánya, hanem annak kiadmányai is kijavíthatók.
A kijavításnak nincs határideje, miután a kijavítás tárgyául szolgáló hiba olyan természetű, hogy orvoslásának az idő múlása sem lehet akadálya.
A kijavítás tárgyában az a bíróság határoz, amely a hibás határozatot hozta. Ha a határozat az elnöktől vagy a megkeresett bírótól származik, a kijavítás is ezek feladata. A kijavítás tárgyában egyébként olyan bírói személyek is határozhatnak, akik a határozat hozatalában nem vettek részt.
A kijavítást a bíróság végzéssel rendeli el, mégpedig akár ítéletnek, akár végzésnek a kijavításáról van szó.
Ha a bíróság a határozat kijavítását rendeli el, a határozat eredeti példányán a hibás szöveget át kell húzni, úgy azonban, hogy az eredeti szöveg olvasható maradjon, és a megjelölt rész mellett a lap szélén fel kell tüntetni a kijavító végzés számát, valamint - ha van elég hely - a helyes szöveget. A feljegyzést, keltezéssel ellátva, a tanács elnöke aláírja. A kijavító végzést mind a határozat eredeti példányára, mind a kiadmányokra rá kell vezetni. Ha ez nem lehetséges, a külön íven megszerkesztett kijavító végzést hozzá kell erősíteni a határozat eredeti példányához és a kiadmányokhoz. Ha a határozat hibás kiadmányát valamelyik érdekeltnek már kézbesítették, részére a kijavítást feltüntető kiadmányt is kézbesíteni kell.
A LB PK 193. számú állásfoglalás szerint (PEH 288. old.), ha a bíróság a kellő időben nem fellebbezett határozatot kijavítja, a határozat elleni fellebbezési jog a kijavítás következtében nem éled fel. A fél csak a kijavító végzés ellen élhet fellebbezéssel, feltéve, hogy az a határozat rendelkező részére vonatkozik [Pp. 224. § (4) bek.]. A fellebbezés folytán a fellebbezési bíróság a határozatot is felülbírálja, de csak a kijavítással érintett részében (pl. ha az ítéletét a bíróság úgy javította ki, hogy a havi 80 forintban megállapított baleseti járadék helyes összege havi 800 forint).
A Polgári perrendtartást módosító 2001. évi CV. törvény annak érdekében, hogy a kijavítással érintett, de még a kijavítás előtt kézbesített határozattal is egységes legyen, illetőleg annak számára, akinek kézbesítették érthető, ezért úgy rendelkezik, hogy annak ellenére, hogy a határozat kézbesítése már megtörtént, azt - a kijavítás feltüntető kiadmánnyal együtt - kézbesíteni kell ismételten az érintett fél részére.

A határozatok kiegészítése

[a Pp. 225. §-ához]

A kiegészítés az ügy hiányos elbírálását hivatott pótolni az el nem bírált kérdések utólagos eldöntésével. Ezért, ha a határozat indokolásából kitűnik, hogy valamely kérdést a bíróság eldöntött és csak ennek kifejezésre juttatása maradt el a rendelkező részből, akkor valójában nem a határozat kiegészítésének, hanem a határozat kijavításának van helye és ilyen esetben a kijavítás a rendelkező rész szövegének megfelelő kiegészítésével azaz az indokolásnak megfelelő rendelkezés pótlásával történik.
A kiegészítés szempontjából nem minden alperesi védekezés minősül ellenkérelemnek, hanem csak az olyan, amely követelésre irányul. Ilyen elsősorban a beszámítási kifogás, amely szintén az alperes ellenkérelméhez tartozik és amelynek figyelmen kívül hagyása az alperes által érvényesített ellenkövetelés elbírálásának mellőzését jelenti. Ha azonban a bíróság az alperesnek a szerződés érvénytelenségére vagy e követelés elévülésére alapított védekezését nem bírálta el, ez a mulasztás az ítélet kiegészítésével nem, hanem csakis fellebbezéssel orvosolható. Általában nem lehet megengedni azt, hogy a fél az ítélet kiegészítése iránti kérelmét akár egy meglevő ítéleti rendelkezés megváltoztatására, akár pedig egy hiányzó ítéleti indokolás pótlására használja fel (LB P. törv. I. 20 817/1957., BH 1957/8, 1711.).
A bíróság az ítélet kiegészítésével nem változtathat az eredeti ítélet értelmén (LB Gf. III. 20 253/1990., BH 1991.80.).
A másodfokú bíróság nem hozhat kiegészítő határozatot olyan kérdésben, amelyet az elsőfokú bíróság érdemben nem bírált el (Eln. Tan. G. törv. 32 002/1977., BH 1978/5, GPD II. 843.).
Az ítélet kiegészítésének nemcsak akkor van helye, ha az ítélet a perköltség kérdését egyáltalán nem rendezte, hanem akkor is, ha tartalmaz ugyan rendelkezést, de ez nem teljes, mert a fél által előlegezett egyes költségek - például a helyszíni szemle díja, a szakértői költség - viselése felől nem határozott (LB P. törv. III. 20 853/1968., BH 1969/6,6090; PJD IV. 719.).
Az ítélet kiegészítése iránti kérelmet végzéssel kell elutasítani; E végzést helybenhagyó másodfokú végzés felülvizsgálattal nem támadható. (Legf. Bír. Pfv. I. 20.770/2007.)
Ha a bíróság a kérelemnek egészen vagy részben helyt ad, ún. kiegészítő ítéletet hoz, amely az ítéletek egyik fajtája. A kellékei is ugyanazok, mint az egyéb ítéleteké. Többletként csupán az jelentkezik, hogy fel kell tüntetni benne - mégpedig a rendelkező részben - a kiegészített ítélet számát. Rendszerint az ítélet fejrészében is feltüntetik a "kiegészítő" jelzőt, bár annak elhagyása semmiféle jogkövetkezménnyel nem jár.
Mind a kiegészítő ítélet, mind az elutasító végzés az általános szabályok (Pp. 233. §) szerint megfellebbezhető.
A törvény lehetővé teszi a hivatalból való kiegészítést, de nem mondja meg és nem is utal arra, hogy melyek azok a kérdések, amelyekről a rendelkezés jogszabály szerint kötelező. A Legfelsőbb Bíróság P. törv. II. 20 377/1969. számú határozata szerint a Pp. 225. § (1) bekezdésében említett esetek tartoznak ide az előzetes végrehajthatóság ama esetének a kivételével, amikor az előzetes végrehajthatóság kimondása a bíróság mérlegelésétől függ. Mivel a bíróságnak az említett kérdésekben hivatalból kell határoznia, mégpedig időhatárra tekintet nélkül, a kérelem nem utasítható el abból az okból, hogy a fél az erre irányuló kérelmét elkésetten, azaz a tizenöt napos határidőn túl terjesztette elő (LB Gf. I. 20 375/I982., BH 1984.162; GPD III. 722.).
Hivatalból teszi lehetővé az ítélet kiegészítését a törvény abban az esetben is, ha ezt egy másik jogorvoslati eljárás eredményeként hozott döntés teszi szükségessé, nevezetesen amennyiben a másodfokú eljárásban hozott végzés ellen benyújtott fellebbezés elbírálásának eredményeként hozott határozat ezt indokolja. A Pp. 233/A. § rendelkezése szerint fellebbezéssel támadható az a másodfokú eljárásban hozott végzés, amellyel szemben az elsőfokú eljárás szabályai szerint fellebbezésnek lenne helye.
A kiegészítés és a fellebbezés viszonyát illetően abból kell kiindulni, hogy a bíróságnak az a mulasztása, hogy nem határozott olyan kérdésben, amelyben döntenie kellett volna, a határozat hibáját jelenti, mégpedig azt, hogy a határozat ebből a szempontból törvénysértő. Ebből következik, hogy a félnek a törvénysértés miatt jogában áll az általános szabályok (Pp. 233. §) szerint fellebbezéssel is élni.

[a Pp. 226. §-ához]

A határozat kiegészítéséről mindig az a bíróság határoz, amelyik a kiegészítendő határozatot hozta. Erre mutatott rá a Legfelsőbb Bíróság Fvk. VIII. 33.372/1998. számú - BH 2000.557. számú jogeset - határozatában, amelyben az ügyben eljárt elsőfokú bíróság 33. sorszámú végzésével a megyei bíróság 12. sorszámú 1997. március 7-én kelt végzés rendelkező részének második bekezdését akként egészítette ki: "ennek eredményeként az eljárt pénzügyi gondnokot - T. felszámoló és szolgáltató Kereskedelmi Kft.-t, ügyintéző: B. J. felmenti" és díját 2 500 000 + 625 000 forintban állapítja meg. A kiegészítés az eredeti végzés egyéb rendelkezéseit nem érintette. A végzés indokolásában az elsőfokú bíróság utalt arra, hogy a megyei bíróság 12. sorszámú végzésével az adósságrendezési eljárást befejezetté nyilvánította és megállapította a pénzügyi gondnok díját a díjmeghatározásánál azonban a bíróság nem rendelkezett az áfa összegéről. Miután 1993. augusztus 1. napjától kezdődően a felszámolók tevékenységének adómentessége megszűnt, így a felszámoló díjának áfa vonzata van, ezért a pénzügyi gondnoki díj meghatározásánál az áfa mértékét is fel kell számítani. A végzés ellen tartalmi kifogásokat emelve a Magyar Köztársaság Belügyminisztere fellebbezett. A másodfokú bíróságként eljáró Legfelsőbb Bíróság a Pp. 252. § (2) bekezdése alapján - a Pp. 259. §-ára utalással az elsőfokú bíróság kiegészítő végzését hatályon kívül helyezte az újabb eljárásra való utasítás mellőzésével azzal az indokkal, hogy a határozat kiegészítésére kizárólag az alaphatározatot hozó megyei bíróságnak van hatásköre, így a hatáskör hiányában hozott végzés törvénysértő.

A határozatok jogereje

[a Pp. 227. §-ához]

A bíróság határozataival kapcsolatban a Pp. 227. § (1) bekezdése általános szabályként szögezi le azt, hogy a bíróság a saját határozatához abban a perben, amelyben azt hozta, kötve van.
Ezt a szabályt - amely a határozathoz fűződő egyszerű kötőerőt mondja ki - a bírósági eljárás komolysága és a peres felek biztonsága teszi szükségessé. A határozathoz kötöttség a határozatot hozó bíróságra vonatkozik és azt jelenti, hogy a bíróság a perben hozott határozatától nem térhet el, azt nem módosíthatja, nem helyezheti hatályon kívül.
Az egyszerű kötőerő vonatkozik a meghagyásokra is.
A határozathoz kötöttség a határozat kihirdetésével, ha pedig a határozat nem volt kihirdetve, annak közlésétől áll be. Közlésen ebben a vonatkozásban a határozat kézbesítését értjük.
Az egyszerű kötőerő feloldását és az erre vonatkozó szabály megsértését jelenti, ha az írásba foglalt ítélet a szóban kihirdetett ítélettől eltér. Ilyen esetben a kihirdetett ítélet tartalma az irányadó (LB P. törv. I. 20 135/1969., BH 1969/12.6285; PJD IV. 176.).
Az egyszerű kötőerő szabálya érvényesül azonban, amikor a bíróság a hitelező kérelmére indult felszámolási eljárásban az 1991. évi IL. törvény (a továbbiakban: Cstv.) rendelkezései alapján végzésével az adós fizetésképtelenségét állapítja meg.
Jogszabálysértőnek minősítette a Fővárosi Ítélőtábla a megyei bíróságnak azt a határozatát, amelyben a Pp. 157. § a) pontjára hivatkozással az eljárást megszüntette, az adós fizetésképtelenségét megállapító, felszámolását elrendelő, felszámolót kijelölő 6. sorszámú végzését hatályon kívül helyezte. A határozatát az elsőfokú bíróság azzal indokolta, hogy a hitelező 2002. július 2-án kelt nyilatkozatában a felszámolási eljárás megindítása iránti kérelmét visszavonta, miután a tartozás rendezésére az adóssal egyezséget kötőit.
A Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú bíróság végzését határon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot az eljárás további folytatására utasította. Rámutatott arra, hogy az elsőfokú bíróság az egyszerű kötőerő szabályát megsértve helyezte hatályon kívül korábbi határozatát, ezért döntése jogszabálysértő. Az adósnak azt a bejelentését, hogy időközben a hitelezővel egyezséget kötött fellebbezésként kellett volna az elsőfokú bíróságnak kezelnie és azt a jogorvoslat elbírálására hatáskörrel rendelkező bírósághoz kellett volna felterjesztenie. (Fővárosi Ítélőtábla, 11. Fpkf. 40.552/2003.)
A határozathoz kötöttség szabályának kimondásánál a törvény utal a kivételekre. Valóban, az általános szabály alól több irányban kivételeket találunk, főleg a végzésekkel kapcsolatban.
Nem érvényesül az egyszerű kötőerő az ítéleteknél a következő esetekben:
a) Az igazolási kérelem folytán tartott új tárgyalás eredményéhez képest a bíróság az elmulasztott tárgyalás alapján hozott ítéletet teljesen vagy részben hatályon kívül helyezheti [Pp. 109. § (4) bek.].
b) A részítélet a később hozott ítélettel a beszámítási kifogásra, illetőleg a viszontkeresette vonatkozó tárgyalás eredményéhez képest hatályon kívül helyezhető vagy módosítható [Pp. 213. § (2) bek.].
c) Az ítélet kijavítható és kiegészíthető (Pp. 224-225. §-ok).
d) Ha házassági perben a felperes a keresetétől az elsőfokú eljárás befejezése után, de még az ítéletjogerőre emelkedése előtt eláll, az ítéletet az iratoknak a fellebbezés folytán való felterjesztése előtt az elsőfokú bíróság, egyébként a másodfokú bíróság helyezi hatályon kívül [Pp. 284. § (2) bek.].
e) Ha valamelyik házastárs a házassági bontóper jogerős befejezése előtt meghal, a bíróság a pert megszünteti és a perben esetleg már hozott ítéletet hatályon kívül helyezi (Pp. 289. §).
Végzéseknél a kötőerő nem érvényesül - a pervezetésre vonatkozó,
- az egyoldalú kérelmet elutasító, továbbá
- a határidőhöz kötött perbeli cselekményt elutasító, végül - a pénzbírságot megállapító végzésekkel kapcsolatosan.
A pervezető végzésekhez kötöttség a célszerű pervezetést nehezítené meg, ezért oldja fel a törvény ezzel kapcsolatban a kötőerőt. Pervezetőek azok a végzések, amelyek a per célszerű menetének biztosítására irányulnak (előkészítés, tárgyalás kitűzése, egyesítés, elkülönítés, tárgyalás felfüggesztése stb.), továbbá amelyek a tényállás megállapításhoz szükséges bizonyítás felvételére vonatkoznak. Ez utóbbiakkal kapcsolatban a Pp. 165. §-a külön kifejezett rendelkezést is tartalmaz.
Az egyoldalú kérelmet elutasító végzéssel senki nem szerzett jogot, így az ilyen végzés megváltozatása nem jelent sérelmet. Ezért nem akadálya pl. a költségmentesség megadásának az, ha az erre vonatkozó kérelmet a bíróság egyszer már elutasította.
Határidőhöz kötött cselekményt elutasító végzések: az igazolási kérelmet [Pp. 109. § (2) bek.], a fellebbezést (237. §), az ellentmondást [322. § (1) bek.] elutasító végzések.
A pénzbírságot megállapító végzést a bíróság fontos okból változtathatja meg. Ilyen ok lehet pl. az, hogy a tárgyaláson meg nem jelent tanú az elmaradását megfelelően igazolja.
A most említett végzések közül a határidőhöz kötött perbeli cselekményt elutasító végzés csak jogerőre emelkedése előtt változtatható meg, míg a többi végzés a jogerő beállta után is visszavonható és módosítható.
Ha a bíróság a végzéséhez nincs kötve, az ellene benyújtott fellebbezésnek a Pp. 257. §-a értelmében maga is eleget tehet. Ebben az esetben a fellebbezés tárgytalanná válik és az iratokat nem kell felterjeszteni a másodfokú bírósághoz.

[a Pp. 228. §-ához]

A határozat alaki jogereje azt jelenti, hogy a határozat fellebbezéssel nem támadható meg.
Az igazolási kérelemmel való megtámadás lehetősége a határozat jogerőre emelkedését nem érinti, kivéve a házassági perekben hozott ítéleteket, amelyek csak a tizenöt napos igazolási határidő elteltével emelkednek jogerőre [Pp. 290. § (4) bek.]. Hasonlóképpen nem érinti a jogerőt a felülvizsgálati kérelem és a perújítási kérelem előterjesztése, sőt ezeknek a rendkívüli perorvoslatoknak az igénybevétele egyenesen feltételezi a jogerőt. A jogerő szempontjából csak a rendes perorvoslat lehetőségének van jelentősége. Ítélet és végzés ellen ez a perorvoslata fellebbezés, amelynek - ha a törvény szerint helye van - a határozat jogerőre emelkedésére halasztó hatálya van.
A jogerőhöz fűződő következmények szempontjából jelentősége van annak, hogy a határozat jogerőre emelkedése mikor következett be. Ezzel a kérdéssel összefüggésben a következő eseteket különböztetjük meg:
a) Az a határozat, amely fellebbezéssel nem támadható meg, kihirdetésével emelkedik jogerőre. A kihirdetésre nem kerülő határozatok jogerőre emelkedése szempontjából a közlés másik módja, a kézbesítés az irányadó: ezek a határozatok a kézbesítéssel emelkednek jogerőre.
b) Ha a határozat ellen fellebbezésnek van helye, de fellebbezéssel a jogosultak egyike sem élt, a határozat a fellebbezési határidő leteltét követő naptól kezdve jogerős.
Ugyanígy alakul a jogerőre emelkedés akkor, ha a határozat ellen nyújtottak ugyan be fellebbezést, de azt az elsőfokú bíróság (Pp. 237. §), illetőleg a másodfokú bíróság [Pp. 240. § (1) bek.] elutasította Az elkésetten benyújtott vagy egyébként szabálytalan fellebbezés ugyanis a határozat jogerőre emelkedését nem akadályozza.
c) A Legfelsőbb Bíróság PK 194. számú állásfoglalása irányadó a határozat jogerőre emelkedésének az időpontjára akkor, ha a határozat ellen nyújtottak be fellebbezést, de azt a fél visszavonta. Az állásfoglalás szerint: a fellebbezés visszavonása esetén - ha a fellebbezési határidő már mindenkivel szemben lejárt - a határozat a fellebbezés visszavonására vonatkozó bejelentésnek a bírósághoz érkezése napján emelkedik jogerőre. Ha viszont a fellebbezési határidő az érdekeltekkel szemben még nem járt le, a határozat azon a napon emelkedik jogerőre, amikor a fellebbezési határidő mindenkivel szemben lejárt (PEH 289. old).
Az 1999. évi CX. törvény egészítette ki a Pp. 228. §-át egy új rendelkezéssel. A módosítás lehetőséget ad arra, hogy a jogi képviselővel eljáró felek az elsőfokú ítélet meghozatalát megelőző tárgyalás berekesztéséig - tehát a bizonyítási eljárás ismeretében, de a döntés ismeretének hiányában - együttesen úgy nyilatkozzanak, hogy a fellebbezési jogukról lemondanak.
A lemondást visszavonni nem lehet, az csak akkor nem hatályos, ha a bíróság az elsőfokú eljárás szabályait olyan súlyosan megsértette, amelynek következtében a másodfokú bíróságnak a fellebbezés és a csatlakozó fellebbezés korlátaira tekintet nélkül lenne joga az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezésére és az elsőfokú bíróságnak új eljárásra való utasítására, mert az elsőfokú bíróság nem volt szabályszerűen megalakítva, vagy az ítélet meghozatalában olyan bíró vett részt, akivel szemben a törvény értelmében kizáró ok áll fenn.
A törvény a határozatok jogerőre emelkedésével összefüggésben szabályozza a határozat elleni fellebbezésről való lemondást, mint olyan perbeli cselekményt, amely a határozat jogerőre emelkedését eredményezi.
A fellebbezésről azok mondhatnak le, akik fellebbezésre jogosultak.
A fél az ítélet elleni, az ügy érdemi részére vonatkozó fellebbezési jogáról akkor is lemondhat, ha őt a perben pártfogó ügyvéd képviselte. A párfogó ügyvédet ugyan önálló fellebbezési jog illeti meg a perköltség tekintetében, ez azonban nem járhat azzal a jogkövetkezménnyel, hogy a félnek a per fő tárgya (érdemi része) tekintetében fennálló rendelkezési jogát korlátozhassa (LB P. törv. I. 20 633/1970., BH 1971/7.6816; PJD V. 500.).
A gondnokság alá helyezési perben az alperes perbeli cselekvő képességgel rendelkezik abban az esetben is, ha a bíróság részére ügygondnokot rendelt. Ezért az ítéletet kézbesítés útján az alperessel is közölni kell. A fellebbezésről lemondás az alperes nyilatkozata nélkül nem hatályos (LB P. törv. II. 20 259/1969., BH 1970/7.6307; PJD IV. 749.).
A lemondásnak két feltétele van:
a) A fellebbezésről csak a határozat kihirdetése után lehet lemondani, a határozat kihirdetése előtti lemondás nem joghatályos. A határozat kézbesítéséről a törvény nem tesz említést és ebből következik, hogy a fellebbezésről a kézbesítéstől függetlenül, vagyis a határozat kézbesítése előtt és után egyaránt le lehet mondani.
A dolog természetéből következik, hogy a fellebbezési határidő letelte után a fellebbezésről a fél már nem mondhat le, miután a fellebbezési jog a fellebbezés benyújtására nyitva álló határidő [Pp. 234. § (1) bek.] elteltével megszűnik és ezt követően valójában már nincs miről lemondani. De a fellebbezési határidőn belül is csak a fellebbezés benyújtása előtt lehet a fellebbezésről lemondani, a fellebbezés benyújtása után csak a fellebbezés visszavonásáról lehet szó.
b) A lemondás csak akkor hatályos, ha azt a határozat kihirdetése után valamennyi fél, illetőleg valamennyi fellebbezésre jogosult bejelenti. A lemondásra vonatkozó bejelentések külön-külön is történhetnek, mégpedig akár szóban, akár írásban.
A fellebbezési jogról való lemondás új szabályát tartalmazza az 1999. évi CX. törvény 36. §-ával megállapított Pp. 228. § (2) bekezdése. Míg eddig a fellebbezési jogról való lemondás feltételezte, annak a bírósági határozatnak az ismeretét, amely ellen a fellebbezési jogokról az érintett fél lemondhat, a (2) bekezdés új rendelkezése szerint a felek a határozat tartalmának ismerete előtt - az elsőfokú ítélet meghozatalát megelőző tárgyalás berekesztéséig - előzetesen lemondhatnak fellebbezési jogukról. Ez esetben az ítélet közlésével jogerőre emelkedik. Ezt a szabályt azonban kizárólag a jogi képviselővel eljáró felek esetében és közös nyilatkozattal lehet alkalmazni. Ha már az egyik fél nem rendelkezik jogi képviselővel, nem érhető el, hogy az elsőfokú ítélet a közléssel jogerőre emelkedjen. Ez a szabály értelemszerűen kizárólag az elsőfokú bíróság ítéletével kapcsolatos fellebbezési jogról való lemondásra vonatkozik, és miután a Pp. 219. § (1) bekezdés a) pontja szerint az ítéletet kézbesítés útján kell közölni a felekkel, a kézbesítés napja tekinthető a jogerőre emelkedés napjának. Felmerül a kérdés, mi a helyzet akkor, ha a kézbesítés nem azonos napon történik a felek, illetőleg képviselőik részére, ez esetben más-más nap a jogerő emelkedés napja?
A rendelkezés szerint a lemondás hatálytalanságára alapítottan az ilyen ítélet ellen is fellebbezést lehet előterjeszteni, amennyiben az elsőfokú bíróság az elsőfokú eljárás szabályait olyan súlyosan megsértette, amelynek következtében a Pp. 252. § (1) bekezdése alkalmazásának lenne helye. Felmerül a kérdés, mennyiben állapítható meg a jogi képviselők tudása, illetőleg jóhiszeműsége, ha ezen súlyos eljárási szabályok ismeretében teszik meg az elsőfokú ítélet meghozatalát megelőző tárgyalás berekesztéséig a lemondó nyilatkozatokat. Az ilyen fellebbezésnek egyébként kizárólag a fellebbezési jogról való lemondás hatálytalanságának indokait kell hogy tartalmazza, illetőleg ezeket a körülményeket vizsgálja a másodfokú bíróság, hiszen egyéb körülményt a Pp. 252. § (1) bekezdése alapján nem is vizsgálhat. Ezek az alábbi súlyos eljárási szabálysértések: ha az elsőfokú bíróság nem volt szabályszerűen megalakítva, ha az ítélet meghozatalában olyan bíró vett részt, akivel szemben a törvény értelmében kizáró ok áll fenn. Ezek az okok egyébként a fellebbezés illetőleg a csatlakozó fellebbezés korlátaira tekintet nélkül teszik a másodfokon eljáró bíróság kötelezettségévé az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezését. A fellebbezési jogról való előzetes lemondó nyilatkozatot ugyanúgy nem lehet visszavonni, mint azt a lemondó nyilatkozatot, amelyet már a határozat ismeretében tett az érintett fél, a lemondás hatálytalanságára alapított fellebbezésben kérni kell az érintettnek az elsőfokú ítélet végrehajtásának felfüggesztését.
A fellebbezésről való lemondás viszont nem szünteti meg a félnek azt a jogát, hogy a határozatban utóbb észrevett szám vagy számítási hibának vagy egyéb elírásnak a kijavítását kérhesse és nem akadálya a fellebbezésről történt lemondás annak sem, hogy ha a bíróság a határozatát utóbb kijavítja, a kijavító végzés ellen bármelyik fél fellebbezhessen.
A részleges jogerő. A fellebbezésnek nem kell feltétlenül az egész határozat ellen irányulnia. Lehetséges, hogy a fél a határozatnak csak egy részét sérelmezi, míg más rendelkezéseivel egyetért. Ezzel függ össze a Pp. 228. § (3) bekezdésének a részleges jogerőre vonatkozó rendelkezése.
Ha a házassági perben a bíróság több igény felől is határoz, a részleges jogerő megállapításánál gondos mérlegelés tárgyává kell tenni, hogy a fellebbezés az ítéletnek mely rendelkezését támadja és mely rendelkezést nem kívánja érinteni. Kétség esetén a fellebbező fél erre nézve nyilatkozattételre felhívható. Amennyiben a fellebbezés egész tartalmából az tűnik ki, hogy a fellebbezés kifejezett erre utalás nélkül is sérelmezi és támadja a köteléki rendelkezést úgy, a kötelék tárgyában döntő ítéleti rendelkezést is megtámadottnak kell tekinteni. Ha azonban kétségtelenül megállapítható, hogy a több igény tárgyában döntő ítéletnek csak kifejezetten egyes rendelkezéseit kívánja a fellebbezés támadni, a nem támadott részre a jogerő beáll (LB P. törv. I. 20 640/1960., BH 1962/23109; PJD I.1141.)
A PK 10. számú állásfoglalás IV. e. pontja szerint a közös tulajdon megszüntetése iránti perben hozott ítélet elleni fellebbezés folytán az ítélet egész terjedelmének a felülvizsgálata csak akkor nem lehetséges, vagyis csak akkor lehet szó részleges jogerőről, ha fellebbezéssel kizárólag az eljárási költség kérdésében éltek (PEH 94. old.).
A házastársi vagyonközösség megszüntetése iránti perben a vagyonmérleg összes tételeit egységes egészként kell elbírálni, így az egyes tételekre a részjogerő nem áll be (LB P. törv. III. 20 322/1966., BH 1966/9.5005; PJD III. 269.).
A részleges jogerő elenyészik, ha a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét teljes egészében vagy egy részében a Pp. 251. § (1) bekezdése, a 252. § (1) és (2) bekezdése alapján hatályon kívül helyezi.
A határozat jogerőre emelkedését általában az elsőfokú bíróság állapítja meg. Ezzel kapcsolatosan a BÜSZ 13. §-a tartalmaz rendelkezéseket. A fellebbezési eljárásban az elsőfokú ítélet részleges jogerejének megállapítása a másodfokú bíróság feladata [Pp. 256. § (2) bek.].
A jogerős különleges alakulására mutatott rá a Legfelsőbb Bíróság az alább ismertetett jogesetben, kimondva, hogy az alperesek egyikével szemben feltételesen, a másik alperes marasztalásától függően előterjesztett kereset esetén a marasztalt alperes fellebbezése megakadályozza a másik alperessel szemben az ítélet jogerőre emelkedését.
A jogeset szerint a felperes keresetében előadta, hogy vagyonvédelmi szolgáltató vállalkozóként szakmai felelősségbiztosítási szerződést kötött az I. r. alperessel. Tevékenységének ellátása során a pénzszállítás és feldolgozás körében alvállalkozóként vette igénybe a II. r. alperest. Előadta továbbá, hogy saját megrendelője, a P. Rt. telephelyéről elszállított értékküldeményekben 2002. márciusában 80 000, majd 2003 júliusában 672 500 forint hiány keletkezett. A hiányt a megrendelőnek megtérítette. Vagylagosan fenntartott keresetében az alpereseket a visszafizetett tőke és kamatai megtérítésére kérte kötelezni.
Az elsőfokú bíróság ítéletével kötelezte a II. r. alperest, hogy fizessen meg a felperesnek 780 000 forint, és további 672 500 forint tőkét és kamatait. Ezt meghaladóan a keresetet elutasította. Döntését azzal indokolta, hogy a bűncselekményt vagy a felperes, vagy a II. r. alperes alkalmazottai követhették el, és ez esetben az I. r. alperes biztosítási szabályzata szerint a biztosító mentesül a helytállási kötelezettség alól. A pénzkezelés igen zárt rendszerben történt, és ha személyekre lebontva nem is, de az elkövetők köre behatárolható volt. A hiány a II. r. alperes szállítása során keletkezett. Ezért a Ptk. 348. § (1) bekezdésére is figyelemmel a hibás teljesítés alapján kötelezte a II. r. alperest a kár megtérítésére.
A II. r. alperes fellebbezése folytán eljáró másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletet megváltoztatta és kötelezte az I. r. alperest az 1 252 500 forint és kamatai megfizetésére. Ezt meghaladóan a keresetet elutasította.
Elöljáróban rámutatott arra, hogy az I. r. alperessel szemben a keresetet elutasító elsőfokú ítélet a vagylagosan előterjesztett kereset folytán nem emelkedett jogerőre. Az ügy érdemét illetően a felek közötti felelősségbiztosítási szerződés és a VVSZF VII/4. pontját úgy értelmezte, hogy csak konkrétan megállapított személy bűncselekménye esetén mentesül az I. r. alperes a térítési kötelezettség alól. A büntetőügyben a bűncselekmény elkövetőjét nem derítették fel. A bíróság a büntető bíróság szerepét nem veheti át, és nem állapíthatja meg - még bizonyos személyi körre leszűkítve sem - a szóba jöhető elkövetők körét. Ezért az I. r. alperest a Ptk. 559. § (1)-(2) bekezdése alapján marasztalta. Az I. r. alperes beszámítási kifogását nem találta alaposnak, mivel csak a jogosulttal szemben lejárt követelés számítható be. Az I. r. alperes azonban jelen esetben nem teljesített a károsultnak.
A jogerős ítélet ellen előterjesztett felülvizsgálati kérelmében az I. r. alperes elsődlegesen azon az alapon vitatta a másodfokú ítéletet, hogy a vele szemben történt elutasítás első fokon - fellebbezés hiányában - jogerőre emelkedett. Mivel az alperesek nem egységes pertársaságot alkottak, a II. r. alperes fellebbezése nem akadályozta meg az említett jogerőt. A Pp. 4. §-a alapján vitatta a másodfokú ítéletnek a bűncselekmény elkövetésével kapcsolatban kifejtett álláspontját. Előadta, hogy a biztosítási szerződés VII/4. pontja nem követeli meg a bűncselekményt elkövető személy pontos megnevezését. Beszámítási kifogásával kapcsolatban a VVSZF XI/1.1. pontjára hivatkozott. Mivel a felperes fizetett a károsultnak, - ami a biztosítónak a felelősségbiztosítási szerződés alapján is kötelezettsége lenne, - a Ptk. 559. § (3) bekezdése alapján megtérítési igénye esedékessé vált. Végül sérelmezte, hogy a másodfokú bíróság indokolási kötelezettségének sem tett eleget, mivel nem adta indokát a II. r. alperessel szemben a keresetet elutasító döntésének.
A felperes és a II. r. alperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályában való fenntartására irányult. A II. r. alperes a perjogi aggályokkal szemben az alperesek ellen előterjesztett keresetnek vagylagos, - és I. r. alperes tekintetében - feltételes jellegére utalt. Egyetértett a másodfokú bíróság jogi álláspontjával, amely szerint a biztosítási szabályzat a biztosító mentesülését nem csak a bűncselekmény elkövetésének tárgyi, hanem alanyi oldalának ismeretéhez is köti. Előadta, hogy a másodfokú bíróság indokolási kötelezettségének is eleget tett, mivel a Ptk. 310. §-a körében megállapította, hogy nem nyert bizonyítást, hogy a felperesen és a II. r. alperesen kívül harmadik személy követte el a bűncselekményt.
A felülvizsgálati kérelem alapos.
A felperes módosított keresetében elsődlegesen a II. r. alperes marasztalását kérte hibás teljesítés, a Ptk. 501. §, illetve 310. §-a alapján. Az I. r. alperes marasztalása iránti kereseti kérelmét vagylagosan, a II. r. alperes felelősségének megállapíthatósága hiánya esetére terjesztette elő (16. sorszámú keresetmódosítás). A kereseti kérelem korlátai a másodfokú bíróságot is kötik (Pp. 239. §, 215. §). Nem tévedett a másodfokú bíróság annak megállapításával, hogy a II. r. alperesnek az elsőfokú ítélet ellen előterjesztett fellebbezése az elsőfokú ítélet teljes terjedelme ellen irányult (az elsőfokú ítélet megváltoztatásával a vele szemben előterjesztett kereset elutasítását és az I. r. alperes marasztalását kérte). A felülvizsgálati kérelem indokaitól eltérően tehát az elsőfokú ítélet jogerőre emelkedését az I. r. alperessel szemben nem az alperesi pertársaság jellege, hanem a fellebbezés tartalma akadályozta meg [Pp. 228. § (3) bekezdés]. Az I. r. alperesnek a fellebbezési kérelem tartalmával kapcsolatos felülvizsgálati aggályaival szemben a Legfelsőbb Bíróság hangsúlyozza, hogy az I. r. alperessel szemben a II. r. alperes marasztalásától függően, tehát feltételesen előterjesztett kereset folytán a II. r. alperessel szemben történő keresetelutasításra irányuló indítványban implicit módon mindenképpen benne foglaltatott volna az I. r. alperessel szemben előterjesztett kereset elbírálása iránti kérelem.
A kereseti kérelem és ellenkérelem fenti korlátai között a másodfokú bíróságnak tehát - az I. r. alperes felelősségének vizsgálatát megelőzően - a II. r. alperesnek az őt marasztaló ítéleti rendelkezés ellen előterjesztett fellebbezési indokait kellett volna megvizsgálnia.
A Legfelsőbb Bíróság megítélése szerint az elsőfokú bíróság ebben a körben megalapozottan állapította meg, hogy a II. r. alperes - aláírásával igazoltan - sértetlen pénzküldeményt vett át az I. r. alperestől. Adott esetben a megrendelő I. r. alperes és a fuvarozó II. r. alperes jogviszonyában a Ptk.-nak a fuvarozási szerződésre vonatkozó bizonyítási szabályait kellett alkalmazni. A Ptk. 502. § (1) bekezdése alapján a II. r. alperest terhelte annak bizonyítása, hogy a kárt a tevékenységi körén kívül eső elháríthatatlan ok okozta. A (2) bekezdés szerint a csomagolás hiányosságának a bizonyítása szintén a II. r. alperest terhelte. Az elsőfokú bíróság a bizonyítási teher e szabályainak helyes alkalmazásával marasztalta a II. r. alperest a Ptk. 501. §-a alapján a pénzküldemény részleges elvesztéséből eredő kár összegében. A II. r. alperes ebben a körben előterjesztett fellebbezési indokai nem voltak alkalmasak a fuvarozót terhelő fokozott felelősség alóli kimentésre.
Tévedett tehát a másodfokú bíróság, amikor a II. r. alperes marasztalását támadó fellebbezési indokok elbírálása helyett az I. r. alperes helytállási kötelezettségét vizsgálta, a feltételesen előterjesztett keresettel szembeni védekezését és beszámítási kifogását bírálta el. A Legfelsőbb Bíróság - jogi álláspontja folytán - a másodfokú ítélet ebben a körben kifejtett jogi indokaival és a felülvizsgálati kérelem ezzel kapcsolatos ellenérveivel nem foglalkozott.
Az ismertetett indokoknak megfelelően a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta (Legf. Bír. Pfv. VIII. 21.562/2006.).

[a Pp. 229. §-ához]

Az anyagi jogerő az alakilag jogerőre emelkedett ítélethez fűződő azt a joghatást jelenti, hogy az ítélet a peresített jogviszony alapján a feleket megillető jogokat és az őket terhelő kötelezettségeket végérvényesen meghatározza.
Pozitív irányban az anyagi jogerő abban nyilvánul meg, hogy az ítéletben foglalt döntés a felekre, továbbá a bíróságokra és más hatóságokra egyaránt irányadó: a felek az ítéletben elbírált jogot többé vitássá nem tehetik, a bíróságok és más hatóságok a későbbi döntésüknél a jogerős ítéletet alapul venni kötelesek.
Negatív irányban az anyagi jogerő azt eredményezi, hogy az elbírált jog iránt újabb pert nem lehet indítani. A jogerős ítéletnek marasztalást tartalmazó rendelkezéséhez további joghatásként a végrehajthatóság kapcsolódik.
A gyermektartásdíj fizetésére kötelező jogerős ítélet hatályát és végrehajthatóságát nem szünteti meg az a tény, hogy a gyermek anyja és a tartásdíj fizetésére kötelezett személy életközösségre léptek és a kötelezett az együttélés alatt természetben teljesítette a gyermek tartására vonatkozó kötelezettségét. Az életközösség megszakítása és a természetbeni tartás ez okból való megszüntetése esetén a gyermektartásdíj iránt nem kell újabb pert indítani, hanem a jogerős ítélet alapján a korábban megítélt tartásdíj erejéig a végrehajtás elrendelését lehet kémi (Debreceni Megyei Bíróság Pf. III. 21 596/1967., BH 5688; PJD IV. 312.).
Az anyagi jogerő nemcsak az ítélethez fűződik. Anyagi jogerőre emelkedik az ellentmondással meg nem támadott bírósági meghagyás, illetőleg annak ellentmondással meg nem támadott része [Pp. 136. § (3) bek. és 136/A. § (2) bek.]. Ugyanez vonatkozik a fizetési meghagyásra [321. § (1) bek.]. A bíróság által jóváhagyott egyezségnek is ugyanolyan hatálya van, mint a bírói ítéletnek [148. § (3) bek.].
A jogerős ítélet rendelkező részében foglalt kötelezés kizárólag a rendkívüli perorvoslatok során érinthető és nincs jogi lehetőség arra, hogy a bíróság a peres eljárás befejezése után a jogerős határozatban megítélt követelésnek egy másik jogerős ítélet alapján fennálló tartozásba történő beszámításával a fél tartozásának összegét külön határozattal állapítsa meg. Az erre irányuló kérelmet elutasító végzés ellen fellebbezésnek sincs helye. A fenti döntést a Legfelsőbb Bíróság Gfv. X. 30.309/2009. számú határozatában mondta ki abban az eljárásban, amelynek alapügyében az elsőfokú bíróság ítéletét az Ítélőtábla helybenhagyta, az ítélet ellen a felperesek felülvizsgálati kérelmet terjesztettek elő és e mellett - a jogerős ítélet meghozatalát követően - a felperesek "beszámítási kérelmet" nyújtottak be az elsőfokú bírósághoz a különböző ítéleti rendelkezések szerinti fizetendő perköltségek beszámítása tekintetében. Kérelmük arra irányult, hogy az elsőfokú bíróság állapítsa meg, hogy a jogerős ítélet alapján az alperest megillető 32 000 forint perköltség követelésből ugyanazon bíróság által hozott jogerős ítéletben a felperesek javára megállapított 23 600 forint tőkének és 600 forint késedelmi kamatnak a beszámításával a felpereseknek az alperes felé már csak 8400 forint tartozása álla fenn.
Az elsőfokú bíróság tájékoztatta a feleket, hogy kérelmük teljesítésének jogszabályi lehetősége nincs, mert az a meghozott döntések megváltoztatását is jelentené, amelyre nincs lehetőség. A felperesek fellebbezését a másodfokú bíróság elutasította, a felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bíróság ugyancsak alaptalannak találta. Rámutatott arra, hogy az 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 296. § (1) bekezdése szerint "a kötelezett a jogosulttal szemben fennálló egynemű és lejárt követelését - ha jogszabály kivételt nem tesz - a jogosulthoz intézett, vagy a bírósági eljárás során tett nyilatkozattal tartozásába beszámíthatja". Ebből a rendelkezésből következően a felperesek egyszerű - a jogosulthoz intézett - nyilatkozattal beszámíthatják a követelésüket a tartozásukba. Ugyanakkor - mivel a bírósági eljárás már jogerősen befejeződött - nem volt olyan "bírósági eljárás", amelynek során a beszámításra irányuló nyilatkozatukat (beszámítási kifogást) megtehették volna, ezért az elsőfokú bíróság végzése helyes tájékoztatást tartalmazott.
Az anyagi jogerő - amint mondani szokták - ítélt dolgot (res iudicata) teremt. Ez a kifejezés magában foglalja az anyagi jogerőnek mind a pozitív, mind a negatív hatását. Az érdekelt félnek az ítélt dologra történt hivatkozását az ítélt dolog kifogásának nevezzük, de a bíróság az ítélt dolgot hivatalból is figyelembe veszi és ez a keresetlevélnek idézés kibocsátása nélküli elutasítására [Pp. 130. § (1) bek. d) pont], az eljárás későbbi szakában pedig a per megszüntetésére [157. § a) pont] vezet. Az ítélt dolog ténye a 260. § (1) bekezdésének c) pontja alapján perújítási okul is szolgálhat
Az anyagi jogerő tárgyi terjedelme egyrészt a jog azonosságát, másrészt a tényalap azonosságát feltételezi.
Ezekkel kapcsolatos bírósági állásfoglalások:
A közös tulajdonnak árverés útján történő megszüntetését elrendelő ítélet jogerőre emelkedése nem zárja ki, hogy bármelyik tulajdonos a közös tulajdonnak más módon történő megszüntetése iránt újabb pert indítson, ha az árverés sikertelen maradt (LB P. törv. I. 20 176/1970., BH 1971/8, 6842; PJD V. 501.).
Míg a korábbi perben a bíróság csupán a birtokkérdésben foglalt állást, a felperes az újabb perben a tulajdonjoga alapján támasztott igényt az alperes által használatba vett területre. A két perben érvényesített jog tehát nem ugyanaz, ezért a birtokperben hozott jogerős ítélet nem akadálya a felperes tulajdoni igénye elbírálásának (LB P. törv. I. 20 962/1968.).
A felperes mint tulajdonostárs és az alperes mint bérlő között folyt első perben a bíróság rendezte a veranda használatának kérdését. Később az alperes is társtulajdonosa lett az ingatlannak, és amikor ilyen minőségben kérte a veranda használatának újbóli rendezését, a Legfelsőbb Bíróság az alsófokú bíróságoknak a pert ítélt dolog címén történt megszüntetésével szemben kifejtette, hogy az érvényesített jog nem azonos a korábbi perben elbírált jogkérdéssel. Ott ugyanis lényegében a birtokháborítás kérdése merült fel a bérlő és az egyik tulajdonos között, míg az újabb perben a közös tulajdonná vált ingatlan használatával kapcsolatosan van vita a tulajdonostársak között, amelyet a PK 8. számú állásfoglalásban foglaltak szerint kell elbírálni (P. törv. V. 20 519/1973.).
A lakás kiürítésére kötelező ítélet jogereje nem akadálya annak, hogy a bíróság a jogcím nélkülivé vált lakáshasználat terjedelmét utólag korlátozhassa (LB P. törv. III. 20 402/1966., BH 1967/2,5197. PJD III. 529.).
A közös károkozók egyetemleges marasztalása nem akadálya annak, hogy az egyik károkozó által a másik ellen a felelősség egymás közötti - a károsulttal szembeni viszonyukra ki nem ható - megosztása iránt pert indíthasson (LB P. törv. I. 21 135/1965., BH 1966/10, 5046; PJD IV. 376.).
A tartási keresetnek a tartást igénylő érdemtelensége címén történt elutasítása ítélt dolgot jelent a felperes további igényeit illetően (LB P. törv. I. 22 129/1953., BH 1953/2,7; PJD I. 445.).
Az ítélet anyagi jogereje nem terjed ki az ítélet meghozatala után felmerülő tényekre, ezért ezek alapján az ítélettel kialakított jogviszony újbóli elbírálását vagy rendezését lehet kérni. A tényekben bekövetkezett változások indokolják a jövőben lejáró szolgáltatás mennyiségének vagy időtartamának a megváltoztatását a Pp. 230. § alapján, a gyermek elhelyezésének megváltoztatását a Csjt. 72/A. §-a (új Ptk. 4:169. § (1) bekezdése alapján, valamint a tulajdonostársak között a birtoklás és használat módjának módosítását a PK 8. számú állásfoglalás (PEH 87. old.) alapján.
A jogerő alanyi terjedelme azoknak a személyeknek a körére vonatkozik, akikre az ítélet anyagi jogereje kiterjed. Ezzel kapcsolatban a törvény a feleket és jogutódaikat jelöli meg. Annak nincs jelentősége, hogy a jogutódlás milyen alapon következett be, nevezetesen a törvény rendelkezésén vagy a felek ügyleti akaratán alapul-e.
Ha a bíróság a bérlőt (albérlőt) a lakás korábbi tulajdonosa által indított perben a lakás kiürítésére kötelezte az ítélet hatálya kiterjed a tulajdonos jogutódjára is, a jogutód tehát ugyanabból a tényalapból ugyanazon jog iránt pert nem indíthat. A lakás új tulajdonosa a korábbi tulajdonos javára szóló ítélet alapján a végrehajtási eljárásban kérheti a jogutódlás megállapítását és ennek alapján a lakáskiürítés végrehajtását (Kecskeméti Megyei Bíróság Pf. III. 21 385/1973., BH 1975/2., PJD VI. 724.).
Ha a törlési és kiigazítási, az ingatlan tulajdonjogát érintő, az ingatlanon fennálló közös tulajdon megszüntetése iránti, az ingatlanra vonatkozó házassági vagyonjogi, végül a jelzáloggal biztosított követelés iránti per megindítását az ingatlan-nyilvántartásba bejegyezték, akkor a bejegyzett perben hozott ítélet jogereje a perben való részvétel nélkül is kiterjed minden olyan személyre, aki a bejegyzést követően szerzett jogot az ingatlanra.
Mindenkivel szemben hatályos ítéletek azok, amelyek - jogszabály külön rendelkezése alapján mindenkire irányadók, vagyis az ítélet anyagi jogereje mindenkire kiterjed. Ilyen ítéletek: a házasságot érvénytelennek nyilvánító ítélet [új Ptk. 4:14. § (2) bekezdése], a családi jogállás megállapítása iránt indított kereset folytán hozott ítélet (Csjt. 45. §), az örökbefogadást felbontó ítélet [új Ptk. 4:140. § (3) bekezdés], valamint a szülői felügyelet megszüntetése vagy annak visszaállítása iránt indított perben hozott ítélet [új Ptk. 4:193. § (4) bekezdés]. A házasságot felbontó ítéletekkel kapcsolatban a törvény nem tartalmaz ilyen rendelkezést, de az elmélet és a gyakorlat egységes abban, hogy ezek az ítéletek is mindenkire hatályosak. Az új Ptk. már beiktatott olyan rendelkezést, amely szerint a házasság létezését vagy nemlétezését megállapító ítélet mindenkivel szemben hatályos [4:6. § (3) bekezdés]. A házasságot felbontó ítélet mindenkivel szemben hatályos [4:23. § (4) bekezdés].
Az apaságot megállapító ítélet mindenkivel szemben hatályos az új Ptk. 4:103. § (4) bekezdés rendelkezése szerint, akárcsak az apaság vélelmét megdöntő ítélet [4:112. § (4) bekezdése]. Az új Ptk. 4:118. § (6) bekezdése szerint az anyasági perben hozott ítéletnek is mindenkivel szemben érvényesülő hatályossága van.
A mindenkivel szemben hatályos ítélettel kialakított jogi állapot ellenkezőjét senki sem állíthatja és nem bizonyíthatja. Például, ha a bíróság megállapítja, hogy a gyermek nem az anya férjétől származik, azaz a férj apaságának vélelmét megdönti, senki nem állíthatja és bizonyíthatja azt, hogy a gyermek mégis a férjtől származik és gyermek vagy jogutódja a férj után öröklési igénnyel nem léphet fel. Viszont, amíg a férj apaságának a vélelmét a bíróság jogerős ítélettel nem döntötte meg, senki sem hivatkozhat arra, hogy a gyermek nem a férjtől származik, éspedig még akkor sem, ha ez egyébként nyilvánvalóan így van, mert pl. a férj évek óta más országban, idegen világrészben él.
A keresettel (viszontkeresettel) érvényesített jog felől a döntést az ítélet rendelkező része tartalmazza, ezt azonban az ítélet indokolásával kell kiegészíteni. Különösen ez a helyzet az elutasító ítéletek esetében, ezeknél ugyanis csak az ítélet indokolásából tűnik ki, hogy a felperesnek milyen követelését utasította el a bíróság. A beszámítási kifogás elutasítását is az indokolás tartalmazza. Az ítéleti indokolás és az anyagi jogerő között szoros összefüggés állapítható meg azokban az esetekben is, amelyekben a jogviszony újabb rendezésénél, a jövőben lejáró szolgáltatás mennyiségének vagy időtartamának megváltoztatása iránti követelések (Pp. 230. §) elbírálásánál a jogerős ítéletben foglalt tényállásból kell kiindulni és azt kell vizsgálni, vajon bekövetkezett-e a tényekben olyan változás, amelyek a jogviszony újabb rendezését, a szolgáltatás mennyiségének vagy időtartamának megváltoztatását teszik szükségessé.
Azzal, hogy az anyagi jogerőnek az ítélet indokolásával való szoros, sőt elválaszthatatlan kapcsolatát hangsúlyozzuk, nem kívánjuk azt állítani, hogy az ítélet puszta indokai, különösen pedig az egyes ténymegállapítások önállóan is jogerőre emelkednek. "Az ítélet indokolásában foglalt okfejtéseknek, megállapításoknak stb. ítélt dolog hatályuk nincsen" - állapítja meg a Pf. I. 20 830/1965. számú határozatában a Legfelsőbb Bíróság.
A Polgári perrendtartást módosító 1995. évi LX. törvény részben módosította a Pp. 229. § (2) bekezdését, amikor is a törvény 2. §-ára utalás helyett a külön jogszabállyal feljogosított szervezet keresete alapján hozott ítélet anyagi jogerejéről rendelkezik, feltéve, hogy a fél részére az ítéletet szabályszerűen kézbesítették és az a 228. § értelmében vele szemben is jogerőre emelkedett. A Pp. 2. §-ának (2) és (3) bekezdését az 1986. évi IV. törvény 39. § (2) bekezdése már hatályon kívül helyezte, de nem történt meg a hatályon kívül helyezés konzekvenciájának levonása és a törvényszöveg megfelelő módosítása a Pp. 219. és 229. §-ainál. Ezt a mulasztást pótolta az 1995. évi LX. tv. utalva egyben arra, hogy külön jogszabály feljogosíthat szervezeteket arra, hogy a jogos érdekeit érvényesíteni nem tudó személy helyett és annak érdekében pert indítsanak. Tipikusan ilyen perindítási jogosultsággal rendelkező szerv az ügyész, illetve a gyámhatóság. Fontos szabálya a módosított Pp.-nek a 64. § (3) bekezdése, amely lehetővé teszi, hogy más által indított perbe az aki a per megindítására külön jogszabály alapján jogosult lenne - így a fenti hatóságok is - az elsőfokú ítélet meghozatalát megelőző tárgyalás berekesztéséig a felperes pertársaként perbe lépjenek.
Ha egy komplex jogviszony két jól elkülöníthető jogviszonyból áll és az egyik jogviszonyból eredő követelés tekintetében jogerős bírósági ítélet született, ez nem akadályozza meg az érintetett abban, hogy a még nem érvényesített részkövetelésének másik jogcímre alapítva történő érvényesítését bíróság elé vigye.
Erre mutatott rá a Legfelsőbb Bíróság egy felülvizsgálati ügyben az alábbi jogesetben:
- Az irányadó tényállás szerint az I. r. alperes 1 450 000 forintos követelést tartalmazó 1994. augusztus 11-i lejáratú saját váltót állított ki a felperes, mint rendelvényes javára. A váltó kifizetésére, a II. és III. r. alperesek váltó kezességet vállaltak. A váltóperben jogerős bírósági ítéletben egyetemlegesen kötelezte a bíróság az I. r. alperest, mint váltóadóst, illetőleg a II. és III. r. alpereseket, mint váltókezeseket a váltótartozás, kamatok és perköltség megfizetésére. A fedezeti váltó kiállítására a felperes és az I. r. alperes közötti kölcsönüzlet biztosítása miatt került sor. E váltóperben az alpereseknek a kölcsönügyletre, mint alapjogviszonyra alapított kifogását miszerint egy felvett kölcsönt és uzsorakamatait foglalták a perbeli váltóba érdemben elbírálta és azt megalapozatlannak találta.
A felperes a váltóper befejezését követően a kölcsönszerződésre alapítottan annak visszafizetése iránt indított pert az I. r. alperes, mint egyenes adós a II. és III. r. alperes, mint kézfizető kezes ellen. Az elsőfokú bíróság elutasító ítéletét a másodfokú bíróság megváltoztatta és alpereseket a kereseti kérelem szerint marasztalta. A másodfokú bíróság ítéletében kifejtette, hogy a felperes által a váltóperben eredetileg érvényesített, valamint a leszállított kamatkülönbözetre vonatkozó jogerős bírósági döntés nem született, így nem volt annak jogi akadálya, hogy a felperes a különbözetre vonatkozó igényét - az alapjogviszonyra alapítva - a váltóper jogerős befejezése után külön perben érvényesítse. Megállapította, hogy a felperes részéről olyan jogról való lemondás nem történt, ami az igény érvényesítését gátolná. A kezesek - a II. és III. r. alperesek felülvizsgálati kérelmét alaposnak, az I. r. alperes felülvizsgálati kérelmét a Legfelsőbb Bíróság alaptalannak találta. Döntését azzal indokolta, hogy a II. és III. r. alperesek csak váltókezességet vállaltak, magában a váltóban is így nyilatkoztak, ezt a kezességvállalást nem lehet egyúttal az alapügylethez a kölcsönügylethez vállalt kezességnek is tekinteni. A Ptk. 272. § (1) bekezdése a kezességvállalást kizárólag írásban tekinti érvényesnek, ilyen írásbeli okiratot pedig a kölcsönüzlet tekintetében a felperes bizonyítani nem tudott. Alaptalanul hivatkozott viszont az I. r. alperes arra, hogy ő a maga részéről nem volt alanya a váltókiállítás alapjául szolgáló kölcsönszerződésnek. A jogerősen befejezett váltóperben az I. r. alperes felhozta az alapügyletből eredő kifogásait, azokat a váltóperben eljárt bíróságok elbírálták és alaptalannak ítélték. Az e tárgyban hozott ítélet jogereje a Pp. 229. § (1) bekezdése szerint kizárja, hogy ugyanabból a tényalapból származó, ugyanazon jog iránt, ugyanazon felek egymás ellen új keresetet indíthassanak, vagy az ítéletben már elbírált jogot egymással szemben egyébként vitássá tehessék. Jogszabálysértés nélkül állapította meg a másodfokú bíróság, hogy a felperes az alapjogviszonyból eredő igényeit váltóper jogerős befejezését követően külön perben jogosult volt érvényesíteni. A jogerősen befejezett váltóperben a bíróság megállapította, hogy a váltó kiállításának alapjául szolgáló jogviszony egy kölcsönszerződés volt, amely a felperes és az I. r. alperes között jött létre, ennek fedezetéül állították ki a perbeli váltót. A váltó kiállítása váltójog jogviszonyt hozott létre a felperes és az I. r. alperes között, de egyidejűleg nem szüntette meg az I. r. alperesnek az alapjogviszonyból - a kölcsönszerződésből - eredő kötelezettségeit. Ahhoz, hogy a felperes az igényét kizárólag a váltójogviszony alapján érvényesíthesse, a feleknek külön meg kellett volna állapodniuk abban, hogy a felperes a váltót az eredeti szolgáltatás helyett (felváltó szolgáltatásként) fizetésként elfogadja. Ilyen megállapodást azonban az I. r. alperes nem bizonyított, ennek hiányában pedig a felperes a fedezeti váltó lejártával maga dönthette volna el, hogy igényét a váltójog jogviszonyra vagy pedig az alapul szolgáló kölcsönszerződésre alapítva érvényesíti-e. A felperes a váltójogviszony alapján történő igényérvényesítést választotta, nem volt azonban annak jogi akadálya, hogy mind azt, ami az alapjogviszony alapján megilleti, de a bíróságok a váltóperben a jogszabályi korlátokra figyelemmel nem ítélték meg, külön perben az alapjogviszonyra alapítva érvényesítse (LB Gfv. I. 30.922/1999. szám).
Egy felülvizsgálati eljárás során hozott ítéletében mutatott rá a Legfelsőbb Bíróság öttagú tanácsa a közbenső ítélet jogi jellegére, illetőleg a pertársaság speciális szabályaira az alábbiak szerint:
Az I. és III. rendű felperesek házasságából a IV. r. felperes 1974-ben, az V. r. felperes 1978-ban, a II. r. felperes 1992. október 15-én született. A császármetszéssel való indokolatlan késedelem következtében a II. r. felperest csak rendkívüli nehézségek árán, súlyos asphyxiában sikerült kiemelni. A kezelése mellett 1993-tól 1999-ig különböző a szüléssel összefüggő súlyos egészségromlással kezelték. A II. r. felperes teljes önellátási képtelensége miatt folyamatos ápolást igényel, a gyógytorna, a gyógymasszázs, gyógy-úszás rendszeres igénybevétele indokolt, az idült senyvesztő állapot, a visszatérő gyulladásos szövődmények miatt a szokásos táplálkozást meghaladó fokozott kalória, fehérje, vitamin és ásványi anyag szükségletet fedező étrendre van szüksége. Módosított kereseti kérelmük szerint az I-III. r. felperesek vagyoni kártérítésként 350 000 forintot, 200 000 forint járadékot, nemvagyoni kártérítésként pedig 5 000 000 forintot, a II. r. felperes 3 000 000 forintot, a III. r. felperes 2 000 000 forintot igényelt.
Az I-III. r. felperesnek a keresettel érvényesített joga fennállását a Legfelsőbb Bíróság jogerős közbenső ítélettel megállapította. A jogerős közbenső ítéletet követően az összegszerűség tárgyában folyó perben perbe Lépett korábbi pertársai mellé pertársként a IV. és V. r. felperes, akik javára az elsőfokú bíróság ugyancsak kártérítést állapította meg. Az alperesek fellebbezésükben kifogásolták a jogerős közbenső ítélet után további személyek perbelépését, melyet a Legfelsőbb Bíróság, mint másodfokú bíróság nem talált alaposnak azzal az indokkal, hogy az elsőfokú ítélet meghozataláig lehetőségük volt a IV. és V. r. felperesnek a perbelépésre, mert a Pp. 51. §-ának b) pontja szerinti pertársaknak minősülnek. Perbelépésük tartalmában ugyanazt jelentette, mintha a keresetlevelet önállóan nyújtották volna be és a bíróság az előtte folyamatban lévő pereket a Pp. 149. § (2) bekezdése alapján egyesítette volna. Miután a IV-V. r. felperesek kárigényének jogalapját a pertársak által indított perben hozott jogerős közbenső ítélet nem döntötte el az elsőfokú bíróságnak e körben az alperes kártérítési felelősségének kérdésében is döntenie kellett. Ennek eleget tett, ezért határozata nem sérti a Pp. 51. §-ában foglalt jogszabályi rendelkezéseket.
A Legfelsőbb Bíróság, mint másodfokú bíróság által hozott jogerős ítélet ellen az alperes felülvizsgálati kérelmet terjesztett elő, amelyben a határozat jogszabálysértő rendelkezéseinek hatályon kívül helyezését és a jogszabályoknak megfelelő új határozat hozatalát kérte. Álláspontja szerint az eljárt bíróságok megsértették a Pp. 51. §-ában foglalt jogszabályi rendelkezéseket azzal, hogy a jogerős közbenső ítélet meghozatalát követően lehetővé tették a IV. és V. r. felperesek perbelépését. A Legfelsőbb Bíróság, mint felülvizsgálati bíróság nem találta alaposnak a felülvizsgálati kérelmet, és a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. Döntésében rámutatott, hogy az alperes tévesen hivatkozik arra, hogy az elsőfokú bíróság az elsőfokú eljárás lényeges szabályait sértette meg azzal, hogy a jogerős közbenső ítélet meghozatalát követő eljárásban megengedte a IV. és V. r. felperes perbelépését. A Polgári perrendtartás 64. § (3) bekezdésének az 1995. évi LX. törvény 5. §-a (1) bekezdésével beiktatott, 1995. augusztus 29-től hatályos rendelkezése szerint a más által indított perbe az, aki a per megindítására külön jogszabály alapján, illetve a Pp. 51. § a), b) pontjai alapján maga is jogosult lett volna, a felperes pertársaként az elsőfokú ítélet meghozatalát megelőző tárgyalás berekesztéséig perbe léphet. A törvényi indokolás szerint a Pp. 64. § (3) bekezdése második mondatának második fordulata az eljárás egyszerűsítését célzó jogszabályi rendelkezés, amely a perbeli esetben alkalmazandó szabály. A Legfelsőbb Bíróság rámutatott arra is, hogy az eljárt bíróságok helyesen ítélték meg azt is, hogy a jogerős közbenső ítéletet követően az I-III. r. felperesek tekintetében csak az őket megillető követelés összegének, a IV. és V. r. felperesek tekintetében pedig az érvényesített jog fennállásának tisztázása érdekében is le kellett folytatni az eljárást. A felülvizsgálati kérelemmel támadott jogerős határozat indokolása helyesen fejti ki, hogy az elsőfokú bíróság a IV. és V. r. felperesek keresetének elbírálásakor mind az érvényesített jog fennállása, mind az annak alapján őket megillető követelés összege tekintetében megalapozott döntést hozott.
Megalapozatlannak találta a Legfelsőbb Bíróság, mint felülvizsgálati bíróság az alperes felülvizsgálati kérelmét vagyoni és nemvagyoni kártérítés összegének a mérséklésére vonatkozó részben is. A kármegosztás a követelés jogalapját is érintheti, ezért a bíróságnak a közbenső ítéletben állást kell foglalnia ebben a kérdésben. A Legfelsőbb Bíróság a másodfokú eljárásban hozott közbenső ítélettel az I-III. r. felperesnek a keresettel érvényesített joga fennállást megállapította. A közbenső ítélethez a Pp. 229. §-ának (1) bekezdése értelmében anyagi jogerő fűződik, ezért a bíróság attól utóbb akkor sem térhet el, ha a követelés összegének (mennyiségének) megállapítása iránt folytatott eljárás során felvett bizonyítás anyaga erre alapot adna (Legfelsőbb Bíróság PK. 195. sz. állásfoglalás). A felülvizsgálati kérelemmel támadott határozatot hozó bíróság helyesen fejtette ki, hogy a jogerős közbenső ítéletet követő eljárásban az I-III. r. felperesek keresetének elbírálásakor a bíróság már nem vizsgálhatta, hogy a II. r. felperes egészségkárosodása csak részben vezethető vissza a szülés során elszenvedett sérelmekre. A bizonyítási eljárás során felmerült bizonyítékok a IV. és V. r. felperes által érvényesített jog fennállásának a vizsgálatakor nem adnak alapot a kármegosztás megállapítására. (Legfelsőbb Bíróság Pfv. X. 21.228/2002.)
A Pp. 229. § (1) bekezdése szerint a keresettel érintett jog tárgyában hozott ítélet jogereje kizárja, hogy ugyanabból a tényalapból származó ugyanazon jog iránt, ugyanazon a felek - ideértve azok jogutódait is - egymás ellen új keresetet indíthassanak vagy az ítéletben elbírált jogot egymással szemben, egyébként vitássá tehessék (anyagi jogerő). Az anyagi jogerő fenti kritériumait szorosan és szigorúan kell értelmezni: azonos legyen a keresettel érvényesített jog, jogerős legyen az ítélet, amelyben a keresettel érvényesített jog tárgyában döntenek, ugyanazon tényalapból származzon a követelés, ugyanazon felek vagy jogutódaik között. A büntető ítéletben megállapított tényállás a polgári bíróságot nem köti, nincs akadálya annak, hogy a per során felmerült valamennyi bizonyíték - így a büntetőeljárás tartalma - figyelembevételével a büntető bíróságtól eltérő tényállást állapítson meg a polgári bíróság, mert a büntetőbíróság által megállapított tényállás nem res iudicata.
Erre mutatott rá a Legfelsőbb Bíróság az alábbi jogesetben.
A peres felek üzleti kapcsolatban álltak egymással, alperes gázolaj, tüzelőolaj és fűtőolaj importálásával foglalkozott. A peres felek megállapodtak abban, hogy a beérkező olajszállítmányok fuvarleveleit a vámhatóságnak nem mutatják be, illetőleg azokat hamis vámpecséttel látják el. Az üzleti kapcsolat során 1993 májusában az alperesnek 920 000 forint vámilletéket kellett befizetnie, azonban ezzel az összeggel nem rendelkezett. A felperes a polgári perben állította, hogy ezt az összeget az alperesnek a vámilleték befizetésére kölcsön adta, ezért ennek és járulékainak megfizetésére kérte alperest kötelezni. Állítását tanúk vallomásával, valamint a felekkel szemben folyamatban volt büntetőeljárás során tett alperesei beismerő nyilatkozattal kívánta alátámasztani. Az alperes tagadta, hogy a felperestől kölcsön kapott volna. Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét elutasította, mely ítéletet a felperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság helybenhagyott. A jogerős ítéletben a bíróság megállapította, hogy a Pp. 164. §-ának (1) bekezdésében foglaltak alapján a felperest terhelte a bizonyítás a követelése jogalapját képező pénz átadás megtörténtéről, a kölcsönszerződés létrejöttéről. A per során felmerült bizonyítékokat, valamint a büntetőeljárás során tett nyilatkozatokat azonban úgy értékelte a bíróság, hogy az alperes következetesebb védekezése nyert inkább alátámasztást.
A jogerős ítélet ellen a felperes felülvizsgálati kérelmet terjesztett elő. Álláspontja szerint a jogerős ítélet anyagi és eljárási jogszabályt sértett, ugyanis a büntetőeljárásban hozott jogerős ítélt a rendelkező rész és az indokolás tekintetében is ítélet dolognak minősül, amely a Pp. 229. §-ának (1) bekezdésében foglaltak szerint kizárja, hogy a felek az ott elbírált jogot egymással szemben vitássá tehessék, ezért a polgári eljárásban sem lehetett volna más tényállást megállapítani, mint amelyet a büntető ügyben hozott jogerős ítélet történeti tényállásként megállapított. A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet nem találta alaposnak. Ítéletében rámutatott arra, hogy a felperes felülvizsgálati kérelmében tévesen hivatkozott arra, hogy a büntetőeljárás során hozott jogerős ítélet a Pp. 229. §-ának (2) bekezdésében foglaltak szerinti anyagi jogerővel bír. A büntető ügyben meghozott jogerős ítélet polgári jogi következményeiről a Pp. 9. §-ának (1) bekezdése [jelenleg 4. § (2) bekezdése] rendelkezik. E szerint pedig a polgári bíróságot a büntető ügyben meghozott jogerős ítélet csak annyiban köti, hogy a bűnösség kérdésében attól nem térhet el. A büntető ítéletben megállapított tényállás azonban a polgári bíróságot nem köti, és nincs akadálya annak, hogy a per során felmerült valamennyi bizonyíték - így a büntetőeljárás tartalma - figyelembevételével a büntető bíróságtól eltérő tényállást állapítson meg. (Legfelsőbb Bíróság Pfv. VI. 20.096/2001.)

[a Pp. 230-230/A. §-ához]

A Pp. 230. § alapján indítható kereset jellege. A törvény indokolásából kitűnik, hogy a 230. §-t az anyagi jogerő alóli kivételnek tekintette. Ezzel a kivétellel a törvény a jogviszonyoknak a mindenkori életviszonyokhoz igazodó rendezését kívánta biztosítani.
Az eljárási jog szabályainak megfelelő rendelkezéseket az anyagi jogban is találunk; így az új Ptk. 4:210. § (1) bekezdésében, a tartás megállapításának alapjául szolgáló körülményekben beállott lényeges változás esetén.
A Pp. csak az ítéletben megállapított jövőbeli szolgáltatás mennyiségének és időtartamának a megváltoztatásáról szól, rendelkezését azonban értelemszerűen alkalmazni kell arra az esetre is, ha a jövőben lejáró szolgáltatás mértékét és időtartamát jogerős bírósági meghagyás, a bíróság által jóváhagyott egyezség vagy jogerős fizetési meghagyás állapította meg. Ezeknek ugyanis ugyanolyan hatályuk van, mint a jogerős ítéletnek [136. § (3) bek., 148. § (3) bek., 321. § (1) bek.].
A Pp. 230. § alapján a kereset a jövőben lejáró szolgáltatás: tartásdíj, járadék stb. mennyiségének vagy időtartamának a megváltoztatására irányul. A mennyiség megváltoztatása a megítélt tartásdíj, járadék stb. összegének a felemelését vagy leszállítását, az időtartam megváltoztatása a szolgáltatás tartamának meghosszabbítását vagy megrövidítését jelenti; a szolgáltatás időtartamának megváltoztatása az is, ha a tartásdíj, járadék stb. fizetésére időbeli korlátozás nélkül kötelezett személy a kötelezettségének megszüntetését kéri.
A Pp. 230. § alapján indítható kereset korábbi marasztaló ítéletet tételez fel. Ilyenek hiányában új keresettel állunk szemben. Például, ha a tartásdíj fizetésére irányuló keresetet a bíróság azért utasította el, mert az alperes a tartás nyújtásával a saját szükséges tartását veszélyeztetné [Csjt. 67. § (1) bek.], majd amikor az alperes körülményeinek megjavulása alapján a felperes újabb pert indít, nem a Pp. 230. §-a alapján indított keresetről, hanem új keresetről van szó.
Nem a Pp. 230. § szerinti keresetről van szó akkor sem, ha volt ugyan korábbi marasztaló ítélet, de annak hatálya megszűnt (LB P. törv. III. 21091/1964.). Pl. a bíróság meghatározott időre állapította meg a tartásdíjat, majd az időtartam letelte után következik be olyan tény, amely ismét tartási igényt keletkeztet a jogosult javára, aki újabb pert indít a tartásra köteles alperes ellen.
A 230. § alapján indított keresetet végül el kell határolnunk a végrehajtás megszüntetése, illetőleg korlátozása iránta Vht. 43. §-a alapján indított keresettől. Erre hívja fel a figyelmet a Legfelsőbb Bíróság PK 198. számú állásfoglalása. Eszerint arra az elvi különbségre tekintettel, amely a végrehajtás megszüntetése (Vht. 43. §) és a tartási kötelezettség mérséklése (Pp. 230. §) között fennáll, nem engedhető meg, hogy a tartásra kötelezett fél olyan esetben, amikor kötelezettségének mérséklését kívánja elérni, a tartás rendezése helyett a végrehajtás megszüntetése iránt indítson pert. Különösen áll ez olyan esetben, amikor a tartásra kötelezett a tartásra jogosultat az egyébként illetékes bíróság helyett más bíróság előtti eljárásra kívánná kényszeríteni (PEH 290. old.).
A szolgáltatás mennyiségére és időtartamára vonatkozó jogerős ítéleti rendelkezés megváltoztatásának feltétele azoknak a körülményeknek utóbb bekövetkezett megváltozás amelyek alapján a bíróság a tartásdíj, járadék stb. mértékét megállapította. Ezért a 230. §-ra alapított kereset elbírálásánál minden esetben a jogerős ítéletben foglalt tényállásból kell kiindulni és azt kell vizsgálni, vajon bekövetkezett-e a tartási kötelezettség mértékére vagy időtartamára vonatkozó döntés alapjául szolgáló tényekben olyan változás, amely a szolgáltatás mennyiségének vagy időtartamának a megváltoztatását indokolja, illetőleg szükségessé teszi.
Minthogy pedig a tartásdíj megállapításánál általában a jogosult rászorultságának és szükségleteinek, továbbá a kötelezett teherbíró képességének, kereseti (jövedelmi) viszonyainak van döntő jelentőségük, a tartásdíj mértékének és időtartamának módosítása szempontjából is elsősorban az ezekben bekövetkezett változások jönnek figyelembe. Ha a jogosult munkaképessége tovább csökkent, vagy ha szükségletei koránál, egészségi állapotánál fogva emelkednek, ugyanígy ha a kötelezett kereseti (jövedelmi) viszonyaiban kedvező változás áll be, ezek a körülmények általában a tartásdíj felemelésére szolgáltatnak alapot. Ellenben a kötelezett munkaképességének csökkenése és ezzel összefüggésben a kereseti viszonyaiban beállott kedvezőtlen változás, továbbá az a körülmény, hogy a jogosult rászorultságának mértéke is csökken, pl. mert maga is hozzá tud már járulni saját eltartásához, a tartásdíj összegének leszállítását indokolják.
Módosulhatnak lényegesen a kötelezett körülményei a szabadságvesztése folytán is (LB P. törv. III. 20 048/1968.). A tartási kötelezettségének elmulasztása miatt elítélt azonban a szabadságvesztésének időtartamára a megítélt tartásdíj leszállítását erre alapozva nem kérheti (Miskolci Megyei Bíróság Pf. III. 21 880/1970., BH 1972/4.7039; PJD V. 254.).
A körülményekhez képest vizsgálni kell a körülményekben bekövetkezett változás okait Előfordul, hogy a kötelezett azért hagyta ott a szakképzettségének megfelelő, magasabb munkabérrel járó munkakört, hogy ezzel a tartásra jogosult igényeit kijátssza, illetőleg a tartásdíj összegét csökkentse. A Legfelsőbb Bíróság a PK 108. számú állásfoglalásában rámutat arra, hogy ez az eljárás nem szolgálhat a kötelezett javára és ennélfogva ilyen esetben a tartásdíj leszállítását sem igényelheti. A munkahelyváltoztatás indokát ezért mindig körültekintően kell vizsgálni (PEH 245. old.).
A körülmények lényeges megváltozásáról általában akkor lehet beszélni, ha a változás viszonylag hosszabb időtartamot érint és nem csupán egészen rövid időre vonatkozik. Ezért, ha a tartásra kötelezett csupán egy-két hónapig volt beteg és ennyi időre kapott táppénzt, a tartásdíj leszállítására pusztán ennek a ténynek az alapján nem kerülhet sor.
A körülményekhez képest kell megítélni annak jelentőségét, hogy változás következett be azoknak a személyeknek a számában, akiknek az eltartásáról a kötelezett ugyancsak gondoskodni köteles. Így nem lehet az egy gyermek után megítélt tartásdíj leszállítását kérni egyedül azon az alapon, hogy a kötelezettnek még egy gyermeke született, ez ugyanis az első gyermek után megítélt tartásdíj mértékét nem befolyásolja. A két gyermek után tartásdíj fizetésére kötelezett személy azonban kérheti a tartásdíj leszállítását, ha harmadik gyermeke született és ennélfogva most már három gyermek eltartásáról kell gondoskodnia. Viszont a tartásdíj mértékének a felemelését indokolja, ha a három gyermek után tartásdíj fizetésére kötelezett alperesnek két ikergyermek után a tartásdíj fizetési kötelezettsége megszűnt és ezzel keresetének 20%-a megítélhetővé vált (Kecskeméti Megyei Bíróság Pf. I. 21932/1971., BH 1972/8.7115; PJD V. 512.). Ugyanígy: a házastársi tartásdíj felemelésére szolgálhat alapul az, ha a kötelezettnek egyéb tartási kötelezettsége utóbb megszűnt és ezért nagyobb összegű tartásdíjat képes fizetni és arra a volt házastárs rá is van utalva (LB P. törv. II. 20 936/1972., BH 1973/6.236; PJD VI. 725.).
A házastársi tartásdíj fizetési kötelezettség vállalása érvényes lehet az olyan házastárs javára is, aki a tartásra nincs rászorulva vagy arra érdemtelen. A kötelezettségvállalás bírósági egyességbe foglalható és az egyezség a bíróság által jóváhagyható. A kötelezettségvállalás alapján ítéleti marasztalásnak is helye lehet. Ilyen esetekben a tartásdíj leszállítása vagy a tartásdíj fizetési kötelezettség megszüntetése azon az alapon kérhető, hogy a kötelezettségvállalást követően az annak alapjául szolgáló körülményekben lényeges változás állott be (PK 112. számú állásfoglalás, 246. old.).
A tartásra jogosult volt házastárs a volt közös házingatlan értékesítése után reá jutó részt jogszerűen felhasználhatja újabb lakásának biztosítása céljából házingatlan vásárlására s azt nem köteles létfenntartására fordítani. Ezért, ha a vásárolt ingatlan nem haladja meg a tartásra jogosult szükségleteit, nem lehet arra a következtetésre jutni, hogy a vagyoni és jövedelmi viszonyaiban lényeges változás következett be (LB P. törv. II. 20 210/1969., BH 1969/10.6207; PJD IV. 275.).
A felperes járadékfizetési kötelezettsége azon alapult, hogy az alperes férjét megölte. A tartást pótló járadékfizetési kötelezettség nem szüntethető meg azon az alapon, hogy a kötelezett időközben munkaképtelenné vált. Azt ugyanis, hogy a felperes tartozik-e kártérítéssel az alperesnek volt férje elvesztése miatt, nem az döntötte el, hogy a felperes munkaképes volt-e, illetőleg volt-e olyan keresete, amelyből a kártérítési kötelezettségét teljesíteni tudta. A járadékfizetésről rendelkező jogerős ítéleti döntés keretében a bíróság azt vizsgálta, hogy az alperes a koránál és az egészségi állapotánál fogva a járadékra ráutaltnak tekinthető-e. Ezt a kérdést a bíróság igenlően döntötte el és ennek megfelelően határozott. Az a körülmény tehát, hogy a felperes munkaképtelen és keresettel nem rendelkezik, nem szolgált a korábbi jogerős ítélet alapjául, következésképpen a Pp. 230. §-a alapján keresetindításnak és a járadékfizetési kötelezettség megszüntetésének nem volt helye (LB P. törv. III. 20 248/1970., BH 1970/12. 6607; PJD IV. 726.).
A Pp. 230. § (3) bekezdésében foglalt rendelkezés a szolgáltatás mennyiségének és időtartamának megváltoztatását a kereset megindítását megelőző hatodik hónaptól engedi meg.
A kereset megindításán a keresetlevél beadását értjük.
A szolgáltatásnak hat hónapnál hosszabb időre történő visszamenőleges megváltoztatása semmi körülmények között nem lehetséges. A szolgáltatás mértékének és időtartamának visszaható hatályú megváltoztatására a törvény azonban csak lehetőséget ad és a bíróságnak a körülmények figyelembevételével a méltányosság alapján kell eldöntenie, hogy indokolt-e és mennyiben a visszamenőleges megváltoztatás.
Az ítélkezési gyakorlat általában alkalmazza a hat hónapra visszamenőleges megváltoztatást a szolgáltatás felemelése iránti perben, mert - különösen gyermektartásdíj fizetési kötelezettség esetén - elvárja a kötelezettől, hogy javult körülményei alapján fizessen tartásdíjat.
A tartásdíj leszállítása vagy a tartásdíjfizetési kötelezettség megszüntetése iránti keresettel kapcsolatban viszont a törvény indokolása hívja fel a figyelmet arra, hogy a visszaható hatályú leszállításra, illetőleg megszüntetésre csak egyes különösen indokolt esetekben kerülhet sor, mert a tartásdíj, mint a megélhetés biztosítását szolgáló szolgáltatás az anyagi jogszabályok értelmében általában nem követelhető vissza.
Az ítélettel (egyezséggel) megállapított tartásdíjat a kereset beadásától megelőző hat hónaptól kezdődően lehet leszállítani, ha a kötelezettnek a leszállítás mértékét meghaladó hátraléka van és a leszállítás - minthogy visszafizetési kötelezettségről nincs szó - a tartásra jogosult létfenntartását sem veszélyezteti (LB P. törv. II. 21 121/1970., BH 1971/11.6944; PJD V. 253.).
A határozat jogereje - az előzetesen végrehajtható határozatok kivételével - a határozat végrehajthatóságának előfeltétele. Fontos ezért, hogy az érintettek értesüljenek arról, hogy a határozat olyan stádiumba került, hogy önkéntes teljesítés hiányában a határozatban foglalt teljesítéséi határidő lejártát követően a végrehajtást kérhetik. Ennek érdekében a Polgári perrendtartás egyes rendelkezéseit módosító 2001. évi CV. törvény 8. §-a törvénybe iktatta a Pp. 230/A. § rendelkezéseit. Az iratokban a jogerőre emelkedés tanúsítása a határozat eredeti példányára vezetett záradékkal történik, melyet az első fokon eljárt tanács elnöke (eljáró bíró) végez. Amennyiben a határozatnak csak egy része emelkedik jogerőre, úgy a részjogerőnek a záradékból ki kell tűnnie, nem csak a jogerő személyi, hanem tárgyi körének pontos megjelölésével is. A jogerő megállapításáról valamennyi érintett félnek értesülnie kell, ezért ha a határozatot még nem kézbesítették, akkor a határozat jogerős záradékkal ellátott példányával történik a jogerőre emelkedésről való értesítés, illetőleg ha a határozat kézbesítése korábban már megtörtént végzés alakú határozatban értesíti az elsőfokú bíróság a feleket a határozat jogerőre emelkedéséről. Sajátosan érvényesül a jogerő szabálya a házassági perekben, ahol a házasságot felbontó vagy az érvénytelenséget megállapító rendelkezés részjogerejét az első fokon eljárt tanács elnöke az iratoknak a másodfokú bírósághoz történő felterjesztése előtt köteles megállapítani.
Arra az esetre, ha egyéb perekben bármely okból a részjogerő csak az iratoknak a másodfokú bírósághoz történő felterjesztése után állapítható meg, úgy a részjogerő megállapítása és erről a felek értesítése a másodfokú bíróság feladata.

Előzetes végrehajthatóság

[a Pp. 231. §-ához]

Az előzetes végrehajthatóság eseteinek ez a felsorolása kimerítő, a jogszabály kiterjesztő értelmezésének nincs helye (LB P. törv. II. 20 554/1973.). Az ítélet előzetes végrehajthatósága nem önmagától áll be, az előzetes végrehajthatóságot az ítéletben a bíróságnak ki kell mondania. Ennek elmaradása az ítélet kiegészítésével (Pp. 225. §) pótolható.
Az előzetes végrehajthatóság leggyakoribb esete a tartásdíj és járadék fizetésére kötelezéssel kapcsolatos. Közömbös, hogy a követelés milyen jogcímen alapuló családi jogi vagy szerződéses jogviszony, esetleg a szerződésen kívüli felelősség a fizetési kötelezettségnek az alapja.
Bár a tartásdíj, járadék és más hasonló célú időszakos szolgáltatások a jogosult megélhetésének a biztosítására szolgálnak, az előzetes végrehajthatóságnak nem feltétele az, hogy a jogosult létfenntartása veszélyeztetve legyen.
A PK 199. számú állásfoglalás szerint, ha a gyermektartásdíjban marasztalt vállalati dolgozó illetményét a bíróság letiltotta és a vállalat a letiltásnak nem tett eleget, a vállalatot a Vht. 58. §-a alapján készfizető kezesi felelőssége folytán marasztaló határozat előzetesen végrehajthatónak nyilvánítható (PEH 290. old.).
Az előzetes végrehajthatóságot nemcsak az első tartási perben kell elrendelni, hanem a tartásdíj, járadék felemelése iránt a Pp. 230. §-a alapján indított perben is. Nem alkalmazható viszont a tartásdíj, járadék stb. leszállítása iránt indított perben: A Legfelsőbb Bíróság PK 200. számú állásfoglalása szerint ha a bíróság a tartásdíj leszállítása iránt indított keresetnek helyt ad, a különbözetre a végrehajtást felfüggesztheti. A végrehajtás felfüggesztése iránt a bíróság hivatalból intézkedhet (PEH 290. old.). A korábbi ítélet alapján foganatosított végrehajtásnak a különbözetre történő ilyen felfüggesztése esetén a PK 236. számú állásfoglalás értelmében rendelkezni kell, hogy a munkáltató az adós munkabéréből a levonásokat továbbra is az eredeti letiltásnak megfelelően teljesítse. A visszatartott különbözetet azután a jogerős ítéletnek megfelelően kell a jogosult vagy a kötelezett kezéhez kifizetni. A végrehajtás felfüggesztésének hatálya az erre vonatkozó határozat meghozatalának időpontjában áll be (PEH 315. old.).
A tartásdíjfizetési kötelezettséget megszüntető ítélet nem nyilvánítható előzetesen végrehajthatónak, a végrehajtás azonban az előbbiek szerint ebben az esetben is felfüggeszthető (LB P. törv. II. 20 554/1973., BH 1974/5.211; PJD VI. 726.).
A követelés elismerését tartalmazó nyilatkozatnak egyértelműen határozottnak kell lennie (LB Gf. I. 30 761/1980., BH 1982.62.; GPD III. 629.). Az elismerés egyébként lehet részleges is, vonatkozhat a kereseti követelésnek csupán egy részére. Ilyenkor a követelés elismert részére mondható ki az előzetes végrehajthatóság.
Ha az alperes a per főtárgya tekintetében elismer, de kamat összegét vitatja, ez utóbbi tekintetében az előzetes végrehajthatóság nem mondható ki (LB Gf. I. 30 739/1989., BH 1990.194.).
Ha a fellebbezési bíróság az elsőfokú bíróságnak előzetesen végrehajtható ítéletét akként módosította, hogy a marasztalási összeget leszállította, az elsőfokú bíróságnak - a közvetlen bírósági felhívás (Vht. 28. §) esetét kivéve - hivatalból kell értesítenie a végrehajtót. A marasztalási összeg felemelése esetén ilyen értesítésnek nincs helye, hanem a végrehajtást kérő kérelmére a többlet-összeg erejéig új végrehajtási lapot kell kiállítani (PK 237. számú állásfoglalás, PEH 316. old.)
Az ideiglenes intézkedést elrendelő végzés - a törvény erejénél fogva - előzetesen végrehajtható, függetlenül attól, hogy a végzés rendelkező része tartalmazza-e. Az ellene benyújtott fellebbezés nem halasztó hatályú, fellebbezésre tekintet nélkül az ilyen határozat alapján végrehajtásnak van helye.
A Pp.-nek az előzetes végrehajthatóság elrendelésére vonatkozó rendelkezései kivételesek és kógensek, analógia alkalmazása a törvény megengedő rendelkezése hiányában kizárt.
Erre mutatott rá a Legfelsőbb Bíróság egy fellebbezési eljárás során hozott végzésében az alábbi jogesetben.
- Az elsőfokú bíróság végzésével az adós gazdálkodó szervezetet jogutód nélkül megszüntette, és megkeresni rendelte a Cégbíróságot az adós cégjegyzékből való törlése iránt. Végzésében rendelkezett a felszámolói díj összege, a Felszámolási Díjfedezeti Alapba befizetendő összeg, illetőleg az adós felosztható vagyona tárgyában. 1997. május 26. napján beterjesztett II. számú vagyonfelosztási javaslat módosítása megtörtént, az adós vagyonát a Cstv. 51. § (1) bekezdés a) és b) pontjában felsorolt hitelezők között az elsőfokú bíróság felosztotta. A végzésnek a vagyonfelosztási javaslatra vonatkozó részét a Pp. 231. § f) pontjára és 232. § (1) bekezdésére tekintettel - fellebbezésre tekintet nélkül - előzetesen végrehajthatónak nyilvánította. Az előzetes végrehajthatóság okából benyújtott fellebbezést a Legfelsőbb Bíróság, mint másodfokú bíróság alaposnak találta. Határozatában rámutatott arra, hogy az eljárásra irányadó az 1993. évi LXXXI. törvénnyel módosított 1991. évi IL. törvény (módosított Cstv.) nem tartalmaz rendelkezést a felszámolási eljárás során hozott határozat előzetesen végrehajthatóvá nyilvánítására. A módosított Cstv. 6. § (2) bekezdése értelmében azokra az eljárási kérdésekre amelyekről a törvény külön nem rendelkezik, a Polgári perrendtartás rendelkezései - a polgári nem peres eljárás sajátosságaiból eredő eltérésekkel - megfelelően irányadóak. A Pp. 231. §-ának f) pontja szerint fellebbezésre tekintet nélkül végrehajthatónak kell nyilvánítani a nem pénzbeli marasztalást tartalmazó ítéletet, ha a felperesnek a végrehajtás elhalasztásából aránytalan súlyos vagy nehezen megállapítható kára származnék, és ha a felperes megfelelő biztosítékot nyújt. A felszámolási eljárásban hozott záró végzés, amely rendelkezik a hitelezői igényeknek az adós gazdálkodó szervezet vagyonából történő kielégítéséről, nem minősül a Pp. 231. §-ának f) pontjában írt nem pénzbeli marasztalást tartalmazó határozatnak és egyébként sem felel meg azoknak a törvényi feltételeknek amelyek mellett az előzetes végrehajthatóság elrendelhető lenne. Az elsőfokú bíróság végzése a fenti eljárási szabálysértés mellett egyéb a határozatban megállapított anyagi jogszabályokat is sértett, ezért a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság végzését a Pp. 252. § (2) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot új eljárásra és újabb határozat hozatalára utasította (LB Fpk. VI. 32.700/1997. szám).

[a Pp. 232. §-ához]

Felmerül a kérdés, hogy amennyiben a bíróság az ítéletét, illetőleg az ítélet egyes rendelkezéseit előzetesen végrehajthatóvá nyilvánította és az ítéletnek ezt a részét is megfellebbezi az azt sérelmező fél, a fellebbezés akadályozza-e az előzetes végrehajthatóságot?
Nemleges választ adott erre a kérdésre a Legfelsőbb Bíróság az alábbi jogesetben:
Az elsőfokú bíróság ítéletével - egyebek mellett - kötelezte az adóst, hogy fizessen meg a végrehajtást kérőnek havi 168 000 forint járadékot, egyben ezt az ítéleti rendelkezést előzetesen végrehajthatónak nyilvánította. Ennek alapján az elsőfokú bíróság végzésével elrendelte ennek végrehajtását.
Ellene az adós nyújtott be fellebbezést, tartalmilag annak megváltoztatása és a végrehajtási kérelem elutasítása iránt. Arra hivatkozott, hogy az előzetes végrehajthatóság kimondását is megfellebbezte és a végrehajtás foganatosítása jelentős túlfizetést eredményezne a marasztalás általa is elismert részéhez képest. A Legfelsőbb Bíróság a fellebbezést nem találta alaposnak.
A Vht. 13. § (1) bekezdése értelmében végrehajtható okirat kiállításának akkor van helye, ha a végrehajtandó határozat
a) kötelezést (marasztalást) tartalmaz,
b) jogerős vagy előzetesen végrehajtható és
c) a teljesítési határidő letelt.
Tekintettel arra, hogy a határozat végrehajtandó része vonatkozásában a törvény idézett rendelkezése által megkívánt feltételek hiánytalanul fennállnak, az elsőfokú bíróság helyesen és a jogszabályoknak megfelelően járt el, amikor a végrehajtást elrendelte.
Ezt nem akadályozhatja meg az a körülmény sem, hogy az adós az előzetes végrehajthatóságot is megfellebbezze. Az adós esetleges túlfizetése sem szolgálhat kellő alapul a végrehajtási kérelem elutasításához, hanem ilyen esetben visszvégrehajtásnak, vagy a végrehajtás korlátozásának lehet helye. A végrehajtás felfüggesztése pedig az ítéleti rendelkezés előzetes végrehajthatóvá nyilvánítását támadó fellebbezést elbíráló másodfokú tanács elnökétől kérhető (Legf. Bír. Pf. VIII. 21.593/1998. sz. - BH 1998.536.).
Az elsőfokú bíróság végzésével az adós gazdálkodó szervezetet jogutód nélkül megszüntette és megkeresni rendelte a Cégbíróságot az adós névjegyzékből való törlése iránt. Végzésében rendelkezett a felszámoló díjáról, illetőleg megállapította, hogy a közbenső mérleg alapján milyen összeg került kifizetésre. A felszámolói díj különbözetet 273 000 forint + áfában jelölte meg, melyet az adós vagyonából a felszámolói szervezet részére kifizetni rendelt. Megállapította a gazdálkodó szervezet feladható vagyonát és felhívta a felszámolót, hogy a vagyonból a kárpótlási jegyeket értékesítse és a vagyonfeloszlási javaslat szerint a jogosultak követeléseit kézpénzben fizesse ki. A végzésnek a vagyonfelosztási javaslatra vonatkozó részét a Pp. 231. § f) pontjára és a 232. § (1) bekezdésére hivatkozással fellebbezésre tekintet nélkül előzetesen végrehajthatónak nyilvánította. A fellebb ezés tárgyában eljáró Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a végzés előzetesen végrehajthatóvá nyilvánításának törvényi feltételei nem állnak fenn. Miután az eljárásra irányadó 1993. évi LXXXI. törvénnyel módosított 1991. évi IL. törvény (a módosított Cstv.) nem tartalmaz rendelkezést a felszámolási eljárás során hozott határozat előzetesen végrehajthatóvá nyilvánítására így - a Cstv. 6. § (2) bekezdésének utaló rendelkezése folytán eljárási kérdésekben a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (Pp.) rendelkezései az irányadók.
A felszámolási eljárásban hozott záróvégzés, amely rendelkezik a hitelezői igényeknek az adós gazdálkodószervezet vagyonából történő kielégítéséről, nem minősül a Pp. 231. §-ának f) pontjában írt nem pénzbeli marasztalást tartalmazó határozatnak, és egyébként sem felel meg azoknak a törvényi feltételeknek, amelyek mellett az előzetes végrehajthatóság elrendelhető lenne. A törvényi feltételek hiányában ezért az elsőfokú bíróság végzésének a vagyonfelosztásra vonatkozó rendelkezéseit téves értelmezéssel minősítette előzetesen végrehajthatónak. (Legfelsőbb Bíróság Fpk. VI. 32.700/1997. BH 2000/318. szám)

HARMADIK RÉSZ

PERORVOSLATOK

XII. fejezet

Fellebbezés

Fellebbezéssel megtámadható határozatok

[a Pp. 233. §-ához]

(Az 1997. évi LXXII. törvénnyel beiktatott és az 1999. évi CX. törvény által átvett - a 2002. évi XXII. törvény értelmében 2003. július 1. napján hatályba lépett rendelkezés).

[a Pp. 233/A. §-ához]

1. A fellebbezés rendes perorvoslat, amelyet - főszabályként - az elsőfokú bíróság nem jogerős ítélete vagy végzése ellen lehet előterjeszteni. Ezért a fellebbezés tárgya általában az elsőfokú bíróság ítélete vagy végzése. A másodfokú bíróság ítélete ellen fellebbezésnek nincs helye, az kizárólag rendkívüli perorvoslattal (perújítás, felülvizsgálat) támadható.
A jogorvoslati jog mint alkotmányos alapjog azonban szükségessé teszi, hogy a törvényben meghatározott esetekben a másodfokú bíróság végzése fellebbezéssel támadható legyen. A Pp.-t módosító 1997. évi LXXII. törvény 17. §-a iktatta be a Pp. 233/A. §-át, amely az 1999. évi CX. törvény 164. §-ának (1) bekezdése értelmében - amelyet a 2002. évi XXII. törvény 7. §-ának (1) bekezdése módosított - 2003. július 1. napján lépett hatályba; rendelkezéseit az ezt követően indult ügyekben kell alkalmazni. Az ítélőtáblák működésének megkezdése tette lehetővé, hogy a Pp. 233/A. §-ában felsorolt végzések esetében is rendes fellebbezési eljárás valósuljon meg, az 1996. évi CXXII. törvényben meghonosított kifogás helyett. A kifogás - amelynek szabályait az 1997. január 1. és 2003. június 30. között indult ügyekben még változatlanul alkalmazni kell - jellemzője a fellebbezéssel szemben, hogy azt a megtámadott végzést hozó bíróság másik tanácsa bírálja el, tehát az nem kerül felsőbb bírói fórumhoz.
A Pp. rendelkezései szerint a másodfokú bíróságnak háromfajta végzése támadható fellebbezéssel:
1. az a végzése, amellyel szemben az elsőfokú eljárás szabályai szerint fellebbezésnek lenne helye (Pp. 233/A. § első fordulat),
2. a másodfokú eljárásban hozott, a fellebbezést hivatalból elutasító végzés (Pp. 233/A. § második fordulat),
3. a másodfokú eljárásban az előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezésére (Pp. 155/A. §) irányuló kérelem elutasításáról rendelkező végzés (Pp. 249/A. §), a 2010. január 1. napja előtt indult ügyekben.
Ad. 1. Azt, hogy mely végzések ellen van első fokon fellebbezési jog, részben a Pp. szabályai határozzák meg, részben a bírói gyakorlat alakította ki (lásd a 3. pontban foglaltakat). A rendszer egységességét, következetességét az biztosítja, ha minden, első fokon egyébként megfellebbezhető végzés ellen a jogorvoslat lehetősége adottá válik akkor is, ha azt a másodfokú bíróság hozza meg. Ez az elv azonban nem jelent kétfokú rendes jogorvoslatot. A másodfokú bíróságnak csupán azok a végzései fellebbezhetőek, amelyeket a másodfokú bíróság első fok módjára hoz meg, azaz az adott kérdésben először dönt, feltéve, hogy ha az adott végzést az elsőfokú bíróság hozta volna meg, akkor az elsőfokú eljárás szabályai szerint ellene fellebbezésnek lenne helye (pl. a pénzbírság kiszabása, szakértői díj megállapítása).
A gyakorlat nem volt egységes annak a kérdésnek a megítélésében, hogy a másodfokú bíróság által hozott pert megszüntető és az elsőfokú ítéletet hatályon kívül helyező végzés ellen van-e helye fellebbezésnek. A Legfelsőbb Bíróság az 1/2006. KPJE határozatával úgy foglalt állást, hogy a másodfokú eljárásban a Pp. 251. §-ának (1) bekezdése alapján hozott pert megszüntető végzés a Pp. 233/A. §-a alapján fellebbezéssel nem támadható meg. A határozat indokolása szerint "a Pp. 251. §-ának (1) bekezdése alapján a per megszüntetésére alapul szolgáló okokat a másodfokú bíróság nem elsőként bírálja el, hanem az elsőfokú bíróság e kérdésben elfoglalt jogi álláspontját bírálja felül másodfokon eljárva, s ennek alapján hozza meg a pert megszüntető végzést. Ez így van akkor is, ha az elsőfokú bíróság a per megszüntetésére nem látott alapot és az erre irányuló kérelmet elutasította, de akkor is, ha a per megszüntetéséről szóló határozathozatal bármely okból elmaradt, a másodfokú bíróság pedig - fellebbezés alapján - másodfokon eljárva egy kifejezetten a számára rendelkezésre álló lehetőséggel élve járhat el a Pp. 251. §-ának (1) bekezdése alapján." Az indokolás kitér arra is, hogy a 2006. január 1. napját követően meghozott, a pert a 157. § a) és g) pontja alapján megszüntető jogerős végzés viszont a Pp. 270. §-ának (3) bekezdése alapján rendkívüli perorvoslattal - felülvizsgálattal - támadható, kivéve, ha a határozatot a Legfelsőbb Bíróság hozta.
A Legfelsőbb Bíróság 2/2008. (V. 19.) PK véleményének VI. pontja a fentieket annyiban pontosította, hogy az 1/2006. KPJE számú határozat csak azokra az esetekre vonatkozik, amikor a permegszüntetés a Pp. 157. § a) pontjára alapítottan történik. Abban az esetben, ha a permegszüntetés oka a másodfokú eljárásban következik be [ez a Pp. 157. § c), e), f), g) h) pontjaiban foglalt esetekben fordulhat elő], és ezért szüntette meg a másodfokú bíróság a pert, ez a végzése fellebbezéssel támadható (BH 2008.576.).
Az iránymutatást követő bírói gyakorlat szerint nem fellebbezésnek, hanem felülvizsgálatnak van helye, ha a másodfokú bíróság a pert - az első fokú ítélet hatályon kívül helyezésével - jogerős végzésével azért szünteti meg, mert azt már az elsőfokú bíróságnak meg kellett volna szüntetnie, így pl. ítélt dolog esete áll fenn, amelyet az elsőfokú bíróságnak hivatalból észlelnie kellett volna, de a keresetet érdemben bírálta el (BH 2015.101.).
Ad. 2. Vannak olyan végzések, amelyek első fokon nem hozhatók meg. A törvény ezek egyikét, a másodfokú bíróságnak a fellebbezést hivatalból elutasító végzését fellebbezhetőnek minősíti. A fellebbezést hivatalból elutasító, a másodfokú bíróság által hozott döntés szigorú értelemben nem első fok módjára hozott döntés - noha az elsőfokú bíróság is hozhat ilyen végzést, de az a Pp. szerkezetéből következően már a másodfokú eljárás része -, jelentőségére tekintettel mégis indokolt ellene a jogorvoslatot biztosítani. (E végzés ellen egyébként, éppen az említett jellege miatt - 2003. július 1-je előtt indult ügyekben - nem kifogásnak, hanem az 1997. évi LXXII. törvény rendelkezése alapján felülvizsgálatnak van helye).
A többi, első fokon egyébként meg nem hozható végzés ellen fellebbezésnek továbbra sincs helye. Ilyen pl. az elsőfokú ítéletet a Pp. 252. §-ának (1)-(3) bekezdései alapján hatályon kívül helyező végzés, a végrehajtás felfüggesztése kérdésében a 240. § (2) bekezdésében meghatározott végzés. Ugyanakkor pl. fellebbezésnek van helye a másodfokú bíróságnak a fellebbezési határidő elmulasztása miatt előterjesztett igazolási kérelmet elutasító végzése ellen. A jogorvoslati joggal összefüggésben benyújtott igazolási kérelem elutasítása ugyanis a fél alapvető jogait érintő döntés, amellyel szemben a rendes jogorvoslati jogot biztosítani kell (BDT 2007/1562).
A jogszabály szerint azonban nem fellebbezhető az olyan végzés, amelyet az elsőfokú bíróság fellebbezhető végzéseinek elbírálása tárgyában hoztak, illetve az olyan végzés, amelyet a másodfokon hozott, kvázi-elsőfokú végzés elleni fellebbezés elbírálása tárgyában hoztak. Ha tehát pl. az elsőfokú bíróságnak a fellebbezést elutasító végzése ellen benyújtott fellebbezést a másodfokú bíróság elutasítja, nem nyílik lehetőség arra, hogy e végzés ellen az ítélőtáblához újabb fellebbezést nyújtsanak be. Ellenkező esetben ugyanis a végzések elleni fellebbezések körében kétfokú rendes jogorvoslati rendszer valósulna meg, ami az érdemi határozat, az ítélet ellen sincs (csupán egy fellebbezés és egy rendkívüli perorvoslat, a felülvizsgálat - bizonyos esetekben a perújítás - lehetősége adott).
A törvény a Kúria előtt folyó felülvizsgálati eljárásra nem terjeszti ki a kvázi-elsőfokú végzések fellebbezhetőségét. Ennek indoka az, hogy egyrészt nincs olyan felettes fórum, amely az ügyet elbírálhatná, másrészt a felülvizsgálati eljárásban alapvetően nem jellemző az ilyen "közbenső", első fokon egyébként fellebbezhető végzések meghozatala.
A Pp. 233/A. §-a alapján fellebbező fél számára a jogi képviselet általában nem kötelező a Kúria (korábban Legfelsőbb Bíróság) előtti eljárásban sem, mert a Pp. 73/A. §-ának a) pontja az ilyen végzések tekintetében azt nem írja elő. Ezért a másodfokú bíróság nem hívhatja fel a felet a jogi képviselővel történő eljárásra, és pártfogó ügyvéd kirendelése iránti kérelmét emiatt nem utasíthatja el (EBH 2006.1432.). Kötelező azonban ezekben az ügyekben is a jogi képviselet a fellebbező fél számára a törvényszék elsőfokú hatáskörébe tartozó perekben, kivéve ezek közül a törvényben tételesen felsorolt pereket [lásd Pp. 73/A. § b) és c) pontjait].
A másodfokú bíróság végzése elleni fellebbezést az eggyel magasabb szinten lévő bíróság bírálja el: a megyei bíróság végzését az ítélőtábla, az ítélőtábla végzését a (korábban: Legfelsőbb Bíróság). További fellebbezésnek azonban nincs helye akkor sem, ha még lenne magasabb bírósági szint. Így ha az ítélőtábla a Pp. 233/A. §-a szerinti jogkörében eljárva utasítja el - bármilyen okból - a másodfokú bíróság végzése elleni fellebbezést, a fél e végzés ellen nem élhet további fellebbezéssel a Legfelsőbb Bírósághoz (BH 2008.194.).
Ad. 3. A törvény egy esetben - kivételesen - lehetőséget biztosít a másodfokú bíróság olyan végzése ellen is fellebbezésre, amely ellen az elsőfokú eljárásban nincs helye fellebbezésnek. Ez az Európai Bíróság előzetes döntéshozatali eljárásának kezdeményezésére irányuló indítványt elutasító végzés. Az elsőfokú eljárásban ugyanis csak az ilyen eljárás kezdeményezését elrendelő (s egyúttal a tárgyalást felfüggesztő) végzés elleni fellebbezés biztosított (A 2003. évi XXX. törvénnyel beiktatott rendelkezések magyarázatát lásd a Pp. 155/A. §-nál, illetve a 249/A. §-nál). A Pp.-t módosító 2009. évi LXVIII. törvény 14. §-ának (2) bekezdése a Pp. 249/A. §-át 2010. január 1. napjával hatályon kívül helyezte, és ezzel a másodfokú eljárásban hozott végzés fellebbezhetőségét - az ezt követően indult ügyekben [2009. évi LXVIII. törvény 12. § (3) bek.] - megszüntette.
A törvény a határozat megfellebbezhetősége szempontjából nem tesz különbséget a határozat rendelkező része és indokolása között. Ezért nemcsak a határozat rendelkező része, hanem annak indokolása ellen is benyújtható fellebbezés; megtámadhatók fellebbezéssel az indokolás egyes részei, sőt a határozat megfellebbezhető akkor is, ha olyan kérdésben mellőzte a döntést, amelyre vonatkozóan a felek ugyan nem terjesztettek elő kifejezett kérelmet, de amelynek elbírálása kötelező.
2. A fellebbezésre jogosultak között első helyen említett félen azokat a személyeket értjük, akik a perben felperesként, illetőleg alperesként szerepelnek.
Több felperes vagy alperes esetében mindegyiknek joga van fellebbezni, vagyis a pertárs fellebbezési joga független a másik pertárs fellebbezési jogosultságától.
A pertársaság körében a fellebbezés szempontjából a Pp. 52. § (1) bekezdésében foglalt annak a rendelkezésnek van jelentősége, amely szerint az 51. § a) pontja szerinti ún. egységes pertársaság esetében bármelyik pertárs perbeli cselekményei - az egyezséget, az elismerést és a jogról való lemondást kivéve - arra a pertársra is kihatnak, aki valamely határidőt, határnapot vagy perbeli cselekményt elmulasztott, feltéve, hogy mulasztását utóbb nem pótolta. Ennek a rendelkezésnek felel meg a 228. § (3) bekezdése is.
A fellebbezéssel nem élő pertárs egyébként úgy járhat el a fellebbezési eljárásban, mintha ő is fellebbezett volna.
A felet a fellebbezési jog arra tekintet nélkül megilleti, hogy milyen kérelmet terjesztett elő, milyen álláspontot foglalt el az elsőfokú eljárásban. Az a tény tehát, hogy a keresetet elismerte, az alperest nem gátolja meg abban, hogy a hozott ítélet ellen fellebbezéssel éljen. Hasonlóképpen megfellebbezheti az alperes a bontóperben hozott elutasító ítéletet akkor is, ha az elsőfokú eljárás során a házasság felbontását ellenezte (PK 210. számú állásfoglalás, PEH 894. old.). Mindez vonatkozik a felperesre is: nincsen akadálya annak, hogy az a felperes, akinek keresetét az elsőfokú bíróság teljesítette, fellebbezést nyújtson be és ebben a keresetét a Pp. 247. § (1) bekezdésének b) pontja alapján felemelve, az elsőfokú ítéletben foglalt marasztaláson túlmenő kötelezés iránt terjesszen elő fellebbezési kérelmet.
A fellebbezési jogosultság nem függ feltétlenül a fél anyagi érdekeltségétől, vagyis attól, hogy a határozat, illetőleg annak egyes részei mennyiben érintik őt. Megfellebbezheti ezért a fél a pertársára vonatkozó rendelkezést is.
Az illetékfeljegyzési jogot engedélyező határozat ellen az ellenérdekű fél nem jogosult fellebbezést előterjeszteni, mert az ilyen tartalmú végzés fellebbezhetőségét a Kmr. 16. §-a kizárja (BH 2001/535.).
Ha a bíróság nem értesítette azt az érdekeltet, aki helyett az ügyész vagy más állami szerv pert indított, de részére az ítéletet szabályszerűen kézbesítette, az érdekelt az ítéletet fellebbezéssel támadhatja meg. Ilyen esetben a fellebbezési bíróság az ítéletet a Pp. 252. §-ának (2) bekezdése alapján hatályon kívül helyezheti (PK 196. számú állásfoglalás, PEH 289. old.).
A beavatkozó fellebbezési jogosultságát illetően a törvény korlátozást nem tartalmaz, ez a jog azonban csak a Pp. 57. §-ában foglalt rendelkezésekkel összhangban gyakorolható. Ennél a szakasznál foglalkoztunk a beavatkozó fellebbezésével kapcsolatos kérdésekkel.
Az egyéb érdekeltek között megemlíthetjük a tanút, a szakértőt, a szemletárgy birtokosát stb. Nem tartalmaz a tanúra, szakértőre nézve rendelkezést, ezért nem fellebbezhető az ítélet indokolásának az a része, amely a tanú szavahihetőségét vagy a szakvélemény helyességét vonja kétségbe. Ha azonban a bíróság pl. a tanú ellen hamis tanúzás miatt a büntetőeljárásnak a megindítása végett az iratoknak az ügyészséghez való áttételét rendeli el, az ilyen határozat ellen a fellebbezést a tanú részéről nem tekinthetjük kizártnak.
A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint a pártfogó ügyvédet mint érdekelt személyt önálló fellebbezési jog illeti meg a perköltség tekintetében (LB P. törv. I. 20 611/1970., BH 1971/7., 6816; PJD V. 500.).
Ha a gondnokság alá helyezés megszüntetése, módosítása, a választójogból való kizárás, valamint a választójogból való kizárás megszüntetése iránt indított pert nem a gondnokolt indítja meg, illetve nem a gondnokolt ellen indul [Pp. 312. § (1) bek.], a gondnokoltat a Pp. 233. §-ának (1) bekezdése alapján az elsőfokú ítélet ellen önálló fellebbezési jog illeti meg, pl. ha a gondnokság alá helyezést vagy a választójogból kizárást a bíróság az új Ptk. 2:28. §-ának (1) bekezdésében meghatározott hozzátartozó kérelmére rendelte el és a gyámhatóság keresetet indít e személy ellen a gondnokság alá helyezés megszüntetése vagy módosítása iránt (új Ptk. 2:30.§), az ennek tárgyában hozott ítélet ellen nem csak a felperes gyámhatóság vagy az alperes hozzátartozó, hanem a gondnokolt is fellebbezést nyújthat be.
Az egyéb érdekelttel kapcsolatban lényeges feltétel, hogy csak a határozat reá vonatkozó rendelkezése ellen nyújthat be fellebbezést. Így pl. a céget megszűntnek nyilvánító végzésben kijelölt felszámoló fellebbezési joga csak a végzés reá vonatkozó rendelkezésére terjed ki, nem vitathatja a végzés azon rendelkezéseinek jogszerűségét, amelyek a céget magát érintik, tehát a végzésnek a céget megszűntnek nyilvánító, illetve végelszámolását elrendelő részét (BH 2003/253.).
Akire viszont a végzés nem tartalmaz rendelkezést, akkor sem élhet fellebbezéssel, ha őt egyébként a határozat érinti. Az adós gazdasági társaság felszámolására irányuló eljárásban hozott határozattal szemben a társaság tagja - ebben a minőségében - nem jogosult fellebbezni (BH 1996/337.).
3. A Pp. 233. § (3) bekezdése az 1995. évi LX. tv.-nyel való módosítást megelőzőleg kizárta a megyei bíróság ítélete ellen a fellebbezés lehetőségét azon az alapon, hogy a per a helyi bíróság hatáskörébe tartozik, és ugyancsak nem volt lehetőség fellebbezés benyújtására arra hivatkozással, hogy az egyesbíró elé tartozó ügyben a bíróság tanácsa járt el. Az eredeti korlátozás csak a megyei bíróság által első fokon hozott ítélettel kapcsolatban állt fent, a végzésekre - pl. ha a megyei bíróság az áttétel vagy a per megszüntetése kapcsán hatáskör kérdésében is állást foglalt - nem. A módosítás lehetővé teszi a fellebbezést azon az alapon is, hogy a határozatot az arra hatáskörrel nem rendelkező megyei bíróság hozta helyi bíróság helyett, hiszen ennek jelentős - pl. az illeték összegében megnyilvánuló - költségkihatásai lehetnek (meg nem határozható perérték esetén más az egzakt pertárgyérték helyi bíróság előtt vagy megyei bíróság előtt indult perekben.)
A módosító rendelkezések [a fellebbezés kizártsága a korábbi (2) bekezdés a) és c) pontok alapján] a törvény hatálybalépésével - 1995. augusztus 29. napjával - hatályukat vesztették, azonban a hatályon kívül helyezett rendelkezéseket a törvény hatálybalépésekor folyamatban lévő ügyekben továbbra is alkalmazni kell, ha a bíróság a törvény hatálybalépésekor az elsőfokú határozatot már meghozta.
A Pp. 233. § (3) bekezdés b) pontja az eljárás folyamán hozott végzéseket veszi ki - a felsorolt kivételekkel - a fellebbezhető határozatok köréből. Ezeket a határozatokat nevezi a gyakorlat - nem pontos kifejezéssel - pervezető végzéseknek. Azzal kapcsolatban, hogy - a fellebbezhetőség szempontjából milyen végzéseket minősít a jogalkalmazás pervezető jellegűnek, a következő példák szolgálnak eligazításul.
Nincs helye fellebbezésnek:
- a hiánypótlást elrendelő végzés ellen, mégpedig akkor sem, ha az eljárási illetéket érintő rendelkezést tartalmaz (LB Cgf. II. 31 901/1990., BH 1992.126.);
- a hiánypótlási határidő meghosszabbítására irányuló kérelmet elutasító végzés ellen (BH 1996.220.);
- a bíróságnak a saját hatáskörét vagy illetékességét megállapító végzése ellen (LB Pf. III/B. 20 907/1996., LB Gf. VI. 30 732/1977., BH 1978.347; GPD I. 898.);
- a szünetelést megállapító végzés ellen (Kecskeméti Megyei Bíróság Pf. III. 20 221/1972., BH 1973.12. 457; PJD VI. 683.);
- a tárgyalás felfüggesztése iránti kérelmet elutasító végzés ellen (LB Pf. IV. 20 820/1989., BH 1990.803.);
- a tárgyalási jegyzőkönyv kiegészítése, kijavítása iránti kérelmet elutasító végzés ellen (BH 2011.316.),
- a tárgyalás felfüggesztése iránti kérelmet elutasító végzés ellen (BH 2010.154.)
- a szakértő kirendelését elrendelő, továbbá a szakértői díj előlegezésére kötelező végzés ellen (LB Pf. 1I1/B. 20 214/ 1967., LB Gf. VII. 31 254/1973., BH 1974.177.);
- a korlátolt felelősségű társaság tagjának kizárását tartalmazó határozat végrehajtását felfüggesztő végzés ellen (LB Pf. III. 20 575/1991., BH 1992.254.);
- a perben eldöntendő egyes vitás kérdések elkülönített tárgyalását és a perek egyesítését elrendelő végzés ellen (LB Pf. I. 21 062/1972. és Gf. V. 32 296/1978.);
- a felszámolási eljárásban a felszámoló kifogásolt intézkedésének "felfüggesztését" elrendelő végzés ellen (BH 1999.328.),
- a fellebbezés visszavonása folytán a csatlakozó fellebbezés hatálytalanná válását megállapító, a másodfokú eljárásban hozott végzés ellen (BH 2009.187.).
Ezzel szemben fellebbezésnek van helye:
- a keresetlevél áttételét elrendelő végzés ellen (LB Eln. Tan. 21 098/1969., BH 1970/7. 6453; PJD IV. 728.);
- a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül elutasító végzés ellen (LB P. törv. IV. 20 564/1966., BH 1967/6. 5343; PJD III. 496.);
- a per bejegyzése iránti kérelem tárgyában hozott végzés (1972. évi 31. tvr. 32. §-a) ellen (BH 1995.583.);
- szünetelés esetén az eljárás folytatását megtagadó végzés ellen (LB P. törv. 21 797/1960., BH 1961/3. 2871; PJD I. 1155.);
- a felfüggesztés megszüntetésére és az eljárás folytatására irányuló kérelmet elutasító végzés ellen (Kecskeméti Megyei Bíróság, Pf. III. 20 221/1972., BH 1973.457; PJD VI. 683.);
- a viszontkeresetet érdemi tárgyalás nélkül elutasító végzés ellen (PKT 3/1975., PEH 297. old.);
- a végrehajtásnak a perújítási eljárás során elrendelt felfüggesztése ellen (LB Pkf. I. 20 273/1970/4. 5387., PJD IV. 744.),
- a bíróságnak a közigazgatási határozat végrehajtásának felfüggesztése tárgyában hozott végzése ellen, melyet a bíróságnak indokolnia kell (KK 14. áf.),
- a felszámolási eljárásban a felszámoló által - jogszabály előírása szerint - készített közbenső mérleget jóváhagyó végzés ellen [Cstv. 6. § (2) bek., 50. § (5)-(6) bek., BH 2001.80. II.];
- a választottbíróságnak a hatásköre hiányát megállapító döntése elleni kérelmet - a bírói út hiánya miatt - érdemi vizsgálat nélkül elutasító végzés ellen (BH 2005.114., EH 2004.1139. - Hiv. Gyűjt. 2004/2.);
- az ideiglenes intézkedést elrendelő végzés hatályon kívül helyezése iránti kérelmet elutasító végzés ellen (EBH 2006.1526.);
- a csődeljárásban benyújtott kifogást érdemi vizsgálat nélkül elutasító végzés ellen (BH 2013.224.)
A Civilisztikai Kollégiumvezetők országos értekezletéről kiadott vélemény, mint szakmai álláspont hasznos eligazítást nyújt abban a kérdésben, hogy mely végzések ellen van helye önálló fellebbezésnek (lásd a BH 2007. évi 5. számában közzétett vélemény III/2. pontja).
A Legfelsőbb Bíróság Polgári Kollégiuma is véleményt nyilvánított egyes, polgári eljárásban meghozott végzések elleni fellebbezés lehetőségéről. A 2/2008. (V. 19.) PK vélemény szerint:
I. A képviselő képviseleti jogának hiányát megállapító végzés ellen - a Pp. 233. § (3) bekezdés b) pontja értelmében - nincs helye fellebbezésnek.
II. A határozat rendelkező részét érintő kijavítás iránti kérelmet elutasító végzés ellen - a Pp. 233. §-ának (1) bekezdése és a Pp. 224. §-ának (4) bekezdése értelmében - fellebbezésnek van helye. A kijavítás iránti kérelmet elutasító végzés elleni fellebbezést elbíráló bíróság - ha annak helyt ad és a kijavításhoz szükséges adatok rendelkezésre állnak - a Pp. 259. §-a szerint irányadó Pp. 253. § (2) bekezdése szerint a támadott végzés megváltoztatásával maga rendelkezik a kijavításról.
III. A határozat kiegészítése iránti kérelmet elutasító végzés ellen a Pp. 233. §-ának (1) bekezdése szerint fellebbezésnek van helye. A kiegészítés iránti kérelmet elutasító végzés elleni fellebbezést elbíráló bíróság - ha a fellebbezésnek helyt ad - a támadott végzést hatályon kívül helyezi és a támadott végzést meghozó bíróságot utasítja a kiegészítésre.
IV. A viszontkeresetet érdemi tárgyalás nélkül elutasító végzés ellen - a Pp. 233. §-ának (1) bekezdése alapján - fellebbezésnek van helye.
V. A fellebbezési határidő elmulasztása miatt előterjesztett igazolási kérelmet elutasító végzés ellen a Pp. 233/A. §-a alapján fellebbezésnek van helye.
VI. Az 1/2006. KPJE számú jogegységi határozat (lásd korábban) csak azokra az esetekre vonatkozik, amikor a permegszüntetés a Pp. 157. § a) pontjára alapítottan történik. Abban az esetben, ha a permegszüntetés oka a másodfokú eljárás alatt következik be és ezért a másodfokú bíróság a pert megszüntette, ez a végzése fellebbezéssel támadható.
(A kollégiumi vélemény szövegét a részletes indokolással lásd a BH 2008. évi 8. számának 576-579. oldalán).

A fellebbezés határideje, tartalma és halasztó hatálya

[a Pp. 234. §-ához]

1. A határozat közlésére a Pp. 219. §-ban foglalt rendelkezések irányadók, míg a határidő számításának szabályait a 103-104. §-ok tartalmazzák. A határidő betartását illetően a bíróságot terhelő tájékoztatási kötelezettség elmulasztásának is jelentősége van.
A bírósági határozat elleni fellebbezés határidejére vonatkozóan a bíróság által adott tájékoztatás hiányossága vagy pontatlansága miatt a felet nem érheti joghátrány (Szegedi Megyei Bíróság Pf. 20 145/1976., BH 1977.27.; PJD VII. 477.). A jogorvoslatra történt tájékoztatás hiányossága, a bíróságnak ügyviteli szabálytalansága és késedelme nem eshet a fél hátrányára, a fellebbezési határidőnek ez okból történt elmulasztását igazolási kérelem nélkül is igazoltnak kell tekinteni (LB P. törv. 11. 20 835/1970., BH 1971/9. 6887; PJD V. 414.).
A bíróságnak a jogorvoslati határidő tekintetében adott téves, a törvénnyel ellentétes tájékoztatása jogkövetkezményeit nem lehet arra a jogi képviselőre hárítani, aki a perbeli cselekményt a tájékoztatásnak megfelelő határidőben teljesíti (BH 2012.96).
A bíróság tájékoztatási kötelezettségének elmulasztása következtében a fellebbezésben a fél alappal hivatkozhat olyan bizonyítékra, amely az elsőfokú eljárásban már rendelkezésre állt, és amelynek figyelembevétele az eljárás befejezését egyébként nem késlelteti (BH 2010.125.).
A tárgyalási jegyzőkönyvben foglalt olyan végzéssel kapcsolatban, amely ellen fellebbezésnek van helye, a bíróság köteles a fellebbezés lehetőségéről tájékoztatást adni és ennek megtörténtét a jegyzőkönyvben feltüntetni. Ha a tájékoztatás elmaradása folytán az elsőfokú bíróság végzését nem lehet szabályszerűen közöltnek tekinteni, a végzésnek az írásban kézbesített ítélet elleni fellebbezésben történt megtámadását nem lehet elkésettnek tekinteni (LB P. törv. 11. 20 271/1984., BH 1985.66.; PJD X. 470.).
2. Mivel az ítéletek közlése mindig, de a végzések egy része is kézbesítéssel történik, annak megállapításánál, hogy a fellebbezést kellő időben adták-e be, csak a szabályszerűen történt kézbesítést lehet figyelembe venni (Szegedi Megyei Bíróság 1. Pf. 20 406/1980., BH 1981.194.; PJD IX. 314.).
A fellebbezést nem lehet elkésettnek tekinteni, ha beadásának időpontja az ügyvitel körébe eső szabálytalanság miatt nem állapítható meg (LB P. törv. I. 20 270/1969., BH 1970/2., 332; PJD IV. 733.).
Az elsőfokú bírósághoz a fellebbezési határidő utolsó napján faxon beérkező fellebbezést határidőben megérkezettnek kell tekinteni (BH 2003/502.).
Ha a bíróság szabályszerűen kézbesített határozata ellen a jogszabályban előírt határidőn belül az érdekelt nem él fellebbezéssel, - függetlenül a határozat esetleges ismételt kézbesítésétől - a jogerő beáll, az utóbb történt kézbesítésnek már nincs jogi hatálya (BH 1997.452.).
3. A fellebbezés előterjesztésének az elsőfokú bíróságnál kell írásban vagy szóban történnie.
A Legfelsőbb Bíróság P. törv. 22 323/1961. számú határozata szerint a fellebbezés táviratban is beadható és ilyen esetben legfeljebb arról lehet szó, hogy az ilyen fellebbezési beadvány nem felel meg a Pp. 93. és 235. §-ában előírt alaki és tartalmi követelményeknek. Ezért a másodfokú bíróság a táviratban benyújtott fellebbezést csak abban az esetben utasíthatta volna el, ha azt előbb hiánypótlás végett visszaadja a fellebbező félnek, és a fellebbező fél a hiánypótlásra vonatkozó felhívásnak nem tett volna eleget (BH 1962/12., 3382; PJD I. 1158.).
Ha a fél a fellebbezést nem az elsőfokú bíróságnál nyújtotta be, a beadás időpontjának azt a napot kell tekinteni, amikor a fellebbezés az elsőfokú bírósághoz beérkezett. A fellebbezési határidő utolsó napján a másodfokú bíróságon előterjesztett fellebbezés nem tekinthető határidőben beadottnak, ha a beadvány az elsőfokú bírósághoz, ahova a fellebbezést a Pp. 234. §-ának (2) bekezdése alapján be kell nyújtani, csak a fellebbezési határidő leteltét követően, elkésve érkezett és a fél igazolási kérelmet sem terjesztett elő (BH 2001/47.).
A Legfelsőbb Bíróság mindazonáltal mellőzte a fellebbezés elutasítását, amikor a börtönbüntetését töltő fél az ítélet kézhezvétele után nyomban jegyzőkönyvbe mondta fellebbezését, de a börtön jelentős késedelemmel továbbította azt a perbírósághoz (P. törv. I. 20 473/1973.).
Ha a fellebbezés elkésve érkezett ajánlott küldeményben, a felet Pp. 105. § (4) bekezdésben foglalt rendelkezésre figyelemmel fel kell hívni annak igazolására, hogy a postára adás mikor történt és csak ezt követően lehet határozni a fellebbezés elkésettsége tekintetében.
4. A beadvány fellebbezéskénti minősítése: a törvény rendelkezése alapján ha a fél a fellebbezésében azért kéri a követelés összegének módosítását, mert abban számítási hibát talált vagy azért sérelmezi a határozatot, mert az nem rendelkezett olyan kérdésről, amelyről rendelkeznie kellett volna, akkor a beadványt nem fellebbezésként, hanem a határozat kijavítása, illetőleg kiegészítése iránti kérelemként kell elbírálni.
Egyébként, ha a fél beadványának tartalmából az tűnik ki, hogy a bíróság határozata ellen fellebbezéssel kíván élni, a beadványt akkor is fellebbezésnek kell tekinteni, ha az hiánypótlásra szorul (LB P. törv. V. 20 020/1974., BH 1975.164.; PJD VI. 577.).
Ha a fél a beadványában a fellebbezési határidő meghosszabbítását kéri, abból kitűnik, hogy fellebbezni kíván és ezért a beadványát egyrészt az ítélet elleni fellebbezésnek, másrészt a fellebbezés hiányainak pótlására irányuló kérelemnek kellett volna tekinteni és az alperest fel kellett volna hívni a hiányok pótlására, és erre megfelelő határidőt kellett volna adni. Ilyen eljárás hiányában a fellebbezés elutasításának nem lett volna helye (P. törv. I. 20 436/1973., BH 1974.212.; PJD VI. 577.).
Fellebbezésnek kell tekinteni az előzetes bizonyítás során felmerült szakértői díjat megállapító végzés összegszerűségének eltúlzottságára utaló beadványt (LB P. törv. I. 20 705/1988., BH 1989.154.; PJD XI. 420.).
A fellebbezésként előterjesztett kérelem - elnevezésétől függetlenül - igazolási kérelemnek minősülhet, és azt a mulasztás igazolására vonatkozó rendelkezések szerint kell elbírálni (Kecskeméti Megyei Bíróság 4. Pf. 21 555/1976., BH 1977.498.; PJD VII. 418.).
Ugyanígy az igazolási kérelemnek és nem fellebbezésnek minősítette a Legfelsőbb Bíróság azt a beadványt, amelyben a fél az ítélet kézbesítése után orvosi igazolás csatolása mellett bejelentette, hogy betegsége miatt nem jelent meg a tárgyaláson, az ítéletet sérelmesnek tekinti és annak "visszavonását", egyben új tárgyalás kitűzését kéri (LB P. törv. I. 21 052/1970.).
A határozattal szemben előterjesztett "fellebbezés" a körülményekhez képest perújítási kérelemnek is minősülhet. Így az ellentmondást elutasító végzés elleni fellebbezés, amelyben a kötelezett azt állította, hogy nem tartozik, - tartalma szerint - a jogerős fizetési meghagyást sérelmezi és ezért azt perújítási kérelemnek kell tekinteni (Gf. II. 32 633/1974., BH 1975.455.; GPD I. 982.).
Előfordul, hogy a fél a fellebbezésében több perorvoslati kérelmet is előterjeszt. Ez a - fellebbezéstől különböző - perorvoslati kérelem ilyenkor rendszerint csak másodlagos, azaz csak arra az esetre szól, ha a bíróság a fellebbezést valamilyen okból elutasítaná, illetőleg nem teljesítené. A Legfelsőbb Bíróság ezzel kapcsolatosan kimondotta, hogy egy beadványban fellebbezés és perújítási kérelem nem terjeszthető elő: a perújítási kérelmet ugyanis az elsőfokú bíróság, a fellebbezést pedig a másodfokú bíróság bírálja el és a különböző bíróságok előtti eljárások ilyen módon nem kapcsolhatók össze (LB Gf. VI. 30 635/1979., BH 1981.120.).
Hasonlóképpen nincs helye az egyezséget jóváhagyó végzés ellen benyújtott fellebbezésben olyan kérelem előterjesztésének, hogy a fellebbezést - eredménytelensége esetében - a bíróság tekintse az egyezség megtámadása iránti keresetnek (LB Gf. VI. 32 006/1978., BH 1980.186.).

[a Pp. 235. §-ához]

1. A törvény a fellebbezés kellékeiként
a) a határozat megjelölését,
b) a fellebbezési kérelmet, végül
c) a fellebbezés megindokolását írja elő.
Ezeket a kellékeket - bár hiányosságuk eltérő megítélés és elbírálás alá esik - nevezhetjük a fellebbezés szükségképpeni tartalmi részeinek.
Az a) ponthoz:
A határozatot úgy kell megjelölni, hogy kétség ne lehessen abban a tekintetben, hogy a fellebbezés melyik határozat ellen irányul. A határozat lajstromszám és sorszám szerinti megjelölése önmagában is elég, de nem feltétlenül szükséges, mert a megtámadott határozat a felek, az ügy vagy az ítélet tartalmának feltüntetésével is megjelölhető. Egyes adatok helytelenségének nincs jelentősége, ha az azonosság egyébként megállapítható.
A b) ponthoz:
A fellebbezés - bár a törvény csak a megváltoztatást említi - a határozat hatályon kívül helyezésére is irányulhat. Ha azonban a fél a fellebbezésben az első fokú ítélet megalapozatlanságát állítja, nem elég, ha csak önmagában a határozat hatályon kívül helyezését kéri, hanem pontosan utalnia kell arra: a megállapított tényállást mely részében tartja okszerűtlennek vagy iratellenesnek, ezeket - álláspontja szerint - milyen módon lehet orvosolni és ez esetben milyen érdemi döntés felel meg az általa helyesnek tartott tényállásnak (BH 2014.369.).
A bírói gyakorlat egyébként nem követeli meg a fellebbezőtől a fellebbezési kérelemnek szabatos, jogászi megfogalmazását és pontos meghatározását akkor, ha ez a fellebbezés tartalmából egyébként kétségtelenül megállapítható. A fellebbezési kérelem megállapítható olykor a félnek az elsőfokú eljárásban elfoglalt álláspontjából, ott tett nyilatkozatából, illetőleg az általa előterjesztett kereseti kérelemből vagy ellenkérelemből. Így pl. ha az alperes a kölcsön visszafizetése iránti perben tagadta a kölcsön felvételét, majd a keresetnek helyt adó ítélet elleni fellebbezésében sérelmezi a döntés alapjául szolgáló tényállást, kifogásolja a tanúvallomásokat, akkor nyilvánvaló, hogy a fellebbezés a kereset elutasítására irányul, jóllehet az ezt a kérelmet ilyen kifejezett formában nem tartalmazza.
Ha viszont e fellebbezés tartalma egyértelműen nem állapítható meg, pl. csak azt tartalmazza, hogy a fél a marasztalás mérséklését kéri, de nem tünteti fel, hogy milyen összegre vagy összegben, az így előterjesztett fellebbezés érdemi elbírálásra nem alkalmas (BH 2008.335.).
A fellebbezésre is irányadó a Pp. 3. §-a (2) bekezdésének az a szabálya, hogy a bíróság a fél által előadott kérelmeket, nyilatkozatokat nem alakszerű megjelölésük, hanem tartalmuk szerint veszi figyelembe. Így pl. a bíróság fizetésképtelenséget megállapító határozata ellen a döntés jogerőre emelkedése előtt benyújtott, a felszámolási kérelem visszavonását tartalmazó beadvány határidőben előterjesztett fellebbezésnek tekinthető (BH 2004.289-I.).
Ha a fellebbezési kérelem és annak indokolása nincs összhangban egymással, a bíróságnak hivatalból kell vizsgálnia, hogy a fellebbezés - tartalmánál fogva - mire irányul, és kétség esetén a felet fel kell hívni a fellebbezési kérelem pontos előterjesztésére (BH 2000.494.).
A fellebbezési kérelem pontos megállapítása azért szükséges, mert a fellebbezési kérelem befolyásolja a határozat jogerőre emelkedésének terjedelmét [Pp. 228. § (3) bek.], a fellebbezési ellenkérelemmel és a csatlakozó fellebbezéssel együtt megszabja a másodfokú bíróság döntésének kereteit [252. § (3) bek., 253. § (3) bek.], meghatározza a fellebbezési illeték mértékét és befolyásolja a felek jogi képviselőinek munkadíját [1990. évi XCIII. tv. 39., 46-48. és 51. §-ok, illetve 12/1991. (IX. 29.) IM rendelet], végül meghatározhatja az ítélet elleni fellebbezés elintézésének módját (Pp. 256/A. §).
A c) ponthoz:
A fellebbezés indokolásával kapcsolatban nem indokolt túlzott követelményeket támasztani. Ezért a fellebbezés részletes indoklásának az elmaradása önmagában nem vezethet a fellebbezés érdemi vizsgálat nélküli elutasítására, hanem csupán azt eredményezheti, hogy a másodfokú bíróság az elsőfokú eljárásban már előadottak figyelembevételét bírálja felül az elsőfokú ítéletet (LB Pf. III. 20 253/1983., BH 1984.153.; PJD X. 436.). Ha a felperes a fellebbezési kérelme megállapítható, a fellebbezés érdemi felülvizsgálat nélküli elutasítására nem kerülhet sor (LB P. törv. IV. 20 610/1986., BH 1987.189.; PJD XI. 521.). Nincs helye a fellebbezés elutasításának azon az alapon, hogy a fél a marasztalás módosításával kapcsolatos összeget nem jelölte meg, ha ez az összeg a fellebbezésben foglalt előadásból egyébként megállapítható (LB P. törv. II. 21 045/1978., BH 1979.422.; PJD VIII. 370.)
2. A Pp.-nek már az 1995. évi LX. törvénnyel módosított szövege sem tette korlátlanul lehetővé a fellebbezésben az új tényre, illetőleg az új bizonyítékra való hivatkozást, továbbá az elsőfokú bíróság által mellőzött bizonyítás foganatosításának ismételt kérését. A Pp. 235. § (1) bekezdésének az 1999. évi CX. törvény 38. §-ával módosított - 2000. január 1. napjától hatályos, és ezen időpont után indított perekben alkalmazandó - rendelkezései tovább szűkítik ezeket a lehetőségeket. A korlátozás annak a célnak a szem előtt tartásával történt, hogy a feleknek a jogorvoslathoz való joga és a perek ésszerű határidőn belül történő befejezésének alkotmányos követelménye egyaránt érvényesüljön.
A módosított rendelkezések szerint a fellebbezésben új tény állítására, illetve új bizonyíték előadására csak akkor kerülhet sor, ha a fellebbező fél igazolja, hogy: 1) az új tény vagy az új bizonyíték az elsőfokú határozat meghozatalát követően jutott a tudomására és 2) annak elbírálása reá kedvezőbb határozatot eredményezett volna. E feltételek nélkül is helye lehet új tény állításának, illetve új bizonyíték előadásának, vagy az elsőfokú bíróság által mellőzött bizonyítás lefolytatása indítványozásának, ha ezzel a fellebbező fél az elsőfokú határozat jogszabálysértő voltát kívánja alátámasztani. Ez utóbbi esetben azonban a Pp. 141. §-ának (6) bekezdésében foglaltakat alkalmazni kell, ami azt jelenti, hogy ha az elsőfokú bíróság azért mellőzte a bizonyítás felvételét, mert a bizonyítási kötelezettséggel rendelkező fél [Pp. 141. § (2) bekezdése] alapos ok nélkül késlekedett tényállításának, nyilatkozatának előadásával, bizonyítékainak előterjesztésével, és e kötelezettségének a bíróság felhívása ellenére sem tett eleget, ezeket pótlólag a másodfokú eljárásban sem teheti meg.
A fenti szabályt alkalmazta a másodfokú bíróság abban az ügyben, amelyben a felperes a kártérítés összegszerűségére vonatkozó bizonyítási indítványát az elsőfokú eljárás során a bíróság kétszeri felhívása és pénzbírság kiszabása ellenére sem terjesztette elő. A Legfelsőbb Bíróság egyetértett a másodfokú bírósággal abban, hogy a felperes a fellebbezéshez csatolt, de a per megindítását megelőzően rendelkezésére álló számla alapján a Pp. 235. §-ának (1) bekezdésében foglaltakra tekintettel további bizonyítás elrendelését nem kérhette (BH 2001.328.)
Egy másik ügyben az alperes az elsőfokú eljárásban védekezést nem terjesztett elő, a keresetre nem nyilatkozott, csupán a fellebbezésében adta elő védekezését, új tényeket állítva, új bizonyítékok megjelölésével. A Legfelsőbb Bíróság rámutatott arra, hogy ezeket az új tényeket és új bizonyítékokat az alperes a másodfokú eljárásban nem hozhatta fel. Az alperes ugyanis a késedelmét semmivel nem indokolta, ezért a Pp. 235. §-a szerint azokat a tényállításait és bizonyítékait, amelyeket az elsőfokú eljárásban meg sem kísérelt előadni, és azokat a bizonyítási indítványait, amelyeket meg sem próbált érvényesíteni, nem hozhatja fel (BH 2003/204.).
Nem fogadta el a másodfokú bíróság a félnek a csatlakozó fellebbezésében előterjesztett bizonyítási indítványát, amelyet a fél az elsőfokú tárgyaláson előterjesztett, majd egy későbbi tárgyaláson visszavont, és ezt megerősítve úgy nyilatkozott, hogy további bizonyítási indítványa nincs (BH 2002/79.).
Abban az esetben viszont, amikor az alperesek az elsőfokú eljárás során még jogi képviselő nélkül jártak el, és nem volt a peres iratok között adat arra, hogy az alpereseket a bíróság a jogkövetkezményekre történt figyelmeztetés mellett további bizonyítékaik benyújtására hívta volna fel, amelyet ők nem teljesítettek, a Pp. 235. § (1) bekezdésének megfelelően járt el a másodfokú bíróság azzal, hogy az általa értékelendő bizonyítékok köréből nem zárta ki, és a mérlegelés során figyelembe vette azokat, a másodfokú eljárásban előterjesztett, a tényállás megváltoztatását eredményező további okirati bizonyítékokat, amelyeket az alperesek az elsőfokú ítélet jogszabálysértő voltának alátámasztására nyújtottak be (BH 2003/509.).
A Pp. 235. §-ának (1) bekezdésében meghatározott feltételeknek megfelelő tények, bizonyítékok előadására a fellebbező félen kívül az ellenérdekű félnek is joga van, hiszen ez éppen a fellebbezéssel szembeni védekezésének megalapozása szempontjából szükséges lehet (BH 2012.69-II.).
A fellebbezésben beszámítási kifogást a 2000. január 1-je után indult ügyekben a Pp. 247. §-ának (3) bekezdésében meghatározott korlátozással lehet előterjeszteni. Elévülési kifogás azonban előterjeszthető (EBH 2008/1875.).
Új alperes perbevonására azonban a másodfokú eljárásban nincs lehetőség (LB P. törv. II. 20 581/1989., BH 1990.263.)
3. Ha a fellebbezés nem felel meg a törvény rendelkezéseinek vagy egyébként kiegészítésre vagy kijavításra szorul, az első fokon eljárt tanács elnöke teszi meg a szükséges intézkedéseket és pótoltatja a féllel a hiányosságokat. Ezzel kapcsolatosan utalunk a Pp. 237. §-hoz fűzött állásfoglalásokra.
4. A 2002. évi XXII. törvénnyel módosított 1999. évi CX. törvény 38. §-ával beiktatott Pp. 235. § új (3) és (4) bekezdése 2003. július 1. napjától - az ezt követően indított ügyekben - megteremti az ún. ugró fellebbezés lehetőségét a magyar polgári eljárásjogban. Az 1911. évi I. törvénycikkben - az 1925. évi VIII. tc. elfogadását követően - már ismert megoldáshoz hasonlót elevenít fel annak bevezetésével, hogy a jogi képviselővel eljáró felek a törvényszék elsőfokú hatáskörébe tartozó ügyben közös kérelemmel kérhetik, hogy az első fokon hozott ítélet ellen benyújtott, anyagi jogszabálysértésre alapított fellebbezést ne az ítélőtábla, hanem közvetlenül a Kúria bírálja el. Vagyonjogi perben ilyen kérelem csak a törvényben meghatározott értékhatáron felül terjeszthető elő.
A közvetlen fellebbezés konstrukciója oly módon segíti az eljárás gyorsítását, hogy a felek az általuk döntő fontosságúnak tekintett kérdésre szűkítik le a rendes jogorvoslat eljárási funkcióját és ehhez a szerepkörhöz a legautentikusabb döntéshozó fórumot választják. Ez a jogi konstrukció - amely egyaránt ismert a német és az angolszász perrendtartásban (lásd Angliában az ún. leapfrog appeal intézményét) - azokban az esetekben használható, amikor a felek közti jogvita alapvetően nem ténybeli, hanem jogértelmezési kérdés eldöntését igényli. Ilyen esetben a feleknek közös érdeke lehet, hogy vitájukban mihamarabb a legmagasabb bírói fórum foglaljon állást.
A Kúriához intézett fellebbezésben az elsőfokú ítéletben megállapított tényállás nem vitatható. A fellebbezésről a Kúria a felülvizsgálati kérelem elbírálására irányadó szabályok szerint, mindig tárgyaláson kívül dönt.
A jogi képviselővel eljáró valamennyi fél közös kérelmében előterjesztett indítvány hiányában a fellebbező alperesek fellebbezését a Legfelsőbb Bíróság (jelenleg: Kúria) másodfokon nem bírálhatja el; azt el kell utasítania és a hiánypótlás nélkül felterjesztett fellebbezést a per összes iratával vissza kell küldenie az elsőfokú bíróságnak a szükséges intézkedések megtétele végett (BH 2010.327.).

[a Pp. 236. §-ához]

A fellebbezésnek a határozat jogerőre emelkedésére halasztó hatályáról a Pp. 228. § (3) bekezdése rendelkezik, ez a szakasz a halasztó hatályt a határozat végrehajtására nézve mondja ki. Ennek felel meg a Vht. 12. §-ának (2) bekezdése, amely szerint végrehajtási lapot akkor lehet kiállítani, ha az alapul szolgáló határozat, illetőleg a határozat megfelelő része jogerős, vagy előzetesen végrehajtható és a teljesítési határidő letelt.
A törvény értelmében nincs a fellebbezésnek halasztó hatálya a határozat végrehajtására:
- ha a bíróság a határozatát fellebbezésre tekintet nélkül előzetesen végrehajthatóvá nyilvánította [Pp. 156. § (8) bek., 231. § a)-f) pontja, 307. § (2) bek.],
- az egyezséget jóváhagyó végzés elleni [Pp. 148. § (3)-(4) bek.], és
- a tanúdíjat megállapító végzés elleni fellebbezés esetén [Pp. 186. § (2) bek.].
Az előzetesen végrehajthatóvá nyilvánított ítélet végrehajtását nem akadályozhatja meg az a körülmény, hogy az adós az előzetes végrehajthatóságot is megfellebbezte. Ilyenkor a végrehajtás esetleges felfüggesztéséről a Pp. 240. §-ának (2) bekezdése értelmében a fellebbezést elbíráló másodfokú tanács elnöke dönt.

A fellebbezés elutasítása vagy felterjesztése

[a Pp. 237. §-ához]

1. Bár a fellebbezés elintézése a másodfokú bíróság feladata, a fellebbezés benyújtásával kapcsolatban az elsőfokú bíróságra is hárulnak teendők. A törvény ezeket határozza meg.
A fellebbezési határidő csak a határozatnak szabályszerű közlésével kezd folyni, ezért alapvető követelmény annak vizsgálata, hogy a határozat közlése hogyan és mikor történt. Ezzel kapcsolatosan utalunk a Pp. 234. §-ának (1) bekezdéséhez fűzött megjegyzésekre.
A Pp. 233. § (3) bekezdésében foglalt rendelkezések határozzák meg, hogy milyen határozatok ellen nincs helye fellebbezésnek.
Vannak azonban olyan határozatok, amelyek ellen a fellebbezést a törvény általánosságban nem zárja ki, egyes személyek mégsem jogosultak a fellebbezésre.
Így, aki a fellebbezésről lemondott, annak a fellebbezési joga megszűnt. A fellebbezést tehát ebből az okból el kell utasítani (LB P. törv. I. 21 481/1976., BH 1976.552.; PJD VII. 409.).
Ha a beavatkozónak az ellenféllel szemben fennálló jogviszonyára az ítélet nem terjed ki, a beavatkozó perbeli cselekménye nem állhat ellentétben az általa támogatott fél cselekményével és ezért a beavatkozó az elismerésen alapuló ítéletet nem fellebbezheti meg (LB Gf. V. 32 464/1973., BH 1974.348.; PJD I. 978.).
Azt, hogy a fellebbezés határidőben érkezett-e, a bíróság hivatalból köteles vizsgálni. Az ügy érdemére kiható törvénysértés, ha sem az elsőfokú, sem a másodfokú bíróság nem vizsgálja és ezáltal nem észleli a fellebbezés előterjesztésének késedelmét (BH 2001.401.).
A fellebbezési határidő elmulasztása miatt igazolási kérelemmel (Pp. 106. §) lehet élni. A jogi képviselő gyógykezelése azonban nem alkalmas indok a jogorvoslati határidő elmulasztásának kimentésére, mert a jogi képviselő a helyettesítéséről, az általa képviselt fél jogainak helyes érvényesítéséről köteles gondoskodni (BH 2000/111.)
A hiánypótlás elmulasztásának következményei nem alkalmazhatók ha a félnek a per vitelére meghatalmazottja van és a hiánypótlásra való felhívást nem a meghatalmazott, hanem a fél részére kézbesítették (LB Gf. VI. 32 377/1990., BH 1992.46.).
Ha a félnek jogi képviselője van, a bíróság határozatát a képviselőnek kell kézbesíteni. Magának a félnek, illetőleg a fél valamely jogi személyiséggel nem rendelkező telephelyére történt kézbesítés időpontja a fellebbezés elutasításának alapjául nem szolgálhat (LB M. törv. I. 10 365/1989., BH 1991.176.).
A fellebbezés hiányainak pótlására megszabott határidő indokolt esetben meghosszabbítható (LB Pf. IV. 20 631/1979., PJD IX. 251.).
A hiánypótlás elmulasztása a fellebbezés elutasításához vezet.
A pártfogó ügyvéddel való kapcsolatfelvétel elmulasztása a hiánypótlásra visszaadott fellebbezés elutasítását eredményezi (BH 1999.461.)
A fellebbezéssel a bíróság által a hiánypótlásra megállapított határidő elmulasztása miatt hivatalból történt elutasítása jogszabálysértő, ha a fellebbező fél - fellebbezésének elutasítása előtt - a határidő meghosszabbítását kérte és ezt a kérelmét a bíróság nem bírálta el (BH 1994.621.).
Ha az elsőfokú bíróság az indokolás nélkül benyújtott fellebbezést követően a felet az indokolás hiánypótlás nélküli benyújtására azzal a jogkövetkezménnyel hívta fel, hogy a hiánypótlás elmaradása esetén a másodfokú bíróság a beadványt hiányos tartalma szerint bírálja el, a másodfokú bíróság nem utasíthatja el a fellebbezést, csak akkor, ha az az indokolás nélkül elbírálhatatlan és a fellebbező felet a hiányok pótlására ismételten felhívja. A bírói felhívás elmulasztása esetén ugyanis kizárólag az a jogkövetkezmény alkalmazható, amit a bíróság előzetesen kilátásba helyezett (BH 2011.341.).
Az ügyvéd jogosult a fellebbezést a fellebbezési határidő utolsó napján benyújtani. Ha ezen a napon a gépkocsija meghibásodás miatt ügyvédi irodájába nem tudott eljutni és ezért a határidő utolsó napján a fellebbezést benyújtani nem tudta, az nem munkaszervezési vagy adminisztratív hiányosság, hanem a jogi képviselő akaratától független, olyan objektív akadály, amely a mulasztás vétlenségét megalapozza. (BH 2012.14.).
A cégbíróság által hiánypótlásra szabott határidő meghosszabbítása iránti kérelmet elutasító végzés ellen fellebbezésnek nincs helye; az ilyen fellebbezési kérelmet már az elsőfokú bíróságnak el kell utasítnia (BH 1995.422.).
A fellebbezés hivatalbóli elutasítása megalapozott, ha a fél a bíróság felhívására a fellebbezési illetéket az illetékhivatalnál befizette ugyan, de ennek megtörténtét - bár a bíróság erre felhívta - nem igazolta (BH 1995.174.)
A hiánypótlás következményei nem alkalmazhatók, ha a póthatáridő eredménytelenül telt ugyan el, de a fél a határozat meghozatala előtt a hiányokat pótolta (LB P. törv. II. 20 287/1988., BH 1988.359.; PJD XI. 376.).
A hiánypótlást elrendelő végzés ellen fellebbezésnek akkor sincs helye, ha az az eljárási illetéket érintő rendelkezést is tartalmaz (LB Cgf. II. 31 901/1990., BH 1992.126.).
Nincs helye hiánypótlás elrendelésének, ha a fél a határozat megváltoztatását az elsőfokú eljárásban kifejtett álláspontjának fenntartásával, korábbi okfejtésére utalással kéri (LB P. törv. I. 20 149/1992., BH 1992.589.).
A fellebbezésben kért költségmentesség engedélyezése tárgyában a fellebbezés felterjesztése előtt az elsőfokú bíróságnak kell határoznia (PK 160., PEH 270. old.) - A költségmentesség kérdése ugyanis szorosan összefügg azzal, hogy a fellebbezési illetéket le kell-e róni. Ezt tehát az elsőfokú bíróság a fellebbezés felterjesztése előtt vizsgálni köteles (Pp. 86. §).
2. A Pp.-t módosító 1997. évi LXXII. törvénynek az 1998. január 1. napjától hatályos rendelkezése szerint mindaddig, amíg az ítélőtáblák felállítására nem kerül sor, a másodfokú bíróságnak a fellebbezést hivatalból elutasító végzése ellen, felülvizsgálatnak van helye. Az ítélőtáblák felállítása után a megyei bíróság végzése fellebbezhetővé válik [lásd az említett törvény 34. §-ának (2) bekezdését].

[a Pp. 238. §-ához]

A Pp. 238. § (1) bekezdésében a fellebbezés felterjesztésére rövid határidőt a 2000. január 1. napja után indult ügyekben kell alkalmazni.
A § (1) bekezdésében említett félen a beavatkozót is érteni kell. Lényeges eljárási szabálysértés, ha a másodfokú bíróság az alperes fellebbezése folytán a pert érdemben tárgyalta és hozott ítéletet annak ellenére, hogy az elsőfokú bíróság ítéletét a beavatkozónak nem kézbesítették és ennek következtében a fellebbezési határidő a beavatkozó vonatkozásában meg sem kezdődött (LB P. törv. IV. 20 565/1963., BH 1964/3, 3969; PJD II. 714.).
A határozathozatalt megelőző tárgyalás vagy határidő elmulasztása miatti igazolási kérelem elintézésének a bevárása azért indokolt, mert az igazolási kérelem elintézése alapján sor kerülhet az elsőfokú határozat hatályon kívül helyezésére (Pp. 109. §) és ez a fellebbezést tárgytalanná teszi. Az igazolási kérelemnek az elsőfokú bíróság által történt elutasítása ellen a fellebbezés nem kizárt.
Ez természetesen nem azonos azzal az esettel, amikor a fellebbezési határidő elmulasztásának igazolásáról van szó, ennek elbírálása a másodfokú bíróság hatáskörébe tartozik (Pp. 110. §). Ezzel kapcsolatosan ott ismertettük a fellebbezési határidő elmulasztása miatti igazolási kérelmek elintézésére vonatkozó bírósági állásfoglalásokat.
Részítélet esetén csak a szükséges periratokat kell felterjeszteni. Ez a rendelkezés azt jelenti, hogy a részítélet ellen benyújtott fellebbezés - a közbenső ítélet elleni fellebbezéstől eltérően - nem akadályozza az eljárás folytatását az elsőfokú bíróság előtt. Ez alól a szabály alól a Pp. 292. § (2) bekezdése tesz kivételt.
A fellebbezés elfogadására és a felterjesztés elrendelésére nem kell külön végzést hozni, sőt a felterjesztésről a feleket sem kell értesíteni: a felterjesztést a tanács elnökének utasítására a bírósági iroda foganatosítja.
A törvényszakasz utolsó bekezdése végül a fellebbezési bíróság hatáskörére és illetékességére vonatkozóan tartalmaz rendelkezéséket, amennyiben a megkeresett bíróság határozata ellen nyújtottak be fellebbezést.

Az elsőfokú eljárás szabályainak alkalmazása

[a Pp. 239. §-ához]

A fellebbezési eljárásban azonban valójában nemcsak a törvény Második Részének a szabályait kell alkalmazni, a fellebbezést érintő jogszabályokat ugyanis az általános rendelkezéseket tartalmazó Első Részben, sőt a különös eljárásokról szóló Negyedik Részben is találunk.

Intézkedések a fellebbezési tárgyalás kitűzése előtt

[a Pp. 240. §-ához]

A törvény kezdetben csak az ítélet elleni fellebbezésnek tárgyaláson történő elbírálását ismerte, utóbb azonban bevezették a fellebbezésnek tárgyaláson kívüli elintézését és ezért ezzel kapcsolatosan is alkalmazásra kerülnek a törvényszakasz rendelkezései. Helyesebb tehát a fellebbezés elbírálásának az előkészítéséről beszélni.
Az előkészítés célja annak megvizsgálása, vajon alkalmas-e a fellebbezés az érdemi elbírálásra vagy az érdemi elbírálást akadályozó körülmény forog fenn.
A másodfokú bíróság elnöke a fellebbezési tárgyalás előkészítése érdekében megkívánhatja a fellebbezés pontosítását, azonban itt is alkalmazni kell a Pp. 95. §-át, amely a hiánypótlás elmulasztása esetén a jogkövetkezmények tekintetében különbséget tesz a beadvány elutasítása, illetve annak hiányos tartalma szerinti elbírálása között. A súlyosabb jogkövetkezmény alkalmazásának - az elutasításnak - csak akkor van helye, ha a fellebbezésből nem tűnik ki, hogy a fél mennyiben támadja az elsőfokú határozatot. Amennyiben viszont ez megállapítható, a fellebbezés még akkor sem utasítható el érdemi vizsgálat nélkül, ha a fél a hiánypótlásra való felhívásnak nem tett eleget. Ebben az esetben az elutasítás azt a jogkövetkezményt vonja maga után, hogy a fellebbezést a bíróság hiányos tartalma szerint bírálja el. Az adott esetben a felperes megjelölte, hogy mely ingóságok különvagyoni jellegének a megállapítását kéri és e fellebbezési kérelem alapján nem volt akadálya a másodfokú elbírálás lefolytatásának. A fellebbezés elutasítása ezért téves volt (LB P. törv. II. 20 711/1992., BH 1993.37.).
Ha a fellebbező fél a fellebbezési illetéket nem vagy csak részben rótta le, a másodfokú bíróságnak vizsgálnia kell, hogy a jogvita jellegére tekintettel egyáltalán terheli-e a fellebbező felet illetékleróvási kötelezettség (LB P. törv. V. 20 938/1975., BH 1976.30.; PJD VII. 484.).
Minden esetben újabb - a másodfokú bíróság elnöke által történő hiánypótlásra való felhívásnak van helye, ha az elsőfokú bíróság nem alkalmazta a hiánypótlás során azt a törvényes figyelmeztetést, hogy a hiány pótlásának elmaradása elutasítást von maga után (LB P. törv. IV 20 226/1965.).
Ha a másodfokú bíróság a fellebbezési tárgyalás kitűzése előtt nem intézkedik a fellebbezés hiányosságainak a pótlása iránt, a fellebbezés elbírálását a hiánypótlás elmulasztása címén nem tagadhatja meg, hanem a fellebbezést hiányos tartalma szerint kell elbírálni, illetőleg - az illeték leróvásának elmulasztása esetén - leletezésnek van helye (LB P. törv. II. 20 815/1976., BH 1977.233., PJD VII. 486.).

[a Pp. 241. §-ához]

A fellebbezést az vonhatja vissza, aki azt benyújtotta. A beavatkozó fellebbezését az általa támogatott fél is visszavonhatja és ezzel a beavatkozó fellebbezése hatálytalanná válik (LB Gf. IV 32 825/1991., BH 1982.251.).
A fellebbezés visszavonása csak a jogosulttól (képviselőjétől) eredő és határozott nyilatkozattal történhet (BH 1975/6/274.). A visszavonás hatályosságához a fellebbező fél ellenfelének hozzájárulása nem szükséges.
A visszavonás formáját a törvény nem szabályozza, ezért erre az általános szabályok az irányadók, amelyek szerint a fellebbezés visszavonása a fellebbező félnek a bírósághoz intézett nyilatkozatával történik. Az erre vonatkozó okirat alaki kellékeit a (Pp. 93. §, 196. §) vizsgálni kell (LB P. törv. II. 21 072/1991., BH 1992.326.). A fellebbező félnek a bíróságon kívül tett az a nyilatkozata, hogy a fellebbezését visszavonja, a fellebbezés joghatályos visszavonásának nem tekinthető és legfeljebb a fellebbezés érdemi elbírálásánál vehető figyelembe. Nem tekinthető joghatályos visszavonásnak a feleknek a kirendelt szakértő által felvett jegyzőkönyvbe foglalt az a nyilatkozata sem, hogy a szakértői vizsgálat mellőzését kérik, mert "a perben megegyezés alatt állnak és a fellebbezéseiket kölcsönösen visszavonják". Minthogy a felek a bíróság előtt nem tettek a fellebbezéseik kölcsönös visszavonására vonatkozóan egyező nyilatkozatot, a fellebbezések joghatályos visszavonása nem állapítható meg (LB P. törv. II. 20 432/1974., BH 1975.274.; PJD VI. 735.).
A fellebbezés visszavonására vonatkozó bejelentésnek nem akadálya az, hogy az eljárás szünetel (LB Pf. I. 21 204/1963.).
A fellebbezést addig lehet visszavonni, amíg a másodfokú bíróság határozata meghozatala céljából vissza nem vonul. Ha azonban a másodfokú bíróság a fellebbezési tárgyalás alapján nem hoz érdemi határozatot, hanem a tárgyalást elhalasztja, a fellebbezés visszavonásának nincs akadálya.
Ha a fellebbezés tárgyaláson kívül kerül elbírálásra, akkor a dolog természete szerint addig lehetséges a fellebbezés visszavonása, amíg a másodfokú bíróság az eljárást befejező határozatát meg nem hozza.
A fellebbezés visszavonása kizárja az ítéleti rendelkezésnek a másodfokú bíróság részéről történő felülbírálatát, egyben az ítélet jogerőre emelkedését vonja maga után.
A fellebbezés visszavonása nem érinti a pertárs és az ellenfél fellebbezését, a visszavont fellebbezési kérelemmel szemben előterjesztett fellebbezési ellenkérelem és a csatlakozó fellebbezés azonban hatálytalanná válik [Pp. 244. § (3) bek.].
Abban a kérdésben, hogy a visszavonás folytán a megfellebbezett határozat mikor emelkedik jogerőre, a Legfelsőbb Bíróság PK 194. számú állásfoglalása az irányadó. Eszerint a fellebbezés visszavonása esetén - ha a fellebbezési határidő már mindenkivel szemben lejárt - a határozat a fellebbezés visszavonására vonatkozó bejelentésnek a bírósághoz érkezése napján emelkedik jogerőre. Ha viszont a fellebbezési határidő az érdekeltekkel szemben még nem járt le, a határozat azon a napon emelkedik jogerőre, amikor a fellebbezési határidő mindenkivel szemben lejárt (PEH 289. old.).

[a Pp. 242. §-ához]

A perköltség-biztosíték adásának elmulasztása a jogkövetkezmények tekintetében különbözik az elsőfokú eljárásban ilyen címen alkalmazásra kerülő szankciótól, mert amíg az elsőfokú eljárásban a biztosíték nyújtásának elmulasztása a Pp. 157. § c) pontja értelmében a per megszüntetését eredményezi, addig a fellebbezési eljárásban ilyen esetben az alperes kérelmére a fellebbezésnek tárgyalás kitűzése nélküli elutasítására kerül sor.

A fellebbezési tárgyalás kitűzése

[a Pp. 243. §-ához]

A 2003. január 1. napja után indult ügyekben a törvény a fellebbezési tárgyalás kitűzésére a másodfokú bíróság tanácsának elnöke részére határidőt ír elő. E határidőn belül a tárgyalást úgy kell kitűzni, hogy az négy hónapon belül megtartható legyen. Az ügy körülményei kizárhatják a tárgyalás négy hónapon belüli megtartását, ha pl. a felet külföldről kell idézni, vagy a szükséges bizonyíték beszerzése hosszabb időt vesz igénybe.
A Pp. 51. § b) vagy c) pontja alá eső pertársaság esetén a határnapra szóló idézést, valamint az érdemi határozatot az abban közvetlenül nem érdekelt pertárssal is közölni kell; a tárgyalás elkülönítése esetén (149. §) azonban a közvetlenül nem érdekelt pertársak idézése mellőzhető [53. § (2) bek.].

Fellebbezési ellenkérelem, csatlakozó fellebbezés

[a Pp. 244. §-ához]

A fellebbezési ellenkérelem a fellebbező ellenfelének a kérelme, amely rendszerint az elsőfokú ítélet helybenhagyására irányul, de nem feltétlenül, mert lehetséges, hogy a fellebbező fél ellenfele maga is kéri, vagy legalábbis nem ellenzi az elsőfokú ítélet részbeni megváltoztatását, - akár az elsőfokú ítéletnek valamely nyilvánvaló tévedésére tekintettel, akár az elsőfokú ítélet után bekövetkezett tény, pl. teljesítés alapján, vagy pedig azért, mert a kereseti kérelemmel szemben korábban elfoglalt álláspontja megváltozott, pl. a házassági bontóperben az elsőfokú eljárásban tett nyilatkozatától eltérően már maga is a házasság felbontását kéri. A fellebbező fél ellenfelének ilyen ellenkérelmét nem lehet csatlakozó fellebbezésnek tekinteni, mert az elsőfokú ítéletnek nem a fellebbező fél terhére történő megváltoztatására irányul.
A csatlakozó fellebbezés a fellebbező fél ellenfelének a perorvoslata, amelyben az elsőfokú ítéletnek a fellebbező fél terhére történő megváltoztatását kéri. Saját pertársának a fellebbezéséhez ennélfogva a fél nem csatlakozhat, de nincs helye csatlakozásnak az ellenfél nem fellebbező pertársával szemben sem, ha vele szemben az ítélet jogerőre emelkedett. Ami a beavatkozót illeti, az ő csatlakozó fellebbezése az általa támogatott fél irányában kizárt, mert az neki nem perbeli ellenfele. Ha egyedül a beavatkozó fellebbezett, az általa támogatott fél ellenfele részétől a beavatkozó fellebbezéséhez való csatlakozásnak a lehetősége viszont fennáll.
A csatlakozó fellebbezés járulékos jellegű perorvoslat, amely hatályos fellebbezést tételez fel. Ezért ha a fellebbezést elutasítják, vagy visszavonják, a csatlakozó fellebbezés is hatályát veszti.
A csatlakozó fellebbezés korlátai:
a) Csatlakozó fellebbezésnek csak abban az esetben van helye, ha a fél fellebbezéssel is élhetett volna. Mivel pedig a fél a Pp. 233. §-a (1) bekezdésének a) és c) pontjaiban foglalt esetekben fellebbezéssel nem élhet, az ezekben szabályozott kérdésekben csatlakozó fellebbezésnek sincs helye.
b) Ha a fellebbezés a per főtárgyát nem érinti, a per főtárgyára vonatkozóan csatlakozó fellebbezést nem lehet benyújtani. Ha tehát az elsőfokú ítéletet csak a perköltség viselésével kapcsolatban fellebbezték meg, akkor annak valamely kereseti vagy viszontkereseti kérelem felől döntő rendelkezését a fellebbező ellenfelének nem lehet csatlakozó fellebbezéssel megtámadnia. Ugyanilyen okból a 244. § jelenlegi szövegét megállapító II. Ppn. 69. §-ához fűzött indokolás szerint kizártnak kell tekinteni a csatlakozó fellebbezést olyan esetben, amikor a fél a fellebbezésében csak az ítélet indokolásában foglalt valamely megállapítást támad, de a rendelkező részben foglalt marasztalást nem érinti: a rendelkező részre vonatkozóan csatlakozásnak nincs helye.
Mivel a törvény csak a per főtárgyát nem érintő fellebbezés esetén zárja ki a per főtárgyára vonatkozóan a csatlakozó fellebbezést, a per főtárgya tekintetében benyújtott fellebbezés esetén a másik fél a perköltségre nézve csatlakozó fellebbezést nyújthat be (LB P. törv. I. 21 206/1977., BH 1978. 432.; PJD VIII. 371.).
c) A csatlakozó fellebbezés több kereset közül csak arra a keresetre vonatkozhat, melynek fő tárgyát a fellebbezés támadja. Nincs helye csatlakozó fellebbezésnek (és felülvizsgálati kérelemnek sem) a per olyan, elkülöníthető főtárgya tekintetében, amelyet a fellebbezés (felülvizsgálati kérelem) nem érintett (pl. kizárólag az ajándék visszakövetelése iránti keresetet elutasító ítéleti rendelkezés ellen előterjesztett fellebbezés esetén az ítéletnek a házastársi közös vagyon megosztására vonatkozó rendelkezése ellen - LB Pfv. II. 20 426/1997.).
Amennyiben a fél csak a viszontkeresetet elutasító rendelkezés ellen élt fellebbezéssel, a kereseti kérelmet elutasító rendelkezés a fellebbezési határidő leteltét követően jogerőre emelkedik [Pp. 228. § (4) bek.], és ezt követően sem fellebbezéssel, sem csatlakozó fellebbezéssel nem támadható (BH 2007.348.).
A Pp. 292. § (3) bekezdése szerint, ha a felek a házassági és vagyonjogi keresetre egyaránt kiterjedő elsőfokú ítélet ellen kizárólag a vagyonjogi kérdés tárgyában éltek fellebbezéssel, ez a házasság kérdésében hozott ítéleti rendelkezés jogerőre emelkedését nem érinti és ehhez képest a fellebbezési kérelem, valamint a csatlakozó fellebbezés erre a kérdésre utóbb sem terjeszthető ki.
Ha azonban a fellebbezés az egységes kereseti kérelmen belül csupán egyes kérdésekre vonatkozna, akkor a csatlakozó fellebbezés kiterjedhet a fellebbezéssel nem érintett kérdésekre is. Így, bár a házastársi közös vagyon megosztásáról rendelkező ítélet ellen benyújtott fellebbezés csak a vagyonközösséghez tartozó ingatlanon fennálló közös tulajdon megszüntetésével kapcsolatban támadta az elsőfokú ítéletet, az ellenfél a csatlakozó fellebbezésében az ingókra vonatkozó rendelkezés megváltoztatását kérheti, mert a per tárgya a közös vagyon megosztása és az ingatlanon fennálló közös tulajdon megszüntetésére is ennek keretében kerül sor (LB P. törv. II. 20 759/1973. és P. törv. II. 20 976/1974.). A házastársi közös vagyonhoz tartozó ingóságok megosztására vonatkozó elsőfokú ítéleti rendelkezés csatlakozó fellebbezéssel támadható akkor is, ha a fellebbezés az életközösség alatt szerzett ingatlan különvagyoni jellegét megállapító döntést támadja (BH 2008.66.).
A hagyaték átadását követően indult örökösödési perben az alperes viszontkeresettel érvényesítheti a hagyatékot terhelő követelését és az érvényesített igény tekintetében csatlakozó fellebbezésre is jogosult (LB P. törv. II. 21 181/1971., BH 1972/4. 7016; PJD V. 228.).
A csatlakozó fellebbezéssel kapcsolatban is alkalmazni kell a határidő-számítás szabályait, ha a csatlakozó fellebbezés határidejének utolsó napja munkaszüneti napra esik (LB P. törv. II. 21 303/1992., BH 1993.617.).
Előfordulhat, hogy a fél a csatlakozó fellebbezését olyan időben adja be, amidőn részére a fellebbezési határidő még nyitva áll, pl. a fellebbező fél a fellebbezését az ítélet kihirdetése után jegyzőkönyvbe mondja és az ellenfél azonnal bejelenti csatlakozó fellebbezését az elsőfokú bíróságon; vagy a fél látja, hogy az ellenfél benyújtotta a fellebbezését és a saját - a fellebbezési határidőn belül benyújtott - fellebbezését csatlakozásnak nevezi. A törvény szerint az ilyen - a fellebbezési határidőn belül előterjesztett csatlakozó fellebbezést - önálló fellebbezésnek kell tekinteni. Az ilyen "önálló" csatlakozó fellebbezésnek nincs járulékos jellege és hatályát akkor is megtartja, ha a fellebbező fél a fellebbezését visszavonja.

A fellebbezési tárgyalás elmulasztása

[a Pp. 245. §-ához]

A szabályszerűen megidézett a tárgyalás elmulasztása miatt igazolással akkor sem élhet, ha mulasztása vétlen, mert pl. betegség, vonatkésés miatt következett be. Az igazolás lehetőségét ugyanis a törvény szerint csak arra az esetre lehet elismerni, ha a mulasztásnak a szabályszerű idézés hiánya az oka.
A bíróságnak azonban a fentiektől függetlenül módja van arra, hogy a fellebbezési tárgyalást - a 2000. január 1. napja után indult ügyekben egy alkalommal, az újabb határnap nyombani kitűzésével - elhalassza, ha a meg nem jelentek valamelyikének meghallgatását szükségesnek ítéli.
A fellebbezési tárgyalás csak a kellően megidézettek távollétében tartható meg; ha az idézés nem volt szabályszerű, a tárgyalást nem lehet megtartani. (LB P. törv. I. 20 82/1969., BH 1969/4, 6037; PJD 735.). Ha az idézést nem az arra jogosult vette át, az eljárást nem lehet lefolytatni (LB P. törv. III. 20 857/1965.). A másodfokú bíróság nem a felperesek által újonnan meghatalmazott, a fellebbezést is ellenjegyző jogi képviselőt, hanem korábbi ügyvédjüket idézte meg s ennek következtében a felperesek nem voltak szabályszerűen megidézve. Ezért a tárgyalás megtartásának és érdemi határozat meghozatalának nem lett volna helye (LB Eln. Tan. P. törv. 20 487/1976.).

A fellebbezési tárgyalás lefolyása

[a Pp. 246. §-ához]

A 2010. évi CLXXXIII. törvénynek az eljárás gyorsítását célzó, 2011. március 1-jétől hatályos rendelkezése értelmében az elnök vagy az általa kijelölt bíró a tárgyaláson csupán az elsőfokú ítélet ismertetésére köteles. Természetesen ennek keretében elkerülhetetlen, hogy - a korábbi szabályozásnak megfelelően - összefoglalja a keresetet és az ellenkérelmet, valamint a bizonyítás eredményét és a per eldöntése szempontjából lényeges adatokat. A tanács tagjainak és a feleknek változatlanul megvan a joga, hogy az iratokból további ismertetést kérjenek.

[a Pp. 247. §-ához]

Az elsőfokú határozat megváltoztatására vagy hatályon kívül helyezésére irányuló fellebbezési kérelem nem független a jogviszonyból származó anyagi jog védelmének elsődleges eszközétől: a keresettől. Ellenkezőleg, a felperesi igény elbírálásának alapja a fellebbezési eljárásban is a kereset.
A felperes fellebbezési kérelme eltérhet az eredeti kereseti kérelemtől és ilyenkor keresetváltoztatásról van szó.
1. A kereset megváltoztatásának lehetőségét a Pp.-nek a 2010. évi CLXXXIII. törvénnyel módosított és 2011. március 1-jén hatályba lépett rendelkezései már az elsőfokú eljárásban is szűkítik, kötelező jogi képviselet esetében azt időbeli korlátok közé szorítják (Pp. 146-146/A. §-ai). A főszabály az, hogy a keresetet a másodfokú eljárásban nem lehet megváltoztatni. Az új szabályozás az elsőfokú eljárás rendelkezései között helyezte el azokat a szabályokat, amelyek az ez alóli kivételeket felsorolják. Ennek megfelelően a 246. § új (1) bekezdése csupán visszautal a 146. § (5) bekezdésében foglaltakra abban a tekintetben, hogy mi nem minősül meg nem engedett keresetváltoztatásnak. Ezek közül a másodfokú eljárásban az a rendelkezés, hogy nem minősül keresetváltoztatásnak, ha a felperes a keresettel érvényesített jog megváltoztatása nélkül annak megalapozására újabb tényeket hoz fel, vagy a felhozottakat kiigazítja [146. § (5) bek. a) pontja], csak a 235. § (1) bekezdésének a keretei között érvényesülhet, vagyis a fellebbezésben új tény állítására, illetve új bizonyíték előadására az ott felsorolt esetekben, kivételesen kerülhet sor.
Annak, hogy mi a megengedett, illetve a meg nem engedett keresetváltoztatás, a másodfokú eljárást illetően számos gyakorlati eset példázza. Ezek - többségükben - a Pp. 247. § (1) bekezdésének a 2011. március 1-je előtti rendelkezéseihez [annak a)-c) pontjaihoz] kapcsolódnak, ezért a tartalmilag változatlanul helyes joggyakorlatot annak sorrendjében ismertetjük.
Keresetváltoztatásnak minősül, ha a felperes, aki az elsőfokú eljárásban az adott foglaló kétszeres visszakövetelése iránti igényt és késedelmi kötbért érvényesített, kártérítési igényt azonban nem, a másodfokú eljárásban kártérítési igényt is támaszt (Fővárosi Bíróság 53. Pf. 28.536/1966., BH 1967.5291; PJD III. 91.).
A másodfokú eljárásban meg nem engedett keresetváltoztatás az, ha az alperes az elbirtoklás megállapítása iránti viszontkeresetét a közös tulajdon megszüntetése iránti viszontkeresettel váltja fel (LB P. törv. I. 20 878/1978., BH 1979.205.; PJD VIII. 59.).
A szerződés érvénytelenségének megállapítása iránti perben a szerződésszegésre alapított elállási jog megállapítása a fellebbezési eljárásban nem kérhető (LB Pf. 20 517/1992; BH 1993.40.).
A felperes eredetileg törvényes öröklés címén az ingatlan tulajdonjogát igényelte, majd az elutasító ítélet elleni fellebbezésében kötelesrész címén az ingatlan meghatározott hányadának a megítélését kérte. A kötelesrész iránti igény is öröklési igény, bár megszorított terjedelemben. Ha pedig az eredetileg érvényesített igénynek az alapja változatlan marad, a csupán terjedelemben módosított igény nem jelent meg nem engedett keresetváltoztatást (LB P. törv. I. 20 499/1964.).
A felperes az elsőfokú bíróságon a házastársi vagyonközösség megszűnte és a házingatlan különvagyoni jellegének a megállapítását kérte, majd a fellebbezésében a közös vagyon megosztását és a házingatlan közös tulajdonának a megszüntetését is kérte. A felperes ezzel a kérelmével a kereset jogalapját nem változtatta meg, hanem csupán annak tartalmát egészítette ki. Nem keresetváltoztatás a kereset olyan értelmű bővítése, amelynél az eredeti kereset kérelem nem változik meg, hanem csupán kiegészül további kérelmekkel (LB P. törv. II. 20 577/1976., BH 1977.359.; PJD VII. 272.).
A közös tulajdon megszüntetése iránti perben a per főtárgyát érintő fellebbezés megnyitja a másodfokú bíróság mérlegelési lehetőségét a megszüntetés legalkalmasabb módjának a megválasztására. Ehhez képest a megszüntetési módok lehetőségének a másodfokú eljárás során bekövetkező bővülése nem jelent keresetváltoztatást, mert a kereset tárgya a közös tulajdon legalkalmasabb módon való megszüntetése (LB Pfv. I. 20 381/1993., BH 1993.672.).
A keresetváltoztatással kapcsolatban felmerül a kereset kiterjesztésének kérdése is, amely személyi és tárgyi vonatkozású lehet.
A szolgalmi jog létesítésével összefüggő kérdés az azzal okozott értékcsökkenés tekintetében hozott döntés; ezért a szolgalmi jog létesítésére irányuló perben az értékcsökkenés megállapítása iránti kérelem nem olyan keresetváltoztatás, amelynek másodfokon nincs helye (BH 1996.144. II.).
A kereset személyi kiterjesztése új felperesek fellépését, illetőleg új alperesek perbevonását, a tárgyi kiterjesztés pedig új kereset indítását jelenti.
A Pp. 146. §-ának (2) bekezdése szerint a keresetet az elsőfokú ítélet hozatalát megelőző tárgyalás berekesztéséig lehet a perbe nem vont alperesekre is kiterjeszteni. Ebből következik, hogy a kereset a másodfokú eljárásban további alperesekre nem terjeszthető ki: a másodfokú eljárásban új alperes perbevonására nincs lehetőség (LB P. törv. III. 20 581/1989., BH 1990.264.).
A kereset ilyen kiterjesztése azonban nem azonos azzal az esettel, amikor a per alapjául szolgáló jogviszonyban következik be olyan változás, hogy a polgári jog szerint valamelyik fél helyébe a per folyamán jogutód lép és a jogutód a perbe belép, vagy az ellenfél a jogutódot perbevonja (Pp. 61. §). Az ilyen perbevonás nem tekinthető a 146. § (2) bekezdése szerinti keresetkiterjesztésnek.
2. A másodfokú eljárásban nem kerülhet sor új kereset előterjesztésére, mert a másodfokú bíróságnak az a feladata, hogy egy, már érdemben meghozott elsőfokú határozat helyességét felülvizsgálja. A gyakorlat ilyennek tekinti a kereset (viszontkereset) olyan módosítását, amely az érvényesített követelés jogi és ténybeli alapjának megváltoztatását eredményezi (BH 1999/185.).
A Legfelsőbb Bíróság Polgári Kollégiumának Tanácselnöki Értekezletén kialakított álláspont szerint: ha látszólagos tárgyi keresethalmazat esetén a felperes a keresetét úgy módosítja, hogy bármelyik kereseti kérelmét nem tartja fenn, akkor az a továbbiakban nem tárgya pernek, de ez nem minősül a keresettől való részleges elállásnak és részleges permegszüntetésnek nincs helye; az így fenn nem tartott igénynek a másodfokú eljárásban történő előterjesztése a keresetváltoztatás tilalmával (Pp. 247. §) ütközik [Emlékeztető a Legfelsőbb Bíróság Polgári Kollégiumának 2005. november 9. napján megtartott Tanácselnöki Értekezletéről - BH 2006. évi 2. szám 160. old.]
A szavatossági felelősségre alapított igény és a szerződés érvényességének megtámadására irányuló igény ténybeli alapja nem azonos, a hozzájuk fűződő jogkövetkezmények alapvetően eltérő módon érvényesülnek. Ezért a felperesek által a fellebbezési eljárásban érvényesített megtámadási kereset új keresetnek minősül (LB P. törv. I. 20 543/1967.).
Házassági perben a többlethasználati díj iránt csupán a fellebbezésben előterjesztett kérelem új kereset, amelyet a másodfokú bíróság nem bírálhat el (LB P. törv. II. 20 804/1992., BH 1993.177.).
Nem megengedett keresetváltoztatásnak minősül, ha a felmondás érvényességének megállapítása iránt indult perben a felperes a másodfokú eljárásban a bérleti szerződés megszűnésének a megállapítását kéri (BH 1999/504.), vagy másodfokon terjeszt elő szerződésmódosítási kérelmet (BH 2001/181.). A közös tulajdon megszüntetése iránti perben a fellebbezési eljárásban az első fokon nem érvényesített tulajdoni igény már nem terjeszthető elő (BH 2000/545.).
A PK 176. számú állásfoglalás szerint gyermektartási perben az alperes által a gyermeknek nála történő elhelyezése iránt a fellebbezési tárgyaláson előterjesztett kérelmet érdemi vizsgálat nélkül el kell utasítani (PEH 282. old.). A 2013. évi V. törvény (Ptk.) új terminológiája szerint a gyermek elhelyezésén a szülői felügyelet gyakorlásának rendezését kell érteni.
A szerződés érvénytelenségének megállapítása iránti perben a szerződésszegésre alapított elállási jog megállapítása a fellebbezési eljárásban nem kérhető (LB Pf. I. 20.517/1992., BH 1993.40.).
A felperesek a tulajdonjoguk megállapítását az elsőfokú eljárásban elbirtoklás alapján, a fellebbezésükben pedig ráépítés alapján kérték. Ez a követelés jogi és ténybeli alapjának olyan megváltoztatása, amelyre a fellebbezési eljárásban nincs lehetőség (LB P. törv. I. 20.297/1981., BH 1982.148.; PJD X. 394.).
Gazdasági társaságban fennálló tagsági viszony megállapítására irányuló kereseti kérelem helyett a tag kizárásáról szóló társasági határozat megtámadása a másodfokú eljárásban meg nem engedett keresetváltoztatásnak minősül (BH 1998.393.).
A keresetváltoztatás tilalmába ütközik, ha a felperes az elsőfokú eljárásban nem jelölte meg azt, hogy a Polgári Törvénykönyv mely rendelkezéseire alapozza követelését, de keresetét a fellebbezési eljárásban tartalma szerint megváltoztatta (BH 1997.548.).
Az olyan típusú ügyekben (pl. gyermekelhelyezés), amelyekben a bíróság a felek kérelmeitől eltérően, hivatalból is dönthet, a keresetváltoztatás tilalma a fellebbezési eljárásban nem érvényesül (BH 1998.26.).
A keresetváltoztatás tilalma - általánosságban és a gyakorlati élet igényeit figyelmen kívül hagyva - túlságosan merev lenne, ezért a törvény 146. §-ának (5) bekezdése taxatíve, azaz kimerítő jelleggel felsorol olyan keresetváltoztatási eseteket, amelyeket az általános tilalom alól kivesz. Ezekre néhány példa a korábbi, de változatlanul érvényes gyakorlat alapján:
Kamatigény érvényesíthető a fellebbezési eljárásban fellebbezés vagy csatlakozó fellebbezés nélkül, miután a Pp. 274. §-a (1) bekezdésének a)-c) pontjaiban [a módosított rendelkezések szerint: 146. §-a (5) bekezdésének a)-c) pontjaiban] foglalt igények érvényesítése nincs semmiféle összefüggésben a fellebbezés és a csatlakozó fellebbezés előterjesztésével, vagyis a törvényszakasz (1) és (2) bekezdései között egymást kiegészítő kapcsolat nincs (LB P. törv. IV. 20.723/1965., BH 1966.4921.; PJD III. 536., BH 1999.81.).
Az esedékességkor meg nem fizetett s emiatt tőkésített késedelmi kamat után a másodfokú eljárásban is érvényesíthető késedelmi kamat (BH 1997.359.)
A kötbér nem olyan járulék, amellyel a kereset a másodfokú eljárás során felemelhető (LB Gf. IV. 31.926/1977., BH 1978.494.; GPD II. 861.).
A Pp. 146. § (5) bekezdés c) pontjának az alkalmazására példa lehet az, ha a követelés a per alatt jár le és ennek folytán már nem lesz akadálya annak, hogy a felperes az eredetileg megállapításra irányuló kereset helyett a fellebbezési eljárásban marasztalást kérjen. De sor kerülhet ennek ellenkezőjére is, nevezetesen arra, hogy a felperes az eredetileg marasztalásra irányuló kereset helyett a fellebbezési eljárásban csupán megállapítást kérjen. Így lehetséges, hogy birtokháborítás esetén a birtoklástól megfosztott vagy a birtokában megzavart félre nézve a marasztalás tárgytalanná válik, mert pl. az érdekeltek valamelyike elköltözött vagy meghalt és a jogutódnak nem fűződik érdeke a marasztaló rendelkezéshez.
3. Amíg a kereset a másodfokú eljárásban nem változtatható meg, addig a fellebbezési kérelmet meg lehet változtatni. Ugyanez vonatkozik a csatlakozó fellebbezési kérelemre is. Korlátozás csak annyiban áll fenn, hogy a fellebbezési (csatlakozó fellebbezési) kérelmet az elsőfokú ítéletnek fellebbezéssel, illetőleg csatlakozó fellebbezéssel nem érintett részére nem lehet kiterjeszteni. Ez a korlátozás a részleges jogerővel [Pp. 228. § (3) bek.] kapcsolatos. Példával világítva meg a szóban forgó szabályt. Ha a felperes két külön igényt érvényesített a perben és csak az egyik követelésnek az elutasítása miatt fellebbezett, akkor a fellebbezési kérelmét nem terjesztheti ki a másik követelésre, mert az ennek elutasítására vonatkozó ítéleti rendelkezés jogerőre emelkedett.
Ha a kereset az elsőfokú eljárásban dolog tulajdonjogának megállapítására irányult, a keresetváltoztatás - megállapítás helyett teljesítés követeléseként - csak a dolog kiadására irányulhat, kártérítésre nem. A kártérítési igényre való áttérést a jogszabály akkor teszi lehetővé, ha a felperes a keresetében a dolog kiadását kérte (BDT 2007.1697).
4. A 2000. január 1. napja után indult ügyekben a törvény a másodfokú eljárásban - a perek ésszerű időn belül történő befejezése érdekében - korlátozza a beszámítási kifogás előterjeszthetőségét. Erre csak akkor van lehetőség, ha azt az ellenfél elismeri, tehát nincs szükség ezzel kapcsolatban bizonyítás lefolytatására, illetve akkor, ha a beszámítani kért követelés az elsőfokú tárgyalás berekesztését követően járt le, mert ebben az esetben a fél értelemszerűen nem tudta azt korábban előterjeszteni. Ezzel a törvény a kis perértékű ügyekben már eddig is érvényesülő sajátos szabályt teszi általánossá.
Annak azonban nincs akadálya, hogy a fél a fellebbezési szakban elévülési kifogást terjesszen elő az érvényesített követeléssel szemben. Ilyen esetben viszont az ellenérdekű fél megnyilatkoztatása nem mellőzhető. Súlyos eljárási szabálysértés, ha a fellebbezési tárgyaláson előadott elévülési kifogást illetően az ellenérdekű fél nem kap lehetőséget érdemi nyilatkozat megtételére, azzal kapcsolatos bizonyítási indítvány előterjesztésére, a másodfokú bíróság pedig a keresetet a követelés elévülésére tekintettel utasítja el (BH 2013.273.).

[a Pp. 248. §-ához]

A rendelkezés - bár alkalmazására csak nagyon ritkán kerül sor - indokolt, mert a kijavított vagy kiegészített ítélet a teljes ítélet, amely a másodfokú bíróság felülvizsgálata alá kerül, míg az igazolási kérelem teljesítése esetén az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezése [Pp. 109. § (4) bek.] tárgytalanná teszi az ellene benyújtott fellebbezést.

[a Pp. 249. §-ához]

A fellebbezési tárgyaláson új tény állítására, illetve új bizonyíték előadására - a fellebbezési, illetve a csatlakozó fellebbezési kérelem és az ellenkérelem korlátai között - csak akkor kerülhet sor, annak a Pp. 235. § (1) bekezdésében meghatározott feltételei fennállnak [lásd a 235. §-hoz fűzött magyarázatot].
A másodfokú eljárás során bejelentett - és az elsőfokú bíróság által mellőzött - új tények és bizonyítékok azonban csak akkor kerülhetnek a másodfokú eljárás során vizsgálatra, ha azokat az elsőfokú bíróság nem az alapos ok nélkül való késlekedés okából mellőzte [Pp. 141. § (6) bekezdése].
A Pp. 249. § (2) bekezdésének korábbi rendelkezése, amely a hivatalbóli bizonyítás elrendelését a másodfokú eljárás során is lehetővé tette, a módosító törvény hatálybalépésének napján - 1995. augusztus 29. - hatályát vesztette, de a hatályon kívül helyezett rendelkezést a törvény hatálybalépésekor folyamatban lévő ügyekben továbbra is alkalmazni kell.
A másodfokú bíróságnak nem kötelessége a fellebbező által kért minden bizonyítást felvenni. A felajánlott bizonyítás mellőzhető, ha az a kereseti tényállítások alátámasztására, illetőleg az elsőfokú ítéletben megállapított tényállás megdöntésére eleve alkalmatlan. Általában azokat az eseteket kell idesorolni, amikor a megállapított tényállást teljesen egyértelmű bizonyítási anyag támasztja alá, ennélfogva a már megállapított tényállás megdöntését a felajánlott bizonyítás nem eredményezheti (LB P. törv. V. 20.131/1975., BH 1975.524.; PJD VI. 731.).
Ha a másodfokú bíróság bizonyítás felvételét látja szükségesnek, akkor belátása szerint dönt abban a kérdésben, hogy a bizonyítást közvetlenül vagy pedig megkeresett bíróság útján foganatosítja. A másodfokon eljáró ítélőtábla ennek érdekében mind az első fokon eljárt törvényszéket, mind az annak székhelyén lévő járásbíróságot megkeresheti. A bizonyítás lefolytatásával az eljáró tanács bármely tagját megbízhatja, mindazokban az esetekben, amikor a törvény szerint az elsőfokú bíróság helyett az elnök folytathat le bizonyítást pl. tanú kihallgatása [Pp. 176. § (1) bek.], szemle tartása [188. § (2) bek.], okirat megtekintése [194. § (1) bek.].
Végül utalunk a Pp. 21. § (1) bekezdésére, amely szerint a másodfokú bíróság által elrendelt bizonyítást lehetőleg olyan bíró folytassa le, aki az elsőfokú ítélet meghozatalában nem vett részt.

[a Pp. 249/A. §-ához]

A 2003. évi XXX. törvény 4. §-ával beiktatott Pp. 249/A. § másodfokú eljárásban az előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezésére (155/A. §) irányuló kérelem elutasítása ellen is külön fellebbezési lehetőséget adott. A törvény hazánknak az Európai Unióhoz történő csatlakozásáról szóló nemzetközi szerződés hatályba lépésének napján lépett hatályba (2004. május 1.); rendelkezéseit a hatálybalépésekor folyamatban lévő ügyekben is alkalmazni kellett.
Az előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezésére irányuló végzések fellebbezhetőségét és a fellebbezés alapján hozható határozatok körét alapjaiban befolyásolta az Európai Közösségek Bíróságának (EuB) a C-210/06. sz. Cartesio Oktató és Szolgáltató Bt. ügyében hozott ítélete (2008. december 16.). Ebben az EuB megerősítette azt a korábbi jogértelmezését, hogy a Pp. szabályait figyelembe véve, amennyiben van felülvizsgálatnak helye a másodfokú (jogerős) ítélettel szemben, úgy a másodfokú bíróságot nem terheli kezdeményezési kötelezettség, hanem a Legfelsőbb Bíróságot kell annak a fórumnak tekinteni, amelyet az EKSz. 234. cikk (3) bekezdése, illetve a 68. cikk (1) bekezdése alapján az előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezésének kötelezettsége terhel. Ez alól kivétel csak a Pp. XX. fejezete szerinti közigazgatási perekben, a 340. § (1) bekezdése hatálya alá tartozó ügyekben van. Ezáltal az a 2003. évi XXX. törvény indokolásában hivatkozott, az előzőekben ismertetett jogalkotói érv, amely a másodfokú bíróság végzésének fellebbezhetőségét azzal támasztotta alá, hogy e bíróság a "végső fórum" az ügyben, nincs összhangban az EuB ítéletének rendelkezésével. (A törvény megalkotásakor a Legfelsőbb Bíróságnak a jelenleginél lényegesen szűkebb felülvizsgálati hatásköre volt).
Erre tekintettel a 2009. évi LXVIII. törvény 14. §-ának (2) bekezdése a Pp. 249/A. §-át hatályon kívül helyezte. A törvény 2010. január 1. napján lép hatályba és rendelkezéseit a hatálybalépésüket követően indult ügyekben kell alkalmazni [2009. évi LXVIII. törvény 12. § (1) és (3) bek.]. Ez azt jelenti, hogy az ezt követően indult ügyekben a másodfokú eljárásban az előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezése körében hozott - akár azt elrendelő, akár az arra irányuló kérelmet elutasító - végzés ellen - a Pp. 155/A. §-ának ugyanezen időponttól megváltoztatott (3) bekezdésére tekintettel - nincs helye fellebbezésnek. Előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezése tehát legfeljebb az ügyben hozott érdemi döntés elleni felülvizsgálati eljárásban, a Kúriától kérhető.
A fenti törvény hatálybalépése előtt indult ügyekben mind a Pp. 155/A. §-a, mind a 249/A. §-a a hatályos Pp. szerinti szövegével alkalmazható. Az Európai Közösségek Bíróságának a Cartesio ügyben hozott ítéletére tekintettel azonban a Legfelsőbb Bíróság Polgári és Közigazgatási Kollégiuma, az EKSz. 10. cikkében megfogalmazott "közösségi hűség elvére" figyelemmel, a helyes jogértelmezés kialakítása érdekében közös véleményt alkotott, amelynek rendelkező része a következő:
1/2009. (VI. 24.) PK-KK közös vélemény az előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezése körében hozott végzések elleni fellebbezések elbírálásáról és a kezdeményezési kötelezettségről
1. Amennyiben a törvény az adott ügyben nem zárja ki a felülvizsgálat lehetőségét, a Kúriát kell annak a fórumnak tekinteni, amelyet az EKSz. 234. cikk (3) bekezdése, illetve a 68. cikk (1) bekezdése alapján az előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezésének kötelezettsége terhel.
A kezdeményezésre kötelezett bíróság önállóan mérlegelheti, hogy az érdemi döntés elleni felülvizsgálati - vagy annak kizártsága esetén a fellebbezési - eljárásban a jogvita eldöntése szempontjából szükséges-e előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményeznie.
2. Az előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményező végzés ellen, a Pp. 155/A. § (3) bekezdése szerinti fellebbezés elbírálásakor a másodfokú bíróság nem vizsgálhatja a kezdeményezés szükségességét, az előterjesztett kérdések tartalmát és indokoltságát, és ebben a körben a határozatot nem változtathatja meg.
3. A másodfokú eljárásban, valamint a Pp. XX. fejezetében szabályozott közigazgatási perekben az elsőfokú eljárásban az előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezésére irányuló kérelmet elutasító végzések ellen a Pp. 249/A. §-a, illetve a 340. § (3) bekezdése alapján előterjesztett fellebbezések elbírálásakor a fellebbviteli bíróság az eljárás ezen szakaszában nem vizsgálhatja a kezdeményezés szükségességét, és ebben a körben a határozatot nem változtathatja meg.
[A PK-KK véleményt és annak indokolását teljes terjedelmében lásd BH 2009. évi 9. szám 648-650. old.]

A fellebbezési tárgyalás alapján hozott határozatok

[a Pp. 250. §-ához]

Az alcím magyarázata az, hogy a törvény eredetileg az ítélet elleni fellebbezésnek csak a tárgyalás alapján történő elintézését ismerte, a fellebbezés tárgyaláson kívüli elbírálásának bevezetésével azonban az itt említett határozatokat tárgyaláson kívül is meg lehet hozni. A másodfokú bíróság egyébként a tárgyalás alapján sem csupán a szóban forgó határozatokat hozhatja meg, hanem számos egyéb határozatot is hozhat, így pl. ha a per tárgyalását felfüggeszti, az eljárás félbeszakadását állapítja meg stb.
A tárgyaláson történő elintézés esetében a tárgyaláson történő intézkedések minden esetben a bíróság és nem az elnök hatáskörébe tartoznak, akkor is, ha a hivatkozott szabályok e teendőket az elnök hatáskörébe utalják. Így a további hiánypótlásra a bíróság hívja fel a fellebbezőt, a fellebbezés visszavonása esetén ugyancsak a bíróság küldi vissza az iratokat az elsőfokú bírósághoz.

[a Pp. 251. §-ához]

A Pp. 157. §-ban felsorolt permegszüntetési okok közül a c) pontban foglalt szabály alkalmazásának nincs helye, mert a fellebbezési eljárásban a perköltség - biztosítékadási kötelezettség elmulasztása a fellebbezés elutasítását vonja maga után (242. §). Nem alkalmazható a 157. § d) pontja sem, mert ez az elsőfokú eljárásban irányadó jogszabályokra utal, egyébként is a kellően megidézett feleknek vagy valamelyiküknek elmaradása a fellebbezési tárgyalás megtartását és a fellebbezés elintézését nem gátolja (245. §).
Vannak viszont permegszüntetési okok, amelyeket a Pp. 157. § nem tartalmazza. Az ezekre vonatkozó szabályok: 288. §, 298. § (6) bek., 337. §. Ezekben az esetekben is az elsőfokú ítéletet hatályon kívül kell helyezni és a pert meg kell szüntetni.
A másodfokú bíróságnak meg kell tennie a szükséges intézkedéseket annak érdekében, hogy a per megszüntetése - többek között pergazdaságossági szempontból - elkerülhetővé váljék. Ezért ha a per megszüntetésének alapjául szolgáló hiány pótolható, a felet a per megszüntetése előtt megfelelő határidő tűzésével fel kell hívni annak pótlására, pl. az alperesi társaság perbeli jogképességét nem érintő működésiforma-váltás miatt a társaság elnevezésének pontosítására (BH 2015.228.I.).
A per megszüntetése tárgyában a másodfokú bíróságnak végzéssel és nem ítélettel kell határoznia (BH 2001.186.).

[a Pp. 252. §-ához]

A Pp. 252. § (1) bekezdésében írt hatályon kívül helyezési ok abszolút abban az értelemben, hogy az ítélet tartalmától függetlenül kötelező az ítéletnek egész terjedelmében való hatályon kívül helyezése.
A bíróság megalakításán a bíróság összetételét értjük.
A Pp. 252. § (2) bekezdése nem sorolja fel a lényegesnek minősülő eljárási szabálysértéseket, ezek megállapítását a bíróságra bízza, de a hatályon kívül helyezés feltételeként előírja, hogy az eljárási szabálysértés miatt a tárgyalás megismétlése vagy kiegészítése legyen szükséges.
Mind a lényeges eljárási szabálysértés mibenlétére, mind a bizonyítás nagyterjedelmű vagy teljes megismétlésének, illetve kiegészítésének szükségességére vonatkozóan fontos szempontokat rögzít a Kúria Polgári Kollégiumának 1/2014. (VI. 30.) PK véleménye. A vélemény a tájékoztatási kötelezettség megsértése miatti jogkövetkezmények levonását illetően is tartalmaz iránymutatást, kiegészítve az 1/2009. (VI. 24.) PK véleményben a tájékoztatási kötelezettség teljesítésére vonatkozó állásfoglalásban foglaltakat.
Az 1/2014. (VI. 30.) PK vélemény szerint:
1. A lényeges eljárási szabálysértésre [Pp. 252. § (2) bekezdés] alapított hatályon kívül helyezés akkor indokolt, ha az elsőfokú eljárás megismétlése elengedhetetlen. Ennek megállapítása során a feltárt konkrét szabálysértés jellegét és súlyát, valamint az érdemi döntésre gyakorolt hatását kell figyelembe venni.
2. A másodfokú bíróságnak a hatályon kívül helyező végzésben konkrét jogszabályhelyre hivatkozással meg kell jelölnie, hogy mit tekintett lényeges eljárási szabálysértésnek. Emellett egyértelműen és jól áttekinthető módon ismertetnie kell a jogi következtetéseknek azt a körét, amelyeknek a levonása, valamint a szükséges eljárási cselekményeknek azt a sorát, amelyeknek a lefolytatása elvezethet a jogszabályoknak megfelelő határozat meghozatalához.
3. A Pp. 252. §-ának (3) bekezdésén alapuló hatályon kívül helyezés alkalmazása esetén a másodfokú eljárásban törekedni kell arra, hogy az elsőfokú eljárás megismétlésére csak valóban indokoltan, a terjedelmes bizonyítást igénylő vagy a per érdemi elbírálását új jogi alapokra helyező esetekben kerüljön sor. A másodfokú eljárásban is orvosolható hibák kiküszöbölése, kis terjedelmű, egyszerű, rövid idő alatt foganatosítható bizonyítás lefolytatás céljából a hatályon kívül helyezés általában nem indokolt.
4. A másodfokú bíróság utasításaiban foglalt eljárási cselekményeknek, különösen a bizonyítási cselekményeknek az elmulasztása olyan lényeges eljárási szabálysértés, amely a megismételt eljárás során hozott ítélet hatályon kívül helyezését vonhatja maga után. Nem minősül azonban eljárási szabálysértésnek, ha az elsőfokú bíróság az előírt eljárási cselekmények hiánytalan foganatosítását követően nem a hatályon kívül helyező végzésben kifejtett jogi álláspontot foglalja el, vagy nem az ott írt jogkövetkezményt alkalmazza.
5. A Pp. 3. § (3) bekezdése szerinti tájékoztatási kötelezettség megsértése önmagában nem szolgálhat alapul a hatályon kívül helyezésre; ezt csak a konkrét eljárásjogi jogszabályok sérelme alapozhatja meg.
6. A tájékoztatási kötelezettség megsértése esetén - a hatályon kívül helyezés alkalmazásáról való döntést megelőzően - a másodfokú bíróságnak törvényben előírt kötelezettsége, hogy a hiányzó tájékoztatást az arra jogosultnak megadja, majd azzal kapcsolatban nyilatkozattételre hívja fel. Amennyiben a fél nem nyilatkozik, illetve a szükséges bizonyítási indítványt nem terjeszti elő, vagy a bizonyítás költségeinek előlegezésére nem hajlandó, a másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletet a rendelkezésre álló adatok alapján érdemben bírálja felül.
(A vélemény indokolását lásd a BH 2014. évi 10. számában).
Néhány példa a korábbi, de változatlanul irányadó gyakorlatból arra, hogy mi tekinthető olyan lényeges eljárási szabálysértésnek, amely miatt a per újabb tárgyalásának elrendelése indokolt:
- a szabályszerű idézés hiánya olyan lényeges eljárási szabálysértés, amely a másodfokú eljárásban nem orvosolható (BH 1995.223.);
- a szavatossági jogok kifogásként való érvényesítésének a perben nincsenek időbeli korlátai, lényeges eljárási szabályt sért tehát a másodfokú bíróság, ha a fellebbezésben előterjesztett kifogást nem bírálja el (BH 1996.29.);
- ha a bíróság a beavatkozóval a beavatkozás lehetőségét megtagadó határozatot szabályszerű kézbesítés útján nem közli, s ezzel kizárja a beavatkozó jogorvoslati lehetőségét, lényeges eljárási szabályt sért. Ha azonban a beavatkozó az általa támogatott fél fellebbezése folytán a másodfokú eljárásban részt vesz és jogait az általa támogatott féllel együttműködve érvényesítheti, az eljárás megismétlése szükségtelen (BH 1996.333.);
- lényeges eljárási szabályt sért a bíróság, ha az igazolási kérelemnek helyt adás folytán tartott új tárgyalás eredménye alapján a korábban hozott ítélet hatályban tartásáról végzéssel határoz (BH 1996.217.).
A PK 196. sz. állásfoglalás szerint ha a bíróság nem értesítette az érdekeltet, aki helyett az ügyész vagy más állami szerv pert indított, részére azonban az elsőfokú ítéletet szabályszerűen kézbesítette, az érdekelt az ítéletet fellebbezéssel támadhatja meg. Ilyen esetben a fellebbezési bíróság az elsőfokú ítéletet a Pp. 252. §-ának (2) bekezdése alapján hatályon kívül helyezheti.
A bizonyítás kiegészítése érdekében az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezésére és a per újabb tárgyalásának elrendelésére csak akkor kerülhet sor, ha a bizonyítás hiányosságai ún. részbizonyítás keretében (pl. a szakértői vélemény kiegészítésével, okiratok beszerzésével vagy egy-két tanú kihallgatásával) nem orvosolhatók, vagyis a bizonyítás nagyterjedelmű kiegészítése szükséges. Erre példaként biztosítási szerződésekre alapított igények elbírálásához szükséges körülmények felderítésének elmulasztása miatt lásd a BH 1996.360. eseti határozatban kifejtetteket.
Ha az elsőfokú bíróság ítéletét a bizonyítási eljárás nagy terjedelmű kiegészítése érdekében kizárólag az egyik fél mulasztása miatt kellett hatályon kívül helyezni, a fellebbezési eljárás költségeinek viselésére pernyertességétől függetlenül ezt a felet kell kötelezni (BH 1996.491.).
Ha a másodfokú bíróság az egyes elkülöníthető kereseti kérelmek felől részítélettel dönt, a részítéletbe foglalhatja - az egyébként végzéssel eldönthető - hatályon kívül helyező és egyes kereseti kérelmek tárgyában új eljárást elrendelő döntését is. Az utóbbi rendelkezés felülvizsgálati kérelemmel nem támadható, ezért ellene csatlakozó felülvizsgálati kérelem sem terjeszthető elő (BH 2000/257.).
Az elsőfokú bíróságon a hatályon kívül helyezés után visszaérkezett ügyiratokat új ügyként kezelik, ez azonban semmiképpen sem jelenti azt, hogy eljárásjogilag is új per kezdődik: nem új per kezdődik, hanem a megkezdett per folytatódik tovább a másodfokú bíróság által megadott szempontok szerint. Ebből következik, hogy az elsőfokú bíróság által kitűzött tárgyalást nem lehet a per első tárgyalásának tekinteni és az arra előírt szabályokat alkalmazni, így pl. nem lelet a felperes távolléte miatt a pert a Pp. 136. § (1) bekezdésére hivatkozással megszüntetni (LB P. törv. I. 20 902/1960., BH 1962/2. 2848., PJD I. 1099.).
Az előző eljárásban tett akaratnyilatkozatok általában megtartják hatályukat, de egyéb percselekmények sem hagyhatók figyelmen kívül. Ezért, ha a hatályon kívül helyezést megelőző eljárásban az alperes érdemi ellenkérelmet terjesztett elő, akkor a bíróság az illetékességének hiányát - a kizárólagos illetékesség esetét kivéve - az újabb eljárásban sem veheti figyelembe (Veszprémi Megyei Bíróság, Pf. II. 20 100/1966., BH 1967/4. 5265; PJD III. 482.) egyébként az újabb eljárásban a felek új tényekét adhatnak elő, új bizonyítékokra hivatkozhatnak. Nincs akadálya a felperes részéről keresetváltoztatásnak, új kereset indításának, az alperes részéről pedig viszontkereset emelésének, amennyiben ezeknek a Pp. 146. §-ában, illetőleg a 147. §-ában meghatározott feltételei fennforognak. Az ítéletet követő új eljárásban a felet megilleti a perbehívás joga is, amellyel az előző eljárásban nem élt (LB Gf. III. 33 395/1973., BH 1975/11; GPD I. 368.).
Az elsőfokú bíróság az újabb eljárásban a másodfokú bíróságnak a bizonyítást elrendelő végzéséhez kötve van és attól csak abban az esetben térhet el, ha az elrendelt bizonyítás utóbb feleslegessé válik (Eln. Tan. G. törv. 32 019/1977., BH 1978.299.; GPD II. 842.). Egyébként az ítélet megalapozatlanságát is eredményező, lényeges eljárási szabálysértés, ha a hatályon kívül helyező végzésben foglalt utasítást a bíróság az újabb eljárásban nem veszi figyelembe, és az előírt bizonyítás-kiegészítést mellőzi (EBH 2006.1414.).
Az elsőfokú bíróság kötve van a másodfokú bíróság megállapításaihoz és állásfoglalásaihoz is. Ezt a kötöttséget azonban nem szabad akként értelmezni, hogy ezektől az elsőfokú bíróság semmi körülmények között nem térhet el. A másodfokú bíróság megállapításai ugyanis a határozata hozatalakor rendelkezésre álló peranyagra támaszkodnak. Ezért, ha a további eljárás során új tények és bizonyítékok alapján a másodfokú bíróság által megállapított tények megdőlnek, akkor az elsőfokú bíróság megállapíthatja a tényállást a másodfokú bíróság által alapul vett tényállástól eltérően is. A tényállás módosulásával tárgytalanná válhat a másodfokú bíróságnak az a jogi iránymutatása is, amely más tényálláshoz kapcsolódott, eltérő tényállást tételezett fel.
Az újabb ítélet ellen a fellebbezés korlátozva nincs.
A másodfokú bíróság viszont az új eljárásban eltérhet a korábbi állásfoglalásától. Az igazságszolgáltatás biztonsága és komolysága megköveteli, hogy a másodfokú bíróság a korábbi és változatlan tényállásra ugyanazt a szabályt (jogtételt) alkalmazza. Ez azonban nem feltétlenül kötelező és ezért, ha a másodfokú bíróság arról győződik meg, hogy a korábbi állásfoglalása nem volt megfelelő, döntésénél a helyesnek felismert álláspontot juttathatja érvényre.

[a Pp. 253. §-ához]

Amint az elsőfokú bíróság döntésének korlátait a kereseti kérelem, illetőleg az ellenkérelem határozza meg (Pp. 215. §), a másodfokú bíróság döntésének a kereteit a fellebbezési (csatlakozó fellebbezési) kérelem, illetőleg az ellenkérelem szabja meg. Ha pl. a felperes a 20 000 forintot meghaladó követelését elutasító ítéleti rendelkezés ellen nem fellebbezett, akkor az alperes fellebbezése alapján az elsőfokú ítéletben meghatározott marasztalási összeg nem emelhető fel; ha pedig a 20 000 forint megfizetésére kötelezett alperes csak a 10 000 forintot meghaladó marasztalást sérelmezi, akkor a marasztalási összeget 10 000 forint alá leszállítani nem lehet.
Az ellenkérelem hiánya egyébként nem jelenti a fellebbezési kérelemhez való hozzájárulást és ezért nem akadálya az elsőfokú ítélet, illetőleg annak megfellebbezett rendelkezése helybenhagyásának.
A fellebbezési kérelem és ellenkérelem gyakorlati alkalmazásával kapcsolatban is érvényesülnek azok a tételek, megoldások, amelyeket a Pp. 215. §-a kapcsán ismertettünk. További tételek:
A jogalap elleni fellebbezés kihat az összegszerűségre is, a marasztalási összeg tehát csupán a jogalapot sérelmező fellebbezés alapján is mérsékelhető. Ennek megfelelően a közös tulajdonnak megváltás útján történt megszüntetését elrendelő ítélet elleni fellebbezési támadásban - mint többen a kevesebb benne foglaltatik a megváltási ár összege elleni fellebbezési támadás is (LB P. törv. II. 21 002/1969., BH 1970/12. 6608; PJD IV. 739.).
A kereset teljes elutasítására irányuló fellebbezési kérelem magában foglalja a kötbér mérséklésére irányuló kérelmet is, ezért a kötbér mérséklésének feltételei erre irányuló külön kérelem nélkül is vizsgálhatók (LB Pf. I. 20 006/ 1969., BH 1970/10. 6331; PJD IV. 740.).
A másodfokú bíróság döntésének korlátaira vonatkozó szabály alól a törvény többirányú kivételt tesz.
Így a Pp. 251. § (1) bekezdése a per megszüntetésével kapcsolatban, a 252. § (1) bekezdése a bíróság szabályszerűtlen megalakítása folytán, a (2) bekezdése pedig lényeges eljárási szabálysértés esetén lehetővé teszi a fellebbezési (csatlakozó fellebbezési) kérelemmel nem érintett ítélet, illetve ítéleti rendelkezés hatályon kívül helyezését. A fellebbezési (csatlakozó fellebbezési) kérelemre és az ellenkérelemre tekintet nélkül határoz a bíróság a le nem rótt illeték, valamint az állam által előlegezett és meg nem térült költség megfizetéséről. A másodfokú bíróság megváltoztathatja az elsőfokú határozatot akkor is, ha az elsőfokú bíróság az illeték kiszabását jogszabálysértéssel mellőzte (LB Gf. VII. 21 964/ 1974., BH 1975.288.; GPD I. 984.). Ez a szabály egyébként fordítva is érvényesül, vagyis az eljárási illeték megtérítésére kötelezett fél javára is megváltoztatható a megtérítés aránya, illetőleg összege, sőt mellőzhető az illeték kiszabása is. Az állam ugyanis nem tart igényt nagyobb összegű illetékre, mint amennyit részére a szervei által kibocsátott jogszabályok biztosítanak.
Végül a fellebbezésen való túlterjeszkedés sajátos esete az, amikor egységes [Pp. 51. § a) pontja szerinti] pertársaság esetén az egyik pertárs fellebbezése folytán a másodfokú bíróság az olyan nem fellebbező pertárs javára is megváltoztathatja az elsőfokú ítéletet, aki a maga részéről fellebbezéssel nem élt [vö. a 228. §-ának (3) bekezdésével].
Vagylagos marasztalás iránt több alperes ellen indított kereset esetén az egyik alperest marasztaló ítéleti rendelkezést a másodfokú bíróság akkor is csak a teljes elsőfokú ítélet egységes felülbírálásával változtathatja meg, ha a felperes nem fellebbezte meg a másik alperes ellen indított kereset elutasítását (LB G. törv. III. 30 074/1981., BH 1982.438.; GPD III. 733.).
Ha a több alperessel szemben előterjesztett kereset csak egységesen dönthető el, a másodfokú bíróságnak az elsőfokú ítéletet - adott esetben - teljes egészében felül kell bírálnia akkor is, ha a megosztva marasztalt alperesek közül csak az egyik fellebbezett (G. törv. III. 30 300/1981., BH 1983.170.; GPD III. 732.).
Az "eshetőleges" kereset - bár feltételesen több kereseti alapot foglal magában - nem jelent keresettöbbséget, azaz valódi keresethalmazatot. Ennek következtében a másodfokú bíróságnak fellebbezés hiányában is döntenie kell a "másodlagos" kereset esetén jelentőssé váló "harmadlagos" keresetről.
Legfelsőbb Bíróság egyik döntésében foglaltak szerint »a felperesek keresetüket látszólagos tárgyi keresethalmazatként terjesztették elő. Ráépítéssel kapcsolatos igényüket arra az esetre érvényesítették, ha a bíróságok nem találják alaposnak elsődlegesen az ingatlan egészének, másodlagosan az ingatlan hányadának elbirtoklására vonatkozó követelésüket. Az ilyen "eshetőleges" kereset, bár feltételesen több kereseti alapot foglal magában, nem jelent keresettöbbséget, azaz valódi keresethalmazatot. A másodfokú bíróságnak tehát a "másodlagos" kereset (ingatlan-hányad elbirtoklása) elutasítása esetén a felperesek fellebbezésének hiányában is döntenie kellett volna az eshetőlegesen előterjesztett "másodlagos" kereset alaptalanságának esetén jelentőssé váló "harmadlagos" (ráépítésre alapított) keresetről« (BH 2005/289.)
A törvény lehetővé teszi, hogy a másodfokú bíróság olyan kérdésekben is határozhasson, amelyekben az elsőfokú bíróság nem tárgyalt és nem határozott. Itt a felperes keresetének és az alperes védekezésének ténybeli és jogi megalapozására felhozott tényállítások és kérelmek kapcsán eldöntést igénylő kérdésekről van szó. Így pl. ha az alperesnek azzal a védekezésével, hogy a követelés elévült, az elsőfokú bíróság nem foglalkozott, a másodfokú bíróság foglalkozhat az elévülés kérdésével és abban állást foglalhat. Vagy, ha az elsőfokú bíróságnak azt a megállapítását, hogy a felperes az apaság megdöntésére irányuló kereset benyújtásával a Csjt. 43. §-ának (5) bekezdésében foglalt rendelkezésekre tekintettel elkésett, a másodfokú bíróság nem teszi magáévá, ez utóbbi nincs elzárva attól, hogy tényállást állapítson meg és határozzon abban a kérdésben, hogy a gyermeknek a vélelmezett apától való származása kizárt-e, jóllehet ebben a kérdésben az elsőfokú bíróság éppen a keresetindítás elkésettségével kapcsolatos jogi álláspontjára tekintettel nem határozott.
Hasonlóképpen foglalkozhat a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság által nem tárgyalt bizonyítási, beszámítási kifogással összefüggő kérdésekkel, sőt ezekkel foglalkozni is köteles: a beszámítási kifogást a másodfokú bíróságnak akkor is el kell bírálnia, ha ezzel a kérdéssel az elsőfokú bíróság nem foglalkozott (P. törv. II. 20 789/1973., BH 1974.304.; PJD VI. 716.).
A másodfokú bíróság döntésének a (3) bekezdés szerinti korlátozása nem jelenti a fellebbezési (csatlakozó fellebbezési) kérelem, illetőleg az ellenkérelem indokaihoz való kötöttséget, vagyis: a másodfokú bíróság nincs kötve a felek által felhozott indokokhoz.
A tényállás felülbírálása céljából külön kérelem nem szükséges, a másodfokú bíróság a fellebbezés elbírálása kapcsán az elsőfokú ítéletben megállapított tényállást is felülbírálja. A másodfokú bíróság akkor jár el helyesen, ha minden esetben megvizsgálja, vajon megalapozott-e az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás és nyilatkozattételre szólítja fel az érdekelt felet, ha bármilyen kétsége van valamely tény vitás volta tekintetében.
A másodfokú bíróság tehát önállóan felülmérlegelheti a bizonyítás eredményét, új tényállást állapíthat meg (EBH 2006.1526.), de az elsőfokú bíróság érdemben téves döntését azonos tényállás mellett - a bizonyítás kiegészítése nélkül is - megváltoztathatja (BH 2001/323.).
A másodfokú bíróság a reformatórius jogköréből adódóan a fellebbezési (csatlakozó fellebbezési) kérelem és ellenkérelem korlátai között önállóan felülmérlegelheti a bizonyítás eredményét és új tényállást állapíthat meg (BH 2012.118-II.). Erre azonban csak akkor kerülhet sor, ha az elsőfokú bíróság a bizonyítékokat iratellenesen vagy okszerűtlenül mérlegelte. A bizonyítékok okszerű mérlegelése ugyanis a másodfokú bíróságot is köti. Az indokolatlan felülmérlegelés következtében eltérő tényállás megállapítása és ennek következtében más jogkövetkezmény levonása az érdemi elbírálására lényegesen kiható jogszabálysértésnek minősül, ami a másodfokú ítélet felülvizsgálatára adhat alapot (BH 2006.403.).
A másodfokú bíróság közbenső ítéletet hoz, ha a keresettel érvényesített jog fennállását - a keresetet elutasító elsőfokú ítélettel szemben, a Pp. 213. §-a (3) bekezdésében foglaltak alapján - saját maga, illetve az elsőfokú bíróság közbenső ítélete elleni fellebbezés folytán maga is megállapítja. Ennek során pl. a kártérítő felelősség mértékéről hozott döntés (a felek közötti kármegosztás aránya) a határozat rendelkező részére tartozik (EBH 2006.1419. III., BH 2006.360. III.).
A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság érdemben téves döntését azonos tényállás mellett - a bizonyítás kiegészítése nélkül - is megváltoztathatja (BH 2001/323.).

[a Pp. 254. §-ához]

A Pp. 254. § (1) bekezdésében foglalt rendelkezés vonatkozásában csak végzések jönnek figyelembe. Egyébként a törvény néhány helyen maga is utal a per során hozott határozatnak az ügy érdemében hozott ítélet elleni fellebbezés keretében történő felülvizsgálatára. Így a 18. § (4) bekezdése szerint a bíró kizárásának megtagadása miatt panaszt csak abban a fellebbezésben lehet tenni, amely az ügy érdemében hozott határozat ellen irányul. További ilyen utalások találhatók a 110. § (2) bekezdésében és a 162. § (1) bekezdésében.
A per során hozott ilyen határozatok felülvizsgálata - amennyiben tévesek voltak - nem a határozatok alakszerű megváltoztatását eredményezi, hanem a helytelenséget a másodfokú bíróság a fellebbezés elbírálásánál veszi figyelembe. Így pl. ha a bíró kizárását a bíróság tévesen tagadta meg, és az ilyen bíró részt vett az ítélet meghozatalában, a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 252. § (1) bekezdése alapján hatályon kívül helyezi és az elsőfokú bíróságot a per újabb tárgyalására és újabb határozat hozatalára utasítja.
A másodfokú bíróságnak a törvény lehetőséget ad arra, hogy az elsőfokú ítéletet indokai alapján hagyja helyben, ami azt jelenti, hogy nemcsak az elsőfokú bíróság döntését, hanem az elsőfokú ítélet indokolását magáévá teszi. Ebben az esetben az elsőfokú ítélet indokolása szolgál lényegében a másodfokú bíróság ítéletének indokolásául. Ennek a szabálynak az a magyarázata, hogy az első- és a másodfokú ítélet egységet képez, azok csak együttesen értelmezhetők, az első fokon helyesen megállapított tényállást, mérlegelést, jogi okfejtést tehát megismételni nem kell. Ha a másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletet indokai alapján hagyja helyben, és a másodfokú ítélet az indokolásában csupán erre utal, az indokolási kötelezettség elmulasztása a terhére nem állapítható meg (BH 2002/275-II.).
Az elsőfokú ítéletnek az indokai alapján történő helybenhagyására azonban csak akkor kerülhet sor, ha a fellebbezés az ügyben releváns kérdésben újat nem tartalmaz. Egyébként a másodfokú bíróság köteles megindokolni, hogy a fellebbezésben foglaltakat miért hagyta figyelmen kívül, pl. a felajánlott bizonyítást miért mellőzte (PJD IV. 480). A másodfokú bíróság indokolási kötelezettsége kiterjed a fellebbezés lényegét jelentő jogszabály-értelmezéssel kapcsolatos álláspontjának kifejtésére (BH 2003/240-II.).
Bár a másodfokú bíróság határozata mint fellebbezéssel meg nem támadható határozat a kihirdetésével emelkedik jogerőre, azok a határidők, amelyeket a határozat jogerőre emelkedésétől kell számítani, a határozatnak a féllel történt közlésével (Pp. 219. §) kezdődnek [Pp. 228. § (1) bek.]. Ennek megfelelően a másodfokú határozat közlésétől kell számítani a perújítási kérelem [Pp. 261. § (3) bek.], valamint a felülvizsgálati kérelem [Pp. 272. § (1) bek.] benyújtására nyitva álló határidőt.
Az ítélethez fűződő anyagi jogi következmények a kézbesítéstől függetlenül a határozat jogerőre emelkedésével vagy később állnak be. Így:
a) Bírósági felbontás esetén a házasság a felbontást kimondó ítélet jogerőre emelkedésének napján szűnik meg [új Ptk. 4:20. § (3) bek.].
b) A közös tulajdon megszüntetéséről rendelkező ítélet a jogerőre emelkedésekor a tulajdonostársak között végrehajthatóan - de továbbra is a felek rendelkezésének hatálya alá tartozó tartalommal - kötelmi jogviszonyt hoz létre, amely lényegét tekintve a tulajdonostársak kötelezése a közös ingatlan természetbeni megosztására, a tulajdonjog átruházására, illetve a közös értékesítésre (árverésre bocsátásra). Ebből pedig következik, hogy a tulajdoni jogváltozást nem a jogcímet adó - a bíróság jogerős ítéletével létrehozott - kötelmi ügylet, hanem az ingatlan-nyilvántartási bejegyzés ténye keletkezteti, a tulajdon átszállás ezért az ingatlan-nyilvántartási bejegyzéshez kötődik [új Ptk. 5:178. § (5) bek.].

Szünetelés a fellebbezési eljárásban

[a Pp. 255. §-ához]

Az elsőfokú eljárás szabályaitól eltérően - ahol a szünetelés kérdésében nem kell mindig formális végzést hozni - a fellebbezési eljárásban a másodfokú bíróság végzéssel határoz.
Az elsőfokú eljárásnak a szünetelés korlátozására, illetőleg kizárására vonatkozó szabályai a fellebbezési eljárásban a fentiek szerint érvényesülnek.
Azt, hogy a per megszűnése következtében a fellebbezéssel megtámadott határozat hatályát vesztette, a másodfokú bíróság végzéssel megállapítja (LB Pf. II. 20 733/1971.).

Az ítélet jogerőssé, illetőleg végrehajthatóvá nyilvánítása

[a Pp. 256. §-ához]

A fellebbezés elbírálása tárgyaláson kívül

[a Pp. 256/A. §-ához]

Az a) pont szerinti ún. abszolút hatályon kívül helyezési ok fennállása esetén akkor sem kell tárgyalást tartani, ha a fél erre irányuló kérelmet terjesztett elő. A közigazgatási perben a tárgyaláson kívüli elbírálásra a Pp. 340. § (1) bek. vonatkozik.
Az ítélet elleni fellebbezés tárgyaláson kívüli elbírálásának lehetőségét az 1997. évi LXXII. törvény 34. §-ának (2) bekezdése szélesítette ki az 1998. január 1-je után indult ügyekben. A Pp.-t módosító 1999. évi CX. törvény pedig egyértelművé tette, hogy ha a felek a tárgyalás mellőzésére irányuló kérelmet nyújtottak be, a tárgyaláson kívüli elbírálás kötelező, az nem függ a bíróság mérlegelésétől. Ugyanígy kötelező a tárgyaláson kívüli elbírálás akkor is, ha a feleknek a törvény módot ad arra, hogy tárgyalás tartását kérhessék [Pp. 256/A. § (1) bek. b)-d) pontjai], de ezt nem teszik. Kivétel természetesen mindezek alól az az eset, ha bizonyítást kell lefolytatni, mert arra csak tárgyaláson kerülhet sor.
A fellebbezés tárgyaláson kívüli elbírálásának időpontjáról a bíróságnak nem kell a feleket értesítenie. Ha a felek a fellebbezésben, illetve az arra adott észrevételben valamely kérelmet nem terjesztenek elő, viselik annak kockázatát, hogy a később előadott kérelmet a bíróság már nem veheti figyelembe, ha időközben a fellebbezést érdemben elbírálta (BH 2007.378.).

[a Pp. 256/B-256/E. §-ához]

A fenti §-ok "14. Fellebbezés kis perértékű ügyekben" címmel tartalmazott rendelkezéseket a helyi bíróság elsőfokú hatáskörébe tartozó, kettőszázezer forint alatti perértékű ügyekkel kapcsolatban. A rendelkezések a 2008. évi XXX. törvény értelmében 2009. január 1. napjától vesztették hatályukat, az azokat megelőző alcímmel együtt. Ugyanezen törvény 49. §-a a Pp. Ötödik Részeként iktatta be az ún. kisértékű perek szabályait, amely a 2009. évi LXVIII. törvény 6. §-a értelmében Pp. Hatodik Részre változott. E Résznek a 392-394/A. §-ai vonatkoznak a kisértékű perekben benyújtott fellebbezésre. Ezért ennek rendelkezéseit és azok magyarázatát a Pp. Hatodik Részénél közöljük. A 2009. január 1-je előtt indult ügyekben még a Pp. 256/B-256/E. §-ai irányadók.

Fellebbezés végzés ellen

[a Pp. 257. §-ához]

Ha az elsőfokú bíróság a végzés ellen benyújtott fellebbezésnek eleget tesz, a fellebbezés tárgytalanná válik és az iratokat nem kell felterjeszteni a másodfokú bírósághoz.
Elvileg nem kizárt az, hogy az elsőfokú bíróság csak részben tesz eleget a fellebbezésnek. Gyakorlati értelme azonban az ilyen részbeni helytadásnak nincsen, mert ez az elsőfokú bíróságot nem menti fel az iratok felterjesztésére vonatkozó kötelezettsége alól, illetőleg a másodfokú bíróság döntését nem teszi szükségtelenné.
A fellebbezésnek eleget tehet az elnök, a megkeresett vagy a kiküldött bíró is, ha a Pp. 227. §-a alá eső végzéseket ezek hozták.
A fellebbező ellenfelének ilyen vonatkozásban azt a személyt kell érteni, akit az elsőfokú végzés megváltoztatása hátrányosan érinthet. Ez lehet a tanú vagy a szakértő is, ha díjazásuk megállapításáról van szó (Pp. 186-187. §-ok) és ugyanígy megfordítva: a fél fellebbezését az ilyen végzés ellen az érintett tanúnak, illetőleg szakértőnek kell észrevételezésre kiadni.
Lényeges eljárási szabálysértés, ha az elsőfokú bíróság a Pp. 257. §-ában foglalt rendelkezés ellenére a fellebbezés másodpéldányát nem közölte a fellebbező fél ellenfelével és a másodfokú bíróság a fellebbezést így bírálta el (LB P. törv. I. 20 832/1954.).
Ha a fellebbezésre az ellenfél nem nyújt be észrevételt, úgy kell tekinteni, mintha az elsőfokú végzés helybenhagyását kérné.
Az észrevételek tételére megszabott határidő nem hosszabbítható meg, de az elkésve érkezett észrevételeket is fel kell terjeszteni a másodfokú bírósághoz.
Annak érdekében, hogy a perben részt nem vevő személyeknek ne legyen módjuk alaptalan beavatkozási kérelmek előterjesztésével a per elhúzására, a 2013. évi LXIX. törvénnyel beiktatott és 2013. június 1. napjától alkalmazandó Pp. 257. § (2) bekezdés a beavatkozást elutasító, illetve a beavatkozót a perből kizáró végzés elleni fellebbezés esetén mind a felterjesztésre, mind a fellebbezés elbírálására rövid határidőket ír elő.

[a Pp. 258-259. §-ához]

1. A végzés elleni fellebbezést a másodfokú bíróság tárgyaláson kívül bírálja el; fellebbezési tárgyalás kitűzésére akkor sincs lehetőség, ha azt az érdekelt fél kéri (BH 1999/401.).
Amint a Pp. 257. § és 258. § egybevetett értelméből megállapítható, a másodfokú bíróság végzése lehet helybenhagyó, megváltoztató, hatályon kívül helyező, a pert megszüntető és a fellebbezést elutasító.
A végzés elleni fellebbezés elintézésénél bizonyítás felvételének nincs helye, a másodfokú bíróság azonban a feleket a szükséghez képest meghallgathatja.

A kifogás

[a Pp. 259/A. §-ához]

[Az 1999. évi CX. törvény 174. §-ának (3) bekezdése 2003. július 1. napjától hatályon kívül helyezte].

XIII. fejezet

Perújítás

A perújítás esetei

[a Pp. 260. §-ához]

A törvény a perújítást rendkívüli perorvoslatként szabályozza, eltérően az 1911. évi (ún. Plósz-féle) Pp.-től, amely a perújítást keresettel engedélyezte. A perújítási kereset alapján új per kezdődött és erre utalnak a mindmáig általában használt kifejezések, mint: alapper, alapeljárás, alapítélet, jóllehet csak egyszerűen perről, perben hozott ítéletről indokolt beszélni.
A perújítás mint rendkívüli perorvoslat természetéből adódik, hogy ennek keretében a jogerős ítéletet hozó magyar bíróság joghatóságának vizsgálatára már nincs lehetőség. Ugyanígy nem vitatható az alapperben eljárt felek perbeli legitimációja, kereshetőségi joga sem. Az pedig a Pp. 263. §-ának (1) bekezdéséből következik, hogy a magyar bíróság által hozott jogerős határozat elleni perújítási kérelem elbírálására a magyar bíróság joghatósága kizárólagos (BH 2005.181.)
A felek a perújítási eljárásban is változatlanul megtartják perbeli állásukat. Ehhez képest a felperes akkor is az marad, ha az alperes él perújítási kérelemmel. A perújítási kérelmet benyújtó felet általában "újító" felperesként, illetőleg alperesként szokás feltüntetni.
A törvény mindenekelőtt a perújítás tárgyát jelöli meg, ez pedig az ítélet, a részítélet, a közbenső ítélet és a kiegészítő ítélet.
Az elsőfokú ítélet a helybenhagyó másodfokú ítélettel jogerőre emelkedik és ezért az ilyen elsőfokú ítéletre utaló perújítási kérelmet nem lehet elutasítani azon a címen, hogy azt nem a jogerős ítélet ellen terjesztették elő (LB Gf. II. 30.124/1984/6, 243; PJD III. 742.).
De nemcsak ítélet ellen van helye perújításnak. Perújítással lehet ugyanis élni a bírósági meghagyás (Pp. 136/A. §), a bíróság által jóváhagyott egyezség (Pp. 262. §), végül a jogerős fizetési meghagyás [Pp. 321. § (1) bek.] ellen is.
A fizetési meghagyás elleni perújítási eljárásban fokozottan kell vizsgálni, hogy a fél milyen okból nem élt az ellentmondás lehetőségével.
Nem engedhető meg a perújítás, ha a fél tudatos magatartásával olyan objektív helyzetet teremt, amely miatt nem tud határidőben ellentmondással élni (BDT 2007. 1698.).
Végzést azonban soha nem lehet perújítással megtámadni. Így az Országos Találmányi Hivatal által szabadalmi ügyben hozott határozat megváltoztatására irányuló kérelmet elutasító bírósági végzés ellen nincs helye perújításnak (LB Pkf. I. 20.571/1978., BH 1979.324.; PJD VIII. 372.). A cégbíróság határozata ellen perújításnak nincs helye (LB Cgf. II. 32.745/1991., BH 1993.457.).
A törvény kizárja - a per főtárgya tekintetében - a perújítás lehetőségét a (4) bekezdésben megjelölt ítéletek ellen. Ezek körébe tartozik a lakás kiürítése iránti kérelemnek helyt adó ítélet. A Legfelsőbb Bíróság 865. számú Elvi Határozata szerint azonban az öröklés jogcímén tulajdonul megszerzett, más által elfoglalt lakásingatlan birtokba adása iránti per tárgya öröklési igény és nem lakás kiürítése iránti igény, ezért az ilyen perben hozott jogerős ítélet ellen perújításnak helye van (Hiv. Gyűjt. 2003/1. szám).
A Pp. 260. § (4) bekezdésének a perújítás kizárására vonatkozó rendelkezését egyéb jogszabályok is kiegészítik. Így a házasságot érvénytelenítő vagy felbontó ítélet ellen az érvénytelenítés vagy felbontás kérdésében perújításnak nincs helye (Pp. 291. §). - Házasságot felbontó ítéletnek a perköltség felől rendelkező része ellen perújításnak van helye (LB P. törv. 22.265/1956., BH 1957.1623; PJD I. 431.). Hasonlóképpen nincs helye perújításnak az apaság vélelmét megdöntő ítélet ellen - az apaság vélelmét megdöntő részében -, ha az apaság vélelmének megdöntését követően a gyermeket valamely személy teljes hatályú apai elismeréssel a magáénak ismerte el, vagy az apaságot jogerős ítélet állapította meg, illetőleg a gyermek anyjának utólagos házasságkötése folytán az anya férjét kell a gyermek apjának tekinteni [Pp. 293. § (2) bek.]. Kizárja a törvény a perújítást a sajtó-helyreigazítási, valamint a képmáshoz és a hangfelvételhez való jog érvényesítés iránt a XXI/A. Fejezetben foglaltak szerint indított perben hozott ítélet ellen is [Pp. 346. § (2) bek., 364/E. § (2) bek.].
A perújítás kizárásával kapcsolatos további bírósági állásfoglalások:
A volt házastárs lakásának használatát rendező ítéletek az egyik felet a lakás kiürítésére kötelező rendelkezése ellen nincs helye perújításnak (LB P. törv. III. 20.816/1963., BH 1964.3958.; PJD II. 723.).
A volt házastársak bérlőtársi jogviszonyának rendezése és a lakás kiürítése tárgyában hozott ítélet jogereje kizárja, hogy ugyanazon felek között a volt közös lakás használatának rendezése tárgyában újabb per induljon; a jogerős ítélet ellen perújításnak sincs helye (LB P. törv. II. 21 029/1972., BH 1973.127.; PJD VI. 743.).
A lakás kiürítésére kötelező ítéletnek az a rendelkezése, amely a távozásra kötelezett fél rosszhiszeműségét állapítja meg, nem támadható meg perújítással (Székesfehérvári Megyei Bíróság Pf. 20.570/1973., BH 1974.341.; PJD VI. 744.).
Az adós fizetésképtelenségét megállapító, a felszámolását elrendelő végzés ellen [Cstv. 6. § (1)-(2) bek.] perújításnak nincs helye (BH 1999.230.).
A perújítás rendkívüli - nem fellebbviteli jellegű - perorvoslati lehetőség, amely az alapeljárás ténybeli hibáinak és nem esetleges jogalkalmazási hibáinak a kiküszöbölésére szolgál. Az alapperben elbírált jogkérdésben nem lehet sikeresen arra hivatkozni, hogy az alapperben eljárt bíróság a sérelmezett határozatát a kézbesítési szabályok megsértésével hozta meg (BDT 2008. 1731.). Ez alól csak a rosszhiszeműen kért hirdetményi kézbesítés a kivétel [lásd a 2008. évi XXX. törvénnyel a Pp.-be beiktatott 40. § (1) bekezdése d) pontjához és új (4) bekezdéséhez fűzött magyarázatot].
Más határozatok is hangsúlyozzák, hogy jogkérdésben nincs helye perújításnak és kifejezett jogszabályi rendelkezéshiányában erre a jogerős ítélet alapjául szolgáló jogszabály megváltoztatása sem nyújt alapot (BH 1996.69., BH 1996.3. II.).
A perújítási kérelem elutasításának van helye, ha azt a jogerős ítélet jogi álláspontját támadja, a kérelmet elutasító határozat elleni fellebbezésben pedig nem lehet - megalapozottan - perújítási okként új tényekre hivatkozni (BH 1996.605.)
A perújítási kérelmet a fél leggyakrabban olyan új tényre vagy új bizonyítékra alapítja, amelyet - álláspontja szerint - a bíróság az alapperben nem bírált el.
Ha a perújító fél az alapügyben el nem bírált, új tényre hivatkozik, a jogorvoslat csak e tény bizonyítása esetén lehet sikeres. Ebből azonban nem következik az, hogy az új tény és az azt alátámasztó bizonyíték két önálló perújítási ok és a határidők számítása szempontjából a róluk való tudomásszerzést feltétlenül külön lehet figyelembe venni (BDT 2008/1850.).
Annak a kérdésnek az eldöntésénél, hogy a perújítási okként felhozott bizonyíték elbíráltnak vagy el nem bíráltnak tekintendő, kizárólag az alapperbeli ítélet indokolása lehet irányadó. Annak azonban, hogy a bizonyítékot a bíróság elbírálta-e, nem feltétlenül szükséges kifejezetten az indokolás megállapításaiból kitűnnie, lehetséges, hogy az indokolás tartalmából csak következtetni lehet a szóban forgó bizonyíték elbírált jellegére (BDT 2009.1991.).
Perújítási ok új szakértői vélemény csak akkor lehet, ha új tényekből való következtetésen alapul, vagy az alapperben ismert tényekből mutatja ki az alapperben eljárt igazságügyi szakértő szakkérdésben való tévedését (BH 2011.14).
Azonos tényállású más ügyben - felülvizsgálati eljárásban - hozott jogerős ítélet nem szolgálhat perújítás alapjául (BH 1997/538.).
Az apaság vélelmét megdöntő ítélet perújítási alapul szolgál viszont a korábbi, közös tulajdont megszüntető, olyan ítélettel szemben, amelyben a bíróság a tulajdonostárs házastársak kiskorú gyermekének - mint közös gyermeknek - a bentlakására tekintettel a vélelmezett apának járó megváltási árat csökkentette (BH 1998.344.).
A jogerős bírósági meghagyás a Pp. 136. §-ának (2) bekezdésében foglaltaknak megfelelően az alperes mulasztásán alapul, a bíróság csak a mulasztás tényét vizsgálja, bizonyítás lefolytatására nem kerül sor. Ennek következtében a bírósági meghagyás elleni perújítási eljárásban minden bizonyíték új bizonyítéknak minősül, így a bírósági meghagyásban érvénytelennek nyilvánított, tartozás elismerést tartalmazó okirat is, mivel azt a bíróság az alapperben nem bírálta el; ezért az okiratra alapítottan perújításnak van helye (BH 2000/549.).
A fizetési meghagyás jogosultjaként feltüntetett gazdasági társaság jogképessége és a kérelmet előterjesztő jogi képviselő képviseleti jogosultsága vizsgálatának elmulasztása perújítás alapja lehet (BH 2000/252.)
A Pp. 1995. évi LX. törvénnyel történt módosítása az eljárások gyorsításának, a mielőbbi megváltoztathatatlan és végrehajtható bírói határozat elérése érdekében korlátozza a perújítási eljárás kezdeményezését a fél számára kedvezőbb határozatot eredményező tény, bizonyíték, illetőleg jogerős bírói vagy más hatósági határozat tekintetében. Miután már a fellebbezési eljárás során sem vizsgálja a másodfokú bíróság azt az új tényt, illetőleg új bizonyítékot, amelyet az elsőfokú bíróság a fél késlekedése okából nem vizsgált az alapeljárás során, a perújítási eljárásban is csak akkor élhet a felek bármelyike tényre, bizonyítékra vagy határozatra alapozott perújítással, ha a korábbi eljárás során azt hibáján kívül nem érvényesíthette.
A perújítási kérelemben erre a körülményre a perújító félnek utalnia kell és fel kell hoznia azokat a körülményeket is, amelyek mulasztásának vétlenségét igazolják. A bíróságnak szükség esetén hiánypótlás keretében kell erre felhívnia a perújító felet, s ennek elmaradása azt eredményezi, hogy a Pp. 260. § (1) bekezdés a) pontjára alapított perújítási kérelmet a Pp. 266. § (1) bekezdése alapján - mint érdemi tárgyalásra alkalmatlan el fogja utasítani.
Az alapeljárás során az igazolási kérelem és a fellebbezés elutasítását eredményező ismételt mulasztás esetén a perújító fél nem hivatkozhat sikerrel az önhiba hiányára (BH 2003/285.).
A Pp. 260. § (2) bekezdés rendelkezéseit azokban a perújítási eljárásokban kell alkalmazni, amelyekben az alapügy az 1995. augusztus 29-ét követően indult.
A 2008. évi XXX. törvény 40. §-a kiegészítette a Pp. 260. §-át azzal, hogy a jogerős ítélet ellen perújításnak van helye, ha a keresetlevelet vagy más iratot a fél részére a hirdetményi kézbesítés szabályainak megsértésével kézbesítették hirdetmény útján. Erre hivatkozással azonban csak az a fél élhet perújítással, akinek az iratot hirdetmény útján kézbesítették, és kizárólag akkor, ha a 101. § (2) bekezdésében meghatározott jogkövetkezményeket a bíróság az elsőfokú eljárásban vagy egyéb perorvoslatban a fél hibáján kívül álló okból nem mondhatta ki, és a fél a hirdetményi kézbesítést nem hagyta jóvá.
Ha a külföldi fél a Pp. 110/A. §-a szerinti kézbesítési megbízottat a törvényi határidőben nem jelöl meg, vele szemben is hirdetmény útján kell az iratokat kézbesíteni. A 2008. évi XXX. törvény az ebben az esetben felmerülő esetleges jogszabálysértésekkel szemben is jogorvoslati lehetőséget nyújt.
A Pp. 260. § (1) bekezdésének d) pontja, valamint az új (4) bekezdése 2009. január 1. napjától hatályos, rendelkezéseit a hatálybalépéskor folyamatban lévő ügyekben is alkalmazni kell [2008. évi XXX. törvény 63. § (9) bek.].

[a Pp. 261. §-ához]

A perújítás határidejével kapcsolatban a törvény két határidőt ismer: az egyik szubjektív, mert a fél tudomásszerzésétől, illetőleg a perújítással él és lehetőségének időpontjával kezdődik, míg a másik objektív, amely mindentől függetlenül érvényesül. Az előbbi határidő hat hónap, az utóbbi pedig öt év.
A tudomásszerzés döntő a jogerőtől számított hat hónapos határidővel szemben is. Ezért a perújítási kérelem előterjesztésére nyitva álló határidőt akkor is a perújítás okáról való tudomásszerzéstől kell számítani, ha ez a határozat jogerőre emelkedésétől számított hat hónapon belül történt (LB P. törv. IV. 20 776/1988., BH 1989.485.; PJD XI. 427.). Ha a fél a perújítás okaként megjelölt tényről tudott ugyan, a tényt igazoló hatósági bizonyítvány azonban később kelt, a perújítási határidőt nem a bizonyítvány keltétől, hanem a fél tudomásszerzésétől kell számítani (LB Pf. II. 22 636/1955., BH 1956.1152.).
A perújítás előterjesztésére nyitva álló hat hónapos határidőt a szakvélemény kézhezvételétől kell számítani, ha a fél a perújítás okáról a szakvéleményből szerzett biztos tudomást (LB Gf. IV. 31 621/1992., BH 1992.546.).
Jogerős fizetési meghagyás elleni perújítás esetén az annak alapján foganatosított végrehajtási cselekmény a hat hónapos szubjektív határidő kezdő időpontjaként vehető figyelembe (BH 1998/601.).
A törvény egyébként csak a tudomásszerzés időpontjával kapcsolatban tartja elegendőnek a valószínűsítést, az akadályoztatás tényét és megszűnésének időpontját már bizonyítani kell.
A perújítás végső (objektív) határideje független attól, hogy a perújítás oka mikor jutott a fél tudomására (LB Gf. 30 964/1981., BH 1983.92.; GPD III. 744.). Ezt a határidőt ismételt perújítás esetén is az ítélet jogerőre emelkedésétől kell számítani, annak számítását az újabb perújítás nem módosítja, nem hosszabbítja meg (LB Gf. V. 90 318/1990., BH 1991.164.).
Az első perújításban feltárt adatok nem nyújtanak alapot az alapítélet költségre vonatkozó rendelkezése elleni újabb perújításra, mert ennek következményeit az első perújítási eljárásban kell levonni. Emiatt a perújítási határidő nem tolódik ki (BH 1996.158.)

[a Pp. 262. §-ához]

A Legfelsőbb Bíróság megengedi a bírósági egyezség megtámadását önálló keresettel is és ez annak következménye, hogy a bírósági egyezség nemcsak perbeli cselekmény, hanem anyagi jogi jogügylet is. Erre vonatkozó határozatok: (P. törv. I. 20 293/1955., BH 1955.968., P. törv. I. 20 079/1964., BH 1965.4340.; PJD II. 721.) stb.
Az egyezséget jóváhagyó végzés ellen benyújtott perújítási kérelem megengedhetőségeinek szempontjait a BH 1996.273. eseti határozat tartalmazza.

[a Pp. 262/A. §-ához]

A Pp. az Alkotmánybíróság által 1999. június 1-je után elbírált alkotmányjogi panasz alapján biztosít jogorvoslatot a félnek a konkrét ügyben akkor is, ha az ügyben alkalmazott jogszabályt az Alkotmánybíróság nem visszamenőleges hatállyal semmisítette meg. Az 1999. évi XLV. törvénnyel beiktatott rendelkezés perújítási okként nevesítette a jogszabály megsemmisítését, amelyet a Legfelsőbb Bíróság nemperes eljárásban hozott határozatával állapított meg.
Az Alaptörvény 24. cikkének (2) bekezdése az alkotmányjogi panasz előterjesztésének lehetőségét jelentősen kiszélesítette. A (2) bekezdés c) pontja szerint az Alkotmánybíróság alkotmányjogi panasz alapján felülvizsgálja az egyedi ügyben alkalmazott jogszabálynak az Alaptörvénnyel való összhangját (Ennek részletes szabályait az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény 26. §-a tartalmazza).
Ha az Alkotmánybíróság alkotmányjogi panasz eljárásban a jogszabályt vagy jogszabályi rendelkezést megsemmisíti, és ezért az - eltérő döntése hiányában - az adott ügyben nem alkalmazható, az alkotmányjogi panasz orvoslásának eszközét a Kúria állapítja meg (a 2011. évi CCI. törvénnyel módosított, 2012. január 1. napjától hatályos Pp. 360. §).
A Kúria az említett jogkörében eljárva a panasz orvoslása érdekében határozatot hoz: ennek egyik esete a Pp. 361. §-ának a) pontja, amelyet akkor alkalmaz, ha az Alkotmánybíróság anyagi jogszabályt vagy rendelkezést semmisített meg. Ebben az esetben a határozatában értesíti a panasz indítványozóját, hogy 30 napon belül perújítási kérelmet terjeszthet elő a perben eljárt elsőfokú bíróságnál. Ez a perújítási ok jelenik meg a Pp. 262/A. §-ában. (Az alkotmányjogi panasz esetén követendő eljárás részleteiről és egyéb vonatkozásairól ld. a XXIV. Fejezetben foglaltakat).

A perújítási kérelem előterjesztése és elbírálása

[a Pp. 263. §-ához]

A perújítás bíróságának a megjelölése a bíróság hatáskörének és illetékességének a kizárólagosságát jelenti és ezért nincs jelentősége annak, hogy az első fokon eljáró bíróságok hatáskörének szabályozásában az 1992. évi LXVIII. törvény jelentős változtatásokat vezetett be. Erre tekintettel adott esetben, amikor a szövetkezeti tagsági viszonyból származó perben a korábbi szabályozásnak megfelelően a munkaügyi bíróság járt el, a Legfelsőbb Bíróság a hatásköri jogvitában ezt a bíróságot jelölte ki a perújítási eljárás lefolytatására, jóllehet a perben, ha most kerülne sor a megindítására, első fokon a helyi bíróságnak kellene eljárnia (Pk. IV. 23 028/1993.). Ugyanígy a perben első fokon eljárt megyei bíróságra tartozik a perújítás, bár a perújítási kérelem benyújtása idején a per a perértékre tekintettel a helyi bíróság elé tartoznék (LB Pk. IV. 20 304/1994.).
A perújítási kérelmet akkor is a perben eljárt elsőfokú bíróságnál kell benyújtani, ha az alperes - a perújító fél ellenfele - ellen felszámolási eljárás van folyamatban (BH 1996.388.)
A perújítási kérelem elbírálására kizárólag a jogerőre emelkedett fizetési meghagyást kibocsátó bíróság illetékes (LB P. törv. I. 20 609/1972., BH 1973.75.; PJD VI. 745.).
A perújítási eljárásban a bíróság összetétele tekintetében a Pp.-nek az alapeljárásra vonatkozó rendelkezései az irányadók.
A Pp. 21. §-ának (2) bekezdése szerint a perújítás során nem járhat el az a bíró, aki a perújítással megtámadott ítélet meghozatalában részt vett. - A PK 129. számú állásfoglalás szerint az ellentmondás hiányában jogerőre emelkedett fizetési meghagyás ellen beadott perújítás elintézéséből a Pp. 21. § (2) bekezdése alapján nem lehet kizártnak tekinteni azt a bírót, aki a fizetési meghagyást kibocsátotta (PEH 259. old.).
Tartalma szerint kell elbírálni, hogy a fél keresete perújítási kérelemnek vagy önálló keresetnek minősül-e (LB P. törv. V. 20 047/1973., BH 1973.83.; PJD VI. 576.).
A perújítástól el kell határolnunk a jövőben lejáró szolgáltatás mennyiségének vagy időtartamának megváltoztatására irányuló pert. Közös vonás mind a kettőnél az, hogy új tényeken alapulnak. Amíg azonban a Pp. 230. § alapján a kereset csak az ítélet jogerőre emelkedése utáni tényekre alapítható, addig a perújítást csak olyan el nem bírált tényekre hivatkozással lehet kérni, amelyek az ítélet jogerőre emelkedése előtt merültek fel. Ezért, ha az érdekelt fél arra hivatkozik, hogy a bíróság a tartásdíj összegét a munkáltatónak valótlan tartalmú keresetkimutatása alapján vagy egyes kereseti (jövedelmi) források figyelmen kívül hagyásával állapította meg tévesen, akkor az így előállott jogsérelem perújítási kérelemmel orvosolható. Ha viszont a tartásra kötelezett kereseti (jövedelmi) viszonyaiban az ítélet jogerőre emelkedése után bekövetkezett változás indokolja a tartásdíj mértékének a megváltoztatását, akkor az erre irányuló igény a 230. § alapján érvényesíthető.
A kötelezettnek az ellentmondást elutasító végzés elleni fellebbezésében tett azt az állítását, hogy nem tartozik a jogosultnak, tartalmát tekintve perújítási kérelemnek kell tekinteni (LB Gf. II. 32 653/1974., BH 1975.435.; GPD I. 982.).
Vagylagos kereseti kérelmet elbíráló határozat elleni perújítás megengedése nem korlátozható az egyik alperesre. Vagylagos kereseti kérelem esetén ugyanis nem több kereseti kérelemről van szó, hanem arról, hogy a felperes a bíróságra bízza annak megítélését, hogy a két alperes közül melyik az adósa. Ezért, ha a perújítási kérelem egyetlen perben hozott, egyetlen jogerős ítélet megváltoztatására irányul, a perújítás megengedhetősége csak egységesen bírálható el (LB Gf. II. 30 633/1980., BH 1981.335.; GPD III. 743.).
Az alperes perújítási kérelmet nem adhat elő abban a peres eljárásban, amely a kellő időben benyújtott ellentmondás folytán még nincs befejezve. Ezért a perújítási kérelmet csak külön eljárásban terjesztheti elő (Szegedi Megyei Bíróság 2. Pf. 20 720/1980., BH 1981.325.; PJD IX. 325.).
A perújítási kérelem előterjesztésére jogosultaknak azokat kell tekinteni, akik az elsőfokú ítélet ellen fellebbezni jogosultak.
Az ismeretlen helyen tartózkodó fél részére a Pp. 102. §-ának (3) bekezdése alapján kirendelt ügygondnok e minőségében a perben hozott jogerős ítélet ellen a perújítási kérelmet újabb kirendelés nélkül is előterjesztheti (LB P. törv. I. 22 590/1959., BH 1961.2815.; PJD I. 1166.).
A beavatkozó perújítási jogosultságára vonatkozóan a PK 145. számú állásfoglalás nyújt eligazítást. Ennek értelmében a Pp. 57. §-a (1) bekezdésében foglalt szabályozásnak a beavatkozó által benyújtott perújítási kérelemmel kapcsolatban is megfelelően érvényesülnie kell. Ehhez képest:
a) ha a perben hozott ítélet jogereje a beavatkozónak az ellenféllel szemben fennálló jogviszonyára is kiterjed [Pp. 57. § (1) bek. második mondat], akkor a beavatkozó az általa támogatott fél tiltakozás ellenére is élhet perújítással,
b) de egyéb esetekben [Pp. 57. § (1) bek. első mondata] sem lehet a beavatkozó által benyújtott perújítási kérelmet jogosultság hiánya okából idézés kibocsátása nélkül elutasítani, hanem tárgyalást kell kitűzni, azon a perújítás kérdésében a támogatott felet is meg kell hallgatni, s ha ő a perújítás ellen nem tiltakozik, akkor a beavatkozó perújítási kérelmét mint arra jogosult által előterjesztettet el kell bírálni. Ha pedig tiltakozik a perújítás ellen, akkor azt, mint arra nem jogosult által előterjesztett kérelmet el kell utasítani (PEH 265. old.).
A fizetési meghagyás ellen a kötelezett örököse (jogutóda) perújítási kérelemmel élhet attól az időponttól számított hat hónapon belül, amikor a perújítási okról tudomást szerzett, feltéve, hogy ekkor a jogelődre nézve a perújítási határidő még nem telt el (PK 211. számú állásfoglalás, PEH 296. old.).

[a Pp. 264-265. §-ához]

Ha a bíróság az első tárgyalásról elmaradó fél perújítási kérelmét nem a mulasztás miatt utasítja el, hanem a perújítás megengedhetősége kérdésében határoz, az ez ellen benyújtott fellebbezést érdemben kell elbírálni, még ha igazolási kérelmet is tartalmaz (LB Gf. IV. 30 730/1991., BH 1992.198.).
Lényeges eljárási szabálysértésnek minősül, ha a bíróság a tárgyalásnak a perújító fél általi elmulasztása esetén a perújítási kérelmet ítélettel utasítja el (LB P. törv. I. 20 116/1992., BH 1992.473.).

[a Pp. 266. §-ához]

A perújítási kérelmet a bíróság tárgyalás nélkül elutasíthatja, ha a perújító fél a hiánypótlási kötelezettségének nem tett eleget (Pp. 95. §), továbbá, ha a perújítási kérelmet az ítélet jogerőre emelkedésétől számított öt év elteltével terjesztették elő (Pp. 264. §). Sor kerülhet ezenkívül a perújítási kérelem áttételére hatáskör és illetékesség címén.
Ezeken az eseteken kívül azonban a perújítási kérelmet csak tárgyaláson lehet elbírálni, tárgyaláson kívüli elintézésnek helye nincs (LB P. törv. I. 21 137/1973., BH 1974.479.; PJD VI. 746.).
Tárgyaláson kell elbírálni azt a kérdést is, hogy fennállanak-e a perújítás törvényes előfeltételei (LB Gf. II. 30 124/1984., BH 1984.243.; GPD III. 742.)
A perújítási kérelem elbírálása két - egymástól nem feltétlenül elkülönülő - szakaszban történik.
Először is abban a kérdésben kell dönteni, hogy a perújítás feltételei fennállanak-e. Az ezzel kapcsolatos eljárás a perújítás megengedhetőségének az elbírálására irányul. Ide tartozik annak a kérésnek a vizsgálata, hogy az, aki a perújítási kérelmet előterjesztette, jogosult-e egyáltalán a perújításra; van-e a határozat ellen perújításnak helye; a perújítási kérelmet határidőn belül nyújtották-e és hogy a perújítási kérelemben felhozottak alkalmasak-e arra, hogy a bíróság a perújító félre kedvezőbb határozatot hozzon. Ez utóbbi kérdéssel kapcsolatban csak az elvi lehetőségét kell eldönteni annak, hogy a felhozott új tény vagy bizonyíték alkalmas-e, illetőleg mennyiben alkalmas a tényállás megállapításának a perújítóra kedvező befolyásolására (LB Pf. IV. 20 776/1988., BH 1989.485.; PJD XI. 427.). A perújítási kérelemben felhozottak tényként való elfogadása nem a perújítási eljárást megengedő állásfoglalásra, hanem az érdemi határozatra tartozik (LB Pf. I. 20 151/1978., BH 1979.187.; PJD VIII. 373.).
A megengedhetőség kérdésében való döntés is igényelhet bizonyításfelvételt. Így nemcsak az esetleges büntető vagy polgári iratok beszerzésére kerülhet sor, hanem tanúbizonyítás is szükségessé válhat az érvényesített új tényekről vagy bizonyítékokról való tudomásszerzés időpontjára vagy az akadályoztatásra nézve.
Ha a perújítási kérelemben előadottak valóság esetén alkalmasak lehetnek arra, hogy a jogvitában a bíróság a perújító félre kedvezőbb ítéletet hozzon, a perújítási kérelem mint érdemi tárgyalásra alkalmatlan nem utasítható el. A továbbiakban viszont csak a perújítási kérelemben felhozott követelményekre vonatkozó bizonyítás felvétele után - annak eredményét egybevetve az alapperben felvett bizonyítás anyagával - lehet a perújítási kérelem helytállósága tekintetében határozni (LB P. törv. III. 21 145/1971., BH 1972.7079.; PJD V. 516.).
A Legfelsőbb Bíróság 25. számú Elvi Határozata szerint a perújítási eljárásban a kereseti igények más tényekre alapított és ebből következően más jogcímen történő érvényesítésére már nincs lehetőség; így az ilyen célzattal előterjesztett perújítás nem engedhető meg (Hivatalos Gyűjtemény 1999/1. szám).
A bíróság belátása szerint hoz határozatot abban a kérdésben, hogy a perújítást megengedhetőnek tartja-e. Ilyen határozat hozatalára azonban nem köteles, hanem a tárgyalást érdemben folytathatja. A bíróság a per érdemében is tárgyalhat, ha azt állapítja meg, hogy a perújító fél által a perújítás alapjául felhozottak valóságuk bizonyítása esetén alkalmasak lehetnek arra, hogy a bíróság a perújító félre kedvezőbb határozatot hozzon. Így pl. a kölcsön címén előterjesztett keresetet elbíráló jogerős ítélet elleni perújítást akkor is lehet alapítani a visszafizetéssel kapcsolatos bizonyítékokra, ha az alapperben a kölcsön ténye volt vitatott (1036. Elvi Határozat - Hiv. Gyűjt. 2004/1. szám).
Ha a bíróság érdemben tárgyalt, és bizonyítást folytatott le, nem térhet vissza a megengedhetőség kérdésére, hanem a pert érdemben kell elbírálnia (LB M. törv. II. 10 044/1991., BH 1992.361.).
A perújítási kérelemnek a megengedhetőség körében történő elutasítása esetén az Itv. 58. § (1) bekezdésének f) pontja értelmében a peres eljárás illetéke 10%-ának megfelelő mérsékelt illetéket kell fizetni.
A Pp. 266. § (1) bekezdése szerint a bíróságnak hivatalból kell vizsgálnia, hogy a perújítás előfeltételei fennállnak-e. A 262/A. § alapján előterjesztett perújítási kérelem esetében erre a bíróságnak nincs lehetősége. A Pp. 361. § alapján azonban a perújítási kérelem benyújtását megelőzően a Legfelsőbb Bíróságnak kell döntenie a perújítási kérelem előterjesztése felől.

[a Pp. 266/A. §-ához]

Amennyiben a hirdetményi kézbesítés szabályait a másodfokú (felülvizsgálati) eljárásban sértették meg, a perújítási kérelmet az elsőfokú bíróság - ha azt hivatalból nem utasítja el - az iratokkal együtt, a perújítás megengedhetősége és érdeme tárgyában való döntés végett felterjeszti a másodfokú (felülvizsgálati) bírósághoz. Ekkor ugyanis csak az eljárás ezen szakaszát érinti az érvénytelenség, következésképpen csak azt az eljárási szakaszt kell megismételni.

[a Pp. 267. §-ához]

A perújítás tárgyalásának kereteit a perújítási kérelem határozza meg, de nem hagyható figyelmen kívül az ezzel kapcsolatos ellenkérelem sem.
A kereset megváltoztatása a perújítási eljárás során csak a Pp. 247. § (1) bekezdésében meghatározott keretek között megengedett. A keresetváltoztatás tilalmának ebben szabályozott kivételei a perújítási eljárás során is érvényesülnek és ehhez képest nincs akadálya annak, hogy a felperes a keresetét a perújítási eljárás fellebbezési szakában is felemelhesse (Fővárosi Bíróság 64. Pf. 29 518/1969.).
A perújítási eljárás során nem lehet új keresetet indítani (LB Gf. II. 30 553/1984., BH 1985.399.; GPD II. 849.) és az alperes sem indíthat viszontkeresetet (PK 177. számú állásfoglalás, PEH 283. old.).
A végrehajtás felfüggesztéséhez elegendő a perújítás sikerének a valószínűsítése (LB Pf. I. 21 234/1992., BH 1993.510.).
A végrehajtásnak a perújítási eljárás során elrendelt felfüggesztését megszüntető végzés ellen helye van fellebbezésnek (LB Pkf. I. 20 273/1969., BH 1970.6387.; PJD IV. 744.).

[a Pp. 268. §-ához]

A bíróságnak a perújítási kérelem elbírálása során nem a korábbi jogerős ítélettel elbírált keresetet kell ismételten elbírálnia, hanem a perújítási kérelem felől kell döntenie. A kereset ismételt elbírálása ennélfogva lényeges eljárási szabálysértésnek minősül, amely az eljárás megismétlését vonhatja maga után (LB Gf. IV. 31 523/1990., BH 1991.446.).
A perújítási eljárásban az új bizonyítékot sosem önmagában, hanem az alapperbeli bizonyítékokkal együtt kell mérlegelni. A perújítóra hárul annak terhe, hogy az új bizonyíték a többi bizonyítékkal egybevetve alkalmas-e az alapperben megállapított tényállás megdöntésére és ezáltal a perújítóra nézve kedvezőbb határozat meghozatalára (BH 2001/34.)
A perújítással megtámadott ítélet hatályában való fenntartása, illetőleg hatályon kívül helyezése ítélettel történik. Az ítélet, amelyet a bíróság hoz, az alapperbeli jogerős ítélet helyébe lép és így visszaható hatályú.
Amint a perben a bíróság nem terjeszkedhetik túl a kereseti kérelmen, úgy a perújítási kérelmen sem terjeszkedhetik túl a döntés.
Sikeres perújítási eljárás során hozott határozatban a perköltség felőli döntésnél nem arra kell figyelemmel lenni, hogy mennyi a változás az alapeljárásban hozott döntéshez viszonyítva, hanem abból kell kiindulni, hogy a kereset (viszontkereset) mennyiben vezetett eredményre: úgy kell tehát dönteni, mintha az alapperben hozna döntést a bíróság (LB P. törv. II. 20 224/1983., BH 1984.228.; PJD X. 427.).
A perújítási eljárás során kizárólag a perújítási kérelemmel támadott jogerős határozat tárgyában hozhat a bíróság határozatot és nem rendelkezhet a jogerős határozat eredményeként már kifizetett és jogalapot vesztett követelések visszatérítéséről. A Pp. 268. §-a szerint a perújítás során a bíróság a per újabb tárgyalásának eredményéhez képest a perújítási kérelemmel támadott határozatot hatályában fenntartja, illetőleg annak egészben vagy részben való hatályon kívül helyezése mellett a jogszabályoknak megfelelő határozatot hoz. Ebből a rendelkezésből egyértelműen következik, hogy nem rendelkezhet a bíróság a perújítási eljárás során a jogerős határozat végrehajtása eredményeként már kifizetett és a perújítás sikere következtében jogalapot vesztett követelések visszatérítéséről, elszámolásáról. Erre kizárólag a bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvény (Vht.) 56. §-a alapján van lehetőség (Legfelsőbb Bíróság Gf. V. 33. 163/1993. sz. - BH 1995.175. jogeset).

[a Pp. 269. §-ához]

A perújító fél jogosulta perújítási kérelmétől elállni. A perújítási kérelemtől való elállásra alkalmazni lehet a keresettel való elállás szabályait. A perújítási kérelemtől való hatályos elállás esetén a perújítási eljárást meg kell szüntetni.
Az alperesnek a perből való elbocsátására és új alperes perbevonására sincs lehetőség (LB P. törv. I. 20 609/1972., BH 1973.75.; PJD VI. 745.).
Nincs törvényi akadálya annak, hogy a felek a perújítási eljárásban egyezséggel rendezzék jogviszonyukat: Ilyenkor célszerű, ha a bíróság az egyezséget jóváhagyó végzésben megállapítja, hogy az alapperbeli ítéleti rendelkezés abban a részében, amelyre az egyezség vonatkozik, hatályát veszti.

XIV. fejezet

Felülvizsgálat

A felülvizsgálatról általában

Az Alkotmánybíróság a 9/1992. (I. 30.) AB határozatában megállapította, hogy a törvényességi óvás jogintézménye alkotmányellenes, ezért a törvényességi óvás emelésére vonatkozó jogszabályi rendelkezéseket 1992. december 31-ei hatállyal megsemmisítette.
Az Alkotmánybíróság - a határozata indokolásából kitűnően - tekintettel volt arra, hogy azok az okok, amelyek a törvényességi óvás egyéni jogvédelemre való és mintegy harmadfokú elbíráláskénti használatára vezettek, az óvás alkotmányellenessége kimondása után is fennmaradnak. Hivatkozott arra is: a törvényességi óvás megszűnése különösen sürgetővé teszi, hogy a törvényhozó kiküszöbölje az egyfokú jogorvoslati rendszert és a másodfokú eljárás szabályaiból adódó olyan helyzeteket, amelyek a fellebbezéssel nem teszik megoldhatóvá bizonyos törvénysértések orvoslását. A törvényhozónak 1992. év végéig adott időt arra, hogy a már megindult eljárásjogi és bírósági szervezeti törvényalkotással ezekre a problémákra alkotmányos megoldást adjon.
Az Országgyűlés az 1992. november 10-ei ülésnapján fogadta el az 1992. évi LXVIII. törvényt a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvényben és az ehhez kapcsolódó jogszabályokban a felülvizsgálati eljárás megteremtéséről. Az 1992. évi LXVIII. törvény - amelynek a 15. §-a iktatta be a Pp. XIV. fejezete helyébe a "Felülvizsgálat" címét és új rendelkezéseit - 1993. január 1. napján lépett hatályba. Rendelkezéseit - az e törvényben meghatározott kivételekkel - a folyamatban lévő ügyekben is alkalmazni kellett [1992. évi LXVIII. törvény 28. § (1) bekezdés]. E törvény - átmeneti szabályként - lehetőséget adott: a kihirdetése (1993. november 30. napja) és a hatálybalépése között kézbesített jogerős bírósági határozatokkal szemben - a törvényben meghatározott feltételek fennállása esetében - a törvény hatálybalépésétől számított hatvan napon belül felülvizsgálati kérelem előterjesztésére [1992. évi LXVIII. törvény 28. § (2) bekezdés]; míg a hatálybalépése előtt emelt törvényességi óvás elbírálására az e törvény hatálybalépése előtt hatályos rendelkezéseket kellett alkalmazni [28. § (3) bekezdés].
A törvényességi óvás helyébe lépő felülvizsgálati eljárás szabályait megalkotó törvény indokolásának alapvető megállapításai a következők:
Felülvizsgálati kérelem alanyi jogon igénybevehető rendkívüli perorvoslat, amelynek elbírálása során a Legfelsőbb Bíróság a peres felek jogviszonyára is kiterjedő hatályú határozatában a jogsérelmet kasszációs, - vagy a rendelkezésére álló adatok alapján - reformációs jogkörében eljárva orvosolja. A jogerős határozat rendkívüli perorvoslattal való megtámadásának alapja a jogszabálysértés, felülvizsgálati kérelem csak jogszabálysértő határozat ellen irányulhat. Felülvizsgálati kérelemnek akkor is helye van, ha a tényállás megalapozatlansága vezetett jogszabálysértésre.
Felülvizsgálati kérelemnek főszabályként az ügy érdemére vonatkozó jogerős ítélet vagy ítélet hatályú határozat (pl. egyezséget jóváhagyó végzés) ellen van helye. Vannak olyan végzések, amelyek ugyan az ügy érdemét nem érintik, de a fél által kezdeményezett eljárást megtagadják vagy megszüntetik (pl. a keresetlevelet a Pp. 130. §-a alapján idézés kibocsátása nélkül elutasító, a pert a Pp. 157. §-a szerint megszüntető végzés); e végzések ellen is biztosítja a felülvizsgálatot, mivel a jogerős végzések jogaik érvényesítésében gátolják a feleket.
Megengedett a felülvizsgálat nemcsak a főkövetelés, de kizárólag annak járulékai tekintetében is, mert a járulék sokszor meghaladja a főkövetelés összegét. Ugyancsak megengedett a felülvizsgálat a perköltség és a teljesítési határidő megállapítása vonatkozásában is.
A törvény a felülvizsgálat jogintézményének hatályát a nemperes eljárásokra is kiterjeszti azáltal, hogy a nemperes eljárásban az ügy érdemében hozott jogerős határozat ellen is megengedi a felülvizsgálatot; így nemcsak a nemperes eljárást jogerősen befejező végzés ellen, hanem minden más érdemi döntést tartalmazó végzés ellen is.
A Legfelsőbb Bíróság felülvizsgálati eljárásban hozott határozatával szemben további felülvizsgálat nem kérhető, mert az életviszonyok stabilitásának igénye azt indokolja, hogy a rendes és rendkívüli perorvoslatok kimerítése után további jogorvoslatot már ne lehessen igénybe venni.
A törvény a felülvizsgálati kérelem benyújtására hatvan napos határidőt ír elő. Ezen idő alatt ugyanis felismerhető a sérelmezett jogerős határozat jogszabálysértő volta, ugyanakkor még a jogbiztonság igénye nem szenved csorbát.
A felülvizsgálati kérelem kötelező tartalmára vonatkozóan a törvény a hatályos fellebbezési szabályokhoz hasonlóan előírja, hogy a kérelemben meg kell jelölni a határozatot, amely ellen a felülvizsgálat irányul és a határozat megváltoztatásának okát, alapját is elő kell adni [Pp. 272. § (2) bekezdés]. E kötelező tartalmi elemek elmaradása, vagy hiányos előterjesztése esetén a Legfelsőbb Bíróság a hiánypótlásra felhívás általános szabályait alkalmazza (Pp. 95. §).
A felülvizsgálati eljárásában kötelező a jogi képviselet [Pp. 272. § (3) bekezdés]. Ez biztosítja a felülvizsgálati kérelmek szakszerűségét és azt, hogy csak valóban indokolt esetben kerüljön sor a Legfelsőbb Bíróság előtti rendkívüli perorvoslat igénybevételére.
A felülvizsgálati kérelmet beérkezése után a Legfelsőbb Bíróság vizsgálja meg, és a Legfelsőbb Bíróság jogosult a felülvizsgálati kérelem hivatalbóli elutasítására is, ha annak a Pp. szerinti általános, illetve a törvényben külön nevesített [Pp. 273. § (2) bekezdés a)-c) pont] esetei fennállanak.
A felülvizsgálati eljárásban kötelezően résztvevő jogi képviselőtől elvárható, hogy csak a törvényadta esetekben és csak az arra jogosultak képviseletében kezdeményezze a felülvizsgálati eljárást. A törvény ezért rendelkezik úgy, ha a felülvizsgálati kérelem elutasítására azért került sor, mert azt a törvény alapján kizárt esetekben nyújtották be, vagy a kérelemmel nem az arra jogosult fél élt, a jogi képviselővel szemben pénzbírság szabható ki [Pp. 273. § (3) bekezdés].
A felülvizsgálati kérelem elsősorban nem ténybeli, hanem jogkérdésekre alapítható, a felülvizsgálati kérelmet a felülvizsgálati eljárásban már nem lehet megváltoztatni [Pp. 273. § (5) bekezdés]. A törvénynek e szigorító szabálya azt kívánja elérni, hogy a kérelmező fél csak átgondolt és megalapozott okra hivatkozással élhessen a rendkívüli perorvoslat lehetőségével.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati eljárásban - törvény eltérő rendelkezése hiányában - a Pp. általános szabályai szerint jár el [Pp. 275/B. §]; ebből következően, ha tárgyalást tart, azon a megjelent feleket meghallgatja, akik felszólalhatnak, észrevételeket tehetnek. Így érvényesülhet a tárgyalási elv mellett a közvetlenség, a szóbeliség és a nyilvánosság elve.
A felülvizsgálati kérelem jogszabálysértésen alapuló perorvoslat, ezért a Legfelsőbb Bíróság előtti eljárásban korlátozott a bizonyítás, csak okirati bizonyítást enged meg [Pp. 275. § (1) bekezdés], a feleket felhívhatja azok csatolására vagy bemutatására, egyébként a rendelkezésére álló iratok alapján dönti el, hogy a támadott határozat megfelel-e a jogszabályoknak.
A Legfelsőbb Bíróság a határozathozatal során kötve van a felek által előterjesztett kérelmekhez, ez a szabályozás tekintettel van a felek rendelkezési jogára, és összhangban van az Alkotmánybíróság 9/1992. (I. 30.) AB határozatában foglalt követelményekkel. A törvény a felek rendelkezési joga sérelme nélkül meghatározott esetekben - csak a kirívóan súlyos, a fellebbezési eljárásban abszolút hatályon kívül helyezési oknak minősülő eljárási szabálysértések esetén, amelyek bármelyikének fennállásakor a bíróság cselekményei érvényesen meg nem történtnek tekintendők [Pp. 251. § (1) bekezdés, Pp. 252. § (1) bekezdés] - engedi meg, hogy a Legfelsőbb Bíróság túlléphessen a felülvizsgálati és a csatlakozó felülvizsgálati kérelem korlátain [Pp. 275. § (2) bekezdés].
Ha a jogszabálysértés súlya következtében a törvényességhez fűződő érdek háttérbe szorítja a jogerőhöz fűződő érdeket, a Legfelsőbb Bíróság kasszációs vagy reformációs jogkörében eljárva orvosolja a jogszabálysértést [Pp. 275/A. § (2) bekezdés]. A Legfelsőbb Bíróság kasszációs jogköre jobban kifejezésre juttatja, hogy a felülvizsgálati eljárás nem második fellebbezési eljárás.
Az egységes ítélkezési gyakorlat kialakítását célozza a törvény azzal a rendelkezésével [Pp. 275/A. § (3) bekezdés], amely szerint a Legfelsőbb Bíróság hatályon kívül helyező végzésében az alsófokú bíróságok számára az adott ügy elbírálására olyan utasításokat adhat, amelyeket azok az új eljárásban és az új határozat meghozatalakor kötelesek figyelembe venni. Ez a szabály nem sérti a bírói függetlenség elvét, ugyanakkor tükrözi a Legfelsőbb Bíróságnak a jogegység megteremtésével kapcsolatos feladatát.
A perek ésszerű időn belüli befejezését - amit nemzetközi kötelezettségvállalásunk is előír - az segíti elő, ha a Legfelsőbb Bíróságnak nemcsak kasszációs, hanem reformációs jogköre is van. Ez utóbbi biztosítása folytán a Legfelsőbb Bíróság - ha a döntéshez szükséges tények megállapíthatók - a pert befejezheti azzal, hogy a jogszabályoknak megfelelő határozatot hoz.

A felülvizsgálati eljárás változásai

A felülvizsgálati eljárás szabályait - jelentősen - első alkalommal az 1997. évi LXXII. törvény módosította 1998. január 1-jei hatállyal azzal, hogy a hatálybelépésekor jogerősen be nem fejezett ügyekben is alkalmazni kell.
Az 1997. évi LXXII. törvény 23. §-a iktatta be a Pp. 271. § (3)-(5) bekezdéseként a felülvizsgálat engedélyezése iránti eljárás szabályait, melyek szerint, ha a kérelmező által vitatott határozatban, illetve a határozat vitatott részében megítélt, illetve elutasított követelés (annak a 24. § alapján megállapított értéke) a kettőszázezer forintot nem haladta meg, felülvizsgálatnak csak akkor volt helye, ha a felülvizsgálat iránti kérelem előterjesztését a Legfelsőbb Bíróság engedélyezte. Az érték megállapításánál a megítélt perköltség összegét be kellett számítani. Az engedély iránti kérelmet a felülvizsgálati kérelemmel együtt kellett benyújtani. Engedélyezni kellett a felülvizsgálati kérelem előterjesztését, ha az ügyben hozott jogerős határozat jogkérdésben a Legfelsőbb Bíróság határozatától eltért, vagy ha az adott jogkérdésben a Legfelsőbb Bíróság még nem határozott. Az engedélyt akkor is meg kellett adni, ha a per megszüntetésének volt helye, vagy ha a határozatot hozó bíróság nem volt szabályszerűen megalakítva, illetve a határozat meghozatalában olyan bíró vett részt, akivel szemben a törvény értelmében kizáró ok áll fenn. Más esetben az engedély megadásának nem volt helye. A Legfelsőbb Bíróság a kérelem tárgyában tárgyaláson kívül határozott. Ha a kérelem megalapozott volt, a felülvizsgálati eljárást lefolytatta, ellenkező esetben a felülvizsgálat engedélyezése iránti kérelmet elutasította. Az engedélyezési eljárás a közigazgatási perekben nem volt alkalmazható, de a nemperes eljárásokban megengedett volt.
A módosítás - a rendelkezéshez fűzött miniszteri indokolásból kitűnően - annak érdekében történt, hogy a Legfelsőbb Bíróság elláthassa a jogalkalmazás egységét biztosító funkcióját, a hozzá érkező ügyek számát korlátozni kell. Ugyanakkor a felülvizsgálat teljes kizárása - tekintettel az egységes jogalkalmazás kívánalmára, ami a jogbiztonság megvalósulása érdekében nélkülözhetetlen - nem indokolt.
Az 1997. évi LXXII. törvény 24. §-a módosította a Pp. 274. §-ában foglaltakat is annyiban, hogy a felülvizsgálat tárgyaláson történő elbírálása tekintetében a korábbi főszabályt megfordította akként: a Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet tárgyaláson kívül bírálja el, kivéve, ha a felek bármelyike tárgyalás tartását kéri vagy a Legfelsőbb Bíróság a tárgyaláson való elbírálást szükségesnek tartja.
Módosította az 1997. évi LXXII. törvény a 25. §-ával a Pp. 275. §-át is: egyértelművé tette, hogy miután a felülvizsgálati eljárás jogkérdés elbírálására korlátozódik, semmiféle bizonyítás felvételének nincs helye.
Kiegészítette az 1997. évi LXXII. törvény a 22. §-ával - de csak 1999. január 1-jei hatállyal az ekkor már folyamatban lévő ügyekre vonatkozóan - a Pp. 271. § (1) bekezdésének a) pontját azzal: a törvény az első fokon jogerőre emelkedett határozat elleni felülvizsgálatot is lehetővé teheti. Ezt annak az ellentmondásnak a feloldásaként kellett szabályoznia, ami abból adódott, hogy a törvény - pl. a közigazgatási perekben - a fellebbezés kizárása mellett lehetőséget adott felülvizsgálat előterjesztésére.
Az 1997. évi LXXII. törvény a 36. §-ával - ugyancsak 1991. január 1-jével - hatályon kívül helyezte a Legfelsőbb Bíróság eljáró tanácsa összetételére vonatkozó Pp. 273. § (1) bekezdését, mert a bíróság összetételét a Pp. 11. §-ában teljes körűen szabályozta.
Az 1999. évi CX. törvény a 174. § (1) bekezdésével - egyebek mellett - hatályon kívül helyezte az engedélyezési eljárásra vonatkozó Pp. 271. § (4)-(5) bekezdését. Egyidejűleg az 1999. évi CX. törvény 47. §-ával - 2000. január 1-jei hatállyal azzal, hogy a hatálybalépéskor folyamatban lévő ügyekben akkor lehet alkalmazni, ha az ügyben a másodfokú határozatot még nem hozták meg [165. § (8) bekezdés] - a Pp. 271. § (3) bekezdése helyébe lépően úgy rendelkezett: nincs helye felülvizsgálatnak olyan vagyonjogi ügyekben, amelyekben a felülvizsgálati kérelemben vitatott érték (illetve annak a 24. § alapján megállapított értéke) az ötszázezer forintot nem haladja meg.
E törvény a 2003. január I. napjával hatálybalépő [1999. évi CX. törvény 164. § (1) bekezdés], a hatálybalépése után induló ügyekben alkalmazandó 46. §-ával [Pp. 165. § (1) bekezdés] a Pp. 270. §-ának (2) bekezdését úgy módosította, hogy csak az ügy érdemében külön jogszabály rendelkezése alapján hozott jogerős végzés ellen engedett felülvizsgálatot, kizárva ezzel a keresetlevelet, (fizetési meghagyást), idézés kibocsátása nélkül elutasító (130. §) a pert megszüntető (157. §) és az egyezséget jóváhagyó (148. §) jogerős végzés elleni felülvizsgálat lehetőségét. Ez a módosítás - az egyezséget jóváhagyó végzés kivételével - ténylegesen csak utóbb hatályosult a 2001. évi CV. törvény 20. § (5) bekezdése azon rendelkezése folytán, amely szerint a Pp. 270. §-ában foglaltak megfelelő alkalmazásával felülvizsgálatnak volt helye az ítélőtábla működésének megkezdéséig, a keresetlevelet (fizetési meghagyást) elutasító és a pert megszüntető (Pp. 157. §) jogerős végzés ellen is.
Az utóbbi módosításokhoz kapcsolódó miniszteri indokolás lényege a következő.
Az Alkotmánybíróság több ízben foglalkozott a jogorvoslati jog tartalmának meghatározásával. Ennek során kimondta, hogy "a jogorvoslathoz való jognak az Alkotmányban garantált alapvető joga a rendes jogorvoslatra vonatkozik, így nem vezethető le annak kényszerítő szükségessége, hogy jogerős bírói döntések felülvizsgálattal való megtámadására a törvény lehetőséget biztosítson. Az Alkotmány csak azt garantálja, hogy az alapvető jogok megsértése miatt keletkezett igények bíróság előtt érvényesíthetők, de nem teremt alanyi jogot ahhoz, hogy a jogorvoslati eljárásban hozott döntés is megtámadható legyen." Megegyezik az Alkotmánybíróság gyakorlatával az Európa Tanács ajánlásának az ún. harmadik bíróságra vonatkozó álláspontja is. Eszerint "a harmadfokú bíróságokra vonatkozó rendelkezések meghozatala során az államoknak nem szabad elfelejteniük, hogy az ügyet már két bíróság egymást követően elbírálta. A harmadik bírósághoz folyamodást azokra az ügyekre kell korlátozni, amelyeknél indokolt a harmadfokú felülvizsgálat, mint pl. amelyek a jog fejlődéséhez, vagy a törvény alkalmazásának egységéhez hozzájárulnak. Még azokra az ügyekre is korlátozni lehet, amelyek jelentős jogkérdést vetnek fel". A korlátozás módját illetően figyelembe kell venni a magyar felülvizsgálati rendszer jogi természetét. A kizárás szempontját a felülvizsgálat funkciójához kell illeszteni, vagyis a jogegységi szempontnak lehetőleg érvényesülnie kell, mivel ez a felülvizsgálat alapvető funkciója, nem pedig a peres felek számára nyújtandó "helyesebb döntés" meghozatala érdekében biztosított újabb jogorvoslati lépcső megteremtése.
A Pp. 130., 148., 157. §-ai alapján meghozott végzések felülvizsgálhatósága megszüntethető azért is, mert a tábla felállításával fellebbezéssel lesznek támadhatók, ha azokat a másodfokú bíróság elsőfok módjára hozza meg.
A törvény a felülvizsgálati eljárást lefolytató Legfelsőbb Bíróság javaslatára a gyakran indokolatlanul bonyolultnak és nehézkesnek mutatkozó engedélyezési eljárás helyett vezetett be egyszerűbb felülvizsgálati eljárási rendet, ezzel is elősegítve az ügyek ésszerű határidőn belül történő befejezését.
1998. január 1. napjától - 2003. július 1. napjáig induló ügyekben az 1996. évi CXXII. törvény 2. §-ával megalkotott, és az 1999. évi CX. törvény 174. § (3) bekezdésével hatályon kívül helyezett Pp. 259/A. §-a szerinti kifogás alkalmazása helyett a másodfokú bíróságnak a fellebbezést hivatalból elutasító végzése ellen felülvizsgálatnak volt helye; a 2003. július 1. napja után induló ügyekben e végzés - a Pp. 233/A. §-ában foglaltak alapján - már fellebbezéssel támadható.
Legutóbb a 2001. évi CV. törvény a 9-14. §-aival módosította jelentősen a felülvizsgálati eljárás szabályait 2002. január 1-jei hatállyal azzal, hogy a módosító rendelkezéseket a törvény hatálybalépésekor folyamatban lévő ügyekben akkor lehet alkalmazni, ha az ügyben a bíróság a jogerős határozatot még nem hozta meg [20. § (4) bekezdési]; a módosított Pp. 273. § (4) és (8) bekezdésében meghatározott ügyintézési határidőket 2003. január 1. napjától kell alkalmazni [2001. évi CV. törvény 20. § (6) bekezdés].
A felülvizsgálat előterjeszthetőségének korlátozását és a felülvizsgálati kérelem egyesbíró általi előzetes megvizsgálását, majd annak eredményeként való elutasítását a törvényhez fűzött indokolás a következő elvekre alapítja.
A jogorvoslathoz való jog alkotmányos követelménye egyfokú jogorvoslatot jelent, önmagában tehát az sem vetne fel alkotmányos problémát, ha a Polgári perrendtartás nem adna lehetőséget felülvizsgálati eljárás lefolytatására. A felülvizsgálat jogintézménye csak úgy biztosítható, ha a törvény figyelembe veszi a jogállamiság lényeges alkotó elemét jelentő "formális jogbiztonság" követelményét is. Az "anyagi igazságosság" és a "formális jogbiztonság" ellentéte kapcsán "a jogbiztonságé az elsőbbség: ezt garantálja a jogerő intézménye" [9/1992. (I. 30.) AB határozat]. A rendkívüli jogorvoslatnak a polgári perben ezért akkor van helye, ha ezzel összefüggésben a formális jogbiztonságnak, illetve jogerőnek a korlátozására a szükségesség-arányosság tételét figyelembe véve kerül sor. Önmagában az ún. anyagi igazságosság szempontja nem elegendő alkotmányos előfeltétel a jogerő áttöréséhez. Szükség van emellett olyan további törvényi előfeltételre, amely a felülvizsgálati eljárás lefolytatásának létjogosultságát a konkrét eseten túlmutató érdekkel is alátámasztja. Mindezek alapján a felülvizsgálati eljárás lefolytatását a jogalkotónak akkor lehet és kell biztosítania, ha egyfelől a sérelmezett jogerős határozat jogszabálysértő, másfelől a jogegység biztosítása vagy a joggyakorlat továbbfejlesztése szempontjából a határozat olyan elvi jelentőségű jogkérdést vet fel, amelyben a Legfelsőbb Bíróság állásfoglalása szükséges. Az új szabályozás alapelve tehát az, hogy a jogerőnek és a jogbiztonságnak kellő súlyt adva, a felülvizsgálatot csak kivételesen kell lehetővé tenni; olyan szempontrendszer kialakítására van szükség, amely minden pertípus esetében érvényesíthető. A formai hibák kiküszöbölését, mind az előzetes tartalmi vizsgálatot a Legfelsőbb Bíróság hivatásos bírája mint egyesbíró végzi el, mivel a feltételek fennállásának nagy része egyszerűen megállapítható. Az előzetes vizsgálatot az egyesbíró önálló felelősséggel folytatja le. A Legfelsőbb Bíróság tanácsa csak olyan ügyben jár el, amelyben az előzetes vizsgálatot Lefolytató egyesbíró úgy ítélte meg, hogy a felülvizsgálati ok fennáll.
Az Alkotmánybíróság a 2004. november 9. napján közzétett 42/2004. (XI. 9.) AB határozatával megállapította, hogy a 2001. évi CV. törvény 9. §-ával módosított Pp. 270. § (2) bekezdése "és" szövegrésze, valamint az ezt követő a), b), ba) és bb) pontjai, továbbá a 273. § (5) bekezdés első mondata alkotmányellenes, ezért e rendelkezéseket megsemmisítette a határozata meghozatalának napjával.
A megsemmisített rendelkezések szerint a felülvizsgálati kérelem előterjeszthetőségének feltétele - az ügy érdemi elbírálására kiható jogszabálysértésen túlmenően - az is, hogy a felülvizsgálni kért határozat
a) eltér a Legfelsőbb Bíróság jogegységi határozatától, vagy
b) felülvizsgálata a joggyakorlat egysége, továbbfejlesztése érdekében szükséges, mivel
ba) a határozattal kapcsolatban elvi jelentőségű jogkérdés merül fel, és a Legfelsőbb Bíróság a jogkérdést illetően a Legfelsőbb Bíróság határozatainak hivatalos gyűjteményében közzétett módon - még nem hozott döntést, illetve
bb) a határozat olyan elvi jelentőségű jogkérdést dönt el, amelyre vonatkozóan a Legfelsőbb Bíróság a Legfelsőbb Bíróság határozatainak hivatalos gyűjteményében korábban eltérő tartalmú elvi határozatot tett közzé.
A Pp. 273. § (5) bekezdése első mondata arról rendelkezett: az eljáró bíró határozatai ellen jogorvoslatnak nincs helye.
Az Alkotmánybíróság határozatának indokolásából célszerű a következők kiemelése.
A Pp. 270. § (2) bekezdésének a), b), ba) és bb) pontjaiban a felülvizsgálati kérelem előterjesztéséhez meghatározott feltételrendszer alapján a felülvizsgálat - mely tárgya szerint rendkívüli jogorvoslat - lényegében elmozdult a jogegységi eljárás (mintegy) előkészítő eljárásának irányába, illetve az állampolgároknak jogvédelmet csak a jogegységi, elvi jelentőségű jogkérdésekkel összefüggésben biztosít. Abból a tényből eredően, hogy a jogerős döntés és a jogegységi eljárás közé beékelődő felülvizsgálati eljárás megindítására pusztán a jogszabálysértés nem elégséges ok, a jogorvoslati funkció ebben a tekintetben kiüresedik. Ugyanakkor megjegyzendő, hogy egyidőben a jogegységi funkció maradéktalan érvényesülésének is gátja e szabály. A funkciónak a Pp. vizsgált szabályában való keveredése sérti a jogbiztonságot.
Az Alkotmánybíróság megítélése szerint az el nem döntött elvi jelentőségű jogkérdés felmerülésének igazolása, vagy az elvi jelentőségű jogkérdéstől való eltérés megjelölése a jogorvoslati funkciótól teljesen idegen, s mint a felülvizsgálat eljárási feltétele alkotmányos alapok nélküli. Az Alkotmánybíróság rámutat arra, hogy ha a rendes jogorvoslati eljárás alapvetően az érintett jogának vagy jogos érdekének az érvényesítését szolgálja, ehhez valamilyen módon a rendkívüli jogorvoslatnak is illeszkednie kell. A rendkívüli jogorvoslattal való élés korlátozásának a jogbiztonság szempontjából nem alkotmányos eszköze az, hogy formálisan a jogsérelem orvosolhatóságát testesíti meg a jogintézmény, tartalmával mégsem ezt a célt - hanem meghatározó módon a jogalkalmazás egységét szolgálja.
Az Alkotmányból kényszerítően nem következik a Pp.-ben szabályozott felülvizsgálat jogintézményének szükségessége. Ugyanakkor, ha a törvényhozás a Pp. eljárási szabályai között az érintetteknek e rendkívüli jogorvoslati lehetőséget, mint a rendes jogorvoslathoz képest korlátozott jogorvoslatot mégis biztosítja, akkor nem hagyhatja figyelmen kívül, hogy a korlátozás alkotmányosan csak az intézmény lényegét jelentő jogorvoslati funkció keretében indokolható. A törvényességi óvást elbíráló 9/1992. (I. 30.) AB határozat kiemelte, hogy a jogorvoslati funkcióval összhangban kell - mindenki számára előrelátható és kiszámítható szabályokkal - a jogerő intézményét védeni. "A jogállamiság lényeges eleme, hogy a törvénynek egyértelműen meg kell határoznia, mikor támadható meg egy bírósági határozat rendes fellebbviteli jogorvoslattal, illetve, hogy a jogerőssé vált határozat megtámadására milyen feltételek alapján van lehetőség, s hogy mikor következik be az az állapot, amikor a jogerős határozat már semmiféle jogorvoslattal nem támadható" (ABH 1992., 59., 66.). Az Alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy a jogerő áttörésének a Pp. 270. § (2) bekezdés a), b), ba) és bb) pontjaiba foglalt módja sérti az előreláthatóság jogbiztonsági követelményét, bizonytalanságot eredményez és a jogorvoslati funkcióval is szemben áll. A bírósági eljárás egésze bizonytalanná válik azáltal, hogy az érintettek számára egyáltalán nem kiszámítható: mely esetekben milyen elvi kérdés lesz az, ami alapján a felülvizsgálati kérelem befogadható, s ami alapján később új határozat meghozatalára vagy a jogerős határozat hatályon kívül helyezésére kerül sor. Az Alkotmánybíróság nyomatékosította, hogy "a jog érvényesülésének kiszámíthatósága magában foglalja a jogalkalmazás, így a bírósági eljárások kiszámíthatóságát is." (ABH. 1992., 59., 66.)
A Pp. 273. § (1) bekezdése szerinti egyesbírói eljárás hagyományos "szűrőszerepet" tölt be. A különböző jogrendszerekben, s a különböző jogi fórumok előtti eljárásban ismert e megoldás, célja: az érdemi eljárás alá tartozó kérelmek kiválogatása annak érdekében, hogy a döntéshozó szerv elé valóban csak az adott szerv hatáskörébe tartozó, a formai előírásoknak megfelelő kérelem kerüljön. A "szűrőszerep", mint jogi megoldás, funkciója szerint nem jelent érdemi döntéshozatalt, csupán az előre gondosan meghatározott tárgyi feltételeknek való megfelelőség vizsgálatára irányul. Ugyanakkor a Pp. 270. §-a mindezeken túlmenő feltételek egyidejű meglétét írja elő a felülvizsgálati kérelem előterjeszthetőségéhez. Ezek között már tartalmi követelmények is szerepelnek, amelyeket a Pp. 273. § (1) bekezdése alapján az egyesbírónak szintén vizsgálni kell. Az egyesbírónak a Pp. 273. § (1) bekezdésében biztosított döntése arra vonatkozóan, hogy a felsoroltakon kívül mi nem tekinthető az ügy érdemére kiható jogszabálysértésnek, érdemi döntéssé változik. E döntés kereteit (további szempontjait vagy pl. pozitíve az ügy érdemére kiható jogszabálysértés fogalmát) a törvény nem határozza meg; az egyesbíró döntése végleges, ellene jogorvoslatnak helye nincs. Így azon túl, hogy az egyesbíró döntése érdemi döntés, korlátok nélküli, megfellebbezhetetlen, diszkrecionális döntéssé is válhat. Érdemi, tartalmi döntés esetén valamilyen formájú jogorvoslatot kell biztosítani [amit jelen ügyben a Pp. 273. § (5) bekezdés első mondata teljesen kizár], avagy jogorvoslat nélkül is az Alkotmány keretei között tartható az egyesbírói döntés, ha a döntés előre meghatározott, mindenki számára megismerhető és pontosan kiszámítható formai szempontokon alapul. Ilyenkor kizárólag objektív, tárgyi követelményeknek való megfelelőség lehet a vizsgálat tárgya.
Az Alkotmánybíróság határozatában kifejezetten utal arra: a törvényhozás nincs elzárva attól, hogy a jogbiztonság követelményeinek figyelembevételével döntsön a jogintézmény további szabályozásáról. E szabályozásra várva, a jelenleg hatályos rendelkezések és az alkalmazásukhoz kapcsolódó ítélkezési gyakorlat részletes elemzését nem tartjuk időszerűnek.
A törvényhozó - a 2005. évi CXXX. törvény 14. §-ával - újraszabályozta a Pp. felülvizsgálatról szóló XIV. fejezete egészét. Kiemelte a hivatkozott szakaszhoz fűzött indokolásában, hogy a "Törvény a felülvizsgálatot olyan rendkívüli perorvoslatnak tekinti, mely jogszabálysértésre hivatkozással a jogkeresők által alanyi jogként igénybe vehető, és amelyben a Legfelsőbb Bíróság tanácsban jár el. A perorvoslat rendkívüli jellegét azonban nemcsak abban az értelemben juttatja kifejezésre, hogy azt csak jogerős határozatok ellen lehet igénybe venni, hanem úgy is, hogy több szempont szerint is korlátozott azon határozatok és ügyek köre, melyek ellen és melyekben a felülvizsgálat kérelmezhető. A rendkívüli perorvoslat igénybevehetőségének korlátozása megfelel a nemzetközi gyakorlatnak és az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága R/95/5. számú ajánlásának is, továbbá összhangban van az Alkotmánybíróság határozatában kifejtettekkel. A Törvény a korábbi szabályozáshoz képest azonban - a jogbiztonság követelményeire figyelemmel - kizárólag pontosan meghatározott, egyértelmű, precíz korlátokat állít fel a felülvizsgálati kérelem előterjeszthetőségével szemben."
A hivatkozott 2005. évi CXXX. törvény 22. § (2) bekezdése szerint a Pp. XIV. fejezetének módosított rendelkezéseit a folyamatban lévő ügyekben akkor kell alkalmazni, ha az ügyben a bíróság a törvény hatálybalépésekor még nem hozott jogerős határozatot. Ha a jogerős határozatot a bíróság a törvény hatálybalépése - 2006. január 1. napja - előtt már meghozta, úgy a felülvizsgálatra a korábban hatályos rendelkezéseket kell alkalmazni.

[a Pp. 270. § (1) bekezdéséhez]

A törvénynek ez a rendelkezése nyilvánvalóan nem értelmezhető úgy, hogy az általános szabályok megfelelő alkalmazása alatt csak a Polgári perrendtartás első része általános rendelkezései megfelelő alkalmazását kell érteni. A felülvizsgálati eljárásban is - tiltó rendelkezés hiányában - meg kell és meg lehet tenni minden olyan intézkedést, amelyet a Pp. I-XIII. fejezetében foglalt szabályok tartalmaznak, feltéve, hogy azok alkalmazása nem áll ellentétben a felülvizsgálati eljárás, illetőleg a felülvizsgálat jogintézménye sajátos, rendkívüli perorvoslati jellegével.
Alkalmazhatók például:
- a bírák kizárására vonatkozó általános szabályok a Pp. 21. § (3) bekezdésében foglalt különös szabályon túlmenően,
- a pertárgy értékének meghatározására vonatkozó szabályok a felülvizsgálati eljárás értékének megjelölésére;
- a felülvizsgálati eljárásban is vizsgálni kell a felek perképességének meglétét;
- ha a felülvizsgálati eljárásban a felek bármelyike meghal,
- vagy a jogi személy megszűnik - az eljárás félbeszakadásának megállapítása mellett módot kell adni arra, hogy a jogutód - ennek a minőségének igazolása mellett - perbe léphessen, illetve az ellenfélnek arra, hogy a jogutódot perbevonja;
- a képviselő képviseleti jogosultságának vizsgálatára vonatkozó rendelkezések;
- a perköltség viselésének általános és különös szabályai;
[A Legfelsőbb Bíróság 4/2009. (XII. 14.) PK véleménye értelmében:
I. Ha a felülvizsgálati eljárásban a Kúria részítéletet bírál felül részítélettel, az általa véglegesen elbírált kérdések vonatkozásában rendelkeznie kell a perköltség viseléséről, feltéve, hogy ez az el nem döntött kérdésekkel való összefüggésre tekintettel lehetséges, és a döntés a perköltségnek a Pp. 75. §-ában meghatározott minden elemére kiterjedhet.
Ha a perköltség viseléséről való rendelkezés feltételei a részítélet meghozatalakor nem állnak fenn, a bíróságnak a rendelkezés elmaradását meg kell indokolnia.
Abban az esetben, ha a Kúria ítélet elleni perorvoslati kérelem alapján hoz részítéletet - mert a perorvoslati kérelemmel támadott határozat egy részét hatályában fenntartja, míg más részét hatályon kívül helyezi - a ténylegesen elbírált kérdésekkel összefüggő perköltség viseléséről döntenie kell, és emellett a szükségszerűen részítéletbe foglalt hatályon kívül helyező rendelkezéssel összefüggő perköltség összegét meg kell állapítania.
II. Ha a felülvizsgálati bíróság közbenső ítélet elleni felülvizsgálati kérelmet bírál el közbenső ítélettel, a Pp. 78. §-a (2) bekezdése értelmében a felmerült - az Itv. 39. §-ának (3) bekezdésében foglaltak alapján meghatározott összegű - perköltség viseléséről döntenie kell, mivel a közbenső ítélet a Pp. 77. §-ának alkalmazásában - a részítélettel megegyezően - ítéletnek minősül.
Ha a bíróság közbenső ítélet elleni felülvizsgálati eljárásban a közbenső ítélet megváltoztatásával a keresetet elutasítja, ítélettel határoz és ebből adódóan a perköltség viseléséről az eljárás minden szakaszára kiterjedően rendelkeznie kell.
Ítélet elleni felülvizsgálati eljárásban hozott közbenső ítélet esetében a perköltség - mindkét félre kiterjedő - megállapításának van helye, mert ez a döntés rendszerint együtt jár az elsőfokú, vagy a másodfokú ítélet részbeni hatályon kívül helyezésével, és emiatt a Pp. 252. §-ának (4) bekezdését, illetve a Pp. 275. §-ának (5) bekezdését kell alkalmazni. (Bírósági Határozatok 2010. évi 4. szám)
- a kézbesítésre, a határidők számítására, a mulasztásra, a mulasztás igazolására vonatkozó szabályok, úgyszintén a tárgyalási jegyzőkönyv elkészítésére, valamint az iratok megtekintésére és a másolatok adására vonatkozó szabályok;
[Ha a felülvizsgálati kérelem elkésett és az igazolási kérelem nem alapos, a felülvizsgálati kérelmet hivatalból el kell utasítani. (Legf. Bír. Kfv. I. 35.485/2008; KGD 2010.21)]
- a pervezetésre, a rendfenntartásra, a felek jelenlétére vonatkozó szabályok;
- a határozatok meghozatalának módjára, a határozatok kihirdetésére és tartalmára vonatkozó szabályok;
- a Kúria is hozhat olyan határozatot, amellyel - a Pp. 224. § alkalmazásával - kijavítja a felülvizsgálati eljárásban hozott határozatát;
- sor kerülhet a felülvizsgálati határozat kiegészítésére ugyanazon formában, amilyen formában a kiegészítésre szoruló határozat került meghozatalra.
A felülvizsgálati eljárásban is felmerülhet, hogy hirdetményi idézésnek volna helye, és a fél ezt nem kéri. Ennek a perbeli magatartásnak nyilvánvalóan az a következménye, hogy megakasztja a felülvizsgálati eljárást. Eltérő, illetőleg tiltó rendelkezés hiányában irányadónak kell tekinteni a Pp. 137. § (1) bekezdés d) pontját, tehát a felülvizsgálati eljárás szünetelését kell megállapítani. Hathónapos határidő elteltével viszont nem a per megszűnése következik be, hanem csak a felülvizsgálati eljárásé, mivel a felülvizsgálati kérelem elbírálásának hiányában nem vesztheti hatályát a jogerős másodfokú határozat, miként a per során hozott jogerős részítélet és közbenső ítélet hatályát sem érinti a fellebbezési eljárásban bekövetkező permegszűnés [Pp. 137. § (4) bekezdés].

A felülvizsgálattal megtámadható határozatok, a felülvizsgálatra jogosultak, a felülvizsgálat alapja

[a Pp. 270. § (2)-(3) bekezdéséhez]

A törvényalkotó a 2015. évi LXXI. törvény 18. § (8) bekezdés d) pontjával - 2015. július 1-jei hatállyal - kiegészítette a Pp. 270. § (3) bekezdését azzal: a Pp. 270. § (2) bekezdésében foglaltak megfelelő alkalmazásával felülvizsgálati kérelemnek van helye a Pp. 157/A. § (1) bekezdése szerint hozott jogerős végzés ellen is.
A rendelkezés indoka a következő: "A törvény arra irányul […], hogy ne csak abban az esetben legyen helye felülvizsgálati kérelem előterjesztésének, ha a magyar bíróság joghatósága kizárt, hanem akkor is, ha a keresetlevél idézés kibocsátása nélkül történő elutasítására, illetve a permegszüntetésre azon okból kerül sor, mert a magyar bíróság joghatósága egyetlen joghatósági ok alapján sem megállapítható. A Pp. 130. § (1) bekezdésének a)-h) pontjai ugyanis jogot biztosítanak a felek részére a felülvizsgálati kérelem előterjesztésére olyan ügyekben, amelyekben a bíróság az ügy érdemében történő eljárást meg sem kezdi, ezáltal a feleket a bíróság érdemi döntésétől elzárja, illetve az eljárás későbbi szakaszában a pernek a Pp. 157. § a) és g) pontja alapján történő megszüntetésével a korábbi eljárást meg nem történtté teszi. Tekintettel arra, hogy abban az esetben, ha a magyar bíróság joghatósága egyetlen joghatósági ok alapján sem megállapítható, a fél a magyar bíróság előtti igényérvényesítéstől ugyanúgy el van zárva, mint ha a keresetlevél idézés nélküli kibocsátása vagy a permegszüntetés kizárt joghatóság megállapításán alapult volna, indokolt tehát ebben az esetben is e jogorvoslati lehetőséget biztosítani".
A fizetési meghagyásos eljárásról szóló 2009. évi L. törvény (a továbbiakban: Fmh. Tv.) 73. § b) pontja szerint a Pp. 270. § (3) bekezdéséből a "(fizetési meghagyás)" szövegrész 2010. június 1. napjával hatályát veszti. Megítélésünk szerint ennek alapja az, hogy a bíróság fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelmet elutasító végzést nem hozhat, ugyanakkor a közjegyző e tárgyban hozott végzése ellen a jogosult fellebbezhet [Fmh. Tv. 25. § (1) bekezdés] és lehetősége van arra is: választása szerint ismét fizetési meghagyás kibocsátása iránt kérelmet terjesszen elő, vagy a bíróságnál keresetet indítson, illetőleg követelését egyéb úton szabályszerűen érvényesíthesse [Fmh. Tv. 25. § (2) bekezdés]. További rendkívüli jogorvoslati lehetőség biztosítása nem indokolt.
Felülvizsgálati ügyekben a Kúria jár el [Pp. 10. § (3) bekezdés]. Felülvizsgálattal, mint rendkívüli perorvoslattal (jogorvoslattal) csak a jogerős bírósági határozat támadható. A jogerős bírósági határozatok közül is csak azok, amelyek a másodfokon eljáró bíróság határozatával emelkednek jogerőre [Pp. 271. § a) pont], kivéve, ha törvény lehetővé teszi az első fokon jogerőre emelkedett határozat tekintetében is a felülvizsgálat előterjesztését [Lásd: Pp. 340/A. § (1) bekezdés].
Ha törvény másként nem rendelkezik, felülvizsgálat tárgya lehet az ítélet, így a részítélet, a közbenső ítélet és a kiegészítő ítélet is. A perben hozott más határozat - a Pp. 270. § (3) bekezdésében meghatározott végzések kivételével - felülvizsgálattal nem támadható, mert a per érdemében csak ítélet hozható [Pp. 212. § (1) bekezdés]. Ez volt a Legfelsőbb Bíróság Civilisztikai Kollégiuma Tanácselnöki Értekezletén elfogadott többségi álláspont (2006. október 11-i Emlékeztető).
Az ítélet hatályú határozatok közül a törvény az egyezséget jóváhagyó végzés elleni felülvizsgálatot kizárja [Pp. 271. § h) pont]. Az egyéb ítélet hatályú határozatok közül a fizetési meghagyás és a bírósági meghagyás nyilvánvalóan azért nem támadható felülvizsgálattal, mert ezek csak akkor emelkedhetnek jogerőre, ha a kötelezett, illetőleg az alperes nem él a számára biztosított rendes perorvoslati lehetőséggel, a kibocsátott határozatot nem támadta ellentmondással. Ez a fél sem kaphat több jogvédelmet, mint az, aki nem fellebbezett az elsőfokú ítélet ellen.
Az előzőekből következően kizárólag a nemperes eljárásokban hozott végzések vonhatók "az ügy érdemében hozott jogerős végzés"-ek körébe.
Az Alkotmánybíróság a Pp. 270. § (2) bekezdésének [korábban (1) bekezdésének] "az ügy érdemében hozott" szövegrésze alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszokat elutasította. A határozata indokolása szerint: ... a Pp. e feltétele nem sérti a normával szemben támasztott - az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből származó - előreláthatóság és kiszámíthatóság jogbiztonsági követelményét. Az a körülmény pedig, amely szerint nem minden végzés ellen van helye felülvizsgálatnak, összhangban van a jogintézmény rendkívüli jogorvoslati jellegével. Az Alkotmány 57. § (1) bekezdéséből fakadó tisztességes eljárás követelményeibe ütközés nem állapítható meg, hiszen az érdemi döntések - az ügy érdemére kiható jogszabálysértés esetén - felülvizsgálat tárgyai lehetnek. Az Alkotmánybíróság az Abh.-ban megerősítette azon korábbi gyakorlatát, amely szerint az Alkotmány 57. § (5) bekezdésébe foglalt jogorvoslathoz való jog csak a rendes jogorvoslatra vonatkozik". (1105/D/2004. AB határozat).
A Kúria érdemi vizsgálat nélkül hivatalból elutasítja [Pp. 273. § (2) bekezdés a) pont] azt a felülvizsgálati kérelmet, amelyben a per bármely szakaszában hozott végzéseket - a Pp. 270. § (3) bekezdésében meghatározott végzések kivételével -, és a nemperes eljárásokban hozott azokat a végzéseket támadják, amelyeket nem az ügy érdemében hoztak; kivéve, ha törvény a felülvizsgálatot megengedi.
Elutasította a Legfelsőbb Bíróság
- az igazságügyi szakértőnek a szakértői díját jogerősen megállapító másodfokú határozatot (Pfv. II. 21.900/1999/3.),
- jogutódlást megállapító jogerős végzést (BH 1997.343., Pfv. III. 20. 258/1996.),
- viszontkeresetet érdemi vizsgálat nélkül elutasító jogerős végzést (BH 1995/167., Pfv. I. 22.346/1994.),
- ítéletet hatályon kívül helyező végzést (BH 1993.625., Pfv. III. 20.436/1993., Pfv. X. 22.553/1993/1.),
- a fellebbezést hivatalból elutasító elsőfokú végzést helybenhagyó másodfokú végzést (BH 2006.368., Legf. Bír. Gfv. IX. 30.183/2006.)
- perújítási kérelem megengedhetősége tárgyában hozott végzéseket (BH 1993.438., Pfv. X. 20.427/1993., Pf. IV. 21.448/1993/1.),
- ítélet kijavítása iránti kérelmet elutasító végzést (BH 1993.622., Pfv. I. 20.347/1993.),
- utólagos részletfizetés engedélyezése iránti kérelmet elutasító végzést (BH 1993.624., Pfv. I. 21.308/1993.),
- költségmentesség engedélyezése iránti kérelmet elutasító végzést (BH 1993.746., Pfv. 11.20.291/1993., Pfv. I. 21 452/2006.),
- per tárgyalását felfüggesztő végzést (Pfv. I. 23.160/1993/2.),
- ideiglenes intézkedést elrendelő, valamint az annak elrendelésére irányuló kérelmet jogerősen elutasító másodfokú végzést (EBH 2000.215., Legf. Bír. Pfv. 22.464/1999/3.) támadó felülvizsgálati kérelmet.
A bírósági végrehajtásról rendelkező 1994. évi LIII. törvény (Vht.) tételesen meghatározta azokat a végrehajtás elrendelésével [Vht. 214. § (1) bekezdés] és a végrehajtás foganatosításával (Vht. 219. §) kapcsolatban hozott másodfokon jogerőre emelkedett végzéseket, amelyek felülvizsgálattal támadhatók. Ebből következően hivatalból elutasítandó volt az a felülvizsgálati kérelem, amelyet a végrehajtási eljárásban hozott olyan másodfokon jogerőre emelkedett végzés ellen terjesztettek elő, amely nem vonható a törvényben meghatározott végzések körébe.
Elutasította ezért a Legfelsőbb Bíróság azt a felülvizsgálati kérelmet, amelyben
- a meghatározott cselekmények végrehajtása foganatosításának módja és a költségek viselése tárgyában hozott végzést (BH 1994.197., Pfv. I. 22.160/1993.),
- a felosztási terv jóváhagyása tárgyában hozott végzést (BH 1993.626., Pfv. I. 20.128/1993.),
- a végrehajtási záradék törlése iránti kérelmet elutasító végzést (BH 1999/315., Pfv. VIII. 22.070/1998.),
- végrehajtási záradék kiállítását megtagadó végzést (Pfv. I. 21.224/2006/2.),
- az adósok terhére kiszabott pénzbírság mellőzésére vonatkozó végzést (BH 1997/350., Pfv. I. 21.301/1996.),
- a végrehajtás felfüggesztése tárgyában hozott végzést (BH 1994/420., Pfv. I. 20.717/1994.),
- az adósnak a becsérték megállapításával kapcsolatos kifogását elutasító végzést (BH 1999/316., Pfv. VIII. 22.479/1998.),
- a végrehajtási kifogást elkésettség okából elutasító jogerős végzést (BH 1999/317., Pfv. VIII. 23.732/1998. sz.),
- a végrehajtási lap visszavonása és a végrehajtás felfüggesztése iránti kérelmeket elutasító végzést (Pfv. I. 20.604/2007/2.);
- az adós visszvégrehajtás iránti kérelmét elutasító végzést (Pfv. I. 20. 532/2007/2.),
- a végrehajtást kérőnek az ingó végrehajtás során felvett jegyzőkönyv és az önálló bírósági végrehajtó díjjegyzéke megsemmisítése iránti végrehajtási kifogást elutasító végzést (Pfv. I. 20. 361/2006/2.),
- zálogjogosultnak a végrehajtási eljárásban történő bekapcsolódása iránti kérelmet elutasító végzést (Pfv. I. 20.173/2007/2.) támadták.
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint: "A Vht. 219. §-a, amely a végrehajtás foganatosításával kapcsolatosan a nem az ügy érdemében hozott végzések közül két végzés tekintetében felülvizsgálati lehetőséget biztosít, semmilyen szempontból nem sérti az eljárási jogegyenlőséget, mivel azonos jogokat biztosít a felülvizsgálati lehetőség tekintetében minden, a végrehajtási eljárásban részt vevő fél számára." (836/D/2003. AB határozat).
A Legfelsőbb Bíróság gyakorlata következetes abban, hogy a Vht. 219. §-ában foglaltakra alapítottan csak az ellen a másodfokon jogerőre emelkedett végzés ellen van helye felülvizsgálatnak, amellyel a bíróság az ingatlanárverést vagy a nyilvános pályázatot megsemmisíti.
Az árverés vagy a nyilvános pályázat megsemmisítése iránti végrehajtási kifogást elutasító végzést helybenhagyó másodfokú végzést támadó felülvizsgálati kérelmet, ezért minden esetben hivatalból elutasítja. (Pfv. I. 20.397/2007/3., Pfv. I. 20.472/2007/2.). Ezzel az állásponttal szemben megfontolandó lenne a következő érvelés: "A Vht. 219. §-a alapján nemcsak az olyan végzés ellen lehet felülvizsgálati kérelemmel élni, amellyel a bíróság az ingatlanárverést megsemmisítette, hanem az olyan végzés ellen is, amellyel a megsemmisítés iránti kérelmet elutasította, vagyis az árverést hatályában fenntartotta, törvényesnek minősítette. Azt az álláspontot, amely szerint felülvizsgálati kérelemnek az említett mindkét esetben helye van, alátámasztja a szóban lévő rendelkezés nyelvtani értelmezése is. A Vht. nem a "megsemmisítette" szót, hanem a "megsemmisítésről döntött" kifejezést használja, ez pedig mind a megsemmisítést, mind a megsemmisítés iránti kérelem elutasítását átfogja. (Dr. Vida István, A bírósági végrehajtás magyarázata. KJK-KERSZÖV Budapest 2004. 907. oldal)
A Vht. 219. §-ában foglaltak 2012. március 15-től történő hatályon kívül helyezése folytán (2011. évi CLXXX. törvény 79. §) az előzőekben ismertetett jogértelmezési, illetőleg jogalkalmazási problémák tárgyukat vesztették. Ez idő szerint a végrehajtási eljárásban felülvizsgálati kérelem a végrehajtás elrendelésével kapcsolatban terjeszthető elő olyan másodfokon jogerőre emelkedett végzés ellen, amellyel a bíróság külföldi határozat végrehajtási tanúsítvánnyal való ellátásáról, illetőleg végrehajtásának elrendeléséről döntött. A felülvizsgálati kérelem benyújtására és elbírálására a Pp. XIV. fejezetének (270-275/B. §-ának) rendelkezései megfelelően irányadók (Vht. 214. §).
A Legfelsőbb Bíróság Civilisztikai Kollégiuma Tanácselnöki Értekezlete (továbbiakban: Tanácselnöki Értekezlet) többségi véleménye az, hogy a bírósági letéti ügyben hozott másodfokú végzések közül a letétet elfogadó, az elfogadást megtagadó, a letétet kiutaló, illetőleg a letét kiutalását megtagadó végzések ellen van helye felülvizsgálatnak, a letett dolog értékétől függetlenül (2007. január 10-i Emlékeztető).
A Pp. 270. § (2) bekezdése értelmében - alanyi jogon - a jogerős határozat felülvizsgálatát a fél, a beavatkozó, valamint - a rendelkezés reá vonatkozó része tekintetében - az kérheti, akire a határozat rendelkezést tartalmaz.
Az ügyész felülvizsgálati eljárás alanya csak félként lehet [1/1994. (I. 7.) AB határozat]. Keresetet indíthat, ha a jogosult a jogainak védelmére bármely okból nem képes, valamint mindazokban az esetekben, amikor külön törvény a kereset indítására feljogosítja [Pp. 9. § (1) és (4) bekezdés]. Ugyancsak félnek minősül - és így felülvizsgálattal élhet - az a külön jogszabállyal feljogosított személy vagy szerv, amely a polgárt megillető igény érvényesítése iránt pert indíthat.
Ha a fél és a beavatkozó is fellebbezett, mindegyikük élhet felülvizsgálati kérelemmel külön-külön és együtt is. A nem önálló beavatkozó felülvizsgálati kérelme azonban nem hatályosulhat, ha ellene tiltakozik az általa támogatott fél [Pp. 57. § (1) bekezdés]. Amennyiben a beavatkozó a beavatkozás lehetőségével nem élt, tehát az elsőfokú határozat meghozatalát megelőző tárgyalás berekesztéséig ez iránti kérelmét nem terjesztette elő, és ebből az okból a perben nem vett részt, vagy a beavatkozását nem engedték meg, nincs lehetősége arra, hogy beavatkozói jogosultságát állítva felülvizsgálati kérelmet terjesszen elő.
A Legfelsőbb Bíróság elutasította a perben beavatkozóként részt nem vett anya felülvizsgálati kérelmét (BH 1993.620., Pfv. II. 21.093/1993.).
A Legfelsőbb Bíróság egyik eseti határozatában kimondta az ún. közérdekű keresettel indított perben részt nem vevő természetes személy - pl. a tisztességtelen piaci magatartás miatt károsult személy - a perben hozott jogerős határozat ellen felülvizsgálati kérelemmel nem élhet (BH 1995.361., Gfv. X. 31.268/1994.).
Az egyszerű pertársak a felülvizsgálat jogával egymástól függetlenül élhetnek, ki-ki a reá vonatkozó rendelkezés ellen. A Pp. 51. § a) pontja szerint minősülő egységes pertársak esetében viszont bármelyik pertárs mulasztása azt eredményezi, hogy a másik pertárs felülvizsgálati kérelme az ilyen kérelemmel nem élő pertársra is kihat [Pp. 52. § (1) bekezdés].
A törvény nem határozza meg mely jogszabálysértés ad alapot felülvizsgálatra, ezért bármely jogszabályi rendelkezés - legyen az anyagi jogi vagy eljárásjogi - megsértése alapja lehet a felülvizsgálati kérelemnek. Nem eredményezheti azonban a felülvizsgálni kért határozat hatályon kívül helyezését az olyan eljárási szabálysértés, amelynek az ügy érdemi elbírálására lényeges kihatása nem volt. [Pp. 275. § (3) bekezdés].
Az ítélet jogszabálysértő volta megállapítható abban az esetben is, ha az nem tekinthető megalapozottnak. A Legfelsőbb Bíróság azonban nem egy felülvizsgálati ügyben hozott határozatában hangsúlyozta, hogy az ítélet megalapozatlansága csak akkor lehet a felülvizsgálati kérelem alapja, ha a másodfokú bíróság ítéletében megállapított tényállás iratellenes, hiányos, logikai ellentmondást tartalmazó, okszerűtlen (pl. BH 1993.768., Kfv. III. 25.140/1993.).
A felek a felülvizsgálati kérelmük alapjaként gyakran hivatkoznak a Pp. 206. §-ában foglalt eljárási szabályok megsértésére. A Legfelsőbb Bíróság több határozatában mutatott rá arra, hogy a felülvizsgálati eljárás keretében a bíróság mérlegelése körébe tartozó kérdés általában nem vizsgálható, és nincs lehetőség a bizonyítás adatainak újabb egybevetésére és értékelésére sem. A Legfelsőbb Bíróság azt vizsgálhatja, hogy a mérlegelés körébe vont adatok értékelésénél nincs-e nyilvánvalóan helytelen következtetés (pl. BH 1994.195., Pfv. III. 20.708/1993.).
Ugyanakkor nem egy esetben döntött úgy a Legfelsőbb Bíróság, hogy a felülvizsgálati kérelem azért alaptalan, mert az valójában a bizonyítékok okszerű mérlegelését támadja (pl. BH 1994.221., Kfv. III. 25.729/1993.).
Ha a felülvizsgálatot kérelmező a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését a tényállás okszerűtlen megállapítása miatt kéri, nem elégséges általánosságban erre utalni, konkrétan meg kell jelölnie, hogy a bíróság milyen bizonyítékból vont le okszerűtlen következtetést, illetőleg milyen bizonyítási hiányosságok miatt nem tekinthető az ítélet megalapozottnak. Ennek hiányában a kérelem nem alkalmas arra, hogy a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet ebből a szempontból felülbírálja (BH 1999/390., Mfv. II. 10.395/1998. sz.).
A felülvizsgálati kérelem ... . "önálló rendkívüli jogorvoslat, amelyben a korábbi beadványokra hivatkozás - e jogorvoslat speciális jellegére tekintettel - nem foghat helyt". A felülvizsgálati kérelemben tehát határozottan meg kell jelölni a jogszabálysértést, nem elegendő csak a korábbi beadványokban foglaltakra utalni (BH 1995.99., Pfv. II. 20.325/1994. sz.).
A felülvizsgálati kérelemben a felek sem új jogcímre, sem korábban nem érvényesített beszámítási kifogásra nem hivatkozhatnak, a felülvizsgálatnak csak olyan jogi álláspont vagy mulasztás szolgálhat alapul, amely az eljárás korábbi szakaszaiban is a per tárgya volt (BH 1996.372., Pk. IV. 23.315/1995. sz.).
Közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálata iránti perben hozott jogerős ítélet elleni felperesi felülvizsgálati kérelem megegyezett a kereseti kérelemmel. A Kúria a támadott jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. Döntését a következőkkel indokolta: "...a kereseti kérelem a közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálatára vonatkozik, míg a felülvizsgálati kérelem a jogerős döntés rendkívüli jogorvoslat keretében történő vizsgálatára. A Kúria előtti felülvizsgálati eljárás nem másodfokú bírósági eljárás. Ha a fél a keresetlevelében foglaltakat ismétli meg, úgy a kérelem lényegében alkalmatlan a Kúria előtti eljárásra, hiszen az értelemszerűen nem tartalmazhatja a kúriai felülvizsgálat tárgyát, azaz az arra vonatkozó érvelést, hogy a jogerős bírósági döntés miért jogszabálysértő" (Kúria Kfv. IV. 35.169/2014.)

A felülvizsgálat kizártsága

[a Pp. 271. §-ához]

Nincs helye felülvizsgálatnak a Kúria határozata ellen akkor sem, ha a jogi képviselővel eljáró felek indítványára a fellebbezést közvetlenül a Kúria bírálja el, a Pp. 235. § (3) és (4) bekezdése alkalmazásával. [1999. évi CX. tv. 38. § (2) bekezdés, 164. § (1) bekezdés]
Az elsőfokú bíróság fellebbezéssel támadható határozatát sérelmesnek tartó félnek módja van arra, hogy rendes perorvoslati lehetőség igénybevételével kérje a vélt vagy valós jogsérelme orvoslását. Ennek elmulasztása miatt nem indokolt, hogy rendkívüli jogvédelmi eszközt vehessen igénybe.
Akkor sem élhet a fél felülvizsgálati kérelemmel, ha a fellebbezését elutasították; a fellebbezési jogáról lemondott; a fellebbezését utóbb visszavonta.
Ha a fél nem élt a fellebbezési jogával, viszont az ellenfele fellebbezése folytán számára kedvezőtlenebb döntést hoztak, ezt a megváltoztató másodfokú határozatot ő is támadhatja felülvizsgálati kérelemmel. Nyilvánvalóan nem élhet felülvizsgálattal abban az esetben, ha az ellenfél fellebbezése folytán a másodfokú bíróság helybenhagyta az elsőfokú bíróság határozatát.
Nem tartalmazza az "ún. negatív lista" [Pp. 271. § (1) bekezdés] a csődeljárásról, a felszámolási eljárásról szóló törvénybe iktatott, a felszámolást elrendelő, illetve a felszámolási eljárás befejezéséről hozott végzés, valamint a cégnyilvántartásról, a cég nyilvánosságáról és a bírósági cégeljárásról szóló törvénybe iktatott a cég törlését elrendelő végzés elleni felülvizsgálat kizárását.
Kimaradtak azok a "Pp.-beli duplikátumok", amelyek olyan nemperes eljárásokban zárták ki a felülvizsgálatot, ahol külön törvény rendelkezése értelmében kizárt a rendes és a rendkívüli jogorvoslat is. Az említett nemperes eljárásokban hozott határozatok a következők:
- a gyülekezési jog gyakorlása tárgyában hozott határozat bírósági felülvizsgálata során hozott végzés,
- a választási eljárásban, illetve a helyi önkormányzati képviselők és a polgármesterek összeférhetetlensége ügyében hozott határozat,
- a Közbeszerzési Döntőbizottságnak a jogorvoslati eljárás során hozott határozata, illetve a Közbeszerzések Tanácsának a békéltetők, a hivatalos közbeszerzési tanácsadók névjegyzékében és a minősített ajánlattevők hivatalos jegyzékébe történő felvételi kérelmet elutasító vagy a törlésről hozott határozat elleni jogorvoslati kérelem elbírálása tárgykörében hozott végzés,
- az idegenrendészeti kiutasítás tárgyában hozott bírósági határozat,
- a menekültügyi eljárásban hozott bírósági határozat.
A Pp. XIV. fejezetében szabályozott felülvizsgálati eljárásnak sem új intézménye a felülvizsgálat megengedhetőségének értékhatárhoz kötése. Az 1999. évi CX. törvény 47. §-ával megalkotott Pp. 271. § (3) bekezdése úgy rendelkezett: nincs helye felülvizsgálatnak olyan vagyonjogi ügyekben, amelyekben a felülvizsgálati kérelemben vitatott érték (illetve annak a 24. § alapján megállapított értéke) az ötszázezer forintot nem haladja meg.
Az értékhatár ismételt bevezetésének célját a törvény indokolása abban jelöli meg: "a Legfelsőbb Bíróság mint az igazságszolgáltatási hierarchia csúcsán álló felülvizsgálati - azaz harmadfokú - fórum elé csak a jelentősebb értékű perek kerüljenek. ... A rendkívüli perorvoslat igénybevehetőségének a vitatott érték nagyságához kötése azért is célszerű, mert egy bizonyos határ alatt magának a jogérvényesítésnek a kockázata (esetleges perköltségviselés) már olyan nagy a követelt összeghez képest, hogy ésszerűtlen élni a jogorvoslati lehetőséggel ... A mai ár és értékviszonyoknak e rendelkezés olyan visszaállítása felel meg, hogy az összeget egymillió forintban állapítsa meg a törvény".
Indokolt, hogy a felek számára létfontosságú, megélhetésüket érintő vagyonjogi ügyekben - így a tartási vagy élelmezési követelés, egyéb járadék, más időszakos szolgáltatás vagy haszonvétel iránti perben [Pp. 24. § (2) bekezdés a) pont] -, továbbá a pénzkövetelés iránti munkaügyi perekben a vitatott érték nagyságától függetlenül megengedett legyen a felülvizsgálat.
Megengedett a felülvizsgálat - az ugyancsak vagyonjogi ügyeknek minősülő - a közigazgatási jogkörben eljáró személyek által hivatalos eljárásukban okozott károk megtérítése [Pp. 23. § (1) bekezdés b) pont] iránti, továbbá az értékpapírból származó jogviszonnyal kapcsolatos [Pp. 23. § (1) bekezdés h) pont] perekben.
A Legfelsőbb Bíróság Polgári Kollégiuma Tanácselnöki Értekezletének állásfoglalása szerint: "a vagyonjogi ügyekben a pertárgy értékétől függetlenül van helye felülvizsgálati kérelemnek, a keresetlevelet (fizetési meghagyást) a Pp. 130. § (1) bekezdés a)-h) pontjai alapján idézés kibocsátása nélkül elutasító és a pert a Pp. 157. § a) és g) pontja alapján megszüntető jogerős végzés, továbbá a közbenső ítélet ellen (2006. január 11-i Emlékeztető 1. és 2/c. pontja).
Nem tartjuk elfogadhatónak a pert megszüntető végzés kapcsán kifejtett eltérő jogi álláspontot. A törvényben tételesen meghatározott pert megszüntető végzések [Pp. 270. § (2) bekezdés] felülvizsgálatának biztosítása szerintünk nem függhet attól, hogy a kereset tárgya egymillió forintot meghaladó vagyoni követelés-e vagy más igény. A felülvizsgálati kérelem alapja ugyanis szükségszerűen nem a keresettel érvényesített követelés jogszabálysértő elbírálásának állítása, hanem annak sérelmezése, hogy a bíróság végzésével jogszabálysértő módon fosztja meg a felet attól, hogy igényét bírói úton érvényesíthesse. Ezt az utóbbit erősíti meg a rendelkezés törvényi indokolása, melynek értelmében a bírósághoz fordulás alkotmányos alapjogának biztosítása érdekében szükséges, hogy a felek a pert megszüntető végzés ellen felülvizsgálati kérelemmel élhessenek.
A választottbíráskodásról szóló 1994. évi LXXI. törvény (a továbbiakban: Vbt.) 8. § (1) bekezdésén alapuló jogerős pert megszüntető végzés ellen nincs helye felülvizsgálatnak. (Gfv. X. 30.340/2009/6.) Az ettől eltérő jogi állásponttal szemben a határozatban kifejtett jogi álláspontot tartjuk elfogadhatónak. Különös tekintettel arra, hogy a Pp. 270. § (2) és (3) bekezdésének együttes értelmezéséből következően a perben hozott határozatok közül csak a per érdemében hozott jogerős ítélet felülvizsgálata kérhető, továbbá a hivatkozott szakasz (3) bekezdésében tételesen megjelölt végzéseké. A Vbt. 8. § (1) bekezdése alapján hozott végzés nem tartozik az említett végzések körébe, és a választottbíráskodásról szóló törvény sem tartalmaz felülvizsgálatot megengedő rendelkezést. Szerintünk ugyanez a jogi álláspont irányadó a Pp. 157/A. § (1) bekezdés a) vagy b) pontján alapuló permegszüntető végzés esetében is.
A Legfelsőbb Bíróság Polgári Jogegységi Tanácsának 2009. március 9. napján meghozott 1/2009. PJE határozata szerint nincs helye felülvizsgálatnak az olyan vagyonjogi ügyben hozott jogerős közbenső Ítélet ellen, amelyben a keresettel érvényesített követelés értéke nem haladja meg az egymillió forintot.
A Jogegységi Tanács határozatát a következőkkel indokolja: "Vagyonjogi pernek minősül a bírói gyakorlat szerint minden olyan jogvita, ahol a perben érvényesített követelés értéke pénzösszegben kifejezhető. A vagyonjogi perekben a jogalkotó abból indul ki, hogy a magasabb összegű követeléshez a feleknek nagyobb érdeke fűződik, az ilyen perek jelentősége nagyobb, ezért magasabb pertárgyérték esetén a per elbírálását már első fokon is magasabb szinten álló bíróság hatáskörébe utalja. A pertárgy értékének abból a szempontból is jelentősége van, hogy a kisebb értékű perek elbírálására a Pp. sajátos, egyszerűbb szabályok alkalmazását írja elő (lásd a Pp. XXVI. Fejezetét), illetve bizonyos körben kizárja, hogy a kisebb pertárgy értékű ügyek elbírálása a Legfelsőbb Bíróságig juthasson el.
A Pp. 271. §-ának (2) bekezdése szerint nincs helye felülvizsgálatnak olyan vagyonjogi ügyben, amelyben a felülvizsgálati kérelemben vitatott érték, illetve annak a 24. §, valamint a 25. § (3) és (4) bekezdése alapján, továbbá a 25. § (3) bekezdésének az egyesített perekre történő megfelelő alkalmazásával megállapított értéke a 3 000 000 forintot nem haladja meg
A Pp. 213. §-ának (1) bekezdése szerint az ítéletben foglalt döntésnek ki kell terjednie a perben, illetőleg a 149. § alapján egyesített perekben érvényesített valamennyi kereseti kérelemre. A Pp. tehát főszabályként ítélet meghozatalát írja elő és csak a törvényben meghatározott szigorú feltételek fennállás esetén teszi azt lehetővé, hogy a bíróság az egyes kereseti kérelmekről, vagy kérelem-részekről külön, részítélettel döntsön, vagy ha a követelés összege (mennyisége) tekintetében a vita elkülöníthető, a bíróság a jog fennállását közbenső ítélettel előzetesen is megállapíthassa [Pp. 213. § (2)-(3) bek.].
A kialakult bírói gyakorlat szerint a közbenső ítélet meghozataláról való döntés során a bíróság elsősorban célszerűségi szempontokat mérlegel. A közbenső ítélet célja a jogvita leegyszerűsítése és a költségtakarékosság. Nyilvánvaló ugyanis, hogy felesleges a követelés összegének megállapítására széles körű bizonyítást lefolytatni, ha kétséges, hogy a követelés jogalapja fennáll-e. A jogorvoslat igénybevételének lehetősége azonban nem függhet az eljáró bírósági tanács célszerűségi szempontból meghozott döntésétől, nem függhet attól, hogy a bíróság az érdemi határozatát egy vagy két eljárási szakaszban hozza-e meg.
Vagyonjogi ügyben - figyelemmel arra, hogy a kereset tárgya szükségképpen pénzkövetelés - a pertárgy értéke az eljárás minden szakaszában azzal az összeggel egyezik meg, amelynek megfizetésére a felperes az alperest kötelezni kéri. Ezen a tényen nem változtat az, ha az eljáró bíróság a jogalap és összegszerűség kérdésében nem egyszerre dönt, hanem külön határoz. Az ilyen perben a közbenső ítélettel elbírált követelés pontos összege csak annyiban nem állapítható meg, hogy az összeg tekintetében a folytatandó eljárásban kell majd döntenie a bíróságnak.
A jogorvoslati eljárásban a per tárgyának értékét a fél által a fellebbezésében vagy a felülvizsgálati kérelmében vitatott érték alapján kell meghatározni. Ez azonban nem lehet magasabb a keresettel érvényesített követelés összegénél még a Pp. 24. §-a (2) bekezdésében foglalt számítás alkalmazása esetében sem. Ha a közbenső ítélet elleni felülvizsgálati eljárásban az ügy meg nem határozható pertárgyértékűnek minősülne, az esetenként azt jelentené, hogy a felülvizsgálati kérelemben vitatott érték összege magasabb lenne, mint a keresettel érvényesített követelés. Ez is arra mutat, hogy a közbenső ítélet elleni jogorvoslat elbírálása során az illetékalap számítási módja kizárólag arra szolgál, hogy a jogorvoslati kérelmet elbíráló bíróság szolgáltatásáért az azt igénybe vevő felek ezen a módon külön fizessenek. A jogegységi határozat nem érinti ezt a felek számára kedvező gyakorlatot".
A Legfelsőbb Bíróság Polgári Kollégiuma Tanácselnöki Értekezletén kialakult - előzőekben hivatkozott - többségi álláspontot tartjuk elfogadhatónak, mivel számunkra kétséges a jogegységi határozat indokolásaként kifejtett jogi érvelés meggyőző volta, a következők miatt.
Jogszabálysértésre hivatkozással a jogerős közbenső ítéletnek mint a per érdemében hozott határozatnak is kérhető a felülvizsgálata [Pp. 270. § (2) bekezdés]. A Pp. 271. § (2) bekezdésében foglalt különös szabály rendelkezik a felülvizsgálat értékhatártól függő kizárásáról akként, hogy az értékhatár alapja nem magának a vagyonjogi per (ügy) tárgyának az értéke, hanem a perben előterjesztett felülvizsgálati kérelemben vitatott érték (felülvizsgálati érték). Szabályozza azt is, hogy a felülvizsgálati érték meghatározásakor mennyiben kell alkalmazni a pertárgy értéke megállapítására vonatkozó általános szabályokat [Pp. 24. §, 25. § (3) és (4) bekezdés]. A törvény ugyanakkor nem tartalmaz olyan különös rendelkezést, amely szerint a közbenső ítélet felülvizsgálattal történő támadása esetén figyelemmel kell lenni a keresetben érvényesített követelés összegére. Mindezekből okszerűen az következik, hogy csak az a jogi tény értékelhető, miszerint: kizárólag az érvényesített jog fennállásáról rendelkező közbenső ítélet jogszerűségének vitatása esetén szükségképpen nincs a felülvizsgálatnak olyan tárgya, amelynek értéke a hivatkozott rendelkezések alkalmazásával összegszerűen megállapítható lenne. Az értékhatártól függő kizárási ok nem érvényesülhet.
Amennyiben az előző jogi okfejtés elfogadható, érdektelen, hogy a felülvizsgálatnak mint rendkívüli perorvoslatnak az igénybevétele függhet-e az eljáró bíróság célszerűségi szempontból meghozott döntésétől, és attól, hogy a bíróság az érdemi határozatát egy vagy két eljárási szakaszban hozza-e meg, továbbá érdektelen az is, hogy a közbenső ítélet meghozatalát a törvény a bíró belátására bízza.
Nem érdektelen viszont az a körülmény: egységes - az a szerintünk helyeselhető és jogszerű - bírói gyakorlat, amely a közbenső ítélet elleni rendes és rendkívüli perorvoslatok eljárási illetékének alapját az 1990. évi XCIII. törvény 39. §-ában foglaltak alkalmazásával állapítja meg, mivel az eljárás tárgyának értéke a Pp. 24. §-ában foglaltak alkalmazásával nem határozható meg. A felülvizsgálati értékhatár tekintetében irányadó felülvizsgálati érték és a felülvizsgálati eljárási illeték alapjául szolgáló felülvizsgálati érték meghatározását a törvény azonos módon szabályozza, ezért nem fogadható el, hogy az értékhatártól függő kizárási ok alkalmazhatósága végett, a közbenső ítéletben megállapított jog értékét összegszerűen is megállapíthatónak tekintsük.
Alappal feltételezhető, hogy a közbenső ítélet elleni felülvizsgálat megengedhetőségéhez a törvény azért nem kívánja meg a kereseti érték figyelembevételét, mert számol azzal: az egymillió forintot el nem érő kereseti kérelem esetén a felülvizsgálattal nem támadható közbenső ítélet meghozatala után - a kereset megengedett felemelése folytán - az alperes egymillió forintot - akár jelentős összeggel is - meghaladó összegben marasztalható, ugyanakkor csak a marasztalás összegének jogszerűségét vitathatja. Az alperes emiatt a jog fennállásának téves megállapításával szemben az egymillió forintot meghaladó összegű marasztalása esetén sem kaphat jogvédelmet.
A felülvizsgálati érték megállapításakor irányadónak kell tekinteni a Legfelsőbb Bíróság Jogegységi Tanácsa 4/2008. PJE határozatában foglaltakat is, miszerint:
"I. A Pp. 24. § (2) bekezdése a) pontjának alkalmazása szempontjából a tartási követelés iránti per fogalmába beletartoznak a tartási-, életjáradéki-, illetve öröklési szerződés teljesítése, módosítása, a tartási (öröklési) szerződés életjáradéki szerződéssé alakítása, valamint a szerződés megszüntetése iránti perek is.
II. A tartási-, életjáradéki-, valamint az öröklési szerződés érvénytelenségének megállapítására és az érvénytelenség jogkövetkezményeinek alkalmazására irányuló perekben viszont a pertárgy értékét a Pp. 24. §-a (1) bekezdésének általános szabálya alapján kell meghatározni."
Az értékhatár szempontjából figyelemmel kell lenni arra, hogy a Pp. 149. § (2)-(4) bekezdésében foglaltaknak megfelelően egyesített perekben is alkalmazni kell a Pp. 25. § (3) bekezdését, így a felülvizsgálatban vitatott összes főkövetelést össze kell adni.
A törvény tételesen meghatározza azokat az ügycsoportokat [Pp. 271. § (3) bekezdés], amelyekben nincs helye felülvizsgálatnak, ha az elsőfokú bíróság ítéletét a másodfokú bíróság helybenhagyta. Ezekben a perekben valójában a felek mindegyikének fontos érdeke fűződhet a jogvita mielőbbi megszüntetéséhez; az elsőfokú bíróság ítéletének helyességét megállapító helybenhagyó másodfokú ítélet megfelelő biztosítéka lehet a döntés jogszerűségének.
A felülvizsgálati kérelmet hivatalból elutasító végzést hozott a Legfelsőbb Bíróság abban a perben, amelyben
- a birtokvédelmi igényről, valamint a közös tulajdonú dolog használatáról rendelkező első fokon hozott ítéletet a másodfokú bíróság helybenhagyta; (Pfv. I. 20.921/2007/3., Kúria Pfv. I. 21.415/2012.).
- a szomszédjog megsértésének megállapításáról rendelkező első fokon hozott ítéletet a másodfokú bíróság helybenhagyta. (Pfv. I. 20. 749/2008/2.)
- a gyermek elhelyezésének megváltoztatásáról rendelkező első fokon hozott ítéletet a másodfokú bíróság helybenhagyta. (Pfv. II. 21.808/2006/2.)
A személyhez fűződő jog megsértése miatt indult perben kizárt a felülvizsgálat, ha a felperes olyan tényállítás miatt kéri a felülvizsgálati kérelmében az objektív szankciók alkalmazását, amelyre vonatkozóan az elsőfokú bíróság a keresetet elutasította és azt a felperes fellebbezéssel nem támadta. (Legf. Bír. Pfv. IV. 20. 752/2007., BH 2009/51.)
Nincs helye felülvizsgálati eljárás lefolytatásának, ha a felülvizsgálati kérelemben vitatott érték, vagyonjogi perben eléri, de nem haladja meg az egymillió forintot. (Legf. Bír. Gfv. X. 30.485/2008., BH 2010/15.) Ez az elv irányadó a jelenleg hatályos hárommillió forintos felülvizsgálati értékhatár esetén is.
Nincs annak akadálya, hogy a Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati eljárásban - a másodfokú bíróság döntésétől eltérően - megállapítsa a per tárgyának értékét és hivatalból elutasítsa a felülvizsgálati kérelmet, ha a per tárgyává tett szolgalom mint vagyoni értékű jog ellenértéke nem haladja meg a törvényben megállapított felülvizsgálati értékhatárt. (Legf. Bír. Pfv. I. 21. 694/2008., BH 2009/273.)
A perben vitás dolog értékének megváltozása nem jelenti egyben a pertárgy értékének változását, ezért nincs helye felülvizsgálatnak olyan vagyonjogi ügyben, amelyben a per tárgyának értéke a jogerős ítélet meghozatalakor nem haladja meg a törvényben meghatározott felülvizsgálati értékhatárt. (Kúria Pfv. I. 20.017/2012.)
A szerződés érvénytelenségének, hatálytalanságának megállapítására irányuló perben a felülvizsgálati kérelemben vitatott értékként a szerződésben kikötött ellenszolgáltatás értékét kell figyelembe venni; ha ez az érték nem éri el a törvényben meghatározott felülvizsgálati értékhatárt, a felülvizsgálati kérelmet hivatalból el kell utasítani. (Legf. Bír. Gfv. XI. 30.538/2008., BH 2009/332.)
Nem alkalmazható viszont a Pp. 271. § (3) bekezdés a) pontja a birtokvédelmi, illetve a szomszédjogi perben előterjesztett kártérítési igények tekintetében (Tanácselnöki Értekezlet, 2006. december 13-ai Emlékeztető).
Ha a szomszédjogi szabályok megsértése tárgyában az első- és a másodfokú bíróság döntése azonos, de a jogsértéshez a törvényben meghatározott felülvizsgálati értékhatárt meghaladó kárigény is kapcsolódik, az utóbbi igény tárgyában hozott rendelkezés vitatása lehetővé teszi a szomszédjogi szabályok megsértése tárgyában hozott rendelkezés felülvizsgálatát is. (Pfv. I. 21.123/2006/4.)
Az örökhagyónak nyújtott tartási jellegű szolgáltatásokra alapítottan érvényesített hagyatéki hitelezői igény nem tartozik abba a körbe, amelyben a Pp. 24. § (2) bekezdés a) pontja szerint a felülvizsgálati értékhatártól függetlenül helye van a felülvizsgálatnak. (Legf. Bír. Pfv. I. 20.451/2011., BH 2012.65.)
A 2012. évi CXVII. törvény - 2012. szeptember 1. napján hatályba lépő [130. § (3) bekezdés] és a hatálybalépését követő 60 nap után jogerőre emelkedett határozatok tekintetében alkalmazandó (17. §) - 6-10. §-aiban foglalt rendelkezések közül a 6-8. §-aiban foglalt rendelkezések módosították a Pp. 271. § (1) bekezdésének c), d) és i) pontjait, a 271. § (2) bekezdését, kiegészítve a Pp. 271. §-át a (4) bekezdéssel.
A módosítás következményeként nem tekinthető megengedettnek a felülvizsgálat az esetben sem) ha a fellebbezés kizárólag az elsőfokú határozatnak a kamatfizetésre, illetve a perköltségre vonatkozó rendelkezését támadta. Kizárttá tette a felülvizsgálatot, ha abban csak a jogerős határozat indokolását támadják. Kizárta a Pp. 271. § (1) bekezdés i) pontjának módosításával a birtokvédelmi eljárást követő birtokvédelmi perben hozott ítélet elleni felülvizsgálatot is. Az i) pontban korábban szabályozott - a hagyaték átadása tárgyában hozott végzés elleni felülvizsgálatot kizáró - rendelkezés valójában hatályban maradt a hagyatéki eljárásról szóló törvény kiegészítésével [2010. évi XXXVIII. törvény 113. § (3) bekezdés].
A Pp. 271. § (2) bekezdésének módosításával egy millió forintról hárommillió forintra emelkedett az az értékhatár, amely érték alatt a vagyonjogi ügyekben nincs helye felülvizsgálatnak.
A Pp. 271. § (2) bekezdésben foglalt korlátozó rendelkezés mellőzése folytán az értékpapírból származó jogviszonnyal kapcsolatos perekben [Pp. 23. § h) pont] is alkalmazni kell, hogy csak a hárommillió forintot meghaladó felülvizsgálati értékű követelés tárgyában van helye felülvizsgálatnak. Megváltozott a munkaügyi perekben előterjesztett pénzkövetelésre korábban ugyanitt biztosított korlátozó rendelkezés is annak folytán, hogy egyidejűleg a Pp. 358. §-a - tekintettel az utóbb hozott 2013. évi CCLII. törvény 85. § (33) pontjában foglalt rendelkezésre is - kiegészült a következő (2) és (3) bekezdéssel:
"(2) Nincs helye felülvizsgálatnak - a (3) bekezdésben foglalt kivétellel - ha a felülvizsgálati kérelemben vitatott érték, illetve annak a 24. §, valamint a 25. § (3) és (4) bekezdése alapján, továbbá a 25. § (3) bekezdésének az egyesített perekre történő megfelelő alkalmazásával megállapított értéke a teljes munkaidőre megállapított kötelező legkisebb havi munkabér (minimálbér) ötszörösét nem haladja meg.
(3) A (2) bekezdésben meghatározott értékhatár alatt is helye van felülvizsgálatnak, ha
a) a jogviszony keletkezésének, módosulásának, megszüntetésének jogszerűsége, valamint a kártérítés, illetve a sérelemdíj iránti igény vitás,
b) a munkaviszonyból származó kötelezettségeknek a munkavállaló által történt vétkes megszegése miatt alkalmazott jogkövetkezmény vitás vagy
c) a fegyelmi vétség miatt vagy a méltatlansági eljárásban alkalmazott jogkövetkezmény vitás."
A Pp. 271. §-ának (4) bekezdéssel történő kiegészítésével kizárttá vált a felülvizsgálat a cég szervei határozatának bírósági felülvizsgálata iránt indított [Pp. 23. § (1) bekezdés ec) pont] perekben és a társasház tulajdonostársai közösségének szervei által hozott határozatok tárgyában hozott jogerős ítélettel szemben, ha az elsőfokú bíróság ítéletét a másodfokú bíróság azonos jogszabályi rendelkezésre utalással hagyta helyben. E szabály indoka - a törvény indokolása szerint - a következő: "…ezekben a perekben az figyelhető meg, hogy amennyiben a másodfokú bíróság azonos jogszabályi rendelkezésre utalással hagyta helyben az elsőfokú bíróság ítéletét, úgy azokban nem merül fel olyan jogkérdés, amely indokolná a felülvizsgálati eljárás lefolytatását. Abban az esetben azonban, ha a másodfokú döntésben eltérő a jogi indokolás, fennállhat annak lehetősége, hogy olyan összetett jogkérdések merültek fel, melyek indokolják a rendkívüli jogorvoslati eljárás igénybevétele lehetőségének biztosítását; így e körben továbbra is helye lesz felülvizsgálatnak.
A 2013. június 1-jétől hatályos 2013. évi LXIX. törvény 8. §-a jelentősen módosította a Pp. 271. § (2) bekezdésében foglaltakat azzal, hogy - eltérő rendelkezés hiányában - a folyamatban lévő ügyekben is alkalmazni kell. A törvényi rendelkezés "részletes indokolás"-a következő: "A Pp. 271. § (2) bekezdésének módosítását az indokolja, hogy az ügyek jelentősége nem kizárólag a pertárgy érték és még kevésbé a perorvoslati kérelemben vitatott érték függvénye." Alaposabb megfontolást igényelt volna az értékhatártól nem függő perek körének bővítése. Különös tekintettel arra, hogy a törvényalkotó ebbe a körbe nemcsak az ingatlan tulajdonára, vagy az ingatlant terhelő jogra vonatkozó ügyeket vonta be, hanem azokat is, amelyek az ingatlanra vonatkozó jogviszonyból erednek. Valójában az anyagi jog szabályainak megfelelő értelmezésével határozhatók meg egyedileg azok a jogviszonyok, amelyekből eredő ügyek az említett körbe vonhatók. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy több évtizedes és egységes ítélkezési gyakorlata van a Pp. 35. § (1) bekezdésében foglaltak alkalmazása kapcsán annak: "ingatlanra vonatkozó" jogviszonyból erednek az ingatlanra vonatkozó kötelmi jogviszonyok is; ebből következően idevonható például az ingatlan adásvételi szerződés érvényességét vitató per, és az ingatlan vételárának megfizetése iránti per is. A peres felek nyilvánvalóan értetlenül szembesülnek majd azzal, hogy 2 000 000 Ft kölcsön megfizetése iránti perben nem élhetnek felülvizsgálattal, viszont az öröklakás 1 500 000 Ft-os bérleti díja iránti követelést elbíráló másodfokú ítélet támadható lesz felülvizsgálati kérelemmel.
A Kúria a Pp. 271. § (2) bekezdésében foglaltak megfelelő értelmezésével a következő álláspontra jutott. Az adott perben a felperes egyrészt hagyatéki hitelezői igényét, másrészt ingatlan közös tulajdonának megszüntetését kérte. A felülvizsgálati kérelem azonban kizárólag a jogerős ítéletnek az örökhagyó tartásával, gondozásával összefüggő hagyatéki hitelezői igény elbírálásával kapcsolatos rendelkezés felülvizsgálatára irányult. A felülvizsgálati kérelmet emiatt a Kúria a Pp. 273. § (2) bekezdés a) pontja alapján hivatalból elutasította arra hivatkozással, hogy "az ügy nem vonható azoknak az ügyeknek a csoportjába, amelyekben értékhatárra tekintet nélkül van helye felülvizsgálatnak" (Kúria Pfv. I. 20.257/2014.).
A Kúria Polgári Kollégiumának az 1/2016. (II. 15.) PK véleménye 1. pontja értelmében a jogerős határozat több rendelkezése ellen irányuló felülvizsgálati kérelem esetén valamely felülvizsgálatot kizáró ok meglétét, illetve hiányát, továbbá adott esetben az értékhatárkorlát alóli kivétel fennálltát a Kúria rendelkezésenként külön-külön hivatalból vizsgálja. A felülvizsgálati korláttal érintett kérelmet tehát nem teszi befogadhatóvá és érdemben elbírálhatóvá az a körülmény, hogy azt esetlegesen a jogerős ítéletet támadó olyan másik kérelemmel együtt terjesztették elő, amellyel szemben korlátozás nem érvényesül. Ennek különösen gyakori esete, amikor a jogerős ítélet az értékhatárkorlátot el nem érő összegű vagyoni és nem vagyoni kártérítésben (sérelemdíjban) marasztaló rendelkezést egyaránt tartalmaz, amelyek közül a törvény korlátozó rendelkezésének hiánya folytán érdemben csak a nem vagyoni kártérítés (sérelemdíj) tárgyában hozott rendelkezés bírálható felül. Ilyen esetben a Kúria külön végzéssel határoz a felülvizsgálati kérelem felülvizsgálati korláttal érintett részének hivatalbóli elutasításáról, míg az el nem utasított rész tekintetében a felülvizsgálati eljárást érdemben lefolytatja.
A hivatkozott PK vélemény 2. pontja a következőket tartalmazza: "A Pp. 271. § (2) bekezdése alkalmazásában az "ingatlan tulajdonára" vonatkozó ügy alatt az olyan jogvitát kell érteni, amelyben a fél az ingatlan tulajdonát érintő dologi jogi igényt érvényesít. Az "ingatlant terhelő jogra" vonatkozó ügynek az a jogvita minősül, amelyben a fél által érvényesített igény az ingatlan-nyilvántartásban az ingatlanra bejegyezhető, a tulajdonjogon kívüli egyéb jogot érint. [...] Ilyen jogok az Inytv. 16. §-a értelmében a földhasználati, haszonélvezeti és használati jogok, a szolgalmak, valamint a jelzálogjog, tehát a korlátolt dologi jogok, továbbá az elő- és visszavásárlási, vételi és eladási jog és a végrehajtási jog. [...] Az "ingatlanra vonatkozó jogviszonyból eredő" ügy alatt az olyan jogvitát kell érteni, amelyben a fél az ingatlanra vonatkozó egyéb kötelmi jogi igényt érvényesít, amely eredményessége esetén az ingatlanjogi helyzetében változást eredményezhet. [...] Idetartoznak az ingatlan tulajdonának átruházása vagy használatának átengedése érdekében kötött szerződések érvénytelenségére vagy megszűnésére hivatkozással az eredeti állapot helyreállítása iránt előterjesztett keresetek, ha ezekre az igényekre a felülvizsgálati eljárás is kiterjed. Nem minősülnek viszont a Pp. 271. § (2) bekezdésének alkalmazása során ingatlanra vonatkozó jogviszonyból eredő pernek azok az ügyek, amelyek tárgya az ilyen szerződésekben kikötött pénzbeli ellenszolgáltatás (hátralékos vételár, bérleti díj) teljesítése, a szerződéskötés megerősítéseként adott foglaló visszakövetelése, a szerződésszegés jogkövetkezményeinek (kártérítés, kötbér, hibás teljesítés esetén kijavítás, kicserélés, árleszállítás, a kijavítási költség megfizetése) érvényesítése vagy az érvénytelenség egyéb jogkövetkezményeinek alkalmazása, ezek az igények ugyanis az ingatlanjogi helyzetét nem érintik. [...] Nem tartoznak az ingatlanra vonatkozó jogviszonyból eredő ügyek körébe ebből a szempontból az érvényesíthetetlen tulajdoni igény helyébe lépő kártérítés vagy jogalap nélküli gazdagodás megfizetése, a tulajdonháborítás vagy birtokháborítás miatt járó kártérítés, a közös tulajdonban álló ingatlan fenntartási, karbantartási, felújítási költségeinek megfizetése, az ilyen ingatlan hasznosításából származó bevétellel való elszámolás, a társasházi közös költség és a lakáshasználati jog ellenértékének megfizetése iránti perek, valamint a hagyatéki hitelezői igény megfizetése, vagy a kötelesrész pénzben történő kiadása iránti perek sem. Ezekben az ügyekben tehát, ha a felülvizsgálati kérelemben vitatott érték nem haladja meg a hárommillió forintot, felülvizsgálatnak nincs helye.
Az egyes törvényeknek az új Polgári Törvénykönyv hatálybalépésével összefüggő módosításról szóló 2013. évi CCLII. törvény - 2014. január 1-jén hatályba lépő - 85. § (38) bek. h) pontja folytán hatályát vesztette a Pp. 271. § (1) bekezdés g) pontjának az a rendelkezése: ... "ha a gyermek anyjának utólagos házasságkötése folytán az anya férjét kell a gyermek apjának tekinteni." E rendelkezés mellőzésének indoka az, hogy az új Polgári Törvénykönyv megszüntette az apai elismerés két formája közül az anyával való utólagos házasságkötés során tett elismerés (Csjt. 39. §) különálló voltát. Valójában az elismerésnek ezt a módját is olyannak tekinti, mint a teljes hatályú apai elismerést.

Felülvizsgálati kérelem előterjesztésének helye és ideje, tartalmi kellékei

[a Pp. 272. §-ához]

A Pp. 272. §-a helyébe lépő rendelkezést a 2012. évi CXVII. törvény 9. §-a tartalmazza; a módosításhoz fűzött indokolás a következő: "A törvénnyel módosított Pp. 272. §-a a jogvitás helyzetek mihamarabbi végleges lezárhatósága érdekében továbbá annak érdekében, hogy a felek felülvizsgálati eljárás iránti kérelmüket megfelelően terjesszék elő, pontosan rögzíti, hogy milyen adatokat kell a kérelemnek tartalmaznia. A felülvizsgálati kérelemben meg kell jelölni azt a határozatot, amely ellen a felülvizsgálati kérelem irányul, azt, hogy a fél milyen tartalmú határozat meghozatalát kívánja, továbbá elő kell adni - a jogszabálysértés és a megsértett jogszabályhely megjelölése mellett -, hogy a fél a határozat megváltoztatását milyen okból kívánja. Abban az esetben azonban, ha a felülvizsgálati kérelemben tartalmilag helyesen történik hivatkozás a jogszabálysértés tenyéré, de a megsértett jogszabályhely megjelölése téves, ezen okból a felülvizsgálati kérelmet nem lehet elutasítani. Az új, szigorúbb szabályozás alkalmas lehet arra, hogy a felülvizsgálat iránti kérelmet előterjesztők kérelmüket pontosan, s úgy fogalmazzák meg, hogy az alkalmas legyen a Kúria eljárására, s a hiánytalan kérelmek a felülvizsgálati ügyek intézésének időszerűségét segíthetik elő, amely valamennyi fél érdeke.
Az ismertetett "részletes" indokolás nem foglalkozik azzal, hogy mi tette szükségessé a felülvizsgálati kérelem benyújtására előírt hatvan napos ha táridő elmulasztása esetére biztosított harminc napos objektív igazolási határidő mellőzését. Vitatható, hogy ez szolgálná a jogvitás helyzetek "mihamarabbi végleges" lezárhatóságát, mivel ennek folytán - a Pp. 270. § (1) bekezdésében foglaltak megfelelő alkalmazásával - a Pp. 107. § (1) bekezdése alapján a felülvizsgálati kérelem benyújtására előírt határidő elmulasztásának következményei orvoslása végett ugyan tizenöt napon belül lehet igazolási kérelmet előterjeszteni, ha azonban a mulasztás csak később jutott a fél tudomására vagy az akadály csak később szűnt meg a mulasztástól számított három hónap az igazolási kérelem előterjesztésének objektív határideje.
Az előző értelmezés helyességét igazolja az a körülmény, hogy abban az esetben, ha a törvényalkotó szigorúbb határidőt kíván megállapítani, arról külön rendelkezik, miként ezt tette a kiemelt jelentőségű ügyek eljárási szabályainak megalkotásakor. A Pp. 386/I. §-a érelmében a kiemelt jelentőségű perekben a Pp. 272. § (1) bekezdése alapján előterjeszthető felülvizsgálati kérelem benyújtására előirt - a határozat kézbesítésétől számított - harminc napos határidő elmulasztása esetén az elmulasztott határidő utolsó napjától számított harminc nap elteltével igazolásnak akkor sincs helye, ha a mulasztás csak később jutott a fél tudomására, vagy az akadály csak később szűnt meg. E rendelkezésben írt határidők alkalmazhatóságának nyilvánvaló feltétele az, hogy a perben eljáró elsőfokú bíróság a Pp. 386/B. §-a alapján elrendelte az ügy soron kívüli intézését és ezt a felek képviselőjével megfelelően közölte azzal, hogy a soronkívüliség az eljárás minden szakaszára a rendes és rendkívüli perorvoslatokra is kiterjed.
A felülvizsgálati kérelem benyújtására nyitva álló határidőt nem érinti, ha a felperes a rész- és közbenső ítélet meghozatala után folytatódó eljárásban emeli fel a keresetét olyan Összegre, amelyre a kiemelt jelentőségű ügyekre vonatkozó különleges eljárás szabályai az irányadók. Az általános szabályok szerint meghozott jogerős rész- és közbenső ítélet ellen a hatvanadik napon előterjesztett felülvizsgálati kérelem elkésettség okán hivatalból nem utasítható el (Kúria Pfv. I. 21.462/2012.).
A fellebbezési eljárás befejezése után a másodfokú bíróság a per iratait visszaküldi az elsőfokú bíróságnak. A Pp. 254. § (4) bekezdésében foglalt főszabály szerint a másodfokú eljárást befejező határozatot az elsőfokú bíróság közli - kézbesítés útján - a felekkel. Ezek a körülmények azt indokolják, hogy a felülvizsgálati kérelmet annál az elsőfokú bíróságnál kell előterjeszteni, amely bíróság kezeli az ügy iratait és intézkedni tud azoknak a törvényben írt módon történő felterjesztéséről.
Megtörténik, hogy a fél - elvétve a jogi képviselő is - a felülvizsgálati kérelmet közvetlenül a Legfelsőbb Bíróságnál terjeszti elő. A Legfelsőbb Bíróság kialakult gyakorlata az, hogy a hozzá érkezett felülvizsgálati kérelmet tartalmazó beadványt közvetlenül a félnek, illetve a jogi képviselőjének küldi vissza. Előfordul, hogy az ilyen módon visszaadott felülvizsgálati kérelmet ismételten - az elsőfokú bíróságnál - oly időben terjesztik elő amikor a felülvizsgálati kérelem előterjesztésére nyitva álló hatvannapos határidő eltelt, sőt az igazolási kérelem benyújtására biztosított harmincnapos határidő is. Ezekben az esetekben a Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet érdemi vizsgálat nélkül elutasítja - a Pp. 270. § (1) bekezdés szerint alkalmazandó Pp. 237. §-a alapján - elkésettség okából.
Közzétételre került - a Pp. XIV. fejezetét módosító egyes rendelkezéseihez fűzött magyarázatként - a következő ellentétes álláspont.
"Ha a felülvizsgálati kérelmet tévedésből az elsőfokú bíróság helyett mégis a Legfelsőbb Bíróságnál terjesztik elő, a Legfelsőbb Bíróság azt az elsőfokú bíróságnak azzal a felhívással küldi meg, hogy ez utóbbi a kérelmet és az iratokat a rávonatkozó szabályok szerint terjessze fel. Ha a kérelmet a törvény adta határidőn belül a Legfelsőbb Bíróságnál terjesztik elő, azt nem lehet elkésettség okából elutasítani, hanem a visszaküldés és a felterjesztés már idézett szabályait kell betartani" (Polgári peres eljárás egységes szerkezetben, Co-Next Bt 1993. 285. oldal).
Van olyan álláspont is, hogy a Legfelsőbb Bírósághoz küldött - tartalma szerint felülvizsgálati kérelemnek minősülő - az ügyben eljárt elsőfokú bíróságot feltüntető beadványt haladéktalanul ehhez a bírósághoz kell továbbítani. Egyidejűleg a felet ennek megtörténtéről és arról is tájékoztatni kell, hogy a felülvizsgálati kérelme attól az időponttól tekinthető előterjesztettnek, amikor azt az elsőfokú bíróságnál érkeztetik.
A felülvizsgálati kérelem előterjesztésére rendelkezésre álló hatvannapos határidő kezdő napja a jogerős másodfokú határozat közlését, illetőleg kézbesítését követő nap [Pp. 228. § (1) bekezdés és a Pp. 103. § (2) bekezdés] akár az elsőfokú bíróság kézbesítette, akár kivételesen [Pp. 254. § (4) bekezdés] - a határozat írásbafoglalása folytán - a másodfokú bíróság.
A szabályszerűen közölt másodfokú határozat ismételt kézbesítése esetén is a határozat első kézbesítésétől kell számítani a felülvizsgálati kérelem előterjesztésének hatvan napos határidejét. (EBH 1999.105., Legf. Bír. Pfv. VI. 23. 726/1998.)
A felülvizsgálati kérelem benyújtására előírt határidő elmulasztása a törvény szerint igazolással kimenthető.
Az igazolási kérelem tárgyában a Kúria határoz. Határozata meghozatalakor a Pp. 270. § (1) bekezdése szerint irányadó általános szabályok megfelelő alkalmazásával jár el, így az elkésetten előterjesztett igazolási kérelmet hivatalból, érdemi vizsgálat nélkül elutasítja [Pp. 109. § (2) bekezdés].
A felülvizsgálati kérelem benyújtására engedett hatvan napos határidő elmulasztásának kimentésére nem alkalmas a jogi képviselő rövid ideig (néhány napig) tartó betegsége. (EBH 2000.345., Legf. Bír. Gfv. VI. 31.146/2000.)
A felülvizsgálati kérelemben meg kell jelölni az eljáró bíróságot és annak a határozatnak a számát, amely ellen a felülvizsgálati kérelem irányul.
A felülvizsgálati kérelemnek egyrészt határozott kérelmet kell tartalmaznia arra nézve, hogy a jogerős határozat megváltoztatását mennyiben és milyen módon kérik, másrészt meg kell jelölni a kérelemben a jogszabálysértést, amely történhet § számra utalással vagy e nélkül is, olyan tartalmi okfejtéssel, amelyből a számszerű megjelölésre következtetni lehet, és amelyből kitűnik, hogy mit és miért tart jogszabálysértőnek a felülvizsgálati kérelmet benyújtó fél. (Tanácselnöki Értekezet 2006. január 11-ei Emlékeztető)
A Kúria hivatalból elutasította a felülvizsgálati kérelmet, mert az nem tartalmazta a megsértett jogszabályhely megjelölését. (Kúria Mfv. I. 10.380/2013., BH 2013.281.) Meggyőződésünk, hogy az előzőekben hivatkozott "Emlékeztető"-ben kifejtett álláspont továbbra is elfogadható, mivel a Pp. 272. § (3) bekezdésének adható olyan értelmezés, amely szerint, ha a felülvizsgálati kérelemben helyesen történik hivatkozás a jogszabálysértés tényére, a felülvizsgálati kérelem az esetben sem utasítható el, ha a jogszabályhely téves megjelölése helyett egyáltalán nem jelöli meg a megsértett jogszabályhelyet.
Az előzőekben kifejtett álláspontot erősíti meg az a határozat, amiben a Kúria azért tekintette alaptalannak a felperes felülvizsgálati kérelem elutasítása iránti kérelmét, mert az alperes a felülvizsgálati kérelmében "...tartalmilag helyesen hivatkozott a jogszabálysértés tényére, csak a jogszabályhely megjelölése történt tévesen". (Kúria Mfv. I. 10.656/2013).
A Kúria 1/2016. (II. 15.) PK véleménye a következőket tartalmazza:
"A felülvizsgálati kérelem egymással szorosan összefüggő kötelező tartalmi kellékei a jogszabálysértés és a megsértett jogszabályhely megjelölése, valamint annak kifejtése, hogy a fél a határozat megváltoztatását milyen okból kívánja [Pp. 272. § (2) bekezdés]. Ezen együttes törvényi feltételeknek a fél akkor tesz eleget, ha egyrészt a megsértett jogszabályhelyet konkrétan megjelöli, másrészt pedig a hivatkozott jogszabálysértést tartalmilag is körülírja, az arra vonatkozó jogi álláspontját kifejti, vagyis ha a jogszabálysértésre való hivatkozása indokait is ismerteti. Mindezek bármelyikének hiánya a felülvizsgálati kérelem hivatalbóli elutasítását eredményezi. [...] A felülvizsgálati kérelem [...] tartalmi elemeinek jelentősége abban jelölhető meg, hogy ezek jelenítik meg a félnek a rendkívüli perorvoslati eljárás keretében orvosolni kért jogsérelmeit. A tartalmi elemek hiánya, vagy fogyatékossága esetén a Kúria nem kerül abba a helyzetbe, hogy egzakt módon megismerhesse azt az okot, vagy okokat, amelyek miatt a fél a jogerős határozatot jogszabálysértőnek tartja. Emellett a felülvizsgálati kérelem e tartalmi elemei meghatározzák a Kúria felülbírálati lehetőségének a tartalmi és perjogi kereteit is. Ezért a jogszabálysértés körülírása és a megsértett jogszabályhely megjelölése tekintetében a Kúria a felülvizsgálati kérelemmel szemben - a Pp. 272. § (2) bekezdésével összhangban - szigorú követelményt érvényesít: azok esetleges hiánya vagy fogyatékossága a felülvizsgálati kérelem hivatalból történő elutasítását eredményezi" (PK vélemény 3. pont).
"Ha a fél a felülvizsgálati kérelmében több egymástól elkülönülő jogszabálysértésre hivatkozik, valamennyi hivatkozásának rendelkeznie kell az előző pontban meghatározott tartalmi követelményekkel. [...] A törvény előírásából ugyanis okszerűen következik, hogy a tartalmi elemek között egy olyan összefüggésnek kell fennállni, miszerint a jogszabálysértés és a megsértett jogszabályhely megjelölésének, valamint a fél ezzel összefüggő jogi érvelésének egy és ugyanazon jogszabálysértéshez kell kapcsolódniuk, mert csak együtt alkalmasak arra, hogy kijelöljék a rendkívüli perorvoslati eljárás formai és tartalmi kereteit. [...] Ezért amennyiben a fél felülvizsgálati kérelmében a jogerős határozatot több önálló jogszabálysértésre hivatkozással támadja, valamennyi felülvizsgálati támadásnak külön-külön rendelkeznie kell a Pp. 272. § (2) bekezdése által meghatározott tartalmi követelményekkel, azaz a hivatkozott jogszabálysértésenként külön-külön meg kell jelölni a megsértettnek állított jogszabályhelyet és körül kell írni a jogszabálysértés indokait. Érdemben csak azok a hivatkozások vizsgálhatók, amelyek esetében a törvény hivatkozott rendelkezése által előírt tartalmi követelmények maradéktalanul teljesültek. Az egyéb hivatkozásokat a Kúria figyelmen kívül hagyja, amely körülményre határozata indokolásában utal" (PK vélemény 4. pont).
"A felülvizsgálati kérelem hivatalból történő elutasításának van helye, ha a fél nem jelöli meg, hogy a jogerős határozatot milyen keretben (egészében vagy mely részében) támadja, valamint, hogy milyen tartalmú határozat meghozatalát kívánja. Nem tekinthető a Kúria által hozandó határozat tartalmára vonatkozó határozott kérelemnek, ha az a jogerős határozat hatályon kívül helyezésére és "a jogszabályoknak megfelelő határozat hozatalára" irányul, feltéve, hogy a kérelemből a tartalma szerinti elbírálás elve [Pp. 3. § (2) bek.] alapján sem állapítható meg, hogy a fél a jogerős határozat helyett milyen tartalmú döntés meghozatalát kívánja. A Kúria által hozandó határozat tartalmára vonatkozó határozott kérelemnek minősül az is, ha a fél - a tartalmi követelményeknek egyébként megfelelő - kérelmében a jogerős határozat vagy mindkét fokú határozat hatályon kívül helyezését és a másodfokú bíróság vagy az elsőfokú bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára utasítását kéri" (PK vélemény 5. pont).
"A jogerős határozat több rendelkezése ellen irányuló felülvizsgálati kérelem esetén a felülvizsgálati kérelemnek a törvényben előírt tartalmi kellékeket kérelmenként külön-külön kell tartalmaznia és ezek hiánytalan meglétét a Kúria is külön-külön vizsgálja". (PK vélemény 6. pont).
"A felülvizsgálati kérelem tartalmi kellékeinek a hiánya miatt a fél hiánypótlásra való felhívásának nincs helye és ha az adott hiányosságot a felülvizsgálati kérelem előterjesztésére nyitva álló határidő eltelte előtt a fél magától sem pótolja, a felülvizsgálati kérelmet hivatalból el kell utasítani. A felülvizsgálati kérelem alaki kellékeinek hiánya esetén nincs akadálya a fél hiánypótlásra történő felhívásának. [...] A felülvizsgálati eljárásban folytatott hiánypótlás jogi szabályozása és bírói gyakorlata egyaránt abból a speciális elvi tételből indul ki, miszerint a Pp. 272. § (2) bekezdésében meghatározott tartalmi elemek nem csupán a felülvizsgálati kérelem törvényi kellékei, hanem azok egyben a jogintézmény fogalmi elemeinek is minősülnek. Az általános polgári perbeli beadványhoz képest ezek jelentik azt a többletet, amelyek az általános perbeli beadványt minőségileg megváltoztatják és a rendkívüli perorvoslati eljárás kezdeményezésére alkalmas felülvizsgálati kérelemmé emelik. E kötelező tartalmi (és egyben fogalmi) elemek bámelyikének a hiánya esetén jogilag releváns felülvizsgálati kérelemről nem beszélhetünk. [...] A tartalmi hiányosság jogkövetkezménye pedig a felülvizsgálati kérelem hivatalból történő elutasítása. [...] A felülvizsgálati eljárásban a hiánypótlás az alaki kellékek esetleges hiányára korlátozódik. Idetartozik a felülvizsgálati eljárási illeték lerovása, a jogi képviselő meghatalmazásának csatolása, valamint a beadvány törvényben előírt példányszámának biztosítása. Sajátosan alakul azonban a hiánypótlás lehetősége a kötelező jogi képviselettel kapcsolatban. Amennyiben a felülvizsgálati kérelmet a fél jogi képviselő nélkül terjesztette elő, és a pártfogó ügyvéd kirendelésére irányuló kérelmet sem tartalmaz, a beadványt határidőben előterjesztettnek kell tekinteni, de az a Pp. 73/B. § (2) bekezdése folytán hatálytalan. Ebben az esetben a Kúria megfelelő határidő tűzésével, a felülvizsgálati kérelem hivatalból történő elutasításának terhe mellett felhívja a felülvizsgálati kérelmet előterjesztő felet e hiányosság pótlására. A felülvizsgálati kérelem hatálytalanságára figyelemmel a Kúria a jogi képviselő meghatalmazásának megérkezéséig az ügyben egyéb intézkedést nem tehet, a határidő eredménytelen eltelte esetén pedig a felülvizsgálati kérelmet hivatalból elutasítja. Hiánypótlásnak van helye akkor is, ha a csatolt meghatalmazás kifejezetten az eljárás felülvizsgálatot megelőző szakaszára, vagy csak valamely előre meghatározott eljárási cselekményre (pl. csak a felülvizsgálati kérelem benyújtására) szól. A meghatalmazásnak ugyanis a felülvizsgálati eljárás egészére kell vonatkoznia" (PK vélemény 7. pontja).

Kötelező jogi képviselet

A felülvizsgálati eljárásban a kérelem előterjesztője jogi képviselővel köteles eljárni [Pp. 73/A. § a) pont]. Ezt a rendelkezést a törvényhez fűzött miniszteri indokolás annyiban pontosítja, hogy már a felülvizsgálati kérelmet is csak jogi képviselő útján lehet előterjeszteni. Ennek elmulasztása esetén hiánypótlásra, majd annak eredménytelensége folytán a felülvizsgálati kérelem hivatalból történő elutasítására kerül sor.
A felülvizsgálati eljárásban is alkalmazni kell az 1998. január 1. napjával hatálybalépő Pp. 73/C. § (3) bekezdésében foglaltakat, miszerint kötelező jogi képviselet esetében - amennyiben törvény kivételt nem tesz - a jogi szakvizsgával rendelkező személy saját ügyében jogi képviselő nélkül is eljárhat [1997. évi LXXII. törvény 12. és 34. § (2) bekezdés].
A Pp. 272. § (3) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a felülvizsgálati kérelemhez csatolni kell a jogi képviselő meghatalmazását is, ha erre korábban nem került sor, vagyis akkor, ha az eljárás egy korábbi szakaszában ez nem történt meg. A Legfelsőbb Bíróság a Pp. 70. § (2) bekezdésének megfelelő alkalmazásával alakította ki azt a gyakorlatát, miszerint ha a félnek a másodfokú eljárásban volt meghatalmazott jogi képviselője, őt mindaddig a fél képviselőjének tekinti, amíg nem hozzák tudomására, hogy a meghatalmazást a fél visszavonta, illetőleg azt a képviselő felmondta, vagy az a fél halála folytán megszűnt (Pp. 71. §).
Ha a jogi képviselő nélkül eljáró természetes személy részleges vagy teljes költségmentességet kapott - illetőleg azt a - Kúria engedélyezi a felülvizsgálati eljárásban [Pp. 270. § (1) bekezdés, Pp. 86. § (1) bekezdés] - megilleti őt a pártfogó ügyvédi képviselet engedélyezése iránti igény. A 2007. évi CLI. törvény 21. § (2) bekezdése szerint a 2008. január 1-jét követően indult ügyekben, valamint azokban a 2008. január 1-jén folyamatban lévő ügyekben - így a folyamatban lévő felülvizsgálati ügyekben is -, amelyekben a költségkedvezmény vagy a pártfogó ügyvédi képviselet biztosítására vonatkozó igény ezen időpontot követően merül fel, a Pp. 87. § (1) bekezdésében foglaltak alapján a pártfogó ügyvédi képviseletet - külön törvény (2007. évi CLI. törvény) szerint - a jogi segélynyújtó szolgálat engedélyezi.
A felülvizsgálati eljárásban a jogi képviselet kötelező, ezért a jogi képviselő közreműködése nélkül eljáró fél perbeli cselekménye és nyilatkozata hatálytalan, kivéve a Polgári perrendtartásban szabályozott eseteket, vagy ha a törvény az adott perbeli cselekményre nézve a meghatalmazott útján történő eljárást kizárja (Pp. 73/B. §). Az eljárási törvény tételesen szabályozza, hogy a Pp. 73/A. §-a alkalmazásában kit kell jogi képviselőnek tekinteni.

A felülvizsgálati kérelem felterjesztése

Ha a felülvizsgálati kérelem benyújtására nyitva álló határidő valamennyi féllel szemben lejárt, illetve, ha a felülvizsgálati kérelmet valamennyi fél benyújtotta, az elsőfokú határozatot hozó bíróságnak azt a per irataival együtt haladéktalanul fel kell terjesztenie a Kúriához, a jogerős határozatot hozó bíróságot pedig a felülvizsgálati kérelem másolatának megküldésével kell értesítenie az eljárás megindításáról. A most említetteken túlmenően az elsőfokú bíróság semmiféle érdemi intézkedést nem tehet. Azok a jogosultságok tehát nem illetik meg, amelyeket a rendes perorvoslati kérelem, a fellebbezés előterjesztése kapcsán a Polgári perrendtartás biztosít a számára.
Feladata viszont az elsőfokú bíróságnak, - a reá vonatkozó ügyviteli szabályok megfelelő alkalmazásával - hogy gondoskodjon a jogerős határozat kézbesítését igazoló tértivevényeknek vagy a kézbesítés megtörténtét egyéb módon igazoló iratnak a másodfokú - illetve a felülvizsgálattal támadható elsőfokú - határozat eredeti példányához való kapcsolásáról. A határozat szabályszerű kézbesítése tényének és határnapjának ismerete hiányában nincs abban a helyzetben, hogy megállapítsa a felülvizsgálati kérelem benyújtására nyitva álló határidő valóban lejárt valamennyi féllel szemben.
Annak a feladatának is eleget kell tennie, hogy a jogerős határozatot hozó bíróságot értesítse a felülvizsgálati kérelem másolatának megküldésével. Ebből következően, ha a felülvizsgálati kérelmet csak egyetlen példányban terjesztették elő, indokoltan hívhatja fel a felet a szükséges példányok pótlására [Pp. 93. § (2) bekezdés].
A felülvizsgálati kérelem felterjesztése a Kúriához ténylegesen az ügyviteli szabályoknak megfelelően rendezett ügyiratok - felterjesztő lappal történő - megküldését jelenti.
Ha a végrehajtás elrendelése a jogerős határozat alapján már megtörtént, az elsőfokú bíróságnak magát a felülvizsgálati kérelmet kell - a beérkezését követően haladéktalanul - felterjesztenie, feltéve, hogy a többi érdekelt tekintetében a felülvizsgálati kérelem előterjesztésének határideje még nem telt el. Ennek a rendelkezésnek nyilvánvalóan az a célja, hogy a Kúria - szükség szerint soron kívül - intézkedhessen a jogerős határozat végrehajtásának felfüggesztéséről. Az erre vonatkozó kérelem elbírálásához viszont feltétlenül szükség van arra is, hogy az elsőfokú bíróság a felülvizsgálati kérelemmel együtt küldje meg a jogerős határozat egy másolati példányát.

A felülvizsgálati bíróság összetétele

A Pp. 11. § (5) bekezdésének módosított szövege szerint: a Kúria a felülvizsgálati eljárás során három hivatásos bíróból álló tanácsban ítélkezik. Ha az ügy különös bonyolultsága indokolja, a Kúria elrendelheti, hogy az ügyben öt hivatásos bíróból álló tanácsban járjon el.
A jelenlegi szabályozással azonos rendelkezést tartalmazott az 1997. évi LXXII. törvény 30. §-a szerint 1999. január 1. napjával hatályát vesztett Pp. 273. § (1) bekezdése. A Legfelsőbb Bíróság öt hivatásos bíróból álló tanácsa elé az ítélőtáblák működésének megkezdése után induló ügyekben felülvizsgálati kérelem nem kerülhet, mivel a Legfelsőbb Bíróság másodfokú bíróságként felülvizsgálattal támadható határozatot nem hozhat [Pp. 10. § c) pont, 235. § (4) bekezdés].
Az adott felülvizsgálati ügyben eljáró tanács jogosult dönteni arról, hogy öttagú tanácsban ítélkezik. A Legfelsőbb Bíróság tanácsban eljárva határoz a felülvizsgálati kérelem hivatalból történő elutasításáról és a végrehajtás felfüggesztése iránti kérelemről. (Tanácselnöki Értekezlet 2006. január 11-ei Emlékeztető)
Van olyan álláspont is, amely szerint indokolt, hogy a Kúria háromtagú tanácsban hozza meg azokat a határozatokat - ilyen például a költségkedvezmények engedélyezése iránti kérelmet és az igazolási kérelmet elutasító végzés -, amelyek ellen az elsőfokú eljárás szabályai szerint fellebbezésnek lenne helye.
Nem járhat el a felülvizsgálati kérelem elbírálása során az a bíró, aki a felülvizsgálati kérelemmel érintett határozatok bármelyikének meghozatalában részt vett [Pp. 21. § (3) bekezdés]. Kizárt tehát a felülvizsgálati ügy elintézéséből nemcsak az a bíró, aki a felülvizsgálati kérelemmel támadott másodfokú határozat meghozatalában részt vett, hanem az is például, aki az elsőfokú határozatot hozta.

A felülvizsgálati kérelem megvizsgálása, hivatalbóli elutasítása

[a Pp. 273. §-ához]

A Pp. 273. § (1) bekezdésében foglalt rendelkezés valójában a Legfelsőbb Bíróság által kialakított gyakorlatnak megfelelően - lehetővé teszi a fél jogi képviselője által előterjesztett felülvizsgálati kérelem hivatalból történő elutasítását, ha az nem tartalmazza - a felülvizsgálati kérelem alapjául szolgáló jogszabálysértés megjelölése mellett - annak előadását is, hogy a fél a felülvizsgálattal támadott határozat megváltoztatását mennyiben és milyen okból kéri [Pp. 272. § (2) bekezdés].
Az egyébként határidőben előterjesztett felülvizsgálati kérelem érdemi elbírálására azért nincs jogi lehetőség, ha az nem tartalmazza a hivatkozott törvényi követelmények bármelyikét, mert a felülvizsgálati kérelem említett hiányai - a felülvizsgálatra rendelkezésre álló határidő eltelte után - nem pótolhatók erre vonatkozó felhívást a jogi képviselővel eljáró fél nem kaphat. A bejelentett felülvizsgálati kérelem "indokolásának" utólagos előterjesztésére - a törvényben megállapított határidő meghosszabbításaként - további határidő nem engedélyezhető a Pp. 104. § (1) bekezdés második mondatának megfelelő értelmezéséből következően.
A Kúria a felülvizsgálati kérelmet hivatalból elutasítja, ha a törvényes határidőben benyújtott felülvizsgálati kérelemből nem állapítható meg a jogszabálysértés oka és a fél csak a 60 napos határidő lejárta után nyújtja be kérelmének indokolását, amelyből kitűnik, hogy a törvénysértést milyen okra alapítja. (Legf. Bír. Gfv. IX. 30.030/2011.)
A felülvizsgálati kérelem hivatalból történő elutasítása esetén a felülvizsgálati eljárás tárgyi illetékmentes volta megszűnt, az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (Itv.) 57. § (1) bekezdés a) pontjának hatályon kívül helyezése folytán. Egyidejűleg a 2011. évi CLVI. törvény 164. §-ával megállapított Itv. 58. §-a (1) bekezdésének f) pontja értelmében az eljárás illetéke (mérsékelt illetéke) a felülvizsgálati eljárás illetékének 10%-a.

A felülvizsgálati kérelem benyújtásának hatálya

A törvény - a perújítással azonos módon - a felülvizsgálati kérelem előterjesztéséhez sem fűz olyan joghatást, hogy az a jogerős határozat végrehajtására halasztó hatállyal bírna, ezért ad lehetőséget a Kúriának arra, hogy a jogerős határozat végrehajthatóságát, illetőleg az annak alapján elrendelt végrehajtást felfüggessze, de kizárólag a fél kérelmére és kivételesen; ez utóbbival is erősítve - a törvény indokolása szerint - a jogerő intézményét és a felülvizsgálat rendkívüli jellegét.
Utal a törvény miniszteri indokolása arra is: "A bíróságot orientáló - a döntés meghozatala során figyelembe veendő - szabály, mely explicite előírja a végrehajtás és annak elmaradása következményeinek a mérlegelését, egyúttal a tárgyban hozott döntés indokolására is készteti a felülvizsgálati fórumot."
A jogerős határozat végrehajtásának felfüggesztésével összhangban a bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvény 49. § (2) bekezdési úgy rendelkezik: a bíróság a végrehajtást azokban az esetekben is felfüggesztheti, amelyekben ezt a Polgári perrendtartás vagy más törvény lehetővé teszi.
Ha a közigazgatási perben hozott jogerős határozat ellen felülvizsgálati kérelmet nyújtottak be, a Kúria erről - az eljárás felfüggesztéséről való döntés érdekében - értesíti az eljáró közigazgatási szervet [Pp. 340/A. § (3) bekezdés].
Birtokháborítás tárgyában hozott közigazgatási határozat megváltoztatása iránti perben, ha a fél keresetét - az elsőfokú ítélet megváltoztató - másodfokú határozattal elutasították, a felülvizsgálati kérelme előterjesztésével egyidejűleg kérheti - a Ptké. 27. § (4) bekezdésére alapítottan -, hogy a Kúria eljáró bírója függessze fel a birtoklás kérdésében hozott közigazgatási szerv határozata végrehajtását.
Ugyancsak az érdekelt fél kérelmére kerülhet sor arra, hogy a Kúria az ingatlan-nyilvántartásról szóló 1997. évi CXLI. törvény (Inytv.) 64. § (1) bekezdésében meghatározott perek, illetőleg azokkal azonos tárgyú ügyek kapcsán megkeresse az ingatlanügyi hatóságot a felülvizsgálati kérelem benyújtása tényének a feljegyzése végett. A kért intézkedés alapja az Inytv. 17. § (1) bekezdés f) pontja, amely szerint a bejegyzés alapjául szolgáló vagy azzal kapcsolatos bírósági határozat ellen benyújtott felülvizsgálati kérelem is feljegyezhető az ingatlan-nyilvántartásba, mint az ingatlanhoz kapcsolódó tény. Ennek az a joghatása az Inytv. 3. § (3) bekezdése értelmében, hogy a felülvizsgálati kérelem folytán hozott legfelsőbb bírósági határozat hatálya a feleken kívül azokra is kiterjed, akik a felülvizsgálati kérelem benyújtása tényének feljegyzését követően szereztek jogot. Az Inytv. 26. § (1) bekezdése szól arról, hogy az ingatlanhoz kapcsolódó jog vagy tény keletkezését, módosulását, illetve megszűnését kérelemre vagy megkeresésre kell bejegyezni. A (8) bekezdés szerint a bejegyezhető jogra vagy feljegyezhető tényre vonatkozó jogerős határozat alapján eljáró hatóság (bíróság) keresi meg a tény feljegyzése végett az ingatlan fekvése szerinti ingatlanügyi hatóságot. Ebből az is következik, hogy a felülvizsgálati ügy befejezéséről a Kúriának kell értesítenie az illetékes földhivatalt.
Az a szigorú szabály, hogy a felülvizsgálati kérelmet nem lehet megváltoztatni, nyilván nem jelenti azt, hogy a fél, ha több jogszabálysértést jelölt meg kérelme alapjaként, azok közül egyeseket utóbb ne vonhasson vissza, illetve ne kérhesse azt, hogy csak az általa fenntartott jogszabálysértések meglétét vizsgálja a Kúria.
A Kúria - a Pp. 275. § (2) bekezdése szerint a jogerős határozatot csak a felülvizsgálati kérelem és a csatlakozó felülvizsgálati kérelem keretei között vizsgálhatja felül - az ott írt kivételtől eltekintve - ezért a felülvizsgálati kérelem alapjaként nem jelölhet meg olyan okot, amelyre a felülvizsgálattal élő felek egyike sem hivatkozott.
A törvény a közbenső ítélet elleni perújításhoz kapcsolódó, az alapper felfüggesztéséről rendelkező szabályt [Pp. 267. § (2) bekezdés] átültette a felülvizsgálati eljárás szabályai közé. Pergazdaságossági szempontok indokolják, hogy a jogerős közbenső ítélet jogszerűségének vitatása miatti felülvizsgálati eljárás befejezéséig a Kúria - ha szerinte a felülvizsgálat eredményessége valószínűnek mutatkozik - a per tárgyalását hivatalból is megakaszthassa.
A felülvizsgálati kérelem visszavonása esetén követendő eljárásra - a Pp. 273. § (5) bekezdése értelmében - a Kúria irányadónak tekinti a Pp. 241. § (2) bekezdésében foglaltakat, így az ügyet visszaküldi az elsőfokú bíróságnak. A felülvizsgálati kérelem visszavonásának is az a joghatása - a Pp. 241. §-a (1) bekezdésének megfelelő alkalmazásával -, hogy a visszavont felülvizsgálati kérelmet újból előterjeszteni nem lehet.

A felülvizsgálati kérelem érdemi elbírálása

[a Pp. 274. §-ához]

Amennyiben a kérelmet előterjesztő fél nem kérte tárgyalás tartását, az ellenfelet a tanács elnöke hívja fel arra, hogy ellenkérelmet terjeszthet elő a felülvizsgálati kérelemre, vagy jogerős ítélet esetén csatlakozó felülvizsgálati kérelmet nyújthat be. Figyelmezteti őt ez utóbbi kapcsán arra is, hogy ha él ezzel a lehetőséggel, ennek során a Pp. 272. § (3) bekezdése szerint kell eljárnia, tehát jogi képviselővel kell megszerkesztetnie a csatlakozó felülvizsgálati kérelmét és biztosítania kell a jogi képviseletét a felülvizsgálati eljárás egész tartama alatt. Nyilvánvalóan csatolnia kell a jogi képviselő meghatalmazását is, ha ez korábban nem történt meg. Ha a természetes személy fél részleges vagy teljes költségmentességet kapott tájékoztatni kell arról, hogy részére a pártfogó ügyvédi képviseletet a jogi segélynyújtó szolgálat engedélyezi. A figyelmeztetés kiterjed arra is: csatlakozó felülvizsgálati kérelmet csak akkor terjeszthet elő, ha maga is jogosult lett volna felülvizsgálatot kérni.
A csatlakozó felülvizsgálati kérelem előterjesztésére is irányadó - a Pp. 244. § (1) bekezdésének megfelelő alkalmazásával - hogyha a felülvizsgálati kérelem a per főtárgyát nem érinti, a per főtárgyára vonatkozó csatlakozó felülvizsgálati kérelemnek nincs helye.
A csatlakozó felülvizsgálati kérelem tartalmára is irányadó az a szabály, hogy meg kell jelölnie azt a határozatot, illetőleg a határozatnak azt a rendelkezését, amely ellen a csatlakozó felülvizsgálati kérelme irányul, s elő kell adnia, hogy a határozat megváltoztatását mennyiben és milyen okból, tehát milyen jogszabálysértésre alapítottan kívánja.
Ha a kizárt, vagy elkésett felülvizsgálati kérelmet a Kúria elutasítja, és minden más esetben is, ha a felülvizsgálati kérelem hivatalból történő elutasításának van helye, úgyszintén, ha a felülvizsgálati kérelmet visszavonták, a felülvizsgálati ellenkérelem, illetőleg a csatlakozó felülvizsgálati kérelem hatálytalanná válik [Pp. 244. § (3) bekezdés].
A felülvizsgálati eljárásban is irányadó a Pp. 244. § (4) bekezdésének az a rendelkezése, amely szerint a fél részére nyitva álló felülvizsgálati határidő alatt előterjesztett csatlakozó felülvizsgálati kérelmet önálló felülvizsgálati kérelemnek kell tekinteni.
A felülvizsgálati tárgyalásra - a törvény főszabálya szerint - a fellebbezési tárgyalás szabályait kell megfelelően alkalmazni.
A fellebbezési tárgyalás szabályai közül nem kerülhet alkalmazásra a Pp. 247. §-ának az a rendelkezése, miszerint a kereset főszabályként nem, de az ott írt korlátozásokkal mégis megváltoztatható. A felülvizsgálati kérelem megváltoztatásának tilalmából tehát az is következik, hogy a kereseti kérelmét a fél egyáltalán nem változtathatja meg. Előfordulhat, hogy a felek a jogerős másodfokú határozat kiegészítését, illetőleg kijavítását kérik. Ilyen kérelem elbírálásáig a Kúriának is módja lehet arra, hogy az előtte folyamatban lévő eljárást - a jelenlévő felek meghallgatása után - a kijavítás, illetőleg kiegészítés tárgyában hozott határozat jogerőre emelkedéséig hivatalból felfüggessze (Pp. 248. §)
Vitássá vált, hogy a Legfelsőbb Bíróság által hozott jogegységi határozatot csak a meghozatalát követően indult, vagy a meghozatalakor már folyamatban lévő ügyekben is alkalmazni kell. A Legfelsőbb Bíróság Közigazgatási Kollégiuma a következő véleményt alakította ki:
"Sem az Alkotmány, sem a Bszi. nem tartalmaz rendelkezést arra vonatkozóan, hogy a jogegységi határozat a meghozatalakor folyamatban lévő, vagy csak az azt követően indult eljárásban alkalmazandó. Mivel azonban a jogegységi határozat a bíróságokra kötelező, és célja a joggyakorlat egységének elősegítése, azt a bíróság - annak a Magyar Közlönyben való megjelenésétől kezdődően - ítélkező munkájában alkalmazni köteles, mégpedig az esetben is, ha a folyamatban lévő peres vagy nemperes eljárásban hoz határozatot. A jogalkalmazás egységének biztosítása - adott esetben - éppen a határozat hozatalával történik, annak során pedig a jogegységi határozatban foglalt iránymutatás nem hagyható figyelmen kívül. Ezt a jogértelmezést támasztja alá a Pp. 274. §-ának (6) bekezdése [jelenleg (5)] bekezdése alapján kezdeményezett jogegységi eljárás, amelyet a felülvizsgálati eljárásban a Legfelsőbb Bíróság valamely tanácsa azért kezdeményez, mert a jogkérdésben el kíván térni egy másik tanács határozatától [Bszi. 29. § (1)-(2) bek.]. A jogegységi eljárás befejezése után a bíróságnak az adott ügyben a jogegységi határozatnak megfelelő határozatot kell hoznia". (BH 2006. évi 3. sz. 167. oldal)
Az ügyészségről szóló - 2012. január 1-jén hatályba lépő - 2011. évi CLXIII. törvény 44. § (2) bekezdése egészítette ki a Pp. 274. §-át a (6)-(8) bekezdésekkel. A kiegészítés alapja az, hogy az említett törvény értelmében a legfőbb ügyész a Kúria előtti jogegységi eljárásban gyakorolja törvényben meghatározott jogkörét; a bíróságok ítélkezési gyakorlatának egységesítése érdekében jogkérdésben, a közérdeket képviselve, a Kúria felhívására kifejti szakmai véleményét akkor is, ha az ügyész az eljárásban nem vesz részt. A legfőbb ügyész véleményét, amely a Kúriát nem köti, az eljárásban részt vevő felekkel közölni kell [2011. évi CLXIII. törvény 11. § (2) bekezdés d) és j) pont].

[a Pp. 275. § (1)-(2) bekezdéséhez]

A felülvizsgálati kérelem csak jogszabálysértésre alapítható, ami önmagában is indokolttá teszi azt, hogy annak érdemi elbírálása során a bizonyítás kizárt legyen. Az intézmény rendkívüli perorvoslati jellegéből következően: a Kúriának a per, illetőleg az ügy anyagává tett iratok adatai alapján kell megítélnie azt, hogy a támadott határozat jogszabálysértő-e, vagy sem. A Kúria - ugyancsak a felülvizsgálati kérelem rendkívüli perorvoslati jellegéből következően - kötve van a felek kérelmeihez, így a felülvizsgálati kérelemben, valamint a csatlakozó felülvizsgálati kérelemben előadottakhoz, figyelemmel a felülvizsgálati ellenkérelemben foglaltakra. Ebből okszerűen az is következik, hogy nem állapíthatja meg a Kúria a jogerős határozat törvénysértő voltát olyan jogszabálysértésre hivatkozással, amelyre a felek egyike sem hivatkozott.
A törvény említett szigorú szabálya alóli egyik kivétel az, amikor magából a felülvizsgált másodfokú határozatból vagy utóbb a felülvizsgálati eljárás eredményeként - de kizárólag a rendelkezésre álló periratok alapján állapítja meg a Kúria azt, hogy per, illetőleg eljárás megszüntetési ok áll fenn. Ebben az esetben - függetlenül az említett kérelmek szabta korlátoktól - a Kúriának a jogerős másodfokú határozat hatályon kívül helyezése mellett, kiterjesztve ezt az elsőfokú bíróság határozatára is, a pert meg kell szüntetnie.
Ugyancsak az említett kérelmek korlátaira tekintet nélkül hivatalból kell rendelkeznie a Kúriának a jogerős határozat hatályon kívül helyezéséről és a határozatot hozó bíróság új eljárásra utasításáról abban az esetben, ha észleli, hogy a határozat meghozatalában olyan bíró vett részt, akivel szemben a törvény értelmében kizáró ok áll fenn, illetőleg a határozatot hozó bíróság nem volt szabályszerűen megalakítva.

[a Pp. 275. § (3)-(7) bekezdéséhez]

A Pp. 275. § (4) bekezdése helyébe lépő rendelkezést a 2012. évi CXVII. törvény 10. §-a tartalmazza. A korábbi rendelkezéssel valójában azonos tartalmú módosítás azt célozza, hogy "egyértelművé" tegye a Pp. 275. § (4) bekezdésében foglaltakat.
A Kúria akár az ügy érdemében hozott ítéletet, akár minden más esetben hozott végzést bírál felül, amennyiben a jogerős másodfokú határozatot nem tartja jogszabálysértőnek, tehát az a jogszabályoknak megfelel, a megtámadott határozatot hatályában fenntartja; ha ítéletet bírál felül ítélettel, ha végzést, végzéssel. A Kúria akkor hoz részítéletet az ítélet felülvizsgálata kapcsán, amikor a részítélet hozatalának jogszabályi feltételei annak folytán valósulnak meg, hogy a támadott határozat egyes rendelkezései hatályban tarthatók, más rendelkezése viszont jogszabálysértő, és ebben a részében az ítélet hatályon kívül helyezéséről rendelkezik.
A Kúria a megtámadott határozat hatályban tartásáról dönt, ha olyan eljárási szabálysértés történt, amelynek az ügy érdemi elbírálására lényeges kihatása nem volt [Pp. 275. § (3) bekezdés]. Ezt a rendelkezést alkalmazta a Legfelsőbb Bíróság, amikor az adott esetben a szakértői testület kirendelésének eljárásjogi feltételei [Pp. 183. § (2) bekezdés] ugyan nem álltak fenn, de a testület szakvéleménye aggálytalan megállapításokat tartalmazott a tekintetben, hogy az alapszakvélemény egyes megállapításai miért nem fogadhatók el. Mindez a jogerős ítélet meghozatalakor - az egyéb rendelkezésre álló bizonyítékokat egybevetve [Pp. 206. § (1) bekezdés] - nem volt figyelmen kívül hagyható. (Pfv. III. 20.078/2007/4.)
A Kúria az ügy érdemi elbírálására kiható eljárási szabálysértésnek tekintette azt is, hogy sem az elsőfokú, sem a másodfokú bíróság nem vizsgálta és emiatt nem észlelte a fellebbezés késedelmes előterjesztését. (BH 2001/401., Legf. Bír. Mfv. I. 10.515/1999.)
Más ügyben azért hozott hatályon kívül helyező határozatot a Legfelsőbb Bíróság, mert a bíróság a korábbi perben hivatalos tudomására jutott tényeket úgy fogadta el valónak, hogy azokra nem hívta fel a felek figyelmét, megjelölve a hivatalos tudomása forrását. (BH 2007.416., Legf. Bír. Gfv. 30. 237/2006.)
A Kúria, ha a döntéshez szükséges tények megállapíthatóak, a támadott másodfokú határozat hatályon kívül helyezése mellett, helyette a jogszabályoknak megfelelő új határozatot hoz. Volt korábban olyan legfelsőbb bírósági határozat, amely ebben az esetben mellőzte a támadott másodfokú határozat hatályon kívül helyezését és úgy rendelkezett, hogy határozatával megváltoztatta a másodfokú határozatot. Ma már az új határozat meghozatalával egyidejűleg a támadott, korábban volt határozatot hatályon kívül helyezi. Ezzel a rendelkezéssel oldható fel a határozat anyagi jogereje; de indokolttá teszi ezt az is, hogy a jogszabályoknak megfelelő "új" határozat meghozatalával nincs többé létjogosultsága a jogszabályt sértő korábbi határozatnak. A jogerős másodfokú határozat megváltoztatása azért sem tekinthető indokoltnak, mert a felülvizsgálati eljárás elsődleges célja éppen az, hogy a támadott határozat helyébe lépően hozzon a Kúria olyan határozatot, amely jogszerűen ítéli meg a fellebbezés alaposságát vagy alaptalanságát, és ehhez mérten rendelkezik a fellebbezéssel támadott elsőfokú határozat megváltoztatásáról, helybenhagyásáról vagy részbeni megváltoztatásáról.
Ha a Kúria bármelyik fajta jogerős határozatot vizsgálja felül, és az lényeges eljárási szabályt sért, a Kúria hatályon kívül helyező végzést hoz, egyben vagy a másodfokú vagy az elsőfokú bíróságot utasítja új eljárásra.
Ha a Kúria megállapítja a másodfokú határozat jogszabálysértő voltát és nincs abban a helyzetben, hogy a döntéshez szükséges tények alapján az ügy érdemében döntsön, ítélet esetében is végzéssel helyezi hatályon kívül a másodfokú bíróság határozatát, és vagy a másodfokú vagy az elsőfokú bíróságot utasítja új eljárásra és új határozat hozatalára.
Ugyancsak végzéssel helyezi hatályon kívül a Legfelsőbb Bíróság a másodfokú határozatot per (illetve eljárás) megszüntetési ok esetén.
Amennyiben a Kúria akár az első-, akár a másodfokú bíróságot utasítja új eljárásra és új határozat hozatalára, a hatályon kívül helyező végzésében mindenkor utasítást ad az új eljárás lefolytatására vonatkozóan.
A hatályon kívül helyező végzésben a Kúria a felek költségeinek a felülvizsgálati eljárásban felmerült összegét csak megállapítja, meghagyva az új eljárásra utasított bíróságnak, hogy annak viseléséről az eljárást befejező határozatában rendelkezzen. Ha a Kúria hatályon kívül helyezés esetén az elsőfokú bíróságot utasítja új eljárásra, indokolt a felek másodfokú eljárásban felmerült költségének a megállapítása is [Pp. 252. § (4) bekezdés], meghagyva az elsőfokú bíróságnak, hogy az eljárást befejező határozatában annak viseléséről is rendelkezzen.
A törvény főszabálya az, hogy a Kúria határozatát az elsőfokú bíróság közli - kézbesítés útján - a felekkel. Ettől eltér az az eset, amikor a Legfelsőbb Bíróság a másodfokú bíróság határozatának hatályon kívül helyezésével a másodfokú bíróságot utasítja új eljárásra és új határozat hozatalára, mert ekkor a másodfokú bíróságnak kell közölnie a határozatot a felekkel ugyancsak kézbesítés útján.
A Pp. 270. § (1) bekezdése szerint a felülvizsgálati eljárásban is megengedett az, hogy a Kúria a már írásbafoglalt határozatát a tárgyaláson - vagy a határozat kihirdetésének elhalasztott határnapján - a jelenlévő feleknek nyomban kézbesítse, és ezt a jegyzőkönyvben feltüntesse [Pp. 254. § (4) bekezdés].
A másodfokú bíróság határozatának hatályon kívül helyezésével alapját veszti az arra alapítottan elrendelt végrehajtás. Ha a Kúria akár intézkedett a végrehajtás felfüggesztéséről, akár nem, és új eljárásra a másodfokú bíróságot utasította, ennek a bíróságnak kell rendelkeznie a végrehajtás megszüntetéséről, illetve a határozat hatályon kívül helyezésének kereteitől függően a végrehajtás korlátozásáról.
Minden más esetben az elsőfokú bíróság feladata az, hogy amennyiben a támadott másodfokú határozatot a Kúria hatályában fenntartotta, korábban rendelkezett a jogerős határozat alapján elrendelt végrehajtás felfüggesztéséről (vagy a határozat végrehajthatóságának felfüggesztéséről), akkor az elsőfokú bíróságnak kell intézkednie a végrehajtás felfüggesztésének megszüntetéséről.
Ha a Kúria a végrehajtás alapjául szolgáló határozatot részben vagy egészben hatályon kívül helyezte, és ehhez mérten és helyébe lépően új határozatot hozott, az új határozat tartalmától függően kell az elsőfokú bíróságnak intézkednie a végrehajtás felfüggesztésének mellőzésével a korábbi határozat alapján elrendelt végrehajtás megszüntetéséről, illetve korlátozásáról.
Ha a Kúria az elsőfokú bíróság ítéletét is hatályon kívül helyezve az elsőfokú bíróságot utasította új eljárásra és új határozat hozatalára, az elsőfokú bíróságnak kell a végrehajtás felfüggesztésétől függetlenül rendelkeznie a végrehajtás megszüntetéséről, illetve a hatályon kívül helyezés terjedelméhez igazodóan a korábban hozott határozat alapján folyó végrehajtás korlátozásáról.

NEGYEDIK RÉSZ

KÜLÖNLEGES ELJÁRÁSOK

XV. fejezet

Házassági perek

A házassági perek az ember személyi állapotát érintő perek (az ún. státusperek) csoportjába tartoznak. A személyi állapotra vonatkozó perek közül a Pp. a különleges eljárások körében a házassági perek mellett az apasági és származás megállapítása iránti egyéb pereket, a szülői felügyelet megszüntetése iránti, valamint a gondnokság alá helyezési pereket szabályozza (lásd XVI-XVIII. fejezet). A házassági perek szabályainak annyiban van kiemelt jelentősége, hogy azokat - ha a törvény eltérően nem rendelkezik - az első három perkategóriában is megfelelően alkalmazni kell [Vö. Pp. 293. §-ának (1) bekezdése, 302. §-ának (1) bekezdése]. Ugyanakkor vannak olyan, a személyállapotot érintő perek, amelyekre a Pp. nem tartalmaz különleges szabályokat, így azokat az általános szabályok szerint kell lefolytatni (pl. örökbefogadás felbontása), egyes személyállapotra vonatkozó eljárásokról pedig külön jogszabályok rendelkeznek (pl. holtnak nyilvánítás - lásd XXXVI. fejezet).

Az általános szabályok alkalmazása

[a Pp. 276. §-ához]

1. A házassági perekben a Pp. általános rendelkezései, az elsőfokú eljárás, valamint a perorvoslatok szabályai csak a jelen fejezet eltérő rendelkezéseinek a hiányában alkalmazhatók. A házassági perekben az általános szabályok alkalmazásának a bírói gyakorlatban érvényesülő speciális szempontjaira (pl. a tájékoztatási kötelezettség, az egyezség jóváhagyása körében) a későbbiekben kitérünk.
2. A házassági per gyűjtőfogalom, és perjogi szempontból két pertípust foglal magában: az érvénytelenítési pert és mindazokat a pereket, amelyekre az érvénytelenítési per szabályai vonatkoznak (a házasság létezésének, nemlétezésének, valamint érvényességének megállapítására irányuló pereket), továbbá a házassági bontópereket (A nemlétező és az érvénytelen házasság közti különbségre nézve lásd Az új Ptk. magyarázata III/VI. kötet, Családjog (HVG-ORAC, 2013.) 40. old. A házasság nemlétezésének megállapítása, illetőleg érvénytelenségének kimondása a házasság megkötésére visszamenő hatályú rendelkezés (ez nem érinti az új Ptk. 4:36. §-ában az érvénytelen házassághoz fűződő vagyonjogi hatásokat), míg bontóper esetében a házasság a bontást elrendelő ítélet jogerőre emelkedésével szűnik meg. Ebből következik, hogy a házasság jogerős felbontását követően nincs akadálya a nemlétezés, illetőleg az érvénytelenítés iránt per indításának, fordítva azonban erre természetesen nem kerülhet sor. Az érvénytelenítési típusú, illetőleg a bontóperekre a jelen fejezet közös, illetőleg eltérő szabályokat is tartalmaz, amelyekre a maguk helyén kitérünk.
Nem tartozik a házassági perek körébe a házassági vagyonjogi per, amelyre azonban szintén ez a fejezet tartalmaz bizonyos szabályokat (Pp. 292. §), az érvénytelenítési illetve a bontóperrel való szoros összefüggésére tekintettel.
3. A bejegyzett élettársi kapcsolatról, az ezzel összefüggő, valamint az élettársi viszony igazolásának megkönnyítéséhez szükséges egyes törvények módosításáról szóló 2009. évi XXIX. törvény (Bék.) 4. §-ának (2) bekezdése szerint a bejegyzett élettársi kapcsolat megszüntetésére főszabály szerint a házasság felbontására irányadó szabályokat (tehát jelen fejezet rendelkezéseit) kell alkalmazni. A 4. §-ának (3) bekezdése szerint azonban a törvény a felek egyező akaratnyilvánítása (közös megegyezése) esetén - a bírósági eljárásnál rugalmasabbnak és gyorsabbnak tartott - közjegyzői eljárásban is lehetőséget ad a kapcsolat megszüntetésére. Erre az egyes közjegyzői nemperes eljárásokról szóló 2008. évi XLV. törvény (Kjnp.) 36/A. §-a értelmében akkor kerülhet sor, ha: a) azt a bejegyzett élettársak befolyásmentesen, közösen kérik, b) egyik bejegyzett élettársnak sincs olyan gyermeke, akinek tartására a bejegyzett élettársak közösen kötelezettek, és c) a bejegyzett élettársak az őket egymással szemben terhelő, jogszabályon alapuló tartás, a közös lakás használata, valamint - az ingatlanon fennálló közös tulajdon megszüntetése kivételével - a bejegyzett élettársi közös vagyon megosztása kérdésében közjegyzői okiratba vagy ügyvéd által ellenjegyzett magánokiratba foglaltak szerint megegyeztek. [Megjegyezzük, hogy az utóbbi rendelkezés nincs összhangban a új Ptk. 4:21. §-ának (3) bekezdésével, amely házastársak esetén a megegyezéses bontáshoz a közös vagyon megosztása kérdésében való egyezséget már nem követeli meg]. Az említett közokirat elkészítésére az a közjegyző is jogosult, aki a nemperes eljárást lefolytatja.
Az eljárás lefolytatására - a felek választása szerint - az a közjegyző illetékes, akinek az illetékességi területén a kérelmezők utolsó közös lakóhelye volt, vagy akinek illetékességi területén a felek valamelyikének lakóhelye van. Ha a kérelem előterjesztésekor a feleknek nincs belföldi lakóhelye, az eljárást a bejegyzett élettársi kapcsolatot az anyakönyvbe bejegyző anyakönyvvezető illetékességi területe szerint illetékes közjegyző folytatja le.
Kizárt a közjegyzői eljárás lefolytatása, ha bármelyik bejegyzett élettárs cselekvőképtelen, vagy korlátozottan cselekvőképes, illetve akkor, ha a bejegyzett élettársi kapcsolat nemlétezése megállapításának vagy érvénytelenné nyilvánításának lenne helye. A közjegyzői eljárásra a Kjnp. 36/A-36/D. §-a néhány speciális rendelkezést tartalmaz, egyebekben ebben az eljárásban is a házasság felbontásának a Pp.-beli szabályait kell alkalmazni.
Ha a házasság megszüntetése iránti kérelem törvényben rögzített előfeltételei nem állnak fenn vagy a felek egyezsége nem hagyható jóvá, a közjegyző a kérelmet elutasítja. Ebben az esetben a bejegyzett élettársi kapcsolat felbontását a bíróságtól lehet kérni. Természetesen annak sincs akadálya, hogy a felek a kapcsolat felbontása érdekében, a szükséges kérdésekben való megegyezésük esetén is a bírósághoz forduljanak. Amennyiben a kapcsolat felbontását a bíróságtól kérték, a bíróság folytatja az eljárást akkor is, ha a törvény által előírt megegyezés az eljárás során jön létre; a bíróság ilyen esetben sem utasíthatja el vagy teheti át a (kereseti) kérelmet a közjegyzőhöz.
Bejegyzett élettársi kapcsolatot Magyarországon 2009. július 1. napja óta két azonos nemű, nagykorú személy létesíthet a Bék. 1. §-ában meghatározott feltételek esetén, és ezen időpont óta hatályosak a kapcsolat felbontására, illetőleg megszüntetésére vonatkozó rendelkezések is.

Illetékesség

[a Pp. 277. §-ához]

1. Az illetékességre vonatkozó szabály azt dönti el, hogy a magyar bíróságok közül melyik folytatja le a pert. Azt, hogy a perben magyar bíróság jár-e el, a nemzetközi magánjogról szóló 1979. évi 13. tvr. (a továbbiakban: Nmtvr.) szabályozza. Az Nmtvr. 62/B. §-a szerint - amelyet a 2000. évi CX. törvény iktatott be - magyar állampolgár személyi állapotát érintő eljárásban magyar bíróság vagy más hatóság minden esetben eljárhat. Ez a joghatóság kizárólagos, kivéve - egyebek mellett -, ha magyar állampolgár házasságának felbontása iránt indul külföldön eljárás, és a magyar állampolgárságú félnek, illetőleg ha mindkét fél magyar állampolgár, legalább azok egyikének lakóhelye vagy szokásos tartózkodási helye az eljáró bíróság vagy más hatóság államában van. Ha a magyar bíróság a személyállapotot érintő eljárásra (pl. a házassági perre) joghatósággal rendelkezik, eljárhat - tárgyi összefüggés okából - az ugyanazon perben érvényesített járulékos kérdések tekintetében, így a tartási kötelezettség megállapítása [Nmtvr. 56. § (2) bek.], a gyermek elhelyezése (az új Ptk. szóhasználata szerint a szülői felügyelet gyakorlásának rendezése), valamint a különélő szülő és a gyermek közötti kapcsolattartás szabályozása, továbbá a házassági vagyonjogi kérdések rendezése tárgyában is [Nmtvr. 59. § (1)-(3) bek.].
A magyar bíróságnak azonban nincs joghatósága a házassági perrel együtt indított gyermekelhelyezési kereset elbírálására, ha jogerős bírósági határozat a jogellenesen Magyarországra hozott gyermek visszavitelét elrendelte (BH 2013.68.)
A nem magyar állampolgár személyi állapotát érintő ügyekben a magyar bíróságok joghatósága - főszabály szerint - kizárt, ami azt jelenti, hogy ilyen perben a keresetlevelet a Pp. 130. §-a (1) bekezdésének a) pontja alapján idézés kibocsátása nélkül el kell utasítani. Nem magyar állampolgárok közötti, személyi állapotot érintő perben azonban magyar bíróság eljárhat, ha a felek egyikének lakóhelye vagy szokásos tartózkodási helye belföldön van [Nmtvr. 62/D. § (1)-(2) bek.].
A személyi állapotot érintő perben lényeges kérdés lehet, hogy van-e olyan külföldi határozat, amelyet el kell ismerni. Elismerhető külföldi határozat esetén ugyanis a keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasításának [Pp. 130. § (1) bek. d) pontja], illetőleg a per megszüntetésének [Pp. 157. § a) pontja] van helye. Amennyiben külföldi bíróság vagy más hatóság olyan ügyben hozott határozatot, amelyre a magyar törvény értelmében magyar bíróságnak kizárólagos joghatósága áll fenn (pl. Nmtvr. 62/B. §), a határozat belföldön történő elismerése nem jöhet szóba [Nmtvr. 70. § (1) bek.]. Ez alól azonban témánk szempontjából fontos kivétel, hogy el kell ismerni a magyar állampolgár házasságát felbontó külföldi határozatot olyan esetben is, ha kizárólagos magyar joghatóság áll fenn (azaz az érintett magyar állampolgár lakóhelye a keresetindításkor belföldön volt), feltéve, hogy a külföldi bontóhatározat elismerését az érintett magyar állampolgár maga kéri [Nmtvr. 70. § (2) bek.]; ilyen esetben ugyanis a rendezetlen, felemás helyzetek elkerüléséhez nagyobb érdek fűződik, mint a kizárólagos magyar joghatósághoz történő feltétlen ragaszkodáshoz (Vö. a 2000. évi CX. törvény miniszteri indokolásával). A személyi állapotot érintő külföldi határozat elismeréséhez viszonosság sem szükséges [Nmtvr. 73. § (2) bek. a) pontja].
Az 1979. évi 13. tvr.-nek a fenti rendelkezéseit természetesen csak akkor lehet alkalmazni, ha a kérdést nemzetközi szerződés eltérően nem rendezi (Nmtvr. 2. §-a).
Az Európai Unió tagországainak egymás közti viszonyában 2005. március 1-jétől a házassági ügyekben és a szülői felelősségre vonatkozó eljárásokban a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról a Tanács 2201/2003/EK rendelete irányadó, amelynek a 3-7. cikkei tartalmazzák a házasság felbontása, a különválás és a házasság érvénytelenítése esetében a joghatósággal kapcsolatos rendelkezéseket.
2. A Pp. 277. §-ának (2) bekezdése olyan, különös illetékességi szabályt fogalmaz meg, amely az általános illetékességi szabályok mellett érvényesül: a felperes a házassági perben - választása szerint - mind a Pp. 29. §-a, mind a házastársak utolsó közös lakóhelye szerint illetékes bíróságnál benyújthatja a keresetlevelet. A lakóhely és a tartózkodási hely fogalmát, továbbá az igazolás módját a polgárok személyi adatainak és lakcímének nyilvántartásáról szóló 1992. évi LXVI. törvény határozza meg. A házastársak utolsó közös lakóhelye - a bírói gyakorlat szerint - az a lakás, ahol házasságuk fennállása alatt, utoljára - bármilyen rövid ideig - életvitelszerűen együtt laktak (az életközösség fennállása az illetékesség szempontjából közömbös).
A PK 134. sz. állásfoglalás szerint a Pp. 277. §-ának (2) bekezdésére alapított "különös illetékességgel szemben az alperest a Pp. 29. §-ának (3) bekezdésében meghatározott kedvezmény nem illeti meg", ez esetben nem kérheti tehát a per áttételét a munkahelye szerint illetékes bírósághoz. Nincs lehetőség arra sem, hogy a gyermek elhelyezése, a szülői felügyelet gyakorlásának rendezése iránti keresettel összekapcsolt bontópert a felperes a kizárólag a gyermek lakóhelye szerint illetékes bíróság előtt indítsa meg (PJD X. 308., BH 1982.53. sz. jogeset).
3. Arra az esetre, ha a házassági pernek sem az általános, sem a különös illetékességi szabály alapján nem volna illetékes belföldi bírósága [pl. a felek magyar állampolgárok, de külföldön kötötték a házasságot és külföldön is laknak vagy azért nincs az 1992. évi LXVI. törvény 5. §-ának (2) és (3) bekezdésében meghatározott lakóhelyük, illetve tartózkodási helyük Magyarországon, mert pl. szállás nélküli hajléktalanok] a törvény kisegítő illetékességi rendelkezésként a Pesti Központi Kerületi Bíróság illetékességét írja elő.
4. A házassági per folyamatban léte kizárólagos illetékességet vált ki az újabb házassági perre és a házassági vagyonjogi perre (ez utóbbi perkategóriába nemcsak a házastársi vagyonközösséggel kapcsolatos igény, hanem a közös lakás használatára, a lakáshasználati jog ellenértékére és a házastársi tartásdíjra vonatkozó keresetek is beletartoznak).
Attól kezdve tehát, hogy a házassági perben a perindítás hatálya beállt, a házassági per bíróságának kizárólagos illetékessége van a házassági vagyonjogi perre. A más bíróságon megindult házassági vagyonjogi pert tehát meg kell szüntetni és a keresetlevelet az iratokkal a még folyamatban lévő házassági per bíróságához a Pp. 158. §-ának (2) bekezdése alapján át kell tenni (EBH 2008.1874.).
A házassági perrel együtt indított házassági vagyonjogi per értékhatárra tekintet nélkül a helyi bíróság hatáskörébe tartozik, és ez a szabály irányadó a Pp. 23. §-a (1) bekezdésének a) pontja értelmében a házassági per folyamán megindított házassági vagyonjogi perre; ennek következtében a házassági per megindítása és folyamatban léte a házassági vagyonjogi kereset tekintetében a hatáskörre is kihatással lehet.
A házassági vagyonjogi perre vonatkozó kizárólagos illetékességi szabály akkor érvényesül, ha a házassági per megindítását követően terjesztetik elő a házassági vagyonjogi keresetet. A korábban indult házassági vagyonjogi perre nem áll fenn az áttételi kötelezettség a később megindított házassági per bíróságához (ÍH 2005.121-I.). Amennyiben a másik bíróság előtt korábban indítottak házassági vagyonjogi pert, a bíróságnak a házassági vagyonjogi igényt tartalmazó keresetlevelet - perfüggőség okából [Pp. 130. §-a (1) bekezdésének d) pontja] - idézés kibocsátása nélkül el kell utasítania.
"A különélő házastárs által a házassági per megindítása előtt tartás iránt folyamatba tett pert a később megindult házassági per bíróságához a Pp. 150. §-a értelmében csak a tartást igénylő fél kérelmére lehet áttenni, feltéve, hogy a per első fokon még nincs befejezve" (A másodfokon folyamatban lévő tartási perre tehát ez a szabály értelemszerűen nem vonatkozik). "Ha a tartási per megindításakor a házassági per már folyamatban van, a Pp. 277. §-ának (4) bekezdésében foglaltak folytán a házastárs tartása iránt indított pert - függetlenül attól, hogy a tartást kérő ilyen irányú kérelmet terjeszt-e elő vagy sem - a házassági per bíróságához kell áttenni" (PK 180. sz. állásfoglalás).
A jelen pontban tárgyalt kizárólagos illetékességi szabály nincs kihatással a házassági perrel egyébként, a Pp. 282. §-a alapján összekapcsolható egyéb perekre. A házasfelek gyermekének származására, elhelyezésére, az őt érintő szülői felügyelet gyakorlásának rendezésére, a gyermek tartására vonatkozó keresetek tehát a házassági per folyamatban léte alatt is külön megindíthatók az arra egyébként illetékes bíróság előtt. Más kérdés, hogy ilyen esetekben a bontópert tárgyaló bíróságnak - a közös kiskorú gyermekkel kapcsolatos kérdésekben előtte megkötött egyezség hiányában - a házasság megegyezésen alapuló felbontására [új Ptk. 4:21. § (3) bek.] nem lesz módja.

A perbeli személyek jogállása és képviselete

[a Pp. 278. §-ához]

A perbeli cselekvőképesség általános szabályai szerint a perben mint fél személyesen vagy meghatalmazottja útján nemcsak az járhat el, aki a polgári jog szabályai szerint teljesen cselekvőképes, hanem az olyan, cselekvőképességében részlegesen korlátozott nagykorú is, akinek a polgári jog szabályai szerint a cselekvőképessége a per tárgyára, illetve a perbeli eljárási cselekményekre is kiterjedő hatállyal nincs korlátozva [Pp. 49. § (1) bek.]. Ehhez képest speciális szabály, hogy a házasság érvénytelenségének megállapítása, valamint a házasság felbontása iránt törvényes képviselőjének hozzájárulása nélkül indíthat pert, aki cselekvőképességében a perindítás tekintetében egyébként részlegesen korlátozott [új Ptk. 4:17. § (2) bek., Ptk. 23. § (2) bek.]. Ez a házastárs tehát a házassági perben teljes cselekvőképességgel rendelkezik. Ez a rendelkezés csak a házastársra vonatkozik (akár felperesi, akár alperesi pozícióban vesz részt a perben), a házassági per megindítására jogosult más személyekre (pl. az érvénytelenítési per megindítására az új Ptk. 4:15. § (2) bekezdése szerinti más jogosultakra) nem. Felhívjuk a figyelmet arra, hogy az új Ptk. 2:10. § (1) bek. alapján a házasságkötés tényével a kiskorú személy nagykorúvá válik, következésképpen korától függetlenül éppen úgy indíthat házassági pert, mint bármely nagykorú személy, a házassági perben tehát akkor is teljes cselekvőképességgel rendelkezik, ha esetleg éppen a per eredményeképpen fogja nagykorúságát elveszteni (pl. mert a bíróság a cselekvőképesség hiánya vagy a kiskorúság miatt szükséges gyámhatósági engedély hiánya miatt nyilvánítja a házasságot érvénytelennek).
A cselekvőképességet teljesen korlátozó gondnokság hatálya alatt álló házastárs nevében - a gyámhatóság hozzájárulásával - törvényes képviselője indíthat pert és járhat el [új Ptk. 4:17. § (2) bek., 4:23. § (3) bek.], törvényes képviselő hiányában a bíróság a részére ügygondnokot rendel (Pp. 74. §).
A Pp. 278. §-ának különös szabálya nem vonatkozik a házassági vagyonjogi perekre és a házassági perrel a Pp. 282. §-a értelmében összekapcsolható egyéb perekre sem, még ha a házassági perrel együtt is indítják azokat. Ez alól a házastársak gyermekének származása iránti per kivétel, mert abban a perben a Pp. 293. §-ának (1) bekezdése alapján a Pp. 278. §-a irányadó.

[a Pp. 279. §-ához]

Az 1995. évi LX. törvénnyel beiktatott Pp. 64. § (3) bekezdése általánossá tette azt a szabályt, hogy a más által indított perbe az, aki a per megindítására külön jogszabály alapján maga is jogosult lett volna, a felperes pertársaként az elsőfokú ítélet meghozatalát megelőző tárgyalás berekesztéséig perbe léphet. Ezért az érvénytelenítési per szabályai szerint folyó házassági perekben [lásd a 276. § (2) bekezdéséhez fűzött magyarázatot] ennek ismételt kimondása szükségtelenné vált. Ez értelemszerűen azt jelenti, hogy az érvénytelenítési perbe azok, akik arra az új Ptk. 4:15. § (2) bekezdése alapján jogosultak, a felperes pertársaként a perbe beléphetnek. Pertársaság természetesen - akár felperesi, akár alperesi oldalon - a Pp. 51. §-a alapján is létrejöhet, de kizárólag a törvényben meghatározott személyek között (pl. az ügyész mindkét házastárs ellen köteles az érvénytelenítési pert megindítani). Az érvénytelenítési perben létrejött pertársaság mindig egységes [Pp. 51. § a) pontja].
Bontóper megindítására - cselekvőképtelensége esetén törvényes képviselője útján - csak a házastárs jogosult. A bontóperben ezért pertársaság - sem felperesi sem alperesi oldalon - nem jöhet létre. A házassági per keretében érvényesített vagyonjogi igényre azonban ez a szabály nem vonatkozik, sőt egyes esetekben a vagyonjogi igény más személyek perbenállása nélkül el sem bírálható (lásd a 292. §-hoz fűzött magyarázatot). Ilyen esetben az a helyes eljárás, ha a bíróság a Pp. 292. §-ának (2) bekezdése szerint először az érvénytelenítési és a bontókereset (valamint az azzal szorosan összefüggő, csak a házastársakat illetve kiskorú gyermeküket érintő igények) tárgyában jár el és hoz határozatot (részítéletet), és az említett harmadik személyeknek a perben való részvételt csak ezt követően biztosítja (PJD III. 543., BH 1966/8/4980).
A házastársi kapcsolat személyes, intim jellegével függ össze a törvénynek az a rendelkezése is, amely a házassági perbe a beavatkozást sem engedi meg. Ez nem érinti az ügyésznek az érvénytelenítési perben biztosított jogait [Pp. 283. § (3) bek., 290. § (5) bek.].
A házassági bontóperben perbeli jogutódlásnak nincs helye (Vö. Pp. 289. §). Az érvénytelenítési és az ezzel egy tekintet alá eső perekbe azonban az a jogosult, aki nem indított pert, a felperes halála esetén beléphet és a pert folytathatja. Ha a pert az ügyész indította meg, a fél jogait gyakorolja, és ugyanez a helyzet akkor is, ha a perben addig részt nem vett ügyész az ítélet ellen a Pp. 290. §-ának (5) bekezdése alapján fellebbezéssel él.
Házassági perben mindazok eljárhatnak meghatalmazottként, akiket a Pp. 67. §-ának (1) bekezdése felsorol, és - értelemszerűen - természetes személy képviselői lehetnek (lásd IV. fejezet). A törvény azonban a nem ügyvédi iroda vagy ügyvéd részére adott, illetőleg a bárki részére adott, de csak kézjeggyel ellátott meghatalmazás tekintetében minősített alakiságot ír elő: az ilyen meghatalmazáson a fél aláírásának (kézjegyének) közjegyzői hitelesítését kívánja meg (Az ezzel kapcsolatos eljárást a Ktv. 139. §-a szabályozza).
A külföldön kiállított meghatalmazással kapcsolatban lásd a Pp. 69. §-ának (3) bekezdését és 198. §-ának b) pontját, valamint az azokhoz fűzött magyarázatot.
A 2012. évi LXII. törvény hatályon kívül helyezte a Pp. 279. § (4) bekezdését, amely házassági perben a házastársak kiskorú gyermekének mint érdekeltnek a meghallgatásáról rendelkezett. Ennek indoka, hogy a kiskorú gyermek mint érdekelt meghallgatására vonatkozó szabályokat beiktatta az általános szabályok közé, tekintettel arra, hogy a gyermek meghallgatására nemcsak házassági perben, hanem más perben is sor kerülhet. A gyermek - közvetlen vagy szakértő útján történő - meghallgatása és az ítélőképessége birtokában lévő gyermek véleményének kellő súlyú figyelembevétele az 1991. évi LXIV. törvénnyel kihirdetett ENSZ Gyermekjogi Egyezményén és más nemzetközi dokumentumokon alapuló elsődleges követelmény, amelyet az új Ptk. Családjogi Könyve is hangsúlyozottan tartalmaz [pl. a szülői felügyelet gyakorlása körében mind a szülők, mind az eljáró hatóságok tekintetében - vö. új Ptk. 4:148. §, 4:191. § (4) bek., 4:181. § (1) bek.].
Ennek tükrében a a Pp. 65/A. §-ának (1) bekezdése kimondja, hogy ha a bíróság a szülői felügyelettel, a gyermek harmadik személynél történő elhelyezésével vagy az elhelyezés megváltoztatásával kapcsolatos perben a kiskorú gyermek mint érdekelt meghallgatásáról döntött, indokolt esetben egyidejűleg a kiskorú részére ügygondnokot rendel. A bíróság úgy is határozhat, hogy a kiskorút a felek és a felek képviselői távollétében hallgatja meg.
A Pp. 65/A. § (2) bekezdése és a 65/B. § részletes rendelkezéseket tartalmaz a kiskorú idézésének, meghallgatásának, tájékoztatásának módjáról, az ügygondnok feladatairól, a meghallgatási jegyzőkönyv elkészítéséről, ismertetéséről (ld. a fenti §-okhoz fűződő magyarázatot.
Fontos hangsúlyozni, hogy amennyiben a bíróság a gyermek személyes meghallgatásáról dönt, a kiskorút nem tanúként hallgatja meg, hanem mint érdekeltet, hiszen a gyermek rendszerint nemcsak az általa észlelt tényekről számol be, hanem egyidejűleg véleményt nyilvánít, állást foglal. A gyermeknek mint érdekeltnek a perbeli státusza tehát speciális. Ezt fejezi ki az a szabály is, hogy részére a bíróság szükség esetén ügygondnokot rendel. A gyermek érdekét szolgálja az a rendelkezés is, hogy meghallgatására - a bíróság döntésétől függően - a szülők és jogi képviselőjük távollétében kerül sor.

[a Pp. 280. §-ához]

Keresetindítás

[a Pp. 281. §-ához]

1. A személyállapotot érintő perek személyes jellegéből következik, hogy ezekben a perekben mind a keresetindítási jogosultságot, mind azt, hogy ki ellen kell a pert megindítani, a jogszabály határozza meg. Ha a pert nem az erre feljogosított személy indítja, vagy a felperes a meghatározott személyt alperesként - felhívás ellenére - nem vonja perbe, a bíróság a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül elutasítja [Pp. 130. § (1) bek. g) pont]. Ha a bíróság nem a jogosult által vagy nem a törvényben megjelölt személlyel szemben indított perben hoz - tévesen - ítéletet, az nem alkalmas a személyállapot megváltoztatására.
A Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény hatályba lépése előtt a perindítási jogosultságot az anyagi jogszabály (Csjt.), az alperesként perbe vonandó személyeket az eljárási jogszabály (Pp.) határozta meg. Az új Ptk. Családjogi Könyve nemcsak a felperesi, hanem az alperesi személyi kört is kijelöli. Erre tekintettel az alperesek felsorolását a Pp.-nek a 2013. évi CCLII. törvénnyel módosított 281. § (1) bekezdése mellőzte.
Az új Ptk. szerint az érvénytelenítési per indítására bármelyik házastárs, az ügyész vagy az jogosult, akinek a házasság érvénytelenségének megállapításához jogi érdeke fűződik. Ha az a jogosult, aki a pert megindította, meghal, a perben helyére bármelyik más jogosult beléphet [új Ptk. 4:15. § (2)-(3) bek.]. Egyes érvénytelenségi okok esetén (házasságkötési korhatár el nem érése, gondnokság alatt állás, cselekvőképtelen állapot) csak az indíthat pert, akinek személyében az érvénytelenség oka megvalósult (új Ptk. 4:15-16. §§). Az érvénytelenítési pert a házastársnak a másik házastárs ellen, az ügyésznek és a per megindítására jogosult más személynek mindkét házastárs ellen kell indítania. Ha az a fél, aki ellen a pert meg kellene indítani, már nem él, a keresetet a bíróság által kirendelt ügygondnok ellen kell indítani (új Ptk. 4:18. §). A perindításra jogosult harmadik személynek a keresetlevélben hivatkoznia kell azokra a körülményekre, amelyek alapján jogi érdeke fűződik a házasság érvénytelenítéséhez (pl. korábbi házasságának érvényessége vagy öröklési igénye függ ettől).
A házasság felbontása iránti pert a házastársnak a másik házastárs ellen, személyesen kell megindítania (új Ptk. 4:23. §). Ellentétben az érvénytelenítési perrel, amelyet a házasság megszűnése (új Ptk. 4:20. §) után is meg lehet indítani, a házassági bontóper megindításának csak a házasság fennállása alatt van helye.
A házassági perekben a keresetet az arra jogosult csak személyesen - a cselekvőképtelen házastárs, illetve a jogi érdeke alapján pert indító cselekvőképességében részlegesen korlátozott jogosult a törvényes képviselője útján - indíthatja meg. A törvényes képviselő perindításához a gyámhatóság hozzájárulása szükséges (új Ptk. 4:17. §, 4:23. §). A törvényes képviselő és a perbeli cselekvőképességgel nem rendelkező fél közötti érdekellentét esetén a bíróság a fél képviseletére ügygondnokot rendel ki.
2. A szóbeli kereset azonnali tárgyalására és az egyezségi kísérletre valamint a feleknek a bíróság előtt egyezségkötés céljából történő megjelenésére vonatkozó szabályok (Pp. 127. §) ellentétben állnak a személyállapoti perek jellegével (a személyállapot megváltoztatása tekintetében egyezségkötésre nincs is lehetőség), ezért azok alkalmazása a szóban forgó perekben kizárt. Annak elvileg nincs akadálya, hogy a házassággal összefüggő egyéb kérdésekben (vagyonmegosztás, tartás, lakáshasználat) a 127. § alkalmazásra kerüljön.

[a Pp. 282. §-ához]

A házassági perrel kizárólag a felsorolt perek egyesíthetők. Érvénytelenítési peren valamennyi olyan pert érteni kell, amelyre az érvénytelenítési per szabályai az irányadók [ld. a Pp. 276. §-ának (3) bekezdéséhez fűzött magyarázatot]. Ha az ugyanarra a házasságra vonatkozó per már folyamatban van, az újabb házassági illetőleg házassági vagyonjogi perre a bíróságnak áttételi kötelezettsége áll fenn [ezzel, valamint a különélő házastárs által indított tartás iránti per áttételével kapcsolatban lásd a 277. § (4) bekezdéshez fűzött magyarázatot].
A házassági vagyonjogi keresetet tágan kell érteni: ide tartozik a házastársi közös vagyon megosztására, a különvagyoni vagyontárgy kiadására, a közös vagy különvagyoni szerzésre alapított tulajdonjog megállapítására, a házastársi közös lakás használatára, a lakáshasználati jog ellenértékére, a házastársi tartásra, sőt a házastársak között vagyoni viszonyaik rendezése körében kötött szerződés teljesítésére vagy érvénytelenségének megállapítására irányuló igény is. Nincs akadálya annak, hogy az alperes a házassági perben a Pp. 282. §-ában felsorolt igények tárgyában viszontkeresetet indítson.
A házastársi vagyonközösséget megszüntető szerződés érvénytelenségének megállapítása iránti per házassági vagyonjogi per. Ezért ez a per, amennyiben azt a házassági perrel együtt vagy annak folyamán indítják meg, a helyi bíróság (jelenleg: járásbíróság) hatáskörébe tartozik, függetlenül a per tárgyának értékétől (BDT 2012.2716.)
Bontás iránti viszontkereset azonban csak ugyanannak a házasságnak a felbontására vagy érvénytelenítésére irányuló perben emelhető. Vagyonjogi perben nem lehet a házasság felbontása iránt viszontkeresetet indítani (PJD VIII. 244., BH 1978/1/30.) A lakás elhagyására kötelezett házastárs lakáshasználati jogának ellenértékére csak akkor tarthat igényt, ha ilyen irányú kérelmet terjesztett elő, arra viszont nincs szükség, hogy ezt a követelését viszontkeresettel érvényesítse (PJD XI. 290., BH 1989/9/359.).

[a Pp. 283. §-ához]

1. A házassági perben a keresetlevélnek a Pp. 283. § (1) bekezdésében felsorolt adatok (és okiratok) mellett természetesen tartalmaznia kell mindazt, amit a keresetlevéllel szemben az általános szabályok (Pp. 121. §) megkövetelnek. Így pl. a keresetlevélből a 121. § c) pontja értelmében ki kell tűnnie, hogy a házasság felbontását a felek megegyezésük alapján vagy a megromlásra vezető okok és körülmények feltárásával kérik, az utóbbi esetben a keresetlevélnek tartalmaznia kell az ezzel kapcsolatos rövid tényállást és a felperesnek erre vonatkozó bizonyítékait.
A házassági perben csatolni kell a házassági anyakönyvi kivonatot, a gyermekek születési anyakönyvi kivonatát; külföldön kötött házasság esetén a szükséges anyakönyvi kivonatot a jogsegély-egyezményekben meghatározott módon kell beszerezni.
Az érvénytelenítési típusú perekben - ha nem a házastárs vagy az ügyész a felperes - a házasság nemlétezésének illetve érvénytelenségének megállapításához fűződő jogi érdeket is megfelelő módon igazolni kell. A jogosultság elbírálásához további igazolások szükségesek, ha az érvénytelenítési kereset megindítására valamelyik házastárs kizárólagosan jogosult (új Ptk. 4:16. §), továbbá, ha a törvény a keresetindítást határidőhöz köti.
Az utolsó közös lakóhely igazolásának módjáról az illetékességgel kapcsolatban már szóltunk [lásd a Pp. 277. § (2) bekezdéséhez fűzött magyarázatot].
2. A házassági bontóper illetéke a 2011. évi CLVI. törvénnyel módosított 1990. évi XCIII. törvény (a továbbiakban: Itv.) 43. §-ának (1) bekezdése értelmében 30 000 forint. Az egyéb házassági perekért az általános mértékű illetéket kell fizetni [Itv. 39. § (3) bek. a) pontja alapján számított 42. § (1) bekezdésének a) pontja szerinti mérték], de ezekben a perekben az Itv. 62. §-a (1) bekezdésének d) pontja értelmében a feleket tárgyi illetékfeljegyzési jog illeti meg. A házassági perben érvényesített lakáshasználat rendezése iránti igény (és ide érti a bírói gyakorlat a lakáshasználati jog ellenértéke iránti kérelmet is - PJD XI. 362., BH 1988.23.), valamint az egyező akaratnyilvánításon alapuló bontóperben a házastársi közös vagyon megosztása iránti igény esetében ezek pertárgyértékét az illeték megállapításánál nem lehet külön figyelembe venni. Ha a fél egyéb vagyonjogi igényt érvényesít, ez után csak a házassági per illetékét meghaladó részt kell megfizetni [Itv. 43. § (2) bek.]. A bontóperben a házasság vonatkozásában indított viszontkereset illetékmentes [Itv. 57. § (1) bek. c) pont].
A házasság felbontására irányuló kereset esetén a fél részére illetékfeljegyzési jogot nem lehet engedélyezni [Itv. 61. § (4) bek. a) pont]. A házassági perrel összekapcsolható kereseti kérelmek közül a feleket - jövedelmi-, vagyoni viszonyaikra tekintet nélkül - tárgyi költségfeljegyzési jog (Pp. 85/A. §) illeti meg:
- a gyermek elhelyezésével és átadásával, a kapcsolattartással összefüggő,
- a törvényen alapuló tartással kapcsolatos, valamint
- a házasfelek gyermekének származására vonatkozó perben [az 56/2007. (XII. 22.) IRM rendelettel módosított 6/1986. (VI. 26.) IM rendelet 3. §-ának a), d) és e) pontjai]. Ha az összekapcsolt kereset apaság vélelmének megdöntése, a perben az alperest - a vértulajdonság-vizsgálat és a származás megállapításához szükséges más orvosszakértői vizsgálat költségei kivételével - a perköltségek megfizetésére kötelezni nem lehet; a pernek a felperesre nem hárítható költségeit az állam viseli [a 2008. évi XXX. törvény 42. §-ával beiktatott Pp. 293. § (3) bek.].
A házassági bontóperben érvényesített tárgyi költségfeljegyzési jogos kereseti kérelmek illetékének viselésével kapcsolatban a Kúria jogelődje, a Legfelsőbb Bíróság a 3/2008. (XI. 24.) PK véleményében foglalt állást. Eszerint: "I. Ha a felek a házassági bontóperben a házasság felbontását a közöttük a járulékos kérdésekben létrejött egyezségre tekintettel kérik és a bíróság egyezségüket legkésőbb az első tárgyaláson jóváhagyja, a járulékos igények pertárgy-értékét az illeték megállapításánál nem lehet figyelembe venni. II. Ha a járulékos kérdésekben az első érdemi tárgyaláson nem jön létre egyezség, a járulékos igények után - a lakáshasználat rendezése iránti igény kivételével - az illetéket az illetéktörvény rendelkezései szerint meg kell fizetni. III. A gyermeket érintő, nem vagyoni jellegű kérdésekben (gyermek elhelyezés, átadása, a gyermek és a szülő közötti kapcsolattartás) az eljárási illeték alapját - a gyermekek számától függetlenül - az Itv. 39. §-ának (3) bekezdése szerint kell számítani. A gyermek elhelyezése és a gyermekkel való kapcsolattartás - együttes érvényesítésük esetén - illetékjogi szempontból egy igénynek számítanak." Gyermek elhelyezésen - az új Ptk. fogalom használatának megfelelően a gyermek feletti szülői felügyelet gyakorlásának rendezése valamint a gyermeknek harmadik személynél történő elhelyezése iránti kereseteket is érteni kell.
3. A Pp. 130. §-a (1) bekezdésének az 1995. évi LX. törvénnyel beiktatott g) pontja általánossá tette azt a szabályt, hogy a keresetindítási jogosultság (aktorátus) hiánya a keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasításához vezet. Ezért a törvényhozó ezt a rendelkezést a személyállapoti perek különleges szabályai köréből törölte, ami ezekben a perekben az eddigiekhez képest tartalmi változást nem jelent. Természetesen a keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasítására házassági perben a Pp. 130. §-a (1) bekezdésének a)-f) és h), valamint h)-j) pontjai alapján is sor kerülhet.

Tárgyalás és bizonyítás

[a Pp. 284. §-ához]

1. A nyilvánosság kizárására vonatkozó általános szabályoktól a házassági perek szabályai részben eltérnek: 1) a bíróság a tárgyalásról a nyilvánosságot a Pp. 5. §-ának (2) bekezdésében meghatározott feltételek hiányában is kizárhatja; 2) a nyilvánosság kizárása bármelyik fél egyoldalú kérelmére, önmagában a kérelem alapján megtörténhet; a félnek a kérelmet nem kell indokolnia. A nyilvánosság kizárása azonban - az 1999. évi CX. törvény értelmében, a 2000. január 1-je után indult ügyekben - a határozat kihirdetésére nem vonatkozhat. A bíróság a feleket a nyilvánosság kizárásának lehetőségéről köteles tájékoztatni, a tájékoztatást jegyzőkönyvbe kell foglalni [Pp. 117. § (1) bek.]. A bíróság a fél kérelméhez nincs kötve, de a kérelmet a bíróságok szinte kivétel nélkül teljesítik.
Felvetődik a kérdés, hogy a bíróság a nyilvánosságnak a jelen § alapján történő kizárása esetén is megengedheti-e, hogy egyes hivatalos személyek a tárgyaláson jelen legyenek? A Pp. Kommentár II. szerint igen, mert a 284. § (1) bekezdése csak a nyilvánosság kizárásának feltételeit korlátozza, annak módjára nézve azonban nem tartalmaz speciális szabályt.
2. A felperes a keresetétől bármely házassági perben a per érdemi tárgyalásának megkezdése után is, az alperes hozzájárulása nélkül elállhat. Erre a per bármely szakában joga van, az elsőfokú ítélet meghozatala után is annak jogerőre emelkedéséig [lásd Pp. 290. § (6) bekezdés], valamint a fellebbezési eljárás során. A fellebbezési jogról történt lemondás esetén ez a határidő a Pp. 228. §-ának (2) bekezdése szerint alakul. A törvény célszerűségi szempontok alapján rendezi, hogy elállás esetén a már meghozott nem jogerős ítéletet melyik fokú bíróság helyezi hatályon kívül.
Az elálláshoz nincs ugyan szükség az alperes hozzájárulására, az alperes perbeli nyilatkozatának azonban mégis jelentősége lehet a per további sorsa szempontjából. A PK 212. sz. állásfoglalás szerint: "ha a felperes a házassági perben az alperes ellenkérelmének előterjesztése előtt áll el a keresettől, vagy pedig az alperes ellenkérelme a kereset elutasítására irányul, a felperes elállására figyelemmel a pert meg kell szüntetni, és az alperes a házasság felbontása iránt viszontkeresetet nem támaszthat. Ugyanez vonatkozik arra az esetre is, ha az alperes ellenkérelme mindössze annyi, hogy védekezni nem kíván és a házasság felbontását nem ellenzi. Ha az alperes azt az ellenkérelmet terjeszti elő, hogy ő maga is kéri a házasság felbontását és kétséges, hogy ez az ellenkérelem viszontkereset-e, az alperest fel kell hívni annak bejelentésére, hogy ellenkérelmét viszontkeresetnek kívánja-e tekinteni. Igenlő esetben a pert ennek alapján folytatni kell, ellenkező esetben pedig a pert meg kell szüntetni.
A házassági pereknek az elállásra vonatkozó speciális szabálya az e perrel összekapcsolt, nem személyállapotra vonatkozó keresetekre nem irányadó (vagyonjogi igény, szülői felügyelet gyakorlásának rendezésére, gyermekelhelyezés, tartás). Ez utóbbiakra az elállás általános szabályait (lásd a Pp. 160. §-ához fűzött magyarázatot) kell alkalmazni.
3. A házassági perekben a házastársak kötelező személyes meghallgatásának indoka, hogy magánéletük legszemélyesebb kérdéseire elsősorban - vagy kizárólag - ők tudnak tényelőadást tenni. Ezért a személyes meghallgatás akkor is nélkülözhetetlen, ha a keresetlevél részletes tényállást tartalmaz. Bontóperben emellett a békítés megkísérlése érdekében és amiatt is jelentősége van a személyes meghallgatásnak, hogy a bíróság az esetleges egyező akaratnyilvánítás őszinteségéről, véglegességéről, megfontoltságáról és befolyásmentességéről meggyőződhessék (PJD X. 305., BH 1985/2/63.). A személyes meghallgatás mellőzése esetén a házasságot egyező akaratnyilvánítás alapján nem lehet felbontani (PJD IV. 272., BH 1968/6/5719.).
A házastársak őszinte, gátlásoktól mentes nyilatkozattételének biztosítását szolgálja az a szabály, hogy egymás távollétében is meghallgathatók. A házastársak jogi képviselői azonban erről a meghallgatásról nem zárhatók ki (Pp. Kommentár II.).

[a Pp. 285. §-ához]

1. A bontóper első tárgyalásának fontos mozzanata a személyesen megjelent felek kötelező személyes meghallgatása. A bíróság ugyanis ebből tájékozódhat a felek bontási szándékáról, annak megfontoltságáról, és csak így nyílik lehetősége a békítés megkísérlésére. A felek nyilatkozataiból pontos képet nyerhet a bontáshoz kapcsolódó kereseti kérelmekről és ellenkérelmekről. A kötelező személyes meghallgatás alóli kivételeket a bekezdés második mondata sorolja fel, az ott említett okokat azonban megfelelően bizonyítani kell (pl. cselekvőképességet teljesen korlátozó gondnokság alá helyezést elrendelő ítélet másolattal, az ismeretlen helyen tartózkodást a 101. §-hoz fűzött magyarázatban foglaltak szerint). A törvényben említett más elháríthatatlan ok lehet pl. a házastárs tartós fertőző betegsége, amely miatt nem hallgatható meg, továbbá külföldön, olyan államban való tartózkodása, ahonnan - jogsegélyegyezmény hiányában - nem idézhető, természeti katasztrófa, egészségügyi zárlat, vagy ha szabadságvesztés büntetését tölti és rabkeresmény hiányában nem vezethető elő (LB P. törv. 20 670/1971.). Nem mellőzhető viszont a személyes meghallgatás azon az alapon, hogy a felperes csatolja az alperes két tanú által aláírt nyilatkozatát, miszerint a házasság felbontásához hozzájárul (PJD I. 435., BH 1959/7/2348.).
Abban az esetben, ha a fél a személyes megjelenésére vonatkozó szabályszerű idézésnek nem tesz eleget, megegyezésen alapuló bontásra nincs mód, de a féllel szemben eljárásjogi szankció (pénzbírság, elővezetés) alkalmazásának nincs helye, mert arra csak akkor kerülhet sor, ha azt a törvény kifejezetten lehetővé teszi (BH 1991/10/396.).
2. A bontóper első tárgyalásán a felperes személyes megjelenésének elmaradása a per megszüntetését vonja maga után. Ez a szabály csak akkor nem érvényesül, ha a felperes az (1) bekezdésben felsorolt okok valamelyike miatt maradt távol, mulasztását ekkor - a Pp. 288. § (2) bekezdésében megjelölt határidőn belül - kimentheti. A per megszüntetéshez az alperes kérelme vagy nyilatkozata nem szükséges, de ha az alperes a tárgyalást megelőzően a házasság felbontása iránt viszontkeresetet emelt, és a perindítás hatályai a felperessel szemben beálltak (Pp. 128. §), az alperes személyes megjelenése esetén a pert a viszontkereset tárgyában folytatni kell.
3. A békítés ismételt megkísérlésének a házassági bontóperben kiemelt jelentősége van. A bíróság ezért a per bármely szakaszában megkísérelheti a házasfelek békítését.
Ha a békítés nem vezet eredményre, a házasság az első tárgyaláson akkor bontható fel, ha valamelyik házasfél cselekvőképességet teljesen korlátozó gondnokság alatt áll, vagy ismeretlen helyen tartózkodik, vagy a bíróság előtti megjelenése más elháríthatatlan akadályba ütközik [vö. Pp. 285. § (1) bek.], végül, ha a feleknek nincsen közös kiskorú gyermekük. Természetesen mindezekben az esetekben a bíróság akkor dönthet az első tárgyaláson a bontás és a hozzákapcsolódó kereseti kérelmek felől, ha a szükséges adatok rendelkezésre állnak.
Közös kiskorú gyermek esetén az eljárásnak időt, lehetőséget kell biztosítania arra, hogy valóban csak a teljesen és helyrehozhatatlanul megromlott házasság kerüljön felbontásra. Ezért az esetek többségében a házasság felbontására egyetlen tárgyaláson nem kerülhet sor, még akkor sem, ha azt a felek megegyezésük alapján kérik. Hasonló megoldást tartalmazott az 1987 előtti magyar jog, és ez áll összhangban a legtöbb európai állam bontóperes eljárásának szabályaival is. Az előző bekezdésben említett eseteket kivéve tehát a házasság felbontására csak akkor kerülhet sor, ha az első tárgyalást követően az eljárás folytatását a felek (illetve egyikük) három hónapos jogvesztő határidőn belül kérik. Ez az időtartam alkalmas lehet arra, hogy a házastársak még egyszer megfontolják válási szándékukat, különös tekintettel arra, hogy általában nemcsak a saját sorsukról döntenek, hanem gyermekeikéről is. Annak természetesen nincs akadálya, hogy a házastársak már az első tárgyaláson egyezséget kössenek a járulékos kérdésekben, amennyiben ezt kívánják, és az egyezség megkötéséhez, illetve annak bírósági jóváhagyásához szükséges adatok, valamint törvényi feltételek rendelkezésre állnak.
4. A házastársak békítését, de legalábbis a válással összefüggő vitás kérdések kulturált rendezését kívánja szolgálni az új Ptk. Családjogi Könyvében is megjelenített közvetítői eljárás (más néven: mediáció). Az új Ptk. 4:22. §-a ugyanis kimondja, hogy "a házastársak a házassági bontóper megindítása előtt vagy alatt - saját elhatározásukból vagy a bíróság kezdeményezésére - kapcsolatuk, illetve a házasság felbontásával összefüggő vitás kérdések megegyezésen alapuló rendezése érdekében közvetítői eljárást vehetnek igénybe. A közvetítői eljárás eredményeként létrejött megállapodásukat perbeli egyezségbe foglalhatják." A külföldi tapasztalatok szerint a bírósági eljárástól elkülönülő, a felek részvételén és aktív közreműködésén alapuló mediáció alkalmasabb a békítésre és különösen a konfliktusok felelős, egyetértő - a későbbi jogvitákat minimalizáló - megoldására, mint a bírósági eljárás. A közvetítői működés és a közvetítői eljárás általános alapjait hazánkban a 2002. évi LV. törvény teremtette meg, amelyet a 2012. évi CXVII. törvény külön fejezetben kibővített az ún. bírósági közvetítés szabályaival (Az utóbbi előnye, hogy az a feleknek költségtöbbletet nem okoz, mert az eljárás illetékmentes és a bírósági mediátor munkadíja nem a feleket terheli). A közvetítői eljárásban a feleket szakképzett mediátor segíti vitájuk megegyezésen alapuló rendezésében, ami kiskorú gyermekük szempontjából is kifejezetten előnyös. A bontóperben a mediáció igénybevétele lehetőség a felek számára, amit maguk is kérhetnek, de egyetértésük esetén a bíróság kezdeményezésére is igénybe vehetik. Erről a bíróságnak a feleket - amennyiben annak sikerére esély mutatkozik - tájékoztatnia kell, felhíva a figyelmüket a szünetelés szabályaira. A közvetítői eljárás ideje alatt a bírósági eljárás a felek kérelme alapján szünetel [Pp. 137. § (1) bek.]. Ha a felek a közvetítői eljárás során megállapodást kötnek, azt a 137. § (3) bekezdésében meghatározott határidőn belül a bírósághoz egyezségként történő jóváhagyás végett benyújthatják, ebben az esetben a bíróság a peres eljárást folytatja és az egyezség jóváhagyásáról a Pp. 148. § (3) bekezdése alapján dönt [Pp. 148. § (2) bek.].
Ha a pernek szülői felügyelet gyakorlásának rendezése (is) a tárgya, a bíróság indokolt esetben kötelezheti a szülőket, hogy a szülői felügyelet megfelelő gyakorlása és az ahhoz szükséges együttműködésük biztosítása érdekében - ideértve a különélő szülő és a gyermek közötti kapcsolattartást - közvetítői eljárást vegyenek igénybe (új Ptk. 4:172. §). Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a szülőknek kötelező megegyezni ezekben a kérdésekben, hanem az első közvetítői megbeszélésen kell részt venniük. Kötelező közvetítői eljárás elrendelése esetén a bíróság egyidejűleg a per tárgyalását felfüggeszti [Pp. 152. § (3)-(5) bek.]. A bíróságnak ez ellen a végzése ellen külön fellebbezésnek nincs helye [Pp. 155. § (3) bek.].
Álláspontom szerint a felfüggesztést megelőzően nincs szükség a szóban forgó kereseti kérelmek tekintetében a per elkülönítésére, sőt az ellentétes lenne azzal az elvvel, hogy ezek az igények lehetőség szerint a bontással együtt rendeződjenek; megegyezésen alapuló bontásra pedig az említettek tárgyában kötendő egyezség hiányában nem is kerülhet sor.
A közvetítés igénybevételét, eredményességét, a közvetítői eljárásban kötött, a jogszabályoknak megfelelő megállapodás "betartását" (az annak megfelelő egyezség megkötését) a Pp. számos rendelkezéssel (a jóhiszemű eljárásra, a perköltségre, pénzbírságra vonatkozó speciális szabályokkal) igyekszik elősegíteni (lásd részletesen a 2013. évi CCLII. törvénnyel beiktatott rendelkezéseket az adott jogszabályhelyeknél).

[a Pp. 286. §-ához]

1. A házassági perben a tényállás teljes felderítése céljából a bizonyítást hivatalból is el kell rendelni (PJD I. 426., BH 1953/2/89.). A hivatalbóliság egyébként a szülői felügyelet gyakorlásának rendezésével és a gyermek tartásával összefüggő tényállás megállapítására is vonatkozik (vö. 17. IE-III. pont, BH 1993/9/554.) A nagykorú gyermek tartására irányuló perben viszont a bíróság hivatalból bizonyítást nem folytathat le (BH 2011.40-II.) A szülői felügyelet gyakorlásának rendezése iránti perben a szakértőnek a véleményében azokat az adatokat és részeredményeket is közölnie kell, amelyek alapján a következtetéseit kialakította, mert csak ezek ismeretében értékelheti a bíróság a vélemény helyességét (PJD IX. 244., BH 1980/8/287.).
2. Az 1995. évi LX. törvény megszüntette azt a személyállapoti perekre vonatkozó, és a felek rendelkezési jogát korlátozó előírást, hogy azok a rendelkezések, amelyek a jogról való lemondásnak, az elismerésnek és a beismerésnek, illetőleg mindkét fél egyező, vagy az egyik fél - ellenfél által kétségbe nem vont - előadásának a hatályát határozzák meg, a házassági perekben nem alkalmazhatók. Ennek következtében pl. megegyezésen alapuló perekben a sokszor formális tanúkihallgatás a felek által egyezően előadott tényekre nem kötelező. A bíróság azonban, ha az egyező előadás valóságáról, a beismerés őszinteségéről, a lemondás befolyásmentességéről nincs meggyőződve, vagy úgy ítéli meg, hogy a felek egybehangzó nyilatkozata kiskorú gyermekük érdekével ellentétben áll, hivatalból is köteles a tényállást a szükséges mértékben tisztázni. Különösen indokolt ezt megtennie, ha a felek által megkötött (vagy megkötni szándékozott) egyezség a közös kiskorú gyermek érdekével ellentétben áll. [Vö. Pp. 290. § (3) bek.]
3. Házassági perben a felek bármelyikének a hozzátartozója a tanúvallomást nem tagadhatja meg, mert a családi élet eseményeiről elsősorban a hozzátartozók tudhatnak, így vallomásuk a tényállás tisztázása érdekében nem mellőzhető.
Nem tagadhatja meg - az orvosi titoktartásra hivatkozással - a tanúvallomást az orvos sem, függetlenül attól, hogy a fél a titoktartás alól felmentette-e (előfordult, hogy a házasság felbomlásának éppen az egyik fél betegsége volt a kiváltó oka).
4. A házassági bontóperben a bizonyítás eltérő attól függően, hogy a házastársak megegyezésük alapján, egyező akaratnyilvánítással kérik-e a házasság felbontását vagy sem. Az új Ptk. 4:21. § (2)-(4) bekezdése a megegyezésen alapuló bontás jogintézményét, illetve feltételeit a Csjt. szabályaitól részben eltérően építi fel. Nem tartja fenn azt a megoldást, hogy a házastársak bontásra irányuló egyező akaratnyilatkozata csak mint a házasság teljes és helyrehozhatatlan megromlásának bizonyítéka értékelendő, hanem a bíróság feladatává önmagában a két egybehangzó akaratnyilatkozat (a "megegyezés") véglegességének és befolyásmentességének vizsgálatát teszi. A bizonyítás tehát ebben az esetben arra szorítkozik, hogy a bíróság elsődlegesen a felek személyes meghallgatása alapján győződjék meg arról: bontásra irányuló nyilatkozatuk végleges és befolyásmentes-e; ez a kialakult gyakorlatnak megfelelően lényegében annak vizsgálatát jelenti, hogy befolyásoltságra utaló tény (pl. kapcsolati erőszak) nem merült-e fel. Az elhatározás véglegességére pedig elsősorban abból lehet következtetni, hogy a felek megegyeztek-e azokban a járulékos kérdésekben, amelyeket a törvény a megegyezéses bontás feltételeként előír [új Ptk. 4:21. § (3)-(4) bek.]. Természetesen megegyezés esetén is hivatalbóli bizonyítást is igényelhet, hogy a felek egyezsége a kiskorú gyermek érdekének megfelel-e (új Ptk. 4:21. §). Mindezekkel együtt a házasfelek megegyezése, mint két felelősen gondolkodó ember közös nyilatkozata, önálló (absztrakt) bontási oknak minősül.
A bontásra irányuló egybehangzó akaratnyilatkozat vagy a valamennyi járulékos kérdésben történő megegyezés hiányában a bíróságnak bizonyítást kell lefolytatnia arra, hogy a házasság valóban teljesen és helyrehozhatatlanul megromlott-e. A bizonyítás irányát segíti az új Ptk. 4:21. §-ának (1) bekezdése, amely szerint "a házasság teljes és helyrehozhatatlan megromlása állapítható meg különösen abban az esetben, ha a házastársak között az életközösség megszűnt, és annak helyreállítására - az életközösség megszűnéséhez vezető folyamat, illetve a különélés időtartama alapján - nincs kilátás." A magyar bontójog tehát továbbra is egyértelműen a feldúltsági elvet követi: nem annak vizsgálatát írja elő, hogy kinek a "hibájából" romlott meg a kapcsolat, hanem hogy objektíve létrejött-e az a helyzet, amely miatt a házasság fenntartására már nincs reális lehetőség. A "különösen" szó arra utal, hogy a bíróságnak ehhez nem csupán az említett tényezőket, hanem az eset összes körülményeit mérlegre kell tennie, amikor a házasság felbontásáról dönt. Ennek megítélésénél fontos szempont a közös kiskorú gyermek érdeke [4:21. § (5) bek.], ami nem jelenti azt, hogy a gyermek érdekében a teljesen és helyrehozhatatlanul megromlott házasságot mindenképpen fenn kellene tartani. Hangsúlyozzuk továbbá, hogy változatlanul nincs olyan egyedi ok, amelynek alapján a házasságot minden további vizsgálat nélkül fel kellene bontani. Valamely magatartás vagy valamely körülmény önmagában nem lehet szükségképpen a bontás alapja, csak különböző, egymással összefüggő körülmények és ezeknek a házastársakban kiváltott hatásai vezetnek végeredményben olyan helyzetre, amely a házasságot felbontását indokolja.
A vétkességi elv hiánya nem jelenti azt, hogy a bíróság a házasságot felbontó ítélet indokolásában ne állapíthatná meg bármelyik házastársnak a házasélet megromlásában közreható - családjogi szempontból felróható - magatartását (BH 2012.39.). Határozata indokolásában a Legfelsőbb Bíróság, mint a Kúria jogelődje kifejtette: "A vétkességi elv elvetése […] nem ad alapot olyan következtetésre, hogy a bíróság az ítéletének indokolásában sem állapíthatná meg azt, hogy milyen dominánsan súlyos, erkölcsileg egyértelműen kifogásolható kötelességsértő magatartás vezetett a házasélet teljes és helyrehozhatatlan megromlásához. Az erkölcsileg kifogásolható magatartás elviselése ugyanis egyrészt az azt alappal sérelmező házastárstól nem várható el, másrészt a Csjt. a bontáshoz kapcsolódó, járulékos kérdésekkel kapcsolatos jogvitákban (lakáshasználat, gyermekelhelyezés) esetenként döntő jelentőséget tulajdonít a családjogilag felróható, vagyis a házastársi kötelességeket súlyosan sértő magatartásoknak.
A felek nincsenek elzárva attól, hogy a per során "áttérjenek" a megegyezéses bontásra, ha azt közösen kérik és a járulékos kérdésekben megállapodnak, mint ahogy annak sincs akadálya, hogy bármelyikük a bontásra irányuló közös kérelmet indokolás nélkül visszavonja. Az utóbbi esetben az eljárás a másik házastárs kérelme alapján ún. tényállásos bontóperként folyik tovább.

[a Pp. 287. §-ához]

Az 1995. évi LX. törvény a Pp. általános rendelkezései között újraszabályozta az ideiglenes intézkedés jogintézményét, amelynek lényege, hogy a felek a korábbinál lényegesen szélesebb körben kérhetik a bíróság ilyen irányú döntését, ha azt érdekeik védelme szükségessé teszi (lásd a 156. §-hoz fűzött magyarázatot). Ezért a házassági perek szabályai csak azokat az eseteket nevesítik, amelyekben a családi jogviszonyra tekintettel a bíróság az ideiglenes intézkedést erre irányuló kérelem nélkül (hivatalból) is megteheti. A bíróság az arra rászoruló házastárs tartása, úgyszintén a személyes használati tárgyaknak a különélő házastárs részére való kiadása felől az általános szabályok szerint dönthet ideiglenesen.
Az ideiglenes intézkedést a bíróság nemcsak a tárgyalás elhalasztása esetén hozhatja meg, hanem a keresetlevél benyújtását követően bármikor. A per megindítása előtt azonban ideiglenes intézkedésnek nincs helye.
A Pp. 287. § a)-c) pontokban foglalt intézkedések megtételére csak a jogosult érdekében kerülhet sor, tehát ideiglenes intézkedéssel pl. a már megállapított gyermektartásdíj leszállításának nincs helye. Jogosultakon a kiskorú gyermeket (nemcsak a házastársak közös vérszerinti vagy örökbefogadott gyermekét, hanem a házasság felbontása által érintett más, pl. mostohagyermeket is), és a rászoruló, illetve különélő házastársat kell érteni (Pp. Kommentár II.). A különélő házastárs személyes használati tárgyainak kiadására vonatkozó intézkedést - kérelmére - nemcsak a másik házastárssal, hanem az azokat visszatartó harmadik személlyel szemben is meg lehet tenni, de ilyen esetben ezt a személyt perbe kell vonni, illetve - kivételes esetektől eltekintve [Pp. 156. § (4) bek.] - őt meg kell hallgatni (LB P. törv. III. 20 193/1965.).
A Pp. 287. § a) pontjának második fordulatát a 2013. évi CCLII. törvény az új Ptk. Családjogi Könyvének megfelelően újrafogalmazta: a bíróság ideiglenes intézkedéssel nem a gyermek elhelyezéséről, hanem - indokolt esetben - a gyermek tartózkodási helyének valamelyik szülőnél vagy harmadik személynél történő kijelöléséről határoz. Ehhez kapcsolódhat a szülői felügyeleti jogok bővítése vagy korlátozása, illetve a különélő szülő és a gyermek közötti kapcsolattartás. A Pp. 287. § a) pont megfogalmazása azt is egyértelművé teszi, hogy az ideiglenes intézkedés nem jelent előrehozott döntést a szülői felügyeleti jogok gyakorlásának rendezése tekintetében, hanem lényegében a gyermek érdekében az aktuális helyzetben szükséges (pl. a gyermek veszélyeztetettségét elhárító) átmeneti intézkedés.
A hivatalból elrendelhető ideiglenes intézkedések körét a 2005. évi CXXX. törvény kibővítette a házastársi lakáshasználat ideiglenes rendezésének lehetőségével [Pp. 287. § d) pont.]. Ez a módosítás - a jogalkotói szándék szerint - elsősorban az ún. családon belüli erőszak visszaszorításának eszköze kíván lenni. A bíróság tehát már a per során ideiglenes intézkedéssel kötelezheti azt a házastársat a lakás elhagyására, akivel az együttélés lehetetlen, azaz felróható magatartására figyelemmel a lakás közös használata a másik házastárs vagy a kiskorú gyermek érdekeinek súlyos sérelmével jár [új Ptk. 4:81. § (4) bek.]. Nem látjuk akadályát azonban annak sem, hogy a bíróság indokolt esetben a lakáshasználat Ptk. Családjogi Könyve szerinti rendezésének más módját rendelje el ideiglenesen (pl. a lakáshasználatot megossza, ha ez a per időtartamára a felek között kellő elkülönülést biztosít).

[a Pp. 288. §-ához]

A Pp. 288. § (1) bekezdésben szabályozott mulasztást nem szabad összetéveszteni a felperesnek a házassági bontóper első tárgyalásán való személyes megjelenésének hiányával [285. § (2) bek.]. E szakasz szempontjából mulasztás az, ha sem a fél, sem képviselője a tárgyaláson - szabályszerű idézés ellenére - nem jelenik meg.
A felperes - akár magyar, akár külföldi állampolgár - akkor kérheti a tárgyalás távollétében való megtartását, ha lakóhelye külföldön van (a belföldi tartózkodási hely tehát e rendelkezés alkalmazását nem zárja ki).
Az ügyészre vonatkozó kivételes szabályt akkor is alkalmazni kell, ha mellette más jogosult is részt vesz felperesként a perben. Az ügyész ismételt mulasztása esetére a törvény nem tartalmaz rendelkezést, célszerű, ha ilyen esetben a bíróság a tárgyalást megtartja és annak eredményéhez képest ítéletet hoz (Pp. Kommentár II.).
Az alperes mulasztása esetében vele szemben a mulasztás jogkövetkezményei nem alkalmazhatók (pl. bírósági meghagyás nem bocsátható ki vele szemben, nem lehet úgy tekinteni, hogy a felperes kérelmének teljesítését nem ellenzi, tényállításai valóságát nem vonja kétségbe stb.). Az alperes távollétében azonban a házasság egyező akaratnyilvánításon alapuló felbontásának nincs helye (ld. a 286. § magyarázatát), hanem a felperes által előadott tényállításokra bizonyítást kell lefolytatni.
Házassági perben az igazolásra vonatkozó hat hónapos, objektív határidő akkor sem alkalmazható, ha a mulasztás az elmulasztott határnaptól, illetve az elmulasztott határidő utolsó napjától számított 15 napon túl jutott a fél tudomására vagy az akadály csak később szűnt meg. Ez a szabály összefügg a Pp. 290. § (6) bekezdésének az ítélet jogerőre emelkedésének időpontjára vonatkozó rendelkezésével.
Szünetelésnek valamennyi házassági perben a Pp. 137. § (1) bekezdés c) és d) pontja, a házassági bontóperben ezek mellett a 137. § (1) bekezdésének a) pontja (a felek erre irányuló közös kérelme) alapján van helye. A szünetelés időtartama és joghatása az általános szabályok szerint alakul [137. § (2)-(4) bek.].

[a Pp. 289. §-ához]

Kizárólag a bontóperre vonatkozó szabály, más házassági perben a fél halála nem vonja maga után a per megszüntetését. Az új Ptk. 4:20. § (1) bekezdésének a) pontja alapján a házasság az egyik házastárs halálával megszűnik. Ha a halál a házassági bontóper jogerős befejezése előtt következik be (lehet, hogy a házasságot felbontó ítélet meghozatala után, de még annak jogerőre emelkedése előtt), a pert meg kell szüntetni, mert az a házasság megszűnése folytán tárgyát veszti.
Ha az egyik házastárs még a bontóper megindítása előtt meghal, de a bíróság ezt csak a bontóperben észleli, a pert a Pp. 130. §-a (1) bekezdésének f) pontjában foglalt okból (bírói út hiánya) a Pp. 157. §-ának a) pontja alapján kell megszüntetni.
Az egyik házastárs halála kihat a bontóperrel összekapcsolt, a házastársak személyéhez kötött igényekre is. Ennek következtében a pert a szülői felügyelet gyakorlásának rendezése vagy a gyermek harmadik személynél történő elhelyezése és a házastársnak a lakáshasználati jog ellenértékére, valamint a lakás elhagyásához kapcsolódó elhelyezésre vonatkozó igénye tárgyában sem lehet folytatni, hanem azt - jogutódlás lehetőségének hiányában - meg kell szüntetni (PK 167. állásfoglalás, BH 1990/9/341. eseti határozat).

Határozatok

[a Pp. 290. §-ához]

1. A házassági perben a bíróságnak törekednie kell a házassággal összefüggő összes vitás kérdés egy per keretében való eldöntésére. A közös kiskorú (vér szerinti vagy örökbefogadott) gyermek feletti szülői felügyeleti jogok gyakorlása, a gyermek harmadik személynél történő elhelyezése és tartása kérdésében szükség esetén a bíróság akkor is köteles határozni, ha a házassági perrel ezek iránt kereset nincs összekapcsolva (Pp. 282. §). Ez a szabály irányadó akkor is, ha a már korábban megállapított tartásdíj felemelése, leszállítása vagy a tartásdíj fizetési kötelezettség megszüntetése szükséges (PJD VI. 752., BH 1975.376.), továbbá, ha a szülői felügyelet gyakorlásának és a gyermek elhelyezése megváltozatásának a szükségessége merül fel. A közös kiskorú gyermek elhelyezése és tartása felől a bíróság hivatalból csak akkor határozhat, ha a házasságot érvényteleníti vagy felbontja, a kereset elutasítása esetében tehát nem (Pp. Kommentár II.).
Ha sem szülő, sem pedig harmadik személy nincs, akinél a gyermek elhelyezhető és a kiskorú érdekében állami gondoskodás - gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról szóló 1997. évi XXXI. törvény szóhasználata szerint: gyermekvédelmi gondoskodás - látszik indokoltnak, a bíróság haladéktalanul megkeresi a gyámhatóságot a szükséges intézkedések megtétele iránt.
2. A házasság egyező akaratnyilvánítással történő felbontásának feltételeit az új Ptk. Családjogi Könyve részben megváltoztatta, az elnevezés megegyezésen alapuló bontásra módosult. A bontásnak ez a formája önálló (absztrakt) bontási ok, a új Ptk. 4:21. § (2) bekezdése értelmében a bíróságnak, ha a felek házasságuk felbontását megegyezésük alapján, közösen kérik, nem azt kell vizsgálnia, hogy a házasság teljesen és helyrehozhatatlanul megromlott-e, hanem azt, hogy: 1. a házastársak közös kérelme végleges elhatározáson alapul-e és befolyásmentes-e, 2. megegyeztek-e azokban, a bontáshoz kapcsolódó járulékos kérdésekben, amelyeket a törvény a bontás e formájának feltételeiként előír. A járulékos kérdésekben való megegyezés az elhatározás véglegességét támasztja alá, a nyilatkozat befolyásmentességéről a bíróság - a kialakult gyakorlatnak megfelelően - elsősorban a felek személyes meghallgatása alapján győződhet meg; lényegében azt szűri ki, hogy befolyásoltságra utaló tény (pl. kapcsolati erőszak, zsarolás) nem merül-e fel.
a) Az új Ptk. 4:21. §-ának (3) és (4) bekezdése tartalmazza azokat a kérdéseket, amelyekben a feleknek a megegyezésen alapuló bontáshoz meg kell állapodniuk. A megállapodás köre részben eltérő attól függően, hogy a felek közös kiskorú gyermekük vonatkozásában közös szülői felügyeletben (új Ptk. 4:165. §) egyeznek-e meg, vagy abban, hogy a jövőben a szülői felügyeleti jogok gyakorlása egyiküket illeti meg és a másik szülő csupán a törvényben meghatározott vagy a megállapodásban rögzített egyes jogokat gyakorol (új Ptk. 4:168. §). Az utóbbi esetben a megegyezésen alapuló bontásra akkor van lehetőség, ha a házastársak:
- a közös gyermek tekintetében a szülői felügyelet gyakorlása,
- a különélő szülő és a gyermek közötti kapcsolattartás,
- a gyermek tartása,
- a házastársi közös lakás használata, valamint
- ez iránti igény esetén a házastársi tartásdíj
kérdésében megegyeztek, és egyezségüket a bíróság jóváhagyta. Közös szülői felügyelet esetén a fentiek közül a kapcsolattartás kérdésében a feleknek nem kell megegyezniük, hiszen a felügyeleti jogok közös gyakorlása ezt szükségtelenné teszi, ez esetben is meg kell azonban határozniuk a gyermek lakóhelyét, hiszen a gyermek alapvető érdeke (iskolai körzet, társadalombiztosítási ellátás szempontjából), hogy ez egyértelműen rögzítve legyen. Az továbbá, hogy a törvény szerint közös szülői felügyelet esetén a feleknek nem kell megegyezniük a különélő szülővel történő kapcsolattartásban, nem jelenti azt, hogy erre a feleknek ne lenne lehetőségük, amennyiben azt egyéni körülményeik alapján indokoltnak látják, mivel a törvény ilyen tilalmat nem tartalmaz, ez egyértelműen következik a szerződési szabadság elvéből is. A bíróság nem tagadhatja meg tehát az egyezség jóváhagyását azon az alapon, hogy a közös szülői felügyelet mellett a kapcsolattartás rendezése kizárt.
A Csjt. által az egyező akaratnyilvánítás jogi feltételeként előírt kérdések közül az új Ptk. a közös vagyon megosztásában való megegyezést nem tartotta fenn, nem feltétele tehát a megegyezéses bontásnak, hogy a házastársak legalább az ingó közös vagyon megosztásában megállapodjanak, ami természetesen nem zárja ki azt, hogy egyezségük a vagyonmegosztásra is kiterjedjen, ami az illeték viselése szempontjából lehet előnyös számukra [Itv. 43. § (2) bek.]. Közös szülői felügyelet esetén a gyermek tartása kérdésben a felek úgy is megállapodhatnak, hogy mindketten természetben tartják el a gyermeket, attól függően, mikor melyiküknél tartózkodik (új Ptk. 4:216. §), vagy meghatározott költségeket az egyik, más kiadásokat a másik szülő visel. Elhagyta az új Ptk. a Csjt. 18. § (2) bekezdésének b) pontja szerinti - három éves külön lakásban élésen alapuló - bontási formát, amelynek alkalmazására egyébként - a hazai lakásviszonyok mellett - elenyészően kevés esetben került sor.
b) A bontóperben kötött egyezség jóváhagyása előtt a bíróságnak hivatalból vizsgálnia kell, hogy az megfelel-e a közös kiskorú gyermek érdekének. Továbbra is helytállónak tartjuk az 1/2014. PJE határozattal az új Ptk. alkalmazása körében irányadónak - a terminológiai változások, a szabályozás új rendszere és a részben eltérő szabályozás miatt - nem tekintett 17. irányelvnek azokat az iránymutatásait, amelyek a gyermekelhelyezéssel (az új terminológia szerint: szülői felügyelet gyakorlásának rendezésével) kapcsolatban gyermek érdekének elsődlegességét hangsúlyozzák. Az új Ptk. 4:21. §-ának (6) bekezdése törvényi szinten rögzíti, hogy a szülői felügyelet gyakorlásának, a szülő és a gyermek közti kapcsolattartásnak és a gyermek tartásának rendezése során a gyermek érdekének kell elsődlegesen érvényesülnie, ami a szülőknek a gyermekkel kapcsolatos megállapodására is irányadó. Az anyagi jogi rendelkezés eljárásjogi "tükörképe" a Pp. 290. §-ának (3) bekezdése. Ha a bíróság meggyőződése szerint az egyezség nyilvánvalóan ellentétes a gyermek érdekével, azt a bíróság nem hagyhatja jóvá, hanem a pert folytatnia kell, és erre irányuló kereseti kérelem hiányában hivatalból is úgy intézkedhet, ahogy az a gyermek érdekének legjobban megfelel.
c) A gyermek és a különélő szülő közötti kapcsolattartás, valamint a gyermek tartása kérdésében a törvény szintén a szülők megállapodását teszi első helyre [új Ptk. 4:181. § (1) bek., 4:217. § (1) bek.], a bíróság csak ennek hiányában dönt. A megállapodásban a szülők - a gyermek érdekének korlátai között - eltérhetnek a törvénynek a kapcsolattartásra, illetve a tartásra vonatkozó rendelkezéseitől. A gyermektartás kérdésében a Ptk. törvényi szintre emeli azt, a bírói gyakorlatban ismert lehetőséget (PK 106. állásfoglalás), amely a tartásnak meghatározott vagyontárggyal vagy egyszeri juttatással való kiegyenlítését jelenti. Az új Ptk. 4:217. §-ának (2) bekezdése szerint "a szülők megállapodhatnak abban, hogy a gyermekétől különélő szülő a tartási kötelezettségének megfelelő vagyontárgy vagy pénzösszeg egyszeri juttatásával tesz eleget. A megállapodás akkor érvényes, ha abban meghatározzák azt az időszakot, amelynek tartamára a juttatás a tartást fedezi, és azt a gyámhatóság vagy perbeli egyezség esetén a bíróság jóváhagyja." Az érvényességi kritériumok hiányában a bíróság az egyezséget nem hagyhatja jóvá, illetve a felek peren kívüli megegyezését érvényes megállapodásként nem fogadhatja el. Fontos tisztáznia azt is, hogy a gyermeket természetben eltartó szülő - jövedelmi, vagyoni viszonyai alapján - képes-e a gyermeket a jövőben egyedül, folyamatosan ellátni (BH 1982.144.). A bíróságnak az egyezség jóváhagyása előtt tájékoztatnia kell a feleket arról, hogy az új Ptk. 4:217. §-ának (3) bekezdése alapján a bíróság a későbbiekben a megállapodás ellenére tartásdíjat ítélhet meg, ha a körülmények előre nem látható, lényeges változása miatt a gyermek érdekében vagy valamelyik fél súlyos érdeksérelmének elhárítása érdekében indokolt.
Nincs jogszabályi akadálya annak sem, hogy a gyermeknek járó tartásdíjat a felek az egymással szembeni kötelezettségeikből eredő igényekkel egybevetve határozzák meg, ideértve a vagyoni elszámolásukból eredő vagy a lakásból távozó házastársat illető pénzbeli térítésre vonatkozó kötelezettséget. Az új Ptk. 6:51. §-ának (1) bekezdése ugyanis a tartási követelés beszámítását nem tiltja. A megállapodásnak azonban a tartásra jogosult gyermek érdekével összhangban kell állnia, pl. a tartásdíjnak a lakáshasználati jog ellenértékébe történő beszámítása a gyermek tartását nem veszélyeztetheti (BH 1988.107.).
d) A házastársi közös lakás használatára vonatkozó megállapodásnál kiemelt szempont, hogy a lakáshasználatra jogosult gyermek lakáshasználati jogát - életkörülményeinek megfelelően - a volt közös lakásban kell biztosítani, kivéve, ha megfelelő lakhatása másutt megoldott [új Ptk. 4:80. § (4) bek.]. Ezért az egyezség sértheti a gyermek érdekét, ha a bíróság nem tisztázza, hogy a szülő, akinek a gondozásában marad, milyen indokokkal mond le annak használatáról (BH 1982.242.). A felek figyelmét a bíróság - az eset körülményeitől függően - felhívhatja arra is, hogy az új Ptk. 4:80. § (3) bekezdésének rendelkezése szerint a házastársi közös lakás használata összekapcsolható a lakáson fennálló közös tulajdon megszüntetésével, ami adott esetben a lakás használatával kapcsolatos vita végleges lezárását jelentheti.
Abban az esetben, ha a felek egyezsége kiterjed a házastársi közös vagyon megosztására és ennek keretében az ingatlan közös tulajdonának megszüntetésére is, a bíróságnak az ehhez szükséges adatokat hivatalból is tisztáznia kell: csatoltatnia kell az ingatlan-nyilvántartási adatokat, az ingatlant terhelő elidegenítési és terhelési tilalom jogosultjának nyilatkozatát, hogy a közös tulajdon megszüntetésének a felek által kért módjához hozzájárul-e, tisztáznia kell, hogy miként történik a még fennálló hiteltartozás elszámolása a tulajdonostársak között (BH 1992.252.). Ha tehát a felek szerződéséhez harmadik személy jóváhagyása szükséges, annak megléte nélkül az egyezséget nem lehet jóváhagyni. Az egyezségben a közös tulajdon megszüntetéséről a felek csak végrehajtható módon rendelkezhetnek (BH 1992.178.). Végrehajthatatlan az az egyezség, amelyben a felek arra kötelezik magukat, hogy az ingatlant "szabadkézből" eladják és a vételárat megfelezik, mert az egyezség végrehajtására csak akkor kerülhet sor, ha árverési értékesítésben állapodnak meg (Vht. 162. §, BH 1983.120).
3. A házassági bontóperben a törvény tiltja a részítélet hozatalát, ha a felek a házasság felbontását az új Ptk. 4:21. § (2)-(3) bekezdése alapján kérték egyező akaratnyilvánítással és az ott meghatározott valamennyi kérdésben egyezség nem jött létre, valamint azt a bíróság jóvá nem hagyta. Valamennyi házassági perre vonatkozó szabály, hogy a névviseléstől való eltiltás kérdésében - erre irányuló kérelem esetén - a bíróság csak a házasság felbontásával (érvénytelenné nyilvánításával) egyidejűleg dönthet.
A házassági bontóperben hozott ítélettel kapcsolatban a bírói gyakorlatban a következő - perjogi szempontból iránymutató - döntések születtek.
a) Ha a bíróság a házastársaknak a házasság felbontására irányuló egyező akaratnyilvánítását nem tartja kellően megalapozottnak, a kereset elutasítására annak következtében kerülhet sor, hogy közöttük a házasélet teljesen és helyrehozhatatlanul nem romlott meg. Ezt megelőzően azonban a bontásra irányuló egyező akaratnyilvánítás őszinteségét megerősíteni kívánó, a végérvényes elhidegülés bekövetkezésére utaló bizonyítást a bíróságnak le kell folytatnia (PJD VIII. 245., BH 1978.282.). A másodfokú bíróság viszont akkor sem helyezheti hatályon kívül az elsőfokú ítéletnek a házasságot felbontó és első fokon jogerőre emelkedett rendelkezését, ha az elsőfokú bíróság a házasságot egyező akaratnyilvánításra hivatkozással, de anélkül bontotta fel, hogy az ahhoz megkívánt törvényi feltételek fennállottak volna (PJD IX. 196., BH 1981.508.).
Az előzőekben már utaltunk arra, hogy ha a szülőknek a szülői felügyelet gyakorlásának rendezése kérdésében való egyezsége nyilvánvalóan ellentétben áll a gyermek érdekével, a bíróság azt nem hagyhatja jóvá, hanem erre irányuló kereseti kérelem hiányában is hivatalból úgy intézkedhet, ahogy az a gyermek érdekének legjobban megfelel. Ez az intézkedés azt is jelentheti, hogy a bíróság a gyermeket - ha mindkét szülő alkalmatlan a nevelésére - az új Ptk. 4:169. § alapján a kereset és az esetleges viszontkereset elutasítása mellett vagy hivatalból harmadik személynél helyezi el. Ennek feltétele, hogy a bíróság a szóba jöhető harmadik személyt (nagyszülőt, nagykorú testvért stb.) a perben tanúként hallgassa ki, és ez a személy a nála való elhelyezést maga is kérje. A harmadik személynél történő elhelyezés esetén ezt a személyt a kiskorú gyámjául kell rendelni. A gyámrendeléssel kapcsolatos eljárás lefolytatása érdekében ezért a bíróság feladata, hogy a gyermek elhelyezéséről szóló jogerős ítélet egy kiadmányát a harmadik személy lakóhelye szerint illetékes gyámhatóságnak megküldje. Ha sem szülő, sem harmadik személy nincs, akinél a gyermek elhelyezhető, és a kiskorú érdekében állami gondoskodás látszik indokoltnak, a bíróság haladéktalanul megkeresi a gyámhatóságot a szükséges intézkedések megtétele iránt.
A gyermek elhelyezése és a lakáshasználat rendezése egymással szorosan összefüggő, olyan kérdések, amelyek általában csak egységesen bírálhatók el (BH 1991.192.).
c) A kiskorú gyermek tartásáról a bíróságnak - a szülők megegyezésének hiányában - az új Ptk. 4:218. §-ában foglaltaknak megfelelően kell rendelkeznie, és az ítélet rendelkező részének - a jogosult kérelmére - tartalmaznia kell a Vht. 28. §-ában foglalt közvetlen felhívást a kötelezett munkáltatója részére.
A gyermektartásdíjra több gyermek esetében mindegyik gyermek külön-külön jogosult. Nincs helye ezért olyan ítéleti rendelkezésnek, amely az egyik gyermeknél jelentkező túlfizetést a másik gyermek folyó tartásdíjába számítja be (BH 1992.766.). Ha a hátralékos tartásdíj kérdésében a felek között vita van, és a bíróság a hátralék összegét ítéletében állapítja meg, a tartásdíj a hátralékos összeg tekintetében is csak a bíróság által megszabott teljesítési határidő leteltével válik olyan pénztartozássá, amely után a kötelezettet késedelmi kamat fizetési kötelezettség terheli (BH 1993.682.).
d) A volt házastársi közös lakás használata tekintetében a bíróság döntésének kereteit az új Ptk. 4:81-4:84. §-ai határozzák meg. E kereteken belül azonban a kereseti kérelemhez, illetőleg az ellenkérelemhez való kötöttséget nem lehet szigorúan értelmezni. A PK 298. sz. állásfoglalásának az 1/2014. PJE határozattal az új Ptk. alkalmazása körében is hiányadónak tekintett I. pontja szerint: A házastársak közös lakásának használatával kapcsolatos jogvitában a lakáshasználat rendezését kell kereseti kérelemnek tekinteni, amelyen belül a rendezés módjának meghatározása a bíróság feladata.
Az állásfoglalás III. pontjában foglaltak szerint: Amennyiben nincs az adott esetben alkalmazható rendezési mód, a bíróság a lakáshasználat rendezése iránti keresetet elutasítja. Ennek az ítéletnek a jogereje nem akadályozza azt, hogy utóbb a lakáshasználat rendezése iránt bármelyik házastárs újabb keresetet indítson. Az indokolás értelmében "számolni kell azzal a lehetőséggel, hogy - a lakás műszaki adottságaira, a felek, illetve a lakásban maradó házastárs anyagi helyzetére, a helyi lakásviszonyokra vagy egyéb körülményekre tekintettel - a lakáshasználat rendezését a jogszabályok szerinti megoldási lehetőségek egyike sem biztosítja, mert nincs a rendezésnek olyan módja, amely az említett érdekek jelentős sérelme nélkül kivitelezhető volna. Ezért nincs akadálya annak, hogy a lakáshasználat rendezése iránti keresetet a bíróság azzal utasítsa el, hogy az adott helyzetben és időpontban a lakáshasználat megnyugtató módon nem rendezhető." Természetesen az ilyen elutasító döntés meghozatalára csak kivételesen, akkor kerülhet sor, ha a bíróság a szóba jöhető valamennyi rendezési mód alkalmazásának lehetőségét körültekintően megvizsgálta.
Abban az esetben, ha valamelyik házastárs a lakást a visszatérés szándéka nélkül elhagyta, lakáshasználati jogviszonya nem a törvény erejénél fogva szűnik meg, hanem az új Ptk. 4:82. § (1) bekezdése értelmében e jogát csak a bíróság szüntetheti meg (BH 1993.736.). Ebből következik, hogy az ítélet rendelkező részét is ennek megfelelően kell megfogalmazni, továbbá, hogy mindaddig, amíg a bíróság az eltávozott házastárs használati jogviszonyát meg nem szünteti és ezt a rendelkezést végre nem hajtják, őt a korábbi használat terjedelméig birtokvédelem illeti meg (BH 1991.470., BH 1992.634.).
A felek lakáshelyzetének végleges és megnyugtató rendezése érdekében a bontóperben elrendelt osztott használatot követően is helye van újabb bírói rendezésnek (új Ptk. 4:85. §).
A volt házastársi közös lakásból távozásra köteles házastárs lakáshasználati joga ellenértékének pénzbeli megtérítésére tarthat igényt. Az új Ptk. 4:84. §-ának (1) bekezdése a térítés mértékére - a Csjt. szabályaitól eltérően - nem ad mesterséges számítási módot (nem írja elő pl. hogy a beköltözhető és a lakott forgalmi érték különbözetének hányad része illeti meg), hanem a mértéket a korábbi használati jog vagyoni értékének megfelelő összegben jelöli meg. A térítés összegének meghatározásánál a gyermek lakáshasználati jogának értékét annak a házastársnak a javára kell figyelembe venni, aki a lakáshasználatot a szülői felügyeleti joga alapján a gyermek részére a továbbiakban biztosítja [új Ptk. 4:84. § (3) bek.]. Mindez azt jelenti, hogy a bíróságnak - vita esetén - szakértő kirendelésével kell a használati jog ellenértékét megállapítania. A bíróságnak az ellenérték megfizetéséről úgy kell rendelkeznie, hogy az a lakás elhagyásakor esedékes, kivéve, ha: a) a bíróság a házastársat felróható magatartása miatt kötelezte a lakás elhagyására, és az egyidejű teljesítés a bent maradó házastárs és a kiskorú gyermek érdekét súlyosan sértené, b) a lakás használatának rendezésére a házastársi közös vagyon megosztása iránti perben kerül sor, és a használati jog vagyoni értékét a bíróság a vagyonmegosztás során számolja el [4:84. § (4) bek.]. Az új Ptk. rögzíti azokat az eseteket, amikor a távozó házastárs nem tarthat igényt térítésre [4:84. § (2) bek.], valamint lehetővé teszi, hogy a lakásban maradó házastárs a térítés helyett a távozó házastárs részére megfelelő cserelakást ajánljon fel [4:84. § (5) bek.].
e) A házassági perben a bíróság - az új Ptk. 4:28. § (2) bekezdésében meghatározott feltételek fennállása esetén is - a feleséget - a volt férj kérelmére csak a "né" toldatos névviselési formától tilthatja el. A volt feleséget férje nevének viselésétől - a törvényi feltételek hiányában - nem lehet eltiltani önmagában azon az alapon, hogy a keresettel szemben nem védekezett (PJD X. 309., BH 1982.1.).
f) Az érvénytelenítési típusú házassági perekben a perköltség viselésére az általános szabályok az irányadók (lásd VI. fejezet). A (4) bekezdés rendelkezése általában a bontóper költségeinek viseléséről szól, függetlenül attól, hogy a per a házasság felbontásával vagy a kereset elutasításával végződött, illetőleg, hogy a per megszűnt (a szünetelés, illetve a házastárs halála folytán bekövetkezett megszűnést kivéve, mert ezekben az esetekben a bíróság a perköltség felől nem dönt). A törvény értelmében a bíróságnak a perköltség viseléséről - a pernyertességtől, illetve a pervesztességtől függetlenül - az eset összes körülménye alapján kell határoznia. Ez azt jelenti, hogy a bíróság a perköltségekben való marasztalást mellőzheti, úgy rendelkezhet, hogy mindegyik fél viseli a saját költségét, de - amennyiben erre megfelelő adatok állnak rendelkezésre - azt a felet kötelezheti a perköltség teljes viselésére, akinek magatartása a házasság felbontására kizárólag vagy túlnyomó részben okot szolgáltatott (Pp. Kommentár II.).
A házassági bontóperben hozott elutasító határozatot az alperes akkor is megfellebbezheti, ha az elsőfokú eljárás során a házasság felbontását ellenezte. [Pp. 276. § (1) bek. és 233. §, PK 210. állásfoglalás]
4. Az 1995. évi LX. törvénnyel beiktatott Pp. 290. § (3) bekezdés - a Gyermekek jogairól szóló ENSZ Egyezménnyel összhangban - törvényi szintre emeli azt a bírói gyakorlatban követett elvet, hogy az egyezség jóváhagyása során, illetve ítéletében a bíróságnak a felek közös kiskorú gyermekének érdekére figyelemmel kell lennie. Ez a szabály egyúttal eljárásjogi megfelelője annak az 1995. évi XXXI. törvénnyel kimondott családjogi alapelvnek, amely az anyagi jogi szabályok alkalmazása során is a kiskorú gyermek érdekének védelmét teszi elsődlegessé, és amely az új Ptk. Családjogi Könyvében is alapelvi szinten megjelenik (4:2. §).
5. A házasság érvénytelenítése iránti perben hozott ítéletet az ügyésszel akkor is közölni kell, ha a perben nem vesz részt, és az elsőfokú ítélet csak akkor emelkedik jogerőre, ha a fellebbezési, valamint a Pp. 290. § (6) bekezdésében megjelölt határidő az ügyészre nézve is eltelt. A másodfokú ítéletet csak akkor kell kézbesíteni az ügyésznek, ha a keresetet ő indította meg, vagy az elsőfokú ítélet ellen fellebbezett.
A házasságot érvénytelenítő vagy felbontó ítélet jogerőre emelkedése után a bíróságnak a statisztikai jogszabályokban előírt adatokat tartalmazó adatlapot meg kell küldenie az illetékes anyakönyvvezetőnek. Az adatlap kitöltésének alapjául az ítélet rendelkező része szolgál, amelynek a házastársak nevét, a házasságkötés helyét és idejét, valamint az anyakönyvi bejegyzés folyószámát pontosan fel kell tüntetnie. Illetékes anyakönyvvezető, akinek a hivatalában a házasságot kötötték, illetőleg ahol Magyarországon anyakönyvezték.
Az első fokon eljárt tanács elnöke az ítélet eredeti példányára vezetett záradékkal tanúsítja annak jogerejét. A záradékból a jogerő napjának és annak, hogy a határozat mely részére vonatkozik, egyértelműen ki kell tűnnie (Pp. 230/A. §). A házasságot felbontó vagy érvénytelenségét megállapító rendelkezés részjogerejét az iratoknak a másodfokú bírósághoz történő felterjesztése előtt kell megállapítani [Pp. 290. § (8) bek.]. Ha a részjogerő valamely okból csak az iratoknak a másodfokú bírósághoz érkezését követően állapítható meg, ez a másodfokú bíróság feladata. A jogerő megállapításáról a feleket, illetőleg azokat a szerveket, akiknek a határozatot meg kell küldeni, a Pp. 230/A. §-ának (3) bekezdésében előírt módon kell értesíteni.
6. A Pp. 290. § (6) bekezdésének a jogerőre vonatkozó speciális szabálya összefügg az igazolásra vonatkozó különleges rendelkezésekkel [288. § (2) bek.]. A fellebbezési határidő és az igazolásra nyitva álló határidő letelte után a már megszüntetett vagy érvénytelenített házassági kötelék nem állítható helyre. Abban az esetben, ha a felek az ítélet kihirdetését követően a fellebbezésről lemondanak, a határozat a Pp. 228. §-ának (2) bekezdése alapján, a kölcsönös lemondás bejelentését követő napon válik jogerőssé. Ezek a szabályok a keresetet elutasító ítéletre is vonatkoznak.
Az új Ptk. 4:14. §-ának (2) bekezdése értelmében a házasság érvénytelenségét megállapító ítélet mindenkivel szemben hatályos. Az új Ptk. 4:23. §-ának (4) bekezdése ezt a házasságot felbontó ítéletre is kimondja. A házasság érvénytelenségét, illetőleg megszűnését az ítélet jogerőre emelkedése után sem a felek sem mások (pl. örököseik) nem tehetik vitássá.

Perújítás

[a Pp. 291. §-ához]

Abból, hogy a házasságot érvénytelenítő vagy felbontó ítélet a jogerőre emelkedésétől kezdve mindenkivel szemben hatályos, és ennek folytán pl. a volt házastárs újabb házasságot köthet, következik, hogy a házasságot érvénytelenítő vagy felbontó ítélet ellen perújításnak nincs helye. Ugyanezen okból nem engedi meg a törvény az érvénytelenítés vagy a felbontás kérdésében az ítélet ellen a másik rendkívüli perorvoslatot, a felülvizsgálatot sem [Pp. 271. § f) pont]. A PK 216. sz. állásfoglalás szerint azonban "ezt a megszorító rendelkezést szorosan kell értelmezni. Ebből pedig az következik, hogy a házasságot felbontó vagy érvénytelenítő ítélet egyéb rendelkezése, így a perköltség kérdésében hozott rendelkezés ellen perújításnak lehet helye." Természetesen az általános szabályok szerint lehetőség van perújításra a házassági perrel összekapcsolt egyéb keresetek (gyermekelhelyezés, tartás, házassági vagyonjogi igények) tekintetében. A Pp. 260. §-ának (5) bekezdése alapján kizárt viszont a perújítás az egyik házastársat a lakás kiürítésére kötelező ítélet ellen.

Házassági vagyonjogi kereset

[a Pp. 292. §-ához]

A házassági vagyonjogi keresetekre (lásd a Pp. 282. §-hoz fűzött magyarázatot) a XV. fejezet rendelkezései nem terjednek ki, hanem a házassági perekben érvényesített vagyonjogi igények tekintetében az általános eljárási szabályokat kell - néhány kivételtől eltekintve (elkülönítés esetében részítélet hozatala, a részjogerőre vonatkozó szabály) - alkalmazni.
A bírósági gyakorlatban több iránymutató jellegű határozat foglalkozik a házassági vagyonjogi igények eljárásjogi szabályaival.
A bíróság összetételére nézve a Pp.-nek az 1997. évi LXXII. törvénnyel történő módosítása óta nincs speciális szabály: a bíróság mind a házassági perben mind a házassági perrel együtt indított házassági vagyonjogi perben egyesbíróként, népi ülnökök közreműködése nélkül jár el [Pp. 11. § (1) bek.].
A házassági vagyonjogi perben a bíróságnak törekednie kell arra, hogy a házastársak a vitás vagyoni igényeiket lehetőleg egy perben érvényesítsék (PJD X. 319., BH 1982/12/518.). A házassági vagyonjogi igényeket ugyanis nem lehet csupán egyes vagyontárgyakra kiszakítottan érvényesíteni, hanem fel kell deríteni a házastársak egész vagyoni helyzetét és a bíróság határozatának a közös vagyon egészére ki kell terjednie, a házassági vagyonjogi igényeket egységesen kell elbírálni (PJD VIII. 248., BH 1978/1/26.). Ezt az elvet az új Ptk. 4:58. §-a a házastársi vagyonközösségből eredő igényekre most már törvényi szinten is kimondja. Ahhoz, hogy a bíróság valamennyi házassági vagyonjogi igényről döntsön, nincs szükség tételenként külön kereseti- vagy viszontkereseti kérelemre (BH 1986/1/20.), a per tárgya ugyanis a házastársi közös vagyon megosztása. Azt azonban a házassági vagyonjogi igények egységes rendezésének elve nem jelenti, hogy a bíróság hivatalból folytathat le bizonyítást, mert ennek a Pp. 164. §-ának (2) bekezdése értelmében nincs helye, hanem a felek által rendelkezésre bocsátott peradatok alapján kell valamennyi igényről döntenie (LB Pfv. II. 21 441/1999., BH 2003.157.).
Számos határozat foglalkozik a pertársaság kérdésével, amit a 279. § magyarázatánál részben már érintettünk. Ingatlanra vonatkozó közös tulajdon megszüntetése esetében - általában - valamennyi (tehát a házastársakon kívüli) tulajdonostársnak perben kell állnia [1/2008. (V. 19.) PK vélemény VIII/b. pont]. Perbe kell vonni az özvegyi jogra, más haszonélvezetre, használatra jogosultakat, a bejegyzett tartási és életjáradéki jog jogosultját, s ha a jelzálogjog nem az egész ingatlant terheli, akkor az ilyen jognak a jogosultját is (VIII/c. pont). Elidegenítési és terhelési tilalom esetén a jogosult hozzájárulása nélkül a tulajdonközösség nem szüntethető meg; a jogosultnak az alkalmazásra kerülő megszüntetési módhoz kell hozzájárulnia (BH 1993/9/549.). Ugyanakkor, ha a házastársak társasházi öröklakás vagy társasüdülő-egység tulajdonosai, továbbá akkor is, ha osztatlan közös tulajdon áll ugyan fenn köztük és harmadik személyek között, de a házastársi közös illetőséghez a használat szempontjából elkülönült ingatlanrész tartozik (pl. üzletsorban pavilon), a többi tulajdonostárs perbenállására a házastársi közös vagyon megosztása iránti perben nincs szükség (BH 1990/6/216.). "Ikerház" esetében viszont a tulajdonostársak perbenállása nem mellőzhető, ha a közös tulajdon megszüntetésére árverési értékesítéssel kerül sor (BH 1993/6/352.).
A házastársi közös vagyonhoz tartozó ingatlanon fennálló közös tulajdon társasháztulajdonná alakítására [új Ptk. 5:84. § (5) bek.] a házastársi közös vagyon megosztása iránti perben is sor kerülhet. Ehhez - a 2013. évi V. törvény alkalmazási körébe eső ügyekben - külön kereseti, illetve viszontkereseti kérelemre nincs szükség, mert a társasházzá alakítást a törvényalkotó beillesztette a közös tulajdon megszüntetésének módjai közé. A bíróság tehát ennek lehetőségét is vizsgálni köteles, de mivel a társasház létrejöttéhez alapító okirat szükséges, amelyet a bíróság ítélete pótol, valamint annak ingatlan-nyilvántartási bejegyzéséhez további mellékletek csatolása szükséges, véleményem szerint elengedhetetlen, hogy legyen olyan fél, aki ezt a módot kérelmezi, mert a felsoroltak hiányában, hivatalból a társasházzá alakítás nem kivitelezhető. Mellőzni kell a volt házastársak közös lakásán fennálló közös tulajdon megszüntetését, ha a bontóperben kötött egyezség alapján bentlakó volt házastárs a másik hányadának a megváltására nem képes, a lakottan történő árverési értékesítésre a lakás adottságai folytán nincs kilátás, a bentlakót pedig - mindkét fél méltányos érdekeit mérlegelve - a lakás elhagyására nem lehet kötelezni (BH 2013.2.42.).
Ha a volt házastársak között a lakáshasználat tekintetében vita van és ennek rendezése során valamelyik házastárs a lakáson fennálló közös tulajdon megszüntetését kéri, a bíróság a házastársi közös lakás használatát a közös tulajdon megszüntetésével együtt rendezi [új Ptk. 4:80. § (3) bek.]
A házastársi közös vagyon megosztásának elsődleges módja a természetbeni megosztás, még abban az esetben is, ha a vagyonjogi kereset tekintetében jogutódlásra került sor (PJD X. 320., BH 1984/3/105.).
Érdekesen alakul a házasság felbontásáról rendelkező ítélet ténymegállapításainak figyelembevétele a házastársi közös vagyon megosztása során. Az utóbbi perben ugyanis a bíróság az életközösség megszakadásának időpontját a bontóperi ítéletben foglaltaktól eltérően is megállapíthatja (PJD XI. 276., BH 1988/10/358.). Ajándék visszakövetelése iránti igény érvényesítése esetén a házasélet megromlására vonatkozó okok feltárása akkor is szükséges lehet, ha a házasság felbontására a házastársak egyező akaratnyilvánítása alapján kerül sor. Nem követelhető vissza ugyanis a házasságkötésre tekintettel adott ajándék, ha az ajándékozás alapjául szolgáló feltevés meghiúsulását az ajándékozó házastárs felróható magatartása okozta (PJD X. 307., BH 1982/5/191.).
A házassági vagyonjogi igények tekintetében általában nincs helye közbenső ítélet hozatalának, a vita ugyanis a keresettel érvényesített jog fennállása és a felperest annak alapján megillető követelés összege (mennyisége) tekintetében nem különíthető el (PJD VII. 258-III., BH 1976/4/159.).
A vagyonmegosztás egységességének elvéből következik, hogy a házastársi közös vagyon megosztása iránti perben a másodfokú bíróság csak akkor nem bírálhatja felül teljes terjedelmében az elsőfokú bíróság ítéletét, ha fellebbezéssel kizárólag a perköltség kérdésében éltek. Ezáltal a csatlakozó fellebbezés is bármely olyan elsőfokú ítéleti rendelkezésre kiterjedhet, amelynek eldöntése a házastársi közös vagyon megosztásának egységes és végleges elbírálásához szükséges (BH 1994/3/140.). Nem tartozik a közös vagyon megosztásának körébe, ezért az addig nem érvényesített ingatlan többlethasználati díj iránti követelés fellebbezésben nem terjeszthető elő (BH 1993/3/177.).
A felülvizsgálat során az egységes vagyoni rendezés elve a fentiek szerint már nem érvényesül. A felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bíróság csak az abban megjelölt jogszabálysértés keretei között bírálhatja el, és csak a jogerős ítélet azon rendelkezése tekintetében van helye csatlakozó felülvizsgálati kérelemnek, amellyel szemben felülvizsgálati kérelem előterjesztésére sor kerülhet. Nincs helye felülvizsgálatnak a jogerős ítélet azon rendelkezése ellen sem, amellyel szemben a fél a rendes jogorvoslat (fellebbezés) lehetőségét nem merítette ki, hacsak a másik fél fellebbezése folytán a másodfokú bíróság e rendelkezést meg nem változtatta [Pp. 271. § (1) bek. a)-b) pont, 275. § (2) bek., LB Pfv. II. 21 180/1994., Pfv. II. 21 298/1994.].

XVI. fejezet

Apasági és a származás megállapítása iránti egyéb perek

A házassági per szabályainak alkalmazása

[a Pp. 293. §-ához]

[Megjegyzés: A Pp.-t módosító 1995. évi LX. törvény 25. §-ának (2) bekezdése a Pp. 290. §-át új (3) bekezdéssel egészítette ki, egyidejűleg a § (3)-(6) bekezdésének számozását (4)-(7) bekezdésre változtatta. Ugyanakkor a jogszabályban nem került átvezetésre, hogy az előbbiekből következően a Pp. 293. §-ának (1) bekezdésében is a 290. § (2) és (5) bekezdése helyesen (2) és (6) bekezdésre változik.]

A 2014. március 15-én hatályba lépett Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) néhány pontban változtat az apaság szabályozásán. A korábbi családjogi szabályok alapján az apaság betöltése ötféleképpen lehetséges. A Csjt. 35. § - a szerinti alapvélelem az anya házasságkötésén alapuló vélelem, amit a Ptk. is változatlan tartalommal fenntart. A gyermek apjának azt a férfit kell tekinteni, akivel az anya a fogamzási idő kezdetétől a gyermek születéséig eltelt idő vagy annak legalább egy része alatt házassági kötelékben volt. A Csjt. 36. §-a szerint, ha a gyermek nem házasságból származik, vagy a házasságkötésen alapuló vélelmet megdöntötték, az apasági vélelem teljes hatályú apai elismerő nyilatkozat vagy az anyával való utólagos házasságkötés során tett elismerés alapján jön létre. Ezek hiányában az apaság bírói ítélet alapján keletkezik. Emellett a Csjt. utal az emberi reprodukciós eljárásban résztvevő férfi élettárs apaságára is.
A Csjt. 36. §-ában az apasági vélelmek között szól az Élettársi Nyilatkozatok Nyilvántartásán alapuló vélelemről is, tekintettel arra, hogy a 2009. július 1. és 2011. január 1. között az Élettársi Nyilatkozatok Nyilvántartásába bejegyzett élettársi kapcsolat is apasági vélelmet keletkeztetett. Eszerint a Csjt. hatályon kívül helyezett 35. §-ának (4) és (5) bekezdése alapján, ha az anya a fogamzási idő kezdetétől a gyermek születéséig eltelt idő vagy annak egy része alatt nem állt házassági kötelékben, a gyermek apjának kellett tekinteni azt a férfit, aki az anyával a fogamzási idő kezdetétől a gyermek születéséig eltelt idő vagy annak egy része alatt a közjegyző által vezetett Élettársi Nyilatkozatok Nyilvántartása által igazolt élettársi kapcsolatban élt, kivéve ha az anya a fogamzási idő kezdetétől a gyermek születéséig eltelt idő alatt több férfival élt az Élettársi Nyilatkozatok Nyilvántartása által igazolt élettársi kapcsolatban.
A Csjt. vélelmi rendszerét a Ptk. a következő eltérésekkel fenntartja. A törvény az apasági vélelmek sorrendjében mutatkozó következetlenségek kiküszöbölésére tesz kísérletet. Pontosan beilleszti az apasági vélelmek sorrendjébe az élettársak esetén emberi reprodukcióra irányuló különleges eljáráson (a továbbiakban: reprodukciós eljárás) alapuló vélelem esetét. Egységesíti a Csjt. 37. §-a szerinti teljes hatályú apai elismerés, illetve a Csjt. 39. § szerinti házasságkötést megelőzően tett apai elismerés szabályait. Az apaság bírói megállapítását megdönthetetlen vélelemként szabályozza. Továbbá új rendelkezésként, szigorú feltételek között a Ptk. lehetőséget biztosít az apaság nemperes eljárásban való megdöntésére is. Változnak az apaság megtámadására vonatkozó határidők, figyelemmel a gyermek vérségi származáshoz fűződő jogára. A Ptk. Családjogi Könyve új megtámadási lehetőségeket is bevezet; így például az apai elismerő nyilatkozaton alapuló apasági vélelem a jövőben akarathiba alapján is megtámadható. Új megtámadási lehetőséget ad a Ptk. az ügyésznek és a gyámhatóságnak arra az esetre, ha feltételezhető, hogy az apai elismerő nyilatkozatot jogszabály megkerülése céljából tették. Mind az apaság megállapítása iránti, mind az apaság megdöntése iránti perben a Csjt.-től eltérően az anya is perindítási jogot kap. Változás az is, hogy a korábbiaktól eltérően nem a Ptk. családjogi szabályai közé kerülnek a képzelt apa bejegyzésének szabályai.
A Ptk. sorrendet állít fel az apasági vélelmek betöltésének típusai között keletkezésük szerint. Ennek megfelelően apasági vélelmet továbbra is elsősorban az anya házasságkötése keletkeztet. A házasságkötésen alapuló vélelmet az élettársak esetén alkalmazott (Csjt.-ben 1997 óta szabályozott) emberi reprodukcióra irányuló különleges eljárás követi. Ezután rendelkezik a törvény az apai elismerő nyilatkozaton alapuló vélelemről, majd legvégül az apaság bírói megállapításáról. Az apasági vélelmek között felállított sorrend annyit jelent, hogy mindaddig, amíg az apai státusz a sorrendben előbb szabályozott vélelem alapján betöltött, a sorrendben következő vélelem alkalmazására nem kerülhet sor. Ez alól egyetlen kivétel a Ptk. 4:100. §-a szerinti eset, mely szerint az anya élettársát kell a gyermek apjának tekinteni akkor is, ha az anya korábbi házasságának megszűnésétől a reprodukciós eljárásból származó gyermek megszületéséig a vélelmezett fogamzási idő nem telt el.
A Pp. XVI. fejezetének rendelkezései szempontjából "Apasági és a származás megállapítása iránti egyéb perek" alatt értendők az apaság megállapítása, illetve az apaság vélelmének megdöntése iránti, valamint az anyaság megállapítása iránti per.
Az apaság megállapítása iránti per arra irányul, hogy a bíróság az alperest nyilvánítsa a gyermek apjává.
Ha a gyermek apja sem az anya házassági köteléke, sem teljes hatályú apai elismerés, sem pedig reprodukciós eljárás alapján nem állapítható meg, az apaságot bírósági úton lehet megállapítani. Az apaság bírói megállapítására tehát csak akkor kerülhet sor, ha az apai jogállás az anyakönyvben nincs betöltve.
Az apaság vélelmének megdöntése iránti per célja, annak megállapítása, hogy az anyakönyvbe apaként bejegyzett férfi nem a gyermek apja. A megtámadás lehetősége valamennyi apasági vélelmet keletkeztető tény (házassági kötelék, teljes hatályú apai elismerés, apaság bírósági megállapítása) esetében fennáll.
Az apaság vélelmének megtámadását a jogrendszerek hatósági (túlnyomórészt bírósági) eljárás keretében teszik lehetővé. A törvény nem változtat azon, hogy az apaság megdöntése csak bírói úton lehetséges. Ugyanakkor a vélelem megtámadása tekintetében a megtámadási okok, a megtámadásra jogosultak köre és a megtámadási határidők kérdése is néhány ponton módosul a korábbi szabályokhoz viszonyítva. Új elem a Csjt.-hez képest, hogy a törvény szigorú feltételek mellett, egy speciális esetben az apaság vélelmének megdöntésére nemperes eljárásban is lehetőséget biztosít.
A Csjt. szerint az apasági vélelmek mindegyike megtámadható, illetve megdönthető, nincs különbség a szerint, hogy az apasági státusz a törvény melyik tényállása alapján jött létre. A Csjt. a vélelem megtámadására lehetőséget ad akkor is, ha az apaság házasság, teljes hatályú apai elismerés, az apaság bírói megállapítása, reprodukciós eljárás útján vagy az anyával utólagosan kötött házasság során tett apai elismerés során keletkezett. A megtámadás joga tehát akkor sem kizárt, ha az apaság bírósági határozaton alapul. A Ptk. ez utóbbin változtat, és az apaság bírói megállapítását megdönthetetlen vélelemnek tekinti.
A Csjt. rendszerében az apaság vélelme tartalmi és formai ok alapján egyaránt megtámadható. Az előbbi esetben a vélelmezett apától való származás lehetetlensége a bizonyítás tárgya. Ugyanakkor, ha a megtámadás alaki hibán alapul, akkor a származás vizsgálatának nincs jelentősége. Ez utóbbira a Csjt. 43. § (2) bekezdésében teljes hatályú apai elismerés, illetve a Csjt. 39. § (3) bekezdése az anya utólagos házasságkötésén alapuló apasági vélelem esetén áttételesen ad lehetőséget. A Csjt. alapján nincs mód arra, hogy az apasági vélelem akarati hiba miatt, így kényszer, tévedés, megtévesztés alapján vitatható legyen. A Ptk. változtat ezen és lehetővé teszi az apasági vélelem megtámadását akarati hiba esetén is. Új megtámadási lehetőséget vezet be a Ptk. azáltal is, hogy a teljes hatályú apai elismerő nyilatkozat megtámadását akkor is lehetővé teszi, ha az apai elismerő nyilatkozatot jogszabály megkerülése céljából tették.
Az apaság bírói megállapítása iránti per megindításának feltétele, hogy az apai jogállás ne legyen más módon betöltve. A Ptk. az apaság bírói megállapítását az apasági vélelmet keletkeztető tényállások sorrendjében utolsó helyre helyezi. Az apasági per megindításának előfeltétele az, hogy a gyermek apja sem az anya házassági köteléke, sem reprodukciós eljárás, sem teljes hatályú apai elismerés alapján nem állapítható meg. A felsoroltakon kívül természetesen akkor sincs helye az apaság bírói úton történő megállapításának, ha az apaság a Magyar Közjegyzői Kamara által vezetett Élettársi Nyilatkozatok Nyilvántartásába bejegyzett élettársi kapcsolat 2010. december 31-ig hatályban lévő apasági vélelmet keletkeztető joghatásán alapul. Arról, hogy ha a gyermek 2010. január 1. és 2010. december 31. között született, és az anya a fogamzási idő kezdetétől a gyermek születéséig eltelt idő vagy annak egy része alatt nem állt házassági kötelékben, a gyermek apjának kell tekinteni azt a férfit, aki az anyával a fogamzási idő kezdetétől a gyermek születéséig eltelt idő vagy annak egy része alatt a közjegyző által vezetett Élettársi Nyilatkozatok Nyilvántartása által igazolt élettársi kapcsolatban élt nem a Ptk., hanem a Ptké. 30. §-a tartalmaz átmeneti szabályt.
A bírónak minden esetben vizsgálni kell, hogy az apasági vélelmek bármelyik tényállása alapján nincs-e az apai jogállás betöltve. Továbbra is helytálló az a Legfelsőbb Bírósági döntésben kimondott jogtétel [BH 2002.231.], mely szerint ha az apai státus betöltött, ugyanazon gyermekre nézve más férfi apaságának megállapítása iránt nem indítható per (például nem lehetséges, hogy ilyen pert indíthasson az, aki azt állítja, hogy ő a gyermek apja).
Az apaság bírói megállapítását a Csjt. megdönthető vélelemként szabályozza, annak ellenére, hogy bírói úton kizárólag széles körű orvos szakértői vizsgálat alapján, az eset összes körülményeinek gondos mérlegelésével kerülhet sor a valóságos vagy legalábbis az igen nagyfokban valószínű apa apaságának megállapítására. Emellett a szakértői vélemények - az orvostudomány, a származástani vizsgálatok fejlődésének, különösen az utóbbi évtizedben elérhetővé vált DNS-vizsgálatoknak köszönhetően - számos esetben az apaság bizonyosságát is igazolhatják. Erre tekintettel a Ptk. az apaságnak ezt az esetét nem tartja fenn megdönthető vélelemként, de meghagyja az apaság bírói megállapításának a Csjt. 38. § (2) bekezdése szerinti szövegét (alaposan következtethető, hogy a gyermek a fogamzási időben létesített nemi kapcsolatból származik). Ezáltal az apaság bírói megállapításának vélelem jellege hangsúlyozódik. Ugyanakkor lényeges változást jelent, hogy a Ptk. nem engedi meg az apaság vélelmének megtámadását, ha az apaságot bíróság állapította meg. Ezzel az apaság bírói megállapítását lényegében megdönthetetlen vélelemmé emeli. Még a lehetőségét is elveti tehát annak, hogy miután a bíróság "az összes körülmény gondos mérlegelése alapján" alaposan következtetett az apaságra, újabb per induljon annak bizonyítására, hogy "lehetetlen", hogy a gyermek a vélelmezett apától származik.
A Ptk. 4:115-4:118. §-ai szólnak az anyai jogállás, illetve az anyaság megállapítása iránti per szabályairól. A Ptk. 4:115. §-a szerint a gyermek anyja az a nő, aki megszülte. Az anyasági pereknek akkor van relevanciájuk, ha nem állapítható meg, hogy ki az a nő, aki a gyermeket megszülte, illetve a gyermeket megszülő nő nem azonos azzal, akit az anyakönyv anyaként feltüntet (például gyermekcsere vagy hamis, illetve lopott személyi igazolvánnyal történt szülés). A gyakorlatban anyasági per viszonylag ritkán fordul elő. A szüléssel kapcsolatos megfelelő nyilvántartások és az intézeti szülés gyakorisága miatt az anya személye általában nem vitás. Ha mégis vita merülne fel az anya személyét illetően, akkor a Ptk. a a korábbi Csjt. szerinti szabályokkal egyezően módot ad a gyermeknek, illetve a magát anyának valló személynek az anyaság megállapítására. Reprodukciós eljárásból származó gyermek esetén a Ptk. egyértelművé teszi, hogy egyrészről a donor nővel szemben nincs helye anyaság-megállapítási pernek, másrészről maga a donor nő sem jogosult ilyen per indítására.
A Ptk. 4:116. §-a szól a negatív anyasági perről. A gyermek, a gyermek halála után leszármazója vagy a vér szerinti anya kérheti annak bírósági megállapítását, hogy a születési anyakönyvbe anyaként bejegyzett személy nem az a nő, aki a gyermeket megszülte, feltéve, hogy az anyaságra vonatkozó téves bejegyzés közigazgatási úton nem orvosolható.
A Pp. 293. § (1) bekezdésének rendelkezése alapján a Pp. I-XIV. fejezetének szabályait a XV. fejezetben szabályozott eltérésekkel kell alkalmazni. Azzal, hogy a XV. fejezetnek - házassági pereknek - vannak olyan rendelkezései, amelyek alkalmazását a Pp. 293. § (1) bekezdése kizárja, azok helyett az általános szabályok kerülnek alkalmazásra.
Nem alkalmazható az apasági és a származás megállapítása iránti egyéb perekben a Pp. 277. §-ának (2) bekezdése, amely szerint a házassági perre az a bíróság is illetékes, amelynek területén a házastársak utolsó közös lakóhelye volt.
E kizárás azonban nem érvényesül abszolút jelleggel, hiszen a Pp. 282. §-a szerint a házassági per bírósága előtti keresettel a házasfelek gyermekének származására vonatkozó kereset összekapcsolható.
Nem kerülhet alkalmazásra a Pp. 285. §-a sem, amely a házassági perben irányadó személyes meghallgatás, az első tárgyalás felperes általi elmulasztásának, valamint a házasfelek békítésének különös szabályait tartalmazza.
A Pp. 288. §-ának (2) bekezdése a házassági perekre irányadó különleges igazolási határidőről szól, amely szintén nem alkalmazható a származási perekben.
A Pp. 289. §-a szerint bármelyik házastárs halála esetén a házassági bontópert a bíróságnak meg kell szüntetni. E § alkalmazása származási perekben kizárt, mert a fél halála e perekben eltérő eljárásjogi következményekkel jár.
A Pp. 290. § (2) bekezdése a házassági bontóperek egységes szemléletét és azt az igényt tükrözi, hogy a felbontandó házasság valamennyi vitás kérdése egy per keretében nyerjen rendezést. A részkérdések tekintetében tehát részítélet hozatalára sem kerülhet sor. E rendelkezések az apasági perekben nem alkalmazhatók.
Apaság megállapítása iránt indított perben (Pp. 293. §) a bíróság nem dönthet abban a kérdésben, hogy a gyermek melyik szülő nevét viselje (PK 217. sz. áf.).
Az indokolásból: "Ha az apaság megállapítása iránt indított perben vita merül fel a tekintetben, hogy a gyermek melyik szülő nevét viselje (pl. az anya kéri, hogy a gyermek az ő nevét viselje, az apa pedig ehhez nem járul hozzá), a bíróságnak az ügy befejezése után - a névviselés kérdésének eldöntése érdekében az illetékes gyámhatóságot kell megkeresnie."
A Pp. 290. § (6) bekezdése a házassági perekre vonatkozó eltérő igazolási szabály folytán, a jogerőre emelkedés speciális esetét szabályozza, így ez sem alkalmazható a származási perekben.
A Pp. 291. §-a a házasságot érvénytelenítő vagy felbontó ítéletekre nézve kizárja a perújítás lehetőségét. E § azért nem alkalmazható, mert a származási perekben igénybe vehető rendkívüli jogorvoslatok tekintetében a Pp. 293. § (2) bekezdése (a perújításra), illetve a Pp. 271. § (1) bekezdésének d) pontja (a felülvizsgálatra) eltérő rendelkezést tartalmaz.
2. A Pp. 293. § (1) bekezdése nem zárja ki direkt rendelkezéssel a házassági perek egyéb szabályainak alkalmazását, ennek ellenére az említett perek szabályanyagának a következő §-ai sem alkalmazhatók, arra tekintettel, hogy azok a származási perek jellegétől merőben eltérő jellegűek. Pl. a Pp. 276. § (2) és (3) bekezdései, amelyek a házassági perekre vonatkozó értelmező rendelkezéseket tartalmaznak; a Pp. 277. § (4) bekezdése, amely a házassági perekre irányadó összefüggésen alapuló kizárólagos illetékességi szabályt tartalmaz; a Pp. 283. § (3) bekezdése, amely az érvénytelenítési per megindításáról szóló ügyészi értesítést és a Pp. 290. § (5) bekezdése, amely a házasság érvénytelenítése iránti perben hozott ítélet ügyésszel történő közlését tartalmazza.
Természetesen nem kerülhetnek alkalmazásra a Pp. 292. §-ának a házassági vagyonjogi keresetre irányadó szabályai sem.
A házassági perek XV. fejezetbeli különleges szabályai közül azok sem alkalmazhatók, amelyek esetében ugyanarra a szabályozandó kérdésre a Pp. 293-301. §-ai eltérő rendelkezést tartalmaznak. Ilyen §-ok, amelyek a beavatkozás [Pp. 279. § (2) bekezdés], a keresetindítás (Pp. 281. §), a keresethalmazat (Pp. 282. §) szabályairól rendelkeznek.
3. A származási perekben azonban a Pp. 293. § (1) bekezdése alapján a XV. fejezet rendelkezéseit is csak "megfelelően" lehet, illetve kell alkalmazni. Figyelembe kell venni a származási perek eltérő jellegét, sajátosságait.
4. A Pp. 293. § (2) bekezdése kizárja, hogy az apaság vélelmét megdöntő ítélet ellen - az apaság vélelmét megdöntő ítéleti rendelkezés tekintetében perújítási kérelmet terjesszenek elő, ha az apaság vélelmének megdöntését követően az apai státusz teljes hatályú apai elismerés, bírói ítélet folytán betöltésre került.
Ugyancsak kizárt a felülvizsgálati kérelem benyújtása az apaság vélelmét megdöntő ítélet ellen - az apaság vélelmét megdöntő rész ellen - a fentebb említett esetekben a Pp. 271. § (1) bekezdés d) pontja alapján.
A törvényalkotó szándéka e rendelkezésekkel arra irányult, hogy a vitatott családi jogállás rendezését követően az apai jogállást a későbbiekben egy esetleg eredményes perújítás vagy felülvizsgálat ne tehesse bizonytalanná. Mind a jogbiztonság, mind a gyermek érdeke megkívánja e két kizáró szabályt, ugyanis ennek hiányában kettős apasági vélelem állna be.
Amennyiben a fenti esetekben perújítási kérelmet vagy felülvizsgálati kérelmet terjesztenek elő, a bíróságnak a kérelmet el kell utasítani érdemi vizsgálat nélkül.
Így tett a Legfelsőbb Bíróság abban az esetben is, amikor az apa keresete nyomán a bíróság jogerős ítéletével megállapította, hogy az I. r. alperes anyától született II. r. és III. r. alpereseknek nem a felperes az apja és az ítélet ellen a II. r. és III. r. alperesek ügygondnoka felülvizsgálati kérelmet terjesztett elő. A felülvizsgálati eljárás alatt az I. r. alperesi anya ellenkérelméhez csatolta a gyámhivatal jegyzőkönyvét, amely szerint a II. r. és III. r. alpereseket a házastársa teljes hatályú apai elismerő nyilatkozattal a magáénak ismerte el. Mivel a Pp. 273. §-a (2) bekezdésének a) pontja értelmében a felülvizsgálati kérelmet az eljárás bármely szakában hivatalból el kell utasítani, ha felülvizsgálati kérelemnek nincs helye, a Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet elutasította. (Pfv. II. 22.579/1998., BH 2000.251. sz.)
Egyéb esetekben a perújítás, illetve a felülvizsgálat nem kizárt, arra az általános szabályok az irányadók.

[a Pp. 294. §-ához]

A származás megállapítása iránti perekben a Pp. 294. §-a az anya számára a beavatkozás jogát engedi. Tehát elegendő az anya az irányú bejelentése, hogy a perben valamelyik félhez beavatkozóként kíván csatlakozni. A nyilatkozatot azonban a törvény megkívánja, mivel - ellentétben a Pp. 302. § (4) bekezdésében említett beavatkozói jogállással (szülői felügyelet visszaállítása iránti perben) - e nyilatkozat nélkül az anya perjogi helyzete másként alakul. Az anya keresetet indít vagy ellene indítják a keresetet, amennyiben azonban e helyzet nem áll fenn, úgy beavatkozási szándékának bejelentése nélkül őt peres félnek tekinteni nem lehet.
A beavatkozási jog ilyen kifejezett szabályozása azonban azt eredményezi, hogy az anyának a per mikénti eldöntéséhez fűződő jogi érdekét nem kell valószínűsítenie, az ő beavatkozási joga feltétlen. Bejelentésekor mindössze a rokoni kapcsolatot kell igazolnia. Erre tekintettel pedig a bíróságnak a beavatkozás megengedése kérdésében végzést kell hozni és egyebekben is (fellebbezhetőség, az anya mint beavatkozó jogállása) a Pp. 54-57. §-ait kell alkalmazni.

[a Pp. 294/A. §-ához]

A törvény indoklása szerint az apaság és a származás megállapítása iránti egyéb perek valamint a szülői felügyeleti jog megszüntetése iránti per esetében egy speciális illetékességi szabály kerül meghatározásra, melynek értelmében ezek a perek a kiskorú gyermek lakóhelye vagy tartózkodási helye szerint illetékes bíróság előtt is megindíthatóak. Ez a vagylagos illetékességi szabály a kiskorú gyermek érdekét szolgálja, hiszen ezekben a perekben a gyermek is rendelkezik keresetindítási joggal. A módosítás a gyermekbarát igazságszolgáltatás megvalósulásához kapcsolódó egyes törvények módosításáról szóló 2012. évi LXII. törvény 28. §-a kapcsán került a Pp. rendelkezései közé. A hivatkozott jogszabály kiegészítette a jelen fejezet rendelkezéseit egy vagylagos illetékességi szabállyal, mely lehetővé teszi, hogy a származási pert a kiskorú gyermek lakóhelye, tartózkodási helye szerinti bíróság előtt is megindíthassák. Az új illetékességi ok bevezetése a kiskorú gyermek érdekét szolgálja, tekintettel arra, hogy ezekben a perekben a gyermek is rendelkezik keresetindítási joggal.

Keresetindítás

[a Pp. 295. §-ához]

1. A Pp.-ből átkerülnek az apasági per alpereseinek felsorolására vonatkozó rendelkezések is a Ptk. Családjogi Könyvébe. A Ptk. a Családjogi Könyv többi részéhez hasonlóan - az apasági per alpereseit, vagyis azokat, akik ellen a pert meg kell indítani - az anyagi jogi szabályok között sorolja fel azzal az indokkal, hogy a felperesi és alperesi kör egy helyen legyen szabályozva. A Ptk.-ba került új szabályok a Pp. korábbi 295. § (1) és (3) bekezdéseiben foglaltakkal azonos rendelkezéseket tartalmaznak. Az apaság megállapítása iránti pert az apa ellen, az apának a gyermek ellen kell megindítania. Ha az a személy, aki ellen a pert meg kellene indítani, nem él vagy ismeretlen helyen tartózkodik, a keresetet a bíróság által kirendelt ügygondnok ellen kell benyújtani.
2. A Ptk. 4:104. § szerint az apaság bírósági megállapítását az anya, a gyermek, a gyermek halála után leszármazója és az apa kérheti. A kiskorú gyermek a perben a gyámhatóság hozzájárulásával az anya pertársaként vehet részt. Ha a gyermek reprodukciós eljárásból származott, nem jogosult perindításra az a férfi, aki az eljárás lefolytatásához ivarsejtet vagy embriót adományozott.
Azoknak a körét, akik az apaság megtámadására jogosultak, szintén a Ptk. sorolja fel. Az apaság vélelmének megtámadására a vélelmezett apa, az anya, a gyermek, a gyermek halála után leszármazója jogosult. Az apaság vélelmét azon az alapon, hogy az apai elismerő nyilatkozatot tévedés, megtévesztés vagy jogellenes fenyegetés hatása alatt tették meg, csak a vélelmezett apa támadhatja meg. Az anya a gyámhatóság jóváhagyásával, kiskorú gyermekével együttesen indíthat pert. Az anya volt férje akkor jogosult az apaság vélelmének megtámadására, ha a vélelem alapján az anya újabb házasságbeli férje az apa, de ennek a vélelemnek a megdőlte esetén a volt férjet kellene apának tekinteni. Azon az alapon, hogy az apai elismerő nyilatkozatot jogszabály megkerülése céljából tették, az ügyész és a gyámhatóság jogosult az apai elismerő nyilatkozat megtámadására. (Ptk. 4:109. §).
A Ptk. 4:112. § (1) és (3) bekezdése a Pp. korábbi 295. § (2) és (3) bekezdéseiben foglaltakkal azonos rendelkezéseket tartalmaz az alperesek vonatkozásában azzal a kiegészítéssel, hogy a Ptk. az anyának is perindítási jogot ad, így a 4:112. § (1) bekezdése arról is rendelkezik, hogy az anyának ki ellen kell a keresetlevelet benyújtania. Az apaság vélelmének megdöntése iránti pert a gyermeknek és az anyának az apa ellen, az apának a gyermek ellen, más jogosultnak a gyermek és az apa ellen kell megindítania. A keresetet - a gyermek által indított kereset kivételével - az anya ellen is be kell nyújtani, kivéve, ha ez halála folytán nem lehetséges. A 4:112. § (2) bekezdése rendezi azt az esetet, ha a gyermek az anya újabb házasságának fennállása alatt, de az anya korábbi házasságának megszűnésétől számított háromszáz napon belül született, ebben az esetben alperes lesz az anya korábbi férje is, a keresetet az anya korábbi férje ellen is be kell nyújtani. Abban sincs változás a Pp. korábban hatályos rendelkezéseihez képest, hogy ha az a személy, aki ellen a pert meg kellene indítani, nem él vagy ismeretlen helyen tartózkodik, a keresetet a bíróság által kirendelt ügygondnok ellen kell benyújtani.
Az apaság megállapítása iránt keresetet csak akkor lehet előterjeszteni - ellentétben az anyaság megállapítása iránti keresettel -, ha az apai státusz betöltetlen. Az apai státusz betöltetlenségének közhitelű bizonyítéka az anyakönyv, amely közokirat erejével bizonyítja az abban foglalt tények valódiságát. E vélelem azonban nem megdönthetetlen. Ezzel kapcsolatos a Legfelsőbb Bíróság állásfoglalása:
Az anya férjének a gyermek fogamzási idejét megelőző időponttal történt holtnak nyilvánítása esetében a gyermeket házasságon kívül születettnek kell tekinteni (PK 97. sz. áf.).
Nyilvánvaló, ha az apaság bírói úton való megállapítására más személy apasága vélelmének fennállása miatt nincs jogi lehetőség, úgy az erre irányuló kereset időelőtti, s mint ilyen a Pp. 130. § (1) bekezdésének f) pontja alapján bírálandó el. Ha pedig a bíróság a keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasítását elmulasztotta, úgy a Pp. 157. §-ának a) pontja értelmében a pert megszüntető határozatot kell hozni. (P. törv. III. 20 358/1966.) A házasságból származás alapján az apaság vélelme mindaddig fennáll, amíg az arra jogosult keresete folytán bírósági ítélet ezt a vélelmet meg nem döntötte. Csak ilyen tartalmú ítélet jogerőre emelkedése után állhat elő az a helyzet, hogy más személy apaságának a megállapítása iránt peres eljárás indulhasson. (P. törv. II. 20 832/1982. sz., BH 1983.236. sz.) Amennyiben az anya a Csjt. 35. § (1) bekezdésében (Ptk. 4:99. §) írt házassági kötelékben állott, de az anyakönyvvezető a gyermeket tévedésből, vagy más ok miatt nem a férj gyermekeként anyakönyvezte, az apaság megállapítása (vagy az apaság vélelmének megdöntése) iránti per indításának nincs helye. A bíróság akkor jár el helyesen, ha az eseti gondnokot kioktatja, hogy a gyermek családi jogállásának rendezettsége folytán nem az apaság bírói megállapítását, hanem az államigazgatási hatóságnál az anyakönyv kijavítását kell kérnie. Az anyakönyv kijavításának tárgyában hozott államigazgatási határozat pedig az Ae. alapján támadható meg a bíróság előtt. (P. törv. II. 20 635/1980. sz.)
Apaság vélelmének megdöntése iránti per a vélelmezett apával szemben indítható. Ha csupán téves anyakönyvi bejegyzés történt, annak kijavítása az anyakönyvvezetőtől kérhető.
Változnak az apaság megtámadására vonatkozó határidők is. A Ptk. 4:111. § szerint az apaság vélelmének megdöntése iránti pert a kiskorú gyermek és az anya a gyámhatóság hozzájárulásával a kiskorú gyermek hároméves koráig indíthatja meg. A többi jogosult az apasági vélelem keletkezésétől számított egy év alatt támadhatja meg az apaság vélelmét. Ha a vélelmezett apa a teljes hatályú apai elismerő nyilatkozatot tévedés, megtévesztés vagy jogellenes fenyegetés hatása alatt tette meg, a vélelem megdöntése iránt a tévedés, megtévesztés felismerésétől, jogellenes fenyegetés esetén a kényszerhelyzet megszűnésétől számított egy éven belül indíthat pert. Ha az (1)-(2) bekezdés alapján a perindításra a gyermek a nagykorúvá válásáig nem került sor, az ezt követő egy éven belül a gyermek önállóan jogosult a perindításra. Az a jogosult, aki a megtámadás alapjául szolgáló tényről a rá megállapított határidő kezdete után szerzett tudomást, a tudomásszerzéstől számított egy év alatt támadhatja meg az apaság vélelmét.
Mivel az apasági vélelem azon a két feltételen alapszik, hogy az anya és az apa a fogantatási időben nemileg érintkeztek és a gyermek ebből az érintkezésből származik, az apaság megtámadási határidő kétféleképpen alakulhat, aszerint, hogy a vélelmezett apa mire alapozza a vélelem megtámadását. Amennyiben az apa a gyermek születéséről szerzett értesülésekor már tudta, hogy a gyermek tőle nem származhatott, mert az anyával a fogantatási időben nem érintkezett (pl. a földrajzi távolság, börtönbüntetés töltése stb. miatt), úgy a nemi érintkezés hiányára alapozva csak az értesülés napját követő egy éven belül indíthat keresetet.
Ha azonban az apa és az anya a fogantatási időben nemileg érintkeztek, a gyermek születéséről szerzett értesülést követő egy éven túl is megtámadható az apaság azon a címen, hogy a gyermek nem az említett nemi érintkezésből származik. Ilyen, a megtámadás alapjául szolgáló tény lehet pl.: egy kizáró eredményű vércsoport vizsgálati eredmény. Az azonban nem lehetséges, hogy az apa arra a feltevésre alapozottan indítson pert, hogy majd a perben beszerzik a kizáró eredményű szakértői véleményt és így utólag fogja legitimálni a kései perindítást.
A volt férjet apasága vélelmének fennállása folytán törvényes tartási kötelezettség terheli, ezért az apasági vélelem megdöntése iránt indított per ellenére ideiglenes intézkedéssel is kötelezhető gyermektartásdíj fizetésére [Ptk. 4:99. § (1) bek.; Pp. 156. § (1) bek.]. (P. törv. II. 20 569/1985. sz., BH 1986/148. sz.)
A Pp. 295. § (3) bekezdése rendelkezik arra az esetre, ha az alperesként perbevonandó személy nem él vagy ismeretlen helyen tartózkodik. A szabályozás a perlés egyszerűbbé tételét biztosítja, hiszen nincs szükség hirdetményi idézésre, a perindításról történt gyámhatósági tájékoztatás pedig lényegesen elősegítheti az egyenesági rokonok fellelését, akiknek komoly családjogi és öröklésjogi érdekeik fűződhetnek a családi jogállás rendezéséhez.
Amennyiben a perlendő személy olyan államban tartózkodik, amely a kézbesítéshez jogsegélyt nem nyújt, vagy a kézbesítés előre elháríthatatlan akadályba ütközik, illetve már előre eredménytelennek mutatkozik, a pert e személy és nem ügygondnok ellen kell indítani és el kell rendelni a keresetlevél hirdetményi úton történő kézbesítését. Ez esetben sem a gyámhatóságot, sem az ismert helyen lakó egyenesági rokonokat nem kell tájékoztatni a beavatkozás lehetőségéről. Apaság megállapítása iránt a bíróság által kirendelt ügygondnok ellen indított perben az egyenesági rokonokat a beavatkozás lehetőségéről tájékoztatni kell. [Pp. 295. § (3) bek.]. (P. törv. II. 20 795/1982., BH 1983.362. sz.)
Az anya halála esetében azonban, ha az anyának pertársként kellene perben állni, az ügygondnokot nem kell kirendelni a Pp. 295. § (2) bekezdése értelmében. Az egyenesági rokon bármelyik félhez csatlakozhat beavatkozóként, jogi érdekét külön valószínűsíteni nem kell. A beavatkozásra egyebekben a Pp. 54-57. §-ai vonatkoznak. A bíróság által kirendelt ügygondnok ellen indított apasági és származás megállapítása iránti perben az egyenesági rokon beavatkozóként rész vehet, de peres félként nem [Pp. 74. §, 295. § (3) bek.]. (P. törv. II. 20 823/1982. sz., BH 1983.236. sz.)

[a Pp. 296. §-ához]

A Pp. 296. §-a csak az apaság megállapítására irányuló keresethez kapcsolható tartásdíj iránti keresetről szól. E rendelkezés azonban nem zárja ki önmagában, hogy a származás megállapításával kapcsolatos kereset más keresethez ne lenne kapcsolható.
Apaság megállapítása iránti per indítására adott gyámhatósági kirendelés magában foglalja a perben előterjesztett egyéb igényeket, így a gyermektartásdíj érvényesítésére vonatkozó kirendelést is. Ezért a gyámhatóság által az apaság megállapítása iránti per indítására kirendelt gondnok a gyermektartásdíjra vonatkozó igényt az apasági perben akkor is érvényesítheti, ha ez a kirendelésben kifejezetten nincs külön feltüntetve (PK 218. sz. áf.).
A keresetkapcsolással kapcsolatos illetékességi szabályról szól a PK 139. sz állásfoglalás.
A Pp. 34. §-ában meghatározott illetékességi szabály az apasági perre nem irányadó.
Az indokolásból:
"A Pp. 296. §-ában foglalt rendelkezés szerint az apaság megállapítására irányuló keresetet és a gyermek tartására irányuló keresetet csak az apaság megállapítására illetékes bíróság előtt lehet összekapcsolni. A Pp. 34. §-ában meghatározott illetékesség alapján tehát a felperes a saját lakóhelyén nem indíthat apasági pert, ha az alperes más bíróság területén lakik:"
Amennyiben az alperes ugyanazon bíróság területén lakik úgy a kereset előterjesztését követően a két kereset egy perben egyesíthető.
A Pp. 282. §-a értelmében a házassági per bírósága előtt a keresettel összekapcsolható a házasfelek gyermekének származására, elhelyezésére és tartására vonatkozó kereset, valamint a házassági vagyonjogi kereset. Ebben az esetben a házassági keresetre a Pp. XV. fejezete, a származási keresetekre (tipikusan az apaság vélelmének megdöntése iránti, kivételesen az anya házasságkötésének hatálya tekintetében a negatív megállapítási per) a XVI. fejezete, az említett egyéb kereseti igényekre pedig az I-XIV. fejezetei lesznek az irányadók.

[a Pp. 297. §-ához]

A származási perben az anya fontos bizonyítékokat tud szolgáltatni a fogantatás körülményeire. Ezért nem mellőzhető, hogy őt a bíróság elháríthatatlan akadály kivételével - ne hallgassa meg. Amennyiben peres fél, úgy a tárgyalásra idézni kell. Ha azonban peres félként nem szerepel, értesíteni kell beavatkozási jogáról. Ha a perbe beavatkozni nem kíván, úgy tanúként kell meghallgatni.
A tárgyalás kitűzéséről az ügyészt értesíteni nem kell, mert bár a Pp. 293. § (1) bekezdése nem zárja ki kifejezetten a Pp. 283. § (3) bekezdésének alkalmazását, a bírói gyakorlat a rendelkezést csak érvénytelenítési perekben tartja alkalmazhatónak.

Tárgyalás és bizonyítás

[a Pp. 298. §-ához ]

A Pp. külön szabályozza az apasági perben tehető apai elismerő nyilatkozat körülményeit. Az elismerés lehetőségére a bíróságnak kötelessége figyelmeztetni az alperest már az első tárgyaláson, mert az elismerés a további költségeket (vértulajdonság vizsgálat, egyéb orvosszakértői vizsgálatok díjai, más bizonyítási költségek) feleslegessé tehetik, amelyek pervesztés esetében őt terhelnék. E figyelmeztetést a bíróság a per későbbi szakában bármikor megismételheti.
Az apaság elismerésére a Ptk. 4:101. § (3) bekezdése alapján akkor van lehetőség, ha a gyermek már megfogant (azaz az anya orvosilag igazoltan terhes), és az elismerő legalább tizenhat évvel idősebb, mint a gyermek és más férfit nem kell a gyermek apjának tekinteni.
Az elismerés teljes hatályához szükséges, hogy az elismeréshez az anya, a kiskorú gyermek törvényes képviselője, illetve ha a gyermek a tizennegyedik évét betöltötte, a gyermek is hozzájáruljon. Ha az anya, illetőleg a gyermek nem él, vagy nyilatkozatában tartósan gátolva van, a hozzájárulást a gyámhatóság adja meg.
Az apai elismerést és a hozzájáruló nyilatkozatokat tartalmazó jegyzőkönyvet ahhoz az anyakönyvvezetőhöz kell áttenni (megküldeni), ahol a gyermeket anyakönyvezték. Ha a gyermek külföldön született és Magyarországon még nem anyakönyvezték, a jegyzőkönyvet a Budapesti V. kerületi anyakönyvi kerülethez kell áttenni.
Lehetséges azonban, hogy az apaság megállapítására irányuló per folyamatban léte alatt a gyermeket más - perben nem álló - férfi apai elismerő nyilatkozattal a magáénak ismeri el.
Lényeges változás, hogy a Ptk. valamennyi elismerésre kiterjeszti azt a szabályt, hogy ha más férfi apaságának megállapítása iránt per van folyamatban, ez az apai elismerés lehetőségét befolyásolja. A Ptk. 4:101. § (6) bekezdése nem magát az elismerést zárja ugyanakkor ki, hanem annak teljes hatályúvá válását köti a pernek az apaság megállapítása nélküli befejezéséhez. A Ptk. már - a Csjt. 37. § (2) bekezdésével szemben - nem tartalmaz olyan megkötést, hogy csak az a férfi ismerheti el magáénak a gyermeket, akitől a gyermek származik, az apasági perben lefolytatott bizonyítás viszont biztosíthatja, hogy a gyermek valóban a vér szerinti szülőjével kerüljön szülő-gyermeki kapcsolatba.
A Csjt. szabályai alapján a bíróságnak lehetősége volt arra, hogy a már megindított apasági pert megszüntesse, ha időközben valaki apai elismerő nyilatkozattal a gyermeket magáénak ismerte el és az anya ehhez hozzájárult. Ez azonban több esetben visszaélésre vezetett: előfordult, hogy az anya akadályozta a magát apának valló férfi által megindított per befejezését és az apaság ilyen úton való megállapítását. Ezért a Ptk. kimondja, hogy ha az apai elismerő nyilatkozat megtételekor más férfi apaságának megállapítása iránt per van folyamatban, az apai elismerő nyilatkozat akkor válik teljes hatályúvá, ha a per jogerős befejezésére az apaság megállapítása nélkül kerül sor.

[a Pp. 299. §-ához]

1. A Pp. 299. § (1) bekezdése csak a személyes megjelenésre idézett fél tekintetében engedi meg a Pp. 185. §-ának alkalmazását. A bíróság által kirendelt ügygondnok mulasztása esetén a szükséghez képest mást kell ügygondnokként kirendelni, a gyámhatóság által kirendelt eseti gyámnak pedig a (3) bekezdésben említett mulasztása esetén fel kell hívni a gyámhatóságot a szükséges intézkedések megtételére. Ilyen intézkedés lehet, hogy a gyámhatóság az eseti gyámot utasítja a megfelelő eljárásra, illetve, ha szükséges őt tisztéből felmenti és új eseti gyámot rendel a kiskorú felperes számára.
A Pp. 295. § (1) bekezdése alapján - a származási perek kiemelkedő jelentősége miatt - a contrario - nem alkalmazhatók alperessel szemben sem a mulasztás általános jogkövetkezményei. Így nincs helye bírósági meghagyás kibocsátásának, illetve a Pp. 136/B. § (3) bekezdése alapján a tárgyalást ismételten elmulasztó alperest nem lehet olyannak tekinteni, aki az ellenfél kérelmének teljesítését nem ellenzi, a tényállás valóságát nem vonja kétségbe, illetőleg a kívánt bizonyítást nem ellenzi. A tényállás tisztázását többek között az alperesként perbe vont férfi személyes meghallgatása segítheti elő az apaság megállapítása iránti perben. A személyes meghallgatás nyújt alkalmat arra, hogy az alperes részletesen előterjeszthesse védekezését, illetőleg a Pp. 298. §-ának (1) bekezdésében előírt bírói tájékoztatás után a gyermeket teljes hatályú nyilatkozattal a magáénak ismerhesse el. A Pp. 299. §-ának (1) bekezdése értelmében pedig, ha a személyes megjelenésre idézett fél a tárgyaláson nem jelenik meg, vele szemben a Pp. 185. §-ának rendelkezéseit kell alkalmazni.
A Pp. 185. §-a értelmében, aki a közreműködést az ok előadása nélkül, a következményekre történő figyelmeztetés után megtagadja, az okozott költségek megtérítésére kötelezhető, s egyben pénzbírsággal sújtható. A bíróság elrendelheti a meg nem jelent fél elővezetését is. (P. törv. II. 20 209/1979. sz.).
2. Kiemelkedő jelentősége van származási perben az anya perbeli ténybeli előadásának. Ezért rendelkezik úgy a Pp. 299. § (2) bekezdése, hogy a gyermek anyját, ha félként nem vesz részt a perben és beavatkozási jogával sem élt (Pp. 294. §, 297. §), úgy tanúként kell meghallgatni. A tanúkénti idézés csak akkor maradhat el, ha az anya cselekvőképtelen vagy kihallgatását más elháríthatatlan ok akadályozza. A cselekvőképtelenség azonban [akár a kiskorúság, akár a belátási képesség hiánya okából (régi Ptk. 12-17. §-ai)] önmagában nem akadálya annak, hogy az anya tanúként meghallgatható legyen. Vallomása ugyanis a per egyéb adataival egybevetve lényeges adatokat szolgáltathat a gyermek származására. Az alperes tagadása esetén az ilyen ügyek bizalmas jellegére tekintettel az anya vallomásának kiemelkedő jelentősége van, különösen olyankor, ha a közösülésre utaló egyéb bizonyítékok a perben nem állnak rendelkezésre. Az ítélkezési gyakorlat szerint azonban általában az anya vallomásában tapasztalható kisebb eltérések az eset összes körülményeivel egybevetve, önmagukban még nem alkalmasak az anya szavahihetőségének teljes megdöntésére.
Az alapul szolgáló ügyben a felperesi anya a fogamzási időben alig múlt 14 éves. Az alperest régóta ismerte, így az első nemi kapcsolatra vonatkozó 1-2 hetes eltérés az időpont megjelölésében szavahihetőségét még nem cáfolja... Ugyancsak nem rontja le az anya szavahihetőségét az, hogy félelemből vagy tudatlanságból terhességéről senkinek sem szólt, mert a gyermek megszületése után apaként következetesen és kizárólag az alperest jelölte meg. (P. törv. II. 20 305/1992. sz.)
Az anya vallomása azonban csak az egyéb perbeli bizonyítékokkal egybevetve értékelhető. Okszerű ténybeli és jogi következtetést vont le az eljáró bíróság, amikor megállapította, hogy a kiskorú felperes anyjának az alperessel a fogamzási időszakra eső egyetlen nemi közösülésre vonatkozó tanúvallomását - az alperes következetes tagadásán túlmenően - további tanúvallomások nem támasztották alá. Erre, valamint a kiskorú felperesnek az alperestől való származását alig valószínűsíthető biostatisztikai értékre, továbbá az antropológiai vizsgálat valószínűségi értéket sem adó eredményére figyelemmel a másodfokú bíróság a kiskorú felperes keresetét a Csjt. 38. §-a (2) bekezdésének helyes alkalmazásával utasította el. (Pfv. II. 21 224/1993. sz.)
Apasági (tartási) perekben, ha közvetlen bizonyítékként egyedül az anya vallomása áll rendelkezésre, a továbbiakban a bíróságnak azt kell vizsgálnia, megállapíthatók-e olyan tények, illetőleg fennállnak-e olyan körülmények, amelyek az anya vallomását hiteltérdemlővé, elfogadhatóvá teszik. (P. törv. II. 20 174/1984. sz., BH 1980.95.)

[a Pp. 300. §-ához]

1. Származási perekben ugyanazok a bizonyítási eszközök alkalmazhatók, mint egyéb perekben. Így igen fontosak a tanúvallomások, az okiratok és a szakértői vélemények. A tanúvallomások legnagyobb hányadát a peres felek hozzátartozóitól, illetve az ismeretségi körükből lehet beszerezni. Ezért a Pp. 293. § (1) bekezdése kizáró rendelkezésének hiányában alkalmazandó a Pp. 286. § (2) bekezdése, amely szerint a tanú a vallomástételt a Pp. 170. § (1) bekezdésének a) pontja alapján (hozzátartozói viszony) nem tagadhatja meg. Továbbá a Pp. 170. § (3) bekezdés b) pontja alapján sem tagadható meg a tanúságtétel, ha a kérdés a tanú családtagjának származására vonatkozik.
Az orvos sem tagadhatja meg a tanúvallomást a Pp. 286. § (2) bekezdése alapján a Pp. 170. § (1) bekezdésének c) pontjára (titoktartási kötelesség) hivatkozással.
Az okiratok között alapvető fontosságúak a gyermek születésével és az anya terhességének lefolyásával kapcsolatos okiratok (terhesgondozási könyv, kórházi szülészeti kórlap, egyéb iratok). Jelentős bizonyítékul szolgálhatnak az anya és vélelmezett apa közti levelezésből feltárt adatok, tények.
2. A származási perekben kétségkívül az orvosszakértői vizsgálatok eredményei szolgáltatják a legalapvetőbb (legtöbbször perdöntő) bizonyítékot, mivel azok közvetlenül a biológiai leszármazásra szolgáltatnak természettudományos bizonyítékokat.
A régi Ptk. 99. §-a alapján a bíróság a gyermek apjának nyilvánítja azt a férfit, aki az anyával a fogamzási időben nemileg érintkezett, és az összes körülmény gondos mérlegelése alapján alaposan következtethető, hogy a gyermek ebből az érintkezésből származik.
A régi Ptk. 107. § (1) bekezdése szerint pedig az apaság vélelmét meg lehet támadni, ha az, akit a vélelem alapján apának kell tekinteni, a gyermek anyjával a fogamzás idejében nemileg nem érintkezett, vagy a körülmények szerint egyébként lehetetlen, hogy a gyermek tőle származik.
A hivatkozott rendelkezések tehát a fent hivatkozott esetekben mind az apaság megállapítása, mind az apaság vélelmének megtámadása szempontjából két körülménynek tulajdonítanak perdöntő jelentőséget:
- az anya és az apaként megjelölt férfi a fogantatási időben nemileg érintkeztek-e,
- a gyermek származhatott-e ebből a nemi érintkezésből.
A nemi érintkezés ténye bizonyításának lehetőségeiről és eszközeiről (tanúvallomás, okiratok) fentebb már volt szó.
Amennyiben a gyermek vélelmezett fogantatásának időszakára eső nemi kapcsolatot valószínűsítő peradatok állnak rendelkezésre, nem elégséges a nemi kapcsolat tényét tagadó alperesi védekezés az objektív bizonyítékokat szolgáltató orvosszakértői vizsgálatok elrendelésének a mellőzéséhez. Ennek indokoltsága ugyanis csak akkor állapítható meg, ha az anya részéről állított, de az alperes részéről tagadott nemi kapcsolat létrejöttének a lehetetlensége egyértelmű. Ilyen esetben a nemi kapcsolat kizártságának bizonyítottsága teszi szükségtelenné a származási perekben egyébként elengedhetetlen orvosszakértői bizonyítást.
A feltárt adatok ismeretében elvégzendő vércsoportvizsgálat és annak eredményéhez képest az antropológiai és kromoszómavizsgálat eredményei is lényeges adatokat szolgáltathatnak a tényállás megnyugtató megállapításához. (P. törv. II. 20 305/1992. sz.)
A bíróságnak be kell szerezni a szülészeti kórlap másolatát is, amely a gyermek születési adataira vonatkozóan pontos adatbázisával objektív alapot szolgáltat a fogantatás legvalószínűbb időpontjának orvosszakértői meghatározásához. Ennek az anya által megjelölt fogantatási időpont miatt van meghatározó jelentősége. A szülészeti kórlap adatot tartalmazhat arra vonatkozóan is, hogy az anya a gyermek születésekor kit nevezett meg a gyermek apjaként. (P. törv. II. 21 117/1991. sz.)
A biológiai leszármazás legfontosabb bizonyító eszköze az orvosszakértői vélemény.
A vércsoportvizsgálaton és az egyéb orvosszakértői vizsgálaton való részvételről a hatályon kívül helyezett 2/1988. (V. 19.) IM rendelet 50., illetve 53. § (1) bekezdése akként rendelkezett, hogy ha vérvétel alapján történik a vércsoportvizsgálat, minden érintett személy vérvételéről jegyzőkönyvet kell készíteni. A vérvétel helyéről és idejéről értesíteni kell azt a felet is, akitől nem vesznek vért, és tájékoztatni kell őt arról, hogy a vérvétel alkalmával saját maga vagy képviselője megjelenhet. Egyéb orvosszakértői vizsgálat (így különösen antropológiai vizsgálat, nemzőképesség, fogamzásképtelenség vizsgálata stb.) esetén a vizsgálat helyéről és idejéről a feleket értesíteni kell, de a vizsgálaton - a vizsgálatot végző (a vizsgálati anyag vételét teljesítő) orvoson és az egészségügyi személyzeten kívül - más személy csak a vizsgált személynek, illetőleg törvényes képviselőjének a beleegyezésével lehet jelen.
Korábban az Országos Igazságügyi Orvostani Intézet 17. számú módszertani levele (EüK 1998/7. sz.) és a 306/1978. (IK 9.) IM III/2. sz. közlemény tartalmazta a bíróságok számára az orvosszakértői vélemények értékelésénél irányadó szempontokat. Az orvos szakértői vizsgálatok köre tekintetében azonban az elmúlt évtizedekben jelentős változások következtek be. Az alkalmazható vizsgálatokról az Országos Igazságügyi Orvostani Intézet - 1978 óta többször módosított - 3. számú módszertani levele adott tájékoztatást, amely eredetileg a vércsoport-, majd az antropológiai vizsgálatokat tartalmazta, az egyéb szakértői vizsgálatoknak nevezett nemzőképességi vizsgálat, valamint a szülészeti adatok orvosszakértői értékelése mellett.
Jelenleg az orvosszakértők az Igazságügyi Orvosszakértői Intézet által kiadott 22. számú módszertani levél (Országos Igazságügyi Intézet 22. számú módszertani levele polgári perekben és büntetőügyekben végzett DNS-vizsgálatokhoz és szakvéleményadáshoz) alapján járnak el. A módszertani levél már kizárólag DNS vizsgálatok elvégzését tartja indokoltnak az apasági és származás megállapítása iránti perekben. Ez a módszertani levél eredetileg 2008. december 31-ig volt érvényes, de érvényességét már többször meghosszabbították.
A szakvéleményt a felvett jegyzőkönyv alapján mindig értékelni kell abból a szempontból, hogy a vérvétel a reá irányadó szabályok megtartásával történt-e. Ezek be nem tartása önmagában kérdésessé teheti az egész szakvéleményt.
Ha két szakvélemény ellentétes, vagy a szakvéleményben feloldhatatlan ellentmondás van a lelet és a vélemény között, nem mellőzhető az Egészségügyi Tudományos Tanács (ETT) Igazságügyi Bizottságának megkeresése felülvizsgálati szakvélemény adása céljából.
A vizsgálatok költségét - ha személyes költségmentességben nem részesült a fél - bírósági letétbe kell helyezni. Amennyiben pedig az erre kötelezett a költségeket nem előlegezi, vagy a vérvételen nem jelenik meg, a bíróság azt úgy értékeli, hogy a számára valószínűen kedvezőtlen vizsgálati eredményt kívánta meghiúsítani, és ezt a magatartását a per egyéb adataival egybevetve bírálja el.
Amint azt a Legfelsőbb Bíróság kifejtette, az alperes a felülvizsgálati kérelemben sem sérelmezheti az apaságát megállapító jogerős ítéletet olyan származástani vizsgálat elmaradása miatt - a perbeli esetben az MNS csoporttulajdonság vizsgálatának megismétlését, illetve a DNS-csoporttulajdonságok vizsgálatát - amelyet a bíróság elrendelt, de azért nem lehetett elvégezni, mert az alperes a vizsgálaton nem jelent meg. (Pfv. II. 21.348/1999. sz., BH 2001/477. sz.)
Továbbra is helytálló lehet az a bírói gyakorlat, mely szerint a nemzőképesség vizsgálatára rendszerint csak akkor kerül sor, ha a férfi nemzőképtelenséget állít magáról.
Az alperes a kereseti tényállítást alátámasztó bizonyítékokkal szemben azt, hogy a kiskorú felperes tőle nem származhatott, nem bizonyította: a másodfokú bíróság által ismételten elrendelt nemzőképességi vizsgálatokra az ondó nyeréséhez szükséges közreműködést nem biztosította, a külső nemi szervek vizsgálata alapján pedig a nemzőképtelenség gyanúja nem merült fel. Az orvosszakértői vélemény szerint: "prosztata gyulladás legfeljebb átmenetileg, a gyulladás időszakára okozhat csökkentebb nemzőképességi állapotot, de az is lehet, hogy azt egyáltalán nem befolyásolja. Ennek alapján sem merül fel nemzőképtelenségi állapot" (Pfv. II. 21 878/1993. sz.).
A kromoszóma analízis az apaság pozitív megállapításához szolgáltathat bizonyítékot, ha "több férfis" ügyben sem a vércsoportvizsgálat eredménye, sem az antropológiai vizsgálat nem adott elegendő bizonyítékot, továbbá, ha a két férfira adott szerostatisztikai érték nem volt szignifikánsan eltérő, illetve egy férfi esetében is elrendelendő, ha a vércsoportvizsgálat eredménye nem volt kizáró, a szerostatisztikai érték a semleges zónába esett és az antropológiai vizsgálat eredménye is "lehetséges" vagy "nem dönthető el".
Továbbra is helytálló az a bírói gyakorlat, mely szerint a származási perekben jelentős egyéni és társadalmi érdek fűződik ahhoz, hogy a gyermek a vérszerinti apával kerüljön jogilag is rendezett szülő-gyermeki kapcsolatba, ezért a bíróságoknak a tényállás megnyugtató felderítésére hivatalból is törekedniük kell, és az ellenérdekű felek egymással ellentétes vallomásában tapasztalható ellentmondások okából nem lehet eltekinteni a megalapozott döntéshez szükséges élettani vizsgálatoktól. [Csjt. 38. § (2) bek.] (P. törv. II. 20 305/1992. sz., BH 1992/765. sz.)
Az alábbiak a korábban gyakran elrendelt vércsoport vizsgálat kapcsán irányadók, amit ma már ritkán rendelnek el.
A Pp. 300. §-a kapcsán állapította meg a Legfelsőbb Bíróság PK 272. sz. állásfoglalásával módosított PK 219. sz. állásfoglalásában:
Az apaság és származás megállapítása iránt indított perben elrendelt vércsoportvizsgálat esetén a Pp. 300. §-a szerinti bírság kiszabásának az anyával szemben is helye van, ha a gyermeket vérvétel céljából nem állítja elő, vagy a vérvételt egyébként nem engedi meg.
A bírósági gyakorlat értelmében vérvételre kötelezésnek a Pp. 300. §-a alapján olyan személlyel szemben is helye van, aki a perben félként nem szerepel. Így vérvételre kötelezhető az anya és a gyermek, valamint az apaként állított férfin kívül az olyan tanú is, aki a gyermek apjaként számításba jöhet, mert apaságára a perben adat merült fel.
Az Alkotmánybíróság 75/1995. (XII. 21.) AB határozata a Pp. 300. §-ának korábbi rendelkezését, amelynek alapján a bíróság a tanút a vércsoportvizsgálat, illetve más orvosszakértői (élettani) vizsgálat tűrésére kötelezhette, alkotmányellenesnek minősítette és azt 1996. december 31-i hatállyal megsemmisítette. Mint a határozat indoklása rámutatott, a Pp. jelenlegi szabályai szerint az apaság megállapítása iránti perben az alperesi pertársaság kizárt, az apaság vélelmének megdöntése iránti perben pedig a vérszerinti apa alpereskénti perbeállítására törvényes lehetőség nincs.
A tanú a polgári perben az a személy, aki mint bizonyítási eszköz köteles a bíróság előtt megjelenni, vallomást tenni (kivéve, ha a vallomástételt megtagadhatja), valamint a birtokában lévő okiratot bemutatni (kivéve, ha más személy érdekében tartja magánál és az nem járult hozzá a bemutatáshoz). Perbeli jogállása a felekétől alapvetően különbözik; nem állíthat képviselőt, részére nem kézbesítik a keresetlevelet, annak megismerésére alanyi joga nincs. A tanú nem terjeszthet elő a keresettel szemben ellenkérelmet, nem tehet bizonyítási indítványt, az elsőfokú ítélet ellen nem fellebbezhet.
Az Alkotmánybíróság szerint az az állandó és egységes jogalkalmazási gyakorlat, amely a tanírt is a Pp. 300. §-ában említett "bármelyik érdekelt" fogalma alá vonta (a gyermeken, az anyán és az apaként állított alperesi férfin kívül) azon a jogcímen, hogy az ő apaságára is adat merült fel, alkotmányellenes, mert a fél perbeli állásához fűződő garanciális jogosítványok hiányában kezelte úgy a bíróság a tanút, mintha ő is alperes lenne. A bizonyítás ugyanis nem pusztán a más személyek között folyó per eldöntése, hanem lényegében a tanú lehetséges apaságának kérdésében is folyik, anélkül, hogy a tanú alperes (vagy legalább beavatkozó) lett (lehetett) volna. Az ilyen eljárás pedig az Alkotmánybíróság szerint sértette a tanúként szereplő személy önrendelkezési jogát és cselekvési autonómiáját [Alkotmány 54. § (1) bekezdés], a jogbiztonságot és a bíróság előtti egyenlőség alkotmányos követelményeit [Alkotmány 2. § (1) bekezdés és 57. § (1) bekezdés] továbbá az Emberi Jogok és az Alapvető Szabadságok Védelméről szóló Római Egyezmény 6. és 13. cikkét.
Nem tekintette azonban alkotmányellenesnek az Alkotmánybíróság azt a gyakorlatot, amely a "bármelyik érdekelt" fogalmi körébe vonta (és vonja) az anyát, illetve meghatározott estekben az egyenesági rokonokat, hiszen számukra a Pp. 294. §-a, illetve 295. §-ának (3) bekezdése a beavatkozás jogát biztosítja.
(Mintegy jogalkotási útmutatásként utalt a határozat indoklása arra, hogy az alkotmányellenes helyzet elkerülhető lenne azáltal, ha a Pp. lehetővé tenné a tanúval szemben a keresetkiterjesztést vagy intézményesítené a kényszerű beavatkozást és a Pp. 300. §-a a "bármelyik érdekelt" megfogalmazás helyett a kötelezettek kimerítő felsorolását tartalmazná.)
Az Alkotmánybíróság intencióit is szem előtt tartó módosítást a jogalkotó az 1996. évi CXXII. törvény 3. §-ával végezte el. Továbbra sem engedte meg a per kimenetelében érdekelt férfi beavatkozását és az alperesi pertársaság létesítését. Lehetővé tette azonban, hogy az említett személy a vizsgálat elrendelését tartalmazó végzésnek a vele való közlésétől számított időponttól olyan perjogi eszközökkel élhessen amelyekkel a korábbi szabályozás szerint nem rendelkezett. A törvény azon meghatározása, hogy ezt a személyt "a fél jogállása illeti meg", nem jelenti azt hogy ő a perben féllé válna. E minőségében azonban joga van arra, hogy az iratokat megtekintse, elsősorban a bizonyítást illetően indítványozhat és észrevételeket tegyen, tényeket és bizonyítékokat hozzon fel, az eljárási cselekményeknél jelen legyen. Minden határnapról értesíteni kell és a felek részére kézbesítendő iratokat vele is közölni kell. Perbeli cselekményeit (előadásait és nyilatkozatait) a bíróságnak a Pp. 5. §-a szerint kell megítélni. Természetes azonban, hogy nem rendelkezhet a keresettel és az alperesi ellenkérelemmel, mivel ő sem a felperes, sem az alperes perbeli pozíciójába nem került. Mindazon határozatokkal szemben azonban, amelyekkel szemben a felek perorvoslattal élhetnek ez a jog őt is megilleti.
Amennyiben a vértulajdonság vizsgálat azon személy apaságát valószínűsíti, akit a Pp. 300. §-ának (1) bekezdése szerint a fél jogállása illet meg - annak az elvi tételnek az alapján, hogy az alperesi pertársaság az apaság megállapítása iránti perben kizárt - a felperesnek választania kell, hogy melyik férfi apaságát kívánja megállapíttatni. Adott esetben - egymáshoz közel álló szakvéleményi eredmények mellett - ez a felperes számára nehéz döntést jelenthet. (A legvalószínűbb, hogy a felperes ekkor további szakértői vizsgálat indítványozásával kíván egyértelműbb eredményhez jutni. Mivel származás megállapítási perekben lehetséges a bizonyítás hivatalból történő elrendelése, a bíróság is akkor jár el helyesen, ha ilyen esetben újabb szakértői vizsgálatot rendel el, hogy a lehető legtöbb vértulajdonság vizsgálat alá kerüljön. Célszerű ilyen esetben az antropológiai vizsgálat elvégeztetése is.)
A gyakorlati igényeknek (és a költségkímélés elvének) tesz eleget a Pp. 300. §-a (3) bekezdésének az a rendelkezése, melynek alapján az alperesként perben nem álló férfival szemben a felperesnek lehetőséget ad, hogy a szakvélemény birtokában ezt a személyt alperesként perbe vonja. A jogalkotónak az esetleges illetékességi hiányt a (3) bekezdésben írt rendelkezéssel kellett kiküszöbölni.
A költségviselés szabálya lényegében a Pp. 160. §-a (1) bekezdésében írt felperesi elállás szerinti költségelosztás elvének felel meg. Az új alperes perbevonása ugyanis lényegében az eredeti alperessel szembeni elállást takar. Természetes azonban, hogy az eredeti alperes nem igényelheti a Pp. 80. §-a (2) bekezdésében említett sikertelen, késedelmes, feleslegesen vagy valamely határnap, határidő elmulasztásával saját magának okozott költségei megtérítését. Egyúttal azonban a bíróság kötelezheti őt az ellenfélnek ebből eredő költségei mentesítésére.

[a Pp. 301. §-ához]

A Pp. 301. §-a az általános szabálytól eltérő azt a kedvezményt adja a félnek, hogy nem kell a Pp. 207. §-ában meghatározott valószínűsítést elvégeznie. Ha a fél kéri, a bíróságnak az előzetes bizonyítást el kell rendelnie. Előzetes bizonyításként helye lehet tanúkihallgatásnak, okirati bizonyíték beszerzésének vagy akár szakértői vizsgálat elrendelésének is.

XVI/A. fejezet

Az apaság vélelmének megdöntése nemperes eljárásban

[a Pp. 301/A-H. §-ához]

Újdonság, hogy a Ptk. lehetővé teszi szigorú feltételek között az apaság megdöntését nemperes eljárásban. A Csjt. rendelkezései szerint az apaság megdöntésére bírói úton és csak peres eljárásban volt mód. A gyakorlatban régóta felmerülő igénynek tesz eleget a Ptk. azzal, hogy az apaság megdöntésének olyan eseteiben, amely a felek között jogvitát egyáltalán nem eredményez, lehetővé teszi az apaság vélelmének megdöntését nemperes eljárásban. Erre akkor van lehetőség, ha az apai jogállás az anya házassága alapján betöltött, de az anya és a vélelmezett apa között az életközösség már legalább 300 napja megszakadt, a házassági kötelék köztük már csak de jure áll fenn (lehet, hogy már nem is egy országban élnek). Továbbá a gyermek nemző apja hajlandó lenne a gyermek elismerésére, de az apai státus betöltöttsége miatt erre nincs módja. Az ilyen jellegű esetekben a Csjt. alapján csak hosszú időt igénybevevő apai jogállás megdöntésére irányuló per befejeződése után kerülhetett a nemző apa abba a helyzetbe, hogy az apai elismerő nyilatkozattal magáénak ismerje el a gyermeket.
Lényeges, hogy a vélelem megdöntését kimondó határozat meghozatalát a vélelmezett apának, az anyának és a gyermek vér szerinti apjaként fellépő férfinak közösen kell kérnie. A kérelemnek megfelelően a bíróság megállapítja, hogy a gyermeknek nem az anya férje vagy volt férje az apja. Ezt követően ugyanebben az eljárásban a kérelmező apa megteheti teljes hatályú apai elismerő nyilatkozatát a bíróság előtt. Az elismerés csak akkor keletkeztet apaságot, ha megfelel a törvényben a teljes hatályú apai elismerő nyilatkozatra előírt feltételeknek. Az elismerésre a teljes hatályú elismerés szabályait kell alkalmazni. Apai elismerő nyilatkozatot ily módon is csak a gyermeknél tizenhat évvel idősebb nem cselekvőképtelen férfi tehet. Az apai elismerés az új Ptk. 4:101. § (5) bekezdésében meghatározott hozzájáruló nyilatkozatokkal válik teljes hatályúvá.
Az új eljárásban a vélelmezett apa, az anya és a gyermeket magáénak elismerni kívánó férfi konszenzusa esetén bizonyítás lefolytatására - az érintettek meghallgatásán túlmenően - nincs szükség. A vélelem megdőlésének megállapításán túl ugyanebben az eljárásban teljes hatályú apai elismerő nyilatkozattal kell rendezni az apaság kérdését.
Indokolásból: Az új nemperes eljárás speciális jellegű abban a tekintetben, hogy a Ptk. alapján három kérelmezőnek (vélelmezett apa, anya, gyermeket magáénak elismerni kívánó férfi) együttesen kell megindítania az eljárást. A kérelmezők közös igényt érvényesítenek, ezért eljárásjogi értelemben azonos érdekű - eljárást kezdeményező - félként járnak el. Nem célszerű ezen eljárásban a klasszikus kérelmező-kérelmezett pozíció fenntartása. A cél az, hogy azok, akik az eljárás megindítását kérhetik, valamint akiknek hozzájárulása a kívánt joghatás kiváltásához szükséges, jognyilatkozataikat együttesen megtegyék és konszenzusuk alapján a státusváltozás átvezetésre kerüljön. Bármely vitás kérdés felmerülése esetén kizárólag peres eljárásnak lehet helye.
Az eljárásra nem a Pp. általános illetékességi szabályai az irányadók. Figyelemmel arra, hogy az eljárásban a gyermek családjogi státusáról döntenek, ezért köti a Pp. az eljárni illetékes bíróságot az ő lakóhelyéhez, tartózkodási helyéhez. Tekintettel ugyanakkor arra, hogy a gyermek életvitelszerűen általában az anyjával él, aki időközben a nemző apához költözött, célszerű lehetővé tenni az anya lakóhelyén vagy tartózkodási helyén is az eljárás lefolytatását. Mindemellett a törvény meghatároz egy olyan bíróságot (Budai Központi Kerületi Bíróság) is, amely a lakóhelyhez kötődő illetékességi okok fennállásának hiánya esetén is eljárni jogosult, hogy ne állhasson elő olyan helyzet, hogy az eljárás lefolytatására nincs eljárni jogosult bíróság.
A szabályozás alapján arra is mód van, hogy az eljárást a gyermek születése előtt megindítsák. Ilyenkor azonban szakorvosi igazolás szükséges a születés várható időpontjáról. A kérelem elbírálására azonban a gyermek megszületése előtt nincs mód. Az eljárás megindítására irányuló kérelemben feltüntetendő adatok körét a Pp. 301/C. §-a határozza meg. Azokat az adatokat, amelyek személyi igazolvány alapján igazolhatóak, a kérelem beadásával egyidejűleg nem kell igazolni, tekintettel arra, hogy valamennyi érdekelt személynek a meghallgatáson meg kell jelennie, adataik a jegyzőkönyvben rögzíthetőek (301/D. §).
A bíróság a kérelmezőket és mindazon személyeket, akiknek hozzájárulása az apai elismerő nyilatkozat teljes hatályához szükséges együttesen hallgatja meg és a meghallgatás alapján állapítja meg az apasági vélelem megdőlését, a szükséges feltételek fennállása esetén.
A Ptk. alapján nem elegendő az eljárásban az apaság vélelemének megdöntéséhez a felek konszenzusa, az apaság kérdését is ugyanebben az eljárásban rendezni kell teljes hatályú apai elismerő nyilatkozattal. Ha például az apai elismerés teljes hatályához szükséges hozzájárulást valaki nem adná meg, úgy a vélelem sem dőlhet meg, mert ebben az esetben az apai státus betöltetlen maradna és a szabályozásnak nem lehet következménye, hogy a gyermek családjogi státusa rendezetlenné váljon. Teljes hatályúvá az apai elismerő nyilatkozat csak akkor válhat, ha a szükséges hozzájárulások megtörténnek és az apai státus betöltetlen. Nincs akadálya ugyanakkor annak, hogy a gyermeket magáénak elismerni kívánó férfi, valamint a hozzájárulásra jogosultak nyilatkozatukat még az apaság vélelmének megdöntését megállapító határozat jogerőre emelkedése előtt megtegyék. Az esetek többségében várhatóan a kérelmezők a határozattal szembeni fellebbezési jogukról - a közöttük fennálló konszenzusra tekintettel - le fognak mondani. Fennáll ugyanakkor az elvi lehetősége annak, hogy a határozat meghozatalát követően a határozat valamely oknál fogva nem emelkedik jogerőre. Szükséges ezért annak rögzítése, hogy a megtett nyilatkozatok hatálytalanok, ha a vélelem megdöntését megállapító határozat nem emelkedik jogerőre. Nem érdemes kizárni ugyanakkor az elismerő nyilatkozat és a hozzájáruló nyilatkozatok megtételének lehetőségét a vélelmet megdöntő határozat jogerőre emelkedését megelőzően, mert ez azt eredményezné, hogy a bírósági meghallgatást el kellene halasztani és a megdőlést megállapító határozat esetleges jogerőre emelkedését követően, a nyilatkozatok megtétele érdekében az érintetteket ismételten meg kellene idézni. Mindez az eljárás szükségtelen elhúzódásához vezetne. A vélelem megdőlését megállapító határozat jogerőre emelkedésével ugyanakkor a megtett elismerő nyilatkozat teljes hatályúvá válik, amely alapján a státusváltozás már átvezethető. (indokolás).
Az eljárás célja, hogy az érintettek konszenzusa alapján gyorsan és egyszerűen rendezze a gyermek státusát. Ezért ha az előírt feltételek nem állnak fenn maradéktalanul és az érintettek sem jelennek meg együttesen, a kérelem elutasításának van helye. A törvényi szabályozás egyértelművé teszi, hogy a felek ugyanakkor nincsenek elzárva attól, hogy a körülmények megváltozása esetén kérelmüket ismételten nemperes eljárásban előterjesszék vagy igényüket peres eljárás keretei között érvényesítsék. Ha a felek/érdekeltek valamelyikének a kitűzött meghallgatáson való megjelenése elháríthatatlan akadályba ütközik előzetesen közösen kérhetik a meghallgatás kitűzött időpontjának elhalasztását és igazolási kérelemmel is élhetnek az elmulasztott meghallgatás vonatkozásában, ami a meghallgatás megismétlését eredményezheti.

XVII. fejezet

A szülői felügyelet megszüntetése

A szülői felügyelet a kiskorú gyermek neve meghatározásának, gondozásának, nevelésének, tartózkodási helye meghatározásának, vagyona kezelésének, törvényes képviseletének jogát és kötelezettségét, a gyámnevezésnek és a gyámságból való kizárásnak a jogát foglalja magában [Ptk. 4:146. § (2) bek.]. A törvény értelmében a szülőnek a szülői felügyelet nemcsak joga, hanem - az Alaptörvény XVI. cikk (3) bekezdésében rögzített - alkotmányos alapokon nyugvó, erkölcsi kötetezettsége. Ezt a kötelezettséget a gyermekért érzett felelősségnek kell áthatnia. A szülőktől a törvény megköveteli, hogy a szülői felügyeletet a gyermek testi, szellemi és erkölcsi fejlődésének érdekében, egymással együttműködve gyakorolják [Ptk. 4:147. § (1) bek.]. Ha a szülő a szülői felügyeletből eredő kötelezettségeinek nem tesz eleget vagy azt elhanyagolja, illetőleg a szülői felügyeleti jog gyakorlására alkalmatlanná válik, szülői felügyeleti joga - a felügyelet egyes részjogosítványai tekintetében - korlátozható vagy megvonható. A jogok korlátozásának és megvonásának szankció rendszerében a szülővel szembeni legsúlyosabb eszköz a szülői felügyelet megszüntetése.
A szülői felügyelet megszüntetésétől meg kell különböztetni a szülői felügyelet szünetelését, amelynek hatálya a törvény alapján, a Ptk. 4:186. § (1)-(3) bekezdésében foglalt esetekben következik be. A Csjt.-vel ellentétben azonban, önmagában amiatt, hogy a bíróság a gyermek feletti szülői felügyeleti jogok gyakorlására az egyik szülőt jogosította fel (a régi szóhasználattal: a gyermeket nála helyezte el), a másik szülő felügyeleti joga nem szünetel.
A szülői felügyelet megszüntetésére a szülőnek a gyermeke érdekét súlyosan sértő vagy veszélyeztető, felróható magatartása, illetve nevelésbe vett gyermek esetén az ad alapot, ha a nevelésbe vételre okot adó magatartásán önhibáján kívül nem változtat [Ptk. 4:191. § (1) bek. a) és b) pontja]. Az első esetkör a gyermekkel szembeni legsúlyosabb magatartást: a gyermek sérelmére elkövetett bűncselekmény elkövetését is magában foglalja. Alapvető követelmény azonban, hogy a magatartás a szülőnek felróható legyen. Nem szüntethető meg a szülői felügyeleti joga annak a szülőnek, akinek a gyermekkel szembeni, súlyosan kifogásolható magatartása nem felróható, mert pszichés megbetegedésére vezethető vissza (BH 2010.249. I.).
Az a szülő, aki a szülői felügyeleti jogát megszüntető jogerős ítélet hatálya alatt áll, nem fogadhat örökbe, nem viselhet gyámságot, gyermek nála nem helyezhető el, és - a bíróság vagy a gyámhatóság eltérő rendelkezésének hiányában - nincs joga arra, hogy gyermekével kapcsolatot tartson [régi Ptk. 191. § (3) bek.]. Ha a szülőt a bíróság valamelyik gyermeke sérelmére elkövetett szándékos bűncselekmény miatt szabadságvesztésre ítélte, a bíróság a szülői felügyeletet a szülő valamennyi gyermeke tekintetében megszüntetheti. A bíróság rendelkezhet úgy, hogy a megszüntető határozat hatálya kihat a később született gyermekre is [új Ptk. 4:191. § (2) bek.]. A szülői felügyeleti jog megszüntetése tehát nemcsak a saját gyermek feletti szülői felügyelet gyakorlásának a megakadályozását célozza, hanem egyértelműen kifejezésre juttatja a szülői jogkör gyakorlására való alkalmatlanság negatív társadalmi értékítéletét.
Mind a szülők, mind a gyermek érdekében ezért garanciális jellegű szabály, hogy e súlyos jogkövetkezményt csak a bíróság mondhatja ki, továbbá, hogy a jövőre nézve vissza kell állítani a szülői felügyeletet, ha az az ok, amely miatt megszüntették, már nem áll fenn, és nincs egyéb olyan ok sem, amely a megszüntetésre alapul szolgálna (Ptk. 4:192. §).
A Pp. XVII. fejezete a szülői felügyelet megszüntetésére és visszaállítására irányuló perek speciális szabályait tartalmazza.

[a Pp. 302-303. §-ához]

1. A szülői felügyelet megszüntetése, illetőleg visszaállítása mind a szülő, mind a gyermek személyi állapotát érinti. Ezért ezekben a perekben a Pp. által szabályozott valamennyi személyállapoti perben általában irányadó XV. fejezet rendelkezéseit kell alkalmazni, kettős kivétellel: egyrészt a 302. § a XV. fejezet egyes rendelkezéseinek az alkalmazását kizárja, másrészt maga a XVII. fejezet tartalmaz egyes eltérő eljárási szabályokat. A Pp. I-XIV. fejezeteiben foglalt eljárási szabályok csak annyiban érvényesülnek, amennyiben sem ez a fejezet, sem a XV. fejezet eltérően nem rendelkezik.
A Pp. XV. fejezetének rendelkezései közül a 302. § kifejezetten tiltja a 277. § (2) bekezdésének a különös illetékességre, a 285. §-nak a házassági bontóperben a felek személyes megjelenési kötelezettségére és a békítésre, a 288. § (2) bekezdésének az igazolásra, a 289. §-nak a házastárs halála esetén a bontóper megszüntetésére, a 290. §-nak a házassági perekben a határozatokra és a 291. §-ban a perújítás kizártságára vonatkozó szabályok alkalmazását. Ezek mellett azonban a szülői felügyelet megszüntetése iránti perekben értelemszerűen nem alkalmazhatók a házassági per fogalmát értelmező szabályok [Pp. 276. § (2)-(3) bek.]; továbbá a házassági per folyamatban léte alatt indított újabb házassági perre vonatkozó kizárólagos illetékességet megállapító [Pp. 277. § (4) bekezdése], illetőleg a házassági vagyonjogi igényekre (292. §) vonatkozó rendelkezések.
2. A Pp. 302. § (1a) bekezdésének a vagylagos illetékességi szabálya, amely a gyermek érdekét szolgálja, a 2012. évi LXII. törvény iktatta be a törvénybe és 2012. június 29-től hatályos. A szülői felügyelet megszüntetése iránti perben egyébként az illetékességre a Pp. általános szabályai (29. §) irányadók. A szülői felügyelet visszaállítása iránti perre azonban kizárólag az a bíróság illetékes, amely a szülői felügyeletet megszüntető határozatot hozta.
3. A szülői felügyelet megszüntetése iránt a másik szülő, visszaállítása iránt bármelyik szülő indíthat pert. Mindkét esetben perindításra jogosult a gyermek, a gyámhatóság és az ügyész is. A korlátozottan cselekvőképes kiskorú személy és a cselekvőképességében a szülői felügyeleti jogok tekintetében részlegesen korlátozott szülő a pert - törvényes képviselője hozzájárulásával - személyesen indíthatja meg. A cselekvőképtelen szülő és gyermek nevében a pert a gyámhatóság hozzájárulásával törvényes képviselője indíthatja meg. [Ptk. 4:193. § (1)-(2) bek.]. A perben a korlátozottan cselekvőképes szülő is teljes perbeli cselekvőképességgel rendelkezik (Pp. 278. §), és általánosan elfogadott nézet, amely szerint ez a szabály a korlátozottan cselekvőképes gyermekre is irányadó. (Pp. Kommentár II., Csjt. Kommentár 2. kötet) Ha a fél és a helyette eljáró törvényes képviselője között érdekellentét van, a bíróság a fél képviseletére ügygondnokot rendel [Pp. 281. § (1) bek.].
A szülői felügyelet megszüntetése iránti perbe az, aki a keresetindításra szintén jogosult lett volna, a felperes pertársaként beléphet. A szülői felügyelet visszaállítása iránti perben felperesi pertársaság akár a Pp. 64. § (3) bekezdése alapján, akár annak következtében létrejöhet, hogy mindkét szülő pert indít az ellen, akinek keresete folytán szülői felügyeletüket a bíróság megszüntette.
Nem indíthat pert a szülői felügyelet megszüntetése, illetőleg visszaállítása iránt az, akinek a törvény ezt a jogot nem biztosítja, így pl. a nagyszülő (BH 1960/10/2740.), vagy a "nevelőapa" (az anya új férje) sem (BH 1992/1/28-II.). Jogosulatlan személy perindítása esetén a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül el kell utasítani [Pp. 130. § (1) bek. g) pontja], illetőleg a pert meg kell szüntetni. Ugyanígy korlátozott ezekben a perekben a beavatkozás lehetősége is: így pl. a gyermeket gondozó személyt (a szülő testvérét) sem illeti meg a beavatkozás joga (PJD II. 725. - BH 1965/9/4588.), minthogy a Pp. 302. § (1) bekezdésének a) pontja csupán a szülőnek engedi meg bármelyik fél mellett a beavatkozást. Tekintettel arra, hogy ez külön törvényi felhatalmazáson alapuló lehetőség, a beavatkozáshoz a szülőnek jogi érdekét valószínűsítenie [Pp. 54. § (1) bek.] nem kell. Különbözik ettől az az eset, amikor a szülői felügyelet visszaállítása iránt nem az a szülő indít keresetet, akinek a felügyeleti jogát megszüntették, mert ekkor őt a perben külön bejelentés nélkül, a törvény erejénél fogva a felperes melletti beavatkozó jogállása illeti meg. Ebből következik, hogy az utóbbi esetben a bíróságnak a beavatkozás megengedése felől nem kell külön határozatot hoznia, hanem enélkül is köteles ezzel a szülővel a féllel közlendő valamennyi iratot és határozatot közölni (Pp. Kommentár II.), és őt személyesen akkor is meghallgatni, ha a perben nem kíván részt venni.
Amennyiben a fél (beavatkozó) helyett a perben meghatalmazott jár el, a meghatalmazás alakiságaira a Pp. 279. §-ának (3) bekezdése irányadó (lásd az ahhoz fűzött magyarázatot is).
Ha a szülői felügyelettel kapcsolatos perben a bíróság a kiskorú gyermeknek, mint érdekeltnek a meghallgatásáról döntött, indokolt esetben egyidejűleg a gyermek részére ügygondnokot rendel. A bíróság úgyis határozhat, hogy a gyermeket a szülő(k) távollétében hallgatja meg. [Erről részletesen lásd a Pp. 65/A-65/B. §-aihoz fűzött magyarázatot]. Ezek a rendelkezések akkor is irányadók, ha a szülők nem házastársak.
4. A szülői felügyelet megszüntetésére irányuló keresettel összekapcsolható kereseteket a Pp. 302. § (1) bekezdésének b) pontja tartalmazza. Az ugyanazon szülő más gyermeke feletti szülői felügyelet megszüntetésére irányuló kereset felperese nem szükségképpen azonos személy, előfordulhat ugyanis, hogy az alperes különböző házasságaiból származó gyermekei feletti felügyeleti jogot kívánják egy perben megszüntetni. A gyermekelhelyezési keresettel kapcsolatban elképzelhető, hogy a szülőkön kívül álló személyt is perbe kell vonni [azt a harmadik személyt, akinél a gyermeket korábban elhelyezték - új Ptk. 4:171. § (3) bek.].
5. Az új Ptk. hatálybalépése óta nemcsak a perindításra jogosultakról, hanem a per alpereseiről is az anyagi jogszabály, az új Ptk. 4:193. § (3) bekezdése rendelkezik. E szerint a megszüntetési pert az ellen a szülő ellen kell megindítani, akinek szülői felügyeletét meg kívánják szüntetni, a visszaállítás iránti pert az ellen kell megindítani, akinek keresete folytán a bíróság a szülői felügyeletet megszüntette; ha a visszaállítást ő kéri, a pert a másik szülő ellen kell megindítani. Ha az a személy, aki ellen a pert meg kellene indítani, már nem él, a pert a bíróság által kirendelt ügygondnok ellen kell megindítani.
A szülői felügyelet megszüntetése, valamint visszaállítása iránti, perekben a feleket - jövedelmi, vagyoni viszonyaiktól függetlenül - tárgyi költségfeljegyzési jog illeti meg [6/1986. (VI. 26.) IM rendelet 3. § (1) bek. b) pontja].
6. A veszélyeztetett helyzetben lévő kiskorú gyermek érdekeinek gyors és hatékony védelmében a törvény soron kívüli eljárási kötelezettséget ír elő, és kimondja, hogy a tárgyalást - ha egyéb intézkedésre nincs szükség - legkésőbb a keresetlevélnek a bírósághoz érkezésétől számított nyolcadik napra kell kitűzni. A tárgyalási időköz a Pp. 125. §-a (2) bekezdésének megfelelő alkalmazásával - ha az elnök rövidebb időközt nem határoz meg - három nap.
A tárgyalás kitűzéséről azt a szülőt is értesíteni kell, aki a perben nem vesz részt, kézbesíteni kell számára a keresetlevelet, és egyben figyelmeztetni őt a beavatkozási jogára.
7. A gyermek súlyos veszélyeztetése esetén a bíróság ideiglenes intézkedéssel hivatalból határozhat, ha a szülői felügyelet sürgős megszüntetését látja indokoltnak.
Ha azonban a gyermek felügyelet nélkül marad, vagy testi, értelmi és érzelmi fejlődését családi környezete vagy önmaga súlyosan veszélyezteti, nemcsak a bíróságnak van joga sürgős intézkedést foganatosítani. A gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról szóló 1997. évi XXXI. törvény (Gyvt.) 72. §-a értelmében, a felsorolt esetekben, ha emiatt a gyermek azonnali elhelyezése szükséges a gyámhatóság, a rendőrség, az idegenrendészeti hatóság, a menekültügyi hatóság, az ügyészség, a büntetés-végrehajtási intézet parancsnoksága a gyermeket fellebbezésre tekintet nélkül végrehajtható határozattal ideiglenesen a nevelésre alkalmas, azt vállaló, különélő szülőnél, más hozzátartozónál, illetve személynél, ha pedig erre nincs lehetőség tizenkettedik életévét be nem töltött gyermek esetén nevelőszülőnél, tizenkettedik életévét betöltött gyermek esetén gyermekotthonban vagy más speciális otthonban helyezheti el, a törvényben részletesen rögzített feltételekkel és eljárás szerint. A gyámhatóságnak az ilyen ideiglenes hatályú elhelyezést követően, ha az elrendelés okai már nem állnak fenn, harminc napon belül meg kell szüntetnie, ellenkező esetben harmincöt napon belül elrendeli a gyermek nevelésbe vételét és két hónapon belül pert indít - az ideiglenes hatályú elhelyezés fenntartása vagy megváltoztatása mellett - a gyermekelhelyezés megváltoztatása, illetve a szülői felügyelet megszüntetése iránt (Gyvt. 73. §)
8. A szülői felügyelet megszüntetése, illetőleg visszaállítása iránti perekben a tárgyalásra és a bizonyításra - a Pp. 285. §-ának, valamint 288. §-a (2) bekezdésének kivételével - a 284-288. §-ok speciális rendelkezései érvényesülnek (így a nyilvánosság kizárására, az elállásra, a felek személyes meghallgatására, a mulasztásra, a tanúvallomás megtagadására és a - kimondottan csak a bontóperre irányadó szünetelési ok kivételével - szünetelésre vonatkozó rendelkezések).
A Pp. 286. §-ának (1) bekezdése értelmében a tényállást a szülői felügyelet megszüntetése iránti perben is hivatalból kell tisztázni, és az ehhez szükséges bizonyítást le kell folytatni. A Legfelsőbb Bíróság szerint "a szülői felügyeleti jog megszüntetése az érintett szülővel szemben súlyos, a szülő személyiségi jogait is érintő és a társadalom rosszallását kifejező intézkedés, garanciális jellege van tehát annak, hogy a jogfosztás alapjául szolgáló tényállást a bíróság minden kétséget kizáróan, teljes bizonyossággal tisztázza. Be kell szerezni az alperes életvitelére, a korábbi elítélésére vonatkozó iratokat, az előző házasságából származó gyermekeinek elhelyezésével kapcsolatos adatokat" ... "A szülői felügyeleti jog megszüntetésére a törvényben felsorolt bármely ok megvalósulása esetén sor kerülhet" ... "A gyermeket veszélyeztető magatartás megállapításához a szülő bármilyen, a törvényben írt olyan tevékenysége vagy mulasztása alapul szolgál, amely objektíve alkalmas arra, hogy a kiskorú fejlődésének folyamata lelassuljon, károsodást szenvedjen vagy meghiúsuljon. A veszélyhelyzet és a szülői magatartás között azonban oksági összefüggésnek kell fennállnia oly módon, hogy a károsító eredmény bekövetkezése nyilvánvaló és a gyermek érdekét lényegesen befolyásoló legyen" (a BH 1991/5/193. sz. határozat indokolásából). A gyermek személye ellen elkövetett bűncselekmény esetén a szülő felügyeleti jogát - a törvény kógens rendelkezése értelmében - akkor is meg kell szüntetni, ha a szülő szabadság vesztés kiszabását indokoló magatartásán utóbb a gyermek szempontjából pozitív irányban változtat. Ez utóbbi magatartás változás alapján a szülő a felügyeleti jogának a jövőre nézve történő visszaállítását kérheti (BH 2013.17.).
9. A szülői felügyelet megszüntetése (és visszaállítása) iránti perben egyezség kötésének nincs helye. A személyállapoti perek sajátossága ugyanis, hogy a per tárgyát képező jogviszonyról a felek nem rendelkezhetnek, a személyi állapot megváltoztatását kizárólag a bíróság ún. jogalakító ítélete rendelheti el (BH 1991/8/304.). A szülői felügyelet megszüntetésére az alperes perbeli elismerése alapján nem kerülhet sor (BH 2010.249. II.).
A szülői felügyelet megszüntetése, valamint annak visszaállítása iránt indított perben hozott ítélet mindenkivel szemben hatályos [új Ptk. 4:193. § (4) bek.]. Ha a szülőt a bíróság valamelyik gyermeke személye ellen elkövetett bűncselekmény miatt szabadságvesztésre ítélte, a bíróság a szülői felügyeletet a szülő valamennyi gyermeke tekintetében megszüntetheti. A bíróság rendelkezhet úgy, hogy a megszüntető határozat hatálya kiterjed a később (tehát az ítélet jogerőre emelkedése után) született gyermekre is [új Ptk. 4:191. § (2) bek.]. A szülői felügyeletet megszüntető ítélettel a szülő elveszti azt a jogát, hogy gyermekéről gondoskodjék, őt nevelje, törvényes képviseletét ellássa, illetőleg, hogy vagyonát kezelje. Kivételesen indokolt esetben azonban, a kiskorú érdekében a kapcsolattartásra azt a szülőt is fel lehet jogosítani, akinek szülői felügyeleti jogát a bíróság megszüntette. Erről a szülői felügyeletet megszüntető bíróság vagy - ha a gyermeket nevelésbe vették - a gyámhatóság dönt [új Ptk. 4:178. § (5) bek.].
10. A szülői felügyeleti jog megszüntetését a büntetőbíróság is elrendelheti. A büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 336. §-a szerint a bíróság az ügyész indítványára a vádlott szülői felügyeleti jogát megszünteti, ha a vádlottat a gyermekének sérelmére elkövetett szándékos bűncselekményben bűnösnek mondja ki és megállapítja a szülői felügyeleti jog bírósági megszüntetése Polgári Törvénykönyv szerinti feltételeinek fennállását. A büntetőbíróság azonban a szülői felügyeleti jog megszüntetése iránti igény érvényesítését egyéb törvényes útra (polgári peres eljárásra) utasítja, ha az indítvány elbírálása a büntetőeljárás befejezését jelentékenyen késleltetné, vagy az indítványnak a büntetőeljárásban való érdemi elbírálását más körülmény kizárja.

XVIII. fejezet

Gondnokság alá helyezés

Cselekvőképesség és gondnokság

A személyi állapot (status) jogilag jelentős olyan körülményeknek az összessége, amelyek az embernek államjogi, személyi jogi és családjogi szabályokon alapuló személyi minőségét és személyi kapcsolatait határozzák meg, szemben vagyonjogi helyzetével. (Pp. Kommentár II.) Magyarország Alaptörvénye minden polgár számára jogegyenlőséget biztosít - tekintet nélkül életkorára, nemére, nemzetiségére és felekezetére. Magyarországon minden ember jogképes: jogai és kötelességei lehetnek. [új Ptk. 2:1. § (1) bekezdés] A társadalmi életben való teljes jogi részvétel azonban még a jogképesség feltétlen volta esetén is csak akkor lehet "akadálymentes", ha az illető személy egyben teljes cselekvőképességgel is rendelkezik. Azaz, ha a jogok szerzéséhez és a kötelezettségek vállalásához szükséges és társadalmilag elvárt, szabad és értelmes akaratelhatározási és akaratnyilvánítási képességgel bír. Az új Ptk. 2:8. §-ának (2) bekezdése szerint aki cselekvőképes, maga köthet szerződést vagy tehet más jognyilatkozatot. Tehát a cselekvőképesség az embernek az a képessége, hogy megfelelő érettséggel rendelkezik és szellemi vagy egyéb fogyatkozása, betegsége nem gátolja az akaratelhatározás kialakításában, tehát az alternatív viszonyok közötti választás lehetőségében. A cselekvőképesség feltételezi az ember belátási képességének épségét és érettségét. Erre tekintettel a cselekvőképesség teljessége az értelmes akaratelhatározásra való képességet jelenti. (Világhy-Eörsi: Magyar polgári jog. Bp., 1965. I. 100. old.)
A személyi állapot tehát magában foglalja azt, hogy az ember mint jogalany, mennyiben jogképes, illetőleg, hogy cselekvőképessége milyen esetekben, milyen feltételek fennforgása esetén korlátozható . E két esetkörrel kapcsolatos bírósági eljárások: a jogképesség vonatkozásában a holtnak nyilvánítási, illetve a halál tényének bírósági megállapításával kapcsolatos nemperes eljárások, a cselekvőképesség tekintetében pedig a gondnokság alá helyezéssel, illetve annak módosításával, megszüntetésével kapcsolatos peres eljárások.
A 2014. március 15-én hatályba lépett Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) lényegesen változtat a cselekvőképességi szabályokon. A Ptk. - a régi Ptk.-hoz hasonlóan - külön szabályozza a törvény által életkor miatti cselekvőképtelenségre és korlátozott cselekvőképességre vonatkozó szabályokat a nagykorúakra irányadó gondnokság alá helyezés miatt cselekvőképességükben részlegesen vagy teljesen korlátozott személyekre vonatkozó rendelkezésektől. A Ptk. 2:10-2:18. §-ai rendelkeznek a kiskorúakról szóló cselekvőképességi normákról. Eszerint cselekvőképtelen az a kiskorú, aki a tizennegyedik életévét még nem töltötte be. Korlátozottan cselekvőképes az a tizennyolc év alatti kiskorú, aki tizennegyedik életévét betöltötte és nem cselekvőképtelen. Új rendelkezés, hogy a korábbi tizennégy év helyett a kiskorúak cselekvőképességét a bíróság csak tizenhetedik életév betöltését követően korlátozhatja azzal, hogy a gondnokság alá helyezés csak a nagykorúság elérésekor hatályosul. A tizenhatodik életévüket betöltött kiskorúak gyámhatósági engedéllyel kötött házassága pedig a korábbi szabályokhoz hasonlóan nagykorúságot eredményez.
A Ptk. alapjaiban változtat a nagykorúak cselekvőképességi szabályain, számos - nemzetközi kötelezettségeinkkel is összhangban álló - új rendelkezést vezet be az érintettek érdekében. Ezek között említendő, hogy a törvény nem ad lehetőséget nagykorú személyek esetén a cselekvőképesség általános korlátozására, a cselekvőképesség csak a bíróság által meghatározott ügycsoportban korlátozható (részleges korlátozás). A bíróság a korlátozandó ügycsoportok számát, struktúráját az adott személy körülményei alapján határozhatja meg. A törvény indokolása szerint ez garantálná a részleges gondnokság alá helyezés egyénre szabott, az adott helyzethez rugalmasan igazodó jogkövetkezményeinek megállapítását. Ennek megfelelően a Ptk. szerint a cselekvőképesség korlátozása kétféle lehet: teljes korlátozás (kizáró gondnokságnak felel meg) és részleges korlátozás (ügycsoportok szerinti korlátozást jelenti). Vagyis azontúl, hogy a Ptk. érdemben változtat a korlátozás lehetőségein, a gondnokság alá helyezés típusainak elnevezését is módosítja (ld. kizáró gondnokság helyett teljesen korlátozó gondnokság). Fontos törvényi kitétel, hogy a cselekvőképesség teljes korlátozására csak akkor kerülhet sor, ha az érintett személy jogainak védelmére a cselekvőképesség részleges, korlátozása nem elégséges. A gondnokság alá helyezés feltételei közé bekerül a belátási képesség csökkenése mellett az érintett "egyéni körülményeire, családi, társadalmi kapcsolataira" kitétel, vagyis önmagában a belátási képesség csökkenése nem elegendő ok a cselekvőképesség korlátozásához, az egyéni, családi körülményeket is figyelembe kell venni a bírónak a gondnokság alá helyezés szükségességének megállapításánál. Lényeges garanciális szabály, hogy a gondnokság alá helyezés a jövőben minden esetben határozott időre szól, a bíróságnak kivétel nélkül meg kell határoznia a kötelező felülvizsgálat időpontját.
A cselekvőképességet érintő gondnokság esetei a Ptk.-nak megfelelően az alábbiak lehetnek:
a) A Ptk. 2:19. § a szerint cselekvőképességében részlegesen korlátozott az a nagykorú, akit a bíróság ilyen hatállyal gondnokság alá helyezett. A bíróság cselekvőképességet részlegesen korlátozó gondnokság alá azt a nagykorút helyezi, akinek ügyei viteléhez szükséges belátási képessége - mentális zavara következtében - tartósan vagy időszakonként visszatérően nagymértékben csökkent, és emiatt - egyéni körülményeire, valamint családi és társadalmi kapcsolataira tekintettel - meghatározott ügycsoportban gondnokság alá helyezése indokolt. Figyelemmel arra, hogy a cselekvőképesség általános korlátozására - a régi Ptk. rendelkezéseitől eltérően - nincs lehetőség, a cselekvőképességet részlegesen korlátozó ítéletben a bíróságnak meg kell határoznia azokat a személyi, illetve vagyoni jellegű ügycsoportokat, amelyekben a cselekvőképességet korlátozza. A Ptk. a korlátozható ügycsoportok körét példálódzóan sem említi, így a bíró az egyéni körülményekhez igazodva, bármilyen szűkkörűen rendelkezhetne a cselekvőképesség korlátozásáról.
b) A Ptk. 2:21. §-a szerint cselekvőképtelen az a nagykorú, akit a bíróság cselekvőképességet teljesen korlátozó gondnokság alá helyezett. A bíróság cselekvőképességet teljesen korlátozó gondnokság alá azt a nagykorút helyezi, akinek az ügyei viteléhez szükséges belátási képessége - mentális zavara következtében - tartósan, teljes körűen hiányzik, és emiatt - egyéni körülményeire, valamint családi és társadalmi kapcsolataira tekintettel - gondnokság alá helyezése indokolt.
A bíróság a cselekvőképességet abban az esetben korlátozhatja teljesen, ha az érintett személy jogainak védelme a cselekvőképességet nem érintő módon vagy a cselekvőképesség részleges korlátozásával nem biztosítható.
A Ptk. a döntéshozatalukban akadályozott nagykorú személyek számára a cselekvőképesség korlátozásán túl egyéb jogintézményekről is rendelkezik, így - a nemzetközi jogi normákkal összhangban, a szükségesség és arányosság elvére figyelemmel - utal a támogatott döntéshozatal lehetőségére és bevezeti az előzetes jognyilatkozat intézményét is. A támogatott döntéshozatal során egy vagy több - a támogatottal bizalmi viszonyban álló - személy segítséggel látja el az ítélőképességében korlátozott személyt döntései meghozatalában. Vagyis a támogatott döntéshozatal alapján a támogató az érintett személy cselekvőképességének korlátozása nélkül nyújt segítséget a támogatottnak, amiből következik, hogy a támogató jognyilatkozata vagy annak elmaradása a támogatott jognyilatkozatának érvényességét nem érinti (Ptk. 2:38. §). A támogatott döntéshozatal részletszabályairól a támogatott döntéshozatalról szóló 2013. évi CLV. törvény rendelkezik. A támogatott döntéshozatal azáltal kapcsolódik a polgári joghoz, ezen belül a cselekvőképességi szabályokhoz, hogy a gondnokság alá helyezési perben a bíróság, ha úgy ítéli meg intézkedhet támogató kirendelése érdekében. Ha a bíróság a gondnokság alá helyezési perben a bizonyítási eljárás lefolytatása alapján úgy véli, hogy a cselekvőképesség korlátozása egyáltalán nem vagy a kereseti kérelemben felsorolt nem minden ügycsoportban indokolt, mert az érintett belátási képessége kisebb mértékű csökkenése alapján elegendő lenne támogató kirendelése, a cselekvőképesség korlátozására irányuló keresetet elutasítja és döntését közli a gyámhatósággal. Ebben az esetben is feltétel, hogy a támogatót a gyámhatóság az érintett egyetértésével rendelje ki.
A Ptk. 2:39-2:41. §-ai által bevezetett előzetes jognyilatkozat szerint bármely cselekvőképes személy rendelkezhet arról, hogy cselekvőképességének esetleges korlátozása esetén ki legyen a gondnoka, illetve meghatározhatja, hogy gondnoka személyes és vagyoni ügyeiben milyen módon járjon el. Előzetes jognyilatkozat érvényesen közokiratban, ügyvéd által ellenjegyzett magánokiratban vagy gyámhatóság előtt személyesen tehető. A nyilatkozatot be kell jegyezni - a gondnokoltak és az előzetes jognyilatkozatok nyilvántartásáról szóló 2013. évi CLXXV. törvényben szabályozottak szerint - az előzetes jognyilatkozatok országos nyilvántartásába. Az előzetes jognyilatkozat intézményének bevezetése összhangban áll az ET Miniszterek Bizottságának (2009) 11. Ajánlásával, amely az előzetes jognyilatkozat bevezetését szorgalmazza a tagállamokban a cselekvőképes felnőttek önrendelkezési jogának gyakorlása elősegítése érdekében későbbi esetleges cselekvőképtelenné válásuk esetére mind vagyoni, mind személyi, egészségi, szociális ügyeiket érintően.
A jogalkotó a nagykorúakra irányadó cselekvőképességi szabályok megalkotása során figyelemmel volt a nemzetközi kötelezettségekre: Egyrészről a fogyatékossággal élő személyek jogainak gyakorlásáról szóló - Magyarországon a 2007. évi XCII. törvénnyel kihirdetett - ENSZ Egyezmény 12. cikke szerint a fogyatékossága miatt senkit nem érhet hátrányos megkülönböztetés, és a cselekvőképesség korlátozására az érintett személy akaratának, választásának tiszteletben tartásával, arányosan, személyre szabottan, továbbá a korlátozás rendszeres felülvizsgálata mellett kerülhet csak sor. Az Egyezmény 5. cikk 4. pontja pedig ezzel összefüggésben arról rendelkezik, hogy a fogyatékkal élő személyek tényleges egyenlőségének előmozdításához szükséges különleges intézkedések az Egyezmény értelmében nem tekinthetők hátrányos megkülönböztetésnek. Másrészről a jogalkotót a Ptk. szerinti szabályok megalkotásakor nagyban motiválta az Európa Tanács R (99) számú ajánlása a cselekvőképtelen nagykorúak védelméről, melyet a Tanács 1999. február 23-án fogadott el. Az ajánlás célja volt, hogy a cselekvőképességükben korlátozott személyek személyi autonómiáját és jogi mozgásterét az állam és annak szervei csak a legszükségesebb mértékben és csak szigorú jogi garanciákkal körülbástyázott bírósági eljárás keretében korlátozhassák.
A Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény hatálybalépésével összefüggő átmeneti és felhatalmazó rendelkezésekről szóló 2013. évi CLXXVII. törvény (Ptké.) rendelkezik a Ptk.-hoz kapcsolódó átmeneti szabályokról. A cselekvőképességi szabályok változásai több átmeneti szabály előírását is szükségessé tettek. A Ptké. 2-3. §-a a Ptk. 2:18. §-ához kapcsolódóan - mely szerint a kiskorúak cselekvőképességét a bíróság csak a tizenhetedik életév betöltését követően korlátozhatja - írja elő, hogy a tizennégy és tizenhét év közötti kiskorú cselekvőképességet kizáró gondnokság alá helyezése iránt a Ptk. hatálybalépése előtt benyújtott keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül el kell utasítani, a folyamatban levő eljárást pedig meg kell szüntetni. A Ptk. hatálybalépésekor cselekvőképességet kizáró gondnokság alatt álló, tizennegyedik életévüket betöltött kiskorúak jognyilatkozataira - beleértve a függő jognyilatkozatokat is - a Ptk. hatálybalépésétől a törvény a korlátozottan cselekvőképes kiskorúak nyilatkozataira vonatkozó szabályokat rendeli alkalmazni. A tizenhetedik életév betöltését követően a bíróság az ismételten beterjesztett kereset alapján a kiskorút a nagykorúakra vonatkozó szabályok szerint cselekvőképességet részlegesen vagy teljesen korlátozó gondnokság alá helyezheti.
A Ptké. 4. §-a a Ptk. 2:19-2:30. §-aihoz kapcsolódóan a nagykorú személyek folyamatban lévő gondnokság alá helyezési eljárására állapít meg átmeneti szabályt. E szerint a Ptk. hatálybalépésekor folyamatban lévő eljárásokban is a bírónak már az új Ptk. szerinti rendelkezések szerint kell eljárni. (Folyamatban van az az eljárás, amelyben a Ptk. hatálybalépésének időpontjában a bíróság határozata még nem emelkedett jogerőre.) A Ptké. indokolása azt is egyértelművé teszi, hogy abban az esetben, ha a Ptk. hatálybalépésekor olyan eljárás van folyamatban, amely még a régi Ptk. alapján indult, és amelyben még a régi Ptk. alapján született elsőfokú határozat, a jogorvoslati szakaszban eljáró bíróság a Ptk. rendelkezéseit hivatalból lesz köteles figyelembe venni. Ehhez képest a jogorvoslati eljárásban eljáró bíróság akkor is jogszerűen változtatja meg vagy helyezi hatályon kívül új eljárásra kötelezéssel az első fokon eljárt bíróság határozatát, ha az elsőfokú ítélet meghozatalának időpontjában még megfelelt a hatályos törvényi rendelkezéseknek, azonban a felülvizsgálat idején már ellentétes az új, jogbővítő jellegű szabályokkal. A nagykorú személy cselekvőképességet kizáró gondnokság alá helyezése iránt a Ptk. hatálybalépése előtt benyújtott keresetlevelet úgy kell tekinteni, mintha az a nagykorú személy cselekvőképességet teljesen korlátozó gondnokság alá helyezésére irányulna.
A Ptk. hatálybalépésekor jogerősen lezárult eljárásokban hozott határozatok kötelező felülvizsgálatára és a határozatoknak az új kódex rendelkezéseihez való igazítására (az általános érvényű korlátozó gondnokság helyett az ügycsoportokhoz kötött korlátozó gondnokság teljes körűvé tételére) a Ptké. a határozat szerinti kötelező felülvizsgálat időszakát biztosítja a jogalkalmazó számára. A korábbi bírósági döntések felülvizsgálata és rendelkezéseiknek a Ptk. szabályaihoz történő hozzáigazítása tehát az általános szabályok szerint zajló felülvizsgálat keretében megtörténhet. A Ptké. a gyámhatóság számára perindítási kötelezettség előírásával írja elő a kötelező felülvizsgálat meghatározott időn belül való kezdeményezését, nem a bíróság számára állapít meg végső határidőt.
További speciális ütemezést ír elő a Ptké. arra az esetre, amikor a régi Ptk. alapján a kizáró gondnokság elrendelését véglegesen, a felülvizsgálati kötelezettséget kizárva határozták meg. Amennyiben a hatályos szabályok a cselekvőképességet kizáró gondnokság alá helyezést véglegesen, felülvizsgálati kötelezettség nélkül írták elő, ott a Ptk. szabályaihoz való igazítást a Ptk. hatálybalépésétől számított öt éven belül a törvény szerinti periódusban kell elvégezni. A törvény elsőbbséget biztosít azok számára, akiknek a gondnokság alá helyezésére a legrégebben került sor oly módon, hogy a gondnokság alá helyezésükről szóló bírósági határozat felülvizsgálati kötelezettséget nem tartalmazott.
Az alapvető jogok biztosa 2013. július 12-én az Alkotmánybírósághoz fordult a Ptk. rendelkezései kapcsán, beadványában a Ptk. 2:22. § (1) és (2) bekezdése alaptörvény-ellenességének és nemzetközi szerződésbe ütközésének megállapítását, illetve a rendelkezések megsemmisítését kérte. Az alapjogi biztos többek között azt kifogásolta, hogy mind az 1959-es Ptk. szerinti kizáró gondnokság, mind a Ptk. rendszerében szabályozott teljesen korlátozó gondnokság jogintézménye esetén kimondja a törvény, hogy a gondnokolt nevében kizárólag a gondnok tehet érvényes jognyilatkozatot, és mindez még a legbelső privát szférát érintő, legszemélyesebb döntések (házasságkötés, apaság elismerése) esetében is így van. A gondnokság alá helyező eljárás során pedig nincs alkotmányos garancia arra, hogy az eljáró bíróság a cselekvőképességet teljesen korlátozó gondnokság jogkövetkezményeit illetően mérlegelhessen, és ne automatikusan, hanem az egyedi szempontok figyelembevételével állapítsa meg azokat. Az indítványozó szerint a Ptk. támadott rendelkezései ellentétesek ezért az Alaptörvény emberi méltósághoz való jogot garantáló II. cikkével, illetve a magánszférához való jogról rendelkező VI. cikk (1) bekezdésével, emellett a 2007. évi XCII. törvénnyel kihirdetett, a Fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló Egyezmény 12. cikkében foglaltakkal, valamint az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett, az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény 8. cikkében foglaltakkal. Az Alkotmánybíróság nem találta megalapozottnak az indítványt, és 11/2014. (IV. 4.) AB határozatában elutasította az abban foglaltakat. Döntésében arra hivatkozott, hogy tekintettel arra, hogy a cselekvőképességet teljesen korlátozó gondnokság elrendelése is csak egyedi bírósági döntés eredménye lehet, melynek során a bíróság mérlegeli - a mentális zavar fennállásán túlmenően - az egyén családi és társadalmi kapcsolatait, amelyek pótolhatják a gondnokság alá helyezés szükségszerűségét. S bár a cselekvőképességet teljesen korlátozó gondnokság valamennyi jognyilatkozatra kiterjed, a határozat szerint "[a] Ptk. szerinti akár teljes cselekvőképesség-korlátozás csak a jogügyletekben korlátozza a gondnokoltat, egyéb - joghatással nem járó - cselekvéseiben, tehát személyes szabadságában nem."
A határozat indoklásában többek között arra is rámutatott, hogy "a Ptk. differenciált rendszere lehetőséget teremt arra, hogy a cselekvőképesség teljes korlátozására, mint legsúlyosabb eszközre csak szűk körben, kivételesen kerülhet sor olyan mentális állapotban lévő személyeknél, akiknek jogai (érdekei) biztosításához elengedhetetlen gondnok igénybevétele."
A határozatban foglaltak szerint így tulajdonképpen a cselekvőképességükben részlegesen korlátozott személyek számára a bíróság biztosítja a magánélet védelmét azáltal, hogy egyedileg állapítja meg a korlátozással érintett ügycsoportokat, az Egyezmény 12. cikkének való megfelelést pedig a támogatott döntéshozatal és az előzetes jognyilatkozat lehetővé tétele garantálja.

Az általános szabályok alkalmazása

[a Pp. 304. §-ához]

A Pp. korábbi 304. §-ának (1) bekezdését már az 1960. évi 12. törvényerejű rendelet hatályon kívül helyezte, a Pp. 304. § (2) bekezdése pedig úgy rendelkezett, hogy a bekezdésben külön felsorolt §-ok kivételével a gondnokság alá helyezésre irányuló perekben is megfelelően alkalmazni kellett a Pp. XV. fejezetének (házassági perek) rendelkezéseit. Ebben a konstrukcióban tehát egy három lépcsős szabályozás érvényesült, mert elsődlegesen a Pp. XVIII. fejezetének speciális szabályait kellett alkalmazni, másodlagosan (ha a gondnoksági perek szabályai nem rendelkeztek a kérdésről) a Pp. XV. fejezetének szabályait és ha ott sem volt különös szabály, a Pp. I-XIV. fejezeteinek általános rendelkezéseit. Ez a jogalkotói megoldás némi nehézséget okozott a jogalkalmazásban, hiszen a házassági perek szabályai között voltak olyan rendelkezések amelyeket a dolog természeténél fogva, más szabályokat pedig jogértelmezés útján kellett kizárni a gondnoksági perekben alkalmazható rendelkezések közül.
A Pp. jelenlegi megoldása már nem tartalmazza ezt a több lépcsős rendszert, ezáltal áttekinthetőbbé és egyértelműbbé vált a szabályozás. Egyúttal a gondnoksági perek szabályai között található több olyan rendelkezés amely korábban a házassági perek szabályai vagy éppen a régi Ptké. rendelkezései között volt fellelhető.

Illetékesség

[a Pp. 305. §-ához]

A Pp. 305. § (1) bekezdése vagylagos illetékességi okot létesít arra a gyakran előfordult helyzetre, ha a betegsége vagy idős kora és gondozók hiánya miatt bentlakásos szociális intézményben, illetve fekvőbeteg-gyógyintézetben elhelyezett alperes személyes meghallgatása vagy orvosszakértői megvizsgálása nehézségbe ütközne a tényleges tartózkodási hely és a perbíróság székhelye közti nagyobb távolság és utazási, utaztatási nehézségek miatt. Nyilvánvaló azonban, hogy a perek nagyobb részében a pert a § (2) bekezdésében is elsőként említett alperesi lakhely szerinti bíróság, mint az alperesre általánosan illetékes bíróság előtt indítják. Amennyiben pedig az alperesnek nem lenne lakóhelye úgy a felperes rendelkezésére állnak a Pp. 29. §-ának (2) bekezdésében írt egyéb kisegítő illetékességi okok. A Pp. itt írt 305. §-ának (2) bekezdése arra az esetre ad megoldást, ha a perindításhoz sem a Pp. 29. §-ában említett, sem e § (1) bekezdésében írt illetékességi okok egyikét sem lehetne fellelni (pl. mindkét peres fél szállás nélküli hajléktalan). Ennek magyarázata, hogy a nemzetközi magánjogról szóló 1979. évi 13. törvényerejű rendelet 62/B. §-ának b) pontja magyar állampolgár gondnokság alá helyezése, illetve gondnokság alá helyezésének módosítása, megszüntetése tárgyában indítandó eljárásra kizárólagos joghatóságot létesít a magyar bíróságok számára, kivéve ha a gondnokság alá helyezendő, illetőleg a gondnokság alatt álló fél lakóhelye vagy szokásos tartózkodási helye az eljáró külföldi bíróság vagy más hatóság államában van. Ugyanis a (2) bekezdésben foglalt rendelkezés nélkül illetékes bíróság hiányában minden esetben a Legfelsőbb Bíróságnak (Kúriának) kellene kijelölnie az eljáró bíróságot [Pp. 45. § (2) bek.]
Jogértelmezési kérdés, hogy mi tekinthető "huzamos időn át" történő tartózkodásnak, de nyilvánvaló, hogy néhány napos, esetleg hetes szociális intézményi vagy fekvőbeteg-gyógyintézeti elhelyezés nem lehet az illetékesség megválasztásának alapja.

A perbeli személyek jogállása és képviselete

[ a Pp. 306. §-ához]

A Pp. 306. § (1) bekezdése lényegében a Pp.-t módosító 2001. évi XV. törvényt megelőzően alkalmazandó házassági perek Pp. 278. §-ának finomított, a gondnoksági perekre igazított újraszabályozása. Mivel a gondnokság alá helyezés megszüntetése tárgykörében a Pp. 312. §-a csak a per tárgyáról, a lehetséges alperesek személyéről, valamint a gondnokoltak nyilvántartásáról szól és egyebekben úgy rendelkezik, hogy a perre a gondnokság alá helyezési per szabályait kell "megfelelően" alkalmazni, a Pp. 306. §-ának (1) bekezdését azzal a további rendelkezéssel összevetve kell értelmezni, amely szerint a gondnokság alá helyezés megszüntetése iránti perben "a gondnokság alá helyezett a perben teljes perbeli cselekvőképességgel rendelkezik" [Pp. 312. § (3) bek.]. Ebből a kitételből az következik, hogy akár ő indítja a pert, akár ellene indítják, akkor is teljes perbeli cselekvőképességgel bír, ha őt a bíróság korábban a régi Ptk. szerinti cselekvőképességet kizáró gondnokság vagy a Ptk. alapján cselekvőképességet teljesen korlátozó gondnokság alá helyezte. Nem kellett volna azonban a jogalkotónak erre az esetre külön kiemelten rendelkezni, ha a Pp. 306. §-ának (1) bekezdésében a teljesen cselekvőképtelenekről is szólni akart volna. Tehát megállapíthatjuk - logikai értelmezés útján -, hogy a Pp. 306. §-a (1) bekezdésének második fordulata, ugyanúgy mint a rendelkezésnek a felperes cselekvőképességéről szóló első fordulata, kizárólag a cselekvőképességében korlátozott személyek részére adja meg a teljes perbeli cselekvőképességet. Az akár kiskorúságuk, akár gondnokság alá helyezésük miatt cselekvőképtelen személyek a Pp. 306. §-ának (1) bekezdése alapján sem végezhetnek a gondnokság alá helyezésre irányuló perben önállóan eljárási cselekményeket, hanem helyettük törvényes képviselőjük járhat el. Amennyiben a felperesnek nincs törvényes képviselője úgy részére a Pp. 74. §-a alapján a bíróság rendel ügygondnokot. Alperesről e tekintetben nem kell külön szólni, mert részére a Pp. 308. §-ának (1) bekezdése alapján a tárgyalás kitűzésével egyidejűleg kötelező ügygondnokot rendelni. Így kell eljárnia a bíróságnak abban az esetben is ha a felperes gondnokság alá helyezés nélkül is a Ptk. 2:9. §-ának (1) bekezdése szerinti cselekvőképtelen állapotban van (pl. a már folyó per során balesetet szenvedett és elveszítette belátási képességét, mert kómába esett). Nyilvánvaló, azonban, hogy az alperest - ilyen, a fenti példa szerinti extrém esetek kivételével - mindaddig nem lehet cselekvőképtelennek tekinteni amíg a bíróság a cselekvőképességének teljes hiányát jogerősen meg nem állapította.
A Pp. 306. § (2) bekezdésének a meghatalmazás alakiságára vonatkozó szabálya arról szól, ha a fél (akár felperes, akár alperes) a Pp. 13. §-ának (2) bekezdése szerinti hozzátartozóját kívánja a perbeli képviseletre meghatalmazással feljogosítani, úgy a meghatalmazáson aláírását vagy kézjegyét közjegyzőileg hitelesíttetni kell. Ilyen meghatalmazást az alperes is adhat, annak ellenére, hogy részére a bíróság ügygondnokot rendelt.
Jogértelmezési kérdést vethet fel az az eset, ha a felperesi oldalon esetleg többen állnak perben [erre a Pp. 64. §-ának (3) bekezdése lehetőséget ad] és a meghatalmazást adó fél pertársa egyben a félnek hozzátartozója is. Megítélésünk szerint ebben az esetben is alkalmazni kell a Pp. 306. §-ának (2) bekezdésében foglalt szigorító szabályt. A rendelkezés ugyanis nem csak arra az esetre szól, ha a fél a meghatalmazást kifejezetten a Pp. 67. §-ának (1) bekezdése szerint adja, hanem általánosan érvényes. Abban a különleges esetben pedig, ha a pertárs egyébként a Pp. 306. §-ának (1) bekezdése szerint teljes perbeli cselekvőképességgel rendelkezik bár, de egyébként cselekvőképességében korlátozott személy, figyelembe kell venni a Pp. 68. §-ában írtakat is, amely szerint nem lehet meghatalmazott a kiskorú vagy gondnokság alá helyezését elrendelő jogerős bírói ítélet - hatálya alatt álló személy. Tehát az a helyzet állhat elő, hogy a korlátozottan cselekvőképes pertárs felperes személyesen vehet ugyan részt a perben, mint fél, de pertársának meghatalmazotti képviseletét nem láthatja el.

Keresetindítás; intézkedések a keresetlevél alapján

[a Pp. 307. §-ához]

A Pp. módosított 307. §-a is lényegében tartalmazza azokat az előírásokat (keresetindításra való jogosultság igazolása, az előadott adatokat igazoló okiratok mellékletként történő csatolása) amelyeket a 2001. évi XV. törvényt megelőzően a Pp. 304. §-a (2) bekezdésének utaló szabálya folytán a házassági perek (Pp. XV. fejezet) általános szabályai közül (Pp. 283. §) megfelelően alkalmazni kellett.
A jelenlegi szabályozás itt is tiszta helyzetet teremt és kiiktatja a gondnoksági perek szabályaitól idegen, csak a házassági perekben alkalmazható rendelkezéseket.
Arra tekintettel, hogy a gondnokság elsődleges célja a gondnokolt jogainak a forgalmi életben való megóvása és csak kivételesen fordul elő, hogy a gondnok a törvényes képviseleten felül ellátja a gondnokolt gondozását is, a Pp. 307. §-a már a keresetlevél benyújtásakor olyan kötelezettségeket ró a felperesre, amelyek révén a bíróság számára a gondnokság alá helyezendő személy leglényegesebb vagyoni körülményei feltárulnak. Elsődleges, hogy az alperes ne tudja elherdálni vagyonát, későbbi megélhetésének biztosítékát, ezért bárki is legyen a felperes, annak be kell szerezni az alperes ingatlanvagyonának tulajdoni lapját. A Pp. 307. § módosított (3) bekezdése kifejezetten rendelkezik arról, hogy a tulajdoni lapot akkor is csatolni kell. ha az alperest csak haszonélvezeti jog illeti valamely ingatlanon, nemcsak abban az esetben, ha a ingatlantulajdona van. Továbbá az új szabályok szerint a tulajdoni lap minden esetben csatolandó, ha arra az alperest érintő valamilyen egyéb jog vagy tény van bejegyezve, feljegyezve.
A Pp. 307. § újonnan beiktatott (1a) bekezdése pedig a Ptk. 2:39-2:41. §-a által bevezetett előzetes jognyilatkozat jogintézményére figyelemmel írja elő, hogy a keresetlevélben - ha arról a felperesnek tudomása van - fel kell tüntetni az alperes előzetes jognyilatkozatára vonatkozó adatokat. A gondnokság alá helyezési perben a bíróságnak az előzetes jognyilatkozat alkalmazása felől, erre irányuló kereseti kérelem hiányában is határoznia kell.
Az előzetes jognyilatkozat Ptk. szerinti szabályai szerint bármely cselekvőképes személy rendelkezhet arról, hogy cselekvőképességének esetleges korlátozása esetén ki legyen a gondnoka, illetve meghatározhatja, hogy gondnoka személyes és vagyoni ügyeiben milyen módon járjon el. Különösen időskori mentális változások esetére válhat a jövőben elterjedtté, hogy valaki még betegsége kezdeti stádiumában, teljesen cselekvőképes állapotban rendelkezik arról, hogy ha cselekvőképessége korlátozása válik szükségessé, kit nevezzenek részére gondnokul, illetve mi legyen a vagyonával. A Ptk. rendelkezik az előzetes jognyilatkozat érvényességi és hatályossági feltételeiről, illetve iránymutatást ad a nyilatkozat tartalmára. Érvényesen a nyilatkozat közokiratban, ügyvéd által ellenjegyzett magánokiratban vagy gyámhatóság előtt személyesen tehető. A nyilatkozatot be kell jegyezni a gondnokoltak és az előzetes jognyilatkozatok nyilvántartásáról szóló 2013. évi CLXXV. törvényben szabályozott előzetes jognyilatkozatok országos nyilvántartásába. A bejegyzés nem konstitutív hatályú, a Ptk. a nyilvántartásba vételt nem írja elő érvényességi feltételként. A formai előírások betartása mellett az előzetes jognyilatkozat érvényességének nem feltétele semmilyen tartalmi elem megléte, életbelépéséhez azonban szükséges, hogy a bíróság rendelkezzen a cselekvőképesség korlátozásáról. A Ptk. 2:40. §-a alapján az előzetes jognyilatkozat életbelépéséről a bíróság rendelkezik a cselekvőképességet korlátozó határozatában. A gondnokság alá helyezésre irányuló eljárás során a bíróságnak az előzetes jognyilatkozatok nyilvántartása alapján tájékozódnia kell arról, hogy az érintett személy tett-e előzetes jognyilatkozatot. Figyelemmel arra, hogy az országos nyilvántartásba való bejegyzés az előzetes jognyilatkozatnak nem érvényességi kelléke, így álláspontom szerint a bíróságnak arra az előzetes jognyilatkozatra is figyelemmel kell lenni, amit esetleg még nem jegyeztek be az országos nyilvántartásba, de az alperes gondnokság alá helyezése esetére már érvényesen (a Ptk. által előírt érvényességi feltételeknek megfelelően, közokiratban, ügyvéd által ellenjegyzett magánokiratban vagy gyámhatóság előtt) nyilatkozott és ezt az érintett vagy annak hozzátartozója, ismerőse a bíróságnak jelezte. A Ptk. 2:40. §-a szerint, ha az előzetes jognyilatkozatban foglaltak a nyilatkozattevő érdekeivel kifejezetten nem ellentétesek, és a nyilatkozatban megjelölt személy alkalmas és vállalja a gondnokság ellátását, a bíróság az előzetes jognyilatkozatot hatályba kell hogy léptesse.
A Pp. 307. § (2) bekezdésének a gyámhatóságra vonatkozó külön rendelkezését az a körülmény indokolja, hogy a gyámhatóság minden esetben képes arra, hogy perindítás előtt a keresetet megalapozó tényanyagot állítson össze. Abban az esetben ugyanis, ha a Ptk. 2:25. §-aszerint a cselekvőképességet részlegesen vagy teljesen korlátozó gondnokság alá helyezés iránti perindítás indokolt, és az érintett személy vagyonának védelme sürgős intézkedést igényel, a gyámhatóság a vagyonra zárlatot rendel el, és ezzel egyidejűleg zárgondnokot rendel ki. A Ptk. 2:26. § (1) bekezdése pedig kivételesen, lehetővé teszi, hogy a gyámhatóság, azonnali intézkedést igénylő esetben ideiglenes gondnokot rendeljen annak a nagykorú személynek, akinek cselekvőképességét érintő gondnokság alá helyezése látszik indokoltnak, és az személyének vagy vagyonának védelme más módon - elsősorban zárlat elrendelésével - nem lehetséges. A gyámhatóságokról, valamint a gyermekvédelmi és gyámügyi eljárásról szóló 149/1997. (IX. 10.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Gyer.) 130/C. §-ára figyelemmel a gyámhivatal a gondnokság alá helyezendő nagykorú személy, a vele együtt élő házastársa, valamint élettársa, egyenesági rokona vagy testvére kérelmére, vagy bármely szerv vagy személy erre irányuló bejelentése esetén hivatalból, a Ptk. 2:26. §-a alapján a nagykorú személy részére ideiglenes gondnokot rendel, ha a felmerült eset azonnali intézkedést igényel, és a gondnokság alá helyezendő személy elmeállapotára vonatkozó - lehetőség szerint beszerzett - szakorvosi vélemény alapján indokolt. A Gyer. új szabályai szerint a gyámhivatal az ideiglenes gondnokot kirendelő határozatában - a kirendelés okának megfelelően - megjelöli, hogy az ideiglenes gondnok mely ügyekben vagy ügycsoportokban jogosult jognyilatkozatot tenni.

[a Pp. 307/A. §-ához]

A Pp. 307/A. § (1) bekezdése a házassági perek XV. fejezetbeli szabályanyagának megfelelően megegyezik a Pp. 281. §-a (2) bekezdésével. A kizáró szabály annak következménye, hogy a személyállapotra vonatkozó perek jellegével ellenkezne a szóbeli kereset azonnali tárgyalása lehetőségének megengedése, egyezségkötésre pedig a status kérdésében nincs lehetőség. A Pp. egyébként is igen részletesen szabályozza, hogy a keresetlevélhez milyen mellékleteket kell csatolni, amelyek a kereset megalapozására szolgálnak és ezek nemigen állnak a felperes rendelkezésére, továbbá pergazdaságossági szempontból sem lenne sok értelme az azonnali tárgyalhatóságnak. Gyakorlatilag kizárt ezen a tárgyaláson az ítélet hozatala, mert a bíróságnak ki kell rendelni az igazságügyi elmeorvos-szakértőt, valamint az alperes részére azonnal ügygondnokot kell rendelni, akiknek véleménye, illetve érdemleges nyilatkozata nélkül a perben nem lehet ítéletet hozni.
Itt csak megemlítjük, hogy a keresetindításra jogosultak körét a jogszabály - hasonlóan a többi személyállapoti perhez - szigorúan meghatározza. Ezek: a gondnokság alá helyezendő személy házastársa, élettársa, egyeneságbeli rokona, testvére, kiskorú törvényes képviselője, a gyámhatóság és az ügyész [Ptk. 2:28. § (1) bek.].
A Pp. 307/A. § (2) bekezdése kizárja az alperesi pertársaság létesítését, másrészt szigorúan behatárolja a tárgyi keresethalmazat létesítésének körét.
Ugyanazon személy gondnokság alá helyezésére irányuló keresetek összekapcsolására akkor kerülhet sor, ha ugyanazon személy ellen külön-külön indítanak pert az arra jogosítottak ugyanazon bíróság előtt és sor kerül a perek egyesítésére [Pp. 149. § (2) bek.]. Csak meghatározott gondnokság alá helyezendő személy gondnokság alá helyezésére irányuló kereset kapcsolható össze ugyanezen személy szülői felügyeleti jogának megszüntetésére irányuló kereseti kérelemmel. A rendelkezést indokolja, hogy a Pp. 302. §-ának (1) bekezdés b) pontja szerint ezen összekapcsolhatóság lehetséges a szülői felügyelet megszüntetése iránti perben is.

[a Pp. 308. §-ához]

A gondnokság alá helyezendő alperes jogainak fokozott megóvása érdekében, illetve perbeli jogainak helyes és célszerű gyakorlása, kötelezettségeinek teljesítése végett - azaz a hatékony pervitel biztosításáért - a bíróság a korábbi szabályozástól eltérően, amely csak "a szükséghez képest", mérlegeléstől függően biztosította az ügygondnok kirendelését, a hatályos szabályozás ezt minden esetben kötelezővé teszi. A megváltozott szabályozás annak felismerésén alapul, hogy az ügygondnok (gyakorló ügyvéd) nagyon sokat tehet a hatékony perbeli védekezésre általában képtelen alperes jogainak megóvása érdekében. Ennek egyik legfontosabb eleme kellene, hogy legyen az ügygondnok és ügyfele személyes kapcsolat felvétele, amely a jelenlegi gyakorlatban még sokszor elmarad. Ha ugyanis az alperes nem kommunikációra, kapcsolatteremtésre képtelen teljesen cselekvőképtelen személy, a tárgyalást megelőző személyes találkozás, a részletes kikérdezés, a tárgyi és személyi környezet megismerése nagyban segítheti az ügygondnokot a helyes pervitel megválasztásában. Lehetőséget teremt esetleg azon ügycsoportok elhatárolására ahol szükséges lehet az alperes jogi mozgásterének korlátozása, ám feltárhatók azok is, amelyek esetében erre nincs szükség.
Ugyanakkor a Legfelsőbb Bíróság több eseti döntésében kifejtette, hogy gondnokság alá helyezési perben az ügygondnok kirendelése nem jelentheti azt, hogy az alperes akár személyesen vagy meghatalmazottja útján nem járhatna el a perben.
Amíg a jogerős ítélet a gondnokság alá helyezést meg nem állapítja, addig az alperes a saját érdekében is védekezhet a keresettel szemben. Ennek nem akadálya az ügygondnok kirendelése. Az általános, hogy az ember cselekvőképes. Az alperest tehát mindaddig cselekvőképesnek kell tekinteni, amíg cselekvőképességét bírói ítélet nem korlátozza. A Pp. 306. §-ának (1) bekezdése szerint a gondnokság alá helyezési perben is a korlátozottan cselekvőképes alperes teljes perbeli cselekvőképességgel bír. De a cselekvőképesség teljes korlátozására irányuló perben is, amíg a bíróság intézkedései az alperes perbeli cselekvőképességét nem érintik, jogosult eljárási cselekményeket végezni. A kirendelt ügygondnok jogállására a Pp. 74. §-ában foglaltak az irányadók.
A Pp. 308. § (2) bekezdésében említett gyámhatósági ideiglenes gondnokrendelésre kivételesen, és csak akkor kerülhet sor, ha azonnali intézkedést igénylő kérdés merül fel és az érintett cselekvőképességét érintő gondnokság alá helyezése látszik indokoltnak, és személyének vagy vagyonának védelme zárlat elrendelésével vagy más módon nem lehetséges.
[Ptk. 2:26. § (1) bek.]. Az ideiglenes gondnok rendelésének egyik korábbi feltétele az érintett nagykorú személy belátási képességének hiánya volt, ezzel szemben az új Ptk. szerinti szabályozás nem szűkíti le az ideiglenes gondnokság alá helyezést arra az esetre, ha az érintett teljesen korlátozó gondnokság alá kellene helyezni. A Ptk. a cselekvőképességet érintő, bármekkora korlátozást jelentő gondnokság alá helyezés indokoltsága esetén lehetővé teszi az ideiglenes gondnokrendelést az egyéb feltételek fennállta esetén. Kiegészül a szabályozás az egyéb feltételek körében azzal, hogy a nagykorú személyének és vagyonának védelme más módon ne legyen biztosítható. Lényeges, hogy a gyámhatóság egyes ügyekre és nemcsak ügycsoportokra is szűkítheti határozatában az ideiglenes gondnok eljárási, nyilatkozattételi jogosultságát.
Erre azonban csak akkor kerülhet sor, ha a gondnokság alá helyezendő személynek elmeszakorvosi (pszichiátriai) vélemény szerint az állapota alapján gondnokság alá helyezése indokolt lehet. [149/1997. (IX. 10.) Korm. rendelet 130/C. § (3) bekezdés a) pont]. Egyébként ha a vagyonvédelem azt indokolja és szükséges az érintett személy cselekvőképességét érintő gondnokság alá helyezése iránti perindítás is és a vagyonvédelem érdekében sürgős intézkedést kell tenni, a gyámhatóság a vagyonra zárlatot rendelhet el. Egyidejűleg kötelező a zárgondnok kirendelése is [Ptk. 2:25. § (1) bek., 149/1997. (IX. 10.) Korm. rendelet 130/B. § (1) bek.]. A zárlatra, illetve a zárgondnok kirendelésére vonatkozó részletes szabályokat a Ptk. 2:25. §-a és a 149/1997. (IX. 10.) Korm. rendelet 130/B. §-ai tartalmazzák. A zárgondnok Ptk. 2:25. §-a szerinti rendelkezése egyértelművé teszi, hogy a zárlat nemcsak a teljes vagyonra, hanem a vagyon egy részére is elrendelhető, A zárlat elrendelése kapcsán a Ptk. már nem rendelkezik arról, hogy a zárlatra, illetve a zárgondnok működésére a bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvény biztosítási intézkedések végrehajtására vonatkozó X. fejezeteit kell alkalmazni. Azonban ez kifejezett jogszabályi utalás hiányában is irányadó.
Mivel mind a zárlat elrendelése, mind az ideiglenes gondnok kirendelése a sürgősen szükséges intézkedések megtételére szól, e helyzet nem perfektuálódhat. Ezért a jogszabály a gyámhatóság számára előírja, hogy a zárlat elrendelését, illetve az ideiglenes gondnokrendelést követő 8 naptári napon belül a gondnokság alá helyezési pert meg kell indítani. A bíróságnak legkésőbb a keresetlevél benyújtásától számított 30 napon belül a zárlatot, illetve az ideiglenes gondnokrendelést hivatalból felül kell vizsgálnia [Ptk. 2:27. § (1) bekezdés].
E felülvizsgálat megalapozottsága érdekében szól a Pp. 308. §-ának (2) és (3) bekezdése arról, hogy a bíróság az egyéb feltételek (Pp. 207. §) vizsgálata nélkül is előzetes bizonyítást rendelhet el és a gondnokság alá helyezési perekben alapvető fontosságú igazságügyi elmeorvosszakértői vizsgálatot is elrendelheti. Ha az előzetes bizonyítás hosszabb időt vesz igénybe, a már említett 30 napot a bíróság egy ízben 30 nappal meghosszabbíthatja. Ellenkező esetben, vagy ha annak szüksége már nem áll fenn, a bíróságnak a zárlatot, illetve az ideiglenes gondnokságot végzéssel meg kell szüntetni és erről a feleket haladéktalanul értesíteni kell. A végzés ellen - a Pp. 308/B. §-ában foglaltak értelmezésével - külön fellebbezésnek nincs helye.
Amennyiben a bíróság indokoltnak tartja - különösen az előzetes bizonyítás eredményét, az alperes ügyeinek jellegét, az intézkedések felmerülésének gyakoriságát figyelembe véve - a zárlatot, illetve az ideiglenes gondnokrendelést a per jogerős befejezéséig hatályában fenntartja.

[a Pp. 308/A. §-ához]

Ha a gondnokság alá helyezés feltételei megfelelően valószínűsítve vannak és az alperes vagyoni vagy egyéb ügyeiben történő intézkedések is szükségesek lennének, de félő, hogy az alperes pl. a vagyonát elherdálja, másnak vagy magának kárt okoz stb., a bíróság külön végzésbe foglalt ideiglenes intézkedéssel az alperes vagyonára zárlatot rendelhet el, illetve ha ez nem mutatkozik elégséges intézkedésnek, részére ideiglenes gondnokot rendelhet ki. A végzés meghozatalához elegendő pl. a tulajdoni lap csatolása az alperes ingatlanairól és/vagy az elrendelt előzetes bizonyítás során beszerzett elmeorvos-szakértői vélemény. Az ideiglenes intézkedésre már a tárgyalás kitűzése előtt sor kerülhet, de lehetséges a tárgyalás elhalasztásával egyidejűleg is. Hangsúlyozzuk, hogy a hatályos Pp. szakított a korábbi szabályozással, amely szerint lehetséges volt az alperes ideiglenes gondnokság alá helyezése. A Pp. 308/A. §-a arra ad lehetőséget, hogy a bíróság végzése nyomán, a gyámhatóság által kinevezett ideiglenes gondnok a halaszthatatlanul szükséges intézkedéseket megtegye, vagy a zárlat elrendelése ingatlan-nyilvántartási bejegyzésre kerüljön, de az alperes cselekvőképességét ezek a bírósági intézkedések nem érintik. A Ptk. 2:26. § (2) bekezdésébe bekerült szabályozásból következik, hogy a bíróság az ideiglenes intézkedést tartalmazó végzésében meg kell jelölje azokat az ügyeket vagy azon ügycsoportokat, amelyekben az ideiglenes gondnok az alperes helyett eljárhat . Erre utaló szabályt ír elő ugyanis a Ptk. arra az setre, ha az ideiglenes gondnokot a gyámhatóság rendeli ki. Bár a Pp. általában törekszik az officialitás elkerülésére, a gondnokság alá helyezés iránti perekben ezt az elvet áttöri, mert az alperes jogainak védelme, éppen a belátási képesség valós vagy valószínűsítetten csökkent volta miatt, fokozott figyelmet követel, ezért lehetséges mind a zárlat, mind az ideiglenes gondnokrendelés ideiglenes intézkedéssel történő elrendelése.

[a Pp. 308/B. §-ához]

Mind a gyámhatóság, mind a bíróság által elrendelt zárlat, illetve ideiglenes gondnokrendelés indoka a sürgős szükség. Ezért természetes, hogy a határozatban foglaltak végrehajtása nem szenvedhet késedelmet. Így a Pp. megengedi valamennyi bírósági határozat ellen a külön fellebbezést, de az előzetes végrehajthatóság elrendelésének lehetőségével biztosítja az azonnali végrehajthatóságot. A gyámhatóság által hozott ideiglenes gondnokot rendelő határozat ellen nincs helye fellebbezésnek [Ptk. 2:26. § (1) bek.], hiszen azt a bíróságnak a perindítást követően 30 napon belül amúgy is felül kell vizsgálnia, így a megfelelő törvényességi kontroll biztosított és a gondnokság kérdésében hozandó érdemleges bírói határozat meghozatala sem szenved késedelmet [Ptk. 2:27. § (1) bekezdés].
Természetesen az ideiglenes intézkedéssel elrendelt zárlatot vagy ideiglenes intézkedést tartalmazó végzését a bíróság utóbb (ha annak szüksége már nem áll fenn) megváltoztathatja vagy visszavonhatja. Kialakult bírói gyakorlat hiányában úgy véljük ugyanez a helyzet a gyámhatóság által elrendelt zárlat vagy ideiglenes gondnokrendelés esetében is, mindaddig, amíg a bíróság a kötelező felülvizsgálat keretében nem hozta meg határozatát.

[a Pp. 308/C. §-ához]

Az ideiglenes gondnokrendelés azzal a következménnyel jár, hogy az alperes ügyeinek a határozatban megjelölt csoportjában vagy ilyen megjelölés hiányában valamennyi ügyében csak az ideiglenes gondnok járhat el. Lényegében a cselekvőképességet kizáró gondnokság alá helyezett jogi helyzetébe kerül és a Pp. 306. §-ának (1) bekezdése csak a korlátozottan cselekvőképes felek számára biztosítja a teljes perbeli cselekvőképességet a gondnokság alá helyezési perben, így természetesen rendelkezni kellett arra a helyzetre is, ha az alperes jogi mozgásterét az ideiglenes gondnokrendelés szüntette meg. Ezért a Pp. 308/C. §-a kifejezett rendelkezéssel biztosítja az alperes számára, hogy hatályos eljárási cselekményeket végezhessen és a perben saját cselekményeivel is védekezhessen.

Tárgyalás és bizonyítás

[a Pp. 309. §-ához]

A gondnokság alá helyezési perben az alperes személyiségi jogainak megóvása érdekében rendelkezik úgy a Pp. 309. § (1) bekezdése, hogy a nyilvánosságot a tárgyalásról a felperes kérelmére is ki lehet zárni. A rendelkezés indoka, hogy a hatályos szabályozás szerint már nem lehet alkalmazni a Pp. XV. fejezete 284. §-ának (1) bekezdését, amely szerint a nyilvánosságot a gondnokság alá helyezési perben is ki lehetett zárni bármelyik fél kérelmére a Pp. 5. §-ában foglalt feltételek hiányában is. A jelenlegi szabályozás szerint a nyilvánosság kizárására hivatalból kerülhet sor, ha az államtitok, szolgálati titok, üzleti titok vagy külön törvényben meghatározott más titok megőrzése végett feltétlenül szükséges, vagy arra a közerkölcs védelmében szükség van. Bármelyik fél kérelmére lehetséges a nyilvánosság kizárása, ha az a kérelemmel élő fél személyiségi jogainak védelme érdekében indokolt [Pp. 5. § (2) bek.]. Nincs tehát lehetőség arra, hogy az általános szabályok szerint a nyilvánosság kizárassék a tárgyalásról, ha a fél arra hivatkozik, hogy a nyilvános tárgyalás az ellenfél személyiségi jogait sértheti. Ilyen kérelem eredménnyel nem terjeszthető elő. Gondnokság alá helyezési perben pedig gyakran előfordulhat, hogy az alperes olyan betegsége, a családi élet olyan eseményei kerülnek tárgyalásra, amelyeknek nyilvánosságra kerülése sértené az alperes személyiségi jogait. Mivel a bizonyítási kötelezettség a gondnokság alá helyezést megalapozó tények vonatkozásában a felperest terheli, ő az, aki már a tárgyalás megkezdésekor abban a helyzetben van, hogy bizonyosat tud e tények várható felmerüléséről. Indokolt tehát, hogy erre tekintettel kérhesse a nyilvánosság kizárását a tárgyalásról.
A felperes a keresetétől a Pp. 309. § (2) bekezdése alapján, az eljárás bármely szakában elállhat, egészen az ítélet jogerőre emelkedéséig. Az elálláshoz nem szükséges az alperes hozzájárulása. Az ítélet hatályon kívül helyezéséről a Pp. az iratok hol léte alapján, célszerűségi szempontok szerint rendelkezik úgy, hogy akár az elsőfokú ítélet kihirdetését követően, esetlegesen a fellebbezés benyújtása után is, de még az iratok felterjesztése előtt, az ítéletet az iratokat "birtokló" elsőfokú bíróság, a felterjesztést követően pedig a másodfokú bíróság helyezi hatályon kívül.
Gondnokság alá helyezési perben rendkívüli jelentősége van annak, hogy az alperes személyes életkörülményeit, kommunikációs készségét és képességét, adott esetben arra vonatkozó véleményét, hogy miként vélekedik a gondnokság alá helyezéséről, a bíróság közvetlen észlelés útján is megpróbálja felderíteni. E közvetlen érintkezést kívánja biztosítani a Pp. 309. §-ának (2) bekezdése, amikor úgy rendelkezik, hogy az alperes személyes meghallgatása csak kivételesen indokolt esetben maradhat el. Ilyen különleges indok lehet, ha az alperes ismeretlen helyen tartózkodik (pl. szállás nélküli hajléktalan) vagy meghallgatása más elháríthatatlan akadályba ütközik (pl. elmegyógyintézetben kezelik, olyan súlyos testi és elmebeli fogyatékosságban szenved, hogy a bíróság előtti megjelenése lehetetlen, mert pl. ágyhoz kötött, mozgásképtelen beteg, a tartózkodási helyén történő meghallgatásától pedig azért nem várható eredmény, mert a kommunikációs képessége teljes mértékben hiányzik). Egyéb esetekben azonban, még a keresetlevélbe foglalt részletes tényelőadás mellett is, az alperes személyes meghallgatása nem maradhat el, ezért, ha a személyes megjelenésre idézett alperes a tárgyaláson nem jelenik meg, szükség esetén elővezetéssel is előállítható a tárgyalásra. E § (3) bekezdéséből következik, hogy a felperes mulasztására az I-XIV. fejezet szabályait kell alkalmazni, míg az alperes mulasztása esetén a mulasztási jogkövetkezmények az elővezetés elrendelésének kivételével [pl. Pp. 136. § (1) bekezdés: bírósági meghagyás, Pp. 137. § (1) bekezdés b) pont: az eljárás szünetelése stb.] nem alkalmazhatók. Nincs helye az alperessel szembeni pénzbírság kiszabásának, illetve nem marasztalható az elmulasztott tárgyalás költségeiben sem.
Gondnokság alá helyezés iránt indított perben az alperes személyes meghallgatását az elmebetegsége önmagában még nem akadályozhatja meg [Pp. 285. § (5) bek., 304. § (2) bek., 308. § (1) bek.]. A gondnokság alá helyezés iránt indított perben az alperes akkor is jogosult személyesen eljárni és a fél jogait gyakorolni, ha részére a bíróság ügygondnokot jelölt [Pp. 307. § (1) bek.]. (P. törv. II. 20 111/1979. sz., BH 1979.157. sz. - a Pp. 2001. évi XV. törvénnyel történt módosítása előtti számozással, de tartalmilag helytálló indokolással).
Az iratokból megállapítható, hogy a bíróság az ügyben első fokon két tárgyalást tartott, melyeken az alperes személyesen megjelent, a keresetre nyilatkozott, meghallgatására azonban nem került sor. A fellebbezési tárgyaláson az alperes ügygondnoka kérte az alperes személyes meghallgatását, azt azonban a másodfokú bíróság sem foganatosította. Amint azt a Legfelsőbb Bíróság határozatának indokolásában kifejtette, a gondnokság alá helyezési per az alperes személyi állapotát közvetlenül érinti, mert a per eredményeként - helyt adó ítélet esetében - cselekvőképessége mindenkivel szemben hatályosan korlátozott lesz. Ebből következik, hogy a bíróságnak a legkörültekintőbben kell eljárnia, nagy súlyt helyeznie a közvetlen észlelésre, tehát arra, hogy a gondnokság alá helyezendő alperest személyesen is meghallgassa. Ennek biztosítására szolgál, hogy a bíróság a Pp. 308. §-ának (1) bekezdése [jelenleg 309. §-ának (3) bekezdése - a szerző] alapján elrendelheti a szabályszerű idézésre meg nem jelent alperes elővezetését is. A személyes meghallgatás csak akkor mellőzhető, ha az annak folytán ütközik elháríthatatlan akadályba, hogy az alperes gyógyintézeti kezelés alatt áll. (Legf. Bír. Pfv. II. 21.082/1997. sz., BH 1998.596. sz.)
A Pp. 309. § (5) bekezdése akként rendelkezik, hogy az eljárás szünetelésére csak a Pp. 137. §-a (1) bekezdésének c) és d) pontja esetében kerülhet sor, azaz, ha a hirdetményi idézés feltételei fennállnának, de azt a kérelem előterjesztésére jogosult fél nem kéri.

[a Pp. 310. §-ához]

A gondnokság alá helyezés iránti perek szabályainak a házassági perek szabályaitól történt függetlenítésének következménye, hogy a Pp. XV. fejezet 286. §-ának (1) és (2) bekezdését a Pp. 310. §-ának (1) és (3) bekezdésében szinte szó szerint megismétli a jogalkotó. Ezzel is kifejezést nyer, hogy az ember mint jogalany személyi minőségének milyensége nem közömbös az állam számára sem. A személyi állapot nem lehet a polgári perben ellenérdekű felek magánharcának függvénye. Az állam igényt tart arra, hogy e minősítés kialakításakor - szükség esetén - tevőlegesen részt vehessen azon okok feltárásában, amelyek valamely polgárának jogi cselekvési szabadságát korlátozó intézkedésekhez vezethetnek.
A Pp. jelenlegi szabályozásában az officialitás nagymértékű visszaszorítást nyert. Így kizáró szabályozás híján a gondnoksági perekben is alkalmazásra kerülhetnek a Pp. 163. §-a (2) bekezdésének a fél beismerésére, a felek egyező előadására, illetve a félnek az ellenfél által kétségbe nem vont előadására vonatkozó szabályai. Különös jelentőséget nyer tehát, hogy abban az esetben, ha a bíróságban az így megállapítandó tények tekintetében kétely merül fel, lehetősége van arra, hogy hivatalból rendeljen el bizonyítást, amely az említett módon megállapítandó tények valóságát megerősíti vagy éppen cáfolja. Lehetőséget kap a bíróság arra, hogy a fél hibás vagy hiányos pervitele esetén az esetlegesen elmulasztott bizonyítási indítvány hiányában is feltárja a teljes tényállást. Ennek egyik vetülete, hogy a korábbi szabályozással ellentétben - ahol a bíróság számára nem volt direkt jogszabályi kötelesség -, minden esetben kötelező az igazságügyi elmeorvosszakértő kirendelése. [Ez csak a 309. § (3) bekezdésében említett okokból mellőzhető.]
Az ítélkezési gyakorlat gondnokság alá helyezési perekben legjelentősebb - és gyakorlatilag perdöntő - bizonyítéknak a szakértői véleményt tekinti. A szakértőnek nem arra kell választ adnia, hogy indokolt-e az alperes gondnokság alá helyezése, hanem arra, hogy az elmebeli fogyatékosság fennáll-e, és ha igen, az milyen mértékben (esetleg milyen ügycsoportokra nézve) hat ki az alperes belátási képességére.
Az ún. nagy elmebetegségeken túl általános elmebetegség fogalmat adni, illetve teljes bizonyossággal kijelenteni, hogy az elmebetegség önmagában a polgári jogi értékelhetőségnek azon a határán túl van, amikor az már érinti az alperes belátási képességét (így cselekvőképességét is), nagyon nehéz. A bíróság feladata azt megállapítani, hogy a szakértői vélemény és egyéb bizonyítékok (tanúvallomások, esetleges okiratok, környezettanulmány stb.) alapján, a teljes tényállás ismeretében eldöntse: a megállapított mentális zavar folytán a jogi belátási képesség csökkent volta az alperes ügyeivel tart-e oly szoros kapcsolatot, hogy az a cselekvőképességgel összefüggésben releváns. E tekintetben tehát jelentősége lehet annak, hogy az alperes hol, milyen környezetben él, milyen ügyei merülhetnek fel. Nem mindegy ebből a szempontból, hogy pl. városban vagy tanyán lakik, vannak-e a környezetében olyan személyek akik gondoskodnak róla stb. Csak így és ilyen komplex felfogásban hozható törvényes, megalapozott ítélet.
A Ptk. több szempontból is változtatott a gondnokság alá helyezés feltételein. A Ptk. 2:19. § (2) és (4) bekezdése rendelkezik a gondnokság alá helyezés feltételeiről. Ezek a következők: az érintett személy mentális zavara, ennek következtében belátási képességének tartós vagy nagymértékű csökkenése, e miatt - figyelemmel az érintett egyéni körülményeire - a gondnokság alá helyezés indokoltsága, de csak abban az esetben, ha jogai védelme cselekvőképességet nem érintő más módon (például támogató kirendelésével) nem biztosítható. Egyesével vizsgálva az új feltételeket: a Ptk. a régi Ptk. "pszichés állapota, szellemi fogyatkozása vagy szenvedélybetegsége" megjelölés helyett a "mentális zavara" kifejezést használja, figyelemmel arra, hogy a kifejezés teljesebb körűen írja le a pszichés elváltozásokat. A korábbi hármas kategória a jogalkotó szerint nem fedett le minden pszichés elváltozást, ezért volt szükség a terminológia megváltoztatására. A mentális zavar orvosszakértő által történő megállapítása önmagában nem elég a cselekvőképesség korlátozásához, emellett arra is szükség van, hogy ez az ügyek viteléhez szükséges belátási képesség csökkenését okozza. Az eddigi bírói gyakorlat szerint is a gondnokság alá helyezés nem kizárólag az orvosszakértői véleményen alapult, hanem a bíróságnak vizsgálnia kellett, hogy ezen állapot korlátozta-e a nagykorú személyt abban, hogy valamely ügyét ellássa, és ezen ügyek körét eddig is fel kellett tárni. Míg a mentális zavar vizsgálata orvosszakértői kérdés, addig a belátási képesség csökkenését már a bíróságnak kell mérlegelnie. Ezt a vizsgálati kört a Ptk. további feltétellel egészíti ki; az érintett "egyéni körülményeire, valamint családi és társadalmi kapcsolataira" tekintettel kell arról dönteni, hogy a bíróság cselekvőképességet részlegesen korlátozó gondnokság alá helyezi-e. Vagyis a bíróságnak nem elegendő önmagában azt vizsgálnia, hogy az érintett önállóan el tud-e járni saját ügyeiben, hanem egyrészt azt is fel kell derítse, hogy az érintett belátási képességének csökkenése esetén a környezete, családja elegendő segítséget tud-e nyújtani neki ügyei intézésében. Másrészt azt is vizsgálni kell, hogy az érintettnek van-e egyáltalán olyan ügye, ami miatt gondnokság alá helyezése indokolt. A Ptk. 2:19. § (4) bekezdése utal a cselekvőképesség részleges korlátozásának meghatározásánál a nemzetközi egyezmények által megkövetelt szükségesség, arányosság elvére. Vagyis a cselekvőképesség részlegesen sem korlátozható, ha az érintett személy jogainak védelme a cselekvőképességet nem érintő más módon biztosítható.
Bármely feltétel hiánya esetén a Ptk. új szabályai alapján a cselekvőképesség részleges korlátozásának nincs helye.
A gondnokság alá helyezés iránt indított perben a szakértő kirendelését nem teszi mellőzhetővé a pert megelőzően lefolytatott szakértői vizsgálat (Pp. 177. §). A gondnokság alá helyezendő személy ügyei viteléhez szükséges belátási képességének vizsgálata az orvosszakértői szakvélemény mellett életvitelének és körülményeinek feltárására egyéb bizonyítás lefolytatását is megkívánhatja. (P. törv. II. 21 377/1980. sz., BH 1981.362. sz.)
A mentális zavar megállapítása és ennek következtében az ügyek viteléhez szükséges belátási képesség hiányának vagy korlátozott voltának megítélése olyan kérdés, amelynek eldöntéséhez nem mellőzhető az igazságügyi elmeorvos-szakértő vagy elmegyógyász szakorvos által adott szakvélemény. Amennyiben a szakvélemény adásához egyszeri vizsgálat nem elegendő vagy az alperes a szakértő idézésére a vizsgálaton nem jelenik meg, illetve kórelőzményi adatok hiányában elmeállapotának hosszabb megfigyelése szükséges, a bíróság rendelkezésére lehetőség van az alperes megfelelő gyógyintézeti elhelyezésére. Az elhelyezés azonban a személyes szabadság korlátozásával jár, ezért az a törvény szerint nem lehet több harminc napnál. Fontos garancia az alperes számára, hogy az elhelyezést elrendelő végzést megfellebbezheti.
Amennyiben az alperes nem áll gyógyintézeti kezelés alatt, a megfigyelés céljából történő beutalás iránt az illetékes idegbeteg-gondozó intézet intézkedik. Az elhelyezés kórház elmeosztályán, vagy ideg-elmeosztályának elmerészlegén történik.
A gondnokság alá helyezés iránt indult perben csak a tényállás minden oldalú tisztázása után lehet állást foglalni abban a kérdésben, hogy a gondnokság alá helyezés feltételei fennállnak-e. Ha a beszerzett elmeszakértői vélemény hiányos, a bíróságnak fel kell hívnia a szakértőt véleményének kiegészítésére [Pp. 3. §, 164. § (2) bek., 182. § (3) bek.]. A bíróságnak hivatalból kell vizsgálnia, hogy a gondnokság alá helyezés iránt indult perben adott szakértői vélemény kellően megalapozott-e. A nem kellően meggyőző adatokat szolgáltató szakvélemény kiegészítésére, ennek eredménytelensége esetén más szakértő kijelölésére kerülhet sor [Pp. 182. § (3) bek.,] (Gondnokság alá helyezés iránti perben az orvosszakértő a véleményét csak közvetlen vizsgálatra alapíthatja [Pp. 177. §, 310. § (2) bek.].
A gondnokság alá helyezési perben amellett, hogy jelentősége van az elmeorvos-szakértői véleménynek, különös jelentőségre kell, hogy szert tegyen az alperes lakóhelyén (tartózkodási helyén) készített környezettanulmány is. Gondnokság alá helyezési perekben a bíróságnak arról kell meggyőződni, hogy az alperesnek (gondnokság alá helyezés megszüntetése vagy a gondnokság alá helyezés módosítása iránti perben a gondnokság alatt álló személynek):
a) vannak-e olyan ügyei, amelyekhez szükséges a jogi belátási képesség,
b) van-e mentális zavara,
c) kihatással van-e a jogi belátási képességére, és
d) milyenek az egyéni körülményei.
E kérdések eldöntése igen alapos, körültekintő munkát igényel. A bíróságnak fel kell deríteni:
a) az alperes személyi és vagyoni viszonyait,
b) milyen magatartást tanúsít az alperes a mindennapi élet szokásos teendői körében,
c) rendelkezik-e az alperes az ügyei viteléhez szükséges aktivitással és kellő ismeretekkel,
d) milyen a viszonya a környezetével,
e) milyen az általános szociális beilleszkedése,
f) életvezetése megfelel-e a környezetében szokásos követelményeknek.
Azért, hogy a bíróság az ítéletét megalapozóan választ tudjon adni ezekre a kérdésekre, nem mellőzhető az alperes személyes meghallgatása, a környezetében élők tanúkénti meghallgatása, a környezettanulmány, illetve az elmeorvos-szakértői vélemény beszerzése.
A Pp. frissen beiktatott új szabálya írja elő, hogy a bíróság a gondnokság alá helyezés iránti perben a külön törvény szerinti nyilvántartás adatait megtekinti, e körben hiánypótlás elrendelésének nincs helye.
A Pp. 310. § (3) bekezdése a hozzátartozónak, illetve az orvosnak a Pp. 170. §-a (1) bekezdésének a), illetve c) pontjára való hivatkozással történő vallomás megtagadási jogát azért zárja ki, mert ők azok a személyek, akik leginkább képesek közvetlen információkat szolgáltatni az alperes életviteléről, családi környezetéről, mindennapi ügyeinek viteléről, illetve fennálló betegségéről, annak előzményeiről.

[a Pp. 310/A. §-ához]

Mivel a gondnokság alá helyezési pernek az alperes cselekvőképessége (illetve annak korlátozott volta vagy teljes hiánya) a tárgya és a cselekvőképesség természetes személynél a halállal megszűnik, jogutódlás pedig fogalmilag kizárt, a per okafogyottá válik (nincs tárgya), a Pp. 310/A. §-a úgy rendelkezik, hogy ebben az esetben a bíróságnak a pert meg kell szüntetnie. Amennyiben az alperes halálára az ítélet kihirdetését követően, de még annak jogerős befejezése előtt kerül sor, a per megszüntetésével együtt a bíróságnak rendelkezni kell az ítélet hatályon kívül helyezéséről is. Ha az alperes a másodfokú eljárás során hal meg, a pert a másodfokú bíróságnak kell megszüntetni, és egyben rendelkeznie kell az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezéséről is.

Határozat a gondnokság alá helyezésről

[a Pp. 311. §-ához]

A Pp. 311. §-a azokat a rendelkezéseket tartalmazza, amelyek meghatározzák a gondnokság alá helyezést kimondó ítélet hatályát és azokat a szabályokat, amelyek szükségesek annak biztosításához, hogy a gondnokság ténye kellő publicitást nyerjen. Ezek biztosítják, hogy mind a gondnokság alá helyezett személy, mind azok a személyek, akik vele közvetlen polgári jogi kapcsolatba kerülhetnek, kellő védelmet nyerjenek és elkerülhessék a cselekvőképességi hiányból és a vele együtt járó szerződési érvénytelenségből folyó jogi bonyodalmakat. A korábbi szabályozással ellentétben a § (1) bekezdése egyértelműen kimondja, hogy a gondnokság alá helyezés valamint a választójogból való kizárás hatálya az ítélet jogerőre emelkedését követő napon kezdődik. A jogerős ítélet mindenkivel szemben hatályos. A cselekvőképesség hiányát vagy annak hiányos voltát ( a bíróság által meghatározott ügycsoportok tekintetében) mindaddig senki sem teheti vitássá, amíg újabb ítélet arról eltérően nem rendelkezik.
Mivel a gondnok személyét a Ptk. 2:31. §-a szerint a gyámhatóság határozza meg külön kirendelő határozatban, a Pp. 311. § (2) bekezdése szól arról, hogy a jogerős ítéletet a gyámhatóságnak meg kell küldeni. A gondnokrendelés részletes szabályait a gyámhatóságról, valamint a gyermekvédelmi és gyámügyi eljárásról szóló 149/1997. (IX. 10.) Korm. rendelet tartalmazza.
A Pp. 311. § (3) bekezdése a bíróság közvetlen kötelességévé teszi, hogy abban az esetben, ha a gondnokság alá helyezett személy ingatlan tulajdonjogával vagy ingatlanra vonatkozó haszonélvezeti joggal rendelkezik, annak érdekében, hogy e jogok veszélyeztetve ne lehessenek, a bíróság mintegy "azonnali intézkedésként" értesíti a földhivatalt, hogy a gondnokság alá helyezés tényét az ingatlan-nyilvántartásba jegyezze be. Elmarad az értesítés, ha a bíróság az alperes cselekvőképességét részlegesen korlátozta és a korlátozott ügycsoportok között nincs az ingatlannal való rendelkezési jogosultság.
A kérelmező gyámhatóság köteles megfizetni az ingatlanügyi hatóságnak a gondnokság alá helyezés tényének feljegyzése után felszámolt igazgatási szolgáltatási díjat, ha az erre alapot adó gondnokság alá helyezési pert a hatóság kezdeményezte [1996. évi LXXXV. törvény 32/E. § (1) bekezdés] (BH 2013.137.).
Azon túl, hogy a Pp. 311. § (3)-(4) bekezdése hivatalbóli intézkedési kötelezettséget határoz meg a bíróságra nézve a tekintetben, ha az alperesnek ingatlana van és a cselekvőképesség korlátozása az ingatlannal való rendelkezést érinti, illetve ha az alperes cselekvőképességének korlátozása a választójogával is összefügg, külön törvény is telepít további feladatot e tekintetben a bíróságra. A szerencsejáték szervezéséről szóló 1991. évi XXXIV. törvény módosításáról szóló 2015. évi CXXXIX. törvény a szerencsejáték szervezéséről szóló 1991. évi XXXIV. törvény 1. §-át 2015. október 1-jei hatállyal egy olyan új (6a) bekezdéssel egészítette ki, amely a gondnoksági per kapcsán a bíróságra olyan további kötelezettséget hárít, mely szerint: "ha a bíróság a személyt cselekvőképességet teljesen korlátozó vagy játékfüggőség, játékszenvedély miatt az ezzel kapcsolatos jognyilatkozatait érintő ügycsoport tekintetében részlegesen korlátozó gondnokság alá helyezi, az elsőfokú határozatot hozó bíróság e tényről, valamint a határozat jogerőre emelkedésének időpontjáról a jogerő beálltától - másodfokú eljárás esetén az iratoknak az elsőfokú bírósághoz való érkezésétől - számított 8 napon belül értesíti az állami adóhatóságot." "A 18 év alattiak és egyéb, a szerencsejáték káros hatásainak fokozottan kitett, sérülékeny csoportok védelme, a játékosok részére a szerencsejáték káros hatásainak megelőzésére szolgáló önkorlátozó és önkizáró játékfunkciók folyamatos biztosítása, a kitiltás intézkedés esetén a megfelelő panaszkezelési eljárás alkalmazása minden szerencsejáték-szervező alapvető kötelezettsége. Az állami adóhatóság az önkizáró és önkorlátozó intézkedések, illetve a családtagok (törvényes képviselők) által kezdeményezett, szerencsejátéktól eltiltások hatékony alkalmazása érdekében játékosvédelmi nyilvántartást vezet. A játékosvédelmi nyilvántartás szabályait a törvény a Ptk. rendelkezéseire is figyelemmel tartalmazza. A szervező játékkaszinóban és kártyateremben szervezett szerencsejáték, illetve távszerencsejáték és online kaszinójáték esetén a játékos azonosításával egyidejűleg online adatkapcsolatban az állami adóhatóság játékosvédelmi nyilvántartásából ellenőrzi, hogy a játékos sérülékeny személynek minősül-e."
Vagyis a gondnokság alá helyezés tényéről és a gondnokság alá helyező határozat jogerőre emelkedésének időpontjáról a játékosvédelmi nyilvántartás vezetése miatt kell értesíteni az adóhatóságot.
A Pp. 311. § (4) és (5) bekezdése rendelkezik a bírónak a gondnokoltak és az előzetes jognyilatkozatok nyilvántartásáról szóló 2013. évi CLXXV. törvényhez kapcsolódó kötelezettségeiről.
A nyilvántartási törvény indoklása szerint a Ptk. hatálybalépésével egyidejűleg a jogalkotó a korábbi gondnokolti nyilvántartási rendszert is felülvizsgálta és egy részben új nyilvántartást hozott létre. A korábbi gondnokoltak nyilvántartásáról szóló 2010. évi XVIII. törvény (nyilvántartási törvény) helyébe a gondnokoltak és az előzetes jognyilatkozatok nyilvántartásáról szóló 2013. évi CLXXV. törvény lépett.
A nyilvántartási tartalmazza többek között a gondnokoltak nyilvántartásával összefüggő rendelkezéseket, valamint az előzetes jognyilatkozatok nyilvántartására vonatkozó új szabályokat. Tekintettel arra, hogy a Ptk. új jogintézményként bevezeti az előzetes jognyilatkozat tételét, valamint, hogy az előzetes jognyilatkozat hatályosulása szorosan kapcsolódik a cselekvőképesség korlátozásához, a két nyilvántartást összehangoltan kellett szabályozni.
A törvény kimondja, hogy a gondnokoltak és az előzetes jognyilatkozatok országos nyilvántartása (a továbbiakban: nyilvántartások) működtetésére és ennek érdekében adatok kezelésére kijelölt szerv az Országos Bírósági Hivatal, tekintettel arra, hogy is az OBH elnöke működtettei a gondnokoltak nyilvántartását. A nyilvántartásokat elektronikusan vezetik. Az adatkezelési feladatok megoszlanak a az OBH elnöke és a járásbíróságok között, mivel a járásbíróságok vezetik be a nyilvántartásokba a törvény által előírt adatokat, az adatszolgáltatást a nyilvántartásokból viszont központilag, az OBH elnöke végzi.
A gondnokoltak nyilvántartása deklaratív hatályú, a gondnokság alá helyezés a bíróság határozatának jogerőre emelkedésével következik be. Az előzetes jognyilatkozat tekintetében a nyilvántartásba vétel nem érvényességi kellék, az előzetes jognyilatkozat hatálybalépése azonban már bírósági döntés függvénye, ily módon az is az ítélet jogerőre emelkedéséhez kötött.
A 2013. évi CLXXV. törvény 4. §-a szerint a gondnokoltak nyilvántartásába az adatokat a gondnoksági perben első fokon eljárt bíróság jegyzi be. A bejegyzés alapja a gondnokság alá helyezésről, annak módosításáról, felülvizsgálatáról, megszüntetéséről szóló jogerős bírósági határozat.
A gondnokoltnak a gondnokoltak nyilvántartásában szereplő adatait az OBH elnöke - a gondnokság alá helyezés esetleges korábbi megszűnésétől függetlenül - a gondnokság alá helyezett személy halálát követő tizenöt évig kezeli, majd haladéktalanul gondoskodik azok törléséről.

A gondnokság alá helyezés módosítása, illetve megszüntetése

[a Pp. 312. §-ához]

A Pp. 312. §-ának (1) bekezdése igazodik a Ptk. módosításához és figyelembe veszi azt a körülményt, hogy a gondnokság alá helyezett személy betegsége nem mindig tekinthető véglegesnek, annak mértékében és milyenségében változás állhat be. Ezért a törvény lehetővé teszi, hogy a gondnokság alá helyezett személy egészségi állapota változásának iránya szerint (javulás vagy romlás) mód legyen a cselekvőképesség korlátozása mértékének módosítására. Lehetőség van továbbá csak azon ügycsoportok módosítására, amelyek tekintetében a bíróság korlátozta a gondnokság alá helyezett személy cselekvőképességét.
A pert a Ptk. 2:30. § alapján mindazok megindíthatják, akik a Ptk. 2:28. § (1) bekezdésében a gondnokság alá helyezés iránti per megindítására feljogosíttattak (a gondnokság alá helyezendő személy házastársa, élettársa, egyenes ágbeli rokona, testvére, a gyámhatóság valamint az ügyész), továbbá maga a gondnokság alatt álló személy és annak gondnoka.
A gondnokolt a keresetet törvényes képviselője közreműködése nélkül nyújthatja be, és a perben is teljes perbeli cselekvőképességgel rendelkezik, azaz szabadon végezhet eljárási cselekményeket. E joga akkor is fennáll, ha a keresetet nem ő indítja, hanem azt ellene indítják.
A keresetet az ellen kell indítani, akinek keresete alapján a bíróság a gondnokság alá helyezést elrendelte. Ha ugyanaz a személy kéri a gondnokság módosítását vagy a gondnokság alá helyezés megszüntetését, a keresetet a gondnokolt ellen kell benyújtani.
Előfordulhat tehát, hogy a gondnokolt a perben sem perindító felperesként, sem alperesként nem vesz részt. Ez a helyzet akkor áll elő, ha a pert nem ő indítja, illetőleg a keresetet a felperesnek nem a gondnokolt ellen kell benyújtani, mivel a gondnokoltat nem a felperes keresete alapján helyezték gondnokság alá.
Ha az, aki a gondnokság alá helyezést kérte meghalt, ismeretlen helyen vagy külföldön tartózkodik, a keresetet a bíróság által kirendelt ügygondnok ellen kell indítani. Ebben az esetben az ügygondnok nem mint képviselő, hanem mint peres fél jár el.
Az azonban elképzelhetetlen, hogy az ügyész vagy a gyámhatóság által a gondnokság alá helyezés megszüntetése iránt indított perben (hozzátesszük: a gondnokság módosítása iránti perben is - a szerző), a gondnokoltat mint tanút hallgassa meg a bíróság és őt ne tekintse peres félnek. A Pp. 64. §-ának (3) bekezdése értelmében ugyanis, ha a pert az ügyész vagy külön jogszabállyal erre feljogosított szervezet (esetünkben a gyámhatóság) indította, a gondnokolt a perben félként vesz részt (Legf. Bír. Pfv. II. 22.609/1996. sz., BH 1998.181. sz.). Megjegyezzük, a helyzet akkor is ugyanez, ha a pert az arra jogosított házastárs, egyenes ágbeli rokon vagy a testvér indította.
A módosítás - igen helyesen - megszüntette a gondnokság alá helyezés megszüntetése iránti perekben korábban érvényesült kizárólagos illetékességi szabályt.
A Ptk. 2:29. §-a szerint a bíróságnak a gondnokság alá helyezést elrendelő, fenntartó, módosító ítéletében rendelkeznie kell a kötelező felülvizsgálat időpontjáról. Amíg azonban a régi Ptk. a hiányzó belátási képességű személyek esetében, amennyiben állapotuk - szakértő által megerősítetten - véglegesnek volt tekinthető, kivételt állapított meg a főszabály alól, a Ptk. szerinti szabályozási rendszerben a betegség jellegétől, a belátási képesség mértékétől függetlenül kötelező a felülvizsgálat. A cselekvőképességet kizáró gondnokság alá helyezés jogintézménye helyébe lépő cselekvőképesség teljes korlátozása esetén sem állapíthatja meg a bíróság a belátási képesség végleges hiányát, az ítélet jogerőre emelkedésétől számított legfeljebb tíz éven belül ilyenkor is kezdeményezni kell a gyámhatóságnak a felülvizsgálatot. A cselekvőképesség részleges korlátozása esetén - a korábbi cselekvőképességet korlátozó gondnokság alá helyezéshez hasonlóan - a bíróságnak a kötelező felülvizsgálatot legkésőbb öt éven belül elő kell írni. Természetesen annak az új szabályok szerint sincs akadálya, hogy a törvényi - maximum - határidőknél rövidebb felülvizsgálati időt határozzon meg a bíró az ítéletben. Mindemellett mindazok, akik a gondnokság alá helyezést kérték, bármikor kezdeményezhetik a gondnokság alá helyezés felülvizsgálatát is, függetlenül a törvényben előírt kötelező felülvizsgálati időtől. A felülvizsgálat kezdeményezése során a 2:29. § (2) bekezdése szerint a gyámhatóság keresete arra is irányulhat, hogy a bíróság a korábbi ítéletén ne változtasson és a gondnokság alá helyezést tartsa fenn. Nyilvánvalóan erre akkor kerül sor, ha a gondnokság alá helyezett betegségében, személyi és egyéb körülményeiben nem következett be változás.

Határozat az előzetes jognyilatkozat alkalmazásáról

[a Pp. 312/A. §-ához]

A Ptk. új jogintézményként vezeti be az előzetes jognyilatkozat jogintézményét. Az előzetes jognyilatkozat Ptk. 2:39. §-ának szabályai szerint bármely cselekvőképes személy rendelkezhet arról, hogy cselekvőképességének esetleges korlátozása esetén ki legyen a gondnoka, illetve meghatározhatja, hogy gondnoka személyes és vagyoni ügyeiben milyen módon járjon el. Különösen időskori mentális változások esetére válhat a jövőben elterjedtté, hogy valaki még betegsége kezdeti stádiumában, teljesen cselekvőképes állapotban rendelkezik arról, hogy ha cselekvőképessége korlátozása válik szükségessé, kit nevezzenek részére gondnokul, illetve mi legyen a vagyonával.
A Ptk. meghatározza az előzetes jognyilatkozat érvényességi és hatályossági feltételeit, iránymutatást ad a nyilatkozat tartalmára. Érvényesen a nyilatkozat közokiratban, ügyvéd által ellenjegyzett magánokiratban vagy gyámhatóság előtt személyesen tehető. A nyilatkozatot be kell jegyezni - külön törvényben szabályozottak szerint - az előzetes jognyilatkozatok országos nyilvántartásába, de a bejegyzés nem konstitutív hatályú, a Ptk. a nyilvántartásba vételt nem írja elő érvényességi feltételként. A formai előírások betartása mellett az előzetes jognyilatkozat érvényességének nem feltétele semmilyen tartalmi elem megléte, életbelépéséhez azonban szükséges, hogy a bíróság rendelkezzen a cselekvőképesség korlátozásáról. Az előzetes jognyilatkozat a végrendelethez hasonlóan bármikor visszavonható, illetve módosítható, de a visszavonó, illetve módosító jognyilatkozatok érvényességéhez az szükséges, hogy ugyanolyan feltételek közt kerüljön rá sor, mint a jognyilatkozat tételére. Vagyis közokiratban, ügyvéd által ellenjegyzett magánokiratban vagy gyámhatóság előtt személyesen lehet megtenni a módosító jognyilatkozatot, valamint a nyilvántartásban is jelezni kell a nyilatkozat megváltozását.
Az előzetes jognyilatkozat életbelépéséről a bíróság rendelkezik a cselekvőképességet korlátozó határozatában. A gondnokság alá helyezésre irányuló eljárás során a bíróságnak az előzetes jognyilatkozatok nyilvántartása alapján tájékozódnia kell arról, hogy az érintett személy tett-e előzetes jognyilatkozatot. A Ptk. 2:40. §-a alapján abban az esetben, ha az előzetes jognyilatkozatban foglaltak a nyilatkozattevő érdekeivel kifejezetten nem ellentétesek, és a nyilatkozatban megjelölt személy alkalmas és vállalja a gondnokság ellátását, a bíróság az előzetes jognyilatkozatot hatályba kell hogy léptesse. Annak eldöntése, hogy az előzetes jognyilatkozatban foglaltak a nyilatkozattevő érdekeivel nem ellentétesek, a bíróság mérlegelésétől függ. Szintén a bíróság kell nyilatkoztassa a jognyilatkozatban gondnokként megjelölt személyt arra vonatkozóan, hogy a gondnoki teendőket vállalja-e, illetve meg kell vizsgálja, hogy a kijelölt személy gondnokként való kirendelése a gondnokolt érdekeivel összhangban áll-e. A jogalkotói szándék a Ptk. 2:40. § (1) bekezdésében egyértelműen arra ösztönzi az eljáró bíróságot, hogy a lehető legjobban érvényesüljön az előzetes jognyilatkozatot tett személy akarata, és ennek következtében, az előzetes jognyilatkozatban foglaltak szerint döntsön a bíróság a cselekvőképesség korlátozásakor. Ezen jogintézmény párhuzamba állítható az öröklési jogban ismert "akarati elvvel" (favor testamenti), melynek lényege, hogy a végrendelkező akarata a lehető legteljesebb mértékben teljesüljön.
Ha a bíróság úgy ítéli meg, hogy az előzetes jognyilatkozat életbe léptethető, akkor erről határoznia kell. Az előzetes jognyilatkozat hatálybalépéséről a bíróság a cselekvőképesség korlátozásáról szóló ítéletében rendelkezik. Abban az esetben, ha az előzetes jognyilatkozat több rendelkezése közül valamelyik nem alkalmazható, ez a többi rendelkezés alkalmazását nem érinti. A hatályba léptetett előzetes jognyilatkozat alapján a gyámhatóság azt a személyt kell gondnokul jelölje, akit a nyilatkozattevő megjelölt, illetve nem rendelheti gondnokként azt, akit az érintett a Ptk. 2:39. § (1) bekezdés b) pontja alapján kizárt a gondnokok köréből. A gyámhatóságot gondnok tevékenységének meghatározása, a gondnokot pedig eljárása során szintén kötik az előzetes jognyilatkozatban foglaltak [Ptk. 2:39. § (1) bekezdés c) pont].
A Ptk. 2:41. §-a alapján a körülmények lényeges megváltozása esetén, az előzetes nyilatkozat hatályosulását követően is mód van az abban foglaltak felülvizsgálatára. A Ptk. szerint az előzetes jognyilatkozatban foglalt egyes rendelkezések alkalmazásának mellőzését kérheti a bíróságtól a gondnokolt, a gondnok, a gyámhatóság vagy az ügyész. A bíróság abban az esetben kell helyt adjon a kérelemnek, ha az előzetes jognyilatkozatot tevő személy körülményei a cselekvőképességének korlátozása óta olyan mértékben megváltoztak, hogy a nyilatkozatban foglaltak teljesítése a gondnokolt érdekeivel ellentétes lenne. Ilyen eset lehet például, ha a gondnokolt az előzetes jognyilatkozatában arról rendelkezett, hogy saját lakásában gondoskodjanak róla élete végéig, ugyanakkor ezt megromlott egészségi állapota nem teszi lehetővé.
A Pp. módosítása egyértelművé teszi, hogy a bíróságnak az előzetes jognyilatkozat alkalmazásának elrendeléséről erre irányuló kifejezett kereseti kérelem hiányában is határoznia kell. A feltétlen rendelkezési kötelezettség indokolja annak előírását a gondnokoltak és előzetes jognyilatkozatok nyilvántartásáról szóló 2013. évi CLXXV. törvényben, hogy a bíróság az előzetes jognyilatkozatokkal kapcsolatos nyilvántartás adatait közvetlenül megtekintheti, annak ellenőrzése érdekében, hogy az adott per alperese tett-e előzetes jognyilatkozatot, vagy sem. Tekintettel arra, hogy a jognyilatkozat nyilvántartásba történő bejegyzésének elmaradása nem érinti a jognyilatkozat érvényességét, a Pp. 307. § (1a) bekezdésében előírja, hogy a felperesnek keresetlevelében fel kell tüntetnie az alperes előzetes jognyilatkozatára vonatkozó adatokat, ha arról tudomása van, a szükséges rendelkezés elmaradásának elkerülése érdekében. Természetszerűleg az előzetes jognyilatkozat fennállására maga az alperes is hivatkozhat. Az előzetes jognyilatkozat alkalmazásának elrendelése ugyanakkor csak annyiban indokolt, amennyiben a cselekvőképesség korlátozása érinti az előzetes jognyilatkozat tartalmát.

XIX. fejezet

A fizetési meghagyásos eljárás

A fizetési meghagyásos eljárás intézményét az 1893. évi XIX. törvénycikk tette a magyar jogrendszer részévé. Azóta a szabályozás számos módosításon esett át. A legutóbbi változást a 2008. évi XXX. törvény és a 2009. évi L. törvény eredményezte. Az előbbi egyfelől bizonyos mértékig érintette az eljárás struktúráját, másfelől pedig - egyelőre még a részletszabályok kidolgozása nélkül - megteremtette az elektronikus (automatikus) feldolgozás lehetőségét.
A 2008-as módosítás utat nyitott az elektronikus fizetési meghagyásos eljárás bevezetése előtt, ám a részletszabályok kidolgozásával adós maradt. Az eljárásnak a jövőbeli gépi feldolgozása (automatizálása) számos megoldandó kérdés vet fel a jogalkotó számára. A modern információs technológiának a bírósági eljárásban történő bevezetéséből fakadó racionalizálási és gyorsítási potenciál bizonyos mértékig függ az adott eljárás struktúrájától. Több lehetőség rejlik benne az egyszerűen strukturált eljárásoknál, melyek lefolyása inkább rutinszerű, amelyekben a döntési folyamat sematikus, és standardizálhatóbb. Nem lehet a véletlennek tulajdonítani, hogy számos országban a fizetési meghagyásos eljárást tekintették ilyennek, habár az ún. automatizált eljárások vagy majdnem teljesen automatizált eljárások eddig csak szűk körben és kevés helyen valósultak meg.
A szabályozás kialakítás során mindenképpen figyelemmel kellett lenni arra, hogy ha egyes eljárások esetében teret engedünk az automatizált feldolgozásnak, akkor a "döntéshozó" programnak a hagyományos eljárás vizsgálatait kell leképeznie. A modern információs technológia kínál olyan lehetőségeket is melyek segítségével kimondottan javítható az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférés, könnyebbé válik a jogi képviselő nélküli eljárás az átlagos jogkeresők számára. Gondoljunk itt pl. az elektronikus űrlapok rendszeresítésére, az Interneten való közzétételére. Ezekkel nagyobb automatizmus érhető el, főképp ha az esetleges online kitöltésüket segédprogramokkal támogatják. Emellett a segédprogram a kitöltési hibákat is csökkentheti pl. a hatáskör, illetékesség vizsgálatával, automatizált illeték- vagy költségszámítással, határidő-számítással. [lásd részletesebben: Harsági Viktória: Az elektronikus eljárás hatása a polgári eljárásjog klasszikus alapelveire. In: Kengyel Miklós (szerk.): Az elektronikus polgári eljárás az osztrák és a magyar igazságszolgáltatásban. Dialóg Campus Kiadó, Pécs, 2008, 22-25. p.]
2009. január 1-jei hatálybalépéssel azokat a módosításokat végezte el a törvény, amelyek a papír alapú ügyintézést is nagyban egyszerűsítették, illetőleg lehetővé tették a jogalkalmazás zökkenőmentes átállását a későbbi elektronikus fizetési meghagyásos eljárásra. A Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény és egyes kapcsolódó törvények módosításáról szóló 2008. évi XXX. törvény hatályba léptető rendelkezései 2009. július 1-jei hatállyal módosultak [lásd 2009. évi L. törvény 66. §]. Ennek eredményeképpen a Pp. 314. §-ának (3) bekezdését, 315. §-ának (4) bekezdését és 317. §-ának (2) bekezdését megállapító rendelkezése nem léptek hatályba, mivel az automatizált fizetési meghagyásos eljárás bírósági rendszere nem épült ki.
Az elektronikus feldolgozás gyakorlati megvalósulását végül a 2009. évi L. törvény szabályozása biztosította. A törvény a közjegyzők hatáskörébe utalta az eljárást és tartalmazza az elektronikus, automatizált eljárás kialakításához szükséges részletes szabályokat.
A fizetési meghagyásos eljárásnak az eljárásjogi rendszerekbe való bevezetése azon a megfigyelésen alapszik, hogy a bírósági eljárások számos esetben nem a vitatott tény-, illetve jogkérdések tisztázása végett indulnak meg, hanem azért, hogy a hitelezőnek lehetőséget biztosítsanak arra, hogy egy végrehajtható határozathoz juthasson olyan követelések tekintetében, amelyek fennállását az adós komolyan nem vitatja, de a teljesítésre nem képes vagy nem hajlandó [vö. Rechberger, Walter H. / Kodek, Georg E.: Das Mahnverfahren in den Mitgliedstaaten der EU. Generalbericht. In: Rechberger, Walter H. / Kodek, Georg E. (eds.): Orders for Payment in the European Union. Kluwer, The Hague, 2001, 2. p.] A jogintézmény legfőbb célja tehát, hogy ezek az előreláthatólag nem vitatott igények egy nemperes eljárás keretében nyerjenek gyors elintézést, ami nemcsak a bíróságot tehermentesíti, de a felek szemszögéből is idő-, és költséghatékony.
A fizetési meghagyásos eljárás a pénzkövetelések egyszerűsített eljárásban történő elbírálására irányuló nemperes eljárás, melyben a bíróság (a legújabb szabályozás hatályba lépését követően: a közjegyző) a jogosult egyoldalú kérelme nyomán a kötelezetett a kérelemben foglaltak teljesítésére, illetőleg a kérelemben foglaltakkal szembeni ellentmondás előterjesztésére hívja fel. Egy korlátozott és formalizált közjegyzői vizsgálatot követő fizetési, ill. teljesítési felhívásról van szó, amely felhívásból egy végrehajtható határozat származik, ha az adós egy meghatározott határidőn belül nem él ellentmondással. A közjegyző az adós előzetes meghallgatása (és bizonyítás felvétele) nélkül hozza meg a határozatát, amellyel az adóst a teljesítésre felhívja. Ez ellen az adós ellentmondás benyújtásával védekezhet, amelynek nyomán a kérelemben foglalt igény jogosságának vizsgálata egy kontradiktórius eljárás keretében valósulhat meg.
A fizetési meghagyásos eljárás azon kevés nemperes eljárások egyike, melynek szabályait sokáig nem külön törvény, illetőleg egyéb jogszabály, hanem maga a Polgári perrendtartás tartalmazta. Ez a szabályozási technika a magyar polgári eljárásjogban a kivételt erősítő jellegűnek tekinthető, leginkább azok a nemperes eljárások kaptak helyet a Pp.-ben, melyek szorosabb kötődést mutatnak a peres eljáráshoz (pl. előzetes bizonyítás, megkeresett bíróság előtti eljárás, egyezségi kísérletre idézés). Míg például az előzetes bizonyításnak a Polgári perrendtartásba történő integrálását az a körülmény indokolta, hogy az a peres eljárás előkészítését szolgálja, addig a fejezet tárgyát képező fizetési meghagyásos eljárás a nemperes eljárások közül a peres eljáráshoz legközelebbi rokonságot mutatja, ez tette szükségessé a perjogi környezetbe helyezését. [lásd Németh János: Fizetési meghagyásos eljárás. In: Németh János / Kiss Daisy (szerk.): A bírósági nemperes eljárások magyarázata. KJK-KERSZÖV, Budapest 2002. 165. o.] A közös jellemzők közül érdemes kiemelni, hogy a perhez hasonlóan a fizetési meghagyásos eljárásban is szükségszerű az ellenérdekű felek megléte, valamint figyelemre méltó az a tény is, hogy a közjegyző alakilag jogerős határozatának ugyanaz a hatálya, mint az ítéletnek. A kontradiktórius jelleg azonban hiányzik, hiszen az eljárás a kötelezett meghallgatására és bizonyításfelvétel nélkül zajlik le, ennek ellensúlyát az ellentmondás lehetősége képezi, ami viszont már jogorvoslatnak számít. Ez jelenti egyben a fizetési meghagyásos eljárás és a peres eljárás közötti hidat is, hiszen a törvényes határidőn belül előterjesztett ellentmondás eredményeképpen az eljárást perré alakítja. Ellentmondás hiányában a fizetési meghagyásos eljárás perpótló jellegű, egyszerűsített eljárás.
Mára már más szabályozási technikát alkalmaz a jogalkotó. A fizetési meghagyásos eljárás szabályait alapvetően külön törvényben helyezte el (2009. évi L. törvény), másfelől ugyanezzel a törvénnyel módosította a Pp. XIX. fejezetét, melynek tartalmát "a bíróságnak a fizetési meghagyásos eljárással összefüggő feladataira" redukálta.

A fizetési meghagyásos eljárásról szóló 2009. évi L. törvény (a továbbiakban: Fmhtv.)

Általános rendelkezések, a Polgári perrendtartás alkalmazása

Fmhtv. 1-2. §

A magyar szabályozás szerint fizetési meghagyásos eljárásban hosszú időn keresztül két típusú követelés volt érvényesíthető: egyfelől a pénz fizetésére, másfelől pedig az ingó dolog kiadására irányuló követelések. Ez utóbbi megoldás nem volt szokványos nemzetközi összevetésben. Az európai államok döntő többsége ismer hasonló jellegű eljárásokat, ám ezek döntően pénz fizetésére irányuló követelések érvényesítését teszik lehetővé. Míg egyes államokban az eljárás csak meghatározott összegű pénzkövetelések érvényesítése végett áll rendelkezésre (pl. Belgium, Spanyolország, Ausztria, Luxemburg stb.), addig más jogrendszerek egyáltalán nem ismernek összegszerű korlátozást (így Franciaország, Görögország, Németország, Olaszország, Svédország, Svájc). Érdemes azonban felhívnunk a figyelmet arra, hogy az említett országok némelyikében nem csak a pénzkövetelés lehet a fizetési meghagyásos eljárás tárgya, hanem más jellegű igények érvényesítése is megengedett (így pl. Franciaországban, Olaszországban, Svédországban). A francia eljárásjog különbséget tesz a pénz fizetésére ("procédure d’injonction de payer"), illetve a más jellegű teljesítésre ("procédure d’injonction de faire") irányuló fizetési meghagyásos eljárás között [lásd Stürner, Rolf: Einstweiliger Rechtsschutz: General Bericht. In: Storme, Marcel (ed.): Procedural Laws in Europe. Towards Harmonisation. Maklu, Antwerpen, 2003, 152. p.; Harsági Viktória: A fizetési meghagyásos eljárások hasonlóságai és különbözőségei Európában. Jogtudományi Közlöny 2012/1, 1-11. o.]
A 2009. évi L. törvény teljesen új alapokra helyezte a fizetési meghagyásos eljárást. A legfontosabb változások már az 1. § fogalom-meghatározásából és további rendelkezéseiből is kiolvashatóak. E rendelkezések hatályba lépését követően a fizetési meghagyásos eljárást - a legtöbb európai országhoz hasonlóan, - hazánkban is kizárólag pénzkövetelések érvényesítésére lehet igénybe venni. Figyelemre méltó újítás az az Európában szokatlan megoldás, hogy a törvény a korábban a hagyományosan bírósági hatáskörbe tartozó nemperes eljárást a közjegyzők hatáskörébe utalja a jövőre nézve. Ez is indokolhatta, hogy a továbbiakban a Pp. már csak a bíróságnak a fizetési meghagyásos eljárással összefüggő feladataira vonatkozó rendelkezéseket (Pp. XIX. fejezet, 313-323. §) tartalmazza, egyébiránt az eljárás külön törvényben (2009. évi L. törvény) nyer szabályozást. A külön törvény, illetőleg a Pp. XIX. fejezete által nem érintett kérdésekben - a törvény eltérő rendelkezése hiányában - a Pp. szabályait a polgári nemperes eljárás sajátosságaiból eredő eltérésekkel kell megfelelően alkalmazni. Ezzel szemben az egyes közjegyzői nemperes eljárásokról szóló 2008. évi XLV. törvény rendelkezései nem alkalmazhatók a fizetési meghagyásos eljárásban.
További, az eljárás karakterét alapvetően befolyásoló újítás az elektronikus, automatizált feldolgozás. Erre nézve a 2009. évi L. törvény 1. § (2)-(3) bek. egyfajta általános felhatalmazást tartalmaz, a részletek tekintetében a törvény további rendelkezései igazítanak el. A T/9400. sz. törvényjavaslat (a továbbiakban: törvényjavaslat) Általános indokolása egy "országosan egységes számítógépes rendszer"-ként emlegeti a kiépítésre kerülő számítógépes rendszert, "amely tartalmazza, és gépi úton feldolgozza a fizetési meghagyásos eljárásban tett nyilatkozatokat, iratokat". A számítógépes rendszerhez minden közjegyző rendelkezik közvetlen hozzáféréssel. Az eljárási cselekményei ezen keresztül, elektronikusan végzi. Az automatizált rendszer mindig az "eljáró" közjegyző nevében hozza létre az eljárásban a határozatokat, melyre ennek a közjegyzőnek a neve és a bélyegző lenyomatának képe kerül rá. Az indokolás szerint a közjegyző felelős a nevében így kiadott határozatért. A felek számára is hozzáférést biztosítanak a rendszerhez annak érdekében, hogy az Internet-alapú rendszerben, egy webes felületen beadványaikat közvetlenül rögzíthessék. A kérelmek feldolgozása automatizált módon történik, azaz a számítógépes rendszer az emberi közreműködést nem igénylő eljárási cselekményeket elvégezheti, ha ennek törvényi feltételei fennállnak. Az így elvégzett cselekmények az eljáró közjegyző intézkedésének tekintendők.
Az elektronikus eljárás lehetőséget nyújt arra, hogy az eljárás időtartama jelentős mértékben rövidüljön. Az elektronikus úton benyújtott kérelmeket az automatizált eljárás keretében három munkanap alatt kell elintézni, ezzel szemben a szóbeli vagy papír alapon benyújtott kérelmek tekintetében e határidő jóval hosszabb, tizenöt nap. Ugyanis ez utóbbi esetben a szóbeli vagy papír alapú kérelem alapján a közjegyző fogja rögzíteni az adatokat a Magyar Országos Közjegyzői Kamara (a továbbiakban: MOKK) rendszerében, ezt követően a rendszer ugyanúgy automatikusan dolgozza fel azokat, ahogyan a fél által az Interneten keresztül rögzített kérelmeket.

A fizetési meghagyás kibocsátásának esetei

Fmhtv. 3. §

A bíróság feladatai a fizetési meghagyásos eljárás megindítása előtt

(Pp. XIX. fejezet)

[a Pp. 313-314. §-ához]

Az alkalmazási területre vonatkozó szabályokat egyfelől a külön törvényben, másfelől a Pp. módosított XIX. fejezetében helyezte el a jogalkotó. A párhuzamos szabályozás több helyen ismétlődésekhez is vezetett, amely nem tekinthető szerencsés kodifikációs megoldásnak.
A fizetési meghagyás kibocsáthatóságának esetkörét a jogalkotó a kis értékű perek szabályozásával összhangban alakította ki. A korábbi magyar hagyománytól eltérve kizárólag pénz fizetésére irányuló követelés érvényesíthető ebben az eljárásban, melynek lejártnak kell lennie. A törvény eredeti szövegét utóbb pontosította a jogalkotó, így a hatályos szöveg szerint nem tekinthető pénz fizetésére irányuló követelés érvényesítésének a zálogjogból fakadó igény zálogkötelezettel szembeni érvényesítése.
A 2009. évi L. törvény 3. § (2) bek. a 2008-as módosítás szabályaival azonos módon, egymillió forintban határozza meg a kötelező értékhatárt, tehát az ezt meg nem haladó követelések kizárólag fizetési meghagyásos eljárás útján érvényesíthetők. Amennyiben a felperes a keresetével kizárólag olyan követelést érvényesít, amelyet csak fizetési meghagyásos eljárás útján lehet érvényesíteni, a keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasításával [Pp. 130. § (1) bek. c) pont] egyidejűleg a bíróság tájékoztatja őt a fizetési meghagyásos eljárás megindításának lehetőségéről és módjairól. Korábban felső értékhatárt nem tartalmazott a törvény, bármilyen összegű pénzkövetelés tekintetbe jöhetett a fizetési meghagyásos eljárás során. Utóbb a jogszabály módosult ebben a tekintetben: nem érvényesíthető fizetési meghagyásos eljárás útján az a pénzkövetelés, amelynek az összege a négyszázmillió forintot meghaladja. Ez azonban nem zárja ki azt, hogy a négyszázmillió forintot meghaladó pénzkövetelését a jogosult négyszázmillió forintot meg nem haladó részletekben érvényesítse. Az Fmhtv. 3. §-ának újonnan beiktatott (4a) bekezdéséhez a 2011. évi CLXXX. törvény 108. §-ához fűzött indokolás alapján: "a jogosultak nem egy esetben többszáz-milliós vagy egyenesen milliárdos értékű pénzkövetelést is a fizetési meghagyási rendszer útján érvényesítenek. Ezen ügyekben minden esetben valamilyen bújtatott jogvita áll a háttérben, így a követelést rendeltetésszerűen peres úton kellene érvényesíteni. Mivel a fizetési meghagyásos eljárás a bagatell követelések érvényesítésére szolgál, és nyilván nem egy milliárdos vagy százmilliós követelés behajtása a rendeltetése, indokolt felső értékhatár bevezetése."
Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a határon átnyúló ügyek tekintetében nincs elzárva a fél attól, hogy igényét a kis értékű követelések európai eljárásáról szóló 861/2007/EK rendelet meghatározott eljárásban vagy választottbírósági eljárás keretében érvényesítse. Az európai fizetési meghagyásos eljárást ezen alternatívák között nem említi a jogalkotó. Természetesen - amennyiben az 1896/2006/EK rendelet alapján annak feltételei fennállnak - ez az eljárás is alternatíváját képezheti a nemzeti jogban szabályozott fizetési meghagyásos eljárásunknak. [Lásd Kengyel Miklós - Harsági Viktória: Európai polgári eljárásjog. Osiris Kiadó, Budapest, 2009, 319-334. o.] Habár a 2009. évi L. törvény 59. § szabályozási logikájából az következne, hogy a fizetési meghagyásos eljárás alatt e tekintetben az európai fizetési meghagyásos eljárást is értenünk kell, ám e normák újdonságára tekintettel megfontolandó volna, hogy a jogalkotó mégis egy konkrét utalást tegyen az európai fizetési meghagyásos eljárásra, mint egy lehetséges alternatívára, a 3. § keretében.
Ha a kötelezettnek nincsen ismert belföldi lakóhelye vagy tartózkodási helye, illetve székhelye vagy képviselete (összefoglaló néven: belföldi idézési címe), a fizetési meghagyásos eljárás nem folytatható le. Ilyen esetben a jogosult peres eljárásban érvényesítheti a követelését. Ez a megszorítást nyilvánvalóan nem alkalmazható az európai fizetési meghagyásos eljárásban [lásd a 2009. évi L. törvény 59. § (2) bek. második mondatát]. A magyar fizetési meghagyásos eljárásra vonatkozó ezen korlátozás korábbra mutat vissza: már a bírósági hatáskörbe tartozó korábbi szabályozásban is fellelhető volt. A rendelkezés indoka abban keresendő, hogy ilyen esetben hirdetményi kézbesítés válna szükségessé, ami a Pp. 102. § (3) bekezdés megfelelő alkalmazásával egyúttal ügygondnok kirendeléséhez vezetne. Az ügygondnok pedig köteles lenne ellentmondással élni, ami által törvényszerűen perré alakulna minden ilyen feltételek mellett induló fizetési meghagyásos eljárás. Ebben a konstrukcióban tehát a fizetési meghagyásos eljárás nem tudná betölteni a rendeltetését. A korábbi bírói gyakorlat e paragrafust illetően a következő álláspontra helyezkedett: ha a fizetési meghagyás a kötelezett részére azért nem kézbesíthető, mert belföldi lakó-, illetőleg tartózkodási helyét a nyilvántartó nem tudja megadni, a jogosult igényét keresetlevél útján érvényesítheti, ez esetben hirdetményi kézbesítést és ügygondnok kirendelését kérheti (BH 2004/115.).
Munkaviszonyból származó pénzkövetelés iránti igény csak abban az esetben érvényesíthető fizetési meghagyásos eljárás útján, ha az ügy tárgya nem a jogviszony keletkezése, módosulása, megszűnése vagy a munkaviszonyból származó kötelezettségeknek a munkavállaló által történt vétkes megszegése miatt alkalmazott jogkövetkezmény, illetve fegyelmi vétség miatt alkalmazott jogkövetkezmény. Egyéb esetekben a közvetlen perindítás lehetősége biztosított.

Kizárás

Fmhtv. 4. §

A közjegyzőre nézve nem nevesít külön kizárási okokat a törvény, hanem a Pp. vonatkozó szabályait rendeli megfelelően alkalmazni. Így az ügy elintézéséből ki van zárva:
a) a fél, a féllel együtt jogosított vagy kötelezett személy, továbbá az, aki az eljárás tárgyát egészen vagy részben a maga részére követeli, vagy akinek jogaira vagy kötelezettségeire az eljárás eredménye kihatással lehet;
b) az a) pont alá eső személy képviselője vagy olyan volt képviselője, aki az ügyben eljárt;
c) az a) vagy a b) pont alá eső személynek a (2) bekezdésben megjelölt hozzátartozója vagy volt házastársa;
d) az, akitől az ügynek tárgyilagos megítélése egyéb okból nem várható (elfogultság).
Hozzátartozó az egyeneságbeli rokon és annak házastársa, az örökbe fogadó és a nevelőszülő, az örökbe fogadott és a nevelt gyermek, a testvér, a házastárs, a jegyes és az élettárs, a házastárs egyeneságbeli rokona és testvére, valamint a testvér házastársa.
A kizárási okot maga a közjegyző köteles bejelenteni, a fél pedig bejelentheti az (5) bekezdésben szabályozott időbeli korlátok között. Kizárási ok észlelése esetén hivatalból indul a kizárási eljárás a Magyar Országos Közjegyzői Kamara elnöke kezdeményezésére.

Fmhtv. 5-7. §

Amennyiben a közjegyző maga jelenti be a kizárási okot, vagy a mellőzéséhez hozzájárul, a kizárást igazgatási úton intézik el, vagyis a MOKK elnöke intézkedik másik közjegyző kijelöléséről. Ennek azonban mindkét esetben további feltétele az is, hogy az elnök szerint is helye van a kizárásnak. Az adminisztratív jogkörben való elintézés esetén a kizárás tárgyában nem kell külön határozatot hozni. Ahogyan említést nyert ilyen módon történő elintézésnek két együttes feltétele van; ezek bármelyike hiányában, azaz: 1. ha nem a közjegyző által bejelentett kizárási ok esetén a közjegyző nem járul hozzá a mellőzéséhez, vagy 2. ha ugyan a fenti akadály nem merül, de a MOKK elnöke szerint a kizárási ok nem áll fenn, úgy a kizárásról nemperes eljárás keretében a bíróság dönt. A törvény ezeket az ügyeket a kizárással érintett közjegyző székhelye szerint illetékes helyi bíróságra telepítette.
Amennyiben az eljárás a közjegyző kizárását eredményezné, a bíróság az erről szóló végzését megküldi a MOKK elnökének, aki intézkedik az eljáró közjegyző kijelöléséről.
A bíróság döntése és a MOKK elnökének az 5. § keretében szabályozott intézkedései ellen nincs helye jogorvoslatnak.
A MOKK elnöke e hatáskörének gyakorlását a MOKK elnökhelyettese számára is biztosítja a törvény. A törvényjavaslat részletes indokolása szerint ez a "rövid eljárási határidőkre tekintettel fontos, hogy a kizárási indítványok elintézése időszerűen történjen". A kizárási indítványok elintézéséért első helyen felelős kamarai vezető, a MOKK elnöke is eljár közjegyzőként fizetési meghagyásos eljárásokban. Azért, hogy kizárása esetén is biztosítva legyen a pártatlan eljárás, a bejelentés elintézését a bírósághoz telepítette a jogalkotó.

Illetékesség, ügyelosztás

Fmhtv. 8. §

A közjegyzői okiratszerkesztői tevékenységhez hasonlóan, a fizetési meghagyásos eljárás tekintetében is az egész országra kiterjed a közjegyző illetékessége. Ennek következtében illetékességi kikötésnek nem lehet helye az eljárásban. Egy ilyen konstrukcióban jobban biztosítható az ügyek területi megoszlásában tapasztalható egyenlőtlenségek kiegyensúlyozása, amivel a rendszer hatékonysága javítható. Meg kell azonban jegyeznünk azt is, hogy ezt a megoldást az elektronikus feldolgozás teszi lehetővé, hiszen az elektronikusan benyújtott kérelmeknek "a virtuális térben", automatikus rendszerben történő elintézése tekintetében a közjegyző székhelyének, az iroda földrajzi elhelyezkedésének nincs számottevő jelentősége.

Fmhtv. 9. §

Az Interneten keresztül benyújtott kérelmek esetében az ügyek elosztása egy automatikus rendszerben, elektronikusan történik. Annak elkerülése érdekében, hogy ezáltal valamely kizárásra okot adó helyzet előálljon, a közjegyzőnek rögzíteni kell a hozzátartozói nevét a rendszerben. A névazonosságokat az elosztási rendszer szűrni fogja, ezzel is megakadályozva, hogy a közjegyzőnek olyan ügy kerüljön kiosztásra, melyben valamely a Pp. 13. §-ban megjelölt hozzátartozója volna érintve. A papír alapon, avagy szóban előterjesztett kérelmét a fél bármelyik közjegyzőnél előterjesztheti. Ilyenkor alapvetően az a közjegyző jár el, akinél a kérelmet előterjesztették. Ez alól kivételt mindössze az Fmhtv. 9. § (4) bek. szerinti mentesítés jelenthet. Ez a szabályozás valójában egy fórumválasztási lehetőséget biztosít a jogosult számára, ám az automatikus feldolgozásra tekintettel ennek kevés gyakorlati jelentősége van, legfeljebb az ezekre az ügyekre előírt 15 napos elintézési határidőn belül jelenthet egy relatíve gyorsabb elintézést az egyik vagy másik közjegyző választása, azok pillanatnyi leterheltségétől függően. Az egyenletes ügyelosztást biztosító korrekciós szabályokat a (3) bekezdés tartalmazza, "az esetleges váratlan, de rövidtávon előre kalkulálható helyzetekre" (lásd a törvényjavaslat részletes indokolása) figyelemmel a (4) bekezdés került megfogalmazásra, mely szerint a közjegyző a MOKK elnökétől írásban, az érintett időszakot legalább harminc nappal megelőzően kérheti, hogy az általa megjelölt, legfeljebb hatvan napos időszakra fizetési meghagyásos eljárásban a közreműködés alól mentesítse. A MOKK elnöke (elnökhelyettese) a kérelmet csak fontos okból, így különösen az ügyfelek érdekeinek védelme és a MOKK rendszerének folyamatos és biztonságos működése érdekében tagadhatja meg. A közjegyző a mentesítés időszakában és az azt megelőző tizenöt napban új ügyet nem kap, a folyamatban lévő ügyekben pedig - amennyiben szükséges - gondoskodnia kell a helyettesítéséről.
A fizetési meghagyásos eljárásról szóló 2009. évi L. törvény 60. § a) pontjában kapott felhatalmazás alapján a fizetési meghagyásos eljárás automatikus ügyelosztási rendszerének működéséről és az új közjegyző kijelölése iránti kérelem előterjesztését megalapozó kérelmek számáról szóló 23/2010. (V. 7.) IRM rendelet tartalmazza az ügyelosztásra vonatkozó részletszabályokat. Eszerint az elektronikus úton előterjesztett fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelmeknek a közjegyzői székhelyek közötti automatikus, egyenlő arányban történő elosztása a Magyar Országos Közjegyzői Kamarának a fizetési meghagyásos eljárásról szóló 2009. évi L. törvényben szabályozott eljárások technikai támogatására szolgáló, a közjegyzők, a felek és az eljárásban részt vevő egyéb személyek, valamint egyéb felhasználók részére rendelkezésre álló, az interneten elérhető, országosan egységes számítástechnikai rendszerének (a MOKK rendszere) alkalmazásával történik (tkp. elektronikus ügyelosztás). A kérelmek a MOKK rendszere útján automatikusan, az érkezés sorrendjében, egyesével kerülnek a közjegyzői álláshelyek között kiosztásra. Az elektronikus ügyelosztásnak a közjegyzői álláshelyek tekintetében arányosnak kell lennie. Ha a közjegyzői szolgálat év közben keletkezik, vagy év közben jön létre új közjegyzői álláshely, az arányos ügyelosztás ez esetben az érintett álláshely tekintetében időarányosan teljesül. Ha közjegyzői álláshely jön létre, vagy szűnik meg, a közjegyzői kamarának kell gondoskodnia arról, hogy az érintett közjegyzői álláshely székhelykódja a MOKK rendszerében lévő ügyelosztási rendbe bekerüljön vagy onnan törlésre kerüljön. A közjegyzők - e rendeletben meghatározott kivétellel - a székhelykódok számsorrendjében kapják meg a kérelmeket. Ha az említett sorrend alapján valamennyi közjegyző részére került kérelem kiosztásra, a kiosztást elölről kell kezdeni. Amennyiben a közjegyző által az Fmhtv. 9. § (5) bekezdése alapján megadott személyek vezetékneve és a kérelem szerinti fizetési meghagyásos eljárásban érintett valamely fél vagy képviselőjének vezetékneve azonos, az elektronikus ügyelosztás során ez a kérelem automatikusan az 5. § (1) bekezdésben meghatározottak szerint soron következő közjegyzőre kerül kiosztásra.
A MOKK rendszerét úgy kell kialakítani, hogy ha a közjegyzőt a közjegyzői kamara elnöke (elnökhelyettese) mentesítette a fizetési meghagyásos eljárásban való közreműködés alól, a közjegyző részére a mentesítés időszaka alatt és az azt megelőző 15 napos időszakban kérelem ne kerüljön kiosztásra. Ha a közjegyzőt tartós helyettes helyettesíti, a tartós helyettes a helyettesített közjegyző nevében is előterjeszthet mentesítés iránti kérelmet. A mentesített közjegyző a mentesítés időszakának végét követő első új kiosztási körben kap újra kérelmet. Nem kell a közjegyző részére másik kérelmet kiosztani, ha a közjegyző a fizetési meghagyásos ügyben kizárás miatt nem járhat el.
Ha a közjegyzőhöz egy héten belül a) több mint 20 fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelem, vagy b) több mint 10 fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelem és több mint 10 fizetési meghagyásos eljárást követő végrehajtás elrendelése iránti kérelem érkezik papír alapon, a közjegyző kérheti a közjegyzői kamara elnökétől (elnökhelyettesétől), hogy az a) pont szerinti esetben a 20. feletti fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelem, a b) pont szerinti esetben pedig a 10. feletti, fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelem intézésére másik közjegyzőt jelöljön ki. Ha a közjegyzőhöz egy héten belül több mint 20 fizetési meghagyásos eljárást követő végrehajtás elrendelése iránti kérelem érkezik papír alapon, a közjegyző kérheti, hogy az ebben az időszakban postai úton érkező fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelem intézésére a közjegyzői kamara elnöke (elnökhelyettese) másik közjegyzőt jelöljön ki.

A beadványok

Fmhtv. 10. §

A beadványokat - egy miniszteri rendeletben szabályozott - űrlapon, illetve elektronikusan egy internetes felületen keresztül kell benyújtani. A beadványok feldolgozására - a benyújtás módjától függetlenül - automatikusan kerül sor. Éppen ezért a papíron, hagyományos formában benyújtott beadvány tekintetében is elegendő egy példány. Az ilyen beadvány adatait a közjegyző rögzíti a számítógépes rendszerben.
Szintén a digitális adatfeldolgozás következménye, hogy a beadványokhoz alapvetően nem kell, és nem is lehet mellékleteket csatolni. Ez alól kivételt képeznek az Fmhtv. 10. § (3) bekezdésben felsorolt esetek. A jogi képviselő meghatalmazása nem csatolmányként van jelen, hanem magán az űrlapon található.
A fizetési meghagyásos eljárás lefolytatásának támogatására szolgáló informatikai rendszer informatikai biztonsági követelményeinek részletes szabályait a 21/2010. (V. 6.) IRM-MeHVM együttes rendelet határozza meg.

Fmhtv. 11-12. §

Az elektronikus úton előterjesztett beadványt az igazságügyért felelős miniszter rendeletében meghatározott elektronikus űrlapon lehet benyújtani a MOKK rendszerén keresztül. A minősített elektronikus aláírás biztosítja, hogy a beadvány a jogosulttól származik, a minősített időbélyegző pedig a benyújtás időpontját igazolja.
Az elektronikus úton benyújtani kívánt beadványok hiányosságairól a rendszer hibaüzenetet küld az előterjesztőnek. A beadvány adatait a MOKK rendszerébe úgy lehet bevinni, ha a hiányok pótlásra kerülnek. A beadvány rögzítéséről a benyújtó egy automatikusan generált visszaigazolást kap a rendszertől.

Fmhtv. 13-14. §

A papír alapú beadvány nemcsak az eljáró, hanem bármely közjegyzőnél előterjeszthető, aki köteles azt haladéktalanul továbbítani azt az eljáró közjegyzőnek. A jogi képviselő által nem képviselt (nem jogi személy) fél szóban is előterjesztheti beadványait. Ezt nemcsak az eljáró, hanem bármely közjegyző előtt megteheti. A szóban előterjesztett kérelmet nyomban be kell vinni a rendszerbe, amelyről az előterjesztő igazolást kap.

Kézbesítés

Fmhtv. 15-16/A. §

Amennyiben a jogosultnak nincs belföldi idézési címe, kézbesítési megbízottat köteles megjelölni. Ennek elmulasztása esetén - hasonlóan a Pp. szabályozásához - a hirdetményi kézbesítés alkalmazható. Figyelemre méltó az Fmhtv. 15. § (6) bek. korszerű megoldása, mely a hirdetményi kézbesítést az Interneten való közzététellel engedi megvalósítani. E kérdés az elektronikus eljárás témájának felbukkanása óta foglalkoztatja a jogirodalmat. A digitális közzététel sem jelent nyilvánvalóan biztosítékot arra, hogy a címzetthez eljut az információ, de a hagyományos - és mára már idejétmúltnak tűnő - hagyományos hirdetményi kézbesítéssel összevetve jobb eséllyel jut el az információ akár nagyobb földrajzi távolságokat is áthidalva a digitális környezetben, mint a hagyományos módon. A széles körű hozzáférés nyilvánvalóan kizárja magának az iratnak a MOKK honlapján való közzétételét. Az adatvédelem nem volna biztosítható.
A kötelezett jogainak védelme érdekében a fizetési meghagyás nem kézbesíthető hirdetményi kézbesítés útján. Itt a törvény a Pp.-nek a keresetlevél kézbesítésére vonatkozó szabályait rendeli alkalmazni. A jogosult kérelmére a fizetési meghagyást végrehajtói kézbesítés útján kell a kötelezett részére kézbesíteni (lásd Vht. 31/D. §).
Amennyiben a meghagyást a kötelezettnek halála miatt vagy azért nem lehet kézbesíteni, mert a kötelezett a bejelentett címen ismeretlen, vagy onnan ismeretlen helyre költözött, a közjegyző elektronikus úton megkeresi a polgárok személyi adatait és lakcímét nyilvántartó szervet a kötelezett idézési címének magállapítása érdekében. Ha a jogosult megjelölte a kérelemben a kötelezett személyazonosító adatait, a közjegyző a nyilvántartásból lekérdezi a kötelezett lakóhelyét; ha ez eltér a kérelemben szereplő idézési címtől, a fizetési meghagyást erre a címre kézbesíti. Minden más esetben (a kötelezett nem szerepel a nyilvántartásban, a jogosult által megjelölt cím szerepel a nyilvántartásban, a megjelölt adatokkal több cím szerepel a nyilvántartásban), erről értesíti a jogosultat és felhívja, hogy a kézbesítéshez szükséges adatokat harminc napon belül jelentse be. Ha a jogosult az adatokat bejelenti, a kézbesítést ismételten meg kell kísérelni; ha az ismét sikertelen, a kérelmet az Fmhtv. 24. § (1) bekezdés g) pontja alapján el kell utasítani. Ha az adatokat a jogosult nem, vagy hiányosan jelenti be, a kérelmet a 24. § (1) bekezdés l) pontja alapján kell elutasítani. Ha a kérelemben nem szerepelnek a kötelezett személyazonosító adatai, a közjegyző ellenőrzi, hogy a nyilvántartásban a kötelezett a jogosult által megadott adatokkal szerepel-e (név, idézési cím). Adategyezés esetén a közjegyző felhívja a jogosultat, hogy a kézbesítéshez szükséges adatokat harminc napon belül jelentse be. Ha a jogosult az adatokat bejelenti, a kézbesítést ismételten meg kell kísérelni; ha az ismét sikertelen, a kérelmet az (1) bekezdés g) pontja alapján el kell utasítani. Ha az adatokat a jogosult nem, vagy hiányosan jelenti be, a kérelmet az (1) bekezdés l) pontja alapján kell elutasítani.
A 2012. évi CXVII. törvény a kézbesítésről szóló fejezetet néhány új rendelkezéssel egészítette ki [Fmhtv. 16. § (5) bek.; 16/A. §]. A törvény indokolásából kitűnik, hogy az Fmhtv. új 16/A. §-a alapján az elektronikus úton kézbesítendő irathoz a címzett (a kérelmét elektronikus úton előterjesztő fél) az üggyel érintett regisztrációjához tartozó felhasználói felületről férhet hozzá. Az irat az átvételi elismervényben megjelölt időpontban minősül kézbesítettnek. Az átvételi elismervény az informatikai rendszerben önálló irattípusként fog megjelenni, melyet a címzett (a rendszer regisztrált felhasználója) minősített elektronikus aláírásával és minősített időbélyegzővel lát el. Az irat tartalmához a címzett (a postai kézbesítés logikájával megegyezően) mindaddig nem férhet hozzá, amíg az átvételi elismervényt elektronikusan alá nem írta. Az átvételi elismervényben a hivatalos iratok papír alapú kézbesítésénél megismerhető és közölhető adatok megjelenítésre kerülnek az átvétel előtt is. Az ügyfelek érdekeinek figyelembe vételével az elektronikus átvétel elmulasztásához nem fűződne kézbesítési vélelem, hanem a cégeljáráshoz hasonlóan 15 nap elteltével az irat papír alapon az általános szabályok szerint kerülne kézbesítésre. Az Fmhtv. rendelkezik a nem kézbesítendő, csak megküldendő iratokról is, e körben az eltérés az, hogy az elektronikus megküldés sikertelensége esetén nem kerül sor papír alapú megküldésre, annak okán, hogy a megküldéshez nem kapcsolódik joghatály.

Egyéb általános szabályok

Fmhtv. 17-18. §

A határidők számítására nézve Pp. 104/A. § szabályait a fizetési meghagyásos eljárásban is alkalmazni kell. Eszerint a napokban megállapított határidőbe nem számít bele minden évnek a július 15-től augusztus 20-ig terjedő időszaka (törvénykezési szünet). Ha a hónapokban vagy években megállapított határidő a törvénykezési szünet ideje alatt járna le, a határidő a következő hónap azon napján jár le, amely számánál fogva a határidő kezdőnapjának megfelel, ha ez a nap is a törvénykezési szünet idejére esik, a határidő a törvénykezési szünetet követő első napon jár le.
Amennyiben az igazolási kérelméhez mellékletet is kíván csatolni a fél, úgy azt az eljáró közjegyzőnél kell benyújtania; ilyenkor az a fél is előterjesztheti a kérelmét papír alapon, akit egyébként a törvény az elektronikus benyújtásra kötelezne. (Lásd törvényjavaslat részletes indokolása.)

A fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelem

Fmhtv. 19-22. §

A fizetési meghagyás iránti kérelmet szóban vagy írásban, ez utóbbi esetben az erre rendszeresített formanyomtatványon lehet előterjeszteni. A nyomtatványokról egy miniszteri rendelet rendelkezik, nevezetesen a fizetési meghagyásos eljárásban és a fizetési meghagyás végrehajtásának elrendelése iránti eljárásban alkalmazandó papír alapú és elektronikus űrlapokról szóló 22/2010. (V. 7.) IRM rendelet. A törvényjavaslat indokolása az elektronikus nyomtatvány ún. intelligens formanyomtatványként jelöli meg, mely az Interneten válik hozzáférhetővé. Ez a gondolat üdvözlendő több megfontolásból is. A modern információs technológia kínál olyan lehetőségeket is melyek segítségével kimondottan javítható az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférés, könnyebbé válik a jogi képviselő nélküli eljárás az átlagos jogkeresők számára. Ide sorolhatók az ún. intelligens nyomtatványok is. Az elektronikus űrlapok rendszeresítésével, az Interneten való közzétételével nagyobb automatizmus érhető el, főképp, ha az esetleges online kitöltésüket segédprogramokkal támogatják. Az efféle megoldások a bíróság, illetve jelen esetben a közjegyzők munkáját is több szempontból könnyíthetik, pl. a későbbi statisztikák elkészítésében. Emellett a segédprogram a kitöltési hibákat is csökkentheti, pl. az automatizált illeték- vagy költségszámítással, határidő-számítással.
A korábbi szabályozáshoz hasonlóan a nyomtatványon megjelölhetők olyan adatok, melyek a későbbi végrehajtást könnyítik meg.
Bár a kérelem több kötelezettel szemben is előterjeszthető a fizetési meghagyásos eljárásban, ám a Pp. 51. § c) pontja nem alkalmazható. Ennek okáról a törvényjavaslat indokolása így ír: »Tekintettel arra, hogy a Pp. egyszerű pertársaságra vonatkozó második rendelkezése [51. § c) pont] azzal számol, hogy a bíróságok illetékességi területe rendszerint egy-egy kistérség - a jelentősebb ügyekben egy-egy megye -, és ezért szorosan össze nem függő ügyekben az alpereseket nem lehet a lakóhelyüktől távol eső bírósághoz citálni, a fizetési meghagyásos eljárásban - ahol az illetékességi szabályok teljesen eltérőek - már a Pp. 40. §-ára alapított fizikai jellegű korlát az ügyek felduzzasztása ellen nem tud érvényesülni. Mindezek alapján a csak "hasonló jellegű" ügyek tekintetében nem lehet megengedni a pertársaság alapítását, hiszen ez azzal járna, hogy a perré alakult eljárásban akár az ország teljesen különböző részein lakó alperesek is azonos - a lakóhelyüktől teljesen eltérő székhelyű - bíróság előtt kényszerülnének megvédeni magukat. Emellett a fizetési meghagyásos eljárásban az ügyek jelentős része hasonló (közüzemi számlatartozás, parkolóügyek stb.), a Pp. 51. §-a c) pontjának alkalmazása pedig parttalanná tenné az eljárást.«

Intézkedések a fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelem alapján

Fmhtv. 23. §

A 23. §-t a jogalkotó a Pp. 124. § mintájára alkotta meg, de a perrendtartás e szakasza mégse alkalmazható az Fmhtv. 23. § háttérszabályaként [vö. 23. § (4) bek.].

Elutasítás

Fmhtv. 24-25. §

A 24. § a Pp. 130. §-t alapul véve, de az onnan ismert listát kiegészítve határozza meg a hivatalbóli elutasítási okokat. Így pl. az elutasítási okok között szerepel, ha az Fmhtv. 3. §-a értelmében nem érvényesíthető a követelés fizetési meghagyásos eljárásban. Szintúgy elutasítási ok, ha a külföldi jogosult nem jelöl meg kézbesítési megbízottat, vagy a jogosult a fizetési meghagyás hirdetményi kézbesítését kér.
Az igény polgári eljárás útján történő érvényesítésére szabott esetleges határidő túllépése tekintetében a Pp. szabályainál kifinomultabb, részletesebb rendelkezésekkel találkozunk az Fmhtv. 24. § (1) bek. i) pontban, amely már a 4/2003. polgári jogegységi határozatban foglaltakat is figyelembe veszi.
A fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelem elutasításáról a közjegyző végzést hoz. Elutasítás esetén a jogosult - választása szerint - fellebbezéssel élhet, fizetési meghagyás kibocsátása iránt újabb kérelmet terjeszthet elő, bíróság előtt keresetet indíthat vagy a követelését egyéb úton szabályszerűen érvényesítheti. Az elutasítást követően a peres eljárást olyan esetben is megindíthatja, ha a követelés összege nem haladná meg az egymillió forintot.

A fizetési meghagyás kibocsátása

Fmhtv. 26-27. §

A fizetési meghagyás kibocsátásának szabályai terén viszonylag kevés változás tapasztalható. Számottevően módosultak azonban az ügyintézési határidők. A közjegyző a papír alapon benyújtott kérelem esetén 15 napon belül, az elektronikusan benyújtott kérelem esetén 3 munkanapon belül bocsátja ki a fizetési meghagyást. A két határidő közötti jelentős különbség ösztönözheti majd az erre egyébként nem kötelezett feleket is, hogy kérelmüket elektronikusan nyújtsák be. Fel kell hívnunk arra is a jogalkalmazók figyelmét, hogy a két határidő számítása valamelyest eltérő, a rövidebb esetében ugyanis munkanapokról van szó.
A törvényjavaslat részletes indokolása hangsúlyozza, hogy a határidőkre vonatkozó szabályozásnak annyiban csupán elvi jelentősége van, hogy ha a közjegyző a határidőt elmulasztaná, úgy a határidő utolsó napját követő munkanapon a MOKK számítógépes rendszere a közjegyző nevében automatikusan bocsátja ki a fizetési meghagyást. Ilyenkor - ha a meghagyás hibásan lett kibocsátva, és a hibát az ő mulasztása miatt nem lehetett orvosolni - a közjegyző felel (szakmai és anyagi felelősség).

Ellentmondás

Fmhtv. 28-33. §

A korábbiakhoz képest újításként értékelhető, hogy a személyesen eljáró kötelezett az ellentmondását az Fmhtv. 11. §-a alapján szóban is előterjesztheti, ráadásul ezt nemcsak az eljáró, hanem bármely közjegyzőnél megteheti. Írásban vagy a közjegyzőnél teheti meg ezt, vagy a MOKK számítógépes rendszeréhez közvetlenül. A kötelezett helyzetét megkönnyítendő az ellentmondásra vonatkozó űrlapot a fizetési meghagyással együtt egy válaszboríték kíséretében megkapja.
Több kötelezett ellen kibocsátott fizetési meghagyás esetében előfordulhat, hogy csak a kötelezettek egyike terjeszt elő ellentmondást, ennek hatályára a pertársaságra vonatkozó rendelkezések megfelelően irányadóak.
A Pp. 319. §-ának a 2006. január 1-je előtt hatályos (3) bekezdésének a jogirodalomban többek által vitatott szövegváltozata azokra az esetekre vonatkozott, amikor a kötelezett az ellentmondásban okirati bizonyítékkal valószínűvé tette, hogy az érvényesített követelést a fizetési meghagyás kibocsátását követően már teljesítette. Ilyenkor a bíróság a hivatkozott szakasz szerint felhívta a jogosultat az okirat másolatának csatolásával arra, hogy tizenöt napon belül nyilatkozzék a követelés fennállásáról. Ha a jogosult a kötelezett állítását elismerte, vagy a felhívásra nem nyilatkozott, a bíróság az eljárást megszüntette. Ellenkező esetben pedig tárgyalást tűzött ki. A 2006. január 1-jét követően hatályos újraszövegezés szerint a (3) bekezdés azokra az esetekre vonatkozott, amikor a teljesítés a fizetési meghagyás kibocsátását megelőzően történt meg. Erre a hivatkozott szakaszt módosító 2005. évi CXXX. törvény indokolása szerint a következők miatt volt szükség. A korábbi normaszöveg értelmében magát a fizetési meghagyásos eljárást szüntette meg a bíróság, ha a kötelezett a fizetési meghagyás kibocsátása után (akár éppen annak hatására) teljesített. Az eljárás ilyenfajta befejezése nem eredményezett res iudicata hatást, tehát a kötelezett nincs elzárva attól, hogy ugyanazon igény tekintetében újabb eljárást indítson, azt újólag vitássá tegye. A törvény indokolása szerint "a Pp. 319. §-ának (3) bekezdésében található rendelkezés nyilvánvalóan nem azt célozza, hogy az ítélt dolog jogi hatályától a jogosult elessen, ha az egyébként alapos fizetési meghagyás után teljesít a kötelezett, hanem a perré alakulás helyett kíván egyszerűsített eljárást előírni arra az esetre, ha a kötelezett okirattal valószínűsíti, hogy a meghagyás kibocsátása iránti kérelem alaptalan volt, mert már azt megelőzően teljesítette a követelést".
A 2005. évi CXXX. törvény által módosított új szabály szerint tehát az eljárást akkor lehet megszüntetni, ha a kötelezett már a fizetési meghagyás kibocsátását megelőzően teljesített, és ezt okirati bizonyítékkal valószínűsítette. Viszont nem került szabályozásra az a kérdés, hogy mi tehet a bíróság, amennyiben a kötelezett a meghagyás kibocsátását követően (annak kézhezvétele előtt, vagy az után) teljesít, és ellentmondással él. A 2008. évi módosítás során két alapvető változtatást eszközöltek. A teljesítés időpontja tekintetében a "vízválasztó" a továbbiakban már nem a fizetési meghagyás kibocsátásának időpontja, hanem a kötelezett részére történő kézbesítése lett. Így az új törvényszöveg nyilvánvalóvá tette, hogy a fizetési meghagyás kézhezvétele utáni teljesítésre hivatkozás nem tekintendő ellentmondásnak, az a követelés elismerésének minősül. Ilyenkor a fizetési meghagyás az ellentmondásra nyitva álló határidő utolsó napját követő napon jogerőre emelkedik (és ítélt dolgot eredményez), de a bíróság azon jelzi, hogy a követelést a kötelezett teljesítette, végrehajtásnak helye nincs. Ezt a megoldást a 2009. évi L. törvény is átvette.
A bíróság a végrehajtható okiratnak a kézbesítése vagy a meghagyás végrehajtói kézbesítése után előterjesztett ellentmondás folytán perré alakult eljárásban az alperest legkésőbb az eljárást befejező határozatában pénzbírsággal sújtja, ha az alperes a jóhiszemű joggyakorlás követelményeivel ellentétesen vagy egyébként nyilvánvalóan alaptalanul terjesztett elő ellentmondást, kivéve, ha a fizetési meghagyás kézbesítésének vélelmét megdönti.

Megszüntetés

Fmhtv. 34-35. §

Az eljárás megszüntetésére, illetve az eljárásindítás jogi hatályaira vonatkozó szabályozás mintájául a Pp. vonatkozó részei szolgáltak, de a szabályozás az eljárás karakterére figyelemmel került kialakításra.

Jogerő

Fmhtv. 36. §

A törvénynek a jogerőre vonatkozó szabályai lényegében a Pp. hatályos szövegének logikáját követik. A törvényes határidőben ellentmondással meg nem támadott fizetési meghagyás jogerőre emelkedik (anyagi jogerő is kapcsolódik hozzá), ugyanolyan hatálya van, mint a jogerős ítéletnek. A fizetési meghagyásos eljárás felgyorsításának alapfeltétele az ügyek döntő többségének elektronikus útra terelése. A gyakorlatban ugyanakkor előfordult, hogy gazdálkodó szervezetek, így a jogi személyek, valamint a jogi képviselővel eljáró felek is előterjesztettek ellentmondást szóban vagy írásbeli formában, holott az Fmhtv. előírja, hogy a beadványt a jogi képviselővel eljáró fél és a jogi személy elektronikus úton köteles előterjeszteni. Mivel az Fmhtv. nem tartalmazott arra vonatkozó rendelkezést, hogy a formai szempontból nem megfelelő hibás, hiányos ellentmondás érdemi vizsgálat nélkül elutasítható lenne, a 2011. évi CLXXX. törvény - 2012. március 15-i hatálybalépéssel - kiegészítette az Fmhtv. 36. § (5) bekezdését erre szolgáló elutasítási okkal.

Perré alakulás

Fmhtv. 37-38. §

[a Pp. 315-322. §-ához]

A törvényes határidőben előterjesztett ellentmondás következménye az, hogy a fizetési meghagyásos eljárás perré alakul. A közjegyző felhívja a jogosultat, hogy a peres eljárás illetékét a bíróságnak benyújtott beadványon tizenöt napon belül rója le, amelynek összege az illetékalap 6%-ára (minimum 7000 forint, legfeljebb 900 000 forint) [Itv. 42. § (1) bek. a) pont]. A közjegyzői eljárásban kifizetett díjat (lásd a Pp. 42-46. §-aihoz fűzött magyarázat) perré alakulás esetén az illetékbe be kell számítani, így a félnek a korábbi megoldáshoz képest nem kerül többe az eljárás. A per jobb előkészítését szolgálja az a 2009. január 1-jén hatályba lépett szabály, mely alapján a közjegyző az ellentmondás kézbesítésével egyidejűleg az illeték-kiegészítés kötelezettségére való figyelmeztetés mellett felhívja a jogosultat, az ügyre vonatkozó részletes tényállításait adja elő, és bizonyítékait, - amennyiben azt még nem tette meg, - terjessze elő. Ezek elmulasztása esetében a bíróság a pert megszünteti. A 2008. évi XXX. törvény indokolása szerint "a fizetési meghagyás iránti kérelmet előterjesztő jogosulttól ugyanis elvárható, hogy minden szükséges irat már az eljárás megindítása előtt álljon a rendelkezésére, és ellentmondás esetén ezeket nyomban be tudja nyújtani a bíróságnak. Így a jobb előkészítettség folytán realizálhatóvá válik a már első (vagy második) tárgyaláson való érdemi befejezés kívánalma." Egyidejűleg megküldi a közjegyző az eljárásról készített aktanyomatot a perbíróságnak. Az indokolás szerint a felesleges iratküldések elkerülése érdekében rendelkezik úgy a törvény, hogy a jogosultnak a fenti nyilatkozatait már közvetlenül a bíróságnak kell megküldenie.
Ha a jogosult a fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelmében a perré alakulás esetére illetékes bíróságként nem a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bíróságot jelölte meg, vagy az aktanyomatot a közjegyző egyéb okból nem ez utóbbi bíróságnak küldte meg, az ügyet át kell tenni a hatáskörrel rendelkező illetékes bírósághoz, kivéve, ha a bíróság, amelyikhez az aktanyomat érkezett, a pert a Pp. 318. § (1) bekezdésében foglaltak alapján megszünteti.
A fizetési meghagyásos eljárásban a fizetési meghagyás iránti kérelem tölti be a keresetlevél mint eljárást megindító beadvány szerepét. Az illeték kiegészítése tárgyában előterjesztett irat új keresetként történő lajstromozása szabálytalan, az áttételről való rendelkezés fogalmilag kizárt, így jogszabálysértő. (Fővárosi Ítélőtábla 2.Pkf.26.588/2013/2., BDT 2014/1. 53. o.)
A bíróság az iratok megérkezésétől számított harminc napon - az Ötödik Rész (kis értékű perekre vonatkozó szabályozás) alkalmazása esetén tizenöt napon - belül az ügy tárgyalására határnapot tűz ki, és arra a jogosultat felperesként, a kötelezettet pedig alperesként megidézi. A bíróság az ellentmondás folytán kitűzött tárgyalásra szóló idézéssel együtt a feleknek a közjegyző által megküldött aktanyomat egy példányát is kézbesíti. A Pp. Ötödik Rész (kis értékű perekre vonatkozó rendelkezések) alkalmazása során bíróságnak a tárgyalást úgy kell kitűznie, hogy az első tárgyalási nap az ellentmondás folytán perré alakult eljárásban a Pp. 318. § (1) bekezdésében meghatározott, a jogosult által beadott iratoknak a bírósághoz való érkezését követő legkésőbb negyvenöt - Pp. a 315. § (2) bekezdésében meghatározott perekben a keresetlevélnek a bírósághoz való érkezését követő legkésőbb hatvan - napon belül megtartható legyen.
A bíróság az ellentmondás folytán perré alakult eljárásban a felperes részletes tényelőadását és bizonyítékait legkésőbb a tárgyalásra szóló idézésben közli az alperessel. A bíróság a feleket a tárgyalásra szóló idézésben tájékoztatja arról, hogy a pert a Pp. Ötödik Rész (kis értékű perek) rendelkezései szerint bírálja el. A tájékoztatásnak ki kell terjednie arra, hogy a feleknek megjelenési és nyilatkozattételi kötelezettségük van, ezek, valamint az egyes eljárási - különösen a bizonyítási indítványok előterjesztésére, a keresetváltoztatásra, a viszontkereset-indításra és a beszámítási kifogás előterjesztésére vonatkozó - határidők elmulasztása milyen jogkövetkezménnyel jár.

Egyéb perorvoslatok

Fmhtv. 39-41. §

A törvény a fizetési meghagyásos eljárásban hozott végzések közül azok ellen enged fellebbezést, amelyek ellen a Pp. szabályai szerint is helye lenne. Feltéve, hogy a fizetési meghagyásról szóló új törvény a fellebbezést nem zárja ki, erre azonban gyakorlatilag egyetlen példát említhetünk, az eljárás megszüntetése iránti kérelmet elutasító végzést.
A fellebbezés bármely közjegyzőnél benyújtható, kivéve azt az esetet, amikor a fellebbező fél a beadványához mellékletet csatol. Ilyenkor a fellebbezést papír alapon az eljáró közjegyzőnél kell benyújtani. A fellebbezést a közjegyző székhelye szerint illetékes törvényszék bírálja el.
A fizetési meghagyás fellebbezéssel nem támadható meg, az ellene igénybe vehető rendes jogorvoslat az ellentmondás. A rendkívüli jogorvoslatok közül a perújítás az, mely e határozattal szemben igénybe vehető, felülvizsgálatnak nincs helye. A perújítási eljárásra annak a bíróságnak van hatásköre és illetékessége, amelyik - ellentmondás esetén - elsőfokú bíróságként a perré alakult eljárás lefolytatására hatáskörrel és illetékességgel rendelkezett volna. A perújításra nézve a Pp. szabályait kell alkalmazni.
A fizetési meghagyásos eljárás, a fizetési meghagyás végrehajtásának elrendelése során érvényesülő ügyviteli és iratkezelési szabályokról szóló 28/2010. (V. 12.) IRM rendelet 1. § (2) bekezdésében foglalt fogalom-meghatározás szerint aktanyomat alatt a következőt kell érteni: a fizetési meghagyásos ügy MOKK rendszerében tárolt iratainak összessége vagy annak a MOKK rendszerén keresztül kinyomtatott példánya.

A fizetési meghagyásos eljárásban fizetendő díjak

Fmhtv. 42-46. §

A fizetési meghagyásos kibocsátása iránti kérelemnek nincs illetéke, ehelyett eljárási díjat kell fizetni a MOKK részére, melynek a fele a rendszer működtetésére fordítódik, a másik felét pedig az elvégzett munka arányában a közjegyzők között osztják fel. Illetéket abban az esetben kell fizetni, ha az igényt mégis a bíróságnak kell peres eljárás keretében elbírálnia (az ellentmondást folytán perré alakult eljárásban avagy az eljárás megszüntetése okán történő perindítás esetén), ill. ha a közjegyző végzése ellen fellebbezés nyújtottak be, valamint perújítás esetén.
Az eljárási díj százalékosan a korábbi illetékkel azonos, csak kevésbé progresszív, az alsó határa ugyanis magasabb lett, míg a felső határa jelentős mértékben csökkent. A kisebb értékű, de nagyobb számú fél részvételével zajló eljárások aránytalan postaköltségeire tekintettel egy kiegészítő szabályt került be a törvénybe, mely kimondja, hogy a díj nem lehet kevesebb annyiszor 1000 forintnál, mint ahány fél van az eljárásban.
A MOKK részére fizetett díjat perré alakulás esetén az illetékbe be kell számítani. A díj a perköltség része, tehát a pervesztes félre áthárítható. A törvényjavaslat indokolása felhívja a figyelmet arra, hogy az ügyfelek szempontjából szintén jelentős előnyt biztosító változás, hogy az eljárási díj alapjának a számítási módja eltér az illeték alapjának - jelenleg még hatályos - számítási módjától. Ennek az időszakos szolgáltatások esetén van gyakorlati jelentősége, az új számítási metódus szerint ugyanis nem fordulhat elő, hogy a díj alapja több legyen, mint a ténylegesen követelt összeg.
A részletek tekintetében lásd: 25/2010. (V. 7.) IRM rendelet a fizetési meghagyásos eljárásért és a fizetési meghagyásos eljárást követő végrehajtási eljárás elrendeléséért fizetett eljárási díjból és végrehajtási díjból, valamint a biztosítási intézkedés elrendeléséért fizetett díjakból származó bevétel felosztásáról, továbbá az egyes közjegyzőket megillető összeg kiszámításának módjáról; 26/2010. (V. 11.) IRM rendelet a fizetési meghagyásos eljárásban és a fizetési meghagyásos eljárást követő végrehajtás elrendelése iránti eljárásban az eljárási díj, a végrehajtási díj, a biztosítási intézkedés elrendeléséért fizetendő díj megfizetésének módjáról és visszatérítéséről, valamint a másolati díj mértékéről, megfizetésének módjáról és visszatérítéséről.
A fizetési meghagyással indult eljárásban a perré alakulást - az ellentmondás előterjesztését - közvetlenül követően, ha a felperes a keresetét leszállítja, csak a leszállított keresetnek megfelelő illetékkiegészítésnek van helye. Ilyen esetben úgy kell tekinteni, mintha a fél a közjegyzői eljárásban a leszállított pertárgyérték 3%-át teljesítette volna, a módosított pertárgyérték után a további illeték megfizetésére azonban ez esetben is köteles. (Szegedi Ítélőtábla Gf. I. 30.235/2012., BDT 2014/5. sz. 65. o.)

A fizetési meghagyásos eljárásban érvényesülő költségkedvezmények

Fmhtv. 47-50. §

A bírósági eljárásokhoz hasonlóan az erre rászoruló feleket költségkedvezményekben részesülhetnek a törvény alapján. Ám e rendelkezések a személyes költségfeljegyzési jogra szűkítik le a költségkedvezmények körét. A törvényjavaslat részletes indokolása szerint a megoldás indoka az, hogy a jogosultat a vagyoni, ill. jövedelmi helyzete ne akadályozza az igényérvényesítésben, de - a szélesebbre szabott költségkedvezményi rendszer - ne is sarkallja indokolatlan perlekedésre. Így ha az adós nem él ellentmondással, viselnie kell az eljárási díjat, de ellentmondás esetén a pervesztes felet kötelezi a bíróság annak viselésére.
A mérsékelt eljárási díjakra vonatkozó szabályokat az Fmhtv. 49. § (3)-(4) bekezdésben találhatók. A jogosult a költségkedvezmény iránti kérelmét a fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelmének benyújtásával egyidejűleg terjesztheti elő (papír alapon). A kérelemhez mellékelni kell a külön jogszabályban meghatározott mellékleteket (pl. jövedelemigazolás). A közjegyző a fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelemnek a MOKK rendszerében történő rögzítését megelőzően dönt a költségkedvezmény iránti kérelemről. A kérelmet részben vagy egészben elutasító végzés ellen a jogosult a közjegyző székhelye szerint illetékes törvényszékhez fellebbezhet. A kötelezett a költségkedvezmény iránti kérelmét leghamarabb az ellentmondással egyidejűleg terjesztheti elő, ennek tárgyában a perbíróság dönt.
A közjegyzőnek a felet költségkedvezményben részesítő jogerős végzése a peres eljárásra is hatályos, azonban a perben eljáró bíróság a végzést hatályon kívül helyezheti vagy megváltoztathatja. Így ha a közjegyző a felet költségkedvezményben részesítette, a fél részben vagy egészben mentes a peres eljárás illetékének viselése alól.
A részletszabályokat a fizetési meghagyásos eljárás során érvényesülő költségkedvezmény előfeltételeiről, engedélyezéséről, megvonásáról és a költségek előlegezéséről, továbbá az előlegezett, valamint a nem előlegezett költségek megfizetéséről és behajtásáról, a költségkedvezmény engedélyezésének alapjául szolgáló körülmények igazolásáról szóló 24/2010. (V. 7.) IRM rendelet tartalmazza.

A fizetési meghagyás végrehajtása

Fmhtv. 51-55. §

A törvény a végrehajtás elrendelését a közjegyzőkhöz telepíti. A Vht. háttérjogszabályként megmarad a törvény mögött, annak szabályait a 2009. évi L. törvényben megfogalmazott eltérésekkel kell alkalmazni.
A végrehajtási kérelem írásban, szóban előterjeszthető a kérelem bármelyik közjegyzőnél, az elektronikus kérelmet pedig az ügyelosztási rendszer juttatja el az eljáró közjegyzőhöz. A végrehajtási lap elektronikus okiratként kerül kiállításra és egy példányban, elektronikus úton, a MOKK és a Magyar Bírósági Végrehajtói Kar elektronikus rendszerén keresztül kerül megküldésre a végrehajtónak.
A végrehajtás elrendeléséért illeték helyett díjat (végrehajtási díj) kell fizetni a MOKK részére. Mértéke a díjalap 1%-a, de legalább 5000 forint, legfeljebb 150 000 forint. A végrehajtási díjat a végrehajtást kérő előlegezi és az adós viseli. A végrehajtási díjat végrehajtási költségként kell behajtani.

A MOKK rendszere

Fmhtv. 56-58. §

A fizetési meghagyásos eljárás, a fizetési meghagyás végrehajtásának elrendelése során érvényesülő ügyviteli és iratkezelési szabályokról szóló 28/2010. (V. 12.) IRM rendelet 1. § (2) bek. 4. pontja szerint a "MOKK rendszere" alatt a következőket értjük: a Magyar Országos Közjegyzői Kamarának (a továbbiakban: közjegyzői kamara) az Fmhtv.-ben szabályozott eljárások technikai támogatására szolgáló, a közjegyzők, a felek és az eljárásban részt vevő egyéb személyek, valamint egyéb felhasználók részére rendelkezésre álló, az interneten elérhető országosan egységes számítástechnikai rendszere.
Az Fmhtv. 56-58. §-ok rendelkezési teremtik meg az automatizált eljárás technikai hátterét biztosító informatikai rendszer működtetésének keretszabályait. E körben a következőket szabályozza: a felhasználók azonosítása, az adattárolás, -védelem és -továbbítás, ill. a naplózás és az üzemzavar kérdésköre. A törvényjavaslat részletes indokolásának megfogalmazása szerint a rendszernek biztosítania kell azt, hogy "a benne tárolt adatok ugyanolyan védelmet élvezzenek, mint a bírósági ügyek bíróságon, ügyenként külön kezelt adatai. Emellett természetesen azt is biztosítani kell, hogy a felek és egyéb jogosultak az iratokba való betekintési jogukat is gyakorolhassák; ez történhet személyes megjelenéssel a közjegyző előtt és elektronikus úton is. Az utóbbi alkalmas arra is, hogy az elektronikus közigazgatási eljárásokban már bevált, az elektronikus úton elállított, de a félnek papír alapon eljuttatott irat hitelességét a fél megbízható, gyors és költségtakarékos módon - elektronikus úton - ellenőrizhesse. A MOKK rendszeréhez német és osztrák mintára egy külön erre a célra kialakított nyomda is fog tartozni, ahol a kibocsátott meghagyások nyomtatása, borítékolása és postázása zajlik." Itt szkennelik be és rögzítik a rendszerben azokat a beadványokat, amelyeket közvetlenül a kamarához is be lehet nyújtani.
A fizetési meghagyásos eljárás, a fizetési meghagyás végrehajtásának elrendelése során érvényesülő ügyviteli és iratkezelési szabályokról szóló 28/2010. (V. 12.) IRM rendelet 7-8. § értelmében a közjegyző a beadványt tartalma szerint - a mellékletek csatolása tényének feltüntetésével - rögzíti a MOKK rendszerében. Ha a beadványhoz nem jogszabály által előírt mellékletet csatolnak, azt a félnek a 37/2003. (X. 29.) IM rendelet (Küsz.) 14. § (1) bekezdés alkalmazásával kell kiadni. A nyilvántartás tartalmazza a beadvány előterjesztésének módját (papír alapon, szóban, vagy elektronikus úton), a MOKK rendszere pedig a beadványnak az eljárás lefolytatása szempontjából lényeges adatait, ha pedig a beadvány egyéb adatot nem tartalmaz, annak teljes tartalmát tárolja. A közjegyző az általa hozott határozatokat a MOKK rendszerének alkalmazásával állítja elő. A beadványok és az eljárás során keletkezett papír alapú iratok közül minden esetben szkennelés útján kell a MOKK rendszerében rögzíteni: a) a végzés elleni fellebbezések felterjesztése esetén a közjegyzőnél lévő felterjesztendő papír alapú iratokat, b) az ellentmondást tartalmazó papír alapú beadványt, ha az ellentmondás tartalma a beadványból aggálytalanul nem állapítható meg, c) a közjegyzőnek papír alapon megküldött másodfokú határozatot, d) a közjegyzői kamarához beérkezett tértivevényeket, e) szükség esetén, vagy bíróság megkeresésére egyéb olyan beadványokat is, melyek a MOKK rendszerében még nem kerültek rögzítésre és f) a költségkedvezmény iránti kérelem jogszabály által meghatározott mellékleteit. Nem kell beszkennelni a a) nem jogszabály által rendszeresített A4-es formátumot meghaladó méretű, b) nem különálló lapokból álló vagy c) tíz oldalt meghaladó beadványt.
A fizetési meghagyásos eljárás, a fizetési meghagyás végrehajtásának elrendelése során érvényesülő ügyviteli és iratkezelési szabályokról szóló 28/2010. (V. 12.) IRM rendelet 9. § szerint az ügyféltől a beadványt a MOKK rendszere alkalmazásával a közjegyzői kamara veszi át. A MOKK rendszere a beadványokat érkezési sorrendben, 1-gyel kezdődően folyamatos sorszámozással látja el. Ha a beadvány kezdőiratnak tekintendő, a beadvány érkezéséről a közjegyző a MOKK rendszere útján elektronikus úton értesítést kap. Az eljáró közjegyző vagy az általa erre feljogosított személy a MOKK rendszerében a beadvány adatainak megtekintésével veszi át a küldeményt. A közjegyző köteles gondoskodni az iratok érkezésének ellenőrzéséről olyan időközönként, hogy az ügyintézési határidők betarthatóak legyenek. A 10. § előírásának megfelelően a MOKK rendszerét úgy kell kialakítani, hogy az ne tegye lehetővé a beadvány bevitelét, ha az sérült vagy kockázatot hordoz a MOKK rendszere számára. A MOKK rendszerét úgy kell kialakítani, hogy abban a bevitel ideje legalább óra, perc, másodperc pontossággal kerüljön megjelölésre.
A 28/2010. (V. 12.) IRM rendelet 20. §-a szerint a jogerősítési záradékot a közjegyző a MOKK rendszerén keresztül állítja ki és vezeti rá a kiadmányra; a fél részére a záradékkal ellátott kiadmány kerül megküldésre.

Az európai fizetési meghagyásos eljárás

2006. december 12-én az Európai Parlament és a Tanács elfogadta az 1896/2006/EK rendeletet az európai fizetési meghagyásos eljárás létrehozásáról [HL L 399., 2006.12.30., 1. o.]. A rendelet célja a nem vitatott pénzkövetelésekre vonatkozó határon átnyúló jogviták egyszerűsítése, felgyorsítása, azok költségeinek csökkentése az Európai Igazságügyi Térség államaiban, valamint az európai fizetési meghagyások tagállamok közötti szabad áramlásának lehetővé tétele a külföldön történő végrehajtásuk egyszerűsítése által.
A rendelet a 33. cikk alapján a kihirdetést követő napon, vagyis 2006. december 31-én hatályba lépett, de csak későbbi időpontokban vált alkalmazhatóvá: az európai fizetési meghagyásos eljárásra vonatkozó érdemi rendelkezései 2008. december 12. napjától, bizonyos előkészítő és technikai szabályok pedig már egy fél évvel korábbi időponttól kezdődően (2008. június 12.).
A közösségi szinten egységesített európai fizetési meghagyásos eljárás a tagállamok belső eljárásjogi szabályai szerint zajló fizetési meghagyásos eljárás mellett él majd párhuzamosan és a (már az eljárás kezdetén is) nemzetközi vonatkozású ügynek számító esetekben lesz fakultatíve alkalmazható. A rendelet nem szorítja ki a nemzeti jog szerinti fizetési meghagyásos eljárást, a jogosultnak továbbra is jogában áll ez utóbbi eljárásban érvényesíteni az igényét, amennyiben az adott államban létezik ilyen típusú eljárás. Azokban a tagállamokban, ahol (a nemzeti jogban) a fizetési meghagyásos eljárás nincs szabályozva, ott a közösségi jog tulajdonképpen egy további lehetőséget nyújthat a jogosult védelmére. Az európai fizetési meghagyásos eljárás mellett való döntés - a nemzetközi vonatkozású ügyekben - azzal az előnnyel jár, hogy a külföldön történő végrehajtás egyszerűbbé válik. Az európai fizetési meghagyás lényege a következőkben fogható meg: valamely tagállamban a rendelet szabályai szerint eljárva kibocsátott, végrehajtható európai fizetési meghagyást a végrehajtás tekintetében úgy kell tekinteni, mintha abban a tagállamban bocsátották volna ki, amelyben a végrehajtást kérik. A származási tagállamban végrehajthatóvá vált európai fizetési meghagyást a többi tagállamban exequatur (azaz végrehajthatóvá nyilvánítási) eljárás lefolytatása nélkül és az elismerés bármilyen kifogásolásának lehetősége nélkül el kell ismerni és végre kell hajtani [Preambulum 27. pont, 19. cikk].
Az eljárás általános jellemzői közül érdemes még említést tenni arról, hogy a közösségi jog nem ír elő az eljárásra nézve kötelező jogi képviseletet, az eljárás formanyomtatványok használatával zajlik. Több nemzeti szabályozásból ismert megoldással (pl. német) szemben egy ún. "egylépcsős" fizetési meghagyásos eljárást alakított ki az európai jogalkotó. A rendeletben részletesen szabályozott eljárásban - a magyar megoldáshoz hasonlatos módon - az előírt határidőn belül benyújtott ellentmondás perré alakítja az eljárást. Ez az automatizmus azonban nem érvényesül akkor, ha a jogosult erre az esetre nézve (előzetesen) kéri az eljárás megszüntetését [7. cikk (4) bek., 17. cikk]. Az ellentmondás határidejének lejártát követően - szűk körben - biztosítja a rendelet a kötelezett számára az európai fizetési meghagyás felülvizsgálatát, ám ez nem eredményezhet a kötelezett számára újabb lehetőséget az európai fizetési meghagyásos eljárással szembeni ellentmondásra.

Az Európai Parlament és a Tanács 1896/2006/EK rendelete (2006. december 12.) az európai fizetési meghagyásos eljárás létrehozásáról

Az Európai Parlament és az Európai Unió Tanácsa,
tekintettel az Európai Közösséget létrehozó szerződésre és különösen annak 61. cikke c) pontjára,
tekintettel a Bizottság javaslatára,
tekintettel az Európai Gazdasági és Szociális Bizottság véleményére,
a Szerződés 251. cikkében megállapított eljárásnak megfelelően,
mivel:
(1) A Közösség célul tűzte ki, hogy fenntartja és továbbfejleszti a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térséget, amelyben biztosított a személyek szabad mozgása. Egy ilyen térség fokozatos létrehozása céljából a Közösségnek többek között el kell fogadnia a határokon átnyúló polgári ügyekben folytatott igazságügyi együttműködéssel kapcsolatos, és a belső piac megfelelő működéséhez szükséges intézkedéseket.
(2) A Szerződés 65. cikke c) pontjának megfelelően ezen intézkedések magukban foglalják a polgári eljárások megfelelő lefolytatását akadályozó tényezők kiküszöbölését szolgáló intézkedéseket is, szükség esetén a tagállamokban alkalmazandó polgári eljárási szabályok összeegyeztethetőségének előmozdításával.
(3) Az Európai Tanács 1999. október 15-16-i tamperei ülésén felkérte a Tanácsot és a Bizottságot új jogszabályok kidolgozására a zavartalan igazságügyi együttműködés és az igazságszolgáltatáshoz való könnyebb hozzáférés tekintetében alapvető fontosságú kérdésekben, és ezzel összefüggésben utalt különösen a pénzfizetésre irányuló meghagyásokra.
(4) 2000. november 30-án a Tanács elfogadta a polgári és kereskedelmi ügyekben hozott határozatok kölcsönös elismerése elvének végrehajtására irányuló intézkedésekről szóló közös bizottsági és tanácsi programot. A program a bírósági határozatokra irányuló különös, egységes és összehangolt, a Közösségen belül megállapított eljárás bevezetését helyezi kilátásba egyes területeken, így a nem vitatott követelésekkel kapcsolatban is. Ennek előmozdításaként az Európai Tanács által 2004. november 5-én elfogadott hágai program az európai fizetési meghagyással kapcsolatos munka tevékeny folytatására szólított fel.
(5) A Bizottság 2002. december 20-án elfogadta az európai fizetési meghagyásos eljárásról, valamint a kis értékű követelések elbírálására irányuló eljárások egyszerűsítését és gyorsítását célzó intézkedésekről szóló zöld könyvet. A zöld könyv konzultációkat indított a nem vitatott követelések behajtására irányuló, egységes vagy összehangolt európai eljárás esetleges céljai és jellemzői tekintetében.
(6) Az olyan követelések gyors és hatékony behajtása, amelyek tekintetében nincs jogvita, az Európai Unióban tevékenykedő gazdasági szereplők számára kiemelkedően fontos, mivel a késedelmes kifizetések képezik a vállalkozások, különösen a kis- és középvállalkozások fennmaradását veszélyeztető fizetésképtelenség fő okát, valamint nagyszámú munkahely elvesztését eredményezik.
(7) A tagállamok megpróbálják kezelni a nem vitatott követelések tömeges behajtásának kérdését, az államok többsége egyszerűsített fizetési meghagyásos eljárás révén, azonban mind a nemzeti jogszabályok tartalma, mind a hazai eljárások eredményessége nagymértékben eltér egymástól. Ezen kívül a jelenleg létező eljárások a határokon átnyúló ügyekben gyakran vagy nem megengedhetők, vagy gyakorlatilag nem lefolytathatók.
(8) A hatékony igazságszolgáltatáshoz való hozzáférés ebből eredő akadályai a határokon átnyúló ügyekben, valamint a belső piacon belüli verseny torzulása abból adódóan, hogy a különböző tagállamokban a hitelezők rendelkezésére álló eljárási eszközök működésbeli különbségei, olyan közösségi jogi szabályozást tesznek szükségessé, amelyek az Európai Unió egész területén egyenlő lehetőségeket biztosítanak a hitelezők és adósok számára.
(9) E rendelet célja egy európai fizetési meghagyásos eljárás létrehozása révén a nem vitatott pénzkövetelésekre vonatkozó határokon átnyúló jogviták egyszerűsítése, felgyorsítása és azok költségeinek csökkentése, valamint az európai fizetési meghagyások tagállamok közötti szabad áramlásának lehetővé tétele olyan minimumszabályok megállapítása révén, amelyek betartása szükségtelenné tesz bármely, az elismerést és végrehajtást megelőző köztes eljárást a végrehajtás szerinti tagállamban.
(10) Az e rendelet által megállapított eljárás kiegészítő és szabadon választható eszközként áll a jogosult rendelkezésére, akinek továbbra is jogában áll a nemzeti jogban előírt eljárást igénybe venni. Ennek megfelelően ez a rendelet nem lép a nem vitatott követelések behajtására szolgáló, nemzeti jog szerint létező mechanizmusok helyébe, és nem is hangolja azokat össze.
(11) Az eljárásban a felek és a bíróság közötti kapcsolattartásban - a lehető legnagyobb mértékben - formanyomtatványokat kell használni az eljárás lefolytatásának megkönnyítése és az automatizált adatfeldolgozás lehetővé tétele érdekében.
(12) A tagállamoknak az európai fizetési meghagyás kibocsátására hatáskörrel rendelkező bíróságok meghatározása során kellően figyelembe kell venniük az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférés biztosításának szükségességét.
(13) Az európai fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelemben a jogosult köteles elégséges tájékoztatással szolgálni a követelés egyértelmű megállapításához és alátámasztásához annak érdekében, hogy a kötelezett jól tájékozott döntést hozhasson arról, hogy ellentmond-e a követelésnek, vagy azt nem vitatja.
(14) Ebben az összefüggésben a jogosult köteles benyújtani a követelést alátámasztó bizonyítékok ismertetését. E célból a kérelem céljára felhasználandó formanyomtatványnak tartalmaznia kell a pénzkövetelések alátámasztására általában szolgáló bizonyítéktípusok lehető legteljesebb körű felsorolását.
(15) Az európai fizetési meghagyás iránti kérelem benyújtásakor le kell róni a megfelelő eljárási illetéket.
(16) A bíróságnak a kérelmet - beleértve a joghatóság kérdését és a bizonyítékok ismertetését is - a kérelmet tartalmazó formanyomtatványban megadott tájékoztatás alapján kell megvizsgálnia. Ez lehetővé tenné a bíróság számára a követelés megalapozottságának prima facie vizsgálatát, és többek között a nyilvánvalóan alaptalan követelések vagy elfogadhatatlan kérelmek elutasítását. A vizsgálatot nem kell bírónak végeznie.
(17) A kérelem elutasítása ellen fellebbezésnek nincs helye. Ez azonban nem zárja ki a kérelmet elutasító határozat esetleges felülvizsgálatát azonos fokon eljáró bíróság előtt a nemzeti jognak megfelelően.
(18) Az európai fizetési meghagyásban tájékoztatni kell a kötelezettet választási lehetőségéről, amely szerint vagy megfizeti a jogosultnak a megítélt összeget, vagy - ha a követelést vitatni kívánja - 30 napon belül ellentmondását elküldheti. A követelésre vonatkozóan a jogosult által nyújtott teljes körű tájékoztatáson túlmenően a kötelezettet tájékoztatni kell az európai fizetési meghagyás jogkövetkezményeiről, és különösen azokról a következményekről, amelyek akkor állnak be, ha a kötelezett a követelést nem vitatja.
(19) A polgári eljárási szabályok és különösen az iratok kézbesítésére irányadó szabályok tekintetében a tagállamok között fennálló különbségek miatt szükséges az európai fizetési meghagyásos eljárással kapcsolatos minimumszabályok pontos és részletes meghatározása. Így különösen az említett minimumszabályok teljesítése tekintetében a jogi vélelmen alapuló kézbesítési mód nem tekinthető elégségesnek az európai fizetési meghagyás kézbesítéséhez.
(20) A 13. és 14. cikkben felsorolt kézbesítési módok mindegyike teljes bizonyossággal (13. cikk) vagy igen nagyfokú valószínűséggel (14. cikk) biztosítja, hogy a kézbesített irat eljut a címzettjéhez.
(21) A kötelezetten kívüli meghatározott személyeknek történő személyes kézbesítés a 14. cikk (1) bekezdésének a) és b) pontja alapján csak akkor tekinthető az említett rendelkezések betartásával teljesítettnek, ha az adott személyek ténylegesen elfogadták/átvették az európai fizetési meghagyást.
(22) A 15. cikket olyan esetekben kell alkalmazni, amikor a bíróságon a kötelezett nem tud megjelenni - mint a jogi személyek esetében -, és képviseletét törvényben meghatározott arra jogosult személy látja el, valamint azokban a helyzetekben, amikor a kötelezett más személyt, elsősorban ügyvédet hatalmaz meg arra, hogy az adott bírósági eljárás során őt képviselje.
(23) A kötelezett az ellentmondást az e rendeletben meghatározott formanyomtatványon nyújthatja be. A bíróságok azonban bármilyen írásos ellentmondást figyelembe vesznek, amennyiben azt világosan fogalmazták meg.
(24) A határidőn belül benyújtott ellentmondás megszünteti az európai fizetési meghagyásos eljárást, és az ügy automatikusan átalakul polgári peres eljárássá, kivéve, ha a jogosult kifejezetten kérte erre az esetre az eljárás megszüntetését. A polgári peres eljárás fogalmát nem feltétlenül a nemzeti jog szerint kell értelmezni.
(25) Az ellentmondás benyújtására rendelkezésre álló határidő lejártát követően egyes különleges esetekben a kötelezett számára jogot kell biztosítani arra, hogy kérelmezze az európai fizetési meghagyás felülvizsgálatát. A különleges esetekben történő felülvizsgálat nem eredményezhet a kötelezett számára második lehetőséget a követeléssel szembeni ellentmondásra. A felülvizsgálati eljárás során a követelés - a kötelezett által ismertetett különleges körülményekből eredő mértéken túl - nem vizsgálható érdemben. Az egyéb különleges körülmények magukban foglalhatják azt az esetet is, amikor az európai fizetési meghagyás a kérelmet tartalmazó formanyomtatványban megadott valótlan adatokon alapult.
(26) A 25. cikk szerinti eljárási illeték nem foglalhatja magában például az ügyvédek tiszteletdíját vagy az iratok nem bíróság általi kézbesítésének költségét.
(27) Az egyik tagállamban kibocsátott, végrehajtható európai fizetési meghagyást a végrehajtás tekintetében úgy kell tekinteni, mintha abban a tagállamban bocsátották volna ki, amelyben annak végrehajtását kérték. A tagállamok igazságszolgáltatásába vetett kölcsönös bizalom kellő alapul szolgál a tagállami bíróság azon megállapításához, hogy az európai fizetési meghagyás kibocsátásának valamennyi feltétele teljesült ahhoz, hogy az minden más tagállamban végrehajtható legyen anélkül, hogy bírósági felülvizsgálatnak vetnék alá az eljárási minimumszabályok megfelelő alkalmazását a meghagyás végrehajtása szerinti tagállamban. E rendelet rendelkezéseinek - különösen a 22. cikk (1) és (2) bekezdésében, valamint a 23. cikkben meghatározott minimumszabályok - sérelme nélkül az európai fizetési meghagyás végrehajtását szolgáló eljárásokra továbbra is a nemzeti jog alkalmazandó.
(28) A határidők számítására az időtartamokra, időpontokra és határidőkre vonatkozó szabályok meghatározásáról szóló, 1971. június 3-i 1182/71/EGK, Euratom tanácsi rendeletet kell alkalmazni. A kötelezett figyelmét erre fel hívni és tájékoztatni kell arról, hogy az európai fizetési meghagyást kibocsátó bíróság helye szerinti tagállamban érvényes munkaszüneti napokat a határidő számítása során figyelembe veszik.
(29) Mivel e rendelet célját - tehát az Európai Unióban a nem vitatott pénzkövetelések behajtását szolgáló egységes, gyors és hatékony mechanizmus létrehozását - a tagállamok nem tudják kielégítően megvalósítani, és így a rendelet léptéke és hatása miatt az közösségi szinten jobban megvalósítható, a Közösség intézkedéseket hozhat a Szerződés 5. cikkében foglalt szubszidiaritás elvének megfelelően. Az említett cikkben foglalt arányosság elvének megfelelően ez a rendelet nem lépi túl az e cél eléréséhez szükséges mértéket.
(30) Az e rendelet végrehajtásához szükséges intézkedéseket a Bizottságra ruházott végrehajtási hatáskörök gyakorlására vonatkozó eljárások megállapításáról szóló, 1999. június 28-i 1999/468/EK tanácsi határozattal összhangban kell elfogadni.
(31) Az Egyesült Királyság és Írország helyzetéről szóló, az Európai Unióról szóló szerződéshez és az Európai Közösséget létrehozó szerződéshez csatolt jegyzőkönyv 3. cikkének megfelelően az Egyesült Királyság és Írország bejelentették azon óhajukat, hogy részt kívánnak venni e rendelet elfogadásában és alkalmazásában.
(32) A Dánia helyzetéről szóló, az Európai Unióról szóló szerződéshez és az Európai Közösséget létrehozó szerződéshez csatolt jegyzőkönyv 1. és 2. cikkének megfelelően Dánia nem vesz részt e rendelet elfogadásában, és az rá nézve nem kötelező, illetve nem alkalmazható,
ELFOGADTA EZT A RENDELETET:

1. cikk

Tárgy

(1) E rendelet célja:

a) a nem vitatott pénzkövetelésekre vonatkozó határokon átnyúló jogviták egyszerűsítése, felgyorsítása és azok költségeinek csökkentése egy európai fizetési meghagyásos eljárás létrehozása révén;

és

b) az európai fizetési meghagyások tagállamok közötti szabad áramlásának lehetővé tétele olyan minimumszabályok megállapítása révén, amelyek betartása szükségtelenné tesz bármely, az elismerést és végrehajtást megelőző köztes eljárást a végrehajtás szerinti tagállamban.

(2) E rendelet nem akadályozza a jogosultat abban, hogy a 4. cikk értelmében vett követelést valamely tagállam vagy a Közösség joga szerint rendelkezésre álló más eljárás útján érvényesítsen.

Az európai fizetési meghagyásos eljárás bevezetésével az Európai Bizottság célja az volt, hogy megteremtse a jogi kereteket, amely lehetővé teszi a nem vitatott követelések gyors érvényesítését a gazdasági szereplők számára a határon átnyúló jogvitáikban. A rendelet célja a ténylegesen nem vitatott követelések érvényesítésének megkönnyítése a belső piacon. A fizetési meghagyásos eljárás bevezetése a jogirodalom szerint [Rechberger, Walter H. / Kodek, Georg E.: Das Mahnverfahren in den Mitgliedstaaten der EU. Generalbericht. In: Rechberger, Walter H. / Kodek, Georg E. (eds.): Orders for Payment in the European Union. Kluwer, The Hague, 2001, 2. p.] azon a megfigyelésen alapszik, hogy a bírósági eljárások számos esetben nem a vitatott tény-, illetve jogkérdések tisztázása végett indulnak meg, hanem azért, hogy a hitelezőnek lehetőséget biztosítsanak arra, hogy egy végrehajtható határozathoz juthasson olyan követelések tekintetében, amelyek fennállását az adós komolyan nem vitatja, de a teljesítésre nem képes vagy nem hajlandó. A célok között a nem vitatott pénzkövetelésekre vonatkozó eljárás egyszerűsítése és gyorsítása, a költségek csökkentése mellett az európai fizetési meghagyás szabad áramlása szerepel a rendeletben, ami az exequatur (végrehajthatóvá nyilvánítási) eljárás eltörlése által valósul meg.
Az 1. cikk (2) bek. kifejezésre juttatja az európai fizetési meghagyás alternatív jellegét, azaz a jogosultat nem zárja el attól, hogy - a rendelet hatálya alá tartozó követeléseit - más eljárásban érvényesítse, legyen az akár valamely tagállam nemzeti joga, avagy a közösségi jog által szabályozott eljárás (pl. a kis értékű követelések európai eljárása, lásd 861/2007/EK rendelet).

2. cikk

Hatály

(1) E rendeletet határokon átnyúló polgári és kereskedelmi ügyekben kell alkalmazni, tekintet nélkül a bíróság jellegére. E rendelet hatálya nem terjed ki különösen az adó-, vám- és közigazgatási ügyekre, illetve az államnak az államhatalom gyakorlása során hozott aktusai vagy elkövetett mulasztásai miatti felelősségére ("acta iure imperii").

(2) Ez a rendelet nem alkalmazható a következők tekintetében:

a) házassági vagyonjogon, végrendeleten és öröklésen alapuló jogok;

b) csődeljárás, fizetésképtelen társaságok vagy más jogi személyek felszámolására vonatkozó eljárások, csődegyezség, kényszeregyezség és hasonló eljárások;

c) szociális biztonság;

d) szerződésen kívüli kötelmekből eredő követelések, kivéve:

i. ha azok a felek közötti megállapodás tárgyát képezték, illetve tartozás-elismerés esetén,

vagy

ii. ha azok egy közös tulajdonból eredő számszerűsített tartozás kiegyenlítésére szolgának.

(3) E rendeletben a "tagállam" kifejezés a tagállamokat jelenti, Dánia kivételével.

A rendelet tárgyi hatálya, alkalmazási területe tekintetében elmondható, hogy e közösségi norma alapvetően a határon átnyúló polgári és kereskedelmi ügyekre vonatkozik. A "határon átnyúló ügyek" körének meghatározását a 3. cikk (1) bek. tartalmazza. A polgári és kereskedelmi ügyek körének meghatározása a 44/2001/EK rendelethez [a Tanács 44/2001/EK rendelete (2000. december 22.) a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, HL L 12., 2001.1.16. 1. o.] és a 805/2004/EK rendelethez [az Európai Parlament és a Tanács 805/2004/EK rendelete (2004. április 21.) a nem vitatott követelésekre vonatkozó európai végrehajtható okirat létrehozásáról, HL L 143., 2004. 4. 30., 1. o.] hasonlóan történik. A rendelet tartalmaz egy kivétel-katalógust, ez felsorolja azokat az ügycsoportokat, amelyek bár a legtöbb tagállam nemzeti joga szerint a polgári és kereskedelmi ügyek csoportjába tartoznának, de - különböző jogalkotói megfontolásból - e rendelet alkalmazási körén kívül esnek.
A 2. cikk rendelkezéseit autonóm módon kell értelmezni, a párhuzamosságok miatt az Európai Bíróságnak a Brüsszeli Egyezményhez [A polgári és kereskedelmi ügyekben irányadó bírósági joghatóságról és a bírósági határozatok végrehajtásáról szóló Brüsszelben 1968. szeptember 27-én kelt egyezmény] és a 44/2001/EK rendelet tárgyi hatályát érintő ítéletek az európai fizetési meghagyásról szóló rendelet értelmezése [lásd Kengyel Miklós - Harsági Viktória: Európai polgári eljárásjog. Osiris, Budapest, 2006, 63-76. o.] során is felhasználhatók.
Az (1) bek. a 44/2001/EK rendelethez hasonlóan ez a rendelet is kizárja a tárgyi hatálya alól az adó-, vám- és közigazgatási ügyeket. A közjogi és a polgári ügyek egyértelműbb elkülöníthetősége végett építették be a rendeletbe azt a kitételt, mely szerint a rendelet hatálya nem terjed ki az államnak az államhatalom gyakorlása során hozott aktusai vagy elkövetett mulasztásai miatti felelősségére ("acta iure imperii"). A szociális biztonság kérdését egyértelműen kizárja a rendelet a hatálya alól, ezzel szemben a munkajogi igények érvényesítésére alkalmazhatók a szabályai.
A választottbírósági eljárás - a 44/2001/EK rendelettel szemben - nincs kifejezetten kivéve a rendelet hatálya alól, ez nyilvánvalóan nem jelenti azonban azt, hogy a felek valamelyike a választottbírósági kikötéssel, ill. szerződéssel érintett követelését európai fizetési meghagyásos eljárásban e rendelet alapján érvényesíthetné.
A rendelet tárgyi hatálya alól kizárt területek között szerepelnek továbbá a szerződésen kívüli kötelmekből eredő követelések, kivéve ha azok a felek közötti megállapodás tárgyát képezték, illetve tartozás-elismerés esetén, vagy ha azok egy közös tulajdonból eredő számszerűsített tartozás kiegyenlítésére szolgának. Így például a (közlekedési) balesetekből eredő igények nem érvényesíthetők ebben az eljárásban. Ez akkor is érvényes, ha a kártérítési felelősség (a jogalapot tekintve) elismerést nyert. Emellett nem tartoznak a rendelet hatálya alá például az olyan törvényen alapuló igények, mint a kisajátítási kártalanítás. Az egyes nemzeti jogrendszereken belül különböző nézetekkel találkozhatunk előszerződéses jogviszonyból eredő kártérítési igények hovatartozását illetően; míg egyes tagállamokban szerződéses, addig más tagállamokban deliktuális igényként sorolják be.
Ami a rendelet területi hatályát illeti, a következőket érdemes felidézni. Dániában a 65. cikk jogalkotói felhatalmazására alapított másodlagos jog nem alkalmazható az Amszterdami Szerződéshez fűzött 5. sz. jegyzőkönyv 1-2. cikkeiből következően. Erre utal a rendelet 2. cikkének (3) bekezdése. Az Egyesült Királyság és Írország helyzetét a következők szerint jellemezhetnénk. E két állam által az Amszterdami Szerződéshez csatolt 4. sz. jegyzőkönyv 1-2. cikke értelmében - az EK-Szerződés IV. címében foglaltak alapján hozott - rendelet hatálya alól mentesülhetnek. A jegyzőkönyv 3. cikke azonban lehetővé teszi, hogy egy ún. értesítésben fejezzék ki a rendelet elfogadásában és alkalmazásában való részvételi szándékukat (ún. "opt-in-klauzula"). [Lásd Kengyel Miklós - Harsági Viktória: Európai polgári eljárásjog. Osiris Kiadó, Budapest, 2006, 37. p.]. Az európai fizetési meghagyásos eljárásról szóló rendelet tekintetében ezt az Egyesült Királyság és Írország megtette, így a rendelet e két tagállamban is alkalmazható 2008. december 12-ét követően.

3. cikk

Határokon átnyúló ügyek

(1) E rendelet alkalmazásában határokon átnyúló ügynek minősül az, amelyben legalább az egyik fél az eljáró bíróság székhelye szerinti tagállamtól eltérő tagállamban rendelkezik állandó lakóhellyel vagy szokásos tartózkodási hellyel.

(2) Az állandó lakóhelyet a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló, 2000. december 22-i 44/2001/EK tanácsi rendelet 59. és 60. cikkével összhangban kell meghatározni.

(3) Annak meghatározásához, hogy a kérelem határokon átnyúló ügynek minősül-e, az európai fizetési meghagyás iránti kérelem e rendelettel összhangban történő benyújtásának időpontja irányadó.

Az európai fizetési meghagyásos eljárás alkalmazhatósága a határon átnyúló jogvitákra korlátozódik. A 3. cikk határon átnyúló ügynek azt tekinti, amelyben (a kérelem előterjesztésének időpontjában) legalább az egyik fél az eljáró bíróság székhelye szerinti tagállamtól eltérő tagállamban rendelkezik állandó lakóhellyel vagy szokásos tartózkodási hellyel. A rendelet nem csak olyan esetben kerül alkalmazásra, amikor a jogosult és a kötelezett egymástól különböző tagállamban rendelkezik lakóhellyel, illetve szokásos tartózkodási hellyel, hanem akkor is, ha ugyan mindketten ugyanabban a tagállamban élnek, de az eljáró bíróság van egy másik tagállamban. Ilyen helyzet viszonylag ritkán áll ugyan elő, de nem kizárt a 44/2001/EK rendelet joghatósági szabályainak alkalmazása során, melyek az európai fizetési meghagyásról szóló rendelet alkalmazása során is irányadóak (lásd 6. cikkhez fűzött magyarázatok).
Önmagában az a körülmény, hogy minden belföldi jogvita később elvileg határon átnyúlóvá válhat, nem elegendő. E szabályozás kialakítását viták sorozata kísérte, és mind a mai napig számos kritika fogalmazódik meg vele szemben. Jogpolitikai szempontból túl szűknek mutatkozik az alkalmazási terület: nehezen indokolható, hogy miért nem fogja át azokat a konstellációkat, amelyekben a belföldi hitelező egy belföldi adós ellen szeretne egy végrehajtási jogcímet ahhoz, hogy annak a külföldön található vagyonát vonhassák végrehajtás alá. [lásd Hess, Burkhard - Bittmann, David: Die Verordnung zur Einführung eines Europäischen Mahnverfahrens und eines Europäischen Verfahrens für geringfügige Forderungen - ein substantieller Integrationsschritt im Europäischen Zivilprozessrecht. Praxis des Internationalen Privat- und Verfahrensrecht, 2008, 306. p.] Mindenesetre meg kell állapítani, hogy az európai fizetési meghagyásos eljárásnak a tisztán belföldi ügyekben való alkalmazása az EK-Szerződés 65. cikk c) pont szó szerinti szövegével ellentmondásban volna.
Az európai fizetési meghagyásról szóló rendelet tárgyi hatálya nem terjed ki az olyan jogvitára, amelynek nincs határon átnyúló eleme. A közjegyző által joghatóság hiányában tévesen kibocsátott európai fizetési meghagyás visszavonásáról (a rendelet szóhasználatában: semmisségéről) az azt kibocsátó közjegyző jogosult határozni (Kúria Pkk. V.24.842/2013., BH 2014.81.)
A kérelmek feldolgozását könnyítendő a rendelet 1. számú mellékletében található, az európai fizetési meghagyás iránti kérelem formanyomtatványán (ún. "A" formanyomtatvány) a 4. pontban kódszámokat rendelt az egyes tagállamokhoz. Ezek segítségével kódok formájában kell megjelölni egyrészt a jogosult állandó lakóhelye vagy szokásos tartózkodási helye szerinti tagállamot, másrészt a kötelezett állandó lakóhelye vagy tartózkodási helye szerinti tagállamot, valamint a bíróság helye szerinti országot. A jogosult, ill. a kötelezett lakóhelyére vonatkozó első két kódszám közül legalább az egyiknek el kell térnie a bíróság kódjától. Ez a megoldás leegyszerűsíti, sematizálja a határon átnyúló jelleg ellenőrzését, ezzel megteremti a gépi feldolgozás lehetőségét is, melyre a rendelet egyébként módot ad.
A 2009. évi L. törvény 59. § (2) bek. értelmében európai fizetési meghagyásos eljárásban nem alkalmazható a törvény 3. § (3) bekezdése, vagyis a fizetési meghagyás kibocsátható abban az esetben is, ha a kötelezettnek nincs ismert belföldi idézési címe.

4. cikk

Az európai fizetési meghagyásos eljárás

A határon átnyúló jelleg megléte esetén a rendelet egy alternatív eljárást kínál a meghatározott összegű és esedékes pénzkövetelések érvényesítésére. A tartozásnak a kérelem benyújtásának időpontjában kell lejártnak lennie. Csak azokra a követelésekre vonatkozik, amelyek összege az eljárás indításának időpontjában pontosan meghatározható. A nem meghatározott összegű követelések tehát akkor sem érvényesíthetők európai fizetési meghagyásos eljárás útján, ha azok egyébként a rendelet tárgyi hatálya alá tartoznak. Ebből az okból a tartási igényeket (a le nem járt részek tekintetében) nem sorolhatjuk a rendelet hatálya alá. Azonban egyes nemzeti jogokkal ellentétben (mint pl. az osztrák) a rendelet nem tartalmaz alsó vagy felső értékhatárt, így értéktől függetlenül érvényesíthetők ebben az eljárásban a meghatározott összegű pénzkövetelések. A rendelet szabályozása a nemzeti jogok többségét követi abban, hogy csak pénzkövetelésekre alkalmazható, nem alkalmazható a rendelet olyan követelésekre, amelyek helyettesíthető dolgokra vonatkoznak.

5. cikk

Fogalom-meghatározások

E rendelet alkalmazásában a következő fogalom-meghatározásokat kell alkalmazni:

1. "származási tagállam": az a tagállam, amelyben az európai fizetési meghagyást kibocsátották;

2. "végrehajtás szerinti tagállam": az a tagállam, amelyben az európai fizetési meghagyás végrehajtását kérik;

3. "bíróság": bármely hatóság, amely a tagállamban az európai fizetési meghagyás vagy bármely más, ahhoz kapcsolódó ügy tekintetében hatáskörrel rendelkezik;

4. "származási bíróság": az a bíróság, amely az európai fizetési meghagyást kibocsátja.

6. cikk

Joghatóság

(1) E rendelet alkalmazásában a joghatóságot a közösségi jog vonatkozó szabályaival, különösen a 44/2001/EK rendelettel összhangban kell meghatározni.

(2) Amennyiben azonban a követelés valamely személy, a fogyasztó által, gazdasági vagy szakmai tevékenységén kívül eső céllal megkötött szerződésre vonatkozik, és amennyiben a kötelezett a fogyasztó, a 44/2001/EK rendelet 59. cikkének értelmében kizárólag azon tagállam bíróságai rendelkeznek joghatósággal, amelyekben a kötelezett állandó lakóhellyel rendelkezik.

A joghatóságot alapvetően a 44/2001/EK rendelet (2-25. cikk) szabályai határozzák meg. Tartási igények érvényesítése tekintetében a 44/2001/EK rendelet szabályait felváltották a Tanács 4/2009/EK rendeletének a tartással kapcsolatos ügyekben alkalmazandó joghatósági szabályai.
Az alkalmazást segítendő egy felhasználóbarát megoldást dolgozott ki az európai jogalkotó azzal, hogy a rendelet 1. számú mellékletében található, az európai fizetési meghagyás iránti kérelem formanyomtatványán (ún. "A" formanyomtatvány) a 3. pontban kódszámokat rendelt az egyes joghatósági szabályokhoz, amelyek mellett - magyarázatképpen - csak a joghatósági ok rövid leírása található meg. A kódok pusztán a joghatósági szabály elnevezését tartalmazzák, a konkrét szabályokat a fent említett rendeletekben találja a jogalkalmazó. A joghatósági okok rövid leírása a következők:
01 - A kötelezett vagy a társkötelezett állandó lakóhelye [a hozzá tartozó szabályozást lásd a 44/2001/EK rendelet 2-4. cikk, általános joghatósági szabályok]
02 - A kötelezettség teljesítésének helye [lásd 44/2001/EK rendelet 5. cikk 1. pontja, különös joghatósági szabályok körében]
03 - Káresemény helye [lásd 44/2001/EK rendelet 5. cikk 3. pontja, a különös joghatósági szabályok körében]
04 - Fióktelep vagy egyéb telephely működéséből eredő jogvita esetén az a hely, ahol a fióktelep, képviselet vagy egyéb telephely található [lásd 44/2001/EK rendelet 5. cikk 5. pontja, a különös joghatósági szabályok körében]
05 - A célvagyon ("trust") székhelye [lásd 44/2001/EK rendelet 5. cikk 6. pontja, a különös joghatósági szabályok körében]
06 - Rakománymentés vagy segítségnyújtás tekintetében követelt ellenérték megtérítésével kapcsolatos jogvita esetén az a hely, ahol az a bíróság található, amelynek illetékességi területén a kérdéses rakományt lefoglalták, vagy lefoglalhatták volna [lásd 44/2001/EK rendelet 5. cikk 7. pontja, a különös joghatósági szabályok körében]
07 - Biztosítási ügyekben a biztosítási kötvény jogosultja, a biztosított vagy a kedvezményezett állandó lakóhelye [lásd 44/2001/EK rendelet 9-14. cikk a biztosítási ügyekben alkalmazandó joghatósági szabályokról]
08 - A fogyasztó állandó lakóhelye [lásd 1896/2006/EK rendelet 6. cikk (2) bek., 44/2001/EK rendelet 15-17. cikk]
09 - A munkavállaló munkavégzésének szokásos helye [lásd 44/2001/EK rendelet 18-21 cikk]
10 - A munkavállalót foglalkoztató vállalkozás székhelye [lásd 44/2001/EK rendelet 18-21. cikk]
11 - Az ingatlan helye [lásd 44/2001/EK rendelet 22. cikk 1. pont, a kizárólagos joghatósági szabályok körében]
12 - A felek által kikötött joghatóság [lásd 44/2001/EK rendelet 23. cikk]
13 - A tartásra jogosult állandó lakóhelye [lásd 44/2001/EK rendelet 5. cikk 2. pontja, 2010. szeptember 18-át követően a 4/2009/EK rendelet 3-7. cikkei]
14 - Egyéb
A formanyomtatványon a jogosult mindössze a fenti kódszámok valamelyikének megjelölésére köteles. A 14. kód esetén beírása esetén, - ha az 01-13. kódszámokkal jelölt joghatósági szabályok nem alkalmazhatók - további pontosítás szükséges arra vonatkozóan, hogy a 44/2001/EK rendelet melyik joghatósági szabályára alapozza a jogosult a bíróság joghatóságát.
A 6. cikk (2) bek. egy különös szabályt irányoz elő a fogyasztói ügyekre, legalábbis azokra, amelyekben a fogyasztó a kötelezett. Ezekben az esetekben annak a tagállamnak a bírósága rendelkezik kizárólagos joghatósággal, amelyben a fogyasztó lakóhellyel rendelkezik. A lakóhely meghatározása kapcsán a rendelet 6. cikk (2) bekezdése a 44/2001/EK rendelet 59. cikkére utal. Az 59. cikk szerint az eljáró bíróság a saját belső joga alapján ítéli meg, hogy a fél rendelkezik-e az adott tagállamban lakóhellyel. [Lásd részletesebben: Kengyel Miklós - Harsági Viktória: Európai polgári eljárásjog. Osiris Kiadó, Budapest, 2006, 196-199. p.] Ezzel egyidejűleg a 6. cikk (2) bek. meghatározza, hogy mely ügyeket kell a rendelet alkalmazása során fogyasztói ügynek tekinteni, nevezetesen ha a követelés valamely személy, a fogyasztó által, gazdasági vagy szakmai tevékenységén kívül eső céllal megkötött szerződésre vonatkozik. Ez a joghatósági szabály egy másik "fogyasztó-fogalommal" dolgozik, mint a 44/2001/EK rendelet 15. cikkének (1) bekezdése. A hivatkozott bekezdés a)-c) pontjaival szemben az európai fizetési meghagyásról szóló rendeletben a fogyasztói ügyek nincsenek meghatározott szerződéstípusokra korlátozva, úgy mint a 44/2001/EK rendeletben. Ez utóbbi szűkebben határozza meg a fogyasztói ügyeket, ezekhez a következő szerződéstípusok tartoznak: az ingó dolgok részletfizetésre történő értékesítése, ill. áruk finanszírozására nyújtott kölcsön vagy hitelszerződések, valamint azok a szerződések, amelyeket olyan személlyel kötöttek, aki a fogyasztó lakóhelyének tagállamában kereskedelmi vagy szakmai tevékenységet folytat, vagy ilyen tevékenysége bármely módon az említett tagállamra, illetve több tagállam között az említett tagállamra is irányul, és a szerződés az ilyen tevékenység körébe tartozik. Az európai fizetési meghagyásos eljárásról szóló rendelet 6. cikk (2) bekezdése már nem kívánja meg, hogy a fogyasztó szerződéses partnere a fogyasztó lakóhelyének államában fejtse ki a kereskedelmi vagy szakmai tevékenységét vagy a tevékenysége arra az államra irányuljon. Ezzel a tágan értelmezett "fogyasztói ügyek fogalommal" tulajdonképpen a fogyasztókat a legmesszebbmenőkig próbálják védeni azzal szemben, hogy kibocsátható legyen velük szemben egy fizetési meghagyás a lakóhelyüktől különböző tagállamban.
Jól látszik, hogy a (kötelezetti pozícióban levő) fogyasztó védelme tekintetében az európai fizetési meghagyásról szóló rendelet egy lépéssel tovább megy, mint a 44/2001/EK rendelet. A végrehajthatóvá nyilvánítási (más néven exequatur-) eljárás kiejtése (lásd 19. cikk) miatt ugyanis a fogyasztónak magasabb fokú védelmet kell biztosítani. Azokban az esetekben, amikor a fogyasztó a jogosulti pozícióban van, a 44/2001/EK rendelet szabályait kell alkalmazni.
A hatáskör kérdését a rendelet nem határozza meg, azt a tagállami jogalkotóra hagyja, de a 29. cikk előírása szerint a tagállamok kötelesek tájékoztatni a Bizottságot, hogy mely bíróságok rendelkeznek hatáskörrel az európai fizetési meghagyás kibocsátására. Gyakorlati segítséget jelenthet a tagállamok által közült információkhoz való hozzájutásban az Európai Igazságügyi Atlasz: . A hivatkozott oldalon keresőprogram segíti az eljáró a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bíróság megtalálását. Az eljáró bíróságok kijelölése kapcsán érdekes a német megoldás, ahol az elektronikus feldolgozásra is tekintettel az európai fizetési meghagyások kibocsátását egy bíróságra koncentrálták (Amtsgericht Berlin-Wedding).
Hazánkban az európai fizetési meghagyás kibocsátására eleinte a Pp. 22. § (1) bekezdésében és a 23. §-ban meghatározott bíróság rendelkezett hatáskörrel. 2010. június 1-jét követően az európai fizetési meghagyás kibocsátására a közjegyző rendelkezik hatáskörrel [lásd a fizetési meghagyásos eljárásról szóló 2009. évi L. törvény 59. § (1) bek.]. Ha a rendelet eltérően nem rendelkezik, az európai fizetési meghagyásos eljárásra megfelelően alkalmazni kell e törvény szabályait.

7. cikk

Az európai fizetési meghagyás iránti kérelem

(1) Az európai fizetési meghagyás iránti kérelmet az I. mellékletben található "A" formanyomtatványon kell benyújtani.

(2) A kérelemnek tartalmaznia kell a következőket:

a) a felek és adott esetben képviselőik neve és címe, valamint azon bíróságé, amelyhez a kérelmet benyújtották;

b) a követelés összege, beleértve a főkövetelést, valamint adott esetben a kamatot, a kötbért és a költségeket;

c) amennyiben a követelésre kamatot kérnek, a kamatláb és az időszak, amelyre a kamatot kérték, kivéve, ha a származási tagállam joga szerint a főkövetelés után automatikusan törvényes kamatot számolnak fel;

d) a jogalap, beleértve a követelés, és adott esetben a kért kamat alapjául szolgáló körülmények ismertetését;

e) a követelést alátámasztó bizonyítékok ismertetése;

f) a joghatóság megalapozása;

és

g) az ügy határokon átnyúló természete a 3. cikk értelmében.

(3) A kérelemben a jogosultnak ki kell jelentenie, hogy legjobb tudomása és meggyőződése szerint az adott tájékoztatás megfelel a valóságnak, valamint hogy tudomásul veszi, hogy bármely szándékoltan valótlan nyilatkozat a származási tagállam joga szerinti megfelelő szankciókat vonhatja maga után.

(4) A jogosult a kérelemhez csatolt függelékben jelezheti a bíróság számára, hogy a kötelezett általi ellentmondás esetén nem kívánja a polgári peres eljárásra való áttérést a 17. cikk alapján. Ez nem akadályozza a jogosultat abban, hogy erről a bíróságot a későbbiekben, de mindenképpen legkésőbb a fizetési meghagyás kibocsátása előtt tájékoztassa.

(5) A kérelmet papíron vagy bármely más, a származási tagállam által elfogadott és a származási bíróság rendelkezésére álló kommunikációs eszközön keresztül - beleértve az elektronikus formát is - kell benyújtani.

(6) A jogosultnak vagy adott esetben képviselőjének alá kell írnia a kérelmet. Amennyiben a kérelmet elektronikus formában nyújtják be az (5) bekezdéssel összhangban, azt az elektronikus aláírásra vonatkozó közösségi keretfeltételekről szóló, 1999. december 13-i 1999/93/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv 2. cikkének 2. pontjával összhangban kell aláírni. Az aláírást - további követelmények támasztása nélkül - el kell ismerni a származási tagállamban.

Nem kötelező azonban az ilyen elektronikus aláírás használata, ha és amennyiben a származási tagállam bíróságain rendelkezésre áll olyan egyéb elektronikus kommunikációs rendszer, amely egy meghatározott, előzetesen nyilvántartásba vett, hitelesített felhasználói csoport részére hozzáférhető, és lehetővé teszi ezen felhasználók azonosítását biztonságos módon. A tagállamok tájékoztatják a Bizottságot az ilyen kommunikációs rendszerekről.

A jogosult az európai fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelmét a rendelet mellékletében található ún. "A" formanyomtatványon kell beadnia. Ez alapvetően papírformában történhet, illetve elektronikusan akkor, ha az eljáró bíróság államának joga ezt megengedi. Elektronikus előterjesztés esetén a tagállamok kötelesek elfogadni az elektronikus aláírásról szóló 1999/93/EK irányelvnek megfelelően fokozott biztonságú elektronikus aláírással ellátott kérelmeket. Az alkalmazható kommunikációs eszközöket a tagállamok kötelesek voltak közölni a Bizottsággal. Az erre vonatkozó adatok megtalálhatók az Európai Igazságügyi Atlasz weboldalán. Figyelemre méltó a szomszédos Ausztria megoldása, ahol az európai fizetési meghagyásos eljárással kapcsolatos beadványok elektronikus formában a WebERV (webalapú elektronikus igazságszolgáltatás) oldalán nyújthatók be, amely webes felület alapvetően minden természetes vagy jogi személy számára hozzáférhető. Nem elektronikus aláírásával, hanem egy kód segítségével azonosítja magát az ügyvéd vagy a közjegyző a rendszerben, melyet számukra a kamarák, más szereplők számára pedig az igazságügyi minisztérium bocsát rendelkezésre. Az elektronikus út választása esetén a webes felületen kell a beadványt továbbítani, faxon vagy e-mailben érkező beadvány az osztrák szabályozás szerint nem fogadható el. Erre a megoldásra egyébiránt a 7. cikk (6) bekezdésének második része ad lehetőséget, melyet a jogirodalom szerint minden bizonnyal az osztrák rendszer megfeleltethetősége érdekében dolgoztak ki. [lásd Sujecki, Bartosz: Mahnverfahren. Mit elektronischen und europäischen Mahnverfahren. C.F. Müller Verlag, Heidelberg, 2007, 141-142. p.]
Magyarországon az beadványokat kizárólag papír alapon írásban az eljáró közjegyzőnél lehet előterjeszteni, az eljárásban kizárólag papír alapú beadványok alkalmazhatók, az eljáró közjegyző az iratokat papíron állítja elő és kézbesítteti a félnek [2009. évi L. törvény 59. § (10) bek.].
Kötelező jogi képviseletet nem ír elő a rendelet. Azonban képviselet esetén a képviselőre is vonatkoznak a fenti (elektronikus aláírással kapcsolatos) követelmények.
Az "A" formanyomtatványt az eljáró bíróság által elfogadott nyelven vagy nyelvek egyikén nyújtható be. Rendszerint csak a hivatalos nyelvet adták meg elfogadott nyelvként a tagállamok, ez alól kivételt képez pl. Csehország, ahol angolul és szlovákul, Franciaország, ahol angolul, németül, olaszul és spanyolul, valamint Szlovénia, ahol a nemzeti kisebbségekre tekintettel magyarul és olaszul is fogadják a beadványokat. A kérelem formanyomtatványa az Európai Unió valamennyi hivatalos nyelvén hozzáférhető és azonos a struktúrája, szövegezése. Az űrlap tartalmazza az esetleges későbbi (külföldi) végrehajtáshoz szükséges adatokat is.
A 7. cikk (2) bek. felsorolja a kérelem kötelező tartalmi elemeit, amit az "A" formanyomtatvány (I. melléklet) is visszatükröz. A nyomtatvány kitöltése során meg kell adni a követelés összegét és pénznemét, beleértve a főkövetelést, adott esetben a kamatokat, kötbért és költségeket. A jogcímekre vonatkozóan hivatkozási számok segítik a felhasználót, a kérelem űrlapja (a 6. pontban) a követelés alapjára vonatkozóan a felkínálja a leggyakrabban előforduló eseteket (pl. adásvételi, szolgáltatási, építési, biztosítási szerződésen stb. alapuló követelés). A kódszámokkal ellátott listából lehet választani vagy más jogcím esetén azt az "egyéb" rovatban külön feltüntetni.
A 7. cikk (2) bek. e) pontja a kérelem tartalmi elemei közé emeli a követelést alátámasztó bizonyítékok ismertetését. Ezeket utalásszerűen sorolja fel a jogosult a kérelemre kidolgozott nyomtatvány 10. pontjában. A bizonyítékként megjelölt okiratok csatolása nem szerepel előírásként a rendeletben. A bizonyítékok megnevezésének kötelező jellege több szempontból problémásnak tűnik. Tekintve, hogy így a bíróság ebben a fázisban nem foglalkozik bizonyítási kérdésekkel, így végül is felesleges az előírás és további korlátokat állít a jogosult elé. Megjelenik olyan kritika a szakirodalomban, hogy egyáltalán nem kellene megkívánni a bizonyítékok megjelölését az eljárásnak ebben a fázisában, mivel a bizonyítékok megítélésének kérdése sokkal inkább az ellentmondást követő rendes peres szakaszban kerül előtérbe. [Sujecki, Bartosz: Mahnverfahren. Mit elektronischen und europäischen Mahnverfahren. C.F. Müller Verlag, Heidelberg, 2007, 140-141. p.]
A jogosult már a kérelemben (de legkésőbb az európai fizetési meghagyás kibocsátásáig) közölheti a bírósággal, hogy ellentmondás esetén nem kívánja a peres eljárásra való áttérést. Erre az "A" formanyomtatványhoz tartozó 2. számú függelékben található űrlapot használhatja, mely fizikailag leválasztható a kérelemről, ezt a nyilatkozatot természetszerűleg nem hozzák a kötelezett tudomására.
A 7. cikk (3) bek. által megkívánt nyilatkozat az eddig megszokotthoz képest kissé idegen lehet a magyar jogalkalmazó számára. Itt valójában az igazmondási kötelezettség angolszász felfogására visszavezethető szabályozási megoldással állunk szemben. A 7. cikk (3) bekezdés kapcsán kritikára ad okot, hogy nagyon különböző szankciók kapcsolódhatnak az egyes tagállamokban ehhez a magatartáshoz, és a gyakorlat is nagyon eltérő. Garanciális jelentősége volna annak, hogy legalább minimum szabályokat dolgozzon ki a jogalkotó és ezek kerüljenek egy módosítással a rendeletbe, tehát valamilyen mértékig közösségi szinten is szabályozást nyerjen a kérdés.
Az Európai Unió Bíróságának az Iwona Szyrocka és SiGer Technologie GmbH C-215/11. ügyben 2012. december 13-án hozott ítélete alapján a rendelet 7. cikkét úgy kell értelmezni, hogy az kimerítően szabályozza az európai fizetési meghagyás iránti kérelem által kielégítendő követelményeket. A szóban forgó rendelet 25. cikke értelmében és az e cikkben meghatározott feltételek mellett a nemzeti bíróság továbbra is szabadon állapíthatja meg az eljárási illeték összegét a nemzeti jogában meghatározott szabályok szerint, feltéve hogy e szabályok nem kedvezőtlenebbek a belső jog hatálya alá tartozó hasonló jellegű esetekre vonatkozókhoz képest, és nem teszik gyakorlatilag lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé az uniós jog által biztosított jogok gyakorlását. A rendelet 4. cikkét és 7. cikke (2) bekezdésének c) pontját úgy kell értelmezni, hogy azzal nem ellentétes, ha a jogosult az európai fizetési meghagyás iránti kérelem keretében az esedékessége napjától a főkövetelés teljesítésének napjáig terjedő időszakra kamatot követelhet. Amennyiben a kötelezett a jogosult részére köteles a főkövetelés teljesítésének napjáig keletkezett kamatot fizetni, akkor a nemzeti bíróság továbbra is szabadon választhatja meg, hogy milyen módon tölti ki az európai fizetési meghagyásnak az 1896/2006 rendelet V. mellékletében található formanyomtatványát, feltéve hogy az ily módon kitöltött formanyomtatvány lehetővé teszi a kötelezett számára egyrészt azt, hogy minden kétséget kizáróan megismerje azt a határozatot, amelynek értelmében a jogosult részére a főkövetelés teljesítésének napjáig keletkezett kamatot köteles fizetni, másrészt pedig azt, hogy egyértelmű legyen a kamatláb, és az az időpont, amelytől kezdve a kamatokat kérték.

8. cikk

A kérelem megvizsgálása

A bíróság a formanyomtatványon rendelkezésre álló adatok alapján vizsgálja, hogy a formai követelményeknek megfelel-e a kérelem és a követelés megalapozottnak-e. A formai vizsgálat kiterjed arra, hogy a rendelet hatálya alá tartozó követelést kívánnak-e az adott eljárásban érvényesíteni (2., 3., 4. cikkek), betartották-e a joghatósági szabályokat (6. cikk), a kérelem magában foglalja-e a rendeletben (7. cikk) meghatározott kötelező tartalmi elemeket.
A legtöbb vita azzal kapcsolatban merül fel, hogy milyen mértékben kell vizsgálni a követelés megalapozottságát. Egyfajta valószínűségi vizsgálat elegendő-e, amelynél a formális vizsgálati kritériumokból kitűnően a nyilvánvalóan megalapozatlan kérelmeket lehet kiszűrni vagy ennél átfogóbb vizsgálatról volna szó. Az igény jogi megalapozottságának vizsgálata azért is kulcsfontosságú kérdés, mert ettől függ, hogy a bíró értékelő tevékenysége szükséges-e, ill. az elektronikus eszközök bevethetőségének határát is ez jelentheti. A fizetési meghagyás iránti kérelem teljes automatizálása akkor valósítható meg, ha a vizsgálat alapvetően a betartandó formalitásokra korlátozódik. Az európai fizetési meghagyásos eljárásban az információs technológia nemcsak támogató jelleggel használható fel, hanem a kérelem vizsgálatára is. Az elektronikus feldolgozást nem könnyíti meg, hogy a 44/2001/EK rendelet, amelyre az európai fizetési meghagyásról szóló 1896/2006/EK rendelet visszautal a számos joghatósági okot tartalmaz, melyek egy viszonylag bonyolult szabályrendszer képeznek, az ebben való eligazodást sokszor csak a Európai Bíróság ítéletei biztosítják.
Ami az európai fizetési meghagyás kibocsátására irányuló kérelmet illeti, a rendelet Preambulumának 16. pontja kifejezetten abból indul ki, hogy a bíróságnak a kérelmet - beleértve a joghatóság kérdését és a bizonyítékok ismertetését is - a (kérelmet tartalmazó) formanyomtatványban megadott tájékoztatás alapján kell megvizsgálnia. Ez lehetővé tenné a bíróság számára a követelés megalapozottságának prima facie vizsgálatát, és többek között a nyilvánvalóan alaptalan követelések vagy elfogadhatatlan kérelmek elutasítását. Ezzel egyidejűleg a Preambulum 16. pontja hangsúlyozza, hogy a vizsgálatot nem kell feltétlenül bírónak végeznie. A rendelet előírásai mégse teszik eléggé világossá, hogy a bíróság vizsgálati kompetenciája milyen mértékű. A vizsgálat mértéke a nemzeti jogokban is nagyon különböző. Igen sokféle megoldással találkozhatunk Európában: egészen a tisztán gépi (automatizált) feldolgozástól (pl. Németország), egészen az okiratos fizetési meghagyásig (Franciaország és Olaszország), mely utóbbi egy korlátozott bizonyításon alapul. Egyértelmű, hogy nem akarta a közösségi jogalkotó a nemzeti perjogi kultúrákban gyökerező vitát véglegesen eldönteni. A rendelet 8. cikkének megfogalmazása nyitva hagyta a kérdést, s ezáltal élénk vitát váltott ki. Egyes szerzők a szó szerinti szövegre támaszkodva azzal érvelnek, hogy egy prima facie vizsgálatot kell lefolytatni. A jogirodalomban sűrűn találkozunk hivatkozást arra, hogy a rendelet 7. cikkének (2) bek. e) pontja megköveteli a jogosulttól, hogy a kérelemben megjelölje a bizonyítékait. Egy ilyen terjedelmű bírósági vizsgálat nem tűnik összhangban levőnek az európai fizetési meghagyás céljával, vagyis azzal, hogy gördülékeny és költségkímélő módon jussunk egy végrehajtható határozathoz. Egyes szerzők szerint az osztrák megoldás alapjául szolgáló vizsgálat terjedelméből kell kiindulni az értelmezés során. Emellett szól a Preambulum 16. pontja is. [Hess, Burkhard / Bittmann, David: Die verordnung zur Einführung eines Europäischen Mahnverfahrens und eines Europäischen Verfahrens für geringfügige Forderungen - ein substantieller Integrationsschritt im Europäischen Zivilprozessrecht. Praxis des Internationalen Privat- und Verfahrensrecht, 2008, 307-308. p.] A válaszadást a 8. cikk szó szerinti értelmezése nem segíti, a rendszertani értelmezés sem ad választ, mivel a rendelet egyfelől a kérelem benyújtásánál előírja a tényállás és a bizonyítékok megjelölését, ami a megalapozottság vizsgálatának szükségességére utal. Nincs ezzel összhangban a 12. cikk (4) bek. a) pontja, mely szerint a kötelezettet arról tájékoztatja a bíróság, hogy a fizetési meghagyást kizárólag a jogosult által nyújtott adatok alapján bocsátotta ki, és ezeket a bíróság nem ellenőrizte. [vö. Sujecki, Bartosz: Mahnverfahren. Mit elektronischen und europäischen Mahnverfahren. C.F. Müller Verlag, Heidelberg, 2007, 142-143. p.] A vizsgálat mértékének elégtelen szabályozása gyenge pontja a rendeletnek. Rejtett formában mozgásteret biztosít a tagállamok számára, amely az egységes joggyakorlat kialakulását veszélyezteti és komoly problémákhoz vezethet.
Ha a követelés megalapozatlannak tűnik, a bíróság a kérelmet elutasítja. A kérelem elutasítása nem eredményez ítélt dolgot. Amennyiben úgy találja az eljáró bíróság, hogy a fenti követelményeknek csak a kérelem egy része felel meg, erről kioktatja a jogosultat és felhívja arra, hogy a bíróságnak az adott összegre vonatkozó javaslatát fogadja el vagy utasítsa vissza (lásd 10. cikk). Ha a jogosult a bíróság javaslatát elfogadja, a bíróság kibocsátja a fizetési meghagyást erre a részre nézve, egyébként pedig elutasítja a kérelmet. Az elutasítás lehetősége a nyilvánvalóan alaptalan kérelmek esetében egyfajta "biztonsági szelep"-nek is nevezhető.

9. cikk

Kiegészítés és kijavítás

(1) A bíróság felhívja a jogosultat a kérelem kiegészítésére vagy kijavítására, amennyiben a 7. cikkben foglalt követelmények nem teljesülnek, kivéve ha a követelés nyilvánvalóan alaptalan vagy a kérelem nem elfogadható. A bíróság a II. mellékletben található "B" formanyomtatványt használja.

(2) Amennyiben a bíróság felhívja a jogosultat a kérelem kiegészítésére vagy kijavítására, erre a körülmények alapján általa megfelelőnek ítélt határidőt állapít meg. A bíróság ezt a határidőt mérlegelése szerint meghosszabbíthatja.

Ha a jogosult a felhívást követően bíróság által megszabott határidőn belül nem javítja ki, vagy egészíti ki a kérelmét, a bíróság az európai fizetési meghagyásra irányuló kérelmet elutasítja. Az elutasítás nem támadható meg, de a jogosult nincs attól elzárva, hogy az európai fizetési meghagyás kibocsátását újólag kérelmezze vagy a követelését egy a tagállam nemzeti joga szerinti eljárás keretében vagy a európai kis értékű eljárásban érvényesítse.

10. cikk

A kérelem módosítása

(1) Amennyiben a 8. cikkben foglalt követelmények csak a kérelem egy része tekintetében teljesülnek, a bíróság erről a III. mellékletben található "C" formanyomtatványon tájékoztatja a jogosultat. A jogosultat a bíróság felhívja az általa megállapított összeget tartalmazó európai fizetési meghagyási javaslat elfogadására vagy elutasítására, és tájékoztatja a jogosultat döntése következményeiről. A jogosult a bíróság által a 9. cikk (2) bekezdésével összhangban meghatározott határidőn belül a bíróság által megküldött "C" formanyomtatvány visszaküldésével válaszol.

(2) Ha a jogosult elfogadja a bíróság javaslatát, a bíróság a 12. cikknek megfelelően európai fizetési meghagyást bocsát ki a követelés jogosult által elfogadott részére vonatkozóan. Az eredeti követelés fennmaradó részét illető következményekre a nemzeti jogot kell alkalmazni.

(3) Ha a jogosult a bíróság által meghatározott határidőn belül nem küldi meg válaszát, vagy elutasítja a bíróság javaslatát, a bíróság teljes egészében elutasítja az európai fizetési meghagyás iránti kérelmet.

Amennyiben a kérelem vizsgálata során úgy találja az eljáró bíróság, hogy a fenti követelményeknek csak a kérelem egy része felel meg, erről kioktatja a jogosultat. Egyúttal felhívja arra, hogy a bíróságnak az erre részre redukált összegre vonatkozó fizetési meghagyásra tett javaslatát fogadja el vagy utasítsa vissza. Ha a jogosult a bíróság javaslatát elfogadja, a bíróság kibocsátja a fizetési meghagyást erre a részre nézve. A maradék követelése a nemzeti jog vagy a közösségi jog szabályai által kínált egyéb eljárásban (így például az Európai Parlament és a Tanács 861/2007/EK rendeletében meghatározott kis értékű követelések európai eljárásának keretei között) érvényesíthető. A cikk szóhasználata ellenére itt tulajdonképpen nem is annyira a módosításról, mint inkább az érvényesítendő igénynek a megosztásáról van szó.
A válaszadási határidő be nem tartása, ill. az el nem fogadott javaslat a kérelem elutasítást vonja maga után.
Meg kell említeni még, hogy a bíróság javaslatát és a választ illetően is űrlapok ("C" formanyomtatvány) használatát írja elő a rendelet. A jogosultnak csak be kell jelölnie a válaszlapon a megfelelő rovatot, ezzel jelezve, hogy elfogadja a bíróság javaslatát vagy nem. Hallgat azonban arról a rendelet, hogy a jogosult a válaszadás során igénybe veheti-e az elektronikus utat. Abból, hogy a kérelem beadása, valamint az ellentmondás előtt megnyitotta a rendeletalkotó az elektronikusan csatornát, arra is lehet következtetni, hogy a módosítási javaslatra adott válasz is továbbítható a bíróság felé elektronikus úton, feltéve, hogy a kérdéses tagállam egyébként erre a rendelettel kapcsolatos szabályozásában általánosságban módot ad.

11. cikk

A kérelem elutasítása

(1) A bíróság elutasítja a kérelmet, amennyiben:

a) a 2., 3., 4., 6. és 7. cikkben megállapított követelmények nem teljesülnek;

vagy

b) a követelés nyilvánvalóan alaptalan;

vagy

c) a jogosult a bíróság által a 9. cikk (2) bekezdése szerint megállapított határidőn belül nem küldi meg válaszát;

vagy

d) a jogosult a bíróság által meghatározott határidőn belül nem küldi meg válaszát, vagy elutasítja a bíróság javaslatát a 10. cikkel összhangban.

A jogosultat a IV. mellékletben található "D" formanyomtatvány útján a kérelem elutasításának indokairól tájékoztatni kell.

(2) A kérelem elutasítása ellen fellebbezésnek nincs helye.

(3) A kérelem elutasítása nem akadályozza meg a jogosultat abban, hogy egy új európai fizetési meghagyás iránti kérelem vagy bármely egyéb, valamely tagállam joga alapján rendelkezésre álló eljárás útján érvényesítse a követelést.

A követelés nyilvánvaló megalapozatlansága a kérelem elutasításához vezet. Ugyanígy elutasítást eredményezhet a joghatóság (lásd 6. cikk), ill. a kötelező tartalmi elemek hiánya (vö. 7. cikk), valamint ha a követelés nem tartozik a rendelet hatálya alá, vagy a tárgyra tekintettel (lásd 2. cikk) vagy a határon átnyúló jelleg hiánya miatt (lásd 3. cikk). A kérelem elutasítása azonban nem eredményez ítélt dolgot, önmagában az elutasítás ténye nem akadályozza meg a jogosultat abban, hogy akár egy újabb európai fizetési meghagyásos eljárásban, akár más úton az igényét érvényesítse. Szembeötlő, hogy az elutasítás ellen nincsen helye fellebbezésnek.
Magyarországon a 2009. évi L. törvény 59. § (4) bek. alapján a kérelemnek a rendelet 11. cikke szerint történő elutasítása esetén a jogosult a bíróságnál keresetet indíthat, ebben az esetben a fenti törvény 25. § (4) bekezdését megfelelően alkalmazni kell. Tehát amennyiben a jogosult a követelését ilyen módon érvényesíti, a kérelem beadásához fűződő joghatályok fennmaradnak, ha a jogosult a keresetlevelet a végzés jogerőre emelkedését követő harminc napon belül benyújtja vagy ajánlott küldeményként postára adja. E határidő elmulasztása esetén igazolásnak nincs helye. A keresetlevélhez pedig mellékelni kell az elutasító végzést.

12. cikk

Az európai fizetési meghagyás kibocsátása

(1) Amennyiben a 8. cikkben foglalt feltételek teljesülnek, a bíróság a lehető leghamarabb és általában a kérelem benyújtását követő 30 napon belül, az V. mellékletben található "E" formanyomtatvány felhasználásával európai fizetési meghagyást bocsát ki.

A 30 napos határidőbe nem számít bele a jogosult által a kérelem kiegészítése, kijavítása vagy módosítása céljából felhasznált idő.

(2) Az európai fizetési meghagyást a kérelmet tartalmazó formanyomtatvány másolatával együtt kell kibocsátani. Ez nem tartalmazza a jogosult által az "A" formanyomtatvány 1. és 2. függelékében szolgáltatott adatokat.

(3) Az európai fizetési meghagyásban a kötelezettet tájékoztatni kell a választási lehetőségéről, amely szerint:

a) megfizetheti a meghagyásban megjelölt összeget a jogosultnak;

vagy

b) az európai fizetési meghagyás kötelezett részére történő kézbesítésétől számított 30 napon belül a származási bíróságnak megküldött nyilatkozatban ellentmondással élhet.

(4) Az európai fizetési meghagyásban a kötelezettet tájékoztatni kell arról, hogy:

a) a meghagyást kizárólag a jogosult által nyújtott adatok alapján bocsátották ki, és ezeket a bíróság nem ellenőrizte;

b) a meghagyás végrehajthatóvá válik, kivéve, ha a 16. cikkel összhangban a bírósághoz ellentmondást nyújt be;

c) amennyiben ellentmondást nyújt be, az eljárás a származási tagállam hatáskörrel rendelkező bíróságain a polgári peres eljárásra vonatkozó szabályokkal összhangban folytatódik, kivéve, ha a jogosult kifejezetten kérte, hogy ebben az esetben az eljárást szüntessék meg.

(5) A bíróság gondoskodik a meghagyásnak a kötelezett részére történő kézbesítéséről a nemzeti joggal összhangban, a 13., 14. és 15. cikkben megállapított minimumszabályoknak megfelelő módon.

A rendeletben foglalt feltételek teljesülése esetén (lásd 8. cikkhez fűzött magyarázat) a bíróság kibocsátja az európai fizetési meghagyást, amelyben felhívja arra, hogy - a magyar megoldáshoz hasonlóan - fizesse meg a jogosult részére a meghagyásban megjelölt összeget, vagy a rendeletben megjelölt (harminc napos) határidőn belül (lásd 16. cikk) terjessze elő az ellentmondását. A kibocsátásra előírt harminc napos határidőt előíró szabály gyorsító jellegű, de nem jelentheti azt, hogy ezt követően volna kibocsátható az európai fizetési meghagyás. A bíróságot kötelező határidő túllépésének a szankciója nem derül ki a rendeletből. A jogkövetkezmények meghatározásánál kiindulhatunk, hogy a rendelet az Európai Közösség másodlagos jogforrásaihoz tartozik, amelyet az EK-Szerződés felhatalmazása alapján alkotott meg az Európai Tanács. Éppen ezért az EK-Szerződés 226. cikke alapján az EK-Szerződésből fakadó kötelezettség megszegése miatt a Bizottság jogosult fellépni az adott tagállammal szemben a hivatkozott szakaszban meghatározottak szerint, amelynek eredményeképpen végső soron az Európai Bírósághoz fordulhat. Elviekben felmerül a hivatali jogkörben okozott kárért való felelősség kérdése is a szükségtelen késedelem esetén.
A kötelezettnek kézbesített másolat a kérelemről nem tartalmazza azt az információt, hogy a jogosult ellentmondás esetén nem kívánja az eljárás peres eljáráskénti folytatását.

13. cikk

Kézbesítés a kötelezett általi átvétel igazolásával

Az európai fizetési meghagyás a kézbesítés helye szerinti állam nemzeti jogával összhangban a következő módokon kézbesíthető a kötelezettnek:

a) személyes kézbesítés, az átvételnek a kötelezett által aláírt, az átvétel időpontját is tartalmazó átvételi elismervénnyel történő igazolásával;

b) személyes kézbesítés, a kézbesítést végző illetékes személy által aláírt irat igazolásával, amely tartalmazza, hogy a kötelezett átvette az iratot vagy bármely jogos indok nélkül visszautasította annak átvételét, valamint tartalmazza a kézbesítés időpontját;

c) postai kézbesítés, az átvételnek a kötelezett által aláírt és visszaküldött, az átvétel időpontját is tartalmazó átvételi elismervénnyel történő igazolásával;

d) elektronikus eszköz - mint például fax vagy e-mail - útján történő kézbesítés, az átvételnek a kötelezett által aláírt és visszaküldött, az átvétel időpontját is tartalmazó átvételi elismervénnyel történő igazolásával.

14. cikk

Kézbesítés a kötelezett általi átvétel igazolása nélkül

(1) Az európai fizetési meghagyás - a kézbesítés helye szerinti állam nemzeti jogával összhangban - a következő módokon is kézbesíthető a kötelezettnek:

a) személyes kézbesítés útján a kötelezett személyes címére, a kötelezettel egy háztartásban élő vagy ott alkalmazott személyeknek;

b) amennyiben a kötelezett önálló vállalkozó vagy jogi személy, személyes kézbesítés útján a kötelezett üzlethelyiségeiben a kötelezett által alkalmazott személyeknek;

c) a meghagyás elhelyezése útján a kötelezett postaládájában;

d) a meghagyás letétbe helyezése útján valamely postahivatalban vagy a hatáskörrel rendelkező hatóságoknál, és a kötelezett postaládájában a letétbe helyezésről szóló írásos értesítés elhelyezésével, feltéve, hogy az írásos értesítés egyértelműen feltünteti, hogy az irat jellegét tekintve bírósági iratnak minősül, valamint hogy az értesítés joghatás tekintetében kézbesítésnek minősül, és megkezdődik a határidők számítása;

e) postai kézbesítés útján igazolás nélkül a (3) bekezdés értelmében, amennyiben a kötelezett címe a származási tagállamban van;

f) elektronikus úton, a kézbesítésről szóló automatikus visszaigazolással, feltéve, hogy a kötelezett előzetesen kifejezetten elfogadta a kézbesítés ezen módját.

(2) E rendelet alkalmazásában az (1) bekezdés szerinti kézbesítés nem elfogadható, amennyiben a kötelezett címe teljes bizonyossággal nem ismert.

(3) Az (1) bekezdés a), b), c) és d) pontja szerinti kézbesítést a következőkkel kell igazolni:

a) a kézbesítést végző illetékes személy által aláírt irat, amely tartalmazza:

i. a kézbesítés módját;

és

ii. a kézbesítés időpontját;

és

iii. amennyiben a meghagyást a kötelezettől eltérő személynek kézbesítették, ezen személy nevét és a kötelezettel való kapcsolatát;

vagy

b) az (1) bekezdés a) és b) pontja szerinti kézbesítés esetén azon személy által aláírt átvételi elismervény, akinek a meghagyást kézbesítették.

A rendelet nem dolgozott ki önálló szabályrendszert a kézbesítésre. Mindössze minimumszabályok lettek közösségi szinten meghatározva, egyébiránt az európai fizetési meghagyásnak a kötelezett részére történő kézbesítése a kézbesítés helye szerinti állam nemzeti joga szerint zajlik. A nemzeti jog szerinti kézbesítés során azonban bizonyos minimumkövetelményeket be kell tartani. Ezeket a szabályokat tartalmazza a 13-14. cikk. Másként fogalmazva az eljáró bíróságnak egy olyan kézbesítési formát kell alkalmaznia a nemzeti jog kézbesítési formái közül, amely a 13-15. cikkek feltételeinek megfelelnek. Amennyiben - a nemzeti jog szerint ugyan megengedett - de a 13-15. cikkeknek nem megfelelő kézbesítési formát alkalmaznának az európai fizetési meghagyás kézbesítése során, akkor az így kézbesített határozat nem lehet alapja a 18. cikkbeli végrehajthatóvá nyilvánításnak. Ilyenkor csak az kérdéses, hogy az ilyen módon kézbesített európai fizetési meghagyás minden hatás nélkül marad-e, vagy egy esetleges ellentmondás esetén szabályszerű perré fordulást eredményezhet-e. [vö. Rauscher, Thomas (Hrsg.): Europäischer Zivilprozessrecht. Kommentar. München, Sellier, 2006, 1824. p.]
A 13. és a 14. cikkek szabályai nemcsak a határon átnyúló kézbesítést, hanem a tagállamon belülit és érintik. A 13. és a 14. cikkek kézbesítési formái között nincsen hierarchia, azaz az ezekben cikkekben felkínált módozatoknak megfelelő kézbesítési szabályok közül szabadon választhat a hatóság, mely az iratot kézbesíti. Mindenesetre azt a tényt azonban nem szabad szem elől téveszteni, hogy a 14. cikkben foglalt szabályoknak megfelelő kézbesítés esetén megnyílhat a felülvizsgálat lehetősége (20. cikk). A két említett cikk felsorolásai az elfogadott kézbesítési formákról taxatív jellegűek. Más kézbesítési formák, különösen azok, amelyek jogi fikciókon alapulnak (például a magyar hirdetményi kézbesítés), nem tekinthetők megfelelőnek. A felsorolt kézbesítési formák mindegyike vagy teljes bizonyossággal (13. cikk), vagy igen nagyfokú valószínűséggel (14. cikk) biztosítja, hogy a kézbesített irat eljut a címzettjéhez.
A 2009. évi L. törvény hatálybalépése után a külföldi jogosult nem köteles az európai fizetési meghagyásos eljárásban kézbesítési megbízottat jelölni és a fizetési meghagyás végrehajtói kézbesítésének nincs helye. Ha az iratokat belföldön kell kézbesíteni, a kézbesítésre e törvény, a Pp., valamint a hivatalos iratok kézbesítésére vonatkozó jogszabály rendelkezéseit, másik tagállamba történő kézbesítés esetén pedig a polgári és kereskedelmi ügyekben keletkezett bírósági és bíróságon kívüli iratok tagállamokban történő kézbesítéséről szóló 1393/2007/EK rendeletet kell alkalmazni [2009. évi L.törvény 59. § (3) bek.].

15. cikk

Kézbesítés a kötelezett képviselőjének

A meghagyás 13. vagy 14. cikk szerinti kézbesítése foganatosítható a kötelezett képviselőjének is.

A 15. cikk alapján a 13. és 14. cikkekben felsorolt kézbesítési módozatok abban az esetben is alkalmazhatók, ha a kézbesítés a kötelezett képviselője részére történik. A képviselő alatt e szakasz alkalmazása során a törvényes képviselőt, valamint a meghatalmazottat is érteni kell.

16. cikk

Az európai fizetési meghagyással szembeni ellentmondás

(1) A kötelezett az európai fizetési meghagyással együtt kézhez kapott, a VI. mellékletben található "F" formanyomtatvány felhasználásával a származási bíróságnál ellentmondást nyújthat be az európai fizetési meghagyással szemben.

(2) A ellentmondást a meghagyás kötelezettnek történő kézbesítése időpontjától számított 30 napon belül kell megküldeni.

(3) A kötelezettnek az ellentmondásban nyilatkoznia kell arról, hogy vitatja a követelést, annak indokát azonban nem kell megjelölnie.

(4) A ellentmondást papíron vagy bármely más, a származási tagállam által elfogadott és a származási bíróság rendelkezésére álló kommunikációs eszközön keresztül - beleértve az elektronikus formát is - kell benyújtani.

(5) Az ellentmondást a kötelezettnek vagy adott esetben a képviselőjének alá kell írnia. Amennyiben az ellentmondást elektronikus formában nyújtják be a (4) bekezdéssel összhangban, azt az 1999/93/EK irányelv 2. cikkének 2. pontjával összhangban kell aláírni. Az aláírást - további követelmények támasztása nélkül - el kell ismerni a származási tagállamban.

A kötelezett a magyar fizetési meghagyásos eljárásból ismert határidőnél hosszabb, harminc napos határidőn belül élhet ellentmondással. A harminc napos határidőn belül az irat postára adására és nem a beérkezésre vonatkozik. Az európai polgári eljárásjog területéhez tartozó több rendelet esetében komoly problémát okozott, hogy ezekből korábbi rendeletekből hiányzott a határidők számításának egységes szabályozása, itt rendszerint beérte a jogalkotó a tagállamok nemzeti jogára történő utalással. E téren számottevő fordulatot hozott az európai fizetési meghagyásos eljárásról szóló rendelet, mely rendelet Preambulumának 28. pontja a határidők számítására a 1182/71/EGK rendelet [Az időtartamokra, időpontokra és határidőkre vonatkozó szabályok meghatározásáról szóló, 1971. június 3-i 1182/71/EGK, Euratom tanácsi rendelet, HL L 124., 1971.6.8., 1.] szabályait tekinti irányadónak. A kötelezett figyelmét erre fel kell hívni és tájékoztatni kell arról, hogy az európai fizetési meghagyást kibocsátó bíróság helye szerinti tagállamban érvényes munkaszüneti napokat a határidő számítása során figyelembe veszik.
A harminc napos határidő nem vonatkozik a joghatósági kifogásra, az a folyamatban levő rendes (peres) eljárás során is felhozhatók. [lásd Mayr, Peter G. / Czernich, Dietmar: Europäisches Zivilprozessrecht. WUV Universitätsverlag, Wien, 2006, 211-212. p.]
Ügyvédkényszer az ellentmondás előterjesztésével kapcsolatosan sincs előírva a rendeletben.
Az ellentmondás előterjeszthető papír formában vagy elektronikusan. Az újraszabályozott magyar megoldással szemben nem alternatív jelleggel, hanem kötelezően használandó formanyomtatványt tartalmaz erre nézve a rendelet VI. számú melléklete ("F" formanyomtatvány). Az ellentmondás formanyomtatványát az európai fizetési meghagyás kézbesítésével egyidejűleg a kötelezett rendelkezésére bocsátják. Az elektronikus út választhatóságának természetszerűleg itt is feltétele az, hogy az elektronikus formát az eljáró bíróság tagállama a Bizottság felé a rendelet hatálybalépését megelőzött nyilatkozatával jelezte. Nem megoldhatatlan az sem, hogy webes felületen is benyújtható, legyen az ellentmondás, ha a tagállam már ilyen rendszert alkalmaz [lásd részletesebben a 7. cikkhez fűzött magyarázatban].
Az ellentmondásában a kötelezett vitathatja az egész követelést vagy annak egy részét is. A formanyomtatványt alá kell írnia (elektronikus továbbítás esetén az elektronikus aláírásról szóló 1999/93/EK irányelvnek megfelelően fokozott biztonságú elektronikus aláírással). Az ellentmondás megindokolni nem szükséges.

17. cikk

Az ellentmondás benyújtásának joghatásai

(1) Amennyiben a 16. cikk (2) bekezdésében megállapított határidőn belül a kötelezett ellentmondást nyújt be, az eljárás a származási tagállam hatáskörrel rendelkező bíróságán a polgári peres eljárásra vonatkozó szabályokkal összhangban folytatódik, kivéve, ha a jogosult kifejezetten kérte, hogy ebben az esetben az eljárást szüntessék meg.

Amennyiben a jogosult az európai fizetési meghagyásos eljárással érvényesítette a követelését, a nemzeti jog egyetlen rendelkezése sem sértheti jogi helyzetét az azt követő polgári peres eljárásban.

(2) Az (1) bekezdés értelmében vett polgári peres eljárássá való átalakulásra a származási tagállam jogát kell alkalmazni.

(3) A jogosultat tájékoztatni kell arról, hogy a kötelezett élt-e ellentmondással, valamint arról, hogy az eljárás átalakul polgári peres eljárássá.

A magyar joghoz hasonlóan az európai fizetési meghagyásos eljárásban is azzal a jogkövetkezménnyel jár az ellentmondás előterjesztése, hogy az eljárás perré alakul. A magyartól eltérően a jogosult már az európai fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelmében (de legkésőbb a kibocsátásig) jelezheti a bíróság felé, hogy ellentmondás esetén nem kéri a peres eljárás lefolytatását [lásd a 7. cikkhez fűzött magyarázatot] A perré alakulás a fenti nyilatkozat hiányában automatikusan, újabb kérelem nem szükséges hozzá.
A perré alakulására annak a tagállamnak a nemzeti jogát kell alkalmazni, amelyben a fizetési meghagyást kibocsátották. Érdekes a helyzete azoknak az államoknak, mint pl. Finnország, ahol nincsen ilyen eljárás a nemzeti jogban. Ott ugyanis a meg nem levő nemzeti szabályokat nem lehet alkalmazni, közösségi szabályozás nem fedi le ezt a kérdést, így az alkalmazhatóság érdekében nemzeti szinten kell szabályozni a kérdést.
A 2009. évi L. törvény 59. § (6) bek. szerint hazánkban - 2010. június 1-jét követően - az ellentmondás folytán perré alakuló európai fizetési meghagyásos eljárásban a jogosultat a bíróság hívja föl arra, hogy harminc napon belül a peres eljárás illetékét rója le, az ügyre vonatkozó részletes tényállításait adja elő, és bizonyítékait terjessze elő. A bíróság a felhívást azzal a figyelmeztetéssel látja el, hogy az abban foglaltak elmulasztása esetében a pert megszünteti. Ha a jogosult a kérelemben a Pp. 167. §-ának (3) bekezdése alkalmazásával jelölt meg tanút, a bíróság arra is felhívja a jogosultat, hogy a tanú nevét és idézhető címét - amennyiben az szükséges, egyéb személyi adatait - az ott meghatározott módon jelentse be.
Az Európai Unió Bíróságának C-144/12. sz. Goldbet Sportwetten GmbH és Massimo Sperindeo ügyben 2013. június 13-án hozott ítélete kimondta, hogy a rendelet 17. cikkével összefüggésben értelmezett 6. cikkét akként kell értelmezni, hogy az európai fizetési meghagyással szembeni olyan ellentmondás, amely nem vitatja a származási tagállam joghatóságát, nem tekinthető a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló, 2000. december 22-i 44/2001/EK tanácsi rendelet (Brüsszel-I rendelet) 24. cikke értelmében vett perbe bocsátkozásnak, és hogy e tekintetben nem releváns az a körülmény, hogy az alperes - az általa benyújtott ellentmondás keretében - az ügy érdemére vonatkozó nyilatkozatot tett.

18. cikk

Végrehajthatóság

(1) Amennyiben a 16. cikk (2) bekezdésében megállapított határidőn belül - megfelelő időt engedve az ellentmondás beérkezéséhez - nem nyújtottak be ellentmondást a származási bírósághoz, a származási bíróság a VII. mellékletben található "G" formanyomtatvány felhasználásával haladéktalanul végrehajthatónak nyilvánítja az európai fizetési meghagyást. A bíróságnak ellenőriznie kell a kézbesítés időpontját.

(2) Az (1) bekezdés sérelme nélkül, a végrehajthatóság alaki követelményeire a származási tagállam jogát kell alkalmazni.

(3) A bíróság megküldi a jogosultnak a végrehajtható európai fizetési meghagyást.

Az európai jogalkotó a kezdeti bizonytalankodást követően végül az egylépcsős fizetési meghagyásos eljárási modell mellett döntött. Így ha a rendeletben előirányzott harminc napos határidőn belül nem él a kötelezett az ellentmondás lehetőségével, akkor az azt kibocsátó bíróság a fizetési meghagyást végrehajthatónak nyilvánítja. A "végrehajthatónak nyilvánít" kifejezés alatt nem az exequatur eljárás néven is ismert végrehajthatóvá nyilvánítási eljárást kell érteni, ez világosan kiderül a rendelet 19. cikkéből. Ez utóbbi cikk ugyanis az európai fizetési meghagyásra nézve eltörli az exequatur eljárás szükségességét. Nem szükséges továbbá az európai fizetési meghagyásnak a 805/2004/EK rendelet [Az Európai Parlament és a Tanács 805/2004/EK rendelete (2004. április 21.) a nem vitatott követelésekre vonatkozó európai végrehajtható okirat létrehozásáról. HL L 143., 2004.4.30., 15.] szerinti európai végrehajtható okirattá (más - s talán az intézmény lényegét jobban tükröző - szóhasználattal európai végrehajtási jogcímmé minősítése sem, az európai fizetési meghagyás automatikusan európai végrehajtási jogcímként bocsátják ki.
A 18. cikk szövegének értelmezéséből kitűnik, hogy ez automatikus; ahhoz, hogy a bíróság a végrehajthatóságot kimondja, mindössze az ellentmondásra szükséges határidő lejárta szükséges, további kérelem előterjesztése azonban nem. A végrehajthatónak nyilvánítás lényegileg a VII. sz. formanyomtatvány kiállításával történik a gyakorlatban. A vizsgálat csak a kézbesítés pontos időpontjának, valamint annak ellenőrzésére irányul, hogy a fizetési meghagyás ellen éltek-e ellentmondással.
Hazánkban a Vht. 31/C. § alapján a végrehajthatónak nyilvánításra az európai fizetési meghagyást kibocsátó bíróság jogosult, melyet a rendelet VII. melléklete szerinti formanyomtatványon tesz meg. 2010. június 1-jét követően a VII. melléklet szerinti formanyomtatványt az európai fizetési meghagyást kibocsátó közjegyző állítja ki.
A 18. cikk szerinti végrehajthatónak nyilvánítás nem helyettesíti a végrehajtás elrendelését, a fenti módon végrehajthatónak nyilvánított európai fizetési meghagyás alapján az adós lakóhelye, székhelye - ezek hiányában az adós végrehajtás alá vonható vagyontárgyának helye, külföldi székhelyű vállalkozás magyarországi fióktelepe, illetve közvetlen kereskedelmi képviselete esetén a fióktelep, illetőleg a képviselet helye - szerinti törvényszék székhelyén működő helyi bíróság, Budapesten a Budai Központi Kerületi Bíróság; ha az európai fizetési meghagyást a magyar közjegyző bocsátotta ki, az európai fizetési meghagyást kibocsátó közjegyző [Vht. 16. §] rendeli el a végrehajtást (a végrehajtási lap kiállításával). 2009. évi L. törvény 59. § (9) bek. - 2010. június 1-jét követően - az európai fizetési meghagyás végrehajtásának magyar közjegyző általi elrendelése iránti eljárásra e törvénynek a végrehajtás elrendelésére vonatkozó szabályait kell alkalmazni.

19. cikk

A végrehajthatóvá nyilvánítási eljárás eltörlése

A származási tagállamban végrehajthatóvá vált európai fizetési meghagyást a többi tagállamban végrehajthatóvá nyilvánítási eljárás és az elismerés kifogásolásának bármilyen lehetősége nélkül el kell ismerni és végre kell hajtani.

A 18. cikk szerint a származási tagállamban végrehajthatónak nyilvánított európai fizetési meghagyás egy természetes (genuin) európai végrehajtási jogcímként ipso iure az egész közösségben végrehajtható, anélkül, hogy a végrehajtási államban exequatur eljárásra volna szükség. Konkurencia-probléma egyik oldalon az európai fizetési meghagyásról szóló rendelet, másik oldalon a 44/2001/EK rendelet, ill. a 805/2004/EK rendelet között nem áll fenn, mivel az európai fizetési meghagyásról szóló rendelet - a másik két jogi aktustól eltérő módon - nem csak egy a nemzeti jog alapján nyert tagállami jogcím végrehajtását szabályozza, hanem egy egységes (közösségi szinten szabályozott) európai eljárást és egy erre felépített európai (végrehajtási) jogcímet szabályoz. (Leible, Stefan / Freitag, Robert: Forderungsbetreibung in der EU. Beck, München, 2008, 110. p.)

20. cikk

Felülvizsgálat különleges esetekben

(1) A 16. cikk (2) bekezdésében megállapított határidő lejártát követően a kötelezettnek jogában áll az európai fizetési meghagyás felülvizsgálatát kérni a származási tagállam hatáskörrel rendelkező bíróságától, feltéve, hogy haladéktalanul jár el, és:

a) i. a fizetési meghagyást a 14. cikkben előírt valamely módon kézbesítették;

és

ii. a kézbesítés - a kötelezett önhibáján kívül - nem történt meg kellő időben ahhoz, hogy védelméről gondoskodhasson,

vagy

b) a kötelezettet vis maior vagy önhibáján kívüli különleges körülmények akadályozták abban, hogy a követelés ellen ellentmondással éljen.

(2) A 16. cikk (2) bekezdésében megállapított határidő lejártát követően a kötelezett kérheti az európai fizetési meghagyás felülvizsgálatát a származási tagállam hatáskörrel rendelkező bíróságától abban az esetben is, amennyiben a fizetési meghagyást egyértelműen tévesen bocsátották ki, tekintettel az e rendeletben megállapított követelményekre, vagy egyéb különleges körülményekre.

(3) Amennyiben a bíróság - azon az alapon, hogy az (1) és (2) bekezdésben említett felülvizsgálati okok egyike sem áll fenn - a kötelezett kérelmét elutasítja, az európai fizetési meghagyás hatályban marad.

Amennyiben a bíróság úgy határoz, hogy a felülvizsgálat az (1) és (2) bekezdésben megállapított okok valamelyike alapján indokolt, az európai fizetési meghagyás semmis.
A rendelet 16. cikke szerinti ellentmondáson kívül - bizonyos feltételek fennállása esetén - a kötelezettnek van egy további jogorvoslati lehetősége az európai fizetési meghagyással szemben (a származási államban). Alapvetően az ellentmondás az, amivel a kötelezett az európai fizetési meghagyást megtámadhatja. Emellett a 20. cikk tulajdonképpen egy rendkívüli jogorvoslatot biztosít. A felülvizsgálat lehetősége azonban nem jelenti azt, hogy a kötelezett egy második ellentmondási lehetőséghez jutna. A jogirodalom szerint megszorítóan kell értelmezni a 20. cikket. (Mayr, Peter G. / Czernich, Dietmar: Europäisches Zivilprozessrecht.WUV Universitätsverlag, Wien, 2006, 212. p.)
A 20. cikk (1) bekezdése vétlen mulasztás esetére biztosítja az adós részére az európai fizetési meghagyás felülvizsgálatának lehetőségét. Itt abból kell kiindulni, hogy a 14. cikk szerinti kézbesítési formák csak egy nagyfokú valószínűséget jelentenek és nem azt, hogy a kézbesítés valójában megtörtént. Erre tekintettel adja meg a felülvizsgálat lehetőségét a rendelet a kötelezett számára kizárólag a nem személyes kézbesítés esetére (lásd 14. cikk) nézve és csak akkor, ha az akadályoztatás a védekezésre önhibáján kívül állt fenn. Hazánkban a rendelet 20. cikke (1) bekezdésének a) pontjában meghatározott felülvizsgálatra a Pp. kézbesítési vélelem megdöntésére, a rendelet 20. cikke (1) bekezdésének b) pontjában meghatározott felülvizsgálatra pedig a Pp. mulasztás igazolására vonatkozó szabályait kell megfelelően alkalmazni. [Pp. 399. § (2) bek. a)-b) pont, 2009. évi L. törvény 59. § (7) bek. a) és b) pontok]. E kérdésekben való döntés - 2010. június 1-jét követően - a közjegyző hatáskörébe tartozik [2009. évi L. törvény 59. § (7) bek. c) pont].
Kiegészítőleg tartalmaz a 20. cikk (2) bek. egy generálklauzulaszerűen megfogalmazott jogorvoslati lehetőséget arra az esetre, amikor az európai fizetési meghagyást egyértelműen tévesen bocsátották ki, tekintettel a rendeletben megállapított követelményekre, vagy egyéb különleges körülményekre. Ilyen "különleges körülmények" a Preambulum 25. pontja szerint elsődlegesen akkor állnak elő, ha az európai fizetési meghagyás a kérelemben megadott valótlan adatokon nyugszik. Tartalmaz a (2) bekezdés megfogalmazása egy megszorítást is: "egyértelműen" tévesen bocsátották ki. Ez is rámutat arra, hogy a (2) bekezdést nem lehet kiterjesztően értelmezni, nem jelent egy kvázi határidő nélküli jogorvoslati lehetőséget. [Hess, Burkhard / Bittmann, David: Die Verordnung zur Einführung eines Europäischen Mahnverfahrens und eines Europäischen Verfahrens für geringfügige Forderungen - ein substantieller Integrationsschritt im Europäischen Zivilprozessrecht. Praxis des Internationalen Privat- und Verfahrensrecht, 2008, 310. p.] Hazánkban a rendelet 20. cikkének (2) bekezdésében meghatározott felülvizsgálatra a Pp. perújítás megengedhetőségének vizsgálatára vonatkozó rendelkezéseit kell megfelelően alkalmazni. [Pp. 399. § (2) bek. c) pont, 2009. évi L. törvény 59. § (7) bek. c) pont]
Ha a fenti felülvizsgálati okok egyike sem áll fenn, a bíróság a kötelezett kérelmét elutasítja, ellenkező esetben pedig az európai fizetési meghagyás semmis. A közösségi jogi szabályokból hiányzó időbeli korlátozás a jogbiztonság ellen hat.
A 29. cikk (1) bek. b) pontjából kitűnik, hogy a tagállamok kötelesek a 20. cikk alkalmazásához kapcsolódó felülvizsgálati eljárásra hatáskörrel rendelkező bíróságokról információt szolgáltatni. Az Európai Igazságügyi Atlasz tartalmazza még a felülvizsgálati hatáskörrel rendelkező bíróságokat - keresőprogrammal segíti ennek a megtalálását. [Lásd http://ec.europa.eu/justice_home/judicialatlascivil/html/index_hu.htm]
Az Európai Unió Bíróságának az eco cosmetics GmbH & Co. KG. és Virginie Laetitia Barbara Dupuy C-119/13. sz. valamint a Raiffeisenbank St. Georgen reg. Gen. mbh és Tetyana Bonchyk C-120/13. sz. egyesített ügyekben 2014. szeptember 4-én hozott ítélete alapján a rendeletet úgy kell értelmezni, hogy az e rendelet 16-20. cikkében foglalt eljárások nem alkalmazhatók abban az esetben, amikor az európai fizetési meghagyást nem az említett rendelet 13-15. cikkében megállapított minimumszabályoknak megfelelő módon kézbesítették. Amennyiben erre a szabálytalanságra csak az európai fizetési meghagyás végrehajthatónak nyilvánítása után derül fény, a kötelezett számára lehetőséget kell biztosítani arra, hogy ezt a szabálytalanságot megtámadja, és megfelelő bizonyítottság esetén a végrehajthatónak nyilvánítást érvényteleníttesse.

21. cikk

Végrehajtás

(1) E rendelet rendelkezéseinek sérelme nélkül a végrehajtási eljárásokra a végrehajtás szerinti tagállam jogát kell alkalmazni.

A végrehajthatóvá vált európai fizetési meghagyást ugyanolyan feltételek mellett kell végrehajtani, mint a végrehajtás szerinti tagállamban kibocsátott végrehajtható határozatokat.

(2) A másik tagállamban lefolytatandó végrehajtás érdekében a jogosultnak a következő iratokat kell az adott tagállam hatáskörrel rendelkező végrehajtó hatóságainak rendelkezésére bocsátania:

a) a származási bíróság által végrehajthatónak nyilvánított európai fizetési meghagyás másolata, amely megfelel az irat hitelességének megállapításához szükséges feltételeknek;

és

b) amennyiben szükséges, az európai fizetési meghagyás fordítása a végrehajtás szerinti tagállam hivatalos nyelvén, vagy amennyiben az érintett tagállamban több hivatalos nyelv van, a kért végrehajtás helyén folyó bírósági eljárások hivatalos nyelvén vagy hivatalos nyelveinek egyikén, az adott tagállam jogával összhangban, vagy egy másik olyan nyelven, amelyet a végrehajtás szerinti tagállam elfogadhatóként jelöl meg. Valamennyi tagállam megjelölheti az Európai Unió intézményeinek azon, saját hivatalos nyelvétől vagy nyelveitől eltérő hivatalos nyelvét vagy nyelveit, amelyeket az európai fizetési meghagyás nyelveként elfogad. A fordítást valamely tagállamban erre feljogosított személynek hitelesítenie kell.

(3) Az egyik tagállamban a másik tagállamban kibocsátott európai fizetési meghagyás végrehajtását kérelmező jogosult nem kötelezhető - függetlenül annak elnevezésétől - biztosíték, óvadék vagy letét megfizetésére azzal az indokkal, hogy külföldi állampolgár, vagy hogy nem rendelkezik állandó lakóhellyel vagy tartózkodási hellyel a végrehajtás szerinti tagállamban.

A végrehajthatóvá vált európai fizetési meghagyást a végrehajtás szerinti bármely más tagállamban (kivéve Dániát) az ott meghozott (vagyis belföldi) határozatokkal megegyező feltételek mellett kell végrehajtani. Így a külföldi határozat olyan helyzetbe kerül, hogy a végrehajtás során a belföldi határozattal esik egy tekintet alá, tulajdonképpen úgy kell tekinteni az európai végrehajtási jogcímmel ellátott határozatra, mintha a végrehajtás államában hozták volna. A végrehajtás a végrehajtás államának nemzeti joga szerint zajlik, melynek alkalmazása során figyelemmel kell lenni a rendelet szabályrendszerének sajátosságaira is.
A végrehajtás államának végrehajtói szerveihez csak a rendelet 21. cikk (2) bekezdésében megjelölt okiratokat kell benyújtani. Az, hogy fordítás szükséges-e, az adott ország határozza meg.

22. cikk

A végrehajtás elutasítása

(1) A végrehajtást a kötelezett kérelme alapján a végrehajtás szerinti tagállam hatáskörrel rendelkező bírósága elutasítja, amennyiben az európai fizetési meghagyás összeegyeztethetetlen valamely tagállamban vagy harmadik országban hozott bármely korábbi határozattal vagy meghagyással, feltéve hogy:

a) a korábbi határozat ugyanazon jogalap tárgyában, ugyanazon felek között született;

és

b) a korábbi határozat megfelel a végrehajtás szerinti tagállamban való elismeréséhez szükséges feltételeknek;

és

c) az összeegyeztethetetlenséget a származási tagállamban bírósági eljárás keretében nem lehetett volna kifogásként felhozni.

(2) A végrehajtást kérelemre szintén el kell utasítani ha és amennyiben a kötelezett megfizette a jogosultnak az európai fizetési meghagyásban megítélt összeget.

(3) A végrehajtás szerinti tagállamban az európai fizetési meghagyás érdemi felülvizsgálatának nincs helye.

Az adós bizonyos feltételek fennállása esetén a végrehajtás államában is élhet a jogorvoslat lehetőségével. Le kell azonban szögeznünk, hogy a rendelet egy világos hierarchiát teremt a jogorvoslatok között a származási állambeliek javára. A végrehajtás államában rendelkezésre álló jogorvoslatoknak az igénybevételénél nem magának a határozatnak a megtámadása a cél, hanem csak a végrehajthatóság megkérdőjelezése. [Hess, Burkhard / Bittmann, David: Die Verordnung zur Einführung eines Europäischen Mahnverfahrens und eines Europäischen Verfahrens für geringfügige Forderungen - ein substantieller Integrationsschritt im Europäischen Zivilprozessrecht. Praxis des Internationalen Privat- und Verfahrensrecht, 2008, 309-310. p.] A rendelet a tagállamokra hagyja, hogy a végrehajtást szabályozzák, amihez hozzátartozik a jogorvoslat kérdése is. A végrehajtási állambeli jogorvoslatokkal a rendeletalkotónak az volt az intenciója, hogy a kötelezett elsődlegesen a származási államban vegye igénybe a jogorvoslatokat, ott hozza fel a kifogásait. A végrehajtás államában csak akkor lehet elutasítani a végrehajtást, ha a fizetési meghagyás egy korábbi határozattal összeegyeztethetetlen, vagy a kötelezett időközben kiegyenlítette a tartozását.
A végrehajtás államának bíróságai csak a 22. cikkben meghatározott okok fennállása esetén utasíthatják el a végrehajtást. Nincs mód a határozat érdemi felülvizsgálatára (révision au fond tilalma). Az európai fizetési meghagyásról szóló rendelet a 44/2001/EK rendelet elismerés megtagadási okai közül (a nem vitatott követelések végrehajtását szabályozó 805/2004/EK rendelethez hasonlóan) csak a határozatok összeegyeztethetetlenségét vették át, és építették be a végrehajtás elutasításának okai közé. Ráadásul azzal a korlátozással, hogy a végrehajtás megtagadása csak akkor lehetséges, ha a kötelezett az összeegyeztethetetlenséget a származási tagállamban bírósági eljárás keretében nem lehetett volna kifogásként felhozni.
A 22. cikk (2) bek. szerint a végrehajtást (kérelemre) el kell utasítani, amennyiben a követelést (utóbb) teljesítették. Szerencsétlen módon a rendelet nem alkotott meg egy a végrehajtás megszüntetése iránti perhez hasonló jogorvoslatot, amely azzal a joghatással bírna, hogy az európai fizetési meghagyást az egész Közösségre kiterjedő módon megfoszthatná az európai fizetési meghagyást a végrehajthatóságától. A végrehajthatónak nyilvánított, de teljesített fizetési meghagyással szemben az adós ehelyett azt teheti, hogy szükség esetén minden egyes (a végrehajtással érintett) tagállamban a 22. cikk (2) bek. szerint jogorvoslattal él. A rendelet 22. cikk (2) bek. alkalmazására csak akkor van lehetőség, ha a fizetésre olyan későn került sor, hogy az adós már nem tudott a határidőn belül élni az ellentmondás lehetőségével.
A rendelet alkalmazhatósága érdekében kialakított magyar szabályozás értelmében a bíróság visszavonja a végrehajtási lapot vagy törli a végrehajtási záradékot, ha az adós kérelmére megállapítja, hogy a rendelet 22. cikkének (1) bekezdése alapján a végrehajtás visszautasításának, illetve elutasításának feltételei fennállnak. [Vht. 211. § (3) bek.]

23. cikk

A végrehajtás felfüggesztése vagy korlátozása

Amennyiben a kötelezett a 20. cikkel összhangban kérelmezi a felülvizsgálatot, a végrehajtás szerinti tagállam hatáskörrel rendelkező bírósága a kötelezett kérelmére:

a) a végrehajtási eljárást biztosítási intézkedésekre korlátozhatja;

vagy

b) a végrehajtást egy általa meghatározott biztosíték adásától teheti függővé;

vagy

c) kivételes körülmények között felfüggesztheti a végrehajtási eljárást.

Amennyiben a kötelezett a származási államban a 20. cikk szerinti jogorvoslattal élt az európai fizetési meghagyás ellen (vagyis kezdeményezte annak felülvizsgálatát), akkor a végrehajtás államában a végrehajtást biztosítási intézkedésekre lehet korlátozni vagy - kivételes esetben - a végrehajtási eljárást fel is lehet függeszteni. A bíróságnak mérlegelési joga van, úgy fogalmaz a rendelet, hogy a végrehajtást biztosítási intézkedésre "korlátozhatja" stb.
A rendelet alkalmazhatósága érdekében kialakított magyar szabályozás értelmében a végrehajtást foganatosító bíróság dönt az adósnak az 1896/2006/EK rendelet 23. cikke kérelméről. A bíróság a rendelet 23. cikkének a) pontja szerinti kérelemnek a végrehajtás felfüggesztésével ad helyt. [Vht. 48. § (8) bek.] Ha a bíróság a végrehajtást az adós kérelmére a rendelet 23. cikkének a) pontja alapján függeszti fel, pénzkövetelés végrehajtása esetén a felfüggesztés az adós munkabérének letiltására, az ingó vagyontárgyak és az ingatlan értékesítéséről szóló hirdetmény elkészítésére, a vagyontárgyak értékesítésére, továbbá a végrehajtás során befolyt összegek kifizetésére terjed ki; a többi végrehajtási cselekményt a felfüggesztés tartama alatt is foganatosítani kell. [Vht. 50. § (5) bek. c) pont]

24. cikk

Jogi képviselet

Az ügyvédi vagy más jogi szakértő általi képviselet nem kötelező:

a) a jogosult számára az európai fizetési meghagyás iránti kérelem tekintetében;

b) a kötelezett számára az európai fizetési meghagyás elleni ellentmondás tekintetében.

Az fizetési meghagyásos eljárásnak lényeges jellemzője kell, hogy legyen, a követeléseknek az ügyvéd közreműködése nélkül gyors, egyszerű, hatékony és olcsó érvényesíthetősége. Alapvetően jogi képviselet nélküli eljárásról van tehát szó, joggal merül fel azonban a kérdés, hogy például a formanyomtatványoknak a joghatóságra vonatkozó részét a jogkereső állampolgárok (a 44/2001/EK rendelet viszonylagosan bonyolult joghatósági szabályrendszerének a kellő ismerete nélkül) vajon ki tudják-e tölteni. A 24. cikk értelmében sem a kérelem előterjesztése során a jogosult oldalán, sem az ellentmondás során a kötelezett oldalán nincs ügyvédkényszer előírva. Azonban az európai fizetési meghagyásos eljárásnak a perré alakulásra már a nemzeti jog szabályait rendeli alkalmazni, így elképzelhető, hogy egyes tagállamok belső joga az eljárásnak ebben a fázisában már megköveteli az ügyvédi képviseletet.

25. cikk

Eljárási illeték

(1) Az európai fizetési meghagyásos eljárás és az európai fizetési meghagyás ellen benyújtott ellentmondás alapján induló polgári peres eljárás együttes eljárási illetéke a tagállamban nem haladhatja meg az abban a tagállamban a polgári peres eljárás illetékét az azt megelőző európai fizetési meghagyásos eljárás nélkül.

(2) E rendelet alkalmazásában az eljárási illeték a bíróságnak fizetendő illetékeket és költségeket foglalja magában, amelyek összegét a nemzeti joggal összhangban állapítják meg.

A 25. cikk a költségsemlegesség elvét írja elő. Eszerint az európai fizetési meghagyásos eljárás és az európai fizetési meghagyás ellen benyújtott ellentmondás alapján induló polgári peres eljárás együttes eljárási illetéke a tagállamban nem haladhatja meg az abban a tagállamban a polgári peres eljárás illetékét az azt megelőző európai fizetési meghagyásos eljárás nélkül. A Bizottság azért látta szükségét annak, hogy beépítsen egy ilyen szabályt a rendeletbe, mert ha a jogosultnak azzal kell számolnia, hogy ellentmondás esetén az eljárás összköltsége magasabb lenne, mintha eredetileg keresettel érvényesítette volna a követelését, ez visszatarthatja attól, hogy a követelését a fizetési meghagyás útján érvényesítse. A kötelezett szempontjából is méltánytalan lenne, ha a jogosult választása alapján fizetési meghagyásos eljárásként indult és később perré fordult eljárás magasabb költségeit neki kellene viselnie. E rendelkezéssel a magyar nemzeti szabályozás összhangban van.
Az illetékeken túl, más költségeket nem szabályoz a rendelet. Hallgat a költségelőlegezés, ill. költségviselés kérdéséről, ugyanúgy, mint arról a kérdésről, hogy milyen költségkedvezmények vehetők igénybe, amennyiben az eljárás valamely résztvevőjének anyagi helyzete ezt indokolja. Ez utóbbi kérdés tekintetében a határon átnyúló vonatkozású jogviták esetén az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférés megkönnyítése érdekében az ilyen ügyekben alkalmazandó költségmentességre vonatkozó közös minimumszabályok megállapításáról szóló a 2003/8/EK irányelv [HL L 26., 2003.1.31., 41.] keretei között kialakított nemzeti jogi szabályokat kell alkalmazni.

26. cikk

A nemzeti eljárásjoggal való kapcsolat

Minden olyan eljárási kérdésben, amelyről ez a rendelet kifejezetten nem rendelkezik, a nemzeti jogot kell alkalmazni.

A rendelet elsőként szabályoz egy közösségi szinten egységesített (teljes) eljárást. Érdekessége azonban az a szabályozási technika, mellyel az európai jogalkotó élt, hiszen a rendelet ugyan az eljárás egészére nézve tartalmaz szabályokat, de sok esetben csak az eljárás főbb vonalait meghatározó módon. Így az európai fizetési meghagyásos eljárásban a közösségi jogi és a belső jogi szabályok gyakorlatilag vegyítve kerülnek alkalmazásra. A 26. cikk ugyanis kimondja, hogy azokat az eljárásjogi kérdéseket, amelyeket a rendeleteket kifejezetten nem szabályoz, arra a nemzeti jogot kell alkalmazni. A rendelet egyes cikkeiben kifejezetten utal a nemzeti jogra, de ezen túlmenően is alkalmazható a nemzeti jog, amennyiben a rendelet nem fedi le szabályozásával az adott területet. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a nemzeti jog hézagkitöltő jelleggel alkalmazható az európai fizetési meghagyásos eljárásban. Az európai fizetési meghagyásos eljárás hazai alkalmazhatóságához bizonyos jogszabály módosításokra is szükség volt, ezek egyrészt a Polgári perrendtartás (lásd Pp. 323. §), másrészt a Vht. szabályai között nyertek elhelyezést. 2010. június 1-jét követően a 2009. évi L. törvény szabályai felváltják a Pp. fent hivatkozott rendelkezéseit, így amennyiben a rendelet eltérően nem rendelkezik, az európai fizetési meghagyásos eljárásra megfelelően alkalmazni kell e törvény szabályait.

27. cikk

Az 1348/2000/EK rendelettel való kapcsolat

Ez a rendelet nem érinti a tagállamokban a polgári és kereskedelmi ügyekben a bírósági és bíróságon kívüli iratok kézbesítéséről szóló, 2000. május 29-i 1348/2000/EK tanácsi rendelet alkalmazását.

Fontos a horizontális megfelelőség megteremtése is. Itt tulajdonképpen a más rendeletekkel való összehangolásról van szó; ezt a célt szolgálná egyfelől a 6. cikk, mely tisztázza az európai fizetési meghagyásról szóló rendeletnek a 44/2001/EK rendelet joghatósági szabályaihoz való viszonyát. Másrészt ebben a körben kell megemlíteni a 27. cikk szabályozását, amely a kézbesítési rendelettel való kapcsolat szabályait rögzíti. A rendelet szövegében még a Tanácsnak a tagállamokban a polgári és kereskedelmi ügyekben a bírósági és bíróságon kívüli iratok kézbesítéséről szóló 1348/2000/EK rendelete [HL L 160., 2000. 6. 30., 37.] szerepel, ám ezt a kézbesítési szabályok reformját követően a 2008. november 13-tól alkalmazhatóan a 1393/2007/EK rendelet [ Az Európai Parlament és a Tanács 1393/2007/EK rendelete (2007. november 13.) a tagállamokban a polgári és kereskedelmi ügyekben a bírósági és a bíróságon kívüli iratok kézbesítéséről ("iratkézbesítés"), és az 1348/2000/EK rendelet hatályon kívül helyezéséről. HL L 324., 2007. 12. 10. 79. p.] váltotta fel.

28. cikk

A kézbesítési költségekre és végrehajtásra vonatkozó tájékoztatás

A tagállamok különösen a 2001/470/EK tanácsi határozatta összhangban létrehozott polgári és kereskedelmi ügyekkel foglalkozó Európai Igazságügyi Hálózaton keresztül együttműködnek annak érdekében, hogy tájékoztassák a nyilvánosságot és a szakmai köröket:

a) az iratok kézbesítési költségeiről;

és

b) a 21., 22. és 23. cikk alkalmazásában végrehajtásra hatáskörrel rendelkező hatóságokról.

29. cikk

A joghatóságra, felülvizsgálati eljárásokra, kommunikációs eszközökre és nyelvekre vonatkozó tájékoztatás

(1) A tagállamok 2008. június 12-ig tájékoztatják a Bizottságot a következőkről:

a) mely bíróságok rendelkeznek hatáskörrel európai fizetési meghagyás kibocsátására,

b) a felülvizsgálati eljárás, valamint a 20. cikk alkalmazása tekintetében hatáskörrel rendelkező bíróságok,

c) a európai fizetési meghagyásos eljárás céljaira elfogadott és a bíróságok rendelkezésére álló kommunikációs eszközök,

d) a 21. cikk (2) bekezdésének b) pontja értelmében elfogadott nyelvek.

A tagállamok tájékoztatják a Bizottságot az ezen adatokat érintő bármely változásról.

(2) A Bizottság az (1) bekezdéssel összhangban megküldött információkat az Európai Unió Hivatalos Lapjában való közzététel révén vagy bármely más megfelelő eszköz útján nyilvánosan hozzáférhetővé teszi.

A Bizottság a tagállamok által közölt információkat az Európai Igazságügyi Atlasz honlapjára: http://ec.europa.eu/justice_home/judicialatlascivil/html/index_hu.htm tölti fel folyamatosan (a felülvizsgálati eljárásra, kommunikációs eszközökre és a használható nyelvekre vonatkozóan).

30. cikk

A mellékletek módosítása

A mellékletekben foglalt formanyomtatványokat a 31. cikk (2) bekezdésében említett eljárásnak megfelelően - biztosítva az e rendelet rendelkezéseinek való teljes megfelelést - kell naprakésszé tenni vagy technikailag ki igazítani.

31. cikk

A bizottság

(1) A Bizottságot a 44/2001/EK rendelet 75. cikke által létrehozott bizottság segíti.

(2) Az e bekezdésre történő hivatkozáskor az 1999/468/EK határozat 5a. cikkének (1)-(4) bekezdését és 7. cikkét kell alkalmazni, tekintettel annak 8. cikke rendelkezéseire.

(3) A bizottság elfogadja eljárási szabályzatát.

32. cikk

Felülvizsgálat

A Bizottság 2013. december 12-ig részletes jelentést nyújt be az Európai Parlamentnek, a Tanácsnak, valamint az Európai Gazdasági és Szociális Bizottságnak az európai fizetési meghagyásos eljárás működésének felülvizsgálatáról. A jelentés az eljárás addigi működésének értékelését és minden tagállam tekintetében kibővített hatástanulmányt tartalmaz.

Ebből a célból, valamint annak biztosítása érdekében, hogy megfelelően figyelembe vegyék az Európai Unióban érvényesülő legjobb gyakorlatot, amely tükrözi a jobb jogszabályalkotás elveit, a tagállamok tájékoztatják a Bizottságot az európai fizetési meghagyásos eljárás határokon átnyúló működésével kapcsolatban. E tájékoztatás kiterjed az eljárási illetékekre, az eljárás gyorsaságára, hatékonyságára, könnyű alkalmazhatóságára, valamint a tagállamok belső fizetési meghagyásos eljárásaira.

A Bizottság jelentéséhez adott esetben a rendelet kiigazítására irányuló javaslatokat kell csatolni.

33. cikk

Hatálybalépés

Ez a rendelet az Európai Unió Hivatalos Lapjában való kihirdetését követő napon lép hatályba.

Ezt a rendeletet 2008. december 12-től kell alkalmazni, a 28., 29., 30. és a 31. cikk kivételével, amelyeket 2008. június 12-től kell alkalmazni.

Ez a rendelet teljes egészében kötelező és közvetlenül alkalmazandó a tagállamokban az Európai Közösséget létrehozó szerződésnek megfelelően.

A rendelet a 33. cikk alapján a kihirdetést követő napon, vagyis 2006. december 31-én lépett hatályba, de csak későbbi időpontokban vált alkalmazhatóvá: az európai fizetési meghagyásos eljárásra vonatkozó érdemi rendelkezései 2008. december 12. napjától, bizonyos előkészítő és technikai szabályok pedig már egy fél évvel korábbi időponttól kezdődően (2008. június 12.).

XX. fejezet

Közigazgatási perek

A közigazgatási bíráskodás általános szabályai

[a Pp. 324-324/A. §-ához]

Ket. 109. §

A magyar közigazgatási bíráskodás jellege

A közigazgatási bíráskodás jellegét és tartalmát a szervezet és eljárás határozza meg. A szervezeti megoldás szerint a közigazgatási bíráskodás történhet különálló, önálló közigazgatási bírósági szervezetben, vagy a rendes bírósági szervezetbe integrált szervezet keretei között. A közigazgatási bíróság eljárását a közigazgatási aktus felülvizsgálatának terjedelme határozza meg. Európában e vonatkozásban két nagy rendszerrel találkozhatunk. A francia modellnek célja az objektív jogvédelem, a törvényesség feltétlen biztosítása. Ettől eltérő a német-osztrák elgondolás, amelyben a bírósági felülvizsgálat célja az alanyi jogok védelme. Mindkét rendszernek vannak előnyei és korlátai.
Az alanyi jogvédelem terjedelmét a fél alanyi jogán esett sérelem határolja körül; a keresetindítás feltétele, hogy a peres fél alanyi jogát sérelem érje. A perben a bíróság sem terjesztheti ki a közigazgatási határozatok felülvizsgálatát azokra a jogsértésekre, amelyeket a fél nem kifogásol. Ebben a rendszerben előfordulhat, hogy a bíróság olyan jogsértést is észlel, amit a fél nem tett a per tárgyává, hatályon kívül helyező jogköre azonban erre nem terjedhet ki. (A német közigazgatási bíróságnak ebben szélesebb a mozgástere: a felülvizsgálat terjedelmét hivatalból kiterjesztheti az általa észlelt jogsértésekre.)
A törvényességi felülvizsgálat rendszerében a bírói aktivitás nem korlátozott; a bíróság felülvizsgálati jogköre a közigazgatási határozat teljességére kiterjed, s a bírói felülvizsgálatnak nem feltétele valamely perbeli személy alanyi jogának sérelme.
Ugyanakkor megfontolandóak e rendszer ellenőrzőinek ellenérvei: a passzivitásra ítélt bíró helyzete azért nem kifogásolható, mert a közigazgatási döntés jogsértő voltára akkor sem derül fény, ha a fél nem hozza a határozatot a bíróság elé. Mihez fűződik nagyobb érdek? A közigazgatás törvényes működésének biztosításához vagy az ügyfelek jogvédelméhez?
Jogpolitikai érdek is fűződik ahhoz, hogy a bíróság ne terjeszkedjen túl a felperes kereseti kérelmén. A törvényességi szemlélet egyik hibája, hogy azt is bünteti, aki maga hozza a bíróság elé az ügyet és kér - a maga számára - kedvező döntést. Az alanyi jogvédelem erénye: "a súlyosbítási tilalom", tehát az, hogy az ügyfél bizalommal fordulhat a bírósághoz, hiszen a felülvizsgálat kereteit az ő kérelme szabja meg, nem kaphat súlyosabb elmarasztalást, mint amit a közigazgatási határozat tartalmaz.
A Legfelsőbb Bíróság Közigazgatási Kollégiumának egy - közelmúltban hozott - jogegységi döntéséből úgy tűnik, hogy a bíróság az alanyi jogvédelemben látja a közigazgatási bíráskodás feladatát: "A közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálata során az ügyfelek alanyi jogvédelme valósul meg". (1/2004. KJE hat., KGD 7. o.) Ugyanakkor arra is rámutat, hogy a törvények egyre inkább kiterjesztik a tárgyi jogvédelem határait.
A jövő feladata, hogy a közigazgatási bíráskodás továbbfejlesztése során ezekre a dilemmákra is választ adjon. Az tűnik helyes megoldásnak, hogy - a két rendszert vegyítve - megtartsuk a bírói felülvizsgálat ügyfélbarát elemeit, ugyanakkor teremtsük meg az objektív jogvédelem nagyobb lehetőségeit.

A közigazgatási bíráskodás körébe tartozó ügyek

Bírósági útra peres és nemperes eljárások tartoznak.
Közigazgatási per tárgya lehet:
1. a közigazgatási határozat felülvizsgálata, ennek körében
- a hatóság hallgatólagos döntése,
- a közigazgatási-hatósági határozat,
- helyi önkormányzat határozata,
- más szervnek felülvizsgálható határozata,
2. hatósági szerződésekkel kapcsolatos jogviták, ideértve a szerződéssel kapcsolatos végrehajtást elrendelő végzést [Ket. 77. § (1) és (3) bek., 130. § (4) bek.],
3. környezeti információval kapcsolatos jogsértés elbírálása,
4. külön törvény által közigazgatási peres eljárásra utalt jogviták.
Közigazgatási bíráskodásra tartoznak a következő közigazgatási nemperes eljárások:
1. közigazgatási hatóság kötelezése eljárás lefolytatására;
2. közigazgatási végzések bírósági felülvizsgálata;
3. külön törvény által közigazgatási nemperes eljárásra utalt ügyek.
A Pp. 324. § (2) bekezdése a XX. fejezet alkalmazása tekintetében meghatározza a közigazgatási határozat fogalmát, lényegében tehát a közigazgatási perben elbírálandó legfontosabb ügyek körét. E rendelkezés meghatározása szerint közigazgatási határozat:
(a) a Ket.-ben meghatározott hatósági határozat,
(b) a helyi önkormányzat törvényben meghatározott határozata,
(c) a külön törvényben meghatározott szerv eljárása során hozott határozat.
A polgári jogi jogviták elbírálásában új intézmény a békéltető testület, amelynek eljárására vonatkozó rendelkezések jellege vitatott volt. A Legfelsőbb Bíróság elvi jellegű határozatában megállapította, hogy az eljárásra nem a közigazgatási-hatósági eljárás szabályai az irányadók, így a békéltető testület határozatának érvénytelenítésére irányuló per sem közigazgatási per.
Sz. Gy. a felperessel - mint vállalkozóval - szemben békéltető eljárás lefolytatását kérte az alperestől, a megyei békéltető testülettől. Az alperes határozatával úgy rendelkezett, hogy a felperes fizessen vissza Sz. Gy.-nak 200 000 Ft munkadíjat, továbbá a betonkeverő értékeként 40 000 Ft-ot, és térítse meg 257 000 Ft értékű építőanyag árát, valamint 1000 Ft eljárási díjat; összesen 498 000 Ft-ot.
Megállapította, hogy a határozat ajánlás jellegű.
Az alperes határozatának felülvizsgálata érdekében a felperes a megyei bírósághoz fordult.
A megyei bíróság Sz. Gy., F. F., K. S. és K. J. meghallgatását követően meghozott jogerős ítéletében az alperes határozatát érvénytelenné nyilvánította.
Az ítélet indokolása szerint a bíróság a fogyasztóvédelemről szóló 1997. évi CLV. törvény (a továbbiakban: Fgyt.) 34. § (3) bekezdésében meghatározott jogkörében vizsgálta, hogy az alperes eljárása megfelelt-e az államigazgatási eljárás általános szabályairól szóló 1957. évi IV. törvény (a továbbiakban: Áe.) előírásainak.
Megállapította, hogy az alperes az Áe. 26. § (1) bekezdésében meghatározott tényállás-tisztázási kötelezettségének nem tett eleget, határozatát a felperes által megjelölt bizonyíték figyelmen kívül hagyásával hozta.
A jogerős ítélet ellen az alperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, amelyben annak megváltoztatását és a kereset elutasítását kérte.
Hivatkozott arra, hogy eljárására nem az Áe. szabályait kell alkalmazni, hanem az Fgyt. 37. §-a alapján az eljárására vonatkozó részletes szabályokat az Fgyt. keretei között szabadon állapíthatja meg. Álláspontja szerint a határozat érvénytelenítésére irányuló peres eljárásban az 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) XX. fejezetének előírásai nem alkalmazhatóak. Állította továbbá, hogy a jogvita érdemében helytálló döntést hozott.
A felülvizsgálati kérelem alapos.
Az Fgyt. 34. § (3) bekezdése értelmében a fél a határozat érvénytelenítését kérheti a békéltető testület székhelye szerint illetékes megyei bíróságtól.
Az Fgyt. 34. § (6) bekezdése kimondja, hogy a bírósági eljárásra a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény rendelkezései az irányadók.
A megyei bíróság téves jogi álláspontra helyezkedett, amikor úgy ítélte meg, hogy a határozat érvénytelenítése körében az alperes eljárását abból a szempontból kell vizsgálni, hogy megfelel-e az Áe. előírásainak; az Fgyt. 34. § (3) bekezdése ugyanis az eljárási szabálysértés vonatkozásában kifejezetten az Fgyt. rendelkezéseire utal ("eljárása nem felelt meg e törvény rendelkezéseinek").
A felülvizsgálati kérelem helytállóan mutatott rá arra, hogy az Fgyt. 34. § (6) bekezdése nem a Pp. XX. fejezetének, hanem a Polgári perrendtartás általános szabályainak alkalmazását írja elő.
Nem hagyható figyelmen kívül, hogy a békéltető testület összetételére, eljárására vonatkozó szabályok megalkotása során a törvényhozó a választottbíráskodásról szóló 1994. évi LXXI. törvény (a továbbiakban: Vtv.) szabályainak analóg alkalmazására törekedett. Vonatkozik ez az Fgyt. 34. § (6) bekezdésének utaló szabályára is, amely szerint a határozat érvénytelenítése iránti perekben a bíróság a Polgári perrendtartás általános szabályai szerint jár el. A Vtv. 57. §-a szabályozza a választottbíróság ítéletének érvénytelenítését. Ki kell emelni, hogy a bíróság érdemben nem bírálhatja felül a választottbírósági ítéletet, csak azt vizsgálhatja, hogy a taxatíve felsorolt érvénytelenségi okok valamelyike fennáll-e. Önmagában az anyagi jogszabálysértés nem alapozza meg a választottbírósági ítélet érvénytelenítését (EBH 1999/37.).
A választottbírósági ítélet érvénytelenítése iránti perben alperesként a választottbírósági eljárásban szereplő alperest, nem pedig a választottbíróságot kell perbe állítani. Ennek megfelelően - amennyiben a jelen perben a felperes a békéltető testület határozatának érvénytelenítését kéri - alperesként a panasszal érintett gazdálkodó szervezetet (vállalkozót) kell perbe vonni.
A fentiekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte, és a megyei bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította.
Az új eljárásban a felperest hiánypótlás keretében fel kell hívni a panasszal érintett vállalkozó alpereskénti perbevonására, és amennyiben a felhívásnak eleget tesz, a határozat érvénytelenítésére vonatkozó keresetet az Fgyt. 34. § (3) bekezdésében meghatározott körben kell elbírálni; amennyiben pedig a hiánypótlási felhívásnak nem tesz eleget, a pert a Pp. 157. § a) pontja alapján - hivatkozással a Pp. 130. § (1) bekezdés g) pontjára - meg kell szüntetni. (Legf. Bír. Kfv. IV. 37.084/2005., Hiv. Gy. 2005/411.)

Közigazgatási-hatósági ügy

Ket. 12-13. §

A közigazgatási eljárás általános szabályairól szóló törvény a közigazgatási eljárási jogviszonyt szabályozza. Ennek a jogviszonynak az alanyai: a közigazgatási hatóság és az ügyfél. Vajon a közigazgatási szerv határozza-e meg a közigazgatási ügyet, vagy fordítva. Magam abból indulok ki, hogy nem a közigazgatási szerv a kiindulási pont, nem ez határozza meg az ügy minőségét. Meghatározó az ügy jellege Formális az a jogalkalmazói gyakorlat, amely nem érzékeli azt a különbséget, amely a közjogi, a közigazgatási jogi vagy éppen a polgári jogi jellegű aktus (akaratnyilvánítás) között van. Néha nem könnyű a különbségtétel. A polgári jogi tartalom felismerése talán a legegyszerűbb, bár itt is találkozhatunk határesetekkel (pl. a miniszter jognyilatkozatának minősítése, ha kiadja egy új jogi személy költségvetési szerv alapító okiratát). A szűkebb értelemben vett közjogi viszony és a közigazgatási jogviszony elhatárolása is problematikus lehet, pedig ez a kérdés is nagyon gyakorlati: igénybe vehető-e a közigazgatási eljárás biztosította jogvédelem, ha az aktus formája közjogi (pl. önkormányzati rendelet), de a tartalom közigazgatási jogi.
A közigazgatási hatósági ügy fogalmának tisztázásához meg kell ismerkednünk a közigazgatási jogviszony fogalmával.

Közigazgatási jogviszony

A közjogot alkotó jogcsoport része a közigazgatási jog.
A közigazgatási jog a közigazgatási szervek jogi helyzetét rendezi, valamint az egymás közötti, továbbá más személyekkel való közjellegű és a közigazgatás eszközeivel befolyásolható tevékenységét szabályozza, anyagi és eljárásjogi értelemben. Ehhez képest közigazgatási anyagi jog és közigazgatási eljárásjog között lehet különbséget tenni.
A közigazgatási jognak ez a tartalma azt a nagyon gyakorlati kérdést is felveti, hogy valamely polgári jogi, közigazgatási jogi igény érvényesíthető-e közvetlenül egy alkotmányos rendelkezés alapján. Ha ugyanis elfogadható a közjognak (alkotmányjognak) az a meghatározása, hogy a közjog - a főhatalom tartalmára és gyakorlására, az állami szervek egymásközti viszonyaira vonatkozó szabályozáson kívül - a polgár és az állam közti viszonyt szabályozza, a polgárnak azt az igényét, hogy alkotmányos jogát az állam törvényhozás útján biztosítsa), nos, ezt a közjogi alanyi jogot magánjogi vagy közigazgatási jogi igény formájában nem lehet érvényesíteni. Ám, ez azt is jelenti, hogy a bíróság vagy közigazgatási szerv közvetlenül az Alkotmány valamely rendelkezése alapján a jogvitát (ügyet) nem döntheti el. Ellenkező felfogás ugyanis azt jelentené, hogy az alkotmányjogba a közigazgatási vagy a polgári jogviszonyok szabályozása is beletartozik. Más kérdés, hogy a bíró ítéletében hivatkozhat-e az Alkotmány valamely rendelkezésére? Ezt nem tartom kizártnak, feltéve, hogy nem ez a rendelkezés az egyedüli alapja a bírói döntésnek, csupán egy polgári jogi, közigazgatási rendelkezés helyes értelmének feltárásához a jogalkotás forrásának megismerését - az Alkotmányt - hívja segítségül.
Ez az álláspont válik uralkodóvá pl. a német Bundesverwaltungsgericht gyakorlatában, amely szerint - ha van külön jogi szabályozás - nincs helye közvetlenül az alkokotmányra - a Grundgesetz 14. cikk 1. bekezdésére - alapított igénynek.
A közigazgatási jogviszony tárgya: a tevékenység. (Peschka Vilmos szerint: a cselekedet és a tevékenység.) A tevékenységet kategorizálhatjuk a tevékenység alanya szerint, jelentősebb azonban a tevékenység természete szerinti csoportosítás. Ha a jogviszony egyik alanya - az ügyfél - felől közelítve csoportosítjuk a tevékenységeket, úgy az lehet naturális tevékenység és jog által statuált tevékenység. Naturális tevékenység, amelyet az ügyfél az államigazgatási beavatkozástól függetlenül tanúsítana, amelyet akkor is végezne, ha nem lenne a norma címzettje. A statuált tevékenység viszont az, amelyet az állam előír (katonai szolgálat teljesítése, adófizetés, adatszolgáltatás).
Az alany felől közelít az a csoportosítás, amely a közigazgatási tevékenységek között aszerint különböztet, hogy a hierarchián belüli, vagy azon kívüli alanyok felé irányul.
Álláspontom szerint a közigazgatási tevékenységet az elérni kívánt cél és a felhasználandó eszközök szerint kell csoportosítani. Eszerint a közigazgatási tevékenység lehet
(1) rendelkező közigazgatás, amikor a közigazgatási szerv nem meghatározott személy vagy személyek életviszonyaira vonatkozó eljárást folytat, hanem az állami akaratot absztrakt norma alakjában jelenti ki: ez a kijelentés szólhat bármely állampolgárhoz, vagy más személyhez, ha az aktus kiadására törvényes felhatalmazása van (formája a végrehajtási rendelet, vagy az államirányítás egyéb eszköze) és szólhat a közigazgatási szerv irányítása vagy felügyelete alatt álló más közigazgatási szervhez (belső rendelkező aktus);
(2) foganatosító közigazgatás, amikor a közigazgatási szerv a törvények megvalósítása, a jogrend által reá ruházott hatáskörök és feladatok ellátása végett konkrét ügyben intézkedik; a foganatosító közigazgatásnak is több esetköre van:
a) konkrét belső irányító aktus kiadása, amikor az irányító-felügyeleti szerv nem általános, normatív aktusban (utasításban), hanem konkrét intézkedésben határozza meg az alárendelt szerv feladatát, s ezt folyamatosan ellenőrzi;
b) közfeladatok, közérdekű szükségletek kielégítése végett szolgáltató jellegű tevékenységet végző közigazgatás, amelynek ellátása során az eljárásban nem domináns a közhatalmi jelleg, a döntés pedig többnyire jogügyeleti jellegű aktus;
c) egyeztető, koordináló tevékenység elsősorban a közigazgatási szervek, illetőleg a közigazgatásban közreműködő más szervek között;
d) közhatalmi jellegű hatósági eljárás.
Megjegyzem: az eljárási törvény (Ket.), az eljárásjog hatályát kifejezett rendelkezéssel a szolgáltató közigazgatási ügyekre is kiterjesztette. A törvény azonban csak a hatósági ügyekhez kapcsolódó szolgáltatásokról rendelkezik - anélkül, hogy meghatározná a szolgáltatás fogalmát - szolgáltatásként szabályozza, pl. tájékoztató közzétételét a hatósági ügyek intézésével kapcsolatos hasznos információkról, az elektronikus ügyintézésnek az eljárást könnyítő feltételeinek megteremtését stb. A szolgáltató közigazgatás azonban ennél szélesebb tevékenységi kört fog át, amelyre nyilvánvalóan nem lehet a hatósági eljárás szabályait alkalmazni.
A közigazgatási tevékenység lényegének feltárásakor le kell választanunk azokat a cselekményeket, amelyek nem a közigazgatási jogba tartoznak.
A közigazgatási szerv nem minden jogosító (kötelező) eljárása (aktusa) keletkeztet ugyanis közigazgatási ügyet. Nem ilyen a tevékenység, ha a közigazgatási szerv polgári jogi jogviszonyban vesz részt. A bírói gyakorlat már korábban tisztázta, hogy nem közigazgatási ügy, ha az államigazgatási szerv polgári jogviszony alanyaként jár el (tehát megrendelőként, tulajdonosként, bérbeadóként).
A Legfelsőbb Bíróság 1/2011. (V. 9.) KK véleménye a következőket állapítja meg:
1. A közigazgatási szervnek nem közigazgatási ügyben tett intézkedése az erre a jogviszonyra vonatkozó szabályok szerint bírálható el bírósági úton.
2. A fél a közigazgatási szerv határozatának felülvizsgálatát jogszabálysértésre hivatkozva kérheti; keresetében anyagi és eljárási jogszabálysértésre hivatkozhat, és arra is, hogy a határozat meghozatalakor az alkalmazott jogszabályt tévesen értelmezték.
A vélemény indokolása szerint:
1. A Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (Pp.) 324. § (2) bekezdés a) pontja alapján a Pp. közigazgatási perekre vonatkozó szabályait kell alkalmazni a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (Ket.) meghatározott közigazgatási hatóság vagy vezetője által hatósági ügyben hozott határozat bírósági felülvizsgálata során. A Pp. XX. fejezetében foglalt eljárási szabályok alkalmazása szempontjából jelentősége van annak, hogy a közigazgatási határozat a felek között milyen típusú jogviszonyt hozott létre. A felek e jogviszonyra vonatkozó eljárási rend szerint fordulhatnak a bírósághoz igények érvényesítése végett. Így a közigazgatási szerv olyan cselekménye (magatartása), amellyel polgári jogi viszonyba lép (pl. elad, vesz, bérbe ad, megőrzésre átvesz) nem tekinthető hatósági jogkörben tett igazgatási jellegű intézkedésnek, s ez az intézkedés nem a közigazgatási határozatok bírósági felülvizsgálatára vonatkozó szabályok szerint bírálható el bírósági úton.
Annak eldöntésénél, hogy a közigazgatási szerv konkrét intézkedését közigazgatási jellegűnek kell-e tekinteni, azt kell vizsgálni, hogy a tett intézkedés ilyen jogviszonyt hozott-e létre a felek között. Nem minősül ilyen jogviszonynak, ha a felek nem a közigazgatási jog által szabályozott polgári jogi mellérendeltségben állnak egymással. Ugyancsak nem jön létre közigazgatási hatósági jogviszony, ha a közigazgatási szerv vele munkaviszonyban, illetőleg szolgálati viszonyban levő személlyel - ilyen minőségével - kapcsolatban tesz intézkedést. Ilyenkor nem a közigazgatási határozatok bírósági felülvizsgálatára vonatkozó szabályok, hanem az esetleges külön jogszabály rendelkezése szerint kerülhet az ügy bírósági útra. A közigazgatási döntés vizsgálata során a tényleges jogviszonyból kell kiindulni. A hatósági jogviszonyok a közigazgatási szervek olyan jogalkalmazó tevékenysége során jönnek létre, amikor a közigazgatási szervek közhatalom birtokában egyoldalúan döntenek a jogviszony másik oldalán álló jogalanyok ügyeiben, jogokat, kötelezettségeket állapítanak meg, tényt vagy jogosultságot igazolnak, hatósági nyilvántartást vezetnek, vagy hatósági ellenőrzést végeznek [Ket. 12. § (2) bekezdés]. A jogviszony taralmát nem érinti, ha a közigazgatási szerv - tévesen - a közigazgatási jogviszony fennállását állapítja meg és ennek alapján formai szempontból a közigazgatási hatósági határozatnak megfelelő döntést hoz.
Annak vizsgálatánál, hogy közigazgatási hatósági jogviszony vagy más jogviszony vagy más jogviszony áll-e fenn a felek között, a konkrét ügyre, ügyfajtára vonatkozó jogszabály is eligazítást adhat. A Ket. 19. §-ának (1) bekezdése értelmében a hatóság hatáskörét - a hatósági eljárás körébe tartozó ügyfajta meghatározásával - jogszabály állapítja meg.
2. Bírósági felülvizsgálatra a Pp. 324. § (2) bekezdés szerinti közigazgatási határozat esetében kerülhet sor. Ezekben a perekben a bíróság elsősorban azt vizsgálja: a határozat megfelel-e az anyagi jogszabályoknak. Önmagában eljárási jogszabálysértés miatt csak akkor van helye hatályon kívül helyezésnek, ha az eljárási jogszabálysértés a döntés érdemére is kihatott. Ugyanakkor a közigazgatási ügy tárgyával közvetlen összefüggésben nem lévő eljárási szabálysértés is kihathat az ügy érdemére. A hatósági határozatok tekintetében a Ket. 111. § (1) bekezdése e kérdésről kifejezetten is rendelkezik, e vélemény szerinti értelmezés azonban valamennyi közigazgatási perre irányadó.
Az ügy érdemére is kiható eljárási szabálysértések megítélésével kapcsolatban a Legfelsőbb Bíróság a következőket hangsúlyozza: A Ket. hatálya alá tartozó eljárásokban a Ket. rendelkezései között az eljáró hatóságok nem válogathatnak, különös tekintettel azon rendelkezésekre, melyek az ügyféli jogok érvényesülését szolgálják. Az ügy érdemi eldöntésére is kihatással lehet, ha az eljáró hatóságok a Ket. alapelvei között, az 5. § (1) bekezdésében rögzített követelményt is megsértve, pl. az ügyfeleket megillető jogokat nem biztosították.
Mivel a Ket. 109. § (1) bekezdés értelmében a hatóság jogerős határozatának felülvizsgálatát lehet kérni a közigazgatási ügyekben eljáró bíróságtól, az esetek döntő többségében ez a másodfokú döntést hozó hatóság határozata lesz. A Pp. 324. § (3) bekezdés b) pontja értelmében a Pp. XX. fejezet alkalmazásában közigazgatási eljárás alatt a Pp. 324. § (3) bekezdés a) pont szerinti, tehát kétfokú eljárás esetén a másodfokú döntést hozó, a fellebbezést elbíráló közigazgatási szerv által hozott közigazgatási határozat meghozatalát megelőző eljárást kell érteni. Jelentősége van ezért a Ket. 104. § (3) bekezdésének, mely szerint a másodfokú döntést hozó hatóság a sérelmezett döntést, valamint az azt megelőző eljárást a fellebbezésben foglaltakhoz való kötöttség nélkül vizsgálja meg, továbbá a Ket. 105. § (3) bekezdésének is, melynek értelmében, ha a másodfokú döntést hozó hatóság azt állapítja meg, hogy az eljárásba további ügyfél bevonása szükséges, az elsőfokú döntést végzésben megsemmisíti, és az ügyben elsőfokú döntést hozó hatóságot új eljárásra utasíthatja. E rendelkezésekkel összhangban megállapítható, hogy a közigazgatási perben az erre irányuló kereseti kérelem esetén nemcsak a másodfokú eljárás során megvalósult eljárási szabálysértések vizsgálhatók.
A Legfelsőbb Bíróság rámutat arra, hogy az ügy érdemére - általában a hatósági eljárásokban nemcsak az a szűk értelmében vett, korlátozottan értelmezett anyagi jogi kérdés tartozik, melyet az adott anyagi jogi jogszabály az ügy tárgyává tesz, hanem az eljárásban érintettek, a jogaik és jogos érdekeik esetleges sérelme kapcsán ügyféllé vált személyek ezen anyagi jogi kérdéshez való viszonya, azaz az ügyfelek ügy tárgyával összefüggő konkrét jogai és jogos érdekei, illetve ezek megállapítása, korlátozása, megvonása.
Az elsőfokú eljárásban az ügyfeleket megillető jogok (melyek a hatóság oldalán kötelezettségként jelentkeznek) és az ezek megsértése miatt igénybe vehető jogorvoslati jog nem azonos jogosultságok. Az ügyfelek bevonása nélkül lefolytatott elsőfokú eljárást önmagában nem teszi jogszerűvé az előterjesztett fellebbezés. Az ügy tárgyához szorosan kapcsolódó, és az ügy érdeméhez tartozó ügyféli jogosultságok figyelembevételére, az eljárásban való részvételre vonatkozó eljárási szabályok megsértése, és annak a Ket. említet szabályainak figyelmen kívül hagyásával való értékelése a másodfokú eljárásban az ügy érdemére kiható eljárási szabálysértésre vezethetnek. Azt, hogy e szabálysértések az ügy érdemére kihatották, továbbá, hogy azok figyelembevétele a másodfokú eljárásban elmaradt, a felperesnek kell állítania, és megfelelő módon bizonyítania, továbbá azt az eljáró bíróság a per egyéb adatai alapján értékel és mérlegeli.
(A vélemény részben megegyezik a KK 6. és KK 31. állásfoglalással)
A közigazgatási tevékenység minden csoportjában jelen kell lennie a közjellegnek. A közjelleg e felfogásban azt jelenti, hogy a tevékenységnek közérdekű célra kell irányulnia, továbbá a tevékenységet jogszabály határozza meg.
A közérdekűség és a jogszabályi meghatározottság egyoldalú elkötelezettséget jelent a közigazgatási szerv számára. Ezt az egyoldalúságot szokás a jogirodalomban alá- és fölérendeltség kifejezéssel illetni, ami nem hibás, de a lényeget illetően szűkítő értelmezés.
Az egyoldalúság azt is jelenti, hogy a közigazgatási szerv tevékenységében kisebb-nagyobb mértékben jelen van a közhatalmi jelleg, tehát, hogy döntésinek a maga aktusával szerez érvényt, a magatartás tanúsítására való rászorítás a közigazgatási felelősség szabályainak alkalmazásával jellemzően közigazgatási szankciók (pénzbírság, eltiltás stb.) alkalmazásával történik. Ez elsősorban a hatósági tevékenységre jellemző, de más tevékenység formában is fellelhető.
A közigazgatási tevékenység jellemzői között tehát a közjelleget érzem meghatározónak, s nem a tevékenység imperatív jellegét.
Melyek tehát a közigazgatási jogviszony jellemzői:
a) A közigazgatási jogviszony megjelenése a társadalmi viszonyokban nem olyan nyilvánvaló, mint a büntető, polgári vagy családjogi viszony belépése az emberek életébe. A magánjogi viszonyokat többnyire a felek akaratnyilatkozata hozza létre. A közigazgatási jogban a polgár vagy a jogi személy - akaratán kívül - alanyává válhat egy közigazgatási jogviszonynak azáltal, hogy a közigazgatási jog szabályozása alá vonja valamely cselekvését. A polgár halad az utcán, vagy gépkocsival közlekedik: vonatkoznak rá a közúri közlekedés szabályai. Gondosan tárcájába teszi személyazonosságát igazoló kártyáját: az igazgatásrendészet rendelkezéseinek tesz eleget. Háza verandája felé tetőt szeretne építeni: vonatkoznak rá az építésügyi szabályok. Ezek a közigazgatási jogviszonyok: alvó jogviszonyok. Akkor élednek fel, ha megsértjük rendelkezéseit (átmegyünk a tilos lámpán, építkezni kezdünk, lejár a személyi okmányunk stb.). A jogkövetkezménnyel való találkozás teszi nyilvánvalóvá, hogy közigazgatási jogviszony alanyai vagyunk, pedig azok vagyunk már, amióta a közigazgatási jog hatálya alá vonták valamely élethelyzetünket, társadalmi kapcsolatunkat.
Nyilvánvalóbb a közigazgatási jogviszony keletkezése, amikor az állam pontosan megcímzett személyekhez szól, feljogosítja vagy kötelezi valamely magatartásra (adófizetésre, engedélykérésre, valamely tevékenység tanúsítására stb.).
b) A tevékenység közjellege sajátos kodifikációs technikát feltételez.
A magánjogi törvények előszeretettel használnak - különösen a kötelmi jogban - diszpozitív és kógens jellegű szabályokat. A polgári jogban a jogosító (attributív) szabályozás a jellemző. A közigazgatás jogi rendelkezésekben a kötelezettségi elem domináns, tehát a kötelezettség teljesítése nem a jogalany saját akaratelhatározásán alapul, hanem eleve elrendelt kötelezettség teljesítését jelenti. Természetesen a közigazgatási jog imperatív jellege nem minden közigazgatási jogviszonyban azonos mértékű, leginkább a közigazgatási-hatósági jogviszonyban mutatható ki.
c) A magánjognak a közjogtól való különbözősége a jogág által használt eljárási eszközök különbözőségében is megnyilvánul, így az igényérvényesítés módjában. A magánjogban az alanyi jog érvényesítését - a tulajdonképpeni végrehajtást - megelőzi a bíróság azon döntése, hogy a kötelezettség tényleg fennáll. A közigazgatásban, ha a kötelezett az állammal fennálló kötelezettségét nem teljesíti, az állam - mint jogosult - maga eszközölheti a végrehajtást, a kényszer alkalmazását. (Ezt követően kerülhet sor az eljárás jogszerűségének bírói felülvizsgálatára.)
d) A közigazgatási jogviszony megjelenhet úgy is, hogy egy polgári, vagy családjogi viszony (alapjogviszony) sérelme esetén a közigazgatási jog fegyvertárát veszik igénybe.
e) Legnyilvánvalóbb a közigazgatási jogviszony jelenléte a közigazgatási szervek egymás közötti kapcsolatában, ellenőrzésében. (A jogtudománynak ezek a kapcsolatok okoznak legkevesebb problémát, előszeretettel elemzik a közigazgatási jog politikatudományi, szociológiai, szervezéstudományi vonatkozásait.
A Ket. a közigazgatási hatósági jogviszonyt szabályozza. Ez a jogterület a közigazgatási joggal rész és egész viszonyában van.
Az elsőfokú bíróság a megállapításra irányuló keresetnek helyt adó ítéletében megállapította, hogy az alperesi önkormányzat jegyzőjének határozatával elrendelt homlokzat-átalakítási munkálatokkal járó költségek az alperest terhelik.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati eljárás eredményeként megállapította, hogy a perbeli jogvita alapjául szolgáló törvény államigazgatási jogviszonyt hozott létre a peres felek között. A felperessel szemben bíróság által is felülvizsgált jogerős államigazgatási határozatot hoztak. E jogviszony elemei, az abból fakadó egyes jogok, vagy kötelezettségek nem alakíthatók át polgári jogi jellegűvé annak érdekében, hogy a Pp. általános szabályai szerint azokat a bíróság megállapítási per keretében bírálja el. Ezt az álláspontot - elvi jelleggel indokolva - a Legfelsőbb Bíróság következetesen képviseli (Pfv. X. 21.632/1997., Legf. Bír. Határozatainak Hiv. Gy. 1999/14.).
Az tehát, hogy a hivatkozott törvény alapján hatósági határozattal elrendelt építési, illetve tervezési munka költségeinek viselése kit terhel, nem keletkeztethet polgári jogvitát. A felperes által érvényesített igény nem tartozik bírósági hatáskörbe (Legf. Bír. Pfv. V. 22.702/2001., BH 2004.189.).

Közigazgatási-hatósági ügy

Közigazgatási hatósági ügy - a fogalom klasszikus értelme szerint - az az ügy, amelyben a hatóság ügyfelet érintő jogot vagy kötelességet állapít meg, adatot, tényt vagy jogosultságot igazol, hatósági nyilvántartást vezet, vagy hatósági ellenőrzést végez. [Ez a meghatározás lényegében megegyezik az Áe. 3. § (1) bekezdésben írt meghatározással.]
Ehhez képest - a Ket. 12. § (2) bekezdésének a) pontja szerint - hatósági ügy, amelyben a hatóság az ügyfelet érintő
a) jogot vagy kötelességet állapít meg,
b) adatot, tényt vagy jogosultságot igazol,
c) hatósági nyilvántartást vezet, vagy
d) hatósági ellenőrzést végez.
Közigazgatási hatósági ügy a tevékenység gyakorlásához szükséges nyilvántartásba vétel és a nyilvántartásból való törlés - a fegyelmi és etikai ügyek kivételével - ha törvény valamely tevékenység végzését vagy valamely foglalkozás gyakorlását köztestületi vagy más szervezeti tagsághoz köti.
E törvény alkalmazása szempontjából közigazgatási hatóság (a továbbiakban: hatóság) a hatósági ügy intézésére hatáskörrel rendelkező
a) államigazgatási szerv,
b) helyi önkormányzat képviselő-testülete, ideértve a megyei önkormányzat közgyűlését is, valamint a 19. § (2) bekezdése szerint átruházott hatáskörben annak szervei és társulása,
c) a polgármester, főpolgármester, megyei közgyűlés elnöke (a továbbiakban együtt: polgármester),
d) főjegyző, jegyző, körjegyző, a képviselő-testület hivatalának ügyintézője, a hatósági igazgatási társulás,
e) törvény vagy kormányrendelet által közigazgatási hatósági jogkör gyakorlására feljogosított egyéb szervezet, köztestület vagy személy.
Ha törvény vagy kormányrendelet egyéb szervezetet, köztestületet vagy személyt jogosít fel közigazgatási hatósági jogkör gyakorlására, meg kell határozni azokat az ügyeket, amelyekben e törvény rendelkezései az irányadók.
A hatósági ügy tartalmának megállapítását megnehezíti, hogy a felsorolt eljárási cselekmények csak akkor minősülnek hatósági ügynek, ha az ügyfelet érintik (az ügyfélre vonatkoznak). A 12. § tartalmát tehát csak a Ket. 15. §-ával együtt határozatjuk meg (a Ket. 15. § szövegét lásd a köv. pontnál). Ez az Áe. 3. §-ának értelmezésekor is így volt, a Ket. 15. §-a azonban az ügyfél fogalmát kibővíti a hatósági ügyre vonatkozó tartalommal is. Nem megkerülhető azonban, hogy a hatósági ügy fogalmában az ügyfelet érintő jog vagy kötelesség megállapítása kitétel szerepeljen, az ügyfél fogalmában pedig az ügyfél joga, jogos érdeke mint minősítő körülmény. Ebben az esetben az eltérés indokolt, ugyanis az ügyfél jogának vagy kötelességének megállapítása az ügy tárgyát jelöli, az ügyfél joga vagy jogos érdeke pedig a hatósági eljárás lehetséges alanyát. Ez a különbségtétel - többek között - kifejezheti azt is, hogy a hatósági ügyben ügyfél nemcsak az lehet, akire nézve a hatóság jogot vagy kötelességet állapít meg, hanem az is, akinek jogát vagy jogos érdekét az ügy érinti.
A Ket. - az Áe. rendelkezésétől eltérően - a hatósági ügy fogalmát egy újabb elemmel kibővíti. Hatósági ügy a nyilvántartásba vétel (abból való törlés), ha valamely tevékenység végzése (foglalkozás gyakorlása) köztestületi vagy más szervezeti tagsághoz kötött. (Ez a hatósági ügyeknek vékony szelete, a hatósági ügy fogalmának tisztázását most ne is bonyolítsuk ezzel, később még visszatérünk e témára.)
A Ket. egyébként a hatósági ügy meghatározása során - hasonlóan a korábbi meghatározáshoz - elhatároló jegyként elsősorban a hatóság, valamint az ügyfél fogalmára épít.
A közigazgatási eljárásban is sor kerülhet olyan eljárási cselekményekre, amelyek a polgári jogi jogviszony elemeivel azonosságot mutatnak. Így bizonyos tartozások visszafizetése esetén a hatóság a késedelmi kamatról is dönt, vagy kezességvállalást bírál felül. Ez a formai azonosság azonban nem változtat a jogviszony jellegén, nem lesz a döntés polgári jogivá.
Így a bírói gyakorlat rámutatott arra, hogy az adóhatóság az adójogi (közigazgatási) jogviszonyban hozott határozattal dönt az adó visszatérítéséről és a késedelmi kamatról; az adózó késedelmi kamatigénye vonatkozásában adójogi jogviszony és nem polgári jogi jogviszony jön létre.
A felperes az adóhatósághoz benyújtott kérelmében az adóhatóság által elkésetten kiutalt általános forgalmi adó összege után a késedelmi pótlékkal azonos mértékű kamat megállapítását és a számlájára való átutalását kérte. Az alperes az adóhatóság elsőfokú határozatát megváltoztatva a felperes javára 1 063 000 Ft késedelmi pótlékkal azonos mértékű kamatot állapított meg, amelynek előírását a felperes adófolyószámláján elrendelte.
Az elsőfokú bíróság ítéletével az alperes határozatát az elsőfokú határozatra is kiterjedően hatályon kívül helyezte. Megállapította, hogy a késedelmi pótlék jellegét tekintve kárátalány, amely az adózót az adóhatóság mulasztása esetén megilleti. A kártérítési igény polgári jogi igény, ezért az adóhatóság akkor járt volna el helyesen, ha nem hoz határozatot a felperes kérelméről, csupán tájékoztatja, hogy a kamatigényét mennyiben ismeri el. Az Art. 27. § (4) bekezdése alapján az adózót megillető költségvetési támogatás kiutalásának esedékességéről e törvény melléklete, vagy törvény rendelkezik. Eltérő rendelkezés hiányában a költségvetési támogatást az igény (bevallás) benyújtásának napjától számított 30 napon belül kell kiutalni. A kiutalás napjának az számít, amikor az adóhatóság bankszámláját az azt vezető pénzintézet megterhelte. Az (5) bekezdés szerint, ha az adóhatóság a (4) bekezdés szerinti kiutalást késedelmesen teljesíti, a késedelem minden napjára a késedelmi pótlékkal azonos mértékű kamatot fizet. Késedelmes kiutalás ellenére sem jár kamat, ha az igénylés (bevallás) az igényelt (bevallott) összeg 50%-át meghaladóan jogosulatlan.
Mindebből következik, hogy az adóhatóság az adójogi jogviszonyban hozott érdemi határozatában dönt az adó-visszatérítésről és a késedelmi kamatról. Az adóhatóságnak ez az eljárása az Art. 75. § (1) bekezdése alapján indul meg és a 75. § (2) bekezdésének b) pontja alapján előterjesztett igény tekintetében az adóhatóság a (3) bekezdésben foglaltak szerint határozatot köteles hozni.
A kifejtettek szerint tehát az adóhatóság az adózás rendjéről szóló törvény rendelkezései szerint helyesen járt el, amikor a felperes kamatigényéről határozattal rendelkezett. Az adó késedelmes kiutalásából keletkező kamatigény adójogi jogviszonyból eredő, azzal szorosan összefüggő követelés, nem pedig kötelmi jogi, kártérítési jellegű követelés. (Legf. Bír. Kfv. II. 28.116/1998., KGD 2004/5. 80.)
Hasonló állásfoglalást tartalmaz az a határozat, amely szerint az állami készfizető kezesség nem azonos a polgári jog által szabályozott kezességgel, ennek szabályait (feltételeit) közigazgatási jogszabály határozza meg.
A Kúria jogelődje, a Legfelsőbb Bíróság már több határozatában rámutatott arra, a perbelivel egyező illetve ehhez hasonló hitelekhez kapcsoló állami készfizető kezesség - a számos közjogi elem: pl.: a hitel célja, tárgya, tartalma, az állami készfizető kezességvállalás, állami kamattámogatás, adóhatósági ellenőrzési jogosultság miatt - nem azonos a polgári jog által szabályozott készfizető kezességgel. Téves az a felperesi érvelés, mely szerint az ügy eldöntésére irányadó "legközelebbi adekvát jogszabály" a Ptk., hiszen kezességvállalás jelen ügyben jogszabályon, a Kormányrendeleten alapul. Az állam továbbá csakis és kizárólag a jogszabályokban - jelen ügyben Kormányrendeletben - szabályozott, állam által támogatni kívánt célnak és az erre vonatkozó szabályozásnak megfelelő hitelhez biztosítja a készfizető kezességet, ezért nincs az államnak helytállási kötelezettsége akkor, ha a hitelezett, vagy a hitel támogatni kívánt jellege már a kihelyezéskor sem áll fenn, avagy időközben megszűnik. Ettől eltérő álláspont elfogadása esetén értelmét vesztené a Kormányrendeletbe foglalt garantált, azaz államilag támogatott hitel és a bank által saját üzleti kockázatra, piaci feltételek mellett nyújtott hitel közötti megkülönböztetés és szabályozás (EBH 2004.1074., Kfv. I. 35.464/2007/6., Kfv. V. 35.129/2008/8., Kfv. V. 35.217/2008/4. Kfv. I. 35.130/2008/9.)
A Kormányrendelet, a Hpt., valamint az Art. értelmében tehát előírás, hogy az adós csak jogszabály szerinti célra kapjon kölcsönt, és csak olyan adós kaphat kölcsönt állami készfizető kezesség biztosítása mellett, akiről az állítható meg a hitelkihelyezést megelőző eljárás alapján, hogy azt vissza fogja fizetni, illetve a hitelt a hitelezési célra használja fel. A rendelkezésre álló adatok alapján egyértelműen az állapítható meg, hogy a felperes eljárása már a hitel kihelyezésekor, és később sem felelt meg a jogszabályi rendelkezéseknek, ezért beváltás iránti kérelme megalapozottan és jogszerűen került elutasításra.
A Kúria - a kifejtettekre figyelemmel - azt állapította meg, hogy a jogerős ítélet a felülvizsgálati kérelem által vitatott körben nem sért jogszabályt, ezért azt a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Kúria, Kfv.V.35.672/2011., BH 2013.26.)
A közigazgatási szerv és a közigazgatási hatóság elhatárolása során figyelemmel kell lenni arra is, hogy hatósági szerv tevékenységben a közjelleg - a közigazgatási jogviszonyhoz képest - erőteljesebb. Ez azt jelenti, hogy a szerv egyoldalúan hozza meg határozatát, az ügyfél akarata, szándéka többnyire nem gátolhatja meg az aktus létrehozását; formálisan pedig az egyoldalúság a szerv és az ügyfél közötti alá- és fölérendeltségben fejeződik ki. (Az alárendeltség azonban nem szervezeti-hierarchikus, hanem az egyedi aktus következménye.)
A szerv határozata az ügyfél tekintetében jogot állapít meg (jogtól való megfosztást mond ki), illetőleg kötelezettséget állapít meg; tartalmilag a jog és kötelezettség megállapítása közérdekű magatartás tanúsítására (szolgáltatás nyújtására), illetőleg közérdeket szolgáló intézkedésre (korlátozásra) irányul. A közérdekű (közérdeket szolgáló) jogosítás vagy a kötelezés feltétele többnyire egyszerűen megállapítható, hiszen a határozat valamely állami feladat (pl. az emberi élet megóvásának, a közrend fenntartásának állami feladata) végrehajtására vagy a közigazgatási szerv részére történő szolgáltatásra kötelezése (pl. adófizetés, honvédelmi kötelezettség teljesítése), illetőleg valamely - közösségi érdek megóvása miatt - jogosítványhoz kötött tevékenység engedélyezésére irányul.
A szerv döntésének közhatalmi úton - általában a maga aktusával - szerez érvényt.
A jogtudomány egységes volt abban, hogy a hatósági határozat a közigazgatási határozatoknak csupán egyik csoportja, nem minden közigazgatási határozat egyben hatósági határozat is. (Ezt mutattuk be - többek között - a határozatok kategorizálásáról szóló elemzésünkben.) A jogalkotás és a gyakorlat azonban sokáig egybemosta ezt a két fogalmat, az 1957. évi IV. tv. (Áe.) is egységesen államigazgatási határozatról rendelkezett. A Ket. egyik jelentős célkitűzése volt, hogy ezt a bizonytalan helyzetet megszüntesse, meghatározva a közigazgatási-hatósági ügy fogalmát. Minden vitás kérdést azonban a törvény nem rendezhetett. A jogtudományra és nyomában a gyakorlatra vár, hogy a közigazgatási ügy - közigazgatási határozat lényegét feltárja, s meghatározza a két fogalmat összekötő és elválasztó elemeket.
A hatósági határozat és a közigazgatási határozat közötti feloldandó ellentmondást tükrözi az Alkotmánybíróság egyik 2008. évi döntése, amelyben az egészségügyi szakellátási kapacitások felosztásáról rendelkező miniszteri döntés minőségéről döntött. A kérdés jelentőségét mutatja, hogy a miniszteri döntés hovatartozása határozza meg: alkotmányos-e a választott forma, van-e a döntés ellen bírói útnak helye stb. Az Alkotmánybíróság döntése szerint a miniszteri döntés közigazgatási hatósági határozatnak minősül, ugyanakkor Bragyova András alkotmánybíró meggyőzően érvel amellett, hogy a döntés a közigazgatási határozatok szélesebb csoportjába tartozik, de nem hatósági határozat.
Külön kiemelendőnek tartom az indokolásnak azt a részét, amely a nem hatósági döntések esetében is helyesnek tartja, ha a törvényhozó megnyitja az Alkotmány szerint egyébként is fennálló bírói utat a döntés felülvizsgálatára.
»A többségi határozat érvelése abból indul ki, hogy a szakellátási kapacitások felosztásáról szóló miniszteri döntés közigazgatási hatósági határozat (lásd a határozat V. részének 1.3. pontját), ebből vezeti le az 2006. évi CXXXII. törvény (a továbbiakban: Eftv.) egyes rendelkezései alkotmányellenességét, arra hivatkozva, hogy a törvény szabályozása nem felel meg a közigazgatási hatósági határozatokkal szemben támasztott, az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében foglalt jogállamiság követelményének, és az abból levezethető joghoz kötöttség kívánalmának.
Álláspontom szerint azonban ez a miniszteri határozat semmilyen értelemben nem tekinthető hatósági határozatnak. A hatósági határozatok ugyanis a közigazgatás döntéseinek egyik csoportját alkotják - de messze nem tekinthető minden közigazgatási határozat hatósági határozatnak. Igaz ez az államilag finanszírozott egészségügyi kapacitások régión belüli elosztása tárgyában hozott miniszteri határozatra is, amely döntés minden lényeges jogi tulajdonságában különbözik a közigazgatási hatósági határozatoktól.
A közigazgatási határozat - ahogyan arra fentebb is utaltam - a közigazgatási döntések egyik jogi alakja. Ennek egyik típusa a hatósági határozat. A szóban forgó döntés viszont nem hatósági határozat, hanem alkotmányos kormányzati hatáskörben hozott vegyes, egészségügyi erőforrás-elosztási és költségvetési döntés.
A magyar jogban "hatósági határozatnak" nevezett egyedi közigazgatási jogalkalmazó aktusok fogalmi elemei a közigazgatási jogtudományban és -gyakorlatban nagyjából kialakultnak tekinthetők. Ezek alapvető tulajdonsága, hogy a határozat eljárásjogi és anyagi jogi értelemben is a közigazgatási jogalkalmazás eredménye. A hatósági jogalkalmazó tevékenység során a közigazgatási szerv hatásköre, illetékessége és cselekvési lehetőségei jogszabályban részletesen meghatározottak. A hatóság cselekvése pedig e tevékenység során a jogszabályok alkalmazásában nyilvánul meg. Éppen ez a jogalkalmazó tevékenység az, ami a hatósági határozat alapvető megkülönböztető jegye: a hatósági döntés a közigazgatáson kívülállókra alkalmazza a jogszabályokat (engedélyt ad, ellenőriz, tilt vagy szankciót alkalmaz), s így a közigazgatáson kívülálló felek jogait, illetve kötelezettségeit közvetlenül érinti: vagyis másokra alkalmazza a jogot. A hatósági határozat tehát alapvetően a közigazgatás jogalkalmazó tevékenységének eredménye, amennyiben a közigazgatási szerv valamely jogszabályt konkrét, egyedi ügyre alkalmaz, s amely döntések a közigazgatáson kívüli természetes vagy jogi személyek jogait, illetőleg kötelezettségeit érintik. A hatósági igazgatás tehát a klasszikus értelemben "kötött" közigazgatás, szemben a kötetlenebb, mérlegelést kívánó, magasabb szintű irányító, szervező, hagyományosan "politikainak" nevezett, mára alapvetően szolgáltató közigazgatással (mint amilyen az egészségügyi ellátás is).
Az általam fentebb kifejtetteket támasztja alá a közigazgatási hatósági határozat tételes jogi meghatározását tartalmazó, a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) 12. § (2) bekezdésében foglalt definíció is. A Ket. hivatkozott rendelkezése értelmében közigazgatási hatósági ügy minden olyan ügy, amelyben a közigazgatási hatóság az ügyfelet érintő jogot vagy kötelezettséget állapít meg, adatot, tényt, jogosultságot igazol, hatósági nyilvántartást vezet, vagy hatósági ellenőrzést végez, továbbá főszabály szerint a tevékenység gyakorlásához szükséges nyilvántartásba vétel és az abból való törlés is, ha törvény valamely foglalkozás gyakorlását köztestületi tagsághoz köti.
A közigazgatás vezetése és alapvető szervezési, erőforrás-elosztási döntései álláspontom szerint nem írhatók le a jelen különvélemény 1. pontjában felvázolt értelemben vett hatósági döntésként.
A közigazgatás joghoz kötöttségének alapvető elve ettől függetlenül itt is érvényes - alkotmányos államban egyébként a közigazgatásban jogi kötöttségtől mentes döntés nem is létezhet -; ezért helyes, ha a törvényhozó megnyitja az Alkotmány szerint egyébként is fennálló bírói utat az ilyen döntések jogszerűségének felülvizsgálatára. A közigazgatási döntések bírói felülvizsgálata a nem hatósági-jogalkalmazó ügyekben a döntési eljárás szabályszerűségére és az általános jogszerűségére terjed ki, de nem a közigazgatás által eldöntendő kérdés célszerűségének, ésszerűségének mérlegelésen alapuló vizsgálatára. A közigazgatási döntésnek azonban így is jogszerű eljárásban és a közigazgatási szerv hatáskörét túl nem lépve kell létrejönnie.
A közigazgatás minden döntésére tehát, és nem csak a hatósági jogalkalmazásra, érvényes alkotmányos követelmény, hogy a közigazgatási szerv jogszerűen járjon el, sőt az is, hogy cselekvése törvényi felhatalmazáson alapuljon. Igaz ez akkor is, ha a közigazgatás mérlegelési jogköre az adott döntés meghozatalánál széles, hiszen a közigazgatási cselekvés jogszerűségének bírósági felülvizsgálata ekkor is lehetséges. A jelen esetben is ilyen széles mérlegelési jogkörrel meghozott miniszteri döntéssel állunk szemben, de a többség által elfogadott határozatban foglaltakkal ellentétben az nem teljesen kötetlen, "parttalan", hiszen ahogyan arra már fentebb rámutattam, nem is lehet az. A miniszteri döntés - mint ahogyan ez a közigazgatási határozatokra általában véve is igaz - a széles mérlegelési jogkör ellenére sem lehet önkényes, nem hozható meg a tények kellő ismerete nélkül, továbbá a döntéshozó nem lépheti túl hatáskörét, és nem élhet vissza azzal. E szempontok jó részét a Pp. 339/B. §-a maga is felsorolja. Mindez azt jelenti, hogy a miniszternek döntése meghozatalakor kellő körültekintéssel kell eljárnia, vagyis az indítványozó által hiányolt szempontokat, mint pl. a demográfiai és nemzetgazdasági mutatók, az egyes betegségek területi megoszlása, a szolgáltatók technikai felszereltsége, a finanszírozási lehetőségek - annak ellenére, hogy azok felsorolása az Eftv.-ben nem található meg - döntése kialakítása során figyelembe kell vennie. A közigazgatás viszonylag kötetlen mérlegelésére elegendő indok, hogy a döntésben figyelembe veendő társadalmi és gazdasági tények gyorsan és előre nem látható módon változnak, amiért is a hozzájuk való alkalmazkodásra részletes szabályok nem is adhatók.
Az egészségbiztosító és a szolgáltatást igénybe vevő alanyok érdekeinek összehangolására irányuló miniszteri döntés az egészségügyi finanszírozáshoz rendelkezésre álló erőforrások racionális felhasználásáról szóló, ideális esetben az érdekeltek közötti kompromisszumon alapuló döntés. Akár ezen, akár más, az állami erőforrások felhasználásának megszervezéséről szóló döntés esetén is elmondható, hogy senkinek sincs alkotmányos vagy törvényes joga arra, hogy e kérdésben a közigazgatási szerv meghatározott tartalmú döntést hozzon. A jelen ügyben ez azt jelenti, hogy senkinek (egy egészségügyi szolgáltatónak) sincs alanyi joga arra, hogy éppen az ő kórháza legyen súlyponti kórház stb.« [109/2008. (IX. 26.) AB hat.]
Gondot okozhat a polgári jogi viszony (tulajdonosi joggyakorlás) és a közigazgatási jogviszony (közigazgatási hatósági ügy) elhatárolása. A közúttal kapcsolatos jogviták sok esetben okoznak gondot a jogalkalmazásban, nevezetesen, hogy egy közigazgatási (önkormányzati) szerv tulajdonosként, vagy hatóságként jogosult-e eljárni. Segít a megoldásban, ha e vita eldöntésére jogszabály állapít meg hatósági jogkört. Így útcsatlakozás létesítése esetén, ha a közút kezelője a hozzájárulást megtagadja, közlekedési hatósági eljárásnak van helye, amelynek során a közlekedési hatóság vizsgálja, hogy az útcsatlakozást milyen módon lehet megvalósítani
A felperesek 1/2-1/2 arányban tulajdonosai a 816/1. helyrajzi számú belterületi ingatlannak. Az ingatlan a 816 helyrajzi számú ingatlan megosztásával jött létre, a 816/2. helyrajzi számú ingatlan a P. utcával közvetlen határos, míg a 816/1. helyrajzi számú ingatlan közvetlenül a 881. helyrajzi számú kivett területként nyilvántartott, útként funkcionáló területtel határos.
A felperesek az ingatlanra a Város Jegyzője 2006. október 3-án kelt határozatával kaptak építési engedélyt lakóépület felépítésére, amely épületre az építésügyi hatóság a 2007. július 24-én kelt határozatával a használatbavételi engedélyt is megadta. Az építtetők ingatlanának utcai kerítésvonala két és fél-három méterrel mélyebben van a felső burkolt út (a B. utca) szintjéhez viszonyítva, a telek melletti 881. hrsz.-ú közterület és a B. utca között töltés rézsű és változó szélességű sekély mélységű vízelvezető árok húzódik.
A felperesek az ingatlanuknak a B. utcáról történő megközelítése érdekében az útcsatlakozás létesítéséhez 2008. május 20-ai dátummal engedélyezési tervet készítettek, amelyet benyújtottak az alperesi beavatkozóhoz, mint közútkezelőhöz jóváhagyásra. Az útcsatlakozást akként kívánták megvalósítani, hogy a B. utcához való csatlakozáshoz keresztezték a 881. helyrajzi számú közterületet és a 860. helyrajzi számú K. patakot is.
K. Község Polgármestere 2008. augusztus 6-án arról tájékoztatta a felpereseket, hogy a településfejlesztési bizottsági ülésen bemutatásra került a terv, amely a B. utca felől a K. patakon áteresz kiépítésével történő megközelítésre vonatkozott, azonban a bizottság egyöntetű álláspontja az volt, hogy a patak melletti közterületet parti sávként és sétányként kell megtartani és fejleszteni, ezért mivel az útcsatlakozási terv ellentétes ezzel, nincs mód arra, hogy a parti sáv jelenlegi terepszintjét a felperesi elképzelés szerint megemeljék. A patak fölötti tervezett útcsatlakozás kialakításához ezért az önkormányzat, mint tulajdonos képviseletében nem tud hozzájárulni. Ezt követően a K. Község Képviselő-testülete határozattal a kapubehajtó létesítése iránti kérelmet elutasította.
A felperesek ezt követően a közútkezelő hozzájárulásának megtagadása miatt 2009. január 5-én a közlekedési hatósághoz fordultak.
A közlekedési hatóság az eljárást megindította, az eljárás során beszerezte a közútkezelőtől az eljárás iratanyagát, többek között értesült az útcsatlakozás három változatban történő megvalósításának tervéről.
A Nemzeti Közlekedési Hatóság Regionális Igazgatósága a 2009. június 2-án kelt határozatával a felperesek kérelmének helyt adott és a perbeli ingatlan B. utca felőli kapubehajtója 9/2008. tervszámú tervdokumentációjának "B" változata szerinti kialakítását engedélyezte. Megállapította, hogy a jelenlegi terepszint csak az érintett ingatlan vonalában, a közterületen változik meg, így az útcsatlakozás ezen megoldása az alacsony intenzitású forgalmat is figyelembe véve közlekedésbiztonsági szempontból megfelelő, az érintett ingatlanon kívül más telek nem nyílik a közvetlen közelben, ezért az ingatlanhoz szükséges útcsatlakozás létesítése a kért megoldással elfogadható.
A határozat ellen az alperesi beavatkozó nyújtott be fellebbezést.
Az alperes jogelődje, a Nemzeti Közlekedési Hatóság Központi Hivatala 2009. szeptember 17-én kelt határozatával az elsőfokú határozatot megváltoztatta, a B. utca felőli kapubehajtó "B" változat szerinti kialakítását nem engedélyezte, egyúttal az ingatlannak a 881. helyrajzi számú közterülethez való csatlakozását engedélyezte.
A felperesek keresetet nyújtottak be az alperes határozatának felülvizsgálata iránt. Az elsőfokú bíróság bizonyítási eljárást folytatott le, felperesi indítványra igazságügyi építészszakértőt rendelt ki, továbbá tanúként meghallgatta a beavatkozó főépítészét. A szakértő szerint az útcsatlakozási engedélyezési eljárás 2008. július 18-án történő kezdeményezésére, a 2008. augusztus 6-án kapott közútkezelői engedélyt megtagadó levélre, a felperesek kérelmének négy hónapon túli elutasítására figyelemmel megállapítható, hogy a közútkezelő az utak építésének, forgalomba helyezésének és megszüntetésének engedélyezéséről szóló 15/2000. (XI. 16.) KöViM rendelet (a továbbiakban: R.) 6. § (5) bekezdésben írt 15 napon belül nem nyilatkozott, ezért a "B" változatra vonatkozó közútkezelői hozzájárulást megadottnak kell tekinteni. A szakértői vélemény szerint az önkormányzat nem létező szabályozásra való hivatkozással utasította el az útcsatlakozást. A szakértő szerint az országos településrendezési és építési követelményekről szóló 253/1997. (XII. 20.) Korm. rendelet (a továbbiakban: OTÉK) 31. § 1. pontjában megfogalmazott feltételeknek mindhárom változat megfelel, azonban az önkormányzati eljárás megalapozatlansága okán a felperesek kérelmének megfelelően a "B" változat elfogadása indokolt. Az elsőfokú bíróság a szakértői véleményt ítélkezése alapjául elfogadta és a felpereseknek a "B" variáció szerinti útcsatlakozási tervét a jogszabályi követelményeknek megfelelőnek ítélte, ezért az alperes határozatát hatályon kívül helyezte.
A jogerős ítélet ellen az alperes és az alperesi beavatkozó nyújtott be felülvizsgálati kérelmet.
Az alperes felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és elsődlegesen a kereset elutasítását, másodlagosan az elsőfokú bíróság új eljárásra utasítását kérte.
Az alperesi beavatkozó a felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és elsődlegesen - a felülvizsgálati kérelem tartalma szerint - a kereset elutasítását, másodlagosan az elsőfokú bíróság új eljárásra utasítását kérte. Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság jogszabálysértés megállapítása nélkül a Pp. 339. § (1) bekezdésébe ütközően helyezte hatályon kívül a másodfokú határozatot. Az ítéleti döntés folytán hatályban maradó elsőfokú határozat olyan "B" változat szerint engedélyezi az útcsatlakozást, amely két önkormányzati tulajdonú ingatlanon több méter hosszúságban, egy métert meghaladó magasságban olyan töltés létesítését engedélyezi, amelyen három méter széles burkolt útfelület elhelyezhető. E megoldás megakadályozza a csapadékos időjárás miatt időnként jelentős, a környező ingatlanokat veszélyeztető mennyiségű víz elvezetésére vonatkozó patakmeder mélyítési terv megvalósítását.
A felperesek a felülvizsgálati kérelmekre észrevételt nem tettek.
A felülvizsgálati kérelmek az alábbiak szerint alaposak.
A Kúria megállapítja: az érdemben vizsgálható, a pontosan megjelölt jogszabálysértések körében a Kúria megállapította, az alperes helytállóan hivatkozott arra, hogy a szakértői vélemény olyan rendelkezésre alapítottan állapította meg a közútkezelő hozzájárulásának megadottságát, amely a perbeli esetben nem alkalmazható. Az R. 1. §-a értelmében a rendelet hatálya a közutak építésére terjed ki. A per tárgya útcsatlakozás létesítése és nem közút építése, ezért az R. rendelkezései a perbeli esetre nem alkalmazhatóak, ezért téves mind a szakvéleményben, mind a szakvéleményre alapított ítéletben az a megállapítás, hogy a közútkezelő nyilatkozattételének elmulasztásának okán a közútkezelői hozzájárulást megadottnak kell tekinteni.
A perben alkalmazandó 1988. évi I. törvény 39. § (1) bekezdés a) pontja és (2) bekezdése szerint útcsatlakozás létesítése esetén, amennyiben a közút kezelője a hozzájárulást megtagadja, közlekedési hatósági eljárásnak van helye, amelynek során a közlekedési hatóság vizsgálja, hogy az útcsatlakozást milyen módon lehet megvalósítani. Ennek során a közutak igazgatásáról szóló KHVM r. rendelkezéseit kell alkalmazni. Az alkalmazandó rendelkezések között nincs olyan jogszabályi rendelkezés, amely szerint a közút kezelőjének adott határidőn belüli "hallgatása", a nyilatkozattétel elmulasztása esetére a hozzájárulást megadottnak kell tekinteni. Az útcsatlakozás létesítése során vizsgálni kell az építésügyi szabályokat is, így azt is, hogy az Étv. 31. § (1) bekezdés b) pontja alapján közszolgálati járművel történő megközelíthetőséget is biztosítani kell, továbbá magának az építmény elhelyezésének - építésének - is alapvető feltétele az OTÉK 33. § 1. pontja értelmében, hogy az ingatlan közterületről vagy magánútról gépjárművel közvetlenül megközelíthető legyen, a megközelítés biztosított legyen mind magánhasználatú, mind a közszolgálati járművek számára. A perbeli esetben a benyújtott térképvázlatok alapján egyértelműen megállapítható, hogy az építéssel érintett felperesi ingatlan a 881. helyrajzi számú közterülettel közvetlenül határos, amely közterület megfelelő szélessége folytán a gépjárművel történő megközelítést biztosítani tudja. Ennek mintegy 100-120 méter hosszú szakasza javításával, illetve kiépítésével a B. utcához meglevő csatlakozás használatával a burkolt B. útra való csatlakozás, az azon való közlekedés biztosított. A 881. hrsz.-ú közterület, földút járhatósága javítható, ehhez útépítési engedély nem szükséges, de közútkezelői hozzájárulással a felperesek által is elvégezhető. Mindezek alapján tehát az útcsatlakozás és a megközelítés ezen a közterületen biztosítható. A felperesi ingatlan közterülettel határos, így elsősorban erről a közterületről kell biztosítani a megközelítés lehetőségét. Mivel a "B" változathoz a közútkezelő nem járult hozzá, és annak megvalósítási módja ellen megalapozott kifogást emelt, mert az jelentősen megemeli a közterület szintjét, továbbá akadályozza a jövőben a patakmeder mélyítését, ezért ez a változat nem támogatható, arra is figyelemmel, hogy más alternatíva rendelkezésre áll az ingatlan megközelítésére. (Kúria, Kfv. VI. 37 284/2011. KGD 2013/57.)
Ha a törvény - nem a Ket. 12. § (3) bekezdés a)-d) pontjában felsorolt - egyéb szervezetet jogosít fel közigazgatási hatósági jogkör gyakorlására, nem szükséges a hatósági ügy közhatalmi jellegzetességeit vizsgálni, ha a felhatalmazás kifejezetten utal a Ket. rendelkezéseinek alkalmazására. Előfordulhat ugyanakkor, hogy ilyen utalás hiányában nem állapítható meg az eljárás hatósági jellege, annak ellenére, hogy a szervezet eljárása - az eljárás során hozott határozat jellege - egyébként megfelel a hatósági eljárás jellegzetességeinek. Ilyen a jogtanácsosi igazolvány kiállításával kapcsolatos eljárás, - amelyben felismerhetőek a közhatalmi jellegű hatósági eljárás bizonyos jellegzetességei - a bíróság határozata azonban nem minősül hatósági határozatnak.
A felperesek kérték a jogtanácsos képviseletére vonatkozó igazolványi bejegyzés törlésének elrendelését. A bíróság elnöke a panasznak tekintett kérelemre azt a tájékoztatást adta, hogy az ügyben a bíróság nemperes eljárásban dönt a képviseletről. A felperesek fellebbezése folytán eljárt alperes a beadványt igazgatási jogkörben el nem intézhetőnek tekintette, és erről 2005. december 13. napján tájékoztatta a felpereseket.
A Legfelsőbb Bíróság felülvizsgálati eljárásban hozott döntése szerint helytállóan mutatott rá a Fővárosi Ítélőtábla arra, hogy a Pp. 324. §-ának (2) bekezdése értelmében közigazgatási határozat a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvényben (a továbbiakban: Ket.) meghatározott közigazgatási hatóság vagy vezetője által hatósági ügyben hozott határozat, valamint a Ket. 130. § (4) bekezdésében meghatározott végzés, a helyi önkormányzat törvényben meghatározott határozata, továbbá más szervnek, szervezetnek vagy személynek az a határozata, amely nem tartozik a Pp. 324. § (2) bekezdés a) pont hatálya alá, de felülvizsgálatra vonatkozóan külön törvény e fejezet alkalmazását rendeli. Tekintettel arra, hogy a bíróság sem közigazgatási hatóságnak, sem közigazgatási hatóság vezetőjének, illetve helyi önkormányzatnak nem tekinthető, a bíróságoknak azt kellett megvizsgálni, hogy olyan szervnek, szervezetnek vagy személynek tekinthető-e a bíróság - annak elnöke -, melynek (akinek) határozata felülvizsgálatára vonatkozóan külön törvény a Pp. XX. fejezetének alkalmazását rendeli. A felperesek maguk sem hivatkoztak olyan külön törvény rendelkezésére, amely szerint ügyük közigazgatási határozatnak volna tekinthető, és ekként arra a Pp. XX. fejezetének szabályai alkalmazhatók volnának, ezért a bíróságok a jogszabályoknak megfelelően minősítették a felperesek keresetét és helyesen döntöttek a per megszüntetéséről is.
Jelen ügyben a felek - sem a felperesek, sem a megyei bíróság és elnöke, sem az utóbbi és az igazolvány kiállítását kérelmező - között közigazgatási jogviszony nem létesült. A felperesek olyan eljárásban hozott döntés felülvizsgálatát kérték, amely ügyben nem közigazgatási szerv, hanem bíróság járt el. A bíróságok határozata elleni jogorvoslatra nem a Ket., hanem a bíróságok eljárásaira általában vonatkozó, a jogász felperesek által is jól ismert eljárási törvény (a Pp.) vonatkozik.
A Pp. 324. § alá tartozó bíróság által felülvizsgálható közigazgatási határozat hiányában a 332/A. §-ára és 157. § a) pontjára figyelemmel a helyes döntés a per megszüntetése volt, így tárgyalás tartásának a szükségessége nem merülhetett fel. Az alkalmazott jogszabályokra az elsőfokú bíróság megfelelően hivatkozott.
A felülvizsgálati kérelemben hivatkozott jogszabálysértés hiányában a Legfelsőbb Bíróság az ítélőtábla végzését a Pp. 275. § (3) bekezdésében foglaltak alapján hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Kfv. III. 37.386/2007., BH 2008.28.)
A közigazgatási ügy és a közigazgatási hatósági ügy elhatárolására is gondot fordít a bírói gyakorlat. Így a műemléki védelem alá helyezés előkészítése közigazgatási szakmai és nem hatósági tevékenység. Erre az eljárásra tehát a Ket. rendelkezései nem alkalmazhatók. A bírósági felülvizsgálat tárgya csak az ideiglenes védelem alá helyezésről rendelkező közigazgatási hatósági határozat lehet. (Legf. Bír. KGD 2010/4. 89.)

Közigazgatási hatóság

A közigazgatási-hatósági eljárásjog hatályának megállapításához a törvény segítségül hívja az eljáró szervet (a közigazgatási hatóságot), mint az eljárási jogviszony szervezeti elemét. A közigazgatási hatósági ügy fogalma csak a közigazgatási hatósággal együtt határozható meg. (A közigazgatási hatósági ügy fogalmának ez a felépítése egyes ügycsoport tekintetében viszont azt kívánja meg, hogy a törvény a nem közigazgatási szervezetet is közigazgatási hatóságnak minősítse.)
Közigazgatási hatóság a hatósági ügy intézésére hatáskörrel rendelkező
a) az államigazgatási szerv,
b) helyi önkormányzati képviselő-testület, ideértve a megyei önkormányzat közgyűlését is, valamint átruházott hatáskörben annak a 19. § (2) bekezdése szerinti szervei,
c) a polgármester, főpolgármester, megyei közgyűlés elnöke (a továbbiakban együtt: polgármester),
d) főjegyző, jegyző (a továbbiakban együtt: jegyző) [Ket. 12. § (3) bek.].
Ha önkormányzati rendelet eltérően nem rendelkezik, önkormányzati hatósági ügyben első fokon a képviselő-testület jár el. A képviselő-testület ezt a hatáskörét a polgármesterre, a bizottságára, a társulására vagy a jegyzőre ruházhatja át [Ket. 19. § (2) bek.].
Önkormányzati hatósági ügyben a fellebbezés elbírálása a képviselő-testület hatáskörébe tartozik, ha az elsőfokú döntést nem a képviselő-testület hozta.
Ha törvény vagy kormányrendelet másként nem rendelkezik, a fővárosi és megyei kormányhivatal jogosult a fellebbezés elbírálására, ha első fokon államigazgatási hatósági ügyben a járási (fővárosi kerületi) hivatal, a polgármester vagy a jegyző járt el [Ket. 107. § (1)-(2) bek.]
E szervek is csak abban az esetben minősülnek közigazgatási hatóságnak, ha hatósági ügy intézésére hatáskörrel rendelkeznek. Közülük tipikusan közigazgatási hatóság az államigazgatási szervezet, valamint a jegyző (s a vele hasonló jogállásúak). Az önkormányzat képviselő-testülete, valamint az "egyéb szervezet" (köztestület) csak kivételesen, külön felhatalmazás alapján minősülhet hatósági szervnek.
A bírói gyakorlat a hatósági jogkör gyakorlója tekintetében különbséget tesz a szerv és a szerv vezetője között. Ha a jogszabály a hatáskört a szerv vezetőjéhez utalja, hatóságként nem járhat el a szerv, ellenkező esetben a bíróság ezt súlyos eljárási szabálysértésként értékelheti.
A felperes által üzemben tartott gépjárművel 2010. augusztus 8-án 17 óra 1 perckor a közúti közlekedés szabályairól szóló 1/1975. (II. 5.) KPM-BM együttes rendeletnek (a továbbiakban: KRESZ) a megengedett legnagyobb sebességre vonatkozó, 14. § (1) bekezdés d) pontjában foglalt előírását megszegve, a megengedett legnagyobb 60 km/óra sebesség helyett 79 km/óra sebességgel közlekedtek. A sebességmérés hitelesített mérőberendezéssel történt. A bírság alapjául szolgáló sebességtúllépés mértékének megállapításakor a rendőrhatóság az ügyfél számára kedvezően vette figyelembe a mérőberendezés hibahatárát (2 km/óra).
A Megyei Rendőrfőkapitány a 2010. szeptember 1. napján kelt határozatával a felperesi üzembentartót 30 000 Ft közigazgatási bírság megfizetésére kötelezte.
A felperes fellebbezett a határozat ellen, amelynek elbírálása során a Rendőrfőkapitány a 2010. december 14-én kelt határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta.
A felperes keresetében az alperes határozatának az elsőfokú határozatra kiterjedő felülvizsgálatát és hatályon kívül helyezését kérte. Arra hivatkozott, hogy sem az első, sem a másodfokú eljárás során nem hallgatták meg személyesen, ezért nem tudott megfelelően ellenkérelmet kifejteni, továbbá nem állt módjában minden bizonylatot benyújtani a méltányosság elbírálásához. Sérelmezte, hogy a bizonyítékokat nem ismertették vele, csak a másodfokú határozat indokolásában hívták fel figyelmét az iratbetekintés lehetőségére. Kifogásolta, hogy a hatóságok nem vették figyelembe eljárásuk során, hogy több mint három évtizeden keresztül balesetmentesen vezette a gépjárművet, sem büntető-, sem szabálysértési eljárás nem folyt ellene ezen időtartam alatt. Okiratokkal bizonyította, hogy családi ház építkezése miatt hiteltartozást törleszt, három kiskorú gyermeket nevel és tart el, a bírság megfizetése ezért rendkívül hátrányosan érintené a családot. Kérte annak vizsgálatát, hogy az alapeljárás során megfelelő módon alkalmazták-e a méltányosság lehetőségét és a fokozatosság elvét betartotta-e a hatóság a bírság kiszabásakor.
A megyei bíróság a felperes keresetét alaptalannak értékelte és elutasította azt. Ítéletének indokolásában a közúti közlekedésről szóló 1988. évi I. törvény (a továbbiakban: Kkt.) 21-21/B. §-aira, a közigazgatási bírsággal sújtandó közlekedési szabályszegések köréről, az e tevékenységekre vonatkozó rendelkezések megsértése esetén kiszabható bírságok összegéről, felhasználásának rendjéről és az ellenőrzésben történő közreműködés feltételeiről szóló 410/2007. (XII. 29.) Korm. rendelet (a továbbiakban: R.) 1. § (1) bekezdésére a KRESZ 14. § (1) bekezdés d) pontjára hivatkozott. Kifejtette, a rendelkezésre álló képi bizonyítékok alapján egyértelműen megállapítható volt, hogy a felperes által üzemben tartott gépjárművel a határozatban megjelölt időpontban és helyen a KRESZ-nek a megengedett legnagyobb sebességre vonatkozó szabályát megszegve közlekedtek. Utalt arra a megyei bíróság, hogy a rendőrhatóság által készített két darab fényképfelvétel közül az első képen a hatóság a mérés helyszínét rögzítette, amelyen jól látható a 60 km/óra sebességkorlátozó tábla. A második képen a szabályszegés elkövetése került rögzítésre, itt leolvasható volt, hogy az 5407 számú út 6800 m szelvényénél mi történt, a szabályszegő gépjármű 39,6 m távolságra volt a mérőműszertől. A szabályszegés ténye egyértelműen bizonyítást nyert, a rendőrhatóság a döntéshozatalhoz szükséges tényállást teljes körűen tisztázta.
Azt is megállapította a megyei bíróság, hogy a rendőrhatóság nem követett el olyan eljárási szabálysértést, amely az ügy érdemére is kihatott volna. A jogkövetkezmények levonása, konkrétan a bírság megfizetése tekintetében a rendőrhatóság ugyancsak jogszerűen járt el. Ebben a körben utalt a megyei bíróság a Kkt. 21. § (1) bekezdésére, az R. 1. § (1) bekezdésének rendelkezésére és az R. 1. számú mellékletére. Hangsúlyozta, hogy az R. a szabályszegés esetén mérlegelési lehetőséget, az első- és másodfokú hatóság számára nem biztosít, így jogszerű és megalapozott volt a 30 000 Ft-os közigazgatási bírság kiszabása.
Kifejtette, hogy a rendőrhatóság 2010. augusztus 11-én értesítőlevelében megfelelő kioktatást adott a felperesnek arról, hogy miként gyakorolhatja iratbetekintési jogát. Utalt arra is, hogy az R. 1. számú melléklete alapján 60 km/óra megengedett legnagyobb sebességnél 15 km/óra sebességtúllépés esetén, tehát 75 km/óra sebességtúllépés felett közigazgatási bírságot kell kiszabni. E határ alatt a szabálysértésekről szóló 1999. évi LXIX. törvény 135. § (1) bekezdése alapján 3000 Ft-tól 20 000 Ft-ig terjedő helyszíni bírságot szabhatnak ki. A közigazgatási bírság kiszabására jogszerűen és megalapozottan került sor.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, annak hatályon kívül helyezését kérte, a keresetében foglaltakat fenntartotta. Hivatkozott arra, hogy a 2011. október 15. napján kelt és a megyei bírósághoz címzett előkészítő iratában észrevételezte, hogy az alperes által benyújtott okiratokban az alperes személye esetenként eltérő. A másodfokú határozatot a Rendőrfőkapitány hozta, a perben az érdemi ellenkérelmet a nevében és a képviseletében terjesztették elő. Ennek figyelmen kívül hagyásával a megyei bíróság a Rendőr-főkapitányság ellen folytatta le az eljárást és az érdemi határozatban is alperesként a Rendőr-főkapitányságot nevezi meg. Kifogásolta, hogy ezt a változást az eljárásban nem indokolták meg, ezért iratellenes az alperesi személy bíróság általi változtatása.
A felperes utalt még azon az alapeljárásbeli hivatkozására, hogy a gépjármű sebességét rögzítő műszerek esetleges pontatlansága esetén szabálysértéssé minősíthetik a cselekményt. Ezzel kapcsolatban azonban sem a Rendőrfőkapitány, sem a bíróság nem foglalt állást. Amennyiben a másodfokú hatóság érdemben elbírálta volna az észrevételét és a mérőberendezést ténylegesen megvizsgáltatta volna hitelesítés céljából, az R. 1. számú melléklete helyett az 1999. évi LXIX. törvény 135. § (1) bekezdése is alkalmazható lenne, közigazgatási bírság helyett szabálysértési bírság kiszabására kerülhetett volna sor.
Kifogásolta a felperes a felülvizsgálati kérelemben azt is, hogy a közigazgatási határozat indokolásában hivatkozott bizonyítékok ténylegesen ellenőrizhetetlenek a számára. A Megyei Rendőrfőkapitány értesítette ugyan a közigazgatási eljárás megindításáról, de sem akkor, sem a későbbi eljárás során nem csatolta a rendelkezésre álló bizonyítékokat. Ezért hatóság eljárása a Ket. 50. § (1) bekezdését és a Pp. 336/A. § (2) bekezdését is sértette. Az első beadványában indítványozott bizonyítást a hatóság és a bíróság is teljesen figyelmen kívül hagyta, ezért az eljárásokat jogellenesnek tartja. Hivatkozott a Legfelsőbb Bíróság Kfv. IV. 37 678/2009. számú határozatára, amelyet esete kapcsán is irányadónak tekintett és kérte az abban foglalt jogszabályi rendelkezések alkalmazását.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmet nem terjesztett elő.
A felülvizsgálati kérelem az alábbiak szerint alapos.
A Kúria megállapítja: a perben rendelkezésre állt iratanyagból kitűnően a keresettel támadott elsőfokú határozatot a Megyei Rendőrfőkapitány, az ez ellen benyújtott felperesi fellebbezést elbíráló másodfokú határozatot Budapest Rendőrfőkapitánya hozta.
A Pp. 327. § (2) bekezdése értelmében a keresetet az ellen a közigazgatási szerv ellen kell indítani, amelyik a felülvizsgálni kért határozatot hozta.
A megyei bíróság alperesként a perben a Budapesti Rendőr-főkapitányságot tüntette fel, a jogerős ítélet fejrészében így jelölte meg az alperest. Ugyanakkor az is tény, hogy a perben a Rendőrfőkapitány nevében és képviseletében járt el az alperes és tett nyilatkozatot. A megyei bíróság tehát tévesen jelölte meg az alperes személyét.
Az R. 9. § (2) bekezdése értelmében a Kkt. 21. §-a szerinti bírságolással kapcsolatos
a) elsőfokú eljárás lefolytatására országos illetékességgel a Megyei Rendőrfőkapitány,
b) a másodfokú eljárás lefolytatására országos illetékességgel a Rendőrfőkapitány rendelkezik hatáskörrel.
E rendelkezést a 348/2009. (XII. 30.) Korm. rendelet 2. §-a állapította meg, és a 6. § (4) bekezdése értelmében 2010. március 1-jétől hatályos.
A perben felülvizsgált első és másodfokú határozat meghozatalakor tehát már e jogszabályi rendelkezés hatályban volt, a közigazgatási hatóságok ennek megfelelően jártak el, azonban a megyei bíróság ezen jogszabályi előírást figyelmen kívül hagyva, a perben rendelkezésre állt közigazgatási iratokkal, továbbá alperesi nyilatkozatokkal ellentétesen határozta meg az alperes személyét.
Ezen eljárási jogszabálysértést a Kúria olyan súlyúnak értékelte, amely a döntés érdemére kihatott - a peres felek személyének tisztázása, a megfelelő alperes perbenállása és a vele szembeni döntéshozatal alapvető fontosságú -, ezért a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (4) bekezdése szerint eljárva hatályon kívül helyezte és a megyei bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította.
A megismételt eljárás során a megyei bíróságnak a rendelkezésre állt iratanyag, de különösen a felülvizsgálni kért közigazgatási határozatok alapján, a fent hivatkozott hatásköri szabályoknak megfelelően a Pp. 327. § (2) bekezdése alapján kell az alperes személyét tisztázni és perben állásával kell az eljárást lefolytatni. A jogerős ítélet is az így megállapított és az ítéletben is ekként megjelölt alperes vonatkozásában, perben állásával születhet meg.
A megyei bíróság csak a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező szerv perben állása esetén hozhat jogszerű döntést. A felperesi kereset elbírálása során, az új eljárás keretében vizsgálnia kell a felperes által, határozatokkal szemben felhozott kifogásokat és a jogerős ítélet indokolásában a Pp. 221. § (1) bekezdésének megfelelően a felülvizsgálat eredményéről részletesen és konkrétan számot is kell adnia. (Kúria, Kfv. III. 37 122/2012/7., KGD 2013/110.)

Közigazgatási szerv eljárása nem közigazgatási jogviszonyban.

A Ket. alkalmazása ezekben az ügyekben

A jogtudomány egyik nagy adósága, hogy nem ad elvileg megalapozott választ arra a kérdésre, hogy a polgári (családjogi) és a közigazgatási jogviszonyokban való eljárás hogyan oszlik meg a végrehajtó hatalom és a bíróságok között. Milyen ügyek tartoznak feltétlenül bírói útra? Az eljáró szerv határozza meg a jogviszony lényegét, vagy a jogviszonyhoz kell igazodnia az eljáró szervnek? Ezekre a kérdésekre adott bizonytalan válaszok azt is sejtetni engedik, hogy az alapvető kérdésre - mi a polgári jogviszony és mi a közigazgatási jogviszony lényege - nos, erre is csak túlságosan általános, a gyakorlat számára eligazítást nem nyújtó választ tudunk adni.
A magyar jogrendszer hiányossága, hogy magas szintű jogszabály nem határozza meg a bírói útra tartozó ügyek körét. A polgári ügyek tekintetében az új Ptk. 1:6. §-a ad útmutatást, eszerint a Polgári Törvénykönyvben biztosított jogok érvényesítése - ha törvény másképpen nem rendelkezik - bírósági útra tartozik. A "törvényben biztosított jog" tartalma azonban nem mindig állapítható meg gond nélkül, a jogalkalmazó gyakran arra kényszerül, hogy a jogviszony lényegi jegyeinek vizsgálata alapján állapítsa meg a jogviszony jogági minőségét. Bizonyítja a helyzetet, hogy a közjogi (közigazgatási) jogviszony tartalmának - a gyakorlatban is alkalmazható - feltárásával a jogtudomány is adós, továbbá az a körülmény, hogy a polgári jogban nagy számban jelennek meg közjogi elemek, s a közigazgatási jog is gyakran használ fel polgári jogi intézményeket (pl. a közigazgatási szerződést).
Ennek következménye az a leegyszerűsítő jogalkalmazói nézet, hogy a pénzkövetelésre vonatkozó igény elbírálása - az alapul vett jogviszony vizsgálata nélkül is - polgári bírósághoz tartozik. [A bírói gyakorlatot jellemző ez a nézet legjobban az állami támogatásokkal összefüggő döntésekben mutatható ki, ezzel külön pont alatt foglalkozunk.
A polgári és közigazgatási bíráskodás szervezeti elkülönülése jótékony hatással van a hatásköri viták tisztázására. A bírói gyakorlat nem minden esetben egyértelmű abban, hogy a polgári jogban szokásos intézmények (kezesség, engedményezés) közigazgatási jogban való felhasználása még nem teszi a jogviszonyt polgári jogivá, s az ebből származó igényeket nem lehet a Pp. általános szabályai szerint polgári bíróság előtt érvényesíteni. Ha egy pénzkövetelés nem polgári jogviszonyból származik, hanem a felek között közigazgatási jogviszony áll fenn, akkor nem lehet a Pp. általános szabályai szerint a pert elbírálni (BH 2004.189.).
Nem vagyunk könnyebb helyzetben, ha elméleti fogódzót keresünk a bírói hatalom (a magánjog) és a közigazgatás elhatárolásához. A közjog tudományában meghatározó volt Kelsen álláspontja, aki szerint a közigazgatás és a bírói hatalom funkciója nem különbözik alapvetően, mindkettő "a törvényeknek vagyis generalis normáknak individualizálása, vagy konkretizálás" (H. Kelsen: Az államelmélet alapvonásai, in.: Államtan (szerk.: Takács Péter, 111. o.) Álláspontja szerint tarthatatlan az a nézet, hogy a közigazgatási eljárás a "szabad mérlegelés" által elvileg különböznék a bírói eljárástól. Kelsen elismeri, csupán a történelem alapján lehet feleletet adni arra, hogy miért szabályoznak bizonyos ügyeket büntető- és magánjogi törvények, más ügyeket pedig közigazgatási törvények. (I. m. 112.)
Ezzel az egységesítő felfogással nem csupán az államelméleti munkákban találkozhatunk. Ez volt a kiinduló pontja annak a tanításnak is, amely szerint a jogalkotáson túl minden állami tevékenység a közigazgatás körébe tartozik, "a bírói ítéletben épp úgy concrét esetre vonatkozó állami akarat kijelentés foglaltatik mint egy más célú közhatósági intézkedésben". (Kmety Károly: A magyar közigazgatási jog kézikönyve, Budapest, 1900. 7. o.) Ennek ellenére a végrehajtó és bírói hatalom különállását tényként fogadták el, de a jogtudomány igazán meggyőző érveket nem sorakoztatott fel annak bemutatására, hogy miben különbözik a végrehajtó hatalom működése a bíráskodástól. A különbséget néhány szerző abban jelölte meg, hogy a bíráskodás negatív, restitutív jellegű, a közigazgatási cselekvőség viszont pozitív, sikert, eredményt elérő. Ez a felfogás is meglehetősen erőtlennek bizonyult, hiszen a gyakorlat tényei cáfolták az elméletet (Kmety I. m. 7. o.) Ha az elmélet bizonytalan is volt, a gyakorlat azonban a kérdést praktikusan oldotta meg: bírói útra tartoznak azok az ügyek, amelyeket törvény a bíróság hatáskörébe utal, a közigazgatási ügy pedig az, amelyben közigazgatási szerv jár el.
A magyar államigazgatás jogtudománya sem tud szabadulni attól, hogy ne a szerv határozza meg az államigazgatási aktus jellegét: "az államigazgatási hatósági jogalkalmazó tevékenység kiterjed a jogrendszer más anyagi jogágazataiba tartozó jogi normák alkalmazására is" (Berényi-Martonyi-Szamel: Magyar államigazgatási jog, 1978. 340. o.) Sőt a korabeli törvényalkotási tendenciák alapján azt a következtetést is levonják, hogy "az államigazgatási szervek tartalmilag igazságszolgáltatásnak minősülő jogvédelmi jellegű jogalkalmazó tevékenysége szélesedik" (I. m. 342. o.) Kétségtelenül azt is hozzáfűzik, hogy ezekben az esetekben az államigazgatási hatósági jogalkalmazó tevékenység egyrészt jogvédelmi jellegű, másrészt pedig az a funkciója, hogy a felek rendelkezési jogát korlátozza. (I. m. 341. o.)
Ebből a felismerésből kisejlik valami a lényegből, azonban az a megközelítés, hogy ezek a sajátos jellegű eljárások hatósági jogalkalmazó tevékenységnek minősülnek, csupán ezt "kiterjesztik" - ez a nézet alapvetően téves. Megkíséreltem már másutt is kimutatni: az ügy jellegét nem határozhatja meg az a szerv, amelynek hatáskörébe utalták elintézését. A bűncselekmény elbírálása akkor is büntető jogviszony, ha igazgatási szerv hatáskörébe tartozik, a polgári vagy családjogi jogviszony akkor sem lesz közigazgatási-hatósági jogviszonnyá, ha közigazgatási szerv jár el az ügyben. (Ezt a felfogást követi az Európai Bíróság gyakorlata is.) Ha szem elől tévesztjük ezt a követelményt, nincs okunk elmarasztalni azt a szabályozást, amely szerint tulajdontól való megfosztást, szabadságelvonást igazgatási szervek - közhatalmat gyakorolva - is kimondhatnak.
Az ügy jellegét azonban nem az határozza meg, hogy a jogviszony szabályozása a Polgári Törvénykönyvben, a családjogi törvényben történt-e. Ezek az anyagi jogszabályok - főként a családjog - gyakran segítségül hívja a közhatalmat gyakorló igazgatási szerveket valamelyik fél jogos érdekének megóvása, vagy a közérdek védelmére. Ezekben a jogvitákban felismerhetőek a hatósági eljárás jellemzői, nem mellérendelt, egyenjogú felek vitájába dönt a hatóság, hanem - a felek akaratától függetlenül - állapít meg kötelezettséget. Ezek közigazgatási-hatósági ügyek, egyértelműen a Ket. hatálya alá tartoznak. Más a helyzet, ha a közigazgatási szerv mellérendelt felek vitájában dönt, olyan ügyben, ahol az ügy ura a fél, s a hatóság dolga annak megállapítása, hogy melyik félnek van igazsága.
Gondok merülnek fel a büntetőjog és a közigazgatási jog elhatárolásával kapcsolatban is. A kérdés az: megosztható-e az állam büntetőhatalma: Angyal Pál - egyetértve Goldschmidt-tel - szükségesnek tartotta a megosztását igazságügyi büntetőjogra és közigazgatási büntetőjogra; az elválasztó jegy az engedetlenség és a szankció jellege, valamint az elbírálás fórumrendszere. (Egyetértően idézi Máthé Gábor: Megoldhatatlan a szabálysértési felelősség, Jogtudományi Közlöny, 1989/2. 9.1)
Álláspontom szerint lehet vitatkozni afelett, hogy minden vétkes és jogellenes magatartás - amelyre az állam büntetést alkalmaz - az állam büntető hatalma alá vonható, de szükségszerű, hogy a bűncselekmény kritériumainak megfelelő magatartás elbírálása az igazságügyi (bírói) hatalom alá tartozzék, míg a közigazgatási jogellenesség szankcionálása a közigazgatási büntetőhatalom alá. (Ezt a szétválasztást - valamiféle látszat egységhez való ragaszkodás ábrándja miatt - a hatályos szabálysértési kódex nem tudta megvalósítani, s a büntetőjogi jellegű kriminális szabálysértéseket lényegében azonosnak vette a közigazgatási engedetlenség szankcionálásával. Ez utóbbi ügycsoport elbírálása az indokoltnál terhesebbé vált, nem utolsó sorban a vétkességhez kötött felelősség miatt, jogorvoslati rendje bevonult a büntetőbíróság eljárási rendjébe.)
A közigazgatási szerv tehát eljárhat a polgári jogban (családjogban), illetőleg a büntetőjogban szabályozott jogviszonyokban. E jogviszonyokra figyelemmel kell az eljárási rendet megállapítani, ezért a jogviszony jogági minőségének megállapítása alapvető jelentőségű.
E jellegzetességekre figyelemmel a közigazgatási szerv polgári, illetőleg családjogi jogviszonyokkal kapcsolatban a következő eljárási rend szerint járhat el:
1. Közigazgatási-hatósági eljárásban, amelynek eljárási rendjét a Ket. határozza meg.
2. A közigazgatási szerv igazságszolgáltató jellegű eljárásban, amelynek szabályait - jó esetben - külön törvények is meghatározzák.
3. A közigazgatási szerv perkisegítő - permegelőző eljárásban.
A fórumrendszer ilyen megosztására a legkézenfekvőbb példa a családjogi törvény. A törvény eredeti szövegében (1952. évi IV. törvény) a közigazgatási szervek dominánsan voltak jelen, az 1986. évi módosítás már jelentősen szélesítette a családjogi ügyekben eljáró bíróság hatáskörét. A két szerv közötti hatáskör megosztás azonban sok kérdésben nem mutatott elvi alapon álló megfontolást (így a törvényes képviselet jogának elvonása az egyik szülőtől) részben a gyámhatóság, részben a bíróság hatáskörébe tartozott, vagy ilyen volt a kiskorú ideiglenes intézetbe utalása, amelyet követően a gyámhatóságnak pert kellett indítania szülői felügyelet megszüntetése, illetve a gyermek elhelyezése iránt. (Petrik; in.: A családjogi törvény magyarázata, KJK 1988. II. kötet 241. o.)
A közigazgatási szerv (a gyámhatóság) hatáskörébe három típusú jogvita tartozott:
a) A közigazgatási-hatósági eljárás, amikor a gyámhatóság közhatalmat gyakorolva avatkozott be a családjogi viszonyokba (ilyen ügy a gyámrendelés, a gyám felügyelete, a szülő vagyonkezelésének felügyelete, a szülői ház elhagyásának engedélyezése stb.).
A bírósági felülvizsgálat ezekben az ügyekben nem volt általános, a gyámhatóság határozatai közül a bíróság csak a kormányrendeletben meghatározott ügyeket vizsgálhatta felül [63/1981. (XII. 5.) MT rend.], így a kiskorú intézeti nevelésbe vételét, szülői felügyeleti jogok szünetelését elrendelő gyámhatósági határozatot.
Ezek az ügyek - bár a családjog anyagi jogi rendelkezései szerint kell eljárni - közigazgatási-hatósági ügyek - a felek és a gyámhatóság között közigazgatási-hatósági jogviszony áll fenn.
b) A családtagok vitájának eldöntése (igazságszolgáltató funkció), amelyben a felek vitték vitájukat a közigazgatási szerv elé, megtartva az ügy feletti rendelkező hatalmukat; ilyen ügy volt az életpálya kijelölésével kapcsolatos vita, amelyben a gyámhatóság a szülő vagy a kiskorú kérelmére dönt, a gyermek nevének meghatározásával kapcsolatos szülők közötti vita. Az igazságszolgáltató jellegű eljárás jellemzője, hogy a felek kérelmére indul az eljárás, a kérelem visszavonásával az eljárás megszűnik, a bizonyításra a felek indítványa alapján kerülhet sor, az ügyfél nem kötelezhető megjelenésre, a fellebbezést elbíráló szerv kötve van a fellebbezésben foglaltakhoz, nincs helye méltányossági eljárásnak (kivéve ha akkor mindkét fél hozzájárul), hivatalból nincs helye döntés-felülvizsgálati és felügyeleti eljárásnak, végül a közigazgatási döntés bírói felülvizsgálata esetén nem az eljáró közigazgatási szervet, hanem az ellenérdekű ügyfelet kell perbe vonni.
c) A gyámhatóság permegelőző - perkerülő eljárása, amikor a családjogi jogviszonyban gyors, beavatkozó döntést kell hozni (akár hivatalból, akár valamely fél kérelemére), a végső döntés azonban bírói útra tartozik (pl. a kiskorúval kapcsolatos védő- és óvóintézkedés megtétele, amelynek eredménytelensége esetén a bíróság dönt a szülői felügyelet megszüntetése, illetőleg a gyermek elhelyezésének megváltoztatása iránt).
Ez a hármas tagolás a hatályos családjogi rendelkezésekben már nem ismerhető fel ilyen markánsan, a törvények többnyire vagy a gyámhatóság vagy a bíróság hatáskörét állapítják meg; a gyámhatósághoz rendelt ügyekre a hatósági eljárás (Ket.) szabályait kell alkalmazni, beleértve a bírósági felülvizsgálati eljárás lehetőségét is.
De a családjog ma hatályos szabályaiban is felismerhetjük a jogvitáknak ezt a különbözőségét. A gyámhatóság hatósági jellegű eljárása pl. a szülők kapcsolattartási vagy vagyonkezelői jogának korlátozása, a gyám működése felett felügyelet gyakorlása, a gyám elmozdítása, a gyermek örökbefogadónak nyilvánítása stb. A gyámhatóság igazságszolgáltató jellegű eljárásban dönt az örökbefogadás engedélyezése (felbontása) felöl, az örökbefogadott utónevének megváltoztatása, engedélyezése, az életpálya kijelölésével kapcsolatos vitában, a szülői felügyelet gyakorlásával kapcsolatos vitában, a kapcsolattartás rendezésével kapcsolatos vitában (ez utóbbi a bírósággal megosztott hatáskör) stb. A tartalmában különböző jellegű eljárások uniformizálását nem tartom indokoltnak, más eljárási rend kell, hogy vonatkozzék a hatósági eljárásra, más az igazságszolgáltató eljárásra. Ezen eljárások között ugyanis lényeges különbség van.
A polgári jogviszonyban eljáró közigazgatási szerv sajátos eljárási rendjével találkozhatunk az iparjogvédelmi ügyekkel kapcsolatban.
A találmányok szabadalmi oltalmára, a védjegyekre, a formai tervezési minták oltalmára és általában az iparjogvédelmi ügyekre a polgári jog szabályai vonatkoznak, e jogviszonyból keletkező viták bírói útra tartoznak. A törvények azonban megosztják a jogviszonyból származó ügyekre vonatkozó hatásköröket a bíróság és a közigazgatási szerv között. (A bírósági hatáskör kétféle lehet: a Pp. általános szabályai szerint lefolytatott jogvita, továbbá a közigazgatási szerv határozata elleni jogorvoslat tárgyában lefolytatott eljárás.) Az 1995. évi XXXIII. törvény (Szt.) által megállapított ügyekben a Magyar Szabadalmi Hivatal jár el (így a szabadalom megadása, megsemmisítése, a nemleges megállapítás, megszűnés megállapítása stb.). A közigazgatási szerv hatáskörébe tartozó ügyek között vannak hatósági ügyek és igazságszolgáltató jellegű ügyek, amelyben ellenérdekű felek vitájában kell dönteni. A bírósági eljárást - ha a Hivatal eljárásában ellenérdekű fél vett részt - ellene kell megindítani, egyébként a kérelmező vesz részt a bírósági eljárásban. A Hivatal a bírósági eljárásban nem vesz részt.
A szabadalom megadása, a szabadalmi oltalom megszűnésének megállapítása (újra érvénybe helyezése) a hatósági eljárás jellemzőit mutatja, a bizonyítást hivatalból folytatják le, vizsgálata nem korlátozódik az ügyfelek állítására (Szt. 47. §). A törvény szerint - többek között - ezekben az iparjogvédelmi ügyekben a Hivatal hatósági feladatot lát el (Szt. 115/H. §). Hasonló rendelkezés vonatkozik a használatiminta-oltalmi, védjegy- és földrajzi címjelzők stb. ügyekre.
Végül a közigazgatási szervek - közigazgatási jogviszonyon kívüli - eljárásnak harmadik csoportja a permegelőző-perkisegítő eljárás, amelyekben az eljárási rend nem lehet azonos a hatósági eljárással.
[Erről az ügytípusról a ma már nem hatályos bíróságokról szóló 1972. évi IV. törvény 3. § (2) bekezdése rendelkezett, elkülönítve ezeket az ügyeket az államigazgatási ügyek bírósági felülvizsgálatától.] Ennek az eljárástípusnak elődjét a korabeli jogban is megtaláljuk. Az 1877. évi 22. tc. szerint működött a községi bíróságot, amely a törvényben meghatározott közönséges magánjogi sommás ügyekben járt el, a községi bíróság döntésével meg nem elégedő fél az ügyet a járásbíróság elé vihette.
Hatályos jogunkban permegelőző eljárás a vadkár (vadászati kár, vadban okozott kár) esetén az önkormányzat jegyzője által elrendelt kárbecslő eljárás, valamint a felek között megkísérelt egyezség létrehozására irányuló eljárás [1996. évi LV. törvény, 30/1997. (IV. 30.) FM rend.].
Közigazgatási szerv permegelőző eljárásának minősül a közjegyző hagyatéki eljárását megelőző eljárás: a hagyaték leltározása, a szükségessé váló biztosítási intézkedések elrendelése. (Sajtossága az eljárásnak, hogy közvetlenül a közjegyző által lefolytatott hagyatéki eljárás minősül - az öröklési igény tekintetében - permegelőző eljárásnak, a jegyző eljárása csak közvetve ilyen).
A leggyakoribb perkisegítő-permegelőző eljárás a birtokvitában eljáró jegyző eljárása.

Birtokvita eldöntése

A jegyző eljárását jelenleg a Ptk. 5:8. §-a szabályozza. Eszerint a birtokos egy éven belül a jegyzőtől is kérheti az eredeti birtokállapot helyreállítását vagy a zavarás megszüntetését.
A jegyző elrendeli az eredeti birtokállapot helyreállítását és a birtoksértőt a birtoksértő magatartástól eltiltja; kivéve, ha nyilvánvaló, hogy az, aki birtokvédelmet kért, nem jogosult a birtoklásra vagy birtoklásának megzavarását tűrni volt köteles. A jegyző - kérelemre - jogosult a hasznok, a károk és a költségek kérdésében is határozni.
A jegyző határozata ellen közigazgatási úton jogorvoslatnak helye nincs. Az a fél, aki a jegyző birtokvédelem kérdésében hozott határozatát sérelmesnek tartja, a határozat kézbesítésétől számított tizenöt napon belül a bíróságtól a másik féllel szemben indított perben kérheti a határozat megváltoztatását.
A birtoklás tényén alapuló birtokvédelem tehát eltekint a birtokláshoz való jog vizsgálatától. A birtokból kivett vagy a birtoklásban megzavart birtokosnak a védelem elnyeréséhez csupán azt kell bizonyítania, hogy birtokban volt, és a birtokot tőle jogellenesen - tilos önhatalommal - elvonták, illetőleg birtoklását zavarták (az ún. possessorius birtokvédelem).
A birtokvédelem kettős jellege azon a felismerésen alapul, hogy a fennálló birtokhelyzet az esetek túlnyomó többségében megegyezik a jogi helyzettel: a tényleges birtokost rendszerint megilleti a birtokláshoz való jog is. Ez indokolja a birtoklás tényére alapított birtokvédelmet, azaz annak megengedését, hogy a megzavart birtokhelyzetet az eljáró hatóság a birtokláshoz való jog igazolása nélkül is helyreállítsa.
A birtoklás tényén alapuló birtokvédelem természetesen csak ideiglenes jellegű lehet. Célja az önkényesség, a tilos önhatalom kizárása.
A jegyző döntésének a birtokláshoz való jogosultság kérdésében anyagi jogereje nincs. Anyagi jogerő hiányában pedig nincs akadálya annak, hogy bármelyik fél bármikor - igazolás nélkül is - a bírósághoz forduljon, és ott érvényesítse a birtokláshoz való jogból folyó igényeit.
A Pp. XX. fejezetét követően a törvényalkotás új XX/A. fejezetet iktatott be a jegyző birtokvédelmi ügyben hozott határozatának megváltoztatásával kapcsolatos perekről. E megoldásnak inkább elvi jelentősége van, elhatárolódást kíván kifejezni mind a közigazgatási perektől, mind a polgári jogviszonyt elbíráló polgári pertől.
E perre vonatkozó eljárásjogi rendelkezéseket a Kommentár külön fejezetében ismertetjük.
A jegyző hatáskörébe tartozó birtokvédelmi eljárásról továbbá a 17/2015. (II. 16.) Korm. rendelet rendelkezik.

Közigazgatási hatósági ügy a bírói gyakorlatban

A közigazgatási hatósági jogviszonyt tartalmi jegyek alapján kell minősíteni, sem az eljáró szerv, sem a jogviszony alanyai közötti kapcsolat önmagában nem meghatározó.
A bírói gyakorlatban ma már határozott álláspont figyelhető meg: a közigazgatási hatósági ügyet el kell határolni a közigazgatási jogviszonytól. Lehetséges ugyanis, hogy a szerv közigazgatási tevékenységet végez, de eljárása nem közigazgatási hatósági eljárás, így arra a Ket. rendelkezései nem alkalmazhatók.
A Legfelsőbb Bíróság egy konkrét ügyben arra mutatott rá, hogy a hatósági ár felülvizsgálatának kezdeményezése nem közigazgatási hatósági eljárás, része a jogalkotási folyamatnak és miniszteri rendelet alkotását célozza.
A földgáz árait és díjait 2006. január 18. napjától a 108/2005. (XII. 19.) GKM rendelet hirdette ki.
A felperes - mint elosztói és közüzemi engedélyes - 2006. április 19. napján a földgázellátásról szóló 2003. évi XLII. törvény (a továbbiakban: Get.) 49. § (3) bekezdése alapján az elosztási és közüzemi díjak felülvizsgálatát kérte oly módon, hogy megállapítása kerüljön:
- a hatályos elosztási és közüzemi díjakból származó árrés nem fedezi a megállapított indokolt költségeket (az elosztási tevékenységnél 650 millió Ft, míg a közüzemi tevékenységnél 750 millió Ft árrés-igény nem realizálódik);
- a vonatkozó jogszabályokkal összhangban nem álló, országosan egységes tarifarendszer diszkriminatív.
Mindezek alapján kérte a rendszeres árkorrekción kívül végrehajtandó ármódosításra vonatkozó javaslat előterjesztését a Gazdasági és Közlekedési Miniszterhez, annak biztosítása érdekében, hogy valamennyi engedély tekintetében érvényesüljenek az árak megállapításáról szóló 1990. évi LXXXVII. törvény (a továbbiakban: Ártv.) 8. §-ának (1) bekezdésében és a Get. 48. §-ában foglalt feltételek.
Az alperes a 2006. július 13. napján kelt határozatával a felperes kérelmét elutasította, mind az ár-felülvizsgálati eljárási elvekre, mind a földgázelosztói engedélyes szerinti igények elbírálására vonatkozóan.
A felperes keresetében a határozat felülvizsgálatát és elsődlegesen annak megváltoztatását, az alperes évközi árkorrekció előterjesztésére való kötelezését, másodlagosan a határozat hatályon kívül helyezését, és az alperes új eljárásra kötelezését kérte.
A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint a másodfokú bíróság jogerős végzésében megfelelő alapossággal rögzítette az ügyben irányadó tényállást, és abból - az ide vonatkozó jogszabályi rendelkezések alkalmazásával - helytálló jogi következtetést vont le, azzal a Legfelsőbb Bíróság is egyetértett.
Kiemeli a Legfelsőbb Bíróság, hogy a Get. 49. § (1) bekezdése szerint az árakat, a díjakat, az árszabályozás kereteit a Gazdasági és Közlekedési Miniszter rendeletben állapítja meg. Ezen rendelet megalkotásához az alperesnek javaslattételi jogosultsága és kötelezettsége van, amely javaslatokat a miniszter döntéshozatala során figyelembe vesz és mérlegel, de az számára a döntésénél kötöttséget nem jelent.
Az alperes feladata - a Get. rendelkezéseinek értelmében - árelőkészítő tevékenység; az árakat az alperes javaslata alapján a miniszter állapítja meg.
A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint helytállóan rögzítette a másodfokú bíróság végzésének indokolásában, hogy a Get. 49. §-a egységesen tartalmazza az alperes árelőkészítő tevékenységét, abból a (3) bekezdés kiragadottan, öncélúan nem értelmezhető.
A (3) bekezdés szerint az alperes bármely érdekelt fél kezdeményezésére ár-felülvizsgálati tevékenységet végez, amelynek eredményét köteles nyilvánosságra hozni. Az ár-felülvizsgálati tevékenység a miniszteri rendeletben megállapított árak felülvizsgálatát jelenti.
Hangsúlyozza a Legfelsőbb Bíróság a felperes érvelése kapcsán, hogy feltétlenül elhatárolást igényel a közigazgatási eljárás, és a jogszabály előkészítésére irányuló eljárás.
A felperes által kezdeményezett ár-felülvizsgálati eljárás - tekintettel arra, hogy abban nem közigazgatási hatósági döntés születik, hanem jogszabály meghozatalát, megváltoztatását célozza - nem tekinthető közigazgatási hatósági eljárásnak, és az annak eredményeként született alperesi döntés sem minősül a bíróság által felülvizsgálható közigazgatási határozatnak.
Leszögezi azt is a Legfelsőbb Bíróság, hogy az ár-felülvizsgálat elvégzését követően az alperes nem állapít meg jogosultságot a felperes részére, illetőleg kötelezettséget a miniszter számára; ez a Get. 49. § (3) bekezdéséből egyértelműen következik.
A felperes jogát, jogos érdekét és jogi helyzetét a majdan esetlegesen kihirdetendő miniszteri rendelet fogja érinteni.
Az alperes ár-felülvizsgálattal kapcsolatos eljárása nem hatósági eljárás, az ár-felülvizsgálat nyilvánosságra hozott eredménye nem hatósági határozat, hanem része az alperes hatósági árelőkészítő tevékenységének.
A Pp. 130. §-ára vonatkozó felperesi érvelés kapcsán - a Legfelsőbb Bíróság megítélése szerint - az eljárt bíróságok nem azt állapították meg, hogy az alperesnek az eljárásra nem volt hatásköre. Az alperesnek a Get. szabályai szerint hatásköre volt az ár-felülvizsgálat elvégzésére.
A bíróságok azt rögzítették, hogy az alperes a Get. 49. § (3) bekezdésében meghatározott hatáskörében járt el, árelőkészítő tevékenységet végzett, amely nem tartozik a Ket. hatálya alá. Amennyiben pedig az alperes nem a Ket. hatálya alá tartozó tevékenységet végez, nem hoz bíróság előtt keresettel közigazgatási per keretében megtámadható határozatot, a bíróságnak nincs hatásköre az ügyben eljárni.
Hangsúlyozza a Legfelsőbb Bíróság, hogy az ár-felülvizsgálatnál - a jogszabályi rendelkezések értelmében - az ügy érdemében való döntés a GKM rendelet módosításával történik.
Minderre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a jogerős végzés a felülvizsgálati kérelemben megjelölt jogszabályokat nem sértette meg, ezért azt a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Kfv. IV. 37.266/2007., KGD 2009/92.)
Nem hatósági eljárás a műemléki védelem alá helyezés előkészítése; ez szakmai tevékenység, amelyre a Ket. rendelkezései nem alkalmazhatók. A bírósági felülvizsgálat tárgya az ideiglenes védelem alá helyezésről rendelkező közigazgatási határozat lehet.
A felperes tulajdonában álló b.-i 33.819 hrsz. alatt felvett ingatlant a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal Felügyeleti Igazgatóság Fővárosi Irodája a 2007. március 30-án kelt határozatával a 2001. évi LXIV. törvény (a továbbiakban: Kövtv.) 31. § (1) bekezdés a) pontja alapján egy évi időtartamra ideiglenes műemléki védelem alá helyezte és elrendelte a határozat azonnali végrehajtását, figyelemmel arra, hogy a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal Dokumentációs Igazgatósága 2007. március 30-án - melyről aznap a levelében értesítette a felperest - a jelölt lakóház egyedi műemléki védetté nyilvánításának szakmai előkészítését megkezdte.
A határozattal szemben előterjesztett felperesi fellebbezés elbírálásának ideje alatt a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal Elnöke 2007. október 31. napján az egyedi védetté nyilvánítási eljárást - az érdekeltek értesítése mellett - megszüntette, majd 2007. november 23-án - az épület városképi jelentősége és az épület értékeinek megóvását jelentő tulajdonosi biztosíték hiányában, korábbi álláspontját megváltoztatva - a tárgybeli ingatlant védelemre javasolta a miniszternek, azonban erről a felperest elmulasztotta tájékoztatni. Ezt követően a 2007. december 12. napján kelt határozatával az alperes az elsőfokú határozatot az indokolás kiegészítésével helybenhagyta. Megállapította, hogy a védetté nyilvánítás előkészítésének idejére a hatóság külön indokolás nélkül helyezheti ideiglenes védelem alá a védeni kívánt értéket. Az időközben benyújtott bontási engedélykérelemre figyelemmel a Kövtv. 31. § (1) bekezdés b) pontja alapján is indokoltnak látta az ideiglenes védelem elrendelését. Nem tekintette ügyfélnek az ingatlan tulajdoni lapján szereplő széljegy jogosultját, és ez okból a határozat részére történő kézbesítésének elmaradását nem minősítette jogsértőnek.
A felperes keresetében az alperesi határozat hatályon kívül helyezését kérte, állítva, hogy az alperesi határozat sérti a Kövtv. 31. § (5) bekezdését, mert a védetté nyilvánítási eljárás megszüntetésre került, és ezért az ideiglenes védettséget is meg kellett volna szüntetni. Sérelmezte, hogy a védetté nyilvánítási eljárás újbóli megindításáról nem értesült, és a hatóság nem tekintette ügyfélnek az ingatlan tulajdonjogát megszerző gazdasági társaságot, és részére a határozatot nem kézbesítette.
Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét elutasította. A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, melyben annak hatályon kívül helyezését és a kereseti kérelme szerinti döntés meghozatalát kérte.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (2) bekezdése alapján a felülvizsgálati kérelem keretei között vizsgálta és megállapította, hogy az nem jogszabálysértő a felülvizsgálati kérelemben hivatkozott okokból.
A jogerős ítélet nem sérti a 2001. évi LXIV. törvény (Kövtv.) 31. § (5) bekezdést, mert az ideiglenes védettség megszüntetésének törvényi feltétele a másodfokú határozat meghozatalának időpontjában nem állt fenn.
A védetté nyilvánítási eljárás a műemléki értékek védelmét célzó, szakmai előkészítő és nem hatósági tevékenység, melyre a 2004. évi CXL. törvény (Ket.) szabályai nem alkalmazhatók. Az előkészítési folyamat megindításáról és megszüntetésről a hatóság a Kövtv. 29. § (2) bekezdése alapján köteles értesíteni az érdekelteket. Az értesítés elmaradásának jogkövetkezményeiről, de az épület műemléki értékéről alkotott szakmai vélemény megváltoztatásának feltételeiről sem tartalmaz a törvény rendelkezéseket, a szakmai álláspont megváltoztatását nem tiltja. Az érdekelt értesítése elmaradásának levonható jogkövetkezménye - hatósági eljárás hiányában - nincs, és önmagában a hatóság szakmai véleményének megváltoztatása sem kifogásolható.
A védetté nyilvánítási eljárás, mint mögöttes eljárás azonban alapja lehet egy hatósági eljárásnak, a Kövtv. 31. § (1) bekezdés a) pontja szerinti ideiglenes védelem alá vételnek, és csak az erről rendelkező jogerős közigazgatási határozatnak a bírósági felülvizsgálatára van lehetőség, de ebben az esetben is kizárólag a hatósági intézkedések tekintetében.
Figyelemmel arra, hogy a felülvizsgálati eljárás, mint rendkívüli jogorvoslat tárgya a Pp. 270. § (2) bekezdése alapján csak a jogerős ítélet, (illetőleg az ügy érdemében hozott jogerős végzés) lehet, és az elsőfokú bíróság a Pp. XX. fejezete alapján az egyedi hatósági határozat törvényességéről dönthetett ítéletében, és a bírósági felülvizsgálat a hatósági eljárással párhuzamosan folyó szakmai előkészítő tevékenységre - erre vonatkozó külön rendelkezés hiányában - nem terjedhetett ki, ezért a Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati eljárásban kizárólag az ideiglenes védelem alá vétel érdekében meghozott alperesi határozat törvényességét megállapító jogerős ítélet jogszerűségét vizsgálhatta.
Az elsőfokú bíróság helytállóan állapította meg az alperesi határozat törvényessége körében, hogy az ingatlan védetté nyilvánításának előkészítése miatt az ideiglenes védelem alá helyezés törvényes és megalapozott volt, mert a másodfokú határozat meghozatala időpontjában a felperes tulajdonában álló épület védetté nyilvánítása érdekében az alperesi hatóság - szakmai álláspontját megváltoztatva - azt védelembe vételre javasolta a miniszternek, így a Kövtv. 31. § (5) bekezdése szerinti azon feltétel, hogy a védetté nyilvánítás nem volt indokolt és az ideiglenes védettséget meg kell szüntetni, nem állt fenn. (Legf.Bír. Kfv.II.37.011/2009.; BH 2010.77.)
Önmagában a közigazgatási szerv jellege sem meghatározó a jogviszony minősítését illetően.
Az önkormányzat képviselő-testületének gazdálkodási jogkörében hozott határozata nem tekinthető államigazgatási hatósági határozatni.
"Perbeli esetben a képviselő-testület nem hatósági jogkörben járt el akkor, amikor úgy döntött, hogy polgári peres eljárást nem kezdeményez. A város képviselő-testülete 15 igen szavazattal és egy tartózkodással meghozta képviselő-testületi határozatát. Eszerint a képviselő-testület az ingatlanokra - amelyek az ingatlan-nyilvántartás szerint W. Gy. és neje, valamint P. M.-né tulajdona - elbirtoklás címén, az önkormányzat tulajdonjogának megállapítása iránt nem kezdeményez polgári peres eljárást. Ez államigazgatási hatósági ügynek nem tekinthető, ez az önkormányzat belső gazdálkodásával összefüggésben hozott határozat." (Komárom-Esztergom Megyei Bíróság Pf. 20.903/1992.)
A közigazgatási hatósági jogviszony tartalmi jegyei alapján a Legfelsőbb Bíróság elvi jelentőségű döntésekben határozta meg a közigazgatási (hatósági) ügy tartalmi határait, egyrészt a rendészeti szervek eljárását, majd az igazgatási szervek és az önkormányzatok viszonyát illetően.
A rendészeti szervek tekintetében ez a kérdés a következőképpen merült fel: a rendkívüli haláleset tekintetében eljáró és határozatot hozó rendőri szerv - amely tipikusan büntetőeljárási feladatokat lát el - vajon eljárhat-e közigazgatási szervként is? A Legfelsőbb Bíróság konkrét ügyben kifejtett álláspontja szerint ebben az esetben a szerv jellege nem dönti el a kérdést, ugyanis, ha a halál természetes módon való bekövetkezését a körülmények kétségessé teszik, a rendőrség (tehát közigazgatási szerv) folytatja le a körülmények tisztázására vonatkozó eljárást, s ettől függően alakul az eljárás büntető vagy közigazgatási jellege. Ha az eljárásban már eleve nem merül fel a bűncselekmény alapos gyanúja, önálló eljárásról van szó, amelyben a rendőrség közigazgatási jogkörében eljárva a közigazgatási hatósági eljárásról szóló törvény szerinti eljárást folytat le, és határozatát is e törvény alapján hozza. Azonban, ha bűncselekményre utaló körülményeket észlel, és további vizsgálódást végez, eljárásának jellege átváltozik büntetőeljárássá.
Ugyanez történik, pl. a gépkocsibaleset esetén, amikor az eljárás mint államigazgatási eljárás kezdődik és ezt zárja le a közigazgatási határozat. Jogellenességre utaló körülmények feltárása esetén azonban mint szabálysértési, illetőleg mint büntetőeljárás folytatódik. Az esetek jelentős részében tehát nem lehet a közigazgatási szerv jelleghez kötni a hozandó határozat minősítését, hanem a közigazgatási ügy tartalmi meghatározása adhat eligazítást.
A közigazgatási hatósági jogviszony tartalmát illetően jelentős, iránymutató jogegységi döntést hozott a Legfelsőbb Bíróság abban a kérdésben, hogy a rendészeti feladatot ellátó rendőri szervek és az intézkedés alanya közötti eljárás hatósági ügynek minősül-e. A vitatott kérdés az volt, hogy a felettes rendőri szerv vezetőjének a rendőri intézkedés jogszerűségét elbíráló másodfokú határozata hatósági-államigazgatási ügyben hozott határozatnak minősül-e.
Az 1/1999. KJE számú jogegységi határozat indokolása szerint:
"A létrejövő jogviszony jellegének meghatározása során figyelemmel kell lenni arra, hogy a rendőrség feladatát az Alkotmány a közbiztonság és a belső rend védelmében jelöli meg [a rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. tv. - Rtv. - 40/A. § (2) bekezdés]. Ez a védelem a jogellenes magatartást tanúsító személyek jogainak törvényen alapuló korlátozása révén valósul meg. A rendfenntartó, rendvédelmi célzatú közvetlen kényszerítő eszköz alkalmazására való feljogosítás az a megkülönböztető vonás, amely megkülönbözteti a rendőrséget más típusú állami feladatot ellátó szervektől. Az Rtv. V. fejezetében szabályozott rendőri intézkedések, illetve a VI. fejezetben található kényszerítő eszközök jogellenes alkalmazása ugyanakkor sértheti az Alkotmány XII. fejezetében biztosított - az emberi méltósághoz, a személyes szabadsághoz, a jó hírnévhez és a magánlakás sérthetetlenségéhez fűződő - alapvető jogokat.
A rendészeti feladatot ellátó rendőri szerv és a panaszos között létrejött jogviszony jellegét vizsgálva megállapítható, hogy a rendőrség részéről az Rtv.-ben meghatározott rendészeti feladatok ellátása során kifejtett tevékenység közigazgatási jellegű tevékenység, mert az eljáró szerv közhatalmi jogosítvánnyal élve egyoldalú akaratnyilvánítással intézkedik, melynek során az ügyfél terhére kötelezettséget állapít meg és intézkedésének maga szerez érvényt. A rendőrség tehát - az Rtv.-ben meghatározott büntetőeljárási valamint szabálysértési eljárási feladatai mellett - ellátja a közigazgatás részét képező rendészeti igazgatás körébe tartozó feladatokat is. A rendőri intézkedéseket és kényszerítő eszközöket állami közhatalmat gyakorló, államigazgatási ügy intézésére feljogosított szerv [Áe. 3. § (2) bekezdés] alkalmazza, közte és az intézkedés (kényszerítés) alanya között - annak minden jellemzőjével rendelkező - közigazgatási jogviszony jön létre. (…)
Annak elbírálása során, hogy az Rtv. 93. §-ának (3) bekezdése szerinti határozat államigazgatási határozatnak minősül-e, figyelemmel kell lenni arra, hogy a rendőri szerv vezetője az intézkedés alanya által tett panasz elbírálásakor abban a kérdésben határoz, hogy történt-e jogsérelem, a panaszosnak joga van-e a jogsértés orvoslására, a rendőri szervet terheli-e kötelezettség a sérelem orvoslása tekintetében. Az általa hozott határozat az ügy tárgyát képező vitát dönti el, a közigazgatási jogviszonyt rendezi, melynek során intézkedik a további jogsértő magatartás megtiltásáról, a jogsértések megelőzéséről, a jogszerű állapot helyreállításáról vagy a panasz elutasításáról. Amikor a határozatot hozó vezető a panasz elbírálása során azt vizsgálja, hogy a rendőrséggel szolgálati viszonyban álló személy a reá irányadó jogszabályi rendelkezéseket betartva járt-e el az intézkedés során, nem az intézkedést végrehajtó és a rendőrség közötti szolgálati viszony keretében állapít meg jogokat és kötelezettségeket, hanem az intézkedés alanya és a rendőrség között létrejött közigazgatási jogviszony körébe tartozó jogok és kötelezettségek felől dönt, közigazgatási határozatot hoz.
Összegezve: A rendőri intézkedések illetve kényszerítő eszközök alkalmazása elleni - a büntető-, államigazgatási vagy szabálysértési eljárás körén kívül érvényesített, vagy egyéb jogszabályi felhatalmazás alapján benyújtott - panasz folytán indult eljárás során a rendészeti feladatot ellátó rendőri szerv és az intézkedést sérelmező személy között közigazgatási jogviszony jön létre, a panasz elbírálása tárgyában másodfokon a rendőri szerv vezetője által az Rtv. 93. § (3) bekezdése alapján hozott határozat - a Pp. 324. § (2) bekezdés a) pontja szerinti - a bíróság által felülvizsgálható - hatósági államigazgatási ügyben hozott határozat" - fejeződik be a jogegységi határozat indokolása.
Ma már a bírói gyakorlatban rendszeresen találkozhatunk rendőri intézkedés elleni panaszt elutasító határozat felülvizsgálatával.
A gyártelepen 2005. március 17-én több hatóság részvétele mellett fokozott ellenőrzést hajtottak végre. A kerületi Önkormányzat Polgármesteri Hivatal Igazgatási Osztálya, mint kereskedelmi igazgatási hatóság megállapította, hogy a felperes a B., K. út 25. szám alatti gyártelepen levő üzletére működési engedéllyel nem rendelkezik, ezért az üzletben levő áruk lefoglalását elrendelte. Az áruk lefoglalásához a rendőrségnek a "jelentés talált tárgyak átvizsgálásáról és az önkormányzat jegyzőjéhez továbbításáról" elnevezésű rendelkezésre álló formanyomtatványát használták.
A felperes a rendőri intézkedés ellen panaszt nyújtott be, amelyet a B. Rendőrkapitányság vezetője a 2005. május 24-én kelt határozatával elutasított.
A felperes fellebbezése folytán eljárt alperes a 2005. június 23-án kelt határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta. Az áruk lefoglalásáról az önkormányzat határozott, annak jogszerűsége ebben az eljárásban nem vizsgálható. A rendőri intézkedésre a rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény (Rtv.) 13. § (1) bekezdése, 30. § (1)-(2) bekezdése alapján jogszerűen került sor. A felperes keresetet nyújtott be az alperes határozatának felülvizsgálata iránt.
A Legfelsőbb Bíróság arra mutatott rá, hogy a felperes alaptalanul hivatkozott arra, hogy a fokozott ellenőrzés alapján a rendőri intézkedés jogszerűsége nem állt fenn. A 3/1995. (III.1.) BM rendelet (a továbbiakban: R.) 33. § (2) bekezdése értelmében a rendőrkapitányság illetékességi területén a rendőrkapitány rendelheti el a fokozott ellenőrzést. A kerületi Rendőrkapitányság vezetője által 2005. március 1-jén kiadott utasítás és intézkedési terv arra jogosult személy intézkedésére született, ezt a tényt az alperes iratok becsatolásával egyértelműen igazolta, annak jogszerűsége nem vonható kétségbe.
A fokozott ellenőrzés a R. 33. § (1) bekezdése értelmében olyan összehangolt és koncentrált rendőri szolgálati tevékenységet jelent, amelynek során a rendőrhatóság illetékességi területét vagy ennek egy részét lezárják, és az ott tartózkodókat igazoltatják. A fokozott ellenőrzésre társhatóságok közreműködésével került sor, a rendőrségnek feladata a társhatóságok ellenőrzési munkájának segítése, annak biztosítása. Ennek során a felperes működési engedélyét az arra jogosult kereskedelmi igazgatási hatóság ellenőrizte, ennek jogszerűsége a perben nem vitatható, mert az nem a rendőri intézkedés része. A rendőrséget mind az Rtv. 13. § (1) bekezdése, mind 30. § (1) bekezdése feljogosította intézkedésre, igazoltatásra. Helytállóan utalt az elsőfokú bíróság arra, hogy a felperes telephelye, raktára mindenki számára nyitva álló hely volt, ezért oda a rendőrség jogszerűen beléphetett. A nyilvános hely fogalmára alkalmazni kellett az Szbtv. 4. § o) pontjában foglalt értelmező rendelkezést.
Az elsőfokú bíróság helytállóan mutatott rá arra, hogy önmagában az a körülmény, hogy az áruk lefoglalásához a rendelkezésre álló, de elnevezése miatt téves formanyomtatványt használtak, ez a tény önmagában a keresettel támadott határozatnak az ügy érdemére kiható jogsértését nem jelenti, mert a jegyzőkönyv tartalmából egyértelműen kiderül, hogy működési engedély nélkül árult termékei lefoglalásáról szól és a valós tartalomnak megfelelően értékelték meg az abban foglaltakat a későbbi eljárásokban. (Legf. Bír. Kfv. II. 39.077/2007., KGD 2008/2. 72.)
Előfordul, hogy a rendőri intézkedés elleni panasz elutasítása esetén egy másik fórum - a Független Rendészeti Panasztestület - is belép az eljárásba. Ha ezzel az alperes nem ért egyet, megnyílik az út a közigazgatási bíróság felé. Ebben az esetben azonban a per tárgya nem a Panasztestület döntése, hanem a rendőri szerv (az alperes) határozata lesz. Tehát a rendőri intézkedés elleni panasz tárgyában hozott hatósági határozat jogszerűsége vizsgálatánál a kiindulópont a panasz, melyet a keresetben már nem lehet kiegészíteni.
Az irányadó tényállás szerint a felperes a vele szemben a maglódi "B." barkácsáruházban 2012. február 27-én foganatosított rendőri intézkedés - a szolgálati fellépés módja, az előállítás jogszerűsége, ezen belül annak időtartamáról kiállított igazolás helytállósága, a testi kényszer és a bilincs alkalmazásának indokoltsága és módja, az intézkedő rendőrök modora és az általa elszenvedett sérülések - miatt panaszt terjesztett elő.
A panaszt a Független Rendészeti Panasztestület (a továbbiakban: Panasztestület) a 100/2013. (IV. 10.) számú állásfoglalásában részben alaposnak találta, és megállapította, hogy a vizsgált ügyben alapjogokat súlyosan sértő intézkedésre került sor. A rendőri intézkedések sértették a felperes tisztességes eljáráshoz és emberi méltósághoz való jogát a szolgálati fellépés és a másodszorra alkalmazott testi kényszer mellett történt megbilincselés indokolatlansága miatt.
Az alperes a 2013. július 24. napján kelt határozatával a rendőri intézkedés elleni panaszt elutasította.
A felperes keresetében támadta az alperesi határozatot és állította, hogy a vele szemben foganatosított rendőri intézkedés törvénysértő volt.
Az elsőfokú bíróság jogerős ítéletében a felperes keresetének részben helyt adott. Ítéletének indokolásában a Rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény (a továbbiakban: Rtv.) 33. § (2) bekezdés a) pontja alapján megállapította, hogy az előállítás jogszerű volt. Az elsőfokú bíróság a testi kényszer alkalmazásáról szintén az alperessel egyezően foglalt állást, figyelembe véve azt a tényállási elemet, hogy a felperes az intézkedés alatt nem volt együttműködő, passzívan ellenszegült. E körben hivatkozott az Rtv. 19. § (2) bekezdésére, valamint a Rendőrség Szolgálati Szabályzatáról szóló 62/2007. (XII. 23.) IRM rendelet (a továbbiakban: Szolgálati Szabályzat) 39. § (1)-(2) bekezdéseire és 40. § (1) bekezdésére.
Ugyanakkor nem fogadta el a bíróság a bilincs alkalmazásával kapcsolatos alperesi álláspontot. Az elsőfokú bíróság utalt a Panasztestület határozatára, mely szerint a felperes életkora, az intézkedés alatt tanúsított magatartása alapján az általa mutatott ellenszegülés megtörésére a testi kényszer elegendő lett volna, a bilincselésre indokolatlanul, tehát jogsértő módon került sor.
Az elsőfokú bíróság megállapította, hogy az intézkedés sértette az Rtv. 33. § (4) bekezdésében foglaltakat, mivel a rendőrségi iratok hiányosak, részben iratellenesek voltak, így az előállítás hibás és hiányos dokumentálása folytán valóban sérült a felperes tisztességes eljáráshoz fűződő joga.
Az elsőfokú bíróság az új eljárásra adott iránymutatásában előírta, hogy az alperesnek a bíróság által kifogásolt kérdésekben, mint a bilincs alkalmazása, az előállítás jogalapját érintő rendőrségi tájékoztatás és annak dokumentálása vonatkozásában ismételten döntést kell hoznia a felperes panaszáról.
A jogerős ítélet ellen az alperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, melyben az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezését és a felperesi kereset elutasítását kérte. Álláspontja szerint az ítélet jogszabálysértő volt, a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 1. §-ában megjelölt pártatlanság követelményébe ütközött, és sértette a Pp. 215. §-át is, mert az elsőfokú bíróság nem csak a felperesi panaszon, de a keresetlevélen is túlterjeszkedett, az ítélet ellentmondásokat tartalmazó és iratellenes volt, sértette a Pp. 164. §-át és 206. §-át, továbbá téves jogértelmezésen és okszerűtlen következtetéseken alapult. Állította, hogy a jogerős ítélet a Panasztestület megállapításaiból indult ki, holott abban az eljárásban számtalan, az alperes eljárásában beszerzett tanúvallomás még nem állt a Panasztestület rendelkezésre. Ezzel szemben azok a per során már az iratanyag részét képezték, ezért jogszabálysértő volt az elsőfokú bíróság részéről, hogy ezeket egyértelműen figyelmen kívül hagyta. A beszerzett tanúvallomások alátámasztották azt az alperesi véleményt, hogy a felperes következetes ellenállása csak a bilincseléssel volt ellensúlyozható.
A dokumentáció hibás voltával kapcsolatban az alperes előadta, hogy azt a felperes sem panaszában, sem keresetében nem kifogásolta, arra nézve a határozat nem is tartalmazott döntést. Az alperes kifejtette, hogy a kérdéssel a határozat annyiban foglalkozott, hogy a Panasztestület megállapításaitól való eltérést indokolnia kellett. Ennek folytán a jogerős ítélet egyértelműen túlterjeszkedett a kereseti kérelmen. Az alperes álláspontja szerint az ítélet e vonatkozásban az Rtv. 33. § (4) bekezdésének helytelen értelmezésén alapult, mivel a rendőrség bizonyíthatóan teljesítette tájékoztatási kötelezettségét, figyelemmel az Rtv. 33. § (1) bekezdés a) pontjában rögzítettnek megfelelő aktuális (tényállási) helyzetre. E körben hivatkozott a Kúria következetes gyakorlatára, miszerint az elfogás és az előállítás a tényállás további tisztázásának biztosítására irányul, függetlenül annak végleges eredményétől.
Az alperes az előállítás időtartamának hibás rögzítésére tett ítéleti megállapításokkal kapcsolatban hivatkozott a Pp. 195. §-ára, véleménye szerint a kiállított igazolás nem veszítette el közokirati jellegét, mivel a felrótt elírás az ügy érdemére nem gyakorolt hatást.
A szolgálati fellépés mikéntjével kapcsolatos ítéleti megállapításokkal szemben az alperes kifejtette, hogy a panasz kivizsgálása során keletkezett iratanyag alátámasztotta, hogy a rendőrök igazolták magukat, ennek tényét a felperes nem cáfolta, eredeti állításaitól többszörösen eltért, az eltérések okát igazolni nem tudta. Az alperes nyomatékosan hivatkozott arra, hogy a Pp. 164. § (1) bekezdésében foglaltak szerint a bizonyítás jelen esetben a felperest terhelte, melynek a felperes nem tett eleget, az alperesi határozat vonatkozásában felhozott jogsértést csak állította, de nem bizonyította, tehát a jogerős ítélet ezért is jogszabálysértő.
A felperes felülvizsgálati kérelmében - melyet ellenkérelemként tartott fenn - a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérte. Álláspontja szerint az ítélet mind ténybelileg, mind jogilag megalapozott volt. A felperes ugyanakkor kifogásolta, hogy a bizonyítást számon kérik rajta, holott az eseményekre nem volt ráhatása, hiszen a törvényesség semmibevételével jártak el vele szemben. A felperes hangsúlyozta, hogy semmilyen bűncselekményt nem követett el, a vele szemben foganatosított intézkedés teljesen alaptalan volt.
A Kúria a felülvizsgálati kérelmet a Pp. 274. § (1) bekezdése alapján tárgyaláson kívül bírálta el, és a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (2) bekezdése alapján a felülvizsgálati kérelem keretei között vizsgálta.
Az alperes felülvizsgálati kérelme alapos.
A Kúria álláspontja szerint az elsőfokú bíróság a helyesen megállapított tényállásból téves következtetésre jutott az alperesi határozat jogszerűségével kapcsolatban, döntésével és indokaival a felülvizsgálati bíróság nem értett egyet.
A Kúria mindenekelőtt hangsúlyozta, hogy a rendőri intézkedés ellen a Panasztestülethez előterjesztett panasz tekintetében hozott állásfoglalás sem a panaszt a későbbiekben kivizsgáló rendőri szervet, sem a bíróságot nem köti. Az állásfoglalás - nem vitásan - megállapíthat olyan alapjogi sérelmeket, amelyek - a jogi szabályozás folytán - egyúttal a jogsértő rendőri intézkedés megvalósulását is jelentik, de lehetséges, hogy a vizsgálatot folytató rendőri szerv nem állapít meg jogsértést. A Kúria rámutatott arra, hogy a jelen per tárgya a rendőri intézkedést kivizsgáló alperesi határozat jogszerűsége volt, a bíróságnak erről kellett döntenie, a Panasztestület állásfoglalása a történeti tényállás része, egy bizonyos szempontú információ, nem több. A Panasztestület állásfoglalása - annak átvételével - nem szolgálhat a bírósági ítélet alátámasztására, nem helyettesítheti a bírósági értékelést, érvelést.
A Kúria álláspontja szerint az elsőfokú bíróság ehhez képest helytelenül, a Panasztestület állásfoglalása tükrében vizsgálta az alperesi határozat jogszerűségét. Ennek folytán szem elől tévesztette, hogy az alperes határozata egy, a Panasztestület vizsgálatát követő, ahhoz képest kibővített, attól némileg eltérő szempontú eljárás eredménye volt. A közigazgatási per pedig - miként ezt a Kúria már több ítéletben is kifejtette - az a sajátos pertípus, melynek tárgya a határozat, és amelyben az eldöntendő kérdés a határozat jogszerűsége. Amennyiben a kérelemre indult panaszeljárás, illetve az abban hozott döntés jogszerűségéről kell állást foglalnia a bíróságnak, úgy a kiindulópont a kérelem, jelen esetben csak a felperes által előadott panasz lehet. A Kúria rögzítette, hogy mivel a dokumentáció pontossága nem volt a panasz része, nem volt a panaszeljárás tárgya, így annak vizsgálata vagy a vizsgálat elmaradása nem is lehetett az alperesi határozat jogszerűségének fokmérője. A fentiekre figyelemmel tévedett az elsőfokú bíróság akkor, amikor a Pp. 215. §-ában előírtak ellenére a felperesi panaszon és a keresetlevélen is túlterjeszkedett, e vonatkozásban az alperesi határozat jogszerűsége tekintetében megállapítás nem tehető.
Ami a fogva tartás időtartamát, az igazolás elírás folytán felmerülő hibáját illeti, az nem volt olyan súlyú, amitől a rendőri intézkedés jogsértővé vált volna, így az erre tett ítéleti megállapítások tévesek.
Az elsőfokú bíróság tévedett akkor is, amikor a felperessel szemben alkalmazott bilincselés tényét jogsértőnek értékelte. A Kúria megállapította, hogy az alperes részletes bizonyítást folytatott le eljárása során. Többek között meghallgatta a történtekről az áruházvezető-helyettest és a biztonsági szolgálat vezetőjét, akik az áruházi intézkedés teljes időtartama alatt jelen voltak, és a felperes ellenszegülő magatartásáról egybehangzó tanúvallomást tettek. Ezek a per során már az iratanyag részét képezték, a felperes ezekkel szemben bizonyítékot nem terjesztett elő, azokat nem cáfolta meg (Pp. 164. §). A fentiek miatt egyetértett a Kúria az alperessel abban, hogy jogsértő volt (Pp. 206. §) az elsőfokú bíróság részéről, hogy ezeket a tényeket és az ellenkező tények bizonyításának hiányát egyértelműen figyelmen kívül hagyta, illetve nem indokolta meg, hogy a beszerzett tanúvallomásokat - amelyek alátámasztották azt az alperesi véleményt, hogy a felperes következetes ellenállása csak a bilincseléssel volt ellensúlyozható - milyen bizonyíték cáfolta meg. A hatóság által bizonyított felperesi magatartás az előállítást [Rtv. 33. § (2) bekezdés b) pont és (3) bekezdés] és a testi kényszer alkalmazását (Rtv. 47. §) alátámasztották.
Összegezve tehát az elsőfokú bíróság alaptalanul állapította meg, hogy az alperesi határozat jogszabálysértő, ítéletét - a fentiek alapján - a Kúria nem találta megalapozottnak.
Mindezekre tekintettel a Kúria a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte, és a felperes megalapozatlan keresetét elutasította a Pp. 339. § (1) bekezdésében foglalt feltételek hiányában (Kúria Kfv. II. 37.861/2014/7., KGD 2015.186.).
A bírói gyakorlat egyértelmű abban, hogy a rendőri intézkedéssel szembeni panasz kivizsgálása során a rendőrség nyomozati cselekményei már nem vizsgálhatók.
A felperes a 2009. szeptember 21-én macskáját ért támadás - lövés - miatt kívánt feljelentést tenni M. B. hivatásos vadász vadőr ellen.
2009. szeptember 22-én és 23-án szóban jelezte a Zs.-i Rendőrőrsön szolgálatot teljesítő rendőröknek a történteket, és azt, hogy feljelentést kíván tenni M. B. ellen.
2009. szeptember 24-én megjelent a Zs.-i Rendőrőrsön a feljelentés miatt, ahol is az általa elmondottakat bejelentési jegyzőkönyvben rögzítették.
Szeptember 25-én visszament a rendőrőrsre és hangsúlyozta, hogy feljelentést kíván tenni M. B. ellen; mivel ott nem talált senkit, felhívta a 107-es segélykérő számot, és az ügyeletessel beszélt ez ügyben.
A későbbiek során ezen a napon a Zs.-i Rendőrőrsön meghallgatási jegyzőkönyvet vettek fel a felperessel.
A felperes ezen rendőri intézkedések ellen nyújtott be panaszt a S.-i Rendőrkapitányságon, ahol a panaszt a 2009. október 16. napján kelt határozattal elutasították.
A felperes fellebbezett a határozat ellen, amelynek elbírálása során az alperes a 2009. december 2-án kelt határozatában az elsőfokú határozatot helybenhagyta.
A felperes keresetében az alperesi határozatok felülvizsgálatát, hatályon kívül helyezését, és az alperes jogszabályoknak megfelelő határozat meghozatalára kötelezését kérte.
Arra hivatkozott, hogy többször elmondta a Zs.-i Rendőrőrsön szolgálatot teljesítő rendőröknek, hogy M. B. ellen feljelentést kíván tenni az általa elkövetett bűncselekmény miatt; azonban meghallgatásakor bejelentési jegyzőkönyvben rögzítették az általa elmondottakat, majd a következő napon - ismételt kérése ellenére - sem feljelentést, hanem meghallgatási jegyzőkönyvet vettek fel vele.
Arra hivatkozott, hogy a rendőrség megsértette a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: Be.) 170. § (1) bekezdésében, a rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény (a továbbiakban: Rtv.) 13. és 14. §-ában foglaltakat, továbbá a belügyminiszter irányítása alá tartozó nyomozóhatóságok nyomozásának részletes szabályairól, és a nyomozási cselekmények helyett más módon való rögzítésének szabályairól szóló 23/2003. (VI. 24.) BM-IM együttes rendelet (a továbbiakban: Rendelet) 100. §-ában és 103. § (2), (3) bekezdésében foglaltakat.
A megyei bíróság a felperes keresetét alaptalannak értékelte, és elutasította azt.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, annak hatályon kívül helyezését, és a megyei bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára utasítását kérte.
Arra hivatkozott, hogy a jogerős ítélet azért jogszabálysértő, mert a keresetét elutasította, holott a keresetben felülvizsgálni kért határozatok megsértették a Be. 170. § (1) és (3) bekezdésében, 171. § (1) bekezdésében, az Rtv. 13. § (1), (2) bekezdésében, és a Rendelet 100. §-ában, valamint 103. § (2) és (3) bekezdésében foglaltakat.
A felülvizsgálati kérelemben a felperes részletesen ismertette a macskájával történt eseményeket, a Zs.-i Rendőrőrsön és a S.-i Rendőrkapitányságon történteket; fenntartotta a keresetében foglalt további állításait is.
Hangsúlyozta, hogy az általa ismertetett jogszabályi rendelkezések rögzítik, hogy bűncselekmény esetén mit kell tennie a nyomozó hatóságnak.
Álláspontja szerint ennek nem tettek eleget, feljelentését bejelentési jegyzőkönyvben rögzítették, annak alapján - a törvényi kötelezettség ellenére - a rendőrhatóság semmiféle intézkedést nem foganatosított, helyszíni szemlét nem tartott, nyomkutatást nem végzett, tanúkutatást nem folytatott.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályban tartására irányult.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint a megyei bíróság megfelelő alapossággal feltárta és rögzítette ítéletének indokolásában az ügyben irányadó tényállást, és abból - az ide vonatkozó jogszabályi rendelkezések alkalmazásával - helytálló jogi következtetést vont le.
Mindenekelőtt kiemeli a Legfelsőbb Bíróság, hogy a perbeli ügyben elhatárolást igényel a rendőrségnek - mint nyomozóhatóságnak - a nyomozással kapcsolatos eljárási tevékenysége, amelynek felügyelete ezen cselekmények vizsgálata, és jogszerűségének megítélése nem a közigazgatási perben eljáró bíróság feladata.
A felperes ezzel kapcsolatos kifogásainak vizsgálatát jogszerűen mellőzte a megyei bíróság, azzal a Legfelsőbb Bíróság is egyetért.
A keresettel támadott határozatok a felperes panaszának kivizsgálása során születtek, kizárólag e körben vizsgálódhatott a megyei bíróság.
Hangsúlyozza a Legfelsőbb Bíróság, hogy a felperesi panasz körében vizsgálható tényeket és körülményeket az alperesi szervek - hatósági jogkörükben eljárva - megfelelően kivizsgálták, annak eredményéről, és az alapul vett jogszabályi rendelkezésekről a keresettel támadott határozatok indokolásában számot adtak.
Helytállóan állapította meg tehát a megyei bíróság, hogy a felülvizsgált határozatok nem tekinthetők jogszabálysértőnek.
A felülvizsgálati kérelemben is megsértettként jelölt jogszabályi rendelkezések a nyomozás, büntetőeljárás - és nem a panasz kivizsgálása - körében irányadóak, így jelen közigazgatási perben felülvizsgált eljáráson nem kérhetők számon.
Kiemeli azt is a Legfelsőbb Bíróság, hogy a felülvizsgálati eljárásban a Pp. 270. § (2) bekezdése és 272. § (2) bekezdése értelmében kizárólag a jogerős ítélet jogszerűsége vizsgálható.
A felülvizsgálati kérelemben foglaltak kapcsán szükségesnek tartja a Legfelsőbb Bíróság annak hangsúlyozását, hogy 2009. szeptember 24-én a Zs.-i Rendőrőrsön írásba foglalták a felperes által elmondottakat, bejelentési jegyzőkönyv formájában. Az adatok rögzítése közben szolgálati gépkocsival kimentek a bejelentett cselekmény helyszínére, digitális fényképfelvételeket készítettek.
Az elkészült jegyzőkönyvvel kapcsolatban a felperes kifogást, észrevételt nem tett, azt elolvasás után aláírta.
2009. szeptember 25-én a felperes ismételten megjelent a Zs.-i Rendőrőrsön, ahol közölte, hogy az előző nap tett bejelentése helyett inkább feljelentést kíván tenni. Ekkor tájékoztatást kapott arról, hogy a korábban tett bejelentésében is szerepeltek mindazok a tartalmi elemek, amelyek alapján az eljárás megindul.
A perben rendelkezésre állt iratokból egyértelműen megállapítható volt, hogy a hatóság már az első alkalommal felvett bejelentési jegyzőkönyvet feljelentésnek értékelte, és annak alapján az eljárást megindította.
Annak eldöntése, hogy a büntetőeljárás során még milyen intézkedések foganatosítására van szükség, a nyomozó hatóság feladata, és meghaladja a felperesi panasszal érintett - a jelen eljárásban vizsgálható - kört.
Minderre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a jogerős ítélet a felülvizsgálati kérelemben megjelölt jogszabályokat nem sértette meg, ezért azt a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Kfv. IV. 37.646/2010., BH 2011/179.)
A Kúria megerősítette ezt a gyakorlatot, amikor elvi éllel megállapította, hogy a rendőrségi eljárás szabályainak megsértését állító panaszt az 1994. évi XXXIV. törvény szerinti panaszeljárásban, míg az 1998. évi XIX. törvény szabályainak megsértésén alapuló panaszt az 1998. évi XIX. törvény szabályai szerinti eljárásban kell kivizsgálni, függetlenül attól, hogy folyamatban van-e büntetőeljárás vagy sem.
Az irányadó tényállás szerint a felperes 2011. szeptember 6-án terjesztett elő panaszt a vele szemben 2011. augusztus 28-án és 29-én foganatosított rendőri intézkedésekkel szemben. A felperes 2011. augusztus 28-án arra hivatkozással kérte (telefonon) a rendőrség intézkedését, hogy lakásában tartózkodnak női ismerősei, akik 10 000 forintot eltulajdonítottak tőle. Jelezte azt is az eljáró rendőröknek, hogy már korábban is feljelentést tett nevezett ismerősei ellen lopás miatt, mely ügyben a nyomozás folyamatban van. A felperes kifogásolta, hogy ezzel összefüggésben a rendőrök intézkedési kötelezettségüket elmulasztották, mert amikor lakásánál megjelentek, kizárólag a házban tartózkodó nők előadását hallgatták meg, akik arról számoltak be, hogy őket személyi szabadságukban korlátozva, bezárva tartotta a felperes. A felperest a rendőrök előállították, vele szemben indokolatlan mértékű testi kényszert alkalmaztak. A felperest - állítása szerint - környezetétől végig elszigetelték, az egyetemet, a nagykövetséget nem értesítették, és a legalapvetőbb fogva tartásával kapcsolatos információkat sem közölték vele, indokolatlanul testi kényszert alkalmaztak vele szemben, a zárt cellába könnygázt fújtak, sőt egy ízben mentő személyzetet is hívtak. A felperes sérelmezte azt is, hogy csupán 12 órával az előállítását követően hallgatták ki, végig embertelen, megalázó bánásmódnak volt kitéve.
Az előterjesztett panasz alapján a Független Rendészeti Panasztestület (a továbbiakban: Panasztestület) a 2012. december 19-én kelt 412/2012. (XII. 19.) számú állásfoglalásában megállapította, hogy alapjogot súlyosan sértő intézkedés történt, az a körülmény, hogy a rendőrök intézkedésük során csak és kizárólag a felperes terhére szóló állításokat vették figyelembe, a részrehajlástól mentes ügyintézéshez való jog sérelmét eredményezte. A Panasztestület megállapításai szerint az előállítás időtartama is indokolatlanul hosszú volt, a hozzátartozó értesítésének lehetőségét megtagadták, valamint megsértették a felperes személyes adatok védelméhez fűződő jogát is.
Az alperes a 2013. március 8-án kelt határozatával a rendőri intézkedés elleni panasznak a közvetlen hozzátartozó értesítésének elmulasztása tekintetében helyt adott, egyebekben azt elutasította. Az alperes megítélése szerint részrehajló ügyintézésről nem volt szó, az angol nyelven folytatott kommunikáció alapján nyilvánvalóan tudomással kellett bírnia a felperesnek arról, hogy a rendőri intézkedés az általa elkövetett bűncselekmény alapos gyanúja miatt történt. A korábban általa tett feljelentés alapján elrendelt nyomozást és annak eredményét a helyszínen eljáró rendőröknek nem volt kötelezettségük figyelembe venni, és az alperes jogszerűnek tartotta a Rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény (a továbbiakban: Rtv.) 33. § (2) bekezdés b) pontjára hivatkozással az előállítást, hiszen felmerült a felperessel szemben a személyi szabadság megsértése bűncselekmény elkövetésének gyanúja. A rendőri jelentésben foglaltak alapján az alperes úgy vélte, hogy az Rtv. 47. §-ában foglaltak alapján a testi kényszer alkalmazása is indokolt volt, figyelemmel arra, hogy a korábbi rendőri felszólításnak a panaszos nem tett eleget. A hatóság kifejtette, hogy az előállítás időtartamára nézve a panaszt azért nem vizsgálta, mert e körülményeket konkrétan nem kifogásolta a felperes, valamint az őrizetbe vételét követően történtek tekintetében az ügyészség rendelkezik hatáskörrel.
Az elsőfokú bíróság ítéletében az alperes határozatát hatályon kívül helyezte és a hatóságot új eljárásra kötelezte.
A bíróság az előállítás hossza tekintetében az Rtv. 33. § (3) bekezdésére hivatkozott. Rögzítette, hogy a Panasztestület 412/2012. (XII. 19.) számú állásfoglalásában - a 24. oldalon - vizsgálta az előállítás időtartamát, és azzal összefüggésben a felperes tisztességes eljáráshoz való jogának súlyos sérelmét állapította meg, ehhez képest az alperes sérelmezett döntése 15. oldalán úgy vélte, hogy mellőzhető az előállítás időtartamának vizsgálata, mert e körülményt konkrétan nem kifogásolta a felperes. A bíróság megítélése szerint már önmagában az előállítás időtartama vizsgálatának mellőzése megalapozta volna az alperesi határozat hatályon kívül helyezését, figyelemmel arra, hogy az Rtv. 93/A. § (7) bekezdése értelmében, ha az országos rendőrfőkapitány határozatban eltér a Testület állásfoglalásától, ezt köteles megindokolni.
Ugyanakkor a bíróság megállapította azt is, hogy az elektronikus úton benyújtott panasz utolsó oldalán a felperes kifejezetten sérelmezte a hosszúra nyúlt előállítást, úgy vélte, hogy ez szükségtelen szabadságkorlátozásnak minősült, mert a Magyar Köztársaság Alkotmánya (a továbbiakban: Alkotmány) 55. § (2) bekezdésével ellentétesen nem a lehető legrövidebb időn belül bocsátották szabadon.
A bíróság kiemelte, hogy az eljárt rendőr főtörzsőrmester által 2011. december 6-án készített rendőri jelentés is csupán annyit tartalmaz, hogy angol tolmácsot és hivatalból védőt rendeltek ki a felperes számára, de ezek a formanyomtatványon történő, rutinszerűen végzett cselekmények nem indokolták a maximális, több mint 12 órán át tartó fogva tartást. A felperes, mint gyanúsított kihallgatása mindössze 17 percet vett igénybe, ezzel sem indokolható az előállítás időtartamának elhúzódása. A Kenyai Nagykövetség bécsi képviseletének értesítése is csupán 2011. augusztus 29-én 0 óra 24 perckor történt meg, így erőteljesen kifogásolható, hogy a 0 óra 24 perckor továbbított faxon arra hívják fel a figyelmet, hogy 0 óra 00 perckor Budapesten a Kenyai Nagykövetség egy tisztviselője jelen lehet a felperesi kihallgatáson. Az értesítés sem a fizikai távolságot, sem az időpontbeli lehetetlenséget nem vette figyelembe. A részrehajlásmentes ügyintézés körében a bíróság az Rtv. 13. § (1) és (2) bekezdése alapján ítéletében rögzítette, hogy a közbiztonságot, közrendet sértő cselekmény észlelésekor a rendőri intézkedési kötelezettség akkor is fennáll, ha egy másik bűncselekmény miatt hívják a hivatalos személyeket a helyszínre, arra is figyelemmel, hogy az alperesi határozat 11. oldala tartalmazta, hogy a rendőr olyan szinten beszélte az angol nyelvet, hogy megértették egymást a felperessel. A bíróság rögzítette a testi kényszer alkalmazásának vizsgálata tekintetében, hogy az alperes súlyos mulasztást követett el azzal, hogy e körben nem nyilatkoztatta tanúként a rendőrségi iratok szerint jelen lévő tolmácsot.
A bíróság ítéletével szemben az alperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, kérte az ítélet hatályon kívül helyezését és új, a keresetet elutasító határozat meghozatalát.
Eljárásjogi érvként előadta, hogy álláspontja szerint a keresetlevél elkésett, mert a panaszeljárásban nem volt jogi képviselője felperesnek, ezért nem a Panasztestület előtti eljárásban eljárt ügyvédnek való kézbesítéstől kellett volna számítani a benyújtási határidőt, hanem a határozatnak a felperes részére történő kézbesítésétől.
Az ügy érdemében előadta, hogy az elsőfokú bíróság jogsértő módon túllépte hatáskörét, túlterjeszkedett a kereseti kérelemben foglaltakon. A támadott ítélet iratellenes, önellentmondó, egyoldalú, és téves jogértelmezésen alapul. Sérti a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 1. §-át, 130. §-át, 157. §-át, 206. § (1) bekezdését, 215. §-át, 221. §-át és 339/A. §-át. A panaszeljárás alapját a felperessel szemben alkalmazott rendőri intézkedés képezte, ezért minden más hatóság, illetve (büntető)bíróság hatáskörébe tartozó eljárási cselekmény, az alperesi határozat jogszerűsége szempontjából irreleváns és nem képezhette a közigazgatási eljárás részét. Előadta, hogy a felperes az előállítás időtartamát nem sérelmezte, erre tekintettel az eljárás kérelemhez kötöttsége folytán a hatóság nem is vizsgálhatta annak jogszerűségét. Alperes előadta, hogy egy büntetőeljárás során taktikai kérdés, hogy milyen sorrendben, milyen célból és mikor kerül sor a terhelt kihallgatására. A közigazgatási eljárásban a büntetőeljárással kapcsolatos kérdéskörben a közigazgatási hatóságnak nincs tájékoztatási jogosultsága sem. A büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: Be.) 126. § (5) bekezdése szerint a terheltnek az őrizetbe vétel elrendelését megelőző hatósági fogva tartását az őrizet tartamába be kell számítani. A büntetőügyben a BRFK V. Kerületi Rendőrkapitányság az őrizetbe vétel elrendeléséről szóló határozatában az őrizet időtartamát 2011. augusztus 28. 12.40-től augusztus 31. 12.40-ig jelölte meg. Az őrizetbe vétel időtartama vizsgálatára sem a közigazgatási hatóságnak, sem a Panasztestületnek, sem az eljárt bíróságnak nem volt hatásköre, arra a büntetőeljárás szabályai alkalmazandók, és az ott meghatározott jogorvoslati lehetőségekkel élhet a felperes. A felperes az őrizetbe vétellel szemben panaszt terjesztett elő. Erre tekintettel megállapítható, hogy a Panasztestület állásfoglalásában, az eljárt bíróság pedig ítéletében túlterjeszkedett hatáskörén.
Alperes előadta továbbá, hogy ugyan személyes szabadság megsértése miatt érkeztek a felperes lakásához a rendőrök, de a rendőri intézkedés előtt kiderült, hogy a felperes által a bejelentésében megjelölt, eltűnt 10 000 Ft a nadrágja zsebében volt, onnan előkerült, így sérelmére sem bűncselekményt, sem szabálysértést nem követtek el, erre tekintettel a bejelentése megalapozatlan volt. Alperes előadta, hogy a bíróság ítéletében nem jelölte meg, hogy mely rendőri jelentések voltak ellentmondásosak, és miben nyilvánult meg az ellentmondás. Az alperes előadta, hogy a kényszerítő eszköz alkalmazásának kilátásba helyezésére többször felszólították a felperest, melyre azért került sor, mert idegesen, hirtelen mozdulatokat tett kezeivel, ordibálni kezdett, amely felszólításokat többször is fordította a tolmács.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelmében a bíróság ítéletének hatályában való fenntartását kérte.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A Kúria megállapította, hogy az elsőfokú bíróság megfelelő alapossággal feltárta és rögzítette ítéletének indokolásában az ügyben irányadó tényállást, és abból a vonatkozó jogszabályi rendelkezéseknek megfelelő következtetésekre jutott (Pp. 206. §).
A Kúria az eljárási hibaként (pergátló kifogás, Pp. 130. §) felhozott alperesi hivatkozás tekintetében megállapította, hogy a bíróság helyesen rögzítette, hogy a keresetlevél nem volt elkésett, így az alperes eljárásjogi kérdésekben előadott - a Pp. 130. §-át és 157. §-át érintő hivatkozásai - megalapozatlanok voltak. Az alperes meghatalmazott képviselőnek tekintette az eljárt ügyvédet, részére kézbesítette a határozatot 2013. május 27. napján, a keresetlevél benyújtására 2013. június 26-án került sor, így az határidőn belül történt.
Az alperes az ügy érdemében vitatta, hogy bizonyos kérdések - melyeket a bíróság vizsgált - az alperes hatáskörébe tartoznának, egyrészt azért, mert nem képezték a panasz tárgyát, másrészt mert az adott kérdés elbírálására nem volt hatásköre alperesnek.
A Kúria tényként állapította meg, hogy a panasznak tárgya volt az előállítás időtartamának szükségtelen elhúzódása, ezért e körben alperes hivatkozása iratellenes volt. Megjegyezte, hogy még ha igaza is lett volna alperesnek, az nem a Pp. 215. §-a körében értékelhető, mivel ez a szabály a kereseti kérelemhez kötöttséget és nem a közigazgatási eljárást megindító panaszhoz kötöttséget szabályozza.
A Kúria megállapította továbbá, hogy az alperes határozatában foglalkozott az előállítás során felmerült egyes körülményekkel, amit nem tehetett volna meg, ha érvelése - miszerint az őrizet elrendelésére tekintettel az előállítás során történtek kivizsgálására, mivel az előállítás az őrizet időtartamába beszámít, kizárólag a Be. szerinti jogorvoslati formák vehetők igénybe - helyes lett volna. Ezzel alperes saját határozatának jogszerűségét is támadta, amit alperesi pozícióban nyilvánvalóan nem tehetett meg. Ugyanakkor, mivel hatásköri kérdést vetett fel - amely a Pp. 336/A. § (2) bekezdésben és a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) 121. § (1) bekezdés f) pontjában foglaltakra figyelemmel hivatalból is vizsgálandó -, ezért a Kúria szükségesnek tartotta megállapítani, hogy az Rtv. szabályainak megsértését állító panaszt az Rtv. szerinti panaszeljárásban, míg a Be. szabályainak megsértésén alapuló panaszt a Be. szabályai szerinti eljárásban kell kivizsgálni, függetlenül attól, hogy a büntetőeljárás folyamatban van-e vagy nem.
Ebből következett, hogy az alperesnek volt hatásköre a panasz elbírálására, és a panaszban felvetett Rtv.-beli és az azzal összefüggő alacsonyabb rendű jogi normák alkalmazásával kapcsolatos panaszt el kellett bírálnia.
Tehát a Kúria mindenben egyetértett az elsőfokú bírósággal, és előírta, hogy a megismételt eljárásban a Panasztestület állásfoglalásától való eltérést indokolni kell, az előállítás időtartama alatt alkalmazott testi kényszer vonatkozásában pedig szükség van az ott jelen volt tolmács meghallgatására. Egyebekben pedig az ítélet iránymutatása szerinti határozatot kell hozni a már eldöntött jogkérdésekben.
A kifejtettekre figyelemmel a Kúria a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (3) bekezdés alapján hatályában fenntartotta (Kúria Kfv. III. 37.525/2014/5., KGD 2015.184.).
Ennek megfelelő elvi határozatot fogadott el a Kúria a rendőri intézkedés felülvizsgálatáról (22/2013. Elvi határozat), amelyben megállapítja:
I. A közigazgatási bíróság a közigazgatási szerveknek csak azon cselekményeinek jogszerűségéről és alkotmányosságáról foglalhat állást, amelyek (köz)igazgatási természetűek és az Alaptörvény, valamint más törvény az aktus felülvizsgálatot a hatáskörébe utalja. II. Ha a rendőri intézkedés célja és tartalma alapján nem minősül közigazgatási cselekménynek, azt - az irányadó jogszabályi rendelkezésekre figyelemmel - a megfelelő jogorvoslati rendben lehet kifogás tárgyává tenni.
Az elvi határozat indokolása a következő:
2011. június 25-én D. város területén a kijelölt rendőrségi állomány fokozott ellenőrzést tartott. A fokozott ellenőrzés alapjául szolgáló végrehajtási tervben előírták, hogy hogy meg kell akadályozni a bűncselekmények, szabálysértések elkövetését, az azt elkövetőkkel szemben rendőri intézkedést kell kezdeményezni. A kijelölt állomány szolgálata teljesítése során a megjelölt napon 22.00-23. 00 óra körül - az illetékes rendőr-főkapitányság utasítására - megjelent a felperesek D., Sz. utca .. szám alatti ingatlanánál, mivel lakossági bejelentés szerint ott egy F. típusú gépkocsiból nagy mennyiségű zárjegy nélküli cigarettát, illetve szeszes italt pakolnak ki.
A Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény (a továbbiakban: Btk.) 311. §-ába ütköző bűncselekmény (visszaélés jövedékkel) felderítése, megelőzése és megakadályozása érdekében a kijelölt állomány (3 fő rendőr) megjelent a bejelentésben szereplő címen, az ingatlan előtti járdaszakaszon a szolgálati gépkocsit leállították, majd a bejárati kapun keresztül megpróbáltak bejutni az ingatlanra. A kapu zárt állapotban volt, az ingatlan udvarán nem tartózkodott senki. A bejelentésben megjelölt gépkocsi sem a ház előtti útszakaszon, sem pedig az udvaron nem állt, a lakáshoz tartozó garázs be volt zárva. A rendőrök bemásztak a bejárati kapun az ingatlan területére.
A jelen ügyben a Kúriának elsődlegesen abban a jogkérdésben kellett állást foglalnia, hogy az adott ügy körülményei alapján az alperesi hatóságnak volt-e hatásköre a támadott rendőri intézkedés jogszerűségének közigazgatási hatósági eljárásban való elbírálására.
A közigazgatás és munkaügyi bíróság, illetve szűken a közigazgatási bíróság a közigazgatás bírája. A közigazgatási jogviták elbírálására kapott alkotmányos hatáskört. A közigazgatási bíróság azonban a közigazgatási szervek nem minden cselekményét vizsgálhatja és bírálhatja el. A közigazgatási szervek azon cselekményeinek (aktusainak) alkotmányosságáról [Alaptörvény 28. cikk] és jogszerűségéről foglalhat állást, amelyek (köz)igazgatási természetűek és az Alaptörvény, valamint más törvény az aktus felülvizsgálatot a hatáskörébe utalja. Az 1/2011. (V. 9.) KK vélemény is amellett foglalt állást, hogy a közigazgatási szervnek nem közigazgatási ügyben tett intézkedése az erre a jogviszonyra vonatkozó szabályok szerint bírálható el bírósági úton.
A közigazgatási bírói gyakorlat ahogyan a jogerős ítélet is utal a Legfelsőbb Bíróság Kfv. IV. 37. 646/2010. számú határozatára (BH 2011/179.) - következetes annak megítélésében, hogy elhatárolást igényel a rendőrségnek - mint nyomozóhatóságnak - a nyomozással kapcsolatos eljárási tevékenysége, amelynek felügyelete, e cselekmények vizsgálata, és jogszerűségének megítélése nem a közigazgatási perben eljáró bíróság feladata.
A jelen ügy tényállása és körülményei alapján a Kúriának egy olyan esetet kellett megítélnie, amikor a rendőrhatóság - egy névtelen bejelentés alapján - egy házban és az ahhoz tartozó bekéri tett helyen rendőri intézkedést (házkutatást) foganatosított annak érdekében, hogy a Btk. 311. §-a szerinti bűncselekményt felderítse, az elkövetőket tetten érje és megakadályozza.
A jelen ügyben megállapítható, hogy a rendőrség a Btk. 311. §-ába ütköző bűncselekmény törvényi tényállásába ütköző cselekmény miatt foganatosított a Be. szerinti házkutatást. A Kúria az ügy tényállása alapján arra a következtetésre jutott, hogy a támadott intézkedés tartalma és célja alapján a rendőrség nem közigazgatási, hanem büntetőeljárási cselekményt hajtott végre. A rendőrség büntetőeljárási cselekményeinek (aktusainak) jogszerűségi felülvizsgálatára a közigazgatási bíróságnak nincs alkotmányos hatásköre, a rendőrség pedig hatáskör hiányában járt el, amikor - a nem megfelelő jogorvoslati rendben - a kényszerintézkedés elleni panaszt közigazgatási hatósági eljárásban bírálta el. (Kúria, Kfv. III. 37.315/2012.)
A Kúria álláspontja szerint meg kell különböztetni a rendőri intézkedés elleni panaszt (amely a rendőri intézkedést kifogásolja) a gyülekezési jog gyakorlása során tett rendőségi eljárás jogszerűségét kifogásoló bírósági keresettől. A két eljárás jellege is különbözik, az intézkedés elleni panasz közigazgatási ügy, amelyben közigazgatási pernek van helye, a másik önálló keresettel indított peres eljárás. Ha az első ügyben nem tettek panaszt, az intézkedés jogszerűségét nem lehet vizsgálni, ugyanis az oszlatás törvényessége tekintetében indított közigazgatási perben a bíróság nem vizsgálhat más hatóság hatáskörébe tartozó kérdést.
Az irányadó tényállás szerint a felperes szervezőként bejelentést tett a 2013. szeptember 5-én 19.00 órától 2013. november 1-jén 14.00 óráig a miniszterelnöki rezidencia környéki területeken tartandó rendezvényre a gyülekezési jogról szóló 1989. évi III. törvény (a továbbiakban: Gytv.) 6. §-a alapján. A rendezvényen a felperes maga is részt vett.
A Terrorelhárítási Központ (a továbbiakban: TEK) a 2013. október 2-án kelt személy- és létesítménybiztosítási intézkedésével a rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény (a továbbiakban: Rtv.) 46. § (1) bekezdés a) és d) pontja alapján elrendelte 2013. október 3. napján 01.00 órától a szükséges ideig, de legkésőbb 2013. december 31-én 24.00 óráig a meghatározott útszakaszokon a kijelölt területek részének lezárását.
Az indokolás szerint a fenti időszakban az intézkedéssel érintett területen 2013. október 3-án, hivatalos programon Izrael Állam magyarországi nagykövete, az intézkedéssel érintett egyéb időszakban pedig más védett személyek tartózkodnak és közlekednek, ezért a védett személyek biztonságának, szabad mozgásának és közlekedésének biztosítása érdekében a rendelkező részben foglalt intézkedés meghozatala indokolt.
A TEK fenti intézkedésével szemben a felperes panasszal nem élt.
2013. október 3-án 02:00 óra körül az alperes munkatársai a felperes által bejelentett rendezvény helyszínén intézkedtek, az ott tartózkodó demonstrálókat tájékoztatták a TEK intézkedéséről és felszólították őket a lezárt terület elhagyására. A felszólításnak a demonstrálók eleget tettek, így további intézkedés a rendőrség részéről nem történt.
A felperes a Gytv. 14. § (3) bekezdése alapján előterjesztett keresetében kérte annak megállapítását, hogy a 2013. október 3. napján a környéken tartott rendezvény feloszlatása az alperes részéről jogellenes volt, ezzel az alperes megsértette a felperes békés gyülekezéshez való, Magyarország Alaptörvényében (a továbbiakban: Alaptörvény) garantált jogát.
Az alperes ellenkérelmében elsődlegesen a per megszüntetését, másodlagosan a kereset elutasítását kérte.
Az elsőfokú bíróság jogerős ítéletével egyrészt az alperesnek a per megszüntetésére irányuló kérelmét elutasította, másrészt a felperes keresetét is elutasította. Az indokolásban hivatkozott a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 140. §-ára, 162. § (2) bekezdésére, az Rtv. 15. §-ára, 46. § (1) bekezdés a) és d) pontjára, 59. § (1) bekezdésére, a Gytv. 2. § (3) bekezdésére, 14. § (1) és (3) bekezdésére, a Legfelsőbb Bíróság EBH 2004.1162. és EBH 2009.2100. elvi határozataira, valamint az Alkotmánybíróság 3/2013. (II. 14.) AB határozatára.
A bíróság álláspontja szerint nem hagyható figyelmen kívül, hogy az alperes munkatársai a TEK intézkedésében foglaltakra hivatkozással a bejelentett rendezvény szervezőit és résztvevőit szólították fel a távozásra, további intézkedések kilátásba helyezése mellett. A perbeli esetben elhangzott rendőri felszólítás ("Arra kérem Önöket, hogy a lezárt területet hagyják el, a demonstrációs kellékeket szállítsák el. Amennyiben ennek nem tesznek eleget, úgy rendőri intézkedésekre fog sor kerülni."), figyelemmel az Rtv. 59. § (1) bekezdésére, a rendezvény feloszlatásának körébe tartozó rendőri cselekmény volt, ekként a felperes jogszerűen élhetett a Gytv. 14. § (3) bekezdésében biztosított speciális jogorvoslati jogosultságával. Ezért az alperes per megszüntetésére irányuló kérelme nem foghat helyt.
Az ügy érdemében a bíróság kifejtette, hogy mivel az alperes a rendezvény feloszlatására irányuló felszólítását kizárólag a TEK intézkedésében foglaltakra alapította, így a bíróságnak a feloszlatás jogszerűsége vagy jogszerűtlensége kérdésében is kizárólag ezen az alapon kellett állást foglalnia.
A bíróságnak az volt a jogi álláspontja, hogy - ellentétben a felperes érvelésével - jelen perben a TEK személy- és létesítménybiztosítási intézkedésében foglaltak megalapozottsága nem volt vizsgálható. A felperesnek az intézkedés vonatkozásában önálló jogorvoslati joga volt, mellyel azonban - saját döntése alapján - nem élt, az intézkedés megalapozottságát, jogszerűségét az annak vizsgálatára a törvény szerint jogosult fórumok előtt és eljárásrendben nem tette kifogás tárgyává. A felperes által elmulasztott panaszeljárást, mint megfelelő, hatékony jogorvoslati forma igénybevételének hiányát a bíróság - törvényi felhatalmazás hiányában (hatáskör-elvonás tilalma) - nem pótolhatta, így a TEK intézkedésében foglaltaknak a kifejezetten erre szolgáló eljárásban meg nem döntött jogszerűségét tényként kellett elfogadnia. Mivel az oszlatás jogalapját a fentiek szerint jogszerűnek elfogadott személy- és létesítménybiztosítási intézkedés képezte, így annak jogi kötőerejére figyelemmel magát az oszlatást is jogszerű alapokon nyugvónak kellett tekinteni.
Rögzítette a bíróság, hogy a felperes által hivatkozott AB határozat és bírósági végzések a rendezvények bejelentésével kapcsolatos eljárásokkal összefüggésben születtek, így jelen ügyben nem irányadók még akkor sem, ha a nevezett ügyekben a megtiltás, itt pedig az oszlatás indoka ugyanúgy egy másik hatóság személy- és létesítménybiztosítási intézkedése, hiszen a megtiltás és az oszlatás jogalapjára vonatkozó törvényi szabályozás eltérő.
A jogerős ítélet ellen a felperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet elsődlegesen annak hatályon kívül helyezése és a keresetének helyt adás, másodlagosan az ítélet hatályon kívül helyezése mellett az elsőfokú bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára kötelezése iránt.
Okfejtése szerint az ítélet indokolása ellentmondásos, a bíróság leszögezte, hogy a feloszlatás jogszerűségét a Gytv. 14. §-a alapján vizsgálta, viszont ebben az esetben nem alapíthatta volna a keresetet elutasító ítéletét arra, hogy a TEK intézkedésének "hallgatólagos" tudomásulvétele legitimálja a feloszlatás rendőri elrendelését. Az, hogy nem kezdeményezett jogorvoslati eljárást a TEK határozatával szemben, nem utal annak jogszerűségére. Egy rendezvény nem veszíti el a békés jellegét és ennek megfelelően alkotmányos védettségét attól, hogy a szervező valamely kötelezettségét nem teljesítette. A keresetben valóban nem a TEK határozatának, hanem a feloszlatás jogszerűségének felülvizsgálatát kérte, de ebben a körben a bíróságnak vizsgálnia kellett volna a feloszlatás indokainak jogszerűségét. Ha azok között szerepel egy másik hatósági aktus, akkor annak jogszerűségét érdemben is vizsgálni kell. Ennek ellenére az elsőfokú bíróság a "hallgatólagos beleegyezés" fikciójára támaszkodva kizárta annak lehetőségét, hogy érdemben vizsgálja a TEK határozatának jogszerűségét és megalapozottságát. A feloszlatás jogellenességének megállapítása iránt indított perben nem releváns körülmény az, hogy történt-e jogorvoslat az egyik indokaként szolgáló jogi aktussal szemben. A feloszlatás jogellenessége miatti per nem a TEK személy- és létesítménybiztosítási, hanem a rendőrség rendezvényt feloszlató intézkedéséről szól. A Gytv. 14. § (3) bekezdése szövegének nyelvtani értelmezéséből az következik, hogy a feloszlatás jogellenessége megállapítására irányuló per tárgya a feloszlatás elrendelésének, mint a rendőrség által meghozott közigazgatási aktusnak a felülvizsgálata. Ebben a körben a felperes utalt az EBH 2004.1162. határozatra, és az Alkotmánybíróság 3/2013. (II. 14.) AB határozatára. A gyülekezési jogi jogviszonynak a Gytv. 14. § (1) bekezdésére figyelemmel a szervező/résztvevő és a rendőrség az alanyai, a TEK nem.
Az elsőfokú bíróság jogi álláspontja nem egyeztethető össze a Gytv. szövegével, mivel az az oszlatástól számított 15 napos határidővel teszi lehetővé a feloszlatás jogszerűségének megállapítása iránti per megindítását. Ha valóban a panaszeljárást kellene előbb igénybe venni ahhoz, hogy a bíróság a perben érdemben vizsgálja a feloszlatás jogszerűségét, akkor nem maradna ideje a szervezőnek/résztvevőnek a per megindítására.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmet nem terjesztett elő.
A felülvizsgálati kérelem az alábbiak szerint alaptalan.
A Kúria a felülvizsgálati eljárás során a Pp. 270. § (2) bekezdése és 272. § (2) bekezdése értelmében kizárólag a jogerős ítélet jogszerűségét vizsgálhatja, mégpedig a Pp. 275. § (2) bekezdésére figyelemmel, kizárólag a felülvizsgálati kérelemmel érintett körben. A legfelsőbb bírói fórum a felülvizsgálati kérelem elbírálása során a rendelkezésre álló iratok alapján dönt. A bizonyítékok felülmérlegelésének, további bizonyítás felvételének nincs helye [Pp. 275. § (1) bekezdés].
A Kúria álláspontja szerint a közigazgatási és munkaügyi bíróság megfelelő alapossággal feltárta és rögzítette ítéletének indokolásában az ügyben irányadó tényállást, és abból a vonatkozó jogszabályi rendelkezések alkalmazásával helytálló jogi következtetést vont le, döntésével és annak indokaival a felülvizsgálati bíróság egyetértett. A jogerős ítélet kiterjedt valamennyi kereseti kérelemre, az elsőfokú bíróság indokolási kötelezettségének eleget tett.
A Kúria a felülvizsgálati kérelemben foglaltakra figyelemmel az alábbiakat rögzítette.
Az Rtv. V. Fejezet 29-46/E. §-ai rendelkeznek a rendőri intézkedésekről. Az Rtv. 46. § (1) bekezdés a) és d) pontjai szerint a rendőrség, valamint a rendőr a védett személy [Rtv. 1. § (2) bekezdés g) pont] biztonsága érdekében a 13. § és a 30. §-ban meghatározottakon túlmenően
a) útvonalat, közterületet a forgalom elől elzárhat, a forgalmat korlátozhatja,
b) területet lezárhat és megakadályozhatja, hogy oda bárki belépjen, vagy onnan távozzék, illetőleg az ott-tartózkodókat távozásra kötelezheti.
A TEK hivatkozott személy- és létesítménybiztosítási intézkedése az Rtv. 46. § (1) bekezdés a) és d) pontja alapján született, mellyel szemben a felperes az Rtv. 92. § (1) bekezdés a) pontja alapján panasszal fordulhatott volna az intézkedést foganatosító rendőri szervhez, ilyen panaszt azonban a felperes nem terjesztett elő.
A Gytv. 14. § (1) bekezdése szerint, ha a gyülekezési jog gyakorlása a 2. § (3) bekezdésében foglaltakba ütközik, vagy a rendezvényen a résztvevők fegyveresen, illetőleg felfegyverkezve jelennek meg, továbbá ha bejelentéshez kötött rendezvényt tiltó határozat ellenére tartanak, a rendőrség a rendezvényt feloszlatja. A Gytv. 14. § (3) bekezdése értelmében, ha a rendezvényt feloszlatják, a rendezvény résztvevője a feloszlatástól számított tizenöt napon belül pert indíthat a feloszlatás jogellenességének megállapítására.
A felperes a Gytv. 14. § (3) bekezdésében foglaltak alapulvételével indított pert a feloszlatás jogellenességének megállapítására, keresetének elbírálására az EBH 2004.1162. elvi döntésre is figyelemmel a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság volt jogosult. A felperes nem az oszlatás módját, hanem kizárólag az oszlatás jogalapját vitatta, mely a TEK intézkedésén alapult. Ezen intézkedésben foglaltak jogszerűsége azonban a Gytv. 14. § (3) bekezdése szerinti perben nem volt vizsgálható, erre az Rtv. 92. § (1) bekezdés a) pontján alapuló panaszeljárásban lett volna törvényes lehetőség. Mivel a felperes panasszal nem élt, ezért a TEK intézkedését jogszerűnek kell tekinteni és az oszlatás jogalapjának törvényessége érdemben nem vitatható.
A Kúria mindenben osztotta a közigazgatási és munkaügyi bíróság ítéletének ezzel kapcsolatos jogi okfejtését.
A támadott ítélet indokolása a felperes álláspontjával szemben nem ellentmondásos, az oszlatás jogszerűségét a közigazgatási bíróság a Gytv. 14. § (3) bekezdése szerinti perben köteles vizsgálni, azonban ez nem azt jelenti, hogy ebben a perben más eljárásra tartozó kérdésekben is jogosult dönteni, hiszen más szerv hatáskörét nem vonhatja el.
A TEK intézkedésével kapcsolatos jogorvoslati fórumrendszert az Rtv. IX. Fejezete határozza meg. Amennyiben a rendőri intézkedést az ügyfél panasszal nem támadja meg, úgy azt jogszerűnek kell tekinteni. Nem foghat helyt a felperes azon érvelése, hogy amennyiben a feloszlatás indokai között szerepel egy másik hatósági aktus, akkor annak jogszerűségét a Gytv. 14. § (3) bekezdése szerinti perben a közigazgatási bíróságnak érdemben kell vizsgálnia.
Az elsőfokú bíróság jogi álláspontja - ellentétben a felperes érvelésével - összeegyeztethető a Gytv. 14. § (3) bekezdésének szövegével. Amennyiben a felperes a TEK intézkedésével szemben panasszal él, az nem korlátozta volna a Gytv. 14. § (3) bekezdésében foglalt per megindításában.
A 3/2013. (II. 14.) AB határozat alapjául szolgáló tényállás eltér a jelen perbeli esettől, így az elsőfokú bíróság és a Kúria jogi álláspontja nem ellentétes ezen alkotmánybírósági határozatban írtakkal.
A Kúria a fentiekre tekintettel a Pp. 275. § (3) bekezdése alkalmazásával a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta (Kúria Kfv. III. 38.022/2014/4., KGD 2015.42.).

Az önkormányzat és az államigazgatási szerv közötti kötelező határozatok.

Az önkormányzatok és az államigazgatási szervek közötti jogviszonyban kibocsátott kötelező erejű határozatok nem minősülnek belső igazgatási aktusnak, figyelemmel az önkormányzat önállóságára és a két szerv közötti hierarchikus kapcsolat hiányára.
Az elsőként felmerült konkrét ügyben a vitát az váltotta ki, hogy milyen jellegű az az eljárás, amelyben a Belügyminisztérium a választások meg nem térített többletköltsége felől dönt. Ezt az összeget az önkormányzatnak a Belügyminisztériumtól kell igényelnie. A Legfelsőbb Bíróság álláspontja az volt, hogy a Belügyminisztérium az igényről közigazgatási határozattal dönt, amelyben ki kell térnie a költségek indokoltságára, a költségek eredetére és az összegszerűség megállapítására. Az így meghozott közigazgatási határozat az Áe. 72. §-ának (1) bekezdése alapján bíróság által felülvizsgálható. (Legf. Bír. Kf. III. 25.211/1992.)
Egy másik ügyben a köztársasági megbízott az önkormányzatot körjegyzőséghez tartozó községnek jelölte ki:
A Legfelsőbb Bíróság döntésének kialakításakor két önkormányzati alapelvet vett figyelembe. Az első az önkormányzatok önállósághoz való joga, melynek alapján az önkormányzati rendszerben a helyi közösségek demokratikusan gyakorolják anyagilag, szervezetileg és jogilag biztosított önállóságukat. A másik figyelembe vett alapelv szerint az önkormányzati jogok bírósági védelemben részesülnek. E két fontos alapelv érvényesülését a végrehajtó hatalom szervei részére biztosított hatáskörök gyakorlása nem akadályozhatja.
"A köztársasági megbízott az Ötv. 98. §-ának c) pontjában foglalt államigazgatási feladatot látott el, amikor törvényi (Ötv. 105. §) felhatalmazás alapján a felperest körjegyzőséghez tartozó községként kijelölte. A köztársasági megbízott tehát közigazgatási szervként járt el. A kibocsátott aktus nem tekinthető belső igazgatási aktusnak (...). Az önkormányzatok és az államigazgatási szervek kapcsolatában kibocsátott kötelező erejű határozatok nem minősülnek belső igazgatási aktusnak, elsősorban az önkormányzat önállóságára és két szerv közötti hierarchikus kapcsolat hiányára figyelemmel (...). A köztársasági megbízott tehát közhatalmi jogosítványával élve közigazgatási határozatot hozott, amely ellen az Ötv. jogorvoslati lehetőséget is biztosít. Az Ötv. 105. §-ában a belügyminiszternek biztosított másodfokú hatáskör gyakorlása ugyancsak nem minősíthető olyan közjogi aktusnak, amely a közigazgatási ügy fogalmán kívül esik." (Legf. Bír. Kfv. III. 25.250/1993.)
A Legfelsőbb Bíróság döntéseinek helytállóságát - elvi magját - nem érinti, hogy a konkrét ügyre vonatkozó szabályozás megváltozott, illetőleg, hogy a Ket. a törvény hatályát az Áe.-től eltérően vonja meg.
Önkormányzati hatósági ügynek csak azt az ügyet lehet tekinteni, amely tartalma szerint közigazgatási jogviszonyt tételez fel. Nem önkormányzati hatósági ügy pl. a lakáscélú állami támogatás tárgyában hozott önkormányzati határozat, tehát közigazgatási per keretében sem vizsgálható felül.
Nem egységes bírói gyakorlat azokban az ügyekben, amelyekben az önkormányzat a közterület használatával vagy a közterület rendjével kapcsolatban lép jogviszonyba, tesz intézkedéseket. Ismeretesek olyan bírósági döntések, amelyek ezeket az ügyeket tulajdonosi jogkörben tett jognyilatkozatnak minősítik, a közigazgatási perben eljáró bíróságok viszont közigazgatási-hatósági ügyként bírálják el ezeket az ügyeket. Így a Legfelsőbb Bíróság konkrét ügyben hozott döntése szerint a védett övezetekbe való behajtási engedély iránti kérelem önkormányzati hatósági ügy; a döntés elleni felülvizsgálati ügyben a bíróság a Pp. XX. fejezete alapján jár el.
A legfőbb vitát kiváltó eset: a közúti parkolások minősítése.
A jogalkalmazói gyakorlat ellentmondásos volt abban a kérdésben, hogy az önkormányzat és a parkolásra kijelölt helyen várakozó gépkocsi üzemeltetője között polgári jogi vagy közigazgatási jogviszony keletkezik, s amikor elmulasztják a parkolási díj fizetését, a mulasztó milyen eljárás keretében kötelezhető erre. A Legfelsőbb Bíróság jogegységi határozatai z="1">2/2005. KPJE és 2/2006. PJE szerint a parkolás tényével a felek között polgári jogviszony jön létre. A közúti közlekedésről szóló 1988. évi I. törvény 15. § (3) bekezdését a törvényhozó ennek megfelelően módosította, s a fővárosi önkormányzat e felhatalmazás alapján alkotott önkormányzati rendeletet.
Egyértelmű álláspont az Alkotmánybíróság gyakorlatából sem volt levezethető. Egy korábbi határozatában 1256/H/1996. AB határozat úgy foglalt állást, hogy "a parkolás, illetve annak szabályozása révén a jogalkotási felhatalmazással élő önkormányzati testület és a gépjármű használója között közjogi jogviszony jön létre". Az Alkotmánybíróság tehát "a közlekedést és ezen belül a közúti várakozást a közjog keretei között értelmezte, ugyanakkor az Ötv. szerint a közút tulajdonosa az önkormányzat" [109/2009. (XI. 18.) AB határozat indokolás 2.1. pontja]. E tulajdonosi jogállást értelmezve az Alkotmánybíróság a tulajdonosi jogok gyakorlását kiterjesztette a helyi közút nem közlekedési célú használatára. A közút tekintetében a tulajdonosi jogok ilyen felfogása azt sugallja, hogy a parkolásnak ellenértékhez kötése a tulajdonosi jogok gyakorlása körébe tartozik. Az Alkotmánybíróság legutóbbi döntése [10/2002. (III. 20.) AB határozat] arra mutat, hogy az Alkotmánybíróság - a helyváltoztatás, illetve a közlekedés szabadságára visszavezetve - hajlik a kapcsolatot közigazgatási jogviszonyként értelmezni. Ugyanakkor választást enged: ha a jogalkotó közigazgatási közlekedés-igazgatási kérdésként kívánja kezelni a közterületi várakozást, meg kell teremtenie a jelenleg hiányzó intézményei és eljárási rendet. A jogalkotónak meg kell teremteni azokat a törvényi kereteket is, amelyekben a közfeladat kötelezettje és a szolgáltatást végző gazdálkodó szervezet - mint szolgáltató és fogyasztó - közötti szerződéses viszony legfontosabb elemei megtalálhatók.
A Legfelsőbb Bírósága utóbb a 1/2009. KPJE számú jogegységi határozatban foglalta össze a bírói gyakorlatot irányító állásfoglalását. A jogegységi határozat a következőket tartalmazza:
A Legfelsőbb Bíróságnak a parkolási díj (pótdíj) bíróság előtti érvényesíthetőségéről szóló 2/2005. KPJE jogegységi határozata e jogegységi határozat közzétételétől nem alkalmazható.
A határozat indokolása a következő:
I. A Legfelsőbb Bíróság Közigazgatási Kollégiumának vezetője a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997. évi LXVI. törvény (Bsz.) 31. § (1) bekezdés a) pontjában írt jogkörében a Bsz. 29. § (1) bekezdés a) pontja alapján jogegységi eljárás lefolytatását, és annak eredményeként a Legfelsőbb Bíróság Közigazgatási és Polgári Jogegységi Tanácsa által meghozott, a parkolási díj (pótdíj) bíróság előtti érvényesíthetőségéről szóló 2/2005. KPJE jogegységi határozat felülvizsgálatát indítványozta.
A felülvizsgálat szükségességét azzal indokolta, hogy a jogegységi határozat alapját képező, a közúti közlekedésről szóló 1988. évi I. törvény (a továbbiakban: Kkt.) vonatkozó szabályait azóta többször módosították, így a meghozatalakor helytálló jogértelmezést tartalmazó jogegységi határozat a jogszabályi változásokra figyelemmel meghaladottá vált. Az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében jogegységi határozat meghozatala szükséges annak megállapítására, hogy a 2/2005. KPJE határozat az időközben bekövetkezett jogszabályváltozásokra tekintettel a jövőben nem alkalmazható.
II. A jogegységi tanács nem nyilvános ülésén a legfőbb ügyész képviselője egyetértett annak megállapításával, hogy a 2/2005. KPJE határozat az időközben bekövetkezett jogszabály-változásokra tekintettel nem alkalmazható.
III/1. A 2/2005. KPJE jogegységi határozat rendelkező részének első mondata értelmében az önkormányzat által alapított intézmény, illetve gazdasági társaság az önkormányzati rendeleten alapuló parkolási díj (pótdíj) iránti követelését bírósági úton érvényesítheti. A jogegységi határozat meghozatalakor hatályos Kkt. a parkolási díj (pótdíj) iránti követelések érvényesítésével kapcsolatban kifejezett rendelkezést nem tartalmazott, ezért a bíróságok a parkolási jogviszony elemzése alapján eltérő következtetésekre jutottak. A Legfelsőbb Bíróság a jogegységi határozatában a parkolás tényével az önkormányzat illetve az általa alapított intézmény, gazdasági társaság valamint a közszolgáltatás igénybevevője között létrejött jogviszonyt a helyi önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvény (Ötv.) rendelkezéseinek [Ötv. 1. § (3) bek., 8. § (1) bek., 9. § (4) bek., 63/A. §] értelmezésével polgári jogviszonynak minősítette. Ebből következően a parkolási díjak (pótdíjak) megfizetése iránti igények polgári jogviszonyból eredő olyan pénzkövetelések, amelyek érvényesítése a Ptk. 7. §-a alapján bírósági úton, a polgári peres eljárás szabályainak megfelelően történik.
Ezt a jogértelmezést a jogalkotó is magáévá tette azáltal, hogy a Kkt. módosításáról szóló 2009. évi XLV. törvény 1. §-ával - 2009. augusztus 1-jétől kezdődő hatállyal - beiktatott Kkt. 15. § (6) bekezdése kimondja, a parkolási díj (pótdíj) követelést nem teljesítés esetén a közút kezelője vagy az általa megállapodás alapján megbízott gazdálkodó szervezet bírósági úton érvényesítheti. A jogegységi határozat szerinti jogértelmezés törvénybe emelése folytán a jogegységi határozat e részében feleslegessé vált.
A Legfelsőbb Bíróságnak a parkolási jogviszonyt polgári jogviszonynak tekintő jogértelmezése helytálló voltát, valamint azt a tényt, hogy ennek hatására már a törvényi szabályozás is kötelmi igénynek tekinti a parkolási díj (pótdíj) iránti követelést, az Alkotmánybíróság is megerősítette a 109/2009. (XI. 18.) AB határozatának az indokolásában. Az Alkotmánybíróság ebben a határozatában a Kkt. vizsgált rendelkezéseinek alkotmányellenességét elsősorban éppen azért találta megállapíthatónak, mert a jogalkotó nem adta meg azokat a törvényi kereteket, amelyek között az önkormányzat jogosult és köteles a parkolás, mint közszolgáltatás biztosítása, avagy megszervezése kapcsán szükségképpen megkötendő szerződéses viszonyokat rendezni. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint a szerződési szabadság közhatalommal történő korlátozásának garanciájaként - figyelemmel a Ptk. 198. § (2) bekezdésére, a 226. § (1) bekezdésére, valamint a 685. § a) pontjában foglaltakra is - a törvényalkotónak kell meghatározni úgy a közfeladat kötelezettje és a szolgáltatást végző gazdálkodó szervezet, mint a szolgáltató és a fogyasztó közötti szerződéses viszony legfontosabb elemeit. A törvényalkotónak kell meghatároznia a szerződéskötés alanyait (mely gazdálkodó szervezetek válhatnak szolgáltatóvá, illetve ki a szolgáltatás alanya, azaz a díj- és pótdíjfizetés kötelezettje), a szerződés kötelező tartalmi elemeit (a szolgáltatót terhelő törvényi kötelezettségeket, a szolgáltatás és ellenszolgáltatás egyensúlyának elvére figyelemmel a díj- és pótdíjmegállapítás szempontjait), esetleges időbeli korlátait, a szerződésszegés - esetlegesen a Ptk.-hoz képest speciális - jogkövetkezményeit (Indokolás III. 3. pont).
III/2. A jogegységi határozat rendelkező részének második mondata szerint az eljárás a parkolás helye szerint illetékes bíróság előtt is megindítható. A jogegységi határozat ezzel a Pp. 36. § (2) bekezdés szerinti vagylagos illetékességi ok (ügyletkötés helye szerinti illetékesség) alkalmazhatóságát mondta ki. A Kkt. módosításáról szóló 2009. évi XLV. törvény 1. §-ával beiktatott Kkt. 15. § (6) bekezdés második mondata 2009. augusztus 1-jei hatállyal a parkolási díj és pótdíj megfizetése iránt indított perek tekintetében a gépjármű bejegyzett tulajdonosának (üzembentartójának) lakóhelye (székhelye) szerinti helyi bíróság kizárólagos illetékességét állapítja meg. A kizárólagos illetékesség előírása folytán vagylagos illetékességi ok nem érvényesülhet, a jogegységi határozat tehát e részében meghaladottá vált.
III/3. A jogegységi határozat rendelkező részének harmadik mondata értelmében a bíróság jogerős határozatában megállapított tartozás összegét - önkéntes teljesítés hiányában - adók módjára kell behajtani. A jogegységi határozat e megállapítása a Kkt. akkor hatályos 48. §-ának (5) bekezdésén alapult. A Kkt. módosításáról szóló 2006. évi IX. törvény 17. §-a 2006. február 3-i hatállyal módosította a Kkt. 48. § (5) bekezdését és - igazodva a parkolási díj és pótdíjak tekintetében a bírósági úton történő igényérvényesítéshez - megszüntette annak lehetőségét, hogy azok - önkéntes teljesítés hiányában - adók módjára kerüljenek behajtásra. A jogszabályi háttér módosulásával tehát a jogegységi határozat ezen része is meghaladottá vált, hiszen a parkolási díjak (pótdíjak) önkéntes teljesítés hiányban történő behajtása már bírósági végrehajtás útján történik.
IV. A kifejtett indokok alapján a jogegységi tanács - a Bsz. 27. §-a, 29. § (1) bekezdés a) pontja és a 32. § (4) bekezdés értelmében - a rendelkező részben foglaltak szerint határozott - fejeződik be a határozat indokolása.
A Legfelsőbb Bíróság következő határozatában megtalálta azt a keskeny ösvényt, ami a szolgáltatásból eredő tartozások behajtása tekintetében a helyes utat jelzi, s nem zárja ki a bírósági út igénybevételét.
Meg kell különböztetni a követelés érvényesítését a követelés behajtásától.
A követelés összegének megállapítására a jogszabály a szolgáltatót hatalmazta fel. Az általa megállapított összeget közölnie kell 30 napon belül az ingatlan tulajdonosával, és fel kell szólítania ennek kiegyenlítésére. Ha a fogyasztó az igazolt felszólításra nem vitatta a szolgáltatónál a tartozás összegét, úgy a szolgáltatónak a települési önkormányzat jegyzőjénél kell kezdeményeznie - a most már nem vitatható - tartozás adók módjára történő behajtását. Csak ebben az esetben van arra lehetősége, hogy bírósági határozat nélkül behajtást kérjen. Ez a rendelkezés a közszolgáltató részére biztosított kedvezmény.
Ha a fogyasztó a fizetési felszólítást követően vitatja a tartozást, úgy a szolgáltatónak bírósághoz kell fordulnia a követelés érvényesítése érdekében, s majd a jogerős határozat birtokában fordulhat a szolgáltató a jegyző felé a köztartozás behajtása érdekében.
A fentiek alapján megállapítható tehát, hogy már a jogszabály sem zárta el a közszolgáltatót a követelés érvényesítésének egyéb útjától, hiszen a fogyasztó által vitatott követelés megállapíttatása érdekében mindenképpen bírósághoz kell fordulnia. Amennyiben tehát nem állnak fenn a jogszabályban előírt feltételek a behajtáshoz (a fogyasztó vitatja a tartozás összegét, vagy nincs igazoltan átvett fizetési felszólítás stb.), úgy azt meg kell előznie mindenképpen egy olyan eljárásnak, amelyben jogerősen megállapításra kerül a fogyasztó tartozása.
A Hgt. rendelkezései a közszolgáltatási feladatok folyamatos ellátásának biztosítása érdekében teszik lehetővé a közszolgáltató számára a hátralékos díjak adók módjára történő behajtásának kezdeményezését. Ezzel azonban a bíróság előtt történő igény érvényesítésének a lehetőségét nem zárták ki. (Hasonlóan foglalt állást már korábban a Legfelsőbb Bíróság a BH 2007/374. számú és BH 2008/298. számú eseti döntéseiben.)
A fentiek alapján a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy az eljárást megszüntető jogerős végzés jogszabályt sért, ezért azt a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot új eljárás lefolytatására és új határozat hozatalára kötelezte.
Az elsőfokú bíróságnak a megismételt eljárásban érdemben kell vizsgálnia a felperes keresetét és a szükség szerinti bizonyítási eljárás lefolytatása után kell meghoznia határozatát. (Legf. Bír. Gfv. X. 30.188/2010.)
(A hulladékgazdálkodásról jelenleg a 2012. évi CLXXXV. törvény rendelkezik.)
Gyakori tévedés a jogalkalmazói gyakorlatban, hogy közigazgatási ügynek minősítik azokat az eseteket, amikor valamely pénzfizetési kötelezettséget a jogszabály adók (közadók) módjára rendel behajtani. Ez lehet polgári jogviszonyból származó fizetési kötelezettség, ez azonban nem jelenti azt, hogy a Ket. rendelkezései az ügybe belépnének, vagy a polgári jogviszonyban hozott fizetésre kötelező határozatot közigazgatási perben lehet felülvizsgálni. A másik tévedés: nem teszi ez a rendelkezés a kötelezettséget adókötelezettséggé, hiszen kiszabásának alapjául egy más természetű anyagi jogszabály szolgált. Így a növényvédelmi bírság nem válik adójellegű kötelezettséggé azáltal, hogy meg nem fizetése esetén adók módjára kell behajtani.
Az első fokon eljárt hatóság a 2008. október 2-án kelt határozatában a felperest a használatában álló 028/95 hrsz.-ú külterületi ingatlannal kapcsolatban, a parlagfű elleni védekezési kötelezettség elmulasztása miatt 115 000 Ft növényvédelmi bírság megfizetésével sújtotta, egyben kötelezte, hogy védekezési kötelezettségének folyamatosan tegyen eleget.
Az elsőfokú határozattal szemben a felperes által benyújtott fellebbezés folytán eljárt alperes 2009. február 25-én hozott másodfokú határozatában az elsőfokú határozatot helybenhagyta.
A növényvédelemről szóló - az alperesi határozat meghozatalakor még hatályban volt - 2000. évi XXXV. törvény (a továbbiakban: Nvt.) 5. § (3) bekezdése, továbbá 60. §-a, valamint a 187/2006. (IX. 5.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Kr.) mellékletének rendelkezései alapján megállapítható volt a felperes felelőssége, és őt az elsőfokú hatóság jogszerűen sújtotta az említett összegű növényvédelmi bírsággal.
Az alperes szerint az ügyfél - azaz a felperes - a bírságfizetési kötelezettség alól nem mentesülhet azon az alapon, hogy a parlagfű-mentesítést utóbb elvégezte.
A felperes keresete folytán eljárt megyei bíróság jogerős ítéletével az alperes határozatát megváltoztatta, és a felperessel szemben kiszabott növényvédelmi bírság összegét 50 000 Ft-ra leszállította.
A bíróság arra is kitért, hogy az Nvt. 61. § (2) bekezdése szerint a kérdéses kötelezettség elmulasztásával összefüggésben kiszabható bírság összege 20 000 Ft-tól 5 000 000 Ft-ig terjed.
A bírság mértékéről kiegészítő szabályokat tartalmazó Kr. rendelkezései szerint a bírság összegét az eset összes körülményeire - így különösen az érintettek érdekei sérelmének körére, súlyára, a jogsértő állapot időtartamára és a jogsértő magatartás ismételt tanúsítására, valamint a jogsértéssel elért előnyre - tekintettel kell meghatározni.
Rámutatott ugyanakkor, hogy a hatóságok a Kr. 1. § (2) bekezdésében foglalt szempontokat a bírság kiszabásakor nem értékelték. A felperes jövedelmi viszonyai alapján a bíróság 50 000 Ft-ra leszállította a bírság összegét.
A jogerős ítélettel szemben az alperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, melyben annak hatályon kívül helyezését, és új - a felperes keresetét elutasító - határozat meghozatalát kérte.
Álláspontja szerint a jogerős ítélet a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 339. § (1), illetve (2) bekezdésében, valamint 339/B. §-ában, továbbá a Kr. ssz="39">mellékletének 3.2 pontjában foglaltakat sérti.
Előadta, hogy a bíróság ítéletében - annak ellenére, hogy tényként állapította meg az Nvt. 5. § (3) bekezdésében foglalt parlagfű-mentesítési kötelezettség felperes általi megsértését, továbbá a felperes korábbi jogkövető magatartását - az alperesi határozatot megváltoztatta, a bírságot 50 000 Ft-ra leszállította.
Az alperes szerint az eljárt megyei bíróság - miközben a bírságmérték megváltoztatásának jogalapjául a Pp. 339. § (2) bekezdés g) pontját jelölte meg - jogszabálysértést követett el. Ez részben abban áll, hogy a bíróság úgy változtatta meg a Pp. 339. § (1) bekezdésének sérelmével az alperesi határozatot, hogy nem állapított meg jogszabálysértést.
Az alperesi álláspont szerint az eljárt megyei bíróság - a fent hivatkozott törvényi rendelkezésektől eltérően - ítéletének meghozatalakor nem jogszerűségi felülvizsgálatot, hanem felülmérlegelést végzett.
A felülvizsgálati kérelem alapos.
A Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy az eljárt megyei bíróság a helyesen megállapított tényállásból az alapul fekvő, és általa az indoklásában felhasznált jogszabályi rendelkezések figyelembevételével téves jogi következtetésre jutott ítélete meghozatala során.
A közigazgatási perekben az eljáró bíróság által meghozható határozatok kereteit, annak tartalmát - az alperesi felülvizsgálati kérelemben is megjelölt - Pp. 339. és 339/B. §-ai jelölik ki.
Ahhoz, hogy a bíróság az Alkotmány 50. § (2) bekezdésében írt, a közigazgatási határozatok törvényességi ellenőrzésére vonatkozó hatáskörében eljárva, a Pp. XX. fejezete alapján zajló bírósági felülvizsgálat során az alperesi közigazgatási határozatot érintő hatályon kívül helyező vagy megváltoztató döntést hozzon, meg kell állapítania annak jogszabálysértő jellegét.
Jelen perben a jogerős ítélet nem állapította meg, hogy az alperesi határozat megsértette volna akár az eljárási, akár az anyagi jogszabályi rendelkezéseket.
Az Nvt. 61. § (1) bekezdés szerint a bírságot a növényvédelmi szerv határozatban állapítja meg, míg a (2) bekezdés értelmében a bírságot és meg nem fizetése esetén azt terhelő késedelmi kamatot adók módjára kell behajtani, amelyről az állami adóhatóság gondoskodik. E rendelkezések nem változtatják meg a bírság jellegét és nem teszik azt adókötelezettséggé, hiszen kiszabásának alapjául változatlanul a felperes jogellenes mulasztása szolgál.
Tekintettel arra, hogy a Pp. 339. § (2) bekezdése csak az imént említett jellegű kötelezettségekről szóló alperesi határozat megváltoztatására hatalmazza fel a bíróságot, a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy az alperesi határozat megváltoztatása a Pp. 339. § (2) bekezdése alapján jogszabálysértő volt.
A Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy az eljárt megyei bíróság ítéletében egyik - az imént felsorolt - körülmény fennállását, illetve hiányát sem igazolta; sőt, a jogerős ítélet indokolásából az tűnik ki, hogy a mérlegelési jogkörben hozott alperesi közigazgatási határozat a tényállást feltárta, az eljárási szabályokat nem sértette meg, a mérlegelés szempontjai megállapíthatók, a határozat indokolásából a bizonyítékok okszerűsége kitűnik. (Legf. Bír. Kfv.IV. 37.048/2010., KGD 2011/60.)
Közigazgatási ügynek minősíti a törvény a közoktatás körében a vizsgáztatók döntése elleni törvényességi kérelem elbírálását. Ez a jogrendszer sajátos megoldása, hiszen az oktatási intézmény és a tanulók között oktatási jogviszony áll fenn, azonban ha ebben a jogviszonyban törvénysértés történik, közigazgatási ügy módjára kell eljárni, beleértve a bírósági felülvizsgálatot. Az eljárás során azonban csak az elkövetett törvénysértéseket lehet vizsgálni. Így például az emelt szintű érettségi vizsga eredményének vitatására csak jogsértésre hivatkozással van lehetőség. A vizsga értékelése a vizsgáztató mérlegelésének eredménye, ha a vizsga levezetése megfelel a jogszabályoknak és a szabályzatokban foglalt előírásoknak, a bíróság a vizsga eredményét nem változtathatja meg.
A felperes a Megyei Kormányhivatalnál emelt szintű szóbeli érettségi vizsgára jelentkezett biológiából, mely a F. M. Gimnáziumban 2011. június 6. napján 13 órakor zajlott le. A felperes által kihúzott 4. tétel két, A és B részből állt, az A rész: "Az emberi szív", a B rész: "Elolvastuk az élet könyvét" témákat tartalmazta. A felperes a szóbeli vizsgán adott felelete alapján a háromtagú bizottságtól 14, 12, 14, összesítve: 14 pontot kapott. A fenti eredményt vitatva, a vizsgáztatók döntése ellen jogorvoslattal élt a közoktatásról szóló 1993. évi LXXIX. törvény (a továbbiakban: Kt.) 84. § (5) bekezdése, valamint az érettségi vizsga szabályzatának kiadásáról szóló 100/1997. (VI. 13.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Kr.) 40/A. § (2)-(3) bekezdései alapján. A felperes álláspontja szerint a vizsgabizottság egyfelől nem a tételéhez tartozó kérdéseket tett fel, másfelől az adott válaszokat nem megfelelően értékelte.
A Megyei Kormányhivatal Oktatási Főosztálya mellett működő vizsgabizottság 2011. június 23. napján kelt határozatával a jogorvoslati kérelmet elutasította.
A felperes törvényességi kérelme nyomán eljárt Oktatási Hivatal, az alperes a vizsgabizottság határozatát helybenhagyta, megállapítva, hogy a bizottság a felperes vizsgáztatása során jogsértést nem követett el.
A felperes - a fenti határozatok törvényességét vitató - keresetét az elsőfokú bíróság elutasította. Ítéletének indokolása szerint a felperes kereseti kérelme alapján - melyhez a bíróság a Pp. 215. §-a szerint kötve van - a felülvizsgálni kért határozatok tekintetében jogsértés nem állapítható meg. Álláspontja szerint a bíróság nem jogosult átvenni a vizsgáztatók hatáskörét, a határozatokat csak jogszerűségi szempontból vizsgálhatja. A vizsga érdemi, tartalmi részét egyfelől azért nem értékelheti, mert a vizsga alkalmával csak a felperes és a vizsgáztatók voltak jelen, másfelől azért nem, mert a vizsga értékeléséhez szakmai tudás szükséges, amellyel a vizsgabizottság tagjai rendelkeznek. A vizsga egyéb, a hatóságok által kivizsgálható körülményei tekintetében pedig a rendelkezésre álló iratanyagból a jogszerűség megállapítható. A közigazgatási eljárások során a tényállás tisztázása maradéktalanul megtörtént, a bírósági eljárásban a további bizonyítás felvétele szükségtelennek bizonyult.
A jogerős ítélet ellen a felperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, melyben annak megváltoztatását, érettségi eredményének 37 pontban való meghatározását kérte a Kr. 83. § (8) bekezdése és 84. § (4) bekezdése alkalmazásával. Álláspontja szerint az ítélet jogsértő, mert nem állapította meg, hogy a vizsgabizottság jogellenesen lefolytatott vizsgáztatása során teljesítményéhez képest feleletére alacsonyabb pontszámot adott. Sérelmezte, hogy a kihúzott tétel által lefedett témakörökön túlmutató, azokon túlterjeszkedő kérdéseket tettek fel, a 4. B tétel kifejtését félbeszakították, belekérdeztek. A vizsgáztatók nem önállóan értékelték előadását, nem megfelelően pontozták feleletét. Előadta, hogy a vizsgaelnököknek szóló tájékoztatóból kitűnik, a vizsgán előadandó tétel két része nem vonatkozhat azonos témára, akkor sem, ha mindkettő a genetikát érinti. A tételek különbözősége kizárja, hogy a vizsgáztató tanár kontroll nélkül csapongjon a témák között, a tételbe belekérdezve attól eltérő anyagot kérjen számon. Kifogásolta, hogy beleszóltak a feleletébe, megsértve a Kr. 36. § (1)-(2), (4) bekezdéseit.
A felperes felülvizsgálati kérelme nem alapos.
A Kúria álláspontja szerint az elsőfokú bíróság helyesen megállapított tényállásból helytálló következtetésre jutott az alperesi határozat jogszerűségével kapcsolatban, döntésével és indokaival a felülvizsgálati bíróság egyetért.
A Kúria mindenekelőtt a felperes felülvizsgálati kérelmében is előadottakra tekintettel a következőkre kíván rámutatni. A felperes a tényállás során ismertetett helyen és időben szóbeli és nem írásbeli vizsgát tett biológiából. Az ügy szempontjából ennek meghatározó jelentősége van. A szóbeli vizsga ugyanis komplex teljesítmény, melynek sikere nemcsak a vizsgázó felkészültségétől, hanem attól is függ, hogy e tudást mennyire meggyőzően tudja felmutatni. Szükséges a sikerhez a lényegre törő, világos, gördülékeny előadás mellett, kérdésfeltevés esetén a jó koncentráció, a gyors reagálás, mivel konkrét kérdésre konkrét választ vár a vizsgáztató. Nem vitásan a szóbeli vizsga esetén van felkészülési idő, mely alatt a kapott tétel kidolgozható. A tételvázlat azonban csak segédeszköz, az érdemjegy a szóban előadottak megfelelőségét tükrözi és nem a tételvázlatét. Az a körülmény, hogy a másodfokú eljárásban az alperes áttekintette, illetőleg "szakértővel" (helyesen: megfelelő szakképzettséggel rendelkező vizsgáztatóval) átvizsgáltatta a felperes tételvázlatát, a tényállástisztázásnak egyik eszköze éppúgy, mint a vizsgabizottság elnöke nyilatkozatának és egyéb bizonyítéknak tekinthető írásbeliségek beszerzése. Amennyiben az alperesnek a bizonyítékok - többek között a tételvázlat - vizsgálata alapján kételye támadt volna a vizsga szakszerű és ebből kifolyólag jogszerű lefolytatását illetően, más, a jogszabály által megengedett döntést hozatott volna. Önmagában azonban a tételvázlat nem lehet alapja egy szóbeli vizsgaeredmény megváltoztatásának, hiszen nem alkalmas eszköz a szóbeli vizsgán történtek teljes rekonstruálására.
A fentiektől jelentősen eltér az írásbeli vizsga, amely esetben a vizsgázó által leírtak, a kérdésekre adott válaszok alapján - széles körű bizonyítási eljárás nélkül is - szinte tökéletesen ellenőrizhető az értékelés jogszerűsége.
A jelen szóbeli vizsga lefolytatásának jogszerűségi ellenőrzése, ezen belül a kapott pontszámnak és a vizsgázó teljesítményének megfelelőségi kontrollja bonyolultabb bizonyítást igényelt ugyan, de ennek az alperes maradéktalanul eleget tett, amikor a vizsga alkalmával történteket rekonstruálta és értékelte. Vizsgálat alá vonta a vizsgabizottság elnökének és tagjainak nyilatkozatát, az egyéni értékelő lapokat, az egyéni osztályozó ívet, a szóbeli vizsga jegyzőkönyvét, a felperes tételvázlatát, és mindezt összevetette - a jogszabályi előírásokon túl -, a Nemzeti Erőforrás Minisztérium által kiadott értékélési útmutatóval.
A felperes a felülvizsgálati kérelmében az alperesi döntés és a jogerős ítélet megváltoztatását, pontszámának felemelését kérte. A Kúria álláspontja ezzel kapcsolatban az, hogy jelen ügyben az alperes által tisztázott tényállás alapján hozott közigazgatási határozat, illetve az ezt törvényesnek minősítő ítélet megváltoztatására abban az esetben lett volna lehetőség, ha az elsőfokú bíróság vagy a Kúria a vizsga lefolytatása menete körében jogsértést állapított volna meg és alátámasztást nyert volna, hogy a vizsgabizottság tevékenysége során - ezen belül, amikor mérlegelte a felperes feleletét - jogsértést követett el. Nem gyakorolhatja azonban a bíróság megváltoztató jogkörét akkor, amikor a vizsgázó (felperes) magát a vizsgáztató mérlegelése során hozott döntését kifogásolja, hiszen azt kellő szakmai tudás és a szóbeli vizsga szakmai minőségének megfelelő kontrollja hiányában nem bírálhatja felül. A törvényben és a vizsgaszabályzatban foglaltaknak megfelelően folytatott vizsga alapján megállapított szóbeli eredmény megváltoztatására nincs jogszabályi lehetőség. Ezért megalapozottan állapította meg ítéletében az elsőfokú bíróság, hogy az alperesi határozat jogszerű, a Kúria nem talált indokot, amely a jogerős ítélet és az alperesi határozat megváltoztatásával az elsőfokú közigazgatási döntés megsemmisítését, az új döntés meghozatalára utasítást alátámasztotta volna.
Minderre tekintettel a Kúria a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Kúria, Kfv. II. 39 055/2012/9. KGD 2013/106.)
Gyakran előfordul, hogy törvény egy polgári jogviszonyra közigazgatási jogviszonyt telepít, arra figyelemmel, hogy az esetleges polgári jogi jogsértés a közhatalom gyakorlását (közérdeket) is sérti. Előfordulhat - nem kifejezett törvényhozói megfontolással létrejött - polgári és közigazgatási jogviszony találkozása. Ezekben a jogvitákban általában nem okoz gondot a két eljárás különválasztása (pl. polgári jogi kárigény érvényesítése és közlekedési szabálysértési eljárás lefolytatása). A Kúria azonban arra hívja fel a figyelmet, hogy ilyen párhuzamos eljárások esetén a joghatály megállapításának feltételei eltérőek lehetnek, s ezeket nem lehet tetszőlegesen egyik vagy másik ügyben alkalmazni.

Állami támogatás visszafizetésére kötelező határozat elleni bírósági jogorvoslat

Közigazgatási szolgáltatási tevékenységnek minősül az állami támogatások szétosztása. A közigazgatás - meghatározott területfejlesztési, gazdaságpolitikai, munkaerőgazdálkodási célok megvalósítása érdekében - állami újraelosztó tevékenységet végez.
Az állami támogatások elosztása a támogatások feltételeinek meghatározása, nem megfelelő felhasználás esetén a támogatás visszafizetésére kötelezés közigazgatási jogviszony keretében történik, figyelemmel arra is, hogy a jogviszonyban hatósági elemek is megjelennek. Az állam a költségvetési bevételek újraelosztását végzi, semmiképpen nem tulajdonosi minőségben, hanem jogszabályok szerint állapítja meg a kifizetést, felhasználást és a jogkövetkezményt.
A Legfelsőbb Bíróság eseti döntése szerint a költségvetésből nyújtott vissza nem térítendő állami támogatásra irányuló szerződés megkötésének a szabályait a közigazgatási jogi rendelkezések és nem a Ptk. tartalmazza. A döntés közigazgatási jogviszonyként minősíti ezt a kapcsolatot.
A támogatási szerződés megkötésének e speciális szabályozására tekintettel megalapozatlanul helyezkedett a perben eljárt bíróság arra a jogi álláspontra, hogy az alperesnek a pályázat elbírálása és a szerződéskötés során tanúsított magatartását - kizárólag - a Ptk. 4. § (1) és (4) bekezdése, illetőleg 205. § (3) bekezdése általános szabályai szerint kell vizsgálni. Különösen téves az az álláspont, amely az utóbb megkötött támogatási szerződés egyes, (nyilvánvalóan a szerződés teljesítésével kapcsolatos kötelezettségeket szabályozó) rendelkezéseit visszavetíti a szerződéskötést megelőző magatartás megítélésére.
Megalapozatlanul állapította meg továbbá a másodfokú bíróság, hogy az alperes e magatartása okozta, hogy a felpereseknek a támogatás egy részét kamatostul vissza kellett fizetniük. Ez a jogkövetkezmény nem az alperes magatartásából, hanem a már idézett jogszabályok kötelező tartalmából és azoknak a támogatási szerződés 7. pontjában a szerződés tartalmává tett rendelkezéseiből eredt.
Az alperes - el nem bírált fellebbezési indokait megismételve - felülvizsgálati kérelmében alapos okkal hivatkozott arra, hogy az alperesi magatartás felróhatóságának feltételezésével sem állapítható meg az okozati összefüggés az alperes vitatott magatartása és a felperesek által állított kár között, amely abból keletkezett, hogy a felperesek az alacsonyabb összegű, a már átállt területekre igényelhető állami támogatástól elestek. (Legf. Bír. Pfv. VIII. ssz="1">21.706/2009., BH 2010. évi 4. sz.)
Megállapítható, hogy a jogviszony minősítését az a - néha véletlenszerű - körülmény határozza meg, hogy az állami hozzájárulás felöli döntés milyen jellegű közigazgatási határozatban történt, illetőleg nem határozatban, hanem megállapodásban rendelkezhet a támogatásról. Ez a különbségtétel nem elvi alapon történik, hanem a konkrét támogatási formára vonatkozó jogszabály határozza meg a formát, s ebből következik a per formája is. Így a következő ügyben a kincstár határozattal döntött a normatív állami támogatás odaítéléséről, s utóbb - a jogosulatlanul igénybe vett támogatás visszafizetéséről - hozott megfellebbezhető és bíróság által felülvizsgálható határozatot.
A munkahelyteremtő beruházásokhoz kapcsolódó állami támogatás visszafizetésével kapcsolatban a bíróság a felek közötti megállapodást a Ptk. 198. § (1) bekezdése szerinti szerződésnek minősítette (az állami szerv vissza nem térítendő támogatást biztosított az alperes részére, azzal, hogy öt éven keresztül meghatározott számú dolgozót foglalkoztat, ezt a kötelezettségét azonban az alperes nem teljesítette). (BH 1998/600.)
A támogatás lényegét illetően hasonló jellegű jogviszonyban a kedvezményezett a támogatást nyújtó szerv ellen közigazgatási perben kereshet jogvédelmet. Így az agrárfinanszírozási kamattámogatással kapcsolatos jogvita a bíróság szerint adójogi jogviszony, s nem alkalmazható a támogatási szerződésre a Ptk. 200. § (1) bekezdésének rendelkezése, amely szerint a felek a szerződés tartalmát szabadon állapíthatják meg, a szerződésekre vonatkozó rendelkezésektől egyező akarattal eltérhetnek, ha a jogszabály az eltérést nem tiltja. (Kfv. I. 35.640/2001., KGD 2005/57.)
Az európai mezőgazdasági orientációs és garancia alap gazdálkodási támogatásának igénybevétele során a felek között közigazgatási jogviszony jön létre, azonban a támogatás iránti kérelem elbírálására nem a Ket. szabályait, hanem speciális jogszabályokat kell alkalmazni.
Az első fokon eljárt közigazgatási szerv a 2005. szeptember 22. napján hozott határozatában helyt adott a felperes támogatás iránti kérelmének a 2004. szeptember 1-jétől induló öt éves időtartamra szóló támogatási időszak tekintetében, és részére gyepgazdálkodás túzok élőhely-fejlesztési előírásokkal kapcsolatos célprogramban 35,63 ha, a lucernatermesztés túzok élőhely-fejlesztési előírásokkal kapcsolatban 138,64 ha, az integrált szárazföldi növénytermesztés célprogramban 48,25 ha, a füves élőhelyek kezelése célprogramban pedig 5,01 ha területet állapított meg támogatható területként. E határozatra figyelemmel az elsőfokú hatóság a felperes számára 2004. szeptember 4-től 2005. augusztus 31-ig tartó gazdasági évre a 2005. október 26. napján hozott határozatban 11 848 423 Ft támogatási összeget állapított meg.
Az elsőfokú hatóság a 2007. június 14. napján hozott határozatában a felperes kifizetési kérelmének részben adott helyt, és részére 2005. szeptember 1-jétől 2006. augusztus 31-ig tartó gazdasági évre 74 194 Ft támogatási összeget állapított meg, az ezt meghaladó tárgyévi kifizetési kérelmét az 1. számú táblázatba foglalt parcellák tekintetében elutasította. E határozat ellen előterjesztett fellebbezésében a felperes arra hivatkozott, hogy kifizetési kérelmének benyújtásakor "tévedésből adminisztrációs hiba miatt TAK 03 lucerna helyett TAK 43-as kódot tüntetett fel". A területeket azonban hosszú évek óta folyamatosan szakszerűen, előírások betartásával hasznosítja, ezeken lucernát termeszt, és mellékelte kifizetési kérelmének "javított, helyesen kitöltött változatát" tartalmazó betétlapot.
A másodfokú hatóság a 2008. május 28. napján hozott határozatában az elsőfokú határozatot helybenhagyta.
A felperes keresetében kérte az alperes határozatának hatályon kívül helyezését, vagy megváltoztatását, kifizetési kérelemének megfelelő határozat meghozatalát, vagy a hatóság kötelezését új eljárás lefolytatására. Azzal érvelt, hogy az alperes eljárása és határozata nem felel meg a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (továbbiakban: Ket.) 1. § (1) és (2) bekezdéseiben, 2. § (1) és (3) bekezdésében, 102-103. §-aiban, és a 3508/92/EGK tanácsi rendelettel létrehozott integrált igazgatási és ellenőrzési rendszer alkalmazása részletes szabályainak megállapításáról szóló 2001. december 11-i 2419/2001/EK rendelet (a továbbiakban: R2.) 32. Cikk (1) bekezdésében és 44. Cikk (1) bekezdésében foglaltaknak. Hivatkozott arra is, hogy az alperes más ügyekben azonos tényállás mellett az ügyfelek számára kedvező határozatokat hozott.
Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét alaposnak találta, és az alperes határozatát az elsőfokú határozatra is kiterjedően hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú hatóságot új eljárásra kötelezte. Ítéletében azt állapította meg, hogy az alperes nem tett eleget a Ket. 50. § (1) bekezdése szerinti tényállás tisztázási kötelezettségének, és a határozatának indokolásából sem derül ki, hogy miért hagyta figyelmen kívül a felperes érveit, a felperes által szolgáltatott adatokat (a valós hasznosítást, becsatolt gazdálkodási naplót, a természetvédelmi terület-felügyelő és regionális túzokvédelmi munkatárs feljegyzését).
A jogerős ítélet ellen az alperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, kérte annak hatályon kívül helyezését, a felperes keresetének elutasítását. Azzal érvelt, hogy a jogerős ítélet nem felel meg a nemzeti vidékfejlesztési terv alapján a központi költségvetés, valamint az európai mezőgazdasági orientációs és garancia alap garancia részlege társfinanszírozásában megvalósuló támogatások igénybevételének általános szabályairól szóló 131/2004. (IX. 11.) FVM rendelet (a továbbiakban: R.1.) 8. §-ában, az R2. 6. és 12. cikkeiben, a nemzeti vidékfejlesztési terv alapján a központi költségvetés, valamint az európai mezőgazdasági orientációs és garancia alap garancia részlege társfinanszírozásában megvalósuló agrár-környezet gazdálkodási támogatások igénybevételének részletes szabályairól szóló 150/2004. (X. 12.) FVM rendelet (a továbbiakban: R.3.) 5. § (1) bekezdés a)-d) pontjában, 6. § (1) bekezdés a) pontjában, (2) bekezdés a) pontjában, 7. § (1) bekezdés c) pontjában, 21. § (2) bekezdés b) pontjában, 16. § (1) bekezdésében, 17. § (6) bekezdésében foglaltaknak. Hangsúlyozta továbbá, hogy az ügy eldöntése szempontjából kiemelkedő jelentősége van az R2. 32. Cikk (1) bekezdésének, 44. Cikk (1) bekezdésének. Álláspontja szerint a felperes nem tudta bizonyítani, hogy nem volt vétkes a tévedésben és a valótlan adat közlésében, ennélfogva nem mentesülhet a szankció alól. Az elírt hasznosítási kód nyilvánvaló hibakénti kijavítására nem volt lehetőség, és nem terhelte hiánypótlási felhívás kibocsátásának kötelezettsége sem, a felperes pedig az előírt határidőben kérelmét nem módosította.
A felülvizsgálati kérelem az alábbiak szerint alapos:
A R.3. 15. §-a kimondja, hogy a kifizetési kérelmet postai úton, az erre rendszeresített formanyomtatványon, 2005/2006. gazdálkodási évben február 1. és február 28. között kell benyújtani. A R.1. 7. és 13. §-a továbbá akként rendelkezik, hogy a kérelmet kizárólag formanyomtatványon, és a benyújtására nyitva álló határidőn belül lehet módosítani.
Következik, hogy a hatóság eljárására jelen ügyben speciális szabályok, és nem a Ket. általános rendelkezései az irányadók.
Az alperes alappal hivatkozott arra, hogy nemcsak a támogatásra nem jogosító hasznosításhoz, hanem a kérelemben bejelentett adatok valótlanságához is következmények kapcsolódnak illetve kapcsolódhatnak, és a vétlenség megállapításához nem elégséges annak igazolása, hogy az érintett parcellákon a kérelmező támogatható növényt termesztett. A 44. Cikk (1) bekezdése értelmében azt is bizonyítania kell a kérelmezőnek, hogy valótlan adatközlésben nem volt vétkes.
Az előzőkben részletezettekre figyelemmel helytálló az az alperesi érvelés, mely szerint az elsőfokú bíróság tévesen hagyta figyelmen kívül a perbeli jogvita eldöntésére irányadó speciális szabályokat, és téves jogalkalmazással, illetve jogértelmezéssel hozta meg ítéletét, mivel a hatóságot jelen ügyben nem terhelte kijavítási, hiánypótlási, további tényállás tisztázási, bizonyítási és ellenőrzési kötelezettség. Ennél fogva az alperes határozatának hatályon kívül helyezésére és új eljárás elrendelésére a jogerős ítéletben rögzített és felülvizsgálati kérelem által vitatott jogcímen nem kerülhetett volna sor. (Legf. Bír. Kfv. V. 35.426/2010., BH 2011/213.)
Sajátos szabályozás vonatkozik a helyi önkormányzat által igénybe vett támogatásokkal összefüggő jogvitákra. Ha az önkormányzat a támogatást jogtalanul veszi igénybe, az Áht. 64-64/E. §-ai alapján a kincstár hatósági határozatban kötelezi az önkormányzatot a visszafizetésre. Ez a szabályozás a helyi önkormányzat által jogtalanul igénybe vett támogatásokkal összefüggésben egyedi hatósági határozatok meghozatalát írja elő, melyek ellen jogorvoslatnak van helye. A Ket. szabályaitól eltérő eljárási szabályokat az Áht. 64/D. §-a tartalmazza. Ha a helyi önkormányzat a 64-64/A. §-ok hatálya alá nem tartozó központi költségvetésből származó támogatást (vagyis nem feladatmutatók szerinti normatív támogatást vagy hozzájárulást, illetve más, a központi költségvetési kapcsolatokból származó, normatív módon elosztott forrást) vagy annak egy részét jogtalanul vette igénybe, azt nem a megjelölt feladatra használta fel, illetve a jogszabályban rögzített arányt meghaladó mértékű támogatást vett igénybe, vagy a támogatások igényléséhez valótlan adatot szolgáltatott, a támogatásról haladéktalanul köteles lemondani, és a támogatást a központi költségvetés javára visszafizetni. Az érintett helyi önkormányzatra nézve kötelező egyedi hatósági határozat írhatja elő a visszafizetési kötelezettséget és az abban szereplő összeget, mellyel szemben az önkormányzat bírósághoz fordulhat. [42/2008. (IV. 17.) AB hat.]
Polgári perben bírálta el a bíróság a költségvetési forrásokat terhelő, állami kötelezettségvállalást tartalmazó támogatási szerződést, annak ellenére, hogy a perben szinte kizárólag az Áht. (1992. évi XXXVIII. törvény) rendelkezéseit alkalmazta.
A felperes és az alperesi jogelőd 2001. november 8-án támogatási szerződést kötött a K., A. u. 97. szám alatti városi sportcsarnok műanyag borítású atlétikai pályájának megépítéséhez 60 millió forint vissza nem térítendő támogatás nyújtásáról. A szerződés 2.3. pontja szerint a felek megállapodtak, hogy a támogatási összeg folyósításának pénzügytechnikai lebonyolításáról a jelen szerződés kiegészítéseként későbbi időpontban rendelkeznek. A 2.4. pont szerint a támogatást az alperesi jogelőd a 2002. évi költségvetési év folyamán nyújtja.
A felperes ugyanezen támogatási célra 2001 októberében, majd 2002 áprilisában szintén pályázatot nyújtott be, az előbbi pályázata alapján 30 millió forint támogatást kapott, amire vonatkozóan 2002 márciusában a felek támogatási szerződést kötöttek. A 30 millió forint támogatást az alperesi jogelőd a felperesnek a benyújtott elszámolás alapján kifizette.
A felperes 2002. szeptemberétől kezdődően többször felszólította az alperesi jogelődöt a 2001. novemberi támogatási szerződés (perbeli szerződés) alapján történő teljesítésre. Mivel az alperes ettől elzárkózott, a felperes keresetet indított elsődlegesen a szerződés teljesítése, másodlagosan biztatási kár megfizetése jogcímén 60 millió forint és kamatai megfizetése iránt.
A jogerős ítélet a felperes keresetét elutasította.
Az elsőfokú ítélet indokai szerint a felperes az alperes tagadásával szemben nem bizonyította, hogy a szerződés a pénzügyi ellenjegyzés hiányában érvényesen létrejött. Nem volt megállapítható, hogy a pénzügyi kötelezettségvállalásra, illetve a szerződésben vállalt támogatás vizsgálatára sor került, a szerződés 2.3. pontja ennek az ellenkezőjére utal.
A szerződés érvénytelensége mellett a biztatási kár szubszidiárius jogcíme nem áll meg.
A felperes fellebbezése folytán eljáró másodfokú bíróság az elsőfokú ítélet indokait azzal egészítette ki, hogy az 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: Ptk.) által nem nevesített szerződésre az államháztartás működési rendjéről szóló 217/1998. (XII. 30.) Korm. rendelet rendelkezéseit kellett alkalmazni. Az államháztartásról szóló 1992. évi XXXVIII. törvény 98. § (2) bekezdése és a 217/1998. (XII. 30.) Korm. rendelet 134. §-a értelmében a kötelezettségvállalás csak írásban és a kötelezettségvállalást jelentő okmány ellenjegyzése után lehetséges, a kötelezettségvállaló és az ellenjegyzésre jogosult aláírása pedig a kötelezettségvállalás érvényességének a kelléke. Mivel a támogatási szerződés ellenjegyzése nem történt meg, továbbá a felperes a Kormányrendelet szerint kötelezően csatolandó okiratokat nem nyújtotta be, a szerződéskötés jogszabályi feltételei hiányoztak, illetve a szerződés kötelező tartalmában történt megállapodás hiányában a szerződés nem jött létre.
A másodfokú bíróság egyetértett az elsőfokú ítéletnek a biztatási kár iránti követelés elutasításával kapcsolatos jogi indokaival is kiemelve, hogy annak tényállási elemeit a felperes nem bizonyította, illetve ilyen tényekre nem is hivatkozott.
A jogerős ítélet ellen előterjesztett felülvizsgálati kérelmében a felperes sérelmezte, hogy az eljárt bíróság az Államháztartási Törvény és a Kormányrendelet rendelkezéseit tévesen értelmezte.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályában fenntartására irányult.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A jogerős ítélet helyesen indult ki abból, hogy a perbeli támogatási szerződésre vonatkozó szabályokat az államháztartásról szóló 1992. évi XXXVIII. törvény és végrehajtási rendeletei tartalmazzák. A Ptk. 1. § (1) bekezdése értelmében e szabályokat - ha eltérően nem rendelkeznek - a Ptk.-val összhangban, a Ptk. rendelkezéseire figyelemmel kell értelmezni.
Az Áht. 98. § (1) bekezdése szerint a költségvetési szerv feladatainak ellátását, végrehajtását szolgáló, a kiadási előirányzatokat terhelő fizetési vagy más teljesítési kötelezettségvállalása - (a továbbiakban: kötelezettségvállalás) - törvényben meghatározott kivétellel - a költségvetési szerv vezetőjének vagy az általa megbízott személynek a hatáskörébe tartozik. A (2) bekezdésnek megfelelően a kötelezettségvállalás - a törvényben meghatározott kivétellel - a gazdasági vezetőnek vagy az általa kijelölt személynek az ellenjegyzése után, és csak írásban történhet. A kötelezettségvállalásnak előirányzat felhasználási terven kell alapulnia. A (3) bekezdés rendelkezése szerint a kötelezettségvállalás előtt meg kell győződni arról, hogy a jóváhagyott költségvetés a fel nem használt és le nem kötött kiadási előirányzata biztosítja-e a fedezetet. A 101. § (5) bekezdése értelmében az államháztartásból folyósított támogatások igénybevételének részletes szabályait külön jogszabály tartalmazza.
Az államháztartás működési rendjéről szóló 217/1998. (XII. 30.) Korm. rendelet a fenti törvényi rendelkezések megismétlése mellett a 134. § (9) bekezdésében kibontja az ellenjegyzés jogi tartalmát. A Korm. rendelet úgy rendelkezik, hogy amennyiben a kötelezettségvállalás nem felel meg a (9) bekezdésben előírtaknak, az ellenjegyzésre jogosultnak erről írásban tájékoztatnia kell a kötelezettségvállalót, illetve a költségvetési szerv vezetőjét. Ha a költségvetési szerv vezetője ennek ellenére írásban ellenjegyzésre utasítja az ellenjegyzőt, köteles az utasításnak eleget tenni. E tényről központi költségvetési szerv esetén a felügyeleti szerv vezetőjét írásban értesíteni kell. A felügyeleti szerv a kézhezvételtől számított 8 munkanapon belül köteles megvizsgálni a bejelentést és kezdeményezni az esetleges felelősségrevonást.
A perbeli támogatási szerződés létrejöttének elbírálásakor alapvetően abból kellett kiindulni, hogy az alperesi jogelőd támogató a szerződés 2.4. pontja szerint az 1. pontban meghatározott célból a 2.2. pontban meghatározott vissza nem térítendő támogatást a 2002. évi költségvetési év folyamán kívánta nyújtani. Ennek megfelelően a 2.3. pontban abban állapodtak meg a felek, hogy a támogatási összeg folyósításának "pénzügytechnikai lebonyolításáról" a szerződés kiegészítéseként későbbi időpontban rendelkeznek.
Ennek megfelelően rendelkeztek a felek a 3.2. pontban a szerződéskötés feltételét jelentő mellékletek és igazolások csatolásának az elhalasztásáról. Az eljárt bíróság helyesen értelmezte a szerződés 2.1. pontját akként, hogy a támogatás átutalásának feltételét képező szakmai leírást és költségvetést a felperes a támogatási szerződés aláírásakor nem csatolta, mivel a perbeli szerződés - szóhasználatától eltérően - nem vitásan ilyen mellékletekkel nem rendelkezett.
A fentiekből kitűnik, hogy a támogatási szerződés megkötésének két alapvető feltétele, a támogatandó cél megjelölése és megvizsgálása, továbbá a támogatás költségvetési forrásának előirányzata (részelőirányzata, felhasználási jogcíme) kijelölése adott esetben hiányzott, és az e feltételeket vizsgáló ellenjegyzési eljárásra sem került sor. A jogerős ítélet helyesen következtetett arra, hogy a lényeges feltételekben történt megállapodás hiányában [Ptk. 205. § (1) bekezdés] a támogatási szerződés nem jött létre.
Megjegyzendő, hogy az előirányzatokból nyújtható támogatásokra vonatkozó általános szabályok szerint [217/1998. (XII. 30.) Korm. rendelet 81. § (1) bekezdés] ugyanazon programhoz, projekthez támogatás egy előirányzatból csak egy alkalommal ítélhető meg. A 217/1998. (XII. 30.) Korm. rendelet 82. § (1) bekezdése értelmében az e rendelet hatálya alá tartozó előirányzatokból fejlesztési támogatás kizárólag pályázat útján nyújtható. (EBH 2004.1117.).
A felperes valamennyi ismertetett szabálynak megfelelően 2001 októberében ugyanerre a megvalósítási programra pályázatot nyújtott be 60 millió forint összegű támogatásra, egyúttal a szükséges mellékleteket is előterjesztette. A szabályszerű elbírálást, ellenjegyzést követően 2002 márciusában támogatási szerződést kötöttek a felek, melyben az alperesi jogelőd 30 millió forint támogatást nyújtott a felperesnek a Költségvetési Törvény Ifjúsági és Sportminisztérium fejezet 5/2/4 sportágfejlesztési programok jogcímének terhére.
Az alperes helyesen hivatkozott felülvizsgálati ellenkérelmében arra, hogy az ily módon szabályszerűen nyújtott támogatáson túlmenően a felperest az adott költségvetési évben az általa megjelölt fejlesztési célra további támogatás nem illette meg. A perbeli támogatási szerződést létrejött szerződésként értékelve jogszabályba ütköző semmis szerződésnek [Ptk. 200. § (2) bekezdés] kellene minősíteni.
Helyesen foglalt állást az eljárt bíróság a felperes másodlagos, biztatási kár megtérítése címén előterjesztett keresete tárgyában is. A fejlesztés önerőből megvalósított része a felperes tulajdonát képező városi sportcsarnok vagyongyarapodásában testesült meg. Így a Ptk. 355. § (4) bekezdésében meghatározott kárfajták bármelyikének megfelelő károsodás sem következett be. A költségvetési szervként, az e szervekre vonatkozó jogszabályi előírások alapján gazdálkodó felperes maga is tisztában volt azzal, hogy a 2002. évi költségvetési forrásokból történő támogatására vonatkozó alperesi ígéret az egyéb, fentiekben részletezett feltételek bekövetkezése esetén valósulhat meg. Ebből következően a Ptk. 6. §-ában írott egyéb tényállási elemek fennállására sem hivatkozhatott alapos okkal felülvizsgálati kérelmében sem.
Az ismertetett indokoknak megfelelően a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet az 1952. évi III. törvény (Pp.) 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Pfv.VIII. 21.130/2007., BH 2009/2/50.)
A Bírósági Határozatban és a Közigazgatási-Gazdasági Döntvénytárban közelmúltban megjelent eseti döntések közül - közigazgatási perben eldöntött jogvitaként - megemlíthetjük az elektronikus hírközlési támogatással [134/2004. (IV. 29.) Korm. rend.], a szőlőültetvény kivágása esetén járó támogatással [110/2005. (XI. 24.) FVM rend.], valamint a helyi önkormányzat működésével kapcsolatos ösztönző hozzájárulással (2004. évi CXXXV. törvény) összefüggő ügyeket.
A jogviszony jellegének megítélésében viszonylag pontos eligazító pontot jelent az, hogy az állami támogatás odaítéléséről a Kincstár dönt, s ez a szervezet ellenőrzi a támogatás felhasználását. A szabálytalan felhasználás következményeként hozott közigazgatási határozatból következően a hatósági eljárás szabályai érvényesülnek a jogvitában.
Ezekben az ügyekben a jogszabály egyértelműen határozza meg az eljáró bíróságot: hatósági határozat felülvizsgálatáról van szó, s ez csak közigazgatási perben történhet. Ezekben az ügyekben a bírói gyakorlat hangsúlyozza, hogy az állami támogatás fizetése nem két fél magánjogi megállapodásán alapszik, még akkor sem, ha a jogszabály a visszafizetendő összeg vonatkozásában a jegybanki alapkamattal terhelt részletfizetésről rendelkezik. Nem magánjogi jogviszonyról van szó, hanem közjogi jogviszonyról.
A Magyar Államkincstár 2010. március 4-én kelt határozatával a felperes - mint oktatási intézmény - javára 157 155 023 Ft többlettámogatást állapított meg, melynek alapja a bíróság ítélete volt, amely e körben kötelezte új eljárásra a hatóságot.
Ezen megismételt eljárásban hozott elsőfokú határozattal szemben több okból is fellebbezést jelentett be a felperes. Így egyrészt hivatkozott számszaki hibákra, másrészt hiányolta a 2008. évi szakmai és informatikai támogatás összegéről való rendelkezést, végezetül pedig hiányolta a visszamenőlegesen megállapított többlet-támogatás után a kamatfizetés elmaradását.
A másodfokú hatóság 2010. május 25-én kelt határozatával elutasította a fellebbezést valamennyi felvetés tekintetében, az elsőfokú határozat helyes indokaira hivatkozással.
Az alperes szerint ő haladéktalanul eleget tett a bírósági ítéletnek, késedelembe nem esett; a bíróság kamatfizetésről nem tett említést, de egyébként ennek jogszabályi alapja sincs.
A felperes keresetlevelében ezt vitatta. Kifejtette, hogy - álláspontja szerint - a kamat jogalapját a Ptk. 301. § (1)-(2) bekezdései, valamint a 232. § (2) bekezdése alapozzák meg. Kifejtette, hogy attól jogszabálysértő a másodfokú határozat, hogy, noha a 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) 3. § (2) bekezdése egyértelműen kimondja, hogy a közigazgatási hatóságnak az ügyben minden jelentős körülményt figyelembe kell vennie döntésekor és arról döntenie is kell, a kamat pedig lényeges körülménynek tekintendő, az alperes ezt elmulasztotta. A jogszabálysértés abban áll, hogy az eredetileg fennálló esedékességi időponthoz (2007. szeptember 1.) képest, az alperes később, csak a bírósági ítélet hatására teljesített, de a késedelembe esés ellenére kamatot nem fizetett.
Az ügyben eljárt bíróság 2011. március 10-én kelt ítéletében a keresetet elutasította és megállapította, hogy az alperesi határozat a keresettel támadott körben nem jogszabálysértő.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében a felülvizsgálati kérelem elutasítását kérte. Kifejtette, hogy a Fővárosi Bíróság a jogszabályok helyes értelmezésével jogszerű határozatot hozott, kérte azt hatályában fenntartani, és a felperest perköltségben marasztalni.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A közoktatásról szóló 1993. évi LXXIX. törvény 118. § (1) bekezdése értelmében a közoktatás rendszerének működéséhez szükséges fedezetet a központi költségvetés és a fenntartó hozzájárulása biztosítja, melyet a tanuló által igénybe vett szolgáltatás díja és a közoktatási intézmény más saját bevétele egészíthet ki. A (2) bekezdés kimondja, hogy a közoktatás feladatainak ellátását szolgáló költségvetési hozzájárulás összegét az éves költségvetési törvényben kell meghatározni. A (3) bekezdés szerint a központi költségvetés az állami szervek és a helyi önkormányzatok, valamint a nem állami, nem helyi önkormányzat intézményfenntartók részére az általuk fenntartott nevelési-oktatási intézmények működéséhez - a gyermek-, tanulói létszámot, valamint az ellátott feladatokat figyelembe véve - normatív költségvetési hozzájárulást biztosít.
A 213/2011. (X. 14.) Korm. rendelet 16. § (6) bekezdése szerint az Igazgatóság legfeljebb egy évre - az írásbeli kérelemben benyújtott indokok mérlegelésével - a visszafizetendő összeg vonatkozásában a kérelem benyújtását megelőző félév utolsó napján érvényes jegybanki alapkamat mértékével terhelten részletfizetést engedélyezhet. Az Igazgatóság a részletfizetésről szóló kérelemről soron kívül dönt. A (7) bekezdés kimondja, hogy ha a fenntartó visszafizetési vagy részletfizetési kötelezettségének határidőben nem tesz eleget, a napi jegybanki alapkamat kétszeres mértékének megfelelő késedelmi kamatot köteles fizetni addig a napig, amíg fizetési kötelezettségét nem teljesíti.
A Kúria - mint felülvizsgálati bíróság - megállapította, hogy az elsőfokú bíróság helyesen megállapított tényállás alapján, és a vonatkozó jogszabályok megfelelő értelmezésével hozta meg a döntését. Külön kiemeli a felülvizsgálati bíróság, hogy nem két fél magánjogi megállapodáson alapuló szerződéséről volt szó konkrét ügyben, nem ez volt az alapul szolgáló jogviszony, hanem közjogi aktusról, azaz a támogatás alakszerű közigazgatási határozattal került megállapításra. Nem lehet értelmezés útján olyan tartalmat tulajdonítani egy kógens jogszabálynak, amit az tételesen nem tartalmaz. Amikor a jogalkotó közjogi jogviszonyban (például egy téves hatósági döntés miatt annak reparációjakor, illetőleg éppen ennek céljából) kamatfizetést kíván előírni, azt a tételes jogszabályban teszi meg, illetve kell megtennie.
A felülvizsgálati bíróság ezen álláspontja alátámasztására hivatkozik a BH 2010.200. eseti döntésére (LB Kfv. I. 35 261/2009.), amely részletesen levezeti, hogy hasonló szituációban az adóhivatalnak - az őt terhelő visszafizetési kötelezettség esetén - mikor, és milyen kamatot kell fizetnie [Art. 37. § (6) bek., 135. § (4) bek.]. Az eseti döntés elvi éllel rögzíti, hogy ilyen esetben a Ptk. alkalmazásának nincs helye, illetőleg utal egy korábbi, ugyancsak eseti döntésre (EBH 2006.1461.), mely értelmében az Art. szerinti kamat költségvetési támogatásnak minősül.
Jelen felülvizsgálati kérelemmel érintett perbeni esetben a jogalkotó kamatfizetési kötelezettséget csak arra az esetre írt elő, ha a támogatott szervezetnek van valamely okból visszafizetési kötelezettsége az állami költségvetés felé. Attól még, hogy e körben nincs további rendelkezés a speciális jogviszonyra vonatkozó jogszabályban, nem lehet áttérni a Ptk. alkalmazására, mert a felek között nem a Ptk.-n alapuló szerződéses jogviszony jött létre, hanem közjogi.
Ennélfogva a felülvizsgálati bíróság a Pp. 275. § (1)-(3) bekezdése alapján az elsőfokú jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. (Kúria, Kfv. I. 35 348/2011., KGD 2012/150)
A felsorolt ügyekből kitűnik, hogy a bírói gyakorlat nem talált egyértelmű elvi alapot a polgári per és a közigazgatási per elválasztására.
Nem elvi alapon álló álláspontot képvisel az a döntés, amely a közigazgatási vagy polgári jogi jogviszonynak történő minősítést formai tényhez köti, nevezetesen ahhoz, hogy a jogviszonyban álló felek közötti vitában született-e közigazgatási határozat ("közigazgatási per lefolytatásának közigazgatási határozat hiányában nem kerülhető sor" KGD 2014.135.). Igen szűklátókörű az a felfogás, amely szerint csak az aktus felülvizsgálat jellemzi a közigazgatási jogviszonyt. Ez a nézet figyelmen kívül hagyja, hogy közigazgatási jogviszony közszerződési formában is létezhet. A következő ügy azért is figyelemre méltó - azon kívül, hogy a bírósági gyakorlat mennyire ellentmondásos - mert a közigazgatási határozattal létrejött közigazgatási jogviszony járulékos kérdéseit (kamat, kár) utalta polgári bírósági útra.
A törvényszék ítéletének indokolásában megállapított tényállás szerint felperes az alperessel szemben kamatköveteléssel élt, mert a mezőgazdasági támogatást késve kapta meg. Emiatt keresetet nyújtott be, melyben elsődlegesen a Ptk. 301. § (1) bekezdése alapján kamat megfizetésére kérte kötelezni az alperest, másodlagosan szerződésen kívül okozott kár jogcímen kérte az alperes kötelezését, harmadlagosan végül követelésének közigazgatási jogkörben okozott kár jogcímén való megítélését kérte. Keresetét a Pesti Központi Kerületi Bírósághoz nyújtotta be. A bíróság végzésével megállapította hatáskörének hiányát, és a pert megszüntette. A kerületi bíróság megállapította, hogy a felek között közigazgatási jogviszony áll fenn.
A felperes fellebbezése folytán eljárt Fővárosi Bíróság az elsőfokú bíróság végzését helybenhagyta, egyben elrendelte a keresetlevél áttételét az ügy elbírálására hatáskörrel rendelkező Fővárosi Bíróság közigazgatási kollégiumához. Indokolása szerint a felek között közigazgatási jogviszony jött létre, és az abból fakadó jogvitákat is közigazgatási eljárásban kell eldönteni.
A Fővárosi Bíróság 2010. szeptember 7. napján kelt végzésével jogerősen eldöntött ügy folytán megindult közigazgatási perben a törvényszék, mint közigazgatási bíróság részítélettel döntött az elsődleges kereseti kérelemről, megállapítva, hogy a Ptk. 301. § (1) bekezdése közigazgatási jogviszonyban nem alkalmazható és a Ket. vagy más törvény sem ír elő közigazgatási jogviszonyra nézve kamatfizetési kötelezettséget.
A harmadlagos kereseti kérelem, a közigazgatási jogkörben okozott kár megtérítése tekintetében az ügyet elkülönítette, és a polgári kollégium számára megküldte lajstromozás végett, mivel azt a Fővárosi Törvényszék Polgári Kollégiumához tartozó ügynek vélte.
A részítélet ellen a felperes nyújtott be fellebbezést, melynek folytán eljárva a Fővárosi Ítélőtábla végzésével a fellebbezést hivatalból elutasította, és rámutatott arra, hogy közigazgatási ügyről van szó, melyet a közigazgatási per szabályai szerint kellett lefolytatni, ezért a felperes által előterjesztett fellebbezést felülvizsgálati kérelemnek kell tekinteni és azt a végzés jogerőre emelkedését követően a Kúriához felterjeszteni. Ezt az ítélőtáblai végzést a Kúria végzésével helybenhagyta, arra tekintettel, hogy az áttétel folytán az ügyben valóban a Pp. XX. fejezete szerinti eljárást kellett lefolytatni. A kúriai végzés azonban arra nem tért ki - szemben az ítélőtáblai végzéssel -, hogy anyagi jogi szempontból is közigazgatási ügyről van-e szó.
A felperes felülvizsgálati kérelmében előadta, hogy a közigazgatási határozat meghozatalát követően a felek között a közigazgatási jogviszony megszűnt, a felperes - eltérő közigazgatási szabály hiányában - a Ptk. 301. § (1) bekezdése alapján követelhet kamatot a késedelmes kifizetés esetén.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában fenntartását kérte.
A felülvizsgálati kérelem az alábbiak miatt alapos.
A Kúria álláspontja szerint az a kérdés, hogy a felperesnek a határozati rendelkezés folytán járó támogatás alperes általi késedelmes teljesítése után jár-e a Ptk. 301. § (1) bekezdése alapján kamat, olyan kérdés, melynek eldöntése a polgári bíróság hatáskörébe tartozik.
Nem vitás, hogy a polgári bíróságnak szükséges vizsgálni, hogy a felek közti jogviszonyt valamely közigazgatási anyagi jogi, illetve hatásköri szabály rendezi-e, és lehetővé teszi-e, hogy az alperes erről a kérdésről határozatot hozzon. Ha van ilyen jogszabály, és az alperes nem hozott határozatot, akkor közigazgatás hallgatásának esetköre áll fenn, melyre a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény módosításáról és az egyes közigazgatási nemperes eljárásokban alkalmazandó szabályokról szóló 2005. évi XVII. törvény 2. §-a szerinti eljárás az irányadó, ha pedig hozott határozatot, akkor közigazgatási pernek van helye.
A per jelenlegi állására tekintettel szükséges utalni arra, hogy a közigazgatási hatáskört megalapozó jogszabályra alperes nem hivatkozott, nem is állította, hogy ő neki kamatok, késedelmes kiutalásból eredő károk megtérítése tekintetében bármilyen közigazgatási döntési jogköre lenne, és a bíróság részítélete is azt állapította meg, hogy ilyen közigazgatási eljárás a konkrét jogviszony tekintetében nincs. Addig pedig közigazgatási per lefolytatására nincs lehetőség, amíg a Pp. 324. § (2) bekezdése alá eső, felülvizsgálható határozat nem születik.
Az, hogy ehhez képest történt-e jogalap nélküli gazdagodás, fennáll-e kamatfizetési kötelezettség a Ptk. alapján, vagy szerződésen kívüli okozott károkról van szó, avagy közigazgatási jogkörben okozott kárról, a polgári bíróság hatáskörébe tartozó kérdések.
Ezért a Kúria a törvényszék ítéletét a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte, és a bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította.
Az új eljárásban a Fővárosi Bíróság jogerős másodfokú áttételt elrendelő végzésére tekintettel a most már Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróságnak fel kell terjesztenie az ügyet a Pp. 45. § (2) bekezdés b) pontja alapján a Fővárosi Ítélőtáblához negatív hatásköri összeütközésre tekintettel, kijelölés végett.
A Kúria utal arra, hogy a harmadlagos kereseti kérelem tekintetében, ha elkülönítésre került sor, mely új számra lajstromozott ügyben a Fővárosi Törvényszék elé került az ügy, akkor jelen ügyben kijelölésre az elsődleges és másodlagos kereseti kérelmekre vonatkozó jelenleg a közigazgatási és munkaügyi bíróságon áttétel folytán még folyamatban lévő ügyben van szükség. (Kúria, Kfv. III. 37 419/2013/5., KGD 2014.135.)
A Kúria Polgári, valamint Közigazgatási-Munkaügyi Kollégiuma végül együttes véleményben [1/2012. (XII. 10.) KMK-PK] adott iránymutatást:
A pénzügyi támogatásokkal összefüggő perek az alapján minősülhetnek polgári vagy közigazgatási ügynek, hogy a támogatási jogviszony vonatkozásában valamely szervezet részére a jogszabály tételes rendelkezése biztosít-e közigazgatási hatósági hatáskört. Közigazgatási hatáskör csak akkor állapítható meg, ha arról jogszabály - az első fokon eljáró hatóság megnevezésével - egyértelműen rendelkezik. A jogviszonyban jelentkező közjogi elemek vagy bármely résztvevő "közhatalmi-jellegű" státusza a támogatási döntést nem teszi közigazgatási határozattá, közigazgatási pernek csak az 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) XX. fejezete szerinti feltételek maradéktalan érvényesülése esetén lehet helye. Amennyiben jogszabály közigazgatási hatáskört a jogviszonyban szereplő szervezet részére kifejezetten nem biztosít, úgy a jogviszony az egyes közjogi elemek ellenére is az 1959. évi IV. törvény 1. § (1) bekezdése szerinti polgári jogi jogviszonynak minősül és a jogvita a polgári bíróság hatáskörébe tartozik.
A vélemény indokolása a következő:
A Kúria közös polgári-közigazgatási joggyakorlat elemző csoportja vizsgálta a pénzügyi támogatásokkal összefüggő polgári és közigazgatási perek joggyakorlatát, elsősorban a hatásköri viták szempontjából.
A pénzügyi támogatásokra vonatkozó anyagi jogi szabályozás többirányú, a szabályozási megoldások és jogintézmények között a polgári jogra és a közigazgatási jogra tartozó elemek együttesen is jelen vannak, elsősorban a pénzügyi támogatással kapcsolatos biztosítékok, valamint a jogosulatlanul felhasznált támogatás visszakövetelése körében. Az anyagi jogi szabályozás alapján a pénzügyi támogatással összefüggő per minősülhet polgári vagy közigazgatási pernek, az elhatárolás alapja annak vizsgálata, hogy a támogatásra vonatkozó anyagi jogi szabályozás - vagy ahhoz kapcsolódó eljárásjogi szabályok - biztosítanak-e valamely szervezet részére közigazgatási hatósági hatáskört. A közigazgatási hatósági hatáskör fennállását a jogszabálynak egyértelműen ki kell mondania és meg kell neveznie az ügyben első fokon eljáró hatóságot is. A közigazgatási hatáskör fennállásának sajátossága az, hogy a hatáskör címzettjének a jogszabály tételes rendelkezése alapján egyértelműnek kell lennie, ugyanakkor ilyen rendelkezés hiányában közigazgatási hatáskör nem állapítható meg. A hatáskör nem vezethető le kifejezett rendelkezés hiányában sem a jogviszony jellegéből, sem az egyes résztvevők közjogi vagy magánjogi státuszából. Így nem jelentenek közigazgatási hatáskört a jogviszonyban megállapítható egyes közjogi elemek vagy az érintettek között a jogszabályi rendelkezésből következő hierarchikus pozíció.
A polgári és közigazgatási ügyek elhatárolása során a jogviszonyban megjelenő közjogi vagy magánjogi elemek dominanciájának nincs jelentősége. Ezek arányának vizsgálata alapján a hatásköri probléma nem dönthető el, mivel az egyes elemek túlsúlya sem jelenti önmagában közigazgatási vagy polgári hatáskör fennállását.
A pénzügyi támogatásokkal kapcsolatos jogviszonyokban a magánjogra és közjogra jellemző szabályozás egyaránt megtalálható, ennek oka döntően a támogatást nyújtó szervezet sajátos közjogi státusza, illetve annak tisztázatlansága, hogy a támogatást nyújtó a pénzügyi-támogatási jogviszonyban mellérendeltségi vagy hierarchikus pozícióban vesz részt. A jogviszonyban érvényesülő egyes közjogi elemek, így a támogatás megállapítójának esetleges - más feladatkörben - fennálló hatósági jogköre, vagy általános ellenőrzési jogköre önmagában a jogviszonyt nem teszi közjogi, ezen belül közigazgatási jogviszonnyá, mivel a hatósági eljárás lefolytatására az adott ügyben csak a jogszabály tételes felhatalmazása, és ehhez kapcsolódóan hatáskör biztosítása mellett van lehetőség. Ennek alapján hatósági hatáskör hiányában - az 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 1. § (1) bekezdése figyelembevételével - a pénzügyi támogatásokkal kapcsolatos igények, így különösen a támogatás megfizetése, visszatérítése, vagy a jogviszonyban érvényesülő biztosítékok érvényesítése polgári jogra tartozik, és az eljárás lefolytatása is az általános hatáskörű, polgári ügyekben eljáró bíróság feladata.
A pénzügyi támogatási jogviszonyban a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény 76. §-ában szabályozott hatósági szerződés csak akkor merülhet fel, ha a felek ténylegesen ennek megfelelő tartalommal kötöttek szerződést és az erre a szerződésre irányuló valamennyi tartalmi elem a megállapodásban hiánytalanul megtalálható. Önmagában a támogatási szerződésben szereplő közjogi elemek a megállapodást nem teszik hatósági szerződéssé, az arra vonatkozó szabályozás csak akkor alkalmazható, ha a felek - a hatósági szerződés alapvető tartalmának megfelelően - közigazgatási határozat helyett kötöttek ilyen tartalmú szerződést.
A hatásköri probléma általánosságban is felveti a másodfokú bíróság döntésének jelentőségét azokban az esetekben, amikor másodfokon kerül sor a bírósági hatáskör hiányának megállapítására. A másodfokú bíróság esetleges téves álláspontja az igényérvényesítés ellehetetlenüléséhez vezethet abban az esetben, ha a hatáskör hiányának megállapítása más jogviszonyra utalással történik, ugyanakkor ebben a jogviszonyban az igényérvényesítés önálló feltételei nem adottak. Erre tekintettel a másodfokú bíróságnak a hatáskör vizsgálatakor nem csupán az adott jogviszony kereteit kell vizsgálnia, hanem az elemzésének arra is ki kell terjednie, hogy az általa megállapíthatónak vélt másik jogviszonyban a perben megjelölt igény érvényesítésének ténylegesen adottak-e a feltételei, fejeződik be a vélemény indokolása (BH 213/2.)
A vélemény - álláspontom szerint - nem elvi alapon döntötte el a kérdést. A közigazgatási per és a polgári per közötti elválasztás azon alapul, hogy a támogatásra vonatkozó döntés közigazgatási hatósági határozaton alapul-e. Ha igen, a vitát közigazgatási perben kell elbírálni. Ha nincs erre vonatkozó kifejezett szabályozás az eljárás polgári peres útra tartozik. Ez a praktikus álláspont a véleményben olyan erős, hogy a két kollégium szerinti nincs jelentősége a jogviszonyban megjelenő közjogi vagy magánjogi elemek dominanciájának. A Kúria vállalta ezt - az egyébként vállalhatatlan mondatot - a jogegység helyreállítása érdekében.
A Kollégiumi vélemény kiadásának indokoltsága nem vitatható. Ha a bírói gyakorlat ellentmondásosságát a Kúria meg kívánja szüntetni, ezt az álláspontot kell elfogadni. A Pp. XX. fejezete (a közigazgatási per szerkezete) ugyanis nem teszi lehetővé, hogy a hatósági aktus felülvizsgálatán kívüli perben hozzon a bíróság döntést, még akkor is, ha a vita közigazgatási jogviszonyban álló felek között keletkezett.
Ennek a helyzetnek ellentmondásossága a Kúria - alább közölt - ítéletéből a legnyilvánvalóbb. A színvonalas indokolású döntésben figyelmet érdemel az az elvi megalapozású fejtegetés, ami a támogatási ügyek jogági elhelyezésére vonatkozik. A Kúria ebben az ügyben világossá teszi, hogy a támogatási szerződés közszerződés (emlékezetem szerint e fogalmat a Kúria első ízben használta), s e jogviszony jellemzője az, hogy a felperes költségvetési forrásokat használt fel, alanyi jogot szerzett a költségvetési pénzeszközökre, az alperesnek pedig hatósági jogkörei is voltak a közösségi források jogszerű felhasználása érdekében. E pontos diagnózis ellenére a Kúria szerint a szerződésszegésből eredő elállás jogszerűségének elbírálása közigazgatási peres eljárás keretében nincs lehetőség, ugyanis a Pp. 324. §-a értelmében - hatósági határozat hiányában - a Pp. XX. fejezet szerinti eljárásra a törvény nem ad lehetőséget. Nem elvi megfontolás, hanem a hiányos jogi környezet miatt kell a polgári pert igénybe venni. A támogatási szerződés teljesítése jogszerűségének elbírálása tehát két (!) eljárásban történhet.
Az irányadó tényállás szerint a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium (a továbbiakban: Támogató) és D. L. felperesi jogelőd között 2005. október 4. napján jött létre az AVOP 1.1.2-2005-04-0116/0.6 számú támogatási szerződés. A felperes utóbb, a Támogató képviseletében eljárt Közreműködő Szervezet az alperes hozzájárulásával (2006. január 23-án kelt határozat), jogutódként vált a szerződés részesévé, a támogatás kedvezményezettjévé.
Az alperes elsőfokú hatósága pénzügyi tárgyú nyomozati és büntetőeljárás alapján szabálytalanságkezelési eljárást folytatott le a támogatási szerződésben foglaltak teljesítésére. Megállapította, hogy a felperes a támogatási szerződést több ponton megsértette, ezért a Támogató - a képviselőként eljárt alperes közreműködésével, 2012. február 6-án - a támogatási szerződéstől elállt. Az elállási nyilatkozatra tekintettel az alperes elsőfokú hatósága 2012. február 27-én kelt határozatával a felperest 61 950 000 Ft tőkeösszeg, valamint annak kamatai visszafizetésére kötelezte.
A felperes fellebbezése folytán eljárt alperes az elsőfokú hatóság határozatát 2012. július 31-én kelt határozatával helybenhagyta. Indokolása szerint a jogutód felperes 2006. január 12-én tett nyilatkozatában vállalta a fenti számú támogatási szerződésből eredő kötelezettségek teljesítését, tehát jogokban és kötelezettségekben D. L. kedvezményezett helyébe lépett. A felperes felelőssége nem választható el D. L. cégtulajdonos, a felperes képviseletére önállóan is jogosult természetes személy felelősségétől. Az alperes megállapította, hogy amennyiben a Támogató már a pályázat elbírálásakor tudomással bírt volna a felperesi jogelőd által elkövetett, jogerős bírósági ítélettel megállapított bűncselekményről és hamis dokumentumokról, úgy nem kerülhetett volna sor a támogatási szerződés megkötésére. Így a felperesnek - figyelemmel az államháztartásról szóló 1992. évi XXXVIII. törvény (a továbbiakban: 1992-es Áht.) 13/A. § (8) bekezdésére - a támogatás teljes összegét vissza kell fizetnie.
A visszafizetendő összeg arányosításával kapcsolatosan az alperes figyelmen kívül hagyta a jogutód felperesnek a mezőgazdasági, agrár-vidékfejlesztési, valamint halászati támogatásokhoz és egyéb intézkedésekhez kapcsolódó eljárás egyes kérdéseiről szóló 2007. évi XVII. törvény (a továbbiakban: Eljárási tv.) 32. §-ára való hivatkozását azzal, hogy az arányosítás a támogatási kérelmek elbírálásakor és nem a visszafizetésre okot adó jogsértő magatartás esetén alkalmazandó.
A határozattal szemben a felperes keresettel fordult a Közigazgatási és Munkaügyi Bírósághoz (a továbbiakban: Bíróság), amely a felperes keresetét elutasította (az ítélet kelte: 2013. szeptember 31.).
A Bíróság indokolásában az alábbi megállapításokat tette:
- Tekintet nélkül a támogatási szerződés 2005. október 4-i megkötésének idejére, a perben az Eljárási tv. alkalmazandó, mivel az alperes elállási nyilatkozatát 2012. február 6. napján tette meg.
- A felperes által idézett, a Bizottság 448/2001/EK rendelete (a továbbiakban: EK rendelet) 2. cikk (2) bekezdésével szemben a Bíróság a támogatási szerződésben foglaltakra hivatkozott azzal, hogy a felek jogait és kötelezettségeit elsődlegesen a szerződés és nem az EK rendelet rendezi. Ezért az EK rendelet szerinti arányosításra a felperes alappal nem hivatkozhat.
- A támogatási szerződés IX. pontja értelmében jogosulatlanul igénybe vett támogatásnak minősül a hamis, valótlan adatszolgáltatás, amely jogkövetkezményként az alperes oldalán megnyitja az elállási jog gyakorolhatóságát, valamint a támogatási összeg egésze avagy arányos része járulékokkal történő visszafizetési kötelezettségét. A Bíróság nem fogadta el azt a felperesi hivatkozást, hogy a támogatási szerződés a működtetési kötelezettség lejártával, 2012. február 7. napjával megszűnik, így az alperes elállási nyilatkozata - joghatás kiváltására alkalmatlan módon - elkésetten érkezett a felpereshez.
- A szabálytalanság természete és súlyossága tekintetében döntését arra a tényre alapozta, hogy a felperesi jogelőd büntetőjogi felelősségét a bíróság jogerősen megállapította.
- A jogutódlás tekintetében a felperesi előadással szemben megállapította, hogy a felperes 2006. január 13-i nyilatkozata alapján mindenben és maradéktalanul vállalta a támogatási szerződés által támasztott kötelezettségeket és elfogadta az abból fakadó előnyöket.
A felperes felülvizsgálati kérelemmel fordult a Kúriához, amelyben a Bíróság ítéletének hatályon kívül helyezését és perköltségének megállapítása mellett, kereseti kérelmének helyt adó ítélet meghozatalát kérte.
Felülvizsgálati kérelmét három kérdéskörre alapította.
- A felek jogviszonyára nem az Eljárási tv.-t, hanem a támogatási szerződés megkötése idején hatályos, a mezőgazdasági és vidékfejlesztési támogatásokhoz és egyéb intézkedésekhez kapcsolódó eljárás egyes kérdéseiről és az ezzel összefüggő törvénymódosításokról szóló 2003. évi LXXIII. törvény rendelkezéseit kellett volna alkalmazni.
- A felperes felülvizsgálati kérelmében állította, hogy a Bíróság ítélete ellentétes az EK rendelet 2. cikkével. Eszerint a Bíróság köteles lett volna figyelembe venni a felperesi szabálytalanságok természetét, súlyát, és az Alap pénzügyi veszteségeit, amikor a közösségi támogatást egészében vagy részben visszavonta. A Bíróság teljes mértékben figyelmen kívül hagyta az EK rendeletet ítélete meghozatalakor. Az alkalmazásában elsődlegességet élvező közösségi szabályozás szerinti mérlegelés útján kiderülhetett volna, hogy a felperes magatartása kapcsán az Alap nem szenvedett pénzügyi veszteségeket, károsodást. Ebben a körben a Bíróságnak értékelnie kellett volna az alperesi közrehatást is.
- Végül a felperes arra is hivatkozott, hogy a támogatási szerződés 2012. február 7-ig, azaz határozott időre jött létre a felek között. A felperes részére ezt követően eljuttatott elállási nyilatkozat semmilyen joghatás kiváltására nem volt alkalmas. Nem változtat ezen a tényen a még ki nem fizetett támogatási összeg iránti igény sem, de a szabálytalansági eljárás sem módosítja a szerződés időtartamát és a határozott időtartam elteltét. Joghatályos elállás hiányában pedig az alperes nem hozhatott jogszerűen a támogatás visszafizetésére kötelező határozatot sem.
- Az elállási nyilatkozattal összefüggésben arra is hivatkozott, hogy az a visszafizetésre kötelező elsőfokú határozattal azonos időben érkezett a felpereshez. Mivel az elállási nyilatkozaton 2012. február 6-i dátum szerepel, de tényleges elkészítési, megküldési idejét illetően az alperes által soha nem igazolt nyilatkozatnak tekinthető, ezért annak valódi dátuma bizonyítást tenne szükségessé, amely a Kúria előtti felülvizsgálati eljárásban nem lehetséges.
Az alperes nem terjesztett elő felülvizsgálati ellenkérelmet.
A felülvizsgálati kérelem megalapozott.
A Kúria elöljáróban az alábbi megállapításokat tette.
A felek közötti jogviszony jellemzője az, hogy a felperes költségvetési forrásokat használt fel, olyan közvetlen állami/közösségi szubvencióban részesült, amelyhez ugyan nem normatív alapon - azaz nem alanyi jogon -, hanem pályázati feltételek teljesítésével jutott hozzá, mégis a támogatási kérelme elfogadásával alanyi jogot szerzett a költségvetési pénzeszközökre, amelyek nagyobb részét a felperes részére kifizették.
A támogatás felhasználására a keretet a felperes jogelődje és a Támogató között létrejött támogatási szerződés adta. A felek a támogatási szerződésben jogokat szereztek, kötelezettségeket vállaltak, rögzítették a szerződés módosításának (IX. pont), illetve egymás közötti viszonylatukban a szerződés megszűnésének, megszüntetésének kérdéseit (X. pont). A felek a jogvitás kérdések rendezésére "- a pertárgy értékétől függően - a Pesti Központi Kerületi Bíróság vagy a Fővárosi Bíróság illetékességét" kötötték ki.
A felek helyzete a támogatási jogviszony tekintetében kettősséget mutat: a támogatási szerződés a Támogató és a felperes között hozott létre szerződéses jogviszonyt. A támogatási szerződésből egyértelműen megállapíthatóan a szerződés végrehajtásában a Támogató képviseletében, ún. Közreműködő Szervezetként eljáró alperes kapott szerepet. Az alperes tehát nem szerződést kötő fél, hanem a fél képviselőjeként eljáró szervezet.
Ugyanakkor az alperes és a felperes jogviszonyának megítélésében döntő az a mellőzhetetlen körülmény, hogy a felperes közpénzek felhasználására kapott jogot a támogatási szerződésben. A támogatási szerződés e közjogi helyzetnek megfelelő jogszabályi környezetben ment teljesedésbe, amely alapján az alperesnek hatósági jogkörei is voltak a költségvetési/közösségi források jogszerű felhasználása érdekében.
Összességében tehát megállapítható, hogy a támogatási szerződés tartalmát tekintve "közszerződés", amely nem a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) szerinti közigazgatási hatósági szerződés, ám a szerződéses kötelezettségek kikényszerítése szempontjából speciális jogi rezsim alatt áll: a felperesi szerződésszegés, azaz a közpénzek jogosulatlan felhasználása esetén a Támogató - a képviselője útján - a támogatási szerződés X. pontjának megfelelően elállhat a szerződéstől. A támogatási szerződésből eredő kötelezettségek nem vagy nem megfelelő teljesítése miatt keletkező jogvita elbírálására a szerződés a perbeli esetben értékhatártól függően a Pesti Központi Kerületi Bíróság, illetve a Fővárosi Bíróság (Fővárosi Törvényszék) illetékességét kötötte ki. A polgári peres eljárástól való elzárással a felperes az elállás jogszerűségével kapcsolatosan jogorvoslati jogosultságától esne el, illetve az elzárás az alperesi határozat törvényes - polgári - bíróhoz való jogától fosztaná meg.
A támogatási szerződés jogszabályi környezete is a fenti jogi álláspontot erősíti.
A szerződés megkötése idején hatályos 1992-es Áht. 13/A. § (9) bekezdése értelmében a pályázat útján elnyert központi költségvetési támogatást jogosulatlan igénybevétel vagy felhasználás miatt a jogosult államigazgatási eljárásban követeli vissza. A (10) bekezdés értelmében "[a] (4)-(9) bekezdésben foglalt rendelkezés végrehajtásának részletes szabályait a Kormány rendeletben szabályozza".
A felek közötti támogatási szerződés megkötésének - és a Támogató elállási nyilatkozata megtételének - idején hatályos, a jogszabálysértő, nem rendeltetésszerű vagy szerződésellenes módon felhasznált európai uniós forrásokból származó és a kapcsolódó állami támogatások behajtásának eljárási rendjéről szóló 55/2005. (III. 26.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Korm. r.) 2. §-ában foglaltak értelmében a követelés érvényesítésére jogosult szerv a támogatási szerződés rendelkezései alapján köteles a szerződésszegés, azaz a támogatás jogszerűtlen felhasználásának körülményeit feltárni és annak a szerződéses jogkövetkezményeit levonva a szerződéstől elállni. Az 1992-es Áht. fentebb hivatkozott rendelkezései értelmében pedig államigazgatási eljárási szabályok alapján a jogosulatlan támogatás visszafizetéséről immár hatósági határozattal kell gondoskodni.
A szabályozási háttér ismeretében a Kúria a perbeli esetben - figyelemmel a felülvizsgálati kérelemben foglaltakra is - az alábbi következtetésre jutott.
A Támogató és a felperes közötti támogatási szerződés szerződésszerű teljesítésére, vagy a szerződésszegésből eredő elállás jogszerűségének elbírálására a közigazgatási peres eljárás keretei között nincs lehetőség. A polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 324. §-a értelmében ugyanis a XX. fejezetében foglalt közigazgatási perekben csak a közigazgatási eljárás keretei között hatóság által meghozott határozat, illetve a 324. § (2) bekezdés a) pontja alapján a hatósági szerződésben foglalt kötelezettség megszegése miatt végrehajtást elrendelő végzés felülvizsgálatára van mód.
A perbeli esetben az alperes visszafizetésre kötelező közigazgatási határozatának meghozatalakor nem járhatott el a támogatási szerződés alapján, hiszen annak - jogállása folytán - nem volt részese. Az alperes hatósági határozatának alapját a Támogató támogatási szerződéstől való elállása képezte. A felperes keresetében és felülvizsgálati kérelmében a Támogató elállásának joghatályát, jogszerűségét vitatta és csak ahhoz kapcsolódóan vonta kétségbe a visszafizetésre kötelező határozat jogszerűségét. Az elállás jogszerűségének a tisztázása a Támogató és a felperes közötti szerződéses jogviszony értékelését teszi szükségessé, amelyre a közigazgatási perben nem kerülhetett (volna) sor. Helyesen hivatkozott ezért a felperes felülvizsgálati kérelmében arra, hogy az elállás csak akkor képezheti a visszafizetésre vonatkozó közigazgatási határozat alapját, amennyiben e jogot a Támogató a támogatási szerződésnek megfelelően gyakorolta.
Mivel a kifejtettek szerint a közigazgatási eljárás előkérdése az elállás jogszerűségének polgári perben történő tisztázása, ezért a Kúria a Pp. 275. § (4) bekezdésére tekintettel a Bíróság ítéletét az alperes határozatával együtt, az elsőfokú határozatra is kiterjedő hatállyal hatályon kívül helyezte és az elsőfokú hatóságot új eljárás lefolytatására kötelezte. A Kúria iránymutatásként rögzítette, hogy a megismételt eljárásban az elsőfokú hatóságnak a Ket. 32. §-a alapján az eljárás felfüggesztése mellett kell felhívnia a felperest a támogatási szerződéssel kapcsolatos polgári peres eljárás megindítására. Csak a felhívás eredménytelensége esetén, illetve a polgári per lefolytatását követően kerül abba a helyzetbe, hogy a visszafizetés és az összegszerűség tárgyában, immár a hazai és az uniós jogi szabályozási környezet alapján, hatósági határozatban rendelkezzen (Kúria Kfv. IV. 35.689/2013/8., KGD 2015.39.).
A KMK-PK vélemény ellenére töretlenül egységes bírói gyakorlat nem alakult ki. Eltérő megítéléssel azokban az ügyekben találkozhatunk, amelyekben a szerződés megkötésével létesült állami támogatás visszafizetésének követelésére közigazgatási szerv jogosult, s jogszabály nem rendelkezik az eljáró szervről (Megjegyzem: jogszabály hallgatása esetén sem lehet a jogviszony jellegével ellentétes eljárásra utalni az ügyet). Közigazgatási szerv eljárása esetén egyértelműen közigazgatási jogviszony jön létre és így nem alkalmazhatók a polgári jog szabályai, hanem az Art. rendelkezései irányadók.
A Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság által megállapított, irányadó tényállás szerint a felperesnek 2005. július 13-án Tibor és Lázár, majd 2006. szeptember 27-én Áron utónevű gyermeke született. A felperes élettársának (későbbi férjének) édesapjával 2007. május 18-án adásvételi szerződést kötött, melynek tárgya a belterületen fekvő, 446. hrsz. alatt nyilvántartott lakóház, udvar, gazdasági épület megnevezésű, 1405 m2 területű ingatlan volt. Az ingatlan vételára 3 000 000 Ft volt, melyből az adásvételi szerződés szerint a felperes 1 100 000 Ft-ot már kifizetett. A fennmaradó 1 900 000 vételárhátralékot az OTP Bank Nyrt.-től igényelt, fiatalok otthonteremtési támogatásából kellett megfizetnie 2007. július 1. napjáig. A felperes az adásvételi szerződés megkötésekor már az ingatlan birtokában volt, az ingatlan megvásárlásának idején élettársi kapcsolatban élt későbbi férjével (aki az eladó fia) és a három közös gyereket együtt nevelték.
Az otthonteremtési támogatás igénybevételéhez szükséges igazolásokon a felperes egyedülálló kategóriát jelölt meg családi állapotként, továbbá az együtt költöző személyek között a három kiskorú gyermekét tüntette fel.
A felperes 2007. június 25-én az OTP Bank Nyrt. Fiókjával megkötötte az otthonteremtési támogatás nyújtására vonatkozó szerződést 1 900 000 Ft összegű otthonteremtési támogatásra. A felperes által igényelt összeget az eladó részére (aki a felperes élettársának, későbbi férjének édesapja) fizették ki és az összeggel a kölcsönszámlát megterhelték.
2012. október 2-án a Magyar Államkincstár megyei igazgatósága elrendelte az 1 900 000 Ft közvetlen támogatás és a határozathozatal napján számított kamatai együttes visszafizetését, ami 2 635 795 Ft-ot jelentett. A hatóság hivatkozott a lakáscélú állami támogatásokról szóló 12/2001. (I. 31.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Rend.) vonatkozó szabályaira. Az indokolás tartalmazta, hogy a felperes a támogatási szerződés megkötésének időpontjában élettársi kapcsolatban élt, élettársa elmúlt 35 éves. Az eladó a felperes élettársának az édesapja volt. A felperes 2004 nyara óta a megvásárolt ingatlanban élt családjával, erre vette igénybe a támogatást.
A felperes a határozat ellen fellebbezést terjesztett elő. Az ügyben eljárt Magyar Államkincstár Központ mint másodfokú lakástámogatási hatóság a 2012. november 23. napján kelt határozatával az elsőfokú határozat indokolásából a színlelt szerződésre vonatkozó megállapítást törölte, egyebekben a határozatot helybenhagyta.
A felperes a Magyar Államkincstár közigazgatási határozatának a felülvizsgálata iránt keresetet terjesztett elő.
Az ügyben eljárt Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság a felperes keresetét elutasította.
A bíróság álláspontja szerint nem volt helytálló a felperes elévülésre vonatkozó hivatkozása. A Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: 1959-es Ptk.) 326. § (2) bekezdése azt is kimondja, hogy ha a követelést a jogosult menthető okból nem tudja érvényesíteni, akkor az elévülés nyugszik, és az akadály megszűnésétől számított egy éven belül lehetőség van a követelés érvényesítésére akkor is, ha az elévülési idő már eltelt. A bíróság megállapította, hogy az alperes megalapozottan hivatkozott arra, hogy a tudomásszerzéstől számított egy éven belül meghozta a hatósági határozatot a támogatás visszakövetelése tárgyában.
A felperes a jogerős ítélettel szemben felülvizsgálati kérelmet nyújtott be.
Az ügyben az alperes felülvizsgálati ellenkérelmet terjesztett elő. Az alperes szerint a felperes és az alperes között nem polgári jogi jogviszony, hanem közigazgatási hatósági jogviszony jött létre. E körben utalt az EBH 2003.909. számú eseti döntésre. Előadta továbbá, hogy az ügyben eljárt elsőfokú hatóság legkorábban 2012. március 7-én értesült arról, hogy a felperes esetlegesen jogosulatlanul vette igénybe az állami támogatást, amely tényt az eljárásban az alperes igazolt, így még az 1959-es Ptk. elévülési szabálya esetén is megállapítható, hogy az elévülés nyugvása után a tudomásszerzéstől számított egy éven belül érvényesítette a követelését.
A felülvizsgálati kérelem az alábbiak szerint alapos.
Az elévüléssel kapcsolatos jogkérdés tekintetében a Kúria a következőket állapította meg.
A jogerős ítélet a közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálatakor, a közigazgatási határozatban meghatározott követelés érvényesítése során az 1959-es Ptk. elévülési szabályaira hivatkozott. A bíróság az 1959-es Ptk. 324. § (1) bekezdése, 326. § (1)-(2) bekezdése, továbbá 327. § (1)-(2) bekezdése alapján arra a következtetésre jutott, hogy az alperes megalapozottan hivatkozott az elévülés nyugvására. Az ügy irataiból megállapítható volt, hogy az elsőfokú hatóság a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Rendőr-főkapitányság jelzése alapján indított hivatalból eljárást a közvetlen támogatás igénybevétele jogszerűtlenségének megállapítására, s az 1959-es Ptk. alapján az elsőfokú bíróság az elévülés nyugvását vette alapul.
Ugyanakkor maga az alperes is hivatkozott felülvizsgálati ellenkérelmében arra - mely álláspontját a Kúria is osztotta -, hogy a felperes és az alperes között nem polgári jogi, hanem közigazgatási jogviszony jött létre, így arra a Ptk. elévülési szabályai nem alkalmazhatók.
Az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény (a továbbiakban: Art.) 72. § (6) bekezdése értelmében a lakáscélú állami támogatásokkal összefüggő állami követeléseket a kincstár érvényesíti. A kincstár - ezzel összefüggő - közigazgatási hatósági eljárás keretében hozott jogerős határozatában szereplő követelés köztartozásnak minősül, amit az állami adóhatóság adók módjára hajt be. Az Art. 164. § (1) bekezdése értelmében a költségvetési támogatás igényléséhez, a túlfizetés visszaigényléséhez való jog - ha törvény másként nem rendelkezik - annak a naptári évnek az utolsó napjától számított 5 év elteltével évül el, amelyben az annak igényléséhez való jog megnyílt. Az elévülés hat hónappal meghosszabbodik, ha a költségvetési támogatás igénylésekor a költségvetési támogatás igényléséhez való jog elévüléséig kevesebb mint hat hónap van hátra.
Jelen ügyben a felperes a vonatkozó támogatásra 2007. június 25-én kötötte meg a szerződést a pénzintézettel, az államkincstár visszafizetést elrendelő határozata 2012. október 2-án kelt.
A Kúria rámutatott, hogy az Art. fenti szabályai - és nem az 1959-es Ptk. rendelkezései - alapján ítélhető meg, hogy a követelés elévült-e.
A fentiek alapján a Kúria a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította.
Az új eljárás során az elsőfokú bíróságnak az Art. szabályai alapján kell döntenie az elévülésről, s ha szükséges, a tényállás kiegészítésével döntenie kell, hogy az Art. valamely speciális elévülési szabálya alkalmazandó-e az adott ügyre (Kúria Kfv. IV. 35.729/2013/9., KGD 2015.95.).

A Kúria a közterület-használati engedélyt önkormányzati hatósági ügynek minősítette, másodlagosnak tekintve, hogy a tulajdonos önkormányzat és egy vállalkozó szerződéséről van szó. (A szerződésben a vállalkozó - hirdetéshordozóval ellátott - utasvárót kívánt elhelyezni az önkormányzat rendelkezése alatt álló közterületen). A Kúria indokolása szerint az önkormányzati ügyek sajátossága, hogy abban a tulajdonosi és hatósági elemek keverednek, ez azonban a hatósági ügy jellegén nem változtat.
[8] Az elsőfokú bíróság a felperes keresetének helyt adott, és az alperes módosított határozatát az elsőfokú határozatra kiterjedően hatályon kívül helyezte.
[9] Ítéletének indokolása szerint a felek nem vitatták, hogy köztük a közterület használatának kérdésében eredetileg polgári jogi megállapodások jöttek létre. A 33 pavilonból 2 esetében ez ugyan nem került írásba foglalásra, azonban az eset körülményei és a megismert adatok alapján megállapította, hogy ezen pavilonok is osztották a többi pavilon sorsát. Az elsőfokú bíróság hangsúlyozta, hogy a polgári jogi jogviszony megállapíthatóságát az is alátámasztja, hogy a felek nem a közjogi értelemben vett klasszikus közterület használati díj fizetését, mint ellenértéket választották, hanem a felperes az utasvárók karbantartását vállalta a közterület-használat ellenértékeként. A felek között tehát visszterhes megállapodások jöttek létre, melyek megkötése során az alperes részéről a tulajdonosi jogok gyakorlása dominált, nem pedig a hatósági jogkör.
[10] Az alperes felülvizsgálati kérelmében az elsőfokú bíróság ítéletének hatályon kívül helyezését és elsődlegesen új, elutasító döntés meghozatalát, lényegében a kereset elutasítását, másodlagosan az elsőfokú bíróság új eljárásra, új határozat hozatalára utasítását kérte.
[11] Az alperes álláspontja szerint az ítélet több vonatkozásban is jogszabálysértő. Sérti a Polgári törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: régi Ptk.) 4. § (4) bekezdését, 200. § (1) bekezdését, 205. §-át, 216-218. §-ait, továbbá az R.1. 4. § (1) és (2) bekezdéseit, 6. § (1) és (5) bekezdéseit, 9. § (1) bekezdését, 10. § a) pontját, 12. § (1)-(2) bekezdéseit és 15. § (4) bekezdését, valamint a Ket. 12. §-át és 18. §-át. Az alperes szerint sérült az önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvény (a továbbiakban: Ötv.) 60/A. § g) pontja, és a Magyarország önkormányzatairól szóló 2011. évi CLXXXIX. törvény (a továbbiakban: Mötv.) 23. § (4) bekezdés 10. pontja, valamint a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 206. § (1) bekezdése és 221. § (1) bekezdése is.
[12] Az alperes felülvizsgálati kérelme érdemben nem alapos. [...]
[26] Az alperes felülvizsgálati kérelmében hivatkozott arra, hogy a közösségi közlekedés biztosítása, működtetése, szervezése Budapesten fővárosi és nem kerületi feladat, mely feladat fővárosi önkormányzati jellegét a felperes elismerő nyilatkozata is megerősítette, hangsúlyozva, hogy közte és a Fővárosi Önkormányzat között 25 évre szóló szerződés jött létre az utasvárók tekintetében. A Kúria álláspontja szerint a hirdetőberendezések közterület használata miatti önkormányzati hatósági ügy és az utasvárók kihelyezése folytán létrejött polgári jogviszony szoros kapcsolata miatt jelentősége van annak, hogy a felperes nemcsak a saját érdekében, hanem a helyi közösség érdekében is eljárt, és ezzel nyilvánvalóan kerületi önkormányzati feladatot vállalt, amikor az utasvárók telepítését, karbantartását, felújítását vállalta, azt folyamatosan teljesítette is a hirdetőtevékenység folytatása mellett. Az önkormányzat pedig - a korábbi álláspontját egyoldalúan megváltoztatta, és a vizsgált hatósági fellépése tükrében - nem kívánt ezért a közösségi szolgáltatásért ellentételezést adni, az utóbbi események tükrében lényegében ingyen várta el azt. Lényeges az is, hogy a felperes 2012. márciusi kérelmére az elsőfokú hatósági döntés 2013 februárjában, azaz majdnem egy év elteltével került meghozatalra, ráadásul 2013. január 31. napjáig kiszabva a közterületi használati díj négyszeresének összegét, amely azt jelenti, hogy a hatósági késedelem majdnem egy évre a felperesnek az éves díj négyszeresével azonos összegű többletköltséget okozhatna.
[27] Mindezen tényekre azért hívja fel a Kúria a figyelmet, mert az önkormányzati hatósági ügyek sajátossága, hogy abban a tulajdonosi és hatósági elemek keverednek, a hatóság saját ügyének elbírálásából elfogultsága okán ki nem zárható, mivel nincs más hatáskörrel rendelkező szerv a közterület használati ügyekben való eljárásra, így különös hangsúlyt kapnak az eljárási garanciák, a Ket., amely alapelvi szinten írja elő, hogy a hatóság köteles megtartani és megtartatni a jogszabályokat [1. § (1) bekezdése], közigazgatási hatóság a hatáskörének gyakorlásával nem élhet vissza, hatásköre gyakorlása során a szakszerűség, az egyszerűség és az ügyféllel való együttműködés követelményeinek megfelelően köteles eljárni; a hatóság ügyintézője jóhiszeműen, továbbá a jogszabály keretei között az ügyfél jogát és jogos - ideértve gazdasági - érdekét szem előtt tartva jár el [1. § (2) bekezdése], továbbá a hatóságot eljárási kötelezettség terheli [20. § (1) bekezdése].
[28] Ehhez képest nem vitatható, hogy a jelen ügyben a hatóság nemcsak a kérelem egyéves késedelemmel történő elbírálása során, hanem a közterület használathoz kapcsolódó rendezetlen állapot eltűrése folytán is éveken át mulasztott, melynek következményeit kizárólag a felperesre terhelte (Kúria, Kfv.II.37.480/2015., BH 2016.156.).

Polgári per és közigazgatási per egy eljárásban?

A Legfelsőbb Bíróságnak egy konkrét ügyben hozott ítélete a környezetvédő egyesületet perindítási jogával kapcsolatban azt az elvi kérdést veti fel, hogy perindítási jogosultságuk a - hatósági eljárásban - ügyféli minőségükből következik, vagy polgári per indítására is kiterjed kereshetőségi joguk. Ehhez kapcsolódó kérdésként kell abban is állást foglalni, hogy a kártérítési perben eljáró bíróság hatásköre versenyezhet-e a környezetvédelmi hatóság hatáskörével. A következőkben ismertetett ügyben a Legfelsőbb Bíróság úgy foglalt állást, hogy a polgári per bíróságának hatásköre kiterjed a környezetvédelmi jogviták elbírálására, így a jogsértő működéstől való eltiltásra és a kár megelőzéséhez szükséges intézkedés megtételére, annak ellenére, hogy a környezetvédelmi hatóság jogosult a környezetvédelmi engedéllyel kapcsolatos intézkedésekre.
Az alperes 1997. évtől nyersvas tartalmú kohászati nem veszélyes és veszélyes melléktermékek és hulladékok újrahasznosítását végezte a perrel érintett s.-i telephelyén. A környezetvédelmi hatóság 2002. május 1. napján kelt határozatával a környezetvédelmi engedélyt az alperesnek öt évre megadta. A technológiai kibocsátási határértékeket 2005. február 15-én hozott határozatának melléklete tartalmazta. Az engedély szerint az alperes az ipartelepen évi maximum 120 tonna zsugorítmány előállítására jogosult oly módon, hogy hulladék nem keletkezik, az előállítás nem okozhat káros légszennyezést, vagy bűz kibocsátást, és egy éven belül a határozatban megjelölt változásokat eszközli. A felügyelőség az engedély érvényesség idejét 2008. november 4. napjáig meghosszabbította. Az alperes tevékenysége folytatásához szükséges egységes környezetvédelmi használatra vonatkozó engedélyt (EKHE) a környezetvédelmi felügyelőség 2008. november 27-én kelt határozatával adta ki szénérc szinterező tevékenységre 2018. december 31-ig azzal, hogy az első teljes körű felülvizsgálat határideje 2013. december 31. Az éves kapacitás engedélyezett mértéke 120 tonna. Az alperes jelenleg vaskohászati alapanyag hulladék- és veszélyes hulladék hasznosításával történő gyártását végzi. A per tartama alatt a négy gyártósorból a termelés kizárólag a 4-es gyártósoron folyt.
Az alperes tevékenységével összefüggésben a környező településekről sorozatos panaszbejelentések érkeztek, melyekben a lakosság az alperestől kiáramló bűzre panaszkodott. A panaszbejelentések alapján az alperes több alkalommal leállította a tevékenységét. 2004 és 2008 között egy olyan nap volt, amikor az alperes állásidő nélkül üzemelt. A fenti időszakban az alperes intézkedéseket tett a bűzhatás megszüntetésére a környezetvédelmi hatóság által elrendelt intézkedési terv alapján. A levegő bűzzel való terhelése nem szűnt meg, ezt a környezetvédelmi felügyelőség, illetve az Országos Tisztiorvosi Hivatal is megállapította.
A felperes környezetvédelmi egyesület keresetében az 1995. évi LIII. törvény (a továbbiakban: környezetvédelmi törvény) 99. § (2) bekezdése alapján kérte, hogy a bíróság az alperest a környezetszennyező, környezetkárosító és környezetveszélyeztető magatartásától és a további jogellenes működésétől tiltsa el. Kérték továbbá, hogy a bíróság kötelezze az alperest a tevékenység megszüntetése során az s.-i telephelyen felhalmozott veszélyes hulladék elszállítására, ártalmatlanítására.
A beavatkozóként perbelépő országgyűlési biztos a keresetnek helyt adó ítélet hozatalát indítványozta.
Az elsőfokú bíróság ítéletével kötelezte az alperest, hogy 15 napon belül szüntesse meg azt a működési tevékenységét az s.-i ipartelepen, mellyel a környezeti levegőt bűzzel terheli. Ezt meghaladóan az I. r. felperes keresetét elutasította. (....)
A peres felek fellebbezése folytán eljáró másodfokú bíróság az elsőfokú ítélet fellebbezéssel nem támadott részét nem érintette. Fellebbezett részét azzal a szövegezésbeli pontosítással hagyta helyben, hogy az alperest az s.-i ipartelepen hulladékhasznosítással történő vasérc zsugorítvány gyártására vonatkozó, a jelenleg általa végzett technológiával folytatott működési tevékenysége megszüntetésére kötelezi.
A jogerős ítélet ellen előterjesztett felülvizsgálati kérelmében az alperes elsődlegesen a jogerős ítélet hatályon kívül helyezésével a kereset elutasítását, másodlagosan az első- vagy a másodfokú bíróság új eljárásra utasítását kérte.
Mindenekelőtt vitatta a felperesek kereshetőségi jogát, ami a Kvt. 99. § (1) bekezdésén, illetve 109. § (2) bekezdésén alapult, de a bíróság a környezetszennyezés, illetve környezetveszélyeztetés megállapítására irányuló kereseti kérelmeket elutasította, és a Ptk. 100. §-a alapján hozta meg döntését.
A lakosságot zavaró bűzzel járó tevékenység korlátozására, vagy betiltására a 21/2001. (II. 14.) Korm. rendelet 14. §-a értelmében a környezetvédelmi hatóságnak van hatásköre. Ezért a bíróság az adott jogvitára nem rendelkezhetett hatáskörrel. Az alperes kifejtette, hogy a környezetvédelmi közérdekű perekben a Ptk. rendelkezései nem alkalmazhatóak. A bíróság a perbeli legitimáció hiánya folytán a kereseti kérelmeken is túlterjeszkedett. Előadta, hogy perbeli tevékenységét egyedülálló, szabadalommal végzett technológiával végzi, ami egyetlen környezeti elem tekintetében sem okoz környezetszennyezést. Hangsúlyozta, hogy a hazai szabályozásban a bűzkibocsátásra vonatkozóan nincsenek határértékek, a létező olfaktometriás mérést jogszabály nem írja elő. A bűzhatás szubjektív voltára, továbbá kémiai összefüggéseire tekintettel adott esetben a szakértői bizonyítás sem lett volna mellőzhető.
Az I. r. felperes csatlakozó felülvizsgálati kérelmet és felülvizsgálati ellenkérelmet terjesztett elő.
Csatlakozó felülvizsgálati kérelmével a jogerős ítélet rendelkező részének megváltoztatásával az alperes tevékenységének "hulladékhasznosítás" helyett "fémérc szinterező tevékenységre" módosítását, a "jelen technológiával folytatott tevékenység" szövegezés helyett az alperes zsugorítványgyártási tevékenységtől történő teljes eltiltását kérte - az ítélet indokolására tartozóan - addig, amíg az illetékes környezetvédelmi hatóságok jogerős határozatban meg nem állapítják, hogy az alperes az elérhető legjobb technika (BAT) alkalmazásával a füstgáz lecsapódást és a környezet bűzzel való szennyezését megszüntette. Másodlagosan a jogerős ítéletnek az elsőfokú ítéletre is kiterjedő hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság új eljárásra utasítását kérte. Másodlagos kérelmét arra alapította, hogy az alperes a számára meghatározott kibocsátási és egészségügyi határértékeket túllépte, többek között a kibocsátott kéndioxid tekintetében. Erre vonatkozó szakértői bizonyítást is indítványozott.
Felülvizsgálati ellenkérelme az alperes felülvizsgálati kérelme tekintetében a jogerős ítélet hatályában való fenntartására irányult.
A II. r. felperes (az ügyész) bejelentette, hogy a felülvizsgálati eljárásban felperesi legitimáció hiányában nem vesz részt.
A Legfelsőbb Bíróság elöljáróban azt hangsúlyozza, hogy a perbeli jogvitát - a jogerős ítéletnek a Ptk. 100. §-ára hivatkozó döntése ellenére - a Kvt. rendelkezéseire alapított környezetvédelmi pernek tekintette, melynek felülvizsgálatára a Pp. 271. § (3) bekezdés a) pontjában meghatározott kizáró ok nem vonatkozik. Ennek részletes indokait az alábbiakban fejti ki.
A Legfelsőbb Bíróság a perben eljáró bírósággal egyezően abból indult ki, hogy a felperesek a Kvt. 99. § (1) bekezdés b) pontja, illetőleg 109. § (2) bekezdése alapján közérdekű keresetet indítottak az alperes levegőt bűzzel szennyező tevékenysége megtiltása érdekében. Az I. r. felperes mint a környezetvédelmi érdekek képviseletére létrehozott egyesület ennek megfelelően környezetveszélyeztetés, környezetszennyezés, vagy környezetkárosítás esetén a környezet védelme érdekében vált jogosulttá a környezethasználó alperes elleni perindításra. Ennek keretében a (2) bekezdés szerint jogosultsága kiterjedt arra, hogy a bíróságtól kérje a környezethasználónak a jogsértő működéstől történő eltiltását és a kár megelőzéséhez szükséges intézkedések megtételére kötelezését.
Környezetveszélyeztetésre hivatkozással az ügyész is jogosult volt a keresetet megindítani a tevékenységtől való eltiltás, illetőleg a környezetveszélyeztető tevékenységgel okozott kár megtérítése iránt.
A Legfelsőbb Bíróság nem osztotta azt az alperesi álláspontot, hogy a felpereseknek a Kvt. rendelkezéseire alapított kereshetőségi joga hiányzott, mivel a bűzkibocsátásra a környezetvédelmi jogszabályok nem állapítanak meg határértéket (Kvt. 4. § 7. pont), illetőleg az elméletileg mérhető, de a gyakorlatban meg nem valósult, a jogszabály által megkívánt hiteles mérés a környezetkárosodás tényét (4. § 13. pont) nem támasztotta alá. A Legfelsőbb Bíróság jogi álláspontja szerint a hazai környezetvédelmi jog rendszere - az uniós joggal és jogalkalmazással összhangban - biztosítja a levegő mint védett környezeti elem minőségének integrált, a polgári jog jogintézményeivel is biztosított védelmét, többek között a lakosságot zavaró bűz környezetbe juttatásától.
Mivel a Kvt. a környezetvédelmi jog szabályainak rendszerét a vertikálisan és horizontálisan tagolt, jogágakon átnyúló integrált szabályrendszerként határozza meg, a környezetvédelmi érdekek érvényesítésére közérdekű kereset indítására jogosult felperesek keresetindítási jogosultságát (felperesi legitimációját) nem zárta ki annak az előfeltételezése, hogy a környezetnek a keresetben megjelölt sérelme megfeleltethető egy polgári jog által szabályozott felelősségi alakzatnak, ami polgári jogi jogkövetkezmények alkalmazását vonhatja maga után. (A felperesi legitimáció vizsgálata ennél több követelményt nem rejt magában; a környezet megfelelő sérelmének vizsgálata és az alkalmazandó jogkövetkezmény a bizonyítási eljárásra és az érdemi döntésre tartozik).
A környezetvédelmi jog és a polgári jog megfelelő jogintézményeinek kapcsolódását a Kvt. és a Ptk. szabályai egyaránt tartalmazzák. A Ptk.-nak a szomszédjogra vonatkozó szabályai - az alperes álláspontjának megfelelően - valóban a Ptk. 106. §-a alapján kapcsolhatóak a környezetvédelmi jog szabályaihoz: "A törvénynek a szomszédjogra vonatkozó rendelkezéseitől jogszabály, vagy a felek megállapodása eltérhet". A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint azonban a környezetvédelem joga a szomszédjogi szabályozásnál markánsabb módon kapcsolódik a Ptk. másik nagy jogterületéhez, a kártérítési joghoz. A környezetvédelem szabályozási rendszerének kulcsfogalmai, a környezetszennyezés, környezetkárosítás a Ptk. szabályozási rendszerében a jogellenes károkozásnak, a környezetveszélyeztetés a Ptk. 341. §-ában szabályozott károsodással veszélyeztetés fogalmának feleltethető meg. A Kvt. 103. § (1) bekezdése értelmében a környezet igénybevételével, illetőleg terhelésével járó tevékenységgel vagy mulasztással másnak okozott kár környezetveszélyeztető tevékenységgel okozott kárnak minősül, és arra a Polgári Törvénykönyvnek a fokozott veszéllyel járó tevékenységre vonatkozó szabályait (Ptk. 345-346. §-ai) kell alkalmazni.
Az alperes arra hivatkozva állította a bíróság hatáskörének hiányát, hogy a 21/2001. (II. 14.) Korm. rendelet 14. §-a értelmében a környezetvédelmi hatóság hatósági jogkörében jogosult a lakosságot zavaró bűzzel járó tevékenység korlátozására, vagy betiltására. Az alperes tévesen értelmezi e rendelkezést a bíróság hatáskörét kizáró szabályként. A környezetvédelmi szabályozásnak a már ismertetett hierarchikus felépítéséből következően a kormányrendelet nem hatálytalanítja a Kvt. általános rendelkezéseit, melyek a környezet veszélyeztetése esetén perindításra jogosítják fel a törvényben meghatározott szervezeteket. A perindítási jog magába foglalja a bíróságnak a Kvt. által meghatározott keretek között előterjesztett kereset elbírálására való feljogosítását, az alkalmazható szankciókat, azaz a polgári per bíróságának a környezetvédelemmel kapcsolatos hatáskörét. Bár a bíróság rendelkezési és a közigazgatási hatóság intézkedési jogköre között felfedezhetőek párhuzamosságok, a felperesi beavatkozó helyesen utalt e körben arra, hogy a polgári jogi jogalkalmazás - a környezetvédelem integrált céljának a megvalósítása érdekében - megfelelően kiegészíti a környezetvédelmi közigazgatási jog eszközrendszerét. Az alkalmazható szankciók egy részének azonossága (tevékenységtől eltiltás) semmiképpen nem értelmezhető azonban oly módon, hogy arra csak egy jogalkalmazót, nevezetesen a közigazgatási hatóságot jogosította fel a jogalkotó. A felülvizsgálati kérelem indokaitól eltérően a környezethasználót kötelező rendelkezést tartalmazó ítélet végrehajtásának sincs akadálya a Vht. meghatározott cselekmény végrehajtását szabályozó rendelkezéseinek megfelelően (Vht. 172-177. §). (Legf. Bír. Pfv. VIII. 21.492/2010., BH 2011.62.)
A Legfelsőbb Bíróságnak a konkrét ügyben kifejtett álláspontja vitatható. A polgári per bírósága hatáskörének megállapítása olyan párhuzamos eljárást eredményez, amely alkalmas arra, hogy a környezetvédelmi hatóság jogkörét elvonja. Kétségtelen, hogy ennek az álláspontnak kialakítását a nem egyértelmű jogszabályi környezet is elősegítette.
Hatósági ügy a nyilvántartásba vétel és az ebből való törlés.

A köztestület határozata

A Ket. a hatósági ügy fogalmával összefüggésben rendelkezik a foglalkozás gyakorlásához szükséges nyilvántartásokról [Ket. 12. § (2) bekezdés b) pont]. Ezek a nyilvántartások főként a köztestületi tagságot (pl. ügyvédi kamarai tagságot) érintik, de nem kizárt, hogy jogszabály valamely más szervezet tagságához kösse a tevékenység (foglalkozás) gyakorlását. A Ket. szerint mind a nyilvántartásba vétel, mind a nyilvántartásból való törlés közigazgatási hatósági ügynek minősül.
A Legfelsőbb Bíróság még a kamarai törvények megalkotása előtt úgy foglalt állást, hogy ha a társadalmi szervet - törvényi felhatalmazás alapján - olyan határozatot hoz, amely jellegét tekintve közhatalom gyakorlásának minősül: e határozatra a közigazgatási határozatra vonatkozó rendelkezéseket kell alkalmazni, így bíróság által is felülvizsgálhatók. A konkrét ügyben az ügyvédi kamara a kamarai tagságot szüntette meg határozatával, és elrendelte a kamarai névjegyzékből való törlést. Az érintett keresete alapján a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy az ügyvédi kamara - a kamarai tagság bármely okból történő megszüntetése esetén - közhatalmi jogosítványt gyakorol. Ügyvédi tevékenységet ugyanis csak az folytathat, aki az ügyvédi kamara tagja. Tehát, amikor ez a szerv törvényben kapott felhatalmazása alapján valakit az ügyvédi tevékenység folytatásához való jogától megfoszt, közigazgatási jellegű határozatot hoz, amely bíróság által felülvizsgálható.
Ezt az álláspontot mára már a törvényi szabályozás is elfogadja, több - köztestületről rendelkező - törvény szerint a köztestület mind tagjaira, mind a szervezetén kívül álló személyekre is hozhat közhatalmi jellegű, kötelező erejű döntéseket, amelyek - a közigazgatási perekre vonatkozó rendelkezések szerint - bíróság előtt is megtámadhatók. A Ket. - egyébként alapvetően helyesen - eldönti a kérdést: ezek a bejegyzést vagy törlést elrendelő (megtagadó) határozatok a Ket. hatálya alá tartoznak, s ehhez képest a köztestület eljárására is a Ket. rendelkezései vonatkoznak.
A Ket. 12. § (2) bekezdés b) pontja ugyanakkor nem minősíti hatósági ügynek, ha a nyilvántartásból való törlés (esetleg bejegyzés megtagadása) egyben fegyelmi vagy etikai ügy. Ennek a rendelkezésnek elvi alapja az lehet, hogy fegyelmi ügy a köztestület belső normáinak sérelme esetén is keletkezhet, hasonlóan az etikai ügy is. Ezekben a fegyelmi ügyekben jellemzően a hivatásrend normáinak megsértéséről van szó, amit a törvény nem kíván hatósági ügynek minősíteni. A fegyelmi és etikai ügyekre vonatkozó eljárás is különbözhet a hatósági eljárás szabályaitól.
Ha a fegyelmi eljárás végső eredménye az, hogy valaki foglalkozását vagy hivatását tovább nem gyakorolhatja, úgy ez olyan jogkövetkezmény, amely alkalmazására csak garanciákkal övezett eljárásban kerülhet sor. Nem különböznek - sőt tartalmukban bonyolultabbak -, mint a törlést kimondó határozatok. A Legfelsőbb Bíróság következetesen azt a gyakorlatot folytatta, hogy ha a társadalmi szervet vagy köztestület olyan határozatot hoz, amely egyben valamely foglalkozástól való eltiltást, megfosztást eredményez, a közigazgatási határozatra vonatkozó rendelkezéseket kell alkalmazni. A kamarai törvények a törlést megtagadó, vagy törlést kimondó köztestületi határozatok bírósági felülvizsgálatát lehetővé tették, ugyanakkor a fegyelmi határozatok tekintetében a törvényi szabályozás már nem ilyen egységes. Több törvény a fegyelmi határozat bírósági felülvizsgálata tekintetében is a Pp. XX. fejezet alkalmazását rendelte, mások a Pp. általános szabályait.
A köztestületi határozatoknak - a bírósági út igénybevétele tekintetében - két csoportja lehet:
a) A köztestület valamely szervének határozatát bármely tag bíróság előtt megtámadhatja. A perre a Pp. általános szabályai vonatkoznak. Erre akkor kerülhet sor, ha a köz testületről szóló törvény a határozat bírósági felülvizsgálatáról eltérően nem rendelkezik, vagy erre vonatkozó rendelkezést nem tartalmaz.
b) A köztestületre vonatkozó törvény meghatározott testületi határozatok tekintetében a bírósági felülvizsgálatra a Pp. XX. fejezetének alkalmazását írhatja elő. A törvényhozók gyakorlata azonban nem egységes, van amikor a törvény a Pp. általános szabályai, van amikor a Pp. XX. fejezetének alkalmazásáról rendelkezik.
Indokolt lenne egységes jogalkotói jogpolitikai elveket kialakítani. A szabályozás milyenségét az döntheti el, hogy közhatalmi jellegű-e a köztestület határozata. Azokban a köztestületekben, amelyekben a foglalkozás (hivatás) gyakorlásának feltétele a köztestületi tagság, ilyen jellegűnek kell tekinteni elsősorban a tagság megtagadásáról, illetőleg az attól való megfosztásáról szóló határozatot.
A fegyelmi határozat ebből a szempontból kétarcú. Ha a köztestületi tagság nem feltétele valamely foglalkozás vagy hivatás gyakorlásának, nincs indok arra, hogy a fegyelmi döntést közhatalmi jellegűnek minősítsük, annál is inkább, mert a köztestületnek lehetnek - mint bármely más társadalmi szervezetnek - olyan etikai töltésű belső rendszabályai, amelyek megsértését joggal minősíthetjük a szervezet belső ügyének. (Ezen a felfogáson az sem változtat, hogy ezek a döntések is bírói útra vihetők, a bírósági felülvizsgálatnak azonban ezekben az ügyekben fokozottan figyelembe kell venni a szervezet autonómiáját, belső szabályzatát.) Közhatalmi jellegű viszont a köztestület fegyelmi határozata, ha a döntés a tag hivatásának vagy foglalkozásának gyakorlására hatással van.
A jövőbeli - koncepcionális - megoldás csak az lehet, ha megszűnik ez az eljárásjogi kettősség a társadalmi szervezetek határozatának felülvizsgálata tekintetében.
A Ket. - azzal, hogy minden fegyelmi határozatot kizárt a törvény hatálya alól - nem adott jó választ a kérdésre. Nem indokolható, hogy a fegyelmi úton történő kizárás - ha az megfoszt valakit hivatása gyakorlásától - másképpen minősüljön, mint a más okból történő törlés. A bírósági gyakorlat igazolja, hogy jogszabálysértő fegyelmi határozatot milyen sokszor helyezett hatályon kívül a bíróság. Ezek a jövőben sem maradhatnak bírósági jogorvoslat nélkül, s kár lenne ezeket az ügyeket a vagyonjogi ügyek szerinti eljárásra utalni. S mi történjék azokkal a fegyelmi ügyekkel, amelyek nem kizárással végződnek? Ezekben valóban jellemzőbb lehet a hivatásrendi sajátos szabályok, etikai normák alkalmazása. Mégsem szakítanám ketté a fegyelmi ügyeket. Egyrészt a közigazgatási per sem alkalmatlan ilyen normák alkalmazására, másfelől a jogorvoslat során az alkalmazott fegyelmi büntetés változhat, a bíróság a kizárásnál enyhébb joghátrány alkalmazását tarthatja indokoltnak. Ilyen döntés esetén meg kell, hogy változzék a fórumrend is?
E szabályozásra figyelemmel sajátos helyzet alakult ki az ügyvédi fegyelmi eljárásokkal kapcsolatban. Az ügyvédekről szóló 1998. évi XI. törvény 12/A. §-a meghatározza, hogy mely eljárások minősülnek hatósági eljárásnak. Ebben a felsorolásban a fegyelmi eljárás nem szerepel, tehát - a Legfelsőbb Bíróság gyakorlata szerint - a fegyelmi eljárásban a Ket. rendelkezései nem lennének alkalmazhatóak. Az eljárás alá vont ügyvéd azonban a közigazgatási perekre vonatkozó szabályok szerint kérheti a fegyelmi határozat felülvizsgálatát. A bíróságok egyre többször találkoznak ezzel az ellentmondással (amikor az ügyvédi jogszabályokban nem szabályozott eljárási kérdést kell eldönteni), s többnyire mégis a Ket. rendelkezését tekintik irányadónak.
A felperes ellen megindított fegyelmi eljárásban a Megyei Ügyvédi Kamara Fegyelmi Tanácsa határozatával megállapította, hogy a felperes kétrendbeli fegyelmi vétséget követett el, ezért megrovás fegyelmi büntetésben részesítette, és egyúttal kötelezte 925 Ft költség megfizetésére.
A felperes fellebbezett a határozat ellen. Az alperes fellebbviteli tanácsa másodfokú határozatával azt állapította meg, hogy a felperes egyrendbeli szándékos fegyelmi vétséget követett el, egyebekben az elsőfokú határozatot helybenhagyta, és kötelezte a felperest 30 000 Ft másodfokú eljárási költség megfizetésére.
A felperes kérte a másodfokú határozat kiegészítését arra tekintettel, hogy a határozat nem tartalmazta a megállapított eljárási költség indokolását.
Az alperes fegyelmi fellebbviteli tanácsa a 2005. június 15-én kelt határozatában annyiban egészítette ki határozatát, hogy rögzítette "a Magyar Ügyvédi Kamarának a fegyelmi eljárások megtartásával kapcsolatosan felmerült átlagos költségeiből - személyi és dologi kiadások - az ügyre eső részét a fegyelmi fellebbviteli tanács 30 000 Ft összegben határozta meg".
A felperes e kiegészítő határozat ellen keresetet nyújtott be, amelyben annak hatályon kívül helyezését kérte. Arra hivatkozott, hogy a hatályos jogszabályok az eljáró hatóságok részére nem vitásan lehetőséget nyújtanak az eljárással kapcsolatos költségek megállapítására, azonban - véleménye szerint - a fegyelmi határozatnak rendelkeznie kell arról, hogy ezt a költséget az eljáró fegyelmi tanács minek alapján állapította meg.
A Fővárosi Bíróság a pert végzésével megszüntette, arra hivatkozással, hogy a felperes által sérelmezett határozat bírói felülvizsgálatára nincs lehetőség, mivel az nem az ügy érdemében született.
A felperes fellebbezett a bíróság döntése ellen, amelynek elbírálása során a Fővárosi Ítélőtábla végzésével az elsőfokú bíróság végzését hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot a per további tárgyalására és újabb határozat hozatalára utasította; megállapítva, hogy a határozat nem bontható meg érdemi és nem érdemi részre akként, hogy a fegyelmi intézkedés érdemi, míg a költség viselésére vonatkozó rendelkezés nem érdemi.
Az ügyvédekről szóló 1998. évi XI. törvény (a továbbiakban: Ütv.) 55. § (3) bekezdés d) pontja értelmében a fegyelmi tanács dönt az eljárási költségek viseléséről, mely rendelkezésből az következik - az ítélőtábla álláspontja szerint -, hogy az eljárási költség az elsőfokú fegyelmi tanács határozatának része.
Az új eljárás során a felperes keresetét változatlan tartalommal fenntartotta.
Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét alaptalannak értékelte, és azt elutasította.
Ítéletének indokolásában kifejtette, hogy az Ütv. 127. § (1) és (2) bekezdésében biztosított felhatalmazás alapján a Magyar Ügyvédi Kamara teljes ülése 1998. június 27-én megtartott ülésén elfogadta a Fegyelmi Eljárási Szabályzatot (a továbbiakban: FESZ), melynek 45. § (1) bekezdése rendelkezik az eljárási költségekről.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, annak hatályon kívül helyezését kérte, a keresetében foglaltakat fenntartotta.
Kifejtette, hogy tényként kell rögzíteni: a jelen ügy közigazgatási ügynek tekintendő, ezért a határozatra a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) 72. §-ának szabályai irányadók. Ebből - álláspontja szerint - okszerűen következik, hogy a fellebbezési jogra, és annak költségkihatásaira való tájékoztatási kötelezettség az első fokon eljárt fegyelmi tanács határozatának a része. Álláspontja szerint akkor járt volna el törvényesen az elsőfokú bíróság, ha a kereseti kérelmének helyt ad és a másodfokú határozatot hatályon kívül helyezi, új eljárásra és új határozat meghozatalára utasítja az alperest.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint a megyei bíróság megfelelő alapossággal feltárta az ügyben irányadó tényállást, és abból - az idevonatkozó jogszabályi rendelkezések alkalmazásával - helytálló jogi következtetést vont le, azzal a Legfelsőbb Bíróság is egyetért.
Elsődlegesen leszögezi a Legfelsőbb Bíróság, hogy az 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 270. § (2) bekezdése és 272. § (2) bekezdése értelmében felülvizsgálati eljárás keretében kizárólag a jogerős ítélet jogszerűsége vizsgálható felül.
A Pp. 272. § (2) bekezdése szerint a felülvizsgálati kérelemben meg kell jelölni azt a határozatot, amely ellen a felülvizsgálati kérelem irányult, továbbá elő kell adni - a jogszabálysértés megjelölése mellett -, hogy a fél a határozat megváltoztatását mennyiben, és milyen okból kívánja.
A felperes felülvizsgálati kérelme konkrét jogszabálysértés-megjelölést a jogerős ítélet kapcsán nem tartalmaz, és a Pp. 272. § (2) bekezdése fenn ismertetett rendelkezésének sem felel meg.
A felülvizsgálati kérelem tartalmi elemzése alapján azonban a Legfelsőbb Bíróság rámutat a következőkre.
Alapvetően téves azon felperesi álláspont, mely szerint a közigazgatási per tárgyát képező, a bíróság által felülvizsgálni kért határozat meghozatalakor - és így a bírósági eljárásban is a Ket. szabályainak figyelembevételével - kellett volna eljárni.
Az Ütv. 12/A. §-a egyértelműen szabályozza, hogy az Ütv.-ben meghatározott mely eljárások hatósági eljárások, és mely körben kell az Ütv. háttérszabályaként a Ket. előírásait alkalmazni; ebben a meghatározásban nem szerepel a fegyelmi eljárás.
Az Ütv. 66. § (5) bekezdése is csupán annyit mond ki, hogy az eljárás alá vont ügyvéd, a képviselője és a kamara elnöke a kézbesítéstől számított 30 napon belül a közigazgatási perekre (Pp. XX. fejezet) irányadó szabályok szerint fordulhat a bírósághoz - tehát csupán a bírósághoz fordulás során irányadók a közigazgatási perek szabályai; ettől a megelőző fegyelmi eljárás nem válik hatósági eljárássá. Ennek megfelelően az alperesi fegyelmi eljárásra kizárólag az Ütv., illetve a FESZ előírásai az irányadók.
A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint megalapozottan hivatkozott az elsőfokú bíróság jogerős ítéletében az Ütv. 55. § (3) bekezdés d) pontjának és a FESZ-nek a rendelkezéseire. A FESZ-nek a felperes által felülvizsgálni kért határozat meghozatalát követően bekövetkező tervezett módosítására csak abból a szempontból utalt, hogy alátámassza: a Magyar Ügyvédi Kamara gyakorlata objektív körülményeken alapul.
A felperes által hivatkozott Ket. 72. §-a kizárólag a hatósági ügyben hozott döntések szerkezetét határozza meg.
Az eljárási költségeket a Ket. 153. § (2) bekezdése sorolja fel, azok összegszerűségére, illetve az eljárási költség összegszerűsége meghatározásának indokolására ebben a szabályban sincs utalás. Így - noha az alperes eljárására a Ket. szabályai a perbeli vonatkozásban nem voltak alkalmazandók - összehasonlító, analóg felvetés esetén a jogerős ítélet még abban az esetben is megfelelne a jogszabályi előírásoknak, ha a fegyelmi eljárás a Ket. hatálya alá tartozó eljárás lenne.
Hangsúlyozza a Legfelsőbb Bíróság, hogy a felperes keresetében a fegyelmi határozatnak a másodfokú eljárási költségre vonatkozó - indokolással történő - kiegészítését támadta, tartalmilag azzal a kifogással, hogy az indokolás nem kielégítő.
Az elsőfokú bíróság jogerős ítélete az indokolás terjedelmét és tartalmát kielégítőnek értékelte.
A közigazgatási perekre vonatkozó törvényi szabályozás értelmében a közigazgatási ügyekben eljáró bíróság eljárási szabálysértés miatt csak akkor helyezheti hatályon kívül a felülvizsgálni kért határozatot, ha az eljárási szabálysértés az ügy érdemére kihat.
A perbeli ügyben hozott fegyelmi határozatot alapul véve, az ügy érdemének a fegyelmi felelősség fennállását kell tekinteni. Mivel a felperes a fegyelmi határozatnak az eljárási költségben marasztaló rendelkezését keresetében nem támadta meg, fizetési kötelezettsége akkor is fennáll, ha az indokolás felülvizsgálata iránti keresete alapos lenne.
Az alperes azonban kiegészítő határozatában a fegyelmi eljárás költségének kellő indokát adta a személyi és dologi kiadások egy ügyre eső összegének meghatározásával. A kiegészítő határozat felülvizsgálata iránt benyújtott keresetet az elsőfokú bíróság ítéletével jogszerűen utasította el, az annak felülvizsgálata iránt előterjesztett felperesi kérelem tehát alaptalan.
Minderre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a jogerős ítélet a felülvizsgálati kérelemben megjelölt jogszabályokat nem sértette meg, ezért azt a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Kfv. IV. 37.029/2008., BH 2009/3/128.)
Jogszabály rendelkezhet úgy, hogy kamarai fegyelmi eljárás (s ezt követően bírósági felülvizsgálat) nemcsak kamarai taggal, hanem - külön névjegyzékbe felvett- "szakmagyakorlókkal" szemben is lefolytatható. Az ezeken kívüli személyekkel szemben a kamarai szabályzaton kívüli szakmai szabályok megszegésével elkövetett fegyelmi vétség esetén folytatható le fegyelmi eljárás (1996. évi LVIII. törvény).
A Budapest Főváros XVII. kerület Rákosmente Önkormányzat Tervtanácsának 2009. szeptember 24-i ülésén hozott döntését is figyelembe véve a kamarai biztos és az Önkormányzat főépítésze panaszt nyújtottak be, a Budapest, R F. u. ... szám alatti (a továbbiakban: perbeli építmény) lakóépület tervezésével kapcsolatban a Budapesti Építész Kamara Szakmafelügyeleti Bizottságához, melynek elnöke továbbította a panaszt a Budapesti Építész Kamara Etikai-Fegyelmi Bizottságához (a továbbiakban: bizottság). A bizottság két eljárást folytatott le. Egyrészt eljárás alá vonta az I. r. felperest, okleveles építészmérnököt, mert megállapította, hogy a perbeli építmény tervezése kapcsán I. r. felperes csak vázlatokat készített, ennek ellenére a terveket tervezőként írta alá, és ezzel megsértette a Magyar Építész Kamara Etikai Fegyelmi Szabályzat (a továbbiakban: EFSZ.) 4., 4.1, 4.2, 4.4, 5., 5.1, 5.5, 8.1 pontjait.
Mindezekre tekintettel a bizottság 2010. május 17. napján kelt határozatában az I. r. felperes kamarai tagsági viszonyát hat hónap időtartamra felfüggesztette és 10 000 forint eljárási díj megfizetésére kötelezte.
A másodfokon eljárt Magyar Építész Kamara Etikai-Fegyelmi Bizottsága, az alperes az elsőfokú döntést határozatával helybenhagyta azzal a kiegészítéssel, hogy az I. r. felperes a terhére rótt vétségeket szándékosan követte el.
A bizottság a II. r. felperes, építőipari technikussal szemben is eljárt, és megállapította, hogy a perbeli építmény tervezése során a II. r. felperes etikai vétséget követett el azáltal, hogy a Tervtanácshoz benyújtott terv első oldalán tervezőként volt feltüntetve, melyhez nem volt jogosultsága, így megsértette az EFSZ. 4.1, 4.2, 4.4, 5., 5.1, 5.5, 8.1 pontjait.
Mindezekre tekintettel a bizottság 2010. május 17. napján kelt határozatában a II. r. felperest 90 000 forint pénzbírság és 10 000 forint eljárási díj megfizetésére kötelezte.
A II. r. felperes fellebbezése folytán eljárt alperes határozatában az elsőfokú bizottság döntését helybenhagyta azzal a kiegészítéssel, hogy a II. r. felperes a terhére rótt vétségeket szándékosan követte el.
A felperesek kereseteit az elsőfokú bíróság elutasította.
A jogerős ítélet ellen a felperesek terjesztettek elő felülvizsgálati kérelmet, melyben kérték a felülvizsgált alperesi határozatoknak az elsőfokú határozatokra kiterjedő hatályon kívül helyezését, mivel az elsőfokú bíróság ítélete jogszabálysértő.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében az elsőfokú bíróság ítéletének hatályában tartását kérte, mivel a bíróság ítélete maradéktalanul megfelel a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) és az ügyre vonatkozó egyéb jogszabályoknak.
Az I. r. felperes felülvizsgálati kérelme nem alapos, a II. r. felperes felülvizsgálati kérelme alapos.
A Kúria a felülvizsgálati kérelemben foglaltakat vizsgálva megállapította, hogy az elsőfokú bíróság helyesen értékelte az eljárási határidő elhúzódásának súlyát akként, hogy az az ügy érdemére nem hatott ki, nem indokolja az alperesi határozatok hatályon kívül helyezését. Egyetértett a Kúria az elsőfokú bírósággal abban is, a felperesek az eljárásban részt vevő és részt sem vevő személyekkel kapcsolatosan folyamatosan hivatkoztak összeférhetetlenségre, de sem az etikai, sem az elsőfokú bíróság előtti eljárásban nem igazolták erre vonatkozó kifogásaikat. Tekintettel arra, hogy a Pp. 164. § (1) bekezdése szerint a perben a bizonyítás a felpereseket terhelte, melynek nem tettek eleget, így az elsőfokú bíróság döntése e körben is jogszerű volt.
A felperesek kifogásolták azt is, hogy az etikai eljárásban az EFSZ II. rész 2. § (4) bekezdése alapján a Budapesti Építész Kamara annak ellenére került kijelölésre, hogy csak az I. r. felperes kamarai tag, a II. r. felperes nem. A Kúria ezzel kapcsolatban rámutat arra, hogy az EFSZ II. rész 1. § (1) bekezdés b) pontja szerint "az építész kamara fegyelmi jogkörét a szakmai és etikai-fegyelmi vétség elkövetésekor a kamara által külön jogszabályok szerint vezetett névjegyzékben szereplő, de kamarai tagsággal nem rendelkező szakmagyakorlókkal szemben gyakorolja. Az eljárás lefolytatása és a kiszabott büntetéshez fűződő jogkövetkezmények alkalmazása szempontjából az eljárás alá vont személyt úgy kell tekinteni, mintha kamarai tag lenne". A fentiek helyes értelmezésével tehát a II. r. felperes is kamarai tagnak minősült, így az EFSZ II. rész 2. § (4) bekezdésének alkalmazása, miként az elsőfokú bíróság ezzel kapcsolatos döntése is jogszerű volt.
Az I. r. felperes tekintetében helyesen állapította meg az elsőfokú bíróság, hogy az alperes kellően feltárt tényállás alapján megalapozottan marasztalta el az EFSZ 4., 4.1, 4.2, 4.4, 5., 5.1, 5.5, 8.1 pontjai megsértése miatt, mely jogsértéseket az I. r. felperes cáfolni nem tudott.
A Kúria vizsgálta a II. r. felperes terhére rótt etikai fegyelmi vétség elkövetésével kapcsolatban a felülvizsgálati kérelemben is felhozott azon kifogást, hogy a nem kamarai taggal szemben kizárólag a kamarai szabályzatokon kívül, a szakmai szabályok megszegésével elkövetett fegyelmi vétség esetén folytatható le fegyelmi eljárás. A II. r. felperes nem vitásan nem kamarai tag, így rá nézve a tervező- és szakértő mérnökök, valamint építészek szakmai kamaráiról szóló 1996. évi LVIII. törvény - fentiekben idézett - 34. § (3) bekezdése értelmében az EFSZ szabályaira hivatkozással nem lehetett volna eljárni. Az elsőfokú bíróság ennek következtében alaptalanul értékelte e vonatkozásban jogszerűnek az EFSZ szabályainak megsértésén alapuló alperesi határozatot. A Kúria a fentiekre tekintettel az elsőfokú ítéletet és az alperes határozatát a II. r. felperes terhére megállapított jogsértések jogszabályi háttere téves megjelölése miatt jogsértőnek találta, és ebben a részben - az elsőfokú határozatra kiterjedően - hatályon kívül helyezte azokat és az elsőfokú etikai bizottságot új eljárásra kötelezte.
Az új eljárásban az etikai bizottságnak a II. r. felperes esetlegesen felróható magatartását kell minősítenie a nem kamarai tagra vonatkozó jogi szabályozás alapján. Ezt követően lesz abban a helyzetben, hogy döntsön arról, marasztalható-e, és ha igen, milyen szabályok alapján a II. r. felperes.
Minderre tekintettel a Kúria a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján, részben a II. r. felperes tekintetében hatályon kívül helyezte, és a Pp. 339. § (1) bekezdése alapján a II. r. felperes keresetét részben alaposnak értékelve az alperes határozatát - az elsőfokú határozatra kiterjedően - hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú szervet új eljárásra kötelezte. (Kúria Kfv. II. 37.201/2012., KGD 2013/198.)
Hasonló állásfoglalást tartalmaz a következő bírósági határozat, amely arra mutat rá, hogy a köztestület etikai ügyben folytatott eljárása során más jogágba (így a szerzői jogba) tartozó kérdésről nem dönthet.
A Budapest X. kerület E. Hotel épületének terveit a felperes jogelődjénél, vélhetően munkaköri kötelezettségük körében néhai H. Á. építész és munkatársai készítették. Az épület R Cs. (a továbbiakban: panaszolt) vezető tervező tervei alapján áttervezésre került. A felperes 2009. április 27-én nyújtott be panaszt a nevezett tervezővel szemben a Budapesti Építész Kamaránál, mert álláspontja szerint a panaszolt, az E. Hotel áttervezésekor megsértette a Magyar Építész Kamara Etikai-Fegyelmi Szabályzata (a továbbiakban: EFSZ) szerzői jogi kérdéskörhöz tartozó 7. és 7.6. pontjait azzal, hogy nem szerezte meg az eredeti szerző jogutódjának, a felperesnek hozzájárulását az épület áttervezéséhez. Ezzel egyidejűleg rosszul ítélte meg néhai H. Á. fiának, ifj. H. Á.-nak jogállását a vonatkozásban, hogy mennyiben örökölte néhai H. Á. szerzői jogait. Mindezek alapján a Budapesti Építész Kamara Etikai-Fegyelmi Bizottsága, 2009. szeptember 28. napján kelt határozatával megállapította, hogy a panaszolt építészmérnök szándékos etikai vétséget követett el, ezért kamarai tagságát egy évre felfüggesztette, amely büntetés végrehajtását három év időtartamra felfüggesztette, emellett mellékbüntetésként 100 000 forint pénzbírsággal sújtotta. A panaszolt fellebbezése nyomán eljárt alperes határozatával az elsőfokú döntést megváltoztatta és a panaszt elutasította.
A felperes keresetet terjesztett elő, melynek az elsőfokú bíróság helyt adott és az alperes határozatát hatályon kívül helyezte és az alperest új eljárás lefolytatására kötelezte. Ítéletének indokolása szerint az a felek között nem volt vitás, hogy néhai H. Á. a felperesi jogelőd munkavállalójaként munkaköri kötelezettsége körében készítette el a Budapest X. kerület E. Hotel terveit, melynek törzsszáma a 77.1.094.. A szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény (a továbbiakban: Szjt.) 30. § (1) bekezdése szerint eltérő megállapodás hiányában a mű átadásával a vagyoni jogokat a szerző jogutódjaként a munkáltató szerzi meg, ha a mű elkészítése a szerző munkaviszonyból folyó kötelezettsége, míg a (2) bekezdés értelmében az (1) bekezdésben foglalt rendelkezés alapján megszerzett vagyoni jogok a munkáltató személyében bekövetkezett jogutódlás esetében átszállnak a munkáltató jogutódjára. A tervező- és szakértő mérnökök, valamint építészek szakmai kamaráiról szóló 1996. évi LVIII. törvény (a továbbiakban: T.) 3. § (1) bekezdése által meghatározott kamarai közfeladatok között nem szerepel a szerzői jogi jogsértés megállapítása. A bíróság álláspontja az volt, hogy nem az alperesi fegyelmi tanácsnak kell megállapítani, hogy ki az eredeti szerző és ki birtokolja a személyéhez fűződő és ki a vagyoni jogokat, hanem az EFSZ 7.6. c) alpontja szerint a bepanaszolt tervezőnek, illetve a felperesnek kellett volna a nyilatkozatokon kívül saját jogosultságukat alátámasztani.
Az elsőfokú bíróság ítélete ellen az alperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, melyben kérte az elsőfokú bíróság ítéletének hatályon kívül helyezését és a felperes keresetének elutasítását. Kérelmének indokául előadta, hogy az elsőfokú bíróság jogsértő döntést hozott, a felperes kereseti kérelmén túlterjeszkedett, döntése és indokai iratellenesek.
Az alperes felülvizsgálati kérelme alapos.
A Kúria álláspontja szerint az elsőfokú bíróság a nagyobb részt helyesen megállapított tényállásból hibás következtetésre jutott az alperesi határozat jogszerűségével kapcsolatban.
A Kúria vizsgálta, hogy az elsőfokú bíróság túlterjeszkedett-e a felperes kereseti kérelmén és megállapította, hogy a felperesi petitum betűjének megfelelő, tartalmától azonban némiképp eltérő döntést hozott. A felperes a per révén az alperest nem egyszerűen új eljárásra, hanem egy olyan új eljárásra remélte köteleztetni, amelyben az alperes a felperes szerzői jogait a Szjt. alapján minden további bizonyítási eljárás mellőzésével bizonyítottként elfogadja, és a panaszoltat ennek alapján elmarasztalja. Ehhez képest az elsőfokú bíróság árnyalatnyit eltért a felperesi kérelemtől és olyan új eljárásra kötelezte az alperest pontos jogszabályi hivatkozás nélkül, amelyben lépéseket tesz a szerzői jogi kérdés tisztázása irányába, akár úgy is, hogy felfüggeszti az eljárást. Tekintettel arra, hogy az elsőfokú bíróság döntése lényegében egybeesett a felperes kereseti kérelme irányával, a Kúria álláspontja szerint a kereseti kérelmen nem terjeszkedett túl.
A Kúria megállapítása szerint a felperes lényegében a munkaviszony meglétéből, a korabeli jogi környezetből levezetve mintegy "köztudomású tényként" kezelte mind a szerzői vagyoni jog eredeti birtokolásának, mind az időközben bekövetkezett jogutódlásnak kérdését, az Szjt. 30. §-a automatikus alkalmazását várva el az alperestől, illetve a bíróságtól.
Ezzel szemben a Kúria álláspontja az, hogy az eljárás során a felperesnek kellett volna igazolnia, mindenekelőtt iratokkal alátámasztania állításai igazát. A felperes kezdeményezésére indult eljárásban bár a kamarának mindent meg kellett tennie a tényállás tisztázása érdekében, ez nem jelenti a bizonyítási teher átfordulását.
Helytállóan foglalt állást az elsőfokú bíróság arról, hogy nem az alperes feladata eldönteni kit illet meg a szerzői vagyoni jog, de tévedett, amikor annak mindenáron való megválaszolásától tette függővé az alperesi határozat jogszerűségét. A szerzői jog kérdése nem közigazgatási, hanem polgári jogviszonyt takar, a felek döntése, hogy a polgári jogviszonyt érintő nézetkülönbséget bírói útra terelik vagy sem. A felperes nem kívánt e kérdésben felmerült vita eldöntése érdekében polgári bírósághoz fordulni, azt pedig, hogy vitán felül őt illeti meg e jog sem a közigazgatási, sem a bírói eljárás során nem tudta igazolni. A fentiekre figyelemmel az alperesnek nem kellett és nem is lehetett döntenie a szerzői jog kérdésében, e kérdés tisztázása nélkül pedig a fegyelmi felelősség tekintetében megalapozott döntés sem volt hozható.
A T. 36/C. § (3) bekezdése kimondja, hogy ha más hatóság eljárása érintheti a fegyelmi ügy eldöntését, a fegyelmi tanács elrendelheti az eljárás felfüggesztését, a bíróság vagy más hatóság előtt folyamatban lévő ügy jogerős befejezéséig. Az idézett jogszabályhely kizárólag a már folyamatban levő eljárás esetén teszi lehetővé és bízza a fegyelmi tanács mérlegelésére, hogy arra tekintettel felfüggeszti-e eljárását vagy sem. A jelen ügyben ilyen eljárás nem folyt, ezért az alperesnek nem volt oka a felfüggesztés lehetőségének mérlegelésére, ennek hiányára hivatkozva az új eljárásra kötelezés nemcsak téves, hanem egyenesen a jogalkotói akarattal ellentétes jogértelmezést jelent.
Az eljárás iratanyagából és a tárgyi határozatból egyértelműen kitűnik a mérlegelés részletes szempont rendszere az, hogy az alperes a bizonyítékokat egyenként és összességükben értékelte és az ezen alapuló meggyőződése alapján állapította meg a tényállást, így határozata jogszerű volt. Az elsőfokú bíróság ezzel ellentétes álláspontja megalapozatlan.
Minderre tekintettel a Kúria a jogerős ítéletet az 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 275. §-ának (4) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte, és a felperes megalapozatlan keresetét elutasította a Pp. 339. § (1) bekezdésében foglalt feltételek hiányában. (Kúria Kfv. II. 37.025/2012, KGD 2013.80.)
A köztestület eljárása nem csupán fegyelmi ügyekre, hanem a vonatkozó törvények alapján - az etikai vétségek elbírálására is kiterjedhet. Ezért a közigazgatási bíróság hatáskörrel rendelkezik annak eldöntésére, hogy egy magatartás etikai vétségnek minősül-e.
A tényállás szerint a Kft.1. 2012. július 23-án és július 26-án a D. című napilapban hirdetést jelentetett meg a következő szöveggel:
"Most két hétig önnek plusz 10 Ft fagyit ér! Ha ön július 23-tól augusztus 5-ig a P. Patikák bármelyikében 500 Ft-ért, az S. Ékszerüzletben vagy az N. üzletben 10 000 Ft-ért vásárol, a blokkért és még 10 Ft-ért kap egy gömb fagylaltot az alábbi cukrászdákban: D. Cukrászda, A. Cukrászda, I. Cukrászda és a három P. Cukrászda."
Az F. Pharma Kft. (a továbbiakban: Kft.2.) személyi jogos vezetője a gyógyszerész végzettséggel rendelkező felperes, aki egyben a cég ügyvezetésre jogosult tagja is. A hirdetéssel azonos tartalmú szórólapok is terjesztésre kerültek. A hirdetést és a szórólapot a felperes nem olvasta, azok tartalmáról 2012. augusztus 1-jén értesült, tájékoztatást a vásárlók részére nem adott arról, hogy az akcióban a gyógyszertár nem vesz részt.
A Magyar Gyógyszerészi Kamara Megyei Szervezete Etikai Bizottsága első fokú határozatában megállapította, hogy a felperes vétkes a Magyar Gyógyszerészi Kamara Etikai Kódexében (a továbbiakban: Etikai Kódex) foglalt kötelezettségek egyrendbeli megszegésében, és ezért megrovás etikai büntetéssel sújtotta, valamint kötelezte az eljárás költségeinek részbeni, 30 000 Ft összegre kiterjedő megfizetésére. Az indokolás szerint nem fogadható el a felperesnek és a Kft.2.-nek az az állítása, hogy rajtuk kívül került sor a kampányra.
Teljesen életszerűtlen, hogy a cukrászdákból álló hálózat az érintettek előzetes megkeresése és hozzájárulása nélkül ilyen akciót indít. Ugyanakkor nem bizonyított, hogy a P. Patikák bármelyikének személyi jogos vezetője közreműködött volna a kampányra vonatkozó megállapodásban. A felperes azonban tudomást szerzett a hirdetési kampányról, ennek ellenére az újság kiadója felé lépést nem tett, és a gyógyszertárban sem helyezett el olyan kiírást, amely tájékoztatta volna a betegeket, hogy az akcióhoz a gyógyszertárnak nincs köze. A kampány az Etikai Kódex III.15., IV.3., VII.1., VII.3., VIII.3., VIII.4. és VIII.5. pontja előírásainak megsértését jelenti, továbbá ellentétes a biztonságos és gazdaságos gyógyszer- és gyógyászatisegédeszköz-ellátás, valamint a gyógyszerforgalmazás általános szabályairól szóló 2006. évi XCVIII. törvény 17. § (8) bekezdés utolsó mondatával. Függetlenül attól, hogy a kampányra vonatkozó megállapodást nem a gyógyszerész, hanem a Kft.2. kötötte, azonban az Etikai Kódex VII.1. és VIII.5. pontja alapján a felperes felelőssége megállapítható. Neki ugyanis a tudomásszerzés után mind a hirdetést megjelentető újság, mind a vásárlóközönség felé jeleznie kellett volna, hogy ez nem a gyógyszertár akciója. Erre azonban nem került sor, nyilvánvalóan azért, mert a kilátásba helyezett kedvezmény a gyógyszert vásárolni kívánó betegeket úgy befolyásolta, hogy a felperesi patikában kerítettek sort a vásárlásra.
A felperes fellebbezése folytán eljáró alperes a 2013. április 23-án kelt 9/2013. (IV. 23.) OEB számú határozatával az első fokú határozatot helybenhagyta, hivatkozva az Etikai Kódex III.15., VII.1. és VIII. pontjaira. Érvelése szerint az Etikai Kódex magasabb felelősségi mércét állít fel a gyógyszerészek vonatkozásában. A személyi jogos gyógyszerésztől elvárható, hogy mindent megtegyen annak érdekében, hogy a kifogásolt hirdetésből a gyógyszertár neve törlésre kerüljön, a vásárlók felé jelezze annak tényét, hogy a gyógyszertár ilyen akcióban nem vesz részt. A felperes ezt annak ellenére nem tette meg, hogy erre kellő idő állt rendelkezésére, és hatósági utasítás nélkül a tájékoztatásra megfelelő lehetőségei voltak (közlemény stb.). A vétkes mulasztás azzal valósult meg, hogy a betegek nem kaptak semmilyen tájékoztatást a reklámtól való elhatárolódásról. A közlemény közzététele az akciót nem akadályozta volna meg, a hivatásetikai rend azonban megkívánja a beteg és a gyógyszerész kapcsolatára tekintettel a betegek felé történő etikus magatartást, azaz jelen esetben a megfelelő tájékoztatásukat. A felperes alapvető kötelezettsége lett volna, hogy a jogszabályellenes marketingtevékenységet a hatóságoknak közvetlenül jelezze, azt ne csak a Kft.2. másik ügyvezetője jelentse be az ÁNTSZ felé 2012. július 23-án.
Az alperes határozatával szemben a felperes keresetet terjesztett elő annak az első fokú határozatra is kiterjedő hatályon kívül helyezését kérve.
Az elsőfokú bíróság jogerős ítéletével az alperes határozatát az első fokú határozatra kiterjedő hatállyal hatályon kívül helyezte. Az indokolásban hivatkozott a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) 2. § (3) bekezdésére, 3. § (2) bekezdés b) pontjára, 50. § (1) és (6) bekezdésére, valamint az Etikai Kódex VII.1., VII.3. és VIII. pontjaira. Okfejtése szerint az eljárt kamarák a bizonyítási eljárást széles körben lefolytatták, a tényállást az első fokú hatóság felderítette, azonban tévesen került rögzítésre, hogy a felperest a Kft.2. másik vezetője 2012. július 23-án tájékoztatta a tiltott marketingtevékenységről. Az elsőfokú bíróság elfogadta a felperes azon hivatkozását, mely szerint 2012. augusztus 1. napján értesült hivatalosan a tiltott reklámtevékenységről.
A kampány kimeríti a tisztességtelen gazdasági tevékenység fogalmát, azonban a felperes felelőssége ezzel kapcsolatban nem állapítható meg. Az alperes egy olyan íratlan szakmai, etikai elvárásra alapozta döntését, mely önmagában nem szolgálhat etikai vétség megállapítása indokaként. A felperes fő tevékenységi területe nem a marketing köré csoportosul, így erre vonatkozó konkrét iránymutatás hiányában nem várható el tőle annak megítélése, hogy mi a probléma elhárítására leginkább megfelelő eszköz. E tekintetben az Etikai Kódexnek kellene megfelelő iránymutatást adnia, ennek hiányában a felperes nem felelős. Amennyiben a Magyar Gyógyszerészi Kamara egységes álláspontja az, hogy tiltott marketingtevékenység észlelése esetén a személyi jogos gyógyszerésznek az elhárítás érdekében konkrét intézkedéseket kell tennie, úgy az Etikai Kódex módosítása válhat szükségessé, ennek hiányában az általános elvárhatóságra hivatkozva nem állapítható meg a személyi jogos gyógyszerész felelőssége. A fentiek alapján a felperes etikai vétsége megállapításának és vele szemben szankció alkalmazásának nincs jogalapja.
A jogerős ítélet ellen az alperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, elsődlegesen annak hatályon kívül helyezése és a kereset elutasítása, másodlagosan a hatályon kívül helyezés mellett az elsőfokú bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára utasítása iránt. Álláspontja szerint a jogerős ítélet sérti a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 339. § (1) bekezdését. A támadott első és másodfokú határozat jogszerű, a felperes által megjelölt jogszabálysértések [a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) 2. § (3) bekezdés, 3. § (2) bekezdés b) pont és 51. § (1) bekezdés] a bíróság által rögzített módon nem valósultak meg. Az elsőfokú bíróság hatáskörét túllépve, jogszabálysértés megállapítása nélkül helyezte hatályon kívül a határozatokat. A közigazgatási bíróságnak nincs hatásköre arra, hogy állást foglaljon abban a kérdésben, hogy egy magatartás etikai vétségnek minősül vagy sem. A bíróság kizárólag jogszabálysértést vizsgálhat, mely irányulhat anyagi jogi vagy eljárásjogi jogszabálysértésre, illetve vonatkozhat arra, hogy a hatóság az alkalmazott jogszabályt tévesen értelmezte.
A gyógyszerészeknek nem csupán a jogszabályokat, a Kamara szabályzatait, valamint az Etikai Kódex előírásait kell betartaniuk, hanem a gyógyszerészi hivatásnak az általános erkölcsből eredeztethető követelményeit is. Téves a bíróság azon álláspontja, mely szerint az íratlan szabályok - amelyek ráadásul az általános erkölcsből és a kamarai szabályzatokból is következnek - nem szolgálhatnak az etikai vétség megállapításának alapjául. Jelen esetben nem volt szükség különleges szakértelemre, iránymutatásra, hogy a kampánytól való elhatárolódás a felperes irányában megvalósuljon. Téves az az álláspont is, miszerint az Etikai Kódexnek ebben a konkrét esetben iránymutatást kellene adnia. A személyes gyógyszertár-működtetési joggal rendelkező felperes szakmai és etikai felelőssége is fennáll, ő tartozik a gyógyszertár törvényes működéséért felelősséggel. Téves a bíróság azon érvelése, miszerint a felperestől nem várható el konkrét iránymutatás nélkül annak megítélése, hogy mi lett volna a legalkalmasabb eszköz a probléma elhárítására. Az alperes hivatkozott az Etikai Kódex - a bíróság által hivatkozott rendelkezései mellett - IV.1. és VII.2. pontjaira is.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában fenntartását indítványozta.
A felülvizsgálati kérelem az alábbiak szerint alaptalan.
A Kúria a felülvizsgálati kérelem elbírálása során a Pp. 275. § (1) bekezdésére figyelemmel a rendelkezésre álló iratok alapján dönt. A felülvizsgálati eljárásban a bizonyítékok felülmérlegelésének, további bizonyítás felvételének nincs helye. Az elsőfokú bíróság vizsgálta a közigazgatási eljárás teljes anyagát, a felek perbeli nyilatkozatait, beadványait, ily módon a bizonyítékokat a Pp. 206. § (1) bekezdése alapján a maguk összességében értékelte, és meggyőződése szerint helyesen állapította meg, hogy a kereset nem alapos. Jogszabálysértést a rögzített tényállás iratellenessége, a bizonyítékok kirívóan okszerűtlen vagy a logika szabályaival ellentétes mérlegelése alapozhat meg, ilyen jogsértést azonban a Kúria nem állapított meg.
A Pp. 330. § (2) bekezdése értelmében a felperes keresetlevelét jogszabálysértésre hivatkozással nyújthatja be, míg a Pp. 339. § (1) bekezdése kimondja, hogy amennyiben törvény ettől eltérően nem rendelkezik, a bíróság - az ügy érdemére ki nem ható eljárási szabály megsértésének kivételével - a jogszabálysértő közigazgatási határozatot hatályon kívül helyezi, és szükség esetén a közigazgatási határozatot hozó szervet új eljárásra kötelezi.
Az egészségügyben működő szakmai kamarákról szóló 2006. évi XCVII. törvény (a továbbiakban: Ekt.) 20. §-a szerint a szakmai kamara etikai vétség gyanúja esetén etikai eljárást folytat le. E törvény alkalmazásában etikai vétség:
a) a 2. § c) pontja szerint etikai kódexben foglalt szabályok vétkes megszegése,
b) az alapszabályban, illetve a szakmai kamara más belső szabályzatában foglalt vagy a választott tisztségből eredő kötelezettségnek a vétkes megszegése.
Az első és másodfokú kamarai hatóság megállapította, hogy a felperes megsértette az Etikai Kódexben foglalt kötelezettségét, és vele szemben etikai vétség miatt szankciót alkalmazott. A Pp. hivatkozott rendelkezései szerint közigazgatási perben a keresetlevelet jogszabálysértésre hivatkozással lehet előterjeszteni, a bíróság pedig csak a jogszabálysértő közigazgatási határozatot helyezheti hatályon kívül, illetve változtathatja meg. Jelen kamarai etikai ügyben az Etikai Kódex megsértésén alapul a támadott alperesi határozat, az Etikai Kódex a gyógyszerészekre - így a felperesre is - nézve kötelező normákat tartalmaz, melyek megszegése esetén etikai eljárást kell lefolytatni.
A Kúria nem osztja az alperes álláspontját, mely szerint a közigazgatási bíróságnak nincs hatásköre arra, hogy állást foglaljon egy magatartás etikai vétségnek minősítése körében. Az Etikai Kódex a gyógyszerész kamarai etikai ügyekben az Ekt. 20. § a) pontja alapján megalapozza adott magatartás etikai vétségnek minősítését, ezért rendelkezéseinek vizsgálata az etikai eljárás és ebből fakadóan a közigazgatási per alapját kell hogy képezze. Erre figyelemmel az elsőfokú bíróság jogszerűen tette vizsgálat tárgyává azt, hogy a felperes magatartása etikai vétségnek tekinthető-e.
Az Etikai Kódex I.2/b. pontja szerint a Kamara feladatai közé tartozik azok elmarasztalása, akik esküjüket és ezzel a szakmai és erkölcsi szabályokat megszegik. Az Etikai Kódex I.2/e. pontja értelmében az Etika Kódex csak lényeges szakmai magatartási-etikai elveket és szabályokat rögzít, nem foglalja írásba a gyógyszerészektől elvárható valamennyi szakmai-etikai magatartási formát. Ebből következik, hogy a gyógyszerészeknek nemcsak a jogszabályokat, a Kamara Alapszabályát és egyéb szabályzatait, valamint az Etikai Kódex előírásait kell betartaniuk, hanem a gyógyszerészi hivatásnak az általános erkölcsből levezethető követelményeit is.
A Kúria nem ért egyet az elsőfokú bíróság azon álláspontjával, hogy az alperes egy olyan íratlan szakmai, etikai elvárásra alapozta döntését, amely önmagában nem szolgálhat etikai vétség megállapításának indokaként. Az Etikai Kódex I.2/e. pontja egyértelműen meghatározza, hogy a tételesen rögzített alapvető elvek és szabályok mellett a gyógyszerésznek be kell tartania a gyógyszerészi hivatásnak az általános erkölcsből levezethető követelményeit is. Amennyiben a gyógyszerész magatartása nem sérti az Etikai Kódexben lefektetett konkrét szabályokat, de ellentétes a gyógyszerészi hivatásnak az általános erkölcsből levezethető követelményeivel, úgy ez a cselekmény vagy mulasztás is etikai vétségnek minősül.
Ezt követően a Kúria vizsgálta, hogy a felperes terhére rótt magatartás - nem tett meg mindent annak érdekében, hogy a kifogásolt hirdetésből a gyógyszertár neve törlésre kerüljön, és a vásárlók felé jelezze azt a tényt, hogy a gyógyszertár az akcióban nem vesz részt - sérti-e a gyógyszerészi hivatásnak az általános erkölcsből levezethető követelményeit.
A felülvizsgálati bíróság ebben a körben kiemeli, hogy a hirdetés szerint az akció 2012. augusztus 5. napjáig tartott, a felperes 2012. augusztus 1-jén értesült a tiltott reklámtevékenységről. Ezért a felperesi értesülés időpontjától az akció végéig terjedő időtartam rövid voltára figyelemmel a felperestől nem volt elvárható az, hogy lépéseket tegyen a gyógyszertár nevének a hirdetésből való törlése érdekében.
A felperes a hirdetésről való tudomásszerzését követően valóban nem jelezte közleménnyel vagy más módon vásárlói felé, hogy gyógyszertára az akcióban nem vesz részt. Az ezzel a magatartással okozott sérelem azonban nem olyan mértékű, amely alapot adhatna etikai vétség megállapítására és szankció alkalmazására.
A fentiekre tekintettel a Kúria a Pp. 275. § (3) bekezdése szerint eljárva a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta (Kúria Kfv. III. 37.353/2014/9., KGD 2015.27.).
Köztestület által fegyelmi, etikai ügyben hozott határozat indokolása sem lehet ellentétes a jogerős bírósági ítéletben foglaltakkal, ezért a jogsértő indokolási rész hatályon kívül helyezésének van helye.
A tényállás szerint a felperes okleveles építészmérnök, településrendező volt. A perbeli internetes újság "Tragédia két felvonásban 1. és 2. rész" című cikket jelentett meg, melyben a Huszárezred hősi emlékművének áthelyezésével kapcsolatosan a felperes nyilatkozott. A nyilatkozat a tervet készítő építészmérnökök eljárását minősítette, akik felperes nyilatkozata miatt a Megyei Építészkamaránál panaszt nyújtottak be.
A panasz nyomán az elsőfokú Etikai Fegyelmi Bizottság a felperes ellen megindított fegyelmi eljárást megszüntette, azonban a panaszosok fellebbezése folytán eljáró alperes az 5/2010. (I. 21.) számú határozatával az elsőfokú Fegyelmi Tanács határozatát megváltoztatta, és a felperest figyelmeztetésben részesítette.
A felperes keresete nyomán eljáró Megyei Bíróság ítéletével a felülvizsgálni kért határozatot hatályon kívül helyezte, és az alperest új eljárás lefolytatására kötelezte.
Ezen ítélettel szemben az alperes felülvizsgálati kérelmet nyújtott be, amely jogorvoslati kérelem alapján a Kúria ítéletével az elsőfokú ítéletet hatályában fenntartotta.
A Kúria fenti ítéletében rámutatott, hogy a cikkek sem összességükben, sem egyes részeiben nem lépték túl a véleménynyilvánítás szabadságának alapjogát, a cikkekkel összefüggésben mások jogos érdekének sérelme nem állapítható meg. A közcélú építészeti szakmai tervek, elképzelések és a megvalósulásuk megvitatása jellegüknél fogva a közérdek érvényesítéséhez is kapcsolódnak, és emiatt az ilyen körben kifejtett kritika vonatkozásában az érintetteknek az általában elvárhatótól magasabb szintű tűrőképességet kell tanúsítaniuk.
A Kúria döntése eredményeként az alperes az eljárást megszüntette, a határozata indokolásában ugyanakkor rámutatott, hogy: "a fegyelmi tanács meggyőződése szerint az internetes újság hasábjain nagy nyilvánosság előtt megjelentetett K. I. építész által írt cikkek a terveket készítő építészek képességére tett nyilatkozatai mélyen sértik a panaszos építészek személyét és szakmai tekintélyét, az építészek rangját lejáratva alkalmasak a közvélemény félrevezetésére. K. I. olyan jelzőket használ, valamint olyan tényként közölt megállapításokat tesz, mely minden szakmaiságot nélkülöz. Ez építészhez nem méltó viselkedés. Az építész a szólásszabadság alapvető jogára hivatkozva sem bírálhatja személyeskedően a tervezőt, csakis a művet, a tervet szakmai szabályaik szerint szabad szakmai alapon véleményezni, kritizálni."
A felperes e határozattal szemben ismételten keresettel fordult a bírósághoz, amelyben elsődlegesen a határozat megváltoztatását kérte akként, hogy a bíróság törölje az alperes határozatának indokolásából a fentiekben idézett szövegrészt.
Az elsőfokú bíróság ítéletével az alperes határozata indokolásának fentiekben is idézett részét hatályon kívül helyezte. A jogerős ítélet indokolása kifejtette, hogy az alperes a megismételt eljárása során nem mellőzhette a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló, az alapeljárás időpontjában hatályban volt 1997. évi LXVI. törvény (a továbbiakban: 1997-es Bszi.) 7. §-ában, továbbá a sérelmezett határozathozatal időpontjában hatályos, szintén a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvény (a továbbiakban: Bszi.) 6. §-ában foglalt rendelkezést, amely szerint a bíróság határozata mindenkire kötelező, ideértve azt is, ha a bíróság valamely ügyben hatáskörét vagy ennek hiányát állapítja meg. Ez a kötelező jelleg a kialakult bírói gyakorlatnak megfelelően nemcsak a bírósági határozat rendelkező részére, hanem indokolására is vonatkozik. A Kúria ítélete indokolásában félre nem érthető módon adta indokát döntésének a felülvizsgálni kért határozat hatályon kívül helyezésével és új eljárás elrendelésével, amely döntéssel szemben az alperes jogszerűen nem fogalmazhatott volna meg olyan - álláspontja szerint - véleménynyilvánításnak minősülő indokot, amelynek hatályon kívül helyezését kérte a felperes a keresetében. Az alperes tévedett, amikor véleménynyilvánításnak minősítette a kifogásolt, hatályon kívül helyezett indokolásrészt. Rámutatott az elsőfokú bíróság, hogy az alperes mint a fegyelmi jogkör gyakorlója egyrészt nem élhet a természetes személyeket megillető véleménynyilvánítás jogával, lehetőségével, másrészt a véleményéről - amely etikai vétséget megalapozó minősítés - a bíróság már jogerősen döntött. A bíróság a döntésénél figyelemmel volt azon következetes bírói gyakorlatra, mely szerint a közigazgatási szerv határozatát részben vagy egészben akkor lehet hatályon kívül helyezni, ha a határozatnak vannak jól elkülöníthető, önállóan is elbírálható részei. A perbeli esetben a sérelmezett indokolásrész a határozat egyéb részeitől jól elkülöníthető, ráadásul a rendelkező résszel összhangban nem álló része volt, ezért a bíróság az indokolási rész kifogásolt rendelkezését hatályon kívül helyezte.
A jogerős bírósági ítélettel szemben a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, kérte az ítélet hatályon kívül helyezését és a felperes perköltségben történő marasztalását is. Kifejtette, hogy a felülvizsgálni kért fegyelmi határozat tiszteletben tartotta a bíróság által hivatkozott 1997-es Bszi. 7. §-át, valamint a Bszi. 6. §-át is, mert a Kúria ítéletének megfelelően a felperessel szemben indult fegyelmi eljárást megszüntette. Előadta, hogy semmilyen módon nem vezethető le a jogszabályi rendelkezésekből az, hogy a bíróság jogszerűen helyezte részlegesen hatályon kívül a fegyelmi határozat sérelmezett indokolási részét, így ezzel súlyosan megsértette a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 339. § (1) bekezdését is. Az elsőfokú bíróság a részleges hatályon kívül helyezésre vonatkozó bírói gyakorlatot tévesen és jogszabálysértő módon alkalmazta, hiszen egyrészt a fegyelmi eljárás nem a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) alapján került lefolytatásra, az alperes fegyelmi bizottsága nem közigazgatási szerv, de az alperes sem az, hanem köztestület. A bíróság nem tudta megalapozott jogszabályi indokolását adni annak, hogy a részleges hatályon kívül helyezésre vonatkozó bírói gyakorlatot milyen jogszabályi alapon alkalmazta a felülvizsgálni kért határozat indokolási részéből kiragadott résszel kapcsolatban. Téves az elsőfokú bíróságnak azon álláspontja, hogy az indokolásból kiragadott részt önállóan elbírálható résznek tekintette. Mint ahogy jogsértő az ítélet azon hivatkozása is, hogy a fegyelmi bizottság nem fejtheti ki véleményét az eljárás alá vont cselekményről.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelmében az ítélet hatályában történő fenntartását kérte.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A Kúria álláspontja szerint a jogerős ítélet helytállóan hivatkozott a Ket. alkalmazhatóságának hiányára, továbbá a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló törvénynek az alapeljárás időpontjában, valamint a sérelmezett határozat meghozatalának időpontjában hatályos rendelkezéseire. A Kúria ítélete és az alapeljárás során hozott ítélet egyértelmű volt abban a vonatkozásban, hogy a felperes kijelentései sem összességükben, sem egyes részeiben nem lépték túl a véleménynyilvánítás szabadságának alapjogát, a cikkekkel összefüggésben mások jogos érdekének sérelme nem állapítható meg.
Ehhez képest - a Kúria által hatályában fenntartott korábbi jogerős ítéletben foglaltakkal szemben - az alperes a megismételt eljárás során hozott határozatában csupán formálisan tett eleget a bírói ítéletekben foglaltaknak, mert ugyan a határozat rendelkező részében az eljárást megszüntette, azonban az indokolás olyan megállapításokat tartalmaz, amelyek a felperes terhére fogalmaznak meg véleményt, lényegében tehát a határozat indokolási részében tesz olyan megállapításokat, amelyek kvázi a határozat rendelkező részére tartoznának, megkerülve ezáltal a jogerős bírósági, illetőleg felülvizsgálati eljárásban hozott kúriai ítéletben foglalt iránymutatásokat.
A bírósági ítéletek iránymutatásából kitűnően a megismételt eljárás során a jogerős bírósági ítélet és a Kúria ítélete sem jogosította fel az alperest arra, hogy az egyébként eljárást megszüntető határozatában - akár az indokolási részben is - olyan rendelkezéseket rögzítsen, amelyek a felperest a véleménynyilvánítása miatt elmarasztalják.
Mindezekre figyelemmel az elsőfokú bíróság az általa helyesen idézett jogszabályi rendelkezésekből okszerű következtetést vont le abban a tekintetben, hogy az alperes határozatának indokolási része jogszabálysértő, ezért annak hatályon kívül helyezése indokolt volt.
A kifejtett indokokra figyelemmel a Kúria a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta (Kúria Kfv. III. 37.452/2013/5.; KGD 2015.25.).
A köztestület felett törvényességi felügyeletet gyakorló szerv által indított perekre sincs egységes elvi alapon nyugvó megoldás. Az Igazságügyi Minisztérium ugyan elkészített egy kormány-előterjesztést, amely szerint a felügyeletet gyakorló szerv által a bíróságon megtámadott határozat tárgyában folyó perekre nem lehet alkalmazni a közigazgatási perek szabályait. Az ezt követően előterjesztett törvénymódosítások közül csak az Igazságügyi Minisztérium követte saját álláspontját. Ennek megfelelően a törvényességi ellenőrzést gyakorló igazságügyi miniszternek a kamara határozatát megtámadó keresetét a bírósági végrehajtói kamara, az ügyvédi kamara, a közjegyzői kamara, az igazságügyi szakértők esetében kell a Pp. általános szabályai szerint elbírálni, az orvosi, a gyógyszerész-, a mérnök-, az építész-, az állatorvosi és a vadászkamarák esetében a Pp. XX. fejezete szerint kell eljárni. Fazekas Marianna helyesen mutat rá arra, hogy ezekben az ügyekben az önkormányzattal rendelkező közigazgatási szervek feletti állami felügyelet szabályai és nem az egyesület feletti felügyelet szabályai lehetnek irányadók. (Fazekas: A köztestület szabályozásának egyes kérdései, Magyar Közigazgatás, 2006/6. 328-329.)

A hatóság hallgatólagos határozata

Ha az ügyfél kérelme jog megszerzésére irányul és ellenérdekű ügyfél az elsőfokú eljárásban nem vett részt, jogszabály rendelkezhet úgy, hogy az ügyfelet megilleti a kérelmezett jog gyakorlása, ha a hatóság az előírt határidőben nem hoz határozatot (Ket. 71. §).
A hallgatással való határozat "jellegzetessége, hogy kizárólag olyan ügyekben érvényesülhet, amelyekre azt jogszabály kifejezetten megengedi. A megengedő jogszabály természetesen nem a Ket., hanem mindig valamely szakigazgatásnak jogszabálya. Az eljárási törvény ezen túl előírja, hogy egyoldalú kérelemre és ellenérdekű fél hiányában kerülhet sor alkalmazására, ha az az ügyfél által kért jogszerzésre irányul, s arról hatósági határozathozatalnak lenne helye. Az ügyfél kérelmével tehát nem valamilyen bejelentési kötelezettségének tesz eleget, hanem igényt érvényesít. Ebben az esetben az anyagi jogviszony tárgya kizárólag az ügyfél egyoldalú jogosítottsága. Nincs más, aki anyagi jog szerint érdekelt vagy érintett lehetne. A hallgatással létrejövő határozat más jogosultságát vagy kötelezettségét közvetlenül nem érinti. Másokra rendelkezést nem tartalmaz. A hallgatólagos határozat szövege megegyezik a kérelmével. Igazgatás hallgatásával elintézhető ügy elsőfokú eljárásban lehetséges". (Tamás András; in: A közigazgatási eljárás szabályai, HVG-ORAC Kiadó, 310. o.)
Az ügyfél a hallgatással keletkező határozatot jogorvoslattal megtámadhatja, ugyanis a megszerzett jogot rá kell vezetni a kérelemre, s erről másolatot kell kiadni. Az ügyfél sérelmezheti, hogy az így létrejött határozat nem kérelmének megfelelő. Ebben az esetben a másodfokú szerv döntésével válik a határozat jogerőssé, és kérhető bírósági felülvizsgálata.
Tamás András idézett álláspontjával ellentétben - úgy vélem - előfordulhat, hogy a hallgatással engedélyezett jog gyakorlása más, kívülálló harmadik személy jogát vagy jogos érdekét érinti. Ebben az esetben nem tagadható meg, hogy a határozat bírósági felülvizsgálatát kérje. (Nehezebben eldönthető, hogy az így hozott határozat mikortól tekinthető jogerősnek, illetőleg a harmadik személy kérheti-e a "határozat" részére történő kézbesítését.)

Helyi önkormányzat törvényességi felügyelete

A közigazgatási bíróság másik - a közigazgatási határozatok felülvizsgálatán kívüli - jelentős hatásköre az önkormányzatok törvényességi felügyeletével kapcsolatos bírósági eljárás. A kormánynak a helyi önkormányzatok törvényességi felügyeletével kapcsolatos hatáskörét a kormányhivatalok gyakorolják.

2011. évi CLXXXIX. tv. Magyarország helyi önkormányzatairól (a továbbiakban: Mötv.) 132-135. §

A kormányhivatal önkormányzatok feletti törvényességi felügyeletének - a bírósági úttal összefüggő - eszközei a következők:
a) A kormányhivatal információkérési joga. Ez a jog a helyi önkormányzat valamennyi feladat- és hatáskörébe tartozó kérdésre kiterjedhet.
b) Törvényességi felhívás a jogszabálysértés megszüntetésére.
c) A javaslat eredménytelensége esetén a kormányhivatal kezdeményezheti a bíróságnál a kifogásolt önkormányzati határozat felülvizsgálatát.
e) Az önkormányzat határozathozatali és feladatellátási kötelezettségének elmulasztása esetén a bíróságnál kezdeményezheti a hiányosság megszüntetését.
d) Törvényességi felügyeleti bírságot állapíthat meg.
A törvényességi felügyelet körébe tartozik továbbá a helyi önkormányzat rendeletének jogszabállyal való összhangjának megállapítására, valamint a törvényen alapuló jogalkotási kötelezettség pótlására irányuló eljárás. E kérdésekkel azonban a Kúria önkormányzati tanácsa eljárásával kapcsolatban foglalkozunk.
Az Mötv. - részben a gyakorlat tapasztalatai alapján - szabályozza azokat az eseteket, amelyre a törvényességi felügyelet nem terjed ki.
Nem terjed ki a kormányhivatalnak törvényességi felügyeleti jogköre azokra a határozatokra, amelyekben a jogorvoslat elbírálása (a jogvédelem biztosítása) más szerv hatáskörébe tartozik. A törvény kifejezetten kiveszi a törvényességi felügyeleti jogkörből azokat a határozatokat, amelynek alapján a külön jogszabály szerinti bírósági eljárásnak, munkaügyi (közszolgálati viszonyból származó) vitának, vagy külön jogszabályban meghatározott közigazgatási-hatósági eljárásnak van helye.
A bírósági út alól kivett ügyeknek - e rendelkezés alkalmazásában - legalább két nagy csoportja van. Nem terjed ki a kormányhivatal törvényességi felügyeleti jogköre azokra a határozatokra, amelynek felülvizsgálatát a Pp. 324. § (2) bekezdésének a) pontja szerint kell elvégezni (hatósági ügyben hozott határozatok). Ezekben az ügyfél az "ügy ura", ő jogosult dönteni, hogy igénybe veszi-e a bírói utat.
Nem tartoznak a törvényességi felügyeleti jogkörbe azok az önkormányzati aktusok, amellyel az önkormányzat valamely polgári jogi jogviszonyban lép fel. Az ezekkel kapcsolatos viták elintézése bírói útra tartozik. Az önkormányzati döntés polgári jogi tény (jognyilatkozat), s ennek jogszerűségét (érvényességét) csak polgári perben lehet megítélni. Az e tárgyban - közigazgatási perben - hozott esetleges döntésnek a polgári jogviszonyra - a dolog természeténél fogva - amúgy sem lenne hatása.
A kormányhivatal törvényességi felügyeleti jogköre nem terjed ki azokra a helyi önkormányzati határozatokra sem, amelyek alapján munkaügyi, illetőleg közszolgálati jogviszonyból származó vitának van helye. Nem munkaügyi vita azonban, ha az önkormányzati képviselő-testület kinevezési hatásköre gyakorlásával összefüggésben elkövetett törvénysértést kifogásolja a Kormányhivatal, tehát ha a jogszabálysértés az önkormányzat szervezetével, működésével, döntéshozatali eljárásával kapcsolatos. Természetesen, ha a képviselő-testület határozata alapján munkaügyi vita keletkezhet, vagyis a munkaviszonyból származó jogok és kötelezettségek kérdésében merül fel vitás kérdés, ebben az esetben érvényesül a törvényességi felügyeleti jogot korlátozó rendelkezés.
A kormányhivatal törvényesség felügyeleti jogköre akkor is kiterjed az önkormányzat döntésére, ha - bár az ügyben munkaügyi vitának vagy közszolgálati vitának van helye - a határozat a munkavállaló javára történő jogszabálysértést tartalmaz (pl. a törvénysértő a tisztségviselő javára szóló juttatás).
A Kúria Önkormányzati Tanácsa a 36/2014. számú közigazgatási elvi határozatban a munkaügyi vita és az önkormányzat kiszámítható működésének különbözőségére hívta fel a figyelmet.
Önkormányzat által magasabb vezetői állás betöltésére kiírt pályázat esetén a pályázati feltételek betartása a kormányhivatal törvényességi felügyeleti vizsgálatának tárgya lehet. Az önkormányzat kiszámítható működésének alapját képezi, hogy a képviselő-testület a maga által meghatározott feltételeket tartsa meg [2011. évi CLXXXIX. tv. 132. § (3), (4), (5) bek.; 1992. évi XXXIII. tv. 20/A. §, 20/B. §].
[1] Ú. Város Önkormányzatának Képviselő-testülete a 203/2011. (XII. 15.) számú határozatával a "J. Bölcsőde" intézményvezetői állás betöltésére pályázatot írt ki. A pályázati kiírás szerint a feltételek közé tartozott - többek között - a felsőfokú iskolai végzettség, a személyes gondoskodást nyújtó gyermekjóléti, gyermekvédelmi intézmények, valamint személyek szakmai feladatairól és működésük feltételeiről szóló 15/1998. (IV. 30.) NM rendelet (a továbbiakban: NM rend.) 2. sz. mellékletének I. rész I.
[2] Alapellátások 2/b. pontjában meghatározott képesítés, legalább ötéves felsőfokú végzettség, vagy felsőfokú szakmai képesítést igénylő, a gyermekvédelem, a szociális ellátás és az egészségügyi ellátás, illetve a közoktatás területén betöltött munkakörben szerzett szakmai gyakorlat. A pályázati felhívás tartalmazta, hogy a közalkalmazotti jogviszony határozatlan időre szól, újonnan létesített jogviszony esetén három hónap próbaidő kikötéssel.
[3] A pályázati felhívásra három pályázat érkezett, az önkormányzat eseti bizottságának véleménye szerint az elfogadásra javasolt pályázó J.-né B. Sz., megjegyezve azt, hogy nem rendelkezik az előírt képesítéssel. J.-né B. Sz. egy óvoda közalkalmazottja volt, az óvoda vezetője - a polgármester írásbeli kérelmére - hozzájárult áthelyezéséhez.
[4] Ilyen előzmények után Ú. Város Önkormányzatának Képviselő-testülete 2012. január 31. napján meghozta az "J. Bölcsőde" intézményvezetőjének megbízásáról a 20/2012. (I. 31.) számú határozatát: a határozat 1. pontja a bölcsőde intézményi feladatainak ellátásával 2012. február 1. és 2017. január 31. napjáig terjedő időtartamra J.-né B. Sz.-t bízza meg;
2. pontja a havi illetményét állapítja meg;
3. pontja J.-né B. Sz. részére 2012. május 31-ig a szakképesítési előírás alól felmentést ad, ezzel egyidejűleg 2012. május 31. napjáig a megkezdett tanulmányainak befejezésére és a kisgyermek gondozó-nevelő OKJ szakképesítés megszerzésére kötelezi.
[5] A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Kormányhivatal felperes a Magyarország helyi önkormányzatairól szóló 2011. évi CLXXXIX. törvény (a továbbiakban: Mötv.) 132. § (1) bekezdés a) pontjában biztosított törvényességi felügyeleti jogkörében eljárva az alperes 20/2012. (I. 31.) számú határozatát és az azt megelőző döntéshozatali eljárást felülvizsgálva törvényességi felhívással élt.
[6] A törvényességi felhívás szerint:
a határozat törvénysértő, mert a képviselő-testület olyan személyt bízott meg intézményvezetői feladatokkal, aki a pályázat benyújtásakor és elbírálásakor a pályázati feltételeknek nem felelt meg (a pályázat benyújtásakor nem rendelkezett az NM rendelet 2. sz. melléklet I. rész I. Alapellátások 2/b. pontjában meghatározott képesítési előírások egyikével sem).
[7] A felperes a felhívásban megállapította továbbá, hogy a képviselő-testület a hatályos jogszabályokban az intézményvezetővel szemben támasztott szabályok ellenére felhatalmazás hiányában biztosított felmentést a vezetői megbízáshoz szükséges képesítési előírások alól.
[8] Törvénysértőnek tartotta a határozatot azért is, mert nem tartalmazott próbaidő kikötésére vonatkozó rendelkezést.
[9] Az alperes képviselő-testülete a 102/2012. (VI. 14.) számú határozatában a törvényességi felhívással nem értett egyet.
[10] A felperes az önkormányzati határozat bírósági felülvizsgálatát kezdeményezte.
[11] Az ügyben eljárt Nyíregyházi Törvényszék ítéletével az alperes 20/2012. számú határozatát hatályon kívül helyezte.
[12] Az ügyben Ú. Város Önkormányzata alperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet.
[13] Ebben kifejtette, hogy a bíróság által hatályon kívül helyezett határozatot a képviselő-testület mérlegelési jogkörében hozta meg, erre a Mötv. 132. § (3) bekezdés b) pontja, illetve (4) bekezdés c) pontja alapján nem terjed ki a kormányhivatal törvényességi felügyeleti eljárása.
[14] A határozatban közalkalmazotti jogviszony létesítéséről, kinevezéséről nincs szó, ennek ellenére a felperes jogszabálysértésként a közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi XXXIII. törvény (a továbbiakban: Kjt.) 20/A. § (1) bekezdésére - ami a közalkalmazotti jogviszony létesítésére vonatkozik -, illetőleg a 21. § (1) bekezdésére - ami a kötelező próbaidő kikötésére irányadókat tartalmazza - hivatkozik.
[15] Az alperes álláspontja szerint törvénysértő a Nyíregyházi Törvényszék határozata azért is, mert egy kifejezetten munkajogi, közalkalmazotti anyagi jogszabálysértésre alapított igényt a polgári jog szabályai szerint, a Ptk. 199. §-ára történő hivatkozással bírált el.
[16] A felülvizsgálati kérelem az alábbiak szerint nem megalapozott:
[17] a Mötv. 132. § (3) bekezdése értelmében a kormányhivatal törvényességi felügyeleti eljárásában vizsgálja a helyi önkormányzat:
a) szervezetének, működésének, döntéshozatali eljárásának jogszerűségét;
b) döntéseinek (rendelet, határozat) jogszerűségét;
[18] Jelen eljárás tárgya a Mötv. 132. § (3) bekezdés b) pontja szerinti önkormányzati (képviselő-testületi) határozat.
[19] A Mötv. 132. § (4) bekezdése - hasonlóan, mint korábban a helyi önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvény 98. § (4) bekezdése - a kivételeket fogalmazza meg.
[20] Eszerint nem terjed ki a kormányhivatal törvényességi felügyeleti eljárása - az (5) bekezdésben foglalt kivétellel - azokra a helyi önkormányzat és szervei által hozott határozatokra:
a) amelyek alapján munkaügyi vitának vagy közszolgálati jogviszonyból származó vitának vagy
[…]
c) amelyet a képviselő-testület mérlegelési jogkörében hozott, a mérlegelési jogkörben hozott döntések esetében a kormányhivatal kizárólag a döntéshozatali eljárás jogszerűségét vizsgálhatja.
[21] E szabály a munkaügyi vitát vagy a közszolgálati jogviszonyból származó vitát, illetve a mérlegelési jogkörben hozott döntést kiveszi a törvényességi felügyeleti eljárás alól azzal, hogy a mérlegelési jogkörben hozott döntés esetén a döntéshozatali eljárás szabályainak megsértése esetén a kivétel alól kivételt teremt.
[22] Ugyanígy a kivétel alóli kivételt fogalmaz meg a Mötv. 132. § (5) bekezdése, amely szerint a kormányhivatal törvényességi felügyeleti eljárása kiterjed a (4) bekezdésben felsorolt határozatokra is a (3) bekezdés a) pontjában meghatározott körben, továbbá a (4) bekezdés a) pontja esetében, ha a határozat a munkavállaló javára történő jogszabálysértést tartalmaz.
[23] Ez alapján megállapítható, hogy az Ú. Város Önkormányzata által hozott 20/2012. (I. 31.) számú határozat a törvényességi felügyeleti eljárás tárgya lehet a döntéshozatali eljárás vizsgálata körében, illetve a munkavállaló javára történő jogszabálysértés esetén akkor is, ha azt a képviselő-testület mérlegelési jogkörében hozta és akkor is, ha a határozat alapján munkaügyi vitának vagy közszolgálati jogviszonyból származó vitának van helye.
[24] Nem megalapozott ezért az alperes azon érve, hogy a felperes törvényességi felügyeleti eljárása a határozatra azért nem terjed ki, mert mérlegelési jogkörben hozott döntésről van szó, illetve mert a munkajogi szabályok az irányadóak. A pályázati feltételek megtartása a döntéshozatali eljárás része, annak vizsgálatára a kormányhivatal - a Mötv. fent jelölt rendelkezései alapján - hatáskörrel rendelkezik.
[25] A Kúria tehát megállapította, hogy a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Kormányhivatalnak volt hatásköre a 20/2012. (I. 31.) számú határozat döntéshozatali eljárásának vizsgálatára.
[26] A Kúria jelen ügyben is nyomatékosítja - a Kfv. I. 39.023/2012/9. számú ítéletében foglaltakat, azaz -, hogy az önkormányzatok törvényességi felügyeletét ellátó szervnek e jogköréből eredő - az önkormányzati határozatok elleni - keresetindítási joga és az önkormányzati határozat által érintett fél határozat elleni jogorvoslati joga (a munkaügyi jogvita) két különböző jogintézmény. A törvényességi felügyelet az önkormányzati szervezetrendszer jogszerű működését, míg a munkaügyi vita az egyéni jogvédelmet szolgálja.
[27] Jelen ügyben a felperes az alperes 20/2012. (I. 31.) számú határozatát azért tartotta jogsértőnek, mert az intézményvezetői feladatok ellátásával olyan személyt bízott meg, aki - az elbíráláskor - a pályázati és jogszabályi feltételeknek nem felelt meg.
[28] A felülvizsgálati kérelem szerint a Kjt. 20/A. § (1) bekezdése és 21. § (1) bekezdése az ügyben nem alkalmazható, mert az alperes 20/2012. (I. 31.) számú határozatában közalkalmazotti jogviszony létesítéséről, kinevezéséről nincs szó, hiszen az intézményvezető korábban is közalkalmazott volt, áthelyezéssel került az intézmény élére.
[29] A Kjt. 20/A. § (1) bekezdése értelmében "Közalkalmazotti jogviszony pályázat alapján létesíthető. Csak olyan közalkalmazottat lehet kinevezni, aki a pályázaton részt vett és a pályázati feltételeknek megfelelt. A pályázatot - törvény eltérő rendelkezése hiányában - a kinevezési jogkör gyakorlója írja ki. Ha a pályázat kiírása nem kötelező, a munkáltató dönthet arról, hogy a munkakör, illetve a beosztás betöltése pályázat alapján történik."
[30] Jelen esetben azonban figyelembe kell venni a Kjt. 20/B. § (1) bekezdését is, amely szerint "A magasabb vezető és a vezető beosztás ellátására szóló megbízásra a 20/A. § (1) és (3)-(8) bekezdései alkalmazásával pályázatot kell kiírni. A pályázatot a megbízási jogkör gyakorlója írja ki."
[31] A fenti jogszabályhelyek által megállapítható, hogy vezető beosztás ellátására irányuló pályázat esetén a Kjt. 20/A. § (1) bekezdése alkalmazható. Így vezetői megbízás megpályáztatására is vonatkozik az a törvényi szabály, amelynek értelmében csak olyan személlyel létesíthető a megbízás, aki a pályázati eljárásban részt vett és a pályázati feltételeknek megfelelt.
[32] A Kúria osztja a felperes azon álláspontját, hogy a törvényességi felügyeleti eljárásban vizsgáltak szerint a jogszabályi feltételeknek az önkormányzati határozat meghozatalakor kellett fennállnia, az később nem pótolható. A felperes a törvényességi felügyeleti eljárásban bizonyította, hogy a határozattal megbízott intézményvető miért nem felelt meg a pályázati feltételeknek a kiírás és a jogszabályok szerint. Az elsőfokú bíróság megállapította - s ezt alperes sem cáfolta -, hogy a pályázati feltételektől részben eltértek.
[33] Mindezek alapján az alperesi határozat jogszerűtlensége a Kjt. 20/B.§ (1) bekezdése folytán alkalmazandó 20/A. § (1) bekezdése alapján áll fenn. E jogszabályhelyek szerint azt lehet vezető állásba kinevezni - ha pályázatot írtak ki -, aki a pályázati feltételeknek megfelel. Az önkormányzat kiszámítható működésének alapját képezi, hogy a képviselő-testület a maga által meghatározott feltételeket tartsa meg.
[34] Az elsőfokú bíróság döntése értelmében az alperes pályázati kiírása a Ptk. 199. §-a szerint olyan címzett egyoldalú jognyilatkozatnak minősül, amelytől a pályázatot kiíró és a pályázó utóbb semmiképpen sem térhet el.
[35] A Kúria megítélése szerint - s ebben osztja alperes álláspontját - a pályázati feltételektől való eltérés tilalma nem a Ptk. 199. §-ából, hanem a fentebb kifejtettekből következik.
[36] Minderre tekintettel a Kúria a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján a jogerős ítéletet - az indokolás megváltoztatásával - hatályában fenntartotta (Kúria Kfv. IV. 37.421/2013.).
A tulajdonosi jogkör gyakorlása polgári jogi jogviszonyt tételez fel. A Legfelsőbb Bíróság ugyanakkor több eseti döntésében elfogadta a közigazgatási hivatal perindítási jogát azokban az ügyekben, amelyekben a törvényességi jogkör a tulajdonosi, döntés törvényességének ellenőrzésére vonatkozott. Így a Legfelsőbb Bíróság a Kfv. III. 27.953/1995. számú határozatában a lakóépületek tetőterének elidegenítése tárgyában tulajdonosi jogkörben hozott önkormányzati határozat ellen a Budapest Fővárosi Közigazgatási Hivatal vezetője által benyújtott perben a felperes perindítási jogát elismerte és az ügyben érdemi határozatot hozott. A Legfelsőbb Bíróság ugyancsak megállapította a megyei közigazgatási hivatal vezetőjének törvényességi ellenőrzési jogkörét a forgalomképtelen önkormányzati vagyonról rendelkező önkormányzati tulajdonosi határozattal szemben (Kfv. III. 37.140/2005.).
A Legfelsőbb Bíróság (Kúria) - ma is irányadónak tekinthető - gyakorlata szerint - ha az önkormányzat határozata ellen közigazgatási vagy bírósági eljárásnak van helye - ebben az esetben is van perindítási jogosultsága a kormányhivatalnak, amennyiben az eljárás törvényességét vizsgálja (a testület határozatképes volt, rendelkezett-e hatáskörrel a döntés meghozatalára stb.). Ehhez képest a törvényességi ellenőrzés nem terjed ki a határozat tartalmának ellenőrzésére, tehát ez okból perindításnak sincs helye. A keresetet azonban a bíróságnak érdemben kell tárgyalnia, a perben lehet csak eldönteni, hogy a törvényességi ellenőrzés az eljárás törvényességére, vagy a határozat érdemére vonatkozott.

A bírósági eljárás kezdeményezésének eljárási szabályai

Mötv. 142. §

Pp. 341/A. §

Mötv. 136. §

Mötv. 139-141. §

A közigazgatási bírói útra tartozik a jogalkotásnak nem minősülő jogszabálysértő önkormányzati határozatok felülvizsgálata, továbbá a helyi önkormányzat törvényen alapuló határozathozatali és feladatellátási kötelezettsége elmulasztásának megállapítása. Mindkét esetben a bírósági eljárás kezdeményezésére a kormányhivatal jogosult. Bírói útra tartozik továbbá az önkormányzatok törvényességi felügyeletével kapcsolatban a törvényességi felügyeleti bírság elleni fellépés, valamint a polgármesteri tisztség megfosztása végett indított eljárás. Idesorolhatjuk az önkormányzat államigazgatási hatósági feladatával kapcsolatos mulasztás orvoslását.
A határozathozatali és feladatellátási kötelezettségét elmulasztó önkormányzat elleni fellépésre az Mötv. 132. § (1) bekezdés e) pontja alapján kerülhet sor. Az eljárásjogi szabályokat a kormányhivatal jogaival kapcsolatban az Mötv. 133-135. § és 140. §, a bírósági eljárás szabályait a Pp. 341/A. § állapítja meg. Ez utóbbi szakasz (1) bekezdése szerint az eljárásra a Pp. XX. fejezet rendelkezéseit - a §-ban meghatározott eltérésekkel - kell alkalmazni. Az eljárás közigazgatási és munkaügyi bíróság hatáskörébe tartozik, a bíróság a keresetet perben bírálja el, s a bíróság ítélete ellen fellebbezésnek van helye.
A kormányhivatal törvényességi felügyeleti bírságot állapíthat meg, a törvényben megállapított esetekben. A döntés bírósági felülvizsgálatát a helyi önkormányzat a közigazgatási-munkaügyi bíróságtól kérheti. A bíróság a döntést megváltoztathatja, új eljárás lefolytatására azonban a kormányhivatalt nem kötelezheti. A perre a Pp. XX. fejezet rendelkezései vonatkoznak.
Végül a polgármester sorozatos törvénysértő tevékenysége miatt a képviselő-testület keresetet nyújthat be a bírósághoz, a polgármester tisztségének megszüntetése végett. Erre a perre a Pp. általános szabályai vonatkoznak, s a per nem tartozik a közigazgatási-munkaügyi bíróság hatáskörébe, a perben a helyi önkormányzat székhelye szerint illetékes törvényszék jár el [az Mötv. 70. § (2) bekezdése, a 132. § (1) bekezdés b) pontja, valamint a 142. § (1) bekezdése].
A közigazgatási-munkaügyi bíróság hatáskörébe tartozik az eljárási kötelezettségét elmulasztó közigazgatási hatóság kötelezése eljárás lefolytatására (Knpt. 2. § ). E rendelkezés hatálya az önkormányzati szerveken kívüli közigazgatási szervekre is kiterjed, mégis az önkormányzat kötelességmulasztása szabályozásával összefüggésben (az eljárás azonos jellege miatt) itt is utalunk rá.
Ezek a perek jellegük szerint is különböznek a hatósági határozatok felülvizsgálatától. A per tárgya nem alanyi jog megsértésének orvoslása, hanem objektív jogvédelem. Az önkormányzat működésének törvényességét kell a perben megítélni, tehát nem meghatározott személy alanyi joga, vagy törvényes érdeke sérült, hanem a működés jogszerűsége.
Annak ellenére, hogy az Mötv. következetesen bírósági eljárás kezdeményezéséről rendelkezik, erre a peres eljárás szabályait, mégpedig a Pp. XX. fejezetének a közigazgatási perekre vonatkozó rendelkezéseit kell - az Mötv.-ben meghatározott eltérésekkel - alkalmazni. A per keresettel indul, a jogszabálysértés megszüntetésére irányuló pert a helyi önkormányzat, vagy a polgármester ellen lehet megindítani, kivéve a törvényességi felügyeleti bírságot megállapító döntést, amelyben a pert a kormányhivatal ellen kell megindítani.
E perekben a közigazgatási és munkaügyi bíróság jár el. A bíróság jogszabálysértő önkormányzati határozat végrehajtását felfüggesztheti [Mötv. 139. § (2) bek.]. A törvényességi felügyeleti bírság felülvizsgálata során a bíróság a kormányhivatal döntését megváltoztathatja, új eljárás lefolytatására azonban a kormányhivatal nem kötelezhető.
A határozathozatali és feladatellátási kötelezettség elmulasztásának megállapítására vonatkozó perben a bíróság a marasztalás sajátos esetét alkalmazza. A határozathozatal (feladatellátás) elmulasztásának megállapítása esetén a bíróság határidő tűzésével kötelezi az önkormányzatot a kötelezettség teljesítésére, ennek eredménytelen elteltét követően - a kormányhivatal kezdeményezésére - a mulasztás pótlásáról dönthet, amelyet a kormányhivatal lát el. A bírói gyakorlatra vár annak eldöntése, hogy ez a megállapítási per végrehajtására irányuló eljárás, vagy újabb per az önkormányzat ellen.
A Pp. új 341/A. §-a a felsorolt négy perfajta közül kettő tekintetében állapít meg különös rendelkezéseket. A szabályozás indokoltsága nem érthető, részben mert a Pp. XX. fejezet rendelkezéseiből a szabály már következik, részben, mert az eltérés nem indokolható.

Más szerv határozatának felülvizsgálata

A Pp. 324. § (2) bekezdésének c) pontja - meglehetősen bonyolult fogalmazásban - a következőket próbálja kifejezni: közigazgatási határozat az a határozat is, amelyet nem a Ket. szerinti közigazgatási hatóság [Ket. 12. § (3) bek.] hozott, de felülvizsgálatára külön törvény a Pp. XX. fejezet alkalmazását rendeli. Tekintettel tehát arra, hogy a Ket. 12. § (3) bekezdése szerint közigazgatási hatóság - az államigazgatási szerveken kívül - az önkormányzati hatósági ügy intézésére hatáskörrel rendelkező szerv, valamint a hatósági ügy intézésére feljogosított nem közigazgatási szerv is, ezek a határozatok a Pp. 324. § (2) bekezdésének a) pontja szerinti határozatok.
A c) pont hatálya alá tartoznak tehát
a) a nem közigazgatási hatóságnak minősülő szervek nem hatósági határozata (pl. egyes köztestületek fegyelmi határozata),
b) a Ket. hatálya alól részlegesen kivett - különtartott - eljárás során hozott hatósági határozat (pl. adó-, vám-, jövedékhatóság határozatai), feltéve mindkét esetben, hogy külön törvény a Pp. XX. fejezet alkalmazását rendeli.
A különtartott eljárásokról szóló törvény gyakran nem rendelkezik kifejezetten a Pp. XX. fejezet alkalmazásáról, azonban - ha eltérő szabályt a törvény nem tartalmaz - alkalmazni kell a Ket. szabályait, így a bírósági felülvizsgálatra vonatkozó rendelkezést is.
Az egyetemi (főiskolai) jogviszonnyal kapcsolatos ügyekben is a tanulmányi szervek egyes kiemelkedően fontos ügyekben hozott határozatát (pl. hallgatói jogviszony megszüntetését) a Ket. szabályai szerint kell meghozni.
Az alperes Tanulmányi Bizottságának elnöke a 2007. január 8. napján meghozott határozatával - megismételt eljárásban - a felperes hallgatói jogviszonyát a SZ. Karán tanulmányi elégtelenség miatt megszüntette. Határozata indokolásában megállapította, hogy a felperes 2003/2004. tanév II. félévében a halegészségügy tantárgyból nem tett sikeres vizsgát, ezért a következő tanév I. félévében a tantárgyat újból felvette, melyre a Kar Tanulmányi és Vizsgaszabályzata (a továbbiakban: KTVSZ) 33. § (1) bekezdésében foglaltak adtak lehetőséget. A (3) bekezdés értelmében újbóli tantárgyfelvételnél a hallgatónak ismét maximum három vizsgalehetősége van a vizsgaidőszakban. Amennyiben az ekkor letett vizsgák ismételten eredménytelenek, a hallgató tanulmányait nem folytathatja és hallgatói jogviszonya megszűnik.
A felperes felülbírálati kérelme folytán az alperes a 2007. február 21. napján meghozott határozatával helybenhagyta a felperes hallgatói jogviszonyát megszüntető határozatot.
A felperes keresetében kérte az alperes határozatának megváltoztatásával hallgatói jogviszonyának visszaállítását.
A Fővárosi Bíróság ítéletével a felperes keresetét elutasította. Ítéletének indokolásában a felperes keresetére hivatkozással rögzítette, mivel a felperes hallgatói jogviszonyának megszüntetésére 2005. évben került sor, az eljárásra a felsőoktatásról szóló 1993. évi LXXX. törvény (a továbbiakban: Ftv.) szabályait kell alkalmazni.
Megállapította a bíróság, hogy az alperes a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) 111. § (3) bekezdésének, illetőleg a Legfelsőbb Bíróság Kfv. IV. 37.040/2006/5. számú határozatának megfelelően járt el, amikor az új eljárásban a tényállást ismételten tisztázta és részben módosította, különösen a 2004. decemberben történt vizsgajelentkezésre vonatkozóan, és meghozott határozatai tartalmilag, alakilag és a közlés tekintetében is megfelelnek a Ket. szabályainak.
Alaptalannak találta a bíróság azt a felperesi kérelmet is, amely szerint a meghozott határozat nem felel meg a Ket. 1. §-ában és 2. §-ában foglalt alapelveknek.
Az ügy érdemére vonatkozóan az ETVSZ 1. §-ának (4) bekezdésére, a KTVSZ 6. §-ának (3) és (4) bekezdéseire, 25. §-ának (1), (10) és (11) bekezdéseire, 33. §-ának (1) és (3) bekezdéseire, és 34. §-ára hivatkozással megállapította a Fővárosi Bíróság, hogy ezen rendelkezések, de különösen az elbocsátást szabályozó KTVSZ 34. §-a sem méltányosságot, sem mérlegelést nem enged. Az alperes határozata ezen rendelkezésen alapult, ennek alapján a felperesnek a Ket. 1. § (1) bekezdésének mérlegelési és méltányossági jogkörre vonatkozó alapelvére vonatkozó érvelését a bíróság nem találta megalapozottnak.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, amelyben kérte annak hatályon kívül helyezését és a kereseti kérelmének megfelelő döntés hozatalát. Álláspontja szerint az új alperesi határozat sem vette figyelembe a Legfelsőbb Bíróság Kfv. IV. 37.040/2006/5. számú ítéletét. A Legfelsőbb Bíróság egyebek mellett arra is felhívta az alperes figyelmét, hogy az új döntés meghozatala során a Ket. az irányadó jogszabály. Megsértette az alperes a Ket. 1. §-ának (1), (2) bekezdéseiben és 2. §-ában megfogalmazott alapelvi rendelkezéseket. A jogszabályok mérlegelési jogkört adnak a jogalkalmazóknak, a jogszabály keretei között az egyes ügyek egyedi sajátosságait figyelembe véve hozzák meg döntésüket, egyebekben a határozat a Ket. 121. § (1) bekezdésének f) pontja értelmében semmis. A Ket. 33. §-ának (1) bekezdése szerinti 30 napos eljárási határidőt sem tartotta be az elsőfokú határozat meghozója, mindezek ellenére az alperes a határozatot helybenhagyta.
A felülvizsgálati kérelem alaptalan.
A KTVSZ 34. §-a akként rendelkezik, hogy el kell bocsátani az intézményből a hallgatót, ha a kreditrendszerű képzés ÁOTK-ra vonatkozó követelményeit nem teljesítette [KTVSZ 6. § (3) bekezdés, valamint 33. § (3) bekezdés].
A Legfelsőbb Bíróság a rendelkezésre álló peradatok alapján - egyezően a Fővárosi Bírósággal - megállapította, hogy az alperesi tanulmányi szervek a KTVSZ fentebb idézett rendelkezései alkalmazásával törvényes határozatot hoztak a felperes hallgatói jogviszonyának megszüntetéséről. A felperes egyik félévben sem használta ki a három-három vizsgalehetőséget, így a szabályzat vonatkozó rendelkezéseinek alkalmazásával az alperesnek el kellett bocsátania az intézményből a felperest.
Alaptalanul hivatkozott a felperes a Ket. alapelvi és az általa megjelölt további rendelkezéseinek megsértésére. Az alperesi tanulmányi bizottságok a megismételt eljárást a Legfelsőbb Bíróság hatályon kívül helyező és új eljárásra kötelező határozatában adott iránymutatás betartásával, az Ftv. 34. §-ának (9) bekezdése, illetőleg a Ket. szabályai szerint folytatták le, így a felperes által megjelölt semmisségi ok nem áll fenn, és a Ket. alapelvi rendelkezései is érvényesültek.
A Legfelsőbb Bíróság a Ket. alapelvi rendelkezéseivel összefüggésben megjegyzi, hogy a KTVSZ 33. és 34. §-ai az ott írt feltételek bekövetkezése esetére kógens szabályt tartalmaznak, amely azt jelenti, hogy mérlegelési, méltányossági lehetőséget a szabályzat nem ad az intézménynek. Ennek ellenére az alperes mégis méltányosságot gyakorolt a felperes esetében, mert a halegészségügy tantárgy oktatója engedélyezte, hogy a felperes 2005. február 22. napján vizsgázhasson, amelyen azonban nem jelent meg.
Mindezek alapján a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet az 1952. évi III. törvény (Pp.) 275. §-ának (3) bekezdése alkalmazásával hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Kfv. IV. 37.417/2007., BH 2009/2/68.)
Nem tartoznak a c) pont hatálya alá azok az ügyek, amelyben nem valamely határozat felülvizsgálata a per tárgya; természetesen nem kizárt, hogy külön törvény ezekben is a Pp. XX. fejezet alkalmazásáról rendelkezzen (pl. az önkormányzati társaságok vitás ügyei).
Nem közigazgatási per, ha a fogyasztóvédelmi törvény (1997. évi CLV. tv.) szerint létesített békéltető terület határozatának felülvizsgálatát kérik.
Sz. Gyula a felperessel - mint vállalkozóval - szemben békéltető eljárás lefolytatását kérte az alperestől. Az alperes határozatával úgy rendelkezett, hogy a felperes fizessen vissza Sz. Gyulának 200 000 Ft munkadíjat, továbbá a betonkeverő értékeként 40 000 Ft-ot, és térítse meg 257 000 Ft értékű építőanyag árát, valamint 1000 Ft eljárási díjat; összesen 498 000 Ft-ot.
Megállapította, hogy a határozat ajánlás jellegű.
Az alperes határozatának felülvizsgálata érdekében a felperes a megyei bírósághoz fordult. A megyei bíróság jogerős ítéletében az alperes határozatát érvénytelenné nyilvánította.
Az ítélet indokolása szerint a bíróság a fogyasztóvédelemről szóló 1997. évi CLV. törvény (a továbbiakban: Fgyt.) 34. § (3) bekezdésében meghatározott jogkörében vizsgálta, hogy az alperes eljárása megfelelt-e az államigazgatási eljárás általános szabályairól szóló 1957. évi IV. törvény (a továbbiakban: Áe.) előírásainak.
A Legfelsőbb Bíróság döntése szerint a megyei bíróság téves jogi álláspontra helyezkedett, amikor úgy ítélte meg, hogy a határozat érvénytelenítése körében az alperes eljárását abból a szempontból kell vizsgálni, hogy megfelel-e az Áe. előírásainak; az Fgyt. 34. § (3) bekezdése ugyanis az eljárási szabálysértés vonatkozásában kifejezetten az Fgyt. rendelkezéseire utal ("eljárása nem felelt meg e törvény rendelkezéseinek").
A felülvizsgálati kérelem helytállóan mutatott rá arra, hogy az Fgyt. 34. § (6) bekezdése nem a Pp. XX. fejezetének, hanem a Polgári perrendtartás általános szabályainak alkalmazását írja elő. (Legf. Bír. Kfv. IV. 37.084/2005., KGD 2006/4. 71.)

Hatósági szerződéssel kapcsolatos jogviták

A hatósági szerződés új intézmény a közigazgatási jogban. Ma még nem tudható pontosan, hogy milyen ügyben lesz lehetőség arra, hogy a hatóság az ügyféllel hatósági szerződést kössön, erre ugyanis csak külön jogszabály által meghatározott esetben kerülhet sor. (Ilyen jogszabály a foglalkozás elősegítéséről és a munkanélküliek ellátásáról szóló 1991. évi IV. törvény, amelynek 21. §-a rendelkezik erről.)
A hatósági szerződéssel kapcsolatos jogviták a "közigazgatási ügyekben eljáró bírósághoz" tartoznak, emiatt a Pp. XX. fejezete határozza meg az ezekre az ügyekre vonatkozó perjogi rendelkezéseket. (A Pp. XX. fejezetében nem szabályozott esetekben - mint minden közigazgatási perben - a Pp. I-XIV. fejezet rendelkezéseit kell alkalmazni.)
A Ket. 130. §-a korábban speciális rendelkezést tartalmazott a hatósági szerződésben foglalt kötelezettség megszegése esetére, a végrehajtást elrendelő végzéssel szemben az ügyfél keresettel fordulhatott a bírósághoz. A 2008. évi módosítás a Ket. 130. §-át hatályon kívül helyezte. A hatósági szerződésből eredő kötelezettségekre (kötelezettség végrehajtására) az általános szabályokat kell alkalmazni (Ket. 127. §). Megszűnt tehát az az - indokolatlan kettősség - amely a hatósági szerződéssel kapcsolatos jogvitákat ketté bontotta.
A hatósági szerződésekkel kapcsolatos vitákra egységes rendelkezés vonatkozik: eszerint a hatósági döntés végrehajthatóságára vonatkozó rendelkezéseket [Ket. 127. § (2) bek.] megfelelően alkalmazni kell a hatóság által jóváhagyott egyezségben vállalt és a hatósági szerződésből eredő kötelezettségekre is [Ket. 127. § (2) bek.].
Közigazgatási per továbbra is a hatósági szerződés módosításával kapcsolatos vita, valamint, ha a hatósági szerződésben foglaltakat a hatóság megszegi [Ket. 77. § (1) és (3) bek.].
Ezek azonban "csonka közigazgatási perek", ugyanis ezekben az ügyekben a Pp. XX. fejezet valamennyi rendelkezése nem alkalmazható. Alkalmazni kell
- a Pp. 325. §-át (bírák kizárása);
- a Pp. 326. § (2) és (3) bekezdését (bíróság illetékessége, bíróság kijelölése);
- a Pp. 327. § (4) bekezdését (a fél perbeli jogképessége);
- a Pp. 329. §-át (közigazgatási szerv képviselete);
- a Pp. 336/B. § (2) bekezdését (szakértő kizárása).
Nem alkalmazható tehát - többek között - a Pp. 327. § (1)-(2) bekezdése (perindításra való jogosultság, az alperes meghatározása), a Pp. 330. § (keresetindítás határideje), a Pp. 335/A. § (a keresetváltoztatás), a Pp. 336/A. § (a bizonyítás), a Pp. 339. §-a (a bírósági ítélet tartalma), a Pp. 340. §-a (a fellebbezés lehetősége, illetőleg kizártsága). Ezeknek a rendelkezéseknek kizárása a hatósági szerződéssel kapcsolatos jogvita természetéből következik, illetőleg az eljárási rendelkezést is meghatározza a Ket. 77. §-a (pl. keresetindítási határidő). Nem érthető azonban, hogy a Pp. XX. fejezet több rendelkezése miért nem alkalmazható. Így e jogvitákban is alkalmazható lenne a Pp. 328. §-a (a megszűnő közigazgatási szerv helyett másik szerv perbevonása), a Pp. 327/A. §-a (az ügyész keresetindítási joga), a Pp. 332. §-a (a végrehajtás felfüggesztése), a Pp. 338. § (a per elbírálása tárgyaláson kívül). Természetesen e rendelkezések alkalmazásának feltétele, hogy a fogalmakat - általános rendelkezéssel - e hatósági szerződések fogalomrendszerével összhangba hozza a jogalkotó.

A közigazgatási hatósági határozat felülvizsgálatának feltételei

Ket. 109. §

A Ket. 109. §-a alapján a hatóság jogerős döntésének bírósági felülvizsgálatát az ügyfél és az eljárás egyéb résztvevője kérheti. Az eljárásnak - az ügyfélen kívüli - résztvevője csak akkor, ha a döntés kifejezetten reá tartalmaz rendelkezést. Az ügyfél tekintetében ilyen korlátozás nincs.
Az ügyfél vagy más résztvevő a határozat felülvizsgálatát akkor kérheti, ha
a) jogszabálysértésre hivatkozik,
b) jogerős határozat felülvizsgálatát kéri,
c) a határozat közlésétől számított 30 napon belül indít keresetet.
A bírósági felülvizsgálat nem csupán a Ket. hatálya alá tartozó hatósági határozat tekintetében kérhető. Külön törvény számos esetben a Pp. XX. fejezet szerinti bírósági felülvizsgálat alkalmazását rendeli. A közigazgatási perre vonatkozó rendelkezéseket ezekben az ügyekben is alkalmazni kell.

Jogszabálysértés

A fél bármilyen jogszabálysértésre hivatkozhat keresetében, akár arra, hogy a közigazgatási szerv elmulasztott valamely jogszabályt figyelembe venni, akár arra, hogy az alkalmazott jogszabályt tévesen értelmezték. A jogszabálysértés mind anyagi, mind eljárásjogi szabály megsértésében állhat.
A bíróság tehát elsősorban azt vizsgálja: a közigazgatási határozat érdemben megfelel-e a jogszabályoknak. Eljárási jogszabálysértés miatt csak akkor van helye hatályon kívül helyezésnek, ha az eljárási jogszabálysértés jelentős, és a döntés érdemére is kihat.
A csekély súlyú, az ügy érdemére kihatással nem lévő jogszabálysértés esetén tehát a bíróságnak figyelemmel kell lenni erre a körülményre, s ebből az okból nem indokolt a közigazgatási határozat hatályon kívül helyezése. Ez különösen az eljárási szabálysértésre vonatkozik. Érdemben helytálló határozat esetében eljárási szabálysértés miatt általában nincs helye hatályon kívül helyezésnek.
A kereseti kérelemhez való kötöttség és a jogszabálysértésre történő hivatkozás között összefüggés van, a fél a keresetében hivatkozott jogszabálysértéstől másra nem térhet át. Így ha a bíróság elrendeli az eljárás megismétlését, a kereseti kérelemhez kötöttség az újabb közigazgatási perben is érvényesül. Ha a bíróság a keresetlevélben megjelölt jogszabálysértést nem állapítja meg, más - a megjelölttől érdemben eltérő - jogszabálysértésre a közigazgatási határozat hatályon kívül helyezését vagy megváltoztatását nem alapíthatja. Ez azt jelenti, hogy a bíróság a felperes által a keresetlevélben megjelölt jogszabálysértés körében kell, hogy vizsgálódjék, és ha a határozatot más vonatkozásban találja jogszabálysértőnek, erre nem alapíthatja döntését.
Több törvényünk rögzíti a hatálya alá tartozó magatartások tekintetében a rendeltetésszerű joggyakorlás követelményét, rendelkezik tehát - kimondva-kimondatlanul - a joggal való visszaélés tilalmáról. Ez a jogszabálysértés különös esete, amelynek értelmében a közigazgatási-hatósági határozat jogellenessége akkor is megállapítható, ha - akár a közigazgatási szerv, akár az ügyfél, akár a hatóság - jogait vagy kötelességeit nem annak rendeltetése szerint gyakorolja.
Kérdés, hogy a rendeltetésellenes joggyakorlás azokban a közigazgatási ügyekben is megállapítható-e, amelyekben jogszabály kifejezetten nem írja elő a rendeltetésszerű joggyakorlás követelményét.
Korábban már úgy foglaltam állást, hogy a joggal való visszaélés általános jellegű tilalom, amely a közigazgatási jogban mind a jogalkotóra, mind a jogalkalmazó szervekre vonatkozik. Az Alkotmánybíróság ezzel egyező állásfoglalást tett közzé egyik határozatában [31/1998. (VI. 25.) AB hat.]. Nem látom tehát akadályát, hogy általában is alkalmazni lehet közigazgatási perben a joggal való visszaélés tilalmát.
A jogirodalomban és a bírói gyakorlatban felmerülő kérdés, hogy kizárólag az Alaptörvény (az Alkotmány) rendelkezéseinek megsértésére lehet-e a bírósági úton érvényesíthető igényt alapítani. A joggal való visszaélésre vonatkozó korábbi fejtegetésemben arra utal arra, hogy elegendő lehet alkotmányos alapelv megsértésére való hivatkozás. A Kúria azonban úgy tűnik szigorúbb álláspontot foglal el. Konkrét ügyben úgy foglalt állást, hogy "a környezetvédelmi termékdíjjal kapcsolatos döntés nem alapulhat kizárólag az Alaptörvényen, anyagi jogi jogszabály alkalmazása nélkül".
A Nemzeti Adó- és Vámhivatal Vám- és Pénzügyőr Igazgatósága Környezetvédelmi Adók Osztálya, mint elsőfokú hatóság az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény (a továbbiakban: Art.) 87. § (1) bekezdés a) pontja alapján környezetvédelmi termékdíj adónemben a 2010. évre vonatkozóan bevallások utólagos vizsgálatára irányuló ellenőrzést folytatott a felperesnél, melynek eredményeként a 2012. március 30. napján kelt határozatával a felperest termékdíjbírság, késedelmi pótlék és mulasztási bírság megfizetésére kötelezte.
A fellebbezés folytán eljárt alperes a 2012. július 17. napján kelt határozatával az elsőfokú határozatot megváltoztatta, a felperest 11 716 000 Ft környezetvédelmitermékdíj-hiány után megállapított 11 716 000 Ft termékdíjbírság, 1 897 073 Ft késedelmi pótlék és 50 000 Ft mulasztási bírság megfizetésére kötelezte az indokolás megváltoztatásával.
Az alperes határozatának indokolása szerint az ellenőrzés során megállapítást nyert, hogy az adózó a vizsgált időszakban harmadik országból származó infraszauna berendezéseket értékesített, és ezen elektromos, elektronikai berendezések, valamint csomagolásuk után első belföldi forgalomba hozóként termékdíjfizetési kötelezettsége keletkezett. Ugyanakkor az adózó a bevallásaiban az elektromos és elektronikai berendezés termékkategóriában fizetési kötelezettséget nem állapított meg.
A felperes keresetében a másodfokú határozat hatályon kívül helyezését és az alperes új eljárásra kötelezését kérte. Előadta, hogy az általa forgalmazott infraszaunák teljes tömege - beleértve ebbe az áru fa, üveg és fém tartozékait - a 100 kg-ot is meghaladja, míg annak elektromos berendezése 5-10 kg között van. A felperes nem vitatta, hogy az infraszaunák az 1995. évi LVI. törvény (a továbbiakban: Kt.) hatálya alá tartoznak, de sérelmezte, hogy az alperes a közterhet az infraszaunák teljes tömegének alapulvételével szabta ki. Álláspontja szerint a termékdíjat nem az áru teljes tömegének, hanem az abban található elektronikus berendezés súlyának alapulvételével kell kiszámítani. Hivatkozott a fellebbezésében foglaltakra, az abban megjelölt jogszabályokra, így a környezetvédelmitermékdíj-mentesség, a termékdíj visszaigénylésének és átvállalásának, valamint a használt gumiabroncs behozatalának feltételeiről szóló 53/2003. (IV. 11.) Korm. rendelet 24. § (1) bekezdésére, az elektromos és elektronikai berendezések hulladékainak visszavételéről szóló 264/2004. (IX. 23.) Korm. rendelet 2. § b) pontjára és az 1. számú melléklet b) rész 2. pontjára, amelyek cáfolják a környezetvédelmi termékdíj mértékének megállapításával kapcsolatos hatósági álláspontot.
Hangsúlyozta - a határozatok számának megjelölésével -, hogy a hatóság korábbi gyakorlata szerint is a környezetvédelmi termékdíjat nem az áru teljes tömege, hanem az abban található elektromos berendezés súlya alapján kellett megállapítani. Az alperes határozatában nem reagált érdemben arra, hogy a korábban általa elfogadott jogszabályi értelmezést mely oknál fogva tartja megváltoztathatónak, így határozata a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) 72. § (1) bekezdését sérti.
Az "ex" kifejezésnek pedig a perbeli jogvitában relevanciája nincs, csupán arról rendelkezik, hogy egy adott vámtarifaszám alá tartozó termékcsoportból nem valamennyi áru után kell környezetvédelmi termékdíjat fizetni.
Az elsőfokú bíróság jogerős ítéletével az alperes határozatát az elsőfokú határozatra is kiterjedően hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú hatóságot új eljárásra kötelezte. Indokolása szerint jogállamban a jogbiztonság a döntések kiszámíthatóságán, a kötelezettségek előreláthatóságán alapul, az alperes azonban akként változtatta meg a korábbi gyakorlatát, hogy arra magyarázatot sem adott, így határozata sérti a Ket. 72. §-át, a hiányos indokolás pedig olyan eljárási jogszabálysértés, ami az ügy érdemére kihatott.
Az elsőfokú bíróság megállapította, hogy a jogszabályok rendelkezéséből egyértelműen nem vezethető le a környezetvédelmitermékdíj-fizetési kötelezettség a felperes által importált infraszauna után.
Magyarország Alaptörvénye (a továbbiakban: Alaptörvény) 28. cikke, valamint a Kt. preambuluma és indokolása alapján kifejtette, hogy az egész berendezés nem tartozhat fizetési kötelezettség alá, a vonatkozó európai uniós szabályokból sem vezethető le ennek az ellenkezője.
Az új eljárásban a hatóságnak részletesen indokolt határozatot kell hoznia akként, hogy az elektronikus elemek nettó tömegéből kell kiindulnia.
Az alperes felülvizsgálati kérelmében az ítélet hatályon kívül helyezését és a jogszabályoknak megfelelő határozat meghozatalát kérte. Álláspontja szerint az ítélet sérti a Kt. 2. § (2) bekezdés f) pontját, 2. § (3) bekezdését, 2. § (4) bekezdés a) pontját, 4. § (1) bekezdését, 19/E. § (1)-(3) bekezdéseit, 20. § 6. pontját, 21. § (1) bekezdését, valamint a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 206. § (1) bekezdését, 221. §-át, 339. § (1) bekezdését és 339/A. §-át. Az alperes lényegében megismételte és fenntartotta a határozatában foglaltakat. Hangsúlyozta, hogy döntése megfelelt a jogszabályi előírásoknak, foglalkozott a más gazdálkodók vonatkozásában, korábbi eljárásokban hozott határozatokkal is, így a jogállamiság sérelmével kapcsolatos ítéleti indokolás álláspontja szerint értelmezhetetlen. Az ügy érdemi elbírálására kiható eljárási jogszabálysértést nem követett el. Az elsőfokú bíróság nem tett eleget a Pp. 221. §-ában foglalt kötelezettségének, ugyanis nem indokolta meg, hogy miért lenne jogszabálysértő a megjelölt jogszabályokon nyugvó határozati döntés.
A felülvizsgálati kérelem alapos.
A Kúria elsőként leszögezte az alábbiakat. A bíróság a per érdemében ítélettel határoz. Az ítéletben foglalt döntésnek ki kell terjednie a perben, illetve a Pp. 149. §-a alapján egyesített perekben érvényesített valamennyi kereseti kérelemre [Pp. 212. § (1) bekezdés], azonban a Pp. 215. §-ának értelmében a döntés nem terjedhet túl a kereseti kérelmen, illetőleg az ellenkérelmen.
Az alperes a harmadik országból származó infraszauna értékesítése után, mint elektromos és elektronikai berendezés tömege után állapított meg a felperes terhére környezetvédelmitermékdíj-fizetési kötelezettséget. A felperesnek nem volt előterjesztett kereseti kérelme arra vonatkozóan, hogy e kötelezettsége nem áll fenn, azaz a környezetvédelmitermékdíj-fizetési kötelezettség jogalapját nem vitatta. Az elsőfokú bíróság a felperes és az alperes jogi álláspontjával ellentétesen, előterjesztett kereseti kérelem nélkül, a Pp. 215. §-ában foglaltakat megsértve állapította meg ítéletében (5. oldal), hogy: "a jogszabályok rendelkezéséből egyértelműen nem vezethető le a felperes által importált infraszauna után a környezetvédelmitermékdíj-fizetési kötelezettség".
Az írásba foglalt ítéletnek tartalmaznia kell az ítélet rendelkező részét és indokolását. Az ítélet indokolásában röviden elő kell adni a bíróság által megállapított tényállást az arra vonatkozó bizonyítékok megjelölésével, hivatkozni kell azokra a jogszabályokra, amelyeken a bíróság ítélete alapszik. Meg kell röviden említeni azokat a körülményeket, amelyeket a bíróság a bizonyítékok mérlegelésénél irányadónak vett, végül utalni kell azokra az okokra, amelyek miatt a bíróság valamely tényt nem talált bizonyítottnak, vagy amelyek miatt a felajánlott bizonyítást mellőzte [Pp. 220. § (1) bekezdés d) pont, 221. § (1) bekezdés].
A bíróság által megjelölt jogszabályokat konkrét tényállási elemekre kell alkalmazni, azaz az ítélet jogi indokolásában a tényállás és a jogszabályok ütköztetésének szerves egységet kell képeznie, megalapozva a mikénti döntést.
Az elsőfokú bíróság az Alaptörvény 28. cikkét - "A bíróságok a jogalkalmazás során a jogszabályok szövegét elsősorban azok céljával és az Alaptörvénnyel összhangban értelmezik. Az Alaptörvény és a jogszabályok értelmezésekor azt kell feltételezni, hogy a józan észnek és a közjónak megfelelő, erkölcsös és gazdaságos célt szolgálnak." - a Kt. 1. §-át - "A törvény célja, hogy hozzájáruljon a környezetszennyezés megelőzéséhez, illetőleg csökkentéséhez, a természeti erőforrásokkal való takarékos gazdálkodásra irányuló tevékenységek ösztönzéséhez, valamint a környezetet vagy annak valamely elemét a termék előállítása, forgalmazása, felhasználása során, illetőleg azt követően közvetlenül, illetve közvetve terhelő vagy veszélyeztető termék által okozott környezeti veszélyeztetések, illetőleg károk megelőzéséhez és csökkentéséhez pénzügyi forrásokat teremtsen. A törvény elősegíti az európai uniós és a hazai hulladékgazdálkodási szabályozás által az ország, illetve a piaci szereplők részére meghatározott környezetvédelmi előírások teljesítését" - és a Kt. általános indokolásának egy részletét jelölte meg azon jogszabályi rendelkezésekként, amelyekre alapította azt a megállapítását, hogy a "nettó tömeg" képezi a termékdíjfizetés alapját, azaz amelyeken alapult a rendelkező részben foglalt döntése.
Sem az Alaptörvény 28. cikke, sem a Kt. preambuluma és általános indokolása nem tartalmaz a felperes kereseti kérelmére vonatkozó konkrét anyagi jogi rendelkezést, így önmagukban az ítéleti döntést nem alapozhatták meg.
A jogerős ítélet meghozatalát követően a peres feleknek lehetőségük van rendkívüli jogorvoslat igénybevételére, ténykérdésben perújítási, jogkérdésben felülvizsgálati kérelmet terjeszthetnek elő. A felek jogorvoslathoz való joga sérült azáltal, hogy a jogerős ítélet jogi indokolása hiányos volt.
A Kúria - mivel a felülvizsgálati kérelemben hivatkozott jogszabálysértések a felülvizsgálati eljárásban nem voltak orvosolhatók - a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította. Rögzítette azt is, hogy a megismételt eljárásban az elsőfokú bíróságnak az előterjesztett keresetről a Pp. 213. § (1) bekezdésében, 215. §-ában, 221. § (1) bekezdésében foglaltak szerint kell meghoznia döntését, figyelemmel a tényállásra alkalmazandó konkrét anyagi jogi jogszabályokra (Kúria Kfv. V. 35.736/2013/7.; KGD 2015.100.).

Más kérdés, hogy az Alkotmánybíróság a perbeli ügyre vonatozó állásfoglalása mennyiben lehet az eljáró bíróságra kötelező. Ilyenkor ugyanis nem egy általános jellegű alkotmányos elvre történik hivatkozás, hanem olyan alkotmányossági érvelésről van szó, amely mindenkire kötelező. Lehetséges, hogy az alkotmánybírósági határozat tárgyát nem képező, de határozatának indokolásában szereplő - a perbeli ügyben alkalmazandó jogszabály értelmezésére vonatkozó - állásfoglalást a közigazgatási perben is kötelező figyelembe venni. A Kúria 18. elvi határozata megállapította:

Az Alkotmánybíróság határozatának indokolása az alkotmányossági érvelés tekintetében kötelező.

[1] A Magyar Közlöny mellékletét képező hivatalos értesítő 2013. április 15-i 16. számának 2412-2416. oldalán jelent meg a Kormány pályázati felhívása új felszámolói névjegyzékbe történő felvételre.
[2] A felperes pályázati kérelmet nyújtott be az új felszámolói névjegyzékbe történő felvétel iránt, amely alapján az Értékelő Bizottság 2013. október 30-án személyesen meghallgatta a felperes képviselőjét.
[3] Ezt követően az alperes jogelődje a 2013. december 13-án kelt határozatával megállapította, hogy a felperesi pályázó új felszámolói névjegyzékbe irányuló felvételre irányuló pályázata a 344 benyújtott pályázatból a rangsor 220. helyét érte el. Határozata indokolásában a csődeljárásról és a felszámolási eljárásról szóló 1991. évi XLIX. törvény (a továbbiakban: Cstv.) 27/A. §-ára, a felszámolók névjegyzékéről szóló 114/2006. (V. 12.) Korm. rendelet (a továbbiakban: R.) 3. § (4)-(5) bekezdéseire és a 4. § (1) bekezdésére hivatkozott.
[4] A határozat felülvizsgálata iránt a felperes nyújtott be keresetet kérve annak hatályon kívül helyezését és az alperes új eljárásra kötelezését.
[5] Előadta, hogy mint új pályázóra rá diszkriminatív szabály vonatkozott, mert hárommal kevesebb pontot kaphatott, mint a korábban is működő szervezetek, amely álláspontja szerint sérti a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) 2. § (2) bekezdését.
[6] A bíróság ítéletével az alperes jogelődjének határozatát hatályon kívül helyezte és az alperest új eljárásra utasította.
[7] Ítélete indokolásában hivatkozott az Alkotmánybíróság 33/2014. (XI. 7.) AB határozatára (a továbbiakban: Alkotmánybíróság határozata), amely az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 39. § (1) bekezdése alapján mindenkire nézve kötelező. Az Alkotmánybíróság határozata indokolásának (28) bekezdése szerint az Értékelő Bizottság az R. 3. § (5) bekezdésére figyelemmel szakértőnek tekintendő, az alperesi jogelőd határozata pedig mérlegelési jellegű döntés, amelynek jogszerűségét - az Abh. indokolásának (31), (34) és (47) bekezdéseiben foglaltakra is figyelemmel - a bíróság a Pp. 339/B. §-ának keretei között felülvizsgálhatja.
[8] A bíróság ítéletével szemben az alperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet.
[9] Kérelmében egyrészt előadta, álláspontja szerint az alperesi döntés határozata nem tekinthető mérlegelési jellegű döntésnek, így tévesen alkalmazta a bíróság a Pp. 339/B. §-át, másrészt arra hivatkozott, hogy az Értékelő Bizottság nem tekinthető szakértőnek, így eljárására nem alkalmazhatóak a Ket. szabályai. Harmadrészt jelezte, hogy az Alkotmánybíróság a hivatkozott döntésével visszaható hatályúnak minősülő, jogszabályalkotó jogértelmezést végzett, amelyre nincs hatásköre, valamint arra is hivatkozott, hogy álláspontja szerint az AB döntésének - amely az Abtv. 39. § (1) bekezdése szerint mindenkire nézve kötelező - kizárólag a határozat rendelkező részét lehet tekinteni, az Alkotmánybíróság határozatának indokolása nem köti az eljáró bíróságot.
[10] A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
[11] Az alperes felülvizsgálati kérelme döntően azon alapult, hogy az Alkotmánybíróság határozata indokolása a bíróságokra nem kötelezőek, és annak indokolása nem az ügyben alkalmazandó jogszabályok helyes értelmezését tartalmazza.
[12] A Kúria megállapította, hogy az Alkotmánybíróság döntése az Abtv. 39. § (1) bekezdése alapján mindenkire, így a Kúriára és az eljárt bíróságokra nézve is kötelező. Az Abtv. 63. § (1) bekezdése alapján az Alkotmánybíróság döntése az ügy érdemében, illetve az Abtv. 61. § (2) bekezdése szerinti ideiglenes intézkedés esetében határozat, minden más eljárási kérdés tekintetében pedig végzés. Így a döntés az Alkotmánybíróság határozatainak és végzéseinek összefoglaló megnevezése. Ezeknek a döntéseknek az Abtv. 63. § (2) bekezdése alapján - az Abtv. vonatkozó rendelkezésében megjelölt kivételekkel - kötelező részét képezi az indokolás is. Így az Abtv. 39. § (1) bekezdésében meghatározott, az Alkotmánybíróság döntéseinek erga omnes hatályára vonatkozó rendelkezésre figyelemmel az alkotmánybírósági határozatok és végzések indokolása is köti az eljáró bíróságokat.
[13] Az alperes helyesen hivatkozott a BH 2011.118. számú eseti döntésre, amely szerint az alkotmánybírósági határozatok az alkotmányossági érvelés tekintetében kötelezőek. Ez azt jelenti, hogy az alkotmánybírósági határozat tárgyát nem képező, de az indokolásban szereplő - ám külön nem indokolt - jogszabály-értelmezések, melyek az alkotmányossági kérdéssel nem állnak összefüggésben, ugyan nem feltétlenül irányadóak, az alkotmányossági kérdésben azonban mind a rendelkező rész, mind az indokolás kötelező. Jelen esetben is éppen erről van szó. Az Alkotmánybíróság döntésében megadta a perbeli ügyben alkalmazandó jogszabályok egyetlen lehetséges alkotmányos értelmezését, és az eljárt bíróság is helyesen ezt követte.
[14] A Kúria utal arra is, hogy az Alkotmánybíróság döntésével szemben az Abtv. 39. § (2) bekezdése alapján jogorvoslatnak nincs helye, így a felperesnek az Alkotmánybíróság hatáskörének túllépésére vonatkozó megjegyzéseivel a Kúria érdemben nem foglalkozhatott.
[15] A Kúria mindezért megállapította, hogy az eljárt bíróság helyesen minősítette az alperesi jogelőd döntését mérlegelési jellegűnek és minden tekintetben az alkotmánybírósági határozat értelmezése szerint járt el.
[16] Ennek megfelelően a Kúria álláspontja szerint az eljárt bíróság helyesen minősítette az Értékelő Bizottságot szakértőnek. Az R. alapján ugyanis az alperesi jogelőd eljárása a Ket. hatálya alá tartozott, és az alperesi jogelőd az Értékelő Bizottság szakértelmére támaszkodva, ám ennek a testületnek a véleményéhez nem kötve hozta meg határozatát. Így az Értékelő Bizottság végső soron az eljáró hatóság hiányzó vagy hiányos szakértelmét pótolta, amely szervezetet az R. 3. § (4) és (5) bekezdései hoztak létre, s írták egyben elő a névjegyzékkel összefüggő eljárásokba történő bevonásukat. A Ket. 58. § (1) valamint (3) bek. alapján így az Értékelő Bizottság jogszabály - az R. - előírása alapján kötelezően igénybe veendő szakértői testületnek tekinthető.
[17] Mindezekre tekintettel a Kúria megállapította, hogy a jogerős ítélet nem jogszabálysértő, az iránymutatásai a megismételt eljárás tekintetében mindenben helytállóak, ezért azt a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta (Kúria, Kfv.III.37.363/2015.).

Jogszabály alkalmazásának - az Alkotmánybíróság által történő visszamenőleges kizárásával kapcsolatban - a Kúria a 32/2014. számú közigazgatási elvi határozatban megállapította:
"Az ún. különadó törvény Alkotmánybíróság általi megsemmisítésére figyelemmel az alkalmazási tilalom kimondása a bíróságokra kötelező. Anyagi jogi alap hiányában a közigazgatási határozatot hatályon kívül kell helyezni".
[1] A felperesnek az alperesi jogelődnél fennállt kormánytisztviselői jogviszonya 2010. július 15-én közös megegyezéssel megszűnt. Az erről szóló okiratot 2010. július 13-án írták alá a felek, mely egyebek mellett rögzítette: a munkáltató vállalja, hogy a dolgozó bankszámlájára egyszeri juttatásként bruttó 6 920 500 Ft számfejtés utáni részét - átutalja, a kormánytisztviselői jogviszonnyal kapcsolatos igazolásokat a Magyar Államkincstár által történt elszámolás után kiadja. Ezt követően - már 2011. március 31-én - a volt munkáltató igazolást bocsátott ki "a magánszemély egyes jövedelmeit 2005. január 1. 2010. december 29. között terhelő különadó elszámolásához" megnevezéssel, melyben közölte a felperest terhelő különadó alapját, annak összegét és a már megfizetettnek minősülő összeget.
[2] Rögzítette a dokumentum, hogy kiállítása alapja az egyes gazdasági és pénzügyi tárgyú törvények megalkotásáról és módosításáról szóló - a 2010. évi CXXIV. törvénnyel (a továbbiakban: Mód. tv.1.) módosított - 2010. évi XC. törvény (a továbbiakban: Különadó törvény) 11. § (1) bekezdése, valamint a Mód. tv.1. 1. § (6) bekezdés e) pontja, és az igazolás felhasználna tó a 1053K jelű bevallás kitöltéséhez. A fentiek alapján tehát a munkavállalónak még további 1 705 461 Ft különadó-fizetési kötelezettsége maradt fenn.
[3] A felperes 2011. szeptember 6-án beadványban kérte az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény (a továbbiakban: Art.) 131. § (6) bekezdése szerinti adóigazgatási eljárás megindítását, mivel vitatta a volt munkáltatójának a különadó megállapításával kapcsolatos eljárását. Álláspontja szerint az igazolás visszavonása szükséges, mert annak kiállítása idején a 37/2011. (V. 10.) AB határozatra tekintettel - az igazoláson feltüntetett jogszabály alapján - különadó adónemben adókötelezettsége nem állhatott fenn.
[4] Az elsőfokú hatóság a kérelem kivizsgálására a volt munkáltatónál egyes adókötelezettségek teljesítésére irányuló ellenőrzést folytatott, majd 2011. október 11-én hozott határozatával megállapította, hogy az igazolásban szereplő összegek helyesek, az abban foglaltak szerint a felperest különadó-fizetési kötelezettség terheli.
[5] Indoka szerint az Alkotmánybíróság 2011. május 10-én kihirdetett határozata a felperes különadó-fizetési kötelezettségét nem érinti, ugyanis az Alkotmánybíróság a törvényhozót feljogosította arra, hogy a különadót 2010-re - mint még nem lezárt adóévre - fenntarthassa. Ez a 2011. május 14-én hatályba lépett 2011. évi XLVI. törvénnyel (továbbiakban: Mód. tv.2.) történt meg, méghozzá január 1-jére visszamenőlegesen. Így tehát az igazolás a meghozatalakor is helytálló volt, és az ismertetett jogalkotás folytán továbbra is az maradt, visszavonásának nem volt indoka. Mivel a felperes a különadó-fizetési kötelezettségét más jogcímeken is vitatta, a határozat ezen felvetésekre is reagált, de valamennyit megalapozatlannak találta.
[6] A felperes fellebbezése nyomán eljárt alperes 2011. december 6-án kelt határozatával az elsőfokú határozatot az indokolás kiegészítésével helybenhagyta.
[7] Egyebek mellett kifejtette, az ügy jogi megítélése szempontjából nem bír jelentőséggel, hogy a felperes mikor adta be adóbevallását, illetőleg határozottan el kell különíteni a munkaviszony megszüntetésekor a munkajogi szabályok és az Art. alapján a dolgozónak kiadandó igazolásokat a különadóra vonatkozó igazolás tartalmától. Ez utóbbi tárgyú - a felperes részére kibocsátott igazolás minden tekintetben megfelelő volt.
[8] A felperes keresetében eljárási és anyagi jogi jogszabálysértésekre is hivatkozott. Okfejtése szerint az adóhivatal túlterjeszkedett az Art. 131. § (6) bekezdés szerinti sajátos eljárás keretein, amikor nemcsak állást foglalt a jogvitában, de a felperesre nézve kötelezettséget is megállapított. Továbbá a meghozott határozat végrehajthatatlan, az kétszeri fizetést eredményez, egyrészt a bevallás, másrészt a határozati kötelezés alapján. Felperes érvelése szerint az alperes az Alkotmánybíróság döntését tévesen értelmezte, mert a Mód. tv.1. 2. § (1) bekezdését - mely a Különadó-törvényt december 30-ával módosította - az Alkotmánybíróság visszamenőlegesen semmisítette meg, így arra a keletkezésétől kezdve nem lehetett hivatkozni. Az új jogszabályt csak 2011. május 14-én léptette hatályba a jogalkotó, ami azt jelenti, hogy a 2010-es jövedelmek adóztathatósága folyamatossága megszakadt, az újból csak 2011. május 14-én következett be. Nincs megoldás tehát a lezárt jogviszonyok mikénti kezelésére.
[9] A Fővárosi Törvényszék jogerős ítéletével a keresetet elutasította.
[10] Sem eljárási, sem anyagi jogi okból nem találta jogszabálysértőnek az alperes határozatát.
[11] A jogerős ítélettel szemben a felperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet. Jogszabálysértésként megjelölte a Pp. 206. § (1) bekezdését, 221. §-át. Továbbra is állította, hogy a bíróság a 37/2011. (V. 10.) AB határozatot tévesen értelmezte, mint ahogy a Mód. tv.2. hatályba léptető rendelkezéseit is. Fenntartotta, hogy az Art. 131. § (6) bekezdésében foglalt eljárás egy speciális eljárás, melynek hátterében a kifizető és az adózó közötti vita áll, mellyel összefüggésben az adómegállapítás csak a kifizető vonatkozásában értelmezhető.
[12] A felülvizsgálati kérelem az alábbiak szerint alapos.
[13] A Kúria a felülvizsgálati eljárásban - figyelemmel az ügyet érintő több alkotmánybírósági határozat nyomán hozott ugyancsak többszöri jogszabály-módosításra - a Pp. 274. § (6) bekezdése alapján véleménynyilvánítás céljából megkereste a legfőbb ügyészt.
[14] Abban a kérdésben kérte álláspontjának kifejtését, hogy fennállhat-e különadó-fizetési kötelezettség 2010. év júliusában - közös megállapodással megszüntetett kormánytisztviselői jogviszonyra tekintettel - kifizetett egyszeri juttatás után, figyelemmel az egyes gazdasági és pénzügyi tárgyú törvények megalkotásáról, illetve módosításáról szóló 2010. évi XC. törvény (a továbbiakban: Különadó-törvény) és ennek az Alkotmánybíróság határozatai nyomán hozott módosításáról szóló 2010. évi CXXIV. törvény (Mód. tv.1.) , valamint a 2011. évi XLVI. törvény (Mód. tv.2.) rendelkezéseire, különös tekintettel a Mód. tv.2. hatályba léptető szabályaira. A jogszabályokra tekintettel a különadó-fizetési kötelezettség teljesítéséhez megfelelő dokumentum volt-e a munkáltató által 2011 márciusában kiadott igazolás. A dolgozó részéről ezt vitató, az Art. 131. § (6) bekezdése szerint megindított eljárásban a dolgozó jogszerűen kötelezhető-e az adó megfizetésére.
[15] A Legfőbb Ügyész 2014. január 13-án kelt szakmai véleményében - a perben releváns alkotmánybírósági határozatok és az azok nyomán született jogszabály-módosítások tartalmának összevetése alapján - kifejtette, hogy 2010. december 30-át követően, így a 2010. évre vonatkozó személyi jövedelemadó-bevallására rendelkezésre álló időtartamban is volt olyan hatályos és az Alkotmánynak megfelelő törvényi rendelkezés, amely a magánszemélyek 2010. január 1. napjától megszerzett jövedelmeire különadó-fizetési kötelezettséget írt elő. Ugyanakkor rögzítette a szakmai vélemény, hogy a releváns jogszabályi rendelkezések szerint a felperes 2010. évre vonatkozó különadó-fizetési kötelezettségének megállapításához a munkáltató által 2011. március 31-én kiállított igazolás nem volt megfelelő. Az igazolás kiállításának jogszerűségét vitató munkavállalói kérelem alapján az adóhatóság különadó-fizetésre kötelező határozatának törvényességével összefüggésben joggal vetődik fel kétség.
[16] A felülvizsgálati eljárás folyamatban léte alatt 2014. február 24-én hozta meg az Alkotmánybíróság a III/01499/2013. számú határozatát az egyes gazdasági és pénzügyi tárgyú törvények megalkotásáról, illetve módosításáról szóló 2010. évi XC. törvény módosításáról szóló 2011. évi XLVI. törvény tárgyában benyújtott egyedi normakontroll ügyében.
[17] Ebben az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az egyes gazdasági és pénzügyi tárgyú törvények megalkotásáról, illetőleg módosításáról szóló 2010. évi XC. törvénynek a 2010. évi CXXIV. törvény 1. §-ával kiegészített, 2013. év december 30-ig hatályban volt 10. §-a nemzetközi szerződésbe ütközik, ezért az a Tatabányai Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság előtt a 8. K. 27.147/2013. számú alatt folyamatban lévő eljárásban, továbbá valamennyi, bármely bíróság előtt folyamatban lévő ugyanilyen ügyben nem alkalmazható.
[18] Az Alkotmánybíróság indokolásában rögzítette, hogy az indítvánnyal érintett Különadó-törvény az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett, az emberi jogok és alapvető szabadságjogok védelméről szóló Rómában 1950. november 4-én kelt Egyezmény és az ahhoz tartozó nyolc kiegészítő jegyzőkönyv első kiegészítő jegyzőkönyvének 1. cikkébe (tulajdon védelme) ütközik. Ezt egyébiránt már a strasbourgi Emberi Jogi Bíróság is több egyedi ügyben kimondta, a határozatai véglegessé váltak, és az Alkotmánybíróság nem látott okot arra, hogy attól eltérjen..
[19] Rögzítette továbbá, hogy a kezdeményezés benyújtását követően ugyan módosult a Különadó-törvény 10. §-a a 2014. január 1-jén vagy azt követően megszerzett bevételek tekintetében, annak mértéke 98%-ról 75%-ra csökkent, ugyanakkor a 2013. december 30-ig hatályban volt 10. § bírósági alkalmazása nem állna összhangban az Alaptörvény Q) cikk (2) bekezdésével. Ezért az Alkotmánybíróság a hatályon kívül helyezett, de még alkalmazandó jogszabályra alkalmazási tilalmat írt elő.
[20] Az Alkotmánybíróság határozata ismeretében a felperes változatlanul kérte az alperesi határozat hatályon kívül helyezését, az alperes pedig a felülvizsgálati tárgyaláson maga indítványozta az alperesi határozat oly módon történő megváltoztatását, hogy a Kúria állapítsa meg - a határozatok hatályon kívül helyezése mellett hogy a felperest különadó-fizetési kötelezettség nem terheli.
[21] A fentiek alapulvételével a Kúria - figyelemmel a Pp. 275. § (4) bekezdésére - megállapította a felülvizsgált ítélet és az adóhatósági határozatok jogszabálysértő voltát, hangsúlyozva, hogy a különadót meghatározó anyagi jogi jogszabályoknak az Alkotmánybíróság által előírt alkalmazási tilalma okán a felperest különadó-fizetési kötelezettség nem terheli (Kúria Kfv. VI. 35.595/2012.).
Lényeges kérdés, hogy jogszabályváltozás esetén melyik jogszabály alapján kell a közigazgatási ügyben dönteni. Általános jogalkalmazói elv, hogy az adott ügy elbírálásakor, pontosabban: az igény keletkezésének időpontjában hatályos jogszabály az irányadó. (Az igény: akár az ügyfél, akár a közigazgatási szerv érvényesíthető követelése, tehát amikor az adókövetelés esedékessé válik, vagy az engedély feltételeit az ügyfél teljesíti stb.). Erre a pontosításra azért van szükség, mert az "ügy elbírálásának ideje" nem mindig ad eligazítást, különösen, ha az ügy elbírálása alatt változik meg a jogszabály.
Ezek az elvek azonban a hatályos rendelkezés szerint némileg módosult formában vehetők figyelembe. A Pp. 339/A. § - meglehetősen rugalmatlan - szabálya szerint minden esetben a meghozatalakor hatályos jogszabály szerint kell a határozatot elbírálni. Egy 2010. évi módosítás szerint az "alkalmazandó" jogszabály - tehát adott esetben már hatályon kívül helyezett jogszabály - szerint kell dönteni.
Gyakori, hogy az eljáró hatóság már a hatályon kívül helyezett - de az adott jogviszonyra az elbíráláskor irányadó - jogszabályt alkalmazza. Ez mindennapos gyakorlat, pl. az adóügyekben. Nyilvánvalóan a bírósági felülvizsgálat során is ez a jogszabály irányadó. Ha azonban a jogszabály visszaható hatályát állapítja meg, e főszabálytól el kell térni. Ilyen rendelkezés azonban kivételesen fordulhat elő, lényeges alkotmányos elv ugyanis, hogy a jogszabály a kihirdetését megelőző időre nem állapíthat meg kötelezettséget, és nem nyilváníthat valamely magatartást jogellenessé.
Eltérő azonban a helyzet akkor, ha a jogszabályt - a hatályba léptető rendelkezés szerint - "folyamatban lévő ügyekben" is alkalmazni kell. Az ilyen rendelkezés vonatkozhat arra, hogy - a hatályon kívül helyezett rendelkezést kell továbbra is alkalmazni, vagy - az új jogszabályt (rendelkezést) már a folyamatban lévő ügyekben is alkalmazni kell.
A hatályon kívül helyezett jogszabály további alkalmazása a folyamatban lévő ügyekben az új törvény korlátozott hatálybalépését jelenti, ez teljesen elfogadott jogalkotói lépés, a gyakorlatban általában nem is okoz gondot.
Az új jogszabály alkalmazása folyamatban lévő ügyben már felvet bizonyos garanciális megfontolásokat, ugyanis ez lényegét tekintve visszamenőleges hatálybaléptetést, tehát az új szabálynak már létrejött jogviszonyokba való belépését jelenti.
A jogalkotó - helyesen - csak akkor él a visszamenőleges hatály kimondásával, ha az új szabályozás az érdekeltekre nézve kedvezőbb. Így az adójogi szabályokban találkozhattunk azzal a rendelkezéssel, amely szerint a törvény rendelkezéseit alkalmazni kell a hatálybalépéskor jogerősen el nem bírált ügyekben azzal, hogy ha az 1990. december 31. napjával hatályos rendelkezések az adózóra összességében kevésbé terhes bírság (felemelt adó, felemelt illeték) pótlékfeltételeket határoznak meg, a kötelezettségre legfeljebb az ott megjelölt legmagasabb mérték alkalmazható.[1]
A gyakorlatban problémát okozott, hogy "a folyamatban lévő ügy" fogalmában beleértendő-e a bírósági felülvizsgálati eljárás is? Az általánosnak mondható felfogás szerint, amikor a közigazgatási eljárást bírósági felülvizsgálati eljárás követi, az ügy nem a közigazgatási eljárás befejezésével fejeződik be, hanem a bírósági eljárással, illetőleg hatályon kívül helyezés és új eljárásra kötelezés esetén a bírósági eljárást követő újabb közigazgatási eljárás lefolytatásával. Ha a jogszabályalkotó ennél szűkebb körben akarja meghatározni a folyamatban lévő ügyek körét, az általános "folyamatban lévő ügy" megjelölés helyett a közigazgatási eljárás folyamatban létéről kell rendelkeznie.
A Kúria egyik új döntésével a vitát általános jellegű véleménnyel zárta le: eszerint a "folyamatban lévő ügy" nem vonatkozik a bírósági eljárásra.
Ha a jogalkotó ki akarja terjeszteni e fogalmat a bírói felülvizsgálatra, akkor erről kifejezetten rendelkeznie kell.
Az alperes a 2010. október 28. napján kelt határozatában megállapította, hogy az I-X. r., XII. r. felperesek és az alperesi beavatkozó 2005 februárja és 2008 áprilisa között, valamint a felperesi beavatkozó 2005 februárja és 2007 vége között eltelt időszakban egységes, folyamatos és összetett módon - megállapodás, illetve összehangolt magatartás formájában megnyilvánuló - versenykorlátozó magatartást tanúsítottak. Ezért a tisztességtelen piaci magatartás és a versenykorlátozás tilalmáról szóló 1996. évi LVII. törvény (a továbbiakban: Tpvt.) 11. §-a alapján az I. r. felperest 145 millió forint, a II. r. felperest 200 millió forint, a III. r. felperest 140 millió forint, a IV. r. felperest 250 millió forint, az V. r. felperest 145 millió forint, a VI. r. felperest 40 millió forint, a VII. r. felperest 800 millió forint, a VIII. r. felperes 190 millió forint, a IX. r. felperes 180 millió forint, a X. r. felperest 120 millió forint, a XII. r. felperest 40 millió forint, míg a XIII. r. felperest 5 millió forint bírság megfizetésére kötelezte.
A határozat indokolása szerint a felperesek között létrejött regionális és országos találkozók tárgya megegyezett, azonos célt szolgált és átfogó terv mentén működött, a felek folyamatosan ellenőrizték egymás lépéseit.
A közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálatának jogszabályi háttere, továbbá az ítélkezési gyakorlat folyamatosan fejlődik, amelyből a Kúria a perbeli jogkérdésre nézve a következő megállapításokat fogalmazta meg.
A Ket. hatálybalépése már jelentős változást hozott a közigazgatási eljárás és közigazgatási per viszonylatában azzal, hogy megszüntette a per halasztó hatályát, helyreállította a jogerő és a végrehajthatóság egymást feltételező összetartozását. Ezzel egyértelművé tette azt, amit a későbbi módosítások csak megerősítettek, hogy a bírósági felülvizsgálat nem a közigazgatási eljárás egyik szakasza, annak nem folytatása, nemcsak szervezetileg, hanem eljárásjogilag is önálló. Az alperes helytállóan hivatkozott arra, hogy a másodfokú bíróság saját álláspontja mellett a Ket. hatálybalépése előtt keletkezett eseti döntésekkel érvelt, míg a Ket. hatálybalépését követő joggyakorlat, így pl. a Legfelsőbb Bíróság Kfv. IV. 37.699/2009/7. számú döntése azokkal ellentétes. A fenti ítélet nemcsak azt mondja ki, hogy a két eljárás elkülönül és a közigazgatási eljárás a jogerős határozattal lezárul, hanem azt is - amit a Pp. 339/A. § 2011. január 1. napjától hatályos szövege megerősített -, hogy a közigazgatási határozat jogszerűségének vizsgálata a határozat meghozatalakor alkalmazandó jogszabályok és fennálló tények alapján folyik le. A jogalkotó ezzel egyértelművé tette, hogy a közigazgatási határozat jogereje rögzíti mind az alkalmazandó szabályt, mind az alapul vett tényállást, a közigazgatási ügy e pontig van folyamatban. A határozathozatalt követően hatályba lépő rendelkezések nem vagy csak kivételes esetben, kifejezett jogszabályi rendelkezések esetén alkalmazhatók úgymond visszamenőleges hatállyal. Mind a Ket. 171. §-ához fűzött indokolás, mind a jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény (a továbbiakban: régi Jat.) 12. § (2) bekezdésében, illetőleg a jogalkotásról szóló 2010. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: új Jat.) 15. §-a határozott választ ad arra, hogy az új szabályt a hatálybalépést követően indult ügyekben, illetőleg erre vonatkozó kitétel esetén a megismételt eljárásokban kell alkalmazni. Amennyiben a jogalkotó úgy rendelkezik, akkor - és csak akkor - alkalmazható a hatálybalépést megelőzően indult, de még folyamatban lévő ügyekben. A Kúria a fentieket összegezve rámutat arra, hogy miután a jelen per tárgyát képező közigazgatási ügy 2011. évben jogerősen lezárult, a 2012. évi CLXXVIII. törvény pedig 2012. július 24. napjától, míg a 2012. évi CLXXVI. törvény 2012. november 28. napjától hatályos, csak az ezen időpontokban még folyamatban lévő és azt követően indult közigazgatási ügyekben kell alkalmazni. A Kúria álláspontja ugyanis az, hogy amennyiben a jogalkotó a folyamatban lévő ügy fogalmát a közigazgatási eljáráson már kívül eső bírói felülvizsgálatra is ki akarja terjeszteni, akkor arról kifejezetten rendelkezik. Ez történhet akár az értelmező, akár a hatályba léptető rendelkezéseknél, a lényeg az, hogy kifejezett legyen. A jelen ügyben ilyen kifejezett rendelkezés hiányában a bírósági szakasz nem értelmezhető a folyamat részeként, így alkalmazására sem kerülhetett sor a bírói eljárásban (Kúria, Kfv. II. 37.754/2014.; KGD 2015.).
Úgy tűnik, egységes álláspont nehezen alakul ki, abban a kérdésben, hogy törvényi alapelv megsértésére lehet-e a bíróságnak döntést alapozni, vagy a kereseti kérelemnek konkrét anyagi jogi rendelkezésére kell hivatkozni. Utóbb a Kúria - az előbb idézett döntéssel ellentétben - (40/2015. közigazgatási elvi határozatban) úgy foglalt állást, hogy: "törvényekbe foglalt alapelvi rendelkezések sérelmére hivatkozás esetén a bíróságok nem háríthatják el a vizsgálatot. Törvényi alapelvek megsértése is jogszabálysértés. Az állami normatíva felhasználás hatósági ellenőrzése során a Magyar Államkincstár a törvényi kötelezettségek betartását ellenőrzi. A normatíva felhasználásának jogszerűségét a feladatellátás és a költségvetési források felhasználásának transzparenciája együttesen jelenti".
[1] A Budapest Környéki Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság által megállapított irányadó tényállás szerint a Magyar Államkincstár Budapesti és Pest Megyei Igazgatósága helyszíni vizsgálattal egybekötve ellenőrizte a felperesnél a központi költségvetésből származó támogatások 2010. évi elszámolásának egyes jogcímeit.
[2] Az ellenőrzés eredményeként hozott 2012. április 19. napján kelt határozatával a felperest 6 088 198 forint központi költségvetésből jogosulatlanul igénybe vett támogatás visszafizetésére kötelezte.
[3] A felperes fellebbezése folytán eljárt alperes a 2012. augusztus 10. napján meghozott határozatával az elsőfokú határozatot megváltoztatta és a felperest 7 820 465 forint támogatás visszafizetésére, valamint ezen összeg után 2011. március 26. napjától a teljesítés napjáig a 2010. évi jegybanki alapkamat kétszeresének megfelelő mértékű késedelmi kamat megfizetésére kötelezte.
[4] A normatív állami támogatás visszafizetéséről azért döntött a hatóság, mert a felperes 2008. január 25-én kelt nyilvántartásba bejegyzett alapító okirata nem tartalmazta, hogy az egyébként sajátos nevelési igényű gyermekek ellátását biztosító Arany János Általános Iskola és Alapfokú Művészetoktatási Intézmény milyen fogyatékossági típusú gyermekek ellátását biztosítja. Döntését a Magyar Köztársaság 2010. évi költségvetéséről szóló 2009. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: 2010. évi Kvtv.), valamint a Magyar Köztársaság 2009. évi költségvetéséről szóló 2008. évi CII. törvény (a továbbiakban: 2009. évi Kvtv.) rendelkezéseire alapozta.
[5] A felperes a közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálatát kezdeményezte.
[6] Az ügyben a Budapest Környéki Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság a 7. K. 26.871/2013/11. számú határozatával a felperes keresetét elutasította.
[7] A bíróság elsőként azt rögzítette, hogy a felperes keresetlevelében foglalt, a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) alapelvek a közigazgatási eljárással kapcsolatos általános jogelvek, amelyek konkrét jogszabálysértés megjelölésének hiányában az üggyel összefüggésbe nem hozhatók. A bíróság az államháztartásról szóló 1992. évi XXXVIII. törvény (a továbbiakban: Áht.) 2010. augusztus 14. napjáig, illetve az augusztus 15. napjától hatályos 18/I. §-ának (5) bekezdését idézte. A bíróság megállapította, hogy a hiánypótlási eljárás alatt álló alapítóokirat-módosításokat és az ilyen módon még be nem jegyzett módosított alapító okiratok tartalmát az ellenőrzés lefolytatásánál nem lehetett figyelembe venni.
[8] A bíróság szerint helyesen járt el az alperes, amikor a törzskönyvi nyilvántartás adataiból kiindulva az abban bejegyzett, 2008. január 25. napján kelt alapító okirat tartalmát vette alapul. A 2009. és 2010. évi Kvtv. a Kiegészítő szabályok 10. pontja 10.c. alpontja körében egyezően akként rendelkezik, hogy a sajátos nevelési igényű tanulók után akkor vehető igénybe a hozzájárulás, ha az intézmény alapító okirata meghatározza a fogyatékosság típusát. A bíróság megállapította, hogy az intézmény adott alapító okiratában a fogyatékosság típusa nem szerepel.
[9] A bíróság nyomatékosította, hogy a jogszabályok kógens rendelkezést tartalmaznak az ellenőrzés lefolytatására és a visszafizetési kötelezettség megállapítására vonatkozóan, így az alperes nem mérlegelhetett határozata meghozatalakor, méltányosságból a norma visszaigénylésétől nem tekinthetett el.
[10] Az ügyben a felperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet.
[11] A felülvizsgálati kérelem szerint téves a támadott ítélet 3. oldalának azon megállapítása, mely szerint a Ket. alapelvek jogszabálysértés megjelölésének hiányában az üggyel összefüggésbe nem hozhatók. Így jogszabálysértő a jogerős ítélet, mert nem vette figyelembe a felperes keresetlevelében hivatkozott Ket. 1. § (1), (2), (4) bekezdéseibe, illetve 2. § (3) bekezdésébe foglalt alapelveket. Álláspontja szerint a jogszabály céljának figyelembevétele a jogértelmezés elengedhetetlen kelléke, a perbeli esetben egyértelműen levezethető a jogszabályszövegben megjelölt jogalkotói cél és annak megvalósulása.
[12] A Kúria a rendelkező részben foglalt döntését az alábbiakkal indokolja:
[13] Az ügy irataiból megállapítható, hogy a felperes kereseti kérelmében a 2010. évi Kvtv. és a közoktatásról szóló 1993. évi LXXIX. törvény mellett a Ket. 1. §-ába foglalt alapelvi rendelkezésekre hivatkozott. A jogerős ítélet - felülvizsgálattal támadott - megállapítása szerint a Ket. alapelvek a konkrét jogszabálysértések megjelölésének hiányában az üggyel összefüggésben nem hozhatók.
[14] A Kúria megítélése szerint a jogerős ítélet ezen megállapítása nem helyénvaló.
[15] Amennyiben valamely jogszabályi rendelkezésről - így a Ket.-ben foglalt alapelvekről - az a megállapítás születik, hogy önmagában nem alkalmazható, úgy az jogdogmatikai szempontból azt jelenti, hogy az adott rendelkezésnek normatív ereje nincs. Alapelvi rendelkezések normatív erejének kétségbe vonása az alapelvben megfogalmazott jogintézmények, jogok és elvek érvényesülésének korlátjaként jelentkeznek. Ezért kiemelkedő jelentőségű normativitásuk önmagában történő elismerése is. Így pl. az Alkotmánybíróság ítélkezése kezdetén a 9/1992. (I. 30.) AB határozatban megállapította, hogy "[a]z Alkotmányban tételesen szereplő jogállam alapértékének sérelme önmagában is megalapozza valamely jogszabály alkotmányellenességét." Több döntés pusztán a jogállamiság sérelmén alapul. Tehát önmagában alapelvek alapján is lehet megalapozott döntést hozni.
[16] A Ket. fontos alapelveket határoz meg. Meghatározza a jogszabályokban foglalt célok figyelembevételét, a hatóság együttműködési kötelezettségét, a jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jogok védelmét, a törvény előtti egyenlőséget és a megkülönböztetés tilalmát, a tisztességes ügyintézéshez való jogot, az anyanyelv használatát stb. A Kúria nyomatékosítja, hogy ezeknek az alapelveknek normatív ereje van.
[17] Mindez nem ront azon, hogy az alapelvek kijelölik az adott eljárás (nemegyszer alkotmányos) kereteit, de az alapelvek az egyes jogintézményekre vonatkozó szabályozásban is megjelennek. Természetesen ha az adott kérdésre vonatkozóan speciális szabályok is vannak, akkor ezen speciális szabályok nem hagyhatók figyelmen kívül. Ezért mondta ki a Kúria pl. a Kfv. I. 35.007/2012/11. számú határozatában, hogy "nem lehet egy jogvitát alapelvi rendelkezések alapján eldönteni, ha az adott jogviszonyt speciális jogszabályi rendelkezések szabályozzák". Ez az értelmezés azonban nem zárja ki azt, hogy a speciális szabályok is az alapelvi rendelkezések tükrében értelmezhetők, minthogy azt sem, hogy ha nincs más jogszabályi rendelkezés - pl. az anyanyelv használata, vagy a hatóság együttműködési kötelezettsége körében -, akkor az alapelvek szerint is lehet döntést hozni.
[18] A fentiekhez hozzá kell tenni, hogy a Ket.-ben foglalt alapelvek egy része, így pl. a tisztességes ügyintézéshez való jog az Alaptörvényben is megjelenik. Az Alaptörvény XXIV. cikk (1) bekezdése értelmében "[m]indenkinek joga van ahhoz, hogy ügyeit a hatóságok részrehajlás nélkül, tisztességes módon és ésszerű határidőn belül intézzék. A hatóságok törvényben meghatározottak szerint kötelesek döntéseiket indokolni." De megjelenik az Alaptörvény 28. cikkében a Ket.-ben szintén megtalálható cél szerinti jogszabály-értelmezés elve is. Az Alaptörvény ezen rendelkezéseinek normativitása - csakúgy mint azok közvetlen, bíróság általi alkalmazása [lásd a 3/2015. (II. 2.) AB határozatot] - nem vonható kétségbe.
[19] A Kúria a fentiek alapján megállapítja, hogy (Alaptörvénybe) törvényekbe foglalt alapelvi rendelkezések sérelmére hivatkozás esetén a bíróságok nem háríthatják el a vizsgálatot. Törvényi alapelvek megsértése is jogszabálysértés. Erre tekintettel a Kúria a Budapest Környéki Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság 7. K. 26.871/2013/11. számú ítéletéből mellőzi a következő szövegrészt: "A felperes keresetlevelében foglalt Ket. alapelvek a közigazgatási eljárással kapcsolatosan általános jogelveket fogalmaznak meg, ugyanakkor konkrét jogszabálysértés megjelölésének hiányában az üggyel összefüggésbe nem hozhatók".
[20] Jelen eljárásban a felperes a Ket.-nek a jogszabályok cél szerinti értelmezése, az ügyfél jogának, jogos érdekének védelme, az ügyfelek jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jogai védelme, a tényállás valósághű megállapítása elvekre hivatkozott. A Kúria úgy ítélte meg, hogy ezen alapelvek ügyre vonatkoztatása esetén sem állapítható meg, hogy a jogerős ítélet jogszabálysértő. A Kúria utal azon gyakorlatára, amely szerint a jogi, adminisztratív feltételek megléte nélkülözhetetlen a támogatás igénybevételéhez, a hatóságnak nincs mérlegelési joga, a visszafizetési kötelezettség méltányosságból nem engedhető el. (Kfv. I. 35.333/2011/8.) Más döntésében a Kúria hangsúlyozta, hogy a kötött felhasználású normatívafelhasználáshoz kapcsolódó törvényi és egyéb jogszabályi előírások kógens jellegét az indokolja, hogy minden esetben transzparens módon követhető kell legyen a költségvetési forrás intézményi útja. Ennek szükséges, de nem elégséges feltétele az, hogy a támogatási jogviszony kötelezetti oldalán, a fenntartó - s a támogató szolgálatok - a működési engedélyben foglalt tevékenységre használja fel a normatívát. A jogszerű működés szükséges feltétele az is, hogy a költségvetési források felhasználása utólag egyértelműen követhető kell legyen (Kfv. IV. 35.676/2014/4. vagy Kfv. IV. 35.738/2013/5.).
[21] A Kúria a Kfv. IV. 35.249/2013/7. számú ítéletében a 2008. évi és a 2009. évi költségvetési törvény kapcsán már vizsgált jelen üggyel azonos problémát, nevezetesen, hogy az állami támogatást felhasználó oktatási intézmény alapító okiratából a tevékenység kitűnt, ugyanakkor nem voltak azonosíthatóak azon fogyatékossági típusok, amelyre tekintettel az oktatási intézmény állami támogatást használt fel. A Kúria e döntésében nyomatékosította, hogy a törvényi szintű anyagi jogi szabályok azt a törvényalkotói szándékot tükrözték, hogy az oktatási intézmények alapító okiratából transzparens módon azonosítható legyen az igénybe vett állami normatíva felhasználásának specifikus - létszámhoz, az organikus eredetre és organikus okokra vissza nem vezethető fogyatékossághoz kötött - intézményi útja [...] nem pusztán a feladatellátás ténye, hanem az állami költségvetési források transzparens felhasználásával történő feladatellátás minősíthető jogszerű normatíva-felhasználásnak (hasonlóan foglalt állást a Kúria a Kfv. IV. 35.523/2012/5. számú ítéletében is).
[22] A fentiek alapján a Kúria a jogerős ítélet a Pp. 275. § (3) bekezdés alkalmazásával hatályában fenntartotta (Kúria Kfv. IV. 35.165/2014).
A közigazgatási másodfokú szerv eljárására azonban nem az "elbíráláskor alkalmazandó jogszabály" elve irányadó. Így az alperesnek a másodfokú határozat meghozatala időpontjában hatályos - az elsőfokú határozat óta esetleg módosult - jogszabályi rendelkezéseket kell alkalmaznia.
A Megyei Kormányhivatal Fogyasztóvédelmi Felügyelősége, mint elsőfokú hatóság 2013. augusztus 13-án tájékoztatta a felperest arról, hogy hivatalból, eljárást indított vele szemben a rezsicsökkentések végrehajtásáról szóló 2013. évi LIV. törvény (a továbbiakban: Rezsitörvény) előírásainak betartására vonatkozóan. A vizsgálat célja a Rezsitörvény 3. § (2) bekezdésében rögzítettek teljesítésének ellenőrzése volt.
Az elsőfokú fogyasztóvédelmi hatóság a 2013. szeptember 9. napján kelt határozatával kötelezte a felperest arra, hogy a rezsicsökkentés eredményeként jelentkező megtakarítás összegét a lakossági számlákon színes mezőben, kiemelve tüntesse fel. Kötelezte továbbá a felperest, hogy a júliusi számlával kapcsolatos közüzemi szerződésszegése miatt a határozat jogerőre emelkedésétől számított 30 napon belül fizessen meg a számlakibocsátással érintett 836 lakossági fogyasztója részére 10 000 Ft kötbért.
A felperes fellebbezett a határozat ellen, melynek elbírálása során az alperes a 2013. december 5. napján kelt másodfokú határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta.
A felperes keresetében az alperes határozatának felülvizsgálatát, és az elsőfokú határozatra is kiterjedő hatályon kívül helyezését kérte. Álláspontja szerint a határozat több okból jogszabálysértő volt. A felperes szerint nem lehetett volna telefonon felhívni arra vonatkozóan, hogy küldjön olyan adatokat (számlát, illetve fogyasztói kört), amely dokumentumra a fogyasztóvédelmi hatóság később a szankció kiszabásának alapját képező dokumentumként tekint. A szabálytalan felhívásban a hatóság nem határozta meg a csatolandó dokumentum technikai paramétereit sem, pontos felhívás hiányában pedig a felperes csak egy fekete-fehér, szkennelt formájú számlát küldött, amelyből a felperesi álláspont szerint a tényállás nem volt pontosan megállapítható. Sérelmezte, hogy a hatóság nem hívta fel őt színes számla csatolására, és így nem dönthette el egy fekete-fehér szkennerrel digitalizált számla vonatkozásában, hogy az színes vagy nem színes, illetve milyen színeket tartalmaz. Hivatkozott a jogalkotásról szóló 2010. évi CXXX. törvény 2. § (3) bekezdésére, és e körben előadta, hogy a Rezsitörvény 2. § (3) bekezdésének módosítása 2013. június 27-én került kihirdetésre, és 2013. július 1-jén már hatályos volt. Három-négy nap pedig nem elegendő ahhoz, hogy a számlázási rendszer megváltozzon. Jogsértőnek találta a határozatot a kötbér összegszerűségére vonatkozóan is. A Rezsitörvény 7. § (2) bekezdése 2013. október 22-től hatályos szövegét idézte. Állítása szerint a fogyasztóvédelmi hatóságnak a másodfokú határozat meghozatala időpontjában hatályos jogszabályi rendelkezések szerint kellett volna eljárnia, azaz mérlegelhette e kötbér összegszerűségét 10 000 Ft-ig terjedő mértékben.
Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét részben megalapozottnak találta, az alperes 2013. december 5-én kelt határozatát az elsőfokú határozatra is kiterjedő hatállyal részben, a kötbérfizetési kötelezettséget előíró részében hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú közigazgatási hatóságot e körben új eljárásra kötelezte. Ezt meghaladóan a felperes keresetét elutasította.
Ítéletének indokolásában megállapította, hogy az alperest nem terhelte hiánypótlási kötelezettség a felperes részéről 2013 júliusára vonatkozóan kibocsátott számla ismételt beszerzése körében. A Rezsitörvény 3. § (3) bekezdésére hivatkozással rámutatott arra, hogy a jogszabály idézett szövege nem a színes betűvel történő kiemelés kötelezettségét írta elő a szolgáltatónak, hanem a színes mezőben való kiemelés kötelezettségét. Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint a közigazgatási iratok között fellelhető számlából - függetlenül attól, hogy az elektronikus úton megküldött, szkennelt változatú kiadmány - teljesen egyértelműen megállapítható volt az, hogy a felperes nem színes mezőben kiemelve tüntette fel a rezsi csökkent és mértékét. Utalt arra is az elsőfokú bíróság, hogy ellentmondásosan hivatkozott a felperes a jogalkotásról szóló törvényből következő felkészülési idő elégtelenségére, ugyanis ha nem volt elegendő ideje a jogszabálynak megfelelő számlakép kialakítására, akkor a számla jogszabályi előírásoknak való megfelelősége logikátlan hivatkozásnak minősül. Az elsőfokú bíróság megjegyezte azt is, hogy a felperes a tárgyaláson bírói kérdésre nem állította, hogy a kérdéses 2013. júliusi számlája egyebekben a Rezsitörvény 3. § (3) bekezdésében foglalt követelményeknek eleget tett volna. Sem a közigazgatási eljárásban, sem a perben a felperes nem hozta magával azt a számlát, amellyel valószínűsíteni tudta volna, hogy a Rezsi törvény 3. § (3) bekezdésének eleget tett a 2013. júliusi, fogyasztók számára kiküldött számlák vonatkozásában.
Az elsőfokú bíróság ugyanakkor alaposnak találta a felperes arra történő hivatkozását, hogy a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 339/A. § figyelembevétele mellett a másodfokú határozatnak az akkor hatályos jogszabályi környezet szerint kellett volna a kötbér összegéről rendelkeznie. Hivatkozott a Rezsitörvény 7. § (2) bekezdésében foglaltakra. Kifejtette, hogy ezen jogszabályi rendelkezést a 2013. évi CLXVII. törvény 5. § (6) bekezdése módosította. A hatályba léptető rendelkezések körében mindössze annyi szerepel, hogy az a kihirdetést követő napon, azaz 2013. október 22-én lép hatályba. A jogszabály ezen, módosított szövegéből megállapítható, hogy a jogalkotó a fogyasztóvédelmi hatóság számára egyfajta mérlegelési lehetőséget adott arra, hogy fogyasztónként milyen nagyságú kötbér kiszabásáról rendelkezzen. A másodfokú határozat a jogszabály módosításának hatálybalépését követően, 2013. december 5-én született, a másodfokú hatóságnak a jogszabály változására tekintettel mérlegelési jogkörben eljárva kellett volna a kötbér összegéről döntenie. Ehhez képest a másodfokú határozat ilyen mérlegelést nem tartalmazott.
Az elsőfokú bíróság hangsúlyozta, hogy a bírói gyakorlat szerint amennyiben a jogszabály a folyamatban lévő ügyekre vonatkozóan alkalmazhatósági, átmeneti rendelkezéseket nem tartalmaz, úgy a közigazgatási eljárás befejezéséig bekövetkezett jogszabályi változásokat a közigazgatási hatóságnak a saját eljárása során alkalmaznia kell. Erre tekintettel az elsőfokú bíróság a felülvizsgált határozatot a kötbér nagyságrendjét megállapító részében hatályon kívül helyezte, és e körben az elsőfokú hatóságot új eljárásra kötelezte. Előírta, hogy a fogyasztóvédelmi hatóságnak a kötbér fogyasztóknak járó nagyságrendje meghatározásánál az eset összes körülményére figyelemmel kell lenni, értékelnie kell, hogy a jogalkotó a kötbér minimumának összegét nem határozta meg. Értékelni kell azt a tényt is, hogy a felperes részéről a színes mezőben történő kiemelés elmaradása milyen súlyú jogsértést jelent akkor, amikor egyebekben a számla tartalmazta a Rezsitörvény 3. § (3) bekezdése rezsicsökkentésre vonatkozó kötelező adatait. Ekként a mérlegelési jogkörbe tartozó döntésnek meg kell felelnie a Pp. 339/B. §-ában foglalt követelményeknek is.
A jogerős ítélet ellen az alperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, amelyben elsődlegesen annak hatályon kívül helyezését és a jogszabályoknak megfelelő új határozat hozatalát, másodlagosan a hatályon kívül helyezés mellett az elsőfokú bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára utasítását kérte.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A jogerős ítélet a kötbérfizetési kötelezettség tekintetében érintette a felülvizsgált közigazgatási határozatokat, az alperes felülvizsgálati kérelme is erre vonatkozott, így a Kúria a felülvizsgálati kérelem kereteire tekintettel e körben vizsgálódhatott.
Minden tekintetben osztotta a Kúria a jogerős ítélet indokolásában kifejtett jogi álláspontot. A Rezsitörvény 7. § (2) bekezdése 2013. október 22-i hatállyal módosult, ez pedig a másodfokú közigazgatási eljárás időszakára esett. Az alperesnek tehát a 2013. december 5-i keltezéssel meghozott - az elsőfokú határozatot helybenhagyó - határozata időpontjában az ekkor hatályos jogszabályi rendelkezéseket kellett alapul vennie a kötbér tekintetében, így a Rezsitörvény módosított 7. § (2) bekezdését a módosításnak megfelelő tartalommal.
Alapvetően tévesnek találta a Kúria az alperes azon felülvizsgálati kérelemben kifejtett álláspontját, miszerint a másodfokú határozat meghozatalakor azt kellett megvizsgálnia, hogy az elsőfokú hatóság határozatát az azon időpontban hatályos jogszabályoknak megfelelően hozta-e meg. Helyesen hivatkozott e körben az elsőfokú bíróság arra, hogy töretlen és következetes bírói gyakorlat alakult ki a tekintetben, hogy a közigazgatási eljárás egységes, a másodfokú eljárás során pedig a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) 104. § (3) bekezdése irányadó, a másodfokú határozat meghozatala során azonban az akkor hatályos jogszabályi rendelkezéseket kell alkalmazni. Az alperest sem a Ket. általános szabályai, sem a Rezsitörvény konkrét rendelkezései, sem az azt módosító 2013. évi CLXVII. törvény hatályba léptető előírásai nem mentesítették az alól, hogy a saját döntése meghozatalakor hatályos jogszabályi rendelkezések alapulvételével döntsön. Annak figyelmen kívül hagyására jogszabályi felhatalmazása nem volt.
A felülvizsgálati kérelemben rögzített érveléssel szemben az alperes másodfokú határozata kifejezetten a Rezsitörvény 7. § (2) bekezdésének korábban hatályos rendelkezésére történő hivatkozást tartalmazta, a kötbér alkalmazására és mértékére vonatkozó kötelező jogszabályi előírásra hivatkozott, és arra, hogy az nem hatósági mérlegelés tárgya. Ez a döntés meghozatalakor - 2013. december 5. napján - hatályos jogszabályi előírásoknak nem felelt meg. Jogszerűen döntött tehát az elsőfokú bíróság, amikor a felülvizsgált közigazgatási határozatokat e körben hatályon kívül helyezte és a kötbérfizetést illetően új eljárást rendelt el. A Kúria egyetértett e megismételt eljárásra vonatkozóan adott iránymutatással is.
A fent leírtakra tekintettel a Kúria megállapította, hogy a jogerős ítélet a felülvizsgálati kérelemben megjelölt jogszabályokat nem sértette meg, ezért azt a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta (Kúria Kfv. III. 37. 855/2014/4., KGD 2015.116.).
Konkrét ügyben a Kúria hangsúlyozta, hogy ha az Alkotmánybíróság nem visszamenőlegesen állapította meg a helyi adórendelet alkotmányellenességét, akkor az alkotmánybírósági határozattal nem érintett időszakra alkalmazni kell az adórendeletet.
N. Város Polgármesteri Hivatalának jegyzője 2010. május 7-én kelt határozatával a felperes terhére helyi építményadót állapított meg, amelyet a tulajdonát képező 240 m2 hasznos alapterületű, nem lakás céljára szolgáló helyiség alapján számított ki 2007. évre 132 000 Ft, 2008. évre 153 000 Ft, 2009. évre pedig 174 000 Ft értékben, amelyhez - a határozat szerint - 50 000 Ft mulasztásibírság-fizetési kötelezettség is társult.
Az N. város képviselő-testülete által alkotott 23/2006. (XI. 17.) Önk. rendelet alapján került sor a nem lakás céljára szolgáló helyiség után a tulajdonosok építményadó fizetésére kötelezésére.
A fent megjelölt rendeletet N. város képviselő-testülete a 2/2010. (I. 29.) Önk. rendelettel azonnali hatállyal hatályon kívül helyezte.
2010. évre vonatkozóan - ugyanezen - a 032/3 hrsz. alatt nyilvántartott ingatlanon található, nem lakás céljára szolgáló helyiség után a jegyző 180 000 Ft építményadót állapított meg.
Az adó kivetése a 3/2010. (I. 9.) Önk. rendeleten, az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény (a továbbiakban: Art.) 123. § (2), (4) és (5) bekezdésén, valamint a helyi adókról szóló 1990. évi C. törvény (a továbbiakban: Htv.) 3. § (1) és (5) bekezdésén alapult.
A fellebbezés folytán eljáró jogelőd hivatal a felperes helyiadó- (építményadó-) fizetési kötelezettségét megállapító mindkét határozatot helybenhagyta azzal, hogy mindkét határozat mulasztási bírságot megállapító rendelkezését megsemmisítette.
A jogerős határozat megállapította, hogy az első fokú határozatok - a mulasztási bírsággal kapcsolatos mérlegelés mellőzésén kívül - az ügyre vonatkozó eljárási és anyagi jogi jogszabályoknak megfeleltek, így teljesítették a Htv., az Art., továbbá a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) rendelkezéseit is.
A határozatok ellen a felperes keresetet nyújtott be, amelyben kérte azok hatályon kívül helyezését azzal az indokolással, hogy az Alkotmánybíróság 2010. január 1-jei hatállyal megsemmisítette a 23/2006. (XI. 17.) Önk. rendelet 6. § (1) és (2) bekezdését - mint alkotmányellenes rendelkezéseket -, ezért az alperesnek a 2010. január 1. napját követően kiadott első fokú határozatai alkotmányellenesek.
Az alperes ellenkérelmében kérte a kereset elutasítását azzal, hogy a felperes építményadó-fizetési kötelezettsége 2007. január 1. napjától áll fenn. Az Alkotmánybíróság a hivatkozott 23/2006. (XI. 17.) Önk. rendelet 6. § (1) és (2) bekezdését 2010. január 1-jei hatállyal helyezte hatályon kívül, az alkotmányellenességet megszüntető 3/2010. (I. 9.) Önk. rendelet pedig 2010. március 1. napján lépett hatályba.
Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét nem találta alaposnak, ezért azt elutasította.
Ítéletének indokolásában hivatkozott a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 339/A. §-ára, amely szerint a közigazgatási perben a bíróság a támadott határozatok jogszerűségét a határozat meghozatalakor fennálló tények és körülmények alapján vizsgálhatja. Megállapította, hogy az Alkotmánybíróság a 124/2009. (XII. 17.) AB határozattal 2010. január 1-jei hatállyal helyezte hatályon kívül a 23/2006. (XI. 17.) Önk. rendelet 6. § (1) és (2) bekezdését.
Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint tehát a felperes adófizetési kötelezettségének keletkezése során - 2007., 2008., 2009. években - a 23/2006. (XI. 17.) Önk. rendelet teljes egészében hatályban volt, és azt kellett az eljáró adóhatóságoknak alkalmazniuk.
Az elsőfokú bíróság megvizsgálta a felperes adófizetési kötelezettségének jogalapját, és megállapította, hogy az alperes helyesen alkalmazta a Htv. rendelkezéseit.
A felperes felülvizsgálati kérelmet nyújtott be az elsőfokú bíróság jogerős ítélete ellen, melyben kérte annak megváltoztatását, az alperes 9312-5/2010. számú határozatának a 2007. évi 132 000 Ft építményadó kivetéséről, a 2008. évi 153 000 Ft építményadó kivetéséről, valamint a 2009. évi 174 000 Ft építményadó kivetéséről - összességében 459 000 Ft kivetett adó - szóló rendelkező részének hatályon kívül helyezését, és ennek megfelelő mértékben az alperes perköltségre kötelezését.
A felülvizsgálati kérelem kifejezetten nem vonatkozott az ítéletnek a határozat 50 000 Ft összegű mulasztási bírság kiszabására vonatkozó rendelkezésének hatályon kívül helyezésére, valamint a 9312-3/2010. számú határozatnak a 2010. évre kivetett építményadó-fizetési kötelezettségre vonatkozó részére.
A felülvizsgálati kérelemben kifejtettek szerint, bár az elsőfokú bíróság ítélete hivatkozik az Alkotmánybíróság 139/H/2007. AB határozatára, indoklási részében ugyanakkor az ítélet rendelkezése ezzel ellentétes, és N. város képviselő-testületének az építményadóról szóló 23/2006. (XI. 17.) Önk. rendelete 6. § (1) és (2) bekezdése rendelkezéseit az Alkotmánybíróság határozatával ellentétesen 2010. január 1. napját követően alkalmazta mint alkotmányellenes rendelkezést.
A felperes felülvizsgálati kérelmében vitatta a jogerős ítélet azon álláspontját, amely szerint az Alkotmánybíróság határozata a jogbiztonság érdekében a már kivetett és befizetett, illetőleg a kivetett, de még be nem fizetett adók tekintetében nem kívánta megváltoztatni az adózók kötelezettségeit. Álláspontja szerint jogszabálysértő 2010. május 17. napján az akkor már nem hatályos építményadóról szóló 23/2006. (XI. 17.) Önk. rendelet 6. § (1) és (2) bekezdése rendelkezéseinek alkalmazása. Az alkotmánybírósági döntést követően a helyi önkormányzati rendelet 6. § (1) és (2) bekezdése alkotmányellenességének megállapítása után jogszabálysértő volt e rendelkezések alkalmazása. A 2010. február 18. napján hatályon kívül helyezett 23/2006. (XI. 17.) Önk. rendeletre a helyi adó vonatkozásában az alperes nem hivatkozhatott volna, ebben az időszakban már a 3/2010. (I. 29.) Önk. rendeletet kellett alkalmazni.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A Pp. 274. § (2) bekezdése alapján a Kúria a felülvizsgálati eljárás során az ügyet a felülvizsgálati kérelem keretei között vizsgálja felül. Ezért a felülvizsgálati kérelemben megjelölt és a felperes által nem támadott ítéleti rendelkezéseket a Kúria a felülvizsgálati eljárásban nem vizsgálta.
A Kúria a felülvizsgálati eljárás során megállapította, hogy az elsőfokú bíróság ítélete a helytállóan megállapított tényállásból minden vonatkozásban megfelelő jogi következtetést vont le, amelyet jogszabályokkal pontosan és meggyőzően alátámasztott.
Az első fokú ítélet a Htv. rendelkezéseit alapul véve értékelte a felperes adófizetési kötelezettségét, megállapítva, hogy az alperes eljárása során az adófizetési kötelezettség keletkezésekor - azaz a 2007-2009. évekre vonatkozó időszakra - hatályos 23/2006. (XI. 17.) Önk. rendelet rendelkezései alapján járt el, és eljárása mindenben megfelelt a hatályos rendelkezéseknek.
A felülvizsgálati kérelemben vitatott és az ítéletben kifejtett elsőfokú bírósági álláspont - amely szerint az alkotmánybírósági határozat nem visszamenőleges hatályú, annak rendelkezése 2010. január 1. napjától hatályos - megfelelő értelmezését adja az alkotmánybírósági döntésnek.
A felperes adófizetési kötelezettsége olyan időszakban keletkezett (2007. január 1-jétől 2009. december 31-ig terjedő időszak), amelyre vonatkozóan nincs alkotmánybírósági döntés. Erre az időszakra az önkormányzat fent hivatkozott rendelete szerint kellett a felperes adófizetési kötelezettségét megállapítani.
Az Alkotmánybíróságnak eljárása során lehetősége lett volna az önkormányzati rendelet alkotmányellenesnek minősített rendelkezését a kihirdetés napjára visszamenőleg alkotmányellenesnek minősíteni, ebben az esetben természetesen a felperes adófizetési kötelezettsége megállapítása során az adómérték meghatározásánál nem lett volna alkalmazható a 23/2006. (XI. 17.) Önk. rendelet 6. § (1) és (2) bekezdése. Az Alkotmánybíróság azonban az önkormányzati rendelet felülvizsgálata során úgy döntött, hogy az alkotmányellenesség kimondása mellett annak következményeit - azaz a hatályon kívül helyezést - csak 2010. január 1-jétől alkalmazza.
Ezért helyesen járt el az alperes, amikor a felperes adófizetési kötelezettségének megállapítása során az adófizetési kötelezettség keletkezésének időpontjában hatályos jogszabályokat alkalmazta, és helyesen járt el az elsőfokú bíróság is, amikor a Pp. 339/A. §-ára hivatkozással a határozat meghozatalakor meglévő tények, illetve az akkor hatályos jogszabályok szerint bírálta el a felperes keresetét.
A közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) 117. §-a rögzíti, hogy a közigazgatási szervnek miként kell eljárnia, ha határozata felülvizsgálatára kerül sor az Alkotmánybíróság határozata alapján. E rendelkezések szerint, ha az Alkotmánybíróság az alkotmányellenessé nyilvánított jogszabálynak az egyedi ügyben történő alkalmazhatósága visszamenőleges kizárásával ad helyt az alkotmányjogi panasznak, sor kerülhet a határozat visszavonására vagy megsemmisítésére. E rendelkezés alkalmazására azonban a felperes esetében nem kerülhetett sor.
A fent kifejtettek szerint a Kúria a jogszabályoknak mindenben megfelelő jogerős ítéletet hatályában fenntartotta (Kúria Kfv. I. 35.041/2012/7.; KGD 2015.23.).
A jogszabály hatálya szempontjából figyelembe kell venni, hogy valamely tiltó korlátozó rendelkezés hatályon kívül helyezése nem jelenti a magatartás megengedettségét, tehát a tilalom előtti rendelkezés újbóli hatályba lépését. Ez a probléma azzal a szabállyal kapcsolatban merült fel, amely közúti közlekedéssel kapcsolatos méltányossági eljárás hatályon kívül helyezéséről rendelkezett.
Az elsőfokú bíróság ítéletének indokolása szerint a felperes által üzemben tartott járművel 2008. augusztus 6. napján 16.00-kor a KRESZ megengedett legnagyobb sebességére vonatkozó előírását megszegve, a megengedettnél legnagyobb 30 km/órát meghaladó sebességgel közlekedtek, a sebességmérő berendezés által mért sebesség 66 km/óra volt. A B. Rendőr-főkapitányság 2008. szeptember 17. napján kelt határozatában a felperest, mint üzembentartót 130 000 Ft közigazgatási bírság megfizetésére kötelezte. A másodfokon eljáró O. Rendőr-főkapitányság a 2008. december 19. napján kelt határozatával az első fokú határozatot helybenhagyta.
Az elsőfokú bíróság a keresetet alaposnak találta. Felhívta a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) 113. § (1) bekezdését, melynek értelmében az ügyfél a jogerős határozatot hozó hatóságtól a nem jogszabálysértő határozat módosítását vagy visszavonását kérheti, ha annak végrehajtása számára a határozat meghozatala után bekövetkező okból méltánytalan súlyos hátrányt okoz és a végrehajtási eljárásban méltányosság nem gyakorolható.
Az elsőfokú bíróság megállapította, hogy a felperes 2009. március 3. napján méltányossági kérelmet terjesztett elő, arra hivatkozással, hogy a sebességkorlátozást nyomós, életbevágó okból lépte át: a feleségét szállította a szülészeti klinikára gyermekük korai születésének megakadályozása érdekében.
Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint elengedhetetlen a felperes kérelmének méltányossági kérelemként való elbírálása. Ennek során a felperest további orvosi iratok csatolására szükséges felhívni azzal, ha az adott körülmények a határozat meghozatala után következtek be.
Az elsőfokú bíróság megállapította azt is, hogy a 410/2007. (XII. 29.) Korm. rendelet 1. § (3) bekezdése szerint a méltányosságot korlátozó rendelkezés csak 2009. május 2. napjától hatályos, csak az ezt követően indult eljárásokban lehet alkalmazni.
A jogerős ítélet ellen az alperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet. A felülvizsgálati kérelem szerint az elsőfokú bíróság ítélete sértette a Ket. 111. § (1) bekezdését, a Ket. 113. §-át hatályon kívül helyező 2008. évi CXI. törvény 132. §-t, valamint a Pp. 339. § (1) bekezdésében és 339/A. §-ában foglaltakat.
Az alperes kiemelte, hogy a Ket. 113. §-a szerinti méltányossági eljárás jogintézménye már nincs hatályban, ugyanakkor a Ket.-et módosító 2008. évi CXI. törvény 132. § (3) bekezdése az újbóli alkalmazhatóságot már nem teszi lehetővé. Az alperes utalt arra is, hogy a bírságot alkalmazó határozat méltányosságból történő módosításának vagy visszavonásának korlátozására irányuló rendelkezés csak 2009. május 2. és 2009. október 1. napja között volt hatályban.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérte. Kiemelte, hogy az eljárás megindításakor - 2009. március 3. napján - hatályban volt a Ket. 113. §-a, mely a méltányossági eljárást szabályozta. Vitatta, hogy az alperesnek lehetősége lett volna a méltányossági kérelmet a Ket. 135. §-ában szabályozott fizetési kedvezmény iránti kérelemként kezelni. A felperesi álláspont szerint szükséges az alperes által lefolytatott eljárás méltányossági eljárásként való megismétlése és a felperes kérelmének ilyen alapon történő elbírálása.
A felülvizsgálati kérelem alapos.
A Legfelsőbb Bíróság megállapítja: a felperesi kérelem méltányossági eljárásban való elbírálását az időközi jogszabályváltozás kizárja. A Ket. szabályait az azt módosító 2008. évi CXI. törvény 132. § (1) és (3) bekezdésének rendelkezései figyelembevételével kell alkalmazni. A 132. § (3) bekezdése értelmében e törvény rendelkezéseit a hatálybalépést követően indult vagy megismételt eljárásokban kell alkalmazni. A 131. § 47. pontja hatályon kívül helyezte a 2009. október 1. napjától a Ket. 113. §-ának méltányossági eljárásra vonatkozó rendelkezéseit. A 2008. évi CXI. törvény 132. § (3) bekezdése értelmében 2009. október 1. napjától méltányossági eljárás lefolytatása iránti kérelem elbírálására nincs lehetőség, illetőleg ezt a rendelkezést az esetleges megismételt eljárásban is alkalmazni kell.
Ennek alapján az alperes a felülvizsgálati kérelmében helytállóan hivatkozott arra, hogy a jelenleg hatályos szabályozás szerint méltányossági eljárás már nem folytatható le, így nincs helye a felperesi kérelem méltányossági kérelemként történő elbírálásának. Ez azt jelenti, hogy az időközi jogszabályváltozás - függetlenül a felperes által benyújtott kérelem előterjesztésének időpontjától - már nem teszi lehetővé a felperesi kérelem méltányossági kérelemként való elbírálását, így az elsőfokú bíróság ítélete - különösen az új eljárásra kötelezés és annak tartalma vonatkozásában - a 2008. évi CXI. törvény 131. § 47. pontjába ütközött.
A felperesi kérelem elbírálása szempontjából annak nincs jelentősége, hogy közigazgatási bírsággal sújtandó közlekedési szabályszegések köréről szóló 410/2007. (XII. 29.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Kr.) milyen módon és milyen időszakban korlátozta a méltányossági eljárás lefolytatásának a lehetőségét. A Kr. 1. § (3) bekezdésének 2009. május 2. és 2009. október 1. napja közötti rendelkezése a méltányossági eljárás tiltásáról önmagában nem dönti el a felperesi kérelem teljesíthetőségét. Az alperes arra helyesen hivatkozott a felülvizsgálati kérelmében, hogy a méltányossági eljárást kizáró szabály hatályon kívül helyezése nem jelenti a méltányossági eljárás lefolytatásának lehetőségét. A Kr. 1. § (3) bekezdésének méltányosságot kizáró szabálya a Ket. 113. §-ának alkalmazhatóságát kívánta kizárni a közigazgatási bírsággal kapcsolatos ügyekben. A Ket. 2009. október 1. napját követő módosítása után a 113. § szerinti méltányossági eljárásra vonatkozó rendelkezések hatályon kívül helyezésére tekintettel indokolatlan volt a Kr. 1. § (3) bekezdése szerinti korlátozás is, mivel méltányossági eljárást lefolytatni nem lehetett.
A fentiekre tekintettel az elsőfokú bíróság tévesen mellőzte a Ket. 113. § időközi hatályon kívül helyezésének értékelését és tévesen írta elő a méltányossági eljárás lefolytatását. Az alperes kizárólag a Ket. 74. § (3) bekezdése körében értelmezhette a felperes által előterjesztett kérelmet, az előadott okokat csak a teljesítési határidő meghosszabbítására irányuló indokolt kérelemként vehette figyelembe. Az elbíráláskor hatályos Kr. 1. § (3) bekezdése közigazgatási bírság méltányosságból történő csökkentését, illetőleg mellőzését nem tette lehetővé, ugyanakkor a Ket. későbbi változására tekintettel méltányossági eljárás lefolytatására már nincs lehetőség a módosítás megismételt eljárásra is kiterjedő hatálya miatt.
A fentiek alapján a Legfelsőbb Bíróság azt állapította meg, hogy az elsőfokú bíróság ítélete sérti a felülvizsgálati kérelemben megjelölt 2008. évi CXI. törvény 132. § (1) és (3) bekezdésének rendelkezését, valamint a Kr. 1. § (3) bekezdését.
A Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság jogsértő ítéletét a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte és a felperes megalapozatlan keresetét elutasította. (Legf. Bír. Kfv. II. 38 142/2010., KGD 2013/38.)
Átmeneti rendelkezés hiányában folyamatban lévő ügyben sem lehet alkalmazni a korábbi hatásköri, szervezeti rendelkezéseket. Ezek visszaható alkalmazásának nincs helye (hiszen a szerv, vagy a szerv hatásköre az ügy intézésére már megszűnt).
A Kúria legújabb gyakorlata szerint - ha a jogszabály nem tartalmaz rendelkezést a folyamatban lévő ügyekről - a jogszabályváltozás esetén különbséget kell tenni anyagi és eljárási szabályok változása között. Ennek megfelelően az anyagi viszonyokra a korábbi jogi szabályozást kell alkalmazni, új rendelkezések alkalmazhatók, de csak a még el nem végzett eljárási cselekményre. Ez az álláspont a hatásköri (szervezeti) szabályok tekintetében alkalmazott szabályozás továbbfejlesztése, megjegyezve, hogy az eljárási és anyagi szabályok közötti különbségtétel sem minden esetben problémamentes.
A Kúriának abban a jogkérdésben kellett állást foglalnia, hogy a közigazgatási per folyamán bekövetkező jogszabályváltozás miként hat ki a közigazgatási ügyben eljáró bíróság illetékességére.
A Pp. 324. § (1) bekezdés értelmében az általános szabályokat a közigazgatási határozat felülvizsgálata iránti perekben e fejezetben foglalt eltérésekkel kell alkalmazni. A Pp. 42. §-a szerint a bíróság illetékességének megállapításánál a keresetlevél beadásának időpontja irányadó. Ha azonban a per a keresetlevél beadása után bekövetkezett valamely változás folytán tartoznék a bíróság illetékessége alá, a bíróság illetékességét akkor is meg kell állapítani.
A Pp. 42. §-ából következően a fellebbezés elbírálására illetékességgel rendelkező bíróság meghatározásakor a fellebbezés előterjesztésének időpontja az irányadó, a fellebbezés bírósághoz való megérkezésekor fennálló tények, körülmények alapján kell megállapítani az illetékességet.
Az iratok tanúsága szerint a felperes fellebbezését az elsőfokú bíróságnál 2012. június 12. napján postára adottan terjesztette elő, amelynek következtében a Fővárosi Ítélőtábla illetékessége rögzült. A Pp.-nek a fellebbezés előterjesztésekor hatályos 326. § (9) bekezdése értelmében a közigazgatási perekben a törvényszék által első fokon hozott határozatok tekintetében - ha törvény a fellebbezést megengedi - a másodfokú eljárásra a Fővárosi Ítélőtábla kizárólagosan illetékes.
A Pp. ezen - 326. § (9) bekezdésében foglalt - szabálya 2012. augusztus 1-jétől megváltozott, az új szabály szerint azokban a közigazgatási perekben, amelyekben törvény alapján az ítélet ellen fellebbezésnek van helye, a törvényszék által első fokon hozott határozatok tekintetében - ha törvény a fellebbezést megengedi - a másodfokú eljárásra a Fővárosi Ítélőtábla kizárólagosan illetékes.
Az idézett jogszabályhelyből megállapíthatóan 2012. augusztus 1-jét követően a Fővárosi Ítélőtábla kizárólagos illetékessége csak azokban a közigazgatási perekben maradt fenn, amelyekben a törvény alapján az ítélet ellen fellebbezésnek van helye. A végzések elleni fellebbezések elbírálására az egyes ítélőtáblák illetékesek, e körben a Fővárosi Ítélőtábla kizárólagos illetékessége megszűnt. Ezen eljárási jogszabály hatálybalépéséről a 2012. CXVII. törvény 130. § (2) bekezdése pedig akként rendelkezik, hogy 11. §-a, amely a Pp. 326. § (9) bekezdését módosítja, 2012. augusztus 1. napján lép hatályba.
A jogalkotásról szóló 2010. évi CXXX. törvény 15. §-a a szabályozási átmenet rendezése körében egy általánosan alkalmazandó - de eltérést engedő - szabályt határoz meg. Ez alapján - ha a jogszabály másként nem rendezi az átmenet kérdését - a jogszabályi rendelkezést a hatálybalépését követően keletkezett tényekre és jogviszonyokra, valamint a még meg nem kezdett eljárási cselekményekre kell alkalmazni. Jelen ügyben azonban az eljárási cselekményre - fellebbezés előterjesztésére - a jogszabály hatálybalépését megelőzően került sor, ezért - eltérő hatályba léptető rendelkezés hiányában - a Pp. új 326. § (9) bekezdése nem alkalmazható, azt csak 2012. augusztus 1. napját követően megkezdett eljárási cselekményekre vonatkozhat.
Az eljárásjogi szabályok jogi természetét illetően az Alkotmánybíróság 29/2000. (X. 11.) AB határozatában kifejtette, hogy az eljárásjogi szabályozás nem kapcsolódik közvetlenül az igényhez, ezért ezen szabályok nem az igény keletkezésének időpontjához vagy az igényérvényesítés kezdő időpontjához igazodnak, hanem a folyamatban lévő eljárásokra, azon belül is az egyes eljárási cselekményekre fejtik ki hatásukat. Ebből következően az eljárásjogi szabályok főszabályként akadálytalanul érvényesíthetők a folyamatban lévő eljárásokban, de csak a még el nem végzett eljárási cselekményekre.
Figyelembe véve a fent kifejtetteket a Kúria megállapította, hogy a Fővárosi Ítélőtábla áttételt elrendelő végzése nem felelt meg a jogszabályi rendelkezéseknek, ezért azt a Pp. 252. § (2) bekezdése alapulvételével hatályon kívül helyezte és a Fővárosi Ítélőtáblát a fellebbezés elbírálására utasította. (Kúria, Kfv. III. 37 749/2012/2., KGD 2013/164.)
A gyakorlatot segítő értelmezés, amely arra mutat rá, hogy a jogszabály mellékletére is az általános értelmezési elvek vonatkoznak, emiatt a jogszabály törzsszövegét és a hozzá kapcsolódó mellékletet együtt kell alkalmazni, így a törzsszövegre vonatkozó hatályba léptető rendelkezés a mellékletre is vonatkozik.
Az irányadó tényállás szerint a Magyar Villamosenergia-ipari Átviteli Rendszerirányító Zrt. (a továbbiakban: MAVIR) 6 771 237 Ft távhőszolgáltatási támogatást folyósított 2011. november hónapra a felperes részére.
Az alperesi jogelőd (a továbbiakban: alperes) a távhőszolgáltatási támogatásról szóló 51/2011. (IX. 30.) NFM rendelet (a továbbiakban: Rendelet) 8. §-a alapján ellenőrzést folytatott le a támogatási összeg helyessége tekintetében, majd a hivatalból indított hatósági eljárásban hozott, 2012. március 28-án kelt határozatában 2 510 758 Ft jogosulatlan távhőszolgáltatási támogatás kamattal növelt összegének visszafizetését rendelte el, továbbá 25 107 Ft bírsággal sújtotta a felperest. Indokolásában kifejtette, hogy a Rendelet nem értelmezhető úgy, miszerint azok a távhőszolgáltatók (a továbbiakban: szolgáltatók), akikre nézve a 2011. december 1. napjától hatályos támogatási mérték kedvezőbb lett, azok ezt már a novemberi tárgyhóra is igénybe vehetik. Hivatkozott arra is, hogy a jogalkotó a Rendelet - a módosított, fajlagos támogatási mértékek konkrét összegét meghatározó - 1. számú mellékletének a visszamenőleges alkalmazását nem emelte be az átmeneti rendelkezések közé, ezért annak 2011 novemberére vonatkozó alkalmazását egyértelműen nem rendelte el. Az alperes határozatában számot adott a bírság mértékének megállapításánál figyelembe vett körülményekről is.
Az elsőfokú bíróság a megismételt eljárásban hozott ítéletével az alperes határozatát hatályon kívül helyezte és az alperest új eljárás lefolytatására (helyesen: új eljárásra) kötelezte. Indokolása szerint a távhőszolgáltatónak értékesített távhő árának, valamint a lakossági felhasználónak és a külön kezelt intézménynek nyújtott távhőszolgáltatás díjának megállapításáról szóló 50/2011. (IX. 30.) NFM rendelet és a távhőszolgáltatási támogatásról szóló 51/2011. (IX. 30.) NFM rendelet módosításáról szóló 66/2011. (XI. 30.) NFM rendelet (a továbbiakban: Mód. rend.) 2011. december 1-jétől hatályos, és azáltal alkalmazandó, hogy a szolgáltatók támogatási igényüket a tárgyhót követő hónap 22. napjáig kell hogy benyújtsák. Így a 2011. november hóra benyújtott kérelmek tekintetében a 2011. december 1. napjától hatályos módosított Rendelet alkalmazásait és táblázatait kell megfelelően alkalmazni. Mivel az 1. számú mellékletet a 3. számú melléklet váltotta fel 2011. december 1. napjától, ezért a felperes helyesen, jogszerűen terjesztette elő távhőszolgáltatási támogatási igényét. Az alperesnek a jogalkotásról szóló 2010. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: Jat.) rendelkezéseire történő hivatkozására kifejtette, hogy a perbeli jogvitára nem értelmezhető a "visszamenőleges hatály tilalma", mivel a Mód. rend. a szolgáltatókra pozitív jogot tartalmaz.
Az elsőfokú bíróság ítélete ellen előterjesztett fellebbezésében az alperes az ítélet megváltoztatását kérte. Álláspontja szerint a keresettel támadott határozat meghozatala során az anyagi jogi jogszabályok teljes körű figyelembevétele mellett az irányadó eljárásjogi jogszabályok betartásával járt el. Változatlan álláspontja szerint a Rendelet 1. számú melléklete helyébe lépő 3. számú melléklet hatálybalépésére nem mondta ki a jogalkotó, hogy azt a 2011. november tárgyhónapra vonatkozóan benyújtott igénybejelentésekre is alkalmazni kell. Érvelése szerint a felperes jogi álláspontja ellentmond a támogatási rendszer jogszabályokban foglalt szerkezetének, működési rendszerének.
A felperes az elsőfokú ítélet helybenhagyását kérte.
A másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletet helybenhagyta. Ítéletének indokolásában megállapította, hogy az elsőfokú bíróság az ügy megítélése szempontjából releváns tényeket és körülményeket feltárta, azokból helytálló következtetéseket vont le.
A másodfokú bíróság a perben alkalmazandó Rendelet kapcsán rögzítette, hogy az 2011. október 1. napján lépett hatályba, 3. § (1) bekezdése szól a támogatás mértékéről, illetve utal az 1. számú mellékletben foglaltakra. A módosítás a Rendelet eredeti 9. § (2) bekezdése helyére teljesen új rendelkezést épített be. A (2) bekezdés előírta, hogy a Rendeletnek - és a távhőszolgáltatónak értékesített távhő árának, valamint a lakossági felhasználónak és a külön kezelt intézménynek nyújtott távhőszolgáltatás díjának megállapításáról szóló 50/2011. (IX. 30.) NFM rendeletnek (a továbbiakban: Árrendelet) - a Mód. rendelettel módosított 3-6. §-ait és 8. §-át első alkalommal a 2011. november tárgyhónapra vonatkozóan benyújtott támogatási igénybejelentésekre kell alkalmazni. A másodfokú bíróság hangsúlyozta, hogy a Mód. rend. 10. § (1) bekezdése azt is előírta, hogy a Rendelet 1. számú melléklete helyébe a 3. számú melléklet lép. A Mód. rend. a kihirdetése napján (azaz 2011. november 30-án), míg a 12. § (2) bekezdése értelmében a Mód. rend. 1-4. §-ai, 5. § (1) bekezdése, 6-11. §-ai és 13. §-a ettől eltérő időpontban, azaz 2011. december 1-jén léptek hatályba.
A fenti jogszabályhelyek alapján a másodfokú bíróság megállapította, hogy mind a Rendelet, mind a Mód. rend. szövege a magyar nyelv szabályai és a szavak általánosan elfogadott jelentése szerint teljesen egyértelmű, az nem ütközik a Jat. szerinti visszamenőleges hatály tilalmába.
A másodfokú bíróság szerint az a körülmény, hogy az 1. számú melléklet helyébe a 3. számú melléklet lépett, azt eredményezte, hogy a támogatási mérték alkalmazhatósága szempontjából ténylegesen "átvette" a Rendelet 1. számú mellékletének helyét.
Figyelemmel arra, hogy a Mód. rend. 10. §-a (3. számú melléklet) 2011. december 1-jén lépett hatályba, és a Rendelet 4. §-a értelmében a támogatás igénylését a tárgyhónapot követő hónap 22. napjáig kellett benyújtani, ezért a Rendelet 4., 9. és 10. §-ainak együttes értelmezése alapján a 2011. december 1. napján hatályos táblázat szerinti kompenzáció igénylésekor a 3. számú melléklet, mint 1. számú melléklet szerint táblázatba foglalt adatok az irányadóak.
A másodfokú bíróság álláspontja szerint a támogatással kapcsolatos szabályokat a Rendelet előírásai tartalmazzák, a számszerű mértéket és a jogosultakat pedig az 1. számú melléklet. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy a támogatás igénybevétele csak a Rendelet e két részének együttes alkalmazásával történhet.
A másodfokú bíróság utalt a jogszabályszerkesztésről szóló 61/2009. (XII. 14.) IRM rendelet (a továbbiakban: IRM r.) 127. §-ára, melyből következik, hogy a melléklet a jogszabály törzsszövegéhez kapcsolódó, attól kizárólag technikai, szerkesztési szempontból elkülönülő szerkezeti egység, amely csak az adott jogszabályhellyel összefüggően értelmezhető.
A másodfokú bíróság álláspontja szerint, mivel a jogalkotó a Rendelet módosított 3. §-ának 2011. november hónapra való alkalmazását írta elő, azzal egyúttal előírta az 1. számú mellékletnek - és annak a támogatási mértéket tartalmazó "E" és "F" oszlopainak - 2011. november hónapra történő alkalmazását is. A másodfokú bíróság szerint az ettől eltérő jogi álláspont a rezsicsökkentési program megvalósulását szolgáló kedvezményes távhőszolgáltatási támogatás bevezetésének is ellentmond.
A másodfokú bíróság kifejtette azt is, hogy a jogalkotó a módosított rendelkezések alapján igényelhető támogatást első ízben 2011. november tárgyhóra írta elő. Tekintettel arra, hogy ez a kérelem csak a következő, decemberi hónapban volt előterjeszthető, nem férhet hozzá kétség, hogy az alkalmazni rendelt 3. § (1) bekezdése szerinti, december 1-jétől hatályos 1. számú melléklet volt az irányadó.
A jogerős ítélet ellen az alperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, melyben a másodfokú ítélet megváltoztatását és a felperes keresetének elutasítását kérte. Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság helyesen állapította meg, hogy a jogszabály önálló szerkezeti egysége a melléklet, amelyben rendelkezni kellett volna arról, hogy az 1. számú mellékletet - az eltérő hatálybalépés ellenére - novemberre is alkalmazni kell. Az alperes értelmezése szerint ennek hiánya éppen arra utal, hogy az 1. számú mellékletben foglaltakat novemberre nem lehet alkalmazni. Az alperes véleménye szerint a jogerős ítélet utalása a rezsicsökkentésre iratellenes, mivel e tényre sem a felperes, sem az alperes nem hivatkozott. […]
A felperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérte, mivel a másodfokú bíróság helyes jogértelmezés útján jutott helytálló következtetésekre. Álláspontja szerint az alperes, szemben a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 272. § (2) bekezdésében foglaltakkal, felülvizsgálati kérelmében egyáltalán nem jelölt meg jogszabálysértést, olyat meg különösen nem, amely a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését indokolná. A felperes kifejtette, hogy a rezsicsökkentésre utalás a jogerős ítéletben csak közvetett érv volt, nem tekinthető iratellenesnek, mivel azt csak a támogatással kapcsolatos tendenciákkal hozta összefüggésbe.
Az alperes felülvizsgálati kérelme nem alapos.
A Kúria a jogerős ítéletet a felülvizsgálati kérelem keretei között vizsgálta felül a Pp. 272. § (2) bekezdése és 275. § (2) bekezdése alapján.
A Kúria álláspontja szerint a másodfokú bíróság helyesen megállapított tényállásból helytálló következtetésre jutott az alperesi határozat jogszerűségével kapcsolatban, döntésével és indokaival a felülvizsgálati bíróság egyetértett.
A Kúria a felülvizsgálati kérelemben foglaltakra tekintettel az alábbiakra mutatott rá.
A másodfokú bíróság helyesen hivatkozott az IRM r. 127. §-ára, melyből következik, hogy a melléklet a jogszabály törzsszövegéhez kapcsolódó, attól kizárólag technikai, szerkesztési szempontból elkülönülő szerkezeti egység, amely csak az adott jogszabályhellyel összefüggően értelmezhető. Ebből következően a Rendelet 3. §-ának része az 1. számú melléklet helyébe lépő 3. számú melléklet. Figyelemmel arra, hogy a Mód. rend. 9. §-a szerint a módosított 3. § rendelkezéseit a novemberi igénylésekre is alkalmazni kell, akkor ez a mellékletben foglaltakra is vonatkozik, azaz alkalmazni kell az 1. számú mellékletet, továbbá annak a támogatási mértéket tartalmazó "E" és "F" oszlopaiban előírtakat. Megjegyezte a Kúria, hogy miközben az alperes szerint a módosítás szöveges része nem érintette a 3. §-hoz tartozó 1. számú melléklet rendelkezéseit, tehát a támogatás november havi összege nem módosult, ennek ellentmondva együtt értelmezi a 3. §-sal a mellékletet akkor, amikor a Mód. rend. 12. § (2) bekezdése alapján állítja, hogy az 1-4. § - beleértve a mellékletet - december 1. napján lépett hatályba.
A Kúria nem tartotta elfogadhatónak azt az alperesi érvelést sem, miszerint a Mód. rend. 9. §-a mint átmeneti rendelkezés, csak azért került bele a normaszövegbe, mert a novemberi igénylésre már az eltérő eljárási szabályokat kellett alkalmazni. Ezzel szemben áll a Jat. 15. §-ának helyes értelmezése szerint az, hogy eljárási szabályok esetében a hatályos szabály alkalmazandó, csak az anyagi jogi jogszabálynál lehet szükséges az átmeneti rendelkezés a jogalkotói cél függvényében.
A Kúria ugyanakkor elfogadhatónak értékelte az alperesnek a támogatási rendszerből kiinduló érvelését, miszerint a szolgáltató által fizetett vételi árra és a felvett támogatásra vonatkozó rendelkezések logikusan ugyanazon időbeli hatály alá tartoznak. Ennek azonban ellentmond maga a szabályozás, amely nem követte a fenti logikát, és amely a Kúria álláspontja szerint elsődlegesen köti a jogalkalmazót, mind a közigazgatási, mind a bírósági eljárásokban.
A Kúria egyetértett az alperessel abban a kérdésben, hogy a jelen per tárgyát képező határozatokra vonatkozó jogszabályok értelmezése nem függ össze a rezsicsökkentés programjával, tekintettel arra, hogy a program nem a szolgáltató, hanem a fogyasztó terheinek könnyítését tűzte ki célul. A fentiekre tekintettel a Kúria a másodfokú ítéletnek a rezsicsökkentéssel kapcsolatos érvelését, mint szükségtelent mellőzte.
A fentiekre tekintettel a Kúria a jogerős ítéletet - az indokolás részbeni mellőzésével - a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta (Kúria Kfv. II. 37.606/2014/8.; KGD 2015.49.).

Az uniós jog alkalmazása

A közösségi jog elsőbbségének elvét való rendszerben - valamely irányelv közvetlen hatálya esetén - a bíróság a közösségi joggal ellentétes nemzeti jogszabályt nem alkalmazhatja, azt félre kell tenni és döntését a közösségi jogra kell alapítani.
A nemzetközi jog - ha az nem minősül az Európai Unió kibocsájtott jogi normának - alkalmazása azonban nem követi az uniós jog alkalmazásának feltételeit. A Kúria megerősítette a hagyományosan alkalmazott alkotmányos elvet, miszerint az Alaptörvény szerint a nemzetközi jog egyéb forrásai jogszabályban történt kihirdetéssel válnak a magyar jogrend részévé. Kihirdetés hiányában a magyar hatóság nem alkalmazhatja a nemzetközi jogot, arra döntést nem alapíthat.
Az irányadó tényállás szerint a felperes kérelmére az F. 1531/8214 típusú lábszíjas gyermekvédő övterelő eszközre (a továbbiakban: övterelő) az elsőfokú hatóság jogelődje, a Nemzeti Közlekedési Hatóság Kiemelt Ügyek Igazgatósága 2008. április 8-án engedélyezte az "E" jelzés használatát és kiadta a jóváhagyási engedélyt. Az elsőfokú hatóság (Nemzeti Közlekedési Hatóság Közúti Gépjármű-közlekedési Hivatala) a Kraftfahr-Bundesamt levelében foglalt felhívás alapján hivatalból eljárást indított a korábban kiadott jóváhagyás érvényessége és használati feltételének ellenőrzése tárgyában. A jóváhagyás kiadásakor is közreműködő műszaki szolgálat az eljárás során nyilatkozatot tett. Eszerint a gépjárműalkatrészek és -tartozékok minőségének jóváhagyására vonatkozó egységes feltételek elfogadása és a minőségi jóváhagyás kölcsönös elismeréséről szóló, Genfben 1958. március 20-án aláírt többoldalú egyezmény (a továbbiakban: Egyezmény) 43. számú mellékletét képezi az ENSZ-EGB 44. számú előírása (a továbbiakban: Előírás). Az Előírást 2008. január 18-i hatállyal megváltoztatták a gépjárművekben alkalmazható gyermekvédő eszközök I. tömegcsoportjára vonatkozóan, de az Előírás magyar változata nem követte a módosításokat. A hatályos Előírás alapján már nem lehetett volna sem beadni 2008. január 18. után született jelentésben közölt vizsgálati eredményeket, sem pedig kiadni a jóváhagyást.
Az elsőfokú hatóság nyilatkozattételre hívta fel a felperest arra vonatkozóan, hogy az övterelő - az Előírás szerinti I. és II. tömegcsoportra vonatkozó - együttes alkalmazhatóságát fenntartja-e, illetve kezdeményezi-e a termék újbóli bevizsgálását és újbóli jóváhagyásra bocsátását.
A felperes akként nyilatkozott, hogy nem kezdeményezi a termék újbóli bevizsgálását, utalt arra, hogy amennyiben mulasztás történt, annak következményei nem őt, hanem a hatóságot, illetőleg a műszaki szolgálatot terheli.
Az elsőfokú hatóság 2013. június 12. napján kelt határozatával megállapította, hogy a KU/KJ/670/0/2008. számú határozattal kiadott E7 44R-040801. számú jóváhagyás nem érvényes, a termék nem értékesíthető, nem forgalmazható, továbbá rögzítette, hogy a jóváhagyás érvénytelenségéről az előírást alkalmazó országok illetékes hatóságait tájékoztatja.
A felperes fellebbezése nyomán eljáró alperes az elsőfokú határozatot a 2013. augusztus 6. napján kelt határozatával helybenhagyta.
A jogerős határozat indokolása szerint a jóváhagyás érvénytelenségének megállapítására, az eljárás lefolytatására az elsőfokú hatóságnak volt jogalapja. A többoldalú nemzetközi Egyezményt az 1960. évi 21. tvr. (a továbbiakban: Tvr.) kihirdette, így az a magyar jogrend részévé vált. A döntésben az Egyezmény 4. cikkére, valamint a közúti járművek műszaki megvizsgálásáról szóló 5/1990. (IV. 12.) KöHÉM rendelet (a továbbiakban: KöHÉM rendelet) 21-22. §-aiban foglaltakra való hivatkozás helytálló volt. Kifejtette, hogy az elsőfokú hatóság nem a jóváhagyási engedélyt vonta vissza az Egyezmény 4. cikke alapján, és nem a határozatot vonta vissza a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) 114. §-a alapján. Az eljárás hivatalból indult meg, a német szervezetet a hatóság nem tekintette ügyfélnek. A jogerős határozat szerint az elsőfokú hatóság döntése jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jogokat nem sértett, többek között azért sem, mert nem érintette a jóváhagyás kiadása óta értékesített termékeket. Nem volt helytálló a Ket. 121. §-ára történt hivatkozás sem, mert nem az került alkalmazásra.
A hatóság azt állapította meg, hogy az övterelő jóváhagyása az Előírás 04. sorozatszámú módosításának 3. kiegészítése szerint történt meg. Az övterelő nem felelt meg a jóváhagyás kiadása napján hatályos Előírás 6.1.11. és 6.1.12. bekezdéseinek, a jóváhagyást tehát nem is lehetett volna kiadni, illetve a 17.14. bekezdés értelmében megállapítható, hogy a jóváhagyás nem volt már érvényes.
Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét elutasította. Álláspontja szerint a hatóság hivatalból kezdeményezett eljárásban a Ket. 20. §-ában és 29. § (1) bekezdésében írt hatáskörében eljárva vizsgálta felül a korábban kiadott övterelő érvényességét. A Ket. 121. § (1) bekezdés b) pontjában írt semmisségi ok nem állt fenn, ilyen jellegű bizonyítékok nem merültek fel. A bíróságnak a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 336/A. § (1) bekezdés a) pontjának rendelkezése alapján nem kellett hivatalból bizonyítási eljárást lefolytatnia.
Az elsőfokú bíróság kifejtette, hogy a határozat nem ütközött a Ket. 114. §-ában foglalt előírásokba sem. A hatóságok döntése nem a korábbi jóváhagyást megadó határozat visszavonásának tekintendő, hanem azt állapította meg, hogy a korábban kiadott jóváhagyás a vonatkozó Előírás alapján nem is lett volna kiadható, ezért az érvénytelen. Az elsőfokú bíróság kimondta, hogy a 03. sorozat alapján kiadott jóváhagyás az Előírás 17.14. pontja szerint a módosítás hatálybalépését követő hat hónap elteltével - 2008. július 18. napjától - érvényét veszti.
Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint nem volt helytálló a felperes hivatkozása az Előírás magyarországi hatálybalépésével kapcsolatos jogértelmezést illetően sem. Az Egyezményt ugyanis a Tvr. kihirdette. Az Egyezményben foglaltak szerint az Előírást - beleértve annak változásait - elfogadottnak kell tekinteni a Főtitkár hivatalos közlésének időpontjától számított hat hónapon belül, kivéve, ha a szerződő felek több mint 1/3-a - akik a Főtitkár hivatalos közlésének időpontjában már szerződő felek voltak - a kérdéses előírással való egyet nem értéséről a Főtitkárt értesítette. Az Egyezmény 1. cikk 4. pontja szerint az elfogadott Előírás rendelkezései a vele egyet nem értésüket hivatalosan nem közlő szerződő felek vonatkozásában abban az időpontokban lépnek hatályba, melyeket az Előírásnak jelen egyezményhez való csatolására meghatároztak. Az Előírás változásainak kihirdetése tehát megtörtént, azt a szerződő felek magukra nézve kötelezőnek ismerték el, mivel Magyarország a rendelkezésre álló adatok szerint egyet nem értéséről a Főtitkárt nem értesítette. A fentiek folytán az Előírás betartása a módosításokkal együtt Magyarországra is vonatkozott, függetlenül attól, hogy annak hivatalos magyar nyelvű fordítását a hatóságok elmulasztották közzétenni, mivel az önmagában a Tvr.-t kihirdető jogszabály alapján az Egyezményben részes országok számára kötelező volt.
A bíróság megjegyezte azt is, hogy a felperes a hatóság felhívása ellenére sem végeztetett el olyan vizsgálatot, amely bizonyíthatta volna azt, hogy az általa forgalmazott gyermekbiztonsági rendszer az Előírás hivatkozott módosításai szerint is megfelelt a követelményeknek, így ennek a jogkövetkezményeit viselni köteles.
A bíróság rámutatott, hogy a Ket. 113. § (1) bekezdésében írt méltányossági eljárás lefolytatására az alperesnek nem volt lehetősége, ugyanakkor az Egyezmény módosításának magyar nyelvre történő hivatalos lefordításának elmaradása a közigazgatási határozat jogszerűségét nem érintette, így nem sértette a Ket. 9. § (1) bekezdésében írt alapelvi rendelkezést sem.
A felperes felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet hatályon kívül helyezése mellett elsődlegesen a közigazgatási határozatok hatályon kívül helyezését, másodlagosan az elsőfokú bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára történő utasítását kérte.
Álláspontja szerint a határozatok számos jogszabályt megsértettek.
A felperes mindenekelőtt jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jogaira hivatkozott. Kifejtette, hogy az elsőfokú hatóságnak a Ket. 114. §-a alapján a döntés módosítására, visszavonására, ezáltal a jóváhagyást érdemben érintő új határozat hozatalára nem volt lehetősége, mivel a 2008. április 8-án kelt határozat közlésétől számítva több mint egy év már eltelt.
A felperes hivatkozott arra is, hogy a hatóság hatáskör hiányában járt el, megsértve ezzel a Ket. 20. §-át és a KöHÉM rendelet 21. § (4) bekezdését, valamint a Nemzeti Közlekedési Hatóságról szóló 263/2006. (XII. 20.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Statútum) 4. § (3) bekezdés 6. pontját.
Előadta, hogy az Előírás magyar változata nem követte a 2008. január 18-án bekövetkezett változásokat, a módosítás magyar nyelvre történő lefordítása elmaradt. Tekintettel arra, hogy a Ket. 9. § (1) bekezdésében foglaltak szerint Magyarországon a közigazgatási hatósági eljárás nyelve a magyar, sérült a nyelvhasználatra vonatkozó alapelv. Az a tény, hogy az Előírás módosításának magyar nyelvű fordítása nem állt rendelkezésre a vizsgálatok elvégzésekor, egy olyan hiányosság, melynek joghátrányai semmiképpen sem hárulhatnak az ügyfélre. Vitatta, hogy a 04. sorozatszámú módosítás 4. kiegészítés 1. helyesbítése a határozat meghozatala szempontjából releváns időpontban Magyarországon hatályban lett volna. Ehhez ugyanis a nemzetközi szerződésekkel kapcsolatos eljárásról szóló 2005. évi L. törvény (a továbbiakban: Eljárási tv.) alapján ki kellett volna hirdetni, ami a mai napig nem történt meg. Álláspontja szerint az Egyezmény hatálybalépése csak nemzetközi jogi hatálybalépés, a belső jogi hatálybalépéshez kihirdető jogszabályra lett volna szükség. Véleményét az általa csatol ELTE ÁJK, dr. S. P. által jegyzett szakvéleménnyel kívánta alátámasztani.
Előadta, hogy az eljárás lefolytatása, a határozat meghozatala a Ket. 3. § (2) bekezdés b) pontjában írt alapelvekbe ütközött.
Összegezve rögzítette, hogy a határozatok sértették Magyarország Alaptörvénye (a továbbiakban: Alaptörvény) Q) cikk (2) és (3) bekezdését, a Ket. 1. § (4) bekezdését, 3. § (1) bekezdését és (2) bekezdés c) pontját, 9. § (1) bekezdését, 13. § (3), (5) és (6) bekezdését, 20. § (1) bekezdését, 29. § (1) bekezdését, 114. § (1)-(3) és (6) bekezdését, 115. §-át, 121. § (1)-(2) bekezdését és (4) bekezdés a) pontját, valamint a Tvr. 1. cikk 1. és 4. pontját, valamint az Eljárási tv. 1. §-át, 2. § h) pontját, 9. §-át, 10. §-át, a Pp. 221. § (1) bekezdését, a KöHÉM rendelet 21. § (4) bekezdését, 22. § (1) bekezdését, továbbá a Statútum 4. § (3) bekezdés 6. pontját.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérte. Álláspontja szerint hatásköre éppen a felperes által hivatkozott Statútum 4. § (3) bekezdés 6. pontjára alapozható. Kifejtette, hogy az alperes a jóváhagyási engedély megadását követően is ellenőrizhette a jóváhagyott terméket, tehát nem volt szó az Egyezmény 4. cikke alapján a jóváhagyási engedély visszavonásáról, és nem a határozatot vonta vissza a Ket. 114. §-a alapján. Ezért az alperesi határozat nem sértett jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jogot, ugyanis a hatóságok döntése nem a határozat visszavonásáról rendelkezett, hanem a határozattal kiadott jóváhagyás érvénytelenségét mondta ki. Jelen esetben a hatóságok az Előírás 17.14. bekezdésében meghatározottak szerint jártak el. Megállapításra került, hogy az övterelő jóváhagyása az Előírás 04. sorozatszámú módosításának 3. kiegészítése szerint történt, az övterelő nem felelt meg a 6.1.11. és a 6.1.12. bekezdéseknek, így a 17.14. bekezdés értelmében megállapítható volt, hogy a jóváhagyás nem érvényes. Kifejtette, hogy az Előírás 17.13. pontja szerint az Előírás 04. sorozatszámú módosításának meg nem felelő eszközök forgalmazása megtiltható. Hangsúlyozta, hogy a hatóságok nem alkalmazták a Ket. 121. §-át sem. Az alperes hivatkozott a Pp. 275. § (1) bekezdésére, szerinte a felperes által csatolt szakvélemény a felülvizsgálati eljárásban nem volt figyelembe vehető. Érdemben kifejtette, hogy az 1960-ban - a Tvr. által - hatályba lépett Egyezmény 1. cikk 2. pontja alapján az újabb és újabb előírások, így a 2008. január 18-án hatályba lépett módosítás is a magyar jog részévé vált, ezért alkalmazható. Ismételten hangsúlyozta, hogy a felperesnek lehetősége volt az övterelő bevizsgáltatására, és ezáltal a jóváhagyás megszerzésére, de nem élt ezzel a lehetőséggel.
A felperes felülvizsgálati kérelme alapos.
A Kúria a jogerős ítéletet a felülvizsgálati kérelem keretei között vizsgálta felül a Pp. 272. § (2) bekezdése és a Pp. 275. § (2) bekezdése alapján.
A Kúria álláspontja szerint az elsőfokú bíróság a helyesen megállapított tényállásból téves következtetésre jutott az alperesi határozat jogszerűségével kapcsolatban, döntésével és indokaival a felülvizsgálati bíróság - részben - nem értett egyet.
A Kúria a felülvizsgálati kérelemben foglaltakra tekintettel mindenekelőtt a hatóságok hatáskörének kérdésével foglalkozott és megállapította, hogy azok hatáskör birtokában, illetékességi területükön jártak el. A hatóságok hatásköre ugyanis a Statútum közlekedési hatóságokat kijelölő 4. § (3) bekezdés 6. pontján alapult, mellyel a jogalkotó az eljáró hatóságot nevesítette. Nem vitatható ugyanis, hogy a 6. pontban említett járműtartozék fogalmába az övterelő egyértelműen beletartozik.
A felperes tévesen hivatkozott a Ket. 114. §-ában, 115. §-ában, illetve 121. §-ában foglalt rendelkezésekre is. A 114. §-ban szabályozott, saját hatáskörben történő visszavonás, a 115. §-ban szabályozott felügyeleti eljárás és a 121. §-ban szabályozott semmisség olyan eljárásjogi jogintézmények, amelyeket a hatóságok nem sérthettek meg, mivel nem az eljárásjogi, hanem az anyagi jogi szabályok alapján döntöttek a korábbi engedély (jóváhagyás) érvénytelenségéről. A fentiek folytán a felperesnek a jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jogok sérthetetlenségére vonatkozó hosszas, irreleváns fejtegetése nem foghatott helyt, a jogerős ítélet és az alperesi határozat jogsértő mivolta ennek alapján nem volt megállapítható.
A felperes ugyanakkor megalapozottan hivatkozott arra, hogy az Egyezményhez tartozó Előírást érintő módosítás a közigazgatási döntés meghozatala idején még nem került kihirdetésre, még magyar nyelvű fordítása sem állt a hatóságok rendelkezésére. A Kúria ezzel kapcsolatban mindenekelőtt megjegyezte, hogy a felperes részéről a felülvizsgálati eljárásban csatolt, a tudomány álláspontját tartalmazó szakvélemény utólagos előterjesztésére vonatkozó alperesi kifogás alaptalan. A Kúria megállapította, hogy nem sérült a Pp. 275. § (1) bekezdése, mivel a vélemény nem tekinthető új bizonyítéknak, egyfelől azért nem, mert az abban foglaltakra a felperes az elsőfokú eljárásban is hivatkozott, másfelől azt a Kúria a felperesi érvrendszer részeként értékelte.
Az alkalmazott jogszabály kapcsán a Kúria az alábbiakra mutatott rá. A perben nem volt vitás, hogy az Egyezmény a Tvr.-rel kihirdetésre került, illetve az Egyezménynek - amely egy nemzetközi szerződés - szerves részét képezte mellékletként [Eljárási tv. 2. § h) pont] az Előírás. Az Egyezmény 1. cikk 2. pontjában foglaltak az Egyezmény akkori szövegének - beleértve az Előírást - kihirdetését támasztják alá, illetve rendelkeznek az esetleges módosítások kapcsán követendő eljárásrendről. E rendelkezés azonban nem értelmezhető úgy - figyelemmel az Egyezmény 1. cikk 1., 4. és 6. pontjai összefüggő logikai értelmezésre -, hogy a Tvr.-rel, illetve a KöHÉM rendelettel a magyar jogalkotó a jövőre nézve eleget tett a kapcsolódó jogszabályokban megfogalmazott kihirdetési kötelezettségének.
Az Alaptörvény Q) cikk (3) bekezdése kimondja, hogy a nemzetközi jog más forrásai jogszabályban történt kihirdetéssel válnak a magyar jogrend részévé. A vonatkozó jogszabályok - a korábban hatályos 1982. évi 27. tvr. is -, így az Eljárási tv. szerint a szerződés módosításának kihirdetésére a szerződés kihirdetésének szabályait kell alkalmazni (Eljárási tv. 12. §). A hivatkozott hatályos jogszabályi előírásokon túl ezt az álláspontot támasztotta alá az Alkotmánybíróság gyakorlata is, melyre alappal hivatkozott a felperes, és amely megjelent többek között az 54/2004. (XII. 13.) AB határozatban és a 7/2005. (III. 31.) AB határozatban.
A Kúria megállapította, hogy az Előírás 2008. január 18-tól hatályos módosítása nem került kihirdetésre megfelelő szintű jogszabályban és eljárásrendet követve (Eljárási tv. 9. §). Ezért azt a magyar jog részeként, érvényes és hatályos jogszabályként a magyar hatóság eljárásában nem lehetett volna alkalmazni, arra közigazgatási döntést nem lehetett volna alapozni, és mindaddig, amíg a jogalkotó e mulasztását nem pótolja, továbbra sem szolgálhat a közigazgatási döntés alapjául, ezért a Kúria a közigazgatási hatóság új eljárásra kötelezését mellőzte.
A fentiekre tekintettel jogsértően járt el az elsőfokú bíróság akkor, amikor az alperes által alkalmazott, módosított Előírás alapján hozott döntés érdemi vizsgálatába bocsátkozott, melynek értékelését a Kúria értelemszerűen ugyancsak mellőzte.
Mindezekre tekintettel a Kúria a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte, és a Pp. 339. § (1) bekezdése alapján - a felperes keresetét nagyobb részben alaposnak találva - az alperes határozatát az elsőfokú határozatra kiterjedően hatályon kívül helyezte (Kúria Kfv. II. 37.141/2015/6., KGD 2016.25.).
Az Európai Unió Bírósága ítéletének a jogszabálysértés megállapíthatóságára gyakorolt hatásával foglalkozik a Kúria iránymutató eseti döntése. Az ítélet - bár nem kifejezetten - az uniós döntés visszamenő hatályú figyelembevételére is utal, amikor megállapítja, hogy az Európai Unió Bíróságának ítélete alapján hatályon kívül helyezett, a közösségi jogi normáknak meg nem felelő nemzeti jogszabályra az EU jogrendszerrel harmonizáló, jogszerű döntés nem hozható.
Az Adó- és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatal Regionális Igazgatósága (a továbbiakban: elsőfokú hatóság) 2009. III. negyedévre a felperesnél általános forgalmi adó (áfa) adónemben végzett bevallás utólagos vizsgálatára irányuló pénzösszeg kiutalása előtti ellenőrzés eredményeként a 2010. június 7. napján kelt határozatával a felperes terhére 97 618 000 Ft adókülönbözetet állapított meg, amelyet teljes összegében jogosulatlan igénylésnek minősített és az összeg kiutalását megtagadta, megállapítva, hogy a jogosulatlan igénylés összege pénzügyi rendezést nem igényel, mivel a kiutalása nem történt meg. Kötelezte a felperest 73 213 000 Ft adóbírság megfizetésére.
A fellebbezés folytán eljárt alperes a 2010. október 29. napján kelt határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta. Döntését az adózós rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény (a továbbiakban: Art) 1. § (7) bekezdése, 2. § (1), (2) bekezdései, az általános forgalmi adóról szóló 2007. évi CXXVII. törvény (a továbbiakban: Áfa. tv.) 131. § (1) bekezdése, 186. § (2) bekezdése alapján hozta meg.
Az Áfa. tv. 186. § (2) bekezdése szerint abban az esetben, ha az (1) bekezdés a) pontja szerint eljáró, belföldön nyilvántartásba vett adóalany az adó áthárítására jogalapot teremtő ügylet fejében járó ellenérték adót is tartalmazó összegét az (1) bekezdésben említett esedékességig maradéktalanul nem téríti meg, vagy tartozása egészében más módon nem szűnik meg addig, a 131. § (1) bekezdése szerint megállapított negatív előjelű különbözet abszolút értékben kifejezett összegét - legfeljebb annak erejéig - csökkentenie kell az erre az ügyletre jutó levonható előzetesen felszámított adó teljes összegével. E rendelkezés célja az alperes szerint az, hogy mindaddig, amíg az adóalany egy adott összefüggésben tartozását az értékesítő partnere felé nem fizeti meg, addig az államháztartástól se kaphasson vissza olyan összeget, amelyet maga sem rendezett maradéktalanul a jogosult felé.
A felperes keresetében az adóhatározatok hatályon kívül helyezését kérte. Álláspontja szerint az adóhatóság eljárási és anyagi jogszabálysértéssel hozta meg döntését. Megalapozatlan és teljes körűen nem indokolt az a megállapítása, hogy pénzügyileg rendezetlen az adásvétel. Hangsúlyozta, hogy a vételárat egyrészt átutalással, másrészt idegen váltóval kifizette.
Az elsőfokú bíróság jogerős ítéletével az első- és másodfokú határozatot hatályon kívül helyezte, és az alperest 12 202 250 Ft perköltség megfizetésére kötelezte. Indokolása szerint nem alapos felperesnek az adóhatóság eljárási jogszabálysértésére alapított keresetrésze. Az elsőfokú bíróság megállapította, hogy felperes az adásvételi szerződésben szereplő vételárat megfizette, vele szemben az eladónak követelése nem áll fenn, így a terhére adókülönbözet nem állapítható meg, és adóbírság sem szabható ki.
Az alperes felülvizsgálati kérelmében az ítélet hatályon kívül helyezését, elsődlegesen a keresetet elutasítását, másodlagosan az elsőfokú bíróság új eljárásra utasítását kérte.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelmében az ítélet hatályban fenntartását kérte.
A Kúria a közigazgatási, az elsőfokú peres, és a felülvizsgálati eljárás alapján a következőket állapította meg:
A felülvizsgálati eljárásban a Kúria a jogerős határozatot csak a felülvizsgálati kérelem keretei között, és a megjelölt jogszabályok alapján vizsgálhatja felül [Pp. 272. § (2) bekezdés, 275. § (2) bekezdés, BH 2002.490, KGD 2002.262.]. A felperes felülvizsgálati kérelmet nem nyújtott be, az alperes felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítéletnek az eljárási jogszabálysértésre alapított keresetrészt elutasító rendelkezését nem támadta, így azt a Kúria sem értékelhette.
Az adóhatóság a felperesnél 2009. III. negyedévre lefolytatott vizsgálat eredményeként a 2010. június 07-én meghozott elsőfokú, illetve a 2010. október 29-én kelt másodfokú határozataiban az Áfa. tv. 186. § (2) bekezdése alkalmazásával azt állapította meg, hogy az ingatlanok ellenértékei teljes összegének meg nem fizetése miatt a felperes adó-visszaigénylése jogosulatlan volt.
Az alperes a 2011. május 23-án benyújtott felülvizsgálati kérelmében az Áfa. tv. 186. § (2) bekezdésére alapított határozatában foglaltakat fenntartva kérte a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését.
A felülvizsgálati eljárás folyamán: 2011. július 28-án az Európai Unió Bírósága (a továbbiakban: EU Bíróság) az Európai Bizottság felperesnek a Magyar Köztársaság alperes elleni C-274/10. számú ügyében meghozott ítéletében kifejtett álláspontja szerint a 2006/112/EK irányelv 183. cikke nem engedi a tagállamok számára, hogy a szóban forgó ügylet fejében járó összeg megfizetettségének feltételéhez kössék a levonható HÉA-különbözet visszatérítéséhez való jog gyakorlását. Így a Magyar Köztársaság - mivel kizárja a visszatérítést abban az esetben, ha az adóalany a levonható HÉA alapjául szolgáló ügylet fejében járó, HÉA-t is tartalmazó ellenértéket még nem fizette meg - túlterjeszkedett annak a mozgástérnek a keretein, amellyel a tagállamok az említett 183. cikk alapján rendelkeznek. Az EU Bíróság ítéletében akként határozott, hogy a Magyar Köztársaság,
- mivel arra kötelezi azokat az adóalanyokat, akiknek az adóbevallásában valamely adómegállapítási időszakban a közös hozzáadottértékadó-rendszerről szóló, 2006. november 28-i 2006/112/EK tanácsi irányelv 183. cikke értelmében különbözete van, hogy a különbözetet vagy annak egy részét átvigyék a következő adómegállapítási időszakra, hacsak az adóalany meg nem fizette a szállítójának az adott vásárlás teljes összegét, és
- mivel e kötelezettség miatt egyes adóalanyok, akiknek az adóbevallásában rendszeresen szerepel különbözet, kénytelenek lehetnek az ilyen különbözetet több mint egy alkalommal átvinni a következő adómegállapítási időszakra,
- nem teljesítette az ezen irányelvből eredő kötelezettségeit.
A jogalkotó, hogy az EU Bíróság C-274/10. számú ítéletében foglaltaknak eleget tegyen, megalkotta az Áfa. tv. jogharmonizációs módosításáról és az adó-visszaigénylés különös eljárási szabályairól szóló 2011. évi CXXIII. törvényt, amelynek 5. §-a 2011. szeptember 27-ei hatállyal az Áfa. tv. 186. § (2)-(4) bekezdéseit hatályon kívül helyezte.
Az EU Bíróság C-274/1 0. számú ítéletében, a 2011. évi CXXIII. törvényben foglaltak alapján tehát az Áfa. tv. (hatályon kívül helyezett) 186. § (2)-(4) bekezdéseiben foglaltak a közösségi jogi normáknak nem feleltek meg, ezért reájuk az európai jogrendszerrel harmonizáló, jogszerű döntés nem volt alapítható. Mindezek folytán a Kúria az elsőfokú bíróság kijavított jogerős ítéletének (a felülvizsgálati kérelemmel nem támadott részét nem érintve) a felülvizsgálati kérelemmel támadott részét a Pp. 275. §-ának (4) bekezdése, 339. § (3) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte, az alperes határozatát - az elsőfokú határozatra is kiterjedően - hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú hatóságot új eljárásra kötelezte. (Kúria Kfv. V. 35.384/2011., BH 2012/178.)
Az uniós jogszabály alkalmazhatóságának vizsgálata a hazai bíróság hatásköre, amelyben önállóan dönt. Ennek megfelelően a tagállami bíróság maga is vizsgálhatja az Európai Unió jogának érvényességét anélkül, hogy előzetes döntéshozatali eljárást kellene kezdeményeznie az Európai Unió Bíróságánál.
Az alperes - a 2007. évi XVII. törvény (a továbbiakban: Eljárási tv.) 55. § (10) bekezdésére hivatkozással - jogerősen elutasította a felperes 2011. április 27-én kelt, kifizetés iránti kérelmét, amely a mikrovállalkozások létrehozására és fejlesztésére nyújtandó támogatások részletes feltételeiről szóló 136/2008. (X. 18.) FVM rendeleten (a továbbiakban: Jogcímrendelet) alapuló, elfogadott támogatási kérelmével állt összefüggésben. Az alperes döntését azzal indokolta, hogy a felperes a támogatott tevékenységéhez szükséges eszközök beszerzésekor magasabb támogatás megszerzése érdekében mesterségesen teremtett olyan körülményeket, amelyek a támogatási összeg megduplázását célozták. Az állami adóhatóság tevékenységének adójogi jogkövetkezményeit ellenőrzési eljárásában, majd pedig jogerős határozatában vonta le.
A felperes keresete folytán eljárt Törvényszék (a továbbiakban: Törvényszék) elutasította a felperes keresetét. Indokolása értelmében
- az Európai Unió Bíróságának (a továbbiakban: EuB) eseti döntései a magyar bíróságokat nem kötik, tekintettel arra, hogy azokat az Európai Unióról szóló szerződés (a továbbiakban: EUMSz.) 288. cikke nem sorolja fel jogforrásként, de az 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 685. §-a sem jelöli meg ezen eseti döntéseket jogforrásként. Ezért azok a belső jog szerint sem kötelezőek a bíróságokra;
- A Törvényszék szükségtelennek ítélte előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezését arra hivatkozással, hogy az Eljárási tv. 55. § (10) bekezdése szövegszerű egyezést mutat a 65/2011/EU bizottsági rendelet (a továbbiakban: EU rendelet) 4. cikk 8. pontjában foglalt rendelkezéssel;
- A Törvényszék nem látott értelmezési nehézséget az EU rendelet - az Eljárási tv. 55. § (10) bekezdésével szövegszerű egyezést mutató - 4. cikk 8. pontjával kapcsolatosan;
- Szükségtelennek ítélte alkotmánybírósági konkrét normakontroll-eljárás kezdeményezését azzal összefüggésben, hogy az Eljárási tv. 55. § (10) bekezdése az Alaptörvény E) cikk (2) és (3) bekezdésébe ütközően alaptörvény-ellenes, mivel álláspontja értelmében az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény 21. § (3) bekezdése alapján a peres bíró nem kezdeményezheti norma nemzetközi szerződésbe ütközésének vizsgálatát az Alkotmánybíróság előtt;
- Végül az arányosságra történő hivatkozást azzal utasította el, hogy az Eljárási tv. és az EU rendelet hivatkozott rendelkezései azonosan és kógensen állapítják meg a jogosulatlan kifizetési kérelem jogkövetkezményeit, ezért az arányosság kérdése nem merülhetett fel.
Az ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet a Kúriához. Ebben elsődlegesen a Törvényszék ítéletének hatályon kívül helyezését, és a Törvényszék új eljárásra és új határozat hozatalára utasítását kérte, másodlagosan keresetének helyt adó döntés meghozatalára irányult a felülvizsgálati kérelme, továbbá perköltségre is igényt tartott.
Indokolása szerint a Törvényszék teljességgel negligálta az ügy uniós jogi aspektusait, indokolatlanul mellőzte az előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezését, így az ítélet sérti az EUMSz. 288. cikkét, valamint 267. cikkét, nem észlelte az Eljárási tv. 55. § (10) bekezdésének alaptörvény-ellenességét, valamint az EU rendelet 4. cikk 8. pontjának érvénytelenségét, és azt tévesen alkalmazta, mivel a perben nem bizonyosodott be, hogy a felperes mesterségesen teremtette volna meg a kifizetéshez szükséges feltételeket, továbbá előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezését indítványozta az EuB előtt a Kúria részéről az EU rendelet 4. cikk 8. pontja érvénytelenségének megállapítása iránt.
A felperes a felülvizsgálati eljárás során csatolta a Törvényszék ítéletét, amely a tényállás feltáratlanságára tekintettel hatályon kívül helyezte az állami adóhatóság felperest elmarasztaló határozatát. Ezzel - álláspontja szerint - a Törvényszék ítélete tényállás szempontjából megalapozatlanná vált.
Az alperes a Törvényszék ítéletének hatályában fenntartását és felperes perköltségében való marasztalását kérte.
A Kúria a jogerős ítéletet Pp. 275. § (2) bekezdése szerint a felülvizsgálati kérelem keretei között, a 274. § (1) bekezdése alapján nyilvános tárgyaláson bírálta el.
A felülvizsgálati kérelem az alábbiak szerint megalapozott.
A felperes felülvizsgálati kérelme a Törvényszék ítéletét elsődlegesen az alkalmazott jogban való tévedés alapján támadta. Ezért a felülvizsgálati kérelem alapján a Kúriának részben abban a kérdésben kellett állást foglalnia, hogy az alkotmánybírósági eljárás, valamint az EuB előtti eljárás kezdeményezése nélkül, az EU rendelet 4. cikk 8. pontja, valamint az Eljárási tv. 55. § (10) bekezdésének alkalmazásával meghozott ítélet a felperes által hivatkozott uniós alapszerződési rendelkezésekbe ütközik-e. Másrészt vizsgálnia kellett a felperes azon hivatkozását is, amely szerint a Törvényszék ítéletének tényállása megalapozatlanná vált a Törvényszék másik tanácsa által a kapcsolódó adóügyben meghozott ítélet miatt.
Elöljáróban utalni kell arra, hogy az EMVA-támogatások az Európai Unió költségvetéséből származó források, amelyek felhasználása ezért fokozott ellenőrzési és irányítói kötelezettséget rónak mind az uniós, mind a tagállami hatóságokra. Ezt a fokozott tagállami felelősséget rögzíti az EMVA-ból finanszírozott ügyletek szabálytalanságának szankcionálása terén a Tanács 2005. június 21-i 1290/2005/EK rendeletének 9. cikke. De hasonlóan szabályoz az Európai Bizottságot a perben alkalmazott EU rendelet megalkotására felhatalmazó, a Tanács 2005. szeptember 20-i 1698/2005/EK rendelete preambulumának (59) és (64) bekezdése, valamint a 2. cikk i) pontja szerinti "közkiadás"-ra vonatkozó fogalommeghatározás is.
A hivatkozott tanácsi rendelet egyebekben nem csupán a Bizottságot hatalmazza fel a tárgykörben végrehajtási rendelet kiadására, hanem a 74. cikk (1) bekezdésében a tagállamokat is jogalkotásra kötelezi "a Közösség pénzügyi érdekei hatékony védelmének biztosítása érdekében." A 74. cikk a jogalkotási kötelezettség mellett (2) bekezdésében rendelkezik valamennyi vidékfejlesztési program esetében tagállami hatóságok kijelöléséről, a (3) bekezdés pedig az ellenőrző rendszerek kiépítéséről és a közösségi közpénzek védelme érdekében szoros tagállami felelősséget fogalmaz meg.
Ezen uniós jogi alapok rögzítését követően vizsgálta a Kúria a perben alkalmazott nemzeti és EU rendeleti szabályt.
Az Eljárási tv. 55. § (10) bekezdése értelmében "a mezőgazdasági és vidékfejlesztési támogatási szerv a kérelmet elutasítja, amennyiben az ügyfél az intézkedésben való részvételhez szükséges feltételeket mesterséges körülmények létrehozásával azért teremtette meg, hogy az adott támogatási intézkedés céljaival ellentétes előnyhöz jusson". A Törvényszék ítéletében hivatkozott EU rendelet 4. cikk 8. pontja szerint: "a különös rendelkezések sérelme nélkül, nem folyósítható kifizetés annak a kedvezményezettnek, akiről bebizonyosodott, hogy a kifizetéshez szükséges feltételek mesterséges megteremtése révén a támogatási rendszer céljaival ellentétes előnyhöz kívánt jutni."
A nemzeti és az uniós jogi rendelkezés a közösségi költségvetési források hatékony tagállami védelmét szolgálják. Annak megakadályozására, illetve szankcionálására irányulnak, hogy az uniós - és társfinanszírozás esetén a tagállami - költségvetési források visszaélésszerű joggyakorlással is megszerezhetők legyenek, kifizetésre kerüljenek. A belső törvényi szabály tartalmi többlete a mezőgazdasági és vidékfejlesztési támogatási szerv megjelölése az ellenőrzés és az irányítás közhatalommal rendelkező tagállami szerveként.
A Törvényszék ítélete tehát helyesen hivatkozott arra a tartalmi összefüggésre, amely az uniós és a tagállami szabályozás között áll fenn és helyesen állapította meg azt, hogy az alperes a perbeli határozataiban érdemben jogszerűen alkalmazta azokat.
A felperes felülvizsgálati kérelmében alaptörvénysértőnek és az uniós jogba ütközően jogsértőnek minősítette az Eljárási tv.-t arra hivatkozással, hogy a tagállami jogalkotó megismételte, a felperes álláspontja szerint "átültette" az EU rendelet 4. cikk 8. pontjában foglalt rendelkezést.
A Kúria a felülvizsgálati kérelem ezen elemét két oldalról vizsgálta: az alkotmánybírósági eljárás, valamint az uniós jogsértés oldaláról.
A Kúria nem látta indokoltnak konkrét normakontroll-eljárás kezdeményezését az Alkotmánybíróság előtt.
Az Alkotmánybíróság eddigi gyakorlatában több megállapítást is tett az uniós jog és a belső jog kapcsolatáról. Egyebekben hangsúlyozta, hogy az uniós jog és a belső jogi normák kollíziója nem alkotmányossági kérdés: annak feloldása az általános hatáskörű bíróságok feladata, azaz a bírói jogértelmezés kérdése [1053/E/2005. AB határozat, ABH 2006, 1824, 1828.; 72/2006. (XII. 15.) AB határozat, ABH 2006.819., 861.; 61/2011. (VII. 13.) AB határozat, ABH 2011.290., 325.]. A testület az eddigiekben hatáskör hiányára hivatkozva tartózkodott attól, hogy a magyar jogrend egyes elemeinek uniós jogi konformitását vizsgálja. A jelen esetben tartalmi kollízióról nem is lehet beszélni, hiszen a fentiekben kifejtettek értelmében a két rendelkezés párhuzamosan szabályozza a visszaélésszerű támogatásszerzés és felhasználás szankcionálását.
Megjegyzendő egyebekben, hogy létezik olyan jogtechnikai megoldás, amely alkalmas a másodlagos uniós jogforrások közvetlen hatályának és közvetlen alkalmazhatóságának érvényre juttatására. A lojalitás elvéből [a Lisszaboni Szerződéssel módosított Európai Unióról szóló Szerződés (a továbbiakban: EUSz.) 3. cikk (3) bekezdése, kihirdetve: 2007. évi CLXVIII. törvénnyel] fakadóan, és az Alaptörvény E) cikkére visszavezethetően (korábban az Alkotmány 2/A. §-a) az uniós jog és a belső jog konfliktusa a tagállami jog mellőzésével oldható fel. E megoldás a tagállami alkotmánybíróság, avagy az EuB közreműködése nélkül is alkalmas az uniós jogból eredő jogok és kötelezettségek érvényre juttatására [C-106/77, 16. és 21. pontok, "Simmenthal (I)"-ügy].
Azonban a jelen esetben azért nem kellett az Eljárási tv.-t mellőzni, mert a belső norma és a vonatkozó EU rendeleti szabályok között nem volt felfedezhető tartalmi konfliktus.
Ebben a körben utalt továbbá a Kúria arra, hogy a felperes által felülvizsgálati kérelmében hivatkozott közösségi ügyekben az Európai Közösségek Bírósága azt állapította meg, hogy az EU rendeleti szabályokkal összefüggésben megalkotott tagállami szabályok akadályozták a közvetlen hatályú közösségi rendeletek Közösségen belüli egyidejű és egységes tartalmú érvényesülését, ezért azok nem csupán szükségtelenek, de a közösségi joggal ellentétesek is (C-39/72 ügy, 14-18. pontok; C-34/73 ügy, 10-11. pontok; C-50/76 ügy, 2-7. pontok, különösen 8. pont) voltak.
A jelen esetben a Kúria az Eljárási tv. 55. § (10) bekezdésében nem látott olyan jogalkotási elemet, amely az EU rendelet ellenében - és a felhívott tanácsi EK rendeletek fényében - az Unió pénzügyi érdekei hatékony védelmének biztosításával ellentétesen szabályozna.
Végül a felperes hivatkozott arra is, hogy a perbeli esetben az EU rendelet elsőbbsége, és közvetlen alkalmazása is jogsértő eredményre vezetne, mivel az EU rendelet szankciót megállapító szabálya az arányosság elvébe ütközően sérti a "EUSz. 4. cikk (3) bekezdését" (jelenleg hatályos megjelölést lásd feljebb), valamint a 19. cikk (1) bekezdését is. Álláspontja értelmében ezért a Törvényszéknek, illetve a Kúriának előzetes döntéshozatali eljárással az EuB-hoz kell fordulnia annak érdekében, hogy az EuB állapítsa meg az EU rendelet 4. cikk 8. pontja érvénytelenségét, és ezzel perbeli alkalmazhatatlanságát.
A Kúria szükségtelennel tartotta, hogy a per tárgyalásának felfüggesztése mellett előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményezzen az EuB előtt.
Az EuB korai gyakorlatában egyértelművé tette azt, hogy a tagállami bíró az EuB előtti eljárás kezdeményezése nélkül is jogosult a közösségi (uniós) jogforrás érvényességét vizsgálni. A másodlagos jogforrások érvénytelenségét megállapító, quasi alkotmánybírósági hatáskörrel azonban csak az EuB rendelkezik (C-314/85 ügy, 13-17. pontok, "Foto-Frost"-ügy).
Az EuB az arányosság elvének (principe de proportionnalité, principle of proportionality) alapjogokat és alanyi jogokat érintő érvényesülésére a kitűzött cél és az annak eléréséhez szükséges jogkorlátozás összemérésével lát garanciát. Az EuB által alkalmazott teszt értelmében a tilalmazó rendelkezésnek arányosnak és a legitim célhoz kötötten szükségesnek kell lennie. A jogalkotó kötelezettsége továbbá a korlátozás legenyhébb eszközét választani: az okozott hátrány nem lehet aránytalan az elérni kívánt célhoz képest (C-331/88, "Fedesa-ügy", 13. pont). Megjegyzendő ugyanakkor az is, hogy az EuB. egyszerűsítette az arányossági tesztet akkor, amikor a közösségi jogalkotó jogalkotási hatáskörét nagyfokú diszkrecionalitás jellemezte: a Közös Agrárpolitika területén az arányosság elvét érvényesülni látta akkor is, amikor az alkalmazott korlátozó eszköz nem minősült kifejezetten aránytalannak az elérendő célhoz képest (C-331/88, "Fedesa-ügy" 14. pont).
A Kúria a perbeli esetben figyelemmel volt a mezőgazdasági támogatások kialakított rendszerének az Unió Közös Agrárpolitikáján belüli jelentőségére, az Unió - és a tagállamok - költségvetési érdekeire, valamint arra a jogi tényre, hogy a támogatás megszerzésének lehetősége nem a felperes alapjoga, de az a felperest nem is alanyi jogként illeti meg. Az EU rendelet és az Eljárási tv. vizsgált rendelkezése tagadhatatlanul represszív jellegű szankció, amely egyebekben nem egyedi eset a mezőgazdasági támogatások joganyagában. Ugyanakkor ebben az összefüggésben e szankció - mint jogi eszköz - alkalmazásának célja az uniós és tagállami források visszaélésszerű megszerzésének és felhasználásának megakadályozása. E cél legitim, az eléréséhez alkalmazott jogi eszköz pedig szükséges és nem minősül kifejezetten aránytalannak.
A kifejtett indokok alapján a Kúria nem látott ellentétet az EU rendelet 4. cikk 8. pontja és az arányosság elve között.
A Kúria a kifejtettek alapján szükségtelennek ítélte mind az alkotmánybírósági eljárás, mind az EuB előtti eljárás kezdeményezését. Ebben a körben tehát nem találta jogszabálysértőnek a Törvényszék ítéletét.
Ezt követően a Kúria a felülvizsgálati kérelem tényállás megállapításához kapcsolódó elemét vizsgálta.
A felperes az iratokhoz csatolta a Törvényszék jogerős ítéletét, amely a tényállás feltárásának hiányosságaira tekintettel hatályon kívül helyezte az állami adóhatóság határozatait. (az ítélet száma: 5. K. 20.817/2012/11., kelte: 2012. december 18.). A Kúriának ezzel szemben hivatalos tudomása volt arról, hogy a Kúria a Törvényszék megjelölt adójogi ítéletét Kfv. V. 35.2010/2013/3. számú végzésével hatályon kívül helyezte és a Törvényszéket új eljárás lefolytatására és új határozat meghozatalára utasította. A Kúria végzésében az adójogi marasztalás alapjául szolgáló tényállást teljes körűen feltártnak és bizonyítottnak ítélte, ugyanakkor a Törvényszéket az általa hiányolt tanúbizonyítás lefolytatására utasította.
Az adóigazgatási eljárás és a támogatással kapcsolatos közigazgatási eljárás tényállása egymással összefügg: az alperes jelen perben felülvizsgált határozatát lényegében az állami adóhatóság által feltárt tényállásra alapította. Ezért a perbeli közigazgatási határozat megalapozottsága az adóperben megállapított tényállás megalapozottságának függvénye.
Mindezen indokok mellett a felperes felülvizsgálati kérelme megalapozott abban a tekintetben, hogy a Törvényszék által alkalmazott és ítéletében hivatkozott jogszabályok alapján a kereset megalapozottsága tekintetében nem lehetett állást foglalni.
A jogforrási hierarchia tekintetében a kelseni alapokon nyugvó jogrend - amilyen a magyar is - az alkotmány által létrehozott anyagi és alaki jogforrási hierarchiára épül. Ezért arra a kérdésre, hogy a magyar jogrendben mi tekintendő jogszabálynak, nem a személyek magánjogi jogviszonyait rendező Ptk., hanem Magyarország Alaptörvénye (a továbbiakban: Alaptörvény) ad választ [Alaptörvény T) cikk], valamint a hierarchiát rendező egyéb alaptörvényi rendelkezések.
Magyarország 2004-ben csatlakozott az Európai Unióhoz. A csatlakozás idején hatályos, a Magyar Köztársaság Alkotmányáról szóló 1949. évi XX. törvény (a továbbiakban: Alkotmány) 2/A. §-a, valamint az Alaptörvény E) cikk (2)-(3) bekezdései (ún. "csatlakozási klauzula") ablakot nyitottak az Európai Unió joga számára a nemzeti szabályozás zárt rendjében. A 2004. évi XXX. törvénnyel kihirdetett csatlakozási szerződések, valamint ugyanezen törvénnyel a nemzeti jogrendbe inkorporált alapszerződések értelmében a tagállami bíró egyben az uniós jog bírájává is vált. Ennek megfelelően az uniós jog tagállamon belüli, peres eljárásokban történő alkalmazásakor az értelmezési hierarchia csúcsán az EuB áll. Határozatai, és az azokban megfogalmazott uniós jogi tartalom az uniós szabályozási területeken nem nélkülözhetők a tagállami bíró jogértelmező tevékenysége során.
A bíró törvénynek való alárendeltségéből fakadó kötelezettsége [Alaptörvény 26. cikk (2) bekezdés első fordulat] az, hogy az elé tárt jogvitát alkotmányos jogszabályok alapján döntse el. Ennek érdekében felhatalmazása van arra, hogy az Alkotmánybíróság előtt konkrét normakontroll-eljárást kezdeményezzen. A Törvényszék perben felülvizsgálni kért ítéletének meghozatala idején, 2012. május 8-án azonban ezen jogával nem az 1989. évi XXXII. törvény, hanem az azt hatályon kívül helyező 2011. évi CLI. törvény 25. § alapján élhetett volna. A hivatkozott sarkalatos törvény 32. § (2) bekezdése - a korábbi szabályozással ellentétesen - kifejezetten felhatalmazza a bírót arra, hogy a per tárgyalásának felfüggesztése mellett - az Alkotmánybíróság eljárását kezdeményezze, "[…] ha az előtte folyamatban levő egyedi ügy elbírálása során olyan jogszabályt kell alkalmazni, amelynek nemzetközi szerződésbe ütközését észleli."
A kifejtettek értelmében a felperes felülvizsgálati kérelme a törvényszék jogi tévedéseire, valamint a megállapított tényállásra tekintettel megalapozott volt, ezért a Kúria a Pp. 275. § (4) bekezdése alkalmazásával hatályon kívül helyezte a Törvényszék ítéletét és a Törvényszéket új eljárás lefolytatására és új határozat meghozatalára utasította. A megismételt eljárásban a jelen végzésében kifejtett indokolás szem előtt tartásával, a Törvényszék az EU rendelet 4. cikk 8. pontjának, valamint az Eljárási tv. 55. § (10) bekezdésének értelmezésével köteles vizsgálni azt, hogy a felperes mesterségesen teremtette-e meg a kifizetés feltételrendszerét. E vizsgálat során pedig figyelemmel kell lennie a kapcsolódó adójogi per alakulására is (Kúria, Kfv. IV . 35.166/2013/7., KGD 2015.19.).
Az uniós jogszabályok visszamenőleges hatályának kizárására utal a Kúria eseti döntése, megállapítva, hogy az uniós jogszabályok hatályba lépése előtti időben elkövetett jogsértésre a később hatályba lépett uniós normák nem alkalmazhatók.
Az alperes 2007. október 29-én a fogyasztók tisztességtelen befolyásolása miatt eljárást indított a felperes ellen.
Az alperes 2009. június 15. napján kelt határozatában megállapította, hogy a felperes 2007-ben alkalmazott tájékoztatási gyakorlata a fogyasztói döntések tisztességtelen befolyásolására alkalmas volt azáltal, hogy a reklámozott repülőjegyek árával kapcsolatos tájékoztatásai megtévesztők voltak, illetve a repülőjegyekkel kapcsolatosan reklámozott egyes kedvezmények nem tükrözték a fogyasztó számára valós megtakarítást, ezért a felperest 20 000 000 forint bírság megfizetésére kötelezte.
Az elsőfokú bíróság a kereseti hivatkozások értékelése során ítéletében rögzítette, hogy a kereset az alperesi határozat mely pontjait támadta, melynek kapcsán kifejtette, a határozat indokolásából nem egyértelmű, hogy a poggyászdíjakra vonatkozó jogsértést az alperes mely kampányok, hirdetések tekintetében állapította meg. A bíróság úgy tekintette, hogy a határozat 142. (ív) pontjában foglalt minden reklámra tett megállapítás a határozat 146. pontjában felsorolt reklámokra vonatkozik. Kifejtette továbbá, hogy a határozatnak ez a belső ellentmondásossága kereseti kérelem hiányában nem kerülhetett vizsgálatra.
A másodfokú bíróság kifejtette, hogy az alperes a felperes 2007. évben alkalmazott tájékoztatási gyakorlatát vizsgálta, ezért ennek jogszerűségét a 2007. évben hatályos anyagi jogszabályok szerint kellett értékelni, és az elsőfokú bíróságnak a Pp. 339/A. §-a alapján kellett megítélnie, hogy a határozat jogszabálysértő-e vagy sem. A 2007. évet követően bekövetkezett nemzeti és közösségi jogszabályi változások, beleértve a 2008. évben megalkotott Rendeletet is, a felperes magatartásának jogi értékelése szempontjából nem releváns.
A felülvizsgálati kérelem alaptalan.
Az ssz="1"> Irányelv és a Rendelet alkalmazhatósága körében a Kúria rámutatott arra, hogy az Irányelv 19. cikke egyértelműen megfogalmazta, hogy a tagállamok az Irányelvben foglalt intézkedéseket 2007. december 12-től alkalmazzák. A Rendelet 28. cikke értelmében a Rendelet 2008. november 1-jétől kötelező és közvetlenül alkalmazandó a tagállamokban.
A Pp. 339/A. §-a, amely a határozathozatalkor alkalmazandó jogszabályok alapján történő felülvizsgálatot írja elő, nem értelmezhető úgy, hogy a határozat meghozatalakor már hatályban levő, de az elkövetett jogsértéskor még hatályban nem volt rendelkezés alapján kell megítélni a jogsértést és így visszamenő hatályt kell tulajdonítani a később hatályba lépő rendelkezéseknek - anélkül, hogy az adott rendelkezés a folyamatban levő ügyekre alkalmazhatóságát az érintett rendelkezés kimondaná. Mindezek alapján az Irányelv a hatályba lépése előtt elkövetett jogsértő magatartásokra nem alkalmazható. A Rendelet csak akkor alkalmazható, ha az kedvezőbb szabályt tartalmaz a felperesre nézve, azonban ez a perbeli esetben nem állapítható meg.
Ugyanez mondható el mindazon körülményekre, amelyek a jogsértés elkövetése után következtek be, így a piaci gyakorlat, a fogyasztói ismeretek változása nem vehető figyelembe. A felperes által hivatkozott, a határozathozatalig megváltoztatott tájékoztatási gyakorlata nem értékelhető enyhítő körülményként, mert a jogkövető magatartás minden jogalkalmazótól, így a felperesi vállalkozástól is elvárható magatartás, sőt kötelezettség, ezért az az elkövetett jogsértés súlyát, megítélését nem befolyásolja a bírság kiszabása során.
Mindezek alapján a Kúria megállapította, hogy a jogerős ítélet a felülvizsgálati kérelemben hivatkozott jogszabályokat nem sértette meg, ezért a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Kúria, Kfv.VI. 37.466/2011.)
Hasonló álláspontot képvisel a következő ügy:
A jogerős ítélet ellen az alperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet kérve annak hatályon kívül helyezését és a kereset elutasítását. Álláspontja szerint az adóhatóság a közösségi jog közvetlen hatályára hivatkozva nem mellőzheti a hazai jogszabályok alkalmazását mindaddig, míg magyar bíróság vagy az Európai Unió Bírósága a közvetlen hatályt meg nem állapítja. A vitatott Áfa. tv. 36. § (3) bekezdését nem módosították, nem helyezték hatályon kívül, hanem teljesen új Áfa. tv.-t alkotott a törvényhozó. Az új Áfa. tv. rendelkezéseinek nincs kihatása a jelen jogvitára. Utalt az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény (a továbbiakban: Art.) 31. § (3) bekezdésére is azzal, hogy az adóalany olyan időszakra is nyújthat be bevallást, mely időszakban még nem volt adóazonosítója, de ezen időszak viszonylatában visszaigényléssel nem élhet. A közösségi irányelv csak akkor rendelkezik közvetlen hatállyal, amennyiben azok tartalmilag világosak, pontosan, és nincsenek feltételhez kötve. A tényállás alapjául szolgáló időszakban már egyébként sem a Hatodik Irányelv volt hatályban.
A felperes ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában tartását kérte azzal, hogy a magyar bíróságok közvetlenül alkalmazzák a közösségi jogot. Az Áfa. tv. 36. § (3) bekezdése pedig ellentétes a Hatodik Irányelv 17. Cikkével.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A Legfelsőbb Bíróság egyetértett a megyei bíróság által kifejtettekkel, így az Európai Unió Bírósága (korábbi nevén Európai Közösségek Bírósága) több iránymutató döntést hozott már az irányelvek közvetlen hatályának érvényesülésével kapcsolatban. Az alperes hivatkozásával szemben nemcsak a bíróságok, hanem az alperes is köteles figyelembe venni a közösségi jogot és a közvetlen hatályra figyelemmel a közösségi joggal ellentétes nemzeti jogszabályt nem alkalmazhatja.
A közösségi jog elsőbbségének elvét legteljesebb formában az ún. Simmenthal ügyben fejtette ki az Európai Unió Bírósága (106/77.). Ennek értelmében a nemzeti bíróságoknak nem szabad arra várniuk, hogy a nemzeti jog szerint erre feljogosított szerv hatálytalanítsa a közösségi jogba ütköző nemzeti szabályt, hanem félre kell tenniük a nemzeti normát, és döntésüket a közösségi jogra kell alapítaniuk. Az irányelvek közvetlen hatályát pedig a bíróság már a 41/77. számú ügyben (Van Duyn ügy) kimondta. Ugyancsak rámutatott arra - amelyre az alperes is hivatkozott felülvizsgálati kérelmében -, hogy közvetlen hatálya csak azoknak a normáknak lehet, amelyek kellően világosak és pontosan határozzák meg az egyének jogait. Az irányelv csak vertikálisan hatályosul közvetlenül, azaz csak az állammal és az állami szervekkel szemben hivatkozhat rá az egyéni jogkereső (Marshall ügy 152/84.). A Legfelsőbb Bíróság megítélése szerint az általános forgalmi adó levonhatóságára vonatkozó Európai Közösségi norma kellően világosan és pontosan határozza meg az adózó jogait.
Az alperes helyesen hivatkozott arra felülvizsgálati kérelmében, hogy a perben vitatott időszakban (2007. II. negyedév) az elsőfokú bíróság által hivatkozott Hatodik Irányelv már nem volt hatályban. A közös hozzáadottértékadó-rendszerről szóló, a Tanács 2006/112/EK Irányelve (továbbiakban: Irányelv) 413. Cikke értelmében az Irányelv 2007. január 1-jén hatályba lépett, és hatályát vesztette a korábban ugyanebben a témakörben meghozott Hatodik Irányelv. Az Irányelv rendelkezései ugyanakkor a perbeli jogkérdés körében nem tartalmaznak eltérést a korábbi szabályozáshoz képest. Az Irányelv 168. Cikk a) pontja értelmében az adóalany, amennyiben a termékeket és szolgáltatásokat az adóköteles tevékenységének folytatása szerinti tagállamban adóköteles tevékenységéhez használja fel, jogosult az általa fizetendő adó összegéből levonni a részére más adóalany által teljesített vagy teljesítendő termékértékesítés vagy szolgáltatás nyújtás után az ebben a tagállamban fizetendő vagy megfizetett HÉA-t (áfát). Az Irányelv 213. Cikk (1) bekezdése értelmében pedig minden adóalany bejelenti adóalanyként folytatott tevékenységének megkezdését, módosítását vagy megszüntetését. Végül van helye a végzés bírósági felülvizsgálatának, ha e törvény alapján a végzés önálló fellebbezéssel támadható, és törvény az ügyben az elsőfokú határozattal szemben kizárja a fellebbezést, valamint a határozat bírósági felülvizsgálatát teszi lehetővé. (Legf. Bír. Kfv. I. 55 013/2011. KGD 2011/156.)
A bíróság félreteheti a hazai jogszabályt - ha a tagállami jogalkotó hiányosan, tévesen, az uniós irányelvvel ellentétesen ülteti át az uniós jogszabályt a tagállam jogrendszerébe. Ebben az esetben az érintett irányelv közvetlen alkalmazása indokolt, melyet a közigazgatási hatóságnak érvényesítenie kell.
Az irányadó tényállás szerint T. az 1940-es évek elején létesített repülőtér volt, melynek kifutópályája 2500 méter hosszú, évtizedeken keresztül bombázó-, illetve vadászgépek fogadására és állomásoztatására is alkalmas katonai repülőtérként működött. A T. Repülőtér 2002. október 23-tól a Polgári Légiközlekedési Hatóság engedélyével "nem nyilvános fel- és leszállóhely" minősítéssel rendelkezett. A T. Repülőtér üzemben tartója, a IV. rendű beavatkozó 2010. december 23-án T. nem nyilvános fel- és leszállóhely IV. osztályú, polgári célú, nem nyilvános repülőtérré történő átminősítése iránt kérelmet nyújtott be. Ezt a kérelmet visszavonta, majd december 31-én ismételten előterjesztette.
Az elsőfokú hatóság a 2011. december 19. napján kelt határozatával hozzájárult a T.-i repülőtér nem nyilvános fel- és leszállóhely IV. osztályú, polgári célú, nem nyilvános repülőtérré történő átminősítéséhez.
A felperesek fellebbezése folytán eljáró alperes a döntést részben megváltoztatta, de lényegében - az átminősítés tekintetében - helybenhagyta azt határozatában. A hatósági döntés alapjául szolgáló környezetvédelmi szakhatósági állásfoglalás értelmében a kifutópálya 799 méter hossza miatt környezeti hatásvizsgálat nélkül is elvégezhető volt az átminősítés.
Az elsőfokú bíróság a felperesek keresetének helyt adott, az alperes határozatát az elsőfokú határozatra kiterjedő hatállyal hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú hatóságot új eljárás lefolytatására kötelezte. Ítéletének indokolása szerint a felperesek eljárásjogi kifogásai nem voltak megalapozottak, mivel a IV. rendű alperesi beavatkozó képviseletét ellátó személlyel kapcsolatban nem merült fel kétely. A bíróság a visszavont és ismételten beadott kérelem vonatkozásában arra a következtetésre jutott, hogy az eljárás tárgya az új kérelem lett, amely során nem kellett a hatóságnak a repülőtér létesítésére vonatkozó szabályokat alkalmaznia, hanem a repülőtér létesítésének, fejlesztésének és megszüntetésének, valamint a leszállóhely létesítésének és megszüntetésének szabályairól szóló 159/2010. (V. 6.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Kr.) módosult 43. §-a folytán a 43/A. §-ának előírásai voltak irányadóak.
A bíróság a 2010. december 23-i kérelem tekintetében az eljárás megszüntetésének elmaradását nem tekintette lényeges hibának, a katasztrófavédelmi és népegészségügyi szakhatósági állásfoglalásokat megfelelő módon és okszerűen indokoltnak ítélte. A bíróság álláspontja szerint a hatóságoknak alkalmazniuk kellett volna a 97/11/EK irányelvvel módosított, az egyes köz- és magánprojektek környezetre gyakorolt hatásainak vizsgálatáról szóló 1985. június 27-i 85/337/EGK tanácsi irányelvet (a továbbiakban: Irányelv). Az elsőfokú bíróság kifejtette, hogy Magyarország nem megfelelően ültette át az Irányelvet akkor, amikor annak 4. cikke alapján a 2. számú mellékletben szereplő projekt esetében küszöbértéket határozott meg, mellyel egyszersmind kizárta a környezeti hatásvizsgálati és az egységes környezethasználati engedélyezési eljárásról szóló 314/2005. (XII. 25.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Kvr.) 3. számú mellékletében foglalt környezetvédelmi szempontú mérlegelés lehetőségét. Rögzítette, hogy a felperesek e vonatkozásban helytállóan hivatkoztak az Európai Unió Bírósága (a továbbiakban: EU Bíróság) gyakorlatára. Az elsőfokú bíróság hivatkozott arra is, hogy a jogalkotó a 82/2011. (V. 18.) Korm. rendelettel az Irányelvnek megfelelően módosította a Kvr.-t, melyet az új és a megismételt eljárásokban már alkalmazni kellett. Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint az I. rendű alperesi beavatkozó jogszabálysértő állásfoglalása alapján a hatóságok jogszabálysértő döntést hoztak, melyről a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 339. § (1) bekezdése alapján hozott döntést.
A jogerős ítélet ellen a II. rendű felperes, az I. rendű és a IV. rendű alperesi beavatkozók felülvizsgálati kérelmet, míg az alperes és az I. rendű alperesi beavatkozó csatlakozó felülvizsgálati kérelmet terjesztettek elő.
A II. rendű felperes felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet indokolásának megváltoztatását kérte a Pp. 206. § (1) bekezdése és a Pp. 221. § (1) bekezdése megsértésére figyelemmel. Álláspontja szerint, mivel a megismételt eljárásban a közigazgatási hatóságot kötik a jogerős ítélet megállapításai, jogsértő, hogy az elsőfokú bíróság csak egyetlen érvük alapján hozta meg ítéletét és a többiről nem döntött. Sérelmezte, hogy a bíróság nem foglalkozott a kifutópálya valós hosszával, illetve azzal, hogy a hatóságok nem tisztázták ezt a kérdést. Kifogásolta, hogy a bíróság nem foglalkozott azzal, hogy T. Város településrendezési eljárása során az ÁNTSZ nem javasolta a repülőtér további üzemeltetését. Előadta, hogy az ítélet nem adott választ arra az eljárási kifogására sem, miszerint a közigazgatási eljárás ténylegesen 2010. december 23-án indult és nem 31-én, így az alkalmazandó jogszabály is más lett volna.
A beavatkozók felülvizsgálati kérelmére tett ellenkérelmeiben azok elutasítását és lényegében a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérte. Álláspontja szerint a környezetvédelmi hatóságoknak a várható környezeti hatások miatt legalábbis meg kellett volna fontolniuk a környezeti hatásvizsgálat elrendelésének lehetőségét, az ezzel ellentétes beavatkozói vélemény tarthatatlan. Hivatkozott arra, hogy maga az I. rendű alperesi beavatkozó is rögzítette, miszerint az átminősítési eljárás változásokat eredményez a létesítmény működésben, ezt támasztja alá az is, hogy az átminősítés szabályai a Kr.-ben a létesítés szabályai között helyezkednek el. Kifejtette, hogy az Irányelv vertikális alkalmazása - a küszöbérték miatt - indokolt lett volna. A kifutópálya hossza és az eljárás kezdő időpontja tekintetében korábbi álláspontját ismételte meg.
Az I. rendű alperesi beavatkozó felülvizsgálati kérelmében, illetve csatlakozó felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését, elsődlegesen a felperesek keresetének elutasítását, másodlagosan az elsőfokú bíróság új eljárásra, új határozat hozatalára utasítását kérte. Álláspontja szerint, mint szakhatóság, az eljárás megindításakor hatályos jogszabályok alapján járt el, állásfoglalása jogszerűségét nem érintette, hogy a jogalkotó hibásan ültette át az Irányelvet. Hangsúlyozta, hogy a jelen per tárgyát képező eljárásban előterjesztett kérelem nem repülőtér megvalósítására, hanem egy már meglévő repülőtér átminősítésére irányult, amelyhez nem volt szükség előzetes vizsgálatra. Kiemelte, hogy a Kvr. módosított rendelkezését csak a hatálybalépést követően indult eljárásokban kell alkalmazni.
Az I. rendű alperesi beavatkozó felülvizsgálati ellenkérelmében vitatta a II. rendű felperes állítását, miszerint a kifutópálya hosszabb lenne 799 méternél, mivel a IV. rendű alperesi beavatkozó erre kapott engedélyt, és ha a jövőben attól eltérően üzemelteti, akkor egy újabb hatósági eljárásban lehet rá szankciót kiszabni. Megerősítette, hogy a per tárgya a 2010. december 31-én indult eljárásban hozott alperesi határozat, így nem a Kr. 2010. december 23-án hatályos rendelkezéseit kellett alkalmazni.
A IV. rendű alperesi beavatkozó felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és a felperesek keresetének elutasítását kérte. Sérelmezte, hogy az elsőfokú bíróság döntése alapjául csak az Irányelvet és a hozzá kapcsolódó EU Bírósági gyakorlatot vette figyelembe, holott az Irányelv előírásai nem vonatkoztathatók kérelmére. A repülőtér átminősítése ugyanis nem tekinthető "projektnek". Kifejtette továbbá, hogy maga az Irányelv helyes értelmezése is oda vezet, hogy a repülőterek építése esetén alkalmazandó, valamint ha a projektek megváltoztatása vagy bővítése történik. Kifejtette, hogy esetében az átminősítés nem tartozott az Irányelv I. és II. számú mellékletében felsorolt projektek közé, nem volt szó repülőtér építéséről, az átminősítés nem kívánt sem bővítést, sem fejlesztést, és nem kérte a kifutópálya meghosszabbítását sem.
Az alperes csatlakozó felülvizsgálati kérelmében, illetőleg a felülvizsgálati kérelmekre tett észrevételeiben a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését, a felperesek keresetének elutasítását kérte. Sérelmezte, hogy az elsőfokú bíróság döntése alapjául csak az Irányelvet és a hozzá kapcsolódó EU Bírósági gyakorlatot vette figyelembe, holott az Irányelv előírásai nem vonatkoztathatók a kérelemre, mivel az átminősítés nem sorolható be az Irányelv I. és II. bekezdéseiben megjelölt projektek közé. A II. rendű felperes felülvizsgálati kérelmének valamennyi pontját vitatta. Álláspontja szerint a kifutópálya hossza tekintetében a hatóságok eleget tettek a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) 50. §-ában előírt tényállástisztázási kötelezettségüknek. Az ÁNTSZ állásfoglalására nézve megjegyezte, hogy az egy, a jelenlegitől független eljárásban keletkezett, így relevanciával nem bírt. Hangsúlyozta, hogy a közigazgatási eljárás tárgyát a 2010. december 31-én előterjesztett kérelem képezte, így az akkor hatályos jogszabályt kellett figyelembe venni.
Az I. rendű felperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérte. Álláspontja szerint az Irányelv hibás átültetése megalapozza annak közvetlen alkalmazását, amit az EU Bíróság ítéletei is alátámasztanak. Kifejtette, hogy az átminősítésre a létesítés szabályai alkalmazandók, hiszen a létesítmény jövőbeni működését ez alapvetően befolyásolja. Kifejtette, hogy amennyiben a kifutópálya hossza valóban nem haladná meg a 799 métert, a környezetvédelmi hatóság akkor sem tekinthetne el a hatásvizsgálat szükségességének mérlegelésétől. Hangsúlyozta, hogy az iratanyag tanúsága szerint a közigazgatási eljárás 2010. december 23-án indult és ennek folytán az akkor hatályos szabályokat kellett volna alkalmazni.
A II. rendű felperes, az I. rendű és a IV. rendű alperesi beavatkozók felülvizsgálati kérelme, valamint az alperes és az I. rendű alperesi beavatkozó csatlakozó felülvizsgálati kérelme nem alapos.
A Kúria a jogerős ítéletet a felülvizsgálati és csatlakozó felülvizsgálati kérelmek keretei között vizsgálta felül a Pp. 272. § (2) bekezdése és a Pp. 275. § (2) bekezdése alapján.
A Kúria mindenekelőtt a felperesek eljárásjogi kifogásait vizsgálta és megállapította, hogy azok alaptalanok. A IV. rendű alperesi beavatkozó ugyanis - nem vitásan - először 2010. december 23-án terjesztett elő kérelmet, melyet visszavont, majd 2010. december 31-én kérelmét ismét előterjesztette. A Kúria rámutatott arra, hogy az elsőfokú bíróság részletesen indokolta, miért fogadta el, hogy az érdemi határozattal zárult közigazgatási eljárás a 2010. december 31-én indult eljárás volt. A Kúria azért nem vizsgálta külön az eljárás kezdő időpontját, mert a jogalkotásról szóló 2010. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: Jat.) 15. §-a határozott választ ad arra, hogy az új eljárási szabályt a hatálybalépést követően megkezdett eljárási cselekményekre nézve már alkalmazni kell. Ezért a Kr. 2010. december 24-ével módosult eljárási rendelkezéseit a IV. rendű alperesi beavatkozó kérelmének elbírálásakor alkalmazni kellett, így alaptalan a felperesek azon érvelése, hogy a létesítés szabályai szerint kellett volna a hatóságnak eljárnia.
A II. rendű felperesnek az ÁNTSZ állásfoglalására való hivatkozása - miként erre az alperes helyesen utalt - egy, a jelenlegitől független eljárásban keletkezett, így a jelen perben relevanciával nem bírt. Ugyanakkor az elsőfokú bíróság értékelte a III. rendű alperesi beavatkozó eljárásban figyelembe vett állásfoglalását és a perben tett nyilatkozatát, amivel az egészségügyi szakhatóság véleménye elbírálásra került.
A II. rendű felperes kifogásolta, hogy az elsőfokú bíróság nem döntött a kifutópálya valós hosszával kapcsolatban, illetve arról, hogy a hatóságok nem tisztázták ezt a kérdést. A Kúria rámutatott arra, hogy az elsőfokú bíróság ezzel a kérdéssel az Irányelv kapcsán foglalkozott, és a két kérdést együttesen bírálta el. Hangsúlyozta a Kúria, hogy a környezetvédelmi hatóság - a kérelem ellentmondásait észlelve - többször hiánypótlási felhívásban kért magyarázatot a kifutópálya hosszát érintően, a kérelem pontosítását követően adta meg szakhatósági állásfoglalását, majd az alperes meghozta az átminősítéssel kapcsolatos döntését. A határozat értelmében a kifutópálya hossza 799 méter, amelyet a felperesek által felvetett és a későbbi használathoz kapcsolódó feltételezések nem cáfoltak meg. Megjegyezte a Kúria, hogy más hatósági ügyben, a Kfv. II. 37.633/2014/12. számú döntésében is hasonló álláspontra jutott.
A Kúria a beavatkozók felülvizsgálati kérelmében foglaltakra tekintettel az alábbiakra mutatott még rá.
A IV. rendű alperesi beavatkozó felülvizsgálati kérelmében arra hivatkozott, hogy a 799 méteres kifutópálya hossza, amelyre a IV. osztályú repülőtérré való átminősítés során engedélyt kért, nem érte el a Kvr. 1. számú melléklet 43. sorában szereplő 2100 méteres hosszt, amely a Kvr. erejénél fogva a hatásvizsgálat-kötelessé tétel feltétele, sem a 800 méteres hosszt, amely a Kvr. 3. számú melléklet 43. sora értelmében a Felügyelőség döntésétől függően hatásvizsgálat-köteles. Ugyanezen érvre az I. rendű alperesi beavatkozó is hivatkozott. Ez az érvelés az eljárás során hatályos, Kvr. 1. § (3) bekezdésének rendelkezésén nyugodott.
A Kúria az átminősítéssel érintett kifutópálya hosszával, mint a hatásvizsgálat-köteles jelleget meghatározó tényezővel kapcsolatban megjegyezte, hogy a Kvr. 30. § a) pontja alapján a Kvr. az Irányelvnek való megfelelést szolgálta, így megfelelő átültetés esetén nem tartalmazhatott volna azzal ellentétes szabályokat.
Az EU Bíróság az Irányelvvel kapcsolatos, a IV. rendű alperesi beavatkozó által idézett ügyekben is kimondott megállapításai szerint az Irányelv 4. cikk (2) bekezdése mérlegelési mozgásteret biztosít a tagállamoknak, hogy meghatározzák a projektek egyes típusait, amelyeket vizsgálatnak vetnek alá, vagy az alkalmazandó kritériumokat és/vagy küszöbértékeket. E mérlegelési mozgásteret korlátozza az Irányelv 2. cikk (1) bekezdésében szereplő azon kötelezettség, hogy a jellegüknél, méretüknél vagy elhelyezkedésüknél fogva a környezetre várhatóan jelentős hatást gyakorló projektek esetében hatásvizsgálatot végezzenek (Abraham ítélet, C-2/07. számú ügy, EU:C:2008:133, 42. pont). A felperesek által is idézett egyéb EU Bírósági ítéletek alapján a tagállamok a rögzített kritériumokon és/vagy a küszöbértékeken túl nem hagyhatták figyelmen kívül a projektek valós környezeti hatását és annak jelentős voltát sem (Kraaijeveld ítélet, C-72/95. számú ügy, EU:C:1996:404, 50-51. pontok; Bizottság v Olaszország ítélet, C-83/03. számú ügy, EU:C:2005:339, 19. pont). A Kvr. ezen elveknek való megfelelésének hiányát támasztotta alá, hogy kizárólag a kifutópálya 800 méteres hosszára vonatkozó, és a környezeti hatásvizsgálatot mellőző rendelkezést egy kötelezettségszegési eljárás keretében utóbb törölte a magyar jogalkotó a Kvr. 3. számú melléklete módosításával, 2011. szeptember 15-i hatállyal. Ezzel kétséget kizáróan igazolttá vált a Kvr. Irányelvvel való összeütközése.
A Kúria rámutatott arra, hogy ezért a jogerős ítélet helyesen állapította meg, hogy az uniós joggal ellentétes Kvr.-rendelkezések helyett az Irányelv közvetlen hatályára hivatkozhattak a felperesek, mivel az Irányelvvel ellentétes Kvr. alkalmazása kizárt. Ugyanakkor a felperesek érveivel ellentétben nem pusztán - a felperesek által hivatkozott módon - az Irányelv közvetlen hatálya állt fenn, hanem az Irányelv fordított vertikális hatályára vonatkozó tilalom kivételes feloldása is. A jogerős ítélet helyesen foglalt állást abban, hogy környezeti hatásvizsgálatokkal kapcsolatos ügyekben, ha megállapításra kerülne a hatásvizsgálat szükségessége, a kérdéses földterület használójának szintén viselnie kellene az ilyen határozat következményeit (Salzburger Flughafen ítélet, C-244/12. számú ügy, EU:C:2013:203, 46-47. pontok). Ebben a tekintetben a tagállami átültetési kötelezettség elmulasztásától függetlenül, közvetett módon kötelesek a magánfelek, jelen ügyben a IV. rendű alperesi beavatkozó üzemeltetőként viselni a tagállami kötelezettségek késedelmes teljesítését a később elvégzett hatásvizsgálat miatt.
A IV. rendű alperesi beavatkozó felülvizsgálati kérelmében alaptalanul hivatkozott arra, hogy az Irányelv szerinti projekt hiányában az Irányelvet nem kellett jelen ügyben alkalmazni, mivel e fogalom fizikai munkálatokra és beavatkozásokra vonatkozik. Ennek kapcsán a II. rendű felperes által is idézett EU Bírósági ítéletben elismerték, hogy a létesítményt fizikailag érintő munkálatok vagy beavatkozás hiányában valamely repülőtér üzemeltetésére kiadott engedély meghosszabbítását nem lehet projektnek tekinteni (Gewest ítélet, C-275/09. számú ügy, EU:C:2011:154, 30. pont). Ugyanakkor ezen ítélet egyértelműen kimondta azt is, hogy amennyiben az engedélyezési eljárás korábbi szakaszában nem vizsgálták a repülőteret érintő, egyébként megvalósult munkálatok vagy beavatkozások környezetre gyakorolt hatásait, a tagállami bíróságnak kötelező arról gondoskodnia, hogy e vizsgálatot legkésőbb az üzemeltetésre vonatkozó engedély kiadásakor elvégezzék (Gewest ítélet, EU:C:2011:154, 38. pont).
Mindemellett a rendelkezésre álló adatok alapján megállapítható volt, hogy a repülőtér vonatkozásában korábban nem történt meg a hatásvizsgálat elvégzése, ugyanakkor az elsőfokú hatósági eljárásban hozott 16981-3/2011. számú végzés szerint is a repülőtérré minősítés jelentős változásokat hozott a létesítmény működtetésében, amely alátámasztja, hogy a hatóságnak érdemben döntenie kell a környezeti hatásvizsgálat szükségességéről. A Kúria ezzel összefüggésben megjegyezte, hogy a Kvr. 1. § (1) bekezdése szerint is annak hatálya kiterjedt az 1-3. számú mellékletben meghatározott tevékenységekre, létesítményekre, valamint azok - jelen ügy megítélése szempontjából leglényegesebb - jelentős módosításaira, változtatásaira is, így az átminősítésre az Irányelv rendelkezései és a Kvr. vonatkozó rendelkezései az irányadóak.
Mindezekre tekintettel a Kúria a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta (Kúria Kfv. II. 38.010/2014/15., KGD 2016.26.).
A Kúria több eseti döntésében határozattan állást foglalt az európai jog és a hazai szabályozás összhangját illetően, hangsúlyozva az európai jog dominanciáját. A magyar nemzeti szabályozásnak így meg kell felelnie az Európai Unió irányelvében foglaltaknak, ennek megfelelően tartalmaznia kell minden - az irányelvben írt - adócsökkentési lehetőséget.
Az irányadó tényállás szerint a felperes a vizsgált 2005., 2006., 2001. és 2008. években pénzügyi lízing szolgáltatás nyújtását végezte, melynek során zárt végű pénzügyi lízingszerződéseket kötött különböző eszközökre. Az érintett termék teljes vételárát a birtokba adással, mint teljesítési időponttal leszámlázta a lízingbevevő részére, ebben az időpontban fizetendő általános forgalmi adója (a továbbiakban: áfa) keletkezett. A felperes egyes partnerei szerződését a törlesztőrészlet nemfizetése miatt 2008-ban felmondta, ennek következtében az eszközöket a partnerektől visszavette, ebben az időpontban módosító számlát bocsátott ki, melyben az ellenértéket, az adóalapot és a fizetendő áfát a tényleges használat mértékéhez igazodva csökkentette a korábbi számlához képest. A különbséggel a felperes a 2008. év bevallási időszakaiban a fizetendő áfa összegét csökkentette. Az elsőfokú adóhatóság az ellenőrzés eredményeként hozott határozatában kötelezte a felperest 104 238 875 Ft adókülönbözet, 37 125 000 Ft adóbírság, 35 108 000 Ft késedelmi pótlék és 1 000 000 Ft mulasztási bírság megfizetésére. A hatóság határozata indokolásának 2. pontjában kifejtett jogi álláspontja szerint 2008. évre már az általános forgalmi adóról szóló 2007. évi CXXVII. törvény (a továbbiakban: Áfa tv.) rendelkezéseit kell alkalmazni. A felperes helytelenül járt el, amikor a 2008. évi fizetendő adó összegét csökkentette a lízingszerződések felmondása miatt kiállított korrekciós bizonylatok áfatartalmával az adott adómegállapítási időszakról benyújtott bevallásban történő figyelembevétel helyett. A 2005. év II. és III. negyedévekre kimunkált adókülönbözetek elévülés miatt nem kerültek megállapításra az adózó javára.
A felperes fellebbezése folytán eljáró alperes a 2011. augusztus 29. napján kelt határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta.
A felperes keresetében - többek között - kérte, hogy a bíróság az elsőfokú határozat 2. pontjában a zárt végű pénzügyi lízingszerződések körében rögzített, a másodfokú határozatban helybenhagyott adókülönbözet, valamint az ahhoz kapcsolódó adóbírság és késedelmi pótlék megállapítását mellőzze.
Az. elsőfokú bíróság jogerős ítéletével az elsőfokú határozat indokolása 2. pontjához kapcsolódó kereseti kérelemnek helyt adott, az elsőfokú határozatot megváltoztatta akként, hogy a felperest 2001. adóévben 220 000 Ft, 2008. évben pedig 5 303 000 Ft áfa adónemben megállapított adókülönbözet nem terheli, ennek következtében a határozatban előírt adóbírság összege 35 099 000 Ft-ra, a késedelmi pótlék összege pedig 33 988 055 Ft-ra módosult. Ezt meghaladóan a keresetet elutasította.
A felek között vita tárgyát képezte még, hogy a 2008. évet megelőző adóévekben a felperes csak önellenőrzéssel módosíthatta-e jogszerűen a meghiúsult ügyletek után fizetendő áfa alapját. A lízingszerződések eredeti teljesítési időpontjában az általános forgalmi adóról szóló 1992. évi LXXIV. törvény (a továbbiakban: 1992-es Áfa. tv.) volt hatályban, melynek 45. § (2) bekezdésére figyelemmel a felperesnek nem volt törvényes lehetősége arra, hogy önellenőrzéssel helyesbítse a meghiúsult jogügylet után megfizetett áfát. Ez a jogértelmezés nyilvánvalóan nem áll összhangban a jogalkotó céljával, és az Európai Unió tagállamaiban közvetlen hatállyal bíró, a közös hozzáadottértékadó-rendszerről szóló 2006. november 28-i 2006/112/EK tanácsi irányelv (a továbbiakban: Irányelv) 90. cikk (1) bekezdésével. Az alperes jogértelmezése ahhoz vezetne, hogy a hosszabb futamú ügyletek esetében az elévülési időn túl történő meghiúsulás bekövetkezése esetén a megfizetett áfa helyesbítésére nem lenne lehetőség, figyelemmel arra, hogy az Art. 49. § (3) bekezdése az önellenőrzést csak az elévülési időn belül biztosítja. A fenti uniós rendelkezés egyértelműen megköveteli a meghiúsult ügyletek esetében az adóalap csökkentését, ezért az Áfa. tv. hatályos és korábbi rendelkezését is úgy kell értelmezni, hogy megfeleljen az uniós jog által támasztott követelményeknek. Amennyiben ez nem teljesül, azt a nemzeti bíróság az uniós jog elsőbbsége alapján köteles mellőzni a perben, és olyan döntést hozni, amely megfelel a közvetlen hatállyal bíró Irányelv rendelkezéseinek.
A törvényszék álláspontja szerint a felperes az általa bizonylatkorrekció eredményeként előállott különbözet elszámolásakor jogszabálysértés nélkül járt el, ezért az ebben a vonatkozásban megállapított adókülönbözetet, adóbírságot és késedelmi pótlékot a bíróság mellőzte.
A jogerős ítélet ellen az alperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, annak hatályon kívül helyezése és a kereset teljes körű elutasítása iránt.
A Kúria a Kfv. VI. 35.125/2012/4. számú végzésével a felülvizsgálati eljárást az Európai Unió bírósága előtt C-331/13. számú, folyamatban lévő előzetes döntéshozatali eljárás befejezéséig felfüggesztette, majd az Európai Unió bíróságának döntését követően eljárását folytatta.
A felperes és az alperes az eljárás folytatása után előterjesztett előkészítő iratában fenntartotta korábbi álláspontját, mindketten elemezték az Európai Unió Bírósága C-331/13. számú ítéletét, mely érvelésük szerint alátámasztja a felülvizsgálati kérelmet, illetve a felülvizsgálati ellenkérelmet.
A felülvizsgálati kérelem az alábbiak szerint nem megalapozott.
Az Irányelv 90. cikk (1) bekezdése értelmében elállás, a teljesítés meghiúsulása, teljes vagy részleges nemfizetés, illetve az értékesítés bekövetkezte utáni árengedmény esetén az adóalapot a tagállamok által meghatározott feltételek szerint megfelelő mértékben csökkenteni kell. Az Irányelv 90. cikk (2) bekezdése szerint a tagállamok a teljes vagy részleges nemfizetés esetén eltérhetnek az (1) bekezdéstől.
A lízingszerződések felmondására a lízingbevevők nemfizetése miatt került sor. Az 1992-es Áfa. tv. 45. § (3) bekezdésének hatálya alá tartozó időszakban, valamint az Áfa. tv. 11. § (2) bekezdés b) pontja hatálybalépését követően - 2010. január 1-je után - egyértelművé vált, hogy az adóalap csökkenését a helyesbítő számla kibocsátásának időpontjára eső adómegállapítási időszakban kell figyelembe venni, önellenőrzés ebben a körben nem alkalmazható.
A Kúriának abban a kérdésben kellett döntenie, hogy a 2008-ban kibocsátott helyesbítő számlákhoz kapcsolódó jogkövetkezmények melyik adómegállapítási időszakban és milyen módon vehetők figyelembe, vagyis a felperes jogszerűen járt-e el akkor, amikor a meghiúsult ügyletek után nem önellenőrzéssel, hanem a kibocsátott helyesbítő számlák szerinti időszakokra vette figyelembe a fizetendő áfa csökkenését.
A Kúriának a jogerős ítélet jogszerűsége tárgyában figyelembe kellett vennie a C-337/13. számú ítéletben foglaltakat, melyben az Európai Unió Bírósága (a továbbiakban: EUB) értelmezte az Irányelv 90. cikkét.
Az EUB ítélete 28. pontja szerint az Irányelv 90. cikkének rendelkezéseit úgy kell értelmezni, hogy azokkal nem ellentétes az olyan nemzeti rendelkezés, amely nem írja elő a héa-alap csökkentését az ár meg nem fizetése esetében, amennyiben az e cikk (2) bekezdésében előírt eltérés kerül alkalmazásra. Mindazonáltal e rendelkezésnek ki kell terjednie minden más olyan esetre, amikor az Irányelv 90. cikk (1) bekezdése szerint az ügylet teljesítését követően az adóalany az ellenértéket részben vagy egészben nem kapja meg, ennek vizsgálata pedig a nemzeti-bíróság feladata.
Az EUB ítélete egyértelműen rögzíti, hogy a magyar nemzeti tagállami szabályozás az adóalap csökkentésének felsorolásakor nem veszi figyelembe az Irányelv 90. cikk (1) bekezdésében szabályozott valamennyi esetet, ezért az Irányelv teljes érvényesülése nem biztosított. Ennek következtében a nemzeti bíróság feladata minden olyan eset vizsgálata, amikor az ügylet teljesítését követően az adóalany az ellenértéket részben vagy egészben nem kapta meg.
Az EUB ítéletének 28. pontjában írt feladat kapcsán a Kúria kifejtette, hogy a nemzeti jogalkotó ugyan szabad mérlegelési és döntési jogosultsággal rendelkezik az Irányelv nemzeti jogban való nyelvi megjelenítése vonatkozásában, azonban mozgástere nem korlátlan. Az átültetett jogi normának messzemenően meg kell felelnie az Irányelvben foglalt céloknak.
Az EUB ítéletének 22. és 25. pontja összevetéséből az a következtetés vonható le, hogy amennyiben a vételár (a szolgáltatás díja) teljes vagy részleges meg nem fizetésére azért kerül sor, mert a felek közötti jogviszony megszűnése folytán az eladó (lízingbe adó) a vételár (lízingdíj) megfizetését már nem követelheti, az adóalap csökkentésére való jogosultság fennáll.
A Kúria álláspontja szerint a magyar államnak biztosítania kell valamennyi időszakra vonatkozóan az Irányelv 90. cikk (1) bekezdésében megfogalmazott adóalapcsökkentési lehetőséget, mégpedig teljes körűen.
Abban az esetben, ha az alperesi álláspont helyes lenne, akkor a felperes csak önellenőrzést végezhetne, mégpedig az eredeti számlák szerinti adómegállapítási időszakokra, de csak az elévülési időn belül. Ez az értelmezés kizárja a fizetendő áfa alapjának módosítását az elévült időszakokra, márpedig ez ellentétes az Irányelv 90. cikkével és annak céljával.
A Kúria megítélése szerint az adóhatóság jogszerűtlenül foglalt állást a felperes helyesbítő számlái és az ezek nyomán benyújtott bevallásai helytállóssága körében, és az elévült időszakra jogszerűtlenül tagadta meg az adóalap csökkentését. A felperes helyesen járt el akkor, amikor a helyesbítő számlák kibocsátásához kapcsolódó adómegállapítási időszakban vonta le ezen helyesbítő számlák adójogi konzekvenciáit.
A fentiekre tekintettel a Kúria a Pp. 275. § (3) bekezdését alkalmazva a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta (Kúria Kfv. III. 35.438/2014/5., KGD 2015.92).
Előfordul, hogy egy adott tényállásra hazai és EK rendelet is tartalmaz előírásokat. A Kúria - elvi értékű - döntésében arra mutatott rá, hogy az EK rendeleti szabályozás elsőbbséget élvez, s ebből következik a konkuráló tagállami jogszabály félretétele. A Kúria K.2. döntése a következőket tartalmazza:
Az EMVA-ból finanszírozott Natura 2000 területet érintő kompenzációs támogatás iránti kérelem visszavonására az alkalmazásban és hatályában elsőbbséget élvező EK rendeleti szabályokat kell alkalmazni, mivel a tagállami szabály súlyosabb kötelezettségeket ír elő a kérelmező számára
[1] A felperes 2009. május 13-án nyújtott be egységes kérelem keretében a Natura 2000 gyepterületek kompenzációs támogatása iránti kérelmet az M0WEEM05 számú fizikai blokk 28. sorszámú parcellája vonatkozásában 1 hektár (a továbbiakban: 1. parcella), valamint az F0U3VK07 számú fizikai blokkban található 3. számú parcella (továbbiakban: 2. parcella) 0,33 hektár kiterjedésű területek tekintetében.
[2] Az első fokon eljárt hatóság határozatával a felperes kérelmét elutasította azzal, hogy az 1. parcella esetében a helyszíni szemle eredményeként megállapította a kérelemben feltüntetett jogcímnek nem megfelelő hasznosítást, a 2. parcella esetében pedig a felperes az adategyeztetés alkalmával kérelmét visszavonta. Az első fokon eljárt hatóság a kérelem elutasítását a 796/2004/EK bizottsági rendelet (a továbbiakban: EK rendelet) 15. cikk (3) bekezdésére és az 53. cikk (1) és (2) bekezdésére alapítva, a felperes szándékosan elkövetett szabálytalanságára vezette vissza.
[3] A felperes fellebbezése folytán eljárt alperes az elsőfokú határozatot 2012. április 2-án kelt határozatával helybenhagyta.
[4] A felperes keresete folytán eljárt Debreceni Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság (a továbbiakban: Bíróság) 2013. április 23-án kelt ítéletével a felperes keresetének helyt adott és az alperes határozatát az elsőfokú határozatra is kiterjedő hatállyal hatályon kívül helyezte, az elsőfokú hatóságot új eljárásra kötelezte.
[5] Az ítélet érvelése szerint az 1. parcella esetében szándékos túligénylés nem volt megállapítható, tekintettel arra, hogy a felperes a kérelmét joghatályosan visszavonta. Ebben a körben hivatkozott az EK rendelet preambulum (28) bekezdésére, valamint a 22. cikk (1) és (2) bekezdésében foglaltakra. Utalva az EK rendelet Európai Unió Működéséről szóló Szerződés (a továbbiakban: EUMSZ) 288. cikk (1) és (2) bekezdése szerinti jogforrási jellegére megállapította, hogy az EK rendelet 22. cikke írásbeliséget előíró, de egyéb alakisági követelményt nem támasztó rendelkezése alapján a felperes joghatályosan vonta vissza kérelmét.
[6] A 2. parcella vonatkozásában a Bíróság arra hivatkozott, hogy az alperes határozata nem tartalmazott tényállást és indokolást a kérelem elutasítására. A felperes a perben okirattal bizonyította, hogy a 2. parcella a MePAR rendszerben is Natura 2000-es támogatható terület és az alperes ez esetben nem igazolt szándékos túligénylést. Ezzel megsértette a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) 72. § (2) bekezdése szerinti indokolási kötelezettségét.
[7] A jogerős ítélet ellen az alperes fordult felülvizsgálati kérelemmel a Kúriához.
[8] Felülvizsgálati kérelmében a Bíróság ítéletének hatályon kívül helyezését és a felperes keresetének elutasítását, másodlagosan az elsőfokú bíróság új eljárásra, új határozat hozatalára utasítását kérte. Igényt tartott a felülvizsgálati eljárásban keletkezett költségeinek megtérítésére is.
[9] A felülvizsgálati kérelem jogalapját abban jelölte meg, hogy a Bíróság az 1. parcella kapcsán tévedett akkor, amikor az Európai Mezőgazdasági Garancia Alapból, valamint az Európai Mezőgazdasági Vidékfejlesztési Alapból finanszírozott egyes támogatások igénybevételével kapcsolatos egységes eljárási szabályokról szóló 36/2009. (IV. 3.) FVM rendelet (a továbbiakban: R.) 4. § (2) bekezdését ellentétesnek ítélte az EK rendelet 22. cikk (1) bekezdésével és ezért a tagállami jogszabály félretételével hozott ítéletet.
[10] A 2. parcella esetében arra hivatkozott, hogy a Bíróság ítélete megsértette a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 339. § (1) bekezdését és a 221. § (1) bekezdésébe ütközően állapította meg, hogy a felülvizsgálni kért határozat nem tartalmaz a döntésre vonatkozó indokolást. Az alperes határozatát a 2. parcella vonatkozásában azzal indokolta, hogy a felperes kérelmét visszavonta.
[11] A felülvizsgálati kérelem nem megalapozott.
[12] A Natura 2000 területek kompenzációs támogatása Európai Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Alapból származó támogatás, amelynek alapja az EK rendelet. Az EUMSz. Hatodik rész I. cím 2. Fejezet Az Unió jogi aktusaival foglalkozó 1. szakasz 288. cikk második bekezdése értelmében "[a] rendelet általános hatállyal bír. Teljes egészében kötelező és közvetlenül alkalmazandó valamennyi tagállamban".
[13] Az Európai Unió Bírósága - korábban az Európai Közösség Bírósága - által úgynevezett "soft law"-ként működő joggyakorlata értelmében a rendeleti szintű uniós jogi aktus a tagállami szabályozáshoz képest elsőbbséget élvez, közvetlenül érvényesül és alkalmazandó a tagállamban. Az EK rendeletből fakadó kötelezettségek és jogok érvényre juttatása végső fokon a tagállami bíró feladata, amelynek egyik lehetséges technikája a konkuráló tagállami jogszabály félretétele mellett az EK rendelet közvetlen perbeli alkalmazása.
[14] Nem helyálló ezért az alperes felülvizsgálati kérelme 17-18. pontjában leírt okfejtés, amely az Unió egyéb (pl. irányelvi) aktusainak tagállami bírói alkalmazására vonatkozó, szintén az Európai Unió Bírósága által felállított tesztre utal.
[15] Az EK rendelet a támogatási kérelmek visszavonását szabályozó 22. cikk (1) bekezdése értelmében "[a] támogatási kérelmet részben vagy egészben bármikor vissza lehet - írásban - vonni." Az (1) bekezdés harmadik albekezdése szerint "[a]mennyiben azonban az illetékes hatóság már tájékoztatta a mezőgazdasági termelőt a támogatási kérelemben lévő szabálytalanságokról, vagy értesítette helyszíni ellenőrzési szándékáról, és ez a helyszíni ellenőrzés szabálytalanságokat tár fel, a támogatási kérelemnek a szabálytalanságok által érintett részeit nem lehet visszavonni." Végül a 22. cikk (2) bekezdése értelmében "[a]z (1) bekezdéssel összhangban történő visszavonást követően a kérelmező ugyanolyan helyzetbe kerül, mint amilyenben a támogatási kérelemnek vagy a kérelem szóban forgó részének benyújtása előtt volt.
[16] Ehhez képest az R. 4. § (2) bekezdése szerint "[a]z elektronikus úton, ügyfélkapus azonosítással történő benyújtási kötelezettség az (1) bekezdésben foglaltakon kívül kiterjed az adatváltozás bejelentésére is a módosítás, pontosítás, visszavonás, és a vis maior kérelem vonatkozásában. [...]."
[17] A két normatív rendelkezés összevetéséből egyértelműen kiderül, hogy az írásbeliség formai követelményén túlmutató ügyfélkapus azonosító rendszer lényeges többletkötelezettséget ró az ügyfélre az írásbeliséget előíró EK rendelethez képest. A két norma közötti ellentmondást pedig az alkalmazásában elsődlegességet élvező EK rendelet javára kell feloldani, félretéve az R. rendelkezését.
[18] Ezért helyesen és jogszerűen járt el a Bíróság akkor, amikor a tényállás teljes körű feltárása mellett megállapította, hogy a felperes időben és az EK rendelet követelményeinek eleget téve vonta vissza az 1. parcella tekintetében benyújtott támogatási kérelmét. Az alperes jogsértően állapított meg a felperes terhére szándékos szabálytalanságot. Az EK rendelet 22. cikk (2) bekezdése értelmében a felperest ugyanolyan helyzetbe kell hozni, mint amilyenben a támogatási kérelemnek, vagy a kérelem szóban forgó részének benyújtása előtt volt."
[19] A Kúria 2. parcella tekintetében is jogszerűnek ítélte a Bíróság ítéletét.
[20] A Bíróság ítélete nem ütközik az alperes által megjelölt jogszabályokba.
[21] A Pp. 339. § (1) bekezdése értelmében "[h]a törvény ettől eltérően nem rendelkezik, a bíróság - az ügy érdemére ki nem ható eljárási szabály megsértésének kivételével - a jogszabálysértő közigazgatási határozatot hatályon kívül helyezi, és szükség esetén a közigazgatási határozatot hozó szervet új eljárásra kötelezi". Az alperes a két földterületet érintő támogatási kérelmet egy határozaton belül bírálta el, és az 1. parcella esetében az alperesi jogsértés kétségkívül megállapítható, ezért bírósági felülvizsgálat eredményeként meghozott hatályon kívül helyező döntés nem vitatható.
[22] Az alperes a Pp. 221. § (1) bekezdését jelölte meg megsértett jogszabályként. Eszerint "[a]z ítélet indokolásában röviden elő kell adni a bíróság által megállapított tényállást az arra vonatkozó bizonyítékok megjelölésével, hivatkozni kell azokra a jogszabályokra, amelyeken a bíróság ítélete alapszik. Meg kell röviden említeni azokat a körülményeket, amelyeket a bíróság a bizonyítékok mérlegelésénél irányadónak vett, végül utalni kell azokra az okokra, amelyek miatt a bíróság valamely tényt nem talált bizonyítottnak, vagy amelyek miatt a felajánlott bizonyítást mellőzte.
[23] A Kúria megítélése szerint a Bíróság ezen kötelezettségének is eleget tett: a Bíróság ítéletében megjelölte azokat a jogszabályokat, amelyekre döntését alapította, és számot adott az által mérlegelt bizonyítékokról.
[24] Így az alperes a megismételt eljárásában meghozott döntését az 1. parcella esetében az EK rendelet 22. cikk (3) bekezdése, a 2. parcella tekintetében pedig a 15. cikk (1) és (3) bekezdésére figyelemmel köteles meghozni azzal, hogy indokolási kötelezettségének a Ket. 72. §-ában foglaltakat kell szem előtt tartania.
[25] A kifejtettek értelmében a Bíróság ítéletét jogszerűnek ítélve a Pp. 275. § (3) bekezdésére tekintettel hatályában fenntartotta (Kúria, Kfv. IV. 35.403/2013., EBH 2015.).
Az uniós jog és a tagállami rendelkezés összhangjának biztosítása a szabályok részletes összevetésén alapulhat. A Kúria egyik elvi jelentőségű döntésében részletesen meghatározta azokat a lépéseket, amelyeket végigjárva állást lehet foglalni az ellentét kérdésében. Formai különbség megállapítása nem elegendő, így nem áll fenn az uniós joggal való ellentét, amennyiben a tagállami szabályozás szerinti többletelem az uniós jogszabály alapelvi rendelkezéseit érvényesíti.
A felperes a 2010. évre vonatkozóan 481,63 hektár területre egységes területalapú (a továbbiakban: SAPS) és 21,58 hektárra Natura 2000 gyepterületek kompenzációs támogatása jogcímen nyújtott be 2010. május 17-én támogatás iránti kérelmet.
Az alperes elsőfokú hatósága a SAPS-támogatási kérelmet elfogadó határozatát visszavonta és elutasította a felperes támogatási kérelmét, egyúttal a felperest 18 315 568 Ft visszafizetésére kötelezte. A visszavonásra azért került sor, mert a felülvizsgálati ellenőrzés során a támogatható területek közül három esetében (D91MW-M-09 fizikai blokk 1. számú tábla; a 0120/8 helyrajzi szám alatt, U90T6-C-05 fizikai blokkban a 46. számú tábla; a 0454/1 helyrajzi szám alatt, U90T6-C-05 számú fizikai blokkban a 47. számú tábla; a 0444/2 helyrajzi szám alatt) az alperes megállapította, hogy azok a kérelem benyújtásának idején nem álltak a felperes jogszerű használatában. A ténymegállapításra a belföldi jogsegély iránti kérelem alapján a körzeti földhivatalok adatszolgáltatása alapján került sor. Figyelemmel a három táblára, az igényelt és a megállapított területek közötti eltérés meghaladta a 20%-ot, ezért az alperesi elsőfokú hatóság a 1122/2009/EK bizottsági rendelet (a továbbiakban: EK rendelet1.) 58. cikkére hivatkozással elutasította a felperes 2010. évi SAPS-támogatásra vonatkozó kérelmét.
Mindemellett az első fokú hatóság elutasította a Natura 2000 gyepterületek kompenzációs támogatás iránti kérelmet is, amellyel összefüggésben 227 930 Ft levonást állapított meg a következő három támogatási évre vonatkozóan a Natura 2000 támogatások terhére.
A felperes fellebbezése folytán eljárt alperes a SAPS-támogatás iránti kérelem tárgyában megváltoztatta az első fokú hatóság határozatát azzal, hogy 20 582 328 Ft visszafizetésére kötelezte a felperest. Indokolása értelmében a kérelmezett 481,63 hektár területből a felperes 440,89 hektár vonatkozásában kérelmét késedelmesen, további 1,4 hektár esetében pedig földhasználati jogosultság nélkül nyújtotta be. Döntését a 2007. évi XVII. törvény (a továbbiakban: Eljárási tv.) 26. § (3) bekezdésére, a 38. § (7)-(8) bekezdéseire és 43/A. §-ára, valamint a 22/2010. (III. 16.) FVM rendelet (a továbbiakban: R.1) 3. § (2) bekezdésére, a 34/2010. (IV. 9.) FVM rendelet (a továbbiakban: R.2.) 1. § 7. pontjára, és az EK rendelet1. 58. cikk (3) bekezdésére alapította.
A Natura 2000 kérelem tárgyában is megváltoztatta az első fokú határozatot akként, hogy a felperest terhelő következő három évre történő levonás összegét 249 054 Ft-ban állapította meg (a határozat száma: 245/1301/11601/46/2010., kelte: 2011. szeptember 23.).
Indokai értelmében a felperes nem igazolt az érintett területek vonatkozásában jogszerű földhasználatot.
Az alperes döntését a 128/2007. (X. 31.) FVM rendelet (a továbbiakban: R.3.) 9. § (2) bekezdésére alapította.
A felperes keresetei folytán eljárt Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság (a továbbiakban: bíróság) a pereket egyesítette és egy eljárásban bírálta el a SAPS-támogatással és a Natura 2000 támogatással összefüggésben hozott alperesi határozatok kapcsán benyújtott felperesi kereseteket.
A bíróság a felperes kereseti kérelmeit elutasította.
A felperes felülvizsgálati kérelemmel fordult a Kúriához. Felülvizsgálati kérelmében elsődlegesen a bíróság és az alperes határozatának az első fokú határozatra is kiterjedő hatályon kívül helyezését és az alperes új eljárás lefolytatására kötelezését kérte. Másodlagosan a bíróság ítéletének hatályon kívül helyezését és a Bíróság új eljárás lefolytatására és új határozat hozatalára utasítását kérte.
Felülvizsgálati kérelmét az Európai Unió jogára és arra építette, hogy a bíróság által alkalmazott jog alaptörvény-ellenes.
Állította, hogy a Tanács 73/2009/EK rendeletében (a továbbiakban: EK rendelet2.) foglaltakhoz képest a bíróság által alkalmazott tagállami szabályozás többletfeltételt tartalmaz, amely kollízió eredményeként a bíróságnak a tagállami szabályozás félretételével, az EK rendelet2. közvetlen alkalmazásával kellett volna döntenie a SAPS-támogatással összefüggő kereset megalapozottságát illetően. A felperes a hazai és az uniós jogi szabályozás közötti különbséget abban jelölte meg, hogy míg az EK rendelet2. a támogatás megszerzésének feltételeként a földterületnek a mezőgazdasági termelő rendelkezésére állását írja elő, addig az R.1. 3. § (2) bekezdése és az R.2. 1. § 7. pontja a földterület jogszerű használatának jogszerű jogcímhez kötött okirati igazolását is megkövetelte. Ez a többletkötelezettség pedig az uniós jogban nem ismert adminisztratív feltételt támasztott a támogatás megszerzésére.
Az alperes nem terjesztett elő felülvizsgálati ellenkérelmet.
A Kúria a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (2) bekezdése szerint a felülvizsgálati kérelem keretei között, a 274. § (1) bekezdése alapján tárgyaláson kívül bírálta el.
A felülvizsgálati kérelem nem megalapozott.
A felülvizsgálati kérelem a jogerős ítélet alapjául szolgáló jogszabályok perbeli alkalmazhatóságát vitatta. Felülvizsgálati kérelmének két iránya volt: részben a Bíróság által alkalmazott jogszabályok uniós joggal való ellentétét, részben pedig azok alaptörvény-ellenességét állította. Ezért a Kúriának vizsgálnia kellett, hogy a tagállami és az uniós szabályozás között fennáll-e ellentét és az ellentét megállapítása esetén annak tagállami bírói hatáskörben való feloldhatóságát. Emellett vizsgálnia kellett azt a kérdést is, hogy az R.2. és az R.3. hivatkozott rendelkezései keletkeztetnek-e olyan alkotmányos aggályokat, amelyek feloldására csak az Alkotmánybíróságnak van hatásköre.
Amennyiben a rendeleti szabályok és az uniós jog ellentéte, valamint az alkotmányos aggályok sem igazolódnak, úgy - egyéb irányú felülvizsgálati kérelem hiányában - a Kúriának azt kell megállapítania, hogy a Bíróság érdemben helyes döntést hozott.
I.1. A Kúria elsőként a SAPS-támogatással összefüggő jogi szabályozás uniós jogi vetületeit vizsgálta meg.
Az EuB többszörösen megerősített gyakorlata értelmében (Schouten-ügy, C-34/05. 25. pont; Maatschap Schonewille-ügy, C-45/05. 30. pont; Luigi Ponti és társai ügy, C-375/08. 57-58. pont) a Kúriának elsődlegesen azt kellett vizsgálnia, hogy
I.1.1. következik-e az alkalmazandó uniós jogból az egységes területalapú támogatás igénybevételi feltételeként a terület rendelkezésre állásának jogszerű jogcímmel és okirattal történő igazolása (lásd I.1.1.);
I.1.2. nemleges válasz esetén pedig ellentétes-e az uniós joggal az, ha a tagállami jog feltételként mégis megköveteli azt (lásd I.1.2.).
I.1.1. Az EK rendelet2. az általa hatályon kívül helyezett 1782/2003/EK rendelet gyakorlati tapasztalatai alapján hajtott végre változtatásokat a közös agrárpolitika (KAP) keretébe tartozó közvetlen támogatási rendszerek közös szabályain.
Az EK rendelet2. azonban nem változtatott egyebek mellett az 1782/2003/EK rendelet által létrehozott integrált igazgatási és ellenőrzési rendszer (a továbbiakban: IIER) bevált, az uniós források felhasználására vonatkozó, hatékonynak tűnő ellenőrzés rendszerén, sőt felhatalmazta a tagállamokat arra, hogy az EK rendelet2. hatályán kívül eső közösségi rendszerekre is kiterjesszék azt.
Az EK rendelet2. meghagyta továbbá a 2. cikk g) pontja szerinti új tagállamok számára lehetőségként a közvetlen kifizetések helyett az egységes területalapú támogatási rendszer alkalmazását (EK rendelet2. V. cím 2. fejezet) is. Ennek megfelelően az új tagállamok, így Magyarország is egységes területalapú támogatásban részesíthetnek minden olyan mezőgazdasági területet, amely a csatlakozást közvetlenül megelőzően, 2003. június 30-án "jó mezőgazdasági állapotban tartott" hasznosított mezőgazdasági területnek minősült, függetlenül attól, hogy ebben az időpontban művelés alatt állt-e, és amelyet a szóban forgó új tagállam által a Bizottság jóváhagyását követően meghatározott objektív és megkülönböztetéstől mentes kritériumokkal összhangban kiigazítottak [124. cikk (1) bekezdés első albekezdés]. Az EK rendelet2. 124. cikk (1) bekezdés második albekezdése "hasznosított mezőgazdasági területként" ismerte el a szántóterületeket, az állandó gyepterületeket, az állandó kultúrákat és a konyhakerteket [...].
A támogatás feltétele a továbbiakban a 124. cikk (2) bekezdése értelmében csupán az, hogy "az első albekezdésben említett parcelláknak - vis maior vagy rendkívüli körülmény esetének kivételével - a tagállam által meghatározandó időpontban, de legkésőbb a támogatási kérelem módosítására a tagállamban megállapított időpontban a mezőgazdasági termelő rendelkezésére kell állniuk."
Az EK rendelet2. tehát "kedvezményszabályt" alkalmazott az új tagállamokkal szemben akkor, amikor az V. címében a közvetlen kifizetések tekintetében az új tagállamokra nézve kedvezőbb támogatási szabályokat írt elő, ideértve azt a szabályt is, amely valamennyi, 2003. június 30-án "jó mezőgazdasági állapotúként" megjelölt parcellát támogathatónak minősített, függetlenül annak termelésbe való bevonásától, illetve a hasznosítás mikéntjétől.
Az EK rendelet2. magyar fordítása az angol és francia nyelven közzétett változatokkal egyenértékű terminológiát alkalmazott ("…les parcelles visées au premier alinéa sont ? la disposition de l'agriculteur ..."; "…the parcels referred to in the first subparagraph shall be at the farmer's disposal…").
A fentiekben feltett első kérdésre tehát a Kúriának nemleges választ kellett adnia: az új tagállamokra szabott - egyebekben 2021-ig meghosszabbított - egységes területalapú támogatási rendszerben a meghatározott módon hasznosított mezőgazdasági földterületek széles körben váltak támogathatóvá. A termelőnek nem volt olyan, az EK rendelet2.-ben foglalt direkt kötelezettsége, amely a támogatási kérelemmel érintett parcella vonatkozásában a birtoklás (rendelkezésre állás) okirattal alátámasztott jogszerűségének igazolását írta elő a támogatás feltételeként. A földterületnek a termelő rendelkezésére kellett állnia.
I.1.2. A nemleges válaszra tekintettel a Kúriának a továbbiakban azt kellett vizsgálnia, hogy az alperesi határozat jogszerűségére is kiható jogellenességet eredményezett-e az, hogy a tagállami szabályozás viszont előírt ilyen jellegű kötelezettséget.
Az R.1. 3. § (2) bekezdése értelmében "egységes területalapú támogatás iránti kérelmet az a mezőgazdasági termelő nyújthat be, aki a támogatás alapjául szolgáló terület vonatkozásában az egységes kérelem rendelet alapján jogszerű földhasználónak minősül." Az R.2. 1. § 7. pontja szerint "[e rendelet és a hatálya alá tartozó támogatási jogcímek alkalmazásában]: 7. jogszerű földhasználó: a földhasználati nyilvántartás részletes szabályairól szóló 356/2007. (XII. 23.) Korm. rendelet szerinti földhasználati nyilvántartásban (a továbbiakban: földhasználati nyilvántartás) a tárgyév május 31-i dátum szerinti állapotnak megfelelően földhasználóként bejegyzett ügyfél, vagy az az ügyfél, akinek földhasználati joga önhibáján kívüli okból nem került a földhasználati nyilvántartásba bejegyzésre és a földhasználati jogosultságát igazoló egyéb bizonyító erejű okirattal rendelkezik;".
Ebben a körben azt kellett vizsgálni, hogy az EK rendelet2. V. Fejezet 2. címen kívül (121-125. cikk), milyen jogalkotási mozgástér kínálkozott a tagállamok számára az EK rendelet2. céljainak megvalósítása érdekében.
Az EK rendelet2. (20)-(21) preambulumbekezdése és ahhoz kapcsolódóan a II. Fejezet 4. cím rendelkezései szerint - az IIER 1789/2003/EK rendelet által felállított intézmény mellett - szükséges a komplex, a jogosultsági feltételek fennálltára is kiterjedő, a kölcsönös megfeleltetés módszerét alkalmazó, a tagállamok számára az ellenőrzések hatékonyságát fokozó mozgásteret is biztosító eszközrendszer kialakítása.
Emellett azonban a közös agrárpolitika finanszírozásáról szóló - az alperes határozatának meghozatala idején hatályos -, a Tanács 1290/2005/EK rendeletének 9. cikk (1) bekezdése a Közösség pénzügyi érdekeinek védelme és a közösségi alapok irányításának biztosítékai érdekében kifejezetten elő is írta a tagállamoknak, hogy a közös agrárpolitika keretében meghozzanak "[...] minden olyan törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezést és egyéb intézkedést, amely szükséges a Közösség pénzügyi érdekeinek hatékony védelméhez, és különösképpen ahhoz, hogy: [...]
- az EMGA-ból és az EMVA-ból finanszírozott ügyletek megvalósuljanak, és rendszeresek legyenek;
- megakadályozzák és megbüntessék a szabálytalanságokat;
- behajtsák a szabálytalanság és gondatlanság miatt elveszett összegeket;
- létrehoznak egy hatékony irányítási és ellenőrzési rendszert, beleértve a számlák igazolását, valamint a jóváhagyott kifizető ügynökség felelősének aláírásával ellátott igazoló nyilatkozatot."
A hivatkozott közösségi jogi célkitűzések és a normatív, a tagállamokat kötelező szabályok meggyőzték a Kúriát arról, hogy a tagállamoknak van szabályozási mozgástere abban a kérdésben, hogy a közösség pénzügyi érdekeinek védelme céljából az egységes területalapú támogatások megszerzését az EK rendelet2.-n túli, a támogatás jogszerű felhasználását további garanciákkal biztosító, ha tetszik, többletfeltételekkel bástyázzák körbe. Ilyen többletgaranciát jelent az a dokumentáció, amely a támogatással érintett parcella birtoklásának jogszerűségét igazolja.
Az EuB gyakorlatára tekintettel (Luigi Pontini és társai ügy, C-375/08. 83. pont) a Kúriának meg kellett vizsgálnia a perben alkalmazott jogszabályi rendelkezéseket abból a szempontból, hogy a többletfeltételek eleget tesznek-e az uniós/közösségi jog alapelveiben foglalt kritériumoknak, azaz jellegükben nem minősülnek hátrányosan megkülönböztetőnek, és az azoknak való megfelelés nem jelent aránytalan terhet a mezőgazdasági termelő számára.
A bíróság ítéletének normatív alapját többek között az R.1. 3. § (2) bekezdése adta, amely az R.2. értelmező rendelkezéseire utalt vissza a "jogszerű földhasználó" fogalommeghatározása tekintetében. Az R.2. fentiekben már idézett rendelkezése szerint a földhasználatot okirattal kellett igazolni: az okirat alternatív és egyenértékű módja lehetett a 356/2007. (XII. 23.) Korm. rendelet által felállított földhasználati nyilvántartásból származó adatigazolás, avagy a földhasználati nyilvántartáson kívüli, "egyéb bizonyító erejű okirat", amely alátámasztotta a birtoklás jogszerű jogcímét. Ilyen teljes bizonyító erejű magánokiratnak minősült például a földhasználatra szabályszerű alakiságok mellett megkötött szerződés.
A támogatási feltételként megjelölt okirati bizonyítás célja az, hogy a közösségi/uniós - kiegészítő támogatások esetén a tagállami - költségvetési forrásokhoz csak olyan gazdálkodó jusson hozzá, aki a gazdálkodás tárgyát jogszerűen, jogi értelemben transzparens, igazolható körülmények között használja és folytatja azon tényleges mezőgazdasági tevékenységét. Az okirati bizonyítás az uniós - és tagállami - költségvetési források megszerzésének többletfeltétele, azonban hozzájárul a források felhasználásának hatékonyabb követhetőségéhez, ezért az a tárgyilagos mérlegelés szerinti szükséges többletfeltételnek minősült.
Az R.1. és az R.2. olyan adatigazolásra kötelezi a mezőgazdasági termelőt, amely közhiteles és bárki számára hozzáférhető nyilvántartásból lekérhető. A földhasználati nyilvántartás megkeresése és onnan az ötéves támogatási ciklusban az éves kifizetési kérelemhez csatolt adatkérés nem minősíthető aránytalan tehernek. Emellett jellege szerint az ágazati sajátosságokhoz kapcsolódó nyilvántartásról van szó, ezért a Natura 2000-es területeken folyó gazdálkodás kritériumaként történő előírása sem tekinthető a támogatás feltételeként aránytalanul terhes kötelezettségnek. E többletfeltétel súlyát relativizálja továbbá az is, hogy a kötelezettségnek az R.2. rendelkezései értelmében a mezőgazdasági termelő a megfelelő alakiságokkal létrejött földhasználatot igazoló ügyleti megállapodásával, szerződésével is eleget tehetett.
Az R.1. és az R.2. jogszabályok. Az R.1. 1. §-ából, a 2. § 9. pontjának fogalommeghatározásából, valamint az R.2. 1. § 4. pontjából következő személyi hatály alapján megállapítható, hogy az egységes területalapú támogatást igénylő valamennyi mezőgazdasági termelőt homogén csoportba tartozóként kezelték és írták elő kötelezettségként számukra a támogatás feltételeként a jogcím igazolását. Ezért e kötelezettség nem tekinthető hátrányosan megkülönböztetőnek sem.
Összességében tehát a Kúria - az EuB gyakorlatának nyomdokain haladva - nem látott ellentétet a SAPS-támogatásra vonatkozó és a Bíróság által a perben alkalmazott R.1. és R.2. és az EK rendelet2. rendelkezései között. Így arra a következtetésre jutott, hogy a SAPS-támogatás iránti kérelem bíróság általi elbírálásának a perben alkalmazható alapját képezhette az R.1. és az R.2. felperes által támadott rendelkezése.
A közösségi/uniós jog - az abból fakadó jogok és kötelezettségek - tagállami érvényre juttatásának több lehetséges, az uniós jog, valamint az EuB által is elismert technikája létezik. A Kúria a jelen esetben nem látott indokot arra, hogy a Pp. 155/A. §-a alapján a per tárgyalásának felfüggesztése mellett az EuB-hoz forduljon az uniós jog értelmezése érdekében. A hivatkozott C-375/08. számú ügyben az EuB - éppen tagállami bíró által kezdeményezett előzetes döntéshozatali eljárásban, agrártámogatási ügyben - arra a következtetésre jutott, hogy a tagállami jogalkotó a Közösség pénzügyi érdekeinek védelme érdekében, többletkövetelményként előírhatja a földhasználat jogszerűségének okirati bizonyítását. Emellett annak vizsgálatára kötelezte/hatalmazta fel a tagállami bíróságot, hogy a tagállami szabályozásban megjelenő többletfeltétel nem jelent-e aránytalan terhet és hátrányos megkülönböztetést a termelők számára.
A Kúria mérlegelése szerint a bíróság által a perben alkalmazott R.1. és R.2.-beli okirati bizonyítási kötelezettség sem aránytalannak, sem pedig diszkriminatívnak nem volt minősíthető, ezért ebben a tekintetben a felperes felülvizsgálati kérelmét megalapozatlannak, a bíróság ítéleti döntését jogszerűnek minősítette.
A Kúria a kifejtettek értelmében nem látta megalapozottnak a felperes perben alkalmazott jogszabályok alkalmazhatóságával összefüggésben megfogalmazott uniós jogon, illetve az Alaptörvényen alapuló aggályait, ezért a Bíróság ítéletét a Pp. 75. § (4) bekezdése alapján hatályában fenntartotta (Kúria, Kfv. IV. 35.319/2013/3., KGD 2014.174.).

Jogegységi határozat alkalmazása

Sajátosan alakul a jogszabálysértés megállapítása, ha a jogellenesség megállapításának alapja egy jogegységi határozat. A jogegységi határozat ugyan - többségi álláspont szerint - nem jogszabály, nem állapíthat meg új jogot, vagy kötelezettséget, ám a határozat gyakran olyan új elemeket tartalmaz, amely megváltoztatja az addigi gyakorlatot.
A Legfelsőbb Bíróság gyakorlatát bizonytalannak vélem. Nem egységes a gyakorlat még abban a kérdésben sem - s ez is jellegének tisztázatlanságával van összefüggésben, hogy a jogegységi határozat hatályát egy másik döntéssel hogyan szünteti meg (hatályon kívül helyezi? nem tartja fenn? nem alkalmazandó?). A bírói gyakorlat próbálja elsimítani ezeket az egyenetlenségeket. Így egy eseti döntésben arra mutatott rá, hogy a jogegységi tanács határozatát - a Magyar Közlönyben történt közzétételétől kezdődően - a bíróság akkor sem mellőzheti, ha arra a peres felek nem hivatkoztak, továbbá, hogy a jogegységi határozatot a folyamatban lévő ügyben is alkalmazni kell (Legf. Bír. Pfv. 22.073/2008., BH 2009.145.)
Ez a vélemény helytálló, ha a jogegységi határozat feladatát csupán jogértelmezési tevékenységnek tekintjük és a bírói gyakorlat meghatározó tételeinek jogkeletkeztető (törvényrontó) erejét nem fogadjuk el. A jogegységi határozat azonban gyakran normaként viselkedik, s néha még a szövegezése is normára emlékeztet [például a 4/2003. PJE rendelkező része: "a Pp. 105. §-ának (4) bekezdésében foglaltak nem alkalmazhatóak (...) vagy "a Legfelsőbb Bíróság PK 13. polgári kollégiumi állásfoglalásának III. pontja e jogegységi határozat közzétételétől nem alkalmazható".] Ilyen jellegű jogegységi határozat esetében a jogbiztonság követelménye megkívánja, hogy a határozat alkalmazásának pontos időpontja egyértelmű legyen.
A Legfelsőbb Bíróság Közigazgatási Kollégiuma véleményében [12/2010. (XI. 8.) KK vélemény] az eseti döntésben foglalt álláspontját erősítette meg. Eszerint: a Legfelsőbb Bíróság által hozott jogegységi határozat a közzétételétől a folyamatban lévő eljárásban is alkalmazandó (Pp. 274. §).
A vélemény indokolása a következőkre mutatott rá:
A Magyar Köztársaság Alkotmányáról szóló 1949. évi XX. törvény 47. § (2) bekezdése szerint a Legfelsőbb Bíróság biztosítja a bíróságok jogalkalmazásának egységét, jogegységi határozatai a bíróságokra kötelezőek.
A bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997. évi LXVI. törvény (a továbbiakban: Bszi.) 32. § (4) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a jogegységi tanács határozatát "a Magyar Köztársaság nevében" hozza, és azt a Magyar Közlönyben közzé kell tenni.
Sem az Alkotmány, sem a Bszi. nem tartalmaz rendelkezést arra vonatkozóan, hogy a jogegységi határozat a meghozatalakor folyamatban lévő vagy csak az azt követően indult eljárásban alkalmazandó. Mivel azonban a jogegységi határozat a bíróságokra kötelező, és célja a joggyakorlat egységének elősegítése, azt a bíróság - annak a Magyar Közlönyben való megjelenésétől kezdődően - ítélkező munkájában alkalmazni köteles, abban az esetben is, ha folyamatban lévő peres vagy nemperes eljárásban hoz döntést. A jogalkalmazás egységének biztosítása - adott esetben - éppen a határozat hozatalával történik, annak során pedig a jogegységi határozatban foglalt iránymutatás nem hagyható figyelmen kívül. Ezt a jogértelmezést támasztja alá a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény 274. § (5) bekezdése alapján kezdeményezett jogegységi eljárás, amelyet a felülvizsgálati eljárásban a Legfelsőbb Bíróság valamely tanácsa azért kezdeményez, mert jogkérdésben el kíván térni egy másik ítélkező tanács határozatától [Bszi. 29. § (1)-(2) bek.]. A jogegységi eljárás befejezése után a bíróságnak az adott ügyben a jogkérdést elvi jelleggel eldöntő jogegységi határozatnak megfelelő határozatot kell hoznia.
A vélemény - álláspontom szerint - nem ad végleges választ erre a kérdésre.
Két út kívánkozik: a Legfelsőbb Bíróság lemond arról, hogy értelmező állásfoglaláson kívüli, normatív tartalmú jogegységi döntéseket hozzon. Ezzel viszont megfosztaná magát a bírói jog alkotásától, s ez nagy ár lenne. A másik: lemondani a jogegységi határozat visszamenőleges alkalmazásáról, s megjelölni az alkalmazás kezdő időpontját.
Az ismertetett bírói gyakorlatot megerősíti az a konkrét ügy, amelyben a Legfelsőbb Bíróság kimondta, hogy a közigazgatási per során hatályba lépett új jogszabály az alperesi határozat jogszerűségét nem érinti (természetesen a jogszabály eltérően is rendelkezhet).
A B. Önkormányzat Jegyzője megbízásából eljáró Közigazgatási Iroda Építéshatósági Csoportja - mint elsőfokú építésügyi hatóság - a 2005. október 12. napján kelt határozatával az alperesi beavatkozó építtető kérelmére a 134 796 hrsz.-ú, 1638 m2 területű ingatlanon ötlakásos lakóépület építésére - feltételekkel - építési engedélyt adott.
Az elsőfokú határozat ellen a felperes által előterjesztett fellebbezés folytán eljárt alperes 2006. november 13. napján kelt határozatával - a fellebbezés elutasítása mellett - helybenhagyta az elsőfokú határozatot.
Az alperesi határozattal szemben benyújtott felperesi kereset annak - az elsőfokú határozatra is kiterjedő - hatályon kívül helyezését kérte.
Hivatkozott arra, hogy a többlakásos társasház megépítésének megakadályozása érdekében a kerületi önkormányzat az L4 jelű, intenzív kertvárosias lakóterület keret-övezetbe sorolt területeire vonatkozóan a 12/2007. (IV. 10.) számú önkormányzati rendeletével változtatási tilalmat rendelt el. Ezt a rendeletet - a felperes szerint - a folyamatban lévő ügyekben is alkalmazni kell, a bíróság előtti, a határozat felülvizsgálatára irányuló per is folyamatban lévő ügynek tekintendő.
A bíróság megállapította, hogy az Alkotmánybíróság az 58/2009. (V. 22.) AB határozatával a 12/2007. (IV. 10.) számú önkormányzati rendeletet a határozat közzétételének napjával megsemmisítette.
A bíróság a felperes keresetét elutasította.
Ítéletének indokolásában megállapította, hogy a felperesnek az alkotmányellenes, és a megsemmisített jogszabályra történő hivatkozását a bíróság nem vehette figyelembe.
A felperes felülvizsgálati kérelme szerint a perbeli építkezést az Alkotmánybíróság által hatályon kívül helyezett kerületi önkormányzati rendelet helyébe lépett 14/2009. (III. 30.) önkormányzati rendelet tiltja, mely a folyamatban volt per idején - 2009. június 1-jén - hatályba lépett.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A Pp. rendelkezései alapján a jelen felülvizsgálati eljárásban a Legfelsőbb Bíróság kizárólag azt vizsgálhatta, hogy a 2009. június 1-jén hatályba lépett önkormányzati rendeletet a bíróságnak az alperesi határozat ellen benyújtott kereset elbírálásakor alkalmaznia kellett volna, vagy nem.
A bírósági felülvizsgálatra irányuló kereset elbírálása során a bíróság azt vizsgálhatja, hogy az alperesi határozat a meghozatala idején hatályban volt, és az eljárására irányadó jogszabályi rendelkezéseknek (eljárási és anyagi jogi jogszabályoknak) megfelel-e, azok alapján megállapítható-e a kereseti kérelemben megjelölt jogszabályi rendelkezések megsértése.
Tekintettel arra, hogy a felülvizsgálati kérelemben hivatkozott önkormányzati rendelet 2009. június 1-jén lépett hatályba, az alperesi határozat pedig 2006. november 13-án született, megállapítható, hogy az alperesi határozat felülvizsgálatára a három évvel később született önkormányzati rendelet nem volt alkalmazható. (Legf. Bír. Kfv. IV. 37.669/2009. KGD 2011/30.)
Annak a kérdésnek eldöntése során, hogy melyik jogszabály alkalmazható a konkrét ügyben: a bírói gyakorlat nem tekinti külön eljárási szakasznak a végrehajtási eljárást. Emiatt a korábbi jogerős és végrehajtható határozatban foglalt kötelezés törvényessége - ha az 1957. évi IV. törvény hatálya alatt indult eljárásban hozták a végrehajtható határozatot - ennek hatósági kikényszerítésére az 1957. évi IV. törvény és nem a 2004. évi CXL. törvény rendelkezéseit kell alkalmazni.
Az elsőfokú bíróság az alperes határozatát az elsőfokú határozatra is kiterjedően részben - "kizárólag az elrendelt bontás végrehajthatósága körében" - hatályon kívül helyezte, egyebekben a felperes keresetét elutasította. Megállapította, hogy az építésügyi hatóságnak az ingatlan-nyilvántartási bejegyzésre, mint új tényre figyelemmel érdemben kellett vizsgálnia a felperes kérelmét. Hivatkozott a közigazgatási perben irányadó bizonyítási szabályokra - így a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 324. § (1) bekezdése folytán alkalmazandó Pp. 164. § (1) bekezdésére - és kiemelte, hogy a felperest terhelte annak bizonyítása, hogy az adott állapot jelentős érdeksérelmet nem okoz, illetőleg megfelel a korábbi építési szabályoknak. Figyelemmel arra, hogy a felperes a bizonyítási kötelezettségének nem tett eleget, levonta azt a következtetést, hogy a fennmaradási engedély iránti kérelem elutasításának jogszabályi feltételei fennálltak, e körben a közigazgatási határozat törvényes.
A jogerős ítélet ellen az alperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, melyben a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és a felperes keresetének elutasítását kérte. Állította, hogy a jogerős ítélet sérti a Ket. 171. § (1) bekezdését tekintettel arra, hogy a Ket. rendelkezéseit csak a törvény hatályba lépése után indult ügyekben és a megismételt eljárásban kell alkalmazni. Hivatkozott arra, hogy az 1996. május 24-én meghozott bontási határozat végrehajtására az államigazgatási eljárás általános szabályairól szóló 1957. évi IV. törvény (a továbbiakban: Áe.) rendelkezései alkalmazandók, és a végrehajtási jog elévülését nem lehet megállapítani, mert az Áe. nem tartalmaz abszolút határidőt.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelem keretei között vizsgálva megállapította, hogy az alperes felülvizsgálati kérelme alapos.
Az elsőfokú bíróság érdemben tévesen foglalt állást a bontás végrehajthatóságának elévülése tekintetében, mert a bontást az 1996. május 24-én kelt elsőfokú határozat rendelte el, e határozat a jogorvoslatok kimerítését követően 1999. május 6. napján vált végrehajthatóvá. A szabálytalan építkezés miatt tehát az Áe. hatálya alatt indult meg az építésrendészeti eljárás, a bontás elrendelésére, de a bontást elrendelő határozat végrehajtására is az Áe. szabályait kell alkalmazni, mert az államigazgatási/közigazgatási eljárás három szakaszból áll: elsőfokú/vagy alapeljárás, jogorvoslati szak, végrehajtási szak. A végrehajtási eljárás még akkor is az államigazgatási/közigazgatási eljárás része, ha az a közigazgatási eljárás viszonylag önálló szakasza, és az a közigazgatási eljárásnak nem mindig szükségszerű része (lásd önkéntes teljesítés). A végrehajtási eljárás lényege az alapeljárásban hozott döntés szerint az ügyfelet (jelen esetben az önkormányzatot) terhelő kötelezettség tényleges realizálása. Mivel szükséges esetben a közigazgatási eljárás a végrehajtási eljárással zárul, végső soron ez biztosítja az anyagi jog érvényesülését, ez okból nem lehet - különösen kifejezett jogszabályi rendelkezés hiányában - a végrehajtási eljárást az alapeljárástól elkülönülten kezelni, azt új eljárásnak minősíteni, és arra az alapeljárástól eltérő eljárási szabályokat alkalmazni.
Téves ezért az elsőfokú bíróság azon megállapítása, hogy - az egyébként a felülvizsgált határozatban nem is szereplő - bontási kötelezettség végrehajtására a Ket. szabályait, így ezen belül is a Ket. 150. §-ának rendelkezéseit kellene alkalmazni, mert a Ket. 171. § (1) bekezdése külön nevesíti, hogy a Ket. a törvény hatályba lépését követően indult ügyekben és a megismételt eljárásokban kell alkalmazni, mely az 1996-ban indult ügyben való Ket. alkalmazást egyértelműen kizárja. (Legf. Bír. Kfv. II. 38.194/2010., BH 2012/181.)

Döntés felülvizsgálata

Az Áe. 72. § (2) bekezdése korábban úgy rendelkezett, hogy bírósági felülvizsgálatnak csak az ügy érdemében hozott jogerős határozat ellen van helye. A Ket. ilyen feltételt nem támaszt, azonban a dolog lényege szerint ez a feltétel nem változott. A Ket. 109. § (1) bekezdése ugyanis a jogerős határozat felülvizsgálatáról rendelkezik. A Ket. 71. §-a a hatósági döntéseket sajátosan csoportosítja: a határozatok és végzések között különböztet. A hatóság - néhány törvényben meghatározott kivétellel - az ügy érdemében határozatot hoz, az eljárás során eldöntendő egyéb kérdésekben pedig végzést bocsát ki [Ket. 71. § (1) bek.]. Így a törvény az ügy érdemében született döntések - a határozatok - bírósági felülvizsgálatát teszi lehetővé.
Meghatározott végzések ellen is lehetőséget ad a Ket. a döntés felülvizsgálatára, ez azonban kivételes lehet [109. § (2) bek.].
Az eljárás folyamán hozott végzések törvényessége a határozat felülvizsgálata iránti perben természetesen elbírálható, sőt ha az eljárási jogsértés az érdemi döntésre is kihatott, ez okból a döntés hatályon kívül helyezésének és új eljárásra utasításnak is helye lehet.
A Ket. 98. § (3) bekezdésben meghatározott végzések ellen a törvény önálló fellebbezési jogot biztosít, s ezzel összefüggésben a 109. § (2) bekezdése e végzések bírósági felülvizsgálatát is lehetővé teszi.
A Ket. 2008. évi módosítása előtt - az ellentmondásos szabályozás miatt - vita volt abban, hogy a felsorolt tárgyú másodfokú végzések ellen van-e helye bírósági felülvizsgálatnak.
A bírói gyakorlat a Ket. korábbi hatályos szövege alapján a felülvizsgálatot kizárta, a következő indokok alapján.
A Ket. 2008. évi módosítása a kérdést eldöntötte. A 98. § (3) bekezdése szerint önálló fellebbezésnek van helye
a) az ideiglenes biztosítási intézkedésről szóló,
b) a kérelmet érdemi vizsgálat nélkül elutasító,
c) az eljárást megszüntető,
d) az eljárás felfüggesztése tárgyában hozott,
e) a 33/A. §-ban meghatározott fizetési kötelezettséggel kapcsolatos,
f)
g) az eljárási bírságot kiszabó,
h) a fellebbezési határidő elmulasztása miatt benyújtott igazolási kérelmet elutasító,
i) az iratbetekintési jog korlátozására irányuló kérelem tárgyában hozott és
j) a fizetési kedvezménnyel kapcsolatos, az eljárási költség megállapításával és viselésével kapcsolatos, a költségmentesség iránti kérelmet elutasító, a költségmentesség módosításáról vagy visszavonásáról szóló elsőfokú végzés ellen.
A másodfokon hozott ilyen végzésekkel kapcsolatban - lényegében a Pp. megoldását átvéve - a törvény úgy rendelkezik, hogy "a másodfokú döntést hozó hatóság által hozott elsőfokú végzésekkel szembeni fellebbezésre a (2)-(4) bekezdést kell alkalmazni". Tehát a (3) bekezdésben felsorolt végzések ellen önálló fellebbezésnek van helye.
Bírósági felülvizsgálatra mindkét fajta hatósági döntés (a határozat és a végzés) esetében is akkor kerülhet sor, ha a fellebbezési jogot kimerítették, vagy a fellebbezés kizárt [kivéve a Ket. 109. § (2) bekezdés szerinti eseteket].
Az "érdemi határozat" feltételének a felülvizsgálatra vonatkozó rendelkezésből történő mellőzése gyakorlatilag kiszélesíti a bírósági felülvizsgálat lehetőségét, mindenképpen egyszerűbbé, átláthatóbbá teszi a bírósági gyakorlatot, hiszen a keresetet befogadó bíróságnak többnyire formai szempontok szerint lehet döntenie.
Végső következtetését tekintve helytálló a 3/1998. KJE számú jogegységi döntésben kifejtett álláspont, nevezetesen, hogy a közigazgatási szervnek a közigazgatási jogiszony hiányára vonatkozó - a hatáskör hiányát megállapító - döntése bíróság által felülvizsgálható. A Legfelsőbb Bíróság azt a határozatot minősítette érdeminek, amelyben a hatóság arról döntött, hogy az adott kérdésben nincs közigazgatási jogviszony, és emiatt nem tartozik egyetlen közigazgatási szerv hatáskörébe sem a kérelem elbírálása. A Ket. 30. §-a szerint azonban a hatóságnak a kérelmet - érdemi vizsgálat nélkül - el kell elutasítania, ha nincs hatásköre és a kérelem áttételének nincs helye. Gyakorlati jelentősége azonban a kérdésnek nincs, ugyanis ezt a végzést is - nemperes eljárásban - felülvizsgálhatja a bíróság [Ket. 109. § (2) bek.].
A döntéseknek végzésre és határozatra való felosztásával van kapcsolatban a bírói gyakorlatban felmerült a következő kérdés:
Ha a másodfokon eljárt közigazgatási szerv a döntését tévesen határozatnak jelöli - holott adott esetben csak végzés lett volna meghozható -, a bíróság köteles-e a másodfokon eljárt közigazgatási szervet az elnevezés kijavítására felhívni, vagy enélkül is a nemperes eljárás szabályai szerint vizsgálhatja felül azt a közigazgatási döntést, amely a jogszabály értelmében végzésnek minősül?
A bírói gyakorlat úgy foglalt állást, hogy a keresetlevél megvizsgálása során a bíróság jogköre nem terjed odáig, hogy azonnal határozzon arról, hogy helytelen a határozati forma megjelölése, és az általa helyesnek tartott megnevezés szerint válassza meg a bírósági eljárási formát; és különösen nem teheti meg azt, hogy a bírósági eljárás ezen szakaszában a döntés megnevezésének kijavítására hívja fel a másodfokú hatóságot.
Ez a bírói gyakorlat nem adott egyértelmű, világos választ arra, hogy az aktusokat (beadványokat, döntéseket stb.) elnevezésük vagy tartalmuk szerint kell-e elbírálni.
Az anyagi és az eljárás jogunkban is általánosan érvényesülő jogelv, hogy nem az aktus elnevezése, hanem tartalma határozza meg az alkalmazandó jogkövetkezményeket. Így az Alkotmánybíróság körlevélnek, leíratnak nevezett aktusokat, mint az államirányítás eszközeit vizsgálta felül [60/1992. (XI. 17.) AB hat.].
A Közigazgatási Kollégium merész lépésre szánta el magát, az eddigi értelmezést félretéve visszatért ahhoz a klasszikus elvhez, hogy a közigazgatási szerv aktusát nem elnevezése, hanem tartalma szerint kell elbírálni.
Az erről szóló jogegységi határozat a következőket tartalmazza:
I. A bíróság a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) 109. § (1) és (2) bekezdése alapján a téves formában meghozott közigazgatási döntést, illetve a nem alakszerű formában megjelenő közigazgatási aktust hivatalból a tartalma szerinti eljárásban vizsgálja felül.
II. A bíróság a fél beadványát tartalma szerint veszi figyelembe, ezért a beadvány elnevezésétől függetlenül a végzés ellen benyújtott felülvizsgálati kérelmet nemperes eljárásban, a határozat ellen benyújtott kérelmet peres eljárásban bírálja el. A bírósági eljárás peres vagy nemperes jellege a közigazgatási döntés tartalma szerinti helyes elnevezéséhez igazodik.
A jogegységi határozat indokolása a következőre mutat rá:
A Ket. hatálybalépését követően konkrét ügyekben visszatérő jogkérdésként merült fel, hogy a bíróság milyen eljárást folytasson le, ha észleli, hogy a hatóság az ügy érdemében végzés formájában hozta meg döntését, illetve eljárási kérdésben határozatot bocsátott ki.
A jogbizonytalanság megszüntetése érdekében a Legfelsőbb Bíróság Közigazgatási Kollégiuma a 2006. évi konzultációs értekezleten 17. sorszám alatt kollégiumi véleményt hozott arról, hogy "a keresettel megtámadott döntés "átminősítésére", azaz a határozat megjelölés végzésre való átjavítására a bíróságnak nincs jogszabályi lehetősége. A peres, vagy nemperes eljárási jelleget a közigazgatási szerv döntésének tényleges megnevezése határozza meg...". Ugyanilyen álláspontot foglalt el a Legfelsőbb Bíróság a Legfelsőbb Bíróság Határozatainak Hivatalos Gyűjteménye 2008/1. számában közzétett EH 2008.1826. és EH 2008.1829. sz. elvi határozataiban is.
Az elmúlt időszakban konkrét ügyek kapcsán aggályok merültek fel a folytatott ítélkezési gyakorlat helyességét illetően. Olyan esetek fordultak elő, melyek felvetették annak újragondolását, hogy a Legfelsőbb Bíróság iránymutatása megfelelően biztosítja-e a közigazgatási döntések érdemi felülvizsgálatát, a bírósághoz fordulás alapjogának érvényesülését, az ügyféli jogok zavartalan gyakorlását. Felmerült az az alkotmányossági kérdés is, hogy a jelenleg folytatott ítélkezési gyakorlat nem vezet-e ahhoz a nemkívánatos következményhez, hogy a közigazgatási szervek téves elnevezésű döntései akadályozzák az önálló bírói hatalmi ág működését, a bíróság hatáskörének gyakorlását, a jogorvoslathoz való jog érvényesítését.
A Ket. 71. § (1) bekezdése értelmében a hatóságnak az ügy érdemében határozatot, az eljárás során felmerülő minden más kérdésben végzést kell kibocsátania.
Érdeminek minősül a közigazgatási hatóságnak az az egyedi, konkrét közigazgatási ügyben hozott döntése, amellyel az ügy tárgyát képező vitát végleg eldönti, a jogkérdést elbírálja. A közigazgatási hatóságnak az ügy érdemében hozott - azaz az ügyfél kérelmének helyt adó, vagy azt érdemi vizsgálatot követően elutasító, az ügyfél részére kötelezettséget előíró, továbbá az ellenérdekű ügyfelek között létrejött egyezséget jóváhagyó - döntését határozati formában kell meghoznia. Határozat jellegű döntésnek minősül a hatósági bizonyítvány, hatósági igazolvány és hatósági nyilvántartásba történő bejegyezés is.
A közigazgatási szervnek végzést kell hoznia azokban az esetekben, amikor ezt a Ket. kifejezetten előírja és ennek hiányában akkor is, ha eljárási természetű kérelmet bírál el, vagy ilyen jellegű kötelezettséget állapít meg.
A Ket. ugyanakkor lehetőséget ad a határozaton és a végzésen kívüli egyéb formák alkalmazására, és a gyakorlatban is számos, ún. egyéb formát alkalmaz a közigazgatási hatóság (pl.: értesítés, tájékoztatás). Ezek az alapvetően az ügyfelek tájékoztatását szolgáló iratok közigazgatási döntést (aktust) nem tartalmazhatnak.
A Ket. 109. § (1) bekezdése értelmében bírósági felülvizsgálatra peres eljárásban a hatóság jogerős határozata ellen benyújtott kereset indításával kerülhet sor, és a Ket. 109. § (2) bekezdése szerinti törvényi feltételeknek megfelelő végzések ellen kezdeményezhető a bíróság előtt nemperes eljárás. Mindkét esetben feltétel, hogy a hatósági eljárásban a fellebbezésre jogosultak valamelyike a fellebbezési jogát kimerítse, vagy a fellebbezést a törvény rendelkezése zárja ki [Ket. 109. § (3) bekezdése].
Ha a hatóság a Ket. 71. § (1) bekezdésben szabályozott döntési formától eltérően az ügy érdemében végzést, az eljárás során felmerülő kérdésben pedig határozatot bocsát ki, a döntés elnevezése nem felel meg a tartalmának. A jogorvoslatok során a bíróság érdemi felülvizsgálati hatásköre és eljárási rendje azonban a hatósági döntés tartalmának megfelelő elnevezéséhez kapcsolódik. Ezért a bíróságnak minden esetben először arról kell döntenie, hogy egyáltalán van-e helye, ha igen milyen (peres vagy nemperes) bírósági felülvizsgálatnak, és csak ezt követően kerülhet sor a közigazgatási döntés eljárási és anyagi jogi (tartalmi, érdemi) szempontból történő felülvizsgálatára, mégpedig a peres vagy nemperes eljárásra irányadó szabályok által behatárolt körben.
Az indítványban felvetett jogkérdések megválaszolásánál a jogegységi tanács a következő alkotmányossági elveket vette figyelembe:
A Magyar Köztársaság Alkotmányáról szóló 1949. évi XX. törvény (Alkotmány) 2. § (1) bekezdése a jogállami klauzulát fogalmazza meg, melynek lényege, hogy a közhatalommal rendelkező szervek a jog által meghatározott keretek között fejtsék ki tevékenységüket [56/1991. (XI. 8.) AB határozat, ABH 1991. 454., 456.]. Ehhez a tartalmi meghatározáshoz kapcsolhatók az eljárási garanciák is, pl. a jogorvoslathoz való jogot szabályozó Alkotmány 57. §-a.
Az Alkotmány 57. § (5) bekezdése azonban nem teremt közvetlen lehetőséget a jogorvoslatra, ennek körét, rendjét, módját az eljárási törvények állapítják meg (BH 2004/140.). A jogorvoslathoz való jog a közigazgatási szervezetrendszeren belül és a bírósági eljárás során érvényesülhet a Pp., a Ket., a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény módosításáról és az egyes közigazgatási nemperes eljárásokban alkalmazandó szabályokról szóló 2005. évi XVII. törvény (a továbbiakban: Knp.) és az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény (a továbbiakban: Art.) szabályainak megfelelően.
Az Alkotmány 50. § (2) bekezdése szerint a bíróság ellenőrzi a közigazgatási határozatok törvényességét. Az Alkotmánybíróság 15/1993. (III. 12.) AB határozata az Alkotmány e rendelkezése alapján mutatott rá arra, hogy "az államigazgatási határozatok bíróság előtti megtámadhatósága nem a jogorvoslathoz való jogból fakad, hanem a bíróságoknak az Alkotmány 50. §-ának (2) bekezdésében, valamint 70/K. §-ában megállapított hatásköréből".
Az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata szerint a közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálata során alkotmányos követelmény a határozat törvényességének érdemi elbírálása. Erre mutatott rá a 39/1997. (VII. 1.) AB határozat is:
"A közigazgatási határozatok törvényessége bírósági ellenőrzésének szabályozásánál alkotmányos követelmény, hogy a bíróság a perbe vitt jogokat és kötelezettségeket az Alkotmány 57. § (1) bekezdésében meghatározott feltételeknek megfelelően érdemben elbírálhassa...
A közigazgatási határozatok törvényességének bírói ellenőrzése tehát alkotmányosan nem korlátozódhat a formális jogszerűség vizsgálatára. A közigazgatási perben a bíróság nincs a közigazgatási határozatban megállapított tényálláshoz kötve, és a jogszerűség szempontjából felülbírálhatja a közigazgatási szerv mérlegelését is....
Azok a jogszabályok, amelyek kizárják vagy korlátozzák azt, hogy a bíróság a közigazgatási határozatot felülvizsgálva a fentiek szerint érdemben elbírálja a jogvitát, ellentétesek az Alkotmány 57. § (1) bekezdésével."
Az Alkotmánybíróság idézett határozatából egyenes következtetés vonható le arra nézve is, hogy alkotmányellenes a jogszabály - jelen esetben a Ket. - rendelkezéseinek olyan értelmezése, amely korlátozza a bíróság érdemi felülvizsgálati hatáskörének érvényesülését.
Ezzel összhangban fejtette ki az Alkotmánybíróság a 62/2003. (XII. 15.) AB határozatában, hogy "a hatalommegosztás rendszerében a hatalmi ágak, az alkotmányos szervek egymás működését, a hatáskörök gyakorlását nem akadályozhatják". A tévedésből vagy szándékosan téves formában, illetve minden formai előírást mellőzve kibocsátott közigazgatási aktus ezért nem akadályozhatja a bíróság hatáskörének gyakorlását.
Ugyancsak a közigazgatási határozatok tartalmi felülvizsgálatának követelményére mutatott rá az 54/1996. (XI. 30.) AB határozat is, mivel a bíróság feladata a törvénysértő határozat hatályosulásának megakadályozása.
Az alakszerű formát nélkülöző közigazgatási aktusok, formai szempontok alapján történő kizárása a bírósági felülvizsgálatból lehetővé tenné a közigazgatási döntések bírósági kontroll alóli kivonását.
A Ket.-nek nem megfelelő döntésforma tehát nem csupán eljárási jogszabályt, hanem alkotmányos alapjogokat (jogorvoslathoz, tisztességes eljáráshoz, a bírósághoz forduláshoz való jogot), és a Pp. 1. §-ában, 2. § (1) bekezdésében foglalt alapelveket is sérti, ezért a jogsértő hatósági döntést a bíróságnak tartalma alapján érdemben kell vizsgálni még akkor is, ha a fél a döntés formájának hibájára nem hivatkozik. A bíróságnak hivatalból is vizsgálnia és észlelnie kell, ha a hatóság téves döntési formát alkalmazott, mivel kötelessége, hogy érvényesítse a jogviták eldöntéséhez, a perek tisztességes lefolytatásához és ésszerű időn belüli befejezéséhez való jogot; a jogvitákat az alapelvek érvényesítésével kell elbírálnia, és csak a jogszabályok által meghatározott jogorvoslati eljárásban hozhat törvényes döntést.
Mindezek alapján a bíróság a hatósági döntés felülvizsgálata során jogosult a döntés tartalmának megfelelő eljárást lefolytatni, függetlenül attól, hogy a hatóság a döntését milyen elnevezés alatt adta ki. Ha a végzésbe foglalt, kérelemmel vitatott döntést a közigazgatási szervnek határozatban kellett volna meghoznia, akkor a bíróságnak peres eljárásban a végzést tartalma alapján határozatként a Pp. 339. §-a szerint kell elbírálni. Ha a határozati formában meghozott, keresettel támadott közigazgatási döntés tárgya és tartalma szerint végzés, a bíróság - a felülvizsgálat kizártságának kivételével - a keresetlevelet nem utasíthatja el idézés kibocsátása nélkül. Ilyen esetben a bíróság a nemperes eljárás eredményeként hozott végzésben a téves döntési forma alkalmazását felülvizsgálva hoz a Knp. 3. § (3) bekezdésben foglaltak szerint döntést.
A hatósági jogalkalmazás során előfordulhat, hogy a közigazgatási szerv a Ket. 71. §-ában foglaltak ellenére hatósági aktust nem határozati vagy végzés formában, hanem tájékoztatásban, értesítésben bocsát ki. A hatóság tévedése az ügyfelet nem foszthatja meg a bírósági jogorvoslathoz fűződő alapvető jogától akkor sem, ha határozat vagy végzés formáját nem öltő közigazgatási aktust támadó beadvány érkezik a bírósághoz. A hatósági aktust a bíróság a Ket. 109. § (1) és (2) bekezdésben foglaltak szerint, tartalmának megfelelő eljárásban ugyancsak felülvizsgálja.
A Ket. 115. §-a szerinti felügyeleti eljárásban a felettes szerv - hivatalból vagy kérelemre - fellebbezésre tekintet nélkül vizsgál felül első- és másodfokú jogerős hatósági döntéseket, és ennek keretében a korábbi döntéseket jogszabálysértés esetén megváltoztathatja vagy megsemmisítheti. A felügyeleti eljárás eredményeként hozott döntések esetén is az előzőekben leírtak szerint kerülhet sor a bírósági jogorvoslatra - a Ket. 109. § (1) és (2) bekezdése által behatárolt körben - függetlenül attól, hogy korábban az arra jogosultak valamelyike élt-e vagy sem a fellebbezési jogával.
A Pp. 3. § (2) bekezdése szerint a bíróság a fél által előadott kérelmeket, nyilatkozatokat nem alakszerű megjelölésük, hanem tartalmuk szerint veszi figyelembe, ezért ha a fél a végzés ellen keresetlevelet nyújt be, akkor azt a bíróságnak nemperes eljárás kezdeményezésére irányuló kérelemnek kell tekintenie, és ennek megfelelően kell eljárnia. A határozat ellen előterjesztett kérelmet ugyanakkor a bíróságnak a peres eljárásra vonatkozó szabályok szerint kell megvizsgálnia és meg kell tennie a szükséges intézkedéseket. [Pl.: Pp. 124. § (1) bekezdése, 95. §-a stb.]
A beadvány elnevezésével összefüggésben is a közigazgatási döntés helyes formáját a bíróság a döntés tartalma alapján állapítja meg, ha a hatóság tévesen, a tartalommal ellentétes formában bocsátotta azt ki. Peres eljárásban bírálja el ezért az ügy érdemében végzés elnevezéssel kibocsátott döntést, és nemperes eljárásban jár el az eljárás során felmerülő kérdésben akkor is, ha azt a hatóság határozat elnevezéssel adta ki. A fél bírósági jogorvoslatot célzó beadványának minősítését is a támadott közigazgatási döntés Ket. 71. § (1) bekezdésnek megfelelő formája határozza meg.
A jogorvoslathoz való jog nem a határozat vagy végzés szerinti kioktatáson (tájékoztatáson), hanem az eljárási törvényeken alapuló alkotmányos alapjog, ezért a téves kioktatásra alapítottan nincs helye bírósági felülvizsgálatnak, illetve kioktatás hiányában vagy téves kioktatás ellenére is sor kerülhet bírósági jogorvoslatra a törvények által szabályozott keretek között és eljárási rendben.
Ha az ügyfél a Ket. 109. § (2) bekezdése által szabályozott körbe nem tartozó, tehát kérelemmel nem támadható, vagy olyan végzés ellen nyújt be keresetlevelet vagy kérelmet, amelynek bírósági felülvizsgálatát valamely törvény kizárja, akkor ezt a bíróság nemperes eljárásban a Pp. 130. § (1) bekezdés b) pontja és a Pp. 332/A. § alapján érdemi vizsgálat nélkül elutasítja [Lásd: a tisztességtelen piaci magatartás és versenykorlátozás tilalmáról szóló 1996. évi LVII. törvény 82. §-a, a közbeszerzésekről szóló 2003. évi CXXIX. törvény 345. §-a, az Art. 143. § (1) bekezdése stb.]. (1/2009. KJE; BH 2009.6. sz.)
A jogegységi határozat álláspontját a Kúria több eseti határozatban megerősítette: a téves formában meghozott közigazgatási döntést a tartalma szerinti eljárásban kell a bíróságnak felülvizsgálnia.
Az irányadó tényállás szerint a felperes 1/4 arányban volt tulajdonosa a 2669/2 helyrajzi számú ingatlannak. A 2011. július 7-én a körzeti földhivatalhoz benyújtott kérelmében a 2669/1., 2669/2., 2673/4., 2673/5. helyrajzi számú földrészletekre vonatkozóan a telekhatár és a terület kiigazítását kérte. Kérelmében az állami alapadatok felhasználásával végzett sajátos célú földmérési és térképészeti tevékenységről szóló 46/2010. (IV. 27.) FVM rendelet (a továbbiakban: FVM rend.) 60. § (1) bekezdés g) pontjára hivatkozott, állította, hogy elhatárolás nem történt, a földrészletek határvonalának megállapítása pedig hibás.
Az elsőfokú hatóság a 2011. szeptember 28-án meghozott végzésében megállapította, hogy ugyanebben a tárgykörben a hatóság már jogerősen döntött, mert a körzeti földhivatal 479/2006. számú határozatát a megyei földhivatal a 2007. január 3-án kelt 68/8/2006. számú határozatával helybenhagyta. A határozatot a bíróság is felülvizsgálta és jogerős ítélettel döntött róla. A felperes kérelme ezért újrafelvételi kérelemnek minősül, amelynek érdemi elbírálását a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) 112. § (2) bekezdés b) és c) pontja kizárja. Mindezek alapján a felperes újrafelvételi kérelmét érdemi vizsgálat nélkül elutasította.
A végzés ellen a felperes fellebbezést nyújtott be, az alperes a 2012. április 16-án kelt határozatával az elsőfokú hatóság végzését érdemben helybenhagyta.
A felperes keresetet nyújtott be az alperes határozatának felülvizsgálata iránt, melyben kifogásolta, hogy érdemi döntésre irányuló kérelem ellenére, a Ket. 71. § (1) bekezdésébe ütközően nem határozatot, hanem végzést hozott az elsőfokú hatóság. Egyebekben kifogásolta kérelme újrafelvételi kérelemnek történő minősítését és sérelmezte az érdemi vizsgálat hiányát.
Az elsőfokú bíróság ítéletében megállapította, hogy a hatóság a felperes kérelmét helyesen tekintette újrafelvételi kérelemnek, mert a felperes kérelmében foglaltakról az alperesi hatóság határozatában jogerősen döntött, melyet a bíróság jogerős ítéletével felülvizsgált. Mivel a bíróság a térképi határvonal és terület helyesbítésével kapcsolatosan az ügy érdemében határozott, a Ket. 109. § (3) bekezdése és 112. § (2) bekezdés b) pontja szerint nem volt helye új eljárásnak, az újrafelvételi kérelmet érdemi vizsgálat nélkül el kellett utasítani. Mindezek alapján az alperes jogszerűen járt el, megalapozott döntést hozott, ezért a felperes keresetét ítéletével elutasította.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, melyben kérte annak és a közigazgatási határozatoknak a hatályon kívül helyezését és az elsőfokú hatóság új eljárásra kötelezését azzal, hogy másik földhivatalt jelöljenek ki az eljárás lefolytatására. Álláspontja szerint a jogerős ítélet sérti az FVM rend. 60. § (1) bekezdés g) pontját, a földmérési és térképészeti tevékenységről szóló 2012. évi XLVI. törvény (a továbbiakban: Fttv.) 12. § (2) bekezdését, a Ket. 71. § (1) bekezdését, 112. § (2) bekezdés a) pontját, 30. § e) pontját, a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 163. § (1) bekezdését, 206. § (1) bekezdését, 339/A. §-át és 270. § (2) bekezdését. A felülvizsgálati kérelmében kifejtettek szerint a felmérési, térképezési hiba kijavítását egy időközben hatályba lépett új jogszabályra hivatkozással kérte, mert a hatóság nem végzett elhatárolást az előzményi eljárásokban, ezért a kérelmét nem lehetett újrafelvételi kérelemnek tekinteni. Álláspontja szerint érdemi döntést kellett volna hozni a kérelméről, ezért a végzés, mint döntési forma már önmagában törvénysértő.
A jogerős ítélet érdemi felülvizsgálatra alkalmatlan.
A Kúria a felülvizsgálati kérelmet a Pp. 274. § (1) bekezdése alapján tárgyaláson kívül bírálta el.
Az 1/2009. KJE határozat értelmében a bíróságnak a Ket. 109. § (1) és (2) bekezdése alapján a téves formában meghozott közigazgatási döntést hivatalból, a tartalma szerinti eljárásban kell felülvizsgálnia. A bírósági eljárásnak a közigazgatási döntés tartalma szerinti helyes elnevezéshez kell igazodnia, és a végzés ellen benyújtott felülvizsgálati kérelmet nemperes eljárásban, a határozat ellen benyújtott kérelmet peres eljárásban kell elbírálni. A felperes a keresetében kifogásolta, hogy az érdemi döntésre irányuló kérelme ellenére nem határozatot, hanem végzést hoztak a Ket. 71. § (1) bekezdésébe ütközően. Az elsőfokú bíróságnak ezért a keresetben foglalt állítás vizsgálata kapcsán, továbbá hivatalból is vizsgálnia kellett volna, hogy az újrafelvételi kérelem elbírálása tárgyában a hatóságnak végzéssel vagy határozattal kellett döntenie, így a döntés a tartalma szerint helyesen került-e meghozatalra végzés formában, vagy határozati formában kellett volna dönteni. Az elsőfokú bíróság azt állapította meg, hogy a határozat egy olyan elsőfokú végzést hagyott helyben, amely az újrafelvételi kérelmet érdemi vizsgálat nélkül elutasította. A Ket. 71. § (1) bekezdése értelmében csak az ügy érdemében hozhat határozatot a hatóság, minden más kérdésben végzéssel dönt, így a Ket. 112. § (2) bekezdése szerinti érdemi vizsgálat nélkül történő elutasítás is csak végzés formában hozható meg.
Az elsőfokú hatóság a döntés tartalmának megfelelően az újrafelvételi kérelmet érdemi vizsgálat nélkül helytállóan utasította el végzésben, míg az alperes a határozatát tévesen hozta meg határozati formában, mert a helybenhagyó döntés is - mivel az érdemi döntést nem tartalmazott - csak végzésformát ölthetett volna. Az elsőfokú bíróságnak ezért hivatalból, az 1/2009. KJE határozat alapján vizsgálnia kellett volna, hogy az alperes határozata a döntés helyes tartalma szerint végzésnek minősül, és csak az annak megfelelő, nemperes eljárási rendben vizsgálhatta volna az ellene benyújtott bírósági jogorvoslati kérelmet. Az elsőfokú bíróság ezért tévesen, a Ket. 71. § (1) bekezdésébe és az 1/2009. KJE határozatba ütközően peres eljárást folytatott le és jogerős ítéletet hozott. A téves eljárási rendben hozott ítélet az érdemi felülbírálatra alkalmatlan, amely jogsértést a Kúriának hivatalból is észlelnie kellett.
A Kúria a fentiekben kifejtettek értelmében a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot új eljárásra, nemperes eljárás lefolytatására utasította (Kúria Kfv. II. 37.587/2013/3., KGD 2015.138.).
A bírói gyakorlat a jogegységi határozatnak megfelelően - hivatalból eljárva - a döntést tartalma szerinti eljárásban vizsgálja felül.
A felperes 2004. szeptember 15. napján a kaposvári 9394/1 hrsz.-ú ingatlan térképi határvonalának helyesbítését kérte az elsőfokú földhivataltól. A körzeti földhivatal a kérelmet elutasította, a felperes fellebbezése folytán eljárt alperes határozatával az elsőfokú határozatot megsemmisítette és az elsőfokú földhivatalt új eljárás lefolytatására utasította. Az elsőfokú földhivatal a megismételt eljárásban hozott 2005. június 9. napján kelt határozatával a felperes ingatlanának térképi ábrázolását és térmértékét helyesbítette. A fellebbezés folytán eljárt alperes 2005. október 6. napján kelt határozatával a felperes ingatlanát illetően az elsőfokú határozatot helybenhagyta, egyebekben más ingatlanok területét és térképi ábrázolását módosította.
A felperes 2007. június 14. napján ismételten ingatlanának térképi ábrázolása helyesbítését kérte. Az elsőfokú földhivatal 2007. július 17. napján kelt határozatával a felperes kérelmét elutasította. Határozatának indokolásában arra mutatott rá, hogy a térkép helyesbítésére a 2005. április 5. napján végzett mérés alapján az elsőfokú földhivatal 2005. június 9. napján kelt határozatában már sor került, ezért újabb vizsgálati mérés nem indokolt. A felperes fellebbezése folytán eljárt alperes 2007. augusztus 2. napján kelt határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta. Határozatának indokolásában kifejtette, hogy az elsőfokú földhivatal helyesen járt el, amikor a felperes ismételt felszólalását érdemi vizsgálat nélkül utasította el. A határozata meghozatalát megalapozó jogszabályok körében utalt a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) 30. §-ának e) pontjára.
A felperes keresetében az alperesi határozat hatályon kívül helyezését kérte oly módon, hogy az 1974. június 27-ei megosztási vázrajz szerinti állapotot állítsa vissza.
A megyei bíróság - a felperes keresetlevelét peres ügyként iktatva - a perben hozott jogerős ítéletével a felperes keresetét elutasította. Az ítélet indokolásában rámutatott arra, hogy a 2005. évi mezsgye pontosítás után nem következett be olyan újabb körülmény, amely indokolná a jelenlegi mezsgyevonal megváltoztatását. A felperes nem hivatkozhat alappal az 1974. évben hatályban volt megosztási vázrajzra sem. Álláspontja alátámasztásaként a megyei bíróság hivatkozott a városi bíróság perében beszerzett igazságügyi szakértő szakvéleményére, amelynek értelmében a hatályos térképi ábrázolás megfelel a tényleges helyszíni használatnak, és az érvényben lévő jogszabályi előírásoknak.
A jogerős ítélet ellen a felperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, amelyben annak hatályon kívül helyezését kérte. Álláspontja szerint a jogerős ítélet ellentétes az államigazgatási eljárás általános szabályairól szóló 1957. évi IV. törvény (a továbbiakban: Áe.) 61. § (3) és (5) bekezdésében foglaltakkal, illetve sérti azt az előírást, hogy csak egyenesvonalú mezsgye alakítható ki.
Az alperes ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérte.
A felülvizsgálati kérelem - eljárási okból - megalapozott.
A Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 270. § (1) bekezdése szerint, ha törvény másként nem rendelkezik a felülvizsgálati eljárás során a Legfelsőbb Bíróság az általános szabályok megfelelő alkalmazásával jár el. A Pp. 275. § (2) bekezdése szerint a Legfelsőbb Bíróság a jogerős határozatot csak a felülvizsgálati kérelem és a csatlakozó felülvizsgálati kérelem keretei között vizsgálhatja felül, kivéve, ha a pert hivatalból megszünteti. A Pp. 251. § (1) bekezdése szerint, ha a másodfokú bíróság a pert a tárgyalás alapján a Pp. 157. §-a értelmében megszünteti, az elsőfokú bíróság ítéletét végzéssel teljes egészében, vagy abban a részében, amelyre a megszüntetés oka fennáll hatályon kívül helyezi.
A Pp. 324. § (1) bekezdése szerint a Pp. XX. fejezete a közigazgatási határozat felülvizsgálata iránti perekben alkalmazandó. A Pp. 324. § (2) bekezdése határozza meg, hogy a Pp. XX. fejezetének értelmében mely döntéseket kell közigazgatási határozatnak tekinteni. A Pp. módosításáról és az egyes közigazgatási nemperes eljárásokban alkalmazandó szabályokról szóló 2005. évi XVII. törvény (a továbbiakban: Knp.) 1. § (1) bekezdése szerint közigazgatási nemperes eljárás különösen a 2. és 3. §-ban szabályozott eljárás. A Knp. 3. § (1) bekezdése szerint a Ket. 109. §-ának (2) bekezdésében megjelölt jogerős közigazgatási végzés ellen bírósági felülvizsgálatnak van helye. A kérelem tárgyában a megyei bíróság nemperes eljárásban végzéssel határoz. A bíróság végzése ellen további jogorvoslatnak helye nincs [Knp. 3. § (3) bekezdése].
A Legfelsőbb Bíróság 1/2009. KJE jogegységi döntése szerint "a bíróság a Ket. 109. § (1) és (2) bekezdései alapján a téves formában meghozott közigazgatási döntést, illetve a nem alakszerű formában megjelenő közigazgatási aktust hivatalból a tartalma szerinti eljárásban vizsgálja felül. A bíróság a fél beadványát tartalma szerint veszi figyelembe, ezért a beadvány elnevezésétől függetlenül a végzés ellen benyújtott felülvizsgálati kérelmet nemperes eljárásban, a határozat ellen benyújtott kérelmet peres eljárásban bírálja el. A bírósági eljárás peres vagy nemperes jellege a közigazgatási döntés tartama szerinti helyes elnevezéséhez igazodik. A jogegységi határozat indokolása kifejti, hogy a bíróságnak hivatalból is vizsgálnia és észlelnie kell, ha a hatóság téves döntési formát alkalmazott, mivel kötelessége, hogy érvényesítse a jogviták eldöntéséhez, a perek tisztességes lefolytatásához és ésszerű időn belüli befejezéséhez való jogot. A jogvitákat az alapelvek érvényesítésével kell elbírálni, és csak a jogszabályok által meghatározott jogorvoslati eljárásban hozhat törvényes döntést. Ha a határozati formában meghozott keresettel támadott közigazgatási döntés tárgya és tartalma szerint végzés, a bíróság …… nemperes eljárás eredményeként hozott végzésben a téves döntési forma alkalmazását felülvizsgálva hoz a Knp. 3. § (3) bekezdésében foglaltak szerinti döntést".
A Bíróságok Szervezetéről és Igazgatásáról szóló 1997. évi LXVI. törvény 25. § c) pontja értelmében a Legfelsőbb Bíróság által hozott jogegységi határozat a bíróságokra kötelező.
A perbeli ügyben a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a felperesnek a térkép helyesbítési kérelmét elbíráló földhivatalok a kérelmet azzal az indokkal utasították el, hogy változatlan tényállás mellett a felperes ugyanazon jog érvényesítésére irányuló kérelmét a hatóság korábban már elutasította. Ez az elutasítási ok a Ket. 30. § e) pontjának megfelelő olyan indok, amely a kérelem érdemi vizsgálat nélküli elutasítását alapozza meg, amint erre az alperes határozatának indokolásában is utalt. A Ket. 30. § e) pontja szerint ugyanis a hatóság a kérelmet érdemi vizsgálat nélkül 8 napon belül végzéssel elutasítja, ha a hatóság az ügyet érdemben már elbírálta, és változatlan tényállás és jogi szabályozás mellett ugyanazon jog érvényesítésére irányuló újabb kérelmet nyújtottak be, és újrafelvételnek nincs helye, feltéve, hogy ha a kérelem érdemi vizsgálat nélküli elutasítását jogszabály nem zárja ki.
A Legfelsőbb Bíróság idézett 1/2009. KJE jogegységi döntése értelmében azt a tényt, hogy a földhivatalok döntésüket téves formában végzés helyett határozatként hozták meg, a bíróságnak hivatalból kellett volna észlelnie. Ugyancsak hivatalból kellett volna intézkednie arról, hogy a felperes keresetlevelét elnevezésétől függetlenül, tartalma szerinti végzés ellen benyújtott felülvizsgálati kérelemként értékelje, s azt nemperes eljárásban bírálja el. A Pp. 275. § (2) bekezdése értelmében a Legfelsőbb Bíróságnak hivatalból kellett rendelkeznie a per megszüntetéséről a felülvizsgálati kérelem és ellenkérelem kereteire tekintet nélkül, és a Pp. 251. § (1) bekezdése alapján az elsőfokú bíróság ítéletét végzéssel hatályon kellett helyeznie. A per megszüntetése folytán az elsőfokú bíróságnak a felperes keresetlevelét - elnevezésétől függetlenül - végzés ellen benyújtott felülvizsgálati kérelemként kell kezelnie, és nemperes eljárásban kell elbírálnia a Knp. 3. § (3) bekezdés alkalmazásával. (Legf. Bír. Kfv. III. 37.154/2008.)
A bírói gyakorlat azonban nem teljes körűen alkalmazza azt az elvet, hogy a döntéseket tartalmuk szerint kell elbírálni. Ha nem közigazgatási szerv hoz kétségtelenül közjogi jogviszonyra vonatkozó - esetleg hatósági határozatnak minősülő - döntést, a bírói gyakorlat nem lát lehetőséget ennek felülvizsgálatára. A Kúria Közigazgatási Kollégiuma a K.21. elvi határozatban fejtette ki erre vonatkozó álláspontját:
I. A közigazgatási ügyekben eljáró bíróságnak nincs alkotmányos felhatalmazása valamely törvénynek vagy egyes törvényi rendelkezéseknek a felülvizsgálatára, így arra sem, hogy valamely törvényi rendelkezést egyedi közigazgatási határozatnak minősítve azt hatályon kívül helyezze vagy megváltoztassa. A törvényi formában megjelenő egyedi közhatalmi aktus meghozatalából fakadó esetleges jogsérelmek elbírálására a törvények felülvizsgálatára hatáskörrel rendelkező Alkotmánybíróság jogosult.
II. Törvényalkotási jogkörében eljárva az Országgyűlés nem minősíthető a Ket. szerinti közigazgatási hatóságnak, eljárása nem minősül a Ket. szerinti hatósági ügynek és eljárásnak, a törvényi formában kibocsátott jogi aktus pedig nem tekinthető közigazgatási aktusnak abban az esetben sem, ha a törvény rendelkezése jogerősen lezárt vagy folyamatos közigazgatási jogviszonyt érint. Közigazgatási hatósági eljárás lefolytatására az adott hatósági döntés meghozatalára hatáskörrel nem rendelkező Országgyűlés nem utasítható.
Az elvi határozat indokolása szerint.
A felperes 2006. szeptember 27-én kiadott kiserőművi összevont engedéllyel rendelkező gazdasági társaság. A II. r. alperes 2010. november 29-én 702/2010. számú határozatával a felperes kisermőművi összevont engedélyét 2011. január 1-jei hatállyal módosította. Ennek a határozatnak a melléklete rendelkezett a felperes gázmotoros erőművére vonatkozóan a kötelező átvétel időtartamáról és az átvétel alá eső villamos energia mennyiségéről. A felperesi társaság ez alapján jogosult volt 2011. január 1. és 2012. július 31. között meghatározott mennyiségű, hőenergiával kapcsoltan termelt villamos energiát a kötelező átvétel keretében értékesíteni.
A Magyar Közlönyben 2011. március 25-én tették közzé az energetikai tárgyú törvények módosításáról szóló 2011. évi XXIX. törvényt (a továbbiakban: Tv.). A Tv. 115. § (1) bekezdése szerint a villamos energiáról szóló 2007. évi LXXXVI. törvény (a továbbiakban: Vet.) 171. §-a az (5f) bekezdéssel egészült ki, amely szerint az (5) bekezdés alapján kiadott határozatok 2011. július 1-jén hatályukat vesztik. A Tv. 115. § (3) bekezdése által beiktatott Vet. 171. § (5h) bekezdés szerint pedig az energetikai tárgyú törvények módosításáról szóló 2011. évi XXIX. törvénnyel megállapított 11. § (3) bekezdésének hatálybalépését megelőzően hatályos 11. § (3) bekezdése alapján, valamint e törvény felhatalmazása alapján kiadott, a megújuló energiaforrásból vagy hulladékból nyert energiával termelt villamos energia, valamint a kapcsoltan termelt villamos energia kötelező átvételéről és átvételi áráról szóló külön jogszabály alapján a hővel kapcsoltan termelt villamos energia kötelező átvétel keretében történő értékesítésére vonatkozó, az átvételi kötelezettség alá eső villamos energia mennyiségét és a kötelező átvétel időtartamát meghatározó hatósági határozattal szabályozott értékesítési jogosultságok - a megújuló energiaforrásból vagy a hulladék, mint energiaforrásból kapcsoltan termelt villamos energiával esetét kivéve - 2011. július 1-jétől megszűnnek.
A II. r. alperes döntése - egyebek mellett - a Vet. 171. § (5) bekezdésén alapult.
A felperes keresettel fordult a Fővárosi Bírósághoz, amelyben kérte, hogy a bíróság állapítsa meg, hogy az alperes 702/2010. számú határozatának a Tv. 115. § (3) bekezdésével történt módosítása törvénysértő. Keresetében kérte a Tv. 115. § (3) bekezdéssel megvalósított határozat-módosítás hatályon kívül helyezni, a 702/2010. számú határozatot változatlan formában és tartalommal hatályban tartani. Előadta, hogy a II. r. alperes a Vet. 159. § a) és t) pontjában foglalt hatáskörében eljárva adta ki a 702/2010. számú határozatot, a Vet. 115. § (3) bekezdése alapján azonban a mai napig nem hozott újabb határozatot annak ellenére, hogy ez jogában állt és kötelessége lett volna a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) 1-5. §-aira tekintettel. Sérelmezte továbbá azt is, hogy I. r. alperes a Tv. elfogadásával közigazgatási hatósági eljárás során meghozott, rendes jogorvoslattal meg nem támadott jogerős közigazgatási határozatot módosított. Eszerint tehát - álláspontja szerint - az II. r. alperes határozatát az I. r. alperes törvénnyel módosította, ezt pedig a Ket. 12. § (3) bekezdés e) pontja alapján csak úgy tehette meg, ha magát közigazgatási hatósággá minősítette az egyedi határozatot módosító törvény megalkotásakor. A Fővárosi Bíróság hatáskörének fennállásával kapcsolatban előadta, hogy mivel az I. r. alperes az ügy érdemére vonatkozó döntése közigazgatási határozat, ezért annak felülvizsgálatára nem az Alkotmánybíróság jogosult, hanem a közigazgatási bíróságnak kell - az Alkotmány 50. § (2) bekezdése szerint - a közigazgatási döntés törvényességének ellenőrzési jogkörénél fogva elbírálnia. E körben a jogalkotásról szóló 2010. évi CXXX. törvény 2. § és 17. §-ának sérelmét is állította, figyelemmel arra, hogy a Tv. jogot vont el a kellő felkészülési idő biztosítása nélkül, az érintett ügyfeleknek pedig nem ad lehetőséget felkészülésre és jogorvoslatra sem.
A II. r. alperes ellenkérelmében a keresetet megalapozatlannak tartotta és hivatkozott arra, hogy a jelen ügyben a II. r. alperes nem indított közigazgatási eljárást, nem hozott közigazgatási határozatot, nincs olyan jogerős határozat, amely ellen a felperes keresetet nyújthatna be. A Tv. 115. § (1) bekezdésével megállapított Vet. 171. § (5f) bekezdés alapján a 702/2010. számon kötelező átvétel alá eső mennyiségének és időtartamának megállapítása tárgyában hozott határozata 2011. július 1-jén hatályát veszti, ez azonban nem közigazgatási határozat, ezért ellene kereset sem nyújtható be. Mindezek alapján a II. r. alperes szerint a felperes követelése bírói úton nem érvényesíthető a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 130. § (1) bekezdés f) pontja alapján.
A Fővárosi Bíróság a felperes keresetlevelét idézés kibocsátása nélkül elutasította a Pp. 130. § (1) bekezdés b) pontja alapján. A bíróság szerint a keresettel támadott jogszabályhely a Pp. 324. § (2) bekezdés a)-c) pontjai szerint nem minősül közigazgatási határozatnak. Az I. r. alperes nem a Ket. 12. § (3) bekezdés hatálya alá tartozó hatóság, a Ket. szervi hatálya nem terjed ki a Magyar Köztársaság Országgyűlésére, amelynek nincs és nem is lehet hatósági jogköre. A törvény, mint normatív aktus fogalmilag nem minősülhet a közigazgatási ügy érdemében hozott egyedi hatósági aktusnak, így közigazgatási per tárgyává sem tehető, akkor sem, ha a jogi norma jogerős határozattal szabályozott közigazgatási jogviszonyt közvetlenül érint. A közigazgatási bíróságnak nincs normakontroll hatásköre.
A felperes fellebbezése folytán eljárt Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú bíróság végzését helybenhagyta. Indokolás szerint a Pp. XX. fejezete szerint a közigazgatási perben a bíróságnak azt kell vizsgálnia, hogy a keresettel támadott közigazgatási határozat jogszabálysértő-e. Felülvizsgálható közigazgatási határozat hiányában érdemi közigazgatási per nem folytatható le. A Pp. 324. § (2) bekezdés a) pontja értelmében közigazgatási határozat a Ket.-ben meghatározott közigazgatási hatóság által hatósági ügyben hozott határozat. A Pp. 327. § (2) bekezdése szerint a közigazgatási pernek az alperese az a szerv lehet, amely a jogerős határozatot hozta. A közigazgatási perben alperes nem lehet olyan szerv, amelyik a megtámadott döntés meghozatalában nem vett részt. A felperes által támadott rendelkezés az I. r. alperes döntése, a II. r. alperes a döntés meghozatalában nem vett részt, közigazgatási hatósági eljárást nem folytatott le. Az I. r. alperes nem minősül a Ket. 12. § (4) bekezdése alapján hatósági jogkör gyakorlására feljogosított szervezetnek. Nincs olyan törvény vagy kormányrendelet, amely az Országgyűlést közigazgatási hatósági jogkör gyakorlására feljogosítaná. Az I. r. alperes törvényeket alkot, amely jogszabály. A jogszabály egyedi közigazgatási hatósági határozatnak annak ellenére nem tekinthető, hogy az a felperes jogerős határozattal rendezett közigazgatási hatósági jellegű jogviszonyát közvetlenül érinti.
A másodfokú bíróság jogerős végzése ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, amelyben kérte a másodfokú végzés hatályon kívül helyezését, és az elsőfokú bíróság peres eljárás lefolytatására kötelezését. Előadta, hogy a másodfokú bíróság végzése - a fent ismertetett indokok alapján - a Ket. 1-5. §-aira tekintettel törvénysértő. Az I. r. alperes a Ket. 12. § (3) bekezdés e) pontja alapján közigazgatási hatóságként egyedi határozatot módosított. Álláspontja szerint azzal, hogy az Országgyűlés közigazgatási határozatot módosított, vele szemben jogorvoslati lehetőséggel bír az érintett ügyfél. Az, hogy az eljárás nem típusos, nem következhet az, hogy az ügyfelet megillető jogorvoslati jog ne érvényesülhessen egyedi közigazgatási határozat módosítása kapcsán. A határozat módosítása külön eljárás lefolytatása, határozat meghozatala és jogorvoslati jog biztosítása nélkül az I. r. alperes döntése alapján történt. A Ket. alapelvei sérültek, hiszen - álláspontja szerint - alkotmányos érdek fűződik a jogerős határozatok megváltoztathatatlanságához, a jogbiztonság elvéből az következik, hogy lezárt jogviszonyokat nem lehet alkotmányosan megváltoztatni, ezáltal a jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jogát elvonták. Azzal, hogy a II. r. alperes nem folytatta le az eljárást, visszaélt közhatalmával és megsértette a hivatalbóliság elvét is. Ismételten előadta a felperes, hogy jelentős árbevételtől esett el az engedély megszűnése miatt, a Tv. nem biztosította a kellő felkészülési időt és a jogorvoslathoz való jogot sem.
A II. r. alperes a felperes felülvizsgálati kérelmének elutasítását és a jogerős végzés hatályban tartását indítványozta.
A felperes felülvizsgálati kérelme nem alapos.
A Kúriának, mint közigazgatási felülvizsgálati bíróságnak - a felperes által az ügy érdemére tartozó hivatkozott jogszabálysértések vizsgálatát megelőzően - abban a jogkérdésben kellett állást foglalnia, hogy az egyedi közigazgatási hatósági döntést hatályon kívül helyező, a jogerős engedély alapján létrejött folyamatos közigazgatási jogviszonyt megszüntető törvényi rendelkezéssel szemben előterjesztett kereset érdemi elbírálására a közigazgatási bíróságnak közigazgatási perben van-e alkotmányos és törvényes hatásköre.
2012. január 1-jével hatályba lépett Magyarország Alaptörvénye (2011. április 25.) és Magyarország Alaptörvényének Átmeneti Rendelkezései (2011. december 31.). Utóbbi 19. cikk (1) bekezdése szerint az Alaptörvény rendelkezéseit a folyamatban lévő ügyekben is alkalmazni kell, így annak rendelkezéseit a Kúriának a jelen eljárásjogi kérdés eldöntésénél a felülvizsgálati eljárásban figyelembe kellett vennie. Az Alaptörvény a bíróságok és az Alkotmánybíróság közjogi hatáskörmegosztását jelentősen átalakította. A bíróságok legfőbb feladata az Alaptörvény 25. cikk (1) bekezdése szerint az igazságszolgáltatás, jogszabályok feletti normakontroll hatáskört az Alaptörvény csak kivételesen enged: a bíróság - a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvény 24. § (1) bekezdés f) pontja értelmében a Kúria - dönt az önkormányzati rendelet más jogszabályba ütközéséről és megsemmisítéséről. Az Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdése az Alkotmánybíróság számára tartja fenn a jogszabályok [Alaptörvény T) cikk (2) bekezdés] Alaptörvénnyel való összhangjának vizsgálatát, míg a közigazgatási bíróságok feladata továbbra is - az Alaptörvény 25. cikk (2) bekezdés b) pontja szerint - a közigazgatási határozatok törvényességéről való döntés, illetve az Alaptörvény 25. cikk (4) bekezdése szerint más közigazgatási jogvitákban való eljárás a törvényeknek alárendelve [Alaptörvény 26. cikk (1) bekezdés].
Figyelemmel az Alaptörvény e rendelkezéseire, a közigazgatási ügyben eljáró bíróságnak nincs alkotmányos felhatalmazása valamely törvénynek vagy egyes törvényi rendelkezéseknek a felülvizsgálatára, így arra sem, hogy valamely törvényi rendelkezést egyedi közigazgatási határozatnak minősítve azt hatályon kívül helyezze vagy megváltoztassa. A jogszabályi formában megjelenő egyedi közhatalmi aktus meghozatalából fakadó esetleges jogsérelmek elbírálására a jogszabályok felülvizsgálatára hatáskörrel rendelkező Alkotmánybíróság jogosult [lásd mutatis mutandis 45/1997. (IX. 19.) AB határozat]. A Kúria utal arra, hogy jelen esetben az Alkotmánybíróság érdemben be is fogadta és érdemben elbírálta a Vet. 171. § (5f) bekezdését támadó, ennek alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszokat a 2012. június 4-én kelt IV/2272-18/2012. számú határozatában. Az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszokat elutasította arra hivatkozva, hogy a kötelező átvételi rendszer átalakítása az alaptörvény-ellenességet elértő mértékben nem sértett szerzett jogokat, az nem ellentétes a jogbiztonság követelményével.
A felperesi érvelés követése ahhoz az abszurd eljárásjogi helyzethez vezetne, hogy a közigazgatási ügyben eljáró bíróságnak közigazgatási perben a törvényi rendelkezés, mint egyedi közigazgatási hatósági aktus hatályon kívül helyezésével az I. r. alperesként megjelölt Országgyűlést - a Pp. 339. § (1) bekezdése alapján - kellene új eljárásra köteleznie. A közigazgatási bíróság azonban sem törvényalkotásra nem kötelezheti az Országgyűlést, sem közigazgatási hatósági eljárás lefolytatására, törvényalkotási jogkörében [Alaptörvény 1. cikk (2) bekezdés b) pont] eljárva ugyanis az Országgyűlés nem minősíthető a Ket. 12. § (3)-(4) bekezdése szerinti közigazgatási hatóságnak, eljárása nem minősül a Ket. 12. § (1)-(2) bekezdése szerinti hatósági ügynek és eljárásnak, a törvényi formában kibocsátott jogi aktus pedig nem tekinthető közigazgatási aktusnak abban az esetben sem, ha a törvény rendelkezése jogerősen lezárt vagy folyamatos közigazgatási jogviszonyt érint. Az Országgyűlés az Alaptörvény 1. cikk (2) bekezdés b) pontjában eljárva nem a Ket.-et alkalmazza, a törvényalkotás szabályait az Alaptörvény, a jogalkotásról szóló 2010. évi CXXX. törvény, az Országgyűlésről szóló 2012. évi XXXVI. törvény és az egyes házszabályi rendelkezésekről szóló 46/1994. (IX. 30.) OGY határozat rendezi. Következésképp nem foghatott helyt azon felperesi hivatkozás sem, hogy az Országgyűlés a Ket. 12. § (3) bekezdés e) pontja alapján tekintendő közigazgatási hatóságnak. A törvényalkotás, mint az Országgyűlés alkotmányos funkciója - az Alaptörvény C) cikk (1) bekezdésében foglalt hatalommegosztás elve alapján - a közigazgatási (hatósági) cselekmények körén kívül eső közhatalmi jogkörgyakorlás.
Mindebből következően a Pp. 324. § (2)-(3) bekezdésének alkalmazásában nincs olyan közigazgatási szerv által elfogadott közigazgatási határozat, amelyet a közigazgatási bíróság közigazgatási perben felülvizsgálhatna.
A Kúria ezen érvelését erősíti az Alkotmánybíróság idézett határozata, amely az alkotmányjogi panasz eljárásjogi befogadhatósága kapcsán azt állapította meg, hogy az indítványozók által állított jogsérelem, vagyis a jogerős közigazgatási hatósági határozatok hatályának törvényi megszüntetése az alaptörvény-ellenesnek vélt jogszabály rendelkezésének hatályosulása folytán következett be, és az indítványozónak nem állt rendelkezésére más jogorvoslati eljárás, tekintettel arra, hogy a sérelem nem egy határozat meghozatala, hanem egy jogszabályi rendelkezés hatályosulás miatt következett be. Az Alkotmánybíróság határozata implikálja azt a Kúria által elfogadott értelmezést, hogy a közigazgatási bíróság közigazgatási perben az egyedi hatósági határozatnak nem minősíthető jogszabályi rendelkezéssel szemben jogvédelmet - hatáskörének hiányára figyelemmel - nem tud nyújtani a felperes számára.
Az eljárásjogi akadály miatt a Kúria érdemben a felperes hivatkozásait a Ket. 1-5. §-aira vonatkozóan nem vizsgálhatta.
A teljes körűen felvett tényállásból az első- és a másodfokú bíróság helyes jogi következtetésre jutott, így a fentiek alapulvételével a Kúria a Pp. 275. § (3) bekezdése alkalmazásával a jogerős végzést hatályában fenntartotta. (Kúria Kfv. III. 37.764/2011/4.)
A bírói gyakorlat arra is felhívja a figyelmet, hogy az ügyféli státusz hiányát megállapító alperesi döntés végzésnek minősül, melynek befogadhatóságát nemperes eljárásban kell megállapítani.
Az alperesi beavatkozó elvi építési engedélykérelmet nyújtott be a 2272/1 hrsz.-ú ingatlanra vonatkozóan D. Város Jegyzőjénél (a továbbiakban: elsőfokú hatóság), aki az elvi építési engedélyt megadta. A határozat ellen a D. Város Önkormányzatának polgármestere (a továbbiakban: felperes) 2009. február 3. napján fellebbezést nyújtott be, és egyben kérte ügyféli minőségének megállapítását.
Az elsőfokú hatóság az ügyféli minőség vonatkozásában önálló határozatot hozott 2009. február 9. napján "határozattal" a felperest ügyfélként bevonta. E "határozatot" alperesi beavatkozó fellebbezéssel támadta, melynek eredményeként az alperes 2009. március 28. napján "határozatot" hozott, és az elsőfokú "határozatot" megváltoztatta akként, hogy az ügyfélként történő bevonásra irányuló kérelmet elutasította.
A felperes e "határozattal" szemben keresettel élt, mely keresetet a Pest Megyei Bíróság ítélettel elutasított.
A felperes felülvizsgálati kérelmében az elsőfokú bíróság ítéletének hatályon kívül helyezését és az alperesi határozat hatályon kívül helyezését kérte.
Az alperes a jogerős ítélet hatályában fenntartását kérte.
Ugyanezt kérte felülvizsgálati ellenkérelmében alperesi beavatkozó is.
A Legfelsőbb Bíróság a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) 71. § (1) bekezdésére figyelemmel megállapította, hogy nem volt mód ügyféli státusz elismeréséről elvi építési engedélyezési eljáráson belül érdemi döntést, azaz határozatot hozni, sőt e körben alakszerű végzés meghozatalára sem volt a perbeli időszakban lehetőség. Mivel az alperesi beavatkozó fellebbezést nyújtott be, a Ket. rendelkezései szerint a 105. § (1) bekezdése alapján az elsőfokú hatóság által hozott ügyféli státuszt megállapító, téves döntési formában meghozott határozatot - mely döntés meghozatalára az elsőfokú hatóságnak nem volt határozati formában hatásköre - az alperesnek meg kellett volna változtatnia, és a keletkezett beadványokat és az elsőfokú hatósági aktust tartalma szerint értelmezve kellett volna elbírálnia.
A Legfelsőbb Bíróság 1/2009. Közigazgatási Jogegységi határozatából következik, hogy az eljárt bíróságnak hivatalból észlelnie kellett volna, hogy az alperes "határozatnak" nevezett döntése tartalmát tekintve csakis végzés formában lett volna meghozható.
Ezért az eljárt bíróságnak a végzés felülvizsgálatára irányadó nemperes eljárásban kellett volna megvizsgálnia ezt a döntést abból a szempontból, hogy e tartalma szerinti végzésnek minősülő döntés jogszabályt sértett-e vagy sem.
Erre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 157. §-ának a) pontja alapján - figyelemmel a Pp. 275. § (2) bekezdésére és a 251. §-ban foglaltakra - a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte és egyben a pert megszüntette.
Az eljárt bíróságnak az ügy iratait nemperes számra kell lajstromoznia és nemperes eljárásban kell arról döntést hoznia, hogy a felülvizsgálni kért döntés olyan végzésként bírálandó el, amellyel szemben helye van bírósági felülvizsgálatnak, és ezért az ügyben - nemperes eljárásban - érdemben kell dönteni. Ebben a nemperes eljárásra tartozó előkérdésben a Legfelsőbb Bíróság nem foglalhatott állást, mivel nemperes eljárásra tartozó kérdésekben nincs jogorvoslatnak - így felülvizsgálati eljárásnak - helye. (Legf. Bír. Kfv. III. 37.136/2010., BH 2011.82.)
A bírói gyakorlat korábban bizonytalan volt abban, hogy érdemi határozat-e az elsőfokú határozatot hatályon kívül helyező és új eljárást rendelő határozat.
A bírói gyakorlat válasza erre a kérdésre az volt, hogy ilyen esetben nincs az ügy érdemére vonatkozó közigazgatási határozat (Legf. Bír. Kpkf. II. 25.069/1992., KGD 233/1992.), kivéve azt az esetet, amikor a másodfokú közigazgatási szerv - megsemmisítve az elsőfokú határozatot -, nem kötelezi a szervet új eljárásra; ebben az esetben a döntés már érdemi.
Kivételesen érdeminek tekintette a bírói gyakorlat azt a közigazgatási határozatot is, amely megsemmisíti az elsőfokú határozatot, új eljárást is rendel, azonban a döntés olyan szerzett jogot semmisít meg, amely a megismételt közigazgatási eljárásban nem szerezhető vissza (Legf. Bír. Kfv. III. 28.618/1997.).
Kérdésként merült fel azonban, hogy a Ket. 105. §-a alapján milyen gyakorlat alakítható ki. A Ket. ugyanis - következetes szóhasználattal - a másodfokon hozott döntést - ha határozat elleni fellebbezésről van szó - minden esetben érdemi döntésnek tekintette. A Ket. 105. § (6) bekezdése szerint a határozat ellen irányuló fellebbezést határozattal kell elbírálni, s - hogy ne legyen további kétség - ez a hatályon kívül helyező és új eljárást rendelő döntésre is vonatkozik; a (4) bekezdés szerint ugyanis a megismételt hatósági eljárásban az elsőfokú szervet a másodfokon hozott határozat rendelkező része és indokolása köti.
A Ket. 2008. évi módosítása azonban új helyzetet teremtett. A módosító törvény a Ket. 105. § (6) bekezdését hatályon kívül helyezte, a 105. § (4) bekezdése pedig úgy fogalmaz: a megismételt eljárásban az elsőfokú döntést hozó hatóságot a másodfokú végzés rendelkező része és indokolása köti. A másodfokú döntést hozó hatóság tehát - amikor a döntés megsemmisítése mellett az ügyben elsőfokú döntést hozó hatóságot új eljárásra utasítja - ezt végzésben kell kimondania. (Az új rendelkezések 2009. október 1. napján léptek hatályba.)
Az Art. 143. § (1) bekezdése értelmében az adóhatóság másodfokú érdemi határozata támadható meg bíróság előtt; tehát határozat esetében is vizsgálni kell: érdemi-e a határozat.
Az adóhatóság hivatalból nem rendelkezhet túlfizetés átvezetéséről. A perbeli esetben a felperes nem vitatta, hogy túlfizetés átvezetésére vonatkozó kérelmet nem terjesztett elő [Art. 43. § (5)-(6) bekezdései].
A visszatartási jog gyakorlására vonatkozó szabályozás az Art.-ban az adó-végrehajtásra vonatkozó rendelkezések között szerepel, végrehajtási cselekménynek minősül. Az Art. 159. § (1)-(3) bekezdése értelmében a végrehajtás során az adóhatóság által hozott határozatok vagy intézkedések kapcsán az, akinek a végrehajtás a jogát vagy jogos érdekét sérti, végrehajtási kifogást terjeszthet elő. A végrehajtási kifogás tárgyában hozott határozat ellen pedig fellebbezésnek van helye.
Az iratokból megállapíthatóan az adóhatóság eljárása az Art. 151. §, 159. § szerinti szabályozásnak teljes körűen megfelelt. A visszatartási jog gyakorlásának jogalapja az irányadó tényállásból következően fennállt. Az elsőfokú határozat ellen előterjesztett jogorvoslati kérelmet az alperes végrehajtási kifogásnak tekintette, és elbírálta, és az erre jogosult a végrehajtási kifogás kapcsán hozott határozat elleni fellebbezés tárgyában is döntött.
A másodfokú bíróság iratszerűen állapította meg azt is, hogy a keresetlevél benyújtásának időpontjában az adóhatóság előtt még folyamatban volt a jogorvoslati eljárás.
Az Art. 143. § (1) bekezdése értelmében az adóhatóság másodfokú jogerős érdemi határozatai támadhatóak meg bíróság előtt. E rendelkezés alkalmazása szempontjából érdemi határozatnak minősül - a fizetési halasztás és részletfizetés engedélyezése, a végrehajtási kifogás, az adózó ismételt ellenőrzésre irányuló kérelme, az adó feltételes megállapítása, valamint a kézbesítési vélelem megdöntése tárgyában hozott határozat kivételével - minden, az adókötelezettséget érintő, az adózó az adó-megfizetésre kötelezett személy jogát, kötelezettségét megállapító határozat. Az ismertetett szabályozásból következően a végrehajtási kifogás tárgyában hozott határozat nem érdemi határozat, ennél fogva ennek bírósági felülvizsgálatra sem kerülhet sor.
Az első- és másodfokú bíróság tehát jogszerű tényállás alapján helyes ténybeli és jogkövetkeztetéssel állapította meg, hogy a keresettel és kereset kiegészítéssel támadott határozatok nem érdemi határozatok ezért a pert - a jogerős végzés szerinti törvényhelyekre figyelemmel - meg kellett szüntetni. (Legf. Bír. Kfv. I. 35.467/2006., KGD 2008/77.)

Jogerős határozat

Bírósági felülvizsgálatra akkor kerülhet sor, ha - a törvényben meghatározott kivételekkel - jogerős döntés felülvizsgálatát kérik. A keresetlevelet el kell utasítani, ha a felperes anélkül indít pert, hogy a közigazgatási eljárásban bármelyik fél a jogorvoslati jogot kimerítette volna [Pp. 332/A. § b) pont].
Határozatnak csak az tekinthető, amelyet az érintettnek szabályszerűen kézbesítettek. Ha valamely ügyben hozott elsőfokú határozat, amit a hatóság nem bocsát ki, illetve amit nem töröl, nem tekinthető joghatást kiváltó, bírságot kiszabó határozatnak.
Az elsőfokú hatóság a 2008. november 12. napján kelt határozatában kötelezte a felperest 3 600 000 Ft bírság megfizetésére. E határozat szabályszerű kézbesítésére 2008. november 24-én került sor.
A felperes fellebbezése alapján eljárt alperes a 2009. január 19. napján kelt határozatában az elsőfokú határozatot helybenhagyta.
A felperes keresetében kifejtette, hogy a bírság csak akkor tekinthető jogszerűen kiszabottnak, ha az erről rendelkező elsőfokú közigazgatási határozatot a tudomásra jutástól számított hat hónapon belül nemcsak meghozzák, hanem azt az ügyféllel szabályszerűen közlik is.
Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét elutasította. Jogi álláspontja a következő volt:
A bíróság szerint az ügyintézési határidő túllépése nem minősíthető az ügy érdemi eldöntésére is kiható lényeges, bírósági eljárásban nem pótolható, a keresettel támadott határozatok hatályon kívül helyezésére alapot adó eljárási jogszabálysértésnek. Az Szjtv. 12. § (5) bekezdése továbbá nem a bírságot kiszabó határozat közléséről, hanem a bírság kiszabásának határidejéről rendelkezik, ezért a felperes e tekintetben is alaptalanul hivatkozott jogszabálysértésre.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, kérte annak hatályon kívül helyezését, kereseti kérelme szerinti döntés meghozatalát, vagy az elsőfokú bíróság utasítását új eljárásra, új határozat meghozatalára. Azzal érvelt, hogy az elsőfokú bíróság a helytelenül megállapított tényállásból téves ténybeli és jogkövetkeztetéseket vont le. A jogerős ítéleti döntés nem felel meg az Szjtv. 7/A. §-ában, 12. § (1) és (5) bekezdéseiben, a Ket. 78. §-ában foglaltaknak, mert hatósági kötelezés, bírság kiszabása csak az e tárgyban hozott határozat közlésével valósulhat meg. Előadása szerint az alperes határozata megalapozatlan, méltánytalan, nem felel meg a Ket. 4. §-ában foglaltaknak sem, mivel az engedélyt már korábban megkérte, és 2008. május 21. napján át is vette.
A Legfelsőbb Bíróság szerint a felülvizsgálati kérelem az alábbiak szerint alapos:
Az Szjtv. 7/A. § (1) bekezdése értelmében az állami adóhatóság szerencsejáték ügyben - az e törvényben meghatározott eltérésekkel - a Ket. szerint jár el azzal, hogy újrafelvételi eljárásnak, valamint fizetési kedvezmény engedélyezésének nincs helye. A bírság végrehajtására az adózás rendjéről szóló törvény szabályai az irányadóak azzal, hogy fizetési halasztásnak, részletfizetés engedélyezésének, valamint méltányosság alapján mérséklésnek, illetve elengedésnek nincs helye. A szerencsejátékkal kapcsolatos hatósági eljárásban az ügyfél nem jogosult elektronikus úton írásban kapcsolatot tartani a hatósággal.
A felperes kereseti illetve felülvizsgálati kérelmét az alperes azért nem találta teljesíthetőnek, mert jogi álláspontja szerint az Szjtv. 12. § (5) bekezdése "nem a határozat közlésének napját, hanem a bírság kiszabásának napját jelöli meg az elévülés határidejéül", és arra hivatkozott, hogy az elévülés beállta nem függhet a határozat kézbesítését végzők késedelmétől és/vagy a címzett magatartásától.
A Legfelsőbb Bíróság nem osztja az alperes ez utóbbi jogi álláspontját, mert bírságot csak határozatban lehet kiszabni, és egy határozathoz csak akkor fűződik joghatás, ha arról az érintett, a kötelezett, a szankcióval sújtott - szabályszerűen - értesül. A határozatot ugyanis a hatóság nem saját magának, hanem a vele alá-, fölérendeltségi közigazgatási jogviszonyban álló ügyfél javára vagy terhére hozza meg, az ügyfél számára állapít meg jogot, ír elő kötelezettséget, ró ki szankciót. Az ügyfél tekintetében egy nem közölt, tehát egy nem ismert határozat - még abban az esetben is, ha azon szerepel a kiadmányozásra jogosult aláírása, a pecsét, és postázásra vár - nem válthat és nem is vált ki joghatást. Emiatt írja elő egyébként a Ket. 78. §-a - mégpedig kógens (kötelező) szabályként - a hatósági döntés (határozat, illetve végzés) közlését. Megjegyzi e körben a Legfelsőbb Bíróság azt is, hogy a Ket. 71. §-a nem a hatósági döntésekhez fűződő joghatást, hanem csupán ezek formáját illetve kötelező tartalmi elemeit szabályozza. Az előzőekben kifejtettekből pedig egyértelműen következik, hogy az az elsőfokú, bírságot kiszabó, ügyféllel szemben szankciót alkalmazó határozat, amit a hatóság nem bocsát ki, illetve, amit az ügyféllel nem közöl, nem tekinthető joghatást kiváltó, bírságot kiszabó határozatnak.
Jelen ügyben tehát a felperes alappal hivatkozott arra, hogy az Szjtv. 12. § (5) bekezdésében foglaltak megsértése miatt, azaz azért, mert az elsőfokú határozat közlésére (szabályszerű kézbesítésére) vele szemben a hat hónapos határidő letelte után került sor, a hatóság már nem szabhatott volna ki bírságot, ezért az Szjtv.-ben előírt határidőn letelte után hozott elsőfokú határozatot helybenhagyó alperesi határozat is jogszabálysértő. Megjegyzi e körben a Legfelsőbb Bíróság azt is - bár ennek az előzőekben kifejtettekre figyelemmel nincs ügydöntő jelentősége - hogy jelen ügyben nem is merült fel olyan körülmény, amely megakadályozta volna az elsőfokú hatóságot abban, hogy a tisztességes és fair eljárás elvének megfelelően a törvény által előírt hat hónapos határidőn belül szabja ki a bírságot, azaz hat hónapon belül közölje az ügyféllel az őt szankcionáló érdemi döntését [Ket. 4. § (1) bekezdése].
A kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet és az alperes határozatát - az elsőfokú határozatra is kiterjedően - a Pp. 275. § (4) bekezdése, 339. § (1) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte. (Legf. Bír. Kfv. V. 39.252/2010., BH 2011/238.)
A végzés bírósági felülvizsgálatát is csak jogerős végzés esetén lehet kérni (feltéve, ha a végzés ellen önálló fellebbezésnek van helye), a végzés közlésétől számított 30 napon belül. Közvetlenül a bíróságtól lehet kérni a végzés felülvizsgálatát, ha a végzést miniszter, Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének elnöke, autonóm államigazgatási szerv vagy kormányhivatal vezetője vagy - törvény vagy kormányrendelet eltérő rendelkezése hiányában - ha központi államigazgatási szerv vezetője hozta, vagy ha törvény az ügyben az elsőfokú határozattal szemben is kizárja a fellebbezést, és a határozat bírósági felülvizsgálatát teszi lehetővé [Ket. 109. § (2) bek.].
A Pp. új 332/A. §-ának b) pontja szerint a bíróságnak a keresetlevelet el kell utasítani, ha a közigazgatási eljárásban bármely fél nem merítette ki jogorvoslati jogát.
Ez a rendelkezés megerősíti a Közigazgatási Kollégium 32. számú állásfoglalása I/B. pontja szerinti értelmezést, amely szerint a fellebbezési jogot kimerítettnek kell tekinteni akkor is, ha az ügyfél ugyan nem élt fellebbezéssel, de az ellenérdekű fél fellebbezett.
Előfordulhat, hogy a tárgyalás előkészítése során már a keresetlevélből és mellékleteiből kitűnik, hogy az elsőfokú közigazgatási szerv téves jogorvoslati tájékoztatást adott, és nem biztosította a döntés elleni fellebbezési jogot. A fél emiatt keresettel élt, holott e döntés ellen fellebbeznie kellett volna. Mi a helyes eljárás az áttétel, avagy a keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasítása?
A Közigazgatási Kollégium véleménye szerint:
Ha az elsőfokú közigazgatási szerv téves jogorvoslati tájékoztatást adott a döntés elleni fellebbezési jogról, és a fél ennek hatására élt - fellebbezés helyett - keresettel, a bíróságnak el kell rendelni a beadvány áttételét a fellebbezés elbírálására jogosult szervhez [Pp. 129. § (1) bekezdés]. [7/2010. (XI. 8.) KK vélemény]
A vélemény indokolása a következő:
A Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 129. § (1) bekezdése szerint, ha a keresetlevélből vagy mellékleteiből az tűnik ki, hogy az ügy más bíróság vagy más hatóság hatáskörébe tartozik, vagy a perre más bíróság illetékes, és ez a bíróság (hatóság) az iratokból megállapítható, az elnök elrendeli a keresetlevélnek ehhez a bírósághoz (hatósághoz) való áttételét. A Pp. 332/A. § b) pontja értelmében a bíróság a keresetlevelet a Pp. 130. §-ának alkalmazása során elutasítja különösen akkor, ha a felperes anélkül indít pert a közigazgatási határozat felülvizsgálata iránt, hogy a közigazgatási eljárásban bármely fél a jogorvoslati jogát kimerítette volna.
A közigazgatási szerv téves jogorvoslati tájékoztatása miatt az ügyfelet joghátrány nem érheti. A jogorvoslathoz fűződő alkotmányos jogától fosztaná meg a felet a fellebbezési jog kimerítésének hiánya miatt a Pp. 130. § (1) bekezdés c) pontja alkalmazásával a keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasítása, mert a felet ezáltal a bírósági felülvizsgálat igénybevételének lehetőségétől is elzárná. A közigazgatási szerv téves jogorvoslati tájékoztatása esetén a Pp. 332/A. § b) pontjának alkalmazása formális jogértelmezést jelentene.
A közigazgatási eljárásban és a bírósági eljárásban is irányadó jogelv, hogy a beadványokat tartalmuk szerint kell kezelni és elbírálni [Ket. 37. § (1) bek., Pp. 3. § (2) bek.]. A fél szándéka nyilvánvalóan a jogorvoslat igénybevételére irányult. Ha ez a jogszabályi lehetőség egyébként adott, de az erre vonatkozó hatósági tájékoztatás téves, ez nem eredményezheti a jogorvoslati jog kimerítetlensége jogkövetkezményeinek beálltát, azaz a keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasítását.
A helyes megoldás tehát az, hogy a bíróság a Pp. 129. § (1) bekezdése alapján elrendeli a hozzá keresetlevélként érkező beadványnak a döntés elleni fellebbezés elbírálására jogosult másodfokú hatósághoz történő áttételét. Ebben az esetben nem sérül az ügyfél jogorvoslathoz való joga, mivel a másodfokú - jogerős - döntés ellen a bírósági felülvizsgálat igénybevételének lehetősége is megnyílik számára.
Ha a határozatot az ügyféllel nem közölték az ügy folyamatban lévőnek tekintendő. A határozat nem attól függően jogerős, hogy a hatóság arra milyen tartalmú záradékot vezet.
Az alperes az alperesi beavatkozó 2005. november 27-én kelt fellebbezése folytán hozott, 2006. június 9-én kelt határozatával megsemmisítette a Megyei Földművelésügyi Hivatal a 049 hrsz.-on felvett ingatlan kiadásáról szóló határozatait.
Az első fokon eljárt földművelésügyi hivatal 1998. június 20-án hozott határozatával a területet részben az alperesi beavatkozónak adta a tulajdonába. A határozatra 2002. június 19-én vezették rá a jogerősítő záradékot.
Az elsőfokú hatóság 2002. január 29-én határozatával a felperesek édesapjának adta ki az ingatlan tulajdonjogát, a határozatra a jogerőt megállapító záradék 2002. június 19-én került.
E határozatot követően, 2002. február 22-én hozott határozataival a hatóság ifj. S. F.-nek, illetve S. G.-nek adta ki ugyanezen ingatlanok tulajdonjogát.
A határozatokra még azon a napon jogerősítő záradék került.
E határozatok alapján határozatával az ingatlanügyi hatóság a felperesek tulajdonjogát bejegyezte.
Az elsőfokú hatóság 2005. január 20-án ismét határozatot hozott az ingatlan egy részének alperesi beavatkozó tulajdonba adásáról, mely 2005. február 15-én nyert jogerősítést. Az alperesi beavatkozó ugyanakkor az ingatlanra tulajdonjogát bejegyeztetni nem tudta.
Időközben a korábban részére nem kézbesített - 2002. február 22-én kelt, és a felperesek javára az ingatlan tulajdonjogát kiadó - határozatok kézbesítését kérte, melyeket a hatóság számára 2005. november 23-án küldött meg.
Az alperes határozatában azt is megállapította, hogy a 2002-ben hozott határozatok tekintetében még az akkor hatályban volt, az államigazgatási eljárás általános szabályairól szóló 1957. évi IV. törvény (a továbbiakban: Áe.) alkalmazandó.
Rögzítette, hogy az alperesi beavatkozó a perbeli ingatlannak, illetve egy részének tulajdonjoga kiadása folytán ügyfélnek minősül, ezért részére a felperesek számára a tulajdon kiadását elrendelő határozatokat meg kellett volna küldeni.
Az alperesi határozat ellen a felperesek nyújtottak be keresetet, kérve annak hatályon kívül helyezését.
Az eljárt megyei bíróság azonban a keresetet elutasította, megállapítva, hogy az alperes jogszerűen alkalmazta az ügyben az Áe.-t, és az Áe. 66. § (2) bekezdése alapján jogszerűen határozott az elsőfokú határozatok megsemmisítéséről.
A bíróság megállapította, hogy a határozatok meghozatalát megelőzően ugyanazon ingatlan kiadására már a beavatkozó, illetve a felperesek édesapja részére döntött.
A felperesek felülvizsgálati kérelmét a Legfelsőbb Bíróság nem tartotta alaposnak.
A perbeli iratokból megállapítható, hogy a két határozat közlésére a beavatkozó részére 2005. november 23-án került sor, amelyhez képest az arra nyitva álló határidő alatt fellebbezéssel élt. Az Áe. alapján hozott elsőfokú határozatok közlésére és az ellenük benyújtott fellebbezések elbírálására, mint folyamatban lévő ügyre, a Ket. 171. § (1) bekezdésére, 173. § (1) bekezdésére és a 189. §-ára is figyelemmel, az Áe. rendelkezéseit kellett alkalmazni.
Az Áe. 77. § (1) bekezdése szerint az elsőfokú határozat akkor válik jogerőssé, ha a határozat ellen határidőn belül nem fellebbeztek, a fellebbezésről lemondtak, vagy a fellebbezést az Áe. kizárja.
Egy hatósági határozat nem attól jogerős, hogy arra az elsőfokú, vagy másodfokú hatóság a jogerősítő záradékot rávezeti, hanem attól, hogy a jogerő alapjául szolgáló tények és feltételek bekövetkeznek.
A perbeli ingatlan tulajdonának kiadása tekintetében ügyféli jogállással rendelkező alperesi beavatkozó - akinek részére korábban az ingatlan tulajdonjogát kiadták -, mint ügyfél részére, a kézbesítés elmaradása azt eredményezte, hogy a két határozat - az idézett rendelkezésekre tekintettel - nem emelkedett jogerőre.
Az alperesi beavatkozó részére történt megküldéssel nyílt meg a fellebbezési határidő, és a fellebbezési határidőn belül előterjesztett kérelme alapján az alperes az Áe. 66. § (2) bekezdésének helyes alkalmazásával hozta meg határozatát, melyben a súlyosan jogszabálysértő elsőfokú hatósági határozatokat megsemmisítette.
Az eljárt megyei bírósággal egyezően a Legfelsőbb Bíróság is úgy látja, hogy a perbeli esetben jóhiszemű jogszerzésről nem beszélhetünk, tekintettel arra, hogy a felperesek édesapja részére a felperesi tulajdonszerzést megelőzően néhány héttel az ingatlan tulajdonának kiadására sor került.
Ezen túlmenően hangsúlyozza a Legfelsőbb Bíróság, hogy folyamatban lévő ügyben a jogerőre nem emelkedett elsőfokú hatósági határozattal kapcsolatban a jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jogok védelme, illetve azok sérelme azért nem vethető fel, mert jogot csak jogerős határozattal lehet szerezni. A nem jogerős határozatból sem jóhiszeműen, sem rosszhiszeműen jogosultság nem keletkezik. A jogosultság keletkezése a határozat jogerejéhez köthető. (Legf. Bír. Kfv.IV. 37.359/2009., KGD 2010/231.)
Gyakori eset, hogy az elsőfokú határozat kézbesítésére nem került sor, s emiatt az ügyfél nem élhetett a fellebbezés jogával. Ebben az esetben nincs szó elmulasztott határidőről, vagy határnapról. Ha az ügyfélnek az elsőfokú határozatot nem kézbesítették, de hónapok elteltével a határozatot fellebbezéssel támadja, vizsgálni kell tudomásszerzésének időpontját.
A felperes jogelődje 2006. július 6-án előterjesztett kérelmében kérte az 1996. február 13-án kelt K. község külterületén bányatelek fektetésére adott környezetvédelmi engedély átírását az új jogosultra, a felperesre, amelyre a bányászati jogosultságát átruházta.
A Környezetvédelmi, Természetvédelmi és Vízügyi Felügyelőség a 2006. szeptember 5-én kelt határozatával a kiadott környezetvédelmi engedély engedélyesét a felperesre módosította. A határozat indokolása szerint a jogutódlást a Sz. Bányakapitányság határozatával a bányászati jog átruházása kapcsán a hozzájárulása megadásával elismerte, a felperes a környezetvédelmi engedélyben engedélyezett tevékenységet folytatja, ezért a 314/2005. (XII. 25.) Korm. rendelet (a továbbiakban: R.) 10. § (8) bekezdése alapján döntött.
Az elsőfokú környezetvédelmi hatóság az alperesi beavatkozóknak, mint a bányászattal érintett ingatlanok tulajdonosainak a határozatát nem kézbesítette.
Az I. r. alperesi beavatkozó 2008. április 9-én az elsőfokú hatóságra érkezett beadványában sérelmezte, hogy az elsőfokú határozatot nem kézbesítették részére, holott ügyfélnek minősül. Utalt arra, hogy a határozatról a B. Bányakapitányság határozatából értesült. Kérte az elsőfokú határozat kézbesítését. Az I. r. alperesi beavatkozó részére a határozat 2008. május 28-án kézbesítésre került. A határozat ellen mindkét alperesi beavatkozó 2008. június 11-én postára adottan fellebbezést terjesztett elő.
Az alperes a fellebbezéseket elbírálva a 2009. október 7-én kelt határozatával az elsőfokú határozatot megsemmisítette és az elsőfokú hatóságot új eljárásra utasította, amelynek indokaként hivatkozott arra, hogy az R. 20. § (9) bekezdése a)-d) pontjaiban foglaltak szerint, figyelemmel a 19. § (2) bekezdésére is, környezetvédelmi felülvizsgálat végzése a megváltozott jogszabályok, előírások szerint kötelező, továbbá területváltozás történt, így tisztázni kell a bányatelek nagyságát, a bányászati tevékenységgel érintett területeket és a felperest kötelezni kell környezetvédelmi felülvizsgálat elvégzésére, csak ezek után hozható a hatályos jogszabályoknak megfelelő döntés.
Az alperes határozata ellen a felperes keresetet nyújtott be azzal, hogy az igazolási kérelem elterjesztésére nyitva álló határidőn túl került benyújtásra a fellebbezés, ezért az érdemben nem lett volna elbírálható. Kifogásolta továbbá, hogy jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jogait sértette a másodfokú határozat.
Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét alaptalannak találta, ezért azt ítéletével elutasította. Ítélete indokolása szerint az elsőfokú hatóság által elmulasztott határozat kézbesítését a felügyelőség a 2008. május 22-én kelt tájékoztatással együtt pótolta és az I. r. beavatkozó részére megküldte az elsőfokú határozatot, azt az I. r. beavatkozó 2008. május 28. napján átvette. Az ezt követően benyújtott fellebbezés esetében a határidő megtartásra került, az alperes által a fellebbezés elbírálása az igazolási kérelem előterjesztésére vonatkozó szabályokat nem sérti. A felperes által hivatkozott közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) 121. § (4) bekezdés a) pontja nem lehetett az érdemi elbírálás akadálya, mert ez a rendelkezés a semmisségi eljárásra vonatkozik, míg az alperes másodfokú eljárásban hozta meg a keresettel támadott határozatot. A jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jog szintén nem volt akadálya a fellebbezés elbírálásának, mert az elsőfokú határozat nem került minden ügyfélnek kézbesítésre, így a határozat ennek hiányában jogerőre sem emelkedhetett. Jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jogok csak jogszerűen kézbesített, jogerős határozathoz fűződhetnek.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, amelyben kérte a jogerős ítélet "megváltoztatását" és a keresetének helyt adó határozat hozatalát. Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság tévesen értelmezte a Ket. 121. § (4) bekezdése a) pontjában foglalt rendelkezést. Keresetében azt is sérelmezte, hogy a fellebbezések igazolási kérelem előterjesztése nélkül, jóval a törvényes határidő után kerültek benyújtásra, ezért azok érdemi elbírálására nem kerülhetett volna sor, továbbá az alperes döntése a jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jogát sértette, mert az elsőfokú döntés jogerőre emelkedése óta eltelt a három év. A 2006. szeptember 5-én kelt és fellebbezés hiányában jogerőre emelkedett elsőfokú határozat több mint három év elteltével már nem semmisíthető meg.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályban tartását kérte.
Az alperesi beavatkozók felülvizsgálati ellenkérelmet nem terjesztettek elő.
A felülvizsgálati kérelem az alábbiak szerint alapos.
Az elsőfokú bíróság a Ket. 121. § (4) bekezdés a) pontjával kapcsolatban helytállóan hivatkozott arra, hogy a Ket. 121. §-a a semmisségi eljárást szabályozza, semmisségi ok fennállása esetére rendelkezik úgy a Ket. 121. § (4) bekezdés a) pontja, hogy a semmisségi ok fennállása ellenére a döntés nem semmisíthető meg, ha az ügyfél jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jogát sértené és a döntés jogerőre emelkedése óta három év eltelt. A perbeli esetben nem semmisségi eljárás folyt, ezért ennek a rendelkezésnek az alkalmazására és megsértésére sem kerülhetett sor.
A felperes által hivatkozott jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jog nem akadálya a másodfokú eljárásban a Ket. 105. § (1) bekezdése alapján hozható helybenhagyó, megváltoztató vagy megsemmisítést kimondó döntésnek. A megsemmisítő döntésnek nem korlátja a jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jog, mert jóhiszeműen szerzett gyakorolt jog csak jogszerűen kézbesített és jogerőre emelkedett határozatra alapítva szerezhető és gyakorolható. A Legfelsőbb Bíróság számos eseti döntésében (Kf.III.28.998/1999/9., Kfv.III.38.087/2000/7., Kfv.III. 27.658/1997/4.) kimondta, hogy nem jogerős az a határozat, amely nem lett szabályszerűen minden ügyfélnek kézbesítve, jogot szerezni és gyakorolni csak jogerős határozat alapján lehet. A fellebbezési eljárás során mindezekből következően nem keletkezik jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jog.
Mindezek alapján a jogerős ítélet a Ket. 121. § (4) bekezdés a) pontjában foglaltakat nem sértette meg.
Tévedett azonban az elsőfokú bíróság abban, hogy az alperes a fellebbezés benyújtására nyitva álló határidőre és az igazolási kérelem előterjesztésére vonatkozó szabályokat nem sértette meg. Az elsőfokú bíróság ezt a megállapítását nem indokolta, nem támasztotta alá jogszabályi hivatkozással sem. A Ket. 104. § (2) bekezdése szerint a határidőn túl benyújtott fellebbezést - ha az ügyfél igazolási kérelmet nem terjesztett elő - az elbírálásra jogosult szerv érdemi vizsgálat nélkül végzéssel elutasítja. A Ket. 66. § (1) bekezdése értelmében, aki az eljárás során valamely határnapot, határidőt önhibáján kívül elmulasztott, igazolási kérelmet terjeszthet elő. A Ket. 66. § (3) bekezdése szerint az igazolási kérelmet az elmulasztott határnaptól, illetve az elmulasztott határidő utolsó napjától számított nyolc napon belül lehet előterjeszteni. Ha a mulasztás az érintettnek később jutott tudomására, határidő a tudomásra jutáskor, akadályoztatás esetén az akadály megszűnésének napjától kezdődik. A (4) bekezdés szerint az elmulasztott határnaptól, illetve az elmulasztott határidő utolsó napjától számított hat hónapon túl igazolási kérelmet nem lehet előterjeszteni. A Ket. 66. § (3) bekezdésében szabályozott határidő szubjektív határidő, míg a (4) bekezdésében szabályozott határidő objektív határidő. Az objektív határidőn túl igazolásnak helye nincs.
Ebben az esetben azonban nem állapítható meg, hogy mi az elmulasztott határidő vagy határnap, mivel az elsőfokú határozat az ügyféli jogállással rendelkező beavatkozóknak kézbesítésre nem került, ezért ez esetben a Ket. 66. § (3) és (4) bekezdésében foglalt rendelkezéseket akként kell értelmezni és alkalmazni, hogy vizsgálni kell azt, az alperesi beavatkozók a kézbesíteni elmulasztott határozatról, vagy annak tartalmáról, a környezetvédelmi engedély engedélyesének megváltozásáról mikor szereztek tudomást. A tudomásszerzés időpontja az eljárás során nem került tisztázásra. Amennyiben az alperesi beavatkozók a határozat kézbesítésének elmulasztása ellenére korábban tudomást szereztek a határozatról vagy az engedélyes személyében bekövetkezett változásról, a módosított környezetvédelmi engedély kiadásáról, akkor a Ket. 6. § (1) bekezdésében foglalt, az ügyfelet terhelő jóhiszemű eljárási kötelezettségből fakadóan e tudomásszerzéstől számított nyolc napon belül lehet igazolási kérelemmel élni, a határozat ellen fellebbezést előterjeszteni, vagy kérni a határozat kézbesítését és azt követően az ügyfél élhet a fellebbezési jogával.
Abban következetes a bírói gyakorlat (Kf.II.39.736/2001/4. számú eseti döntés), hogy a tudomásszerzést követően elmulasztott jogérvényesítés esetén az ügyfél később már a fellebbezési jogával nem élhet. Évekkel később nem teheti vitássá, nem támadhatja azt a határozatot, amelyről korábban tudomást szerzett, de azt fellebbezéssel a jóhiszemű joggyakorlásból kifolyóan határidőben nem támadta meg. A perbeli esetben a tudomásszerzés időpontja nem tisztázott, ez az időpont további bizonyítás eredményeként állapítható meg, azonban a felülvizsgálati eljárásban a bizonyítás felvétele kizárt, ezért a jogvita nem dönthető el.
Mindezekre tekintettel a Kúria a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte, az alperes határozatát a Pp. 339. § (1) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte és az alperest új eljárásra kötelezte. (Kúria, Kfv. VI. 37.290/2011., KGD 2012/7-8/158.)
Ha a hatóság újrafelvételi eljárásban hoz határozatot, az elsőfokú eljárásra vonatkozó szabályok megfelelő alkalmazásával kell megállapítani - az új adat, tény elhasználásával - a tényállást. Ennek során az újrafelvételi kérelmet el is lehet utasítani. E határozat elleni fellebbezést a Ket. nem zárja ki, az újrafelvételi kérelem alapján indult eljárásban hozott elsőfokú határozat ellen az általános szabályok szerint van helye jogorvoslatnak.
A Ket. 72. § (1) bekezdés da) pontja értelmében a közigazgatási határozatnak tartalmaznia kell a hatóság döntését és "a fellebbezés (keresetindítás) benyújtásának lehetőségéről való tájékoztatást. A Ket. 109. § (1) és (3) bekezdése értelmében bírósági felülvizsgálatra csak akkor kerülhet sor, ha a hatósági eljárásban az ügyfél vagy az ügyfelek valamelyike fellebbezési jogát kimerítette, vagy a fellebbezés e törvény rendelkezései szerint kizárt.
A Ket. 100. § (1) bekezdés c) pontja csak a méltányossági kérelem tárgyában hozott határozat esetén zárja ki a fellebbezési jogot, az újrafelvételi kérelem esetén nem tartalmaz ilyen szabályt.
A Ket. 112. § (4) bekezdése értelmében az újrafelvételi kérelem elbírálására az a közigazgatási hatóság jogosult, amely az elsőfokú határozatot hozta még abban az esetben is, ha az adott ügyben született másodfokú jogerős határozat. A Ket. 112. § (2) bekezdés a)-d) pontjaiban megjelölt kizáró okok hiányában az elsőfokú közigazgatási hatóságnak az újrafelvételi kérelemben foglaltakat érdemben kell vizsgálnia. Ennek során az elsőfokú eljárásra vonatkozó szabályok megfelelő alkalmazásával kell megállapítania a beterjesztett új adat, tény, vagy más bizonyíték felhasználásával a tényállást. Ha a vizsgálat eredményeként azt állapítja meg, hogy az új tényállásra tekintettel az eredeti határozat nem tartható fenn, akkor a jogerős határozatot módosítja, visszavonja, vagy az új tényállásnak megfelelő új határozatot hoz. Ha az új tényállás nem teszi indokolttá az előbbi határozatok valamelyikének meghozatalát, akkor az ügyfél újrafelvételi kérelmét el kell utasítani [Ket. 112. § (6) bekezdése].
Az alperes rendkívüli jogorvoslat iránti kérelmében a Ket. 112. § (6) bekezdésében foglaltakra alapítottan helytállóan hivatkozott arra, hogy az előzőekben megjelölt határozatok ellen az általános szabályok szerinti jogorvoslatnak, (fellebbezésnek, vagy ha ez kizárt, akkor közvetlen bírósági felülvizsgálatnak) van helye. Az újrafelvételi kérelem tárgyában hozott elsőfokú határozat elleni fellebbezést a Ket. nem zárja ki. Ennél fogva az alperes határozatában a jogorvoslati jogosultságra nézve téves, jogszabálysértő tájékoztatást adott akkor, amikor a fellebbezést az újrafelvételi kérelem tárgyában hozott érdemi döntése kapcsán is kizárta, és a felperest a közvetlen bírósági felülvizsgálat lehetőségéről tájékoztatta.
A megyei bíróságnak a keresetlevelet - az előzőekben ismertetett jogszabályi rendelkezésekre figyelemmel idézés kibocsátása nélkül el kellett volna utasítania, illetve hivatalból a pert meg kellett volna szüntetnie a kereseti kérelemben és ellenkérelemben kifejtettekre tekintet nélkül, és nem foglalhatott volna állást az ügy érdemét érintően, az újrafelvételi kérelem alaposságát vagy alaptalanságát illetően.
A jogorvoslathoz való jog Alkotmányban biztosított lehetőség az ügyfél számára, és e jogosultságát nem csorbíthatja a hatóság által adott téves tájékoztatás [1949. évi XX. törvény 57. § (5) bekezdése].
A Pp. 129. § (1) bekezdése értelmében, ha a keresetlevélből vagy mellékleteiből az tűnik ki, hogy az ügy más bíróság vagy más hatóság hatáskörébe tartozik, akkor a bíróságnak a keresetlevél e hatósághoz való áttételéről kell rendelkeznie. Az áttett beadványt pedig úgy kell tekinteni, mintha azt már eredetileg határidőben és annál a hatóságnál terjesztették volna elő, amelyhez a bíróság végzésével áttételre került.
A kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte, a pert megszüntette, és a keresetlevél áttételéről rendelkezett az alpereshez azzal, hogy a keresetlevelet az újrafelvételi kérelmet elutasító döntés elleni határidőben benyújtott fellebbezésnek kell tekinteni [Ket. 102. § (1) bekezdése, Pp. 275. § (4) bekezdése]. (Legf. Bír. Kfv. I. 35.144/2007., BH 2008/285.)
Sajátosan alakult az ügyfél fellebbezési joga, ha a felügyeleti szerv határozatával az eljárt közigazgatási szerv határozatát megváltottja vagy megsemmisíti. (A felügyeleti intézkedés iránti - ügyfél által kezdeményezett - kérelmet elutasító döntés bírósági felülvizsgálatára nincs lehetőség.) Ha a felügyeleti intézkedés során hozott határozat eleget tesz az ügyfél kérelmének, ellene jogorvoslat nem vehető igénybe.
A felügyeleti intézkedés elsősorban a jogszabálysértésnek hivatalból történő orvoslásának eszköze. Kivételesen kérelemre is sor kerülhet a felügyeleti intézkedés megtételére, de a felügyeleti intézkedés iránti kérelmet elutasító határozat nem érdemi döntés, az Áe. 72. § (1) bekezdés értelmében bírósági felülvizsgálatra nincs törvényi lehetőség. Ezt a jogelvet fejtette ki a Legfelsőbb Bíróság a Közigazgatási-Gazdasági Döntvénytár 1999/5/153. sorszám alatt megjelent eseti döntésében is.
Felügyeleti intézkedés esetén az ügyfél jogorvoslati jogának terjedelme a felügyeleti intézkedés tartalmától függ. Csak a felügyeleti intézkedéssel érintett elsőfokú határozati rész ellen nyílik meg az ügyfél számára ismét a jogorvoslati jog.
Az elsőfokú bíróság helytállóan csak az 1999. évi adófizetési kötelezettség körében vizsgálhatta az alperes felügyeleti intézkedés folytán hozott határozatát. Ezen határozatában az alperes a felperes javára döntött, a felperes kérelmének eleget téve törölte az 1999. évi adófizetési kötelezettséget.
Az alperes határozata eleget tett a felperes kérelmének az 1999. évet illetően, a felperes javára további döntést nem hozhatott a bíróság.
Mivel az alperes felügyeleti intézkedésként hozott határozata a felperesnek csak az 1999. évi adófizetési kötelezettségét érintette, így a felperes által az egyéb adóévekre felhozott ténybeli és jogi indokolásának felülvizsgálatát sem végezhette el az elsőfokú bíróság, illetve a Legfelsőbb Bíróság. (Legf. Bír. Kfv. I. 35.295/2006.)
(Lásd még a Pp. 332/A. §-ához fűzött magyarázatot.)
Végül a közigazgatási eljárásban a bírósági felülvizsgálat lehetőségeinek meghatározására hívta fel az Alkotmánybíróság a figyelmet.
A közigazgatási bíráskodás tekintetében alkotmányossági követelmény, hogy a bíróság a közigazgatási határozatot érdemben vizsgálhassa, tehát egyértelmű legyen az a jogszabályi környezet, amely a hatóság döntését meghatározza.
Alkotmányos követelmény, hogy a bíróság a perbe vitt jogokat és kötelezettségeket az Alkotmány 57. § (1) bekezdésében meghatározott feltételeknek megfelelően érdemben elbírálhassa. A közigazgatási döntési jogkört meghatározó szabálynak megfelelő szempontot vagy mércét kell tartalmaznia, amely alapján a döntés jogszerűségét a bíróság felülvizsgálhatja (ABH 1997, 263.). A vonatkozó szabályozást áttekintve az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az óvóhelyként történő kijelölésre pusztán a Korm. r. 1. és a Korm. r. 2. valamint az R - a jelen határozat 2. pontjában már hivatkozott - szabályai tartalmaznak rendelkezéseket. A Korm. r. 2. a polgármester feladatává teszi, hogy az óvóhelyi védelmi feladatokra történő felkészülés során a település polgári védelmi besorolásának megfelelően határozatban jelölje ki az életvédelmi létesítményeket [6. § (1) bekezdés a) pontja]. A Korm. r. 2. pusztán annyit mond, hogy az életvédelmi létesítményeket a polgármester jelöli ki. A szóba jöhető rendelkezések nem tartalmaznak egyértelmű, az alkotmányossági követelményeket kielégítő szabályozást arra vonatkozóan, hogy az óvóhelykénti kijelölés milyen szempontok, milyen kritériumok alapján történik. A polgármesteri határozat alapjául szolgáló jogszabályi rendelkezések hiányában azonban a határozat jogszabálysértő voltára való hivatkozás értelmezhetetlen, így ennek következtében az Alkotmány 57. § (1) bekezdésében meghatározott bírósághoz fordulás jogának sérelmét eredményező helyzet áll elő. [17/2008. (III. 12.) AB hat.]

A közigazgatási perben alkalmazandó perjogi szabályok

A bíróság összetétele közigazgatási perben

Pp. 11. §

Pp. 324. § (4) bek.

A bíróságok összetételére vonatkozó - a 2005. november 1-je előtt hatályos - Pp. 324. § (4) bekezdése szerint, ha a perben vitatott pénzbeli követelés összege a harmincmillió forintot meghaladja, az elsőfokú bíróság három hivatásos bíróból álló tanácsban járt el. A ma hatályos rendelkezés ezt a feltételt úgy változtatta meg, hogy az ügy különös bonyolultsága indokolhatja a tanácsban való eljárást.
A korábbi szabályozás alapján a bíróság úgy foglalt állást, hogy - ha a hatáskör a per tárgyának értékétől függ -, az alperes érdemi ellenkérelmének (Pp. 139. §) előadása után a hatáskör hiánya figyelembe nem vehető.
A jelen ügyben a kereset 30 000 000 Ft-ot meghaladó követelésre történő felemelésére az I. r. alperes érdemi ellenkérelmének előterjesztését követően került sor. Ennél fogva a vitatott pénzbeli követelés összegének - lényegében a pertárgy értékének - felemelése csakúgy, mint a hatáskörre, a bíróság összetételére sem terjedhet ki. (Legf. Bír. Kfv. III. 39.075/2008., KGD 2010/3. 71.)
A módosított rendelkezés ezt a problémát megoldotta: a bíróság a tárgyalás megkezdése előtt rendelheti el a tanácsban való eljárást, s ettől utóbb nem térhet el (pl. ha utóbb jogegységi határozat értelmezi a jogszabályt, s az ügy különös bonyolultsága erre figyelemmel már nem állapítható meg).
A háromtagú tanácsban való eljárást az elsőfokú bíróság rendeli el. Ez azt jelenti, hogy a keresetlevelet beérkezése után egyesbíró kapja meg, s - miután a Pp. 11. § (1) bekezdése szerint - az első fokon eljáró bíróság főszabályként egy hivatásos bíróból áll - ő jogosult dönteni arról, hogy az ügyet háromtagú tanács tárgyalja. Ezt követően egyesbíró az ügyben nem járhat el.
A bíróság eljárásával kapcsolatban az a további kérdés is felmerült, hogy a tanács elnökének kell-e alakszerű végzést hozni, ha a továbbiakban a bíróság a Pp. 324. § (4) bekezdésében írtaknak megfelelően tanácsban jár el? Ha végzést kell hoznia, azt tanácselnökként, vagy egyesbíróként írja alá?
Amennyiben az ügy elbírálására kijelölt egyesbíró úgy találja, hogy az ügy különös bonyolultsága indokolja a tanácsban való eljárást, a tárgyalás megkezdése előtt rendelkezik arról, hogy az ügyben három hivatásos bíróból álló tanács járjon el. A bírónak ezt a rendelkezést a peres iratok között írásban kell megtennie, melynek egy példányát be kell terjesztenie az igazgatási vezetőhöz, a tanács tagjainak kijelölése céljából, hiszen ezt ő nem teheti meg. Azzal, hogy az igazgatási vezető a tanács tagjait kijelöli, az eljáró bíró az adott ügyre nézve a tanács elnökévé válik.
Nem hagyható azonban figyelmen kívül az sem, hogy a törvényes bíróhoz való alkotmányos jog sérülne, ha a háromtagú tanács összeállítása szabályozatlanul, alkalmi szempontok szerint történne. Az ügyelosztás eredeti rendjét megtartva a kijelölt bírónak kell döntenie a tanácsban való eljárásról, s kérni az igazgatási vezetőtől további két bíró kijelölését. (Az eredetileg kijelölt bíró látja el a továbbiakban a tanácselnök teendőit.) Indokolt lenne, ha a bíróság ügyelosztási terve is tartalmazná a közigazgatási per tanácsában eljáró bírákat.

Szünetelés

[a Pp. 324/B. §-ához]

A bírák kizárása

[a Pp. 325. §-ához]

A Pp. 325. § szabályai a közigazgatási per jellegével vannak összefüggésben. A per tárgyát képező közigazgatási határozat meghozatalában valamely álláspont mellett elkötelezett az eljáró ügyintéző, de még az eljárásban részt vett tanú és szakértő is. Az ügyintéző tekintetében további szigorítást jelentő rendelkezés hozzátartozóinak kizártsága. A közigazgatási szerv volt dolgozója - munkaviszonyának megszűnését követő két évig - bíróként nem vehet részt azoknak a döntéseknek felülvizsgálatában, amelyeket korábbi munkáltatója - a közigazgatási szerv - hozott, függetlenül attól, hogy eljárt-e az ügyben, vagy sem.
Közigazgatási perben is sor kerülhet a kizárásra vonatkozó általános perjogi szabályok alkalmazására. Ezzel kapcsolatban merült fel: milyen perjogi következménye van annak, ha a fél által kezdeményezett és a bíró elfogultságára vonatkozó bejelentés esetén a kizárással érintett bíró érdemi határozatot hoz a kizárására vonatkozó döntés meghozatala előtt?
A Pp. 19. §-a szerint, ha a bíró a személyére vonatkozó kizárási okot maga jelenti be, illetőleg a 13. § (1) bekezdés a)-d) pontjai alá tartozó kizárási okok esetén a kizárásról való érdemi határozat hozataláig az érintett az érdemi határozat hozatalában nem vehet részt. E rendelkezésből következik, hogy a 13. § (1) bek. e) pontjában szabályozott esetben az érintett bíró az érdemi döntés hozatalában részt vehet. Ha azonban az elfogultsági kifogás alapján a bíróság a Pp. 18. §-a szerint megállapítja a bíró elfogultságát, és az ügy elintézéséből kizárja, az érdemi döntés ellen benyújtott jogorvoslati kérelem alapján az eljáró bíróság elfogultságára való hivatkozás nélkül is a másodfokú bíróság a Pp. 252. § (1) bekezdésének megfelelően - minthogy az érdemi döntés meghozatalában kizárt bíró vett részt -, végzésével hatályon kívül helyezi az elsőfokú ítéletet, és az elsőfokú bíróságot a per újabb tárgyalására és újabb határozat hozatalára utasítja. Ugyanez vonatkozik a fellebbezéssel nem támadható ítélet esetén a felülvizsgálati kérelem alapján eljáró legfelsőbb bírósági döntésre is a Pp. 275. § (2) bekezdésére figyelemmel." (>1/2007. KK vél. I/13.; BH 2008. évi 3. sz.)

Hatáskör

Pp. 22. § (2) bek.

Pp. 397/B. §

A Pp. 2012. évi módosításával (2012. évi CCXI. törvény) a közigazgatási és munkaügyi bíróság szervezete a következő
a) első fokon ítélkezik a közigazgatási és munkaügyi bíróság,
b) másodfokon ítélkezik - a közigazgatási és munkaügyi bírósághoz tartozó ügyekben - a törvényszék,
c) felülvizsgálati kérelem elbírálása a Kúria (Közigazgatási és Munkaügyi Kollégium) hatáskörébe tartozik.
Ezen kívül regionális közigazgatási-munkaügyi kollégiumok működnek a törvényben megbatározott összetételben, valamint a törvényszéken is működik közigazgatási és munkaügyi kollégium.
A 2011. évi CLXI. törvény (a továbbiakban: Bszi.) szerint a törvényszéknek nincs elsőfokú hatásköre a közigazgatási ügyekben - a Kúria azonban eljár elsőfokú eljárásban is, például az önkormányzati rendeletek jogszabállyal való összhangjának felülvizsgálata tárgyában.

Illetékesség közigazgatási perben

[a Pp. 326. §-ához]

A közigazgatási per bíróságának illetékessége eltér az általános illetékességi szabályoktól. Korábban és általános szabályként a Pp. 326. §-a az első fokon eljárt közigazgatási szerv székhelyét jelölte meg illetékességet meghatározó okként. A közigazgatási-hatósági szervek szervezetének nagyarányú megváltoztatása, a több megyére kiterjedő illetékességű hivatalok kialakítása azonban e szabály megváltoztatását indokolta, ennek változatlan érvényesülése ugyanis azt eredményezte volna, hogy a központ székhelyén eljáró közigazgatási szerv határozatainak felülvizsgálata - a több megye közül - egyetlen megyei bíróság illetékességébe tartozott volna. Ez a közigazgatási perek eloszlásában aránytalanságot, indokolatlan munkateher-növekedést (csökkenést) eredményezett volna. E helyzet megoldása végett alakult ki az a koncepció, hogy az illetékességi szabályok megváltoztatásával kell a közigazgatási pereket a nagyobb területhez tartozó megyei bíróságok között megosztani.
A hatályos szabályozás szerint új bírósági fórumként a járási szintű közigazgatási és munkaügyi bíróság került be a közigazgatási bíráskodás szervezetébe, s ennek megfelelően módosult a Pp. 326.§-a.
(Megjegyzem: ezt a megoldást átmenetinek tartom. A közigazgatási bíráskodás jövője: az ítélőtábla székhelyén működő törvényszék illetékességét megállapítani a közigazgatási perek tárgyalására. Csak ez teszi lehetővé a törvényszéken közigazgatási kollégium megalakítását, megfelelő szakosodást, az ítélkezési munka színvonalának növelését. Érthető, hogy ezt most a rendelkezésre álló rövid idő alatt megoldani nem lehetett, nem túl távoli jövőben megvalósítandó célként a változtatást napirenden kellene tartani.)
A közigazgatási perben jelenleg az illetékességet a következők szerint kell megállapítani:
a) Az egy megyére, vagy ennél kisebb területre kiterjedő illetékességgel eljáró közigazgatási szerv esetében a bíróság illetékességét az első fokon eljáró közigazgatási szerv székhelye állapítja meg. E rendelkezéssel kapcsolatban az a kérdés is felmerült, hogy melyik bíróság illetékes, ha az elsőfokú közigazgatási szerv kijelölés alapján járt el, és székhelye szerint a per másik bíróság illetékességébe tartozna?
A bírói gyakorlat szerint: a Pp. rendelkezése főszabályként az első fokon eljárt közigazgatási szervet említ, anélkül, hogy részletezné, vajon az első fokon eljárt szerv milyen okból jár el. A megnevezés tehát magába foglalja mindazokat az eljárásokat, amelyekben az elsőfokú közigazgatási szerv illetékes, mindazokat, amelyekben kijelölt szervként jár el. A bírósági illetékesség szempontjából tehát közömbös, hogy miért került az ügy az első fokon eljárt közigazgatási szervhez. Önmagában az a körülmény, hogy az adott szerv elsőfokú szervként eljárt, megalapozza a székhelye szerinti megyei bíróság illetékességét.
"Ha az elsőfokú közigazgatási eljárást követően a felperes lakóhelye (székhelye) megváltozott és más megyébe (régióba) költözött, a felperes új lakóhelye (székhelye) szerinti bíróság - függetlenül a régiótól - illetékes a perre. Ezért a keresetlevelet a Pp. 129. §-a alkalmazásával e bírósághoz át kell tenni, feltéve, hogy a keresetlevél benyújtásakor már bekövetkezett a lakóhelyváltozás." (BH 2008. évi 2. sz. I/3.)
b) Több megyére kiterjedő illetékességgel eljáró elsőfokú közigazgatási szerv esetében a bíróság illetékessége a felpereshez igazodik (a felperes lakóhelye vagy tartózkodási helye, illetőleg székhelye határozza meg). Ha ez nem állapítható meg, úgy az elsőfokú közigazgatási szerv székhelye szerinti bíróság jár el, feltéve, ha egyéb [c) és d) pont alatti] illetékességi ok sem állapítható meg.
Hiányossága a rendelkezésnek, hogy nyitva hagyja: az egyéni cég esetén csak az egyéni vállalkozó lakhelye szerinti illetékességi ok vehető-e figyelembe, vagy az egyéni cég székhelye is. Nézetem szerint a székhely is, bár a (2) bekezdés csak jogi személy, illetőleg jogi személyiséggel nem rendelkező szervezetek esetében teszi lehetővé a székhely figyelembevételét.
A bírói gyakorlatban merült fel az a kérdés, hogy a Pp. 326. § (2) bekezdése tekintetében a felperesnek a keresetlevél beadásakori belföldi lakóhelyei, illetve tartózkodási helye határozza-e meg a bíróság illetékességét. Véleményünk szerint a bíróság illetékességét a felperes belföldi lakóhelye, ennek hiányában tartózkodási helye alapítja meg; a Pp. 42. §-a pedig kimondja, hogy a bíróság illetékességének megállapításánál a keresetlevél beadásnak időpontja irányadó. Ennek megfelelően a bíróságnak azt kell vizsgálnia, hogy a keresetlevél beadásakor meglévő felperesi belföldi lakóhely, illetőleg tartózkodási hely az adott bíróság illetékességét megalapozza-e.
Ha a lakóhely (tartózkodási hely), illetőleg a székhely nem állapítható meg, úgy az elsőfokú közigazgatási szerv székhelye szerinti bíróság jár el.
c) Az ingatlan fekvése szerinti bíróság illetékes, ha a közigazgatási határozat ingatlanhoz kapcsolódó jogról (kötelességről), vagy ingatlanra vonatkozó más jogviszonyról rendelkezett.
d) Az engedélyhez (bejelentéshez) kötött vagy azzal kapcsolatos tevékenység végzése határozza meg a bíróság illetékességét, ha erre vonatkozó közigazgatási határozat felülvizsgálatát kérik. E rendelkezés alkalmazása azokban az ügyekben okoz gondot, amikor az engedélyhez kötött tevékenységet az ország teljes területén kívánják végezni (fuvarozás, személyszállítás, műsorszolgáltatás stb.). Nehezen értelmezhető továbbá a bejelentéssel vagy engedéllyel "kapcsolatos tevékenység" meghatározása, ugyanis a rendelkezés nyelvtani értelmezése szerint nemcsak az engedély megadásával vagy megtagadásával kapcsolatos határozat, hanem az engedély alapján végzett valamennyi tevékenységre vonatkozó (egészségügyi, munkaügyi, környezetvédelmi stb.) határozat esetén ez az illetékességi szabály alkalmazandó.
Kérdés: értelmezhető-e úgy ez a rendelkezés, hogy bejelentéshez (engedélyhez) kötött tevékenységnek minősül az üzleti, a kereskedelmi, illetőleg az ipari tevékenység. Ezek többségét a tevékenységi hely szerint is regisztrálják, amellett, hogy a gazdálkodó szerv székhelye is szerepel a cégnyilvántartásban. Elfogadható - véleményem szerint - az a magyarázat, amely szerint, ha a cég székhelye pl. Budapesten van, de a közigazgatási határozat a veszprémi telephelyen (fióküzletben) végzett tevékenységre vonatkozik, a határozatot veszprémi bíróságon keresettel lehet megtámadni. A tevékenység szerinti illetékességnek tehát az a feltétele, hogy a tevékenység végzésének helye hitelesen (hatósági engedéllyel vagy bejelentés tényével, illetőleg nyilvántartásba történő bejegyzéssel) igazolható legyen.
Az előző (c) és (d) pont alatti [a Pp. 326. § (3)-(4) bek. esetében] nem feltétel, hogy a közigazgatási szerv illetékességi területe több megyére terjedjen ki.
Magyarország területére történő beutazásra és az ott való tartózkodásra vonatkozó ügyekben hozott közigazgatási határozatok felülvizsgálata iránti perekben az illetékességet az első fokon eljárt közigazgatási szerv székhelye alapozza meg. Ha az eljárt hatóság székhelye alapján az illetékesség nem állapítható meg, a perre a Fővárosi Törvényszék kizárólagosan illetékes.
A Pp. 326. § szövegezéséből megállapítható, hogy a rendelkezés nem vagylagos - választható - illetékességi okokat állapít meg, hanem a rendelkezés imperatív, ha a közigazgatási határozatot több megyére kiterjedő illetékességű közigazgatási szerv hozta, illetőleg ha a határozat tárgya megegyezik a (3)-(4) bekezdésében és a (6) bekezdésében írtakkal: a bíróság illetékességét ez határozza meg.
A Pp. 326. §-a arról is rendelkezik, hogy ha egy közigazgatási határozat felülvizsgálatát több bíróság előtt kérik, az illetékesség kérdésében a megelőzés dönt (a bíróság jár el, amelyhez a keresetlevelet elsőként továbbították). Ez a helyzet - a kötött illetékességi rendre figyelemmel - nem lesz túlságosan gyakori, akkor fordulhat elő, ha a határozat több - eltérő lakóhelyű - felperest érint, vagy különböző megyékben lévő több ingatlant (pl. kisajátítási határozat). Ebben az esetben a Pp. 129. § szerint a bíróságnak a keresetlevelet a megelőző bírósághoz kell áttennie.
A bírói gyakorlatban tapasztalható ellentmondásos döntésekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság Közigazgatási Kollégiuma a következő véleményt tette közzé:
A Pp. 326. § (1)-(5) bekezdésében, valamint (6) bekezdés első mondatában meghatározott illetékességi szabályok nem kizárólagos illetékességi okokat állapítanak meg, ezért alkalmazásuk esetén az alperes érdemi ellenkérelmének (139. §) előadása után az illetékesség hiánya nem vehető figyelembe [3/2008. (XI. 24.) KK vélemény].
Ezt a véleményt a 3/2010. (XI. 8.) KK vélemény megerősítette.
A vélemény indokolása a következőkre mutat rá:
[...] Mivel a perbíróság saját illetékessége hiányát csak a más bíróság kizárólagos illetékességének fennállása esetén veheti figyelembe időbeli korlát nélkül, abban az eljárási kérdésben kell állást foglalni, hogy a Pp. 326. §-ában foglalt illetékességi okok kizárólagos illetékességet keletkeztetnek-e.
A közigazgatási perek illetékességi okainak dogmatikai besorolását nehezíti, hogy eltérnek a Pp. általános rendelkezéseiben meghatározott illetékességi okoktól. Amíg a Pp. 29. és 30. §-a az általános illetékességi okokat, a 31-41. §-ai pedig az egyéb illetékességi okok két fajtáját, a vagylagos és alávetéses illetékességi okokat (különös illetékesség) állapítják meg, a Pp. 326. §-ában foglalt illetékességi okok ezt a besorolást nem követik. A Pp. 324. § (1) bekezdése alapján közigazgatási perekben elsődlegesen alkalmazandó Pp. 326. § (6) bekezdés második mondata, valamint a (7) és (9) bekezdései expressis verbis kizárólagos illetékességet állapítanak meg, melyből is következően a 326. § (1)-(5) bekezdéseiben és a (6) bekezdés első mondatában foglalt illetékességi okok nem kizárólagosak. Erre utal az (1) bekezdés "Ha más bíróság kizárólagos illetékessége meghatározva nincs..." szövegrésze is. Mivel az (1)-(6) bekezdésben foglalt illetékességi okok értelemszerűen se nem vagylagosak, se nem alávetésesek, ezért különös illetékesség ezekben az esetekben nem áll fenn.
A polgári perben a keresetlevél kézhezvétele után lehetősége van a bírónak vizsgálnia az illetékesség kérdését, hiszen csak ezt követően kerül sor a keresetlevél alperessel való közlésére, és az alperesi ellenkérelem előterjesztésére. A közigazgatási perben a Pp. 330. § (2) bekezdése alapján a keresetlevelet az elsőfokú közigazgatási határozatot hozó szervnél a felülvizsgálni kért határozat közlésétől számított harminc napon belül kell benyújtani, vagy ajánlott küldeményként postára adni. Az elsőfokú közigazgatási szerv a keresetlevelet az ügy irataival együtt öt napon belül felterjeszti a másodfokú közigazgatási határozatot hozó szervhez, amely azokat - a keresetlevélben foglaltakra vonatkozó nyilatkozatával együtt - tizenöt napon belül továbbítja a bírósághoz. ha a keresetlevél a végrehajtás felfüggesztésére irányuló kérelmet is tartalmaz, a keresetlevelet és az ügy iratait az első fokon eljáró közigazgatási szerv három napon belül terjeszti fel a másodfokon eljáró közigazgatási szervnek, amely azt nyolc napon belül továbbítja a bírósághoz.
(...) Kizárólagos illetékesség hiányában a Pp. 43. § (1) bekezdése szerint a bíróság az illetékességének hiányát az alperes érdemi ellenkérelmének előadása után nem veheti figyelembe. A Pp. 43. § (1) bekezdése azonban az alperes érdemi ellenkérelménél kifejezetten a Pp. 139. §-ára utal. Tehát az alperes hiába tesz esetleg írásban észrevételt a felperes keresetére, az nincs kihatással az illetékesség rögzülésére. A Pp. 139. §-a szerinti érdemi ellenkérelmet ugyanis a per első tárgyalásán, a felperes nyilatkozata után teheti meg az alperes. A Pp. 330. § (2) bekezdésében szabályozott nyilatkozatot tehát - az illetékesség vizsgálata szempontjából - nem lehet azonosnak tekinteni a Pp. 139. §-ában megfogalmazott alperesi ellenkérelemmel - fejeződik be a vélemény indokolása.

Alávetési illetékesség

Figyelemre méltó eseti döntést hozott a Kúria az alávetési illetékességgel kapcsolatban, amely szerint hatósági szerződésben nem lehet közigazgatási bíróság illetékességét kikötni.
A felperes keresettel támadta az alperes végzését. A keresetlevél a Közigazgatási és Munkaügyi Bírósághoz 2013. július 19. napján érkezett meg.
A per folyamán a Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság végzésében illetékessége hiányát állapította meg, és a keresetlevelet a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bírósághoz a Pp. 41. § (3) és (4) bekezdésére hivatkozással áttette, mivel a felek a hatósági szerződésben a Fővárosi Törvényszék kizárólagos illetékességét kötötték ki.
A Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság végzésével illetékességének hiányát állapította meg, és az iratokat felterjesztette a Kúriához az eljáró bíróság kijelölése végett. Végzése indokolásában kifejtette, hogy az ügyben eljáró alperes illetékessége az egész országra kiterjed, jelen esetben a Pp. 326. § (7) bekezdése alapján a Pp. 326. § (12) bekezdésének j) pontja értelmében a bíróság illetékességét a Pp. 326. § (2) bekezdése szerint kell megállapítani. A bíróság illetékességét ezért a felperes székhelye alapítja meg, az pedig a Tatabányai Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság illetékességi területén található.
A Kúria az eljáró bíróságot az alábbiak szerint jelölte ki:
A hatósági szerződésben foglalt kötelezettség megszegése miatt végrehajtást elrendelő végzés felülvizsgálatára a Pp. XX. fejezetének szabályait kell alkalmazni. A Tatabányai Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság által felhívott Pp. 41. §-a úgy rendelkezik, hogy vagyonjogi ügyek tekintetében a felek a felmerült jogvitájukra vagy a meghatározott jogviszonyból eredő jövőbeli jogvitájuk esetére - törvény eltérő rendelkezése hiányában - kiköthetik valamely bíróság illetékességét (alávetés). Ennek a 41. § (2) bekezdése értelmében azonban nincs helye olyan ügyekben, amelyekre a törvény valamely bíróság kizárólagos illetékességét állapítja meg. A Pp. 326. §-a jelen ügyben kizárólagos illetékességet megállapító szabálynak tekintendő, attól a felek megállapodásukban sem térhetnek el, erre a rendelkezésre tévesen hivatkozott a Tatbányai Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság.
Az eljáró bíróság illetékességének megállapításánál - a keresetlevél beadásának időpontjára is figyelemmel - jelen esetben a Pp. 326. § (12) bekezdés j) pontját kell alkalmazni, mely a bíróság illetékességének megállapításához kizárólag a (2) és (5) bekezdések alkalmazását rendeli el, az általános illetékességi okot szabályozó (1) bekezdéstől eltérően. Ennek értelmében a perbeli alperesi határozat esetében a bíróság illetékességét a jogi személy felperes belföldi székhelye alapítja meg. Az illetékességi szabály hipotézisét a Pp. 326. § (12) bekezdése határozza meg, amely csak az ügyfajtára utal, az ehhez rendelt illetékességi tényt jelen esetben a Pp. 326. § (2) bekezdése adja meg (KGD 2013.149.). A Pp. 42. §-a értelmében a bíróság illetékességének megállapításánál a kereset (kérelem) benyújtása időpontjában fennálló körülményeket kell figyelembe venni. Az utóbb bekövetkezett változások az illetékességet nem változtatják meg (BH 2000.262.).
Ezért a Tatabányai Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság kellő alap nélkül döntött a keresetlevél áttételéről, hiszen a Pp. 326. § (12) bekezdése alapján a bíróság illetékességét jelen esetben a Pp. 326. § (2) bekezdésének értelmében a felperes székhelye alapítja meg, amely a keresetlevél benyújtásakor a Tatabányai Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság illetékességi területén volt.
A felmerült illetékességi összeütközést a Kúria a Pp. 326. § (10) bekezdése alapján a Tatabányai Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság kijelölésével oldotta fel (Kúria, Kkk. III. 37.279/2014/2., KGD 2014.211.).
A Kúria azonban utóbb hozott döntésével finomította ezt az álláspontot, s nem zárta ki általános jelleggel a hatósági szerződésben az alávetési illetékesség kikötését. A Kúria eseti állásfoglalása szerint az alávetettségi illetékesség alkalmazására csak akkor nincs lehetőség, ha a közigazgatási szerv hatósági határozattal rendezi a szerződésből eredő jogvitát. Ekkor a közigazgatási peres eljárásban nem érvényesül a közigazgatási szerződés szerinti alávetéses illetékesség.
Az irányadó tényállás szerint a felperes egyesület és az alperes hatósági szerződést kötöttek egymással 2009. szeptember 21-én, melynek célja az EMVA társfinanszírozásban megvalósított intézkedések kapcsán benyújtott támogatási és kifizetési kérelmek engedélyezési eljárásaihoz kapcsolódó egyes végrehajtási feladatok átruházása, valamint az átruházott feladatok során a felek jogainak és kötelezettségeinek meghatározása (megállapodás 2. pont) volt. A szerződés 3. pontja rögzítette a felperes feladatátvállalással kapcsolatos kötelezettségeit, a 4. pont pedig az alperes ellenőrzéssel összefüggő tevékenységét részletezte.
A megállapodás 9.1. pontja értelmében a felperes által átvállalt feladatokat elszámolási időszakonként az alperes folyamatba épített, utólagos ellenőrzés keretében volt jogosult vizsgálni, és a vizsgálati eredmények alapján százalékos formában értékelni a felperes teljesítését. A felperes az alperesi teljesítésigazolás alapján jutott hozzá - nyújtott szolgáltatása ellenszolgáltatásaként - a kifizetési kérelme alapján adható támogatási összeghez. A megállapodás 9.3. pontja a szerződéses kötelezettségek nem teljesítését szerződésszegésnek minősítette és a megállapodástól való elállási joggal rendelte szankcionálni. Végül a 15. pont a megállapodás teljesítése során felmerülő vitás kérdések rendezésére elsődlegesen tárgyalásos vitarendezést írt elő, és annak kudarca esetére a Fővárosi Bíróság kizárólagos illetékességét jelölte meg.
Az alperes határozatával helybenhagyta az első fokon eljáró hatóságnak a Helyi Vidékfejlesztési Közösségek és a LEADER helyi akciócsoportok részére az Európai Mezőgazdasági Vidékfejlesztési Alapból nyújtandó vidékfejlesztési támogatásról szóló 1698/2005/EK tanácsi rendelet keretében nyújtott támogatás részletes feltételeiről szóló 141/2008. (X. 30.) FVM rendelet (a továbbiakban: Rend.) alapján meghozott határozatát, amelyben a felperes 2010 februárjában benyújtott kifizetési kérelmét részben ítélte megalapozottnak.
Az alperesi indokolás értelmében a felperes kifizetés iránti kérelme nem felelt meg a támogatásra jogosultság feltételeinek. Tekintettel arra, hogy a kifizetés alapja - a felperes és az alperes között létrejött megállapodás értelmében - az irányító hatóság és az alperes által kiállított teljesítésigazolás, és figyelemmel arra a tényre is, hogy a teljesítésigazolás értelmében a felperes feladatait 88%-os mértékben látta el, ezért a felperest a megállapodás értelmében 5 047 840 Ft támogatás illette meg.
Az alperes ugyancsak helybenhagyta az elsőfokú hatóság határozatát, amelyben a felperes 2010. augusztusi támogatási kérelmét szintén csak részben találta megalapozottnak. Ezen támogatási kérelem esetében az alperes határozatát azzal indokolta, hogy egyes elszámolni kívánt költségtételek nem feleltek meg a támogatási feltételeknek, illetve az irányító hatóság és az alperes által kiállított teljesítésigazolás a felperes feladatteljesítését 94,8%-ban látta teljesítettnek, ezért a második kérelmet 4 337 295 Ft helyett 4 111 755 Ft-ig ismerte el.
A felperes keresettel támadta meg a két határozatot.
A Törvényszék a keresetet megalapozottnak találta, az alperes határozatait hatályon kívül helyezte az alperes új eljárásra kötelezése mellett. Az ítélet - a mezőgazdasági, agrár-vidékfejlesztési, valamint halászati támogatásokhoz és egyéb intézkedésekhez kapcsolódó eljárás egyes kérdéseiről szóló 2007. évi XVII. törvény (a továbbiakban: Eljárási tv.) és a Rend. szabályaira, valamint a felek közötti megállapodásra alapított - indokolása értelmében csak a pontos, konkrét, előzetes és egyértelmű feladatmeghatározás, illetőleg teljesítésértékelési szempontok alapján készíthető a felperesi feladatellátás tekintetében hiteles, a jogszabályoknak és a megállapodásnak megfelelő, megalapozott teljesítményértékelés. Ennek hiányában az alperes és az irányító hatóság által elkészített teljesítményértékelésnek egészében el kellett volna fogadnia a felperes teljesítését. Nem volt megfelelő - annak késedelmessége miatt - a feladat-előírás a második időszak vonatkozásában sem, ezért ebben az esetben is szükségessé vált a teljesített százalékok megemelése. Mivel a Törvényszéknek megváltoztatási jogköre a perbeli esetben nem volt, ezért az alperesi határozatok jogsértését hatályon kívül helyezéssel orvosolta és útmutatást adott a felek közötti elszámolás mikéntjére.
Az alperes felülvizsgálati kérelemmel fordult a Kúriához, melyben az ítélet hatályon kívül helyezését, valamint a felperes perköltségben való marasztalását kérte. Felülvizsgálati kérelmét azzal indokolta, hogy a felek között létrejött megállapodás hatósági szerződésnek minősül, az ebből eredő jogviták elbírálására a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 324/A. §-a értelmében a Pp. I-XIV. fejezetének általános szabályait kell alkalmazni. Mivel a felek a hatósági szerződésben a Fővárosi Bíróság kizárólagos illetékességét kötötték ki, ezért a Törvényszék nem volt jogosult a felperesi kereseteket a közigazgatási perekre vonatkozó szabályok szerint elbírálni.
A Kúria a Pp. 275. § (2) bekezdése alapján a jogerős ítéletet a felülvizsgálati kérelem keretei között, a felek ilyen irányú kérelme hiányában a 274. § (1) bekezdése alapján tárgyaláson kívül vizsgálta felül.
A felülvizsgálati kérelem nem megalapozott.
A Kúria álláspontja szerint a felek között létrejött megállapodás az Eljárási tv. 16. §-án és 17. §-án alapuló közigazgatási szerződés, amely arra jogosította a felperest, hogy eljárjon az alperes területi szervének törvényben meghatározott jog- és feladatkörében. Az Eljárási tv. 17. §-ának előírásai a felek közötti megállapodás tartalmát meghatározó törvényi szabályok, amelyek behatárolják a felek szerződéskötési szabadságát. Az Eljárási tv. hivatkozott rendelkezései emellett kitérnek a harmadik személlyel szembeni felelősségre, a teljesítési segéd igénybevételének, valamint az írásba foglalás formakényszerének körülményeire is.
A megállapodás - annak konszenzuális jellege ellenére - közigazgatási jogviszonyt hozott létre a felek között. Az alperest tehát közigazgatási szervként illette meg a felperesi teljesítés folyamatba épített, utólagos ellenőrzésének joga, valamint a teljesítésigazolás kiállítása során a felperesi teljesítés mértékének meghatározása. Az Eljárási tv. ezzel szemben nem rendezi a megállapodás megszegésének kérdését. Ebből az a következtetés adódik, hogy az alperes vagy hatóságként állapítja meg a felperes szerződésszegő magatartását és vonja le annak jogkövetkezményeit, vagy szerződéses félként a bíróságtól várja mindezt. A közigazgatási jogviszony sajátosságaiból eredő következményként a felperes az alperesi szerződésszegő magatartás esetén bírósághoz fordulhat. További sajátossága a helyzetnek, hogy a Pp. XX. fejezete a közigazgatás működésével szemben szubjektív alapú bírói jogvédelmet biztosít, azaz közigazgatási bírói jogvédelemre hatósági határozat felülvizsgálata kapcsán van lehetőség. A törvényalkotó ehhez igazította a Pp. 324. § (2) bekezdés a) pontja szerinti hatásköri szabályt is. Így a Pp. XX. fejezete szerinti közigazgatási határozat "…a hatósági szerződésben foglalt kötelezettség megszegése miatt végrehajtást elrendelő végzés".
Ebből az következik a perbeli esetre nézve, hogy a felek közötti megállapodásból eredő kötelezettségek nem vagy nem megfelelő teljesítése - közigazgatási döntés (határozat vagy végzés) hiányában - elsődlegesen a polgári bíróság hatáskörét és illetékességét alapítja meg.
A felek közötti megállapodás 15. pontja a vitarendezés szabályait rögzíti. Eszerint a "megállapodás teljesítése során felmerülő kérdéseket a Felek elsősorban tárgyalások útján kísérlik meg rendezni". A felek az egyeztető tárgyalások sikertelensége esetére vetették alá magukat a Fővárosi Bíróság illetékességének. Az alávetés azt jelenti, hogy a felek - ügyletük közigazgatási jellege ellenére - maguk is a polgári bíróság döntését látták szükségesnek a szerződésből eredő igényeik elbírálására.
A szerződésből eredő jogvita szerződésszerű megoldása esetén - mivel a felek éltek a Pp. 41. § (1) bekezdése szerinti úgynevezett alávetéses illetékesség lehetőségével - érvényesülnie kellett volna a Pp. 41. § (3) bekezdésének, mely szerint "[a] kikötött bíróság - törvény eltérő rendelkezése vagy a felek eltérő megállapodása hiányában - kizárólagosan illetékes". Ebben az esetben a Törvényszéknek hivatalból kellett volna illetékessége hiányát megállapítania, de az alperes perbe bocsátkozása után is figyelemmel kellett volna lennie a szerződéses alávetéssel megalapozott kizárólagos illetékesség kifogására.
Az alperes ezzel szemben a megállapodás 4. pontja szerint ellenőrizte a felperes szerződésszerű teljesítését, majd a hiányosságokat és az abból eredő, felek közötti vitát - a megállapodás 15. pontjának mellőzésével - hatósági határozattal zárta le. A hatósági határozat azonban olyan aktus, amely ellen a felperes jogorvoslattal élhet, és amely a Pp. XX. fejezete szerinti közigazgatási bírói felülvizsgálat tárgyát képezi. Ebben az esetben azonban a felek közötti, a bírósági illetékességre vonatkozó alávetéses megállapodás nem érvényesül. A közigazgatási (hatósági) határozat felülvizsgálatára irányuló perre a Pp. XX. fejezetének és az egyéb szakági törvényeknek a kógens szabályai szerinti, és nem a felek megállapodásában kikötött bíróság az illetékes. A Kúria a Pp. 326. § (1) bekezdésének első fordulatát is eltérő szakági szabályozásként értelmezi. A felperesi teljesítések kapcsán meghozott határozatokkal maga az alperes döntött úgy, hogy a felek jogvitáját közigazgatási peres eljárásra utalja, ezért a számára kedvezőtlen döntést utóbb az illetékességi kifogással nem terelheti vissza a polgári peres útra.
A kifejtettek alapján a Kúria nem tartotta megalapozottnak az alperes felülvizsgálati kérelmét, így a Törvényszék ítéletét a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta (Kúria Kfv. IV. 35.686/2012/5., KGD 2015.90.).

Joghatóság

Az uniós jogszabályok alkalmazása egyre többször veti fel a joghatóság kérdését. A joghatóság az államok egymás közötti viszonyában érvényesülő hatáskör, amely meghatározza, hogy mely állam hatósága járhat el az ügyben. A joghatóság kérdése gyakran merül fel családjogi vitákban. Így a Legfelsőbb Bíróság eseti döntésében úgy foglalt állást, hogy a németországi szokásos tartózkodási hellyel rendelkező kiskorúval való kapcsolattartás meghiúsulása miatti költségtérítési igény elbírálására a magyar hatóság joghatósággal nem rendelkezik.
(A joghatósággal kapcsolatos kérdésekről a Ket. 18. §-a rendelkezik.)
A felperes kiskorú leánygyermeke a városi bíróság - a megyei bíróság ítéletével helybenhagyott - jogerős ítéletével az alperesi beavatkozónál került elhelyezésre azzal, hogy a felperes a gyermeket minden páratlan hétvégén pénteken 18 órától vasárnap 19 óráig viheti el és köteles őt a lakóhelyére a kapcsolattartás végeztével visszavinni. Kiskorú Sz. A. M. 2004. augusztus 1. napjától bejelentett lakóhellyel rendelkezik Németországban, ahol - a magyar lakcím nyilvántartás szerint - 2005. április 12-e óta tartózkodik. Az alperesi beavatkozó németországi munkahellyel rendelkezik, míg kiskorú gyermeke Németországban folytatja tanulmányait. A kiskorú magyarországi lakcíméről 2006. június 16. napján kijelentkezett, az tartózkodási címként 2007. január 4-éig szerepelt a nyilvántartásban.
A városi gyámhivatal (elsőfokú gyámhivatal) a 331/2006. (XII. 23.) Korm. rendelet 9. §-ának b) pontja és 21. §-ának (3) bekezdése alapján eljárva az alperesi beavatkozót 16 548 forint utazási költség megtérítésére kötelezte a 149/1997. (IX. 10.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Gyer.) 33. §-ának (4) bekezdése alapján az alperesi beavatkozó hibájából meghiúsult utazási költség megtérítése címén.
A felperes fellebbezése folytán felügyeleti jogkörben eljárt alperes az elsőfokú végzést határozatával megsemmisítette. Kifejtette az Európai Unió Tanácsának 2201/2003/EK rendelete 8. cikkének (1) bekezdésére figyelemmel, hogy a németországi szokásos tartózkodási hellyel rendelkező kiskorú gyermekkel való kapcsolattartást szabályozó határozat végrehajtásával kapcsolatos döntés, így az utazási költség megtérítésére kötelezés tekintetében az elsőfokú gyámhatóság joghatósága nem áll fenn, mivel arra a német hatóságok rendelkeznek joghatósággal. Ezért a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) 115. §-ára és 121. §-ának (1) bekezdés a) pontjára hivatkozással - de a 108. §-ának (1) bekezdése alapján eljárva - semmisítette meg az elsőfokú végzést.
A felperes keresetében az alperes határozatának hatályon kívül helyezését kérte, sérelmezve, hogy a határozat a gyermek jogellenes külföldi tartózkodását kívánja fenntartani. Hivatkozott arra, hogy jogerős ítélet a gyermekkel való kapcsolattartás helyét a Ny., L. S. u. 9. szám alatt jelöli, a gyermek lakóhelye egyoldalúan nem változtatható meg.
Az elsőfokú bíróság az alperes határozatát - az elsőfokú végzésre is kiterjedő hatállyal - hatályon kívül helyezte és az alperest új eljárásra kötelezte. Álláspontja szerint a kapcsolattartás iránti eljárás tárgya a családi jogi jogviszony alapján, míg a költségviselés iránti eljárás tárgya a polgári jogi jogviszony alapján keletkezett jogvita. Ezért a felperes felmerült költségigényét nem tekintette "felügyeleti", és kapcsolattartási joggal kapcsolatos ügynek, hanem megállapította, hogy az egy kártérítési igény. Kimondta, hogy ennek elbírálására a közigazgatási szerv "hatáskörrel" rendelkezik a Gyer. 33. §-ának (4) bekezdése alapján.
Az alperes felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet hatályon kívül helyezése mellett a felperes keresetének elutasítását kérte.
A Legfelsőbb Bíróság felülvizsgálati eljárásban megállapította, hogy az alperes és az alperesi beavatkozó helytállóan hivatkozott arra, hogy tévedett az elsőfokú bíróság az ügy tárgyának jogi természetét illetően és ezért a jogerős ítélet sérti az EK rendelet 1. cikk (2) bekezdés a) pontját, a 2. cikk 1. pontját, a 8. cikk (1) bekezdését, és a 17. cikkét.
Azt, hogy a kapcsolattartás végrehajtása tárgyában folyó eljárás szerves része a kapcsolattartás meghiúsulása kapcsán keletkezett igazolt költségek viseléséről való döntés mind a magyar, mind az uniós szabályozás egységesen rendezi.
A 149/1997. (IX. 10.) Korm. rendelet 33. §-ának (1) és (4) bekezdése, ezen belül is a 33. § (4) bekezdésének c) pontja előírja, hogy a gyámhatóság a kapcsolattartás engedélyezése tárgyában hozott határozat végrehajtása iránti eljárásban a kapcsolattartás meghiúsítása folytán keletkezett igazolt költségek viselésére kötelezheti a mulasztó felet.
Az EK rendelet 1. cikk (1) bekezdés b) pontja és (2) bekezdés a) pontja alapján a szülői felelősségen a kapcsolattartási jog gyakorlását is érteni kell. E rendelkezések alapján a felperes kapcsolattartási jogának gyakorlásával kapcsolatban felmerült költségek megtérítési igénye az európai uniós jogban is a szülői felelősség gyakorlásával felmerülő igények közé sorolandó, melyre kiterjed az EK rendelet hatálya.
Az EK rendelet 8. cikke az általános joghatóságot oly módon állapítja meg, hogy kimondja, egy tagállam bíróságai (az EK rendelet 2. cikk 1. pont értelmében: hatóságai) joghatósággal rendelkeznek olyan gyermek feletti szülői felelősségre vonatkozó ügyekben, aki a bíróság megkeresésekor az adott tagállamban szokásos tartózkodási hellyel rendelkezik. Ez az általános joghatóság - a fentiek szerint - a kapcsolattartási jog gyakorlásával kapcsolatos ügyekben is alkalmazandó.
A felperes 2006. október 31. napján nyújtotta be kérelmét, a 2006. október 27-ei meghiúsult kapcsolattartása költségeinek megtérítését kérve. A kérelem előterjesztésének időpontjában a kiskorú gyermek szokásos tartózkodási helye nem Magyarország volt. A közigazgatási eljárásban 2007. április 6-án beszerzett lakcím-nyilvántartási kivonat tanúsította, hogy a kiskorú 2005. április 12. napjától külföldön tartózkodott, magyarországi bejelentett lakcíme 2006. június 12. napján megszűnt. Az is igazolt volt, hogy a kiskorúnak 2004. augusztus 1. napjától Németországban, B.-ban bejelentett lakcíme volt. A felperes 2007. június 23. napján tartott meghallgatáson elismerte, hogy az alperesi beavatkozónál elhelyezett kiskorú gyermekét az alperesi beavatkozó 2004 júniusában Németországba vitte, és oda íratta be általános iskolába.
Ezen adatok alapján kétséget kizáróan megállapítható volt, hogy a kérelem előterjesztésének időpontjában a németországi munkahellyel rendelkező apával élő, németországi bejelentett lakcímmel rendelkező, Németországban 2005 áprilisa óta tartózkodó, német iskolába járó kiskorú gyermek szokásos tartózkodási helye nem Magyarországon volt, így a magyar hatóságoknak joghatósága az EK rendelet 8. cikkének (1) bekezdése alapján nem állt fenn, joghatósággal a német hatóságok rendelkeznek.
A joghatóság vizsgálata során a Legfelsőbb Bíróság figyelembe vette az EK rendelet 9. és 10. cikkének rendelkezéseit. Ezek alapján sem látott lehetőséget a gyermek korábbi szokásos tartózkodási helye szerinti joghatóság fennmaradására, mert jogszerű elvitelt feltételezve a költözést követő 3 hónap eltelt, illetőleg jogellenes külföldre vitel vélelmezése mellett is a külföldre vitelről való tudomásszerzést követő egy év eltelt, a gyermek új környezetébe beilleszkedett, és a felperes visszavitel iránti kérelmet nem nyújtott be.
Megjegyzi a Legfelsőbb Bíróság, hogy az EK rendelet 13. cikke alapján, ha a gyermek szokásos tartózkodási helye nem állapítható meg, annak a tagállamnak a bíróságai (hatóságai) rendelkeznek joghatósággal, amelynek területén a gyermek van. Ez a tagállam a perbeli esetben nem Magyarország, hanem Németország.
Tévedett tehát az elsőfokú bíróság, amikor a költségtérítés kérdését a kapcsolattartási joggal össze nem függő, önálló polgári igénynek minősítette és nem fogadta el az EK rendelet alapján a német joghatóság fennállását, holott az Európai Unió eltérő jogi aktusára figyelemmel a magyar állampolgárságú kiskorú ügyében nem a magyar hatóság rendelkezett joghatósággal, így az nem járhatott el.
A Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy az elsőfokú bíróság ítélete az alperes és az alperesi beavatkozó felülvizsgálati kérelmében megjelölt okokból jogsértő volt, ezért a jogerős ítéletet a Pp. 275. §-ának (3) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte és a felperes alaptalan keresetét elutasította a Pp. 339. §-ának (1) bekezdése alapján. (Legf. Bír. Kfv. II. 39.412/2007., BH 2009/8/260.)
A horvátországi ingatlan tulajdonjogának bejegyzéséhez szükséges jognyilatkozat bírói ítélettel történő pótlására indított perben a magyar bíróságnak nincs joghatósága. Az említett perben a keresettel érvényesíteni kívánt igény nem dologi jogi jellegű, ezért nem a nemzetközi magánjogról szóló 1979. évi 13. tvr. 62/C. § a) pontja, hanem a tvr. 62/C. § h) pontja zárja ki a magyar bíróság joghatóságát
A tulajdonjog bejegyezéséhez szükséges jognyilatkozat (a magyar jogban: bejegyzési engedély) bírói ítélettel történő pótlására vonatkozó keresettel érvényesíteni kívánt igény nem dologi jogi jellegű, habár eldöntése (a jognyilatkozat pótlása esetén) kihat az ingatlan tulajdoni helyzetére. Az adott esetben a magyar bíróság eljárását az Nmtvr. 62/C. § h) pontjában foglalt rendelkezés zárja ki, amely szerint nem járhat el magyar bíróság vagy más hatóság jogoknak, tényeknek és adatoknak külföldön vezetett közhitelű nyilvántartásba történő bejegyzését érintő eljárásban.
Mivel a felperes által kezdeményezett eljárásnak - az alperes jognyilatkozata pótlásának - a kereset eredményessége esetén az lehet a következménye, hogy a horvátországi ingatlan-nyilvántartásba kell jogokat és adatokat bejegyezni, a jelen per a Nmtvr. 62/C. §-ának h) pontja körébe tartozik, amely körben a magyar bíróság joghatósága kizárt.
Az előbbiekben már említettek szerint mindezek magyarázata: alapvető jogbiztonsági szempontok indokolják, hogy a közhitelű nyilvántartásokba (amilyen például az ingatlan-nyilvántartás is) történő bejegyzésekről az adott nyilvántartást vezető állam bíróságai (hatóságai) határozzanak, a rájuk irányadó eljárási rend szerint.
A felülvizsgálati érveléssel ellentétben a perbe vitt igény elbírálása érdekében nem irányadó az Nmtvr. 59. § (2) bekezdésében megfogalmazott különös joghatósági szabály sem, hiszen a különös joghatósági szabály kisegítő jellegű norma, amely kizárt joghatóságot megfogalmazó szabállyal szemben nem alkalmazható. (Kúria, Pfv. I. 20.759/2013., BH 2014/47.)

Felek a közigazgatási perben

[a Pp. 327-327/A. §-ához]

A közigazgatási per alapvetően abban különbözik az általános polgári pertől, hogy alperese az a jogalkalmazó - adott esetben jogvitát eldöntő - szerv, amelynek határozatát a bíróság felülvizsgálja. Polgári perben is előfordul, hogy a pert megelőzően nem bírósági szerv jár el az adott jogviszony tárgyában, a bírói út megnyíltával azonban a vitás jogviszonyban szereplő felek (pl. a birtokos és a birtokháborító) szerepelnek felperesként, illetőleg alperesként a bíróság előtt. A per tárgya a jogviszony, a jogviszonyból eredő vitás jog vagy követelés. Közigazgatási perben a per tárgya a közigazgatási határozat, s csak közvetve a határozattal érintett jogviszony. Ennek megfelelően a határozatot hozó szerv az alperes, mert neki kell helytállni a határozat jogszerűségéért. A közigazgatási per felperese pedig a perképes fel.
Ki lehet a közigazgatási perben fél?
Az alperes tekintetében viszonylag egyszerű a helyzet, hiszen a határozat meghozatalára jogosult szervet jogszabály határozza meg; nem feltétel, hogy egyébként jogi személy legyen.
A felperesi minőséget már több feltétel határozza meg. Ezek:
(1) a perképesség, amelynek két eleme van
- a közigazgatási jogképesség, továbbá
- perindítási jogosultság (feleljen meg az ügyfél vagy az egyéb érdekelt tekintetében támasztott követelményeknek;
(2) a perbeli legitimáció,
(3) a kereshetőségi jog.
Ezek a feltételek a felperesi minőség vizsgálatának több lépcsőjét jelölik, nyilvánvaló, hogy a vizsgálódást a perképességnél kell kezdeni, s csak, ha ez a feltétel adott, lehet áttérni a következő feltétel vizsgálatára. A feltételek egyébként egymást is átfedhetik, így az ügyféli minőséghez kötött perindítási jogosultság és a perbeli legitimáció gyakran találkozik.

Perképesség

A közigazgatási perre vonatkozó rendelkezések a perindításra jogosultak személyét határozzák meg, ez a rendelkezés azonban a felek perképességét is meghatározza. A közigazgatási perben a felperes perképességének - eltérően az általános polgári perképességtől - két eleme van: a fél közigazgatási jogképessége, továbbá az, hogy az ügy tekintetében érintett legyen (feleljen meg az ügyfél, vagy az egyéb érdekelt tekintetében támasztott feltételeknek).
A közigazgatási perképességet általában jogszabály kifejezetten is meghatározza. Ettől a perindítási jogosultság vizsgálata során nem lehet eltérni. Ebben az esetben az érintettség vizsgálatára többnyire nem kerülhet sor.
Így ha jogszabály meghatározza a perindításra jogosultat, nincs jelentősége annak, hogy egy másik szerv érdekeit közvetlenül érinti a hatósági határozat. A kizárólagos ügyféli jogosultságon nem változtat az a körülmény sem, hogy az érintett szervezetnek a határozatot kézbesítették. Konkrét ügyben a Kúria ennek megfelelően kimondja, hogy kapacitásátcsoportosítási kérelem tárgyában hozott határozat bírósági felülvizsgálatát a fenntartó kérheti, az egészségügyi intézmény nem.
A Gyógyszerészeti és Egészségügyi, Minőség- és Szervezetfejlesztési Intézet (a továbbiakban: GYEMSZI) mint a felperes fenntartója, 2013. március 5. napján kapacitásátcsoportosítási kérelmet nyújtott be az alpereshez.
Az alperes az Országos Egészségbiztosítási Pénztár Dél-dunántúli Területi Hivatalának, az Emberi Erőforrások Minisztériuma Szakmai Kollégiumának Patológiai Tagozata véleményeinek beszerzését követően a 2013. július 11. napján kelt határozatával a kapacitásátcsoportosítás iránti kérelmet elutasította.
A felperes keresetet nyújtott be az alperes határozatának felülvizsgálata iránt, melyben vitatta az elutasítás indokát. Az alperes eljárási kifogásában azt állította, hogy a felperes nem jogosult perindításra.
Az elsőfokú bíróság a felperes keresetének helyt adott, az alperes határozatát hatályon kívül helyezte és az alperest új eljárásra kötelezte.
Ítéletében kifejtette, hogy a felperes perindítási jogosultsággal, kereshetőségi joggal rendelkezett, a felperest az alperes is ügyfélként kezelte, mert a kapacitásátcsoportosítási kérelmet a felperes és nem a fenntartó nyújtotta be, ezért az alperes eljárási kifogása alaptalan volt, a keresetlevél idézés kibocsátása nélkül történő elutasításának a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 130. § (1) bekezdés g) pontja alapján nem volt helye.
Az elsőfokú bíróság az ügy érdemében azt állapította meg, hogy az alperes a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) 72. § (1) bekezdés e) pontjában foglalt indokolási kötelezettségének nem tett eleget, a tényállást nem tisztázta, nem vizsgálta az engedélyezéshez szükséges minimumfeltételeket, amely jogsértések miatt a határozat az érdemi felülvizsgálatra alkalmatlan volt.
A jogerős ítélet ellen az alperes felülvizsgálati kérelmet terjesztett elő, melyben annak hatályon kívül helyezését és elsődlegesen a kereset elutasítását, másodlagosan az elsőfokú bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára utasítását kérte.
Álláspontja szerint a jogerős ítélet megsértette a Pp. 130. § (1) bekezdés g) pontját és az egészségügyi ellátórendszer fejlesztéséről szóló 2006. évi CXXXII. törvény (a továbbiakban: Eftv.) 7. § (1), (3) és (4) bekezdéseit, mert az eljárás kezdeményezője csak a fenntartó lehet, a felperes nem volt jogosult eljárás kezdeményezésére, ahogy a határozat megtámadására sem.
Az alperes állította, hogy az elsőfokú bíróság nem tárta fel teljeskörűen a tényállást, továbbá figyelmen kívül hagyta az Eftv. 7. §-ához fűzött törvényi indokolást, ezért jogsértő ítéletet hozott.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérte, hivatkozva arra, hogy a Ket. 15. § (1) bekezdése értelmében közvetlen és nyilvánvaló érdekeltsége okán ügyfélnek minősült, a jogorvoslati jog megillette.
A felülvizsgálati kérelem alapos.
A Kúria a jogerős ítéletet a Pp. 272. § (2) bekezdése és a Pp. 275. § (2) bekezdése alapján a felülvizsgálati kérelem keretei között, az abban konkrétan megjelölt jogszabálysértések körében vizsgálta felül.
A Kúria a rendelkezésre álló iratokat áttekintve, és az ügyre vonatkozó jogszabályi rendelkezéseket vizsgálva arra az álláspontja jutott, hogy az elsőfokú bíróság tévesen állapította meg azt, hogy a felperes ügyféli jogállása folytán perindítási joggal rendelkezett a Pp. 327. § (1) bekezdés a) pontja alapján. A felperes közigazgatási per indítására akkor jogosult, ha a közigazgatási eljárásban ügyfél volt. A felperes a közigazgatási eljárás során nem volt ügyfél, őt ügyfélként nem vonták be az eljárásba, kérelmet nem nyújtott be - ezt a tényt az elsőfokú bíróság iratellenesen és tévesen állapította meg -, mert a kapacitásátcsoportosítási eljárásban nem a felperes, hanem a fenntartó volt az ügyfél. Az eljárást ugyanis ügyféli minőségben a fenntartó kezdeményezte, azt kizárólag az ő kérelmére folytathatta le a hatóság az Eftv. 7. § (1), (3) és (4) bekezdései értelmében. Ezen nem változtatott az a körülmény sem, hogy a határozat fejrészében - tévesen - a felperes kérelmének elutasításáról rendelkeztek. Ugyancsak nem tette ügyféllé a felperest az a körülmény sem, hogy a határozatot számára is kézbesítették, ahogy az sem, hogy az eljárás során a felperes tájékoztatásul iratokat küldött meg a hatóság részére. Az eljárás kezdeményezésére való jogosultságot a jogalkotó egyértelműen rögzítette az Eftv. 7. §-ában, egyúttal kizárólagos ügyféli minőséget a fenntartó számára biztosított, hozzákapcsolva az ügyfelet minősítő jog, jogos érdek fogalmát.
A Kúria osztotta a hasonló tényállás mellett, a Kúria Kfv. II. 37.627/2014/4. számú eseti döntésében kifejtett azon érvelést is, hogy "a tudatos jogalkotói akaratot támasztja alá az a tény, hogy az Eftv. 7. §-át az egyes egészségügyi tárgyú törvények módosításáról szóló 2011. évi CLXXVI. törvény 148. § (1) bekezdése 2012. január 1-jei hatállyal módosította. A módosító törvény 148. §-ához fűzött indokolás szerint, miután a kapacitás mértéke, szakmai összetétele meghatározó a fenntartó feladatkörének ellátásához, a jogszabályban előírt kötelezettségének teljesítéséhez, indokolt, hogy - a korábbi szabályozással ellentétben, amikor a szolgáltatót illette a kezdeményezés joga - a kapacitás megváltoztatását (átcsoportosítását) is csak a fenntartó kezdeményezhesse. Mindezzel a jogalkotó választ adott arra, hogy kinek a jogát, jogos érdekét érinti a kapacitás átcsoportosítása, ki tekinthető ügyfélnek".
Míg az Eftv. 5/B. § (7) bekezdése az ellátási terület meghatározása, illetve megváltoztatása tekintetében ügyfélnek tekinti a szolgáltatót is, ezzel szemben az Eftv. 7. §-a a szolgáltatót nem említi, a kapacitásátcsoportosítás kérdésében kizárólag a fenntartót nevesíti, mint kérelmezőt és őt nevesíti, mint ügyfelet.
Az elsőfokú bíróságnak az az érvelése, hogy a felperesnek, mint szolgáltatónak a joga, jogos érdeke, érintettsége fennáll abból az okból, hogy a döntés a feladataira kihatott, ezért megillette az ügyféli jogállás, téves. Az ügyféli jogállást a Ket. 15. § (1) bekezdése szerint a jog, jogos érdek közvetett érintettsége alapján nem lehet megállapítani, az ügyféli jogállás fennállását mindig valamely jogszabályban nevesített módon megjelenő érdekhez kapcsolódóan kell megállapítani, ellenkező értelmezés a "jogos" érdek helyett a "méltánylást érdemlő" érdek alapján ismerné el a fél ügyféli minőségét. Jelen esetben a jogalkotó a fenntartói feladatokra tekintettel tudatosan a fenntartóhoz telepítette az ügyféli minőséget, egyúttal kizárta ebből a körből a szolgáltatót.
A fentiek alapján a Kúria azt állapította meg, hogy a felperes a Pp. 327. § (1) bekezdés a) pontja alapján a közigazgatási per indítására nem volt jogosult, a keresete érdemi elbírálására nem kerülhetett sor. Az elsőfokú bíróság tévedett, amikor az alperes eljárási kifogásának nem adott helyt, és a keresetlevelet a Pp. 130. § (1) bekezdés g) pontja alapján idézés kibocsátása nélkül nem utasította el.
Mindezekre tekintettel a Kúria a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (2) és (4) bekezdése szerint hatályon kívül helyezte, és a pert a Pp. 157. § a) pontja alapján - figyelemmel a Pp. 130. § (1) bekezdés g) pontjára - megszüntette (Kúria Kfv. II. 37.900/2014/5., KGD 2015.188.).
Ha a pert nem a jogszabályban erre feljogosított személy indította, de a bíróság nem utasította el idézés kibocsátása nélkül a keresetlevelet, akkor a pert meg kell szüntetni és a felülvizsgálni kért ítéletet hatályon kívül kell helyezni.
Az irányadó tényállás szerint egy földgázvezeték a K. 014/25 hrsz.-ú, részben erdőként nyilvántartott ingatlan egy részét 600 m2 hosszan érintette. A területen már korábban is elhelyezésre került két vezeték, melyeknek a biztonsági övezetében volt nagyrészt a perbeli vezeték is. Az alperes 2008-ban 2009. január 1-jéig engedélyezte a felperes számára az erdő rendeltetésszerű használatának akadályozását. Minthogy a hatóság megállapította, hogy a területen az igénybevétel az akadályozás engedélyezett idejének lejárta után is fennállt, az alperes 2012. április 3-án kelt, 04.4/454-2/2012. számú határozatával kötelezte a felperest, hogy az erdő eredeti állapotát 2012. május 31-ig állítsa vissza.
Az alperesi határozattal szemben a felperest a közigazgatási eljárás során megbízási szerződés alapján képviselő Kft. nyújtotta be a keresetet a saját nevében. A bíróság felhívására a felperes úgy nyilatkozott, hogy a Kft.-nek adott megbízási szerződés a perbeli képviseletre nem terjedt ki, ezért ügyvédi meghatalmazást csatolt, valamint nyilatkozott arról, hogy a Kft. által benyújtott keresettel egyetért. A keresetében a Kft. mint felperesi beavatkozó arra hivatkozott, hogy a perbeli nyomvonalon évtizedek óta nem voltak fák, mert ott gázvezetékek futottak. A területre bányaszolgalmi jog is be volt jegyezve. A vezeték védőterületére, a nyomvonalra jogszabály tiltotta a fák ültetését.
A Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság a határozatot hatályon kívül helyezte és az alperest új eljárásra kötelezte. Indokolása szerint a közigazgatási eljárásban képviselőként eljárt szervezet a perben is jogosult volt a felperes nevében eljárni a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) 40. §-a, és a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) vonatkozó rendelkezése értelmében. Megállapította, hogy a bányászatról szóló 1993. évi XLVIII. törvény végrehajtásáról szóló 203/1998. (XII. 19.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Vhr.) 23/A. § (6a) bekezdése szerint a Vhr. 38. § (5) bekezdése alapján a vezeték biztonságának fenntartása érdekében a jogosult a biztonsági övezetben lévő fákat eltávolíthatja. A Vhr. 32. § (3) bekezdése szerint a biztonsági övezeten belül tilos a vezeték biztonságát veszélyeztető fát ültetni. Ezt az erdészeti hatóság is köteles figyelembe venni, mint a rá vonatkozó előírásokhoz képest speciális szabályt. A bíróság a megismételt eljárásra utasításokat adott.
A jogerős ítélet ellen az alperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, kérve az ítélet hatályon kívül helyezését és a kereset elutasítását. Előadta, hogy a beavatkozónak a perre nem volt és nem is lehetett meghatalmazása (Pp. 67. §), ezért az általa beadott keresetet el kellett volna utasítani. Érdemben rámutatott arra, hogy a vezeték létesítése és fenntartása bányászati tevékenységre legfeljebb a bányászati hatóság által jóváhagyott műszaki üzemi terv érvényességének lejártáig adható engedély. Engedély nélküli igénybevétel miatt a hatóság kötelezhet az eredeti állapot helyreállítására, ami alól egyúttal felmentést adhat és bírság kiszabása mellett engedélyezheti a kialakult állapot fennmaradását, amennyiben az igénybevétel feltételei fennállnak.
A felperes és a felperesi beavatkozó felülvizsgálati ellenkérelmükben a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérték. A felperes rámutatott arra, hogy a területre szolgalmi joga volt bejegyezve, ezért nem volt szükséges az alperestől külön engedély kérése. Utalt arra is, hogy a területen nem található erdő, és hogy a vezeték a korábbi vezetékek biztonsági övezetében húzódott.
A Kúriának elsőként abban a kérdésben kellett döntenie, hogy ha a pert nem a jogszabályban feljogosított személy indítja, lefolytatható-e az ügyben peres eljárás.
A Pp. 324. § (1) bekezdése értelmében az I-XIV. fejezet rendelkezéseit a közigazgatási határozat felülvizsgálata iránti perekben az e fejezetben foglalt eltérésekkel kell alkalmazni. A közigazgatási perekre vonatkozóan a Pp. 327. § (1) bekezdése tartalmaz eltérő, szűkítő szabályt.
A Pp. 327. § (1) bekezdése értelmében a közigazgatási per indítására jogosult az ügyfél, valamint a kifejezetten rá vonatkozó rendelkezés tekintetében az eljárás egyéb résztvevője. A közigazgatási eljárásban a felperesi beavatkozó a felperes képviselőjeként járt el az ügyben. Ennélfogva nem volt sem ügyfél, sem az eljárás olyan egyéb résztvevője, akire a közigazgatási határozat bármelyik rendelkezése kifejezetten vonatkozott volna. Ebből következően saját nevében nem volt jogosult keresetet benyújtani, a felperes peres képviseletére pedig a megbízási szerződése nem terjedt ki.
A Pp. 270. § (1) bekezdése kimondja, hogy ha törvény másként nem rendelkezik, a felülvizsgálati eljárás során a Kúria az általános szabályok megfelelő alkalmazásával jár el. A Pp. 157. § a) pontja értelmében a bíróság a pert megszünteti, ha a keresetlevelet már a 130. § (1) bekezdés a)-h) pontja alapján idézés kibocsátása nélkül el kellett volna utasítani. A Pp. 130. § (1) bekezdés g) pontja szerint a bíróság a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül [Pp. 125. § (1) bek.] elutasítja, ha megállapítható, hogy a pert nem a jogszabályban erre feljogosított személy indította, vagy a per csak jogszabályban meghatározott személy ellen indítható, illetve meghatározott személyek perben állása kötelező, s a felperes e személyt (személyeket) - felhívás ellenére - nem vonta perbe. Jelen ügyben a pert nem a felperes, vagyis nem a jogszabályban erre feljogosított személy indította.
A felperes 2012. december 12-i nyilatkozata, melyben kijelentette, hogy a felperesi beavatkozó a perben nem képviselője, azonban a keresettel egyetért, nem tette jogszerűvé a felperesi beavatkozó eljárását, valamint nem tekinthető saját nevében történt, jogszerű keresetindításnak sem.
A Pp. 330. § (2) bekezdése kimondja, hogy a keresetlevelet jogszabálysértésre hivatkozással az elsőfokú közigazgatási határozatot hozó szervnél a felülvizsgálni kért határozat közlésétől számított 30 napon belül kell benyújtani. A 30 napon túl beadott keresetlevél esetében igazolási kérelemmel lehet élni a Pp. 106. §-a alapján, azonban jelen ügyben a felperes ehelyett a nyilatkozatához csak jogi képviselőjének meghatalmazását csatolta. Ebből következően a nyilatkozat sem alakszerű keresetlevélnek, sem a határidő elmulasztását kimentő igazolási kérelemnek nem volt tekinthető.
Mindezekre tekintettel a Kúria a Pp. 251. § (1) bekezdése alapján a pert megszüntette, és a közigazgatási és munkaügyi bíróság ítéletét végzéssel hatályon kívül helyezte (Kúria Kfv.III. 37.993/2014/6., KGD 2015.189.).

Közigazgatási jogképesség

A közigazgatási perben a perképességnek első feltétele: a közigazgatási jogképesség. Ez a felperesekre és az alperesekre egyaránt vonatkozik.
A közigazgatási jogképesség a perképességnek (ennek keretében a perindítási jogosultságnak) új eleme. A Pp. 2005. évi módosítását megelőzően a fél jogképességére vonatkozó szabályozás megegyezett az általános rendelkezésekkel: a Pp. 48. §-a szerint a perben fél az lehet, akit a polgári jog szabályai szerint jogok illethetnek, illetőleg kötelezettségek terhelhetnek. E rendelkezéseknek a közigazgatási perekre való alkalmazása eleve elhibázott volt, ugyanis a közigazgatási jog gyakran nincs figyelemmel a polgári jogi jogképességre, olyan szervezeteket is kötelezhet, illetve jogosíthat, amelyeknek nincs polgári jogi jogképessége. A Pp. 327. § (4) bekezdése erre a helyzetre figyelemmel nem kívánja meg a polgári jogi jogképességet, aki a közigazgatási anyagi jog szerint a közigazgatási jogviszony alanya lehet, annak perindítási jogosultsága van, a közigazgatási perben fél lehet ugyanígy a polgári jogképességgel nem rendelkező közigazgatási szerv is. Ez a közigazgatási jogképesség perbeli meghatározása.
Megjegyezzük: a közigazgatási jogképességet - felfogásom szerint - a korábbi szabályozás alapján is figyelembe kellett vonni, csak ez nem a perbeli jogképesség hiányának kiegészítő szabályaként volt értékelendő, hanem a perbeli legitimáció megállapításának alapja volt.
A polgári jogi jogképesség (jogi személyiség) tehát nem szükségképpen esik egybe a közjogi, közigazgatás-jogi jog- és cselekvőképessége. A Ket. 15. § (1) bekezdésében írt szervezet az, amelyik ilyen általános jogalanyisággal nem rendelkezik, de az anyagi jog (pl. az adójog) jogosítja valamire, illetőleg kötelezettséggel terheli. A szervezet ebben a körben ügyfél lehet a közigazgatási eljárásban, tehát az adóalany ügyfélként részt vehet az adóeljárásban (közigazgatási jogképessége azonban korlátozott, ugyanis adóalany lehet, de építési engedélyt már saját jogán nem kérhet).
A bíróságok a jogképesség hiányát nem állapítják meg akkor, ha a konkrét jogsértést tevőlegesen a jogi személy szervezeti egysége valósította meg. A jogi személy ellenőrzési és felügyeleti tevékenységének hiánya megalapozza felelősségét. A K.36. Elvi határozat megállapítja:
A szervezet a belső szervezeti egysége által elkövetett jogsértésért felelőssé tehető [1996. évi LVII. tv. 11. § (1) és (2) bek.]
A felülvizsgálati kérelmekkel érintett tényállás szerint az alperes 2003. július 9-én versenyfelügyeleti eljárást indított a tisztességtelen piaci magatartás és a versenykorlátozás tilalmáról szóló 1996. évi LVII. törvény (a továbbiakban: Tpvt.) 11. §-ának megsértése gyanúja okán. A 2004. december 9. napján kelt határozatával megállapította, hogy - többek között - a II-V. r. felperesek és a beavatkozó a 2002-2003. évi vadászati évadra szóló 2001. november 5. keltezésű közös kötelezettségvállalása, a Vadgazdasági Termékek és Szolgáltatások Terméktanácsának (a továbbiakban: Terméktanács) 2001. november 28-i döntése, továbbá az I. r. felperesnek és a Terméktanácsnak a 2003-2004. évi vadászati évadra szóló 2002. december 19-i közös döntése a gazdasági verseny korlátozására alkalmas. A jogsértés miatt az I. r. felperessel szemben 15 000 000 forint, az V. r. felperessel szemben 4 000 000 forint bírságot szabott ki.
Az I. r. felperes Vadászatszervező Irodák Osztálya (a továbbiakban: Osztály) 2002-ben az I. r. felperes belső szervezeti egységeként alakult meg, tagjai vadászatszervezők voltak. Az Osztályba való felvétel feltétele volt, hogy a tag a minimál-árakat tartalmazó vadászati jegyzéki ártól lefelé nem tér el.
A felperesek keresetet terjesztettek elő az alperesi határozat bírósági felülvizsgálata iránt, állítva jogsértő magatartást nem tanúsítottak.
Az elsőfokú bíróság - megismételt eljárásban - a felperesek keresetét elutasította. A Tpvt. 11. § (1) bekezdésében foglaltakra utalva kifejtette, hogy a Tpvt. hatálya alá tartozik az I. r. felperes is, aki felelősséggel tartozik a saját szervezeti egységének jogszerű működéséért.
Az ítélet ellen a felperesek fellebbezéssel éltek.
A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét - azt megalapozottnak találva - helybenhagyta.
A jogerős ítélet ellen az I. r. és az V. r. felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet.
A felülvizsgálati kérelmek alaptalanok.
Az I. r. felperes a felelősségét megalapozatlanul vitatta. Az I. r. felperes a szervezeti keretein belül működő Osztálya tevékenységéért, magatartásáért felelős. A versenyjogi jogsértésért való felelősség objektív, ezért nem mentesülhet a felelősség alól az I. r. felperes arra való hivatkozással, hogy más, az Osztályának a felelősségére hivatkozik, tekintve, hogy az ellenőrzési vagy szervezeti működési hiányosságokért való felelősségét másra nem háríthatja. A szervezeti egységek tevékenységének hatékony ellenőrzésének hiánya, az egységek túlzott szabadsága I. r. felperes működésére vezethető vissza. Az I. r. felperes felelőssége a jogsértésért fennáll, az elkövetett jogsértést az alperes által beszerzett bizonyítékok bizonyították, ezért a jogsértés hiánya nem volt a felülvizsgálati eljárásban megállapítható. Az I. r. és V. r. felperesek nem hivatkoztak olyan tényre vagy bizonyítékra, amely a jogsértés hiányát bizonyította volna. (Kúria, Kfv. II. 37.370/2012.)
Sajátos az állam jogképessége. Az állam jogi személy, képviseletéről a Ptk. és külön törvény rendelkezik. Jogképessége nem korlátozott. Ugyanakkor az állami jogi személyek is önállóan jogképesek. A különféle polgári jogi jogviszonyokban egymással nem felcserélhetők, ha a jogviszony kötelezettje az állam, automatikusan nem léphet helyébe egy állami jogi személy. Ez fordítva is így van. (A jogviszonybeli pozíciót nem érinti, ha valaki mást hatalmaz meg képviseletére.)
A Megyei Jogú Város Jegyzője 2005. július 8-i határozatával kötelezte a Kincstári Vagyoni Igazgatóságot, hogy a Magyar Állam tulajdonában lévő, kincstári vagyonnak minősülő salgótarjáni 08/6, 080/9, 0520/5 és 0528/9 hrsz.-ú erdő ingatlanokról az ott található ismeretlen eredetű települési szilárd hulladékot szállíttassa el.
A határozat ellen a Magyar Állam - melynek képviseletében a Kincstári Vagyoni Igazgatóság járt el - terjesztett elő bírósági felülvizsgálati kérelmet.
A Legfelsőbb Bíróság arra mutatott rá, hogy a Pp. 327. § (1) bekezdése értelmében a közigazgatási per indítására az jogosult, akinek jogát vagy törvényes érdekét az eljárás alapjául szolgáló ügy érinti.
A Legfelsőbb Bíróság hangsúlyozza, hogy a Pp. 3. § (2) bekezdése értelmében a keresetlevelet annak tartalma szerint vizsgálva az állapítható meg, hogy azt a Kincstári Vagyoni Igazgatóság a Magyar Állam képviseletében terjesztette elő; a keresetlevél fejrésze és 3. bekezdése is a Kincstári Vagyoni Igazgatóságot a Magyar Állam képviseletében eljáró szervként jelöli meg. (Legf. Bír. Kfv. IV. 37.288/2006., KGD 2006/203.)
A bírói gyakorlat szigorú álláspontot foglal el a közigazgatási jogképességet illetően. Ha a felperesnek hiányzik az ügy tárgyával kapcsolatos közigazgatási jogképessége, a már megindult pert meg kell szüntetni. Így ha a helyi birtokhasznosítási bizottság a földhasználati nyilvántartásba való bejegyzési eljárásban nem ügyfél, véleményezési joga a használatba adásra irányuló tulajdonosi jogok gyakorlásához kötődik.
A Magyar Állam tulajdonát képező - összességében 9 887 121 ha nagyságú, 10 705 27 AK értékű állami tulajdonú termőföld-ingatlanokra - a "B." 2002. Kft.-nek 2018. december 31. napjáig haszonbérleti szerződés alapján földhasználati joga bejegyzésre került a nyilvántartásba.
A "B." 2002. Kft. felszámolás alá került, melynek során a felszámoló a haszonbérleti szerződéssel hasznosított területeket a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. (MNV Zrt.) bérbeadónak visszaadta, amely azt 2009. december 9. napján visszavette; ezt követően a G. Zrt. részére ideiglenes földhasználati engedélyt adott ki, melynek időtartamát 2010. október 31. napjáig, illetve visszavonásig határozta meg.
Az engedély alapján az új földhasználó földhasználati jogának nyilvántartásba történő bejegyzését kérte, csatolva a bejelentési adatlapokat, cégkivonatot, aláírási címpéldányt, valamint az MNV Zrt. Megyei Területi Irodája által kiadott ideiglenes földhasználati engedélyt. Kérelméhez - felhívás ellenére - nem csatolta annak igazolását, hogy a földhasználó kiválasztása pályázat alapján, és a helyi birtokhasznosítási bizottság véleményének kikérésével történt.
Az elsőfokú hatóság 2010. február 24. napján kelt határozatával a korábbi földhasználó "B." 2002. Kft. földhasználati jogát 2009. december 30. napjával törölte, egyben az új földhasználó, a G. Zrt. földhasználatának nyilvántartásba vételére irányuló kérelmét elutasította.
Elutasításának indokolásában kitért arra, hogy a földhasználó személyét nem pályázat útján választották ki, továbbá nem kérték a helyi birtokhasznosítási bizottság véleményét, a megállapodást nem foglalták írásos szerződésbe; ezzel megsértették a Ptk. 452. § (3) bekezdését, továbbá a nemzeti földalapról szóló 2001. évi CXVI. törvény (a továbbiakban: NFA tv.) 13/A. § (6) bekezdését, valamint az állami vagyonnal való gazdálkodásról szóló 254/2007. (X. 4.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Kr.) 31. § (2) bekezdésében foglaltakat.
A G. Zrt. fellebbezése folytán eljárt alperes 2010. június 1. napján kelt határozatával az elsőfokú hatósági határozatot megváltoztatta, egyúttal elrendelte a fellebbező földhasználati nyilvántartásba történő bejegyzését a perbeli földrészletek vonatkozásában.
Az alperesi álláspont szerint az új földhasználó a nyilvántartásba vételhez szükséges bejelentési adatlapot benyújtotta, mellékelte az MNV Zrt. által kiállított ideiglenes földhasználati engedélyt is.
Rámutatott, hogy a földhivatalnak - mint a földhasználati nyilvántartást vezető ingatlanügyi hatóságnak - elsődleges feladata a termőföldek valós földhasználati viszonyainak nyilvántartása.
Az alperesi álláspont szerint az MNV Zrt. által kiadott földhasználati engedély és az engedélyhez a jogosult által kitöltött - mindkét fél által aláírt - bejelentési adatlap megalapozta a földhasználati bejelentést és a nyilvántartásba vételt. Elismerte, hogy a Kr. 31. § (2) bekezdése szerinti bizottság véleménye nem került beszerzésre, azonban ez nem eredményezte az automatikus érdemi semmisséget.
Hivatkozott a bizottság véleményezési jogkörének terjedelmére.
A fenti határozat ellen a birtokhasznosítási bizottság felperes terjesztett elő kereseti kérelmet, melyben a Ptk. 452. § (3) bekezdésében és a Kr. 31. § (2) bekezdésében foglalt előírások megsértése miatt kérte az alperesi határozat hatályon kívül helyezését.
Hangsúlyozta, hogy ideiglenes földhasználati engedély kiadására csak az állami tulajdonú termőföld hasznosítására vonatkozó nyilvános pályázat lezárásáig van lehetőség; ilyen pályázat kiírása nem volt igazolt.
Az alperesi ellenkérelem - a határozati indokokat fenntartva - a kereset elutasítását indítványozta, vitatva a felperesnek a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló, többször módosított 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) 15. § (1) bekezdésében foglalt ügyféli jogállását.
Az eljárt megyei bíróság jogerős ítéletével az alperes határozatát hatályon kívül helyezte, és az alperest új eljárás lefolytatására kötelezte. Indokolásában kifejtette, hogy az NFA tv. több rendelkezése [NFA tv. 4/A. § (1) bek., 13. § (1) bek., 16. § (1) bek.] rendelkezik a helyi birtokhasznosítási bizottságnak a pályázat elbírálásába történő bevonásáról, illetve véleményének beszerzéséről.
A jogerős ítélettel szemben az alperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, melyben annak hatályon kívül helyezése mellett elsődlegesen a per megszüntetését, másodlagosan a jogszabályoknak megfelelő új, a másodfokú közigazgatási határozatot hatályában fenntartó határozat meghozatalát kérte.
Rámutatott, hogy az egyedi földhasználati nyilvántartási ügyben a felperes ügyfél nem lehetett, ilyen eljárásban részére jogot vagy kötelezettséget nem állapítanak meg; ennek az ügynek a felperes nem lehetett az alanya.
A felperes véleményezési jogkörére vonatkozó jogszabályi rendelkezések nem alapozták meg a felperesnek a földhasználati nyilvántartásbavételre irányuló hatósági ügyben ügyfélként történő bevonását, így az ügyféli jogállással nem rendelkező felperes keresetét a bíróságnak a Pp. 130. § (1) bekezdésének megfelelő alkalmazásával [a c) pont alapján], idézés kibocsátása nélkül el kellett volna utasítania, illetve ennek elmaradását követően - a felperesi perképesség hiányára tekintettel - a Pp. 157. § a) pontja alapján a pert meg kellett volna szüntetni.
A felülvizsgálati kérelem alapos.
A nyilvántartással összefüggő alapvető szabályokat - így az oda történő bejelentési kötelezettséget, az ezzel kapcsolatos nyilvántartásbavételi, azaz ügydöntő hatáskört - a Tft. teremtette meg, illetve rögzítette.
A jogerős ítélet az alperesi határozat jogszabálysértő jellegét az NFA tv., illetve a Kr. rendelet rendelkezéseire alapította.
Az NFA tv. hivatkozott rendelkezései a nemzeti földalapba tartozó állami tulajdonú földek használatba adására, a pályáztatásra, illetve a pályáztatás nélküli ideiglenes földhasználatba adásra vonatkozóan tartalmaznak rendelkezéseket. E rendelkezések kétségkívül megteremtik az NFA tv. 4/A. § (1) bekezdésében intézményesített helyi birtokhasznosítási bizottságok véleményezési jogkörét.
Az NFA tv. 13. § (1) bekezdése értelmében az MNV Zrt. a nemzeti földalapba tartozó termőföld-vagyont a földrészlet nyilvános pályázat, vagy árverés útján történő eladásával, illetve nyilvános pályázat útján haszonbérbe adásával, vagyonkezelésbe adásával hasznosítja.
Az NFA tv. 16. § (1) bekezdése rendelkezik a bizottságnak a pályázat elbírálásába történő véleményezési jogkörrel való bevonásáról.
A Kr. 31. § (2) bekezdése rendelkezik úgy, hogy állami tulajdonú termőföld a hasznosításra, értékesítésre vonatkozó nyilvános pályázat lezárásáig egy gazdasági évre terjedő időszakra - a helyi birtokhasznosítási bizottságok véleményének figyelembevételével - ideiglenes földhasználatba adható; ez a használat legfeljebb további egy évre meghosszabbítható.
E rendelkezések egybevetéséből az volt megállapítható, hogy az állami tulajdonú föld pályázat útján, illetve pályázat lezárásáig ideiglenes engedéllyel történő használatba adása, továbbá e földhasználatnak az ingatlan-nyilvántartásba történt bejegyzése két egymástól elkülönülő eljárás, illetve döntési folyamat.
Az állami tulajdonban lévő földekkel kapcsolatos tulajdonosi jogkör gyakorlása, e tulajdonosi jogkör során történő szerződéses jognyilatkozatok megtétele, szerződések megkötése nem tartozik a Tft.-ben szabályozott - és a földhivatalok által lefolytatott - nyilvántartásbavételi eljárás hatálya alá. E tulajdonosi nyilatkozatoknak a megadása, e tulajdonosi döntések megszületésére irányuló eljárásokban kellett, illetve kell részt vennie a megalakult helyi birtokhasznosítási bizottságnak, amely viszont nem alanya és nem szereplője a nyilvántartásbavételre irányuló eljárásnak. Ilyen rendelkezés sem a Tft.-ben, sem a földhasználati kormányrendeletben, sem az NFA tv.-ben, sem pedig Kr.-ben nem található.
A földhasználati nyilvántartásba történő bejegyzés közigazgatási hatósági eljárás keretében történik. Az ennek általános szabályait megállapító Ket. 15. § (1) bekezdése értelmében ügyfél az a természetes, vagy jogi személy, továbbá jogi személyiséggel nem rendelkező szervezet, akinek jogát, vagy jogos érdekét az ügy érinti, akit hatósági ellenőrzés alá vontak, illetve akire nézve a hatósági nyilvántartás adatot tartalmaz.
E rendelkezések alkalmazásával megállapítható volt, hogy az alperesi hatósági eljárásban a felperes nem volt ügyfélnek tekinthető, mert az alperesi, illetve az azt megelőző első fokú hatósági eljárás jogát, illetve jogos érdekét nem érintette, az alperes hatósági határozatával érintett - elsőfokú hatóság által vezetett - hatósági nyilvántartás rá nézve adatot nem tartalmaz.
A felperesnek a jelen ügyben hiányzott az ügyfélképessége (az adott ügyhöz viszonyított, azaz relatív jogképessége), mely nem azt jelenti, hogy felperes általában nem lehet hatósági eljárásban ügyfél, hanem azt, hogy ennek az eljárásnak nem lehetett ügyfélként alanya.
A felperes az MNV Zrt. tulajdonosi jog gyakorlására irányuló eljárásában szerepelhet véleményező, nem ügydöntő jogkörrel.
A Ket. 109. § (1) bekezdése értelmében a hatóság jogerős határozatának felülvizsgálatára az ügyfél, illetve a kifejezetten rá vonatkozó rendelkezés tekintetében az eljárás egyéb résztvevője terjeszthet elő - a jogszabályra hivatkozással - keresetet. Hasonlóan rendelkezik a Pp. 327. § (1) bekezdés a), illetve b) pontja is.
Tekintettel arra, hogy a felperes ilyen keresetindítási joggal nem rendelkezett, az eljáró megyei bíróságnak a keresetet a Pp. 130. § (1) bekezdés g) pontja alkalmazásával - mivel a pert nem a jogszabályban erre feljogosított személy indította - idézés kibocsátása nélkül el kellett volna utasítania, illetve ennek elmulasztása esetén a Pp. 157. § a) pontja alkalmazásával a pert meg kellett volna szüntetnie.
A jogszabálysértő jogerős ítéletet ezért a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275. § (4) bekezdése alkalmazásával hatályon kívül helyezte, és mivel a döntéshozatalhoz szükséges adatok rendelkezésre álltak, helyette új, a pert a Pp. 157. § a) pontja és 130. § (1) bekezdés g) pontja alapján megszüntető határozatot hozott. (Legf. Bír. Kfv. IV. 37 056/2011., KGD 2013/27.)

A per felperese: az ügyfél

Ket. 15. §

A közigazgatási perben a per felperese lehet
a) az ügyfél,
b) az eljárás egyéb résztvevője, ha a határozat kifejezetten rá vonatkozóan tartalmaz rendelkezést, jogszabályban meghatározott civil szervezet.
A Pp. 327. § (1) bekezdés a) pontjának hatályos szövege a közigazgatási per indítására jogosultak körét jelentősen leszűkítette: a per indítására csak az ügyfél jogosult. Az eljárás egyéb résztvevője is csak akkor, ha a határozat kifejezetten rá vonatkozó rendelkezést tartalmaz. E szűkítő rendelkezésből vajon az következik, hogy nem tartható fenn a korábbi bírói gyakorlat? A Legfelsőbb Bíróság gyakorlata szerint a perindításhoz nem szükséges, hogy az ügyben a fél ténylegesen fellépjen, elegendő, hogy jogát vagy jogos érdekét az ügy érinti. [Ez a gyakorlat a Pp. 327. § (1) bekezdés korábbi szövegén alapult.] A hatályos szöveg második fordulata is csak annak teszi lehetővé a perindítást, aki az eljárás résztvevője volt, s így vonatkozik rá a határozat valamely rendelkezése.
Kérdés, hogy indokolt-e megtagadni a bírósághoz fordulás lehetőségét azoktól, akik közvetlenül érintettek az ügyben, de valamely körülmény folytán - jogosan vagy jogszabálysértéssel - az eljárásban nem vettek részt. Pl.: jogszabály folytán nem vehet részt ügyfélként a versenyfelügyeleti eljárásban az a bejelentő, akinek jogát az ügy érinti; perindítási jogukat eddig a bírói gyakorlat elismerte (BH 2007/248.).
Álláspontom szerint a bírói gyakorlatnak kell ehhez az új helyzethez hozzáigazítania a rendelkezés értelmezését, annak érdekében, hogy a közigazgatási határozattal érintettek ne legyenek elzárva a bírósághoz fordulás lehetőségétől.
Az értelmezésnek több útja is elképzelhető. Az egyik: a bírói gyakorlat a Pp. 327. § (1) bekezdés b) pontjában írt "az eljárás egyéb részvevője" fogalmát értelmezve e körbe vonja - e szakértőn, tanún kívül - az ügy tárgyával kifejezetten érintett személyt is, így - a fenti példában szereplő - bejelentőt is. A másik - talán járhatóbb út -, hogy az ügyfél minőségét a bíróság ne szűkítse le az eljárásban - tárgyi valóságában - ügyfélként résztvevő személyre, hanem ügyféli minőséget tulajdonítson annak is, aki megfelel - a Ket. 15. §-ában meghatározott - feltételeknek, akkor is, ha az eljárásban nem vett részt. (Ez valójában a korábbi gyakorlat fenntartása lenne, feltételezve, hogy a jogalkotó érdemben nem kívánt változtatni a rendelkezésen.)
Az ügyfél pozíciója csak azt illeti meg, akinek jogát vagy jogos érdekét az ügy érinti. Akire nézve jogszabály jogot vagy kötelezettséget állapít meg, annak ügyféli minősége általában nem vitatható, azonban az is ügyfél, akinek jogát vagy jogos érdekét az ügy érinti.
Jogos érdekről (törvényes érdektől) akkor van szó, amikor nem konkrét jog vagy kötelezettség megállapítása történik, hanem a közigazgatási szerv döntésével a személy helyzete (lehetőségei, kilátásai) változnak meg előnyösen vagy éppen hátrányosan (elveszít egy bizonyosan bekövetkező lehetőséget arra, hogy tulajdont szerezzen, házat építsen, vállalkozást folytasson stb.). Az ügyfélképesség realitásához valójában azt kell bizonyítani, hogy az eljárás (a döntés) és a helyzet (lehetőség) megváltozása között szoros oksági kapcsolat áll fenn. Az "ügy érinti" kifejezés azt jelenti, hogy nem közvetlenül a személyre vonatkozik a közigazgatási ügy, hanem egy más személyre, s az ott bekövetkező jogváltozás hat ki más érdekeire (az érintettre). Ez valójában egy érdekeltségi viszony: az üggyel érintett személynek érdeke fűződik ahhoz, hogy a másra vonatkozó jog, illetve kötelezettség megállapítása megtörténik-e és milyen tartalommal.
A Ket. 15. § (1) bekezdéséből a 2008. évi módosítás során elhagyásra került "a jogi helyzetét az ügy érinti" kitétel, mint az ügyféli minőséget meghatározó feltétel. Ez a módosítás valóban indokolt volt, hiszen, ha az ügy valakinek a jogi helyzetét érinti, az érinti egyben a jogát is. A jogalkalmazói és a bírói gyakorlatban nincs példa arra, hogy kifejezetten csak a jogi helyzetre való hivatkozással került volna egy személy ügyféli jogállásba. Ezért a törvény elhagyja ezt az elemet.
A módosító törvény miniszteri indokolása is rámutat: a Ket. Szakértői Bizottság 5. számú módszertani állásfoglalása bár meghatározza a jogi helyzet fogalmát, jogi szabályozáson alapuló kötelességként értelmezve azt, azonban a gyakorlat ennek ellenére nem tudta megfelelően értelmezni és alkalmazni a "jogi helyzet" kategóriát. Ez a tény magában rejti a jogalkalmazás bizonytalanságának, következetlenségének a lehetőségét azáltal, hogy nem lehet egyértelműen lehatárolni azt a területet, amelyet a "jogi helyzet" magában foglal. A "jogi helyzet" kitétel elhagyásával összhangban a törvény deregulálja a végzés közlésére vonatkozó 78. § (2) bekezdésében is a jogi helyzetre való utalást. Szükségtelen az is, hogy a "jogi helyzet" helyett a kötelezettség érintettségét tartalmazza az ügyfélfogalom, hiszen a jog, jogos érdek érintettsége ezt is magában foglalja, ha az ügy egy személy kötelezettségeire kihat, az jogaira is kihatással van.
A Ket. 15. § (1) bekezdés második fordulata ügyfélnek minősíti továbbá
- akit hatósági ellenőrzés alá vontak,
- akire nézve a hatósági nyilvántartás adatot tartalmaz.
E rendelkezés részben megismétli a Ket. 12. § (2) bekezdés a) pontját, egyébként feleslegesen, hiszen ha a hatósági ellenőrzés hatósági ügy, akkor az eljárás alá vont ügyfél, továbbá a nyilvántartás alanya is ügyfél.
Az ügyfél érintettsége (ügyfélképesség) a perképességnek csupán egyek eleme: közigazgatási per indítására - mások mellett - az ügyfél jogosult. Ennek megfelelően az, akit a Ket.-nek az ügyfélre vonatkozó rendelkezése alapján ügyfél, feltételezni kell, hogy perbeli érdekeltsége is fennáll.
Ha a hatóság valaki kérelme tárgyában - bár elutasító - határozatot hozott, annak ügyféli minősége - a perindítási jogosultság szempontjából - nem vitatható.
Az alperes határozatában egyrészt arra hivatkozott, hogy a vadászterület kijelölésére vonatkozó jogorvoslati kérelem elkésett, másrészt arra, hogy a felperes az ügyben nem tekinthető ügyfélnek: A határozat indokolása folytán az alperesi határozatot úgy kell értelmezni, hogy az alperes a felperes kérelme ügyében határozatot hozott, így a felperes a közigazgatási eljárásban ügyfélnek minősült.
Az Áe. 72. § (1) bekezdése szerint az ügyfél kérheti a közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálatát. Ha tehát a közigazgatási szerv, mint jelen eljárásban is a kérelmező ügyében indokolt elutasító határozatot hozott, a kérelmező ügyféli minőségét akkor is elismerte, ha indokolásában - egyebek mellett - utalt az ügyféli jogosultság hiányára is. Ebben az esetben a határozat felülvizsgálata iránti közigazgatási perben már az ügyfél kereshetőségi joga nem vizsgálható, keresetét érdemben kell elbírálni.
Tévedett tehát az eljárt bíróság, amikor a felperes keresetét a kereshetőségi jog hiánya miatt utasította el és kérelmeit érdemben nem vizsgálta. (Legf. Bír. Kfv. III. 37.169/2005., KGD 2006/3. 51.)
A Ket. 15. § (3) és (5) bekezdése lehetővé teszi, hogy törvény [a (3) bekezdés esetén kormányrendelet] ügyfélnek minősítse azt a személyt is, akinek közvetlen érintettsége hiányzik.
A (3) bekezdés első fordulata szerint a jogalkotó szabad belátása szerint dönt arról, hogy kit minősít ügyfélnek, a második fordulat az ún. hatásterület megállapítására ad lehetőséget.
A hatásterület kifejezés - a Ket. eredeti szövege szerint - a létesítménnyel (pl. épülettel) vagy tevékenység engedélyezésével (pl. vendéglő üzemeltetésével) kapcsolatos eljárásokban alkalmazható. A hatásterületen lévő valamennyi ingatlan tulajdonosa és ingatlan-nyilvántartásba bejegyzett használója ezekben az eljárásokban ügyfél lehet.
A Ket. 2008. évi módosítása ezen a területen is változást hozott, a külön jogszabályokra bízza, hogy a személy érintettsége nélkül ki minősül az adott eljárásban ügyfélnek. Ehhez képest a hatásterületre vonatkozó korábbi - kétség kívül elnagyolt és nem egyértelmű - rendelkezések helyett a külön jogszabály határozza meg, hogy - a 15. § (1) bekezdésen kívüli személyek mellett - kit kell ügyfélnek tekinteni.
A Ket. által bevezetett "hatásterület" fogalma egyértelművé tette ezekben az ügyekben az ügyféli jogállás megszerzését, azonban e fogalom szigorú magyarázata néhány valóban közvetlenül érintett kizárt az ügyfelek körül, másokat - mert a mérések szerint hatásterületbe tartoztak - indokolatlanul ügyfélnek tekintett. Ettől eltekintve a bíróságok a hatásterület fogalmát rugalmasan alkalmazzák, s szigorú határvonalat húznak hatályba lépése tekintetében (bár a korábbi bírói gyakorlat az érintettség és a hatásterületen lévő személy között ilyen éles különbséget nem tett).
A II. r. felperes 2001. november 19-én előterjesztett kérelmére a Polgármesteri Hivatal Építésügyi Osztálya - a jegyző nevében eljárva - 2003. január 16-án kelt és 2003. február 12-én jogerős határozattal kikötésekkel építési engedélyt adott az ingatlanokon pince + földszint + 15 emelet szintes irodaépület, ehhez csatlakozóan pince + földszint + 1 emelet szintes teremgarázs és üzemanyagtöltő állomás építésére. Kikötésként került előírásra, hogy az üzemanyagtöltő állomás átépítése csak épületen belüli üzemanyag-állomásként valósítható meg. Az építendő üzemanyagtöltő állomás szabadon álló (épületen kívüli építményként), nem vehető használatba még ideiglenes jelleggel sem. Amennyiben a kivitelezés a meglevő üzemanyagtöltő-állomás átépítésével kezdődne, akkor az üzemanyagtöltő-állomáshoz a terv szerint csatlakozó p+fsz+1 emelet szintes "lepény" épület szerkezeteinek kivitelezését is meg kell kezdeni és az üzemanyagtöltő-állomás kivitelezésével egy időben legalább szerkezetkész állapotban meg kell építeni. A meglévő üzemanyagtöltő-állomás földalatti tartályának elbontásához kárelhárítási és bontási tervet kell készíteni.
Az elsőfokú építésügyi hatóság az építési engedélyt a 2003. február 12-én kelt V-545/2003. határozatával vízügyi szakhatósági kikötéssel kiegészítette.
A II. r. felperes kérelmére az első fokú építésügyi hatóság 2005. szeptember 27-én kelt határozatával - az üzemanyagtöltő-állomást is érintő - módosított építési engedélyt adott ki, amely az üzemanyagtöltő-állomást az oszlopállás és gerendázata megváltozásában érintette.
A 2005. október 13-án kezdeményezett eljárásban az építésügyi hatóság 2005. november 15-ei helyszíni szemle tartását követően a 2005. december 2-án kelt határozattal az elkészült üzemanyagtöltő-állomás és a hozzá tartozó kereskedelmi egység épületrész ideiglenes használatbavételi engedélyét megadta.
A végleges használatbavételi engedély kiadására a 2006. június 7. napján kelt határozattal került sor.
Az I. r. felperest egy többsávos közút választja el az üzemanyagtöltő-állomástól. 2005. november 21-én levelet intézett a II. r. felpereshez, amelyben az üzemanyagtöltő-állomással összefüggésben a védőtávolságra vonatkozó előírások megsértésére hivatkozással átalánykártérítési igényét jelentette be azzal, hogy ha megegyezésre nem kerül sor, akkor fellép a használatbavételi engedélyezési eljárás és a kapcsolódó egyéb hatósági eljárásokban az érdeksérelme orvoslása érdekében.
Az I. r. felperes az Önkormányzat Jegyzőjének 2006. március 22-én írt beadványában kifejtette, hogy tudomással bír arról, hogy az üzemanyagtöltő-állomásra ideiglenes működési engedélyt adtak ki. Sérelmezte, hogy mind az építési, mind pedig az ideiglenes működési engedély kiadása során kirekesztette a hatóság vizsgálódási köréből a védőtávolságra vonatkozó szabály vizsgálatát és az I. r. felperes nyilatkozatát az üzemanyagtöltőállomás védőtávolságon belüli elhelyezéséhez. A közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) 15. § (2) bekezdésén alapuló ügyféli jogállásának elismerését, iratbetekintése engedélyezését, tájékoztatását, az engedélyezési eljárás jogszerűségének vizsgálatát, illetőleg beadványa fellebbezésként való elbírálását kérte.
Az elsőfokú építésügyi hatóság 2006. április 7-én kelt tájékoztató levelére és elutasító válaszára figyelemmel az I. r. felperes 2006. május 22-én ügyféli minőségének elismerését és az üzemanyagtöltő-állomás építésének befejeződésére tekintettel a használatbavételi engedélyt megadó határozat részére történő kézbesítését kérte.
Az elsőfokú építésügyi hatóság a 2006. május 29-én kelt határozatában az I. r. felperes ügyféli jogállás iránti kérelmét elutasította, mert álláspontja szerint nem a Ket. 15. § (2) bekezdése, hanem a használatbavételi engedélyezési eljárás indulásának időpontjára figyelemmel a korábban hatályban volt, az államigazgatási eljárás általános szabályairól szóló 1957. évi IV. törvény (a továbbiakban: Áe.) 3. § (4) bekezdése alkalmazandó, a felperes nem ügyfél, mert a Ket. hatásterületi szabálya nem érvényesül.
Az I. r. felperes fellebbezése folytán eljárt alperesi jogelőd, a Közigazgatási Hivatal a 2006. június 22-én kelt határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta.
Az I. r. felperes perindítása folytán a Bíróság a 2008. április 4-én kelt ítéletével a keresetet elutasította.
A felperesek perindítása folytán az elsőfokú bíróság részítéletében az alperes 50BP-594/2/2011. határozatát támadó keresetek tárgyában döntött és a keresetek elutasításáról határozott. Megállapította, hogy a Legfelsőbb Bíróság az I. r. felperes ügyféli jogállását a Ket. 15. § (2) bekezdése alapján csak az üzemanyagtöltő-állomás építési, használatbavételi engedélyezési ügyében mondta ki. A Ket. 111. § (3) bekezdése értelmében az ítélet és annak indokolása az alperest kötötte, az ítéleti megállapítás ebben a perben nem tehető vitássá, ezért csak az ügyféli jogállással érintett körben vizsgálhatta felül az alperes az új eljárásban az építési engedélyhez kapcsolódó határozatokat. Mivel az építési engedély tárgyában hozott határozatok az I. r. felperesnek - mint ügyfélnek - nem kerültek kézbesítésre, jogerősítésükre törvénysértően került sor, a határozatok - mint tévesen, jogsértően jogerősített határoza-tok - alapján jóhiszemű jogszerzésre sem kerülhetett sor. A határozatok megváltoztatásának ezért jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jog nem lehetett akadálya. Az alperes a BVKSZ 7. § (3) bekezdés b) pontjának megsértését jogszerűen állapította meg, mert a parkolóház fogalmának a több szintes teremgarázs megfelelt, az 50 m távolság igazoltan nem volt meg.
A jogerős részítélet ellen az I. r., a III. r. és a IV. r. felperesek nyújtottak be felülvizsgálati kérelmet.
Az I. r. felperes felülvizsgálati kérelmét a Kúria a Kfv. 9. végzésével hivatalból elutasította.
Az I. r. felperes ezt követően a felülvizsgálati kérelmét csatlakozó felülvizsgálati kérelemként tartotta fenn, amelyet a Kúria a Kfv. 19. végzésével hivatalból elutasított.
A III. r. felperes felülvizsgálati kérelmében a jogerős részítélet hatályon kívül helyezését és elsődlegesen az alperes határozatának hatályon kívül helyezését, másodlagosan az alperes határozatának hatályon kívül helyezését és az alperes új eljárásra utasítását kérte. Álláspontja szerint a jogerős részítélet sérti a Pp. 206. § (1) bekezdését, 213. § (1) bekezdését, 221. § (1) bekezdését, a Ket. 37. § (1) bekezdését, 29. § (1) bekezdését, 114. § (1)-(2) bekezdéseit, 1. § (2) és (4) bekezdését, 2. § (1)-(3) bekezdéseit, a 3. § (2) bekezdés b) pontját, 111. § (3) bekezdését, 19. § (1) és (4) bekezdéseit, 22. § (1) bekezdését, az Áe. 3. § (4) bekezdését.
A Kúria a rendelkezésre álló iratokat, bizonyítékokat áttekintve megállapította, hogy az elsőfokú bíróság a Ket. 111. § (3) bekezdését megsértve jutott arra a következtetésre, hogy a Legfelsőbb Bíróság az I. r. felperes ügyféli minőségét az üzemanyagtöltő-állomás építési engedélyezési eljárására is megállapította. A Legfelsőbb Bíróság Kfv. II. 37 242/2008/10. ítélete az I. r. felperes ügyféli minőségét a Ket. 15. § (2) bekezdésére alapította, azaz a Ket. hatásterületi szabályára. A Ket. - a 173. § (1) bekezdése szerint - 2005. november 1-jén lépett hatályba, rendelkezéseit az ezt követően indult eljárásokban kellett alkalmazni. Az építési engedélyezési eljárás 2001. november 19-én indult, 2003. január 16-án meghozott határozattal zárult. Az építési engedélyt adó határozat kiegészítésére 2003. február 12-én került sor. Az építési engedély módosítása iránti eljárás 2005. augusztus 4-én indult, és a 2005. szeptember 27-én meghozott határozattal zárult le. Az építési engedélyezéssel kapcsolatos eljárások a Ket. hatálybalépése előtt voltak folyamatban, azokra nézve a Ket. 15. § (2) bekezdése szerinti ügyfél fogalmat alkalmazni nem lehet. A legfelsőbb bírósági ítélet hetedik oldal harmadik bekezdésében említett "építési" szóból - összevetve az ítélet indokolását és új eljárásra adott útmutatását - nem vonható le következtetés arra, hogy a Legfelsőbb Bíróság az építési engedélyezési eljárásra is megállapította az I. r. felperes ügyféli jogállását, különösen, hogy az I. r. felperes ezt abban az eljárásban nem is kérte.
Az építési engedélyezési eljárások alatt az Áe. volt hatályban, amely hatásterületi szabályt nem tartalmazott. Az Áe. az ügyfél fogalmát a Ket.-hez képest szűkebben határozta meg, az Áe. 3. § (4) bekezdésében. E rendelkezés szerint az I. r. felperes az üzemanyagtöltő-állomás építése kapcsán ügyfélnek nem minősült, jogát, jogos érdekét az építés nem érintette, az üzemanyagtöltő-állomástól egy többsávos közút választja el, közvetlen szomszédnak sem tekinthető.
Ügyféli minőség, ügyféli jogállás hiányában az I. r. felperes az építési engedélyek kapcsán jogorvoslati joggal sem rendelkezett. Az alperes nem jogosulttól, nem ügyféltől származó fellebbezést érdemben nem bírálhatott volna el. Az érdemi elbírálásnak akadályát képezte az is, hogy az alperes az építési engedélyről való tudomásszerzés időpontját sem tisztázta, azt meg nem állapíthatónak ítélte, erre vonatkozóan az I. r. felperest nem nyilatkoztatta. Az I. r. felperes az építkezés megkezdésével az építkezésről tudomást szerzett, a 2005. november 21-ei levelének tartalmából is kitűnően tisztában volt azzal a ténnyel, hogy az építkezés befejeződött, az építményre már használatbavételi engedélyezési eljárás van folyamatban, ezért a már évekkel korábban jogerősített építési engedély kapcsán nem is kíván eljárást kezdeményezni. Az olyan fellebbezés, amelyet nem az építkezésről való tudomásszerzést követően rövid idővel terjesztenek elő, nem tekinthető jóhiszemű joggyakorlásnak és nem teremti meg a Ket. 1. § (4) bekezdése szerinti védelem alapjait, az Áe. 2. § (4) bekezdés szerinti jóhiszemű eljárást.
Az érdemi elbírálás másik akadályát képezte a jogerős határozatok alapján a jóhiszemű jogszerzés, joggyakorlás. Az Áe. 61. § (5) bekezdése ilyen esetben kizárta a határozat módosítását (megváltoztatását is). Ugyanígy rendelkezik a Ket. 115. § (4) bekezdés c) pontja is.
Mindezek alapján megállapítható, hogy az alperes sem fellebbezésre, sem hivatalból az építési engedélyek tárgyában hozott határozatok megváltoztatására nem volt jogosult, jogsértően járt el, amikor a határozatokat nem ügyféltől származó fellebbezés alapján megváltoztatta.
Az ügyféli jogállás hiányára figyelemmel hozott döntés miatt a Kúria nem foglalhatott állást arról, hogy a BVKSZ 7. § (3) bekezdés b) pontjában említett parkolóház fogalmával a létesített teremgarázs azonos-e, a BVKSZ 13. melléklet 81. és 111. pontjait - figyelemmel a 10. pontra is -, hogyan kell értelmezni.
Mindezek alapján a Kúria azt állapította meg, hogy az elsőfokú bíróság törvénysértően járt el, az alperes jogsértő határozatot hozott. A Kúria ezért a jogerős részítéletet a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján - a felülvizsgálati kérelmekkel nem támadott rendelkezéseket nem érintve -, a felülvizsgálati kérelmekkel támadott részeiben hatályon kívül helyezte, az alperes törvénysértő határozatát a Pp. 339. § (1) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte és az alperest új eljárásra kötelezte.
Az új eljárásban az alperesnek a fellebbezést vissza kell küldenie az első fokú hatóságnak, aki a nem ügyféltől származó fellebbezést a Ket. 102. § (3) bekezdése alapján érdemi vizsgálat nélkül köteles elutasítani.
Az alperes a Pp. 270. § (1) bekezdése szerint alkalmazandó Pp. 78. § (1) bekezdése alapján köteles a sikerre vezető felülvizsgálati kérelemmel élő III. r. és IV. r. felperes első fokú és felülvizsgálati eljárásban felmerült perköltségeinek megfizetésére. Az alperes köteles továbbá az I. r. és a II. r. felperes felülvizsgálati eljárásban felmerült költsége megfizetésére. Az I. r. és II. r. felperesek első fokú perköltségéről a Kúria nem rendelkezhetett, mert ezeket a rendelkezéseket felülvizsgálati kérelemmel nem támadták. (Kúria, Kfv. II. 37 142/2012/22. KGD 2013/93.)
Álláspontom szerint a bírói gyakorlat a hatásterület fogalmát a jogszabályban meghatározottnál szélesebben értelmezheti, így a törvényi fogalmon túlmenő érintettséget (pl. a szomszédos épületben lakó bérlő, vagy az épület tervezőjének az adott ügy szerinti érintettségét) is meg fogja állapítani. (Lásd részletesebben: a kereshetőségi jogra vonatkozó magyarázatot.)
A Ket. 15. § (4) bekezdése szerint az ügyfél jogai megilletik az ügy elbírálásában hatóságként (szakhatóságként) részt nem vevő hatóságot is, amelynek feladatkörét az ügy érinti.
A bírói gyakorlatra vár annak eldöntése, hogy a 2/2004. KJE számú jogegységi határozatot továbbra is alkalmazhatónak tartja-e. Az Áe. 3. § (4) bekezdése - amelyre a határozat hivatkozik - "szervek feladatköréről" rendelkezett, a Ket. viszont olyan hatóságról, amelynek feladatkörét az ügy érinti. Az önkormányzat - ha nem hatóságként jár el - nem vonható e rendelkezés hatálya alá. A jogegységi határozat egyébként maga is azt hangsúlyozza, hogy az önkormányzat érintettségét azért nem lehet tágan értelmezni, mert így valamennyi hatósági ügyben az önkormányzat ügyfélképességét el kellene ismerni, ez azonban - a határozat szerint - végső soron a jogbiztonságot veszélyeztetné.
A Ket. hatálybalépését megelőző bírói gyakorlat - különösen a 2/2004. KJE jogegységi határozat után - igen széles körben vonta meg az önkormányzatok perképességének terjedelmét. Így a településrendezési, településfejlesztési feladatokat érintően megállapította az önkormányzat közvetlen érintettségét abban az ügyben, amelyben a részletes rendezési terv a perbeli ingatlanra vonatkozó szabályozási előírásokat tartalmazott (Legf. Bír. Kfv. III. 37.077/2006.). A helyi védelem alatt álló épület lebontásával kapcsolatban is megállapíthatónak tartotta a bíróság a települési önkormányzat közvetlen érintettségét. (Legf. Bír. Kfv. IV. 37.168/2005., KGD 2006/167.)
A perképesség hiányának sajátos esete a földhivatali eljárásban, amikor a tulajdonjog bejegyzését támadó személy, a jogelődje tulajdonszerzését kívánja vitássá tenni. A Legfelsőbb Bíróság gyakorlata szerint az ingatlan vevője nem ügyfél az eladó tulajdonszerzése kapcsán megelőzően indult földhivatali eljárásban, illetve a széljegyben tulajdonosként feltüntetett személy, a széljegyet megelőző földhivatali eljárásban közvetlenül nem érintett. (Legf. Bír. Kfv. IV. 37.184/2004.)

A perbeli legitimáció

A perbeli legitimáció (legitimatio ad causam) a közjogi jogképességnek a konkrét ügyben történő vizsgálata. (Mint láttuk: a közjogi jogképesség a perindítási jogosultság vizsgálata során a polgári jogi jogképesség hiányát is pótolhatja.) A jogképesség megléte azonban nem elegendő: a legitimációnak "ad causam" kell lennie. Azt kell megállapítani, hogy a fél feljogosított-e annak a pernek megindítására. A közjogi jogképességének tehát a konkrét ügyre kell vonatkoznia. Így ha a felperes az adott közigazgatási jogviszonynak nem lehet alanya perbeli legitimációval sem rendelkezik. Így, ha jogszabály a perindításra meghatározott személyeket jogosít fel (aktív perbeli legitimáció), az ezen kívüli személyek nem feljogosítottak. E körbe tartozik, ha a jogviszony jellege kizárja a perbeli legitimációt (pl. magyar állampolgár kér menekülti státust, vagy egy férfi kizárólag nőhöz kapcsolódó jogosultsága elismerését kéri). A perbeli legitimáció kérdése rendszerint már a közigazgatási eljárásban eldől, s nem kerül bíróság elé az ügy.
A perbeli legitimációhoz kapcsolódó fogalom a kereshetőségi jog. A kereshetőségi jogot - néha még bírósági ítéletekben is - a perbeli legitimációval azonos fogalomként használják, holott a perbeli legitimáció a kereseti jog (keresetindítási jogosultság) feltétele, a kereshetőségi jog pedig az adott közigazgatási perben meghatározott érdekeltségi kapcsolatot jelent, azt, hogy a felperes a pernyertesség igényével léphet fel az alperessel szemben. Közismert Plósz Sándor meghatározása, aki szerint a per tárgya "éppen a felperest és éppen az alperest illeti meg". Gáspárdy László meghatározása: "a kereshetőségi jog a pernyertességhez való jogot jelenti". A perképesség, perbeli legitimáció és a kereshetőségi jog különtartása amiatt is lényeges, mert hiányának perjogi következményei eltérőek lehetnek, elsősorban a Pp. 130. és 332/A. § alkalmazásával kapcsolatban. A polgári peres eljárás bírói gyakorlata is következetesen különbséget tesz: a kereshetőségi jog hiányát érdemben (ítélettel) kell elbírálni (pl. BH 2001/388.).
Az aktív perbeli legitimáció jelentősége az adóhatározat felülvizsgálata iránti perekben különösen kimutatható. Ezekben az ügyekben jogszabály a perindításra meghatározott személyeket jogosít fel, így ha valaki ezen a körön kívül esik, perindításra nem jogosult. Nevezetesen: az adóhatósági határozat bírósági felülvizsgálatát csak az adózó, illetve az adó megfizetésre kötelezett kérheti
Dr. J. A. közjegyző hagyatékátadó végzésben H. L. (a továbbiakban: örökhagyó) hagyatékát törvényes öröklés jogcímén a Ptk. 599. § (3) bekezdése alapján a Magyar Államnak adta át.
Az adóhatóság az elhunyt örökös adókötelezettségének soron kívüli megállapítására hivatalból indult eljárásban összesen 93 862 Ft összegű tartozást mutatott ki, amelynek megfizetésére a módosított határozatában a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt.-t (a továbbiakban: Zrt.) kötelezte.
Az alperes határozata ellen a Magyar Állam (a továbbiakban: felperes) élt keresettel.
A megyei bíróság ítéletével az alperes határozatát - az első fokú határozatra is kiterjedően - hatályon kívül helyezte és az elsőfokú hatóságot új eljárásra kötelezte.
A jogerős ítélettel szemben az alperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában fenntartását kérte.
A Kúria a per megszüntetéséről és a jogerős ítélet hatályon kívül helyezéséről határozott az alábbi indokok alapján. A Pp. 130. § (1) bekezdés g) pontjának első fordulata szerint a bíróság a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül [125. § (1) bek.] elutasítja, ha megállapítható, hogy a pert nem a jogszabályban erre feljogosított személy indítja. A Pp. 157. § a) pontja értelmében a bíróságnak a pert hivatalból meg kell szüntetnie, ha a keresetlevelet már a Pp. 130. § (1) bekezdés a)-h) pontjai alapján idézés kibocsátása nélkül el kellett volna utasítania.
Az ügy irataiból megállapítható, hogy az első fokú hatóság, továbbá az alperes nem az örökhagyó jogerős közjegyzői hagyatékátadó végzés szerinti örökösét, a Magyar Államot, hanem a hagyatéki eljárás során annak képviseletében eljárt Zrt.-t kötelezte az örökhagyó adótartozásának megfizetésére. Ebből következően a jelen per alapjául fekvő közigazgatási eljárásnak nem a Magyar Állam, hanem az elsőfokú és az alperesi határozatban kötelezett Zrt. volt az alanya. Ez utóbbi tekinthető a határozatok értelmében adómegfizetésre kötelezett személynek. A Zrt. határozatok szerinti státuszán nem változtat az a körülmény, hogy ő jogosult a Magyar Állam képviseletére. A Pp. 327. § (1) bekezdése értelmében közigazgatási per indítására jogosult az ügyfél, illetve a kifejezetten rá vonatkozó rendelkezés tekintetében az eljárás egyéb résztvevője. Az Art. 143. § (1) bekezdés szerinti speciális szabályozásból következően pedig az adóhatóság másodfokú jogerős határozata ellen az adózó, illetőleg az adómegfizetésekre kötelezett kérhet bírósági felülvizsgálatot. A Zrt. nyújthatott volna be tehát a határozatok ellen bírósági felülvizsgálat iránti kérelmet. A Magyar Állam a közigazgatási eljárás során nem volt ügyfél, nyilvánvalóan nem tekinthető az eljárás egyéb résztvevőjének sem, továbbá az Art. 143. § (1) bekezdése szerinti törvényhelyben meghatározott a felülvizsgálni kért adóhatósági határozatokkal kötelezett adózónak, illetve adó megfizetésre kötelezettnek sem.
Mivel a felperes aktív perbeli legitimációjának hiányát az elsőfokú bíróság eljárása során nem észlelte, a Kúria a Pp. 245. § (2) bekezdése alapján eljárva a Pp. 270. § (1) bekezdése alapján alkalmazandó Pp. 251. § (1) bekezdésére, a Pp. 257. § a) pontjára és a Pp. 130. § (1) bekezdés g) pontjának első fordulatára figyelemmel a pert megszüntette és a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte.
A jogerős ítélet hatályon kívül helyezése és a per megszüntetése folytán a felek által ügy érdemében felvetett és előadott jogi érvek elbírálásának nem volt helye. Megjegyzi ugyanakkor a Kúria, hogy a jelen ügyben is eldöntésre váró jogkérdés tekintetében - a közigazgatási és polgári perben is ítélkező bírákból összeálló öttagú tanácsban eljárva - Kfv. V. 35 320/2011/5. ítéletében már iránymutató döntést hozott. (Kúria, Kfv. V. 35 798/2011., KGD 2013/30.)

Előfordul, hogy jogszabály valamely szervezetre feladatot ró, ez azonban nem jár minden esetben azzal, hogy a szervezetnek perindítási jogosultsága is van:

Így a földbizottság a szerződés-jóváhagyási eljárásban hozott állásfoglalása tekintetében kereshetőségi joggal nem rendelkezik.

[1] Az I. rendű alperesi beavatkozó a Szolnok hrsz. alatt nyilvántartott szántó művelési ágú kivett agyaggödör megjelölésű külterületi ingatlanok tulajdoni illetőségére adásvételi szerződést kötött K. Zs. eladóval.
[2] Az adásvétellel kapcsolatos hirdetmény Szolnok Megyei Jogú Város Polgármesteri Hivatal hirdetőtáblájára 2014. szeptember 19. és 2014. november 19. közötti időszakban kifüggesztésre került. Ezen időtartama alatt a hirdetménnyel kapcsolatos észrevétel nem érkezett.
[3] A kifüggesztés tényét igazoló dokumentumokat Szolnok Megyei Jogú Város Polgármesteri Hivatala 2014. május 20. napján megküldte a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Kormányhivatal Földhivatala, mint mezőgazdasági igazgatási szerv részére a Mező- és erdőgazdasági földek forgalmáról szóló 2013. évi CXXII. törvény (a továbbiakban: Földforgalmi tv.) 22. § (1) bekezdésében előírtak szerint.
[4] A Nemzeti Agrárgazdasági Kamara Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Elnöksége - mint a helyi földbizottság feladatait ellátó szerv - 2015. június 29-én megtartott ülésén megtárgyalta az érintett termőföldek vásárlására irányuló adásvételi szerződéseket és azokat nem támogatta a Földforgalmi tv. 24. § (2) bekezdés c) pont cb) alpont, valamint a 24. § (2) bekezdés c) pont cc) alpontban rögzítettekre hivatkozással, mely szerint a vevő indokolható gazdasági szükséglet nélkül, felhalmozási célból szerezné meg a föld tulajdonjogát, tekintve, hogy a vevő köztudomású tények és a helyi földbizottsági szerv legjobb ismeretei alapján az adásvételi szerződés tárgyát képező földdel további olyan ingatlanhoz jutna, amely gazdasági szükségleteit nem indokolja, az ingatlant befektetési céllal szerezné meg, a tulajdonában lévő földjein saját maga mezőgazdasági tevékenységet nem folytat. A bizottság szerint a köztudomású tények és a földbizottságként eljáró szerv legjobb ismeretei szerint a vevők tulajdonszerzése vélhetően arra szolgálna, hogy a szerződés tárgyát képező kisebb méretű osztatlan közös tulajdonban lévő ingatlan vonatkozásában elővásárlási jogot nyerve a későbbiekben elvásárlási jogot gyakoroljon.
[5] A Mező- és erdőgazdasági földek forgalmáról 2013. évi CXXII. törvénnyel összefüggő egyes rendelkezésekről és átmeneti szabályokról szóló 2013. évi CCXII. törvény 103/A. § (1) bekezdésében foglaltak szerint Szolnok Megyei Jogú Város Polgármesteri Hivatala hirdetőtábláján 2015. július 6. és 2015. július 13. közötti időszakban kifüggesztésre került a helyi földbizottságként eljáró szerv állásfoglalása.
[6] Az alperesi beavatkozók 2015. július 15-én a jegyző útján kifogást terjesztettek elő a települési önkormányzat képviselő-testületénél az állásfoglalás ellen. A kifogás benyújtásáról 2015. július 15. napján Szolnok Megyei Jogú Város Polgármesteri Hivatala értesítette a Mezőgazdasági Igazgatási Szervet.
[7] Az iratok beszerzését követően a képviselő-testület megállapította, hogy a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Földhivatal hatósági jóváhagyásához szükséges állásfoglalás iránti megkereső végzését a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara 2015. május 14. napján iktatta. Az iratanyagból megállapította továbbá, hogy a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Elnöksége az állásfoglalását a 2015. június 29. napján tartott ülését hozta meg.
[8] Figyelemmel arra, hogy a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Elnöksége állásfoglalásának kialakítása során megsértette a Földforgalmi tv. 24. § (1) bekezdésében foglaltakat azzal, hogy a törvényben előírt határidőt nem tartotta be Szolnok Megyei Jogú Város Közgyűlése a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Elnöksége által kialakított nemleges állásfoglalásokat megváltoztatta és az alperesi beavatkozók, valamint az eladók között hagyta jóvá a fentebb rögzített ingatlanokat érintő adásvételi szerződéseket.
[9] Valamennyi alperesi határozattal szemben a felperes keresettel fordult a bírósághoz, amelyben kérte a határozatok hatályon kívül helyezését és az alperes perköltségben történő marasztalását. Ezen önálló keresetek alapján indult peres ügyeket a bíróság egyesítette.
[...]
[17] Mint arra a Kúria több eseti döntésében rámutatott, a bíróságnak minden esetben hivatalból kell a közigazgatási perben vizsgálnia, hogy a felperes rendelkezik-e perindítási jogosultsággal, illetve azt, hogy a keresetben megjelölt jogszabálysértés vonatkozásában van-e kereshetőségi joga. Ez ugyanis a polgári perektől eltérően a közigazgatási határozat felülvizsgálata iránti perben nem mindig egyezik meg. Mint arra a Fővárosi Ítélőtábla Kv.II.27.722/2008/6. számú ítéletében rámutatott "a kereshetőségi jog hiánya a közigazgatási perben akkor is kizárja a kereset érdemi elbírálásának lehetőségét, ha a fél egyébként jogosult a perindításra".
[18] A Pp. 327. § (1) bekezdésének a) pontja miden további feltételtől függetlenül automatikusan perindítási jogot biztosít annak, aki a felülvizsgálandó közigazgatási határozat alapjául szolgáló eljárásban ügyfél volt.
[19] Amint azt a Pp. 339. § (1) bekezdésének fentebb felhívott rendelkezése is tartalmazza a közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálata csak jogszabálysértésre hivatkozással kérhető. A kereshetőségi jog azt jelenti, hogy a fél a keresetben megjelölt jogszabálysértés vonatkozásában jogosult a határozatot támadni. Ezt az igényérvényesítési lehetőséget a felperes jogi érintettsége alapozhatja meg, amelyet a keresetében neki kell igazolnia.
[20] Amint arra a Legfelsőbb Bíróság több határozatában is rámutatott a kereshetőségi, igényérvényesítési jogot csak a fél közvetlen érdekeltsége alapozhatja meg. Az általános indokok, a közérdek védelme és más hasonló érvek az igényérvényesítési jogot nem alapozzák meg.
[21] A felperes feladata annak pontos meghatározása, hogy mire alapítja a közvetlen jogi érintettségét. Neki kell megjelölnie azt a közvetlen és nyilvánvaló érdekeltségét, amely az alperesi határozattal összefüggésben számára konkrét és egyedi jogsérelmet okoz.
[22] A bíróság megállapította, hogy a felperes keresetében nem igazolta a kereshetőségi jogát, a bíróság felhívására sem jelölt meg olyan közvetlen jogi érdekeltséget, amely alátámasztaná azt, hogy az alperessel szemben igényét érvényesítheti. Nem adott elő olyan konkrét és egyedi jogsérelmet, amely számára abból fakad, hogy az alperes az alperesi beavatkozók és az eladók közötti adásvételi szerződést jóváhagyta.
[23] Keresetében nem támasztotta alá azt, hogy kétségkívül fennálló közvetlen és nyilvánvaló érdekeltsége fűződik az adásvételi szerződés jóváhagyásának megtagadásához, illetve a nemleges állásfoglalás kiadásához, amikor hatósági jogkört sem gyakorol.
[24] Az Alkotmánybíróság 17/2015. (VI. 5.) AB határozata rögzíti a földbizottság jogállásának értékelése körében, hogy a szerződés jóváhagyása iránti eljárásban sajátos magánjogi érdekelt a földbizottságnak, illetőleg az átmeneti törvény 103. §-a szerint eljáró kamara területi szervének olyan sajátos magánjogi jogosultságot biztosít a Földforgalmi tv., amelyet a termőföld forgalmával érdekelt, de az egyes adásvételi szerződések tekintetében saját alanyi joggal nem rendelkezők (nem szerződő felek és nem elővásárlásra jogosultak) képviseletében gyakorol.
[25] Az Alkotmánybíróság fenti jogállást értékelő minősítő megállapítása alapján nem lehet úgy értelmezni a földbizottság pozícióját, hogy jelen közigazgatási ügyben kereshetőségi joggal rendelkezne. A földbizottság nem hatósági jogkörgyakorló, sajtos közvetett magánjogi érdekeltnek tekinthető. A jogalkotó által biztosított közbenső jellegű kifogásra figyelemmel a földbizottság állásfoglalása akként is értékelhető, mint egy hatósági eljárásban eljáró elsőfokú hatósági döntés. A kifogás, mint jogorvoslati lehetőség akként értékelhető ezen minősítés szerint, mintha a földbizottság állásfoglalása egy elsőfokú hatósági döntés lenne.
[26] A Pp. 327. § (1) bekezdése alapján a felperesnek saját állásfoglalását érintően perindítási joga nincs, a határozat jogát, vagy kötelezettségét nem érinti.
[27] Mint a 2/2004. KJE számú jogegységi határozat rámutat a közigazgatási perben a perindítási jogosultság feltétele a fél jogképessége, továbbá az, hogy az eljárás alapjául szolgáló ügy a fél jogát, vagy törvényes érdekében érintse. A fél érintettsége a kereshetőségi jogban (perbeli legitimáció) valósul meg. A kereshetőségi jog közvetlen érintettséget meghatározott érdekeltségi kapcsolatot feltételez. A kereshetőségi jog alapvetően anyagi jogi kérdés, a félnek a vitában való anyagi jogi érdekeltségére vonatkozik, és így a jogvita érdeme körében bírálható el, hiánya a kereset ítélettel való elutasítását eredményezi (Szolnoki Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság, 12.K.27.292/2015.).

A kereshetőségi jog

A kereshetőségi jog nem jogszabályi rendelkezés alapján meghatározható perbeli helyzet, hanem egy konkrét érdekeltségi viszony. A kereshetőségi jog vizsgálatára a gyakorlatban akkor kerülhet sor, ha megállapítható a felperes perképessége, nem kizárt perbeli legitimációja sem, ezen túlmenően azonban fel kell tárnia a közigazgatási ügyhöz fűződő kapcsolatát.
A fél a közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálatára abban az esetben rendelkezik kereshetőségi joggal, ha a határozatban foglaltak és anyagi jogi jogszabályban rögzített alanyi joga között fennáll a közvetlen kapcsolat. A közvetlen kapcsolat - többek között - akkor áll fenn, ha a határozat a felperesre nézve rendelkezést tartalmaz.
Az irányadó tényállás szerint az alperes a tulajdonát képező, 38909 hrsz. alatt nyilvántartott perbeli ingatlanra határozatával, díj ellenében területhasználati jogot engedett a felperes részére. Az alperesi beavatkozó a perbeli közterületi ingatlant a felperessel kötött szerződés révén havi 650 000 Ft + áfa használati díj ellenében parkolás céljára használta.
Az alperes a felperes részére adott közterület-használati jogosultságot a 130/2011. (III. 17.) számú határozatával megszüntette, egyúttal a 131/2011. (III. 17.) számú határozatával az alperesi beavatkozó részére közterület-használati jogosultságot biztosított. Utóbbi határozatát módosította, ám annak lényegi tartalma nem változott: az alperes 250 000 Ft + áfa díj ellenében, ötéves időtartamú közterület-használati jogosultságot biztosított az alperesi beavatkozó számára.
A felperes keresettel támadta meg a közterület-használati jogát a perbeli ingatlan tekintetében visszavonó alperesi határozatot, amely peres eljárás a Fővárosi Törvényszéken volt folyamatban. Ugyanakkor keresettel támadta meg az alperesi beavatkozó számára közterület-használatot biztosító határozatot is annak ellenére, hogy azt az alperes a részére nem kézbesítette. Álláspontja szerint a támadott határozat jogát, jogos érdekét érinti, sérti.
Az alperes a Fővárosi Törvényszék előtt folyamatban volt perben vitatta a felperes ügyféli minőségét és ezzel összefüggésben perbeli legitimációját is. Érdemben azzal védekezett, hogy a felperesre nézve a támadott határozat nem tartalmazott rendelkezést, egyébként pedig a felperes területhasználati jogosultsága a perbeli ingatlan vonatkozásában megszűnt.
A Törvényszék a 2012. április 25-én kelt, 10. sorszámú ítéletében a felperes keresetét kereshetőségi jogának hiányára tekintettel - érdemben - elutasította. Döntését azzal indokolta, hogy a támadott határozat közvetlenül nem érinti a felperes jogát vagy jogos érdekét. A Törvényszék ítéleti döntése értelmében az üzleti érdek nem minősíthető törvényes érdeknek, így annak sérelme csupán közvetett érintettséget hozott létre a felperes és az alperesi határozat között. Egyébként az alperes tulajdonosa a perbeli közterületi ingatlannak, azzal tulajdonosként gazdálkodik, amely tényt az sem változtatta meg, hogy a területhasználati kérelem elbírálása tekintetében a képviselő-testület - az Alkotmánybíróság gyakorlata értelmében - hatósági eljárásban hozza meg a döntését.
A felperes felülvizsgálati kérelmében az ítélet hatályon kívül helyezését, a Törvényszék új eljárásra és új határozat hozatalára utasítását kérte. Vitatta, hogy csak abban a közigazgatási eljárásban lenne ügyfél, amelyben közterület-használati jogát megsértették, hiszen mindkét eljárás közvetlenül érinti a felperes érdekeit, közterület-használati jogát.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A felülvizsgálati kérelem kapcsán a Kúria elsőként a felperes ügyféli minőségre, azaz a Ket. 15. § (1) bekezdésére alapított felülvizsgálati kérelmét vizsgálta. Ebben a körben két kérdésben kellett állást foglalnia: mit tekint a kereshetőségi jog lényegének, illetve a perbeli esetben mi tekintendő "jognak" vagy megsértett "jogi érdeknek".
Bár jelen peres eljárásban nem merült fel, mégis szükséges utalni a Ket. ügyfélfogalmára, mely 2009. október 1-jétől bővült, illetve egyértelműbbé vált. A Ket. 15. § (3) bekezdése értelmében: "Törvény vagy kormányrendelet meghatározott ügyfajtában megállapíthatja azon személyek körét, akik az (1) bekezdésben foglaltak vizsgálata nélkül ügyfélnek minősülnek. Az (1) bekezdésben foglaltak vizsgálata nélkül ügyfélnek minősül jogszabály rendelkezése esetén az abban meghatározott hatásterületen lévő ingatlan tulajdonosa és az, akinek az ingatlanra vonatkozó jogát az ingatlan-nyilvántartásba bejegyezték".
A Ket. rendelkezései szerint az ügyféli pozíció részben jogszabályon, részben pedig jogviszonyon alapulhat. Amíg azonban a jogszabályon alapuló ügyféli minőség további bizonyítást nem igényel, addig a jogviszonyon alapuló esetben a félnek bizonyítania kell, hogy a közigazgatási hatóság döntése jogát vagy jogos érdekét érinti, a közigazgatási hatóságnak pedig a kérdésben mérlegelési, döntési kompetenciája van.
A Legfelsőbb Bíróság a fentiekben kimunkált értelmezési gyakorlatot - a közigazgatási perek sajátosságaira tekintettel - azzal egészítette ki, hogy amennyiben a közigazgatási szerv a fél kérelme tárgyában döntött a bíróságon felülvizsgálni kért határozatában, úgy ügyféli minősége sem a közigazgatási eljárás során, sem pedig a peres eljárásban nem vonható kétségbe (KGD 2006.50).
A kereshetőségi jog perbeli anyagi jogi legitimáció kérdése: az, hogy a fél és az igény állapotába jutott alanyi jog között van-e, és ha igen, milyen a kapcsolat. A bíróságnak a keresettel összefüggésben azt kell vizsgálnia, hogy a fél a perbe vitt jogok érvényesítésére jogosult-e, mert amennyiben az érvényesíteni kívánt joggal összefüggő közvetlen kapcsolatát, vagy jogszabály által megalapozott érintettségét nem tudja alátámasztani, úgy a jog érvényesíthetősége tárgyában - lévén anyagi jogi kérdés - érdemben kell állást foglalnia, azaz a keresetet el kell utasítania.
Ezt követően a Kúria abban a kérdésben foglalt állást, hogy az ügyféli minőség, illetve a kereshetőségi jog összefüggésében mi tekinthető "jognak", illetve "jogos érdeknek".
A Fővárosi Törvényszék támadott ítéletében arra hivatkozott, hogy a felperes területhasználati joga kapcsán gazdasági érdekeit kívánta érvényesíteni. A gazdasági érdekek pedig - különös tekintettel az alperes tulajdonosi érdekeivel szemben - nem teremtenek perben kikényszeríthető alanyi jogosultságot a felperes számára.
A közterület - figyelemmel az épített környezet alakításáról és védelméről szóló 1997. évi LXXVIII. törvényben (a továbbiakban: Étv.) foglalt értelmező rendelkezésre is - közvagyon, amely önkormányzati vagy állami tulajdonban van. A közterülettel azonban éppen közvagyoni jellegére tekintettel az önkormányzati tulajdonos nem rendelkezhet szabadon. Az alapvetően közlekedés céljára használt, közútnak nem minősülő közterület használata egyéb, országos hatályú szabályozás hiányában helyi közügy, amelyet a települési jogalkotó - helyi közhatalomként - önkormányzati rendeletben szabályozhat. Ezért megállapítható, hogy a közterület-használat a közterület nem rendeltetésszerű használatának jogszabályban biztosított joga. E jog biztosított mindazok számára, akik a települési önkormányzat rendeletében foglaltaknak megfelelnek. Az önkormányzat tehát ebben a tekintetben alanyi jogot alapít: a feltételeknek megfelelő személyek jogosultak a közterület speciális jellegű, akár üzleti célú használatára is. Ahogy arra a Törvényszék helyesen hivatkozott, önkormányzati rendeletre vonatkozó normakontroll-eljárás keretében az Alkotmánybíróság 41/2000. (XI. 8.) AB határozatában [további irányadó határozatok: 19/2010. (II. 18.) AB határozat, 27/2010. (III. 5.) AB határozat] a közterület-használatra vonatkozó szerződés alapját képező eljárást annak jogot engedő jellegére tekintettel a Ket. 12. § (2) bekezdése szerinti hatósági ügynek minősítette, ezért a hatósági eljárásban meghozott határozattal szemben mindazok felléphetnek, akiknek önkormányzati rendeletben megállapított jogait a határozat érinti.
A Törvényszék ítéletében helyesen utalt arra, hogy a kialakult és a fentiekben részletezett bírói gyakorlat az érintettség közvetlenségét-közvetettségét is vizsgálja annak megítélésekor, hogy a személyt a közigazgatási szerv elismerheti-e ügyfélként. Abban az esetben, ha az érvényesített alanyi jog és a felülvizsgálni kért határozat között nincs közvetlen kapcsolat, az érintettség csak közvetett, az ügyféli minőség nem ismerhető el. Abban az esetben, amikor a támadott határozat érinti ugyan a személy alanyi jogait, de konkrét rendelkezést a jog gyakorlása tekintetében nem tartalmaz, az alanyi jog jogosultjának érintettsége csak közvetett. Az ügyféli jogállás ekkor nem állapítható meg.
A perbeli esetben a felperes által támadott közigazgatási határozat értelemszerűen érintette a felperes perben érvényesített alanyi jogait, közterület-használati jogát és ezzel összefüggő gazdasági érdekeit. Az érintettsége azonban a támadott határozat által közvetettnek minősíthető, hiszen a határozat felperesre vonatkozó rendelkezést egyáltalán nem tartalmazott. A felperes nem vált, nem is válhatott a per tárgyát képező határozat meghozatalát megelőző közigazgatási eljárás ügyfelévé. Következésképpen - és figyelemmel a Pp. 327. § (1) bekezdésére is - a jelen perben nem rendelkezett kereshetőségi joggal sem. A közigazgatás működőképességét befolyásoló módon tág értelmezést nyerne az ügyfélfogalom akkor, ha az alanyi jog valamennyi jogosultja ügyféllé válhatna a közterület-használati joggal összefüggő bármely határozat meghozatalát megelőző eljárásban.
A kifejtett indokok alapján tehát a Kúria megállapította, hogy a jogerős ítélet nem sértette meg a felülvizsgálati kérelemben megjelölt jogszabályokat, így a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta (Kúria Kfv. 37.593/2012/10.; KGD 2015.123.).
Érintettsége - kereshetőségi joga - a félnek azonban nem a teljes határozatra vonatkozik, hanem a határozatnak azon rendelkezésére, amely kapcsán közvetlen érintettsége megállapítható.
A Fővámhivatal járőrei 2007. július 23-án ellenőrzés alá vonták a felperes tulajdonában és üzemeltetésében lévő, I. T bolgár állampolgár által vezetett bolgár honosságú gépjárműszerelvényt. Az ellenőrzés során átadott adatrögzítő lapok közül a gépjárművezető 2007. július 9-21. között időszakra vonatkozóan menetíró korongot nem tudott bemutatni, továbbá a szabadságra vonatkozó igazolás nem tartalmazta a fuvarozó vállalat bélyegzőjét.
Az elsőfokú vámhatóság határozatával megismételt eljárás keretében 400 000 forint közigazgatási bírság megfizetésére kötelezte a gépjárművezetőt, továbbá a járműszerelvényt a közigazgatási bírság megfizetéséig visszatartotta.
A fellebbezés alapján eljáró alperes 2008. január 31. napján meghozott határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta.
Az alperes határozatát a felperes keresettel támadta sérelmezve, hogy ügyféli minőségét csak a gépjármű visszatartása tekintetében ismerte el a vámhatóság, a bírságot kiszabó rendelkezést érintően nem.
A megyei bíróság ítéletével a keresetet elutasította. Ítélete indokolásában kifejtette, hogy a Ket. 15. § (1) bekezdéséből az következik, hogy ügyfélnek azt kell tekinteni, akire a határozat rendelkezést tartalmaz. A közigazgatási bírság a gépjárművezetővel szemben került kiszabásra, e körben a felperesnek keresetindítási jogosultsága nincs.
A felülvizsgálati kérelmet előterjesztő felperes a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és a kereset kérelmének megfelelő döntés meghozatalát kérte. Álláspontja szerint az eljárásban ügyfélkénti részvételét semmi nem korlátozza. A Ket. sem ad lehetőséget az alperesnek arra, hogy a határozat egy része tekintetében tekintse csak ügyfélnek a felperesi társaságot. Minthogy a társaságot az eljárás során az ügyfél jogállása megilleti, a megyei bíróságnak a keresetben foglaltakat, így a kiadott igazolás jogszerűségét érdemben kellett volna vizsgálnia.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában fenntartását kérte.
A felülvizsgálati kérelem alaptalan.
A Legfelsőbb Bíróságnak a felülvizsgálat kapcsán is abban a jogkérdésben kellett állást foglalnia, hogy a felperes, mint a gépjárműszerelvény tulajdonosa, üzemeltetője, a gépjárművezetővel szemben, az általa elkövetett jogsértés miatt kiszabott bírság kapcsán rendelkezik-e kereshetőségi joggal.
A Ket. 15. § (1) bekezdése alapján ügyfél az a természetes vagy jogi személy, továbbá jogi személyiséggel nem rendelkező szervezet, akinek (amelynek) jogát, jogos érdekét az ügy érinti. A közigazgatási per indítására jogosultak körét a Pp. 327. § (1) bekezdése szabályozza. E szerint a közigazgatási per indítására jogosult, aki a felülvizsgálandó közigazgatási határozat alapjául szolgáló eljárásban ügyfél volt.
A perindítási jogosultság a közigazgatási perben azt jelenti, hogy a fél jogképességgel rendelkezik, illetve az ügy jogát vagy jogos érdekét érinti. A perbeli esetben ez a gépjármű visszatartása kapcsán kétségkívül megállapítható, lévén ezen - a felperes által nem vitatott - rendelkezés a felperes tulajdonában, üzemeltetésében álló járműszerelvényt érintette.
A Legfelsőbb Bíróság 2/2004. közigazgatási jogegységi határozata e körben kimondta, hogy a fél érintettsége a kereshetőségi jogban (perbeli legitimáció) valósul meg. A kereshetőségi jog közvetlen érintettséget, meghatározott érdekeltségi kapcsolatot feltételez.
A közigazgatási bírság kiszabására ugyanakkor a gépjárművezetővel szemben, az általa elkövetett mulasztás okán került sor.
A határozat e rendelkezése felperest közvetlenül nem érinti, függetlenül attól, hogy a határozat egyéb, önálló része tekintetében az ügyfél jogállása megillette.
A Ket. nem tartalmaz olyan előírást, amely a határozat egyes, elkülöníthető rendelkezései tekintetében az ügyféli jogállás megállapítását vagy annak kizárását ne tenné lehetővé.
A Legfelsőbb Bíróság rámutat arra, hogy a felperes kereshetőségi joga tehát csak azon határozati rendelkezést érintően áll fenn, amely kapcsán közvetlen érintettsége megállapítható. Önmagában az a körülmény, hogy a közigazgatási bírságot a gépjárművezető helyett megfizette, a határozat erre vonatkozó rendelkezései tekintetében közvetlen érdeksérelmet nem jelent.
Helytállóan járt el a megyei bíróság, amikor a perbeli legitimációs hiányára alapozottan a kiadott igazolás tartalmi, formai helyességének vizsgálatát mellőzte. (Legf. Bír. Kfv. VI. 35.469/2008., KGD 2010/7-8. 175.)
A közvetlen érintettségből tehát következik, hogy a felperes kereshetőségi jogának fennállását nem általánosságban, hanem konkrét jogszabálysértéshez kapcsolódóan kell vizsgálni.
Az irányadó tényállás szerint a felperes, mint a T utca 6/B. magasföldszint 1. szám alatti lakás tulajdonostársa 2008. október 6-án az elsőfokú építési hatóságnak bejelentést tett. Ebben előadta, hogy a lakása feletti I. emelet 1. szám alatti ingatlant a B. I. Kft. (a továbbiakban: Kft.) megvásárolta, és ott jelentős átalakításokat végzett engedély nélkül. Ezek során két önálló lakást alakított ki, új vizesblokkot hozott létre, új falakkal terhelte meg a födémet, új elvezető csatornát vésetett a homlokzat külső falába, a zárófödémbe nyílásokat vésetett és üveggel fedett bevilágítókat képeztetett ki. A felperes a hatóságtól kérte a megítélése szerint szabálytalan és szakszerűtlen építkezés megszüntetését és a Kft. eredeti állapot helyreállítására kötelezését.
Az elsőfokú hatóság a többször megismételt eljárása eredményeképpen hozott határozatában kötelezte a Kft.-t mint építtetőt a perbeli I. emelet 1. számú lakásingatlan födémébe vágott felülvilágítók hiányosságainak megszüntetésére a határozat jogerőre emelkedésétől számított 90 napon belül oly módon, hogy az ablakok körül a tetőn alakítsanak ki védőkorlátokat a balesetveszélyes állapot megszüntetése érdekében.
A felperes fellebbezése folytán eljáró alperes a 2013. április 24-én kelt határozatával az elsőfokú határozatot a jogorvoslati kérelemben foglaltak elutasítása mellett helybenhagyta.
A felperes keresettel támadta meg az alperes határozatát, kérve annak bírósági felülvizsgálatát. Álláspontja szerint a bejelentésében szereplő, valamennyi szabálytalan építési tevékenységet vizsgálnia kellett volna a hatóságnak, a megismételt eljárása nem korlátozódhatott volna a tetőablakokra. A hatóságok tényállástisztázási kötelezettségüknek nem tettek eleget, nem vették figyelembe, hogy a födém átvágása az épület állékonyságát, az életet, a köz- és vagyonbiztonságot veszélyezteti, ezért az Étv. 47. § (2) bekezdésére figyelemmel intézkedniük kellett volna.
A közigazgatási és munkaügyi bíróság jogerős ítéletével a keresetet elutasította. Az indokolásban részletesen ismertette az első és másodfokú hatósági eljárásokban történteket, hivatkozott a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 164. §-ában, 206. § (1) bekezdésében, 215. §-ában, 339/A. §-ában, az Étv. 47. § (2) bekezdésében, 48. § (1)-(10) bekezdésében, valamint a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) 50. §-ában foglaltakra.
Az elsőfokú bíróság kiemelte, hogy a felperes kereseti kérelmei egyfelől a tulajdonát képező ingatlan feletti lakás szabálytalan építkezésére irányultak, másfelől a másodfokú határozatban foglalt intézkedési kötelezettséget tartotta jogszerűtlennek. Az első csoportba foglalt kereseti kérelmek esetében, mint a társasház egyik albetétjének tulajdonosa az építtetővel szemben a szomszédos ingatlan tulajdonosának minősül, az intézkedési kötelezettség vonatkozásában pedig a közös tulajdonban lévő tetőfödém egyik tulajdonosának.
Okfejtése szerint - a hivatkozott bírósági döntésekre figyelemmel - a felperes kereshetőségi joga szigorúan csak a zárófödémen beépített tetőablakokkal kapcsolatos hatósági intézkedések tekintetében állt fenn, ezt meghaladóan nem. A felperes nem bizonyította, hogy a szomszédos ingatlanban lezajlott szabálytalan építkezés miképpen érinti jogát vagy jogos érdekét, a közvetlen felperesi érintettség hiánya nem volt megállapítható. Ezért a bíróság csak a hatósági intézkedés elégtelenségét állító felperesi keresetet vizsgálta, érdemben nem értékelhette a kereshetőségi jog hiánya folytán elutasított keresetrészeket.
A közigazgatási és munkaügyi bíróságnak a kereshetőségi joga hiánya körében tett megállapításai megalapozatlanok, mivel ő a nem vizsgált ügyek tekintetében is előadta közvetlen érintettségét és jogi érdekeltségi kapcsolatát. Vitathatatlan a közvetlen érdekeltsége a parkolóhelyeket és a zöldfelületi területeket illetően. A Kft. építkezése egyrészt érintette a közös tulajdonú épületrészeket, másrészt a lakások számának megváltozása kihatással volt a parkolóhelyek számára és a társasházi ingatlan zöldfelületi területére. Ezen jogszabálysértésekkel az elsőfokú bíróság ítéletében érdemben nem foglalkozott. Az első és másodfokú hatóság eljárása során ügyfélként ismerte el, így fogalmilag kizárt, hogy a közigazgatási perben ne legyen kereshetőségi joga.
A jogerős ítélet azért is jogszabálysértő, mert a bíróság indokolatlanul mellőzte több bizonyítási indítványát (helyszíni szemle megismétlése, új szakértő kirendelése), így az ügy eldöntése szempontjából több releváns bizonyítást sem folytatott le. A Kft. a bírósági szakértő helyszíni szemléje során megakadályozta az azon történő részvételt, ezzel jogai gyakorlását jogszerűtlenül akadályozta.
A szakértői következtetések nem pontos és valóságos adatokon, hanem becslésen alapultak olyan méretek tekintetében is, amelyek bontás, beavatkozás nélkül is mérhetők lettek volna. Például a kürtő magassági mérete - 47 cm - egy becsült érték, és ez alapján történt meg az engedély nélkül épített szerkezet önsúlyának kiszámítása. Ezt a magasságot egy okleveles mérnök lézeres méréssel 81 cm-ben határozta meg, mely az építmény önsúlyának 1,7-szeres növekedését jelentette, ami nyilvánvalóan a szerkezet stabilitását csökkentette. A szakvélemény nem elfogadható, ennek ellenére az elsőfokú bíróság jogalap nélkül mellőzte az új szakértő kirendelése iránti kérelmét. Mivel a zárófödém átépítése az épület állékonyságát veszélyezteti, ezáltal a hatóságot intézkedési kötelezettség terhelte, melynek nem tett eleget.
Az Étv. 48. § (9) bekezdése szerinti szubjektív elévülési határidő - a hatóságok és az elsőfokú bíróság álláspontjával szemben - nem telt el, 2008. október 6. napja óta egy éven belül mindig történt olyan eljárási cselekmény, amely ezt az elévülési időt megszakította. Ezt meghaladóan a bíróság figyelmen kívül hagyta azt a tényt is, hogy a Kft. építési engedélyköteles tevékenységet végzett.
A felülvizsgálati kérelem az alábbiak szerint részben alapos.
A Kúria elsőként leszögezte, hogy a jogerős ítélet egyik részében érdemi felülvizsgálatra alkalmas, másik részében érdemi felülvizsgálatra alkalmatlan az alábbiak szerint.
A kereshetőségi jog kérdésében a Kúria több eseti döntésében - például a Kfv. III. 37.256/2012/8. számú ítéletében - kifejtette álláspontját, mely szerint a felperes kereshetőségi joga a határozatnak azon rendelkezésére vonatkozik, amely kapcsán közvetlen érintettsége megállapítható. Ez az álláspont levezethető egyrészt a Ket. 15. § (1) bekezdéséből, másrészt a Pp. 327. § (1) bekezdéséből. Építési ügyekben a szomszéd közvetlen érintettsége, jog- vagy érdeksérelme csak saját vagy családtagjai személyét illetően, az ingatlanát érintő kérdésekben állapítható meg. Az esetlegesen fennálló jogsérelem közvetlen érintettség vagy konkrét érdeksérelem hiányában nem vezethet a határozat jogsértő voltának megállapítására.
A közigazgatási és munkaügyi bíróság indokoltan vizsgálta a felperesnek, mint az építkezéssel szomszédos ingatlan tulajdonosának kereshetőségi jogát, figyelemmel arra is, hogy a kereshetőségi jog egy igényérvényesítési jogosultság, amely azt határozza meg, hogy a perbeli alanyi jog a konkrét felperest megilleti-e, és a felperes jogszerűen tart-e igényt a keresetben megjelölt érdekeinek védelmére. A kereshetőségi jogot jogviszony, érdekeltség vagy jogszabályi felhatalmazás alapozhatja meg. A jogi érdeksérelmet, az ügyben való közvetlen érintettséget a felperesnek kell bizonyítania, ugyanakkor a jogi érintettség közvetett nem lehet, annak a fél szempontjából közvetlenül kell jelentkeznie.
A felperes kereshetőségi jogát nem általánosan, hanem mindig konkrétan, az adott jogszabálysértéshez kapcsolódóan szükséges vizsgálni. Ennek a kötelezettségének az elsőfokú bíróság nem tett eleget. Hivatkozott ugyan az irányadó bírói gyakorlatra, azonban a felperes kereshetőségi jogát - a beépített tetőablakok kivételével - csak általános szempontból tette vizsgálat tárgyává, elmaradt az egyes, megjelölt jogszabálysértésekhez kapcsolódó konkrét vizsgálat.
A fentiekre tekintettel a jogerős ítélet ebben a vonatkozásban érdemi felülbírálatra alkalmatlan volt.
A közigazgatási és munkaügyi bíróság a perben kirendelt igazságügyi szakértő szakvéleménye alapján megállapította, hogy a tetőablakok beépítése az építmény állékonyságát, az életet, egészséget, a köz- és vagyonbiztonságot nem veszélyeztette, így jogszerűen járt el az alperes, amikor a korlát kiépítésére irányuló kötelezésen kívül egyéb intézkedést nem tett.
A felperes ebben a körben az elsőfokú bíróság mérlegelését támadta, vitatta a szakvélemény megállapításait.
A felülvizsgálati eljárásban a bizonyítékok felülmérlegelésének nincs helye. Az elsőfokú bíróság a tetőablakok tekintetében a bizonyítékokat a Pp. 206. § (1) bekezdésére figyelemmel a maguk összességében értékelte, és helyesen állapította meg, hogy egyrészt a további bizonyítás - a helyszíni szemle megismétlése, új szakértő kirendelése - szükségtelen, másrészt az építésügyi hatóságnak az Étv. 47. § (2) bekezdésében írt intézkedési kötelezettsége - a határozattal elrendelt kötelezésen kívül - nem állt fenn.
Jogszabálysértést a rögzített tényállás iratellenessége, a bizonyítékok kirívóan okszerűtlen, vagy a logika szabályaival ellentétes mérlegelése alapozhat meg, ilyen jogsértést azonban a Kúria nem tárt fel.
A fentiekre tekintettel a Kúria a Pp. 275. § (4) bekezdését alkalmazva a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte, az ügyben eljárt elsőfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította.
Rögzítette, hogy az új eljárás során az elsőfokú bíróság köteles figyelembe venni a Kúria jelen végzésben foglalt álláspontját, a felperes kereshetőségi jogát valamennyi általa megjelölt, szerinte jogszabálysértő, a Kft. által végzett építési tevékenységre vonatkozóan konkrétan vizsgálni szükséges, figyelembe véve a Pp. 335/A. §-ában megjelölt keresetváltoztatási korlátot. A felperes kereshetőségi jogának - akárcsak részbeni - fennállása esetén az elsőfokú bíróságnak állást kell foglalnia az Étv. 48. § (9) bekezdéséhez kapcsolódó alperesi álláspont jogszerűségéről (Kúria Kfv. III. 37.863/2014/4.; KGD 2015.118.).
A kereshetőségi jogot minden fél esetében külön vizsgálni kell. Közvetlen jogi érdekeltség vagy törvényi felhatalmazás hiányában a különböző ügyfeleknek a nem rájuk vonatkozó határozatrészek ellen nincs bírósági felülvizsgálatra kereshetőségi joguk.
Az alperes a 2010. február 22-én kelt határozatának (a továbbiakban: Határozat) I. pontjában azonnali hatállyal törölte a felperes valamennyi - 1-67. alpontokban felsorolt - felügyeleti nyilvántartásba vett függő ügynökét (meghatalmazottját). A II. pontban figyelmeztette a felperest, hogy abban az esetben, ha a Magyar Köztársaság területén függő ügynök szolgáltatását kívánja igénybe venni, maradéktalanul tartsa meg az e tevékenység végzésére irányuló jogszabályi rendelkezéseket, a III. pontban pedig 915 494 Ft megelőlegezett eljárási költség visszatérítésére kötelezte.
A Határozat szerint a felperes a függő ügynökök és az egyéb, nevében fellépő személyek közreműködői tevékenysége révén a potenciális ügyfeleket tévesen informálta a társaságot, a kapcsolatrendszerét, a szolgáltatásait és a felügyeletét illetően. A felperes függő ügynökeinek a hazai piacinál jóval magasabb bizományosi díjat számított fel, ami normál piaci körülmények között nehézkessé teszi bármilyen eredmény, nyereség ügyfél által történő realizálását. A felperes nevében és képviseletében fellépő személyek megfelelő képesítés és tudás nélkül, a tőkepiac területén szakmai tapasztalat hiányában konkrét befektetési javaslatokkal hívták fel az ügyfeleket, akik nem kaptak megfelelő tájékoztatást a megvételre kínált egyes értékpapírok jellemzői, az adott kereskedési platform, a tőkepiac jellemzői, kockázatai, az egyes ügyletkötési technikák és a tőkepiaci fogalmak vonatkozásában. A függő ügynöki hálózat és az ehhez kapcsolódó személyek ügyletek megkötésére beszélték rá az ügyfeleket, annak ellenére, hogy az adott értékpapírokra vonatkozóan megfelelő, alapvető ismerettel rendelkeztek volna. A függő ügynökök tevékenységükkel megsértették a befektetési vállalkozásokról és az árutőzsdei szolgáltatásokról, valamint az általuk végezhető tevékenységek szabályairól szóló 2007. évi CXXXVIII. törvény (a továbbiakban: Bszt.) 115. § (4) bekezdésében foglaltakat is azáltal, hogy tevékenységükhöz további közvetítőt vettek igénybe. A függő ügynökök konkrét befektetéseket ajánlottak, szinte minden esetben rövid távon nagy hozam ígérete mellett, úgy, hogy a befektetési szolgáltatási tevékenység folytatásához, annak közvetítéséhez nélkülözhetetlen ügyfél-tájékoztatás nem volt megfelelő, gyakran a szakszerűség minden elemét nélkülözte. A felperes ügynöki hálózat útján kifejtett tevékenysége súlyosan és alapjaiban sértette a Bszt.-ben az ügyfelek tájékoztatására meghatározott általános szabályokat, nem teljesítette a Bszt. 40. § (1) és (2) bekezdésében foglaltakat, sértette a Bszt. 4. § (2) bekezdés 8. pontját. A felperesnek a Magyar Köztársaságban kialakított és működtetett rendszere ellentétes a közvetítőkre és azok igénybevételére vonatkozó jogszabályi rendelkezésekkel, a Bszt. szabályrendszerével. A határozat I. pontjában lévő döntést az alperes a Bszt. 114. § (6) bekezdés b) pontjára, valamint a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) 82. § (3) bekezdésére, a II. pont szerinti figyelmeztetést pedig a Bszt. 164. § (1) bekezdés a) pontjára alapítottan hozta meg.
A felperes keresetében Határozat teljes körű bírósági felülvizsgálatát és hatályon kívül helyezését kérte.
Az első fokon eljárt Fővárosi Bíróság ítéletében a Határozatot hatályon kívül helyezte és az alperest új eljárásra kötelezte.
A felek fellebbezése alapján eljárt Fővárosi Ítélőtábla végzésében az elsőfokú ítéletet hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot a per újabb tárgyalására és újabb határozat hozatalára utasította. Végzésének indokolása szerint nem volt megállapítható, hogy az elsőfokú ítéletet meghozó tanács a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 324. § (4) bekezdése szerinti körben szabályszerű összetételben járt volna el. Az új eljárásra előírta, hogy az elsőfokú bíróságnak a tárgyalás megkezdése előtt gondoskodnia kell a tanács szabályszerű megalakításáról, és értesítenie kell a függő ügynököket a beavatkozás lehetőségéről. Rögzítette, hogy a függő ügynökök tekintetében fennáll a felperes közvetlen érdekeltsége, ennek folytán kereshetőségi joga.
A megismételt eljárás eredményeként hozott elsőfokú ítéletében a Fővárosi Törvényszék a Határozatot hatályon kívül helyezte és az alperest új eljárásra kötelezte. Jogi álláspontja a következő volt.
A Határozat I. és II. pontja egymással okozati kapcsolatban állt. Határon átnyúló befektetési szolgáltatási tevékenység tárgyában lefolytatott közigazgatási eljárás eredményeként került sor a 67 ügynök törlésére, értük a felperes felelősséggel tartozott, így bármely függő ügynöke tevékenységével kapcsolatos, bármely hatósági döntés vitatására megállapítható a közvetlen jogi érdeke, függetlenül attól, hogy a függő ügynök a rá vonatkozó konkrét döntést maga sérelmezte-e vagy sem.
Az alperes által megállapított jogszabálysértések olyan tevékenységek, amelyeket minden egyes függő ügynök vonatkozásában külön-külön kell vizsgálni még akkor is, ha az egyes ügynökök tevékenysége a felperes tevékenységének tudható be. A tényállás feltáratlansága és az indokolási kötelezettség megsértése miatt nem állapítható meg, hogy a 67 függő ügynök egyenként milyen, a Bszt. 114. § (6) bekezdés b) pontjának alkalmazására okot adó súlyos vagy ismételt jogsértést valósított meg. Az alperes határozatának II. pontja formálisan megfelelt a Bszt. 177. § (1) bekezdésében foglaltaknak, a pénzügyi eszközök piacairól szóló, 2004. április 21-i 2004/39/EK európai parlamenti és tanácsi irányelvnek (a továbbiakban: MiFID) azonban nem. A felperes tevékenységének Bszt. 40. §-a szerinti minősítése körében közvetlenül alkalmazandó MiFID 62. cikk (1) bekezdése, amely szerint az alperes nem mellőzhette volna a vizsgálati jelentésnek a felperes székhelye szerinti tagállam illetékes hatósága elé terjesztését, majd a MiFID 62. cikk (1) bekezdés (2) albekezdése szerinti eljárást és a 62. cikk (4) bekezdésének megfelelő részletes indokolást. A székhely szerinti tagállam esetleges intézkedésének bevárása előtt, ezek ismeretének hiányában alkalmazott intézkedéssel az alperes az ügy érdemére is kiható módon megsértette a hatáskörére vonatkozó szabályokat.
A határozat I. és II. pontokkal való okozati összefüggése pedig szükségszerűen a III. pont hatályon kívül helyezéséhez is vezetett.
Az új eljárás során az alperesnek a felperes székhelye szerinti tagállam hatósága által időközben tett intézkedésre figyelemmel mérlegelnie kell, hogy lefolytatja-e az eljárást vagy megszünteti azt, de döntését a perbelitől eltérő jogalapra is helyezheti. Ha a felperessel, vagy akár néhány vagy valamennyi függő ügynökkel szemben intézkedés alkalmazását tartja szükségesnek, akkor hatáskörét a MiFID 62. cikke szerint kell gyakorolnia azzal, hogy a Bszt. 114. § (6) bekezdés b) pontjának alkalmazása esetén minden érintett vonatkozásában meg kell állapítania a tényállást úgy, hogy ez alapján a konkrét ügynök ismételt vagy súlyos jogsértő magatartása bizonyítható legyen.
A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét részben és akként változtatta meg, hogy a Határozat I. pontja tekintetében a keresetet elutasította, ezt meghaladóan az elsőfokú ítéletet helybenhagyta. A fellebbezést a határozat I. pontja tekintetében alaposnak, a II. és III. pontjai kapcsán alaptalannak találta. Jogi álláspontja a következő volt.
A Fővárosi Ítélőtábla végzésében túlterjeszkedett a Pp. 252. § (2) bekezdése szerinti jogkörén akkor, amikor megállapította, hogy a függő ügynökök tekintetében fennáll a felperes közvetlen érdekeltsége. A felperesnek nem volt kereshetőségi joga a határozat I. pontjába foglalt rendelkezések tekintetében, ezért keresete a I. pont kapcsán érdemben nem lett volna vizsgálható, így érdemi döntés sem hozható abban a körben, hogy a közigazgatási eljárás eredményeként rendelkezésre álló bizonyítékok alapján jogszerűen törölte-e az alperes az ügynököket a nyilvántartásból.
Abban az esetben, ha a szabálysértés valamilyen fizikailag megfogható helyhez kapcsolódik, a Magyar Köztársaság területén létesített fióktelep működésével kapcsolatos, akkor az alperesnek a Bszt. 176. §-ában felsorolt rendelkezések betartásának ellenőrzésére minden értesítés nélkül önálló hatásköre van, és a jogsértés, illetve szabálytalanság miatt az EGT állam hatáskörrel rendelkező felügyeleti hatóságától függetlenül alkalmazhatja a Bszt. 177. § (1) bekezdésében felsorolt intézkedéseket, jogkövetkezményeket. Akkor, ha az alperes a jog- vagy szabálysértést határokon átnyúló tevékenység végzése során tapasztalja, vagy fióktelep vonatkozásában a Bszt. 176. §-ában felsorolt jogsértéseken kívüli más jog- vagy szabálysértést észlel, akkor a Bszt. 177. § (2) bekezdése szerinti értesítést nem mellőzheti, és a Bszt. 177. § (1) bekezdésében meghatározott intézkedéseket csak akkor alkalmazhatja, ha a székhely szerinti felügyeleti hatóság intézkedése nem volt elegendő. Ezt támasztja alá a MiFID 62. cikk (1) bekezdése is, ezért a jogvita a MiFID 62. cikk (1) bekezdésének alkalmazása nélkül is eldönthető a Bszt. 176-177. §-ai alapján, amin az sem változtat, hogy a felperes függő ügynökeit csak az alperes törölheti a hatósági nyilvántartásból. Az alperesnek a Bszt. 177. § (2) és (3) bekezdései értelmében a székhely szerinti felügyeleti hatóság értesítése és intézkedésének bevárása nélkül nem volt lehetősége a felperessel szemben a II. pont szerinti, a Bszt. 164. § (1) bekezdés a) pontjára alapított intézkedés meghozatalára.
Tekintettel arra, hogy a határozat II. pontja szerinti figyelmeztetés nem volt jogszerű, a felperest nem lehet költségviselésre kötelezni.
A Fővárosi Törvényszék ítéletének a keresetet elutasító rendelkezése ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, kérte annak hatályon kívül helyezését és e vonatkozásban is az elsőfokú ítélet hatályában való fenntartását, másodlagosan a keresetet elutasító rendelkezésrész hatályon kívül helyezése mellett a másodfokú bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára utasítását.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A Pp. 275. §-a értelmében a Kúria érdemi döntését a rendkívüli jogorvoslati eljárás során csak a felülvizsgálati kérelem által vitatott körben és a rendelkezésére álló iratok alapján hozhatta meg. Az ügy érdemi eldöntésére irányadó jogszabályi rendelkezések alapján a Kúria jogi álláspontja a következő volt.
A Pp. 2. § (1) bekezdése a fair eljárás elvét rögzíti, 3. § (1) bekezdése pedig a kérelemhez kötöttség alapelvét. A rendelkezésre álló adatokból az állapítható meg, hogy a bíróságok minden, a kereset által vitatott körben, az ügy eldöntése szempontjából releváns tények tisztázását követően, indokolási kötelezettségüket is teljesítve érdemben helyesen döntöttek, és amiatt, hogy a bíróságok érdemi döntése nem, illetve nem teljeskörűen egyezik meg a felperesi petítummal és érveléssel, az alapelvi rendelkezések be nem tartására ténybeli és jogi következtetés nem volt levonható.
A másodfokú bíróság végzését a Pp. 252. § (2) bekezdésére alapította, tehát az új eljárást az elsőfokú eljárás lényeges szabályainak megsértése miatt rendelte el. Az elsőfokú bíróságnak a végzésbe foglalt, eljárási cselekményekre vonatkozó iránymutatást az új eljárás során irányadónak kellett tekintenie. Azonban a másodfokú bíróság az új eljárás eredményeként kialakítandó jogi álláspont és érdemi döntés tekintetében az elsőfokú bíróságnak - a Pp. 252. § (2) bekezdése szerinti szabályozásból következően - nem adhatott volna utasítást. Ugyanis az új eljárás eredményeként a jogi álláspont kialakítása és a jogkövetkezmények levonása az első fokon eljáró bíróság hatáskörébe tartozik. A másodfokú bíróság a végzés 4. oldalán maga is rögzítette az előzőekben megjelölt törvényi rendelkezésre figyelemmel, hogy mellőzi a kérelmek érdemi elbírálását, de nem így járt el. A kereshetőségi joggal kapcsolatosan is tett megállapításokat, ezért túlterjeszkedett a számára a Pp. 252. § (2) bekezdése által biztosított kereteken. A felperesi érveléssel ellentétben tehát e körben nem az ítélet tekintetében állapítható meg jogszabálysértés vagy hatáskörtúllépés.
A Kúria már több ítéletében (például: Kfv. V. 35.386/2011/6., Kfv. V. 35.534/2013/15. számú ítéletek) is rámutatott a következőkre.
Keresetet csak a vitában érdekelt fél terjeszthet elő, de mivel a Pp. 3. § (1) bekezdése úgy szól, hogy "ha törvény eltérően nem rendelkezik", vizsgálni kellett, hogy van-e olyan eltérő törvényi rendelkezés, amely a felperes kereshetőségi jogát megalapozhatta a keresetet elő nem terjesztő ügynökök vonatkozásában. A kereshetőségi, igényérvényesítési jog a per tárgya és a fél közötti anyagi jogi kapcsolatra vonatkozik és akkor áll fenn, ha a felperesnek a határozat támadott rendelkezésével összefüggésben közvetlen jogi érintettsége van.
A Pp. 324. § (1) bekezdése szerinti szabályozás értelmében az I-XIV. fejezet rendelkezéseit a Pp. közigazgatási pereket szabályozó XX. fejezetében foglalt eltérésekkel kell alkalmazni. A Pp. 327. § (1) bekezdése akként rendelkezik, hogy közigazgatási per indítására jogosult: a) az ügyfél, b) a kifejezetten rá vonatkozó rendelkezés tekintetében az eljárás egyéb résztvevője. A felperes - érvelésével ellentétben - nem minősíthető a közigazgatási eljárás egyéb résztvevőjének, mert nem felelt meg a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) 172. § c) pontja szerinti törvényi definíciónak.
A kereshetőségi jogot csak a jogviszony (az érdekeltség) vagy a törvényi (jogszabályi) felhatalmazás alapozza, alapozhatja meg (BH 1991.107.). A vitában érdekelt fél tehát vagy saját jogán nyújthat be keresetet, mert ő az érvényesített jog anyagi jogi jogosultja, vagy jogszabályi felhatalmazás alapján más jogának érvényesítése céljából. A felperest törvény nem hatalmazta fel az ügynökök jogának érvényesítésére, helyettük jogorvoslat benyújtására, bírósági eljárás kezdeményezésére.
Az a jogkérdés, hogy a függő ügynökökre vonatkozó határozatrész jogszerű vagy sem, nem alapozta meg az ügynökön kívüli, más személy kereshetőségi jogát, ugyanis a jogkérdés érdemi vizsgálatát és elbírálását megelőzi annak eldöntése, hogy a perben kinek és min alapulóan van kereshetőségi joga. Közvetlen jogi érdekeltség, illetve törvényi felhatalmazás hiányában nem létesít kereshetőségi jogot az, hogy a különböző ügyfeleket milyen - azonos, hasonló vagy különböző - jogi alapokon kötelezi határozatában a hatóság. A Határozat I. része a felperes jogát nem vonta el, rá nézve kötelezettséget nem írt elő, kizárólag a függő ügynökökre vonatkozó döntést tartalmazott, és ezek közvetlenül nem vonatkoztak a felperesre. A felperes érvelésével ellentétben nem hatósági döntés és nem keletkeztet jogot, illetve kötelezettséget annak a ténynek a feltüntetése, hogy a függő ügynökök a felperessel állnak szerződéses kapcsolatban.
Az ügyfél kereshetőségi joga - azt megalapozó jogszabályi rendelkezés hiányában - nincs összefüggésben a jogát, kötelezettségét, jogos érdekét vagy jogi helyzetét érintő közigazgatási határozat szerkezetével. Amennyiben egy közigazgatási határozat több ügyfélre tartalmaz rendelkezéseket, akkor mindegyik ügyfél vonatkozásában meg kell felelnie a határozat tartalmi elemeit előíró, a Ket. 70. §-ában foglaltaknak. Saját érdekeltsége alapján az ügyfelek bármelyike kérheti a közigazgatási határozat rá vonatkozó részének a felülvizsgálatát, a keresetet elő nem terjesztő ügyfélre vonatkozó határozatrész felülvizsgálatát - a keresetet elő nem terjesztő ügyfél keresetének hiányában - azonban a bíróság nem végezheti el még akkor sem, ha a különböző ügyfelekre vonatkozó döntések jogalapja azonos. Közvetlen jogi érdekeltség vagy törvényi felhatalmazás hiányában a különböző ügyfeleknek a nem rájuk vonatkozó határozatrészek ellen bírósági felülvizsgálatra nincs kereshetőségi joguk. A másodfokú bíróság ezért ítéletében jogszerűen utasította el a felperes I. pontot vitató keresetét.
Hangsúlyozta a Kúria azt is, hogy a Határozat I. pontja szerinti döntés nyilvánvalóan és egyértelműen a függő ügynökökre, az ő nyilvántartásból való törlésükre vonatkozott. A függő ügynökök jogi helyzetét, ideértve a nyilvántartásba vételüket, illetve az ebből történő törlésüket is, a Bszt. szabályozza. E jogszabály értelmében pedig nyilvántartásba vételre csak a függő ügynök kérelme alapján kerülhet sor, a Bszt. 114. § (6) bekezdés b) pontja szerinti törlés is a függő ügynök személyére és nem a felperesre vonatkozó, nem a felperes jogát vagy kötelezettségét érintő döntés. A felperes nem tudott megjelölni olyan jogszabályi rendelkezést, ami feljogosítaná a függő ügynök helyett és nevében történő igényérvényesítésre, jogorvoslati jog gyakorlására, ezt az általa hivatkozott Bszt. 111. §-a és 114. §-a sem teszi lehetővé. A felperes az I. pont vonatkozásában egy olyan kereset teljesítését kérte, amelynek eredményeként a perben még beavatkozóként részt venni sem kívánó 67 természetes, illetve jogi személyről jognyilatkozatuk hiányában és akaratuk nélkül születne, akaratukkal ellentétes döntés (jogerős ítélet), hiszen személy szerint egyikük sem terjesztett elő bírósági jogorvoslat iránti kérelmet a Határozat I. pontja ellen. A felperes tehát a Kúria jogi álláspontja szerint sem rendelkezett kereshetőségi joggal a Határozat I. pontja tekintetében. A tisztességes eljárás elve és a jogorvoslathoz való jog pedig jelen ügyben nemhogy nem sérül, hanem kifejezetten akkor érvényesül, ha az ügyfelek a határozatok rájuk vonatkozó rendelkezéseit vitatják, támadják keresettel. Az előzőekben részletezettek miatt a Kúria nem fogadta el azt a felperesi érvelést sem, amely a Határozat I. pontja kapcsán a kereshetőségi jogot a MiFID 52. cikkére és 62. cikk (1) bekezdésére alapítottan kérte elismerni. Az előzőekben kifejtettek szerint ugyanis az alperes határozata ellen biztosított volt minden ügyfél számára a jogorvoslat, a bírói felülvizsgálat, mindegyik szabadon dönthetett arról, hogy él-e vele vagy sem.
A Határozat II. pontja kapcsán - a Pp. 271. § (1) bekezdés b) pontja miatt - kiemelte a Kúria, hogy az alperes fellebbezése alapján eljárt másodfokú bíróság e körben helybenhagyta az elsőfokú bíróság ítéletét, amely keresetnek helyt adó, alperesi határozatot hatályon kívül helyező, alperest új eljárásra kötelező határozat volt. A másodfokú ítélet is tartalmazta, hogy az alperes nem volt jogosult a székhely szerint illetékes felügyeleti hatóság értesítése és intézkedésének bevárása nélkül a felperessel szemben intézkedést hozni. A másodfokú bíróság - a felperesi érveléssel ellentétben - nem "eltekintett" a MiFID alkalmazásától, hanem ezzel összhangban a nemzeti jogszabályokat értelmezte. Továbbá a másodfokú bíróság nem változtatott az elsőfokú bíróság új eljárásra adott iránymutatásán sem, így mindezek miatt - figyelemmel arra is, hogy a Határozat II. pontját a felperes nem támadhatta és nem is támadta felülvizsgálati kérelemmel - a MiFID 62. cikk (1) bekezdésével kapcsolatos előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezésére irányuló felperesi indítvány olyan körben került előterjesztésre, ami egyrészt nem tárgya a rendkívüli jogorvoslati eljárásnak (Határozat II. pontja), másrészt kereshetőségi jog hiányában (Határozat I. pontja) érdemi döntés nem hozható abban a kérdésben, hogy jogszerű volt-e az ügynökök törlése, így ennek a Kúria nem adott helyt.
A kifejtettekre figyelemmel a Kúria a jogerős ítélet felülvizsgálati kérelemmel támadott részét a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta (Kúria Kfv. V. 35.716/2013/9.; KGD 2015.121.).
Az üzlet működési engedélyének kiadásával kapcsolatos ügyben az ügyféli minőség megállapítását az üzlet működésével kapcsolatos hatások alapján kell megállapítani, vizsgálni kell, hogy a telekhatáros lakóingatlanok használatát az üzlet működése mennyiben befolyásolja.
G. Város Jegyzője, mint elsőfokú hatóság határozatában - mely határozat 2007. április 27. napján kelt - működési engedélyt adott felperes részére melegkonyhás vendéglátó üzletre a G., N. út 33. szám alatti ingatlanra.
A beavatkozók fellebbezése alapján alperes határozatában - amely határozat 2007. augusztus 9. napján kelt - az elsőfokú határozatot megsemmisítette és az elsőfokú eljárásra kijelölt hatóságot új eljárás lefolytatására utasította. Az alperes határozatának indokolása szerint a beavatkozók sérelmezték, hogy a működési engedélyt az elsőfokú hatóság részükre, mint ügyfeleknek nem kézbesítette és az üzlet a működését az engedély jogerőre emelkedését megelőzően kezdte meg.
Az alperes megállapította, hogy a közigazgatási ügyben eljáró elsőfokú hatóság feladata az, hogy az ügy eldöntéséhez szükséges adatokat összegyűjtse és a bizonyítékokat értékelje. Az elsőfokú hatóság az üzlet működésével kapcsolatosan nem tisztázta, illetőleg nem vizsgálta teljes körűen, hogy ki tekinthető ügyfélnek, a működés a szűkebb-tágabb lakókörnyezetben kinek a jogát vagy jogos érdekét érinti, illetőleg az eljárásra kijelölt építési hatóságot és helyi építési szakhatóságot sem értesítette szabályszerűen.
Az alperes felügyeleti jogkörében határozatában az elsőfokú hatóság határozatát megsemmisítette és az elsőfokú hatóságot új eljárás lefolytatására utasította azzal, hogy az új eljárást a határozat közlésétől számított 8 munkanapon belül kell lefolytatni.
A felperes külön-külön előterjesztett kereseteiben az alperes határozatainak bírósági felülvizsgálatát kérte.
A megyei bíróság - a közigazgatási perek egyesítését követően - ítéletében a felperes keresetét elutasította. Az elsőfokú bíróság ítéletének indokolása szerint az üzlet működésével kapcsolatban az elsőfokú hatóság nem tisztázta a tényállást és nem vizsgálta teljes körűen, hogy az adott ügyben ki tekinthető ügyfélnek. A meghozott döntésről sem az ügyfeleket, sem az eljárásra kijelölt építési hatóságot, illetőleg helyi építési szakhatóságot nem értesítette. Az elsőfokú bíróság kiemelte, hogy a tényállás felderítetlen és annak kiegészítésére sincs mód. A tevékenység jellegéből és az üzletként megjelölt ingatlan fekvésének tényéből feltételezhető, hogy a városias környezetben élők számára nem közömbös egy Pub, illetőleg a söröző megnyitása figyelemmel annak környezeti hatásaira.
A jogerős ítélet ellen a felperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, az alperes csatlakozó felülvizsgálati kérelmet terjesztett elő. A felperes felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és a keresetnek megfelelő döntés meghozatalát kérte.
A felülvizsgálati kérelem és a csatlakozó felülvizsgálati kérelem alaptalan.
A felperesi üzlet működési engedélye körében - az üzlet elhelyezkedésének sajátosságai alapján - alapvető jelentősége van annak, hogy a kereskedelmi hatósági ügyben ki tekinthető ügyfélnek. Az ügyféli jogállással kapcsolatban kifejtett felülvizsgálati kérelemben írt felperesi álláspont téves. Az első fokon eljárt bíróság helyesen hivatkozott arra, hogy az érintett üzlet szomszédságában található lakókörnyezetben élők ügyféli minősége eleve felmerül, és az a körülmény, hogy ki milyen mértékben érintett dönti el, hogy a hatósági ügyben ténylegesen ügyfélnek minősül-e.
A Ket. 15. § (1) bekezdés alapján - a perbeli hatósági ügyekben - az teremti meg az ügyféli jogállást, hogy a felperesi üzlet működésével kapcsolatos hatások a környező ingatlanok lakóházként történő használatát jelentős mértékben érintik. Az ügyféli jogállás - a felülvizsgálati kérelemben foglalt állásponttal szemben - nem korlátozható kizárólag a kérelmet előterjesztő felperesre, illetőleg nem függ attól sem, hogy az ügyféli jogállás elismerésére ki és milyen módon terjeszt elő kérelmet.
A hatóságot az üzlet működésének engedélyezése körében hivatalból terheli annak vizsgálata, hogy ki minősül a Ket. 15. § (1) bekezdés alapján ügyfélnek és ezt a vizsgálatot döntően az üzlet működésével kapcsolatos hatások áttekintése alapján kell lefolytatni.
A beavatkozók, mint szomszédok ügyféli jogállása a kereskedelmi hatósági ügyben sem vitatható. Az első fokon eljárt bíróság helyesen utalt arra, hogy a lakókörnyezetben élők számára nem közömbös egy olyan típusú üzlet megnyitása, mint amelyet a felperes is üzemeltetni kíván, mivel az üzlet működése az ingatlanok telekhatáros fekvéséből eredően a beavatkozók lakóingatlanának használatát is nyilvánvalóan érinti.
A Legfelsőbb Bíróság osztotta az elsőfokú bíróság azon álláspontját, amely szerint az üzlet működésére vonatkozó érdemi kérdések az alperesi határozat jellegére tekintettel a perben - az erre irányuló felperesi előadás ellenére - sem voltak vizsgálhatók. Helyesen hivatkozott arra is az első fokon eljárt bíróság, hogy az alperesi határozatok döntően eljárási jellegű határozatnak tekinthetők, melyek azon alapulnak, hogy az elsőfokú hatóság a kereskedelmi hatósági ügyben az ügyféli jogosultságot nem tisztázta, így az eljárás lefolytatásához szükséges alapvető garanciális elemek hiányoztak.
A felülvizsgálati kérelemben hivatkozott Ptk. 5. § (1) bekezdésével kapcsolatban a Legfelsőbb Bíróság utalt arra, hogy a Ptk. felhívott rendelkezése a polgári jogi jogviszonyokban irányadó. A felperes és az engedélyező hatóság között közigazgatási jogviszony áll fenn, melynek anyagi jogi hátterét az üzletek működésére vonatkozó Korm. r. adja. Az alperes eljárásának jogszerűségét a Ket., valamint a kereskedelmi tevékenységek végzésének feltételezéséről szóló 133/2007. (VI. 13.) Korm. rendelet alapján kell megítélni. A felülvizsgálati kérelemben az alperes törvénysértő eljárására vonatkozó kifogásokkal a Legfelsőbb Bíróság érdemben nem foglalkozott, mert a Pp. 270. § (2) bekezdése szerint a felülvizsgálati eljárás tárgya kizárólag a jogerős elsőfokú ítélet.
A fentiek alapján a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Kfv. II. 37.542/2009., KGD 2011/12.)
Építési ügyben az építkező szomszédja lehet, hogy rendelkezik kereseti joggal, perbeli legitimációval, de azok a szabálytalanságok - amelyekre keresetében hivatkozik - kizárólag az építkező érdekében álló előírások. A szomszéd kereshetőségi joga az építtető ingatlanán elhelyezhető gépkocsi parkolók tekintetében is fennáll.
A beavatkozó építési engedély kérelmére a Megyei Jogú Város Polgármesteri Hivatal Igazgatási Osztály Építési Irodája, mint elsőfokú építésügyi hatóság a 2003. december 10-én kelt határozatával engedélyezte a V. u. 2. szám alatti ingatlanon 18 lakásos lakóépület és kerti szerszámtároló építését kikötésekkel. Az engedélyezett tervek szerint az épület földszint, emelet, tetőtér és a tetőtér felett padlástér kialakítású, szintenként 6-6 darab lakással. A tervek szerint az ingatlanon belül 20 darab gépkocsi parkoló létesül.
Az alperes a 2004. április 5-én kelt határozatával az elsőfokú határozatot azzal hagyta helyben, hogy a kerti szerszámtároló megnevezés helyesen társasházi közösségi épület, valamint további kikötéseket írt elő. Az alperes a Megyei Közlekedési Felügyelet szakértői véleményét felhasználva vizsgálta, hogy az ingatlanon a kötelező 18 db gépkocsi elhelyezhető.
Az alperes határozatának felülvizsgálata iránt a felperesek nyújtottak be keresetet, melyet az elsőfokú bíróság elutasított.
A jogerős ítélet ellen az I. r. és a III. r. felperesek nyújtottak be felülvizsgálati kérelmet. Álláspontjuk szerint a minimális méretű közösségi épületnek nevezett épület nem elégíti ki a helyi építési szabályzat két épülettel való beépítésre vonatkozó előírását. Az illeszkedés szabályát is sérti ez a fajta beépítés, a nagy méretű, nagy tömegű épület mellett egy 2×3 méteres befogadó méretű kis épület építése. Az elsőfokú bíróság bár megállapította az oldalkert méretébe való benyúlást, ennek ellenére tévesen ennek következményét nem vonta le a kereshetőségi joguk - tévesen megállapított - hiánya miatt. A parkolók tekintetében - az elvi határozat alapján - a kereshetőségi joguk fennáll, mert jogos érdekeiket érinti a parkolók nem megfelelő kiosztása. Az elsőfokú bíróság a jogsértést itt is megállapította, azonban azt mégsem tartotta elegendőnek az alperesi határozat hatályon kívül helyezéséhez. Az elsőfokú bíróság környezetvédelmi szakértő kirendelésére irányuló bizonyítási indítványukat mellőzte, de a mellőzés indokát nem adta. Az elsőfokú bíróság tévesen állapította meg, hogy az intimitásvesztés csak csekély mértékű.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályban tartását kérte. Utalt arra, hogy semmiféle elfogultság a szakértő tekintetében nem állt fenn, vele munkakapcsolatban nem álltak, Gy. F. egészen más építési eljárásban, a peres felektől függetlenül járt el.
Az alperesi beavatkozó felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályban tartását kérte. Utalt arra, hogy a belső parkoló kialakítása nem építési engedély köteles és annak kialakítását ágazati szabvány, egyéb előírás nem szabályozta.
A felülvizsgálati kérelem az alábbiak szerint alaptalan.
A parkolóhelyek tekintetében az I. r. és III. r. felperesek helytállóan hivatkoztak kereshetőségi joguk fennállására, de - állításukkal ellentétben - az elsőfokú ítélet e körben nem a kereshetőségi joguk hiánya miatt, hanem kötelezően alkalmazandó jogszabályi előírás hiányára tekintettel jogsértés hiányában utasította el ebben a részében a kereseti kérelmet. Mindezek alapján a jogerős ítélet nem ellentétes az EBH 2002.717. számú elvi határozattal. Az elsőfokú bíróság azonban tévesen állapította meg, hogy a szakértő által megállapított nem megfelelő parkolókiosztás ágazati szabvány hiányában nem lehet jogsértő. Ágazati előírás hiányában is a közlekedő út szélességét, a parkolóhelyek méretét a gépjárművekkel való közlekedés megszabja, amennyiben azok nem érik el a minimálisan szükséges mértéket, úgy a parkoló használhatatlan, az OTÉK 42. § (2) bekezdésében írt rendelkezés nem teljesül, s az az építési engedély kiadásának is akadálya lehet. A perbeli esetben azonban a szakértő által megállapított hátsókerti résznél a közlekedő út kellő szélességének, a helyszínrajzon feltüntetett 13-16. számú parkolók nem megfelelő méretének hiánya az alábbiak miatt mégsem indokolta az alperesi határozat hatályon kívül helyezését. A perbeli ingatlanon belül az OTÉK 42. § (2) bekezdése folytán kötelezően tizennyolc gépkocsi elhelyezését kell biztosítani. A beavatkozó ezen felül további két gépkocsibeálló elhelyezését vállalta. A minimálisan teljesítendő gépkocsi parkolóhely tizennyolc, amely az érintett szűk közlekedő úttal érintett parkolóhelyeket kivéve is teljesíthető, az alperes által vizsgált kötelező parkolóhely jogszerűen kialakítható (lásd szakértő megállapítását a 27. jegyzőkönyv 9. oldal 5. bekezdésében), így jogsértés nem állapítható meg. A beavatkozó emellett vállalta a parkolóhelyek kedvezőbb, a szükséges méreteknek megfelelő kiosztásban történő megvalósítását az eredetileg vállalt húsz férőhelyre. Az I. r. és III. r. felperesek kereshetőségi joga körében előadott az a félelme, hogy az OTÉK 42. § (2) bekezdésének meg nem felelő parkolók miatt a gépkocsik kiszorulnak az utcára és ott parkolnak, a fentiek miatt nem megalapozott.
Az I. r. és III. r. felperesek felülvizsgálati kérelmükben sérelmezték az ingatlanjaik intimitásvesztését is, amelyhez azonban konkrét, építésügyben hozott közigazgatási határozat felülvizsgálata iránti perre tartozó és vizsgálható jogsértést nem jelöltek meg, így a Legfelsőbb Bíróság az 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 100. §-a kapcsán kifejtetteket érdemben nem vizsgálhatta. Az elsőfokú bíróság az aggálytalan szakvélemény alapján foglalt állást az intimitásvesztés kérdésében és jogszerűen állapította meg, hogy az önmagában az építési engedély megadásának nem lehet akadálya. (Legf. Bír. Kfv. II. 39.055/2005., KGD 2007/23.)
Ugyanakkor kereshetőségi joga lehet építési ügyekben, mindazoknak, akiknek az építkezés törvényes érdekeit érinti. E körbe nem csupán a közvetlen szomszédok, és nem is csak a szomszédos ingatlan tulajdonosai tartozhatnak.
Az építési telken lévő építményben több évtizede életvitelszerűen lakó bérlő (használó) jogos érdekeit nyilvánvalóan érinti az építkezés, tehát megállapítható ügyféli minősége különösen arra figyelemmel, hogy az építési engedély megadására a lakhelyéül szolgáló építmény bontásának feltételével került sor. (Legf. Bír. Kf. II. 39.575/2001.)
A felperesek törvényes érdeke nem vitatható el a velük szomszédos telken tervezett építkezés tekintetében abban a körben sem, hogy a beépíteni kívánt ingatlan a tervek szerint ténylegesen beépíthető-e. Tévedett, ebből következően az elsőfokú bíróság, amikor a felpereseknek a beépíteni szánt ingatlan építési telek jellegét vitató kereseti kérelmét érdemben nem bírálta el, mert e körben a kereshetőségi jog hiányát állapította meg. A telekmegosztással létrejött ingatlan tekintetében az építésügyi hatóság köteles vizsgálni, hogy az adott ingatlan méretei, teleknagysága folytán az építésügyi előírásoknak megfelelően beépíthető-e. Az elsőfokú bíróság téves álláspontja folytán nem került vizsgálatra, hogy a 9722/2. hrsz.-ú ingatlan beépítésre alkalmas-e, a 04K építési övezetre vonatkozó építésügyi előírások betartásra kerültek-e. (Legf. Bír. Kfv. V. 39.081/2002., KGD 2004/7. 142.)
A bírói gyakorlat tehát jelentőséget tulajdonít az érdekeltség vizsgálatának. Több eseti döntés rámutat: a közigazgatási ügyfél-fogalom kiterjed arra, aki bizonyítja, hogy a közigazgatási eljárásban hozott döntés jogát vagy jogos érdekét érinti. Az ügyféli minőségen alapuló kereshetőségi jog anyagi jogi perbeli legitimáció kérdése, amelyről a bíróságnak érdemben kell állást foglalnia.
Az alperesi hatóság 2010. december 22-én kelt határozatával részben megváltoztatta az elsőfokú építésügyi hatóság által a 16207. hrsz.-ú földrészleten megvalósult épület átalakítása, bővítése révén létesített borházra adott ideiglenes használatbavételi engedélyét.
Az alperesi határozattal szemben I. r. felperes, valamint II. r., III. r. felperesek keresettel fordultak a megyei bírósághoz.
A II. r. és III. r. felperesek vonatkozásában a megyei bíróság 2011. május 23. napján kelt végzésével megszüntette a pert.
A bíróság döntését azzal indokolta, hogy az építésügyi hatósági eljárásban az eljárással érintett ingatlanokkal közös telekhatáron fekvő telkek tulajdonosainak van ügyféli jogosultsága. A II. r., és III. r. felperesek pedig ebben az értelemben nem minősülnek közvetlen szomszédos telek tulajdonosainak.
A II. r., és III. r. felperesek végzés elleni fellebbezése folytán eljáró Fővárosi Ítélőtábla 2011. október 20-án hozta meg végzését, amelyben a megyei bíróság permegszüntető végzését helybenhagyta.
Az első fokon eljáró bíróság jogi indokaival egyetértve, a Fővárosi Ítélőtábla végzésének indokolásában kifejtette, hogy mindig az ügy tárgya határozza meg, és jelöli ki az ügyben az ügyféli jogállással érintetteket. Az ügyféli érintettségnek mindig a közigazgatási határozattal összefüggésben kell fennállnia. A perbeli esetben az ideiglenes használatba vételi engedéllyel összefüggésben vetődik fel II. r., és III. r. felperesek ügyféli jogállása, melyet az anyagi jog szabályai alapján kell elbírálni. Mivel a II. r. és III. r. felperesek telke nem közvetlenül szomszédos a felperesi önkormányzat tulajdonában álló ingatlannal, ezért II. r. és III. r. felpereseknek sem ügyfélképességük, sem kereshetőségi joguk nincs.
Megállapította továbbá azt is, hogy mind az elsőfokú építési hatóság, mind pedig az alperes tévesen és kiterjesztően értelmezte a fellebbező felperesek ügyféli jogállását, mivel a felperesi ingatlanok közötti közút kizárja, hogy szomszédos ingatlanokról legyen szó. Ezért a Pp. 327. § (1) bekezdés értelmében kizárt az is, hogy a perben kereshetőségi joggal rendelkezzenek. Ugyanakkor a közreműködő szakhatóságok jogszabályi kötelezettség hiányában hatásterületet nem mutattak be, ezért a fellebbező felperesek hatásterületi ügyfélnek sem minősíthetőek.
A Fővárosi Ítélőtábla jogerős végzésével szemben II. r. és III. r. felperesek nyújtottak be felülvizsgálati kérelmet. Ebben arra hivatkoztak, hogy a jogerős végzés több törvényi rendelkezés mellett sérti a Ket. 15. §-ában foglalt ügyféli fogalom értelmezését, illetve a módosított 15. § (3) bekezdését is.
A II. r. és III. r. felperesek utaltak végül arra is, hogy ingatlanuk a perben építési hatósági engedéllyel érintett ingatlanhoz képest 9,3 méteren belül helyezkedik el.
Az alperes, valamint I. r. felperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős végzés hatályában fenntartását kérték. Mindketten hivatkoztak arra, hogy II. és III. r. felperesek zajterheléssel összefüggő sérelme nem építési, hanem kereskedelmi hatósági hatáskörben megoldandó kérdés.
II. és III. r. felperesek felülvizsgálati kérelme megalapozott.
A Kúriának a felülvizsgálati kérelem alapján abban a kérdésben kellett állást foglalni, hogy miként minősül a kereshetőségi jog a perbeli közigazgatási eljárás alapján.
A Pp. 48. §-a a személy perbeli jogképességéről rendelkezik, amely tartalmában visszautal a Ptk. jogképességgel összefüggő rendelkezéseire. A természetes személyek esetében az általános, feltétlen és egyenlő, a jogi személyeknél a törvény által elismert jogképesség a keresetindítás feltétele, azaz eljárásjogi kérdés. Ebből következőleg perbeli jogképesség hiányában nem lehet polgári eljárást indítani, tehát a keresetlevelet a Pp. 130. § (1) bekezdés e) pontja alapján el kell utasítani, illetve a pert a Pp. 157. § a) pontja alapján - végzéssel - meg kell szüntetni.
Ehhez képest anyagi jogi legitimáció kérdése az, hogy a fél és az igény állapotába jutott alanyi jog között van-e és milyen a kapcsolat. Amennyiben a bíróság megállapítja, hogy a fél a perbe vitt jogok érvényesítésére nem jogosult, mert az érvényesíteni kívánt joggal összefüggő közvetlen avagy jogszabály által megalapozott érintettségét nem tudja alátámasztani, úgy a jog érvényesíthetősége tárgyában - lévén anyagi jogi kérdés - érdemben kell állást foglalnia.
A Kúria fentiekben kimunkált gyakorlatát a közigazgatási perek sajátosságaira tekintettel azzal egészítette ki: amennyiben a közigazgatási szerv a fél kérelme tárgyában döntött bíróságon felülvizsgálni kért határozatában, úgy ügyféli minősége sem a közigazgatási eljárás során, sem pedig a peres eljárásban nem vonható kétségbe (KGD 2006.50.).
A perbeli esetben a felülvizsgálni kért másodfokú végzés alapjául a Ket. 15. §-a szerinti ügyfél-fogalom, valamint a Pp. 327. § (1) bekezdése szolgált, utalva egyben az Étv. és a Kr rendelkezéseire is.
A Ket. 15. § (1) bekezdése értelmében "ügyfél az a természetes vagy jogi személy, továbbá jogi személyiséggel nem rendelkező szervezet, akinek jogát vagy jogos érdekét az ügy érinti, akit hatósági ellenőrzés alá vontak, illetve akire nézve a hatósági nyilvántartás adatot tartalmaz". A módosított (3) bekezdés szerint "törvény vagy kormányrendelet meghatározott ügyfajtában megállapíthatja azon személyek körét, akik az (1) bekezdésben foglaltak vizsgálata nélkül ügyfélnek minősülnek. Az (1) bekezdésben foglaltak vizsgálata nélkül ügyfélnek minősül jogszabály rendelkezése esetén az abban meghatározott hatásterületen lévő ingatlan tulajdonosa és az, akinek az ingatlanra vonatkozó jogát az ingatlan-nyilvántartásba bejegyezték".
A Ket. 15. §-a szerinti ügyfél-fogalom megkülönbözteti a jogviszony szerinti és a jogszabályon alapuló ügyfelek körét: e szerint a közigazgatási eljárásban ügyfél lehet az, akinek "jogát vagy jogos érdekét" érinti az az ügy, amelyben a közigazgatási hatóságnak határozatot kell hoznia. Ebben az esetben a közigazgatási hatóság mérlegeli, illetőleg a kérelmező bizonyítja, hogy joga vagy jogos érdeke - közvetlenül - érintett az ügyben. Kétség esetén a közigazgatási hatóság önállóan, végzésben foglal állást a kérelmező ügyféli minősége tárgyában.
A Ket. módosított 15. § (3) bekezdése a jogszabályon alapuló ügyfél-fogalmat definiálja, amikor is törvény vagy kormányrendelet - ügyfajtákhoz kötötten - megjelöli a kérelmezők, ügyfelek körét. A fentiekhez képest ebben az esetben a jogszabály által megjelölt személynek nincs bizonyítási kötelezettsége, a hatóságnak mérlegelési lehetősége a tekintetben, hogy a hatósági ügy érinti-e jogát vagy jogos érdekét, hiszen érintettségéhez jogszabályi vélelem társul. A Ket. 15. §-ában rögzített két ügyféli minőség nem kizárja, hanem éppen kiegészíti egymást: értelemszerű, azaz bizonyítást nem igényel a jogszabály alapján ügyfélnek minősülő személy ezen eljárási pozíciója. Amennyiben a kérelmező nem minősül a jogszabály szerint (ex lege) ügyfélnek, ebben az esetben bizonyíthatja, hogy a közigazgatási ügy jogát vagy jogos érdekét érinti.
A perbeli esetben az ideiglenes használatbavételi engedély tárgyában döntést hozó közigazgatási hatóság első és másodfokon is ügyfélként ismerte el II. és III. r. felpereseket. A támadott ideiglenes használatbavételi engedélyt tartalmazó határozat rendelkező része maga tartalmazza azt, hogy az Országos Környezetvédelmi, Természetvédelmi és Vízügyi Főfelügyelőség érdemben elbírálta II. és III. r. felperesek jogorvoslati kérelmét, illetve az indokolás tartalmazza azt, hogy a környezetvédelmi hatóság folytatott zaj- és rezgésvédelmi szempontú ellenőrzést a létesítményben megkezdett üzemeltetésre tekintettel. Az eljáró hatóságok, illetve szakhatóságok a közigazgatási eljárásban ügyfélként ismerték el II. és III. r. felpereseket, jogaikat érintő döntéseket hoztak.
A kifejtettek értelmében a Kúria megállapította, hogy a kereshetőségi jog a perbeli anyagi legitimáció kérdése, amiről a bíróságnak - kétség esetén - érdemben, ítélettel kell dönteni. A kereshetőségi jog hiányában a felperesek keresetét ítélettel kell elutasítani. Megállapította ezenfelül azt is, hogy a Ket. 15. § (1) és (3) bekezdései az ügyfél-fogalom tekintetében kiterjesztő értelmezéssel alkalmazandók.
A kereshetőségi jog megítélése tárgyában tehát II. és III. r. felperesek felülvizsgálati kérelme - helyes jogi érvelés mellett - megalapozottnak volt tekinthető.
Ezzel szemben nem osztotta a Kúria sem a megyei bíróság, sem a másodfokon eljáró Fővárosi Ítélőtábla végzésben foglalt azon álláspontját, amely szerint az érintettség csak a közigazgatási határozat összefüggésében és tárgya által meghatározottan áll fenn, mely jelen esetben az Étv. anyagi jogi szabályain alapul. Ez a megközelítés a Ket. ügyfél-fogalmának - a 15. § (1) és (3) bekezdése viszonya alapján - szűkítése irányába hatna. Azt jelentené, hogy lényegében csak azok a személyek válhatnának az építésügyi hatósági eljárásban ügyféllé, akiket az anyagi jogszabály annak minősít. Ezzel szemben a helyes értelmezés az, hogy az építésügyi jogszabályok által konkrétan meghatározott érintettek további vizsgálat nélkül ügyfelek, ugyanakkor ezen túlmenően, a Ket. 15. § rendelkezései szerint más érintettek ügyféli minősége is felmerülhet. Esetükben a konkrét érintettséget a hatóságnak, illetve vita esetén a bíróságnak is érdemben kell vizsgálni. Ez a vizsgálat csak a peres eljárás keretei között folytatható le. A Pp. 130. § (1) bekezdés g) pontja szerinti eljárás csak akkor alkalmazható, ha a jogszabály tételesen meghatározza a perindításra jogosultak teljes körét.
A Kúria ezen indokok mentén megállapította, hogy a Főváros Ítélőtábla másodfokon meghozott végzése, valamint a megyei bíróság pert megszüntető végzése jogsértő, ezért azokat a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte és a megyei bíróságot új eljárás lefolytatására és új határozat meghozatalára kötelezte.
A megismételt eljárásban a megyei bíróságnak elsőként azt kell vizsgálat tárgyává tennie, hogy a felperesek jogszabály alapján minősülnek-e ügyfélnek [Ket. 15. § (3) bekezdés], illetve kiterjed-e a felperesekre a Ket. 15. § (1) bekezdése szerinti ügyfél-fogalom. Ebben a körben vizsgálandó az a tény, hogy a felpereseket a közigazgatási hatóságok ügyfélnek elfogadták, illetve a tulajdonukat képező ingatlan az I. r. felperes érdekkörében álló Borház közvetlen közelében található. (Kúria, Kfv. 37 147/2012/7., KGD 2014/15.)
A kereshetőségi jogot legtöbbször számos körülmény fennállása befolyásolja. Ezért pl. az építési engedély megadása ellen tiltakozó szomszédos társasházak kereshetőségi jogát körültekintően meg kell vizsgálni és részletes okát kell adni annak, hogy melyiket, miért fogadja el a bíróság. Csak a kereshetőségi joggal rendelkezők érdemi kifogásait veheti figyelembe a bíróság.
Az alperesi beavatkozó mint építtető az ingatlanon meglévő földszint + négyemeletes, hatlakásos lakóépület átalakítására, új épületszárny építésére, egy 56 lakásos apartmanház építésére, valamint -5 pinceszint, +földszint, + 1 emelet és egy 48 állásos gépjárműtároló és a földszinten kávézó-üzlethelyiség, két darab zárt vasbeton aknában elhelyezett személyfelvonó létesítésére építési engedély iránti kérelmet nyújtott be az építésügyi hatósághoz.
Az Önkormányzat Polgármesteri Hivatal Hatósági Igazgatóság Építési Iroda a 2007. október 11. napján kelt határozatával az építési engedélyt - jelentős mennyiségű szakhatósági előírással és egyéb feltétellel - megadta.
A határozat ellen hat szomszédos ingatlantulajdonos és tulajdonközösség nyújtott be fellebbezést.
Az elsőfokú hatóság határozatát egy helyrajzi szám és a határozat indokolásának első mondata tekintetében kijavította.
A fellebbezés elbírálása során az alperes jogelődje a 2008. május 14-én kelt határozatával az első fokú határozatot - a Magyar Bányászati és Földtani Hivatal, illetve az Országos Környezetvédelmi, Természetvédelmi és Vízügyi Főfelügyelőség szakhatósági állásfoglalásának rendelkezéseivel kiegészítve - az építési engedély feltételeinek részbeni megváltoztatásával helybenhagyta.
A felperesek (két szembeszomszéd és közvetlen szomszéd társasház közösség, valamint egy magánszemély ingatlantulajdonos) kereseteikben az alperes határozatának az első fokú határozatra kiterjedő hatályon kívül helyezését és az első fokú hatóság új eljárásra kötelezését kérték.
Az I. és IV. r. felperesek eljárási szabálysértésként jelölték meg, hogy előzetesen elvi építési engedélyt kellett volna kérnie az építtetőnek, mert a tervezett építés közterület alá nyúlik. Anyagi jogszabálysértésként arra hivatkoztak, hogy építési engedély csak akkor adható, ha az építmény nem okoz káros hatást, nem veszélyezteti az állékonyságot, az élet-, a köz- és vagyonbiztonságot. Kifejtették, hogy az építmény csúszásveszélyes területen épülne, a felperesi társasházak állékonyságát veszélyeztetné a kivitelezés, különösen a tervezett méretű és formájú munkagödörben. A tervezett szállodafunkció a lakóövezeti jellegtől idegen és forgalomnövelő. A felépíteni tervezett épülettömb tetőinek a hegy lejtését kellene követnie, de az egybefüggő, lapos tetős. A terepvonal nem egyezik meg a helyszíni állapottal, és az oldaltávolság sem elegendő. Az oldalkertbe épületrész nem kerülhet, még a terepszint alatt sem, még a két garázsszint és az épületek egyes terepszint alatti részei is bekerültek az oldalkertbe. Az épület gépkocsival történő megközelítése nem rendezett, miután a tervezett létesítmény jelentős forgalomnövelő, ezért a helyi közút kezelőjének a hozzájárulását az engedélyhez mellékelni kellett volna.
A II. és III. r. felperesek keresetükben arra hivatkoztak, hogy a BVKSZ a térséget felszínmozgás-veszélyes térségei közé sorolja, mely területen épületet, terepszint alatti építményt elhelyezni csak geotechnikai szakvélemény figyelembevételével készített terv szerint és az illetékes szakhatóság véleménye alapján lehet. Az építtető által becsatolt talajmechanikai és hidrológiai szakvéleményt azonban nem bejegyzett igazságügyi szakértők adták, ezért ez nem felhasználható. Az alperes független szakértő helyett a szakhatóságot kereste meg, a szakhatósági állásfoglalás nem pótolja a szakvéleményt. Az építkezés a munkagödör kiásásával kezdődik, és ha megcsúszik a hegyoldal, a társasházakon óriási kár keletkezik. Két kivitelezési megoldás szerepel a tervek között, az alapozás módját nem ismerik, nem tudni, hogy mennyire veszi igénybe a közterületet és azt sem tudják, hogy milyen szerkezeti megoldásra vonatkozik az építési engedély. Az építtetőnek megelőzőleg elvi építési engedélyt kellett volna kérnie a közterület alá nyúló építményrész építése miatt és be kellett volna szerezni a közút kezelőjének hozzájárulását is. Hiányzik a szakhatóság aláírása és bélyegzőlenyomata a műszaki tervdokumentáción, ezért az építési engedély nem adható meg. A tervek túllépték a megengedett építménymagasságot, az alperes mégis megadta az engedélyt a 18 méteres építménymagasságra, míg a homlokzatmagasság megközelítőleg 9 méter. Sérelmezték a zöldkörnyezet drasztikus csökkentését és azt, hogy a teremgarázsok kipufogógázainak kiszellőztetése nagyon rontaná a levegő minőségét, a szellőzők éjjel-nappali zajterhelést jelentenek.
Az elsőfokú bíróság a felperesek keresetét alaptalannak értékelte és elutasította azt. Ítéletének indokolásában az általános, a Legfelsőbb Bíróság által jóváhagyott bírói gyakorlatra utalt, miszerint a szomszéd csak jogait, illetőleg érdekeit érintő körben, a konkrét közigazgatási határozat rendelkezéséhez kapcsolódóan kérheti a határozat bírósági felülvizsgálatát. Amennyiben a határozat jogszabálysértő, de a szomszéd jogait, érdekeit nem érinti, az esetben a szomszédos ingatlan tulajdonosa részéről a határozat megalapozottan nem támadható meg.
Az elsőfokú bíróság a rendelkezésre álló adatokból, különösen az igazságügyi szakértői véleményekből megállapította, hogy az adott ügyben a felperesek perlési, aktív legitimációja - korlátozottan - csupán az I. r. felperes esetében állapítható meg, a II., III. r. és a IV. r. felpereseknél az építési engedély tárgyát képező építmény tekintetében kereshetőségi joguk nincs. Megállapította az elsőfokú bíróság, hogy a felperesek nem bizonyították azt, hogy az építési engedély tárgyában született határozat őket mint szomszédokat jogaikban, illetve törvényes érdekeikben sérti, nem igazolták, hogy a megépítendő apartman ház a saját ingatlanuk használatában korlátozná, vagy akadályozná őket. Egyebek között például az előzetes elvi építési engedély kérésének a szükségessége, a tervezett építés közterület alá nyúlása miatt a közút kezelőjétől való hozzájárulás hiánya, az építmény téves megnevezésű (szálloda) funkciója, az építmény kialakítási formája (egybefüggő és lapos tetős), a terepvonal egyezősége a helyszíni állapottal, a műszaki tervdokumentáció hiányosságai, valamint az, hogy az épületen belül a szobák nagysága eléri-e az előírt értéket vagy nem, semmilyen vonatkozásban nem tartozik a felperesek kifogásolási lehetőségébe, a felpereseket közvetlenül nem is érinti, ugyanakkor a szakértői vélemények gyakorlatilag megcáfolták e felperesi aggályokat.
A tervezett építkezés gépkocsival történő megközelítésének rendezettsége esetében azonban hivatkozásaik idő előttiek, hiszen a megközelíthetőség kérdése csak a használatbavételi engedélyezési eljárásnak lesz majd része, ugyanígy a teremgarázsok kipufogógázainak kiszellőztetése miatti levegőszennyezés, illetve a szellőzők éjjel-nappali zajterhelése is. A kilátás, a Várhegyre történő rálátás korlátozása, s ezzel az ingatlan értékcsökkenése pedig nem releváns sem a közigazgatási hatóság, sem a bíróság előtt, mert az ebből eredő igazolt káruk polgári jogi igényként érvényesíthető.
Az elsőfokú bíróság rögzítette azt, hogy az építési engedély kiadásának a törvényi feltételei fennálltak, az építtető az építési jogosultságát igazolta, az építészeti-műszaki tervdokumentáció összességében tartalmazta mindazokat az iratokat, mellékleteket, nyilatkozatokat és valamennyi szakhatóság hozzájárulását, amelyeket a jogszabály megkíván, a szakhatóságok kikötéseit az elsőfokú hatóság határozatában előírta, a tervezett építmény megépítését a tájbeli ingatlanon az irányadó jogszabályok lehetővé tették.
A jogerős ítélet ellen a felperesek nyújtottak be felülvizsgálati kérelmet.
A felülvizsgálati kérelem az alábbiak szerint alapos.
A felpereseknek a felülvizsgálati kérelemben megjelölt eljárási jogszabálysértésekkel kapcsolatos kifogásait a Kúria megalapozottnak értékelte, s ennélfogva a jogerős ítélet nem alkalmas érdemi felülbírálatra.
Kiemeli a Kúria, hogy a Pp. 270. § (2) bekezdése és 272. § (2) bekezdése értelmében a felülvizsgálati eljárás során kizárólag a jogerős ítélet jogszerűsége vizsgálható a Pp. 275. § (2) bekezdésének megfelelően a felülvizsgálati kérelemmel érintett körben.
A perben rendelkezésre állt iratanyag alapján a Kúria megállapította, hogy az elsőfokú bíróság helyesen vizsgálta elsődlegesen a felperesek kereshetőségi jogát, ennek kiemelt jelentőségét - különösen az építési ügyekben - töretlen bírói gyakorlat támasztja alá.
Az elsőfokú bíróság állást is foglalt a felperesek kereshetőségi jogát illetően, oly módon, hogy az I. r. felperesnek fennáll ezen kereshetőségi joga, míg a II., III. r. és IV. r. felperesek esetében hiányzik. Az elsőfokú bíróság azonban nem indokolta meg álláspontját, a jogerős ítélet indokolása erre vonatkozó érvelést - a Pp. 221. § (1) bekezdésének megsértésével - nem tartalmaz. Megalapozottan hiányolták tehát a felperesek felülvizsgálati kérelmükben az erre vonatkozó indokolást. Megjegyzi a Kúria, hogy a felperesek kereseteikben lényegében azonos indokok alapján sérelmezték az alperesi beavatkozó tervezett építkezését, ezért különös jelentősége van annak, hogy ha egyes felperesek esetében a bíróság a kereshetőségi jogot megállapíthatónak találta, akkor azt részletesen meg is indokolja, és azoknál, akiknél ezt hiányzónak vélte, szintén így tegyen. Enélkül a bírósági állásfoglalás nem tekinthető megalapozottnak és követhetőnek, nem vethető össze a sérelmezett jogszabályi rendelkezésekkel.
Megállapította azt is a Kúria, hogy megalapozottan kifogásolták a felperesek felülvizsgálati kérelmükben azt, hogy az elsőfokú bíróság a Pp. 3. § (3) bekezdésében foglalt kötelezettségének nem tett eleget. Ezen ténykérdés a tárgyalási jegyzőkönyvekből egyértelműen megállapítható volt.
Az I. r. felperesi társasházat a közös képviselő képviselhette volna, a társasházakról szóló 2003. évi CXXX. törvény 3. §-a értelmében. Megalapozott a felperesek érvelése arra vonatkozóan is, hogy a Pp. 67. §-ába ütközött az I. r. felperes képviselete, amikor a közös képviselő a társasház képviseletére egy másik lakótársnak adott meghatalmazást.
Úgyszintén súlyos eljárási hiányosságként értékelte a Kúria azt is, hogy az egyes tárgyalásokról távol maradó feleket az elsőfokú bíróság a Pp. 3. § (6) bekezdés és 136/B. § (2) bekezdésében foglaltak megsértésével nem tájékoztatta az ezen tárgyaláson történtekről, ezzel pedig elzárta őket a Pp. alapelveiből következő garanciális jogosultság gyakorlásától.
Ezen eljárási jogszabálysértésekre tekintettel a Kúria úgy ítélte meg, hogy az elsőfokú bíróság jogszerű és megalapozott döntést nem hozhatott, ebből következően az ügy érdemére vonatkozó további vizsgálódást mellőzte.
Tekintettel arra, hogy a felperesek eljárási kifogásai megalapozottnak bizonyultak, a Kúria a felülvizsgálati kérelmet érdemben nem bírálhatta el. Az elsőfokú bíróságnak a Pp. szabályainak maradéktalan betartásával meg kell ismételnie az eljárását, ítéletében pedig a Pp. 221. § (1) bekezdésének megfelelően indokát kell adnia úgy a kereshetőségi jog, mint az ügy érdemében tett megállapításainak.
Utal arra a Kúria, hogy a kereshetőségi jog hiányában a keresetet nem megalapozatlansága miatt, hanem ezen okra tekintettel kell elutasítani. A keresettel támadott határozatokkal szembeni érdemi aggályokat csak azon felperes(ek) esetében kell vizsgálni, és azokra az ítélet indokolásában részletesen megokoltan kitérni, aki(k) kereshetőségi joggal rendelkeznek. Ezeket a kérdéseket az ítélet indokolásában el kell határolni és jól elkülönítetten kell kezelni és adekvát indokolással kell ellátni.
Külön vizsgálatot igényel, hogy a kereshetőségi joggal rendelkező felperes(ek) mely kérdéskörök tekintetében kifogásolhatják a megtámadott alperesi döntést, és csakis arra vonatkozóan végezhető el a felülvizsgálat.
Az elsőfokú bíróságnak ezen eljárási jogszabálysértések kiküszöbölésével meg kell ismételnie eljárását, akkor hozhat jogszerű és megalapozott döntést az ügyben. Hangsúlyozza a Kúria, hogy a jogerős ítélet indokolásának a Pp. 221. § (1) bekezdésében foglaltaknak megfelelően részletes indokolást kell tartalmaznia arra vonatkozóan, hogy az egyes felperesek kereshetőségi jogát az elsőfokú bíróság hogyan, mely szempontok mentén vizsgálta, és az abból levont következtetését meg kell okolnia. A perbeli képviseletre vonatkozóan a társasházi törvény és a Pp. szabályainak betartásával lehet csak eljárni, és minden peres felet olyan helyzetbe kell hoznia, hogy perbeli jogosultságait teljes körűen, korlátozás nélkül gyakorolhassa.
Minderre tekintettel a Kúria a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította. (Kúria, Kfv. III. 37 406/2012/9., KGD 2013/122.)
Építési engedélyezési eljárásban az üzemanyagtöltő állomás épületére és egyik tartályára vonatkozó használatbavételi eljárásban - a megközelítéshez átjárási szolgalmat biztosító ingatlantulajdonost is ügyfélnek kell tekinteni
A felperes tulajdonában áll a belterületi 2158/94 hrsz.-ú saját használatú útként nyilvántartott ingatlan, az ezzel szomszédos 2158/103 hrsz.-ú ingatlan az alperesi beavatkozó (a továbbiakban: beavatkozó) tulajdona. A beavatkozói ingatlan közútról nem közelíthető meg, ezért a felperes és a beavatkozó 2007. november 27-én telki szolgalom alapítására szerződést kötöttek, amellyel a beavatkozó átjárási szolgalmi jogot szerzett a felperes 2158/94 hrsz.-ú ingatlanán.
A beavatkozó tulajdonában álló ingatlanra a Magyar Kereskedelmi Engedélyezési Hivatal Mérésügyi és Műszaki Biztonsági Hatóság - mint elsőfokú építésügyi hatóság - a 2008. november 12-én kelt határozattal építési engedélyt adott közforgalmú üzemanyagtöltő állomás - 13 m2 épület és gázolaj tárolótartály - építésére. A beavatkozó a 2008. november 20-án jogerőre emelt határozat alapján az építkezést megkezdte.
A felperes az építési engedélyezési eljárásról értesítve nem lett, ezért ügyfélként abban nem vehetett részt. A felperes az építkezésről való tudomásszerzést követően az építésügyi hatósághoz fordult, amely a 2009. január 29-én kelt irattal az építési engedélyt a felperes részére megküldte.
A felperes újrafelvételi eljárás iránti kérelmet nyújtott be, amelyet az elsőfokú hatóság a 2009. február 17-én kelt határozattal az épített környezet alakításáról és védelméről szóló 1997. évi LXXVIII. törvény (a továbbiakban: Étv.) 34. § (1) bekezdésére és az építésügyi hatósági eljárásokról, valamint a telekalakításról és az építészeti-műszaki dokumentációk tartalmáról szóló 37/2007. (XII. 13.) ÖTM rendelet (a továbbiakban: R.) 12. § (2) bekezdésére hivatkozással elutasított azzal, hogy a felperes nem volt az építési engedélyezési eljárásban ügyfél.
A felperes fellebbezése folytán eljárt alperes a 2009. november 20-án kelt határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta.
A felperes keresetet nyújtott be az alperesi határozat felülvizsgálata iránt. Sérelmezte, hogy az építési engedélyezési eljárásba ügyfélként nem vonták be, tévesen értelmezték az R. 12. § (2) bekezdésében foglaltakat.
Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét elutasította. Megállapította, hogy a felperes ingatlanára a 2007. november 27-n kötött megállapodás alapján a beavatkozói ingatlant megillető átjárási szolgalmi jog van bejegyezve, így a beavatkozói ingatlan közútról megközelíthető. A felperes a saját használatú útként nyilvántartott útjáról megközelíthető másik ingatlanán közforgalmú üzemanyagtöltő állomást működtet, amely tény - az alperes a közúti közlekedésről szóló 1988. évi I. törvény (a továbbiakban: Kkt.) 29. § (7) bekezdése alapján helytállóan megállapítottan - kizárja az út közforgalom elől elzárt magánút jellegét. A beavatkozó jogerős építési engedély alapján építkezett.
Megállapította azt is, hogy a felperes az engedélyezési eljárásban nem volt ügyfél. Az Étv. 34. § (1) bekezdését, 53/A. § (1) bekezdését, az R. 12. § (2) bekezdését idézve az elsőfokú bíróság arra a megállapításra jutott, hogy az építéssel érintett telekkel szomszédos felperesi telek (a saját használatú út) nem minősül építési teleknek, ezért nem tekinthető jogszabálysértőnek, hogy a hatóság az R. 12. § (2) bekezdése alapján a felperest nem értesítette a döntéshozatalról, nem tekintette ügyfélnek.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet.
A felülvizsgálati kérelem az alábbiak szerint alaptalan.
A per tárgya üzemanyagtöltő állomás épületére és gázolaj tartályára - mint sajátos építményfajtára - kiadott használatbavételi engedély jogszerűsége volt. A használatbavételi engedélyezési eljárás során az építésügyi hatóság - ahogy arra az alperes a határozatában helytállóan hivatkozott - az Étv. 44. § (1) és (2) bekezdése alapján csak azt vizsgálhatta, hogy az építményt az építési engedélyben, tervdokumentációban foglaltak szerint, annak megfelelően, rendeltetésszerű és biztonságos használatra alkalmas módon építették meg, mert a megépített építmény használatba vételére az Étv. 34. § (1) bekezdése alapján jogerős engedély birtokában kerülhet sor. Mindebből következően a hatóság - és ebből következően a keresettel érintett körben a bíróság is - csak a használatbavételre vonatkozó jogszabályi rendelkezések betartását, az építési engedélynek való megfelelést vizsgálhatta. Mindazok a kérdések, amelyeket az építési engedélyezési eljárás során kellett vizsgálni, amelyekről az építési engedélyt adó határozattal kellett eldönteni, utóbb már a használatbavételi engedélyezési eljárásban nem tehetők vitássá. Mindebből következően nem vizsgálhatta az elsőfokú bíróság a felperes és a beavatkozó között létrejött polgári jogi szerződés tartalmát és a szolgalmi jog terjedelmét, mert az átjárási szolgalom alapítása révén a beavatkozói ingatlan megközelíthetőségének vizsgálata az építési engedélyezési eljárás része volt [Étv. 36. § b) pontja, e/eb) pontja]. A megnövekedő forgalom miatt a Ptk. 169. § (1) bekezdése megsértésével kapcsolatos vita eldöntése polgári peres eljárásra tartozik.
A jelen perben az elsőfokú bíróság nem vizsgálhatta ezért azt sem, hogy a felperest az építési engedélyezési eljárásba miért nem vonták be ügyfélként, mert az építési engedélyezési eljárásban elkövetett eljárási jogsértés külön eljárásban orvosolható és vonható le a jogsértés jogkövetkezménye. A felperes újrafelvételi eljárást kezdeményezett, amikor az építkezésről tudomást szerzett és kérésére a hatóság az építési engedélyt adó határozatot megküldte.
Az elsőfokú bíróság tévesen tett ítéletében megállapítást arra, hogy a felperes az R. 12. § (2) bekezdése alapján nem volt ügyfél, mert az útként nyilvántartott ingatlana nem tekinthető építési teleknek, így a telkek közös határvonala ellenére sem tekinthető a felperes ügyfélnek. Ilyen megállapítás az építési engedélyezési eljárásra vonatkozóan a fentiek értelmében nem tehető, de nem is felel meg teljes egészében a tényeknek. A felperes kérésére, utóbb részére az építési engedélyt adó határozatot megküldték, amely tény arra utal, hogy a hatóság ügyfélnek tekintette, mert az ügyben nem érintett félnek a határozat nem adható ki.
A használatbavételi engedélyezési eljárásra vonatkozóan az elsőfokú bíróság ugyanezen, az ügyféli jogállást kizáró megállapítása téves. A felperes részére az elsőfokú határozat kézbesítésre került, a felperes a jogorvoslati jogát gyakorolhatta, az ügyféli jogállása nem volt vitatott. Az R. 12. § (2) bekezdése nem ad taxatív felsorolást, mert a bevezető mondatában szereplő "különösen" kitétellel a határozat közlését nyomatékosítva az ott felsorolt olyan személyeknek rendeli el, akiknek az ügyféli jogállása a felsorolt feltételek esetén nem vitatható el. Azonban az ott meghatározott körön kívül esően is lehet valaki ügyfél, ha igazolja, hogy az adott építési ügy a jogát, jogos érdekét, jogi helyzetét érinti [a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (Ket.) 12. § (1) bekezdése folytán alkalmazandó 15. § (1) bekezdése], ez esetben egyedileg kell vizsgálni az ügyféli jogállás fennállását.
Mindezek alapján a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet, amely az ügy érdemében helytálló döntést tartalmazott a fentiekben kifejtett indokolás szerint, a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Kfv. VI. 37.665/2010., KGD 2011/119.)
Az építésügyi hatósági engedélyezési eljárásában ügyfélként résztvevő építtetőn kívül ügyféli jogállást szerezhet azonban az építtető megbízásából működő tervező is - jogsérelme, vagy egyéb érintettsége okán - addig a határig, ameddig az építési hatósági eljárásban érintett. A hatósági eljárást meghatározó jogviszony alanyai kétségtelenül az építtető és az építésügyi hatóság, az e jogviszonyból származó építési jogosultság és a kötelezettségek alapvetően tehát nem a tervezőre vonatkoznak, azonban a hatóság döntése érintheti a tervező jogos érdekét, illetőleg kötelezettséget is állapíthat meg a tervezéssel összefüggésben részére. Az építtető ügyfélre vonatkozó közigazgatási döntés tehát kihathat az eljárásban szereplő tervezőre is, és e tekintetben számára a döntés ügyféli jogállást biztosít. (Legf. Bír. Kfv. III. 27.030/1998., KGD 2004/7. 136.)
Természetesen van kereshetőségi joga társasháztulajdon esetében annak a tulajdonostársnak, akinek az építkezéshez való hozzájárulására egyébként nincs szükség. Hivatkozhat arra, hogy az építkezés sérti a tulajdonostársak törvényes érdekét, megváltoznak a lakottsági és használati viszonyok. Megjegyzendő, hogy ezeket a bíróságok kevéssé használják, ha az építkezés az építési szabályoknak megfelel. (KGD 2013.25.)
Néhány korábbi bírói döntéssel ellentétben, a mai helyzet szerint a Magyar Energia Hivatal, mint szabályozó hatóság által - a Kereskedelmi Szabályzat jóváhagyására vonatkozó - eljárásban a kérelmezőn túl ügyfélnek minősül az is, aki a Vet. rendelkezései folytán a szabályzat kidolgozásában részt vehet
A M. Zrt. (a továbbiakban: rendszerirányító), mint átviteli rendszerirányító a villamos energiáról szóló 2007. évi LXXXVI. törvény (a továbbiakban: Vet.) alapján 2007. november 15. napján - szabályzati bizottságban lefolytatott egyeztetést követően, mely egyeztetésen a felperes is részt vett - jóváhagyásra benyújtotta alpereshez a Kereskedelmi Szabályzatát, amelyet 2007. december 27. napján pontosított.
Az alperes 2008. január 1. napján kelt határozataival a Kereskedelmi Szabályzatot (a továbbiakban: KSZ) határozott időtartamra II.1. és II.2. pontokban foglalt eltérésekkel hagyta jóvá. A határozat II.1. pontjának e) alpontja szerint a rendszerirányítónak a KSZ II.3.6. pontját azzal kell kiegészítenie, hogy az átviteli rendszerirányító és a kapcsolt vállalkozásai közötti tranzakciók során a rendszerszintű szolgáltatások nyújtásához szükséges tartalékkapacitások rendelkezésre állási egységárának, a parancskövetés, illetve a szabályozási energia egységárának a felek között elszámolható/alkalmazható mértéke legfeljebb a kapcsolt vállalkozásnál felmerült igazolt beszerzési kapacitás- és energia díjak, valamint a szolgáltatás nyújtásához közvetve kapcsolódó, más módon meg nem térülő indokolt költség nagysága lehet. A szolgáltatás nyújtásához közvetve kapcsolódó költségként legfeljebb összességében az erőműveknek ugyanezen szolgáltatás kapcsán a kapcsolt vállalkozás által közvetlenül kifizetett összeg 5%-a számolható el.
A felperes keresetében a határozat II.1. pontjának e) alpontjának hatályon kívül helyezését és az alperes új eljárásra kötelezését kérte. Arra hivatkozott, hogy az alperes által elrendelt kiegészítés rá vonatkozóan indokolatlan és hátrányosan megkülönböztető rendelkezést tartalmaz, mely sérti a tisztességtelen piaci magatartás és versenykorlátozás tilalmáról szóló 1996. évi LVII. törvény (a továbbiakban: Tpvt.) 7. §-ában foglaltakat, a Vet. 141. §-ának (9) bekezdését, továbbá túlterjeszkedett saját hatáskörén, amikor egy teljesen új rendelkezéssel módosította a KSZ jóváhagyásra benyújtott szövegét.
A Fővárosi Bíróság a felperes keresetét elutasította. Az ítélet megállapította, hogy felperesnek a kereshetőségi joga a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 327. §-ának (1) bekezdése alapján fennállt, mert az érintett rendelkezés kizárólag a felperes és a rendszerirányító kapcsolatát szabályozza, ehhez képest közvetlen kihatással van a felperes és a rendszerirányító kapcsolatára, elszámolására, gazdálkodására. Megállapította továbbá, hogy a Vet. 70. §-ának (4) és (6) bekezdése lehetőséget adott a jóváhagyásra benyújtott KSZ módosítására, erre az alperesnek a hatásköre kiterjedt, továbbá megállapította azt is, hogy e módosítás megfelelt a Vet. 70. § (1) bekezdésének.
A felperes fellebbezése folytán eljárt Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. Az ítélet megállapította, hogy bár érdemben helyes volt az elsőfokú ítélet, de annak indokolása nem volt helytálló, mert felperesnek nem volt perindítási jogosultsága és kereshetőségi joga sem. A perbeli esetben ugyanis a rendszerirányító nyújtotta be a KSZ-t az alpereshez jóváhagyásra, így a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) 15. §-ának (1) bekezdése alapján a rendszerirányító volt az eljárás ügyfele, ő közte és az alperes között jött létre a közigazgatási hatósági jogviszony. A felperes ebben az eljárásban ügyfél nem volt, ilyen jogállás őt nem is illette meg. Szerződéses kapcsolatban állt ugyan a rendszerirányítóval, ám ez nem változtatott azon, hogy sem a KSZ elkészítésére, sem pedig annak benyújtásának jóváhagyására nem volt jogosult.
A felperes felülvizsgálati kérelmében kérte a jogerős másodfokú ítélet hatályon kívül helyezését és a jogszabályoknak megfelelő új határozat hozatalát.
A felperes felülvizsgálati kérelme alapos.
A perbeli időszakban hatályos Vet. 168. §-ának (1) bekezdése értelmében a Hivatal eljárására a Ket. rendelkezéseit kell alkalmazni az e szakaszban és a vezetékes energetikai rendszerekre vonatkozó jogszabályokban foglalt eltérésekkel.
A Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a Fővárosi Ítélőtábla jogerős ítéletében a felperes ügyféli státuszának és kereshetőségi jogának hiányát tévesen állapította meg.
A villamos energiáról szóló 2001. évi CX. törvény (a továbbiakban: régi Vet.) és az annak végrehajtásáról szóló 180/2002. (VIII. 23.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Vhr.) 2007. december 31. napjáig hatályban volt szabályai alapján szabályzati bizottság keretében történő egyezetést követően került sor a 2008. január 1-jétől hatályos Vet. 67. §-ával analóg eljárásban, a Vet. előírásainak megfelelő KSZ kidolgozására és benyújtására. A szabályzati bizottság munkájában a felperes részt vett, majd a rendszerirányító benyújtotta a többi érdekelttel egyeztetett szabályzatot a Magyar Energia Hivatalhoz jóváhagyásra, amely a Vet. 67. §-ának b) pontja, 70. §-ának (1)-(4) bekezdésének alkalmazásával, azt módosítást követően hagyta jóvá.
Az egyik módosítás, a határozat II.1. pontjának e) pontja a KSZ II.3.6. pontját egészítette ki a rendszerirányító és a kapcsolt vállalkozások közötti elszámolási szabállyal, amely egységár számítási módszertanként, a kapcsolt vállalkozásokra vonatkozó részleges árszabályozást valósított meg.
A felperesi vállalkozás alperes által sem vitatottan az egyetlen olyan kapcsolt vállalkozás, amely a rendszerszintű szolgáltatások piacán jelen van, épp ezért volt szükség a KSZ módosítására. Ebből következik, hogy e rendelkezés kifejezetten a felperesi vállalkozás és a rendszerirányító kapcsolatát szabályozza, mindkettőjükre vonatkozó jogokat és kötelezettségeket állapít meg a határozat kifogásolt rendelkezése.
A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint mind a régi Vet., mind az új Vet. azért írja elő a szabályzattal érintettek részvételét a szabályzat megalkotásában, mert annak tartalma jogukat, jogos érdekeiket érinti. Ebből az következik, hogy a Vet. 67. §-ának b) pontja alapján KSZ kidolgozásában résztvevő rendszerirányító, engedélyesek és a felhasználók reprezentatív érdekképviseleti szervezete, - melyek részvétele a törvény erejénél fogva kötelező a KSZ kidolgozása során - a Ket. 15. §-ának (1) bekezdése alapján ügyfélnek tekinthetők a rendszerirányító, mint kérelmező ügyfél által indított jóváhagyás iránti eljárásban.
A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint téves a Fővárosi Ítélőtábla azon álláspontja, hogy ha a törvény csak a rendszerirányítót jelöli meg kérelmezőként a jóváhagyás iránti alperesi eljárásban, akkor abból az következnék, hogy csak a kérelmező tekinthető ügyfélnek. A kérelmező értelemszerűen ügyfél, de ebből nem következik az, hogy ne lehetnének más olyan érdekeltek is ügyfelek, akiknek jogát vagy jogos érdekét az ügy közvetlenül érinti.
A Legfelsőbb Bíróság meggyőződése szerint a Vet. szabályozása pontosan meghatározza az érintett kört azáltal, hogy megjelöli, kik az érintettek, akik részt vehetnek az egyeztetésben a szabályzat elkészítése során. Azáltal, hogy az egyeztetés alanyai lehetnek, értelemszerűen közvetlen érdekük fűződik ahhoz, hogy a szabályzat jóváhagyásra kerül-e avagy sem.
Mindez azonban csak azt jelenti, hogy mindezen ügyfeleknek van a Pp. 327. § (1) bekezdésének a) pontja alapján perindítási jogosultsága, de nem jelenti azt, hogy mindegyik ügyfélnek a KSZ mindegyik rendelkezése vonatkozásában lenne kereshetőségi joga.
A kereshetőségi jog csak abban az esetben áll fenn, ha a konkrét támadott rendelkezés vonatkozásában is megállapítható a közvetlen jog vagy jogos érdek.
Mindebből következik, hogy a felperes, aki részt vett, és a törvény erejénél fogva jogosult volt részt venni a szabályzat kidolgozásában, a KSZ jóváhagyása iránti eljárásban ügyfélnek minősült.
Ugyanakkor külön vizsgálni kellett azt is, hogy a konkrét rendelkezés vonatkozásában kereshetőségi joga fennáll-e.
A Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy mivel az alperes határozatával a KSZ-be iktatott új kiegészítő rendelkezés kifejezetten a felperes és a rendszerirányító közti elszámolási viszonyokat szabályozta, ezért azt nem csak a rendszerirányító, de az elszámolási viszony másik oldalán álló kapcsolt vállalkozás, azaz a felperes is keresettel támadhatta. Ez következik abból, hogy ha a rendszerirányító ügyfél, és az adott rendelkezés vonatkozásában a kereshetőségi joga fennállt, ahogy ez a fentiekből és a Fővárosi Ítélőtábla ítéletéből is következik, akkor nem tartható az az álláspont, hogy ugyanezen rendelkezésben előírt kötelezettség másik oldalán álló jogalany nem élhet jogorvoslattal.
Ami a Fővárosi Ítélőtábla korábbi bírói gyakorlatra való utalását illeti, a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a hivatkozott EBH 2004/1100. számú eseti döntés pénzügyi tárgyú ügyben született, ahol a gazdasági érdekek a szabályozás eltérő tárgya folytán csak közvetetten jelentek meg, míg a hasonló villamos-energia szabályzatok kapcsán született hivatkozott legfelsőbb bírósági eseti döntések a régi Vet. alapján születtek meg. A régi Vet. szabályozása esetében nem hagyható figyelmen kívül az a tény, hogy az alperesnek nem volt megállapítási, csak jóváhagyási jogköre, és ebből vezette le az EBH 2004/1100. számú elvi döntés érvelése alapján a Kfv. IV. 37.447/2008/9. számú ítélet azt, hogy az érintett felperest megillető konkrét jog vagy kötelezettség nem került megállapításra. Ebben az esetben viszont más a jogi szabályozás, következésképp más a jogi helyzet.
A Fővárosi Ítélőtábla döntése során figyelmen kívül hagyta azt a tényt, hogy az alperes a Vet. 70. §-ának alkalmazásával járt el, e szabályozás kifejezetten utal az egyeztetés kötelező voltára, és szükség szerint az egyeztetés eredménytelensége esetén akár jogvitát is eldönthet a hatóság a szabályzat jóváhagyása illetve módosítása során [pl. Vet. 70. § (6) bekezdés]. E döntésekor a hatékony versenyre is figyelemmel kell lennie. Amikor a szabályozás részben vagy egészben versenyjogi jellegű, akár jogvitás kérdések eldöntésére is hatáskört enged, akkor a gazdasági vagy akár versenytársi érdekeltség - szemben más szabályozási tárgyú esetekkel - megalapozhatja a kereshetőségi jogot. Mindez az új Vet. szabályainak az Európai Parlament és a Tanács 2003/54/EK irányelvének szabályozó hatóságra (alperesre) vonatkozó 23. cikkének - azon belül különösen, de nem kizárólag az (5)-(6) és (11) bekezdésnek - fényében történő értelmezése mellett uniós jogból eredő kötelezettség is egyben.
Jelen perben megállapítható volt, hogy az elsőfokú ítélet megállapította felperes kereshetőségi jogát és érdemben döntött a keresetről. A Fővárosi Ítélőtábla jogerős ítélete nem ismerte el felperes kereshetőségi jogát, ekként a fellebbezést érdemben nem bírálta el.
Mindezért a Legfelsőbb Bíróság a Fővárosi Ítélőtábla ítéletet a Pp. 275. §-ának (4) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte és a Fővárosi Ítélőtáblát új eljárás lefolytatására utasította. (Legf. Bír. Kfv. III. 37.755/2010., KGD 2011/151.)
A tervezőhöz hasonló helyzete van annak, aki eljárásban véleményével, szakmai ismereteivel befolyásolta a hatósági döntés meghozatalát. Így a hivatalos közbeszerzési tanácsadó közvetlen érintettsége, kereshetőségi joga fennáll akkor is, ha az eljárásban nem vett részt, a határozat rá kötelezést nem tartalmaz, mert az eljárás során szakmai hozzáértését ítélte meg az alperes, így az anyagi jogi jogvitában érintettnek tekintendő.
Az irányadó tényállás szerint az ajánlatkérő önkormányzati társulás és a felperes közbeszerzési eljárás lebonyolítására megbízási szerződést kötöttek egymással. Az ajánlatkérő a felperes tanácsadói, lebonyolítói közreműködése mellett a közbeszerzésekről szóló 2011. évi CVIII. törvény (a továbbiakban: Kbt.) Harmadik része szerinti nyílt közbeszerzési eljárást indított. Az ajánlattételi határidőn belül öt ajánlat érkezett. Az eljárás eredményeként az ajánlatkérő az alperesi beavatkozó ajánlatát érvénytelennek nyilvánította.
Az alperesi beavatkozó - ajánlata érvénytelenné nyilvánítását kifogásoló - jogorvoslati kérelmére az alperes a 2013. július 16. napján kelt határozatával megállapította, hogy az ajánlatkérő megsértette a Kbt. 121. § (1) bekezdés b) pontja alapján alkalmazandó Kbt. 74. § (2) bekezdés a) pontjára tekintettel a Kbt. 69. § (3) bekezdését és 63. § (3) bekezdését, ezért az eljárást lezáró döntést megsemmisítette. Az ajánlatkérőt ötszázezer forint pénzbírság és kettőszázhuszonötezer forint igazgatási szolgáltatási díj megfizetésére kötelezte. A határozat indokolása szerint az ajánlatkérő jogsértően nyilvánította érvénytelennek az alperesi beavatkozó ajánlatát.
Az alperes határozatának felülvizsgálata iránt a felperes keresetet terjesztett elő, sérelmezte az alperes által megállapított jogsértést. Perbeli legitimációját a Kbt. 157. §-ára figyelemmel a megbízási jogviszony alapján fennálló kártérítési felelőssége fennállására, továbbá arra alapította, hogy - mivel a perbeli közbeszerzési eljárás referenciamunka számára - kizárása folytán jogos érdeke, gazdasági és üzleti érdekei is sérültek. Hivatkozott arra is, hogy az alperes a határozatában a felperes szakmai hozzáértéséről is véleményt mondott, amikor a felperes munkájával összefüggésben jogsértést állapított meg.
Az elsőfokú bíróság ítéletével a felperes keresetét elutasította, mert álláspontja szerint az egyébként perindítási joggal rendelkező felperes kereshetőségi joga e perben közvetlen érintettsége, érdekeltsége hiányában nem állapítható meg.
A jogerős ítélet ellen, annak hatályon kívül helyezése és a bíróság új eljárásra utasítása iránt a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet. Azzal érvelt, hogy az elsőfokú bíróság tévesen alkalmazta a Kbt. 157. §-át, és tévesen ítélte meg a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) 15. § (1) bekezdése szerinti ügyféli minőségét. Állította, hogy az ítélet sérti a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 3. § (1) bekezdés második mondatát is. A bíróság figyelmen kívül hagyta, hogy a perbeli közbeszerzési eljárás mikénti eldöntéséhez közvetlen jogos érdeke fűződik, az ügyféli jogállás megilleti. A megbízási szerződés 6.11. pontja értelmében az ajánlatok értékeléséhez, a döntéshez előkészítő javaslatot, szakvéleményt adott, az ajánlatkérő a szakvéleménye, jogi tanácsai alapján járt el. Az ajánlatkérő kárigényt érvényesít vele szemben, ennek igazolására csatolta az ajánlatkérő levelét. Kárfelelőssége alapján jogos érdekének közvetlen sérelme, és ezáltal kereshetőségi joga fennáll. A bíróság tévedett, amikor úgy ítélte meg, hogy a feladata a felperes keresete folytán a kárfelelősség elbírálása lett volna. A bíróságnak a kárfelelősség lehetőségének fennállása esetére a felperesi érdeksérelem fennállásáról és ebből következően a kereshetőségi jog megalapozottságáról kellett volna döntenie. Álláspontja alátámasztására több eseti döntésre hivatkozott.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmet nem terjesztett elő.
Az alperesi beavatkozó felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérte.
A Kúria a felülvizsgálati kérelmet a Pp. 274. § (1) bekezdése alapján tárgyaláson kívül bírálta el.
A felülvizsgálati kérelem alapos.
A Kúriának abban a kérdésben kellett állást foglalnia, hogy jelen perben a felperes kereshetőségi joggal rendelkezik-e. A közigazgatási perben a bíróságnak minden esetben hivatalból kell vizsgálnia azt, hogy a felperes rendelkezik-e perindítási jogosultsággal, továbbá azt is, hogy a keresetben megjelölt jogszabálysértés vonatkozásában van-e kereshetőségi joga. A közigazgatási perben tehát a perindítási jog és a kereshetőségi jog nem azonos.
A perindítási jog fennállását az alábbi rendelkezésekre figyelemmel kell elbírálni.
A Pp. 327. § (1) bekezdés a) pontja értelmében közigazgatási per indítására az jogosult, aki a felülvizsgálandó határozat alapjául szolgáló eljárásban ügyfél volt, vagy az ügyfél jogállása illette meg. Az ügyben irányadó speciális szabály, a Kbt. 157. §-a szerint, akinek jogát vagy jogos érdekét a Közbeszerzési Döntőbizottság érdemi határozata sérti, keresettel kérheti a bíróságtól annak felülvizsgálatát.
Az ügyfél fogalmát a Ket. 15. § (1) bekezdése határozza meg, mely szerint ügyfél az a természetes vagy jogi személy, továbbá jogi személyiséggel nem rendelkező szervezet, akinek jogát vagy jogos érdekét az ügy érinti.
E rendelkezések értelmében a perindításra az jogosult, akinek jogát vagy jogos érdekét az adott ügy érinti. Az elsőfokú bíróság nem tette vitássá, hogy a felperes, aki az ajánlatkérővel 2009. március 19-én kötött megbízási szerződés szerint a perbeli közbeszerzési eljárásban hivatalos közbeszerzési tanácsadóként járt el, a perindításra jogosult, mert az ügy jogos érdekét érinti.
A perindítási jog elismerésével ellentétben a bíróság - tévesen, a fenti rendelkezésekkel ellentétesen - kizárta a felperes ügyféli jogállását.
A kereshetőségi jog a perindítási jog és a perképesség fogalmán kívül eső, alapvetően anyagi jogi kérdés, arra ad választ, hogy a felperest megilleti-e a keresettel érvényesített jog az alperessel szemben, amely közvetlen érintettséget, meghatározott érdekeltségi kapcsolatot feltételez. Az elsőfokú bíróságnak a keresetlevelet abból a szempontból kellett vizsgálnia, hogy a határozat sérti-e közvetlenül a felperes jogát vagy jogos érdekét, bekövetkezett-e a közbeszerzési eljárás során anyagi jogi érdeksérelme és ez a bíróság által orvoslást nyerhet-e. Ez azonban nem azt jelenti, hogy csak akkor állapítható meg a kereshetőségi jog fennállása, ha a határozat a felperesre nézve rendelkezést, kötelezést tartalmaz.
Az elsőfokú bíróság tévedett, amikor a közbeszerzési eljárás lebonyolítója, a hivatalos közbeszerzési tanácsadó kereshetőségi jogának hiányát állapította meg. A jogos érdek közvetlen érintettsége, a jogos érdek sérelme áll fenn abban az esetben, ha az ajánlatkérő a hivatalos közbeszerzési tanácsadó tanácsára, szakvéleményére, ajánlatértékelésére, döntést előkészítő javaslatára, az abban foglaltaknak megfelelően jár el, és annak kapcsán az alperes utóbb jogsértést állapít meg. Ezáltal az alperes határozati rendelkezése olyan kérdést érint, amellyel összefüggésben a felperesnek közvetlen és nyilvánvaló érintettsége van, az alperes sérelmezett eljárása közvetlenül, ténylegesen kihat jogi helyzetére, mert az eljárás jogszerűsége szakmai hozzáértését, a kárfelelősségét is érinti. A bíróság e körben a megbízási jogviszony tartalmát illetően is tévedett. A megbízási szerződés 1.1. c) pontja és 6.11. pontja nem hagy kétséget afelől, hogy a felperes olyan feladatokat látott el, olyan kérdésekben foglalt állást, amelyek kapcsán az alperes határozata utóbb jogsértést állapított meg, ezért a felperes az anyagi jogi jogvitában közvetlenül érintettnek tekintendő, kereshetőségi joga nem lehet vitatott.
Nem lehet a kereshetőségi jog hiányát megállapítani, ha a jogos érdek sérelme egyúttal üzleti, gazdasági érdek sérelmével is együtt jár.
Mindezekre figyelemmel a Kúria az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította.
A Kúria által adott iránymutatás szerint az új eljárás során a bíróságnak a felperes keresetét érdemben kell elbírálnia (Kúria Kfv. II. 37.351/2014/5.; KGD 2015.79.).
Sajátosan merül fel a kereshetőségi jog kérdése adóügyekben, ugyanis az adó megfizetésére kötelezhető személyt a cég adóügyében kereshetőségi jog nem illeti meg. Egyéb érdekeltként sem nyújthat be keresetet az adóköteles tényálláshoz tartozó - általa sérelmesnek tartott - megállapítás ellen. Az adó megfizetésére kötelezhető személy tehát nem minősül adózónak.
Az I. r. felperes 1997. és 1998. évi bizonylatait a tárolóhelyként használt garázsból ellopták, ezért az 1997. és 1998. évben levonásba helyezett általános forgalmi adót megfelelő bizonylattal nem tudta igazolni. Az I. r. felperes 1997 szeptemberében 3 személygépkocsit bérelt, az első havi részlet a teljes bérleti díj 35,5%-át tette ki, a szerződések futamideje 25 hónap volt. Az I. r. felperes a bérleti díjra vonatkozó számlákban felszámított általános forgalmi adót bevallásában levonható adóként tüntette fel. Az I. r. felperes a gépkocsi bérleti szerződéseket 1999 elején felbontotta, az egyik személygépkocsit a II. r. felperes egyéni vállalkozóként tovább bérelte, majd még a futamidőn belül a lízingcég részére visszaadta. A gépkocsit a II. r. felperes ismeretségi körébe tartozó személynek maradványértéken értékesítették.
Az adóhatóság 1997. és 1998. évekre vonatkozóan általános forgalmi adónemben végezte bevallások utólagos ellenőrzését végezte, és az I. r. felperes terhére általános forgalmi adónemben 5 594 000 Ft adókülönbözetet állapított meg, adóbírságot szabott ki és késedelmi pótlékot számított fel.
Az I. r. felperes fellebbezése folytán eljárt alperes 2003. október 18-i határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta. A határozat indokolásából kitűnően az adóhatóság az I. r. felperes terhére rótta, hogy nem rendelkezett az előzetesen felszámított adó összegét hitelesen igazoló dokumentumokkal. A gépkocsi bérleti szerződéseket valódi tartalmuk szerint az adóhatóság adásvételi szerződésnek minősítette és ezért jogosulatlannak ítélte a bérleti díjra vonatkozó számlákban feltüntetett általános forgalmi adó levonását.
Az alperes határozatával szemben a felperesek keresetet terjesztettek elő, amelyben annak hatályon kívül helyezését kérték. A II. r. felperes, mint az I. r. felperesi társaság korábbi tagja, keresetében az alperes határozatának megállapításait érdemben vitatta. Kereshetőségi jogát arra alapozta, hogy egyrészt az adóigazgatási eljárásban ügyfélként vett részt, másrészt az alperes határozata kifejezetten a II. r. felperesre vonatkozó megállapításokat is tartalmaz. Utalt arra is, hogy mint az I. r. felperesi társaság volt tagja, az I. r. felperest terhelő adó megfizetésére kötelezhető mögöttes felelőssége alapján. Hivatkozott arra, hogy az adóhatóság megállapításai közvetlenül érintik a II. r. felperes üzletrészének értékét.
A megyei bíróság jogerős ítéletével mindkét felperes keresetét elutasította. A II. r. felperes keresetét illetően kifejtette, hogy mint az I. r. felperesi társaság tagja, az I. r. felperes és az adóhatóság között fennálló adójogviszonyban kereshetőségi joggal nem rendelkezik.
A jogerős ítélet ellen a II. r. felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A megyei bíróság helytállóan állapította meg, hogy a II. r. felperes az adóigazgatási eljárásban csak, mint az I. r. felperes képviselője vett részt. Ezt a megállapítást támasztja alá a II. r. felperes 2002. március 18-án kelt, az adóigazgatási eljárásban tett észrevétele, amelyből nyilvánvalóan kitűnik, hogy a II. r. felperes azt sérelmezte, hogy ügyvezetői magatartását az adóhatóság milyen módon minősítette. Az észrevételből, valamint a II. r. felperes keresetleveléből megállapítható, hogy a II. r. felperes azt a megállapítást tartja személyiségi jogait is súlyosan sértőnek, hogy a II. r. felperes által használt gépjármű a baráti körébe tartozó Sz. J. magánszemély részére került értékesítésre.
A következetes bírói gyakorlat szerint az adó megfizetésére kötelezhető személy az adózóval szembeni eljárásban nem ügyfél (Kfv. I. 35.205/2006/8.). Ugyanígy nem illeti meg kereshetőségi jog közvetlen érintettség hiányában a részvénytársaság tagját a részvénytársaság közigazgatási ügyében (EBH 2005/1281.). A Legfelsőbb Bíróság eseti döntésében kifejtette, hogy az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény (továbbiakban: Art.) 6. § (2) bekezdése értelmében az adó megfizetésére kötelezhető személy nem minősül adózónak, ebből következően jogai és kötelezettségei sem azonosak. Az adózókat terhelő kötelezettségek közül az adó-megfizetésre kötelezett személyre kizárólag az adófizetési kötelezettség vonatkozik az Art. 35. § (2) bekezdése által meghatározott körben. Ezért az adó megfize-tésére kötelezett az adózót megillető jogokat is kizárólag ennek megfelelően gyakorolhatja. A megfizetésre kötelezett társasági tag az őt megillető jogorvoslati eljárás keretében ezért pl. nem vitathatja az adózó terhére bármely okból jogerősen előírt adókülönbözet jogszerűségét, jogalapját és összegszerűségét. Értelemszerűen nem élhet az adózót megillető önellenőrzési beszámítási joggal sem. A hatósági határozathozatali eljárásban a származékosan kötelezett akként gyakorolhatja az adózó számára is biztosított jogokat, hogy a vele szemben indult eljárásban veszi igénybe a jogorvoslati eszközöket, és ennek keretében vitatja az Art. 35. § (2) bekezdése szerinti feltételek fennállását. A pénzügyi jogviszonyra és ebből eredő jogviták elbírálására vonatkozó anyagi és eljárási szabályok nem adnak lehetőséget arra, hogy az adó megfizetésére kötelezett személy az adózó ellen indult eljárásokban félként eljárjon, illetve, hogy az adózóval szemben hozott határozat ellen jogorvoslati kérelmeket terjesszen elő (Kfv. I. 35.205/2006/8.).
A fentiekre tekintettel a II. r. felperest azon a címen, hogy az I. r. felperes esetlegesen behajthatatlan tartozásáért mögöttes felelősséggel rendelkezik, kereshetőségi jog nem illeti meg.
A II. r. felperes felülvizsgálati kérelmében tévesen hivatkozott arra, hogy az adóhatóságnak ügyféli minőségéről érdemi határozatában döntenie kellett volna, miután a II. r. felperes magánszemély minőségében az adóigazgatási eljárásban nem vett részt.
Miután a II. r. felperes kereshetőségi jogát megalapozó körülményt megjelölni nem tudott, kereshetőségi joga arra sem terjed ki, hogy a megyei bíróság kereseti kérelmét teljes körben kimerítette-e vagy sem, a jelen felülvizsgálati eljárásban ugyanis a Pp. 215. § (1) bekezdésére való hivatkozás a kereshetőségi jog fennálltát feltételezi.
A kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Kfv. I. 35.309/2010., BH 2011/236.)

A civil szervezetek kereshetőségi joga

Az ügyfél kereshetőségi jogát környezetvédelmi ügyekben alapvetően befolyásolja, hogy jogát vagy jogos érdekeinek védelméről (így pl. a környezeti veszélyeztetés csökkentése érdekében védőterület vagy védőtávolság kijelöléséről) a jogszabályok milyen tartalommal rendelkeznek. Az ügyféli érintettséget az így megállapított mértékeken belül lehet megállapítani.
A repülőtér zajgátló védőövezete kijelölése iránti eljárás 2005. június 13-án indult.
A felperes 2006. április 14-ei kérelmében az eljárásban ügyfélként történő elismerését kérte; hivatkozással arra, hogy az 1477/3 hrsz.-ú ingatlan a tulajdonát képezi.
Az elsőfokú hatóság 2006. április 14-én kelt határozatában a védőövezetet kijelölte, majd 2006. június 7-ei határozatával a felperes kérelmét elutasította.
A felperes fellebbezése folytán eljárt alperes 2006. augusztus 1-jén kelt határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta.
A felperes keresetében az alperes határozatának megváltoztatását, illetve hatályon kívül helyezését kérte.
A Fővárosi Bíróság jogerős ítéletével a felperes keresetét elutasította.
A Fővárosi Bíróság kifejtette, hogy ügyfél az, akinek jogát vagy jogos érdekét az ügy érinti, illetve akinek vonatkozásában közvetlen érdekeltség állapítható meg.
Az ügyfél-képesség tárgyában hozott határozat érdemben eldönti azt a kérdést is, hogy az adott személy és az engedélyező hatóság között fennáll-e közigazgatási jogviszony.
A Fővárosi Bíróság hangsúlyozta, hogy nem kell kijelölni védőövezetet az olyan területen, ahol - a számítások szerint - a zajterhelés nem éri el a jogszabályban meghatározott legalacsonyabb mértéket.
A Legfelsőbb Bíróság arra mutatott rá, hogy az ügyféli jogállás megállapíthatóságához azt kellett vizsgálni, hogy a felperesi ingatlant mekkora környezeti terhelés éri a reptér bővítésével összefüggésben. E tekintetben - a felperesi felülvizsgálati kérelemben kifejtett állásponttal ellentétben - jelentősége van annak, hogy az adott környezetterhelés túllépi-e a környezeti elemek védelme érdekében meghatározott határértékeket.
A Fővárosi Bíróság helyesen mutatott rá arra, hogy amennyiben a környezethasználat nem haladja meg az 1995. évi LIII. törvény 87. § (1) bekezdése alapján meghatározott határértéket, akkor a tevékenység jogi értelemben jogszerűen végezhető.
Önmagában az, hogy a korábban csendes ingatlan a tervezett reptér következtében zajosabbá válik (felülvizsgálati kérelem 3. oldal utolsó bekezdése), határértéken belüli változás esetében jog-, illetve jogos érdeksérelmet nem valósít meg. (Legf. Bír. Kfv. IV. 37.286/2007., BH 2008/283.)
A környezetvédelmi egyesület esetén perindítási jogosultságukat törvény biztosítja, s ezt bontotta ki az 1/2004. KJE jogegységi határozat.
Ezt a jogegységi határozatot utóbb a Közigazgatási Jogegységi Tanács a 4/2010. KJE határozatban nem alkalmazhatónak minősítette, elsősorban amiatt, mert tágabb kitekintésben nyilvánított véleményt a környezetvédelmi társadalmi szervezetek ügyféli jogállásáról.
A jogegységi határozat szövege a következő:
1. Ügyféli jogállás a környezetvédelem általános szabályairól szóló 1995. évi LIII. törvény 98. § (1) bekezdésében írt társadalmi szervezeteket (a továbbiakban: társadalmi szervezetek) azokban a környezetvédelmi közigazgatási hatósági ügyekben illeti meg, amelyekben a környezetvédelmi hatóság ügydöntő hatóságként jár el, illetőleg azokban az egyéb közigazgatási hatósági ügyekben, amelyekben jogszabály a környezetvédelmi hatóság környezetvédelmi szakhatósági közreműködését írja elő.
2. A közigazgatási perekben a társadalmi szervezetek perindítási jogát a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (Pp.) 327. § (1) bekezdése, kereshetőségi jogát a környezetvédelmi hatóság ügydöntő vagy szakhatósági eljárása határozza meg.
3. A közigazgatási perbe történő beavatkozáshoz szükséges jogi érdekeket a Pp. 54. § (1) bekezdése alapján a konkrét hatásterületi érintettség és a működésben fennálló érdekeltség alapozza meg. A beavatkozás lehetősége nem függ attól, hogy a társadalmi szervezet a közigazgatási hatósági eljárásban ügyfélként ténylegesen részt vett-e.
4. Az 1/2004. KJE számú jogegységi határozat e jogegységi határozat közzététele napjától nem alkalmazható.
A jogegységi határozat indokolása a következő:
»I. A Legfelsőbb Bíróság Közigazgatási Kollégiumának vezetője a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997. évi LXVI. törvény (Bszi.) 31. § (1) bekezdés a) pontja, valamint 32. § (1) bekezdése alapján jogegységi eljárás lefolytatását indítványozta a következő kérdésekben:
1. Milyen közigazgatási hatósági ügyekben illeti meg az ügyféli jogállás a környezet védelmének általános szabályairól szóló 1995. évi LIII. tv. (a továbbiakban: Kvt.) 98. § (1) bek. szerinti társadalmi szervezeteket?
2. Ügyfélként való részvétel esetén miként alakul ezen szervezetek kereshetőségi joga azokban a nem környezetvédelmi tárgyú hatósági eljárásokban, ahol a környezetvédelmi hatóság szakhatóságként járt el?
3. Megilleti-e a Pp. 54. § (1) bek. szerinti beavatkozás joga a társadalmi szervezeteket azokban a közigazgatási perekben, amelyek esetében a megelőző közigazgatási eljárásban ügyfélként a Kvt. 98. § (1) bekezdése szerinti jogállás ellenére nem jártak el?
Az indítványban kifejtettek szerint az első fokon eljáró bíróságok eltérő gyakorlatot folytatnak a Kvt. 98. § (1) bekezdése szerinti szervezetek ügyféli és beavatkozói jogállása tekintetében.
A Csongrád Megyei Bíróság 14. Kpk. 21.022/2008/2. sorszámú végzésében akként foglalt állást, hogy vadászati hatósági ügyben a Kvt. 98. § (1) bekezdése szerinti szervezet nem minősül ügyfélnek, megjegyezve, hogy a vadászati ügy nem tartozik a környezeti ügyek kategóriájába, illetőleg a Kvt. 98. § (1) bekezdése szerinti szervezeteket az ügyféli jogállás azokban az eljárásokban illeti meg, amelyek a Kvt. alapján folynak.
A Tolna Megyei Bíróság 9. Kpk. 20.824/2009/4. sorszámú végzésében - elsősorban az 1/2004. KJE jogegységi határozat alapján - arra az álláspontra helyezkedett, hogy a Kvt. 98. § (1) bekezdése szerinti szervezet ügyféli jogállását az erdészeti hatósági ügyben is el kell ismerni. A Tolna Megyei Bíróság utalt arra is, hogy a környezetvédelem gyűjtőfogalom, melybe beletartozik az erdőgazdálkodással kapcsolatos tevékenység, így az erdőről és az erdő védelméről szóló 1996. évi LIV. törvény szerinti hatósági eljárásban az érintett egyesület ügyféli jogállását el kell ismerni.
Az indítvány kiemelte, hogy az 1/2004. KJE jogegységi határozat 2. pontja a kérdést már érintette, amikor kitért arra, hogy a környezetvédelmi szervezet kereshetőségi joga a Kvt. 98. § (1) bekezdése alapján a környezetvédelmi szakhatósági állásfoglalással kapcsolatban áll fenn és jogszabálysértésre hivatkozással e vonatkozásban kérhető a közigazgatási határozat felülvizsgálata.
Az érintett ügyek azonban arra is rámutatnak, hogy azokban hatósági eljárásokban, ahol a környezetvédelmi hatóság kötelezően, mint szakhatóság vesz részt, felmerül a környezetvédelmi szervezetek ügyféli jogállása, függetlenül attól, hogy az ügy tárgya csak közvetetten környezetvédelmi és az ügydöntő hatóság sem a környezetvédelmi hatóság. Ez a Kvt. 98. § (1) bekezdésében írt eljárási jogosultságot igen széles ügykörre terjesztené ki, s azzal a problémával áll összefüggésben, hogy miként különíthetők el az emberi környezetet érintő egyes önálló hatósági eljárások (jellemzően: építésügyi, természetvédelmi, vízügyi, bányászati, vadgazdálkodási, erdészeti, halászati hatósági tárgyú ügyek) a Kvt. szerinti környezetvédelmi hatósági eljárásoktól.
A társadalmi szervezetek közigazgatási perekbe történő beavatkozása szintén több kérdést vet fel. Egyes bíróságok a Pp. 54. § (1) bekezdése alapján azokban a perekben, ahol a szervezetek önálló perindítási jogosultsággal is rendelkeznek, a beavatkozást kérelemre megengedik. A beavatkozás megengedéséhez szükséges jogi érdek tartalmát ebben az esetben a Kvt. 98. § (1) bekezdése szerint látják adottnak, utalva az önálló perindítás lehetőségére.
A beavatkozás megengedése körében a másik álláspont a jogi érdek közvetett voltára hivatkozással a kérelem elutasítását jelenti. Ebben az esetben a BH 2004.444. számú jogesetére hivatkoznak, mely szerint a közvetett jogi érdek a beavatkozás megengedéséhez nem elégséges, ha a beavatkozni kívánó saját személyes, vagyoni jogi érdekeltsége hiányzik.
II. A jogegységi tanács nem nyilvános ülésén a Legfőbb Ügyész képviselője kifejtette, hogy álláspontja szerint a társadalmi szervezeteket a Kvt. 98. § (1) bekezdése szerinti ügyféli jogállás kizárólag azokban a közigazgatási hatósági eljárásokban illeti meg, amelyekben a 347/2006. (XII. 23.) Korm. rendelettel kijelölt környezetvédelmi, illetve természetvédelmi hatóságok ügydöntő hatóságként járnak el. A nem környezetvédelmi tárgyú hatósági eljárásokban, ahol a környezetvédelmi hatóság szakhatóságként járt el, illetve ügyféli joga a Ket. 15. § (4) bekezdése szerint van, a társadalmi szervezet nem minősül ügyfélnek.
Amennyiben a társadalmi szervezet a Kvt. 98. § (1) bekezdése alapján jogosult a környezetvédelmi közigazgatási eljárásban részt venni, de az eljárásban mégsem vesz részt, úgy a Pp. 327. § (1) bekezdése alapján nem jogosult a perindításra. A Pp. 54. § (1) bekezdése alapján azonban a Kvt. 98. § (1) bekezdés szerint a meglévő ügyféli jogosultság alapján megállapítható az a jogos érdek, amelyre tekintettel a társadalmi szervezet a perbe beavatkozhat. A Pp. 54. § (1) bekezdése által biztosított beavatkozás lehetősége csak azokra az ügyekre vonatkozhat, amelyekben a környezetvédelmi (természetvédelmi) hatóság ügydöntő hatóságként járt el.
III. A Kvt. 98. § (1) bekezdése szerint a környezetvédelmi érdekek képviseletére létrehozott egyesületeket és más, politikai pártnak, érdekképviseletnek nem minősülő - a hatásterületen működő - társadalmi szervezeteket (a továbbiakban: szervezet) a környezetvédelmi közigazgatási hatósági eljárásokban a működési területükön az ügyfél jogállása illeti meg.
A Kvt. 98. § (1) bekezdésében foglalt ügyféli jogállás szabályai alapvetően összhangban állnak a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) 15. § (5) bekezdésével. A Kvt. 98. § (1) bekezdése, illetőleg a Ket. 15. § (5) bekezdése az ügyféli jogállás kérdését azokban az ügyekben egyértelműen eldöntik, ahol a környezetvédelmi hatóság ügydöntő hatóságként jár el. A környezetvédelmi hatóság emellett egyes - elsődlegesen nem környezetvédelmi tárgyú - hatósági eljárásokban külön jogszabályi rendelkezések alapján szakhatóságként jár el, biztosítva a környezetvédelmi érdekek érvénysülését.
Környezetvédelmi hatóságként a környezetvédelmi, természetvédelmi, vízügyi hatósági és igazgatási feladatokat ellátó szervek kijelöléséről szóló 347/2006. (XII. 23.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Korm. r.) 8. § (2) bekezdése szerint - ha e rendelet másként nem rendelkezik - a környezetvédelmi, természetvédelmi és vízügyi felügyelőség (a továbbiakban: felügyelőség) jár el [Korm. r. 5. § (1) bekezdés].
A felügyelőség hatósági eljárása és szakhatósági közreműködése különböző irányú lehet az egyes ügyekben arra tekintettel, hogy a hatóság többféle feladatkörrel és ennek alapján hatáskörrel rendelkezik, így eljár nem csupán környezetvédelmi, hanem természetvédelmi, illetőleg vízügyi hatósági ügyekben is. [Korm. r. 13. § (1) bekezdés és 17. § (1) bekezdés]. Ennek alapján az ügyféli jogállás vizsgálata során arra is figyelemmel kellett lenni, hogy a felügyelőség milyen hatósági- szakhatósági hatáskörében jár el, mivel a Kvt. 98. § (1) bekezdése a környezetvédelmi közigazgatási hatósági ügyekben rendelkezik az ügyféli jogállásról.
Az 1/2004. KJE jogegységi határozat 2. pontja kitért arra, hogy a környezetvédelmi társadalmi szervezet kereshetőségi joga a Kvt. 98. § (1) bekezdése alapján a környezetvédelmi szakhatósági állásfoglalással kapcsolatban is fennáll és jogszabálysértésre hivatkozással e vonatkozásban kérhető a közigazgatási határozat felülvizsgálata. Ezt az álláspontot a jogegységi tanács fenntartotta és továbbfejlesztésének lehetőségét is áttekintette, figyelemmel arra, hogy a jogegységi határozatot követően a 2005. évi LXXIII. törvény 336. §-a a Kvt. 98. § (1) bekezdését módosította.
A Kvt. a környezetvédelmi közigazgatási hatósági eljárás (ügy) fogalmát nem határozza meg. A Kvt. szabályozásának rendszeréből az állapítható meg, hogy a Kvt. 2. § (1) bekezdés a) pontja a környezeti elemeket széles körben szabályozza, valamint a 3. § (1) bekezdése alapján az egyes környezeti elemekre vonatkozó külön törvények rendelkezéseit a Kvt. rendelkezésével összhangban állónak mondja ki.
A Kvt. 64. § (1) bekezdésének a) pontja a környezetvédelmi hatósági tevékenység ellátását a környezetvédelmi igazgatás körébe sorolja, amely különösen a környezethasználat Kvt. szabályai szerinti engedélyezését jelenti.
A Kvt. 19. § (1) bekezdése szerint a hatóság hatáskörét - a hatósági eljárás körébe tartozó ügyfajta meghatározásával - jogszabály állapítja meg. A Ket. 44. § (3) bekezdése alapján ha a törvény eltérően nem rendelkezik a szakhatóságra a hatóságra vonatkozó rendelkezéseket megfelelően alkalmazni kell.
A szakhatósági közreműködés az adott hatósági ügyben osztott hatáskör gyakorlását jelenti, melynek során a környezetvédelmi hatóság a jogszabály szerinti környezetvédelmi érdek fennállása esetén a felmerülő kérdésekben önállóan dönt, döntésének figyelembevételére a Ket. 45. § (4) bekezdés az irányadó.
A Korm. r. 8. § (1) bekezdésében meghatározza, hogy melyek a környezetvédelmi hatóságok, 25. §-ában pedig a környezetvédelmi szakhatóságokat rögzíti. A Korm. r. 19. § (1) bekezdése a környezetvédelmi igazgatási szerveket jelöli ki, ami egyben jelenti azt is, hogy a környezetvédelmi igazgatást, mint szélesebb értelmű tevékenységet elválasztja a környezetvédelmi hatósági tevékenységtől.
Mindezek alapján a jogegységi tanács arra az álláspontra helyezkedett, hogy a Kvt. 98. § (1) bekezdése szerinti ügyféli jogállás - figyelembe véve és fenntartva az ssz="1">1/2004. KJE számú jogegységi eljárásban kifejtett álláspontot - azon szakhatósági közreműködésre tekintettel illeti meg a társadalmi szervezeteket, ahol környezetvédelmi hatóság, mint környezetvédelmi szakhatóság jár el. Ebből következően csak azokban az esetekben minősíthető ügyfélnek a társadalmi szervezet, ha a környezetvédelmi hatóság részéről környezetvédelmi szakhatósági közreműködésre kerül sor. Emiatt az egyéb hatósági, szakhatósági eljárások a Kvt. 98. § (1) bekezdése szerinti ügyféli jogállást a nem környezetvédelmi tárgyú hatósági ügyekben nem alapozzák meg. Ez alól egyetlen kivételt fogalmaz meg a természet védelméről szóló 1996. évi LIII. törvény 3. § (2) bekezdése, amely szerint a természetvédelemmel összefüggő e törvényben nem szabályozott kérdésekre a Kvt. rendelkezéseit kell alkalmazni. Erre figyelemmel a természetvédelmi hatósági ügyekben a társadalmi szervezeteket a Kvt. 98. § (1) bekezdésének megfelelően illeti meg az ügyféli jogállás. Jogszabály azonban más környezetet érintő hatósági eljárásokra ilyen szabályt nem állapít meg, így a környezetvédelmi hatósági eljárás fogalmának más - környezetet érintő - hatósági eljárásokra való kiterjesztése contra legem jogalkalmazáshoz vezetne.
A Kvt. 98. § (1) bekezdését módosító 2005. évi LXXIII. törvény 336. §-a alapján nem kérdőjelezhető meg a társadalmi szervezetek ügyféli jogállása a környezetvédelmi hatóság szakhatósági eljárása körében. A törvény módosítása által bevezetett környezetvédelmi közigazgatási hatósági eljárás fogalma a korábbi megfogalmazáshoz képest nem jelent szűkítést figyelemmel arra, hogy a Ket. 44. § (3) bekezdés alapján a szakhatóság közreműködésére fő szabály szerint a hatóságra vonatkozó szabályokat kell alkalmazni. A törvény módosítása a korábbi "államigazgatási eljárást" felváltó szóhasználati pontosítás, amely érdemben az ügyféli jogállás lehetőségét nem befolyásolja.
Nem illeti meg ugyanakkor ügyféli jogállás azokban a közigazgatási hatósági ügyekben a társadalmi szervezeteket, amelyek esetében a Ket. 15. § (4) bekezdése alapján a feladatkör érintettségére tekintettel a környezetvédelmi hatóság ügyfélként járhat el. A jogegységi tanács megítélése szerint a Ket. 15. § (4) bekezdése az ügyfél jogállási szabályát rögzíti és az annak alapján felmerülő ügyféli eljárás lehetősége nem teremt más szervezet részére ügyféli jogállást, mivel a Kvt. 98. § (1) bekezdése kizárólag hatósági eljáráshoz köti az ügyféli pozíció biztosítását.
2. A társadalmi szervezetek a Pp. 327. § (1) bekezdésének megfelelően jogosultak perindításra. A társadalmi szervezetek kereshetőségi jogát a közigazgatási perekben a környezetvédelmi hatósági eljárás vagy szakhatósági részvétel keretei szabják meg. Ez azt jelenti, hogy a közigazgatási pert kezdeményező társadalmi szervezet az adott, elsődlegesen nem környezetvédelmi tárgyú közigazgatási perben, csak a környezetvédelmi összefüggéseket teheti vitássá, kereshetőségi joga a hatósági eljárás környezettel közvetlenül nem összefüggő kérdéseire nem terjed ki.
3. A társadalmi szervezetek közigazgatási perbe történő beavatkozásának lehetősége két kérdést is felvet. A Pp. 54. § (1) bekezdése szerinti beavatkozás megengedését megalapozó jogi érdek fogalmát annak alapján lehet megállapítani, hogy a társadalmi szervezet bejegyzett tevékenységi köre mennyiben köthető az adott engedélyezéshez kapcsolódó hatásterülethez. A hatásterület fogalmát a Ket. értelmező rendelkezése meghatározza, s abból következően kizárólag a konkrét hatásterületi érintettség minősülhet olyan jogi érdeknek, amely a Pp. 54. § (1) bekezdése alapján a beavatkozás megengedésére adhat alapot. A társadalmi szervezet alapszabály szerinti működésében a tényleges érdekeltségnek és a konkrét földrajzi érintettségnek is jelentkeznie kell a hatósági eljárásban szereplő tervezett tevékenység hatásterületéhez. Ezek hiányában - kizárólag általános érintettségre hivatkozással - a beavatkozáshoz szükséges jogi érdek nem állapítható meg.
A Kvt. 98. § (1) bekezdése szerinti társadalmi szervezet a perbe akkor is beavatkozhat, amennyiben a közigazgatási eljárásban ügyfélként nem vett részt. A beavatkozás alapja az ügy eldöntésében fennálló jogi érdekeltség, ami jelenti azt is, hogy a Pp. 54. § (1) bekezdése szerinti beavatkozás általános eljárásjogi lehetőség a Pp. 332. § (5) bekezdésében írt jogintézményhez képest. A jogi érdek fennállása objektív kategória, amely a társadalmi szervezet konkrét hatásterületi érintettségét jelenti és nem függ az eljárásban való tényleges részvételtől, azaz az ügyféli jogok gyakorlásától.
4. Az 1/2004. KJE számú jogegységi határozat az időközben született jogszabálymódosítások következtében meghaladottá vált. A hatályos jogi szabályozásnak megfelelő elvi tételeit a jogegységi tanács e jogegységi határozatban is fenntartotta.
A fentiekben kifejtett indokok alapján a jogegységi tanács a bírósági jogalkalmazás egységének biztosítása érdekében a Bszi. 27. §, 29. § (1) bekezdés a) pontja és 32. § (4) bekezdése értelmében a rendelkező rész szerint határozott« - fejeződik be a jogegységi határozat indokolása.
A bírói gyakorlat ezekben az ügyekben is vizsgálja a felperes kereshetőségi jogának meglétét, így konkrét ügyben a bíróság arra mutatott rá, hogy a környezetvédelmi célok megvalósítására alakult egyesület személygépkocsi-tárolókkal kapcsolatos építés engedélyezése ügyében felperesként nem léphet fel.
Hasonló a helyzet, ha a környezetvédelmi társadalmi szervezetet az útépítési hatósági eljárásban kíván fellépni, ebben az ügyben nem illeti meg az ügyfél jogállása, ezért perindítási jogosultsága, kereshetőségi joga nincs.
Az elsőfokú közlekedési hatóság határozatában az I. r. beavatkozó részére feltételekkel engedélyezte a 4. számú főút D.-t elkerülő - a 35. számú főút és a h.-i visszatérő ág közötti - szakaszának építését.
Fellebbezés folytán az alperes a 2006. február 14. napján meghozott határozatával helybenhagyta az elsőfokú közigazgatási határozatot. Határozata indokolásában rögzítette, hogy az elsőfokú hatóság a környezetvédelemre vonatkozó előírásokat a Környezetvédelmi, Természetvédelmi és Vízügyi Felügyelőség szakhatósági állásfoglalásként adott, de a 15/2000. (XI. 16.) KöViM rendelet (a továbbiakban: R.) módosításáról szóló 99/2004. (VII. 24.) GKM rendelet 8. § (2) bekezdésének b) pontja alapján szakvéleménynek tekintett nyilatkozata alapján írta elő. Az útépítési terv készítésénél figyelembe vett környezetvédelmi engedély jogerős és végrehajtható, azt a környezetvédelmi hatóság az engedélyes kérésének hiányában nem módosítja, nem vonja vissza. A tervezett nyomvonalnak a községtől 900 m-re történő áthelyezésére jelen eljárásban nincs lehetőség, a környezetvédelmi engedély erre a változatra vonatkozik, ennek megfelelően késztették el az útépítési tervet és erre kértek engedélyt.
A felperesek keresetükben kérték a közigazgatási határozatok hatályon kívül helyezését.
A megyei bíróság ítéletével a felperesek keresetét elutasította.
A jogerős ítélet ellen a felperesek nyújtottak be felülvizsgálati kérelmet, amelyben kérték annak hatályon kívül helyezését és kereseti kérelmüknek megfelelő ítélet meghozatalát. Álláspontjuk szerint a megyei bíróság nem tett eleget a tényállás teljes körű felderítésére vonatkozó kötelezettségének, illetve a tényállásból megalapozatlan, jogszabálysértő következtetéseket vont le. Az engedélyezéskor fennálló körülmények lényeges megváltozása miatt kezdeményezték az 1999. évben készült hatásvizsgálat alapján kiadott környezetvédelmi engedély visszavonását, a hatóság azonban az engedély visszavonását megtagadta. Ezt követően tovább folytak az egyeztető tárgyalások az érintettek között, valószínűleg az engedélyes kérelmének hiánya miatt a környezetvédelmi engedély módosítása elmaradt. A megyei bíróság a tényállás megállapításánál az előbbieket figyelmen kívül hagyta.
Álláspontjuk szerint a környezetvédelmi engedélyt az akkor hatályos szabályozás szerint vissza kellett volna vonni, mert a fennálló tények és körülmények jelentősen megváltoztak, B. polgármesterének a lakosság képviseletében szabott feltételei nem valósultak meg és a környezetvédelmi engedélyben megszabott három év eltelt 2004 augusztusában. Figyelmen kívül hagyta a megyei bíróság az Európai Uniós tagsággal járó kötelezettségvállalásokat is. A csatlakozást követően indult eljárásokban a már uniós követelményeknek is megfelelő jogszabályokat kell alkalmazni, ez vonatkozik a környezetvédelmi engedélyre is. Hivatkoztak a felperesek a 46/1997. (XII. 29.) KTM rendelet 17. és 18. §-aira is. Ezek alapján kötelező melléklet a külön jogszabályoknak megfelelő környezetvédelmi engedély, amelyet a Kvt. 72. §-a alapján 2006-ban vissza kellett volna vonnia a hatóságnak. Végül hivatkoztak a felperesek a Fővárosi Ítélőtábla jogerős végzésére, amely szerint a környezetvédelmi hatóság határozata nem más, mint az építési engedélyezési eljáráshoz kapcsolódó szakhatósági állásfoglalás és az csak az érdemi döntéssel, azaz a jelen per tárgyát képező engedéllyel együtt támadható. Kérelmet terjesztettek elő az Európai Uniós környezetvédelmi jogszabályok értelmezése iránti döntéshozatali eljárás megindítására is.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában fenntartását kérte. Előadta, hogy sem a közlekedési hatóság, sem a bírósági eljárás tárgya nem terjed ki a környezetvédelmi kérdések vizsgálatára.
A beavatkozók ellenkérelmükben ugyancsak a jogerős ítélet hatályában fenntartását kérték.
A felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 274. §-ának (1) bekezdése alapján tárgyaláson kívül bírálta el.
A felülvizsgálati kérelem alaptalan.
A Kvt. 72. §-ának (3) bekezdése értelmében az előzetes környezeti tanulmány, vagy a részletes környezeti hatástanulmány alapján kiadott környezetvédelmi engedély az államigazgatási ügy érdemében hozott döntésnek minősül.
Helyesen állapította meg a megyei bíróság ítélete indokolásában, hogy a jelen perben felülvizsgált ügy nem környezetvédelmi, hanem útépítési hatósági ügy, illetve a környezetvédelmi hatóság a perben felülvizsgált hatósági eljárásban nem szakhatóságként járt el.
Az alperesi építésügyi hatóságok eljárásában a környezetvédelmi hatóság szakhatósági állásfoglalását szakvéleménynek kellett tekinteni a határozatok meghozatalakor hatályban lévő R. 5/A. §-ának (1) bekezdése, illetve 8. § (2) bekezdésének b) pontja alkalmazásában.
A Legfelsőbb Bíróság az ügy érdemében megállapította, hogy a felperesek felülvizsgálati kérelmükben lényegében az alperesi építésügyi hatóságok döntésénél ugyancsak figyelembe vett környezetvédelmi engedélyt támadták. Amint azt a megyei bíróság is helyesen állapította meg ítélete indokolásában, a környezetvédelmi hatóság a Kvt. 72. §-ának (3) bekezdése értelmében önálló környezetvédelmi engedélyezési eljárást folytatott le, amelyben hozott határozata érdemi döntés, ellene fellebbezésnek, jogorvoslatnak volt helye. Ebből következően a környezetvédelmi engedély-határozat felülvizsgálata nem tárgya jelen közigazgatási pernek. A környezetvédelmi engedély ellen az iratokból megállapíthatóan fellebbezést az erre jogosultak nem nyújtottak be, így az jogerőre emelkedett. Erre figyelemmel a környezetvédelmi jogszabályokkal kapcsolatos előzetes döntéshozatali eljárás feltételei jelen perben nem állnak fenn.
Mindezek alapján a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275. §-ának (3) bekezdése alkalmazásával hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Kfv. III. 37.183/2007., KGD 2009/12. 277.)
A bírósági gyakorlat a környezetvédelmi szervezetek körét kiterjesztően értelmezi, így az épített környezet védelmére szakosodott civil szervezet építéshatósági ügyben kereshetőségi joggal is rendelkezik [1952. évi III. tv. 48. §, 98. § (1) bek., 327. § (1) bek.].
A kijelölés alapján eljáró Ú. Önkormányzatának jegyzője a 2012. április 10. napján kelt határozatát - melyben a tárgyi ingatlanon létesített korcsolyapálya lefedésére szolgáló sátor, a korcsolyapálya üzemeltetéséhez szükséges pénztár és büfé sátorszerkezet, továbbá mosdó-konténer építmény bontására kötelezte az építtetőt - visszavonta.
A felperes fellebbezése nyomán eljárt alperesi jogelőd (a továbbiakban: alperes) 2012. október 15. napján kelt határozatával az első fokú döntést - az indokolás megváltoztatása mellett - helybenhagyta.
A felperes keresetét az elsőfokú bíróság elutasította. Ítéletének indokolása szerint a keresettel támadott határozat jogszerűsége azért nem vizsgálható, mert a felperesnek, akinek perbeli jogképességéhez nem fér kétség, a keresetben megjelölt jogszabálysértés vonatkozásában kereshetőségi joga nincs. A Legfelsőbb Bíróság 4/2010. (X. 20.) KJE határozatára hivatkozva kifejtette, hogy a környezet védelmének általános szabályairól szóló 1995. évi LIII. törvény (a továbbiakban: Kvt.) 98. § (1) bekezdésében megjelölt társadalmi szervezetek közül azoknak van kereshetőségi joga, amelyekben környezetvédelmi hatóság ügydöntő hatóságként járt el, vagy szakhatóságként közreműködött. Miután jelen per tárgya nem természetvédelmi hatósági ügy, a döntés a felperes jogait és kötelezettségeit közvetlenül nem érintette, így ez sem alapozza meg kereshetőségi jogát.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, melyben a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és a kereseti kérelemnek megfelelő döntés meghozatalát kérte. Álláspontja szerint az ítélet jogszabálysértő, mert az elsőfokú bíróság által idézett és döntése alapját képező 4/2010. (X. 20.) KJE határozatot jelen ügyre helytelenül alkalmazta. A felperes - utalva a jogerős ítéletre - hivatkozott az 1. K. 34.579/2008/58. ítéletre. E perben az elsőfokú bíróság nem tartotta kizártnak, hogy akár építésügyben - ha abban a környezetvédelmi hatóság szakhatóságként közreműködött - a civil szervezet környezetvédelmet érintő ügyben fellépjen. Kifogásolta, hogy - amennyiben erre szükség lett volna - a bíróság érdekeltségét alátámasztó bizonyíték csatolására nem hívta fel, ezzel megsértette a Pp. 3. § (3) bekezdését. A továbbiakban a per tárgyát képező határozat jogszerűségét érdemben vitatta.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában fenntartását kérte. Álláspontja szerint határozata jogszerű, ezért az első fokú ítélet rendelkezése helytálló. Nem vitatta a felperes ügyféli minőségét, de kereshetőségi joga tekintetében úgy foglalt állást, hogy a perbeli legitimáció alapja a per tárgya és a felperes közötti közvetlen kapcsolat. Önmagában az a tény, hogy a felperes jogsértésre, közvetve közérdek védelmére mint indokra hivatkozik, nem alapozza meg kereshetőségi jogát, mivel annak vizsgálata a közigazgatási perben nem feladata a bíróságnak. A felperes közvetlen érdeksérelmet nem igazolt, ezért kereshetőségi joga hiányzik. A továbbiakban a per tárgyát képező határozat jogszerűsége mellett érdemben érvelt.
Az alperesi beavatkozó felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályban tartását kérte. Álláspontja szerint az első fokú ítélet jogszerű, helyesen alkalmazta a Legfelsőbb Bíróság 4/2010. (X. 20.) KJE határozatát és helyesen állapította meg, hogy a társadalmi szervezetek kereshetőségi jogát a környezetvédelmi hatóság ügydöntő vagy szakhatósági eljárása alapozza meg. A perbeli építésügyben e feltételek nem teljesültek, a felperes közvetlen érdeksérelmet nem igazolt, így kereshetőségi jog nem illeti meg.
A Kúria a felülvizsgálati kérelmet a Pp. 274. § (1) bekezdése alapján tárgyaláson kívül bírálta el, és a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (2) bekezdése alapján a felülvizsgálati kérelem keretei között vizsgálta.
A felperes felülvizsgálati kérelme alapos.
A Kúria álláspontja szerint az elsőfokú bíróság téves következtetésre jutott a felperes kereshetőségi jogát illetően, döntésével és indokaival a felülvizsgálati bíróság nem ért egyet. A fentiekre tekintettel az alperesi határozat jogszerűségével kapcsolatban felhozott felperesi és alperesi érveket a Kúria érdemben nem vizsgálta.
A Kúria az elsőfokú bíróság ítéletére tekintettel vizsgálta a Legfelsőbb Bíróság 4/2010. (X. 20.) KJE határozatát, illetőleg az alperesi beavatkozó által hivatkozott BH 2012.26. eseti döntésében foglalt tényállást, azok összefüggését a jelen per tényállásával. A Kúria megállapította, hogy az idézett 4/2010. (X. 20.) KJE határozathoz vezető esetekben a társadalmi szervezetek a környezet és/vagy a természet védelmében léptek fel, és tették ezt adott esetben építésigazgatási jogviszony alapú ügyekben is. Azokban az esetekben a társadalmi szervezet célja a Kvt., illetve a természet védelméről szóló 1996. évi LIII. törvény (a továbbiakban: Tvt.) tárgyi hatálya alá tartozó védendő érték volt, így a 4/2010. (X. 20.) KJE határozat 1. és 2. pontjában rögzítettek helyesen jelölték ki a kereshetőségi jog határait. A jelen ügyben azonban egy olyan társadalmi szervezet lépett fel felperesként, amelynek célja védeni és fejleszteni az ún. M. Park, az M. tér és az L. területe (a Zöld nyíl) hármasát, megőrizni annak természeti viszonyát és javítani az itt lakók életminőségét, elhárítani a zavaró hatást. E szervezeti cél szerint a felperes mint az épített környezet védelmezője határozza meg magát, illetve célját, miként ezt a bejegyzése alkalmával rögzített cél szerinti besorolás és a szervezet céljának leírása is tartalmazza. A felperesi szervezet tehát nem a Kvt., illetve Tvt., hanem az épített környezet alakításáról és védelméről szóló 1997. évi LXXVIII. törvény tárgyi hatálya alá tartozó ügyekben kíván fellépni és ebből eredően ügyféli minőségén túl megalapozottan vindikál magának kereshetőségi jogot tárgyi ügyben is. Tévedett az elsőfokú bíróság akkor, amikor formálisan alkalmazva a 4/2010. (X. 20.) KJE határozatot, a jelen perben fellépő felperesi társadalmi szervezet kereshetőségi jogát a környezetvédelmi hatóság ügydöntő vagy szakhatósági eljárásához kötötte. A jelen per tényállása más, az alperesi oldal által hivatkozott esetekkel nem lehetett volna párhuzamot vonni. Az eljárás alapját képező jogviszonyban a felperes ugyan csak közvetett módon vesz részt, de egyértelműen ügyfél, ezt az eljárás során senki sem vitatta. A felperesnek ebből következően a Pp. 327. § (1) bekezdés a) pontja szerint, mint ügyfélnek perindítási joga van. Az elsőfokú bíróság véleményével szemben azonban - miszerint a felperesnek perindítási joga van, de kereshetőségi joga nincs - a Kúria álláspontja az, hogy a felperes esetében közvetlen érdekeltség annyiban mutatható ki, hogy a felperesi társadalmi szervezet az adott üggyel érintett épített környezet védelmére jött létre, nem a környezetvédelmi, hanem az építésügyi hatóság ügydöntő eljárása alapozza meg kereshetőségi jogát.
Minderre tekintettel a Kúria a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította.
Az új eljárásban, tekintettel arra, hogy a felperes a perindítási joga mellett közvetlen érdekeltséggel, kereshetőségi joggal is rendelkezik, az elsőfokú bíróságnak a felperes keresetében foglaltakról érdemben kell döntenie, állást kell foglalnia, hogy az alperes határozata jogsértő vagy sem (Kúria, Kfv. II. 37.034/2014/5., KGD 2014.189.).
A bírói gyakorlat a jogegységi határozatnak megfelelően hangsúlyozza, hogy a környezetvédelmi érdekek képviseletére létrehozott szervezet kereshetőségi joga az építésügyi eljárásokban nem korlátlan, kizárólag az építésügyi hatóság határozatában foglalt környezetvédelmi szakhatósági előírásokat támadhatja alappal.
Az I. r. beavatkozó jogerős építési engedély birtokában 345 lakásos (430 parkolóhelyes, mélygarázsos) 2 db lakóépületet épített fel a 38017/13 és 38017/15 helyrajzi számú ingatlanon.
Az elsőfokú építési hatóság a szükségesnek tartott szakhatósági engedélyek beszerzését követően határozataival ideiglenes, majd végleges használatbavételi engedélyt adott ki az I. r. beavatkozó részére.
Az alperes jogelőd határozatai ellen a felperes keresettel élt, kérve azoknak az elsőfokú határozatokra is kiterjedő hatályon kívül helyezését és az alperes jogelődje új eljárásra kötelezését. Keresetlevelében egyebek mellett kiemelte, hogy környezetvédelmi egyesületként általános ügyféli jog illeti meg, amelyet a Legfelsőbb Bíróság 1/2004. KJE határozat is alátámaszt. Ügyféli jogosítványait nem, illetve csak korlátozottan gyakorolhatta, iratbetekintési jogával az érdemi határozat meghozatala után élhetett. Az egyes építményekkel, építési munkákkal és építési tevékenységekkel kapcsolatos építési hatósági engedélyezési eljárásokról szóló 46/1997. (XII. 29.) KTM rendelet (a továbbiakban: R.) 33. § (2) bekezdéséből fakadóan az ideiglenes használatbavételi engedély után végleges használatbavételi engedély csak az építmény teljes befejezését követően lett volna adható. A szakhatósági állásfoglalások mindegyikét jogsértőnek tartotta.
A Fővárosi Bíróság miután szakértői bizonyítást is lefolytatott, jogerős ítéletével a felperes keresetét elutasította.
A jogerős ítélet ellen a felperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, kérve az ítélet hatályon kívül helyezését és a Fővárosi Bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára utasítását. A környezeti ügyekben az információhoz való hozzáférésről, a nyilvánosságnak a döntéshozatalban történő részvételéről és az igazságszolgáltatáshoz való jog biztosításáról szóló, Aarhusban, 1998. június 25-én elfogadott egyezmény kihirdetéséről szóló 2001. évi LXXXI. törvény (a továbbiakban: Tv.) 2., 8. és 9. cikkét idézve kiemelte, hogy ezen rendelkezéseket a döntéshozatal során a Fővárosi Bíróság figyelmen kívül hagyta.
A bíróság tévesen mellőzte vizsgálni a hullámtérre és a védőtávolságra vonatkozó jogszabálysértésekre alapított hivatkozását. Az építési engedély előírta, hogy az árvízvédelmi fővédvonalat a Duna part-falára kell áthelyezni, ami nem történt meg.
A felperes felülvizsgálati kérelme alaptalan.
A Legfelsőbb Bíróság - egyezően az elsőfokú bírósággal - mindenekelőtt vizsgálta a felperes igényérvényesítési jogosultságát, azaz kereshetőségi jogát. Általánosságban kimondható, hogy a keresetindításra az a fél jogosult, aki/amely) a közigazgatási eljárásban ügyfélként részt vett. Azonban az ügyféli jog fennállása még nem jelentheti azt, hogy a pert indító fél kereshetőségi joga korlátlan lenne.
Annak körét, hogy a perindításra jogosult fél kereshetőségi joga pontosan mire terjed ki, a vonatkozó anyagi és eljárási szabályok határozzák meg.
A határozathozatalkor hatályos Kvt. 98. § (1) bekezdéséből fakadóan a környezetvédelmi érdekek képviseletére létrehozott egyesületeket - figyelembe véve az alapszabályban megfogalmazott célokat is - a környezetvédelmi államigazgatási eljárásokban a működési területükön az ügyfél jogállása illeti meg. Az R. 7. § (1) bekezdése szerint az építményekkel kapcsolatos építésügyi hatósági engedélyezési eljárásokban kötelezően be kell vonni a 2. számú mellékletben felsorolt és az adott esetben érdekelt szakhatóságokat. Az engedélyezési eljárás során a szakhatósági állásfoglalást igénylő kérdésekben az építésügyi hatóság csak az érdekelt szakhatóság hozzájárulásának figyelembevételével rendelkezhet, az abban foglaltakhoz kötve van. A használatbavételi engedélyezési eljárást érintően is meghatározza az R. az érdekelt, az adott kérdéskörben hatáskörrel rendelkező szakhatóságokat. Az R. 2. számú melléklet III/2. pontja sorolja fel, hogy a környezetvédelmi hatóságnak mely kérdésekben kell szakhatósági állásfoglalást adnia. A zajterhelési határértékek vizsgálata kétségkívül a környezetvédelmi hatóság, így II. r. beavatkozó hatáskörébe tartozó szakkérdés, ezért a szakhatósági állásfoglalás beszerzése nem volt mellőzhető. Mindez azonban azt is jelenti, hogy az alapügynek van egy olyan elkülöníthető része, amely tekintetében a környezetvédelmi hatóság önálló döntési jogkörrel rendelkezik.
Az 1/2004. KJE határozatban foglaltak szerint a közigazgatási perben a legitimációnak, a per tárgya és a fél közötti kapcsolatnak kiemelt jelentősége van. A jogegységi határozat kimondta azt is, hogy a környezetvédő szervezet kereshetőségi joga a Kvt. 98. §-ának (1) bekezdés alapján a környezetvédelmi szakhatósági állásfoglalásokkal kapcsolatosan áll fenn és - jogszabálysértésre hivatkozással - a fél a közigazgatási határozat felülvizsgálatát csakis e vonatkozásban kérheti. Más megfogalmazásban ez azt jelenti, hogy a felperes a jogerős határozatnak csak azon rendelkezéseit támadhatja alappal, amelyek jogát vagy jogos érdekét érintik. Jelen perben ez pedig kizárólag az építésügyi hatóság határozatába foglalt környezetvédelmi szakhatósági előírásokat jelenti.
A fentiekből következik az is, hogy a nem a környezetvédelmi hatóság hatáskörébe tartozó állásfoglalást igénylő kérdéseket érintően (hullámtér, vasútbiztonsági követelmények) a felperes kereshetőségi joga nem áll fenn. (Legf. Bír. Kfv. VI. 38.150/2010., BH 2012/26.)
Az Alkotmánybíróság a társadalmi szervezetek perindítási jogával kapcsolatban elvi jelentőségű megállapításokat tett egy határozatában, amelyet e szervezetek - közigazgatási perbeli - kereshetőségi jogával kapcsolatban is alkalmazhatónak vélünk.
A környezetvédelmi érdekek védelmének képviseletére létrehozott egyesületek és más, politikai pártnak, érdekképviseletnek nem minősülő társadalmi szervezet számára biztosított perindítási jog nem az Alkotmány 57. § (1) bekezdésén alapuló jogosultság, mivel e szervezetek nem egyéni jogsérelmek orvoslására jogosultak. A perindítás indoka esetükben "a köz érdekében történő fellépés, egy alkotmányos cél és érték", a környezethez való alapjog védelme (ABH 2006/1849, 1851.).
(...) A fogyasztóvédelemről szóló 1997. évi CLV. törvény (a továbbiakban: Fgytv.) 39. §-a is a fogyasztók széles körét érintő, vagy jelentős nagyságú hátrányt okozó tevékenység esetén a jogsértővel szembeni fellépés jogát, tehát eljárási jogot biztosít a fogyasztói érdekek képviseletét ellátó társadalmi szervezet (vagy a fogyasztóvédelmi hatóság, az ügyész, valamint konkrétan meghatározott szolgáltatással kapcsolatban a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete) részére. A peres eljárás megindításának joga akkor is fennáll, ha a károsult fogyasztók személye nem állapítható meg, illetve független a kárt szenvedett fogyasztók alanyi jogérvényesítésétől. A társadalmi szervezet tehát nem a fogyasztó alanyi jogait védi, hanem közérdekből, jellegétől függő alkotmányos cél vagy érték érvényre juttatásáért lép fel. [96/2008. (VII. 3.) AB hat.]
Az érdekvédelmi és társadalmi szervezetek ügyféli minőségével kapcsolatban a törvény miniszteri indokolása a következőket tartalmazza:
Az érdekvédelmi és a társadalmi szervezet esetén figyelembe veendő szempont az is, hogy ezek a szervezetek két módon válhat a hatósági eljárásban ügyféllé: ha bizonyítja, hogy valamely ügy jogát vagy jogos érdekét közvetlenül érinti, ennek hiányában akkor, ha törvény az ügyfél jogaival ruházza fel. A fogyasztóvédelemről szóló 1997. évi CLV. törvény 46. § (2) bekezdése például úgy rendelkezik, hogy az eljáró hatóság eljárását - külön jogszabályban meghatározott jogszabályi rendelkezések megsértése miatt - ügyfélként az általuk védett fogyasztói érdekek védelme körében kezdeményezhetik azok az Európai Gazdasági Térség bármely államának joga alapján létrejött, feljogosított egységek is, amelyek a 98/27/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv 4. cikkének (3) bekezdése alapján az Európai Unió Hivatalos Lapjában közzétett jegyzéken szerepelnek. Hasonló rendelkezést tartalmaz a környezet védelmének általános szabályairól szóló 1995. évi LIII. törvény 98. § (1) bekezdése, amely kimondja, hogy a környezetvédelmi érdekek képviseletére létrehozott egyesületeket és más, politikai pártnak, érdekképviseletnek nem minősülő - hatásterületen működő - társadalmi szervezeteket a környezetvédelmi közigazgatási hatósági eljárásokban a működési területükön az ügyfél jogállása illeti meg. Kiemelendő, hogy a Ket. ezen szervezeteket nem teszi "egyenjogúvá" a Ket. 15. § (1) bekezdés szerinti ügyfelekkel: törvény e szervezetek jogait eltérően is megállapíthatja.
A rendelkezés bevezetése a társadalmi és érdekvédelmi szervezetek tekintetében sem áll tehát ellentétben az Alkotmánnyal, valamint a környezeti ügyekben az információhoz való hozzáférésről, a nyilvánosságnak a döntéshozatalban történő részvételéről és az igazságszolgáltatáshoz való jog biztosításáról szóló, Aarhusban, 1998. június 25-én elfogadott Egyezmény kihirdetéséről szóló 2001. évi LXXXI. törvénnyel (a továbbiakban: Aarhusi Egyezmény), mivel a társadalmi és érdekvédelmi szervezetek nem azáltal kerülhetnek ügyféli jogállásba a hatósági eljárás során a Ket. 15. § (5) bekezdése szerint, mert a szervezet saját jogát vagy jogos érdekét érinti az ügy, hanem mert a Ket. alapján törvény lehetővé teszi, hogy ügyfélként az általuk képviselt érdek nevében lépjenek fel. Az Aarhusi Egyezményhez fűzött kommentárok is elismerik, hogy állam meghatározhat feltételeket, hogy mikor ügyfél a környezetvédelmi szervezet, továbbá az Egyezményből nem következik az sem, hogy "actio popularis"-ként kellene mindenki számára az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférést biztosítani. Az Aarhusi Egyezményhez kapcsolódó jogesetekből is az tűnik ki, az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférés követelménye feltételezi, hogy a társadalmi szervezet előzetesen részt vett a hatósági eljárásban.

Az önkormányzatok kereshetőségi joga

Kereshetőségi jog illeti meg az önkormányzatot a parkolási rendszer kérdését érintő építési ügyben.
A beavatkozó Sz., R út 2. szám alatt, az 5. hrsz.-ú épületben, 1645 m2 alapterületű üzletházat üzemeltet. A beavatkozó 2003. augusztus 29-én kérte 85 m2 alapterület rendeltetés megváltoztatásának engedélyezését, ruha- és cipőárusításra, kereskedelmi tevékenység folytatására. A város jegyzője, mint elsőfokú építésügyi hatóság a benyújtott kérelmet és mellékleteit hiányosnak ítélte, ezért a beavatkozót többször hiánypótlásra szólította fel. A pótlólag benyújtott módosított helyszínrajzot sem találta elfogadhatónak az építésügyi hatóság, ezért a kérelmet a 2003. október 18-án kelt határozatával elutasította.
Az alperes a 2004. január 22-én kelt határozatával az elsőfokú határozatot megváltoztatta és a tervdokumentációban 18., 19. számmal jelzett helyiségek rendeltetésének megváltoztatását kereskedelmi tevékenység céljára engedélyezte. Határozata indokolása szerint a városközpontban levő épület településközponti vegyes területen van, ahol alapfokú ellátást biztosító kereskedelmi tevékenység folytatható. A rendeltetésváltozással érintett helyiségcsoport önálló rendeltetési egységnek minősül, ezért az Országos Településrendezési és Építési Követelményekről szóló 253/1997. (XII. 20.) Korm. rendelet (a továbbiakban: OTÉK) 42. §-ának (1) bekezdése alapján meghatározott parkolóhely biztosítása kötelező. Az épület előtt öt, az ingatlan udvarán húsz gépjármű-parkolóhely biztosítható, a teljes épületben működő kereskedelmi és szolgáltató egységek után a parkoló-szükséglet huszonhárom darab, így ez megoldottnak tekinthető.
A felperesi önkormányzat keresetet nyújtott be az alperes határozatának felülvizsgálata iránt. Az elsőfokú bíróság ítélettel döntött és az érdemi kérdés vizsgálata nélkül a felperes keresetét elutasította, mert álláspontja szerint a felperes kereshetőségi joggal nem rendelkezik az érintett építésügyi hatósági ügyben.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, melyben kérte a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság új eljárásra utasítását.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati eljárást elrendelte és a kérelmet az alábbiak szerint alaposnak találta:
Az Ötv. 8. §-ának (1) bekezdése értelmében a települési önkormányzat feladata - többek között - a településfejlesztés, a településrendezés, az épített és természeti környezet védelme, a helyi közutak és közterületek fenntartása, helyi tömegközlekedés. A települési önkormányzat e rendelkezések alapján az épített környezet alakításáról és védelméről szóló 1997. évi LXXVIII. törvény (a továbbiakban: Étv.) 6. § (1) bekezdésében foglaltak szerint a településrendezési feladatkör ellátása érdekében építésügyi feladatot lát el. Ennek keretében az Étv. 6. §-a (3) bekezdésének a) pontja alapján a települési önkormányzat és szervei a településrendezési feladatukat a helyi építési szabályzat, valamint a településrendezési tervek elkészíttetésével és azok elfogadásával látják el. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a helyi települési önkormányzat kereshetőségi joggal nem rendelkezik azokban az ügyekben, amelyek a helyi érdekű közügyet - és ezáltal önkormányzati feladatuk ellátását - érintik.
A perbeli hatósági ügyben való érintettsége okán a felperes kereshetőségi joga fennáll, mert a beavatkozó építésügyi hatósági ügyében a parkolóhelyek tervezett kialakítása, a parkoló gépkocsik elhelyezésének biztosítása közvetlenül érinti a városközpontra előírt szabályozási tervet. (Legf. Bír. Kfv. II. 39.231/2004., Hiv. Gy. 2005/1265.)
Az önkormányzatnak az ingatlan-nyilvántartási eljárásban gyakorolható perindítási jogosultságával foglalkozik az alábbi eset, azonban általános jogosultságként is értelmezhető. Az üggyel kapcsolatban a Legfelsőbb Bíróság arra mutatott rá, hogy ha az ingatlan-nyilvántartási eljárás az adott földrészlet tekintetében a helyi önkormányzat szabályozási (rendezési) tervében meghatározott településrendezési feladatait érinti, az önkormányzatot megilleti a perindítási jogosultság.
A K.-i Körzeti Földhivatal határozatával ingatlan adatváltozást (elnevezést) vezetett át a h.-i 988. helyrajzi számú belterületi ingatlan tulajdoni lapján, melynek során kivett "közterület (díszkert) helyett "kivett beépítetlen terület" elnevezést tüntetett fel. Az adatváltozás átvezetésére a beavatkozó tulajdonosok kérelme, továbbá a helyszínen tapasztalt állapot figyelembevételével került sor.
A felperes fellebbezése folytán az alperes határozatával az ingatlan-nyilvántartásról szóló 1997. évi CXLI. törvény (a továbbiakban: Inytv.) 4. § (1) és (2) bekezdése, 5. §-ának (1)-(3) bekezdései 27. §-ának (1) bekezdése és az 1997. évi LXXVIII. törvény 2. §-ának (13) bekezdése alapján helybenhagyta az elsőfokú közigazgatási határozatot. Határozata indokolásában megállapította, hogy az ingatlan mintegy 38 évre visszamenőleg nem volt önkormányzati tulajdon, az korábban a Magyar Állam tulajdonaként volt bejegyezve, majd tulajdonjogát a Z. Közlekedési Rt. szerezte meg, és további tulajdonosváltozások révén adásvétel jogcímén szerezték meg jelenlegi tulajdonosai (a beavatkozók).
A felperes keresetében kérte a közigazgatási határozatok hatályon kívül helyezését.
A Legfelsőbb Bíróság arra mutatott rá, hogy a 2/2004. KJE jogegységi határozat indokolásában kifejtettek szerint az Áe. 3. § (4) bekezdésének első és második fordulatát nem lehet egymástól elszakítottan értelmezni. Az ügyfélképesség mindkét fordulata feltételezi az ügy által történő érintettséget. Az ügyféli érintettségnek - a fél jogát vagy törvényes érdekét illetően - mindig a közigazgatási határozattal összefüggésben kell fennállnia. A feladatkörében eljáró szervet is akkor illetik meg az ügyfél jogai, ha az ügy feladatkörének jogszerű ellátását közvetlenül érinti. Irányadó ez az önkormányzatok esetében is.
A Legfelsőbb Bíróság a rendelkezésre álló peradatok alapján megállapította, hogy a h.-i 988. helyrajzi számú közterületként meghatározott ingatlan megnevezésének változásáról hozott földhivatali határozat a felperesi önkormányzat Ötv. 8. § (1) bekezdésében írt településrendezési, településfejlesztési feladatait érinti, tekintettel arra, hogy a H. város Építési Szabályzatáról és Szabályozási Tervéről szóló 41/2003. (XII. 22.) rendelet - és a korábbi, H. városközpontjára vonatkozó részletes rendezési tervet szabályozó 9/1995. (III. 25.) rendelet egyebek mellett - a perbeli ingatlant magában foglaló területre tartalmaz szabályozási előírásokat. Az Ötv. e rendelkezése értelmében az önkormányzat feladatát képezi a helyi közszolgáltatások körében a településfejlesztés, a településrendezés, az épített és természeti környezet védelme. Ha mindezek védelme érdekében lép fel az önkormányzat a felülvizsgálni kért ingatlan-nyilvántartási eljárásban, az Áe. 72. §-ának (1) bekezdése, illetve a Pp. 327. §-ának (1) bekezdése értelmében a perindítási jogosultság megilleti, mivel feladatkörét az ügy érinti. A perbeli ingatlant közpark létesítésére kívánja az önkormányzat felhasználni, amely fejlesztési cél megvalósítása érdekében a 38/2004. (X. 1.) Ökt. rendelet 1. számú melléklete alapján az önkormányzat elővásárlási joga is bejegyzésre került az ingatlan-nyilvántartásba.
A fentieken túlmenően a felperes a közigazgatási eljárásban ügyfélként vett részt; fellebbezését az alperes befogadta, azt érdemben elbírálta, a felperes ügyféli minőségét elismerte. A beavatkozók a felperes ügyféli minőségét a felülvizsgált közigazgatási ügyben nem vitatták, így a felperest az Áe. 72. § (1) bekezdése alapján - mint a közigazgatási eljárás ügyfelét - megillette a keresetindítási jog. Az Inytv. az Áe. 72. §-ával ellentétes rendelkezést nem tartalmaz, mivel 58. §-ának (3) bekezdéséből megállapíthatóan a földhivatali eljárásban érdekelt számára is egyértelműen biztosítja a bírósági jogorvoslat igénybevételét.
A megyei bíróság döntése meghozatalánál figyelmen kívül hagyta a 2/2004. KJE számú jogegységi határozatot, így tévesen ítélte meg azt, hogy a felperes kereshetőségi jogosultsággal nem rendelkezik az alperesi határozatok felülvizsgálata iránt. Téves jogi álláspontja miatt a megyei bíróság nem végezte el az alperesi határozatok kereseti kérelemnek megfelelő felülvizsgálatát. (Legf. Bír. Kfv. III. 37.077/2006., BH 2007.144.)
Önkormányzat perindítási jogosultsága fennáll a fokozottan érzékeny területen a csatornázás elmaradásával létesített építkezés kapcsán.
Az alperesi beavatkozók részére E. Város Jegyzője, mint elsőfokú építésügyi hatóság a 2005. május 3-án kelt határozatával építési engedélyt adott a 0912/177 helyrajzi számú ingatlanon lakóépület építésére. Előírta az építési engedély feltételeként a P. Lakópark Kft., mint a területén lévő szennyvízcsatorna hálózat tulajdonosa és kezelője hozzájáruló nyilatkozata alapján a szennyvízcsatorna hálózatba történő csatlakozást, valamint a szomszédos ingatlan tulajdonosainak hozzájárulása folytán az ivóvízvezetékre való csatlakozást.
Az elsőfokú építésügyi hatóság 2009. augusztus 13-án az ingatlanon helyszíni szemlét tartott és a helyszíni szemlét követően a lefolytatott bizonyítás eredményeként azt állapította meg, hogy a vízközmű ellátására vonatkozó, az építési engedély feltételeként előírt kötelezettségüknek az alperesi beavatkozók nem tettek eleget, a szennyvízcsatorna hálózatra nem kötöttek rá. Az épített környezet alakításáról és védelméről szóló 1997. évi LXXVIII. törvény (a továbbiakban: Étv.) 44. § (1) és (3) bekezdése alapján megállapította, hogy a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) 114. § (1) bekezdése alapján a használatbavételi engedélyt adó határozat jogsértő, ezért a 2009. szeptember 18-án kelt határozatával a használatbavételi engedélyt adó határozatát visszavonta, kötelezte az alperesi beavatkozókat az építési engedélyben előírt közművekre vonatkozó előírások teljesítésére.
A határozat ellen az alperesi beavatkozók fellebbezést nyújtottak be és az alperes jogelődje, a Regionális Államigazgatási Hivatal a 2009. november 16-án kelt határozatával az elsőfokú, visszavonásról rendelkező határozatot megsemmisítette azzal, hogy a Ket. - a határozat meghozatala idején hatályos - 114. § (3) bekezdése alapján a használatbavételi engedélyt adó határozat nem vonható vissza, mert az épületet ténylegesen használatba vették, a határozat visszavonására az alperesi beavatkozók jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jogaira tekintettel nincs mód.
A felperes az alperes határozatának felülvizsgálata iránt keresetet nyújtott be.
Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét elutasította azzal, hogy az önkormányzat az adott ügyben hatóságként járt el, ezért a felperesre a Ket. 15. § (1) bekezdésében felsorolt ügyféli jogállás nem vonatkoztatható és kiterjesztően sem alkalmazható, ezért a felperes a Pp. 327. § (1) bekezdés a) és b) pontja alapján sem jogosult a per megindítására.
A jogerős ítélet ellen a felperes felülvizsgálati kérelmet nyújtott be.
A felülvizsgálati kérelem az alábbiak szerint alapos.
Az elsőfokú bíróság figyelmen kívül hagyta a felperes által a per első tárgyalásán hivatkozott 2/2004. KJE jogegységi határozatot. E jogegységi határozat 1. pontja értelmében az Ötv. 1. és 8. §-ában előírt feladataik körében a helyi önkormányzatokat megilleti - a Ket.-et megelőzően hatályban volt - az államigazgatási eljárás általános szabályairól szóló 1957. évi IV. törvény (a továbbiakban: Áe.) 3. § (4) bekezdésében meghatározott ügyféli, valamint a Pp. 327. § (1) bekezdésében szabályozott perindítási jogosultság.
A jogegységi határozat 2. pontja értelmében a helyi önkormányzat perindítása esetén is az igényérvényesítési jogosultság (kereshetőségi jog) fennállásának megállapítása a jogvita érdemére tartozó kérdés, a kereshetőségi jog hiányában a kereset ítélettel való elutasításának van helye.
Helytállóan hivatkozott a felperes a felülvizsgálati kérelmében arra, hogy az elsőfokú bíróság tévesen tekintette a felperesi önkormányzatot az építési ügyben eljáró hatóságnak, ugyanis az építésügyi hatóság a 219/2004. (VII. 21.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Korm. r.) 1. § (1) bekezdés a) és b) pontja értelmében nem a települési önkormányzat, hanem a jegyző. Az Ötv. 8. § (1) bekezdése alapján a települési önkormányzat feladatkörébe tartozik többek között a vízrendezés, a csapadékvíz elvezetés, a csatornázás, amely feladatok az önkormányzatot terhelik. A csatornázás önkormányzati feladatkörbe tartozik, ezért a fokozottan érzékeny területen a szennyvízelvezetés módja tekintetében az önkormányzat érintettsége fennáll, a feladatkörét érintő ügyben az ügyfélképessége megállapítható. Kiemelendő, hogy az E. település a 27/2004. (XII. 25.) KvVM rendelet 1. §-a alapján fokozottan érzékeny, illetve kiemelten érzékeny felszín alatti vízminőség védelmi területen lévő település, ezért a felszín alatti vizek védelmére vonatkozó, a Korm. r. 10. § (2) bekezdése a) és b) pontjában foglalt tilalom érvényesítése folytán a felperest megilleti az ügyféli jogállás a perbeli esetben, arra is figyelemmel, hogy az építési engedély kikötései között szerepelt a szennyvízbekötés előírása, amelynek nem vitásan az alperesi beavatkozók nem tettek eleget, mert a Korm. r. 10. § (2) bekezdés b) pontjába ütközően derítőt építettek és ezen a területen tiltott szikkasztást végeznek. (Legf. Bír. Kfv. VI. 37.843/2010., BH 2011/295.)
Nem alapozza meg ugyanakkor az önkormányzat kereshetőségi jogát a finanszírozási szabály, hogy a rendszeres szociális ellátás 10%-át az önkormányzat fizeti meg.
A Megyei Jogú Város Jegyzője határozatával T. J. nem foglalkoztatott rendszeres szociális segélyre való jogosultságát egyedülállóként 2007. május 1. napjától megállapította.
Határozatával a rendszeres szociális segély folyósítását - az együttműködési kötelezettség súlyos megszegése miatt - 2007. november 1. napjától megszüntette.
Az alperesi beavatkozó a határozat ellen fellebbezéssel élt, amelynek elbírálása során az alperes jogelődje a 2008. február 11. napján kelt másodfokú határozatával az elsőfokú határozatot megváltoztatta, oly módon, hogy a rendszeres szociális segély folyósítását a másodfokú határozat jogerőre emelkedésének napjától kezdődően szüntette meg.
A másodfokú határozat indokolása szerint az elsőfokú hatóság tévesen állapította meg a megszüntetés dátumát, ugyanis 2007. november 26-án jutott tudomására az a tény, hogy az alperesi beavatkozó az együttműködési kötelezettségét megszegte, a megszüntetés viszont a tudomásra jutás napját megelőző dátummal, 2007. november 1. napjától történt.
Abban az esetben, ha a szociális hatáskört gyakorló szerv nem állapítja meg a szociális ellátás jogosulatlan, vagy rosszhiszemű igénybevételét, a rendszeres pénzellátásra való jogosultság visszamenőleg megszüntetésre nem kerülhet.
A felperes keresetében az alperes határozatának felülvizsgálatát, hatályon kívül helyezését, és az elsőfokú hatóság határozatának helybenhagyását kérte.
A felperes előadta, hogy ügyféli minőségét a Pp. 327. § (1) bekezdése tükrében az Sztv. 124. § (1) bekezdésére alapítja, tekintettel arra, hogy a rendszeres szociális ellátás 10%-át az önkormányzat fizeti meg.
A megyei bíróság a felperes keresetét elutasította.
Hangsúlyozta a megyei bíróság, hogy az önkormányzat ügyfélképességét csak akkor indokolt elismerni, ha a közigazgatási ügy az önkormányzat feladatkörét, annak jogszerű gyakorlását közvetlenül érinti.
A megyei bíróság megítélése szerint az alapügy az önkormányzati feladatkört közvetlenül nem érinti, jogszerű gyakorlását nem sérti vagy veszélyezteti, arra csak közvetetten gyakorol hatást.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, annak hatályon kívül helyezését kérte, a keresetében foglaltakat fenntartotta.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A felülvizsgálati kérelem tartalmi elemzése alapján - összevetve azt a felperes perbeli előadásával - a Legfelsőbb Bíróság rámutat a következőkre.
A felperes keresetében ügyféli minőségét a Pp. 327. § (1) bekezdése tükrében az Sztv. 124. § (1) bekezdésére hivatkozással jelölte meg, arra tekintettel, hogy a rendszeres szociális ellátás 10%-át az önkormányzat fizeti meg.
Helytállóan hivatkozott a megyei bíróság a Pp. 327. § (1) bekezdésében és a Ket. 15. §-ában foglaltakra, és azok értelmezése alapján jogszerűen jutott azon következtetésre, hogy a felperes - mint helyi önkormányzat - ügyféli minőségét az adott hatósági eljárásban az Sztv. 124. § (1) bekezdésében foglalt finanszírozási szabály nem alapozhatja meg.
Az alperes a beavatkozó rendszeres szociális segélye megszüntetése tárgyában az elsőfokú határozatot akként változtatta meg, hogy a megszüntetési időpontot módosította; ezen döntése az önkormányzat feladatkörét, és annak jogszerű gyakorlását közvetlenül nem érintette.
Megjegyzi a Legfelsőbb Bíróság, hogy a 2007. évi CLXIX. törvény a Magyar Köztársaság 2008. évi költségvetéséről 3. számú mellékletének 9. "Pénzbeli szociális juttatások" pontja a helyi önkormányzatok normatív hozzájárulásait szabályozza, miszerint a hozzájárulás az Sztv. alapján nyújtható pénzbeli és természetbeni szociális és gyermekjóléti ellátásokhoz kapcsolódik.
A hozzájárulás tartalmazza - többek között - a rendszeres szociális segély forrását. A hozzájárulás a települési önkormányzatokat a lakosságszám alapján - a települések szociális jellemzőiből képzett mutatószám szerint -, differenciáltan illeti meg.
A mutatószám kialakításában, 30%-os súllyal, a rendszeres szociális segélyben részesülőknek a települési önkormányzatok visszaigénylése alapján nyilvántartott számának 2007. március, június és szeptember havi együttes létszámadataiból számított átlaga számítandó.
A költségvetési törvény alapján az egyes szociális feladatokhoz kiegészítő támogatás is kapcsolódik. Eszerint a támogatás az Sztv. alapján rendszeres szociális segélyben részesülő személyek számára kifizetett összeg fedezetére szolgál.
Az Sztv. 124. § (1) bekezdése szerint a rendszeres szociális segély 37/E. §-a szerint folyósított összegének 90%-át a központi költségvetés megtéríti.
A pénzbeli szociális ellátások megállapításával és felülvizsgálatával kapcsolatos feladat- és hatáskörök az Ötv. megalkotásával egyidejűleg lettek megállapítva.
Az azóta eltelt időszakban a szociális ellátások többségének jogosultsági feltételei és finanszírozásuk módja a normativitás irányába tolódott el, miközben a hatósági jogkörök változatlanul önkormányzati hatáskörben maradtak. A törvény így azon jövedelempótló jellegű ellátásokkal kapcsolatos feladatokat, amelyek teljes mértékben normatív módon, az ágazati jogszabályokban meghatározott jogosultsági, illetve eljárási szabályok alapján kerülnek megállapításra (időskorúak járadéka, rendszeres szociális segély, alanyi jogú ápolási díj), a települési önkormányzat képviselő-testülete hatásköréből a jegyző hatáskörébe helyezte át.
Mindebből következően a perbeli esetben nem ismerhető el az önkormányzat ügyféli minősége, így perbeli legitimációja sem; mivel az a közigazgatási ügyben a törvényben meghatározott önkormányzati feladatkört - nevezetesen a szociális ellátásról való gondoskodást [Ötv. 1. § és 8. § (1) bekezdése] - közvetlenül nem érinti, jogszerű gyakorlását nem sérti vagy veszélyezteti, arra csak közvetett hatást gyakorol.
A felperes kereshetőségi joga hiányában jogszerűen döntött ezért a megyei bíróság a felperesi kereset elutasításáról, a megtámadott határozat bírósági felülvizsgálatára nincs jogszabályi lehetőség. (Legf. Bír. Kfv. IV. 37.177/2009., KGD 2010/7-8. 182.)

A Kúria a perindítási jogosultság és a kereshetőségi jog összefüggésével foglalkozik következő eseti döntésében. Rámutat arra, hogy ha az eljárásban a felperes nem minősül ügyfélnek, fel sem merülhet a kereshetőségi jog fennállásának vagy hiányának vizsgálata. Kereshetőségi jog nincs perindítási jogosultság nélkül.

Közigazgatási perben kizárólag a perindítási jogosultsággal rendelkező ügyfél esetében vizsgálandó a kereshetőségi jog fennállása, illetve annak hiánya.

[1] Az irányadó tényállás szerint a természet védelméről szóló 1996. évi LIII. törvény (a továbbiakban: Tvt.) 23. § (2) bekezdése alapján fokozott védelem alatt álló B. Vár-barlang hasznosítására az Országos Környezetvédelmi és Természetvédelmi Hivatal határozatával adott engedélyt a felperes jogelődjének. A felperes 2005. június 27-én kérelmet nyújtott be a Környezetvédelmi és Vízügyi Miniszterhez "névváltozás átvezetése" iránt a hasznosítási engedély tekintetében. A hatóság a beadványt barlanghasznosítási engedély iránti kérelemnek tekintette és elutasította. A határozat ellen a felperes keresetet terjesztett elő, amit a Fővárosi Bíróság ítéletével elutasított. A jogerős ítélet ellen benyújtott felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bíróság végzésével hivatalból elutasította.
[2] Az alperesi beavatkozó 2011. április 18-án barlanghasznosítási kérelmet nyújtott be az alperesi jogelődhöz, a Vidékfejlesztési Minisztériumhoz, amely határozatával a B. Vár-barlang tömegturisztikai célú hasznosítását a beavatkozó részére engedélyezte.
[3] A felperes keresetet nyújtott be az alperes jogelődjének határozata ellen, melyben annak hatályon kívül helyezését és az alperes új eljárásra kötelezését kérte. Perindítási jogosultságát arra alapította, hogy az eljárásban ügyfélként vett részt, amit az bizonyított, hogy az eljárás megindításáról értesítést kapott, és részére a határozatot is kézbesítették.
[4] Az elsőfokú bíróság ítéletében a felperes keresetét elutasította a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 327. § (1) bekezdésére, valamint a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) 15. § (1) bekezdésére hivatkozással. Megállapította, hogy önmagában az, hogy az eljárás megindulásáról szóló értesítést és a határozatot megküldte a felperes részére az alperesi jogelőd, nem eredményezte azt, hogy ügyfélnek minősülne, mert a Ket. 15. § (1) bekezdés szerinti ügyfélfogalomba a felperes nem tartozott bele. Az alperesi beavatkozó részére kiadott barlanghasznosítási engedély a felperes jogát, jogos érdekét nem érintette, mert a B. Labirintus Kft. nem rendelkezett és nem rendelkezik barlanghasznosítási engedéllyel. A felperesnek közvetlen jogi érdekeltsége, kereshetőségi joga nem volt az ügyben.
[5] A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, melyben kérte annak hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára utasítását. Hivatkozott a Pp. 327. § (1) bekezdésére és a Ket. 15. § (1) bekezdésére. Előadta, hogy a közigazgatási határozat meghozatalakor az ingatlan használója és birtokosa volt, ezért az engedély iránti kérelem elbírálása során ügyfélnek kellett volna tekinteni.
[6] Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérte.
[7] A Kúria a felülvizsgálati kérelmet a Pp. 274. § (1) bekezdése alapján tárgyaláson kívül bírálta el.
[8] A felülvizsgálati kérelem alaptalan.
[9] A Kúria elsőként leszögezte, hogy a Pp. 327. § (1) bekezdése szerint a közigazgatási per indítására jogosult: a) az ügyfél, b) a kifejezetten rá vonatkozó rendelkezés tekintetében az eljárás egyéb résztvevője. A Ket. 15. § (1) bekezdése szerint ügyfél az a természetes vagy jogi személy, továbbá jogi személyiséggel nem rendelkező szervezet, akinek jogát vagy jogos érdekét az ügy érinti.
[10] A Kúria szerint - ahogyan azt az elsőfokú bíróság is megállapította - önmagában az, hogy az alperesi jogelőd megküldte a felperes részére az eljárás megindulásáról szóló értesítést, valamint a határozatot, nem eredményezte automatikusan azt, hogy a felperes ügyfélnek minősült volna, ugyanis a felperes a Ket. 15. § (1) bekezdése szerinti ügyfélfogalomba nem esett bele, a felperes jogát, jogos érdekét a perbeli ügy, tehát a beavatkozó részére kiadott barlanghasznosítási engedély nem érintette. Megállapítható volt az iratokból, hogy a határozat a felperesre vonatkozóan nem tartalmazott rendelkezést, a felperes nem rendelkezett barlanghasznosítási engedéllyel, a terület jogcím nélküli birtokosa volt. Ugyanakkor kiemelte, hogy a felperes által kért barlanghasznosítási engedélyt a hatóság elutasította, ez ellen a felperes keresetet terjesztett elő, amit a Fővárosi Bíróság ítéletével elutasított, a jogerős ítélet ellen benyújtott felülvizsgálati kérelmét pedig a Legfelsőbb Bíróság hivatalból elutasította. Tehát a felperes a barlanghasznosítási engedély iránti kérelem tekintetében abban az eljárásban volt ügyfél, melyet a Fővárosi Bíróság jogerősen elbírált. Azonban jelen eljárásban a felperes nem minősült ügyfélnek, így a beavatkozó részére adott barlanghasznosítási engedéllyel kapcsolatos határozattal szemben nem volt jogosult közigazgatási per megindítására.
[11] A Kúria álláspontja szerint az elsőfokú bíróság helyesen állapította meg, hogy a felperes a jelen felülvizsgálat tárgyát képező engedélyezési ügyben nem volt ügyfél, azonban tévesen jutott arra a következtetésre, hogy a felperes kereshetőségi joga hiányában nem volt jogosult perindításra.
[12] A Kúria rámutatott, hogy perindítási jogosultság hiányában fel sem merülhet a kereshetőségi jog fennállásának, illetve hiányának vizsgálata. Kereshetőségi joga csak a perindításra jogosult ügyfélnek lehet, jelen ügyben a felperes nem volt ügyfél, a közigazgatási eljárási jogviszony alanya. Tehát az elsőfokú bíróságnak a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül el kellett volna utasítania, illetve ennek hiányában a Pp. 157. § a) pontja alapján a pert meg kellett volna szüntetnie.
[13] A Kúria megjegyezte, hogy a felperes által hivatkozott, 25 éve fennálló hasznosítási joga nem alapozta meg ügyféli jogállását, közigazgatási per indítására vonatkozó jogosultságát, mert a jogcím nélküli birtoklás polgári jogi értelemben fennálló jogos érdeket alapíthat meg, közigazgatási jogi értelemben közvetlen jogi érdek nem volt megállapítható.
[14] Mindezek alapján a Kúria a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (4) bekezdése alkalmazásával hatályon kívül helyezte, és a pert a Pp. 275. § (2) bekezdése, valamint a Pp. 270. § (1) bekezdése szerint alkalmazandó Pp. 157. § a) pontja és 130. § (1) bekezdés e) pontja alapján megszüntette (Kúria Kfv.III.37.323/2013/5., KGD 2016.84.).

Az ügyfél eljárási képessége

A közigazgatási eljárásjog eddig nem foglalkozott az ügyfél eljárási képességével. Ennek párdarabja a polgári jogban a cselekvőképesség, a polgári eljárási jogban a perbeli cselekvőképesség.
A Ket. a természetes személyek eljárási képességéről rendelkezik. Nem tudható, hogy - ha már a jogalkotó új eljárásjogi intézményt teremt - miért rendelkezik csak erről? A polgári perjog is együtt rendelkezik a cselekvőképtelenek és a jogi személyek eljárásáról: nevükben a törvényes képviselő jogosult eljárásra. Ez a közigazgatási eljárásban sem közömbös szempont, arról már nem is szólva, hogy a jogi személyiség nélküli szervezetek eljárási képessége miként alakul, ki jogosult nevükben eljárni.
A természetes személyek ügyfélképességét [Ket. 15. § (7) bek.] az eljáró hatóság hivatalból köteles vizsgálni, s annak hiányában a törvényes képviselőt kell bevonni az eljárásba.
A természetes személyek eljárási képessége a polgári jogi cselekvőképességhez igazodik, a cselekvőképes személynek eljárási képessége van. A korlátozott cselekvőképességgel rendelkező személyt (új Ptk. 2:12. és 2:20. §) jogszabályban meghatározott esetben illeti meg az eljárási képesség. Kérdés, hogy az új Ptk.-ban meghatározott jognyilatkozatok - amelyeket a korlátozottan cselekvőképes maga is megtehet - ilyen - jogszabályban meghatározott - esetnek minősülnek-e, vagy csak közigazgatási jogszabály rendelkezhet így. Jellemzően a közigazgatási jogszabályok tartalmazhatnak ilyen szabályozást, azonban adott esetben az új Ptk. rendelkezései is alkalmazhatóak, különösen a belátási képesség korlátozottságának részlegességre esetén (új Ptk. 2:20. §).
A Ket. az ügyfél eljárási képességéről rendelkezik, rendelkezései a közigazgatási-hatósági eljárásra vonatkoznak. Az ügyfél eljárási képessége és a perbeli cselekvőképesség azonban nem feltétlenül esik egybe, elsősorban a korlátozottan cselekvőképesek vonatkozásában. Előfordulhat, hogy a polgári jog szabályai szerint valaki korlátozottan cselekvőképes, de a Ptk. vagy a Pp. teljes perbeli cselekvőképesnek minősíti. Ezek a rendelkezések a polgári perre vonatkoznak, adott esetben az ügyfél eljárási képességét is megalapozhatják. Ezek az esetek különösebb problémát nem okoznak a közigazgatási eljárásban és a közigazgatási perben sem. A közigazgatási jogszabályok azonban ezeken az eseteken kívül is feljogosíthatják a korlátozott cselekvőképességgel rendelkezőt az eljárási képességgel. A közigazgatási perben azonban ez önmagában nem jelent perbeli cselekvőképességet.
Szeretnénk azonban mindenkit megóvni attól, hogy az ügyfélképesség fogalmát a fentieknél szélesebben értelmezzék.
A Ket. 15. §-a az ügyfél jogairól (jogosultságairól), továbbá ügyfélnek minősülő személyről rendelkezik. Az ügyfél jogállását az határozza meg, hogy jogát vagy jogos érdekét az ügy érinti. Ez a jogállás nem keverhető össze az ügyfél eljárási képességével. Az egyik a "közjogi jogképesség", a másik a "közjogi cselekvőképesség" esete. Ugyanez vonatkozik a közjogi jogképességre, amely - a Pp. 327. § (4) bekezdése szerint - kiterjed arra is, hogy közigazgatási perben peres fél legyen.
A következőkben ismertetendő ügyben a bíróság - szerintünk - indokolatlanul használja az ügyfélképesség kifejezést, ettől eltekintve azonban a döntés helyesen mutat rá az ügyfélfogalom értelmezésére.
A hatósági eljárásnak ugyanis lehet olyan szereplője, amelynek jogszabály bizonyos - nem ügydöntő - hatáskört biztosít. A perben való felperesi vagy alperesi részvételére azonban csak akkor kerülhet sor, ha ügyfélnek tekinthető (jogát vagy jogos érdekét az ügy érinti), illetőleg, ha közigazgatási jogképességgel rendelkezik. A helyi birtokhasznosítási bizottság szerepe a földhasználati nyilvántartásba való bejegyzésre irányuló eljárásban a tulajdonosi nyilatkozatok véleményezésére korlátozódik a perben nem ügyfél.
A Magyar Állam tulajdonát képező a "B." 2002. Kft.-nek 2018. december 31. napjáig haszonbérleti szerződés alapján földhasználati joga bejegyzésre került a nyilvántartásba. A "B." 2002. Kft. felszámolás alá került, melynek során a felszámoló a haszonbérleti szerződéssel hasznosított területeket a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. (MNV Zrt.) bérbeadónak visszaadta, amely azt 2009. december 9. napján visszavette; ezt követően a G. Zrt. részére ideiglenes földhasználati engedélyt adott ki, melynek időtartamát 2010. október 31. napjáig, illetve visszavonásig határozta meg. Az engedély alapján az új földhasználó földhasználati jogának nyilvántartásba történő bejegyzését kérte, csatolva a bejelentési adatlapokat, cégkivonatot, aláírási címpéldányt, valamint az MNV Zrt. Megyei Területi Irodája által kiadott ideiglenes földhasználati engedélyt. Kérelméhez - felhívás ellenére - nem csatolta annak igazolását, hogy a földhasználó kiválasztása pályázat alapján, és a helyi birtokhasznosítási bizottság véleményének kikérésével történt.
Az elsőfokú hatóság 2010. február 24. napján kelt határozatával a korábbi földhasználó "B." 2002. Kft. földhasználati jogát 2009. december 30. napjával törölte, egyben az új földhasználó, a G. Zrt. földhasználatának nyilvántartásba vételére irányuló kérelmét elutasította.
Elutasításának indokolásában kitért arra, hogy a földhasználó személyét nem pályázat útján választották ki, továbbá nem kérték a helyi birtokhasznosítási bizottság véleményét, a megállapodást nem foglalták írásos szerződésbe; ezzel megsértették a Ptk. 452. § (3) bekezdését, továbbá a nemzeti földalapról szóló 2001. évi CXVI. törvény (a továbbiakban: NFA tv.) 13/A. § (6) bekezdését, valamint az állami vagyonnal való gazdálkodásról szóló 254/2007. (X. 4.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Kr.) 31. § (2) bekezdésében foglaltakat.
A G. Zrt. fellebbezése folytán eljárt alperes 2010. június 1. napján kelt határozatával az elsőfokú hatósági határozatot megváltoztatta, egyúttal elrendelte a fellebbező földhasználati nyilvántartásba történő bejegyzését a perbeli földrészletek vonatkozásában.
Az alperesi álláspont szerint az új földhasználó a nyilvántartásba vételhez szükséges bejelentési adatlapot benyújtotta, mellékelte az MNV Zrt. által kiállított ideiglenes földhasználati engedélyt is.
Rámutatott, hogy a földhivatalnak - mint a földhasználati nyilvántartást vezető ingatlanügyi hatóságnak - elsődleges feladata a termőföldek valós földhasználati viszonyainak nyilvántartása.
Az alperesi álláspont szerint az MNV Zrt. által kiadott földhasználati engedély és az engedélyhez a jogosult által kitöltött - mindkét fél által aláírt - bejelentési adatlap megalapozta a földhasználati bejelentést és a nyilvántartásba vételt. Elismerte, hogy a Kr. 31. § (2) bekezdése szerinti bizottság véleménye nem került beszerzésre, azonban ez nem eredményezte az automatikus érdemi semmisséget.
Hivatkozott a bizottság véleményezési jogkörének terjedelmére.
A fenti határozat ellen a birtokhasznosítási bizottság felperes terjesztett elő kereseti kérelmet, melyben a Ptk. 452. § (3) bekezdésében és a Kr. 31. § (2) bekezdésében foglalt előírások megsértése miatt kérte az alperesi határozat hatályon kívül helyezését.
Hangsúlyozta, hogy ideiglenes földhasználati engedély kiadására csak az állami tulajdonú termőföld hasznosítására vonatkozó nyilvános pályázat lezárásáig van lehetőség; ilyen pályázat kiírása nem volt igazolt.
Az alperesi ellenkérelem - a határozati indokokat fenntartva - a kereset elutasítását indítványozta, vitatva a felperesnek a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló, többször módosított 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) 15. § (1) bekezdésében foglalt ügyféli jogállását.
Az eljárt megyei bíróság jogerős ítéletével az alperes határozatát hatályon kívül helyezte, és az alperest új eljárás lefolytatására kötelezte. Indokolásában kifejtette, hogy az NFA tv. több rendelkezése [NFA tv. 4/A. § (1) bek., 13. § (1) bek., 16. § (1) bek.] rendelkezik a helyi birtokhasznosítási bizottságnak a pályázat elbírálásába történő bevonásáról, illetve véleményének beszerzéséről.
A Kr. 31. § (2) bekezdése szerint az ideiglenes földhasználatba adás esetén sem mellőzhető a bizottság véleményének kikérése. A bíróság megállapította, hogy pályázati eljárás az ideiglenes földhasználatba adáskor nem volt, a bizottság véleményét nem kérték meg; ezt a G. Zrt., illetve az MNV Zrt. csatolni nem tudta.
A bíróság nem osztotta a felperesnek a Ptk. 452. § (3) bekezdésére alapított - a kötelező írásba foglalás elmaradásán nyugvó -, érvénytelenség megállapítására vonatkozó álláspontját. A földhasználati nyilvántartásbavétel szabályairól szóló 356/2007. (XII. 23.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Földhasználati rendelet) szabályait is figyelembe véve, ugyanakkor jogszabálysértőnek tartotta a véleményezés lefolytatása nélküli - az MNV Zrt. részéről kiadott földhasználati engedély alapján történő - földhasználati nyilvántartásba vételt.
Nem értett egyet a bíróság az alperesnek a felperes ügyféli jogosultságának hiányára vonatkozó érvelésével, rögzítve, hogy a bizottság törvényben meghatározott jogát érintette az alperesi határozat; ezért a Ket. 15. § (1) bekezdése értelmében ügyfélnek kellett tekinteni.
Az alperesnek vizsgálnia kellett a szükséges feltételek meglétét a nyilvántartásbavétel során, mely a bizottság véleményezési jogkörének gyakorlása figyelmen kívül hagyásával jogszabálysértő volt.
A jogerős ítélettel szemben az alperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, melyben annak hatályon kívül helyezése mellett elsődlegesen a per megszüntetését, másodlagosan a jogszabályoknak megfelelő új, a másodfokú közigazgatási határozatot hatályában fenntartó határozat meghozatalát kérte.
Rámutatott, hogy az egyedi földhasználati nyilvántartási ügyben a felperes ügyfél nem lehetett, ilyen eljárásban részére jogot vagy kötelezettséget nem állapítanak meg; ennek az ügynek a felperes nem lehetett az alanya.
A Legfelsőbb Bíróság elsőként a felperesnek a jelen közigazgatási per alapját képező hatósági ügyben fennálló ügyféli jogosultságának kérdését vizsgálta meg. Ennek kapcsán megállapította, hogy a közigazgatási per olyan földhasználati nyilvántartásbavétel iránti eljárással volt kapcsolatos, mely a termőföldről szóló 1994. évi LV. törvény (a továbbiakban: Tft.) 25/A. §-ában intézményesített földhasználati nyilvántartással volt kapcsolatos.
Megállapítható, hogy a földhasználati nyilvántartásban érdekelt személyek - azaz jogaik és jogos érdekeik által érintett ügyfelek - a föld használói, esetlegesen a tulajdonosai, illetve a haszonélvezői; az ő részvételüket, az ő ügyben való szereplésüket követeli meg a törvény.
Az állami tulajdonban lévő földekkel kapcsolatos tulajdonosi jogkör gyakorlása, e tulajdonosi jogkör során történő szerződéses jognyilatkozatok megtétele, szerződések megkötése nem tartozik a földhivatalok által lefolytatott - nyilvántartásbavételi eljárás hatálya alá. E tulajdonosi nyilatkozatoknak a megadása, e tulajdonosi döntések megszületésére irányuló eljárásokban kellett, illetve kell részt vennie a megalakult helyi birtokhasznosítási bizottságnak, amely viszont nem alanya és nem szereplője a nyilvántartásbavételre irányuló eljárásnak. Ilyen rendelkezés sem a Tft.-ben, sem a földhasználati kormányrendeletben, sem az NFA tv.-ben, sem pedig Kr.-ben nem található.
A földhasználati nyilvántartásba történő bejegyzés közigazgatási hatósági eljárás keretében történik. Az ennek általános szabályait megállapító Ket. 15. § (1) bekezdése értelmében ügyfél az a természetes, vagy jogi személy, továbbá jogi személyiséggel nem rendelkező szervezet, akinek jogát, vagy jogos érdekét az ügy érinti, akit hatósági ellenőrzés alá vontak, illetve akire nézve a hatósági nyilvántartás adatot tartalmaz.
E rendelkezések alkalmazásával megállapítható volt, hogy az alperesi hatósági eljárásban a felperes nem volt ügyfélnek tekinthető, mert az alperesi, illetve az azt megelőző elsőfokú hatósági eljárás jogát, illetve jogos érdekét nem érintette, az alperes hatósági határozatával érintett - elsőfokú hatóság által vezetett - hatósági nyilvántartás rá nézve adatot nem tartalmaz.
A felperesnek a jelen ügyben hiányzott az ügyfélképessége (az adott ügyhöz viszonyított, azaz relatív jogképessége), mely nem azt jelenti, hogy felperes általában nem lehet hatósági eljárásban ügyfél, hanem azt, hogy ennek az eljárásnak nem lehetett ügyfélként alanya.
A felperes az MNV Zrt. tulajdonosi jog gyakorlására irányuló eljárásában szerepelhet véleményező, nem ügydöntő jogkörrel.
A Ket. 109. § (1) bekezdése értelmében a hatóság jogerős határozatának felülvizsgálatára az ügyfél, illetve a kifejezetten rá vonatkozó rendelkezés tekintetében az eljárás egyéb résztvevője terjeszthet elő - a jogszabályra hivatkozással - keresetet. Hasonlóan rendelkezik a Pp. 327. § (1) bekezdés a), illetve b) pontja is.
Tekintettel arra, hogy a felperes ilyen keresetindítási joggal nem rendelkezett, az eljáró megyei bíróságnak a keresetet a Pp. 130. § (1) bekezdés g) pontja alkalmazásával - mivel a pert nem a jogszabályban erre feljogosított személy indította - idézés kibocsátása nélkül el kellett volna utasítania, illetve ennek elmulasztása esetén a Pp. 157. § a) pontja alkalmazásával a pert meg kellett volna szüntetnie.
A jogszabálysértő jogerős ítéletet ezért a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275. § (4) bekezdése alkalmazásával hatályon kívül helyezte, és mivel a döntéshozatalhoz szükséges adatok rendelkezésre álltak, helyette új, a pert a Pp. 157. § a) pontja és 130. § (1) bekezdés g) pontja alapján megszüntető határozatot hozott. (Legf. Bír. Kfv. IV. 37 056/2011., KGD 2013/27.)

Jogutódlás

Ket. 16. §

[a Pp. 328. §-ához]

A törvény meghatározza, hogy kérelemre indult eljárás esetén a kérelmező ügyfél helyébe lépő jogutód mennyi időn belül kérheti a jogutódlás megállapítását. A törvény tizenöt munkanapos szubjektív (a tudomásszerzéstől számított) és hat hónapos objektív (a jogutódlástól számított) határidőt határoz meg. A természetes személy jogalanyok tekintetében a jogutódlás az örökhagyó halálának pillanatában következik be, ugyanakkor azt, hogy ki minősül örökösnek, és jogosult például egy építési engedélyezési ügyben a jogelőd helyébe lépni, csak a jogerős hagyatékátadó végzés állapítja meg. Az öröklés szabályaira tekintettel a Ket. 32. § (5) bekezdése eddig is úgy rendelkezett, hogy ha a jogutód kiléte vitás, ennek eldöntéséig a hatóság a folyamatban levő eljárást a kérelmező ügyfél kiesése esetén felfüggeszti. Az eljárás felfüggesztésekor minden határidő megszakad, és az eljárás felfüggesztésének megszűnésekor az ügyintézési határidő kivételével újra kezdődik [Ket. 32. § (8) bekezdés]. Mivel tehát természetes személyek közötti jogutódlás esetén a jogutód személye minden kétséget kizáróan csak a jogerős hagyatékátadó végzés jogerőssé válásával állapítható meg, emiatt a hatóságnak addig az eljárást fel kell függesztenie, a felfüggesztés megszüntetését követően újra kezdődik a jogutód belépésére nyitva álló határidő.
A jogutódlás külön jogszabály erre irányuló rendelkezése alapján az eljárás jogerős lezárását követően is bekövetkezhet, például az érvényes engedéllyel rendelkező személy halála vagy megszűnése esetén vagy akár az engedély átruházása révén, ennek részletei megállapítására azonban a Ket. nem vállalkozhat. Az új rendelkezés beiktatásával az is egyértelművé válik, hogy a Ket. 16. §-a főszabályként a folyamatban lévő eljárásban bekövetkező jogutódlásra vonatkozik.
Az elsőfokú építésügyi hatóság a 2004. március 16. napján meghozott határozataival engedélyt adott az alperesi beavatkozó, mint építtető részére a felperesi ingatlanon álló társasházra tervezett magastető ráépítéssel 19 db lakás kialakítására, illetőleg az ingatlanban személyfelvonó építésére.
A felperes 2007. június 19-én kérelmet nyújtott be az elsőfokú építésügyi hatósághoz, hogy az engedélyt megadó határozatában feltüntetett építési jogosultság vonatkozásában állapítsa meg a jogutódlást. Előadta, hogy az alperesi beavatkozó felszámolását elrendelték, a 2003. július 25-én megkötött szerződés megszűnt, annak 4/1. pontja alapján az építési jogosultság rá visszaszállt.
Az elsőfokú építésügyi hatóság az alaphatározatait a kérelemnek megfelelően módosította és határozataival a felperes jogutódlását az építésügyi hatósági engedélyezési eljárásról szóló 46/1997. (XII. 29.) KTM rendelet (a továbbiakban: R.) 23. §-ának (2) bekezdése alapján megállapította.
A felperes keresetében kérte az alperes határozatainak hatályon kívül helyezését és az alperes új eljárásra kötelezését. A megyei bíróság ítéletével az alperes határozatait hatályon kívül helyezte és az alperest új eljárásra kötelezte. Ítéletének indokolásában, a felperes és az alperesi beavatkozó közötti megállapodás 4/1. pontjára hivatkozással kifejtett álláspontja szerint az elszámolás nem feltétele, hanem következménye volt az R. 23. § (2) bekezdése szerinti építési jogosultsággal való rendelkezési jog visszaszállásának, amely akkor következik be, ha a tetőtér beépítésére a szerződésben meghatározott időpontra nem kerül sor. Ez utóbbi tény igazolása megalapozza a jogutódlást, ebből a szempontból az elszámolás, mint következmény irreleváns.
A jogerős ítélet ellen a beavatkozó nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, amelyben kérte annak hatályon kívül helyezését.
A felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bíróság nem tartotta alaposnak.
A beavatkozó és a felperes között 2003. július 25. napján létrejött megállapodás 4/1. pontja szerint, ha a beruházó a teljesítési határidő leteltét követő 120 napon belül nem fejezné be az épületen a lapos tetős ingatlanrész lakásokkal történő beépítését, illetve a vállalt kötelezettségének nem tesz eleget, úgy építési jogosultságát elveszíti és a rendelkezési jog visszaszáll a Társasházra. Ezen esetben a felek az elvégzett munkák alapján elszámolnak egymással.
A Legfelsőbb Bíróság a rendelkezésre álló peradatok alapján megállapította, hogy a megyei bíróság az R. vonatkozó rendelkezése és az idézett megállapodás helyes értelmezése alapján az anyagi és eljárási jogszabályoknak megfelelő törvényes ítéletet hozott az alperes határozatainak hatályon kívül helyezéséről és az alperes új eljárásra kötelezéséről.
A Legfelsőbb Bíróság megyei bíróságéval egyező álláspontja az, hogy a megállapodás 4/1. pontjából következően az elszámolás nem feltétele, hanem következménye az építési jogosultsággal való rendelkezési jog visszaszállásának. Az építési engedély felperesi Társasház általi jogutódlása tehát nem az elszámolásnak a függvénye, hanem annak, hogy az alperesi beavatkozó a szerződés szerinti beruházást megvalósította-e határidőben vagy sem. (Legf. Bír. Kfv. IV. ssz="1">39.058/2008., BH 2009/4/145.)
Sajátos - a polgári jogtól eltérő - szabályok vonatkoznak az adózó jogutódjára. Az adójogi jogszabályok szerint a vállalkozói tevékenység gyakorlása személyes jogi, ezért az elhunyt adózó örököse nem jogutódja az elhunyt adózónak. Ennek eljárásjogi következménye, hogy az elhunyt adózó által indított pert meg kell szüntetni. (Megjegyzendő, hogy a fennálló adótartozások tekintetében az örökös adófizetésre kötelezettnek tekinthető).
Az adóhatóság az egyéni vállalkozónál (a továbbiakban: adózó) 2001-2004. évekre átfogó vizsgálatot végzett. Az alperesi jogelőd a 2006. november 29. napján kelt határozatában kötelezte az adózót személyi jövedelemadó, általános forgalmi adó és baleseti járulék adónemekben mindösszesen 14 725 096 Ft adókülönbözet megfizetésére, amelyből 14 709 893 Ft-ot adóhiánynak minősített, 7 354 956 Ft adóbírságot szabott ki, 6 248 234 Ft késedelmi pótlékot számított fel.
Az alperesi jogelőd eljárása során az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény (a továbbiakban: Art.) 108. §-ára alapítottan becslést alkalmazott, és megállapításait 20%-os átlaghaszonkulcs alkalmazásával tette meg. Az volt a jogi álláspontja, hogy az adózó nem bizonyította hitelt érdemlő adatokkal a becsléssel megállapított adóalaptól való eltérést.
A jogi képviselővel eljáró adózó az előzőekben megjelölt határozattal szemben bírói felülvizsgálatot kezdeményezett. A 2006. december 18-án kelt keresetlevelében arra hivatkozott, hogy "külön beadványban fogja előterjeszteni a jogszabálysértéseket", de erre nem került sor, az adózó 2007. január 9-én elhalálozott.
Az elsőfokú bíróság a Pp. 111. § (1) bekezdésére alapítottan a 2007. január 18-án kelt végzésében - az adózó elhalálozására figyelemmel - az eljárás félbeszakadásáról döntött.
Az elsőfokú bíróság a 2008. május 29-én kelt végzésében azt állapította meg, hogy az adózó jogutódjaként (jelen ügy felperese, a továbbiakban: felperes) perbe lép. E végzés indokolásában hivatkozott a jogerős hagyatékátadó végzésre, mely igazolja, hogy "az alperesi határozattal megállapított hagyatéki teher 1/2 részében" a felperes az elhunyt adózó "jogutódja". Az elsőfokú bíróság végzését a Pp. 61. § (1)-(2) bekezdéseire alapította.
Az elhunyt adózó felesége - jogi képviselővel eljárva - becsatolta az elsőfokú bírósághoz vállalkozói igazolványát, amely tartalmazza, hogy özvegyi jogon folytatja az egyéni vállalkozást, és arra hivatkozott, hogy "özvegyként, házastársi vagyonközösségből fakadóan" őt terheli az alperesi határozattal megállapított fizetési kötelezettség 1/2-e, egyben bejelentette, hogy felperesként perbe kíván lépni.
Az elsőfokú bíróság a 2010. június 3-án kelt végzésében elutasította az özvegy felperesi jogutódként történő perbelépését. Döntését azzal indokolta, hogy "az elhunyt egyéni vállalkozó polgári jog szabályai szerinti jogutódja a törvényes örököse. A volt házastársa a Polgári törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény 5. részébe foglalt rendelkezésekből következően az elhunyt egyéni vállalkozónak nem jogutódja, így ő a Pp. 61. § (1) bekezdése alapján a perbe felperesi jogutódként nem is léphet be".
Az elsőfokú bíróság a perben lefolytatott bizonyítási eljárás alapján - elfogadva a perben kirendelt igazságügyi szakértő véleményét - a felperes keresetét alaposnak találta, és az alperesi jogelőd határozatát 7 362 548 Ft adókülönbözet, 3 677 473 Ft adóbírság és 4 124 117 Ft késedelmi pótlék tekintetében hatályon kívül helyezte, az alperest e körben új eljárás lefolytatására kötelezte. Jogi álláspontja a következő volt:
A keresettel támadott határozat nem felel meg az Art. 108. § (1)-(2) bekezdéseinek, nem álltak fenn a becslés törvényi feltételei és az alperes becslési módszere nem alkalmas a valós adó alapjának valószínűsítésére. E jogszabálysértések miatt az alperesi határozat szerinti fizetési kötelezettséget - Art. 143. § (1) bekezdése alapján - azért csak fele részében helyezte hatályon kívül, mert a felperes csak ebben a körben jogutódja az ellenőrzéssel érintett adózónak.
A jogerős ítélet ellen az alperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, kérte hatályon kívül helyezését, a felperes keresetének elutasítását, másodlagosan a hatályon kívül helyezés mellett az elsőfokú bíróság utasítását új eljárásra, új határozat hozatalára, harmadlagosan a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és a per megszüntetését. Érvelése szerint a jogerős ítélet nem felel meg az Art. 6. § (1)-(2) bekezdéseiben, 35. §-ában, 97. § (5)-(6) bekezdéseiben, 108. § (3) bekezdés c) pontjában, 108. § (9) bekezdésében, az egyéni vállalkozásról szóló 1990. évi V. törvény (a továbbiakban: Etv.) 13. § (1)-(2) bekezdéseiben, a Pp. 61-62. §-aiban, 111. § (1) bekezdésében, 157. § g) pontjában, 182. § (3) bekezdésében, 206. §-ában, 221. § (1) bekezdésében foglaltaknak.
Kifejtette, hogy fennállt a becslés jogalapja, annak módszere is jogszerű volt, az elsőfokú bíróság tévesen fogadta el a szakvéleményt ítélkezésének alapjául, nem teljesítette indoklási kötelezettségét, jogsértően mellőzte új szakértő kirendelésére vonatkozó bizonyítási indítványának teljesítését, a bizonyítékokat nem megfelelően értékelte. Hivatkozott a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény 111. § (3) bekezdésének megsértésére is azzal, hogy az elsőfokú bíróság nem adott iránymutatást az új eljárásra. Hangsúlyozta, hogy az egyéni vállalkozói tevékenység gyakorlása nem tartozik az örökhagyó hagyatékához, az örökös csupán adómegfizetésre kötelezhető személynek minősíthető, a pénzügyi jogviszonyokra és az ezekből eredő jogviták elbírálására irányadó anyagi és eljárási jogszabályok nem adnak lehetőséget az adózó ellen indult eljárásban az adómegfizetésre kötelezhető személy kapcsán jogutódlásra.
A felperes ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában fenntartását kérte. Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság jogszerűen fogadta el a szakvéleményt ítélkezésének alapjául, és a szakértő meghallgatására is sor került, ezért a szakértői bizonyítás kapcsán jogszabálysértés nem állapítható meg, az alperesnek pedig az új eljárásban "a jogszabályoknak megfelelő módon" kell eljárnia. Hivatkozott arra is, hogy édesanyja egyéni vállalkozóként folytatta elhunyt édesapja egyéni vállalkozását, de jogutódi minőségben bejelentett perbelépési szándékát a bíróság figyelmen kívül hagyta. Előadása szerint a perben teljesítette bizonyítási kötelezettségét és jogutódként a közigazgatási eljárásban édesapja, az elhunyt egyéni vállalkozó adózó által előterjesztett előadottakat ismételte meg.
Az alperes harmadlagos felülvizsgálati kérelme alapos.
A Kúria - a rendelkezésére álló iratok alapján - a következőket állapítja meg. Az adózó a vele szemben hozott másodfokú jogerős adóhatósági határozat meghozatala után, a kereset benyújtását követően halálozott el.
A 2007. november 29. napján kelt jogerős végzés szerint a határozattal megállapított mindösszesen 28 313 073 Ft összegű tartozás 1/2, azaz fele része házastársi vagyonközösség jogcímén az adózó özvegyének "tulajdonát képezi, illetve terheli, ezért ezt a közjegyző a hagyatékból kihagyja". A néhai adózó hagyatékára bejelentett hagyatéki teher a 28 313 073 Ft tartozás fele része. A közjegyző "a tulajdonjogot öröklés jogcímén" a felperes részére adta át, az özvegyi haszonélvezeti jogot pedig az özvegynek.
Az Etv. 13. § (1) bekezdés c) pontja akként rendelkezik, hogy megszűnik az egyéni vállalkozói tevékenység gyakorlásának joga, ha az egyéni vállalkozó meghal, vagy cselekvőképességét elveszti, kivéve "ha vállalkozói tevékenységét özvegye vagy örököse; cselekvőképességének elvesztése esetén pedig az egyéni vállalkozó nevében és javára törvényes képviselője folytatja". Az Etv. 13. § (2) bekezdése értelmében az egyéni vállalkozó özvegye, illetve örököse, ha megfelel a törvényben előírt feltételeknek, a vállalkozó elhalálozása időpontjától számított 3 hónapon belül a jegyzőnek történő bejelentés alapján folytathatja a vállalkozást.
A rendelkezésre álló adatok szerint az adózó özvegye folytatta a vállalkozást.
"A vállalkozói tevékenység gyakorlása személyes jog, annak közigazgatási feltételei vannak, e gazdasági tevékenység gyakorlása nem tartozik az örökhagyó hagyatékához, tehát folytatásának feltételeiről a törvény külön rendelkezik. Ez a rendelkezés azonban a hagyatéki vagyonban nem teszi jogutóddá, örökössé a vállalkozás folytatására jogosult személyt, így rendelkezési jogot sem szerezhet a hagyaték felett". Az egyéni vállalkozó özvegye azzal, hogy folytatja az egyéni vállalkozást, nem válik az elhunyt egyéni vállalkozó mint magánszemély általános jogutódjává. Az egyéni vállalkozó esetében a gazdálkodó szervezet maga az egyéni vállalkozóként működő természetes személy, ezért az egyéni vállalkozóként működő gazdasági szervezet vagyona egybeesik a vállalkozó mint természetes személy vagyonával, tehát nem különül el a magánvagyonától. Az egyéni vállalkozói vagyon mint az elhunyt egyéni vállalkozó hagyatékához tartozó vagyonrész, a Ptk. szabályai szerint örökölhető. (BH 2009.150.)
A Legfelsőbb Bíróság mint a Kúria jogelődje, továbbá a Kúria is már több ítéletében rámutatott arra, hogy az adózó az a személy, akinek adókötelezettségét, adófizetési kötelezettségét az adót, költségvetési támogatást megállapító törvény vagy az Art. írja elő, és nem minősül adózónak a kizárólag adómegfizetésre köteles személy. A kizárólag adómegfizetésre kötelezett személy is gyakorolhatja azonban az Art. szerint az adózót megillető jogokat. Az Art. eltérő rendelkezése hiányában a jogutód adózót megilletik mindazok a jogok, amelyek a jogelődöt megillették, továbbá teljesíti a jogelőd által nem teljesített kötelezettségeket [Art. 6. § (1)-(3) bek.].
Az adómegfizetésre kötelezés kizárólag közjogi, pénzügyi jogi rendelkezéseken, e tárgyban hozott közigazgatási határozaton alapulhat. Az örökös kizárólag az adójogi szabályok alapján kötelezhető az adótartozás megfizetésére.
A hagyaték az örökhagyó halála esetén átszálló vagyon összessége polgári jogi értelemben. Az öröklés polgári jogi jogutódlás. Ahhoz, hogy jog vagy kötelezettség öröklés útján átszállhasson, szükséges, hogy ezek polgári jogon alapuljanak, és vagyoni jellegűek legyenek. Nem öröklés útján szállnak át, még ha vagyoni jellegűek is, a más, nem polgári jogszabályokon, így államjogi, államigazgatási jogszabályokon alapuló jogok és kötelezettségek. Mindazok a jogok és kötelezettségek tehát, amelyek nem polgári jellegűek, nem az öröklési jog szabályai szerint szállnak át, hanem külön jogszabály (pl. közjog, pénzügyi jog) rendelkezései alapján. Az örököst mint mögöttes felelőst terhelő adótartozás nem magánjogi, hanem közjogi jogviszonyban keletkezik, ezért a halálozás nem változtatja meg a jogviszony jellegét közjogiról polgári jogira. Az adótartozást az adóhatóság nem polgári eljárásban, hanem kizárólag közjogi jogviszonyban, és az erre irányuló közigazgatási eljárásban, az adójogi eljárási és anyagi jogi jogszabályi rendelkezéseknek megfelelően érvényesítheti. Az adótartozás megfizetését az Art. alapján - a törvényi feltételek fennállása esetén - az adóhatóságnak határozattal kell megállapítania. Az adóhatóságnak az adózó halála esetén az örököst a személyéről történő tudomás szerzést követően örökrésze arányában külön határozattal kell köteleznie az adózót terhelő adótartozás megfizetésére az Art. 131. § értelmében (BH 2012.275.).
Az Art. 35. § (1) bekezdése kimondja, hogy az adót az e törvényben vagy más törvényben meghatározott esedékességkor az köteles megfizetni, akit arra jogszabály kötelez. Az Art. 35. § (2) bekezdése pedig akként rendelkezik, ha az adózó az esedékes adót nem fizette meg és azt tőle nem lehet behajtani, akkor az adó megfizetésére határozattal kötelezhető az adózó örököse az örökrésze erejéig.
A rendelkezésre álló iratokból az állapítható meg, hogy jelen ügyben az elhunyt adózónak jogerős hagyatékátadó végzésre figyelemmel van örököse, ez az adómegfizetésre kötelezhető személy azonban az adózó ellen indult eljárásban, illetve az adózó által kezdeményezett bírósági eljárásban félként, felperesként - az előzőekben kifejtettekre figyelemmel - nem járhat el. Az adózóval szemben hozott határozatok ellen az örökös az előzőekben ismertetett közjogi, Art.-beli szabályozás értelmében jogorvoslati kérelmeket nem terjeszthet elő, tekintettel arra, hogy nem minősül adózónak, és jogutódnak sem, kizárólag adómegfizetésre kötelezhető személynek tekinthető. Az adójogi, közjogi speciális szabályok felülírják a Pp. 61-62. §-ai szerinti szabályozást.
A bíróságnak a pert az eljárás bármely szakaszában meg kell szüntetnie a Pp. 157. § g) pontja értelmében a fél halála vagy megszűnése esetén, ha jogviszony természete a jogutódlást kizárja. Minden olyan esetben tehát, amikor az anyagi jogi szabályok a jogutódlást kizárják, a bíróságnak a per megszüntetéséről kell határoznia. Ez a rendelkezés az irányadó - a Pp. 270. § (1) bekezdése értelmében - a Kúria előtt folyó rendkívüli jogorvoslati eljárásban is. Ha és amennyiben a per megszüntetésének van helye, a bíróság, a Kúria nem dönthet érdemben a kereset, illetve felülvizsgálati kérelem tárgyában.
A kifejtettekre figyelemmel a Kúria a pert - a Pp. 157. § g) pontja és 270. § (1) bekezdése alapján - megszüntette, egyben a jogerős ítéletet teljes egészében - a Pp. 251. § (1) bekezdése alapján - hatályon kívül helyezte. (BDT 2008.1790., BH 2007.278., KGD 2007.123., KGD 2008.40., Kfv. I. 35 072/2005/5., BH 2008.42., Kfv. V. 25.268/2010/5.) (Kúria, Kfv. V. 35 680/2011/4.)
A polgári jogi és a közigazgatási jogutódlás tehát elválhat egymástól: az, aki a közigazgatási jog szerint jogutód (pl. az egyéni vállalkozónak a vállalkozói tevékenységet folytató özvegye), a polgári jog szerint nem feltétlenül jogutód, még a közigazgatási jogviszonnyal kapcsolatban lévő polgári jogi ügyekben sem. Így, ha az egyéni vállalkozó özvegye folytatja a vállalkozói tevékenységet, de az elhunytnak nem örököse, az egyéni vállalkozó által kötött pénzforgalmi bankszámla szerződésnek sem válik jogosultjává, így a bankszámla feletti rendelkezési jog sem illeti meg.
Az irányadó tényállás szerint a felperes házasságban élő szülei - P. S. és P.-né O. J. (utóbbi a továbbiakban: O. J.) - között 2001. március 15-én megszakadt az életközösség és ezt követően különváltan éltek. 2002. február 4-én P. S. váratlanul és végintézkedés hátrahagyása nélkül elhunyt, ugyanabban a hónapban O. J. bejelentette a körzetközponti jegyzőnek, hogy özvegyként folytatni kívánja elhunyt férje egyéni vállalkozói tevékenységét, majd 2002. március 5-én átvette a részére kiállított - fogműves főtevékenység gyakorlására vonatkozó - vállalkozói igazolványt. A hagyatéki eljárás során O. J. mint túlélő házastárs - az életközösség megszűnésére tekintettel - özvegyi haszonélvezeti jogra nem tartott igényt, házassági vagyonközösség jogcímén azonban tulajdoni igényt jelentett be a lakberendezési ingóságok fele részére és az örökhagyó vállalkozása bruttó üzleti értékének az életközösség megszakadásakori fele - 38 348 500 Ft-ban megjelölt - értékére. A közjegyző 2003. június 30-án meghozott hagyatékátadó végzésében a lakberendezési ingóságok fele részét, mint O. J. tulajdonát képező vagyontárgyakat kihagyta a hagyatékból, a vállalkozói vagyonhoz tartozó ingóságok fele részét pedig a hagyatékból azzal hagyta ki, hogy O. J. az erre vonatkozó tulajdoni igényét perben érvényesítheti. Törvényes öröklés címén az akkor még kiskorú felperes részére adta át - ingóságok és a hagyatéki ingatlan mellett - a B. Bank Rt.-nél vezetett devizaszámlán elhelyezett 16 695 83 USD tőkét és időközi kamatait, a business kártyára letett 100 000 Ft összegű óvadékot és "a 27. sorszámú szakvélemény szerint örökhagyó halála időpontjában örökhagyót megillető 54 555 000 Ft értékű követelést (melyből befolyt 2002. március 5. napjáig a B. B. Rt. tájékoztatása szerint 7 694 487 Ft)". Felhívta a B. Bank Rt.-t a devizaszámlán elhelyezett, valamint az óvadéki összeg kifizetésére.
A felperes végleges keresetében kártérítés címén az 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 348. § (1) bekezdése és 339. § (1) bekezdése alapján 54 555 000 Ft tőke és ennek 2003. augusztus 26-ától járó kamatai tekintetében kérte az alperes marasztalását. Előadása szerint az alperes jogellenesen - saját belső szabályzatába ütközően, az özvegyi jog fennállásának önkényes megállapítása mellett - biztosított még a hagyatéki eljárás befejezése előtt rendelkezési jogot az örökhagyó vállalkozói számláján lévő pénzösszeg felett O. J. részére, aki a számlát kiürítette, a vállalkozást ellehetetlenítette, majd külföldre távozott.
Az elsőfokú bíróság 15. sorszámú ítéletével a keresetet elutasította.
A felperes fellebbezése alapján eljáró másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletet megváltoztatta és az alperest 54 555 000 Ft és ennek 2003. augusztus 26-ától járó kamataiban marasztalta.
Az alperes felülvizsgálati kérelmében - tartalmát tekintve - a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és az elsőfokú ítélet helybenhagyását kérte.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos, a jogerős ítélet a felülvizsgálati kérelemben megjelölt okokból nem jogszabálysértő.
A Legfelsőbb Bíróságnak abban a jogkérdésben kell állást foglalnia, hogy az egyéni vállalkozó halála esetén az egyéni vállalkozó pénzforgalmi számlája feletti rendelkezési jog átszáll-e a vállalkozást folytató özvegyre. E jogkérdés tekintetében az eljárt bíróságok egymással ellentétesen foglaltak állást, a Legfelsőbb Bíróság pedig a másodfokú bíróság jogi álláspontjával ért egyet.
Az 1990. évi V. törvény (a továbbiakban: Etv.) 2. § (1) bekezdése szerint az egyéni vállalkozás valamely természetes személy gazdasági tevékenysége, amely üzletszerűen, ellenérték fejében nyereség- és vagyonszerzés céljából, rendszeresen folytatott termelő, vagy szolgáltató tevékenységet jelent. Az egyéni vállalkozás - főszabályként - vállalkozói igazolvány birtokában gyakorolható, mely igazolványnak az Etv. 6. § (1) bekezdésében írt adatokat, egyebek mellett az egyéni vállalkozó tevékenységének megnevezését kell tartalmaznia. Az igazolványban feltüntetett tevékenység minősül az egyéni vállalkozó vállalkozási tevékenységének. Az egyéni vállalkozó gazdasági tevékenysége során köteles saját neve mellett feltüntetni az "egyéni vállalkozó", vagy "e. v." megnevezést. Kérheti az egyéni vállalkozó egyéni cégként a cégjegyzékbe való bejegyzését is, ilyen esetben a cégtulajdonos egyéni vállalkozó neve mellett az "egyéni cég", illetve "e. c." megnevezést kell használnia. Az Etv. 15. § (2) bekezdése szerint az egyéni cég sem minősül jogi személynek. A jelen eljárásban irányadó 1997. évi CXLV. törvény (a továbbiakban: Ctv.) 1. §-ának (2) bekezdése szerint ugyan egy cég saját neve alatt jogokat szerezhet, kötelezettségeket vállalhat, egyéni cég esetében ezek a jogosultságok és kötelezettségek valójában a cégtulajdonos természetes személyt illetik meg, mert a cégnév mögött nincsen olyan más jogalany, amely a Ptk. vagy az 2006. évi IV. törvény (a továbbiakban: Gt.) szerint jogi személyiséggel vagy önálló jogalanyisággal rendelkezne (EBH 2005.1380.). Természetesen ugyanez a helyzet a cégjegyzékbe be nem jegyzett egyéni vállalkozó esetében is. Más kérdés, hogy a természetes személyt egyéni vállalkozói minőségében, illetve az egyéni cég tulajdonosaként illetik meg a jogok és kötelezettségek, ezért vállalkozói tevékenysége során saját neve mellett fel kell tüntetnie az egyéni cég vagy egyéni vállalkozó megnevezést is. Ezzel jut kifejezésre, hogy a magánszemély mint gazdálkodó szervezet üzleti tevékenysége körében eljárva kötött szerződést, vállalt kötelezettséget. Ennek megfelelően foglalt állást a Legfelsőbb Bíróság az egyéni cég tulajdonos egyéni vállalkozó ingatlan-nyilvántartásba való tulajdonoskénti bejegyzésével kapcsolatban az EBH 2005.1282. sorszám alatt közzétett elvi határozatban is.
A perbeli esetben P. S. egyéni vállalkozásának cégbejegyzésére nem került sor, tehát P. S. nem egyéni cégként, hanem egyéni vállalkozóként illették meg a vállalkozás működésével kapcsolatos jogok és kötelezettségek. Az egyéni vállalkozót az anyagi jogi jogszabályok rendelkezése alapján lehetne a természetes személytől elkülönülő önálló jogalanynak tekinteni, de sem a Ptk., sem a gazdasági társaságokról szóló a jelen eljárásban irányadó 1997. évi CXLIV. törvény nem ruházta fel az egyéni vállalkozót a polgári jogviszonyok terén ilyen önálló jogalanyisággal. Arra ugyan helyesen hivatkozik a felülvizsgálati kérelem, hogy az egyéni vállalkozó a Ptk. 685. § c) pontja szerint gazdálkodó szervezetnek minősül, figyelmen kívül hagyta azonban, hogy egyéni vállalkozó esetében a gazdálkodó szervezet valójában maga az egyéni vállalkozóként működő természetes személy. Az egyéni vállalkozóként működő gazdálkodó szervezet vállalkozási vagyona ezért esik egybe a vállalkozó mint természetes személy vagyonával, tehát nem különül el a magánvagyonától.
P. S. egyéni vállalkozói tevékenységéből eredő minden jövedelme, egyéni vállalkozóként tulajdonul megszerzett vagyontárgya és egyéni vállalkozóként megkötött jogügylete, továbbá az őt megillető kötelmi jellegű követelése is P. S. magánvagyonának részévé vált és nem tartozott az egyéni vállalkozás, mint ettől elkülönülő gazdálkodó szervezet vagyonához. Ennek megfelelően az "egyéni vállalkozói vagyon", mint az elhunyt egyéni vállalkozó hagyatékához tartozó vagyonrész a Ptk. szabályai szerint örökölhető. A bankszámla-szerződés jogosítottja az örökhagyó volt. Arra nem volt adat, hogy a szerződést a cégneve alatt kötötte volna. A bankszámla feletti rendelkezés joga a 232/2001. (XII. 10.) Korm. rendelet 5. § (1) bekezdésére figyelemmel kizárólag őt illette, mert más személyt erre nem jogosított fel. A természetes személy halálával a Ptk. 323. § (2) bekezdése szerint a bankszámla-szerződés nem szűnt meg, a számlatulajdonos helyébe a Ptk. 598. §-a szerint jogutódlás folytán az örököse lépett, függetlenül attól, hogy a bankszámla-szerződés alapján milyen típusú bankszámla (lakossági vagy pénzforgalmi) került korábban megnyitásra. Ebből következik, hogy a bankszámla feletti rendelkezés joga is a jogutódra szállt át. A polgári jogi jogkövetkezmények szempontjából nincs annak jogi jelentősége, hogy a közigazgatási típusú illeték- és adójogi jogszabályok milyen speciális rendelkezéseket tartalmaznak az örökhagyónak üzleti célú vállalkozói vagyona öröklése esetére.
Az Etv. 13. § (1) és (2) bekezdése szerint az egyéni vállalkozói tevékenység gyakorlásának joga az egyéni vállalkozó halálával megszűnik, kivéve, ha a vállalkozói tevékenységét özvegye, továbbá özvegy hiányában, vagy annak egyetértésével örököse folytatja. A vállalkozói tevékenység gyakorlása személyes jog, annak közigazgatási feltételei vannak, e gazdasági tevékenység gyakorlása nem tartozik az örökhagyó hagyatékához, tehát folytatásának feltételeiről a törvény külön rendelkezik. Ez a rendelkezés azonban a hagyatéki vagyonban nem teszi jogutóddá, örökössé a vállalkozás folytatására jogosult személyt, így rendelkezési jogot sem szerezhet a hagyaték felett, amelybe a meg nem szűnt szerződésekből eredő jogok és kötelezettségek is bele tartoznak. Tévesen hivatkozik tehát a felülvizsgálati kérelem a 232/2001. (XII. 10.) Korm. rendelet 2. § c) pontjára, mert az Etv. nem jogosítja fel a vállalkozói tevékenység folytatóját a hagyatékhoz tartozó számlakövetelés feletti rendelkezésre.
Mindezekből az következik, hogy az alperes megszegte a bankszámla-szerződést és annak részét képező, a perbeli időben hatályos üzletszabályzat vonatkozó rendelkezéseit, valamint a 232/2001. (XII. 10.) Korm. rendeletnek a bankszámla feletti rendelkezésre vonatkozó szabályait, tehát jogellenesen járt el, amikor O. J. rendelkezésének megfelelően a bankszámla terhére kifizetést teljesített. E jogellenes magatartásával közvetlen okozati összefüggésben okozott kárt a felperesnek, melynek megtérítésére a Ptk. 339. § (1) bekezdése és 348. § (1) bekezdése alapján köteles.
Mindezekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság mint felülvizsgálati bíróság az 1952. évi III. törvény (Pp.) 275. § (3) bekezdése alapján a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Gfv. IX. ssz="1">30.135/2008., BH 2004/4/150.)
A bírói gyakorlat megállapítja a jogutód helytállási kötelezettségét, ha a jogutódhoz kerülnek azok a feladatok és hatáskörök, amelyeket korábban a jogelőd látott el. Ha a jogelőd magatartásáért a hatóság jogszerűen állapított meg jogkövetkezményt (bírságot), annak megfizetéséért a jogutód helytállásra köteles.
Az alperes a 2002. június 10-én kelt határozatával megállapította, hogy a Miniszterelnöki Hivatal Informatikai Kormánybiztosság - mint ajánlatkérő - megsértette a közbeszerzésekről szóló 1995. évi XL. törvény (a továbbiakban: Kbt.) 70. § (2) bekezdés a) és b) pontját, amikor 2002. április 12-én hirdetmény közzététele nélküli tárgyalásos közbeszerzési eljárást indított. Az ajánlatkérővel szemben 3 000 000 forint bírságot szabott ki. Határozata indokolásában rögzítette, hogy a Magyar Köztársaság minisztériumainak felsorolásáról szóló 2002. évi XI. törvény (a továbbiakban: Mft.) 2. § k) pontja alapján az ajánlatkérő személyében jogutódlás történt, ezért a jogutód Informatikai és Hírközlési Minisztériumnak is kézbesíteni rendelte a határozatot.
A felperesek, - mint az ajánlatkérő nevében a közbeszerzés során eljáró szervezet jogutódai - keresetet nyújtottak be az alperes határozatának felülvizsgálata iránt. A perbe az Informatikai és Hírközlési Minisztérium nem kívánt beavatkozni. A másodfokú bíróság ítéletével helybenhagyott elsőfokú ítélet a felperesek keresetét elutasította. Megállapította, hogy az ajánlatkérő a jogsértést elkövette és az ajánlatkérővel szemben, mint a Kbt. előírásait megsértő szervezettel szemben kellett az alperesnek a Kbt. 88. § (1) bekezdés f) pontja alapján a bírságot kiszabnia. A határozathozatalkor az ajánlatkérő létező szervezet volt, jogutódlásra a határozathozatalt követően hatályba lépett, az informatikai és hírközlési miniszter feladat- és hatásköréről szóló 141/2002. (VI. 28.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Korm. r.) 10. §-a alapján csak 2002. július 1-jén került sor. Az alperesnek ezért nem kellett vizsgálnia, hogy a határozat hozatalát követően hatályba lépő jogszabály érintette-e az ajánlatkérő feladatkörét, és nem volt jelentősége annak sem, hogy a határozatot az általa feltételezett jogutódnak is kézbesítette, mert ez csak a határozat végrehajtása szempontjából bírt jelentőséggel.
A jogerős ítélet ellen a felperesek nyújtottak be felülvizsgálati kérelmet, amelyben kizárólag a jogutódlás kérdésében hozott döntés jogszerűségét vitatta, és elsődlegesen a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és a közigazgatási határozatot hatályon kívül helyező döntés meghozatalát kérték, másodlagosan a másodfokú bíróság új eljárásra utasítását.
A felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bíróság alaptalannak tekintette.
A Kbt. 88. § (1) bekezdés f) pontja értelmében a Közbeszerzési Döntőbizottság a Kbt. szabályait megszegő szervezettel szemben köteles bírságot kiszabni. A perbeli esetben a felülvizsgálati eljárásban már nem vitatott megállapítások szerint az ajánlatkérő a Kbt. szabályait megszegve járt el, ezért a jogsértés elkövetőjével, az ajánlatkérővel szemben kellett bírságot kiszabni, a közbeszerzési eljárásban az ajánlatkérő minősült ügyfélnek.
A perbeli esetben az ajánlattevő a Miniszterelnöki Hivatal Informatikai Kormánybiztossága (a továbbiakban: ajánlatkérő) volt.
Az alperes a határozatát 2002. június 10-én hozta meg, ekkor az ajánlatkérő még létező szervezet volt, jogköre egy része - beleértve közbeszerzés tárgyát képező feladatokat is - más szervezet határkörébe került. A per során a Fővárosi Ítélőtábla végzésében megállapította, hogy az Informatikai Kormánybiztosság feladatai részben az Informatikai és Hírközlési Minisztériumhoz, részben a Miniszterelnöki Hivatalhoz, azaz az I. r. felpereshez kerültek. A perben nem vitatottak szerint az eljárás alapját képező feladatkör a módosítás következtében az Informatikai és Hírközlési Minisztérium hatáskörébe került - a módosítást követő hatállyal -.
Az Mft., - amely 2002. május 27-én lépett hatályba - és amelynek 2. § k) pontja úgy rendelkezett, hogy ahol e törvény hatálybalépését megelőzően kiadott jogszabály a hírközlési és az informatikai feladatokkal kapcsolatban a Miniszterelnöki Hivatalt vezető minisztert és az Informatikai Kormánybiztosságot említi, ott - a kormányzati informatikai feladatokat kivéve - az Informatikai és Hírközlési Minisztériumot, informatikai és hírközlési minisztert kell érteni.
A 2002. június 8-án hatályba lépett 131/2002. (VI. 8.) Korm. rendelet 1. §-a hatályon kívül helyezte az Informatikai Kormánybiztosságra vonatkozó rendelkezések közül a 100/2000. (VI. 23.) Korm. rendelet 4. § (1) és (2) bekezdését. Az alperes ezeket a rendelkezéseket úgy értelmezte, hogy az ajánlatkérő személyében az eljárás megindulását követően jogutódlás következett be, ezért kézbesíteni rendelte a határozatát a jogutódnak tekintett Informatikai és Hírközlési Minisztériumnak is. Az ajánlatkérő a határozathozatal időpontjában még létező szervezet volt, a feladatai egy része került át más szervezethez. Az ajánlatkérőt - a közigazgatási határozat meghozatalát követően - a 2002. július 1-jén hatályba lépett Korm. r. 10. §-a szüntette meg. Az ajánlatkérő ettől az időponttól tekinthető "nem létező" szervezetnek, az alperes azonban még ezt megelőzően a közbeszerzési eljárásban ügyfélnek minősülő, és létező ajánlatkérővel szemben jogszerűen szabott ki bírságot. A jogutódnak tekintett minisztérium részére a határozat kézbesítése jogszerű volt, mert mint jogutódnak a bírság megfizetésért kell helytállnia, és ennek következtében jogosult lett volna a perindításra, a perképessége fennállt, azonban ezzel a jogával nem élt. A bírságfizetés kötelezettsége a jogelőd jogsértő magatartáshoz, a jogsértés elkövető személyéhez kapcsolódóan jogszerűen került megállapításra, ezért a jogerős ítélet a felülvizsgálati kérelemben hivatkozott jogszabályokat nem sértette meg.
A feladatbeli jogutódlás - a Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint - azt jelenti, hogy a jogelőd korábbi feladat- és hatáskörébe tartozó ügyek ellátása tartozik a módosítás következtében az ezt követően esedékes feladatok tekintetében a jogutódhoz, ezért a módosítás előtt a jogelőd magatartásáért az alperes jogszerűen vonta eljárás alá és szankcionálta a feladatot korábban ellátó szervezetet.
Mindezek alapján a Legfelsőbb Bíróság azt állapította meg, hogy a jogerős ítélet a felülvizsgálati kérelemmel támadott részében törvényes és megalapozott, ezért azt a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta, a felülvizsgálati kérelemmel nem támadott rendelkezését nem érintve. (Legf. Bír. Kfv. II. 37.493/2007., KGD 2009/12. 276.)
A jogutódlásról a hatóság az általános belső ügyintézési határidőn belül, azaz öt munkanapon belül dönt. A jogutódlásról minden esetben döntést hoz a hatóság függetlenül attól, hogy az eljárás megindítása iránti kérelmet benyújtó vagy más ügyfél jogutódlásáról dönt, hiszen az erről való döntéshez joghatás fűződik (az eljárásba való bekapcsolódás), továbbá a többi ügyfél is a hatóság döntésének közlése útján értesül arról, hogy jogutódlás következett be.
A jogutódlásról hozott döntés ellen a törvény önálló fellebbezési jogot biztosít, amelynek a Ket. 98. §-ától eltérő külön szabályozás indokául ugyanaz szolgál, mint az ügyféli jogállást megtagadó végzés esetén: a jogutód még csak kérelmezi az ügyféli státuszt, míg a Ket. 98. § (3) bekezdése az ügyfél által önállóan fellebbezhető végzésekről szól.
Versenyjogi ügyekben nem lehet kizárni a jogutód bevonását az eljárásba a jogelőd versenysértő magatartása miatt, s így jogutódként felelőssége megállapítható, viselnie kell az alkalmazott joghátrányt. A jogsértő magatartásról való későbbi tudomásszerzés nem érinti versenyjogi felelősségét.
A III. r. felperes a H. Rt. és a L. Rt. versenytanácsi határozattal jóváhagyott összeolvadásával jött létre 1999 októberében. A III. r. felperes jogelődje, a H. Rt. 1998-ban és 1999-ben általánosan alkalmazott kedvezménypolitikájával a nagykereskedőkkel olyan szerződést kötött, melyekben négy, illetve hat %-os árkedvezményt biztosított, amennyiben a kereskedők vállalták, hogy import cementet nem forgalmaznak. Az árkedvezmény biztosítása azt a célt szolgálta, hogy az olcsó ukrán cementimportot visszaszorítsa, értékesítését meggátolja.
A II. r. felperes a B. Rt., valamint a V. Kft. fúziójával alakult meg. A II. r. felperes a német S. csoport irányítása alatt állt, míg a III. r. felperes a svájci H. csoport tagja.
Az alperes a felperesekkel és a perben nem álló BÉ. Rt.-vel szemben 2001. április 12-én indított versenyfelügyeleti eljárást. Az alperes a 2002. október 8-án kelt határozatával megállapította, hogy a felperesek és a BÉ. Rt. havi adattár néven 2001-ig olyan információs rendszert működtettek, amely egyes vállalkozásokra vonatkozó, máshonnan be nem szerezhető, a többi vállalkozás üzleti döntéseit befolyásoló üzleti adatokat tartalmazott, versenykorlátozó módon egyeztették piaci magatartásukat a tisztességtelen piaci magatartás és a versenykorlátozás tilalmáról szóló 1996. évi LVII. törvény (a továbbiakban: Tpvt.) 11. § (1) bekezdésébe ütköző módon.
Az alperes határozata szerint a III. r. felperes jogelődje által az 1998-1999. években alkalmazott kedvezményrendszer gazdasági erőfölénnyel való visszaélésnek minősült és a Tpvt. 21. § i) pontjába ütközött.
(…) A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét részben megváltoztatta, a III. r. felperes gazdasági erőfölénnyel való visszaélésére vonatkozó rendelkezését helybenhagyta, egyebekben a versenykorlátozó magatartás tanúsításának hiányát megállapító részében hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot e körben újabb tárgyalásra és újabb határozat hozatalára utasította. Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság tévedett, amikor a versenykorlátozó magatartás vizsgálatánál olyan időszakra vonatkozó bizonyítékot vett figyelembe, amely kívül esett a vizsgált időszakon, ezért abból téves következtetést vont le. Az új eljárás során az elsőfokú bíróságnak az 1996-2000. években tanúsított felperesi magatartást és bizonyítékokat értékelve kell vizsgálnia, hogy az információkartell fennállt-e. A másodfokú bíróság álláspontja szerint az elsőfokú bíróság a III. r. felperes részéről a kedvezményrendszer alkalmazásával a gazdasági erőfölénnyel való visszaélést, a közös gazdasági erőfölényes helyzet fennállását, a III. r. felperes jogutódkénti felelősségre vonhatóságát jogszerűen állapította meg és ezért helyesen utasította el ebben a körben a III. r. felperes keresetét.
A jogerős ítélet ellen a II. és a III. r. felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet. A Legfelsőbb Bíróság a II. r. felperes felülvizsgálati kérelmét az 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 270. § (2) bekezdése, 273. § (2) bekezdés a) pontja alapján - külön végzéssel - hivatalból elutasította.
A III. r. felperes felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítéletnek a gazdasági erőfölénnyel való visszaélésre vonatkozó rendelkezése hatályon kívül helyezését és az alperes határozatának megváltoztatását kérte azzal, hogy a Tpvt. 21. § i) pontjába ütköző jogsértést nem követte el, a jogelődje esetleges jogsértéséért felelőssé nem tehető, nem bírságolható. A rendelkezésre álló bizonyítékok és a feltárt tények alapján a jogelőd magatartása nem volt versenykorlátozó, nem járt versenytorzító hatással. Ilyen hatás hiányában - a közösségi jog alapján sem - erőfölénnyel való visszaélés nem követhető el. A Tpvt. 21. § i) pontja erőfölényben levő vállalkozás által más vállalkozás piacra lépésének indokolatlan akadályozását tiltja. Álláspontja szerint a jogelődje piaci magatartása indokolt volt, az ország keleti részén terjesztett termékeit védte az olcsó, rossz minőségű ukrán cementtől. A Tpvt. 22. § (1) bekezdésében foglalt, "a gazdasági tevékenységnek a piac többi résztvevőjétől való nagymértékben független folytatása" a jogelődre nem volt megállapítható, ennek hiányában - közösségi jogesetek alapján is - közös erőfölényes helyzet sem állt fenn. A jogutódkénti bírságolására a Gt. 55. § (1) bekezdésébe, 67. § (1) bekezdésébe ütközően, a jogutódlásra vonatkozó Tpvt. 53. § alkalmazhatóságának kizártsága miatt, jogsértően került sor. Jogutódként a jogelőd által esetlegesen elkövetett jogsértésért nem felel, a jogsértésről tudomása nem volt, ezért álláspontja szerint a bírság mérséklése vagy elengedése lenne a méltányos.
Az I. és a II. r. felperesek észrevételükben eddigi nyilatkozataikat tartották fenn.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályban tartását kérte.
A felülvizsgálati kérelem alaptalan.
Az alperes és az eljárt bíróságok is a bizonyítékok okszerű mérlegelésével helytállóan állapították meg az erőfölénnyel való, a Tpvt. 21. § i) pontjába ütköző jogsértés elkövetését. A III. r. felperes jogelődje által alkalmazott kedvezményrendszer - a cementipart jellemző sajátos versenyjogi viszonyokat, a piaci részesedés mértékét, a felperesek közös érdekét, speciális kapcsolatrendszerét is értékelve - gazdasági erőfölénnyel való visszaélésnek minősült, mert a külföldi cementszállítások piacról való kiszorítását célozta, a hazai versenytársakkal szemben alkalmazásra nem került. A III. r. felperes által hivatkozott közösségi jogesetek értékelésére a jelen ügyben nem kerülhetett sor, mert a vizsgált időszak az Európai Unióhoz való csatlakozás előtti időszakra esett. A jogsértés megállapítására a magyar jogot, a Tpvt. egyértelmű rendelkezéseit kellett alkalmazni. A Tpvt. 21. § i) pontjának megsértéséhez elegendő az erőfölénnyel való visszaélésre való alkalmasság megállapítása, nem szükséges - a III. r. felperes által hivatkozott - piaci hatás, eredmény vizsgálata.
Alaptalannak találta a Legfelsőbb Bíróság a III. r. felperesnek a jogutódkénti felelősségre vonhatósága körében kifejtett álláspontját is. A Tpvt. a jogutódlásról az 53. §-ában rendelkezik. A Tpvt. 53. § (2) bekezdése a hivatalból indult eljárásban is lehetővé teszi az ügyfél jogutódjának bevonását az eljárásba, ebből következően nem lehet kizárni a jogutóddal szemben a jogelőd versenyjogsértő magatartása miatti eljárás lefolytatását sem. A Tpvt. tehát nem zárja ki a jogutódlást szabályozó Gt. vagy más speciális jogszabály megfelelő alkalmazását. A Gt. 55. § (1) bekezdése nemcsak a polgári jog szabályai szerinti kötelezettségekre vonatkozik, hanem magában foglalja a jogelőd által elkövetett jogsértés miatt viselendő felelősséget, az amiatt kiszabott jogkövetkezményt is. A jogutód felel a jogelődje által elkövetett magatartás miatt a jogutód ellen indult hatósági eljárás során megállapított jogsértésért, viselnie kell a kiszabott szankciót, a jogkövetkezményt, ahogy az esetleges kártérítési igényekért is felelősséggel tartozik akkor is, ha a károkozó magatartásról nem volt tudomása. Ugyanígy a jogsértő magatartásról való későbbi tudomásszerzés sem érinti a jogutód versenyjogi felelősségre vonhatóságát. Ez a körülmény a bírság kiszabásánál értékelhető, ahogyan azt a hatóság, az elsőfokú bíróság értékelése alá is vonta.
A bírság további mérséklésére, illetve elengedésére okot adó körülmény nem merült fel, ezért e körben további mérséklésnek a felülvizsgálati eljárásban már nem volt helye.
Mindezek alapján a Legfelsőbb Bíróság a jogerős részítéletet - a felülvizsgálati kérelemmel nem támadott részét nem érintve - a felülvizsgálati kérelemmel támadott rendelkezése tekintetében a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Kfv. II. 39.262/2006., BH 2009/4/167.)
A felperes megszűnésével (halálával) bekövetkező helyzet veti fel azt a kérdést, hogy ilyen esetben a közigazgatási perben az eljárás félbeszakad-e a jogutód perbelépéséig. Bonyolítja a helyzetet, ha a perben több felperes van; ekkor folytatható-e az eljárás a többi felperes vonatkozásában.
A Pp. 111. § (1) bekezdése alapján, ha valamelyik fél meghal, vagy megszűnik, az eljárás a jogutód perbelépéséig, illetve perbe vonásáig (61-62. §) félbeszakad, kivéve, ha a jogviszony természete miatt a jogutódlás kizárt. A Pp. XX. fejezetében a félbeszakadást illetően nincs a Pp. általános szabályaitól eltérő rendelkezés. Ha tehát több felperes együtt indít közigazgatási pert, és a per folyamatban léte alatt valamelyik felperes meghal, a Pp. 51. § b) és c) pont alá tartozó pertársaság esetében lehetséges az elhunyt felperes által érvényesített követelés tekintetében az elkülönítés és az eljárás félbeszakadásának megállapítása, míg a többi felperest illetően a bíróság az eljárást folytatja. Amennyiben a perben olyan alperesi beavatkozó is szerepel, akinek az ellenféllel szemben fennálló jogviszonyára a közigazgatási perben hozott ítélet jogereje kitérjed, lehetősége van a felperesi jogutód perbevonására a Pp. 61. § (1) bekezdésben foglaltak alapján.
A Pp. 149. § (1) bekezdése szerint a bíróság, ha az ügy eldöntése érdekében célszerűnek látja, elrendelheti, hogy a perben érvényesített egyes követelések, vagy a megosztható követelések egyes részei, valamint általában a perben eldönthető egyes vitás kérdések elkülönítve kerüljenek tárgyalásra. Az elkülönítés biztosítja annak lehetőségét, hogy egy felperes elhalálozása esetén is folytatható legyen az eljárás, a kereseti kérelem elbírálására sor kerüljön.
Sajátosan történik a jogutódlás megállapítása az állami tulajdonban álló ingó és ingatlan dolgok esetében. Ingatlan esetében jogutódlást az ingatlan-nyilvántartásba be kell vezetni, mégpedig mind a tulajdonosi jogokat gyakorló személyeknek, mind a vagyonkezelő személyének változását. A jogot szerző tulajdonosi joggyakorló kérelmére kell bejegyezni.
A Nemzeti Földalapkezelő Szervezet (a továbbiakban: NFA) kérelmére az első fokú ingatlanügyi hatóság határozatával a 085/39. helyrajzi számon felvett, szántó és kivett vízállás megnevezésű, 2 ha 3518 m2 térmértékű, a Magyar Állam tulajdonában álló ingatlant érintően a Magyar Állam tulajdonjoga mellett új tulajdonosi joggyakorlót tüntetett fel, bejegyezve a "tulajdonosi jogokat és kötelezettségeket az agrárpolitikáért felelős miniszter a Nemzeti Földalapkezelő Szervezet útján gyakorolja" szöveget. Ezzel egyidejűleg törölte a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. vagyonkezelői jogát.
A fellebbezés folytán eljárt alperes 2011. július 8. napján meghozott határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta. Határozata indokolásában a nemzeti földalapról szóló 2010. évi LXXXVII. törvény (a továbbiakban: Nfa.tv.) 3. §-át, 15. § (1) bekezdését, 34. § (2) és (6) bekezdéseit idézve kiemelte, hogy az Állam tulajdonában álló ingatlanok kapcsán a tulajdonosi jogokat az agrárpolitikáért felelős miniszter az NFA útján gyakorolja, amely létrejötte napjával jogutódja az MNV Zrt.-nek.
Hangsúlyozta, hogy a perbeli ingatlan a termőföld megközelítéséhez szükséges területként a Nemzeti Földalap része. Az Nfa.tv. szerint a mező-, erdőgazdasági tevékenységet szolgáló vagy ahhoz szükséges művelés alól kivett terület, amely a Magyar Állam tulajdonát képezi, nem csak akkor tartozik a Nemzeti Földalapba, ha az NFA vagyonkezelésébe tartozó földrészletek elérését szolgáló ingatlan. Amennyiben a kivett terület állami tulajdonban van és az termőföld, mező-, erdőgazdasági művelés alatt álló belterületi földek mező- és erdőgazdasági tevékenységét szolgálja, vagy ahhoz szükséges, akkor az állami tulajdonban lévő kivett terület az NFA vagyoni körébe tartozik.
A felperes keresetében az alperesi határozatnak az első fokú határozatra is kiterjedő hatályon kívül helyezését és az elsőfokú határozatot megelőző ingatlan-nyilvántartási állapot visszaállítását kérte. Álláspontja szerint a perbeli ingatlan nem tartozik a Nemzeti Földalapba, mert az nem az NFA vagyonkezelésébe tartozó földrészletek elérését szolgálja, továbbá nem kizárólag mező-, erdőgazdasági művelés alatt álló földeket szolgál ki. Keresetkiegészítésében rámutatott, hogy az egyes földügyi tárgyú törvények módosításáról szóló 2011. évi CI. törvény (a továbbiakban: Mód.tv.) az Nfa.tv. 1. § (1) bekezdés c) pontját módosította, amely szerint csak teljes egészében az NFA vagyoni körébe tartozó földrészlet mező-, erdőgazdasági tevékenységéhez szolgáló, vagy ahhoz szükséges művelés alól kivett területnek minősülő ingatlan tartozhat kizárólag a NFA vagyoni körébe. Kiemelte továbbá, a Mód.tv. 22. §-a kimondja, hogy az új szabályokat a folyamatban lévő eljárásokban is alkalmazni kell.
A törvényszék jogerős ítéletével a keresetet elutasította. Ítélete indokolása szerint az ingatlan-nyilvántartásról szóló 1997. évi CXLI. törvény (a továbbiakban: Inytv.) 44. § (1) bekezdése akként rendelkezik, hogy a kérelmeket az ingatlanügyi hatósághoz történő előterjesztésük időpontjában hatályos jogszabályok szerint kell elintézni. Ezért, bár a Mód.tv. 22. §-a az új szabályokat a folyamatban lévő ügyekben is alkalmazni rendeli, de nem tartalmaz olyan jogszabályi rendelkezést, amely alapján a közigazgatási szerv, illetőleg a bíróság az Inytv. 44. § (1) bekezdésében és a Pp. 339/A. §-ában foglaltaktól eltekinthetett volna.
A jogerős ítélet ellen a felperes élt felülvizsgálati kérelemmel, kérve annak hatályon kívül helyezését és az elsőfokú közigazgatási határozat előtti állapot visszaállítását. Okfejtése szerint a törvényszék a feltárt tényállásból megalapozatlan, jogsértő következtetést vont le. Az Nfa.tv. 1. § (1) bekezdése és 15. § (1) bekezdése helyes értelmezéséből következően csak az állami tulajdonban álló földek mező-, erdőgazdasági tevékenységét szolgáló, illetve ehhez szükséges föld tartozhat a Nemzeti Földalapba. Ezt támasztja alá a jogszabály logikai, rendszertani és teleologikus értelmezése és az a tény is, hogy a jogalkotó ebbe az irányba pontosította a szabályozást a Mód.tv.-vel. Hangsúlyozta, hogy a hatóságnak a kérelem jogszerű tartalmi elbírálásához az Nfa.tv. rendelkezéseit tartalmilag kellett volna vizsgálnia.
Az alperes és az alperesi beavatkozó felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában fenntartását kérte.
A Kúria a felülvizsgálati kérelmet a Pp. 274. § (1) bekezdése alkalmazásával tárgyaláson kívül bírálta el.
A felülvizsgálati kérelem az alábbiak szerint alapos.
A Kúriának a felülvizsgálati kérelem kapcsán abban a jogkérdésben kellett állást foglalnia, hogy a Magyar Állam tulajdonában álló ingatlan esetében a joggyakorló személyében bekövetkezett változás átvezetésére jogszerűen került-e sor, szem előtt tartva az Nfa.tv. előírásait.
A Mód.tv. 7. §-a folytán az Nfa.tv.-nek a Nemzeti Földalapba tartozó területek körét meghatározó 1. § (1) bekezdése 2011. augusztus 1. napjától megváltozott, a Mód.tv. 22. §-a pedig akként rendelkezett, hogy a módosult előírásokat a folyamatban lévő ügyekben is alkalmazni kell. Az elsőfokú határozat a 2011. augusztus 1. napján bekövetkezett módosítást megelőzően, míg a másodfokú, már azt követően - 2011. augusztus 16. napján - került meghozatalra. Minthogy a Mód.tv. átmeneti rendelkezése a módosításokat a folyamatban lévő ügyekben is alkalmazni rendelte, ezért a közigazgatási eljárásban érvényesülő teljes felülbírálat elve alapján az eljárás során bekövetkezett jogszabályváltozást figyelembe kellett venni.
Az elsőfokú bíróság ezen okfejtéstől eltérő álláspontra helyezkedett, amely a jogvita mikénti megítélésére is kihatott.
A Kúria rámutat arra, hogy a kétfokú hatósági eljárás során, a határozatok meghozatala közötti időpontban éppen az eljárás során alkalmazandó, az Nfa.tv. vagyoni körébe tartozó területek köréről rendelkező Nfa.tv. változott. A Mód.tv. az új rendelkezéseket is alkalmazni rendelte a folyamatban lévő ügyekben, amely előírást az alperes, illetve az elsőfokú bíróság nem hagyhatott volna figyelmen kívül. A Mód.tv. "folyamatban lévő ügyekre" vonatkozó kitétele a közigazgatási eljárásra vonatkozóan értelmezhető és értelmezendő.
Az Inytv. 44. § (1) bekezdése, amely a beadványok ingatlanügyi hatósághoz történő előterjesztésének időpontjában hatályos jogszabályok szerinti elintézéséről rendelkezik, a Mód.tv. átmeneti rendelkezéseit nem írja felül, egyrészt azért, mert az utóbbi, az Nfa.tv. anyagi jogi rendelkezéseket, míg az előbbi eljárási szabályokat tartalmaz, másrészt azért, mert az Inytv. általános előírásaihoz képest a Mód.tv. speciális előírásokat tartalmaz. A lex speciális derogát legi generális általános jogelve miatt a másodfokú közigazgatási eljárásban az arra irányadó kivételes szabály ismeretében kellett volna az alperesnek eljárnia.
A fent kifejtettekre tekintettel a jogerős ítéletet a Kúria a Pp. 275. § (4) bekezdése, míg az alperesi határozatot a Pp. 339. § (1) bekezdés alkalmazásával hatályon kívül helyezte és az alperest új eljárásra kötelezte.
Az új eljárás során az alperesnek az NFA-t nyilatkoztatnia kell, hogy a perbeli ingatlanra vonatkozó kérelmét az Nfa.tv. Mód.tv.-vel módosított rendelkezéseire tekintettel fenntartja-e. Amennyiben igen, akkor az alperesnek annak szem előtt tartásával kell a fellebbezés elbírálása során eljárnia, hogy az NFA kérelmét a felperes az ingatlanügyi hatóság előtt tartalmában vita tárgyává nem teheti. (Kúria, Kfv. III. 37 363/2012/8., KGD 2013/142.)
A következő döntésben is hasonló álláspontot képvisel a Kúria, azzal azonban hogy a joggyakorló személyében bekövetkezett változás bejegyzését nem akadályozza a vagyonkezelő személye tekintetében fennálló jogvita.
A Nemzeti Földalapkezelő Szervezet (a továbbiakban: NFA) kérelmére az elsőfokú ingatlanügyi hatóság kiegészített határozatával a sz.-i helyrajzi számon felvett legelő, nádas, kivett vízállás, kivett töltés, erdő művelési ágú, összesen 119 ha 2921 m2 térmértékű, a Magyar Állam tulajdonában álló ingatlan vonatkozásában törölte a megjegyzés rovatba felvett "a tulajdonosi jogok gyakorlója a Nemzeti Vagyongazdálkodási Tanács, amely a tulajdonosi jogokat az MNV Zrt. útján látja el. Az ingatlan a Nemzeti Földalap részét képezi." szövegrészt, valamint a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. (a továbbiakban: MNV Zrt.) javára bejegyzett vagyonkezelői jogot. Ezzel egyidejűleg az NFA-t, mint tulajdonosi jogokat gyakorló szervezetet jogutódlás jogcímén bejegyezte és a bejegyzés során a megjegyzés rovatban feltüntette, hogy "a tulajdonosi jogokat és a kötelezettségeket az agrárpolitikáért felelős miniszter a Nemzeti Földalapkezelő Szervezet útján gyakorolja (2010. évi LXXXVII. törvény)."
A fellebbezés folytán eljárt alperesi jogelőd 2011. június 15. napján meghozott határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta.
A felperes keresetében elsődlegesen az alperes határozatának megváltoztatása mellett az NFA vagyonkezelői jogának törlését és az eredeti ingatlan-nyilvántartási állapot visszaállítását, másodlagosan a felperes vagyonkezelői jogának bejegyzését kérte azon művelés alól kivett területekre, amelyek mező-, erdőgazdasági tevékenységet szolgáló, vagy ahhoz szükséges művelés alól kivett terület megnevezés alá nem sorolhatók be.
A törvényszék jogerős ítéletével a keresetet elutasította. Ítélete indokolása szerint az Nfatv. 3. §-a és 34. § (2) bekezdése értelmében az Nfa.tv. hatálya alá tartozó ingatlanokkal kapcsolatos jogokat és kötelezettségeket az NFA, mint az MNV Zrt. jogutódja gyakorolja, így a Magyar Állam tulajdonában lévő ingatlan esetében a joggyakorló személyében bekövetkező változás átvezetésére jogszerűen került sor.
Az alperesi okfejtéssel egyezően, az Inytv. vhr. által támasztott alaki és tartalmi feltételeknek megfelelő okiratok benyújtása hiányában nem látott lehetőséget osztott vagyonkezelői jog bejegyzésére.
A jogerős ítélet ellen a felperes élt felülvizsgálati kérelemmel, kérve annak "megváltoztatását" elsődlegesen a kereseti kérelmének történő helyt adást, másodlagosan a törvényszék új eljárás lefolytatására és új határozat hozatalára utasítását.
A felülvizsgálati kérelem alaptalan.
A Kúriának a felülvizsgálati kérelem kapcsán abban a jogkérdésben kellett állást foglalnia, hogy a Magyar Állam tulajdonában álló ingatlan esetében a joggyakorló személyében bekövetkezett változás átvezetésére jogszerűen került-e sor.
Az Inytv. 3. § (1) bekezdés értelmében egyes jogok az ingatlan-nyilvántartásban a tulajdoni lapra történő bejegyzéssel keletkeznek. Az ingatlan-nyilvántartás - ha a törvény kivételt nem tesz - a bejegyzett jogok és feljegyzett tények fennállását hitelesen tanúsítja, ellenkező bizonyításáig vélelmezni kell, hogy azok fennállnak és az ingatlan-nyilvántartás szerinti jogosultat illetik meg [Inytv. 5. § (1) bek.]. A rendelkezésre álló iratokból kitűnően a közhiteles ingatlan-nyilvántartásban a kérelem benyújtásakor azon tény volt feltüntetve, hogy az ingatlan a Nemzeti Földalap részét képezi.
Az Nfa.tv. 34. § (2) bekezdéséből következően az NFA az MNV Zrt.-nek a jogutódja az e törvény hatálya alá tartozó ingatlanokkal kapcsolatos jogok és kötelezettségek tekintetében. A földhivatal, mint ingatlanügyi hatóság kötelezettsége, hogy a Nemzeti Földalapba tartozó földrészleteket érintően átvezesse a tulajdonosi jogok gyakorlója személyében bekövetkezett változásokat. Az ingatlanügyi hatóság, mint regisztratív szerv, kizárólag azt vizsgálhatja, hogy az eljárására vonatkozó jogszabályi előírások mentén a bejegyzési kérelem teljesíthető-e, figyelemmel az annak alapjául szolgáló okirat tartalmi, alaki megfelelőségére.
A Kúria osztja a megyei bíróság azon álláspontját, hogy az Nfa.tv. 2011. augusztus 1. napjától hatályba lépett rendelkezéseit a 2011. évi CI. törvény 22. §-a alapulvételével alkalmazni kell. A hatósági eljárás ugyan jogerősen befejeződött, de az ügy az alperesi jogelőd határozata ellen előterjesztett kereset miatt folyamatban lévőnek tekintendő. Az Nfa.tv. módosított 3. § (1) bekezdése a korábbival azonos módon szabályozza az NFA Nemzeti Földalappal kapcsolatos jogosítványait. A 3. § (3) bekezdés lehetőséget biztosít az NFA és a felperes együttes joggyakorlására, de csak akkor, ha az ingatlan-nyilvántartás szerint az adott terület nem kizárólagosan tartozik a Nemzeti Földalapba. A perrel érintett földrészlet további alrészletekre bontása már a kérelmet megelőzően megtörtént [109/1999. (XII. 29.) FVM rendelet 11. § (2) bekezdés], azonban ez mit sem változtat azon a tényen, hogy a közhiteles ingatlan-nyilvántartás szerint az ingatlan egésze a Nemzeti Földalapba tartozott a kérelem benyújtásakor. Az NFA nem a felperessel közösen terjesztett elő változás átvezetése iránti kérelmet, így az Nfa.tv. 34. § (6) bekezdése szerint ilyen tartalmú átvezetésről az ingatlanügyi hatóság nem is gondoskodhatna. A Kúria ismételten rámutat arra, hogy az ingatlan vagyonkezelőjeként kizárólag az NFA volt feltüntetve, a felperes nem, a joggyakorlás kapcsán a felperes és az NFA között megállapodás nem köttetett és olyan vázrajz sem állt a rendelkezésre, amely a változás átvezetésének az 109/1999. (XII. 29.) FVM rendelet 7. § (1) és (2) bekezdése szerinti alapját képezhetné.
A perbeli földrészlet egésze a Nemzeti Földalapba tartozott, a bejegyzés iránti kérelem teljesíthetősége során a földhivatalnak nem kellett vizsgálnia, hogy az Nfa.tv. 15. § (1) bekezdése alapján az egyes alrészletek egyébként a Nemzeti Földalap vagyoni körébe beletartozhatnak vagy sem.
A felperes nincs elzárva attól, hogy az NFA-val a vagyonkezelés kérdésében polgári jogi megállapodást kössön és ezt követően közös kérelmet terjesszen elő, de az semmiképpen nem célszerű és költségkímélő, hogy az állami vagyon egyik kezelőjeként, a másik vagyonkezelővel szembeni jogvitáját a perbeli módon kísérelje meg rendezni. A jogerős ítélet a felülvizsgálati kérelemben hivatkozott jogszabályokat nem sértette meg, ezért a Kúria azt a Pp. 275. § (3) bekezdése alkalmazásával hatályában fenntartotta. (Kúria Kfv. VI.37.243/2012., K.1./2013. elvi határozat)

Perindításra jogszabály által feljogosított más szerv

Mötv. 142. §

E perek eljárási rendelkezéseivel az önkormányzat törvényességi felülvizsgálatával kapcsolatos részben már foglalkoztunk. Itt azonban rá kell mutatnunk arra, hogy a Pp. 327. § a közigazgatási per indítására jogosultat (a felperest) kizárólag a hatósági határozat felülvizsgálatára figyelemmel határozza meg. A törvényességi felügyelettel kapcsolatos perek ezektől a közigazgatási perektől lényegesen különböznek, a kormányhivatal a perekben felperes (és alperes is) lehet.

Pp. 327/A. §

A közigazgatási per megindítására az ügyész is jogosult. Az ügyészségről szóló törvényben szabályozott fokozatos eszközöknek megfelelően ügyészi felhívással kell élni, s csak az abban meghatározott idő elteltével indíthatja meg a közigazgatási pert, feltéve, hogy felhívása eredménytelen volt. A keresetindításnak nem feltétele, hogy a felek a jogorvoslati jogokat kimerítsék.

Konzorcium

A bírói gyakorlatban merült fel az a kérdés, hogy a konzorcium a Pp. 327. § (4) bekezdése alapján lehet-e a közigazgatási per felperese, vagy beavatkozója? Ha igen, akkor a beavatkozás lehetőségéről a konzorciumot vagy/és annak valamennyi tagját kell tájékoztatni? A Legfelsőbb Bíróság Közigazgatási Kollégium véleménye szerinti:
"A Pp. 327. § (4) bekezdése szerint a perben fél lehet az is, akit a közigazgatási jog szabályai szerint jogok illethetnek, kötelezettségek terhelhetnek, továbbá az a közigazgatási szerv is, amelynek egyébként nincs perbeli jogképessége. Ebből az következik, hogy a Pp. 48. §-a alapján egyébként perbeli jogképességgel nem rendelkező szervezet is lehet a közigazgatási perben fél. Ezért azt kell megvizsgálni, hogy a közigazgatási jog szabályai szerint van-e a konzorciumnak jogképessége?
A Ket. 15. § (1) bekezdése szerint ügyfél az a természetes vagy jogi személy, továbbá jogi személyiséggel nem rendelkező szervezet, akinek (amelynek) jogát, jogos érdekét vagy jogi helyzetét az ügy érinti, akit (amelyet) hatósági ellenőrzés alá vontak, illetve akire (amelyre) nézve - tulajdonjogát, jogait és vagyontárgyait is ideértve - a hatósági nyilvántartás adatot tartalmaz. A konzorcium megjelölésű társulási formával az alábbi jogterületen találkozhatunk:
a) 2004. évi CXXXIV. törvény a kutatásfejlesztésről és a technológiai innovációról. Az értelmező rendelkezései körében szabályozva a fogalmat e törvény alkalmazásában konzorcium: a részes felek (tagok) polgári jogi szerződésében szabályozott munkamegosztásán alapuló együttműködése kutatás-fejlesztési, technológiai innovációs tevékenység közös folytatására vagy egy kutatásfejlesztési, technológiai innovációs projekt közös megvalósítása céljából.
b) Találkozunk külön fogalom-meghatározás nélkül a konzorcium kifejezéssel az 1997. évi XXIV. törvényben, amely a területi önkormányzatok és közigazgatási szervek határ menti együttműködéséről szóló 1980. május 24-én Madridban kelt keretegyezmény kihirdetéséről szól. Ennek 1. cikke szerint azokra a célokra, amelyekre a belső jog egyesület vagy konzorcium létesítését engedélyezi a helyi hatóságok és más közjogi testületek részt vehetnek a másik fél területén létrehozott egyesületek, illetőleg konzorciumok tevékenységében.
A jogi szótár szerint a részes felek (tagok) polgári jogi szerződésen alapuló abban szabályozott megosztásán alapuló együttműködése kutatásfejlesztés, technológiai innovációs tevékenység végzésére.
A konzorciumnak, mint együttműködési formának önálló - a tagoktól függetlenül létező - jogairól, kötelezettségeiről egyetlen jogszabály sem tesz említést, tehát csak a konzorcium tagjainak van önállóan joga, kötelezettsége, felelőssége. A tagok belső viszonyát a polgári jogi szerződés szabályozza, ez azonban a polgári jog szabályai szerint önálló jogképességet nem teremt.
Ha a közigazgatási eljárásban a konzorcium tagjai voltak az ügyfelek, akkor a tagok (vagy bármely tag) jogosult a perindításra és a beavatkozásra.
A Pp. 327. § (1) bekezdés b) pontja alapján a konzorcium, mint szervezet közigazgatási pert nem indíthat, miután a konzorciumnak sem a polgári jog, sem a közigazgatási jog szabályai szerint nincs jogképessége, nincs önálló - a tagoktól független - jogi érdeke sem. Ezért csak a konzorcium tagjai jogosultak a perindításra és a Pp. 332. § (5) bekezdés alapján a bíróságnak a konzorcium tagjait kell értesíteni a beavatkozás lehetőségéről. (1/2006. KK vélemény I/3. pont)

Az alperes

Pp. 327. § (2)-(3) bek.

A Pp. 327. § (1) és (4) bekezdését a "Felek a közigazgatási perben" alcím alatt közöljük.

Pp. 328. §

A közigazgatási határozatok bírósági felülvizsgálata során alperesként az a közigazgatási szerv jár el, amely a felülvizsgálatra irányuló határozatot hozta. A felülvizsgálati perben nincs jelentősége annak, hogy a közigazgatási szerv jogi személyiséggel (perbeli jogképességgel) rendelkezik-e, ugyanis a Pp. 327. § (4) bekezdése szerint a perben fél lehet az a közigazgatási szerv is, amelynek a 48. § értelmében egyébként nincs perbeli jogképessége. Ez a szabály a közigazgatási szerv felperesre is vonatkozik, azonban a gyakorlatban nem igen fordulhat elő ez az eset.
A közigazgatási per alperese a felügyeleti jogkör gyakorlója is lehet, amely a Ket. 115. §-a alapján jogszabálysértés esetén megváltoztathatja vagy megsemmisíti az ügyben eljárt hatóság döntését. E jogkör korlátja az a rendelkezés, hogy a döntés jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jogokat nem sérthet, azonban jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jogok védelme csak jogerős határozat esetén vizsgálandó körülmény.
A Polgármesteri Hivatal Jegyzője (a továbbiakban: elsőfokú hatóság) 2007. január 19. napján kelt határozatával a B. Kft. kérelmére a B., J. u. 57-63. szám alatti 161.792 hrsz.-ú ingatlan H. utca felőli részén két darab meglévő üzlet összevonásával egy üzlet kialakítására, meghatározott kikötések előírása mellett építési engedélyt adott, majd 2007. április 26. napján kelt határozatával a használatbavételi engedélyt is megadta. Az elsőfokú hatóság 2007. június 7. napján kelt határozatával a felperes kérelmére az érintett ingatlanon 113. jelzőszámra "élelmiszer jellegű vegyes üzlet" TEÁOR 52.11 üzletkörű üzlet működését 83 m² alapterületen, meghatározott kikötések előírása mellett engedélyezte.
A B., J. u. 57-63. szám alatti társasház közös képviselője a 2007. augusztus 8. napján kérte, hogy a nemlakás céljára szolgáló utcai üzlethelyiségeknek a működési engedélye kiadása előtt a tulajdoni közösség véleményét és hozzájárulását kérjék ki, és azt vegyék figyelembe a működési engedély megadása során. Az elsőfokú hatóság 2007. szeptember 5. napján kelt levelével válaszolt, majd ismételt kérelemre 2008. április 16. napján kelt levelével az alperes jogelődjéhez az iratokat felterjesztette, tekintettel a működési engedélyezési eljárást kifogásoló F. Bt (továbbiakban közös képviselő) panaszára, melyben a felügyeleti eljárás lefolytatását kérte, többek között sérelmezve azt is, hogy az elsőfokú hatóság a működési engedély kiadását megelőzve nem kérte ki a társasház tulajdonosainak hozzájárulását.
Az alperes jogelődje 2008. szeptember 10. napján kelt határozatával felügyeleti jogkörben eljárva az elsőfokú hatóság határozatát megsemmisítette, és új eljárás lefolytatására kötelezte. A határozat szerint az elsőfokú eljárásban a társasházat a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) rendelkezései alapján ügyfélnek kellett volna tekinteni, ezért a megismételt eljárásban a társasház ügyfélként történő bevonásával kell az eljárást újból lefolytatni.
A határozatot a Fővárosi Bíróság ítéletével hatályon kívül helyezte. Az ítélet indokolása szerint a működési engedély 2007. augusztus 7. napján jogerőre emelkedett, és a működési engedély megsemmisítése és az új eljárásra kötelezés felperes jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jogát sértette [Ket. 115. § (4) bekezdés c) pontja]. Az ítélet ugyanakkor rögzítette azt is, hogy az elsőfokú hatóság mulasztást követett el, amikor a működési engedélyezési eljárás megindulásáról a társasházat nem értesítette, bár a társasház ügyfélnek minősült, ez azonban a perben nem volt orvosolható, figyelemmel a felperes jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jogára.
Az alperes felülvizsgálati kérelmében kérte az ítélet hatályon kívül helyezése mellett a felperes keresetének elutasítását, másodlagosan a bíróság új eljárásra kötelezését.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelmében kérte az ítélet hatályában fenntartását annak helyes indokai alapján. Továbbra is hivatkozott az R. rendelkezéseire, amelyek még nem tartalmazták azt a később hatályba lépett előírást, amely szerint a társasház közös képviselője, azaz az intéző bizottság az eljárásról értesítendő. A jogerős működési engedély kiadása is olyan időpontban történt, amikor a társasház ingatlan-nyilvántartási bejegyzése ugyan megtörtént, de a lakóingatlanokat még az építtető tulajdonolta, aki az eljárásról tudott, és az értékesítéssel nyilvánvalóan hozzájárult az üzlet működéséhez.
Az alperes felülvizsgálati kérelme alapos az alábbi indokok alapján:
A Ket. 128. § (1) bekezdésének a) pontja szerint a hatóság elsőfokú döntése jogerőssé válik többek között akkor, ha ellene nem fellebbeztek és a fellebbezési határidő letelt. A Ket. 99. §-ának (1) bekezdése értelmében a fellebbezést - ha törvény vagy kormányrendelet eltérően nem rendelkezik - a döntés közlésétől számított 15 napon belül lehet előterjeszteni.
A Ket. 78. §-ának (1) bekezdése szerint a határozatot közölni kell az ügyféllel, és azzal, akire nézve az jogot vagy kötelezettséget állapít meg, az ügyben eljárt szakhatósággal és a jogszabályban meghatározott más hatósággal vagy állami szervvel. A Ket. 98. §-ának (1) bekezdése és 99. § (1) bekezdése alapján az ügyfél az elsőfokú határozat ellen fellebbezhet a döntés közlésétől számított 15 napon belül.
A Ket. 115. § (1) bekezdés b) pontja értelmében a felügyeleti szerv jogosult hivatalból megvizsgálni az ügyben eljáró hatóság eljárását, illetve döntését, és ennek alapján gyakorolja - ha a törvény másként nem rendelkezik - a (2) bekezdésben szabályozott felügyeleti jogkört. A (2) bekezdése értelmében, ha a hatóság döntése jogszabályt sért, a felügyeleti szerv azt megváltoztathatja vagy megsemmisítheti, és szükség esetén az ügyben eljárt hatóságot új eljárásra utasíthatja.
A felügyeleti jogkör korlátja a Ket. 115. § (4) bekezdés c) pontja értelmében a hatóság döntése nem változtatható meg és nem semmisíthető meg, ha az semmisségi ok hiányában az ügyfél jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jogát sértené.
A Legfelsőbb Bíróság egyetértett alperes azon álláspontjával, hogy jogszerzésről és annak gyakorlásáról is, csak a jogerő beállásától beszélhetünk, az ügyfelet a jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jogainak védelme csak jogerős határozat birtokában illeti meg, mert a Ket. 101. § (1) bekezdése alapján a fellebbezéssel megtámadott határozatban foglalt jogok a végrehajtásra halasztó hatályú fellebbezés folytán nem gyakorolhatók.
A közigazgatási - alaki - jogerő fontos joghatása, hogy a jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jog, a jogerős határozat megváltoztatásának, megsemmisítésének korlátját jelenti.
Az elsőfokú bíróság ítélete is megállapította, - a Ket. 15. § (1) bekezdésére figyelemmel - hogy a társasház a perrel érintett eljárásban ügyfélnek minősült, a Ket. 98. §-ának (1) bekezdése szerint pedig az ügyfél a határozattal szemben fellebbezhet. Ehhez azonban szükséges a határozat közlése, mert ettől veszi kezdetét a fellebbezési határidő.
A Legfelsőbb Bíróság osztotta az alperes azon álláspontját is, hogy - szemben az Áe. szabályozásával - a Ket. 115. §-a lehetővé teszi azt is, hogy felügyeleti jogkörben járjon el a felügyeleti szerv abban az esetben is, ha még az elsőfokú határozat nem jogerős. Ebben az esetben a Ket. 115. § (4) bekezdés c) pontja szerinti korlát értelemszerűen nem érvényesülhetett. (Legf. Bír. Kfv. III. 37.584/2009., KGD 2010/7-8. 179.)
A bírói gyakorlat szigorúan értelmezte azt a szabályt, hogy a keresetet az ellen a közigazgatási szerv ellen kell megindítani, amelyik a felülvizsgálni kért határozatot hozta, továbbá, hogy a határozatot csak a jogszabályban erre feljogosított szerv hozhatja meg (tehát ha a hatósági jogkör gyakorlója a minisztérium, a pert nem lehet a miniszter ellen megindítani - és fordítva).
A felperes 2005. december 28-án keresetet terjesztett elő a Vám- és Pénzügyőrség Országos Parancsnokságával szemben és kérte az alperes határozatának elsőfokú határozatokra is kiterjedő hatályon kívül helyezését.
A felperes keresetének megfelelően a Fővárosi Bíróság jogerős ítéletében alperesként a Vám- és Pénzügyőrség Országos Parancsnokságát jelölte meg, majd a felperes keresetét elutasította.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, kérte az ítélet hatályon kívül helyezését, és a keresetének megfelelő döntés meghozatalát.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályban tartását kérte.
A Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítélet érdemi felülvizsgálatra lényeges eljárási jogszabálysértés miatt alkalmatlannak tartotta.
A Pp. 327. § (2) bekezdése szerint a keresetet az ellen a közigazgatási szerv ellen kell indítani, amelyik a felülvizsgálni kért határozatot hozta. Ha a fél a pert nem a felülvizsgálni kért határozatot hozó másodfokú, hanem az elsőfokú közigazgatási szerv ellen indította, akkor a per során a másodfokú közigazgatási szervet perbe vonhatja [Pp. 327. § (3) bekezdése]. A keresetre írásban csak a felülvizsgálni kért határozatot hozó közigazgatási szerv nyilatkozhat, és csak e szerv járhat el alperesként a perben.
A perben felülvizsgálni kért jogerős közigazgatási határozatokat nem a Vám- és Pénzügyőrség Országos Parancsnoksága, hanem a Vám- és Pénzügyőrség országos parancsnoka hozta. Kétségtelen tény, hogy dr. M. L. jogtanácsos által benyújtott alperesi nyilatkozatot a Vám- és Pénzügyőrség országos parancsnoka nevében nyújtotta be, ugyanakkor a későbbiekben eljáró jogtanácsos a Vám- és Pénzügyőrség Országos Parancsnoksága nevében járt el. Ez az alperesi ugyancsak téves eljárás azonban nem befolyásolta azt a tényt, hogy a felperes nem a másodfokú határozatot meghozó személyt vonta perbe.
Az elsőfokú bíróság az ítéletet az eredeti kereseti megjelölés szerint a közigazgatási ügyben első fokon eljáró szerv a Vám- és Pénzügyőrség Országos Parancsnoksága alperes megnevezésével hozta meg.
A Pp. 270. § (1) bekezdése alapján alkalmazandó 50. § (1) bekezdése szerint a bíróságnak az eljárás bármely szakában hivatalból is vizsgálnia kell, hogy a felperesi kereset a megfelelő alperes perbe vonásával került előterjesztésre, illetőleg elbírálásra.
Ennél fogva a jelen bírósági eljárásban olyan lényeges szabálysértés valósult meg, amely miatt az elsőfokú eljárás megismétlése, új határozat hozatala szükséges.
A Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítélet ellen előterjesztett felülvizsgálati kérelmet érdemben nem bírálhatta el. Mindezek alapján a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot új eljárásra és határozat hozatalára utasította. (Legf. Bír. Kfv. I. 35.513/2006., KGD 2007/404.)
A Nemzeti Sporthivatal 2004. december 3-ai határozatával megállapította, hogy G. J. edző olimpiai járadékra jogosult, egyúttal a felperes edző olimpiai járadék megállapítása iránti kérelmét elutasította. A felperes fellebbezése folytán eljárt Nemzeti Sporthivatal Elnöke 2004. február 16-ai határozatában az elsőfokú határozatot helybenhagyta.
A felperes a 2005. február 26. napján kelt Nemzeti Sporthivatal Elnöke határozatának bírósági felülvizsgálatai iránt keresetet terjesztett elő, amely közigazgatási per alpereseként a Nemzeti Sporthivatalt jelölte meg. A per során az alperesi Nemzeti Sporthivatal jogszabályi rendelkezés folytán megszűnt, ezért a Fővárosi Bíróság felhívására a felperes alperesként, mint a Nemzeti Sporthivatal jogutódját az Önkormányzati és Területfejlesztési Minisztériumot vonta perbe. A Fővárosi Bíróság 2006. november 6-ai végzésével megállapította, hogy a Nemzeti Sporthivatal Elnöke alperes helyébe jogszabály rendelkezése folytán jogutódként az Önkormányzati és Területfejlesztési Minisztérium lépett. A végzést a peres feleknek szabályszerűen kézbesítette, azt a felperes jogi képviselője 2006. november 29. napján, az alperes jogi képviselője 2006. november 22. napján szabályosan átvette. A végzés ellen fellebbezést nem terjesztettek elő, az első fokon jogerőre emelkedett. A Fővárosi Bíróság 2007. május 14. napján az Önkormányzati és Területfejlesztési Minisztérium alperes megjelölése mellett hozott ítéletében a felperes keresetét elutasította.
A jogerős ítélet ellen a felperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, amelyben érdemben vitatta a jogerős ítéletben foglaltakat, és kérte annak hatályon kívül helyezését.
Az alperes ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérte, megemlítve, hogy a felperes a pert tévesen az elsőfokú közigazgatási szerv ellen indította meg.
A jogerős ítélet jogszerűsége eljárási okból érdemben nem vizsgálható.
A Pp. 130. § (1) bekezdés g) pontja szerint a bíróság a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül [125. § (1) bekezdés] elutasítja, ha megállapítható, hogy a pert nem a jogszabályban erre feljogosított személy indítja, vagy a per a jogszabályban meghatározott személy ellen indítható, illetve meghatározott személyek perben állása kötelező, s a felperes e személyt (személyeket) - felhívás ellenére - nem vonta perbe. A Magyar Köztársaság minisztériumainak felsorolásáról szóló 2006. évi LV. törvény 2. § a) pontja értelmében, ahol e törvény hatálybalépését megelőzően kiadott törvény vagy rendelet Belügyminisztériumot, valamint belügyminisztert említ, a sporttal kapcsolatos feladatok tekintetében Önkormányzati és Területfejlesztési Minisztériumot, valamint önkormányzati és területfejlesztési minisztert kell érteni. A sportról szóló 2004. évi I. törvény 51. § (1) bekezdése szerint a sport irányításával, szabályozásával és ellenőrzésével kapcsolatos - e törvényben és külön jogszabályokban meghatározott - feladatok ellátásáról a miniszter - a (3) bekezdésben meghatározottakra is figyelemmel - a sportigazgatási szerv útján gondoskodik. Az 51. § (2) bekezdésének h) pontja kimondja, hogy a sportigazgatási szerv gyakorolja az e törvényben, valamint a külön jogszabályokban meghatározott hatósági jogköröket h) pont. A sporttörvény 61. § (1) bekezdése kimondja, hogy a járadékra jogosultságot és a járadékot a sportigazgatási szerv a jogosult kérelmére államigazgatási eljárás keretében állapítja meg és gondoskodik annak havonta történő folyósításáról. A sporttörvény 79. § (1) bekezdésének e) pontja felhatalmazza a Kormányt, hogy rendeletben állapítsa meg az olimpiai járadékra vonatkozó szabályokat. Az olimpiai járadékról szóló 41/2004. (III. 12.) Korm. rendelet (a továbbiakban: R.) 4. § (1) bekezdése szerint a sportigazgatási szerv első fokon meghozott döntésével szemben az elsőfokú határozat kézhezvételét követő 15 napon belül fellebbezés nyújtható be a sportigazgatási szerv vezetőjéhez. Az R. 4. § (2) bekezdése értelmében a sportigazgatási szerv vezetője a fellebbezés kézhezvételétől számított 15 napon belül a rendelkezésre álló iratok alapján határozattal dönt az edzői járadékra való jogosultságról, illetve annak elutasításáról.
Az idézett rendelkezésekből megállapítható, hogy az olimpiai edzői járadékügyben első fokon az alperesi minisztérium keretében működő sportigazgatási szerv dönt, míg a határozat elleni fellebbezés elbírálására a sportigazgatási szerv vezetője, azaz az önkormányzati és területfejlesztési miniszter jogosult. A Pp. 327. § (2) bekezdése szerint a keresetet az ellen a közigazgatási szerv ellen kell indítani, amelyik a felülvizsgálni kért határozatot hozta. A Pp. 327. § (2) bekezdésére figyelemmel a felperes tévesen járt el, amikor a Nemzeti Sporthivatal Elnöke határozatának felülvizsgálatát, a Nemzeti Sporthivatal, mint alperes megjelölésével kérte. A Pp. 327. § (3) bekezdése lehetőséget adott a felperesnek arra, hogy miután a pert tévesen az elsőfokú közigazgatási szerv ellen indította, a per során a másodfokú közigazgatási szervet perbe vonja. A felperes azonban a Fővárosi Bíróság eljárásában elmulasztotta a határozatot hozó másodfokú szerv alpereskénti perbevonását, feltehetőleg azon jogi álláspontjára figyelemmel, amely szerint a Nemzeti Sporthivatal Elnöke a másodfokú határozat meghozatalára hatáskörrel nem rendelkezett (keresetlevél harmadik oldal utolsó, negyedik oldal első bekezdése).
A Nemzeti Sporthivatal Elnöke határozatának meghozatalakor hatályában volt, a Nemzeti Sporthivatalról szóló 297/2004. (X. 28.) Korm. rendelet 5. § (6) bekezdése kimondta, hogy a Nemzeti Sporthivatal hatósági eljárásaiban első fokon a Nemzeti Sporthivatal - szervezeti és működési szabályzatában meghatározott - illetékes szervezeti egysége, másodfokon a Nemzeti Sporthivatal Elnöke jár el. A perben tehát, a felperes keresetében előadottakkal szemben, alperesként a Pp. 327. § (2), illetve (3) bekezdése alapján a Nemzeti Sporthivatal Elnökét kellett volna megjelölni. A felperes a pert tévesen megjelölt alperessel szemben indította meg, és a per során a másodfokú határozatot hozó közigazgatási szervet nem vonta perbe. Az alperesként megjelölt elsőfokú közigazgatási szerv a Nemzeti Sporthivatal jogutódjaként a Fővárosi Bíróság 2006. november 6-ai végzésében a szintén elsőfokú sporthatóságként eljáró Önkormányzati és Területfejlesztési Minisztériumot jelölte meg, és ennek megfelelően a jogerős ítélet szerint is az Önkormányzati és Területfejlesztési Minisztérium a per alperese.
A Legfelsőbb Bíróság rámutat arra, hogy a helyes alperes perbevonásában az elsőfokú bíróság hiánypótlási felhívás kibocsátásával közreműködhet, azonban hivatalból a felülvizsgálni kért határozatot hozó szervet nem vonhatja perbe. Amennyiben pedig a felülvizsgálni kért másodfokú határozatot hozó szerv perbevonása nem történik meg a keresetlevelet a Pp. 130. § (1) bekezdés g) pontja alapján idézés kibocsátása nélkül el kell utasítani, illetve a Pp. 157. § a) pontja alapján a pert meg kell szüntetni. A per jogerős befejezését követően a Legfelsőbb Bíróság felülvizsgálati eljárásban a helyesen megjelölt másodfokú közigazgatási szerv perbevonására már nem adhat eljárási lehetőséget. A téves alperesre figyelemmel pedig - miután a másodfokú közigazgatási szerv perben állása a Pp. 327. § (2) bekezdése folytán kötelező -, a pert hivatalból meg kell szüntetnie, ugyanis a Pp. 158. § (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a bíróság a 157. § a), b) vagy g) pontja esetében a pert az eljárás bármely szakaszában hivatalból megszüntetni köteles. A hivatalbóli megszüntetés folytán a Legfelsőbb Bíróságot a Pp. 275. § (2) bekezdése értelmében a felülvizsgálati kérelem és csatlakozó felülvizsgálati kérelem keretei sem kötik.
A kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezve a Pp. 275. § (2) bekezdése és 158. § (1) bekezdése alapján a pert - figyelemmel a Pp. 157. § a) pontjára és 130. § (1) bekezdés g) pontjára - hivatalból megszüntette. (Legf. Bír. Kfv. IV. 37.318/2007., KGD 2009/4/93.)
Gyakorlatilag csak téves perindítás esetén kerülhet sor arra, hogy a pert az elsőfokú közigazgatási szerv ellen indítják meg. Ilyenkor - a Pp. 324. §-ának (1) bekezdése alapján alkalmazandó Pp. 64. § (2) bekezdésében foglaltaknak megfelelően - az elsőfokú közigazgatási szervet a perből el kell bocsátani.
Ennek megfelelően foglalt állást a Legfelsőbb Bíróság Közigazgatási Kollégiuma:
Ha a fél a pert tévesen az elsőfokú közigazgatási szerv ellen indította, a per során a másodfokú közigazgatási szervet perbe vonhatja, a bíróság az elsőfokú közigazgatási szervet ilyen esetben a perből elbocsátja. Ha a felperes felhívásra a felülvizsgálni kért határozatot hozó szervet nem vonja perbe, a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül kell elutasítani, illetve a pert meg kell szüntetni. (KK 33. sz. állásfoglalás)
Az indokolás szerint:
"A közigazgatási per alapvetően abban különbözik az általános polgári pertől, hogy az a jogalkalmazó - az adott esetben jogvitát eldöntő - szerv az alperes, amelynek határozatát a bíróság felülvizsgálja. Miután a közigazgatási eljárásban kevés kivétellel általános a jogorvoslat igénybevételének lehetősége, a keresettel támadható határozatot általában a másodfokú közigazgatási szerv hozza. Ha a fél a pert nem a felülvizsgálni kért határozatot hozó másodfokú, hanem az elsőfokú közigazgatási szerv ellen indította, sérelmet szenved a Pp. 327. §-ának (2) bekezdése, mely szerint a keresetet az ellen a közigazgatási szerv ellen kell indítani, amelyik a felülvizsgálni kért határozatot hozta. Ilyen esetben a bíróságnak a tárgyalás kitűzése előtt - a jogkövetkezményekre való figyelmeztetés terhe mellett - a Pp. 130. §-ának g) pontja alapján fel kell hívnia a felperest a másodfokú közigazgatási hatóság perbe vonásának szükségességére. Ha a felperes a felhívásnak eleget tesz, az elsőfokú közigazgatási szervet a perből el kell bocsátani a Pp. 64. §-ának (2) bekezdése alapján. Ha a felperes a felhívásnak nem tesz eleget, a keresetlevelet a Pp. 130. §-a (1) bekezdésének g) pontja alapján idézés kibocsátása nélkül el kell utasítani, illetve a Pp. 157. §-ának a) pontja alapján a pert meg kell szüntetni.
Amennyiben - helyesen - csak a másodfokú közigazgatási szerv áll perben, akkor nincs akadálya annak, hogy a bíróság az alperesként perben nem álló elsőfokú közigazgatási szervre nézve hozzon döntést, az első fokon eljárt szervet kötelezze új eljárásra, új határozat hozatalára. Nyilvánvaló, hogy a másodfokú közigazgatási eljárásban hozott döntés törvénysértő volta szorosan összefügg az elsőfokú közigazgatási szerv törvénysértésével, amely adott esetben úgy küszöbölhető ki, hogy a bíróság ítéletében foglalt szempontok alapján a közigazgatási eljárást megismétlik. Természetesen arra is lehetőség van, hogy ha a jogszabálysértés a másodfokú hatóság új eljárásával is kiküszöbölhető, a bíróság ítéletével csak az alperest, vagyis a jogerős határozatot hozó közigazgatási szervet kötelezze új eljárásra" - fejeződik be az állásfoglalás indokolása.
A KK 33. számú állásfoglaláshoz képest szigorúbb álláspontot foglalt el a kollégium abban a kérdésben, hogy miként kell eljárni, ha a felperes az első- és másodfokú közigazgatási határozatot hozó közigazgatási szervet is alperesként jelöli meg, és felhívás ellenére is ragaszkodik az elsőfokú közigazgatási szerv perben állásához. A vélemény szerint:
"A bíróság a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül elutasítja, ha megállapítható, hogy a pert nem a jogszabályban erre feljogosított személy indítja, vagy a per csak jogszabályban meghatározott személy ellen indítható, illetve meghatározott személyek perben állása kötelező, s a felperes e személyt (személyeket) felhívás ellenére nem vonta perbe. Ha a felperes megindította a pert az alperesként perbe vonható másodfokú hatóság ellen is, de emellett egy olyan személy ellen is, aki nem lehet a per alperese, az ilyen személy ellen indított perben a Pp. 130. § (1) bekezdés g) pontja alkalmazandó. Amennyiben az eljárás valamilyen ok miatt már tárgyalási szakaszba jutott, az elsőfokú közigazgatási hatósággal szemben a Pp. 157. § a) pontja alkalmazandó, amely a per megszüntetését rendeli arra az esetre, ha a keresetlevelet már a 130. § (1) bekezdésének a)-h) pontja alapján idézés kibocsátása nélkül el kellett volna utasítani." (KGD 2003/1. 35.)
Kezdetben vitás volt, utóbb a bírói gyakorlat egységesen úgy foglalt állást, hogy az első fokon eljárt hatóság (közigazgatási szerv) nem indíthat közigazgatási pert a másodfokú szerv ellen, még abban az esetben sem, ha a jogerős határozat reá nézve rendelkezést tartalmaz. A hatóság ugyanis ügyfélnek nem tekinthető (Szegedi Városi Bíróság 1. P. 23.991/1991., KGD 1992/149.)
A Pp. 328. §-a értelmében, ha az ügy időközben más közigazgatási szerv hatáskörébe került, azt a közigazgatási szervet kell alperesként perbe vonni, amelynek hatáskörébe az új rendelkezés szerint a közigazgatási határozat meghozatala tartozik. A folyamatban lévő perekben is alkalmazandó ez a szabály.
Ha a jogutódlás jogszabályon alapul, a bíróság nem a Pp. 62. §-a, hanem a Pp. 328. §-ának (1) bekezdése szerint jár el.
A felperes építési engedély nélkül O. 1. szám alatti épület tetőzetén tető-reklámberendezést szerelt fel. A tető-reklámberendezés fennmaradására benyújtott engedélykérelmet a Budapest Főváros T Önkormányzat Polgármesteri Hivatal Hatósági Főosztály Építési Osztály a 2004. szeptember 14-én kelt határozatával elutasította, a reklámberendezés cseréjére a fennmaradást nem adta meg, egyúttal kötelezte a felperest az építmény elbontására.
A felperes fellebbezése folytán eljárt alperes a 2004. november 8-án kelt határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta.
A felperes keresetet nyújtott be az alperes határozatának felülvizsgálata iránt. A per során az alperes bejelentette az alperes személyében időközben bekövetkezett, jogszabályon alapuló jogutódlást és az elsőfokú bíróság a jogutódlás megállapítását követően ítéletet hozott, amelyben a felperes keresetét, mint alaptalant elutasította.
A jogerős ítélet ellen a felperes felülvizsgálati kérelmet nyújtott be, melyben kérte a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság új eljárásra utasítását. Az elsőfokú bíróság tévesen állapította meg az alperesi jogutódot, mert nem a hivatalvezető, hanem a hivatal a másodfokú hatósági jogkör gyakorlója. Mindaddig amíg a jogutódlás megállapítására szabályszerűen nem kerül sor és az alperes jogutódja a perbe nem lép be, az eljárás félbeszakad és a félbeszakadt eljárásban ítélet sem hozható.
A felülvizsgálati kérelem alaptalan.
2007. január 1-jétől az alperes személyében jogszabályon alapuló jogutódlás következett be. A 297/2006. (XII. 23.) Korm. rendelet (a továbbiakban: R.) 30. § (1) és (2) bekezdése, 31. § (1) bekezdése, (8) és (9) bekezdése értelmében az alperes jogutóda a Közép-magyarországi Regionális Közigazgatási Hivatal. A közigazgatási hivatal a R. 16. §-a, a 343/2006. (XII. 23.) Korm. rendelet 1. § (1) bekezdés b) pontja alapján hatósági jogkört gyakorol. Mindebből következően az elsőfokú bíróság ugyan tévesen jelölte meg az alperesi jogutódot a Közép-magyarországi Regionális Közigazgatási Hivatal vezetőjeként, azonban a jogutódlás jogszabályon alapul, így a jogutód téves megállapítása az ügy érdemére ki nem ható jogszabálysértés, ez okból az ítélet hatályon kívül helyezése nem indokolt. A jogutódlás megállapításáról a bíróság nem a Pp. 62. §-a, hanem 328. § (1) bekezdése alapján dönt, az eljárás félbeszakadásának megállapítása nélkül.
A Kúria Közigazgatási-Munkaügyi Kollégiuma a közigazgatási perekben bekövetkező jogutódlásra vonatkozó szabályok értelmezéséről a következő kollégiumi véleményt alkotta [7/2014. (XI. 25.) KMK vélemény].
A Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. tv. a felek személyében bekövetkező változásra irányuló rendelkezései (61-65. §) a közigazgatási perekben e perek sajátosságaira tekintettel alkalmazhatók.
A közigazgatási perekben jogszabályi rendelkezés alapján bekövetkező alperesi jogutódlás esetén a felek akarata és perbeli nyilatkozata a jogutódlást nem befolyásolja. A bíróságnak ezért a perbeli jogutód személyét a jogszabályi rendelkezés folytán kizárólag csak meg kell állapítania, illetve - szükség szerint - rendelkeznie kell a jogelőd perből való elbocsátásáról.
Jogszabályon alapuló jogutódlás esetében a per félbeszakadása nem következik be.
A közigazgatási perekben a Pp. 62. § (4) bekezdése szerinti pertársaságra vonatkozó szabály nem alkalmazható.
A bíróság alperesi jogutódlást megállapító végzése ellen fellebbezésnek van helye.
A Pp. 61-65. §-ának rendelkezései rendezik a per során a felek személyében bekövetkezett változásokat, meghatározva a felek és a bíróság ezzel kapcsolatos feladatait. A Pp. 61. § (1) bekezdésének fő szabálya szerint a változás alapja a per alapjául szolgáló jogviszonyban a polgári jog szabályai szerinti jogutódlás. A közigazgatási perekben az alperes oldalán bekövetkező jogutódlás a Pp. 61. § (1) bekezdésében rögzített alaphelyzettől jelentősen eltér. Elsősorban annak van jelentősége, hogy a közigazgatási perben érintett alapjogviszony (per alapjául szolgáló jogviszony) közigazgatási jogviszony, melyben az alperes személyét a közigazgatási anyagi jogban bekövetkező változások, módosulások érintik. A gyakorlatban ez a közigazgatási hatáskör változását jelenti, mivel a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény 19. § (1) bekezdése értelmében a hatóság hatáskörét - a hatósági eljárás körébe tartozó ügyfajta meghatározása - jogszabály állapítja meg. Jogszabályban kell megjelölni az elsőfokú, továbbá a 106. § és 107. §-ban megjelölt hatóságot, a fellebbezés elbírálására jogosult hatóságot.
A közigazgatási perben az alperes pozícióját - a társadalombiztosítási perek kivételével - a Pp. 327. § (2) bekezdése meghatározza, mivel a keresetet az ellen a közigazgatási szerv ellen kell indítani, amelyik a felülvizsgálni kért határozatot hozta. Ha a közigazgatási szerv által hozott határozattal elbírált ügyben közbeszerzési és közérdekvédelmi feladatok ellátására külön törvényben kijelölt vizsgálati eljárást indított, a perben beavatkozóként részt vehet.
A közigazgatási perekben az alperes személyét a polgári jogi perbeli jogképesség nem befolyásolja, az alperes kilétének vizsgálata során e szempontoknak nincs jelentősége a Pp. 327. § (4) bekezdésére tekintettel. E rendelkezés alapján annak is jelentősége van, hogy a perben félként történő eljárást a közigazgatási jog szerinti jogosultságok és kötelezettségek önállóan is megalapozhatják, így a közigazgatási anyagi jog önállóan határozhatja meg a közigazgatási perben az alperesi jogállást is.
A fenti rendelkezések alapján a közigazgatási perekben a hatósági hatáskör címzettjében bekövetkezett változás közigazgatási anyagi jogi alapú jogutódlást eredményezhet, melyre a Pp. 61-65. §-ainak előírásait a Pp. 321. § (1) bekezdése alapján a közigazgatási perek sajátosságaira tekintettel kell alkalmazni. A Pp. XX. fejezetének közigazgatási perekre vonatkozó szabályai a perbeli jogutódlás esetét csak részben rendezik. A Pp. 328. § (4) bekezdése értelmében, ha a közigazgatási szerv, amely a határozatot hozta megszűnik, vagy az ügy időközben más közigazgatási szerv hatáskörébe került, azt a közigazgatási szervet kell alperesként perbe vonni, amelynek hatáskörébe az új rendelkezés szerint a közigazgatási határozat meghozatala tartozik. A Pp. ezen rendelkezése a per megindításának időpontjában a közigazgatási hatáskör címzettjét tekinti a per alperesének, tehát az alperes megállapítása során mindig abból kell kiindulni, hogy a per kezdetén, illetve folyamán mely közigazgatási szerv gyakorolja a hatályos jogszabályi rendelkezések alapján az érintett hatáskört. Az alperes személyében bekövetkezett változás sajátos esete a hatásköri változáson kívül a szintén jogszabályon alapuló szervezeti átalakulás, mivel ez esetben a hatáskört gyakorló szervezet megszűnik és a hatáskört jogszabályi rendelkezés alapján más szervezet gyakorolja. Ezen utóbbi esetben is a szervezeti átalakulás nyomán bekövetkezett hatásköri változást kell vizsgálni és a per alperesének az tekintendő, aki az új rendelkezések szerint a hatáskör címzettje.
A közigazgatási anyagi jog változása alapján bekövetkező jogutódlásban, mint a jogutódlás sajátos esetében a peres felek nyilatkozatának és szándékának a jogutódlás érdemére nézve nincs jelentősége. Ebben az esetben a Pp. 61-64. §-a szerinti valamennyi körülményt a jogszabály rendelkezése pótolja, illetve határozza meg, a felek nyilatkozatától a jogutódlás ténye nem függ. Ebből az is következik, hogy a bíróságnak a jogutódlás kérdésében a jogutód személyét a jogszabályi rendelkezések alapján kizárólag meg kell állapítania, az ehhez szükséges adatokat a felek bejelentése, illetőleg a jogszabályváltozás vizsgálata szolgáltathatja. A jogutódlás megállapításához nincs szükség sem a jogelőd, sem a jogutód, sem pedig a felperes perbeli nyilatkozatára, a bíróság döntése a jogutód tekintetében megállapító jellegű. Tekintettel arra, hogy a jogutódlás valamennyi körülményét ez esetben jogszabály rendezi, így a Pp. 111-112. §-a szerinti félbeszakadás esete jogszabályon alapuló jogutódlás körében nem következhet be. Ennek oka elsősorban az, hogy az előzőek szerint a jogszabályon alapuló jogutódlás esetében a felek nyilatkozatainak nincs közvetlen jelentősége, így a Pp. 111. § (1) bekezdése szerinti "perbevonás" és "perbeli eljárásjogi jogintézményei" nem érvényesülnek.
A közigazgatási perekben a felek kilétét a Pp. 327-328. §-ai tételesen meghatározzák. A Pp. 327. § (2) bekezdés első mondata az alperes kilétét pontosan rögzíti a felülvizsgálni kért határozatot hozó közigazgatási szerv megjelölésével. Emiatt a közigazgatási perekben alperesi oldalon a pertársaság nem következhet be jogutódlással összefüggésben, erre csak abban az esetben lehet mód, ha a jogutódlásról rendelkező jogszabály egyértelműen rendelkezik a korábbi alperes perben való részvételéről a jogutód alperes pertársaként. A korábbi alperes perből való elbocsátásáról abban az esetben kell rendelkezni, ha a jogelőd közigazgatási szerv továbbra is fennmarad, viszont a perben érintett hatáskört a jogszabályi változásra tekintettel már nem gyakorolja.
A jogutód személyének megállapítása a peres fél személyében bekövetkezett változást jelent. Az ilyen végzés - a megállapító jellege ellenére - a per lefolytatása szempontjából alapvető jelentőségű, az alperes személyének téves meghatározása az eljárás lényeges szabályainak megsértését jelenti. Az esetleges eljárási jogsértés kiküszöbölésének lehetőségét biztosítani kell, s ez megalapozza, hogy az ilyen típusú határozatok ellen a közigazgatási perekben is fellebbezésnek van helye a Pp. 65. §-a és 233. §-a alapján (Bírósági Határozatok 2015. évi 2. szám.).
Mindezek alapján a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a jogerős ítélet a felülvizsgálati kérelemben hivatkozott jogszabályokat nem sértette meg, ezért azt a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Kfv. II. 39.145/2007., KGD 2010/3. 70.)
Ha az eljáró szerv vitás, a bíróság a felügyeleti szervet keresi meg annak közlésére, hogy ki jogosult eljárni, illetőleg, ha ilyen nincs, az alperes kijelölésére. A fél bármelyik megyei bíróságtól kérheti az alperes tisztázására vonatkozó kérelme elbírálását - még a per megindítása előtt.
A kisajátítási perekben sajátos eljárási pozíciója van annak az ingatlantulajdonosnak, aki korlátozva van ingatlana használatában. Ebben az esetben a tulajdonosnak kell kezdeményeznie ingatlan kisajátítását, s a kisajátító hatóság kötelezheti a használatot korlátozó szervet kisajátítási kérelem benyújtására. (Előfordulhat tehát, hogy a használati jog jogosultja lesz a kisajátítást kérő, még akkor is, ha ő ellenzi a kisajátítást.) A bírói gyakorlatban vitás kérdésként merült fel, hogy a kisajátítási kérelem benyújtására kötelezhető szervnek a bírósági eljárásban mi a pozíciója. Egy konkrét kúriai döntés szerint a kisajátítási kártalanítás megfizetésére kötelezhető kisajátítást kérőnek a kisajátítási kérelem benyújtására kötelezésre irányuló perben alperesként kell perben állnia.
A felperes kérelmet terjesztett elő az alperesi jogelődnél, hogy kötelezze a tulajdonában álló ingatlanok kisajátítására, mivel azok használatában az övezeti átsorolások miatt korlátozva van. Az alperesi jogelőd megismételt eljárásban 2010. augusztus 19. napján kelt határozatával a felperes kérelmét elutasította. A jogerős határozat ellen a felperes keresetet nyújtott be.
Az elsőfokú bíróság a pert a Pp. 157. § a) pontja alapján - figyelemmel a Pp. 130. § (1) bekezdés g) pontjára - megszüntette.
A felperes fellebbezése folytán eljárt Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú bíróság végzését helybenhagyta. A fellebbezésben foglaltakra tekintettel hangsúlyozta, hogy a felperes kérelmének megfelelően az alperes ügyfélként vonta be az eljárásba a Fővárosi és a kerületi Önkormányzatot (a továbbiakban: Önkormányzatok), miután a kérelmezett ingatlanok vonatkozásában ők lehetnek a kisajátítást kérők, kisajátítás esetén pedig ők kötelezhetőek a kártalanítás megfizetésére. Az alperes elutasította ugyan a felperes kérelmét, de mivel a felperes keresettel élt, a lezárt alperesi döntés még megváltozhat, hiszen a bíróság helyt adó döntése a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) 111. § (3) bekezdése alapján köti a hatóságot. Mindebből következik, ha a felperes keresete sikerre vezetne, és a bíróság iránymutatásában arra kötelezné az alperest, hogy kötelezze az Önkormányzatokat a kisajátítás kérelmezésére, azzal a következménnyel járna, hogy a bíróság döntése perben nem álló személyekre vonatkozna. A másodfokú bíróság hangsúlyozta, hogy a meghatározott személyek perben állása az alapjául szolgáló jogszabály rendelkezésén és nem a konkrét döntés tartalmán múlik. Az alperes az Étv. 30. §-ára is alapozta döntését, így nem mellőzhető az Étv. 30. § (6) bekezdése alapján a kártalanításra kötelezhető Önkormányzatok perben állása.
A jogerős végzés ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, melyben a jogerős végzésnek az elsőfokú végzésre kiterjedő hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság új eljárásra, illetve a megszüntetett per folytatására utasítását kérte. Álláspontja szerint a másodfokú bíróság tévesen értelmezte az alkalmazandó jogszabályt, döntése törvénysértő. Előadta, hogy miután a jogalkotó sem a kisajátításról szóló 2007. évi CXXIII. törvényben (a továbbiakban: Kstv.), sem az Étv.-ben nem rendelkezett olyan személyek perben állásáról, akit a hatóság a tulajdonos kérelmére nem kötelezett a kisajátítási kérelem benyújtására, nyilvánvaló, hogy a jogalkotó nem is kívánt rendelkezni erről.
A felperes hivatkozott a Legfelsőbb Bíróság Kfv. III. 39.164/2008/3. ítéletére, amelyben a hasonló tényállás mellett az Önkormányzat beavatkozóként járt el, miközben senki sem írta elő a kötelező perbevonást.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős végzés hatályában fenntartását kérte. Hangsúlyozta, hogy az a tény, hogy az ingatlanok alapján az Önkormányzatok lehetnek a kártalanítási összeget fizetők, már megalapozta ügyféli pozíciójukat, és ha a felperes keresete sikerre vezet, kötelezésükre is sor kerül, ezért perben állásuk szükséges.
A felperes felülvizsgálati kérelme nem alapos.
A Kúria álláspontja szerint az első- és másodfokú bíróság helyesen megállapított tényállásból helytálló következtetésre jutott, döntésével és indokaival a felülvizsgálati bíróság egyetért.
A másodfokú bíróság helyesen utalt arra, hogy az Önkormányzatok már a közigazgatási eljárásban ügyfelek voltak, és arra is, hogy a közigazgatási hatóságot köti a bíróság döntése, amint ezt a közigazgatási határozat meghozatala idején hatályos Ket. 111. § (3) bekezdése jelenleg Ket. 109. § (4) bekezdése kimondta. Egyetért a Kúria továbbá azzal, hogy ha a felperes keresete sikerre vezetne, és a bíróság iránymutatásában arra kötelezné az alperest, hogy kötelezze az Önkormányzatokat a kisajátítás kérelmezésére, azzal a következménnyel járna, hogy a bíróság döntése perben nem álló személyekre vonatkozna, mely esetben a lehetőség megléte elegendő indok.
Ezzel szemben tévedett a felperes abban, hogy a két eljárás a kérelmére indult kötelezés kimondása és a tényleges kisajátítási eljárás egymástól minden tekintetben elválaszthatóak és eltérő szabályok vonatkoznak rájuk. A két eljárást éppen a benne szereplő alanyok további lehetséges cselekményei, illetőleg a rájuk háruló kötelezettségek kötik össze.
Helytállóan mondta ki a másodfokú bíróság, hogy a kisajátítási kérelem benyújtását célzó eljárás a kisajátítási eljárás előzménye, mely minden további nélkül vezethet - esetenként a bírói út közbejöttével - a kisajátításhoz és a kártalanítási kötelezettséghez. Ennek folytán nem tekinthető kiterjesztő értelmezésnek az, hogy e szakaszban kezdeményezett perben is félként kell perben állnia a potenciális kisajátítást kérőnek, illetve kártalanítást fizetőnek.
A felperesnek azon érve, hogy elegendő, ha az Önkormányzatok beavatkozóként vesznek részt, szintén téves. A Pp. szabályai szerint az alperes és a beavatkozó pozíciója nem azonos súlyú, éppen ezért írja elő a jogalkotó a jelen ügyben alkalmazandó Étv. 30. § (8) bekezdés a) pontjában, összhangban a 1976. évi 24. tvr. 19. § (2) bekezdésében, és a később hatályba lépett Kstv. 32. § (1) bekezdésében, hogy a pert a kártalanítás megfizetésére kötelezett ellen meg kell indítani, és ez vonatkozik az előzményi - a kártalanításra kötelezés iránti kérelem tárgyában indult - ügyre is, mivel az Étv. 30. §-ában foglalt eljárások mindegyike az Étv. 30. § (8) bekezdésében nevesített kártalanítás tárgyában hozott határozat.
A felperes azon hivatkozása, hogy voltak olyan ügyek, amelyekben a bíróságok - köztük a Legfelsőbb Bíróság - nem követelték meg az önkormányzatok alperesi perben állását, jelen ügy szempontjából nem releváns. Egyfelől azért nem, mert ezen ügyek tárgya nem a perbehívás elmulasztása miatti permegszüntetés volt, másfelől azért, mert a bíróságok a hivatkozott ügyben e kérdésről nem foglaltak állást. Ugyanakkor voltak ügyek, amelyekben a Legfelsőbb Bíróság e konkrét kérdésben szó szerint a másodfokú bíróság álláspontjával azonos döntést hozott (Kfv. II. 39.356/2003/8.).
Minderre tekintettel a Kúria a jogerős végzést a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Kúria, Kfv. II. 37.501/2012/7., KGD 2014.45.)
Közigazgatási ügyben gyakori a hatósági jogkör delegálása. A bírói gyakorlat (1/2003. KPJE határozat) hangsúlyozza, hogy a kiadmányozási jog nem érintheti a hatáskör gyakorlójának személyes felelősségét. A kiadott határozatból ki kell tűnnie, hogy a kiadmányozó a hatáskört gyakorló személy megbízásából jár el.
A döntést hozó testület képviselője nem delegálhatja aláírási jogát, ugyanis nem ő a hatáskör gyakorlója. Ezért például az önkormányzati hatósági ügyben a másodfokú határozatokból egyértelműen ki kell derülnie annak, hogy azt a képviselő-testület hozta meg. A kizárásra vonatkozó szabályok sérelmére vezet az, ha az elsőfokú és másodfokú határozat esetében ugyanaz a személy az ügy előadója, kiadmányozója, valamint ha a másodfokú határozat az elsőfokú határozattal egyező ügyszám alatt születik meg. A polgármester nem delegálhatja kiadmányozói jogát a képviselő-testület által hozott határozat esetén, mert ilyenkor a hatáskör gyakorlója nem ő, hanem a képviselő-testület.
Az alperes polgármestere mint elsőfokú hatóság elutasította a felperes lakásfenntartási támogatás iránti kérelmét. A határozat fejlécén az alperes polgármestere és polgármesteri hivatala, valamint az ügyszám mellett az ügyintéző neve tűnik ki. A határozatot a polgármester megbízásából a polgármesteri hivatal csoportvezetője látta el aláírásával. A határozaton bélyegzőlenyomat nem látható.
A felperes fellebbezése folytán másodfokú hatóságként eljárt alperes közgyűlése az elsőfokú határozatot helybenhagyta. A határozat fejlécén az alperes közgyűlése, az elsőfokú határozattal megegyező ügyszám és ügyintéző tűnik ki, valamint a másodfokú határozat kiadmányozása is megegyezik az elsőfokú határozatéval. A határozaton bélyegzőlenyomat nem látható.
A felperes keresete folytán eljárt Törvényszék a felperes keresetét elutasította. A felperes keresetében egyebekben hivatkozott arra is, hogy az alperes határozata sérti a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) 42. § (2) bekezdését, mivel a másodfokú határozatot ugyanaz a személy kiadmányozta, mint az elsőfokút. A Törvényszék ezen kereseti kérelmet arra hivatkozással utasította el, hogy a kiadmányozó azonos személye mellett az alperes határozatának fejlécéből kitűnik a másodfokú hatóságként eljárt alperesi közgyűlés.
A felperes felülvizsgálati kérelemmel fordult a Kúriához, amelyben az ítélet és alperesi határozatok hatályon kívül helyezését, és az elsőfokú hatóság új eljárás lefolytatására kötelezését kérte.
Indokai szerint a jogerős ítélet sérti a szociális igazgatásról és szociális ellátásokról szóló 1993. évi III. törvény (a továbbiakban: Sztv.) 38. § (2) bekezdését, valamint a per idején hatályos Polgári törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 157. § (2) bekezdését. Az anyagi jogi törvényi rendelkezések mellett a felperes szerint a Törvényszék ítéletével megsértette a Ket. 42. § (2) bekezdését, valamint a 335/2005. (XII. 29.) Korm. rendelet (a továbbiakban: R.) 53. § (1) bekezdését is. Álláspontja értelmében azzal, hogy az elsőfokú és a másodfokú határozatoknak ugyanaz a személy volt az ügyintézője és kiadmányozója, a másodfokú határozat meghozatalában a Ket. 42. § (2) bekezdése szerinti kizárt személyek vettek részt. Hivatkozott arra is, hogy a részére megküldött iratokból nem lehetett megállapítani azt sem, hogy az ügyben eljárt elsőfokú hatóság a fellebbezésre tekintettel felterjesztette-e az iratokat elbírálásra a másodfokú hatósághoz. A Törvényszék a felperes eljárási jellegű kereseti kérelmeit nem bírálta el, érveit nem mérlegelte, nem adott számot ítéletében arról, hogy miért hagyta figyelmen kívül indokait, illetve miért fogadta el lényegében kritika nélkül az alperes álláspontját. Ezzel a Törvényszék megsértette a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 221. §-ában foglalt kötelezettségét. A felperes a felülvizsgálati eljárásban felmerült költségeire is igényt tartott.
A Kúria a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (2) bekezdése szerint a felülvizsgálati kérelem keretei között, a Pp. 274. § (1) bekezdése alapján tárgyaláson kívül bírálta el.
A felülvizsgálati kérelem megalapozott.
Elöljáróban rögzítette a Kúria, hogy a Pp. 275. § (2) bekezdése értelmében a Kúria nem az alperes felülvizsgálati eljárásban benyújtott beadványainak formai alapú jogszerűségét vizsgálta. A felperes felülvizsgálati kérelme alapján a Kúriának elsődlegesen abban kellett állást foglalnia, hogy sérültek-e a Ket. pártatlan hatósági eljárásra vonatkozó szabályai akkor, amikor a kétfokú eljárásnak voltak olyan szereplői a hatóság részéről, akik mindkét szinten közreműködtek a közigazgatási eljárásban, a döntés előkészítésében és a kiadmányozásban.
A Ket. 4. § (1) bekezdése alapelvi szinten rögzíti az ügyfelek tisztességes ügyintézéshez való jogát, amely egyebek mellett magában foglalja az ügyfélnek a közigazgatási szerv pártatlan, részrehajlás nélküli eljárásához és döntéshozatalhoz való jogát is. A Ket. egyebek mellett a pártatlan eljáráshoz és döntéshozatalhoz való jog érvényesülésének - szintén alapelvi - garanciájaként szabályozza 106-108. §-ában a jogorvoslati szervezeti rendszert úgy, hogy minden fellebbezési ügyben legyen az elbírálásra jogosult pártatlan szerv. Az önkormányzati hatósági ügyekben a Ket. 107. § (1) bekezdése értelmében "az önkormányzati hatósági ügyben átruházott hatáskörben hozott, továbbá a polgármester törvény alapján önálló hatáskörben hozott önkormányzati hatósági döntésével szembeni fellebbezés elbírálása a képviselő-testület hatáskörébe tartozik".
A pártatlan eljáráshoz való jog további garanciája a Ket. alapján a felperes által hivatkozott 42. § (2) bekezdés, amely a kizárás egyéb részletszabályai mellett úgy rendelkezik, hogy "az ügy másodfokú elintézésében nem vehet részt az, aki az ügy elintézésében első fokon részt vett". A másodfokon eljáró szerv pártatlansága esetén teljesülhet a jogorvoslathoz való jog azon immanens tartalma, amelynek lényege részben az azonos szervezeten belüli magasabb, azaz az első fokon eljáró fórumhoz képest új, az igazgatási hierarchiában magasabb szinten álló fórum eljárása, részben pedig a jogsérelem tényleges orvoslása. Nem lehet pártatlannak tekinteni a másodfokon eljáró fórumot akkor, ha az magasabb szintű fórum ugyan, de az eljárásában részt vesznek az első fokon eljárt személyek is. Ezt a követelményt rögzíti a Ket. kizárásra vonatkozó 42. § (2) bekezdése.
A kérelem benyújtásával az ügyfél és a közigazgatási szerv között közigazgatási hatósági jogviszony jön létre. A közigazgatási szerv határozata tehát az ügyfél által érvényesíteni kívánt jogokkal áll közvetlen kapcsolatban. A közigazgatás jogszerű működéséhez fűződő jogállami, s ezért össztársadalmi érdek mellett perben kikényszeríthető jogként elsődlegesen az ügyfélnek keletkezik igénye a közigazgatási szervvel szemben akkor, ha annak pártatlanságába vetett bizalma meginog.
Ennek megfelelően a közigazgatási szerv - egyebek mellett - az eljárása garanciális szabályainak követésével, határozata alaki kellékeinek megtartásával győzi meg az ügyfelet a hatósági ügyben elfoglalt pártatlan alapállásáról. Ezek azok a követendő formai szabályok, amelyek garantálják a közigazgatási szerv számára a pártatlanság ténye mellett annak látszatát is.
A kizárási szabályok, tágabb értelemben a pártatlan eljáráshoz és a tisztességes eljáráshoz való jog sérelme nélkül - nem lehet ugyanaz a személy az ügyintézője a kérelem és a fellebbezés elbírálásának, illetve nem lehet ugyanaz a hatáskör gyakorlója a kérelem és a fellebbezés tárgyában való döntésnek. A másodfokon meghozott határozattal szemben ugyanazok a követelmények, mint az elsőfokú határozattal szemben: az önkormányzati hatósági ügyben a határozatból ki kell derülnie nemcsak annak, hogy azt a közgyűlés hozta, hanem annak is, hogy a közgyűlés milyen megfontolások és érvek mentén jutott a rendelkező rész szerinti döntésre.
A közigazgatási szerv hatáskörének delegálhatóságáról, gyakorlásáról szóló 1/2003. Közigazgatási-polgári jogegységi határozat (a továbbiakban: KPJE) - az alperes által hivatkozottakkal egyezően - lehetőséget látott arra, hogy a hatáskör gyakorlójának személyes felelősségét nem érintve az eljárást a közigazgatási szerv valamelyik szervezeti egysége folytassa le. A kiadmányozási (aláírási) jog belső szabályzatban való engedélyezése alapján kiadott határozat akkor törvényes, ha a határozatból kitűnik, hogy a kiadmányozó (aláíró) a hatáskörrel feljogosított személy nevében, az ő megbízásából jár el [KPJE rendelkező rész II/a) és II/b) pontja].
Az R. rendelkezései (52-54. §-ok) értelmében a kiadmányozó aláírásával ellátott és a külső szervnek vagy személynek továbbított dokumentum hiteles, egyező tartalmú azzal, amelyet eredetben a hatáskör gyakorlója hozott és aláírt. A bírói gyakorlatot egységesítő KPJE értelmében a kiadmány a határozat bírósági felülvizsgálata iránt indított perben csak akkor fogadható el, amennyiben abból egyértelműen kitűnik, hogy ki a hatáskör gyakorlója.
A perbeli esetben a felperes részére kézbesített első- és másodfokú határozatot ugyanaz a személy készítette elő a döntésre, a határozatokon megjelölt ügyszámazonosságból sem lehetett következtetni a döntést hozó fórumok elkülönülésére.
A határozatokat jegyző polgármester és a kiadmányozói jogkört gyakorló mindkét esetben ugyanaz a személy volt, amely szintén kétséget ébreszthetett az ügyfélben a döntést hozó fórumok elkülönülését illetően. Csak részben fogadható el az az érvelés, amely szerint a polgármester és helyette a kiadmányozói jogkört gyakorló személy szükségképpen aláírója mindkét határozatnak. A polgármester ugyanis a másodfokú határozatot nem döntéshozóként, hanem a döntést hozó közgyűlés képviselőjeként írta alá. A képviseleti jogkörében eljáró polgármestert azonban nem "helyettesítheti" a kiadmányozói jogkör gyakorlója. Ezért a másodfokú határozatot a polgármesternek avagy helyettesítésére jogosult (pl. az alpolgármester) személynek kellett volna aláírnia eredetben. Amennyiben a polgármester e képviseleti jogát delegálhatná a polgármesteri hivatal vezetőjére, úgy az hiteltelenné tenné, kiüresítené a képviseleti jogkör eredeti, hitelességre vonatkozó tartalmát.
A kifejtett indokokra tekintettel a felperes alappal hivatkozott arra, hogy a perbeli első és másodfokú határozatból nem lehetett megállapítani a döntési fórumok elkülönülését. A másodfokú határozatból úgy tűnhetett a felperes számára, hogy annak meghozatalában olyan személyek is részt vettek, akik az elsőfokú határozatot is előkészítették, illetve kiadmányozták. Az ügyfél alapjogait is érintő jogsértés érdemi, a döntés tartalmára is kiható jogsértésnek minősül. Ezért megalapozott volt a felperes felülvizsgálati kérelme abban a tekintetben, hogy a Törvényszék ítélete a Pp. 221. §-ába ütközően törvénysértő és megalapozatlan volt, mert az ítélet indokolásában nem tisztázta ezeket a kérdéseket.
Mivel az alperes határozata egyebek mellett a felperes felülvizsgálati kérelmében megjelölt Ket. 42. § (2) bekezdésébe ütközött, ezért a Kúria a Pp. 275. § (4) bekezdésének alkalmazásával nemcsak a Törvényszék ítéletét, hanem a Pp. 270. § (1) bekezdése folytán alkalmazott Pp. 339. § (1) bekezdése alapján az alperes másodfokon meghozott határozatát is hatályon kívül helyezte és az alperest új eljárás lefolytatására és új határozat meghozatalára kötelezte.
A megismételt eljárásban az alperesnek nem csupán az ügy érdemére, hanem a határozat érdemi és formai kritériumaira (Ket. 72. §) azonos figyelemmel kell meghoznia határozatát: nem elég ügyelni arra, hogy a határozatot valóban a hatáskörrel rendelkező közigazgatási szerv hozza meg, de e ténynek ki is kell derülnie az ügyfél számára a neki kézbesített másodfokú határozatból (Kúria Kfv. IV. 37.155/2013/9.; KGD 2015.17.).

Lehet-e a közigazgatási szerv felperes és alperes is egyben

A kisajátítási határozat ellen indított közigazgatási per sajátossága, hogy a közigazgatási hivatal mellett a kisajátítást kérőnek is perben kell állnia. Ha a határozatot mind a kisajátítást kérő, mind a kisajátítást szenvedő keresettel támadja: formailag két ügy indult, mindkettőnek azonban a közigazgatási hivatal határozata a tárgya. Ésszerűtlen lenne külön-külön elbírálni a határozatot, ezért célszerű a két per egyesítése. A bírói gyakorlat kisebb rossznak ítéli, hogy az egyesített perben a közigazgatási hivatal felperesként és alperesként is szerepel.
A határozat törvényességének felülvizsgálata iránt mindkét felperes keresetet terjesztett elő, kérve abban a határozat megváltozatását. Az I. r. felperes a kártalanítási összeg további 2 000 745 Ft-tal való felemelését, míg a II. r. felperes annak 979 576 Ft-tal történő leszállítását kérte a 22082/1 hrsz.-ú telek vonatkozásában. Az I. r. felperes az ingatlanárakra, a II. r. felperes pedig az igénybevétel folytán az ingatlanokban jelentkező értékemelkedésre hivatkozott.
A Fővárosi Bíróság a felperesek keresetét elutasította. Indokolásában az eljárásban kirendelt igazságügyi szakértőnek a közigazgatási eljárásban kirendelt szakértővel lényegében azonos szakvéleményére hivatkozott, mely bizonyítékok mérlegelésével jutott arra az ítéleti következtetésre, mely szerint az I. r. felperest a két ingatlan után összességében 3 490 311 Ft kártalanítás illeti meg.
Az ítélet ellen a II. r. felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, melyben az ítélet hatályon kívül helyezését és keresetének megfelelő döntés hozatalát kérte. Arra utalt, hogy a két ingatlannal kapcsolatban folyó ügyeket nem lehetett volna egyesíteni, továbbá, hogy a kártalanítás összegével kapcsolatban a bíróság téves álláspontra helyezkedett.
A felülvizsgálati kérelmet a bíróság nem tartotta alaposnak.
A Pp. 149. §-ának (2) bekezdése kimondja, hogy a bíróság együttes tárgyalás és eldöntés végett elrendelheti az előtte folyamatban levő olyan perek egyesítését, amelyeknek tárgya egymással összefügg. A jelen ügyben a perek tárgya az ingatlanok azonos tulajdonosa és a telkek szomszédsága miatt függ össze. Az egyesítéssel kapcsolatban a II. r. felperes által előadott kifogást illetően megjegyzi a Legfelsőbb Bíróság, hogy valóban helyesebb lenne az egyes közigazgatási határozatok törvényességét két külön perben eldönteni. A jelen perben azonban ennek azért sincs különösebb jelentősége, mert a II. r. felperes felülvizsgálati kérelme csak az egyik határozatot támadja.
Ami a felek személyére tekintettel megvalósuló egyesítést illeti, az Étv. 27. §-ának (3) bekezdése alapján a jelen ügyben alkalmazandó kisajátításról szóló 1976. évi 24. törvényerejű rendelet (a továbbiakban: Tvr.) 19. §-ának (2) bekezdése szerint a Pp. XX. fejezetének rendelkezéseit azzal az eltéréssel kell alkalmazni, hogy a pert a kisajátítást kérő ellen is meg kell indítani. E szabály arra az esetre vonatkozik, ha a kisajátítást kérő maga nem indított pert. A perbeni állást indokolja, hogy a határozat megváltoztatása közvetlenül kihat a kisajátítást kérő személyére is. A tulajdonos és a kisajátítást kérő keresete alapján indult perekben a kártalanítást kérő kötelező perben állása miatt egyértelműen helyénvaló bírói intézkedés az egyesítés.
A Legfelsőbb Bíróság a KK 9. számú állásfoglalásának III. pontjában kimondta, hogy a kisajátítás tárgyában hozott közigazgatási határozat felülvizsgálata iránti perekben - amennyiben a határozatot a tulajdonos és a kisajátítást kérő is keresettel támadja - a tulajdonos által indított perben kell egyesíteni a kisajátítást kérő által indított pert.
Nincs akadálya annak, hogy a bíróság a jogvitát egy perben bírálja el. (Legf. Bír. Kfv. III. 37.075/2009., KGD 2010/3. 67.)
A Kúria jogelődje, a Legfelsőbb Bíróság gyakorlata szerint, ha a kisajátítást kérő maga is pert indít, úgy felperesi pozícióban van, a pernek tehát eleve két felperese van.
A kisajátításról szóló törvény azonban kimondja, hogy a pert a kisajátítást elrendelő közigazgatási szerven kívül a kisajátítást kérő ellen is meg kell indítani. Ha a kisajátítást kérő maga is keresettel él a jogerős határozat ellen, előfordulhat, hogy ő - perindítására figyelemmel - felperes és alperes is egyben. A bírói gyakorlat elfogadta ezt a megoldást, utóbb azonban olyan magyarázatot fogadott el, amely szerint a tulajdonos és a kisajátítást kérő keresete alapján indult perekben a kisajátítást kérő kötelező perben állása a perindítással megvalósul. Így a kisajátítást kérő perben állására nincs szükség. (A törvény szövegének az előbbi gyakorlat felel meg, ez a megoldás azonban praktikus).
A II. r. felperes tulajdonát képezte a 048/50 hrsz.-ú szántó megjelölésű, 7 ha 6505 m2 alapterületű ingatlan.
Az I. r. felperes kérelmére az alperes 2008. szeptember 22. napján kelt határozatával elrendelte a II. r. felperes ingatlanából 1 ha 4156 m2 nagyságú földrészlet kisajátítását, és egyben kötelezte az I. r. felperest, hogy fizessen meg a II. r. felperesnek 6 228 640 Ft kártalanítást azzal, hogy értékveszteség nem merült fel. A kártalanítás összegének meghatározására ingatlanforgalmi szakértő szakvéleménye alapján került sor, mely szakértő a forgalmi értéket 440 Ft/m2-ben határozta meg.
Ezt követően az I. r. felperes 2009. március 3. napján kelt levelével megkereste a II. r. felperest, hogy a megmaradt ingatlanból 1 ha 8030 m2 térmértékű földrészletet értékesítsen számára 9 015 000 Ft-ért. A vételi ajánlatot a II. r. felperes nem fogadta el, ezért I. r. felperes kérelmet nyújtott be alperesnél a földrészlet kisajátítása iránt.
A kirendelt ingatlanforgalmi szakértő 2009. április 2. napján kelt szakvéleményében a négyzetméterenkénti forgalmi értéket 650 Ft/m2-ben állapította meg, és így az igénybe venni kívánt terület forgalmi értékét 11 719 500 Ft-ban számszerűsítette.
Az alperes 2009. április 7. napján kelt határozatával elrendelte a kisajátítást, és a szakértő által meghatározott összegben határozta meg a kártalanítás összegét azzal, hogy értékveszteség nem merült fel. E határozattal szemben mind az I. r., mind a II. r. felperes keresetet nyújtott be a megyei bírósághoz.
Az I. r. felperes a kártalanítási összeg 7 572 600 Ft-ra történő mérséklését kérte, mert álláspontja szerint néhány hónap elteltével a korábbi kisajátításkori forgalmi érték nem változhatott 440 Ft/m2-ről 650 Ft/m2-re.
A II. r. felperes többletkártalanítási igénye 4 780 500 Ft megállapítására irányult, utalva arra, hogy külön hasznosítási szerződés alapján az ingatlanon célkitermelő helyet létesített és működtet a K. Kft., és a pótlólagos kisajátítás miatt kára keletkezik, miután azzal tovább romlik a maradék terület fajlagos hasznosítási értéke, továbbá az ingatlant időközben belterületbe vonták, valamint a visszamaradó ingatlan mezőgazdasági művelés és egyéb hasznosítás szempontjából is értékcsökkenést szenved, az alakja, illetve az autópálya biztonsági sávjának arányos növekedése miatt.
A megyei bíróság újabb ingatlanforgalmi szakértőt rendelt ki, aki 527 Ft/m2-ben számszerűsítette a végső korrigált fajlagos értékét a kisajátított ingatlanrésznek, amely miatt a kártalanítás értékét 9 501 810 Ft-ban határozta meg, az értékcsökkenést pedig 2 335 610 Ft-ban határozta meg, így a kártalanítás teljes értéke 11 837 420 Ft-ot tett ki.
A megyei bíróság ítéletében az alperes határozatát akként változtatta meg, hogy a kártalanítás összegét a szakértő által meghatározott összegben határozta meg, egyebekben a kereseteket elutasította. Az ítélet a perben beszerzett igazságügyi szakértői véleményt részletesen elemezte, figyelembe véve a szakértő tárgyaláson tett nyilatkozatát is.
Az I. r. felperes felülvizsgálati kérelmében kérte a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és az eljárt bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára utasítását.
Előadta, hogy a perben kirendelt szakértő szakvéleménye iratellenes, és az értékelés elveibe ütköző megállapításokat tartalmazott a fajlagos forgalmi érték megállapítása tekintetében, mert kevesebb mint fél év alatt nem emelkedhetett 440 Ft-ról 650 Ft-ra a négyzetméterenkénti ár. E körben a szakértői vélemény kellő indokolást nem tartalmazott. Téves a megyei bíróság azon álláspontja, hogy a perbeli ingatlan szomszédságában lévő területek hasznosítása más jellegű, ahogy eltérő adottságokkal sem rendelkeznek, és az eljárt bíróság indokolatlanul mellőzte az I. r. felperes azon bizonyítási indítványát, hogy a korábbi alapkisajátítási eljárásban készült szakértői véleményt a bíróság szerezze be. A szakvélemény az összehasonlításra használt ingatlanokat két csoportba sorolta, egyrészt olyan csoportot képzett, mely a kisajátítást helyettesítő adásvételi szerződések alapján került meghatározásra, a másik pedig az Adó- és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatal által szolgáltatott adatok voltak. Az első csoport esetében téves adatokat használt a szakértő, melyet I. r. felperes a megkötött adásvételi szerződések csatolásával bizonyított, és melyből megállapítható, hogy a térségben 420 Ft/m2 értéken kötött adásvételi szerződéseket a perbeli ingatlannal azonos besorolású ingatlanok vonatkozásában I. r. felperes. Téves a szakértő azon álláspontja is, hogy a második csoportba tartozó összehasonlító adatok (140 Ft/m2) figyelembe nem vehetők, mert más körülmények között történtek az adásvételek, mint a vizsgált ingatlan esetében. Ez a négyzetméterár ugyanis a szabad piaci ár átlagos fajlagos forgalmi értéket takarja. Ezt a helyben kialakult szabad piaci forgalmi értéket kellett volna figyelembe venni. Mindezért a javasolt 527 Ft/m2 fajlagos forgalmi érték, sem a szakvéleménnyel, sem egyéb összehasonlító adattal alá nem támasztható, így az arra alapított ítélet jogszabálysértő.
Az I. r. felperes vitatta emellett azt is, hogy értékcsökkenést a bíróság megállapíthatott volna, mivel álláspontja szerint a II. r. felperes nem kért értékcsökkenést, az első tárgyalásig nem módosította keresetét, ekként az eljárt bíróság a kereseti kérelemhez kötöttség elvét megsértette.
Sérelmezte továbbá, hogy a kisajátításról szóló 1976. évi 24. törvényerejű rendelet (a továbbiakban: Tvr.) 19. §-ában és a kisajátításról szóló 2007. évi CXXIII. törvény (a továbbiakban: Kisajátítási tv.) 32. § (1) bekezdésének a) pontjával ellentétesen a kisajátítást kérő alperesi oldalon történő perbevonása nem történt meg, és ez is olyan jogszabálysértés, ami miatt hatályon kívül helyezésnek van helye.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében kérte a jogerős ítélet hatályában fenntartását annak helyes indokai alapján. Ehhez a II. r. felperes előterjesztett felülvizsgálati ellenkérelmében teljes egészében csatlakozott.
Az I. r. felperes felülvizsgálati kérelme nem alapos.
A Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy az eljárt bíróság megfelelően tárta fel a tényállást, és a beszerzett szakértői vélemény alapján a Pp. 206. §-ának megfelelő mérlegelés mellett abból helytálló jogi következtetést vont le, mellyel a Legfelsőbb Bíróság is egyetért.
A Legfelsőbb Bíróság elöljáróban rögzíti, hogy a fajlagos forgalmi érték meghatározásával kapcsolatos kifogásait az I. r. felperes akként terjesztette elő, hogy konkrét jogszabálysértést nem jelölt meg. A Legfelsőbb Bíróság ugyanakkor szükségesnek tartja megjegyezni, hogy az eljárt bíróság ítéletében megfelelően megindokolta azt, miért az általa kirendelt szakértő szakvéleményét vette figyelembe, melyek között kiemelten utal arra a Legfelsőbb Bíróság, hogy a perben kirendelt szakértő végső soron nem 650 Ft/m2-ben, hanem 527 Ft/m2-ben határozta meg a korrigált fajlagos értéket, amely nem eltúlzott az alapkisajátítás során figyelembe vett 440 Ft/m2-hez képest.
Az I. r. felperes az értékcsökkenés megállapítása tekintetében sem jelölte meg, hogy konkrétan mely jogszabályt sértette meg a jogerős ítélet. E körben a Legfelsőbb Bíróság arra kíván rámutatni, hogy az Alkotmány 13. § (2) bekezdése és a Kisajátítási tv. 13. § (2) bekezdése szerint is tulajdont kisajátítani csak kivételesen és közérdekből, törvényben szabályozott esetekben és módon, teljes, feltétlen és azonnali kártalanítás mellett lehet. A Kisajátítási tv. 9. § (1) bekezdése szerint a kisajátított ingatlan tulajdonosát a tulajdonjoga elvonásáért az ingatlanon fennálló jog jogosultját pedig a joga megszűnéséért teljes, azonnali és feltétlen kártalanítás illeti meg. A Kisajátítási tv. 19. § (1) bekezdése részletezi azt is, hogy a teljes kártalanítás magában foglalja a kisajátítással kapcsolatos értékveszteséget is, és értékveszteségként kell megtéríteni - különösen a 19. § (1) bekezdésének c) pontja szerint - az ingatlan egy részének kisajátítása esetén a visszamaradt ingatlanrész értékének csökkenését. Mindebből az következik, hogy ha a II. r. felperes a kisajátítási határozatot azért támadja, mert többletkártalanítást kér, vagy álláspontja szerint a megítélt kártalanítási összeg nem nevezhető teljes kártalanításnak, akkor nem tekinthető a keresetikérelemhez-kötöttség elve sérelmének az, hogy a bíróság az igazságügyi szakértő kirendelésével a kártalanítás összegszerűségére bizonyítást folytat le, majd ennek alapján teljes kártalanításra vonatkozó elvek szerint határozza meg a kártalanítás összegét. A Legfelsőbb Bíróság minden kétséget kizáróan megállapította, hogy a II. r. felperes keresete a többletkártalanítást kifejezetten kérte a visszamaradt terület értékcsökkenésére történő hivatkozással is, amikor utalt arra, hogy a "további kisajátítással rontják a maradó rész fajlagos hasznosítási értékét" (II. r. felperes keresetlevele első oldal, alulról harmadik bekezdés). A jogi képviselő nélkül benyújtott keresetlevél ezen része a Legfelsőbb Bíróság értelmezése szerint - tartalmát tekintve - egyértelmű megjelölése annak, hogy a többletkártalanítás szükségességét II. r. felperes a megmaradó rész értékcsökkenése folytán is indokoltnak látta. Ezért I. r. felperes érvelése ténybelileg is minden alap nélküli.
Az I. r. felperes által hivatkozott Kisajátítási tv. 32. § (1) bekezdésének a) pontja valóban kimondja, hogy a pert a kisajátítást elrendelő közigazgatási szerven kívül a kisajátítást kérő ellen is meg kell indítani.
Helyesen foglalt állást a jogerős ítélet abban is, hogy ha a közigazgatási határozatot a kisajátítást kérő is keresettel támadja, akkor felperesi pozícióban van. Az I. r. felperes által hivatkozott eljárási szabályok értelemszerűen arra az esetre vonatkoznak, ha a kisajátítást kérő maga nem indított pert, mert a Kisajátítási tv. 32. § (1) bekezdésének a) pontja alapján ez esetben alperesként történő perbevonása nem mellőzhető. A perben állását az indokolja, hogy a határozat megváltoztatása közvetlenül kihat a kisajátítást kérő személyére is. A tulajdonos és a kisajátítást kérő keresete alapján indult perekben a kisajátítást kérő kötelező perben állása a perindítással megvalósul, ezért a "saját magával szemben történő perindításra" nincs szükség, következésképp a hivatkozott jogszabályok szükségszerűen helytelen értelmezését jelentené. Ebben a vonatkozásban iránymutatással szolgál a KGD 2010.62. szám alatt megjelent legfelsőbb bírósági eseti döntés is.
Minderre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Legf. Bír., Kfv. III. 37.860/2010. KGD 2013.28)

A kormányhivatal mint alperes

A kormányhivatal kétarcú. Területi államigazgatási szervként irányítja és ellenőrzi a területén működő hatósági tevékenységet végző államigazgatási szerveket. A másik feladata a helyi önkormányzatok működése feletti törvényességi felügyelet, amely már jellegében és jelentőségében meghaladja a hatósági feladatkörök ellátását. Mindkét feladatkör azonban végső soron kapcsolódik a bíróságok munkájához. A kormányhivatal e két feladatának felel meg lényegében szervezeti felépítése: egyrészt a kormánymegbízott által vezetett törzshivatalból áll, másrészt az ágazati szakigazgatási szervekből, amelyek önálló feladat- és hatáskörrel rendelkező szervezeti egységekből állnak.
Az Országgyűlés a 2010. évi XLIII. törvény 77. § (1) bekezdésével módosította az Ötv. 98. §-át, a Kormány pedig megalkotta a 214/2010. (VII. 9.) Korm. rendeletet a fővárosi, megyei közigazgatási hivatalokról.
Ezt követően azonban az Országgyűlés ismét törvényt alkotott az önkormányzatok törvényességi ellenőrzéséért felelős szervről, s ezt a feladatot - az egyidejűleg létrehozott - fővárosi és megyei kormányhivatalokra ruházta (Ötv. 98. §, valamint 2010. évi CXXVI. törvény).
Ezt követően megalkotta az Országgyűlés a 2010. évi CXXVI. törvényt a fővárosi és megyei kormányhivatalokról (a továbbiakban: Kht.) és ennek végrehajtásáról szóló 288/2010. (XII. 21.) Korm. rendeletet, majd a 66/2015. (III. 30.) Korm. rendeletet.

a fővárosi és megyei kormányhivatalokról szóló 2010. évi CXXVI. törvény (a továbbiakban: Kht.) 2-17. §, 19/A. §-20/B. §

a fővárosi és megyei kormányhivatalokról, valamint a járási (fővárosi kerületi) hivatalokról szóló 66/2015. (III. 30.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Khv.) 1-4. §, 10-23. §, 26-29. §

Beavatkozó a közigazgatási perben

Pp. 332. § (5)-(6) bek.

Pp. 54. § (1) bek.

Pp. 55-57. §

A Pp. 324. §-a alapján alkalmazandó Pp. 54. § szerint a közigazgatási perben is helye van beavatkozásnak. Ennek megfelelően, akinek jogi érdeke fűződik ahhoz, hogy a más személyek között folyamatban lévő per miként dőljön el, a perbe az azonos érdekű fél pernyertességének előmozdítása végett beavatkozhat. Ez a beavatkozás mind a felperes, mind az alperes pernyertessége végett történhet.
Közigazgatási perben a beavatkozásnak három fő típusa van:
a) A hatósági kötelezéshez, engedély megadásához egy kívülálló személynek érdeke fűződik, akár úgy, hogy az engedélyt megadják (a kötelezés megtörténjen), akár úgy, hogy az engedélyt megtagadják (ne történjen kötelezés). Ez a kívülálló személy lehet, pl. az építési ügyben a szomszéd vagy egy dologi jogosult. Nem szükséges, hogy ez a kívülálló ellenérdekű félként a közigazgatási eljárásban is szerepeljen. [Ha ellenérdekű félként az eljárásban részt vett, a lenti b) pont irányadó részvételére.] Álláspontom szerint azonban a részvétel feltétele, hogy a közigazgatási határozat jogát vagy jogos érdekét közvetlenül érintse.
A beavatkozásnak ez a formája a korábbi perjogban mellékbeavatkozásnak "Nebenintervention" minősült. A beavatkozás járulékos természetű, a beavatkozó nem önálló peres fél, jogosítványa csak arra terjed ki, hogy valamelyik fél pernyertességét elősegítse. A perben hozott döntés jogereje közvetlenül nem terjed ki rá. A hatósági eljárásban a mellékbeavatkozónak jogos érdekét (törvényes érdekét) kell, hogy érintse az ügy, tehát a közigazgatási határozat nem konkrét jogot vagy kötelességet állapít meg, hanem a közigazgatási szerv döntése "érinti" helyzetét (lehetőségeit, érdekeit). Miután a közigazgatási pert minden esetben a jogerős döntést hozó hatóság ellen kell megindítani, a döntés tartalmától függően a beavatkozás - a felperesi vagy az alperesi oldalon történhet.
b) A beavatkozás másik típusa, amikor a közigazgatási szerv két ellenérdekű fél vitájában jár el. Ez az ún. "hárompólusú" közigazgatási per. Az ilyen - bármelyik fél által megindított közigazgatási perben harmadikként kell szerepelnie a pert nem indító ügyfélnek. Jelenleg erre a Pp. XX. fejezete nem ad megnyugtató megoldást. A felperes és a közigazgatási szerv mellett bizonytalan annak a félnek a pozíciója, akit ugyancsak érint a közigazgatási határozat.
Erre keresett megoldást a Legfelsőbb Bíróság, amely úgy foglalt állást, hogy "ha a közigazgatási ügyben ellenérdekű felek szerepelnek, és a határozat bírósági felülvizsgálatát csak az egyik fél kéri, a közigazgatási perben eljáró bíróságnak lehetővé kell tennie, hogy a közigazgatási ügyben ellenérdekű fél beavatkozóként perben álljon. A bíróságnak ilyen esetben élnie kell tájékoztatási kötelezettségével." [A Pp. 332 § (5) és (6) bekezdése erről már kifejezetten rendelkezik.]
Korábbi eljárásjogunkban a beavatkozásnak ezt a formáját főbeavatkozásnak (Haupt-intervention) minősítették, amikor tehát a főbeavatkozó azért avatkozik a perbe, hogy a per tárgyát a maga részére követelje, a perben tehát az ő igénye felől történik döntés. A főbeavatkozás a mai szóhasználat szerint: önálló beavatkozás.
Erre a beavatkozóra a Pp. 57. § (1) bekezdés második mondatában foglaltakat kell alkalmazni (KK 9. sz. áf. 1. p.) A beavatkozóra a perben hozott ítélet jogereje közvetlenül kiterjed, ugyanis a közigazgatási határozat a felperes és a beavatkozó közötti vitában döntött. A beavatkozás ebben az esetben is - a hatósági határozattal függően - felperesi és alperesi oldalon is lehetséges.
c) Végül a beavatkozás harmadik típusa a hatóság perbehívása. Már korábban is felmerült a gyakorlatban: a közigazgatási ügyben eljárt hatóság beavatkozóként részt vehet-e a közigazgatási perben. Az elsőfokú eljáró szerv beavatkozókénti szereplése nem indokolt (a másodfokon eljáró szerv más módon támaszkodhat az elsőfokú szerv segítségére, ha az alperes érdekében szükséges a beavatkozás). A felperes (az ügyfél) érdekében mindenképpen ki kell zárni ezt a lehetőséget, hiszen ez az eljáró szervek közötti hierarchikus viszony összhangjának hiányát demonstrálná. Ez természetesen önmagában nem kifogásolható, azonban az összhang hiányát nem így kell megszüntetni, a közigazgatási per erre nem alkalmas. A hatóság beavatkozókénti részvétele szakhatóság esetében képzelhető el, a szakhatóság ugyanis - a döntéshozótól eltérő érdekviszonyokat képvisel az ügyben, s közöttük nincs hierarchikus kapcsolat sem. Jelenleg a Pp. 332. § (6) bekezdése a szakhatóság perbe hívására akkor ad lehetőséget, ha a közigazgatási határozat meghozatalára a szakhatósági állásfoglalás alapulvételével került sor.
A perbehívást a felperessel is közölni kell a Pp. 324. § (1) bekezdés alapján irányadó 59. §-a alapján. A közigazgatási perben csak a közigazgatási eljárásban résztvevő ellenérdekű fél minősül önálló beavatkozónak, az ő részvétele az eljárásban nem a felektől függ, hanem a beavatkozási lehetőséget a törvény biztosítja számára.
A közigazgatási hatóság perbehívása folytán - annak elfogadásával a perbelépő szakhatóság nem minősül önálló beavatkozónak, jognyilatkozataira a Pp. 324. § (1) bekezdése alapján alkalmazandó Pp. 57. § (1) bekezdés első fordulata az irányadó, esetükben a Pp. 57. § (1) bekezdés második mondata nem alkalmazható.
A szakhatóság tehát a perben mellékbeavatkozó, önálló - az általa támogatott fél cselekményeivel ellentétes tartalmú - cselekményeket nem tehet.
A Pp. 332. § (6) bekezdése szerint, ha a közigazgatási határozat meghozatalára szakhatósági állásfoglalás alapulvételére kerül sor, az alperes a szakhatóságot perbe hívhatja. Ez a hatóság mérlegelésén múlik, nem kötelező a perbehívás. A gyakorlat - úgy tűnik - úgy alakul, hogy nem kerül sor perbehívásra, ha e szakhatóság állásfoglalásáról a döntéshozó nem térhet el, ez a szakhatóságnak a beavatkozásnál erősebb pozíciót biztosít.
Így, ha a bányatelek-alakítási eljárásban a bányahatóságot a jegyző szakhatósági állásfoglalása köti, nemleges nyilatkozat esetén a bányatelek alakítása iránti kérelmet elutasítja.
P. Város Önkormányzat Képviselő-testületének a helyi építési szabályzatról szóló 10/2002. (VII. 5.) számú rendeletének (a továbbiakban: HÉSz.) 61. § (1) bekezdése és övezeti tervlapja szerint általános mezőgazdasági területként nyilvántartott 01394/9 hrsz.-ú ingatlan vonatkozásában a felperes 2007. február 2. napján kérelmet terjesztett elő a Bányakapitányságnál a "P. III-Kavics" védnevű bányatelek megállapítása iránt.
Az eljárásban szakhatóságként közreműködő polgármesteri hivatal jegyzője a bányatelek megállapításához nem járult hozzá, azzal a lényegi indokolással, hogy a HÉSz. 61. § (1) bekezdése és övezeti tervlapja értelmében a megjelölt ingatlan általános mezőgazdasági területen helyezkedik el, amely övezet mezőgazdasági hasznosítás - elsődlegesen növénytermesztés - céljára szolgál. A tervezett tevékenység az ingatlan övezeti besorolásának, rendeltetésének nem felel meg, ezért szakhatóságként nem járult hozzá a bányatelek megállapításához. Ezen állásfoglalás tartalmára figyelemmel a Bányakapitányság határozatában a felperes által tervezett bányatelket nem állapította meg, azaz a felperesi kérelmet elutasította.
A határozat ellen a felperes fellebbezett, amelynek elbírálása során az alperes beszerezte a Regionális Közigazgatási Hivatal másodfokú szakhatósági állásfoglalását, amely P. Város Önkormányzat jegyzőjének elsőfokú szakhatósági állásfoglalását helybenhagyta, annak helyes indokainál fogva. Erre figyelemmel az alperes a határozatával az elsőfokú közigazgatási határozatot helybenhagyta.
A felperes keresetében az alperesi határozatok és szakhatósági állásfoglalások felülvizsgálatát, hatályon kívül helyezését és a közigazgatási szerv új eljárásra kötelezését kérte.
Megállapította a megyei bíróság, hogy a bányahatósági ügyben első és másodfokon eljáró építésügyi szakhatóságok nemleges tartalmú állásfoglalásukat jogszabálysértés nélkül tették meg.
Kifejtette a megyei bíróság, hogy mivel a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) 44. § (1) és (2) bekezdése értelmében, ha valamely hatósági eljárásban szakhatósági állásfoglalás beszerzése szükséges, az érdemi döntésre jogosult hatóság döntésének meghozatalánál kötve van a szakhatóságnak a hatásköre keretei között kialakított jogszabályon alapuló állásfoglalásához, ezért az alperes jogszabálysértés nélkül utasította el a felperes bányatelek megállapítására irányuló kérelmét.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, annak hatályon kívül helyezését kérte, a keresetében foglaltakat fenntartotta.
A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint a megyei bíróság megfelelő alapossággal rögzítette ítéletének indokolásában az ügyben irányadó tényállást, és abból - az ide vonatkozó jogszabályi rendelkezések alkalmazásával - helytálló jogi következtetést vont le, azzal a Legfelsőbb Bíróság is egyetértett.
A perben rendelkezésre állt adatok alapján egyértelműen megállapítható volt, hogy a felperes 2007. február 2-án kérte a "P. III-K." védnevű bányatelek megállapítását.
A bányakapitányság a Bt. 26. §-ában foglalt hatáskörében eljárva a 203/1998. (XII. 19.) Korm. rendelet (Bt. Vhr.) 1. számú melléklete szerint megkereste az ügyben érintett szakhatóságokat, így P. Város Polgármesteri Hivatal Jegyzőjét is. A jegyző állásfoglalásában nem járult hozzá a bányatelek megállapításához, amely a bányakapitányság részéről a bányatelek megállapítása iránti kérelem elutasítását eredményezte.
A felperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú hatóság megkereste a nemleges állásfoglalást adó szakhatóság felettes szervét - a Regionális Közigazgatási Hivatalt -, hogy az ügyben másodfokú szakhatósági állásfoglalást adjon. A másodfokú szakhatósági állásfoglalás helybenhagyta az elsőfokú szakhatóság állásfoglalását.
Kiemeli a Legfelsőbb Bíróság, hogy a hatályos jogi szabályozás értelmében - a Ket. 44. § (2) bekezdése alapján - az érdemi döntésre jogosult hatóság döntésének meghozatalánál kötve van a szakhatóság jogszabályon alapuló állásfoglalásához.
A szakhatósági állásfoglalásokkal kapcsolatos felperesi kifogások kapcsán hangsúlyozza a Legfelsőbb Bíróság, hogy a HÉSz. 61. § (1) bekezdése szerint a felperesi kérelemmel érintett övezet mezőgazdasági hasznosítás - elsődlegesen növénytermesztés - céljára szolgál. A rendezési terv a bányaművelésre és a bánya építményeinek elhelyezésére külön övezetet jelöl ki. A felperes által megjelölt ingatlan nem tartozik a HÉSz. 50. §-a szerinti KB jelű bányaterületbe, így a szakhatósági állásfoglalások - amikor nem járultak hozzá a bányatelek megállapításához - nem arra hivatkoztak, hogy a bányatelek megállapítása érintené az ingatlan mezőgazdasági rendeltetését és használatát, hanem arra, hogy az ingatlan mezőgazdasági hasznosítás, növénytermesztés céljára szolgál. A rendezési tervben bányaművelésre kijelölt, külön övezet is van, így - értelemszerűen - a bányatelek kialakítása, megállapítása ott kívánatos. A felperes kérelme a hatályos településrendezési tervvel ellentétes volt, ezen indokkal nem támogatta az építésügyi hatóság, szakhatóságként, a kért bányatelek megállapítását.
A Legfelsőbb Bíróság egyetértett a megyei bíróságnak az OTT 11. § a) pontja értelmezésével kapcsolatos jogi okfejtésével.
A felperes felülvizsgálati kérelembeli jogegységi eljárás kezdeményezésére irányuló indítványa kapcsán megjegyzi a Legfelsőbb Bíróság, hogy nem kíván eltérni az eddigi eseti döntésekkel kialakított egységes joggyakorlatától, amely egyértelmű a jogszabályi előírás értelmezését illetően.
Minderre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a jogerős ítélet a felülvizsgálati kérelemben megjelölt jogszabályokat nem sértette meg, ezért azt a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Kfv. IV. 37.169/2008., KGD 2009/320.)
A Legfelsőbb Bíróság álláspontját összefoglalóan tartalmazza a 13/2010. (XI. 8.) KK vélemény a közigazgatási perbe történő beavatkozásról
1. Aki a közigazgatási hatósági eljárásban ellenérdekű fél volt, a közigazgatási perbe beavatkozhat [Pp. 332. § (5) bek.].
2. Amennyiben a bíróság szabályszerű felhívása ellenére a közigazgatási eljárásban részt vett ellenérdekű fél a perbe nem avatkozott be, és a jogerős ítélet meghozatalát követően - igazolási kérelemmel együtt - terjeszt elő beavatkozás iránti kérelmet, a bíróság az igazolási kérelmet érdemben nem bírálja el [Pp. 106. § (1) bek.].
3. A beavatkozó a perből kizárható, ha a beavatkozást megalapozó jogi érdek megszűnt [Pp. 332. § (5) bek., Pp. 56. § (2) bek.].
4. A beavatkozó halála vagy megszűnése nem eredményez változást a felek személyében [Pp. 57. § (1) bek.].
5. A beavatkozó a perben nem köthet egyezséget a felperessel [Pp. 57. § (1) bek.].
1. A Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 332. § (5) bekezdése szerint, ha a közigazgatási eljárásban ellenérdekű fél is szerepelt, a bíróság értesíti őt a beavatkozás lehetőségéről. A Pp. XX. fejezete a közigazgatási eljárás résztvevőjére, mint speciális beavatkozóra egyéb rendelkezést nem tartalmaz, ezért a 324. § (1) bekezdésériek generális szabálya szerint a továbbiakban a Pp. beavatkozóra vonatkozó általános szabályai (54-57. §) kerülnek alkalmazásra.
Az a fél, aki a közigazgatási eljárásban a felperessel ellenérdekű fél volt, a törvény megengedő rendelkezése folytán ebből a státuszból adódóan beavatkozhat a felperes és a közigazgatási hatóság között folyó perbe. Jogi érdekét - amelyet egyébként a Pp. 54. § (1) bekezdése a beavatkozáshoz megkíván - az a körülmény teszi vélelmezhetővé, hogy a közigazgatási eljárásban ellenérdekű fél volt. A bíróság figyelmeztetését követően a közigazgatási perben ellenérdekű félként résztvevő a Pp. 55. §-ának rendelkezése szerint írásban vagy a tárgyaláson szóban bejelentheti beavatkozási szándékát, meg kell jelölnie, hogy melyik fél pernyertességét kívánja előmozdítani, és a beavatkozás megengedése tárgyában a Pp. 56. § (1) bekezdése alapján a bíróságnak a közigazgatási perben is alakszerű határozatot kell hoznia. A Pp. 57. § (2) bekezdése szerint a féllel közlendő határozatokat és iratokat a beavatkozóval is közölni kell. Ebből az következik, hogy a bíróság kizárólag annak köteles a keresetlevelet átadni, illetve megküldeni, akinek a beavatkozását már megengedte. (Megegyezik a KGD 2000/8-9. számban közzétett véleménnyel)
2. A Pp. 57. § (1) bekezdése a beavatkozót feljogosítja az általa támogatott felet is megillető perbeli cselekményekre. A Pp. 106. § (1) bekezdése alapján igazolási kérelmet csak a perben résztvevő, mulasztó terjeszthet elő. A beavatkozni szándékozó e szándék bírósági elfogadásáig, tehát a beavatkozás megengedéséig nem részese a pernek. Ezért, amennyiben az elsőfokú ítélet meghozatalát megelőző tárgyalás berekesztéséig a bíróság felhívására nem teszi meg a beavatkozási szándéknyilatkozatát és a bíróság végzése által beavatkozóként a per részese nem lesz, ez a joga elvész, igazolási kérelmet sem terjeszthet elő, így nem jöhet szóba az igazolási kérelemről való érdemi döntés, illetve a tárgyalás megismétlése.
3. A közigazgatási perben alkalmazandó Pp. 332. § (5) bekezdése alapján a bíróság értesíti a beavatkozás lehetőségéről azt, aki a közigazgatási-eljárásban ellenérdekű félként szerepelt. A Pp. 56. § (2) bekezdése szerint, ha utóbb az derül ki, hogy a beavatkozást megalapozó jogi érdek időközben megszűnt (például építési ügyekben a beavatkozó szomszéd az ingatlanát értékesítette), a bíróság nyilatkoztathatja a beavatkozót, hogy beavatkozóként továbbra is részt kíván-e venni a perben. A jogi érdek megszűnése esetén a beavatkozó a perből kizárható.
4. A Pp. IV. fejezete külön rendelkezik a félről és a más perbeli személyekről. Az utóbbiak közé tartozik a beavatkozó, aki a következetes bírói gyakorlat szerint nem minősül peres félnek. A beavatkozó - amennyiben jogi érdeke fűződik ahhoz, hogy a más személyek között folyamatban levő per miként dőljön el - az azonos érdekű fél pernyertességének előmozdítása végett beavatkozhat [Pp. 54. § (1) bek.].
A közigazgatási perben beavatkozóként részt vevő jogállására a Pp. 57. § (1) bekezdésének második mondatában foglaltakat kell alkalmazni, tehát a beavatkozó cselekményei akkor is hatályosak, ha azok az általa támogatott fél cselekményeivel ellentétben állnak. A fél és a beavatkozó olyan eltérő eljárásjogi pozíciót foglal el, amelyből következően a beavatkozó halála vagy megszűnése sem eredményez változást a felek személyében, tehát nem alkalmazható a Pp. 111. § (1) bekezdésének szabálya sem, mert félbeszakadás csak valamelyik fél halála vagy megszűnése esetén következik be.
5. A Pp. 57. § (1) bekezdése kifejezetten megtiltja a beavatkozó számára a rendelkező cselekményeket: az egyezségkötést, az elismerést és a jogról való lemondást, így a beavatkozó és a felperes a közigazgatási perben sem köthet egyezséget. Más kérdés, hogy esetleg a beavatkozó álláspontja a közigazgatási szervet "befolyásolhatja" az egyezségkötésben, amennyiben ezt az objektív lehetőségek egyébként lehetővé teszik.
(Megegyezik a KK 9. és KK 36. állásfoglalások tartalmával)
A bírói gyakorlat szerint a beavatkozó attól az időponttól válik a peres eljárás résztevőjévé, amikor a beavatkozást a bíróság megengedi, és csak ettől az időponttól illetik meg a Pp. 57. § szerinti jogosultságok [így ekkortól van a Pp. 233. § (1) bekezdés alapján fellebbezési joga.]
Az elsőfokú bíróság a felperes keresetlevelét, benne a végrehajtás felfüggesztésére irányuló kérelemmel, megküldte a P. Kft.-nek azzal a tájékoztatással, hogy a perbe beavatkozhat. A P. Kft. a végzést 2005. október 21-én vette kézhez. Ezt követően az elsőfokú bíróság 2006. február 15. napján kelt végzésével az alperes határozatának végrehajtását a per jogerős befejezéséig felfüggesztette.
A P. Kft. beavatkozási szándékát a végzés meghozatala után, 2006. február 21-én tartott tárgyaláson jelentette be, és az elsőfokú bíróság a beavatkozást végzésével engedélyezte. Ezt követően az alperesi beavatkozó a beavatkozás engedélyezése előtt meghozott, a közigazgatási határozat végrehajtásának felfüggesztéséről rendelkező végzés ellen 2006. március 3-án fellebbezést terjesztett elő.
A másodfokú bíróság a beavatkozó fellebbezését hivatalból elutasította, mert a végzés meghozatalakor a beavatkozó nem volt a peres eljárás résztvevője.
A beavatkozó a másodfokú végzés ellen fellebbezést terjesztett elő, amelyben kérte a végzés hatályon kívül helyezését, a másodfokú bíróság új eljárásra utasítását.
A Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a másodfokú bíróság helyesen értelmezte a Pp. 57. § (1)-(2) bekezdés rendelkezéseit akkor, amikor megállapította, hogy a beavatkozni kívánó személy attól az időponttól válik a peres eljárás résztvevőjévé, amikor a beavatkozását a bíróság megengedi és csak ettől az időponttól illetik meg a Pp. 57. § (1) bekezdésében írt jogosultságok. Ebből következik, hogy a beavatkozóval a Pp. 57. § (2) bekezdése alapján csak a beavatkozás megengedését követően hozott határozatokat kell közölni és csak az így közölt határozatok ellen van a Pp. 233. § (1) bekezdése alapján fellebbezési joga. E joggyakorlás azonban visszamenőleg, az ezt megelőzően hozott határozatok elleni jogorvoslatra nem terjed ki.
A perbeli esetben az elsőfokú bíróság a végrehajtás felfüggesztéséről szóló határozatát a peres felekkel is a 2006. február 21-én tartott tárgyaláson a részükre nyitva álló, a jogorvoslati határidőn belül közölte, és ugyan ezen tárgyaláson engedte meg a beavatkozást is. A beavatkozó már a peres eljárás részese volt, amikor a fellebbezéssel támadott határozatot a per egyéb részeseivel közölték, a jogorvoslati határidőben történt beavatkozás megengedése folytán a beavatkozó az építési jogait érintő határozat ellen jogszerűen élhetett jogorvoslattal.
Mindezek alapján tévedett a másodfokú bíróság, amikor a beavatkozó fellebbezését - a fellebbezési jog hiányára hivatkozással - hivatalból elutasította. (Legf. Bír. Kpkf. II. 39.301/2006., KGD 2007/418.)
A beavatkozó fellebbezési jogáról szól a Legfelsőbb Bíróság 1/2008. KPJE jogegységi határozata (KGD 2009/4.), amely szerint azt az ügyfelet, aki a végzés meghozatalának időpontjában a közigazgatási perbe még nem avatkozott be, nem illeti meg a Pp. 233. § (1) bekezdés szerinti fellebbezési jog.
(A jogegységi határozat szövegét lásd a "Fellebbezés" címszónál.)
A bíróság kötelessége, hogy a közigazgatási eljárásban szereplő ellenérdekű felet a beavatkozás lehetőségéről értesítse. Súlyos eljárási szabálysértés - ha az értesítés meg is történt - de téves adattartalommal, a hatósági úgy azonosítására alkalmatlan módon.
A Legfelsőbb Bíróság elsődlegesen a felülvizsgálati kérelemmel élők eljárási kifogásait vizsgálta. Az elsőfokú bíróság a 2006. február 1-jén kelt végzésével egyesítette a II. r. felperes által indított pert az I. r. felperes által indított perhez. Az ezt követően, 2006. február 3-án kelt kitűző végzésével együtt rendelkezett a Pp. 332. § (5) bekezdése alapján a közigazgatási eljárásban szereplő ellenérdekű feleknek a beavatkozás lehetőségéről szóló értesítéséről. A beavatkozás lehetőségéről szóló értesítésben azonban a bíróság felperesként csak egy személyt, - az egyik tulajdonostársat - az I. r. felperest tüntette fel, aki a saját kártalanítási összege tárgyában perelt és a keresettel támadott határozat számát is tévesen jelölte meg. Ebből következően mind az alperesi beavatkozó, mind a felülvizsgálati kérelemmel élő érdekelt nem tekintették magukat érintettnek az ismeretlen számú, I. r. alperesi határozat felülvizsgálata iránt az egyik tulajdonostárs által indított perben, hiszen az eljárásban rájuk nézve döntés nem hozható, ezért nem avatkoztak be a perbe. Az alperesi beavatkozó a téves értesítés miatt később tudott csak a perbe beavatkozni, de addigra már a bíróság a bizonyítási eljárást lefolytatta, így a bizonyítási eljárást a beavatkozónak már nem volt módja érdemben befolyásolni. Amennyiben az elsőfokú bíróság szabályszerűen, a perindító felperesek és a határozat pontos számának helyes feltüntetésével értesítette volna a beavatkozás lehetőségéről az érintetteket, köztük a felülvizsgálati kérelemmel élőket, úgy módjuk lett volna kellő időben az eljárás részeseivé válni és az elsőfokú eljárásban bizonyítási eljárásban részt venni, jogaikat gyakorolni. A Legfelsőbb Bíróság ezért megállapította, hogy az elsőfokú bíróság a Pp. 332. § (5) bekezdését megsértette, amikor a beavatkozás lehetőségéről szóló értesítést téves és ezért azonosíthatatlan adattartalommal küldte meg. Ez a súlyos eljárási szabálysértés nem orvosolható, ezért szükséges az eljárás megismétlése. (Legf. Bír. Kfv. II. 39.081/2007., KGD 2008/239.)

Képviselet

[a Pp. 329. §-ához]

A Pp. 67. §-a (1) bekezdésének d) pontja szerint közigazgatási szerv, egyéb költségvetési szerv vezetője vagy alkalmazottja a szervnek tevékenységével kapcsolatos, valamint az alkalmazott a szerv vezetőjének az őt e minőségében érintő pereiben meghatalmazottként eljárhat. Az e) pont hasonló szabályt tartalmaz az önkormányzatot érintő perek tekintetében. Az eljáró ügyintéző a részére adott meghatalmazás alapján járhat el, ha azonban közigazgatási perben kell az ügyintézőnek eljárnia, ilyen meghatalmazásra nincs szükség, képviseleti jogosultságát igazolványa igazolja. A közigazgatási szerv jogtanácsosa ugyancsak munkaviszonya alapján, külön meghatalmazás nélkül képviseli a szervezetet (de ő már nemcsak közigazgatási perben).
A Pp. 329. §-ának új szövege lehetővé teszi, hogy az alperes közigazgatási szerv (az esetek többségében a másodfokon eljárt szerv) az ügyet jól ismerő elsőfokú közigazgatási szerv részére adjon meghatalmazást a perbeli képviseletre.
Közigazgatási eljárásban a meghatalmazott eljárhat az ügyfél-adózó helyett, magatartásáért a hatóság nem felel.
Az adóhatóság rendszeresen ellenőrzi az adózókat és az adózásban részt vevő más személyeket. Az ellenőrzés célja az adótörvényekben és más jogszabályokban előírt kötelezettségek teljesítésének vagy megsértésének megállapítása [Art. 86. § (1) bekezdés]. Az adóhatóság az ellenőrzés célját az Art. 87. §-ának (1) bekezdés a)-f) pontjaiban meghatározott fajtájú ellenőrzésekkel valósítja meg. A felperesnél a revízió az a) pont szerinti bevallások utólagos vizsgálatára irányuló ellenőrzést folytatott.
A bevallás utólagos ellenőrzése során az Art. 106. §-ának (1) bekezdése értelmében az adóhatóság az adózó adó-megállapítási, bevallási kötelezettsége teljesítését vizsgálhatja adónként, támogatásonként és időszakonként vagy meghatározott időszakra több adó és támogatás tekintetében is. Az ellenőrzés az erről szóló előzetes értesítés kézbesítésétől kezdődik. Ha az adóhatóság az adózó előzetes értesítését mellőzi, az ellenőrzés a megbízólevél egy példányának átadásával vagy az általános megbízólevél bemutatásával kezdődik. A megbízólevél tartalmazza az ellenőrzést végző adóellenőr nevét, illetőleg, hogy mely adózónál, mely adókötelezettségek, milyen időszakok tekintetében, milyen ellenőrzési típus keretében vizsgálhatók [Art. 93. § (1), (6) bekezdés].
A felperes ellenőrzésére kiállított megbízólevelet a képviselőjeként eljáró testvére vette át. Az Art. 7. §-a rendelkezik az adózó képviseletéről, az (1) bekezdésben meghatározva, hogy magánszemély adózót meghatalmazás alapján más nagykorú magánszemély képviselheti. Az Art. 5. § (1) bekezdése értelmében amennyiben az Art. másként nem rendelkezik adóügyekben a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) rendelkezéseit kell alkalmazni. A Ket. 40. §-a szabályozza a képviseletet, akként, hogy az ügyfél helyett jár el a képviselő, a meghatalmazás korlátozásának hiányában a teljes hatósági eljárás alatt. A felperes teljes körű eljárásra hatalmazta meg a testvérét, és sem az Art., sem a Ket. képviseletre vonatkozó szabályozása nem tartalmaz olyan előírást, hogy a meghatalmazott eljárásáért az adóhatóság lenne a felelős. A felperes közigazgatási eljárásban eljárt képviselőjének - a felülvizsgálati kérelemben is hivatkozott - mentális problémái, illetve nem jogász végzettsége jogszabályi alap nélkül, a határozatok jogszerűsége körében nem értékelhetőek.
Az adóhatóság a megbízólevélben, az iratbetekintésről felvett jegyzőkönyvben, a felperesnek megküldött értesítésekben, felszólításokban, végzésekben foglaltak szerint folyamatosan eleget tett az Art. 1. § (5) bekezdése szerinti tájékoztatási kötelezettségének, a megbízólevél utolsó mondata szerint az adóhatóság képviselője a jogi segítségnyújtás feltételeiről is tájékoztatást adott. A felperes személyes nyilatkozattétele során aláírásával igazolta, hogy a jogaira és a kötelezettségeire vonatkozó figyelmeztetést megismerte, a jegyzőkönyv az elhangzottakat helyesen tartalmazza, amely szerint az adóhatóság "kitanítási kötelezettsége" nem csak írásbeli érintkezésre és a jogszabályok felsorolására szorítkozott. A Ket. 28/A. §-ában foglalt kapcsolattartási szabályok megsértése mindezek okán nem állapítható meg. (Kúria Kfv. V. 35.338/2013., BH 2014.162.)
A felperes képviselőjére a Pp. általános szabályai vonatkoznak. A közigazgatási perben történő képviselet körében felmerült kérdés: elegendő-e, ha a jogi képviselő a közigazgatási eljárásra szóló meghatalmazással rendelkezik, vagy szükséges-e a perre szóló meghatalmazás. A bírói gyakorlat ez utóbbi felfogást képviseli, azonban a keresetlevélben elegendő arra utalni, hogy a közigazgatási eljárásban csatolt meghatalmazás egyben a per vitelére is vonatkozik [Pp. 330. § (1) bek. c) pont].
A közigazgatási és bírósági eljárásra szóló képviseleti jogosultság terjedelmét megszorítóan kell értelmezni, a meghatalmazás nem terjed ki az - eljárás tárgyával ugyan kapcsolatos - szerződések megkötésére, így az eljárási képviseletre adott meghatalmazás nem jogosítja fel az ügyvédet arra, hogy opciós nyilatkozatot tegyen a vételi jog jogosultja helyett.
A felülvizsgálati bíróság osztotta az alperes felülvizsgálati kérelmében előadottakat; a felperes részéről 2005. szeptember 5-én adott ügyvédi meghatalmazás kizárólag a felperesi társaság bíróságok és földhivatal előtti eljárásban történő képviseletére vonatkozik, nem tartalmazza a jogi képviselő meghatalmazását arra, hogy a Ptk. 219. § (1) bekezdése, illetve 375. §-ának (1) bekezdése alapján opciós nyilatkozatot tehessen. A vételi jog gyakorlására vonatkozó meghatalmazás hiányában pedig a benyújtott okirat nem volt alkalmas a felperes bejegyzési kérelmének teljesítésére.
A felperes tévesen értelmezte a Polgári Törvénykönyv előbbiekben már megjelölt rendelkezéseit; a meghatalmazás csak eljárási képviseletre szólt, a jogi képviselő ügyvéd az opciós jog gyakorlására, a vételi nyilatkozat megtételére nem kapott képviseleti jogosultságot a felperestől. Az eljárási képviseleti jogosultság tehát nem foglalja magában a jogügyleti nyilatkozat megtételére való meghatalmazói akaratot, arról kifejezetten rendelkeznie kell a meghatalmazásnak. (Legf. Bír. Kfv. IV. 37.448/2007., KGD 2010/1. 8.)
A Pp. 7. § (1) bekezdése szerint a bíróság jogszabályban előírt esetekben - kérelemre segítséget nyújt ahhoz, hogy a fél jogai, illetve törvényes érdekei védelmében a bírósághoz fordulhasson. A 7. § (2) bekezdése úgy rendelkezik, hogy az (1) bekezdésében foglaltaknak teljesülése érdekében a bíróság köteles a felet, ha nincs jogi képviselője - perbeli eljárási jogairól és kötelezettségeiről - a szükséges tájékoztatással ellátni, illetőleg meghatározott esetekben részére jogi képviselőt kirendelni. A bíróság jogszabályban meghatározott esetben és módon a felet - kérelmére - részben vagy egészben mentesíti a pervitellel összefüggő költségek előlegezése, illetve viselése alól.
A jogi képviselő nélkül eljáró felet a személyes költségmentesség kedvezményéről és engedélyezésének feltételeiről a tárgyalás előkészítő szakaszában kell tájékoztatnia a bíróságnak. Ez a rendelkezés a nemperes eljárásokra is irányadó (32/2003. (VIII. 22.) IM rendelet 4. §).
A bírói gyakorlatban kérdésként merült fel, hogy jogtanácsosként eljáró alperesi képviselő munkadíjának megállapításakor alkalmazható-e a bírósági eljárásban megállapítható ügyvédi költségekről szóló 32/2003. (VIII. 22.) IM rendelet?
Külön jogszabályi rendelkezés hiányában a hivatásszerűen jogi képviseletet ellátó jogtanácsost az ügyvéd részére járó díjszabással azonos összegű munkadíj illeti meg, amennyiben a képviseletet munkaviszony, illetőleg tagsági viszony keretében látja el. A munkadíj összegének megállapítása ebben az esetben a 32/2003. (VIII. 22.) IM rendelet 3. § (1) bekezdése alapján a 3. § (2)-(6) bekezdésében foglaltak figyelembevételével történik.
Ha a jogtanácsos az 1983. évi 3. tvr. 7. §-a (2) bekezdésének megengedő rendelkezése folytán a képviseletet eseti megbízás alapján látja el, sor kerülhet a 32/2003. (VIII. 22.) IM rendelet 2. § (1) bekezdésének alkalmazására is (megállapodás a munkadíjról, ennek igazolása a bíróság felé).
Az ügyfélen kívül a meghatalmazott is jogosult a perbeli eljárásra. Gyakori, hogy a peres fél alkalmazottjának ad meghatalmazást - többnyire - a postai küldemények átvételére. A gyakorlatban kérdésként merült fel, hogy a meghatalmazott személyes körülményeinek megváltozása mennyiben teszi a meghatalmazást hatálytalanná. A meghatalmazás hatálytalanná válásának bejelentése a meghatalmazót terheli, elmulasztása esetén a jogkövetkezményekét ő felelős.
A felperesnél a 2007. január 1-jétől 2009. december 31-ig terjedő időszak felülellenőrzését rendelte el az alperes. Ennek eredményeképpen jelentős összegű adóhiány és ehhez kapcsolódó jogkövetkezmények kerültek megállapításra.
A másodfokú határozat kézbesítését 2012. június 26-án a felperes székhelyén az adóhatóság megkísérelte, azonban a postai küldemények átvételére jogosult V. G. (O. G.) a határozat átvételét megtagadta.
Az alperes a határozat átvétele megtagadásának napját tekintette a kézbesítés napjának.
A felperes keresettel élt az alperesi határozat ellen, melyben egyrészről a határozat érdemi részét, másrészről a határozat kézbesítésének jogszerűségét vitatta, hangsúlyozva, hogy a 2012. június 26-ai kézbesítés nem volt szabályszerűnek tekintendő, mivel a meghatalmazott személyazonosságát a helyszínen nem ellenőrizték, V. G.-t keresték, akinek a neve megváltozott, ezért meghatalmazása hatálytalan.
A kézbesítés hatálytalansága okán az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény (a továbbiakban: Art.) 142. § (1) és (2) bekezdésére figyelemmel az alperesi határozat a súlyosítási tilalomba ütközik, hiszen annak közlésére a korábbi határozat közlését követő egy éven túl került sor.
A felperes keresetét az elsőfokú bíróság jogerős ítéletével elutasította. A kézbesítés szabálytalanságával összefüggésben előterjesztett kereseti kérelemre reagálva kifejtette, hogy a felperes a küldemények átvételére jogosult személyeket a kézbesítést rendszeresen végző postánál bejelentette, melyek közül O. G. (korábban V. G.) részére kívánta az adóhatóság az iratot kézbesíteni. A névváltozás a kézbesítést nem tette szabálytalanná, a felperes terhére esik, hogy a névváltozás bejelentése, átvezetése nem történt meg. A felperes esetében beállt cégtörténeti változás sincs kihatással a perbeli kézbesítés szabályszerűségére, mert a meghatalmazott, mindkét cég részére való küldemény átvételére jogosult volt. Megállapította, hogy a 2012. június 26-ei joghatályos kézbesítésére figyelemmel az Art. 142. §-ába nem ütközött az alperes érdemi határozata.
A jogerős ítélet ellen a postai kézbesítési szabályok helytelen alkalmazása és ezzel összefüggésben a súlyosítási tilalom megsértése miatt terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet a felperes.
A felülvizsgálati kérelem az alábbiak szerint alaptalan.
Az Art. 5. § (1) bekezdése értelmében adóügyben az Art.-ot kell alkalmazni, illetve - akkor, ha az Art. másként nem rendelkezik - a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) alkalmazandó. A Ket. előírása szerint a határozatot közölni kell az ügyféllel. A hatóság döntését postai úton, továbbá a hatóság kézbesítője útján is lehet közölni [Ket. 78. § (1) bek.]. Azonos rendelkezést tartalmaz a 79/2004. (IV.19.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Korm. rendelet) 30. § (5) bekezdése, amely kimondja, hogy a hatóságok (bíróságok vagy hivatalok) az irataikat a postai kézbesítés mellőzésével saját - munkaviszonyban, köztisztviselői, közalkalmazotti, igazságügyi alkalmazotti szolgálati jogviszonyban álló - kézbesítő útján is kézbesíthetik, ha azt a sürgősség indokolja vagy egyéb okból szükséges. Az adóhatóság e jogszabály helytálló alkalmazásával kísérelte meg 2012. június 26-án a másodfokú határozat kézbesítését. A Korm. rendelet 16. § (1) bekezdése értelmében a postai szolgáltató a könyvelt küldeményt, továbbá a levélszekrény mérete miatt nem kézbesíthető nem könyvelt küldeményt a címzettnek, illetve az egyéb jogosult átvevőnek személyes átadással kézbesíti. A (2) bekezdés értelmében a címzetten kívüli egyéb jogosult átvevőnek tekintendő a meghatalmazott, a helyettes átvevő és közvetett kézbesítő. A rögzített tényállás szerint a felperes több alkalmazottjának adott meghatalmazást, akik a postánál bejelentésre kerültek, postai küldemény átvételére jogosultsággal rendelkeztek. Köztük szerepelt V. G. is. A Korm. rendelet 18. § (5) bekezdése írja elő a meghatalmazás tartalmi kellékeit. A meghatalmazásból ki kell tűnnie a meghatalmazó és a meghatalmazott személynek, a pontos beazonosításához szükséges adatoknak. Erre figyelemmel a névváltozás ellenére a meghatalmazott személy pontosan behatárolható volt.
Az elsőfokú bíróság vizsgálta azt is, hogy a Korm. rendelet 18. § (11) bekezdés d) pontja szerinti hatályvesztés bekövetkezett-e. Helytállóan fejtette ki, hogy a meghatalmazott névváltoztatása következtében a meghatalmazás hatályát nem vesztette el, illetve ez okból bekövetkezett hatályvesztés bejelentése a felperest terhelte. A Korm. rendelet 18. § (14) bekezdése kifejezetten előírja, hogy a meghatalmazás megszűnése okát - (11) bekezdés - a meghatalmazó, illetve a meghatalmazó halála vagy tartós akadályoztatása esetén a meghatalmazott köteles a postai szolgáltatónál haladéktalanul bejelenteni. A bejelentés elmulasztásából eredő károkért a szolgáltató nem felel. Így tehát jogszerű az az elsőfokú bírósági megállapítás, hogy a bejelentési kötelezettség a meghatalmazót terhelte, ennek elmulasztásából eredő jogkövetkezményekért ő a felelős, vagyis nem teheti meg nem történtté a kézbesítést.
A fentiek alapján jogszerűen járt el az alperes, amikor a meghatalmazott magatartását az átvétel megtagadásának minősítette, és ebből kifolyólag a kézbesítést joghatályosnak tekintette. A fenti jogszabályhelyek egybevetése alapján az elsőfokú bíróság sem juthatott más következtetésre, mely jogi álláspontját a Kúria mindenben osztja. Ebből kifolyólag az Art. 142. § (1), (2) bekezdésben rögzített jogvesztő határidő nem állt be.
A helytálló jogerős ítéletet a Kúria a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján eljárva hatályában fenntartotta. (Kúria, Kfv. I. 35 313/2013/8., KGD 2014.111.)

Keresetindítás

[a Pp. 330. §-ához]

Az alperes köteles a hozzá benyújtott keresetlevelet az abban megjelölt bírósághoz továbbítani. A keresetlevéllel együtt a hatósági iratokat és nyilatkozatát ehhez a bírósághoz továbbítani, ettől nem térhet el. Ellenkező esetben az iratokat kézhez vevő bíróság áttételt elrendelő végzés mellőzésével köteles az ügy iratait a keresetlevélben szereplő bíróságnak megküldeni.
Az elsőfokú hatóság határozatával megállapította az országos jelentőségű védett természeti terület (láp) jogi jelleget a felperes tulajdonában álló 7401, 7402 és 7403 hrsz.-ú ingatlanok teljes területére, míg a 7404, 7405, 7406, 7407, 7408, 7409, 7410 és 7411 hrsz.-ú ingatlanok meghatározott területére.
A felperes fellebbezése folytán eljáró alperesi jogelőd (a továbbiakban: alperes) a 2012. június 5-én kelt határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta. Az indokolásban kifejtette, hogy a természet védelméről szóló 1996. évi LIII. törvény (a továbbiakban: Tvt.) 26. §-ában rögzített láp jogi jelleg kritériumai fennállnak (a terület tartósan vagy időszakosan víz hatásának kitett, jelentős részén lápi életközösség található), így az ingatlan hatóság által lehatárolt része lápnak minősül, és e törvény erejénél fogva védelem alatt áll. Az elsőfokú határozat a fellebbezésben foglaltakkal ellentétben ingatlan-nyilvántartási bejegyzésre alkalmas volt, a vonatkozó előírásoknak megfelelt.
A felperes keresettel támadta meg az alperes határozatát, kérte annak bírósági felülvizsgálatát és ennek eredményeként hatályon kívül helyezését. Keresetlevelét - az elsőfokú hatóság útján - a Fővárosi Törvényszékhez címezte.
Az alperes a keresetlevelet és a hatósági iratokat a Budapest Környéki Törvényszéknek küldte meg.
A felperes a 2013. február 4-én kelt előkészítő iratában illetékességi kifogást és áttétel iránti kérelmet terjesztett elő, arra hivatkozott, hogy a keresetlevelében illetékes bíróságként a Fővárosi Törvényszéket jelölte meg a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 326. § (2) bekezdésére figyelemmel. Álláspontja szerint a kereset elbírálására a Fővárosi Törvényszék rendelkezik hatáskörrel és illetékességgel, ezért kérte a keresetlevél oda történő áttételét.
Az elsőfokú bíróság ítéletével a felperes keresetét elutasította. Az indokolásban hivatkozott a Tvt. 4. § b) és d) pontjára, 23. § (1) és (2) bekezdésére, (3) bekezdés d) pontjára, a Pp. 177. §-ára, 221. §-ára és a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) 50. §-ára, 56. § (1) bekezdés a) pontjára, 68. §-ára, 71. §-ára és 72. §-ára.
Okfejtése szerint a felperes nem igazolta azt, hogy a területen nem jellemző a vízhatás, nem találhatók meg a lápi növények, lápi jelölő életközösségek. A bíróság a szakértői véleményből is megállapította, hogy a területen tőzeg megtalálható és a Tvt. 23. § (3) bekezdés d) pontjában foglalt definícióra is figyelemmel nem volt jelentősége annak, hogy a víz hatásának kitett területen a vízutánpótlás - a felperes által állítottak szerint - mesterségesen létrehozott és fenntartott horgász/bánya tavak meglétének eredménye-e vagy nem. Az alperes szakértő kirendelését kérte annak vizsgálatára, hogy a perbeli ingatlanok természetközeli állapotúnak minősülnek-e. A bíróság az indítványt mellőzte annak irreleváns voltára figyelemmel. Ezt meghaladóan a Ket. felperes által megjelölt rendelkezései sem sérültek, és az ingatlan-nyilvántartási bejegyzésre figyelemmel egyértelmű, hogy a támadott határozat bejegyzésre alkalmas volt.
A jogerős ítélet ellen a felperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, elsődlegesen annak hatályon kívül helyezése és a keresetlevélnek a perre kizárólagos illetékességgel rendelkező Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bírósághoz történő áttétele, másodlagosan a hatályon kívül helyezés mellett az elsőfokú bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára utasítása, harmadlagosan a hatályon kívül helyezés mellett az alperesi és elsőfokú közigazgatási határozat hatályon kívül helyezése és az elsőfokú hatóság új eljárásra kötelezése iránt. Érvelése szerint sérült a Pp. 43. §-a, 129. §-a, 177. §-a, 221. §-a, 326. §-a, a Tvt. 23. §-a, 26. § (3) bekezdése és az ingatlan-nyilvántartásról szóló 1997. évi CXLI. törvény végrehajtásáról szóló 109/1999. (XII. 29.) FVM rendelet (a továbbiakban: Vhr.) 65. § (5) bekezdése.
Okfejtése szerint az elsőfokú bíróság ítéletében nem indokolta meg, hogy mire alapozta illetékességét, miért nem alkalmazta a Pp. 43. §-át, 326. § (2) bekezdését és 129. §-át, az ítélet nem tett eleget az indokolási kötelezettség szabályainak sem. A keresetlevelet a Fővárosi Törvényszékhez címezte és oda kérte továbbítani, mivel a Pp. 326. § (2) bekezdése alapulvételével a benyújtás időpontjában ez a bíróság rendelkezett kizárólagos illetékességgel.
Hivatkozott arra is, hogy a Pp. 326. § (3) bekezdése alkalmazásának nem volt helye. A fentiekre figyelemmel a Budapest Környéki Közigazgatási és Munkaügyi Bíróságnak nem lett volna illetékessége a per tárgyalására, az ügyet át kellett volna tennie a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bírósághoz.
A bíróság tévesen értelmezte a Tvt. 23. §-ának és 4. §-ának kapcsolatát is. A két jogszabályi rendelkezés helyes értelmezése az, hogy egy, a 23. § (2) bekezdésében felsorolt országos jelentőségű természeti terület akkor minősül a Tvt. 23. §-a rendelkezései szerint védett területnek, ha egyrészt megfelel a speciális fogalommeghatározásnak, másrészt természetközeli állapotok jellemzik.
A felperes részletesen előadta, hogy a perbeli ingatlanok miért nem feleltek meg a természetközeli állapottal szemben támasztott törvényi kritériumoknak, és ebben a körben kérte szakértő kirendelését, melyet a bíróság helytelen jogi álláspontjára figyelemmel jogellenesen mellőzött.
Az elsőfokú határozat és az ahhoz mellékletként csatolt térkép nem felelt meg a Vhr. szabályainak, ezért a határozat nem volt alkalmas ingatlan-nyilvántartási bejegyzésre.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében az ítélet hatályában való fenntartását kérte.
A Kúria álláspontja szerint a jogerős ítélet érdemi felülbírálatra alkalmatlan volt az alábbiak miatt.
A Pp. 324. § (1) bekezdése alapján alkalmazandó Pp. 121. § (1) bekezdés a) pontja szerint a pert keresetlevéllel kell megindítani; a keresetlevélben fel kell tüntetni - többek között - az eljáró bíróságot.
A Pp. 124. § (1) bekezdése értelmében a bíróság a keresetlevet nyomban, de legkésőbb a bírósághoz érkezésétől számított harminc napon belül megvizsgálja annak megállapítása érdekében, hogy nem kell-e azt a félnek hiánypótlásra visszaadni (Pp. 95. §), nincs-e helye az ügy áttételének (Pp. 129. §), illetve a keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasításának (Pp. 130. §), és a szükséges intézkedéseket megteszi.
A Pp. 330. § (2) bekezdése értelmében a keresetlevelet jogszabálysértésre hivatkozással az elsőfokú közigazgatási határozatot hozó szervnél a felülvizsgálni kért határozat közlésétől számított harminc napon belül kell benyújtani vagy ajánlott küldeményként postára adni. Az elsőfokú közigazgatási szerv a keresetlevelet az ügy irataival együtt öt napon belül felterjeszti a másodfokú közigazgatási határozatot hozó szervhez, amely azokat - a keresetlevélben foglaltakra vonatkozó nyilatkozatával együtt - tizenöt napon belül továbbítja a bírósághoz. Ha a keresetlevél a végrehajtás felfüggesztésére irányuló kérelmet is tartalmaz, a keresetlevelet és az ügy iratait az első fokon eljáró közigazgatási szerv három napon belül terjeszti fel a másodfokon eljáró közigazgatási szervnek, amely azt nyolc napon belül továbbítja a bírósághoz.
A felperes a keresetlevelét a Pp. 330. § (2) bekezdésének megfelelően az elsőfokú közigazgatási határozatot hozó szervnél nyújtotta be, megjelölve az eljáró bíróságot, a Fővárosi Törvényszéket. Az elsőfokú hatóság a keresetlevelet az ügy irataival együtt felterjesztette a másodfokú határozatot hozó alpereshez, amely azokat nyilatkozatával együtt nem a keresetlevélben megjelölt Fővárosi Törvényszékhez, hanem a Budapest Környéki Törvényszékhez továbbította.
A Kúria elvi éllel leszögezte, hogy az alperes köteles a keresetlevélben megjelölt bírósághoz továbbítani a hatósági iratokat és a nyilatkozatát, nem jogosult attól eltérni akkor sem, ha álláspontja szerint nem a felperes által megjelölt bíróság rendelkezik hatáskörrel és illetékességgel a kereset elbírálására.
A közigazgatási bíróságnak - a Pp. 124. § (1) bekezdésében meghatározott szempontok mellett - szükséges azt is vizsgálni, hogy az alperes az iratokat és a nyilatkozatát a keresetlevélben megjelölt bírósághoz továbbította-e. Amennyiben nem, úgy azokat köteles közvetlenül megküldeni a keresetlevél szerinti bíróságnak, áttételt elrendelő végzés nélkül.
Adott bíróság a közigazgatási per elbírálására - hatásköre és illetékessége fennállása esetén - akkor jogosult, ha a felperes keresetlevelét hozzá címezte, vagy másik bíróság jogerős végzésével elrendelte a keresetlevélnek az adott bírósághoz történő áttételét.
Az elsőfokú bíróság úgy bocsátkozott a per érdemi tárgyalásába, hogy a fenti két vagylagos feltétel közül egyik sem állt fenn, és ezzel megsértette a Pp. 121. § (1) bekezdés a) pontját és 330. § (2) bekezdését. Az elsőfokú bíróságnak észlelnie kellett volna az alperes jogszabálysértő eljárását, és az iratokat meg kellett volna küldenie 2012. december 31-ig a Fővárosi Törvényszékhez, 2013. január 1-jétől pedig a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bírósághoz.
A fenti lényeges eljárási jogszabálysértésre figyelemmel a Kúria a Pp. 275. § (4) bekezdését alkalmazva a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot új eljárásra utasította.
Rögzítette, hogy az új eljárás során az elsőfokú bíróság köteles megküldeni a hatósági és peres iratokat a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bírósághoz, mely bíróság jogosult dönteni arról, hogy rendelkezik-e a kereset elbírálására hatáskörrel és illetékességgel vagy nem (Kúria Kfv. III. 37.865/2014/4.; KGD 2015.124.).

[a Pp. 331. §-ához]

A keresetlevél benyújtása

A Pp. módosított rendelkezései lényegesen egyszerűsítik a keresetlevél útját: a keresetlevelet az elsőfokú közigazgatási határozatot hozó szervnél kell benyújtani. Ha az elsőfokú szerv hozta a jogerős határozatot, vagy ez a szerv köteles nyilatkozni a kereset tartalmáról, a keresetlevelet e nyilatkozattal együtt tizenöt napon belül kell továbbítani a bírósághoz. Ha a pert a másodfokú közigazgatási szerv ellen kell megindítani, ebben az esetben is az elsőfokú szervnél kell a keresetlevelet benyújtani, s az ügy irataival együtt öt napon belül kell felterjesztenie a másodfokú bírósághoz, amelynek feladata a nyilatkozattétel, s a bírósághoz való továbbítás (15 napon belül).
Ha a felperes keresetét nem az elsőfokú közigazgatási szervnél, hanem közvetlenül a bíróságnál nyújtja be a bíróság a keresetlevelet mindennemű vizsgálat nélkül meg fogja küldeni az elsőfokú közigazgatási szervhez. A keresetlevél benyújtása határidejének számítása szempontjából ez esetben a keresetlevél bírósághoz benyújtásának vagy postára adásának időpontja az irányadó - csakúgy, mint a közigazgatási szervnél való benyújtásra (Ket. 65. §).
Ha az alperes közigazgatási szerv (vagy az elsőfokú közigazgatási szerv) jogellenesen nem továbbítja a keresetlevelet a bíróságnak, ha a fél igazolja, hogy a keresetlevelet a az elsőfokú határozatot hozó szervnél határidőben benyújtotta, a keresetlevél és az ügy iratai azonban a felterjesztésre és továbbításra nyitva álló határidőkre figyelemmel a bírósághoz nem érkeztek meg, a keresetlevelet a bíróságnál is be lehet nyújtani. Ebben az esetben a bíróság az általános szabályok szerint közli az alperessel a keresetet, intézkedik az iratok és az alperes nyilatkozatának beszerzése iránt, egyidejűleg az alperest vagy a nem alperes elsőfokú szervet pénzbírsággal sújthatja.
S bár e jogalkotó által a keresetlevél elképzelt útja a fenti, mégis előfordulhat, hogy a keresetlevelet a bírósághoz adják be. Ebben az esetben a bíróságnak a keresetlevelet az elsőfokú közigazgatási szervhez kell áttennie. Nem alakult ki még egységes gyakorlat abban, hogy a keresetlevél áttétele (megküldése) végzéssel történjen, vagy "átirattal". Van olyan álláspont, amely szerint a bíróság - a per érdemén kívül - csak végzéssel határozhat, legyen szó bármilyen eljárási cselekményről. Ez az áttétel - jogi hatását tekintve - nem különbözik a Pp. 129. §-ában szabályozott bármelyik esettől.
Más magyarázat szerint nem indokolt a Pp. 129. §-a szerint a keresetlevelet áttenni a közigazgatási szervhez, mert ez meghosszabbítja a per időtartalmát; ugyanis be kell várni az áttételt elrendelő végzés jogerőre emelkedését.
A jogalkotónak erre az áttételre világosabb eligazítást kellett volna rendelnie, annál is inkább, mert számított erre az esetre. Erre vonatkozik a Pp. 331. §-ának utolsó fordulata, amely szerint a közigazgatási szerv - ha a keresetlevelet nem nála nyújtották be - annak kézhezvételétől számított 8 napon belül köteles nyilatkozni (ha a keresetlevél közigazgatási szervhez érkezik, ez a határidő 15 nap).
Magam emiatt is az elsőként említett álláspontot tartom helyesnek, ugyanis az "átirat" nem perrendi kategória, joghatás nem fűződhet hozzá.
A bírói gyakorlat azonban nem ezt az utat járja, s úgy érvel, hogy ha a fél - a törvény rendelkezése ellenére - a keresetlevelet a bírósághoz nyújtotta be (ez feltételezi az egyébként közigazgatási határozat felülvizsgálatára hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bíróságot), azt a bíróság vizsgálat nélkül haladéktalanul megküldi az ügyben első fokon eljárt közigazgatási szervnek. Akkor sincs akadálya a Pp. 331. § alapján a tévesen, közvetlenül a bírósághoz benyújtott keresetlevél megküldésének az ügyben első fokon eljárt közigazgatási szerv részére, ha a keresetlevél benyújtása a közigazgatási per elbírálására hatáskörrel, vagy illetékességgel nem rendelkező bírósághoz történt. Ez a megküldés valójában ügyviteli, igazgatás jellegű intézkedés és nem a Pp. 129. §-án alapuló áttétel elrendelése.
A 21/2005. (X. 28.) IM rendelet 2. §-ával kiegészült 14/2002. (VIII. 1.) IM rendelet (a továbbiakban: BÜSz.) 39. §-ának (2) bekezdésének i) pontja szerint ügyviteli befejezés a keresetlevélnek a közigazgatási szerv részére való megküldése.
Az ügyet azért is befejezettnek kell tekinteni, mert a keresetlevélben foglaltaknak a közigazgatási szerv a Ket. 114. §-ának (1) bekezdése szerint is eleget tehet: a jogszabálysértő elsőfokú döntést módosíthatja vagy visszavonhatja, a perindítás ezáltal okafogyottá válik.
A keresetlevélnek - a közigazgatási perben is - meg kell felelnie az eljárásjognak a keresetlevél kellékeire vonatkozó rendelkezéseinek, a feltételeknek meg nem felelő beadvány hiányait a bíróság következtetéssel - a megküldött közigazgatási iratok alapján - nem pótolhatja.
Az eljárási szabályok azonban nem öncélúak, ezért a közigazgatási perben a Pp. 332/A. §-a és a 330. § (1) bekezdése alapján alkalmazandó 130. § (1) bekezdés j) pontját ugyan alkalmazni kell, de a hiánypótlás nem teljesítése esetén akkor kerülhet sor a keresetlevél idézés kibocsátása nélkül történő elutasítására, ha emiatt a keresetlevél nem bírálható el. Ebből következően, ha az alperes által megküldött iratokból a határozat száma, a tudomásszerzés módja, ideje megállapítható, nincs akadálya az érdemi elbírálásnak és a keresetlevél idézés kibocsátása nélkül nem utasítható el.
A bírói gyakorlatban felmerült az a kérdés is, hogy elegendő-e a keresetlevélben megjelölni: a felperes a közigazgatási határozatot mely módon és mennyiben kéri megváltoztatni, szükséges-e, hogy a jogszabálysértés kifejezést is használja? A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint nem szükséges a pontos jogszabályhelyre való hivatkozás, ha a keresetlevélből kitűnik, hogy a fél a közigazgatási határozatot mennyiben kéri felülvizsgálni.
A jelen perbeli esetben az elsőfokú bíróság tévesen értékelte a felperes által beadott keresetlevél tartalmát. Az való igaz, hogy a "jogszabálysértés" kifejezés nem szerepel a keresetlevélben, de tartalmából megállapítható, hogy a felperes melyik határozatot és milyen módon kéri felülvizsgálni és megváltoztatni. E keresetlevélből az nem állapítható meg, hogy a felperes jogszerűnek ítélte meg az alperesi határozatot, de egyéb okból, pl. méltányosságból kérte annak megváltoztatását. A fentiek alapján a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a felperes a 30 napos keresetindítási határidőn belül jogszabálysértésre hivatkozással kérte az alperes határozatának megváltoztatását. A 2002. december 16-án benyújtott beadványában nem újabb jogszabálysértésekre hivatkozott, hanem keresetlevelét részletesen indokolva megjelölte azokat az anyagi és eljárásjogi jogszabályokat, amelyeket jogi álláspontja szerint sértett a jogerős közigazgatási határozat. (Legf. Bír. Kfv. I. 35.077/2004., KGD 2007/28.)
A beadvány vizsgálata során nem elegendő annak "tartalmi elemzése" A közigazgatási határozat elleni fellebbezés tartalmi elemzése önmagában nem döntheti el, hogy az keresetlevélnek tekinthető-e. A beadványnak meg kell felelnie a keresetlevél tekintetében támasztott formai kellékeknek.
A felperes 2012. május 2-án kérelmet nyújtott az alperesi hatósághoz a súlyos mozgáskorlátozott személyek személygépkocsi szerzési támogatásának megállapítása iránt. Kérelméhez a jogszabályban megjelölt mellékletek egyikét sem csatolta, hanem 1997-ből, 1999-ből és 2007-ből származó orvosi igazolásokat, Nyugdíjbiztosítási Igazgatóságtól származó leveleket. Az alperes a felperes közlekedőképessége minősítésére szakértőként a külön jogszabályban megjelölt szakértői szervet kirendelte. A szakértői bizottság a 2012. június 25-én kelt szakvéleménye szerint a felperes mozgásszervi károsodása 25%, amely a együttes értékelés szabályai szerint nem éri el a 40%-ot, ezért közlekedőképességének súlyos akadályoztatása nem áll fenn. A bekért véleményben foglaltakra tekintettel az alperes 2012. augusztus 31. napján kelt határozatával a felperes súlyos mozgáskorlátozottak személygépkocsi szerzési támogatására való jogosultsága megállapítása iránti kérelmét elutasította.
A határozat jogorvoslati záradéka tartalmazta, hogy az ellen fellebbezésnek helye nincs, az ügyfél a határozat felülvizsgálatát a Nyíregyházi Törvényszéktől kérheti.
A felperes a Nyugdíjbiztosítási Igazgatósághoz írott beadványában "megfellebbezte" a határozat alapjául szolgáló szakvéleményt. A Nyugdíjbiztosítási Igazgatóság hatáskör hiányában az alpereshez áttette ezen beadványt. Az alperes azt keresetlevélként az iratokkal és ellenkérelmével együtt a Nyíregyházi Törvényszékhez továbbította.
A törvényszék a felperes keresetét alaptalannak értékelte és elutasította. Ítéletének indokolásában megállapította, hogy az alperes a közigazgatási jogvita elbírálásához a tényállást helyesen rögzítette, érdemi döntése megfelelt az eljárási és anyagi jogszabályoknak.
A felperes a jogerős ítélet ellen felülvizsgálati kérelmet nyújtott be, arra hivatkozva, hogy az megalapozatlan jogilag, az 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 221. §-ába és 330. §-ába ütközik, tekintettel arra, hogy a felperes az ügyben az eljárás során keresetlevelet nem nyújtott be és nem is akart benyújtani. Kérte a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését.
A felülvizsgálati kérelem alapos.
A Kúria álláspontja szerint a törvényszék megfelelő alapossággal rögzítette az ügyben irányadó tényállást, tévesen értékelte azonban a felperes beadványát keresetlevélként és bírálta el azt érdemben.
Hangsúlyozza a Kúria, hogy a Pp. 270. § (2) bekezdése és 272. § (2) bekezdése értelmében a felülvizsgálati eljárás során kizárólag a jogerős ítélet jogszerűsége vizsgálható, a Pp. 275. § (2) bekezdésének megfelelő a felülvizsgálati kérelemmel érintett körben.
A felperes felülvizsgálati kérelmében vitatta, hogy az alperes határozatát keresettel támadta meg, álláspontja szerint a benyújtott beadvány nem volt keresetlevélnek tekinthető, mivel az a keresetlevél kötelező tartalmi elemeként előírtakat nem tartalmazta.
A felülvizsgálati kérelemben foglaltak kapcsán a Kúria az alábbiakra mutat rá.
Az alperesi hatóság eljárásában hozott döntés alapjául szolgáló szakvéleménnyel szemben sincs önálló jogorvoslatra lehetőség, a szakvéleményben foglaltak, az érdemi döntés ellen benyújtott jogorvoslati kérelemben - a bírósági felülvizsgálat iránti kérelemben - kifogásolhatók.
A közigazgatási perekben is irányadó azonban a Pp. 121. §-a, speciális szabályként pedig a Pp. 330. § rendelkezései. Ezen jogszabályi előírások a keresetlevél tartalmára vonatkoznak, kötelező érvényűek.
Hangsúlyozza a Kúria, hogy a keresetlevél megvizsgálásakor a bíróság nem hagyatkozhat csupán a Pp. 3. § (2) bekezdése szerinti "tartalom szerinti" értelmezésre. A keresetlevél tartalmára nézve - az egyéb beadványokkal szembeni követelményektől eltérően - a Pp. többlet-követelményeket ír elő, amelyek meglétét az eljáró bíróságnak a Pp. 124. § (1) bekezdése értelmében elsődlegesen meg kell vizsgálnia és annak alapján a szükséges intézkedéseket megtennie (pl. hiánypótlási, idézés kibocsátása nélküli elutasítás, áttétel...). Az eljárási jogszabály rendelkezéseinek súlyos megsértésével járt tehát el a törvényszék akkor, amikor a felperes nem keresetlevélnek szánt, nem a megfelelő helyen benyújtott, és szinte egyetlen keresetlevéli elemet sem tartalmazó beadványát - minden jogszabályi alapot nélkülöző módon - kiterjesztően értelmezve keresetlevélként kezelte és érdemben el is bírálta.
Kiemeli a Kúria, hogy a közigazgatási szervek a Pp. 338. § (1) bekezdése folytán adott tárgyaláson kívüli elbírálási lehetősége fokozott felelősséget és körültekintőbb eljárási feladatokat ró a bíróságra a keresetlevélnek az általános és a különös eljárási szabályok alapulvételével való megvizsgálási kötelezettsége tekintetében.
Ennek azonban a törvényszék, a perbeli esetben nem tett eleget, amely oda vezetett, hogy egy ügyféli beadvány alapján jogerős ítéletet hozott.
A fentiekre tekintettel a jogerős ítélet a felülvizsgálati kérelemben megjelölt jogszabályokat megsértette, ezért azt a Kúria a Pp. 275. § (4) bekezdése értelmében hatályon kívül helyezte és a pert a Pp. 157. § a) pontja alapján megszüntette. (Kúria Kfv. III. 37.068/2013., BH 2014/27.)

Keresetindítási határidő

A Legfelsőbb Bíróság jogegységi tanácsa - a közigazgatási perekre is irányadóan - jogegységi határozatot hozott (4/2003. PJE sz.), ebben megállapítja, hogy a jogszabályban megállapított keresetindítási határidő nem a bírósági eljárás része, hanem, mint az érvényesíthetőség létszakába jutott igény idővetülete, az alanyi (anyagi) joghoz, jogviszonyhoz kötődik, és mint ilyen, szükségképpen anyagi jogi természetű. E határidő jellege nem függ attól, hogy a határidőt milyen típusú (anyagi jogi vagy eljárásjogi) jogszabály rendeli, illetőleg hogy annak elmulasztásához milyen jogkövetkezményt fűz. A jogegységi határozat szerint ezért a határidő számítására a Pp. 105. § (4) bekezdése nem alkalmazható.
A Pp. 330. § (2) bekezdése ettől eltérően rendelkezik: a keresetlevelet a határozat közlésétől számított harminc napon belül kell benyújtani, vagy ajánlott küldeményként postára adni.
A fél a határidő elmulasztása esetén igazolással élhet. Így, ha a másodfokú közigazgatási határozat nem tartalmazza a bírósági út igénybevételének lehetőségére való figyelmeztetést, a fél a 30 napos határidő elmulasztása esetén igazolással élhet. A Pp. 107. § (1) bekezdése szerint az igazolási kérelmet 15 napon belül lehet előterjeszteni. Ezt a határidőt az elmulasztott határidő utolsó napjától kell számítani. Ha azonban a mulasztás csak később jutott a félnek vagy képviselőjének tudomására, vagy az akadály csak később szűnt meg, az igazolási kérelem határideje a tudomásszerzéssel vagy akadály megszűnésével veszi kezdetét. Hat hónapon túl azonban igazolási kérelmet előterjeszteni nem lehet (KGD 1992/237.). A közigazgatási szervnek az elkésetten benyújtott keresetlevelet akkor is továbbítania kell a bírósághoz, ha az igazolási kérelmet nem tartalmaz.
A közigazgatási ügyekben eljáró bíróságnak a 4/2003. PJE sz. jogegységi döntést továbbra is alkalmazni kell a Pp. XX. fejezet, illetőleg az Áe. (a Ket.) hatálya alá nem tartozó határozatok felülvizsgálata iránt indított perben, ha a külön jogszabály a kereset előterjesztésére határidőt állapít meg, azonban nem rendelkezik arról, hogy a határidő elmulasztása a jogvesztéssel jár, és nem is ad lehetőséget igazolásra. Ebben az esetben az elévülés szabályait kell alkalmazni. Az elévülés hivatalból nem, csak az alperes elévülési kifogása esetén vehető figyelembe. A határidő számítására a Ptk. 326-328. §-okban írt szabályokat kell alkalmazni. Csak az ügy érdemében hozott döntésben lehet a határidő elmulasztásának következményeit megállapítani.
Ebbe az esetkörbe tartoznak azok az ügyek, amelyeket a törvény kizárt az Áe. hatálya alól (vagy az ügy jellegénél fogva nem tartozik a Ket. hatálya alá), de a határozat bírósági felülvizsgálatára a törvény lehetőséget ad.
A keresetindítási határidő számítása eltér az általánostól az ún. törvénykezési szünet tartalma alatt. A Legfelsőbb Bíróság az 1/2010. (I. 18.) KK véleményben azonban úgy foglalt állást, hogy a
Pp. 104/A. §-ának (1) bekezdése közigazgatási perben a keresetindítási határidőre nem alkalmazható, hasonlóképpen a Pp. 104/A. §-ának (3) bekezdése közigazgatási nemperes eljárásban nem alkalmazható.
A vélemény indokolása szerint:
A Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény és egyes kapcsolódó törvények módosításáról rendelkező 2008. évi XXX. törvény 9. §-ával beiktatott Pp. 104/A. § (1) bekezdése szerint a napokban megállapított határidőbe nem számít bele minden évnek a július 15-től augusztus 20-ig terjedő időszaka (törvénykezési szünet). Ha a hónapokban vagy években megállapított határidő a törvénykezési szünet ideje alatt járna le, a határidő a következő hónap azon napján jár le, amely számánál fogva a határidő kezdőnapjának megfelel, ha ez a nap is a törvénykezési szünet idejére esik, a határidő a törvénykezési szünetet követő első napon jár le. A 103. § (4) és (5) bekezdésének rendelkezéseit ezekben az esetekben is megfelelően alkalmazni kell.
A Pp. 104/A. § (3) bekezdése úgy rendelkezik, hogy az (1) bekezdésben foglalt rendelkezéseket a külön törvényekben szabályozott nemperes eljárásokban csak akkor lehet alkalmazni, ha külön törvény így rendelkezik.
Közigazgatási perben a keresetindítási határidőt a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) 109. § (1) bekezdése, valamint a Pp. 324. § (2) bekezdés c) pontja alapján a külön törvényekben a Pp. XX. fejezetének alkalmazását elrendelő szabályok állapítják meg [pl. a közbeszerzésekről szóló 2003. évi CXXIX. törvény 347. § (1) bekezdése].
A közigazgatási nemperes eljárás megindításának határidejét a Ket. 109. § (2) bekezdése szabályozza.
Közigazgatási perben a keresetindítási határidő, valamint közigazgatási nemperes eljárásban az eljárás megindítási határidő számításával kapcsolatban kérdésként merült fel, hogy az ítélkezési szünet időszaka beszámít-e a napokban megállapított határidőkbe.
A Pp. 324. § (1) bekezdésének alkalmazásával levezethető, hogy a 104/A. § a közigazgatási per megindítására előírt határidőre is alkalmazandó, ugyanakkor felvethető, hogy a Ket. 109. § (1) bekezdésében foglalt 30 napos, továbbá a külön törvényekben előírt egyéb keresetindítási határidők nem minősülnek peres eljárási határidőknek, így ezekre a Pp. 104/A. § rendelkezései nem alkalmazhatók.
Ugyancsak eltérő megoldásokra juthatunk a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény módosításáról és az egyes közigazgatási nemperes eljárásokban alkalmazandó szabályokról szóló 2005. évi XVII. törvény (a továbbiakban: Knp.) 4. §-a, illetve a Ket. 109. § (2) bekezdés alkalmazása során.
I. A Legfelsőbb Bíróság Közigazgatási Kollégiuma mindenekelőtt azt vizsgálta, hogy a Ket. 109. § (1) bekezdése, illetve a Pp. 330. § (2) bekezdése szerinti határidőben a keresetlevél előterjesztése olyan perbeli cselekmény-e, amelyre a Pp. 104/A. § rendelkezéseit alkalmazni kell.
Közigazgatási perben a keresetindítási határidőt alapvetően a Ket., vagy külön törvények állapítják meg. A keresetlevelet minden esetben a közigazgatási szervnél kell benyújtani. Ha a fél tévesen közvetlenül a bíróságnál terjeszti elő keresetlevelét, azt a bíróság a Pp. 331. § (1) bekezdése alapján a közigazgatási szervnek megküldi.
A Ket. - amely a külön törvényekben szabályozott közigazgatási eljárásokban is szubszidiáriusan alkalmazandó - a jogorvoslatok között szabályozza a bírósági felülvizsgálatot. A közigazgatási per a keresetlevél benyújtását követően már a Pp. szabályai szerint folyik; a perindítás hatályai a Pp. 332/C. § szerint állnak be. Kétségtelen, hogy a 30 napos keresetindítási határidőt a Pp. 330. § (2) bekezdése is tartalmazza, ez azonban a Ket. jogorvoslati rendelkezésének megismétlése, melytől a külön törvényekben szabályozott eljárások eltérhetnek. Ez utóbbi esetekben már nem a Pp., hanem csak a külön törvények állapítják meg a keresetindítási határidőt.
A 104/A. § beiktatása a Pp. rendelkezései közé azt a célt szolgálta, hogy az ítélkezési szünet miatt a bíróságokon nem számon kérhető határidők elmulasztása esetén a következményeket a feleknek se kelljen viselniük. Ezzel a célkitűzéssel nincs összefüggésben a közigazgatási perben előírt keresetindítási határidő, mivel a közigazgatási szervek hatósági tevékenysége nyáron sem szünetel, és a keresetlevél benyújtását a törvénykezési szünet nem hátráltatja, arra befolyással nem bír.
A jogbiztonság, amely a Pp. 104/A. § beiktatását indokolta, pontosan a keresetindítási határidő meghosszabbításának kizárását követeli meg közigazgatási perben, mivel azt sem a Ket., sem külön törvények nem teszik lehetővé.
Közigazgatási perben a keresetindítási határidők a közigazgatási szervhez kötődnek, a Pp. 104/A. § megalkotásának egyértelmű és legitim jogalkotói célja nem ezen határidők meghosszabbítása volt.
A felek perbeli cselekményének határidejére és a bíróság számára megállapított határidőre azonban a Pp. 324. § (1) bekezdése alapján közigazgatási perben is megfelelően alkalmazandó a Pp. 104/A. § (1) és (2) bekezdése.
II. A közigazgatási nemperes eljárásokban a Pp. 104/A. § (3) bekezdése csak akkor engedi meg az (1) bekezdésben foglalt rendelkezések alkalmazását, ha külön törvény úgy rendelkezik.
Ebben a körben azt kellett vizsgálni, hogy az egyes közigazgatási nemperes eljárásokban alkalmazandó szabályokat megállapító Knp. 4. §-ában a Pp. XX. fejezetének szabályaira történő utalás alapján alkalmazható-e a Pp. 104/A. §-a a közigazgatási nemperes eljárásokban.
Közigazgatási nemperes eljárásban az eljárás megindításának határidejét kizárólag a Ket. 109. § (2) bekezdése állapítja meg, erre vonatkozóan sem a Pp., sem a Knp. nem tartalmaz rendelkezést. A Knp. és a Ket. 109. § (2) bekezdése nem írja elő a Pp. 104/A. § alkalmazását közigazgatási nemperes eljárásban, így nincs olyan rendelkezés, amely az eljárás megindítási határidő meghosszabbítását a törvénykezési szünetben lehetővé tenné.
Az I. fejezetben foglaltak ezen túlmenően a közigazgatási nemperes eljárásban is irányadók - fejeződik be a kollégiumi vélemény.
A hatósági szerződéssel kapcsolatos keresetindítási határidők - az ellentmondásos eljárásjogi rendezésből adódóan - sajátosan alakulnak. A hatósági határozatnak minősülő esetben (tehát az ügyfél szerződésszegése esetén) a keresetlevél benyújtására nyitva álló határidőt a végrehajtás elrendeléséről szóló végzés kézhezvételétől kell számítani. A hatósági szerződéssel kapcsolatos egyéb jogvitákban [Ket. 77. § (1) és (3) bek.] a Pp. 330. §-át nem lehet alkalmazni, tehát ha a felek között a szerződésmódosítás tekintetében van vita: a keresetindításra nincs határidő; ha a szerződésszegést a hatóság követi el: a szerződésszegés tudomásra jutásáról számított 30 napon belül kell a keresetet megindítani, ez utóbbi esetben a fél nem élhet igazolási kérelemmel. Ezekben az ügyekben tehát alkalmazni kell a 4/2003. PJE sz. jogegységi határozatot.
A Kúria a felügyeleti intézkedéssel összefüggésben is állást foglalt a keresetindítási határidővel kapcsolatban. Nevezetesen: felügyeleti intézkedés megtételére irányuló kérelem nem vehető figyelembe a keresetindításra meghatározott határidő számításánál.
[1] Az elsőfokú adóhatóság határozatában a felperes terhére 6 856 000 forint jogosulatlan visszaigénylést, 6 790 000 forint adókülönbözetet állapított meg. A jogosulatlan visszaigénylésként meghatározott összeg kiutalását elutasította, egyben kötelezte a felperest 3 428 000 forint adóbírság megfizetésére.
[2] A másodfokú adóhatóság a 2011. október 27. napján kelt határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta. A határozat rendelkező része jogszerűen tartalmazta a kereset előterjesztésének határidejére vonatkozó tájékoztatást.
[3] A felperes jogi képviselője útján a másodfokú határozatot 2011. november 7. napján vette át, mely ellen keresetet terjesztett elő, keresetlevelét postai úton, 2012. június 25. napján nyújtotta be.
[4] A Nemzeti Adó- és Vámhivatal Elnöke iratában tájékoztatta a felperest, hogy a felügyeleti intézkedés iránti kérelmét elbírálta, a felügyeleti intézkedést mellőzte. Az iratot a felperes jogi képviselője útján 2012. május 29-én kapta készhez.
[5] A Fővárosi Törvényszék végzésével a keresetlevelet idézés kibocsátás nélkül elutasította.
[6] Hivatkozott a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 324. § (1) bekezdése szerint alkalmazandó 130. § (1) bekezdés h) pontjára. Megállapította, hogy a keresetlevél benyújtásának utolsó napja a Pp. 330. § (2) bekezdésére figyelemmel 2011. december 7. napja volt, a keresetlevelet a felperes 2012. június 25-én, vagyis elkésetten adta postára. Igazolási kérelem a felperes részéről nem került előterjesztésre.
[7] A Fővárosi Ítélőtábla jogerős végzésével az elsőfokú bíróság végzését helybenhagyta. Hivatkozott a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) VII. fejezetében, az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény (a továbbiakban: Art.) 5. § (1) bekezdésében, 136. § (1) bekezdésében, 141. § (1) bekezdésében, 143. § (1) bekezdésében, a Pp. 330. § (2) bekezdésében és 332/A. § b) pontjában írtakra. Kifejtette, hogy a felperes vélekedésével szemben a Ket.-ben is szabályozott, de a jelen perben irányadó Art. 141. § (1) bekezdésén alapuló felügyeleti intézkedés nem tartozik a jogorvoslati jog körébe.
(...)
[16] A Fővárosi Ítélőtábla helytállóan jutott arra a következtetésre, hogy sem a felügyeleti intézkedés, sem az annak mellőzéséről szóló közlés a bírósági felülvizsgálatot kezdeményező keresetlevél benyújtására nyitva álló Pp. 330. § (2) bekezdése szerinti határidőt nem hosszabbítja meg, így a támadott végzés nem sérti a Pp. 332/A. § b) pontját.
[17] A Ket. 2. §-ában rögzített alapelvek nem a bírósági eljárásra vonatkoznak, így a fellebbezési eljárásban eljárt Fővárosi Ítélőtábla végzésének meghozatala során e szakaszban előírt követelményeket nem sérthette meg. Hasonlóan, a Ket. 95-98. §-ainak sérelme sem állapítható meg a Fővárosi Ítélőtábla végzése vonatkozásában.
[18] A felperes hivatkozott az Alkotmány 57. § (5) bekezdésében [az Alaptörvény XXVIII. cikk (7) bekezdése] biztosított jogorvoslathoz fűződő jogának megsértésére. A Fővárosi Törvényszék végzése ellen biztosított fellebbezés, mint rendes jogorvoslat alapján a Fővárosi Ítélőtábla eljárt, a fellebbezésben foglaltakat érdemben vizsgálta, értékelte és az irányadó jogszabályok alapján a korábban kifejtettek szerint helyesen jutott arra a megállapításra, hogy az elsőfokú bíróság végzésével az elkésetten előterjesztett keresetlevelet helytállóan utasította el.
[19] A felperes vitatta a másodfokú végzés azon megállapítását, hogy igazolási kérelmet nem terjesztett elő. A felügyeleti intézkedés iránti kérelemre, és az adóhatóságnak a felügyeleti intézkedés mellőzéséről szóló értesítésére történő puszta hivatkozás igazolási kérelemnek nem tekinthető.
[20] A rendelkezésre álló iratokból megállapítható, hogy a felperes felülvizsgálati kérelmében kérte első ízben a felügyeleti intézkedés iránti kérelem előterjesztését a keresetlevele késedelmes benyújtása igazolásaként figyelembe venni és értékelni. A Pp. 270. § (1) bekezdése folytán alkalmazandó 109. § (1) bekezdése szerint az igazolási kérelem tárgyában az a bíróság határoz, amelynek eljárása alatt a mulasztás történt, fellebbezési határidő elmulasztása esetén pedig a másodfokú bíróság.
[21] A fenti rendelkezésre figyelemmel az igazolási kérelem tárgyában a Kúria az előtte folyó felülvizsgálati eljárásban nem határozhatott.
[22] A Kúria a Fővárosi Ítélőtábla jogerős végzését a Pp. 275. § (3) bekezdésének alkalmazásával hatályában fenntartotta. (Kúria Kfv. VI. 35.051/2013., BH 2014.226.)

A perindításra nyitva álló határidővel kapcsolatban a Kúria egyik eseti döntésében - iránymutató jelleggel - hangsúlyozta, hogy a közigazgatási határozat elleni keresetében a felperes - határidőn túl - nem hivatkozhat anyagi jogsértésre, ha a keresetben csak eljárási jogsértést kifogásolt.
[20] A Kúria elsőként leszögezte, hogy a Pp. 275. §-a szerinti szabályozás értelmében a felülvizsgálati eljárásban nincs helye bizonyítás felvételének, a bizonyítékok ismételt egybevetésének, felülmérlegelésnek, a Kúria a felülvizsgálati kérelem elbírálása során a rendelkezésére álló iratok alapján dönthet. A Kúria a jogerős határozatot csak a felülvizsgálati kérelem és csatlakozó felülvizsgálati kérelem keretei között vizsgálhatja felül, és kizárólag abban a körben, ami a felülvizsgálati kérelem, illetve csatlakozó felülvizsgálati kérelem előterjesztésére nyitva álló törvényes határidőn belül benyújtott beadványokban előterjesztésre került (KGD 2011.62., BH 2002.490., BH 2012.179.).
Közigazgatási perekben nem az a mérvadó, hogy a kereset vagylagos-e vagy sem, hanem az, hogy a felperes mely adójogi tényállás körében és milyen indokok alapján kéri a bírósági felülvizsgálatot (KGD 2015.63., KGD 2010.87.). Hangsúlyozta a Kúria, hogy a bíróság közigazgatási perben a keresettel megtámadott határozat tekintetében nem teljes körű felülvizsgálatot végez (Pp. 163. §, 215. §, 336/A. §).
[21] A Kúria hangsúlyozta, hogy a Pp. 335/A. §-a értelmében a felperes a keresetét legkésőbb az első tárgyaláson változtathatja meg, a keresetet azonban a közigazgatási határozatnak a keresetlevéllel nem támadott önálló - a határozat egyéb rendelkezéseitől egyértelműen elkülöníthető - rendelkezéseire csak a perindításra nyitva álló határidőn belül lehet kiterjeszteni. Ha a felperes kereseti kérelmében csak eljárásjogi jogszabálysértés miatt támadja az alperesi határozatot, az első tárgyaláson anyagi jogi jogszabálysértés tekintetében előterjesztett kereseti kérelme elkésett, az tiltott keresetkiterjesztésnek minősül (KGD 2014.175.). Ha a közigazgatási határozatnak jól elkülöníthető, önállóan is elbírálható részei vannak, nincs törvényi akadálya annak, hogy a bíróság a közigazgatási határozatot csak részben helyezze hatályon kívül. A keresettel nem támadott, de hatályon kívül nem helyezett rész tekintetében pedig a bíróságnak rendelkeznie kell a kereset elutasításáról [Pp. 213. § (1) bekezdés, 215. §, 221. §, 339. §; KGD 2005. 150.]. A kereseti kérelemhez kötöttség követelménye nem mellőzhető szabály, ezért a bíróságnak mindig figyelemmel kell lennie arra, hogy a fél a közigazgatási határozat megváltoztatását milyen okból, milyen tartalommal kéri (KGD 1994. 265.). A felperes a keresetindításra meghatározott 30 napos határidőn túl keresetének megváltoztatásával, kiterjesztésével új jogszabálysértésre már nem hivatkozhat (KGD 1998. 315.).
[23] A Kúria szerint a rendelkezésre álló adatokból egyértelműen megállapítható volt, hogy a felperes kizárólag a keresetindításra nyitva álló határidőn túl beadott előkészítő iratában terjesztett elő olyan jogi érvelést, melyben vitatta a Kft. számláival kapcsolatos, társasági adó adónemet, áfa adónemet, transzferár-nyilvántartást érintő adóhatósági megállapításokat, érdemi döntéseket, ezek jogkövetkezményeit, és ezek kapcsán már anyagi jogszabálysértésekre hivatkozott. E körben rámutatott a Kúria még arra is, hogy a rendelkezésre álló adatok szerint a felperes sem a keresetében, sem az utólag előterjesztett keresetkiegészítésében, illetve a perben sem tett olyan nyilatkozatot, amellyel érdemben - tehát konkrétan adatok, tények, körülmények, bizonyítékok vagy jogszabályi rendelkezések megjelölésével - vitatta volna például a javára szólóan megállapított adókülönbözetet.
[24] A Kúria jogi álláspontja szerint - az előzőekben rögzítettekre figyelemmel - az elsőfokú bíróságnak eljárása során, illetve határozathozatalkor mindenekelőtt abban a kérdésben kellett volna döntenie, hogy a kereseti kérelemhez kötöttség elvére, továbbá a keresetváltoztatásra, keresetkiterjesztésre vonatkozó szabályokra figyelemmel milyen tárgyban, mire kiterjedően vizsgálódhat, illetve hozhat döntést, de nem így járt el.
Továbbá az elsőfokú bíróság annak ellenére döntött az első fokú adóhatósági határozat hatályon kívül helyezéséről és az elsőfokú adóhatóság új eljárásra kötelezéséről, hogy ítéletének indokolásában maga is rögzítette, hogy a NIH állásfoglalás tekintetében a közigazgatási eljárás során orvosolható volt az általa megállapított eljárási hiba. Emiatt nemcsak azért volt téves mindkét adóhatósági határozat teljes körű hatályon kívül helyezése, mert elmulasztotta a kereseti kérelemhez kötöttség és a kereset változtatásával kapcsolatos adatok, tények, körülmények vizsgálatát, hanem azért is, mert még abban az esetben sem helyezhette volna teljes körűen hatályon kívül a keresettel támadott mindkét adóhatósági határozatot, ha a keresettel kapcsolatos szabályok betartását állapítja meg. Ugyanis az utóbbi esetben érdemben kellett volna döntenie a K+F tevékenység minősítésétől teljesen független, ezzel kapcsolatba nem hozható határozati tényállásokról, ténybeli és jogkövetkeztetésekről, erre azonban nem került sor.
[25] A Kúria rámutatott arra is, hogy azok az ítéletek (EBH 2009.2085., BH 2013.318.), amelyekre az elsőfokú bíróság jogi álláspontja alátámasztásaként hivatkozott, nem voltak azonos ténybeli és jogi megítélésűek a perbeli üggyel.
Az alperes felülvizsgálati kérelmében alappal hivatkozott arra is, hogy a jogerős ítélet az elsőfokú bíróság által elbírált körben sem felelt meg a Pp. 206. § (1) bekezdésében, 221. § (1) bekezdésében, 339. § (1) bekezdésében foglaltaknak. Az ítéleti döntésnek ugyanis ki kell terjednie nemcsak a keresetre, hanem az ellenkérelemre is. Ezért annak érdekében, hogy a bíróság megállapíthassa, hogy megvalósult-e az ügy érdemi eldöntésére is kiható lényeges, bírósági eljárásban nem orvosolható eljárási jogszabálysértés az alperesi eljárás, illetve határozathozatal során, értékelésre kell hogy kerüljenek mindazok az adatok, tények, körülmények és okfejtések, melyeket a felperes a keresetében, illetve az alperes a határozatában, valamint ellenkérelmében és a per során tett előkészítő irataiban előadott [pl.: a NIH és az SZTNH szakvéleményének azonossága vagy eltérősége, a szakvélemény adására jogosult szerv tekintetében bekövetkezett változás, a Pp. 336/A. § (2) bekezdésére hivatkozás stb.].
[26] A Kúria jogi álláspontja szerint is eljárási jogszabálysértésnek minősült az a tény, hogy a felperes a hatósági eljárás során beszerzett SZTNH szakvéleményt az alperes érdemi döntésének meghozatala előtt nem ismerhette meg, ezért nem tudott élni észrevételezési, nyilatkozattételi, bizonyítási indítvány előterjesztésére vonatkozó jogával. Az elsőfokú bíróság azonban nem adta érdemben felülbírálható okát annak, hogy ez az eljárási szabálysértés mely okoknál fogva nem volt a perben orvosolható eljárási jogszabálysértésnek minősíthető, miért nem látott alapot a Pp. 336/A. § (2) bekezdése szerinti jogszabályi rendelkezés alkalmazására, tekintettel arra is, hogy a Ket. 72. § (1) bekezdés e) pontjának megsértésére vonatkozó felperesi keresetet maga is alaptalannak találta. Az Art. 97. §-ának megsértésére vonatkozó felperesi érvelés kapcsán vizsgálnia kellett volna azt is, hogy az adóhatóság eljárása során az arra jogosultaktól szerzett-e be vagy sem szakvéleményt, szükséges-e vagy sem a perben e tárgyban további bizonyítás lefolytatása, és ha igen, akkor e körben a bizonyítás a perben melyik felet és milyen körben terheli.
[27] A kifejtettekre figyelemmel a Kúria azt állapította meg, hogy a jogerős ítélet nem volt alkalmas érdemi felülvizsgálatra, ezért azt a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította (Kúria Kfv.V.35.544/2014/6., KGD 2016.89.).

A határidőkről általában

Az előzőekből is kitűnik: az eljárásjogoknak nincs egységes dogmatikai nézete arról, hogy mikor jogvesztő és mikor elévülési a határidő. A 4/2003. PJE jogegységi határozat ezt a zűrzavart nem szüntette meg - sőt fokozta, azzal hogy a keresetindítási határidőt elévülési időnek minősítette.
Az eljárásjogok a határidők két típusát ismerik: az ügyfelekre és a hatóságra vonatkozó határidőt. A jogkövetkezmény szempontjából mindkét típuson belül megtaláljuk a jogvesztő és az elévülési jellegű határidőt. A jogvesztő határidő esetén bizonyos idő eltelte az alanyi jogot megszünteti és ennek következtében érvényesítését is kizárja. A jogvesztő határidőhöz rendszerint kapcsolódik az igazolásra lehetőséget adó rendelkezés, nem ritka azonban amikor az eljárásjog az igazolást kizárja.
Az elévülési határidőnek az eljárásjogban más a tartalma mint a polgári jogban, ahol az elévülés a követelés bírósági úton való érvényesíthetőségét zárja ki, úgy, hogy a fennálló alanyi jogot nem szünteti meg.
Az elévülés - ezt gyakran szem elől tévesztik - kötelmi jogi intézmény és a polgári jogban sem általános, hiszen a személyiségi és a dologi jogban nem általánosan érvényesülő szabály. Más jogág az elévülés intézményét felhasználhatja, erről azonban kifejezetten rendelkeznie kell. Ez tehát azt is jelenti, hogy - a kötelemi jogon kívül - a határidő csak akkor elévülési, ha a jogszabály kifejezetten így rendeli. (Van ezzel ellentétes álláspont is, amely szerint egy határidő akkor jogvesztő, ha a jogszabály erről kifejezetten rendelkezik.)
Az elévülést az eljárásjogok is - többnyire a kötelemi jogtól eltérő tartalommal - kivételesen felhasználják, így az elévülés a követelést megszünteti, tehát a végrehajtáshoz való jog elévülése esetén a végrehajtást megszünteti [Ket. 149. § (1) bekezdés c) pont]. A közigazgatási anyagi jogban is találkozhatunk az elévüléssel. Az eljárási és anyagi jogi elévülés párhuzamos szabályozása ebben az esetben értelmezési gondot is felvet: vajon a két elévülési idő összeadódik, vagy az anyagi jogi elévüléssel az eljárási elévülés is bekövetkezik. Mind a hatóság, mind az ügyfél követelése tekintetében jogszabály elévülési időt állapíthat meg, tipikusan azonban az eljáró szervnek valamely követelés érvényesítése iránti igénye évül el.
A határidő számításával kapcsolatban merült fel a bírói gyakorlatban, hogy ha a jogszabály a döntés meghozatalára állapít meg határidőt, a határidőbe be kell-e érteni a határozat közlését. A következő határozat egy ágazati jogszabályban rendelt határidőt értelmez, azonban a magyarázat vonatkoztatható más határidők megállapítására. Az eseti döntés szerint, bírság kiszabására vonatkozó határidő esetén A határozat közlése nem bír jelentőséggel a határidő számításánál.
Az alperesi hatóság ellenőrei 2011. március 29-én a felperes T-i játéktermében ellenőrzést végeztek.
Az ellenőrzés eredményeként az alperes a 2011. szeptember 26-án kelt és október 6-án kézbesített határozattal a felperest a szerencsejáték szervezéséről szóló 1991. évi XXXIV. törvény (a továbbiakban: Szjtv.) 2. § (2) bekezdésének jogsértése és a 32/2005. (X. 21.) PM rendelet 1. § (8) bekezdése, 48. § (9) bekezdés megsértése miatt összesen 620 000 Ft bírság megfizetésére kötelezte.
A felperes keresetet nyújtott be a határozat felülvizsgálata iránt, amelyben arra hivatkozott, hogy a határozat kézbesítési idejére figyelemmel az Szjtv. 12. § (5) bekezdésébe ütközően, az elévülési időn túl szabtak ki vele szemben bírságot.
Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét megalapozottnak találta, ezért ítéletével az alperes határozatát hatályon kívül helyezte. A bíróság arra a megállapításra jutott - a Legfelsőbb Bíróság egyik eseti döntésére hivatkozással -, hogy az Szjtv. 12. § (5) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy a bírság kiszabására a jogsértés tudomására jutásától számított hat hónapon belül közölt határozattal van lehetőség. Hat hónapon túl közölt határozat esetében a határidő elévülési jellege miatt bírság kiszabására nincs lehetőség.
A jogerős ítélet ellen az alperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, melyben kérte a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését, a kereset elutasítását, mert álláspontja szerint a jogerős ítélet tévesen értelmezte az Szjtv. 12. § (5) bekezdését. E jogszabályi rendelkezés alapján a bírság kiszabása alatt a döntés meghozatalát kell érteni. A határozat ügyféllel való közlésének nem kell a hat hónapos határidőn belül megtörténnie. A döntés meghozatala a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) 72. § (1) bekezdés f) pontja szerint a hatósági döntés meghozatalának a napja. A hatóság 2011. március 29-én tartott helyszíni ellenőrzéshez képest 2011. szeptember 26-án, a hat hónapos elévülési határidőn belül hozta meg a határozatát, így a bírság kiszabására jogosult volt, az elévülés nem következett be.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelmet nem terjesztett elő.
A felülvizsgálati kérelem alapos.
A Kúria a jogerős ítéletet a Pp. 272. § (2) bekezdése és 275. § (2) bekezdése alapján a felülvizsgálati kérelemben megjelölt jogszabálysértés tekintetében vizsgálta felül.
A Kúriának abban a kérdésben kellett állást foglalnia, hogy az Szjtv. 12. § (5) bekezdése által meghatározott hat hónapos határidőben a bírság határozattal történő kiszabásának, vagy a határozat kötelezettel való közlésének is meg kell-e történnie.
Az értelmezendő, vizsgált jogszabály szöveg szerint nem lehet bírságot kiszabni a mulasztásnak vagy a kötelezettségszegésnek az állami adóhatóság tudomására jutásától számított hat hónapon túl. A bírság kiszabása - helyes értelmezés szerint - a határozattal történő bírságkiszabást jelenti, amelyet a Ket. 72. § (1) bekezdés f) pontjában foglalt rendelkezés is alátámaszt, a bírság kiszabása nem öleli fel a határozat kötelezettel való közlésének mozzanatát is ezt előíró jogszabályi rendelkezés hiányában. A bírság kiszabása ugyanis a határozat meghozatalával következik be, nem pedig a határozat közlésével, amely egyébként is bizonytalanná tenné a határidő megtartását az előre ki nem számítható kézbesítési időre való tekintettel.
Az elsőfokú bíróság által hivatkozott eseti döntéssel szemben a Legfelsőbb Bíróság számos más eseti döntésében - így a Kfv. III. 37 149/2006/5., Kfv. III. 37 107/2006/6., a Kfv. II. 37 023/2008/10., Kfv. V. 35 646/2011/4. eseti döntéseiben -, azt az álláspontot fogadta el, hogy a határozat kézbesítése nem számít bele a hat hónapos határidőbe, a határozat meghozatalának kell hat hónapon belül megtörténnie.
A perbeli esetben az alperes a határozatát a jogsértés tudomására jutásától számított hat hónapon belül hozta meg, ezért a határozata jogszerű volt és nem sértette meg az Szjtv. 12. § (5) bekezdését.
Mindebből következően tévedett az elsőfokú bíróság, amikor az Szjtv. 12. § (5) bekezdését úgy értelmezte, hogy az előírt határidőn belül a határozat közlésének is meg kell történnie. A Kúria ezért az Szjtv. 12. § (5) bekezdésébe ütköző ítéletet a Pp. 275. § (4) bekezdése alapulvételével hatályon kívül helyezte, és a felperes alaptalan keresetét a Pp. 339. § (1) bekezdése szerint elutasította. (Kúria, Kfv. VI. 35 016/2013/3., KGD 2014.131.)
A jogvesztő határidő valamely jogi tény elmulasztása esetére állapítja meg a jog megszűnését. Az egyenlő fegyverek követelménye e vonatkozásban ritkán érvényesül, a jogvesztés szankciójával - szinte kivétel nélkül - a felek esetében találkozunk. Az eljáró szervek esetében az az elv érvényesül, hogy az álam, vagy a nevében eljáró szerv mulasztása nem járhat az állam igényének megszűnésével (a követelés bírói úton való érvényesítésének kizárása - tehát az elévülés eredeti tartalma - ebben az esetben fogalmilag kizárt, hiszen az igényt maga a szerv érvényesíti). Ma már több olyan rendelkezéssel találkozhatunk, amely szerint a határidő túllépése jogkövetkezményt von maga után (a polgári perben az ésszerű idő túllépése esetén pénzbeli elégtétel követelhető, más jogszabályok a határidőben meg nem tett eljárási cselekményt határidőn túl az eljáró szerv nem teheti meg, illetőleg a hallgatás eljárásjogi értelemben beleegyezést - pozitív döntést - eredményez).
Az időmúlás jogkövetkezményeiről a jogszabálynak kifejezetten rendelkeznie kell. Így sem az elévülésről, sem más jogkövetkezményről a bíróság értelmezéssel nem határozhat, erre a bíróság jogértelmező hatása nem terjed ki. Ha tehát az ügyvéd ellen elrendelt fegyelmi eljárás tekintetében sem az ügyvédekről szóló törvény, sem a fegyelmi szabályzat nem tartalmaz az elévülésre vonatkozó rendelkezést, az elévülést megállapítani sem lehet
[1] A felperes, mint egyéni ügyvéd ellen, jogszabályba ütköző okirat szerkesztése miatt több magánszemély - 2005. november 14-én, december 12-én, 2006. január 16-án - terjesztett elő panaszt, melyek folytán a Budapesti Ügyvédi Kamara (a továbbiakban: BÜK) mindhárom esetben fegyelmi eljárást rendelt el, majd az ügyeket egyesítette.
[2] A felperes valamennyi ügyben elfogultsági kifogást jelentett be, melyet a Magyar Ügyvédi Kamara, az alperes 2006. szeptember 15. napján kelt határozatával elutasított. A fenti határozat felülvizsgálatára indult közigazgatási per a 2007. október 4. napján kelt megszüntető végzéssel zárult. E bírósági végzést az alperes 2011. június 15-én kelt levelével küldte meg a BÜK-nek, amely ezt követően folytatta le a fegyelmi eljárást. A BÜK 2012. január 16. napján kelt határozatában megállapította, hogy a felperes két rendbeli szándékos - ebből egy rendbeli folytatólagosan megvalósított - fegyelmi vétséget követett el, ezért 50 000 forint pénzbírsággal sújtotta.
[3] A felperes fellebbezése folytán eljárt alperes 2012. október 5. napján kelt határozatával az elsőfokú döntést megváltoztatta, a felperest fegyelmi megrovásban részesítette, az elsőfokú döntést egyebekben helybenhagyta. A másodfokú határozat indokolása szerint az alperes figyelembe vette a jelentős időmúlást, ezért a pénzbírság helyett a felperesre a megrovás büntetést rótta ki.
[4] A felperes keresetét az elsőfokú bíróság elutasította. Ítéletének indokolása szerint a felperes tévesen hivatkozott arra, hogy vele szemben az elévülés okán már nem lehetett volna a fegyelmi eljárást lefolytatni. Az elsőfokú bíróság az eljáró szervekkel egyezően megállapította, a felperes esetében megkezdett fegyelmi eljárásra tekintettel az elévülés ténye nem merült fel, mivel sem az ügyvédekről szóló 1998. évi XI. törvény (a továbbiakban: Üt.), sem a Magyar Ügyvédi Kamara 3/1998. (VI. 27.) Fegyelmi Eljárási Szabályzata (a továbbiakban: FESZ) nem tartalmaz az eljárás lefolytatására, illetőleg befejezésére nézve elévülési rendelkezést.
[5] A jogerős ítélet ellen előterjesztett felülvizsgálati kérelmében a felperes az elsőfokú ítélet és a kamarai határozatok hatályon kívül helyezését, ezáltal a fegyelmi eljárás megszüntetését kérte.
[6] Álláspontja szerint az elsőfokú ítélet jogszabálysértő, sérti az Üt. 41. § (1) bekezdésében foglaltakat. Az elsőfokú bíróság elmulasztotta, hogy a jogszabályszövegét "hézagpótló módon" kiegészítse úgy, hogy "vagy a cselekmény befejezése, illetve elakadása óta három év telt el". Analógiaként ismételten hivatkozott az 1959. évi IV. törvény 234. § (1) bekezdésével kapcsolatos, a Kúria polgári bíráinak jogértelmezésére. Véleménye szerint a késedelmesen lefolytatott fegyelmi eljárás sérti a jogbiztonság elvét. Illusztrációként hivatkozott arra, hogy a fegyelmi eljárást akadályozó bírósági eljárás és a BÜK intézkedése között is közel 4 év telt el, míg a fegyelmi eljárás elrendelésétől számítva az elsőfokú határozat meghozatala majdnem 6 évet igényelt.
[7] A felperes felülvizsgálati kérelme nem alapos.
[8] A Kúria álláspontja szerint az elsőfokú bíróság helyesen megállapított tényállásból helytálló következtetésre jutott az alperesi határozat jogszerűségével kapcsolatban, döntésével és indokaival a felülvizsgálati bíróság egyetért.
[9] A Kúria a felülvizsgálati kérelemben foglaltakra tekintettel - mivel a felperes kizárólag az elévülés tekintetében terjesztett elő érveket - az alábbiakra mutat rá.
[10] Az Üt. 41. § (1) bekezdése úgy szól, hogy nem indítható fegyelmi eljárás, ha azt a kamara elnöke a fegyelmi vétség tudomására jutásától számított 6 hónap alatt nem kezdeményezte, vagy a cselekmény befejezése óta 3 év eltelt. A fentiekből egyértelműen kitűnik, hogy a jogalkotó csak a fegyelmi eljárás elrendelése tekintetében szabott relatív és abszolút határidőt, mely szerint a fegyelmi vétség befejezését követő 3 éven túl eljárás nem kezdeményezhető. A felperes esetében azonban - miként ezt az elsőfokú bíróság helyesen rögzítette - az első panasz bejelentését (2005. november 14.) követő egy éven belül mind az előzetes vizsgálat (2005. november 17.), mind a fegyelmi eljárás (2006. május 15.) elrendelésre került.
[11] A jogszabály szövegéből megállapítható, hogy a 3 éves határidő kezdő időpontja a jogsértő cselekmény befejezése, ennek tükrében értelmezhetetlen a felperesnek a kógens jogi normának az "illetve elakadása" szöveggel való kiegészítésének elmaradására vonatkozó fejtegetése, amellyel valószínűleg az eljárás elakadására céloz. Az eljárás "elakadását" azonban - miként erre a jogerős ítélet is utalt - a jogalkotó nem értékelte elévülési okként.
[12] A Kúria rámutat arra, hogy a felperes ezzel kapcsolatos jogszabály kiegészítésre vonatkozó igénye túlmutat a jogalkalmazóként eljáró közigazgatási bíróság jogértelmezési jogkörén, kifejezetten jogalkotói hatáskörbe tartozó kérdés.
[13] A fentiek alapján a Kúria megállapította, hogy az elsőfokú bíróság a jogszabályoknak megfelelően értékelte az alperesi határozatot jogszerűnek.
[14] Minderre tekintettel a Kúria a jogerős ítéletet az 1952. évi III. törvény 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Kúria Kfv. II. 37.049/2014., BH 2014.258.)
Álláspontom szerint a határidő - eljáró szerv általi - túllépésének erőteljesebb szankcionálására szükség van, ennek azonban nem a jogvesztés kimondása a járható útja. A határidő túllépése eljárási szabálysértés, s adott esetben ez a döntés érdemére is kihathat.
Így döntött a Közigazgatási Kollégium jogegységi tanácsa (1/2010. KJE hat.). A határozat hangsúlyozza, hogy a tisztességes ügyintézéshez és a határidőben hozott döntéshez való jogot sértheti, ha a hatóság nem határidőben hoz határozatot. Ez adott esetben olyan súlyos eljárási szabálysértés, amely alapul szolgálhat a határozat hatályon kívül helyezésére.
1. A közúti közlekedésről szóló 1988. évi I. törvény 21. §-ának (4) bekezdésében szabályozott 60 napos bírságkiszabási határidő túllépése esetén az ügyintézési határidőre vonatkozó szabályokat kell alkalmazni.
2. A határidő túllépése az ügy érdemére kiható eljárási szabálysértésnek minősülhet.
Az indokolás a következőket tartalmazza:
A kérdésben állást foglaló bíróságok álláspontja szerint a Kkt. 21. § (3) bekezdésében ügyintézési határidőt szabályoz, melynek túllépése nem eredményezi a hatósági jogvesztést (Vas Megyei Bíróság 1. K. 20.117/2009/3. szám).
A határidő túllépésének eredményeként bekövetkező eljárási jogszabálysértés értékelését a bíróság a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága Közigazgatási Kollégiumának 31. számú állásfoglalásában írtak alapulvételével végezte el külön is, rámutatva, hogy a határozat hatályon kívül helyezésének csak akkor van helye, ha az eljárási jogszabálysértés jelentős, a döntés érdemére is kihat, s a bírósági eljárásban nem orvosolható.
Úgy találta, hogy adott esetben a határidő túllépése nem eredményezheti a határozat hatályon kívül helyezését, a felperes által bizonyítottan elkövetett közlekedési szabályszegés jogkövetkezmények nélkül nem maradhat a határidő túllépése miatt, amely eljárási jogszabálysértés jelentősnek nem tekinthető.
(…) A Ket. nem veszi ki a közlekedési szabályszegés miatt indított eljárást saját hatálya alól, ennek megfelelően a Ket. szabályait a közigazgatási bírság kiszabására irányuló eljárásban alkalmazni kell. (Határozat-indokolás: III. pont 1.1, 1.4, IV. pont 2.5.1).
Az eljárásjog (Ket.) külön rendelkezik a törvényben írt határidők túllépésének jogkövetkezményeiről. A fél által tanúsított határidő-túllépés következménye rendszerint a felet megillető jog elvesztése, amelyhez a határidő elmulasztása igazolásának lehetősége kapcsolódhat. A hatóság eljárására megállapított határidőt a Ket. ügyintézési határidőként külön szabályozza, túllépéséhez az ügyfél által megfizetett illeték, vagy díj visszafizetésének következményét fűzi (33/A. §).
A Kkt. 21. § (4) bekezdésében szabályozott határidő tehát - mint a Ket. 33. § (1) bekezdésében szabályozott törvény vagy kormányrendelet által az általános 22 napi határidőnél hosszabb - speciális eljárási határidő, az ügyintézés azon módjára vonatkozik, amikor a hatóság az ügyben bírságot szab ki; ennél fogva anyagi jogi határidőként nem értékelhető.
(…) Az ügyfelet a Ket. 4. § (1) bekezdése szerint megilleti a tisztességes ügyintézéshez, a jogszabályokban meghatározott határidőben hozott döntéshez való jog.
Amennyiben a hatóság a bírságot a részére megszabott határidőn túl szabja ki, a reá irányadó eljárási szabály megsértésével jár el. Jogszabálysértés megállapítása esetén pedig - a Ket. 111. § (1) bekezdésének rendelkezése szerint - a közigazgatási ügyekben eljáró bíróság a közigazgatási döntést hatályon kívül helyezi, és szükség esetén a hatóságot új eljárásra kötelezi, kivéve, ha az ügy érdemére ki nem ható eljárási szabály megsértése állapítható meg. Ebből következően az eljárási szabálysértés is alapul szolgálhat a határozat hatályon kívül helyezéséhez, ha - a Legfelsőbb Bíróság Közigazgatási Kollégiumának 31. számú állásfoglalásában írtak szerint - maga az eljárási jogszabálysértés jelentős, és a döntés érdemére is kihat, s a bírósági eljárásban nem orvosolható.
A Ket. 4. § (1) bekezdésében meghatározott tisztességes ügyintézéshez és a jogszabályokban meghatározott határidőben hozott döntéshez való jogot sértheti, ha a hatóság a határozat hozatalára megállapított határidőt túllépi, és ezzel az ügyfél részére a jogszerű magatartás fennálltának, vagy vele szemben szankció alkalmazása törvényi akadályának bizonyítását elnehezíti, vagy lehetetlenné teszi.
A tisztességes ügyintézéshez való jog sérelmét a Ket. által megkövetelt egyes eljárási cselekményekre nyitva álló határidők túllépése is megalapozhatja, amennyiben a bizonyítást elnehezíti (pl.: az eljárás megindításáról szóló értesítésnek a bírságoló határozattal együtt való közlése).
Ha a határozat, vagy más eljárási döntés meghozatala az előírt határidőben megtörténik, de a kézbesítés és a döntés meghozatala között indokolatlanul hosszú idő telik el, akkor az szintén a tisztességes ügyintézéshez való jog sérelmével járhat. Ezekben az esetekben az eljárási jogszabálysértés a döntés érdemére is kihathat - tartalmazza a jogegységi határozat indokolása.
A jogegységi határozat meghozatalát követően azonban a jogszabály megváltozott. Az 1/2010. KJE határozatban megfogalmazott véleményt mégis időtállónak vélem. Lényegi mondanivalója: ha a jogszabály nem rendelkezik a határidő jogvesztő, vagy elévülési jellegéről, a hatóság mulasztása eljárási jogszabálysértést valósít meg, amely adott esetben jelentős lehet, s alapul szolgálhat a közigazgatási határozat hatályon kívül helyezésének.
A jogszabálymódosítást követően a bírói gyakorlat egyértelműbbé vált. A 410/2007. (XII. 29.) Korm. rendelet a bírság kiszabására vonatkozó határidőt jogvesztőnek minősítette. A Kúria e rendelkezésre vonatkozó álláspontját tovább finomította és úgy foglalt állást, hogy a jogvesztő határidő eltelte után közigazgatási bírság nemcsak az üzemben tartóra, hanem a gépkocsi használójára sem szabható ki.
Az irányadó tényállás szerint a felperes az általa használatba vett gépjárművel 2010. augusztus 26-án 10:40-kor a B. u. 38. szám előtt parkolt, ezért a gépjármű üzemben tartóját a hatóság 50 000 Ft közigazgatási bírság megfizetésére kötelezte. Az üzemben tartó 2010. október 8-án igazolta, hogy a járművet másnak használatba adta, így az elsőfokú hatóság 2010. november 3-i határozatával a tényleges használót kötelezte a közigazgatási bírság megfizetésére.
Ezt a határozatot az alperes megváltoztatta, és a felperest 30 000 Ft közigazgatási bírsággal sújtotta.
A határozat felülvizsgálata iránt a felperes nyújtott be keresetet, kérve a határozat hatályon kívül helyezését. Arra hivatkozott, hogy a bírság kiszabására a hatóság számára a jogszabályok szerint nyitva álló határidő vele szemben eltelt.
A törvényszék ítéletével a határozatot hatályon kívül helyezte. Indokolása szerint a határozat meghozatalára nyitva álló jogvesztő határidő eltelte miatt nem volt lehetőség a bírság kiszabására, mert a jogszabály nem rendelkezik külön az üzemben tartóra és a használóra vonatkozó határidőről, 60 nap eltelte után már nem volt joga a hatóságnak a bírság kiszabására a felperessel szemben.
Az ítélet ellen az alperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, melyben az ítélet hatályon kívül helyezését és a kereset elutasítását kérte.
Előadta, hogy a közúti közlekedésről szóló 1988. évi I. törvény (a továbbiakban: Kkt.) 21. § (4) bekezdése szerint ugyan a bírságot a hatóság a szabályszegést követő 60 napon belül szabhatja ki, és ez a határidő a közigazgatási bírsággal sújtandó közlekedési szabályszegések köréről, az e tevékenységekre vonatkozó rendelkezések megsértése esetén kiszabható bírságok összegéről, felhasználásának rendjéről és az ellenőrzésben történő közreműködés feltételeiről szóló 410/2007. (XII. 29.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Korm. rend.) 9. § (4) bekezdése alapján jogvesztő, ez azonban nem vonatkozik arra az esetre, ha a járművet nem az üzemben tartó, hanem a használó vezette. Jogszabálysértésként a Kkt. a Korm. rend. vonatkozó szabályait és a közúti közlekedés szabályairól szóló 1/1975. (II. 5.) KPM-BM együttes rendelet (a továbbiakban: KRESZ) 15. § (1) bekezdés a) pontját jelölte meg.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérte.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A Kúriának arról kellett döntenie, hogy a jogvesztő határidő utáni bírságkiszabás a jogszabályoknak megfelelő volt-e.
A Kúria az ügyben alkalmazta a Kkt. 21. § (4) bekezdését, mely kimondja, hogy a bírságolással kapcsolatos eljárás lefolytatására a kormány által a rendeletben kijelölt hatóság jogosult. A bírságot a hatóság az (1) bekezdésben meghatározott előírás megszegését követő 60 napon belül szabja ki. A Korm. rend. 2010. november 3-án hatályos 9. § (4) bekezdése értelmében a Kkt. 21. § (4) bekezdésében meghatározott határidő jogvesztő. A határidő számítása során a bírság akkor tekinthető kiszabottnak, ha a határozatot az ügyfélnek a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) szerint kézbesítették.
A Kúria az ügy irataiból megállapította, hogy az ügyfélnek a határozatot 2010. november 12-én kézbesítették, ebből következően a jogvesztő határidő elmulasztása megvalósult.
Az ügy elbírálásánál azt a jogot kellett alkalmazni, ami akkor volt hatályban, amikor az alperes a határozatát meghozta. A polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 339/A. §-a értelmében ugyanis a bíróság a közigazgatási határozatot - jogszabály eltérő rendelkezése hiányában - a meghozatalakor hatályban volt jogszabályok és fennálló tények alapján vizsgálja felül.
Az alperes felülvizsgálati kérelmében maga sem vitatta, hogy azok a jogszabályok voltak hatályban, amelyek szerint a jogvesztő határidő vonatkozott rá határozata meghozatalánál. Egyéb rendelkezés hiányában ugyanakkor megállapítható, hogy e jogvesztő határidőt nemcsak az üzemben tartóra, hanem a használóra is alkalmazni kell. Mivel megállapítható volt, hogy az alperes határozatát a jogvesztő határidő elteltét követően hozta, ezért az jogszabálysértő volt.
A kifejtett indokokra tekintettel a Kúria a törvényszék ítéletét a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta (Kúria Kfv. III. 37.427/2012/5.; KGD 2015.84.).
Úgy tűnik, hogy a Kúria nem kíván állást foglalni abban a dogmatikai vitában, hogy egy perbeli határidő mikor minősül eljárási vagy anyagi jogi határidőnek. Egy szünetelési eljárási határidővel kapcsolatban arra mutatott rá, hogy a 4/2003. Polgári jogegységi határozatból nem következik, hogy a Pp. 137. § (3) bekezdésében megállapított - a szünetelés folytatására vonatkozó - 6 hónapos határidő jogvesztő anyagi jellegű határidőnek lennek tekinthető.
A jogvesztés súlyos következményire tekintettel a Kúria nem tekintette a szüneteléssel kapcsolatos határidőt anyagi jogi jellegűnek.
[1] A Kúria mint felülvizsgálati bíróság határozata folytán megismételt másodfokú eljárásban az ítélőtábla a 2012. november 21. napján megtartott tárgyalásról felvett jegyzőkönyvben megállapította, hogy az eljárás a felek közös kérelmére az 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 137. § (1) bekezdés a) pontjára tekintettel szünetel.
[2] A felperes a 2013. május 21-én postára adott és az ítélőtáblához 2013. május 23-án érkezett beadványában az eljárás folytatását kérte. Az ítélőtábla a felperes eljárás folytatása iránti kérelmet mint elkésetett elutasította, figyelemmel arra, hogy a Pp. 137. § (3) bekezdésében meghatározott határidőt anyagi jogi jellegű határidőnek tekintette.
(...)
[8] Az eljárásjogi határidők vonatkozásában viszont a Pp. 105. § (4) bekezdése érvényesül, azaz a határidő elmulasztásának következményeit nem lehet alkalmazni, ha a bírósághoz intézett beadványt legkésőbb a határidő utolsó napján ajánlott küldeményként postára adták.
[9] A határidők anyagi jogi vagy eljárásjogi típusának meghatározásánál azonban nem tekinthető döntő körülménynek az, hogy igazolási kérelem előterjesztésére van-e törvényi lehetőség vagy sem. E kérdésnek ugyanis nem az anyagi jogi-eljárásjogi határidők elhatárolása, hanem az időmúlás más tekintetben érvényesülő hatása, a jogvesztő és elévülési határidő differenciálása körében van jelentősége.
[10] Abban a kérdésben, hogy a határidő anyagi jogi vagy eljárásjogi jellegű, az a döntő elem, hogy a határidő a jogérvényesítés milyen fázisára vonatkozik. A Pp. 105. § (4) bekezdése - a 105. § (1) bekezdéséből következően - a perbeli cselekményekre irányadó. Az eljárásjogi jogszabályok által meghatározott határidőket - a 4/2003. Polgári jogegységi határozatban foglalt esetet kivéve, amikor az igényérvényesítés perindítást megelőző szakaszára vonatkoznak - eljárásjogi jellegűnek kell tekinteni.
[11] A szünetelés olyan perbeli jogintézmény, amellyel a felek megszakítják a keresettel már érvényesített igényük elbírálását. A szünetelés maximális időtartamának meghatározására a Pp. a határidők számítására vonatkozó általános szabályokhoz képest speciális szabályokat nem tartalmaz.
[12] A szünetelő eljárás folytatására szabott határidő is perbeli cselekmény megtételére előírt jogszabályi határidő, ezért mint eljárásjogi határidőre alkalmazandó a Pp. 105. § (4) bekezdése (BH 1994.434.), függetlenül attól, hogy az elmulasztott cselekmény jogkövetkezményeinek orvoslását igazolási kérelem előterjesztésével lehetővé teszi-e a jogszabály vagy sem.
[13] Az igazolási kérelem előterjeszthetősége vagy kizártsága azt fejezi ki, hogy valamely határidő elmulasztása esetén a hátrányos jogkövetkezmény mindenképpen beáll-e, vagy méltányolható körülmények fennállása esetén a mulasztás orvosolható.
[14] A bírósági eljárást megindító keresetlevél vagy kérelem késedelmes benyújtásáról szóló 4/2003. Polgári jogegységi határozatból nem következik, hogy a Pp. 137. § (3) bekezdésében megállapított 6 hónapos határidő jogvesztő anyagi jellegű határidőnek lenne tekinthető. Nem válik azáltal sem jogvesztő anyagi jellegű határidővé, hogy nem a bíróság határozata, hanem a törvény erejénél fogva szűnik meg az eljárás.
[15] A jogvesztés súlyos következménye csak jogszabály kifejezett rendelkezése alapján állhat be. A jogvesztéssel nem járó anyagi jogi határidő elévülési jellegű. Ha az időmúlás következményeként jogvesztés áll be, a jogvesztő határidő elteltével maga az igény (követelés), alanyi jog enyészik el. Mindebből a contrario az következik, hogy a jogvesztő határidő meghosszabbíthatatlan és az elmulasztott cselekmény többé joghatályosan nem teljesíthető. Elévülési határidő bekövetkezése nem magát az alanyi jogosultságot szünteti meg, csupán annak bírói úton való kikényszeríthetőségét.
[16] A határidők különböző szempontú differenciálási lehetősége miatt előfordul, hogy a jogirodalomban és a bírói gyakorlatban is összemosódva jelennek meg az egyes elhatárolási kérdések, ugyanakkor jelen jogvitában kizárólag annak van relevanciája, hogy a Pp.-ben szabályozott, szünetelő eljárás folytatására irányuló kérelem előterjesztésére nyitva álló határidő eljárásjogi vagy anyagi jogi határidőnek tekinthető-e.
[17] Miután e határidő eljárásjogi jellegű és az eljárás folytatására irányuló kérelem a határidő utolsó napján ajánlott küldeményként postára adásra került, így azt elkésettnek tekinteni nem lehet. Ezért a Kúria a Pp. 253. § (2) bekezdése alapján az ítélőtábla végzését megváltoztatta, és elrendelte a szünetelő eljárás folytatását. (Kúria Pf. V. 24.806/2013., BH 2014.185.)
A bírói gyakorlatban egyértelműen fogalmazódik meg, hogy az ügyintézési határidő elhúzódása akkor vezethet a Ket. 4. § (1) bekezdésének a megsértéséhez, ha az ügyféli jogok valós korlátozása bekövetkezett.
2008. június 21. napján az M2 autóút 18+600 kilométerszelvényében a személygépkocsival a megengedett legnagyobb 90 km/óra sebesség helyett 125 km/óra sebességgel haladtak. A Rendőrfőkapitány mint elsőfokú hatóság az üzembentartót a 2008. július 18-án kelt és szeptember 4-én átvett határozattal 40 000 forint közigazgatási bírsággal sújtotta.
Az üzembentartó a 2008. szeptember 15-én kelt levelében a mentesüléshez iratokat csatolt, a gépjárművet használóként a felperest jelentette be.
Az elsőfokú hatóság a mentesülési iratokat belső ügyviteli nehézségei, ügyhátraléka miatt csak 2009. január 6-án iktatta, majd január 8-án intézkedett az üzembentartóval szemben hozott határozata visszavonásáról és ugyanaznap meghozta határozatát, amelyben a felperest 40 000 forint közigazgatási bírsággal sújtotta a közúti közlekedésről szóló 1988. évi I. törvény (a továbbiakban: Kkt.) 21. § (1) bekezdés a) pontja, valamint (2) bekezdése folytán alkalmazandó 410/2007. (XII. 29.) Korm. rendelet (a továbbiakban: R.) 1. § (1) bekezdése, 2. § (1) bekezdése és a 1. számú melléklete alapján. A felperes a határozatot 2009. január 21. napján vette át.
A határozattal szemben a felperes fellebbezéssel élt, és az alperes a fellebbezést elbírálva a 2009. május 8. napján kelt határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta.
A határozat felülvizsgálata iránt a felperes keresetet nyújtott be, amelyben sérelmezte az értesítés elmulasztását, az ügyintézési határidő jelentős (hat hónapi) túllépését.
Az elsőfokú bíróság az alperes határozatát az elsőfokú határozatra is kiterjedően hatályon kívül helyezte.
A jogerős ítélet ellen az alperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, melyben annak hatályon kívül helyezésével a kereset elutasítását kérte. Előadta, hogy a Ket. 4. § (1) bekezdésében rögzített tisztességes ügyintézéshez való jog sérelmét nem lehet megállapítani. Csak a mentesülési iratok kézhezvételét követően tudott a felperessel szemben eljárni, amelyet haladéktalanul megtett, az értesítés mellőzhető volt. A valódi elkövető személye a hatvan napos ügyintézési határidő elteltét követően jutott a tudomására, amely tény nem lehet a szankcionálás akadálya. A felperes jogai nem sérültek, mert a felperesnek rendelkeznie kell olyan gépjármű-nyilvántartással, amelyből az aktuális használó személye kideríthető.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelmet nem nyújtott be.
A felülvizsgálati kérelem alapos.
A jelen ügyben a felperes a sebességtúllépés tényét nem vitatta. A tisztességes ügyintézéshez való jog nem sérült azáltal, hogy a felperes részére a közigazgatási határozatot a mentesülési iratokból kiderült tények alapján az iktatás után haladéktalanul meghozták és kézbesítették, a Ket. 29. § (4) bekezdés b) pontja szerinti értesítés mellőzésének - a felperes vonatkozásában vizsgálandó és vizsgált - feltételei fennálltak.
Az ügyintézési határidő attól az időponttól kezdődik a felperes vonatkozásában, ahogy a hatóság az elkövető kilétéről tudomást szerez. Az a tény, hogy a mentesülési iratoknak az elsőfokú hatóságnál való késedelmes iktatása miatt közel négy hónap telt el, ebben a vonatkozásban is jelentős ügyintézési határidő túllépés valósult meg, de ez nem hatott ki az ügy érdemére, mert eljárási jogsértés miatt az ügy érdemére kiható jogsértés csak akkor állapítható meg, ha emiatt a felperes az ügyféli jogai gyakorlásában korlátozott volt. Az ügyintézésnek az eljárás eredeti megindulásától számított esetleges elhúzódása az ügy érdemére, nevezetesen a gyorshajtás tényére és az emiatt kiszabott bírság jogszerűségére is csak akkor hat ki, ha emiatt a fél az ügyféli jogai gyakorlásában korlátozva van.
A felperes ügyféli joga korlátozásaként - a per első tárgyalásán - csak azt jelölte meg, hogy az eltelt hat hónapra figyelemmel nem tudja tisztázni, ki, melyik munkavállalója vezette ténylegesen a gépjárművet, ezért nem tudja érvényesíteni követelését az elkövetővel szemben, nem tud a hatósággal szemben ellenbizonyítással élni. A felperes által hivatkozott bizonyítási nehézségek, körülmények a felperes esetleges hiányos nyilvántartására vezethetők vissza, melynek következményei nem háríthatók a hatóságra. Az alperes helytállóan hivatkozott arra, hogy a felperesnek kell rendelkeznie gépjármű-nyilvántartással, meg kell tudnia állapítania, hogy melyik gépjárművet melyik munkavállaló használatára engedte át. Amennyiben ilyen nyilvántartással nem rendelkezik, ennek hiánya miatti bizonyítási nehézségeit nem róhatja az alperesre a jogai korlátozására, a bizonyítás megnehezítettségére hivatkozással.
A kifejtett indokok alapján a Kúria a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte és a felperes alaptalan keresetét a Pp. 339. § (1) bekezdése alapján elutasította. (Kúria, Kfv. VI. 37.216/2011., KGD 2012/108.)
A 3/2010. KJE jogegységi határozat úgy rendelkezett, hogy a közúti közlekedési bírság kiszabásának határidejével kapcsolatos 1/2010. Közigazgatási jogegységi határozat 2010. április 1. napját követően kézbesített közigazgatási határozatok bírósági felülvizsgálata során nem alkalmazható.
A bírósági eljárás során irányadó határidőknek a bíróság általi elmulasztása vonhat maga után felelősséget.
A Pp. 2. § (3) bekezdése szerint méltányos elégtételt biztosító kártérítésre tarthat igényt az, akinek perét ésszerű időn belül nem fejezte be a bíróság. A kártérítés megállapítása nem zárja ki, ha a bíróság nevében eljáró személy nem tanúsított felróható magatartást. Közigazgatási perrel összefüggő kérdés, hogy ésszerű időtartamként a keresetlevél benyújtásától a jogerős ítélet meghozataláig terjedő időtartam vehető figyelembe, tehát a pert megelőző közigazgatási eljárás már nem (Kúria, Pfv.III. 21.423/2011., KD 2013/2.)
Véleményem szerint ezt az állásfoglalást alkalmazni kell a Pp. 2. § (3) bekezdés új szövegére figyelemmel is, a per befejezésének ésszerű időn túli elmulasztása esetén a fél sérelem díjra tarthat igényt, s ha vagyoni kárt is szenvedett kártérítést is igényelhet.

Az eljárás felfüggesztése

A Ket. egyik legjelentősebb változtatása, hogy a bírósági felülvizsgálatra irányuló kereset benyújtása nem halasztó hatályú. A bíróságnak a végrehajtás felfüggesztéséről természetesen csak akkor kellett rendelkeznie, amikor - külön törvény rendelkezése szerint - az ügyben a keresetindításnak nem volt halasztó hatálya, vagy a határozatokat azonnal végrehajthatónak nyilvánították.
Erre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság Közigazgatási Kollégium KK 14. számú állásfoglalása meghaladottá vált.
A Ket. 110. §-a nem határozta meg, hogy a bíróságnak milyen körülményeket kell figyelembe vennie, ha a végrehajtás felfüggesztéséről dönt. (A rendelkezést a 2011. évi CLXXIV. tv. hatályon kívül helyezte.)
Az eljárás felfüggesztésének különös esete, amikor a bíróság a Pp. 155/A. §-a alapján az Európai Bíróság előzetes döntéshozatali eljárását kezdeményezi, s egyidejűleg a per tárgyalását felfüggeszti.
Ha a kezdeményezés egy újabb közigazgatási perben is felmerül, a bíróságnak már a Pp. 152. § (2) bekezdését kell alkalmaznia, arra figyelemmel, hogy a per eldöntése annak a kérdésnek elbírálásától függ, amelynek tárgyában más bírósági eljárás van folyamatban.
Az alperes határozatában - az elsőfokú adóhatósági határozatot helybenhagyva - 2005. évre kötelezte a felperest 1 038 500 Ft iparűzési adóelőleg fizetésére.
A megyei bíróság ítéletével az alperes határozata ellen előterjesztett felperesi keresetet elutasította.
A felperes felülvizsgálati kérelmében az ítélet hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság új eljárásra utasítását, vagy a per tárgyalásának felfüggesztését kérte.
Az volt az álláspontja, hogy a határozatok jogszabálysértőek, mivel helyi iparűzési adókötelezettsége csak 2004. április 30-áig állt fenn, 2004. május 1-jét követően a helyi adóról szóló 1990. évi C. törvény (a továbbiakban: Htv.) iparűzési adóra vonatkozó rendelkezései nem alkalmazhatóak.
A felperes kérelmét arra alapozta, hogy a Htv.-ben szabályozott helyi iparűzési adó forgalmi adónak minősül, ebből következően Magyarország Európai Unióhoz való csatlakozását, azaz 2004. május 1-jét követően ennek a Magyar Köztársaság részéről való fenntartása a Tanács 77/388/EGK. hatodik irányelvének (a továbbiakban: Irányelv) 33. cikk (1) bekezdésébe ütközik.
(…) A Legfelsőbb Bíróság e perbelivel azonos ténybeli, és jogi megítélésű Kfv. I. 35.021/2006. számú perben 8-as számú végzésével kezdeményezte az Európai Bíróság előzetes döntéshozatali eljárását a következő kérdésekben:
A Csatlakozási okmány 24. cikke értelmében alkalmazandó X. melléklet 4/3/a) pontja szerinti azon megállapodás, mely szerint az EK-Szerződés 87. és 88. cikkében foglaltak ellenére Magyarország 2007. december 31-éig fenntarthatja a Htv. 6. §-a és a 7. §-a alapján az adóalap 2%-áig a helyi önkormányzatok által meghatározott ideig nyújtott iparűzési adókedvezményeket értelmezhető-e akként, hogy Magyarország mentességet kapott az iparűzési adó fenntartására, azaz úgy, hogy a Csatlakozási okmány az iparűzési adókedvezmények fenntartásával elismerte
Magyarország átmeneti jogát magának az iparűzési adónemnek a fenntartására is.
Úgy kell-e értelmezni az Irányelv 33. § (1) cikkét, hogy az megtiltja a vállalkozói minőségben végzett nyereség- és jövedelemszerzésre irányuló tevékenység adóztatására irányuló olyan (helyi iparűzési) adó fenntartását, amelynek egyik fő jellemzője, hogy a nettó árbevételre kerül kivetésre oly módon, hogy az csökkentésre kerül az eladott áruk beszerzési értékével, a közvetített szolgáltatások értékével és az anyagköltséggel.
A Legfelsőbb Bíróság a Kfv. I. 35.021/2006. számú per tárgyalását a Pp. 155/A. §-a alapján felfüggesztette.
Az Európai Közösségek Bírósága az előzetes döntéshozatali eljárása iránti kérelmet befogadta (C-312/06.), és a részben hasonló kérelmet tartalmazó, Zala Megyei Bíróság által kezdeményezett előzetes döntéshozatali eljárással (C-283/06.) egyesítette.
Ezért a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 270. § (1) bekezdése folytán alkalmazandó Pp. 152. § (2) bekezdése alapján - figyelemmel arra, hogy e per eldöntése is ugyanolyan előzetes kérdés elbírálásától függ, mint amelynek tárgyában más bíróság hatáskörébe tartozó eljárás már folyamatban van - a per tárgyalását a jelen ügyben is felfüggesztette. (Legf. Bír. Kfv. I. 35.451/2006., BH 2007.173.)

[a Pp. 332. § (2a)-(6) bekezdéséhez]

A Pp. 332. § többi rendelkezését a következő, valamint "Beavatkozás a Közigazgatás perben" cím alatt közöljük.
A végrehajtás felfüggesztése azt jelenti, hogy a végrehajtás abban a helyzetben megáll, amelyben a felfüggesztéskor van, a kötelezett - amíg a folytatásról nem rendelkezik - nem köteles a határozatban foglaltakat teljesíteni. A felfüggesztés nem szünteti meg a kötelezettséget, teljesítésére halasztást enged.
Megemlítendő, hogy korábban az Áe. 85. §-a szerint a végrehajtás felfüggesztésére abban az esetben is sor kerülhetett, ha a határozat megváltoztatása vagy megsemmisítése várható. A Legfelsőbb Bíróság Közigazgatási Kollégiumának 14. számú állásfoglalása indokolása is utal arra, hogy ez az eljárásjogokban bevett rendelkezés. Ez az álláspont nem volt általánosan elfogadott, hiszen a felfüggesztést elrendelő döntésben - e kritika szerint - nem lehet előrevetíteni egy jövőben meghozandó döntés tartalmát. Ezzel szemben a realista gyakorlati megfontolás mégis az volt, hogy - ha a végrehajtandó döntés eleve jogszabálysértőnek minősül - ez elég ok lehet a felfüggesztéshez. A Ket. most megkerüli ezt a dilemmát, hallgat erről a lehetőségről, azonban nem zárja ki, hogy ezt is értékeljék.
A törvény a felfüggesztés során figyelembe veendő szempontként határozza meg: az eredeti állapot helyreállítható-e a végrehajtás után (pl. az épületet lebontották), illetőleg mi okoz súlyosabb hátrányt, a végrehajtás elmaradása vagy a felfüggesztés elmaradása.
Korábban a jogirodalomban és a bírósági gyakorlatban is vitás volt: ha a hatóság határozata engedélyt ad valamely tevékenység gyakorlására (pl. építési engedély, gépjárművezetői jogosítvány esetében) a végrehajtás felfüggesztése felfüggeszti-e a jog gyakorlásának megkezdését. A Ket. 110. § (2) bekezdése - a kialakult bírói gyakorlatnak megfelelően - kimondta, hogy a felfüggesztés hatálya a határozaton alapuló jogok gyakorlására is kiterjed; ez most a Pp. 332. § szabályozza.
A bíróság a felfüggesztésről - a bírósági felülvizsgálat kezdeményezésére jogosultnak - a keresetben vagy a kérelemben előterjesztett kérelme alapján dönt, az iratok megérkezésétől számított 8 napon belül, de ezt követően is bármikor.
A Legfelsőbb Bíróság Közigazgatási Kollégium véleményében [16/2010. (XI. 8.) KK vélemény] foglalta össze a felmerült vitás kérdésekkel kapcsolatban kialakult álláspontját, a következők szerint:
1. Közigazgatási perben a tárgyalás kitűzését megelőzően nem kell megvárni, amíg a közigazgatási határozat végrehajtásának felfüggesztésére irányuló kérelmet elutasító bírósági végzés jogerőre emelkedik [Pp. 332. § (3) bekezdés].
2. A végrehajtást felfüggesztő végzésben a bíróság a felfüggesztés időbeli hatályát a per jogerős befejezésében jelölheti meg.
3. Nem kell döntenie a bíróságnak a közigazgatási határozat végrehajtásának felfüggesztésére irányuló - a keresetlevélben előterjesztett - kérelemről, ha a bíróság a keresetlevelet a keresetindítási határidő elmulasztása miatt idézés kibocsátása nélkül elutasítja.
4. A Pp. 340/A. § (3) bekezdése szerinti értesítés nem a közigazgatási határozat végrehajtásának felfüggesztéséhez kapcsolódó értesítés.
5. A végrehajtás felfüggesztésére irányuló kérelem nem illetékköteles.
A vélemény indokolása rámutat:
1. A Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 332. § (3) bekezdése szerint, ha a keresetlevél a közigazgatási határozat végrehajtásának felfüggesztésére irányuló kérelmet tartalmaz, a bíróság annak tárgyában az iratoknak a bírósághoz való érkezését követő nyolc napon belül határoz. A későbbiek során a bíróság a közigazgatási határozat végrehajtásának felfüggesztését - már a tárgyalás kitűzése előtt is - kérelemre bármikor elrendelheti.
A Pp. 332/B. §-a szerint, ha előzetes bizonyításra nem kerül sor, a bíróságnak az első tárgyalás napját úgy kell kitűznie, hogy az legkésőbb az iratoknak a bírósághoz való érkezését követő hatvan napon belül megtartható legyen. A Pp. 238. § (3) bekezdése alapján az eljárás folyamán hozott végzés elleni fellebbezésre az (1) bekezdésben foglalt rendelkezések azzal az eltéréssel irányadók, hogy az elsőfokú bíróság a fellebbezésnek csupán első példányát terjeszti fel a másodfokú bírósághoz a szükséges iratokkal együtt; egyébként a Pp. 257. § ilyen esetben is irányadó.
Ebből következően a végrehajtás felfüggesztése tárgyában meghozott végzés elleni fellebbezés esetén a másodfokú bírósághoz a fellebbezést - csak az annak elbírálásához szükséges iratokkal (azok másolataival) - együtt kell felterjeszteni. Az eljárás folyamán hozott végzés elleni fellebbezés esetén a tárgyalás kitűzéséhez, annak megtartásához és a kereset érdemi elbírálásához szükséges iratok az elsőfokú bíróságnál maradnak. A Pp. nem ad felmentést a végrehajtás felfüggesztése tárgyában meghozott végzés jogerőre emelkedéséig a tárgyalás kitűzése és annak megtartása alól.
2. A Pp. 332. § (3) bekezdése értelmében, ha a keresetlevél a közigazgatási határozat végrehajtásának felfüggesztésére irányuló kérelmet tartalmaz, a bíróság annak tárgyában az iratoknak a bírósághoz való érkezését követő nyolc napon belül határoz. A későbbiek során a bíróság a közigazgatási határozat végrehajtásának felfüggesztését - már a tárgyalás kitűzése előtt is - kérelemre bármikor elrendelheti. A (4) bekezdés szerint a végrehajtás felfüggesztése tárgyában hozott végzés ellen külön fellebbezésnek van helye. A bíróságnak a végrehajtás felfüggesztését elrendelő végzése fellebbezésre tekintet nélkül végrehajtható.
A felfüggesztés időbeli hatályáról sem a Pp. XX. fejezete, sem a 2/2006. KJE határozat nem tesz említést. Ezért a Pp. általános szabályaiból kell kiindulni. A Pp. 272. § (4) bekezdése a felülvizsgálati eljárás keretében úgy rendelkezik, hogy ha a végrehajtás elrendelése már megtörtént, illetve ha végrehajtás felfüggesztése iránti kérelmet terjesztettek elő, a felülvizsgálati kérelmet a beérkezését követően haladéktalanul fel kell terjeszteni. A 273. § (3) bekezdése szerint a felülvizsgálati kérelem benyújtásának a határozat végrehajtására nincs halasztó hatálya, de a határozat végrehajtását a Legfelsőbb Bíróság kérelemre kivételesen felfüggesztheti.
A felülvizsgálati szabályok közvetve utalnak arra, hogy ha az első vagy másodfokú bírósági eljárásban fel is függesztette a bíróság a végrehajtást, annak joghatása a jogerő bekövetkeztével megszűnik, hiszen haladéktalan intézkedés szükséges az újabb - felülvizsgálati eljárásban előterjesztett - végrehajtás felfüggesztése iránti kérelem elbírálásához. A felfüggesztés joghatálya tehát a jogerős befejezéssel elenyészik.
További kérdésként merül fel azonban, hogy szükséges-e erre a végzésben utalni. Erre vonatkozó jogszabályi rendelkezés hiányában nem jogszabálysértő az sem, ha a végzés ilyen rendelkezést vagy tájékoztatást nem tartalmaz, de nem sért jogszabályt a végzés olyan megfogalmazása sem, hogy a végrehajtás felfüggesztésének hatálya a per jogerős befejezéséig tart. Miután azonban a végzés hatálya - hacsak maga a végzés erre vonatkozó rendelkezést nem tartalmaz, pl. azzal, hogy valamely esemény, időpont bekövetkezéséig rendeli el a végrehajtás felfüggesztését - az eljárás jogerős befejezéséig tart, felesleges azt külön végzéssel hatályon kívül helyezni. Ha pedig a végzés valamely esemény vagy időpont bekövetkezéséig rendeli el a végrehajtás felfüggesztését, a hatály megszűnése a végzésből kitűnik, tehát ebben az esetben is indokolatlan azt külön végzéssel hatályon kívül helyezni.
3. A Pp. 332. § (3) bekezdése alapján a bíróság a közigazgatási határozat végrehajtásának a felfüggesztését az eljárás folyamán - már a tárgyalás kitűzése előtt is - kérelemre bármikor elrendelheti. A közigazgatási határozat végrehajtásának felfüggesztésénél figyelembe veendő körülményeknek a vizsgálatára csak akkor kerülhet sor, ha a keresetlevelet a bíróság érdemi vizsgálatra alkalmasnak tartja. Ellenkező esetben, amikor a bíróság bármely, a Pp. 130. §-ában foglalt okból a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül elutasítja, mert pergátló akadályt állapít meg, szóba sem kerülhet a közigazgatási határozat végrehajtásának a per jogerős befejezéséig történő felfüggesztése.
Ha a bíróság a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül elutasítja, a határozat végrehajtásának felfüggesztésére irányuló kérelem jogalapját veszti, ezért arról a bíróságnak már nem kell döntenie.
4. A Pp. 273. § (3) bekezdésének alkalmazása során kizárólag a Pp. 270. § (2) bekezdésében részletezett és felülvizsgálni kért bírósági határozatokat kell érteni (jogerős ítélet, érdemi végzés, egyes eljárásjogi végzések). E jogszabályhely alapján a Legfelsőbb Bíróság a közigazgatási perben hozott ítélet végrehajtásának felfüggesztéséről dönthet. A végrehajtás felfüggesztése tárgyában a bíróságok, így a Legfelsőbb Bíróság is csak kérelemre dönthet. Ez a kérelem irányulhat a közigazgatási határozat és felülvizsgálati eljárásban a felülvizsgálni kért bírósági határozat felfüggesztésére is. A Pp. 272. § (4) bekezdése szerint, ha a végrehajtás elrendelése már megtörtént, illetve ha a végrehajtás felfüggesztése iránt kérelmet terjesztettek elő, a felülvizsgálati kérelmet a beérkezését követően haladéktalanul fel kell terjeszteni. Az elsőfokú bíróságnak ezért kötelessége - bármilyen tartalmú végrehajtás felfüggesztése iránti kérelem esetén - a kérelmet és a peres iratokat haladéktalanul felterjeszteni, mert a rendkívüli jogorvoslati eljárásban csak a Legfelsőbb Bíróság dönthet a végrehatás felfüggesztéséről.
Az "Intézkedések a keresetlevél alapján" alcím alatti a Pp. 332. § (3) bekezdés második mondatának az a rendelkezése, hogy a későbbiek során a bíróság a közigazgatási határozat végrehajtásának felfüggesztését - már a tárgyalás kitűzése előtt is - kérelemre bármikor elrendelheti, nem csak az alapeljárás során eljáró bíróságra, hanem a felülvizsgálati eljárás során a Legfelsőbb Bíróságra is vonatkozik.
A perújításra és felülvizsgálati eljárásra vonatkozó Pp. 340/A. § (3) bekezdésében szabályozott speciális szabályt, - melynek értelmében, ha perújítás vagy felülvizsgálati eljárás kezdeményezésére került sor, az elsőfokú bíróság, illetve felülvizsgálat esetén a Legfelsőbb Bíróság az eljárás felfüggesztéséről való döntés érdekében értesíti az eljáró közigazgatási szervet - a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény 32. § (2) bekezdésével összefüggésben lehet csak értelmezni. Ez utóbbi rendelkezés szerint ugyanis a közigazgatási ügyekben eljáró bíróságnak a hatóságot új eljárásra kötelező ítéletével szemben benyújtott perújítási vagy felülvizsgálati kérelem folytán a hatóság ezt az új eljárást a jogerős döntés meghozataláig felfüggeszti.
A Pp. 340/A. § (3) bekezdésében foglalt értesítés tehát nem a közigazgatási határozat végrehajtásának felfüggesztéséhez kapcsolódik, hanem a bíróságnak a hatóságot új eljárásra kötelező ítélete alapján folyamatban lévő közigazgatási eljárás felfüggesztését kívánja elősegíteni.
5. Az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (a továbbiakban: Itv.) bírósági eljárási illetékekről szóló VI. fejezete a közigazgatási határozat végrehajtásának felfüggesztésével kapcsolatos eljárásra vonatkozó rendelkezést nem tartalmaz, ezért ha a bíróság végzésével elrendeli a támadott közigazgatási határozat végrehajtásának felfüggesztését, illetékfizetési kötelezettség nem merülhet fel az Itv. szabályozása hiányában. Nem kötelezhető eljárási illeték fizetésére a felperes a végrehajtás felfüggesztése iránti kérelmet elutasító határozat meghozatalakor sem. Az Itv. 37. § (1) bekezdése szerint ugyanis a bírósági eljárásért csak a törvényben meghatározott esetekben és mértékben kell illetéket fizetni.
Az elsőfokú bíróságnak - a végrehajtás felfüggesztéséről hozott - végzésével szemben benyújtott fellebbezés folytán azonban az Itv. 47. § (1) bekezdése értelmében a 39-41. §-ok szerinti illetékalap után a felperes 3%-os mértékű jogorvoslati illeték fizetésére kötelezhető. Ebben az esetben az Itv. 39. § (1) bekezdése alkalmazásával a jogorvoslati eljárási illeték alapja a vitássá tett követelés értéke. Ez az összeg a Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint az adó-, illeték-, vám-, illetve adó jellegű kötelezettséggel kapcsolatos perekben sem meghatározható, mert nem az adó-, illetve adó jellegű követeléssel kapcsolatos közigazgatási határozat összegszerűségéről, hanem csak a határozat végrehajtásáról kell dönteni. Ebből következően az Itv. 39. § (3) bekezdés d) pontja alkalmazásával a Legfelsőbb Bíróság jogorvoslati eljárására irányadó 500 000 forint illetékalap után kell a 3%-os fellebbezési illeték kiszabásáról rendelkezni.
(Ez a vélemény tartalmazza a Bírósági Határozatok 2001. évi 3. számban közzétett véleményt, az 1/2007. KK vélemény 17., 24. és 27. pontját, valamint a KGD 2005/1. sz. alatti állásfoglalást.)
A Legfelsőbb Bíróság jogegységi határozata a perbe még be nem avatkozó fellebbezési jogáról a következőket tartalmazza:
Nem illeti meg a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 233. § (1) bekezdése alapján a fellebbezési jog a közigazgatási határozat végrehajtásának felfüggesztése tárgyában hozott végzés ellen a közigazgatási hatósági eljárás olyan ügyfelét, aki (amely) a végzés meghozatalának időpontjában a közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálata iránti perbe még nem avatkozott be, mivel a végzés reá rendelkezést nem tartalmaz.
A jogegységi határozat indokolása szerint:
I.
A Legfelsőbb Bíróság Közigazgatási Kollégiumának vezetője a joggyakorlat továbbfejlesztése és az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997. évi LXVI. törvény (a továbbiakban: Bszi.) 31. § (1) bekezdésének a) pontja, valamint 32. §-ának (1) bekezdése alapján jogegységi eljárás lefolytatását, valamint jogegységi határozat meghozatalát indítványozta abban a jogkérdésben, hogy megilleti-e a fellebbezési jog a Pp. 233. § (1) bekezdés alapján a közigazgatási határozat végrehajtásának felfüggesztése tárgyában hozott végzés ellen a közigazgatási hatósági eljárás olyan ügyfelét, aki (amely) a végzés meghozatalának időpontjában a közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálata iránti perbe nem avatkozott be, de a határozat végrehajtásának felfüggesztését elrendelő végzés jogerős határozattal megszerzett jogának gyakorlását akadályozza.
Az indítványozó a jogegységi határozat meghozatalának szükségességét azzal indokolta, hogy közigazgatási perekben a bíróság a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) 110. § (1) bekezdése és a Pp. 332. § (3) bekezdése alapján a közigazgatási határozat végrehajtását rendszerint azt megelőzően függeszti fel, mielőtt a közigazgatási eljárás ellenérdekű ügyfele a határozat bírósági felülvizsgálata iránti per megindulásáról tudomást szerzett volna, illetve a beavatkozási szándékát a bíróságnak bejelentette volna. A Pp. 332. § (4) bekezdése szerint a bíróságnak a végrehajtás felfüggesztését elrendelő végzése fellebbezésre tekintet nélkül végrehajtható, a Ket. 110. § (2) bekezdése pedig úgy rendelkezik, hogy a végrehajtás felfüggesztésének hatálya kiterjed a határozaton alapuló jogok gyakorlására is. Ha az ügyfél a közigazgatási hatóság intézkedése folytán értesül joggyakorlásának (pl. építkezési jogának) felfüggesztéséről, a végrehajtást felfüggesztő végzés ellen ilyen esetekben beavatkozási szándékának bejelentésével egyidejűleg, vagy attól függetlenül is nyújt be fellebbezést.
Jogértelmezési kérdést vet fel, hogy a perbe még be nem avatkozott ügyfél a részére jogot megállapító közigazgatási határozat végrehajtását felfüggesztő végzés ellen élhet-e fellebbezéssel a Pp. XX. fejezetének speciális szabálya hiányában az általános szabályok szerint a Pp. 233. § (1) bekezdése alapján.
A Legfelsőbb Bíróság ítélkező tanácsai - bár nem teljesen azonos tényállás mellett - a felvetett jogkérdésben látszólag egymásnak ellentmondó álláspontot fejtettek ki és a közigazgatási perekben eljáró bírák is eltérő megoldásokat alkalmaznak.
A Legfelsőbb Bíróság Kpkf. II. 39.301/2006. számú határozatában kifejtette, hogy "a beavatkozni kívánó személy attól az időponttól válik a peres eljárás résztvevőjévé, amikor a beavatkozását a bíróság megengedi és csak ettől az időponttól illetik meg a Pp. 57. § (1) bekezdésében írt jogosultságok. Ebből következik, hogy a beavatkozóval a Pp. 57. § (2) bekezdése alapján csak a beavatkozás megengedését követően hozott határozatokat kell közölni és csak az így közölt határozatok ellen van a Pp. 233. § (1) bekezdése alapján fellebbezési joga."
Ezzel szemben a Legfelsőbb Bíróság Kpkf. IV. 37.460/2007/2. számú határozatában úgy foglalt állást, hogy a Pp. "a fellebbezési jogosultságot nem kizárólag a fél és a beavatkozó számára biztosítja, hanem annak is, akire a határozat rendelkezést tartalmaz, a rendelkezés reá vonatkozó része ellen. A végrehajtás felfüggesztéséről való döntés … a kft.-re - mint a gyógyszer forgalomba hozatali engedély jogosultjára - tartalmaz rendelkezést, jogosultságait, kötelezettségeit érinti, így a fellebbezés hivatalbóli elutasításának nincs helye".
A civilisztikai eljárási gyakorlat is tartalmaz olyan jogeseteket, melyekben a bíróság megállapította, hogy a perben nem álló egyéb érdekelt fellebbezéssel élhet (BH 2003/253.), illetve kizárta az eljárásból azt, aki anyagi jogi érintettség alapján nyújtott be fellebbezést olyan határozat ellen, amely rá konkrét rendelkezést nem tartalmazott. (BH 1996/337.)
Közigazgatási perekben különös jelentősége van a felvetett jogkérdésben hozott egyértelmű döntésnek, mivel az jelentős kihatással van arra, hogy a perben sem félként, sem beavatkozóként részt nem vevő ügyfélnek vannak-e további perbeli jogosítványai. Így pl. kell-e részére kézbesíteni az eljárás során hozott határozatokat [Pp. 219. § (5) bekezdés], benyújthat-e felülvizsgálati kérelmet [Pp. 270. § (2) bekezdés] stb.
II.
A jogegységi tanács ülésén a legfőbb ügyész képviselője kifejtette, hogy a közigazgatási határozat végrehajtásának felfüggesztése a közigazgatási eljárás ellenérdekű ügyfelére rendelkezést nem tartalmaz, ezért a Pp. 233. § (1) bekezdése alapján a fellebbezés jog nem illeti meg, ha a közigazgatási határozat végrehajtásának felfüggesztése időpontjában a határozat felülvizsgálata iránti perbe nem avatkozott be.
III.
Az indítványozó közigazgatási perben hozott végzés elleni fellebbezési jog biztosításával kapcsolatban kezdeményezte jogegységi határozat meghozatalát. Közigazgatási perben a Pp. 324. § (1) bekezdésének rendelkezése szerint az I-XIV. fejezetben foglalt általános szabályokat a XX. fejezetben foglalt eltérésekkel kell alkalmazni. Az indítvány szempontjából meghatározó általános eljárási szabályokat a Pp. 233. § (1) bekezdése tartalmazza, amely szerint az elsőfokú bíróság határozata ellen - amennyiben a törvény ki nem zárja - fellebbezésnek van helye. Fellebbezéssel élhet a fél, a beavatkozó, végül az, akire a határozat rendelkezést tartalmaz, a rendelkezés reá vonatkozó része ellen.
A Pp. XX. fejezete a végzés elleni fellebbezésre nem tartalmaz az általánostól eltérő szabályokat, ezért a 233. § (1) bekezdésének rendelkezése alapján kell a közigazgatási határozat végrehajtásának felfüggesztése tárgyában hozott végzés elleni fellebbezési jogról is állást foglalni.
Az irányadó tényállás szerint a közigazgatási eljárásban ellenérdekű ügyfél jóhiszeműen szerzett jogának gyakorlását is felfüggeszti a bíróság a közigazgatási határozat végrehajtásának felfüggesztését elrendelő végzésével. Így pl. a jogerős engedély birtokában megindult építkezés leállítását, a már folytatott kereskedelmi tevékenység felfüggesztését stb. jelenti a bíróság határozata.
Ha a közigazgatási eljárás ellenérdekű ügyfele a közigazgatási per megindulását követően annak sem félként, sem beavatkozóként nem résztvevője, a Pp. 233. § (1) bekezdés alapján azt kell vizsgálni, hogy fellebbezéssel élhet-e azon a jogalapon, hogy a határozat reá rendelkezést tartalmaz.
A közigazgatási határozat végrehajtását felfüggesztő végzés arról rendelkezik, hogy az alperes jogerős döntése nem hajtható végre, a közigazgatási eljárás ellenérdekű ügyfelére rendelkezést nem tartalmaz. A Pp. 233. § (1) bekezdése kiterjesztően nem értelmezhető, mivel a kiterjesztő értelmezés a (közigazgatási) perben olyan személynek is eljárásbeli jogokat biztosítana, aki a pernek nem részese, illetve, aki a perbe beavatkozni sem kíván. A kiterjesztő értelmezés esetén a határozatot a Pp. 219. § (5) bekezdése alapján részére kézbesíteni kellene, továbbá a Pp. 270. § (2) bekezdés alapján felülvizsgálati kérelem benyújtását is lehetővé kellene tenni.
Nem vitatható, hogy a közigazgatási eljárás ellenérdekű ügyfelének a közigazgatási határozat végrehajtásának felfüggesztése jogsérelmet okozhat, ezért a határozat ellen a jogorvoslatot részére biztosítani szükséges. A jogorvoslati lehetőség azonban nem a Pp. általános szabályainak kiterjesztő és ezért jogellenes alkalmazása, hanem a XX. fejezet speciális rendelkezései alapján biztosítható.
Közigazgatási perben a Pp. 332. § (5) bekezdése a beavatkozásra az általános szabályoktól eltérő rendelkezést tartalmaz, amely szerint, ha a közigazgatási eljárásban ellenérdekű fél is szerepelt, a bíróság értesíti őt a beavatkozás lehetőségéről. Ez a rendelkezés nem ad mérlegelési lehetőséget a bíróság számára a beavatkozás megengedésére, a közigazgatási eljárás ellenérdekű ügyfelének jogi érdekeltségét a törvény vélelmezi. A közigazgatási eljárás ellenérdekű ügyfelét a beavatkozás lehetősége ezért ex lege megilleti, bár a megengedésről a bíróságnak ebben az esetben is határozatot kell hoznia.
A Pp. 332/C. §-a értelmében közigazgatási perben a perindítás hatályai a bíróságnak a 332. § szerint megtett intézkedésekről szóló értesítésének az alperessel való közlésével állnak be, ezért a 332. § (5) bekezdésében foglalt értesítési kötelezettség is a perindítás hatályainak beálltát megelőzően terheli a bíróságot. A Pp. 332. § (5) bekezdése a bíróság intézkedésére határidőt nem állapít meg. A közigazgatási eljárás ellenérdekű ügyfele számára a beavatkozás lehetőségét azt megelőzően biztosítani kell, hogy a bíróság a közigazgatási határozat végrehajtásának felfüggesztéséről határozatot hozna. A Pp. 332. § (3) bekezdésben foglalt elintézési határidő nem foszthatja meg az ellenérdekű felet beavatkozási jogának gyakorlásától. A közigazgatási perben a bíróság a Pp. 332. § (3)-(5) bekezdéseinek alkalmazása során akkor jár el helyesen, ha a közigazgatási határozat végrehajtásának felfüggesztése tárgyában hozott döntését megelőzően rövid határidő tűzésével értesíti az ellenérdekű felet a beavatkozás lehetőségéről és csak a határidő letelte után, a beavatkozásról való döntést követően hoz határozatot a közigazgatási határozat végrehajtásának felfüggesztéséről. Ezzel a közigazgatási határozat végrehajtásának felfüggesztésével érintett ellenérdekű félnek is biztosítja a jogorvoslati lehetőséget. Ha a bíróság az ex lege beavatkozási joggal rendelkező ellenérdekű ügyfél beavatkozási kérelmét - bármely okból - mégis elutasítaná, a Pp. 56. § (3) bekezdése alapján a beavatkozó fellebbezéssel élhet, és ennek jogerős elintézéséig a perben részt vehet.
Mindezekre figyelemmel a jogegységi tanács a bírósági jogalkalmazás egységének biztosítása érdekében (Bszi. 27. §) a rendelkező részben foglaltak szerint határozott, és határozatát a Bszi. 32. § (4) bekezdése alapján a Magyar Közlönyben közzéteszi. (1/2008. KPJE jogegységi határozat; BH 2009. évi 1. sz.)

Intézkedések a keresetlevél alapján, mulasztás, viszontkereset, szünetelés, egyezség

[a Pp. 332. § (1)-(2) és (5)-(6) bekezdéséhez]

A Pp. 332. § (3)-(4) bekezdését az előző címben már közöltük.

[a Pp. 332/A. §-ához]

A közigazgatási perben is irányadó rendelkezés értelmében (Pp. 124. §) az elnök a keresetlevelet kézhezvétel után nyomban megvizsgálja, nem kell-e azt a félnek hiánypótlás végett visszaadni (95. §), nincs-e helye az ügy áttételének (129. §), illetőleg a keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasításának (130. §), és a szükséges intézkedést haladéktalanul megteszi. Ha a fél más hatóságra tartozó kérelmet terjeszt elő és a kereseti kérelem ehhez a közigazgatási szervhez áttehető, nincs helye a keresetlevél elutasításának vagy a per megszüntetésének (BH 1983/4. 171. o.).
A Pp. 130. § (1) bekezdésében meghatározott ok esetén a bíróság a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül elutasítja. Ezekhez az okokhoz a Pp. 332/A. § még további kettőt fűzött.
El kell utasítani a keresetlevelet különösen akkor, ha (a) a közigazgatási határozat felülvizsgálata kizárt, vagy (b) a felperes anélkül indít keresetet, hogy bármelyik fél jogorvoslati jogát kimerítette volna. A "jogorvoslati jog" kimerítése magyarázatot igényel.
A fél jogorvoslati jogával akkor is él, ha a jogorvoslati határidő eltelik, vagy fellebbezési jogáról lemond. A jogorvoslati jognak passzív gyakorlása azonban nem jelenti a jogorvoslati jog kimerítését. (A törvény jogorvoslati jogról rendelkezik, ezen azonban nyilvánvalóan az újrafelvételi, vagy méltányossági jogorvoslati eljárások nem értendők.) Továbbra is alkalmazandónak tartom tehát azt a gyakorlatot, amely szerint a perindítás feltétele, hogy az ügyfél (vagy az ügyfelek valamelyike) fellebbezési jogával cselekvően éljen: fellebbezzen. A fellebbezési jogról való lemondás nem ilyen cselekvő fellebbezés.
A Legfelsőbb Bíróság Közigazgatási Kollégiumának 32. számú állásfoglalása részletesen foglalkozott a keresetlevél idézés kibocsátás nélküli elutasításával.
A megváltozott jogszabályok miatt azonban a Legfelsőbb Bíróság a 3/2006. KJE számú jogegységi határozatban értelmezte a Pp. 130. § alkalmazását közigazgatási perekben:
"1. A közigazgatási perben a bíróság a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 130. §-ának alkalmazása során a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény módosításáról és az egyes közigazgatási nemperes eljárásokban alkalmazandó szabályokról rendelkező 2005. évi XVII. törvénnyel módosított Pp. XX. fejezet szabályainak figyelembevételével utasíthatja el.
2. A közigazgatási perekben - jelen jogegységi határozatban foglalt eltérő iránymutatásra tekintettel - a Legfelsőbb Bíróság Közigazgatási Kollégiumának KK 32. számú állásfoglalása a továbbiakban nem alkalmazható."
A jogegységi határozat indokolása szerint:
"Miután nemcsak a közigazgatási eljárás során alkalmazásra kerülő eljárási törvény változott meg alapjaiban, hanem a Pp.-nek a közigazgatási perek különleges szabályait tartalmazó XX. fejezete is, ezért indokolt a 32. számú kollégiumi állásfoglalásban értelmezett szabályok tekintetében az érintett jogelvek időszerűsítése.
A Pp. 324. § (1) bekezdése szerint az I-XIV. fejezet rendelkezéseit a közigazgatási határozat felülvizsgálata iránti perekben a XX. fejezetben foglalt eltérésekkel kell alkalmazni. Erre tekintettel a Pp. 130. § (1) bekezdés i) pontjának alkalmazásánál figyelembe kell venni a Pp. módosított 330. § (1) bekezdés a), b) és c) pontját is.
Ez utóbbi szerint, ha a közigazgatási eljárásban a jogi képviselő olyan meghatalmazást csatolt, amely a per vitelére is vonatkozik, az erre való utalást a keresetlevélnek tartalmaznia kell.
A Pp.-nek a módosító törvény 7. §-ával módosított 327. § (4) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a perben fél lehet az is, akit a közigazgatási jog szabályai szerint jogok illethetnek és kötelezettségek terhelhetnek, továbbá az a közigazgatási szerv is, amelynek egyébként nincs perbeli jogképessége. A fenti két - az általános szabályoktól eltérő - rendelkezésre figyelemmel kell lenni a Pp. 130. § (1) bekezdés e) pontjának alkalmazása során.
A jogorvoslati jognak a közigazgatási eljárás során történő kimerítése alapvető feltétele a közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálata iránti per kezdeményezésének. A Pp.-nek a módosító törvény 12. § (2) bekezdésével beiktatott 332/A. § a) és b) pontja úgy rendelkezik, hogy nem lehet olyan közigazgatási határozat felülvizsgálata tárgyában közigazgatási pert indítani, amelynek felülvizsgálatát törvény zárja ki, illetve abban a közigazgatási eljárásban, amelyikben egyik fél sem merítette ki a jogorvoslati jogát. Ez utóbbi rendelkezésből egyértelműen következik, hogy a felperesnek nem személy szerint kell a jogorvoslati jogot kimerítenie a közigazgatási eljárás során ahhoz, hogy a jogorvoslat eredményeként hozott közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálatát kérhesse, elégséges, ha a határozat meghozatalára bármelyik arra jogosult fellebbezése folytán került sor.
A Pp.-nek a módosító törvény 5. § (1) bekezdésével megállapított 327. § (1) bekezdése szerint a közigazgatási per indítására az jogosult, aki a felülvizsgálandó közigazgatási határozat alapjául szolgáló eljárásban ügyfél volt, vagy az ügyfél jogállása illette meg, akinek jogát vagy jogos érdekét a közigazgatási határozat közvetlenül érinti, vagy aki nemzetközi szerződés alapján környezeti információt kért a közigazgatási szervtől és e kérelmét a közigazgatási szerv figyelmen kívül hagyta, helytelen módon elutasította vagy nem adott kielégítő választ.
A Ket. 15. § (1) bekezdése szerint ügyfél az a természetes vagy jogi személy, továbbá jogi személyiséggel nem rendelkező szervezet, akinek (amelynek) jogát, jogos érdekét vagy jogi helyzetét az ügy érinti, akit (amelyet) hatósági ellenőrzés alá vontak, illetve akire (amelyre) nézve - tulajdonát, jogait és vagyontárgyait is ide értve - a hatósági nyilvántartás adatot tartalmaz. Ha jogszabály másként nem rendelkezik, a létesítménnyel kapcsolatos, illetve a tevékenység engedélyezésére irányuló eljárásban ügyfél a hatásterületen levő valamennyi ingatlan tulajdonosa és az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzett jogszerű használója. Törvény vagy kormányrendelet meghatározott ügyfajtákra részletesebb ügyfél fogalmat állapíthat meg. Az ügyfél jogai megilletik az ügy elbírálásában hatóságként (szakhatóságként) részt nem vevő hatóságot is, amelynek feladatkörét az ügy érinti. Meghatározott ügyekben a törvény az ügyfél jogaival ruházhatja fel az érdekvédelmi szervezeteket és azokat a társadalmi szervezeteket, amelyeknek a nyilvántartásba vett tevékenysége valamely alapvető jog védelmére vagy valamilyen közérdek érvényre juttatására irányul.
A felperes törvényi érdekeltségének hiánya általában csak a kereset érdemi vizsgálata során és csak akkor állapítható meg, ha a Ket. 15. § (1)-(6) bekezdése, illetőleg a Pp. 327. § (1) bekezdés a)-c) pontja alapján sincs perindítási jogosultsága.
A Ket. nemcsak a közigazgatási szerv érdemi döntésének megtámadását teszi lehetővé a bíróság előtt. A határozat ellen (amely mindig az ügy érdemében hozott döntést tartalmaz) - törvény kizáró rendelkezése hiányában - a keresetlevél benyújtásával közigazgatási per kezdeményezhető - főszabályként -, míg a Ket. 109. § (2) bekezdésének rendelkezése szerint a közigazgatási végzés ellen bírósági felülvizsgálatnak van helye. A módosító törvény 3. § (1) bekezdése szerint a kérelem tárgyában a megyei bíróság nercperes eljárásban végzéssel határoz.
E szabály alól kivételt képez a Pp. 324. § (2) bekezdés a) pontjában foglaltak alapján a Ket. 130. § (4) bekezdésben meghatározott, a hatósági szerződésben foglalt kötelezettség megszegése esetén végrehajtást elrendelő végzés, mellyel szemben a végrehajtásra halasztó hatályú keresettel lehet élni.
A Ket. hatálybalépése, illetőleg a Pp. XX. fejezetének a 32. számú kollégiumi állásfoglalásban érintett, illetőleg alkalmazott rendelkezéseinek alapvető változása indokolta a jogegységi határozat hozatalát, melyre figyelemmel a 32. számú kollégiumi állásfoglalás korábbi rendelkezései a továbbiakban nem alkalmazhatók." - fejeződik be a jogegységi határozat indokolása.
A bírói gyakorlat arra is rámutat, hogy a keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasítása esetén az áttétel iránti intézkedés nem mellőzhető, ha a felperes keretében az elsőfokú közigazgatási határozat ellen élt jogorvoslattal és az ügyben jogerős döntést nem hoztak. Ebben az ügyben is alkalmazandó a Pp. 129. §, amely szerint - ha a keresetlevélből kitűnik - el kell rendelni a hatáskörrel rendelkező hatsághoz való áttételt.
A Fővárosi Kerületek Földhivatala 2005. december 29-én kelt határozatában a 164775 hrsz. alatt felvett és 1/4 hányadban S. F.-né tulajdonában lévő ingatlanra a tulajdonjogot csere jogcímén 1/4 hányadban S. F. javára bejegyezte. E határozatot a körzeti földhivatal a tulajdonostársak - így felperes - részére nem kézbesítette.
A felperes 2008. december 12-én terjesztette elő keresetét az elsőfokú földhivatali határozat bírósági felülvizsgálata, a tulajdonjogot bejegyző határozat érvénytelenségének megállapítása és az eredeti állapot helyreállítása iránt, kártérítési igényként 5 466 400 forint elmaradt haszon és 8 000 000 kár és kamatai megtérítését kérte. Az elsőfokú bíróság a felperes polgári jogi igénye körében előterjesztett keresetlevelét "áttette" a Fővárosi Bíróság Polgári Kollégiumához, majd a felperesnek az elsőfokú közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálata iránti keresetét a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (Pp.) 332/A. § b) pontjára hivatkozással, idézés kibocsátása nélkül elutasította rámutatva arra, hogy a jogorvoslati jog kimerítésének hiányában a határozat bírósági felülvizsgálata kizárt.
A felperes fellebbezése folytán eljárt Fővárosi Ítélőtábla végzésében az elsőfokú bíróság végzését helybenhagyta. Megállapította, hogy a tulajdonjogot bejegyző elsőfokú földhivatali határozattal szemben jogorvoslattal sem az érintettek, sem a tulajdonostársak (így felperes) sem élt, ennek hiányában a bírósági felülvizsgálatra nincs törvényi lehetőség, függetlenül attól, hogy a határozat közlésének elmaradása a hatóság mulasztásának eredménye. Hivatkozott az ingatlan-nyilvántartásról szóló 1997. évi CXLI. törvény (Inytv.) 55. § (2) bekezdésére és rámutatott arra, hogy az ügyben másodfokú határozat meghozatalára már nincs mód. Utalt arra is, hogy a felperes polgárjogi úton orvosolhatja a jogsérelmét.
A jogerős végzés ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős végzés hatályban tartását kérte, figyelemmel arra, hogy az elsőfokú határozat ellen bírósági felülvizsgálatnak nem volt helye és az Inytv. 55. § (2) bekezdése szerinti határidő elmulasztása miatt az elsőfokú határozat elleni fellebbezés elbírálására sem volt mód, így a felperes alaptalanul hiányolta a keresetlevele áttételét.
A felülvizsgálati kérelem - az alábbiak szerint - alapos.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati eljárásban a bíróság eljárásának és döntésének jogszerűségét vizsgálja, a közigazgatási eljárás és határozat törvényességét azonban nem, ezért a Legfelsőbb Bíróság a felperes felülvizsgálati kérelmének azon részével, mely az alperesi eljárás és határozat törvényességét vitatta érdemben nem foglalkozott.
A másodfokú bíróság a törvény kizáró rendelkezése folytán nem vizsgálta a tulajdonjogot bejegyző elsőfokú közigazgatási határozattal kapcsolatos felperesi érdemi kifogásokat, mely okból - a bíróság érdemi döntése hiányában - e kérdés nem is képezhette a felülvizsgálat tárgyát, ezért az ezzel kapcsolatos érvek megválaszolását a Legfelsőbb Bíróság is mellőzte.
Azt helytállóan állapította meg a Fővárosi Ítélőtábla, hogy a felperes kérelmében egy elsőfokú földhivatali határozat bírósági felülvizsgálatát kérte anélkül, hogy a közigazgatási eljárás során jogorvoslat igénybevételére sor került volna, ezért a kérelem teljesítésére nem volt mód, mert a Pp. 332/A. § b) pontja szerint a bíróság a keresetlevelet a Pp. 130. § alkalmazása során elutasítja, ha a felperes anélkül indít pert a közigazgatási határozat felülvizsgálata iránt, hogy a közigazgatási eljárásban bármely fél a jogorvoslati jogát kimerítette volna. A Pp. 332/A. § rendelkezése összhangban áll a Ket. 98. § (1) és 109. § (1) bekezdésével, melyek szerint az ügyfél az elsőfokú határozat ellen fellebbezhet és csak a jogerős - földhivatali ügyekben másodfokú - közigazgatási határozat ellen van helye bírósági felülvizsgálatnak.
Figyelmen kívül hagyta azonban a másodfokú bíróság azt, hogy a Pp. 324. § (1) bekezdése szerint a közigazgatási perben is alkalmazandók a Pp. I-XIV. fejezetének rendelkezései a XX. fejezetben foglalt eltérésekkel. Ez okból a tárgyalás előkészítése során a közigazgatási perben is alkalmazandó a Pp. 129. § (1) bekezdése, mely kimondja, hogy ha a keresetlevélből kitűnik, hogy az ügy más bíróság, vagy más hatóság hatáskörébe tartozik,… az elnök elrendeli a keresetlevélnek ehhez a bírósághoz (hatósághoz) való áttételét.
A másodfokú bíróság előtt egyértelmű volt, hogy a felperes kereseti kérelme tartalmában és lényegében, elnevezésétől függetlenül egy - az elsőfokú határozat elleni - jogorvoslati kérelem (tartalma szerint fellebbezés), melynek elbírálására nincs hatásköre, ugyanakkor a Pp. 332/A. §-a alapján a határozat bírósági felülvizsgálatának sincs meg a törvényi feltétele. A bíróság a keresetlevél alapján történő intézkedés körében kizárólag a kereset érdemi tárgyalásának előfeltételeit vizsgálhatja, ennek hiányában arról nem dönthet, hogy a közigazgatási hatósági eljárásban a felperesnek van-e lehetősége jogorvoslati jogának gyakorlására, és ez okból az áttétel iránti intézkedést sem mellőzheti. E ténynek a vizsgálatára a bíróságok nem jogosultak. Egy jogorvoslati kérelem nem megfelelő fórumon való előterjesztése esetén a Pp. 129. § (1) bekezdésének rendelkezése szerint el kell rendelni a keresetlevél áttételét az elsőfokú hatósághoz a Ket. 112. § (3) bekezdés szerinti eljárás lefolytatása érdekében. A jogorvoslati határidő megtartottsága, és a fellebbezés érdemi elbírálhatósága kérdésében - a felterjesztést követően - csak a másodfokú hatóság dönthet. (Legf. Bír. Kfv. II. 37.473/2010., KGD 2011/110.)
A perindítási jogosultság és a kereshetőségi jog a jogirodalomban sem egyértelmű fogalmi tisztázatlansága a gyakorlatban is gondot okoz. Gáspárdy László szerint: "a kereseti jog olyan alanyi közjog, amely lehetőséget teremt a perbeli jogképességgel (Pp. 48. §) rendelkezőknek, hogy keresetlevelükkel a bírósághoz forduljanak, s peres ügyükben ítélet meghozataláig juthassanak el. (…) A kereseti jogtól eltérően a kereshetőségi jog a pernyertességhez való jogot jelenti."
A bírósághoz fordulás alkotmányos jogát fejezi ki tehát a kereseti jog, amelynek hiányát a perbeli jogképesség hiánya alapozza meg. Ez a közigazgatási perben azt jelenti, hogy a fél jogosult fellépni az alperessel szemben. Ezt a helyzetet általában az anyagi jogszabályok határozzák meg.
Nincs gond természetesen, ha a jogszabály a pert megindítani jogosult személyét pontosan meghatározza (pl. a törvényes képviselő, a hozzá tartozó, az ügyész), ebben az esetben a g) pont aggály nélkül alkalmazható. Ha azonban a jogszabály a "feljogosítást" bizonyos körülmények megvalósításához köti: megítélés dolga, hogy ezt eljárásjogi feljogosításnak tekintjük-e [és a Pp. 130. § (1) bek. g) pontját alkalmazzuk] vagy az anyagi jog által meghatározott kereshetőségi jognak.
A Legfelsőbb Bíróság jogegységi tanácsa az 1/2010. KPJEa> határozatban döntött a Pp. 132. §-ának értelmezéséről. E kérdésben ugyanis - a jogegységi határozat szerint "a bírói gyakorlatban a Pp. 132. §-ának értelmezése és alkalmazása során két álláspont alakult ki. A bíróságok egy része a Pp. 132. §-a alapján az elutasított keresetlevél benyújtásához fűződő joghatály fennmaradását csak azokban az esetekben tartja megállapíthatónak, ha a felperes által újból benyújtott keresetlevél - függetlenül a Pp. 130. § (1) bekezdésében szabályozott elutasítás okától - önállóan, és hiánytalanul megfelel a keresetlevéllel szemben támasztott feltételeknek. A Pp. 132. § (1) bekezdése ugyanis nem a hiánypótlás eszköze, így lényegtelen az, hogy a keresetlevélnek milyen természetű a hiánya.
A másik bírói felfogás szerint a Pp. 2. § (1) bekezdésében előírt tisztességes eljárás elvével olyan eljárás egyeztethető össze, amelynek során a perrendi szabályokat a bíróság maga is rendeltetésszerűen alkalmazza. A rendeltetésszerű joggyakorlattal nem egyeztethető össze az olyan jogértelmezés, amely nem segíti hozzá a jogkeresőt jogvitás ügye időszerű és költségtakarékos megoldásához. (…) A tisztességes bírósági eljáráshoz való jogot sérti, és a rendeltetésszerű joggyakorlattal nem egyeztethető össze az olyan jogértelmezés, amely nem a jogvitás ügy ésszerű időn belüli és költségtakarékos megoldását részesíti előnyben. Nem segíti hozzá a jogkeresőt a törvényes jogai érvényesítéséhez az, ha pl.: az illetékhiány miatt elutasított keresetlevelét a jogi hatályok fenntartása érdekében ismételten az előírt példányszámban és az összes mellékletével együtt kellene benyújtania, vagy a meghatalmazás csatolásának elmulasztása miatt a bírósági eljárás illetékét harminc napon belül ismételten le kellene rónia. A per tisztességes lefolytatásához az is hozzátartozik, hogy felperesnek a kérelmére indult eljárásban a peranyag-szolgáltatási kötelezettségét az idő- és költségtakarékos pervitel követelményével összhangban kell teljesítenie.
A Pp. 132. § (1) bekezdése tehát az alaki és/vagy tartalmi hiányosságban szenvedő keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasítása esetén, a beadás jogi hatályainak a fennmaradása érdekében a hiányok pótlásával történő újbóli szabályszerű előterjesztésre további 30 napot biztosít. A keresetlevélnek a Pp. 93. §-ában előírt alaki, továbbá a Pp. 121. §-ában felsorolt tartalmi kellékeinek a hiánya miatti elutasítása esetén a Pp. 132. § (1) bekezdésének az alkalmazhatóságához a keresetlevelet újra szabályszerűen be kell nyújtani. Ez történhet a keresetlevél ismételt teljes körű benyújtásával, de oly módon is, hogy a tartalmi hiányosságokat a fél az újabb beadványban küszöböli ki. A nem csatolt melléklet (meghatalmazás), vagy a le nem rótt illeték pótolható önmagában is az eredetileg benyújtott keresetlevéllel és melléklettekkel való együttes értékelhetőség miatt - tartalmazza a döntés indokolása.

A per megszüntetése a fél megszüntetése esetén

A közigazgatási perben is alkalmazni kell a Pp. 157. §-át a per megszüntetéséről. Ennek alkalmazására legtöbbször azért kerül sor, mert a keresetlevelet már a 130. § (1) bekezdése a)-u) pontja alapján idézés kibocsátása nélkül el kellett volna utasítani. A 157. § g) pontja szerint a pert akkor is meg kell szüntetni a fél halála vagy megszüntetése esetén, ha a jogviszony természete a jogutódlást kizárja. Közigazgatási perben ez a rendelkezés értelmezésre szorul.
A Ket. 16. §-a rendelkezik arról, hogy a hatósági eljárásban a kieső ügyfél helyébe mely esetekben lép jogutóda. A jogutód megegyezik a polgári jog szerinti jogutóddal, kivéve, ha ezt az ügy személyes jellege vagy a kötelezettség kizárja, vagy jogszabály másként rendelkezik (Ket. 16. §). A hivatalból indított eljárás esetén a bírósági eljárásban is ezt a rendelkezést kell alkalmazni: ha a jogutódlás kizárt a pert meg kell szüntetni.
Nincs rendelkezés azonban arra az esetre, hogy mi a teendő a hatóság megszüntetése esetén. Ha a megszüntető jogszabály a jogutód hatóságot megjelöli, vagy a hatáskör gyakorlása más hatóságot jelöl ki, ezt a közigazgatási szervet kell a perbe bevonni. Ez meglehetősen gyakori eset. Előfordulhat azonban, hogy az alperest úgy szüntették meg, hogy a jogutódlást a jogszabály kifejezetten kizárta, vagy a jogutódlásról nem rendelkezett. Ebben az esetben a Pp. 157. § g) pontja alapján a pert meg kell szüntetni.
A 2006. évi XCVII. törvény 31. §-ának (1) és (2) bekezdése szerint a Magyar Orvosi Kamara, a Magyar Gyógyszerész Kamara, a Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamara (a továbbiakban együtt: Kamara) etikai, etikai-fegyelmi bizottsága a 2007. január 31-én folyamatban lévő etikai eljárást annak további folytatása nélkül 2007. február 28-ig megszünteti.
A 2006. évi XCVII. törvény 32. § (3) bekezdése akként rendelkezik, hogy a Kamara 2007. június 1. napjáig - soron kívüli kamarai választások során - alakuló országos küldöttközgyűlést választ, amelynek megbízatása az alakuló küldöttközgyűlés által elfogadott alapszabály szerinti időtartamig szól. 2007. április 1. napján - az országos elnökség kivételével - a 2007. március 31-én hivatalban lévő kamarai szervek, illetőleg tisztségviselők megbízatása megszűnik.
A 2006. évi XCVII. törvény 34. § (1) bekezdésének b) pontja 2007. április 1. napjával hatályon kívül helyezte a Magyar Orvosi Kamaráról szóló 1994. évi XXVIII. törvény rendelkezéseit, azonban nem állapított meg jogutódlást a korábbi, valamint az új önkéntes alapon működő Magyar Orvosi Kamara vonatkozásában. A 2006. évi XCVII. törvény 31. §-ának (2) bekezdése pedig csak azon etikai eljárások tekintetében rendeli el az iratok megküldését az egészségügyi államigazgatási szerv részére további intézkedések megtétele céljából, melyeket a gyógyszerészi foglalkozás szakmai szabályainak megszegésével összefüggésben indítottak. Jelen ügyben hozott etikai határozat tárgya azonban nem szakmai szabályszegés, ezért megállapítható, hogy az alperes jogutód nélkül megszűnt, és a jelen ügy tárgyát képező eljárás nem került át egyetlen más szerv hatáskörébe sem.
Abban az esetben, ha a bíróság a pert a Pp. 157. §-a értelmében megszünteti, akkor az elsőfokú bíróság ítéletét végzésében teljes egészében hatályon kívül kell helyeznie, ezért a Legfelsőbb Bíróság végzésének rendelkező részében foglaltak szerint határozott. [Pp. 251. § (1) bekezdése]. (Legf. Bír. Kfv. III. 37.067/2007., KGD 2007/398.)

A tárgyalás kitűzése

[a Pp. 332/B. §-ához]

A törvény a keresetlevél benyújtásától az első tárgyalás megtartásáig nyitva álló határidőt az általános szabályokban megállapított négy hónap helyett a közigazgatási perekben 60 napra csökkenti. A határidőt az iratoknak a bírósághoz való érkezésétől kell számítani, azonban a hiánypótlás ideje a 60 napba nem számít bele. A törvény nem vonatkozik arra az esetre, ha előzetes bizonyítás elrendelésére került sor. Ekkor ugyanis épp a per első tárgyalási napon történő elbírálása érdekében történik eljárási cselekmény, s a per ésszerű időn belül történő elbírálása az előzetes bizonyítással biztosított.
Eltérő szabály érvényes a soronkívüli ügyekben [Pp. 333. § (3) bekezdés]. A perjog általános szabályai alkalmazandók a keresetlevél megvizsgálása [124. § (1) bekezdés], a tárgyalás kitűzése [125. § (1) bekezdés] és a tárgyalási időköz [125. § (2) bekezdés] esetén. A folytatólagos tárgyalás és az első tárgyalás közötti időtartamra a hatvannapos szabály kiterjeszthető, tehát a 142. § (2) bekezdése közigazgatási perben kizárható. A hatvannapos határidő az iratoknak a bírósághoz való megérkezése másnapjától számolandó. Előzetes bizonyításra (207-211. §) azonban közigazgatási perben is sor kerülhet. Az erre fordított időtartam (az elrendelő végzés kihirdetésétől, illetve kézbesítésétől az előzetes bizonyítási eljárás befejezéséig terjedő idő) - bárhová ékelődjék is be a perbe - számításon kívül marad. Ugyanez a helyzet akkor is, ha a keresetlevelet a bíróság hiánypótlásra (124. §) adta vissza: az elrendeléstől a hiány(ok) pótlásáig eltelt időt figyelmen kívül kell hagyni.
A tárgyalás kitűzése alkalmával be kell-e várni a végrehajtás felfüggesztésének elrendelése iránti kérelmet elutasító bírósági végzés jogerejét?
A bírói gyakorlat szerint az eljárás folyamán hozott végzés elleni fellebbezés esetén a tárgyalás kitűzéséhez, annak megtartásához és a kereset érdemi elbírálásához szükséges iratok az elsőfokú bíróságnál maradnak. A Pp. nem ad felmentést a végrehajtás felfüggesztése tárgyában meghozott végzés jogerőre emelkedéséig a tárgyalás kitűzése és annak megtartása alól.
Közigazgatási perben is fontos érdek fűződik az ügyek gyors befejezéséhez. A bírói gyakorlat szigorúan értelmezi a tárgyalás elhalasztására irányadó rendelkezéseket. Ezért az ismételt halasztási kérelem figyelmen kívül hagyásával megtartott tárgyaláson meghozott jogerős ítélet nem törvénysértő.
Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét elutasította. Megállapította a hulladékgazdálkodásról szóló 2000. évi XLIII. törvény (a továbbiakban: Hgt.) 3. § p) pontja alapján, hogy a felperes azzal, hogy alvállalkozási szerződés alapján a 3577 hrsz.-ú ingatlanon meglévő ipari épületek betonanyagú alapépítményei elbontása során - a bontás helyszínére kitelepülve - végezte el a betonalapú alépítmények kitermelését és a bontás során keletkezett beton- és vasbetontörmelék aprítását, osztályozását, ténylegesen a hulladék fizikai tulajdonságát megváltoztatta. Az engedély nélküli hulladékkezelési tevékenység folytatása miatt a Hgt. 49. § (1) bekezdés b) pontja alapján hulladékgazdálkodási bírság kiszabását törvényesnek minősítve megállapította azt is, hogy nem volt mellőzhető a bírság a hulladékgazdálkodási bírság mértékéről, valamint kiszabásának és megállapításának módjáról szóló 271/2001. (XII. 21.) Korm.rendelet 4. § (2) bekezdése alapján, mert a felperesi mulasztás nem csekély jelentőségű, mivel nagy mennyiségű hulladék (4392 tonna) vonatkozásában valósult meg.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet és kérte a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság új eljárásra kötelezését. Hivatkozott arra, hogy a bíróság az eljárási szabályokat sértve és érdemi tárgyalás nélkül hozta meg ítéletét, mivel kétszer az alperessel közösen előterjesztett kérelemére a tárgyalást elhalasztotta, ugyanakkor a 2010. december 2. napjára kitűzött tárgyalás előtt egy nappal, az időjárási és útviszonyokra, illetve a jelentős távolságra hivatkozással előterjesztett és ténylegesen a tárgyalás ismételt elhalasztását célzó kérelmét nem vette figyelembe. Álláspontja szerint azzal, hogy az elsőfokú bíróság az ügyben tárgyalást nem tartott, és bizonyítási eljárást nem folytatta le, a tényállást nem tárta fel és kellőképpen a bizonyítékokat sem értékelte, megsértette a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 339/B. §-át. Állította, hogy a Hgt. rendelkezéseire vonatkozó ítéleti hivatkozás nem pótolhatja az elmulasztott bizonyítási eljárás eredményének értékelését.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályban tartását kérte.
A Legfelsőbb Bíróság szerint a Pp. 2. § (1) bekezdése alapján a bíróság feladata, hogy a feleknek a perek tisztességes lefolytatásához és ésszerű időn belül való befejezéséhez való jogát érvényesítse, továbbá a Pp. 8. § (1) bekezdése alapján a bíróság köteles gondoskodni arról is, hogy a felek a perbeli jogaikat rendeltetésszerűen gyakorolják, és perbeli kötelezettségeiknek eleget tegyenek.
Az elsőfokú bíróság eljárása jogszerű volt és egyúttal érvényre juttatta azt az elvárást is, hogy a per lezárására mihamarabb sor kerüljön. Első alkalommal 2010. október 21. napjára tűzött ki tárgyalást az elsőfokú bíróság a felek közös és a tárgyalási időpont előtt több mint 8 nappal előterjesztett kérelmére, a Pp. 151. § (1) bekezdése rendelkezését betartva halasztotta el. Ezt követően a peres felek 2010. október 12-én ismételten közös kérelmet terjesztettek elő a 2010. november 4. napjára kitűzött tárgyalás elhalasztása iránt, mely kérelmet az elsőfokú bíróság ismételten és méltányosan elfogadott. Megjegyzi a Legfelsőbb Bíróság, hogy mindkét esetben elmaradt annak kétséget kizáró igazolása, hogy a peres felek képviselői a tárgyaláson való megjelenésben ténylegesen és alapos indokkal akadályozottak voltak.
A 2010. december 2-ára kitűzött tárgyalás előtt egy nappal előterjesztett közös halasztási kérelem a bíróságot nem kötelezte a tárgyalás harmadszori elhalasztására a Pp. 151. § (1) bekezdése alapján, tekintettel arra, hogy ez a kérelem a kitűzött tárgyalási időpontot megelőző 8 napon belül érkezett, és nem is az első tárgyalás elhalasztását célozta. A bíróságnak a per ésszerű időn belül való befejezésére vonatkozó kötelezettsége miatt joga volt mérlegelnie a perben tanúsított magatartást és az eljárás egyéb körülményeit, így a sorozatos halasztási kérelmeket, a közigazgatási határozat végrehajtásának felfüggesztését, továbbá azt is, hogy a felperesnek érdekében áll - a jelentős összegű bírság megfizetésének halogatása miatt - a per elhúzása. E körülmények alapján és a tárgyalás elhalasztására vonatkozó jogszabályi kötelezettség hiányában a felperes alaptalanul állítja, hogy az elsőfokú bíróság eljárása jogszabályt sértett.
Az elsőfokú bíróság - a peres iratanyag tanúsága szerint és a felperesi állítással ellentétben - érdemi tárgyalást tartott, a 2010. december 2-i tárgyalásra a feleket szabályszerűen megidézte, ugyanakkor a tárgyalást a felek távollétében jogszerűen folytatta le, a tárgyalás menete pedig igazodott ahhoz, hogy a peres felek egyike sem jelent meg a kitűzött időpontban.
A fentiekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a jogerős ítélet nem jogsértő a felülvizsgálati kérelemben hivatkozott okokból, ezért azt a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Kfv. II. 37.060/2011., KGD 2012/9/179.)

[a Pp. 332/C. §-ához]

[a Pp. 333. §-ához]

A törvényhozó figyelmet fordít arra, hogy a közigazgatási perek intézése ne szenvedjen késedelmet. Ennek érdekében a tárgyalás kitűzésére határidőt szab, és a soron kívül tárgyalandó ügyeket is meghatározza.
A bírói gyakorlat feltehetően értelmezni fogja az első tárgyalás kitűzésének időpontjára vonatkozó rendelkezést, valószínűleg nem a szigorú értelmezést preferálva. A "hatvan napon belül megtartható legyen" bizonyára nem értelmezhető úgy, hogy a bíróságnak számolnia kell azzal, hogy pl. a felek idézése eredménytelen lesz, s a tárgyalás emiatt nem megtartható. Az ésszerű magyarázat az, hogy az első tárgyalást - az iratok érkezésétől számított - 60 napon belülre kell kitűzni, a Pp. 124. § szerinti intézkedéssel ez a határidő meghosszabbodik.
A közigazgatási perek különleges eljárási szabályai folytán önmagában a keresetlevélnek az alperes által történő kézhezvételéhez nem fűződik a perindítás hatálya. Következésképpen mindaddig sor kerülhet a keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasítására, amíg az alperes a keresetlevélnek a bíróság általi kézbesítése folytán arról nem értesül, hogy a bíróság a perindításnak nem észlelte az akadályát.
A közigazgatási perekre vonatkozó különös pergátló akadályok későbbi észlelése esetén sincs azonban annak akadálya, hogy a bíróság a per megszüntetéséről határozzon.

Keresetváltoztatás

[a Pp. 335/A. §-ához]

A törvény lehetőséget ad a felperes keresetének megváltoztatására, azonban erre legkésőbb az első tárgyaláson kerülhet erre sor. A keresetváltoztatás korlátja, hogy a közigazgatási határozatnak azon részeire - amit a kereset eredetileg nem támadott - csak a perindításra nyitva álló határidőben lehet a keresetet kiterjeszteni. Ez a rendelkezés a határozat elkülöníthető részeire vonatkozik, nem kizárt a kereset felemelése vagy leszállítása, illetőleg a járulékos követelésekre történő kiterjesztése.
A bírói gyakorlatban korábban kérdésként merült fel, hogy korlátot szab-e a keresetváltoztatásnak a 30 napos perindítási határidő. Az Áe. 72. §-a, majd jelenleg a Ket. 109. § (1) bekezdése szerint ugyanis a közigazgatási határozat közlésétől számított 30 napon belül lehet kérni a határozat bírósági felülvizsgálatát. Ez kétségtelenül korlátot jelent. Találkozhatunk a bírói gyakorlatban e korlát szigorú értelmezésével, nevezetesen, hogy a felperes a 30 napos határidő lejárta után - a keresetlevélben megjelölt jogszabálysértésen túl - a határozat újabb jogszabálysértésére nem hivatkozhat (Legf. Bír. Kfv. I. 28.423/1996., KGD 1997/278.)
A bírói gyakorlatban végül is az az álláspont alakult ki, hogy a felperes a keresetlevélben a közigazgatási határozat (határozati rendelkezés, vagy rész) meghatározott irányú felülvizsgálatát kéri; e meghatározott irányú kereseti kérelmen belül újabb jogszabálysértés, illetőleg olyan eljárási kifogás is előterjeszthető, amelyet a bíróságnak vizsgálnia kell. Ha azonban a közigazgatási határozat több, egymástól elkülöníthető rendelkezést is tartalmaz, a 30 napon belül keresettel nem támadott rendelkezésekre a későbbiek során a kereset nem terjeszthető ki. Ez tehát a keresetváltoztatás korlátja a közigazgatási perben, s ezt az értelmezést most már a törvény szövege is megerősíti.
Eseti döntésben a bíróság - álláspontom szerint helyesen - a kereset kiterjesztésére lehetőséget látott abban az esetben is, amelyben a felperes eredetileg csak a kötelezés jogalapját támadta, később keresetet az összegszerűségre is kiterjesztette.

A perek egyesítése

[a Pp. 335/B. §-ához]

A perek egyesítéséről a Pp. 149. §-a rendelkezik. Általános szabály szerint a bíróság - együttes tárgyalás és eldöntés végett - elrendelheti az előtte folyamatban lévő perek egyesítését, feltéve, ha a perek tárgya egymással összefügg. Az egyesítést elrendelő végzés ellen fellebbezésnek nincs helye, kivéve, ha a felek az egyesítést közösen kérték, és ezt a kérelmet utasította el a bíróság.
A Pp. 335/B. § ezt a rendelkezést ülteti át a közigazgatási perek rendelkezései közé, azzal, hogy lehetővé teszi az azonos hatáskörű, bíróságok előtti perek egyesítését. A Pp. 335/B. § szó szerint átveszi a Pp. 149. § (3) bekezdésében írt rendelkezést: ha az egyesítést több, azonos hatáskörű bíróság is elrendelte, a továbbiakban az jár el, amely az egyesítésről korábban határozott. A 149. § (3) bekezdés gyakorlata azonban a kérdésre nem ad megnyugtató választ. Így nem egyértelmű, hogy a különböző bíróságok előtt folyamatban lévő ügyekről a bíróság miként szerezhet tudomást, meddig lehet az ügyek egyesítéséről rendelkezni, s egyáltalán áttételről (Pp. 129. §) kell-e határozni.
A Pp. 335/B. § szerinti egyesítésre is vonatkozik az a szabály, hogy azoknak az ügyeknek az egyesítéséről lehet szó, amelynek tárgya egymással összefügg, továbbá a felek közösen előterjesztett kérelmére is sor kerülhet az egyesítésre [Pp. 149. § (4) bek.].
Akaratlanul is tartalmaz egy ésszerű magot az új rendelkezés. Alapja lehet - a nemzetközi joggyakorlatban bevált - "próbaper"-nek. Nevezetesen, ha a bíróságokra nagy számban érkeznek olyan perek, amelyet valamilyen újszerű jogalkalmazási kérdést vetnek fel, s a bíróság bevárja, hogy egy másik bíró által hozott ítélet jogerőre emelkedjék, s lehetőleg megvárja a Kúriát is. A többi perben a bíró nem tűz ki tárgyalást - kivár. A perek egyesítése lehetőséget adhatna arra, hogy a perek egy bíró kezében összpontosuljanak, s együtt döntsön valamennyi ügyben. Ennek azonban meg kell teremteni az ügyviteli szabályait.
Ha a hatóság két olyan ügyben hoz határozatot, amelyek egymással szorosan összefüggnek és a bíróság - a határozatok felülvizsgálatára vonatkozó - pereket nem egyesítette, be kell várnia a meghatározó jelentőségű ügy jogerős befejezését. Így, ha az adóhiány előírására és az adóbírság kiszabására nem egy határozatban kerül sor, akkor az adóbírság tárgyában a bíróság csak az adóhiányt előíró másodfokú adóhatósági határozat bírósági felülvizsgálata után hozhat döntést.
Az önkormányzati adóhatóság a felperesnél 2004-2008. évekre bevallások utólagos vizsgálatára irányuló ellenőrzést végzett. A revízió eredményeként hozott 175-11/2010. határozatban a felperes terhére 1 795 600 Ft helyi iparűzési adókülönbözetet állapított meg, amelyből 1 708 500 Ft-ot adóhiánynak minősített, 854 250 Ft adóbírságot szabott ki és 537 069 Ft késedelmi pótlékot számított fel.
A felperes fellebbezése alapján eljárt alperesi jogelőd a 2010. augusztus 18. napján kelt határozatában a határozat adóbírságot megállapító részét megsemmisítette és e körben az önkormányzati adóhatóságot új eljárás lefolytatására utasította (I. pont), az elsőfokú határozatnak a 2007-2008. évekre adókülönbözetet, adóhiányt megállapító részét eltérő indokolással helybenhagyta (II. pont), egyebekben az első fokú határozatot helybenhagyta (III. pont).
Az elsőfokú önkormányzati adóhatóság az új eljárás eredményeként hozott határozatában kötelezte a felperest az adóhiánynak minősülő adókülönbözet után 854 000 Ft adóbírság megfizetésére.
A felperes által e határozat ellen előterjesztett fellebbezés alapján eljárt alperesi jogelőd a 2010. december 21. napján kelt határozatában az elsőfokú határozatot helybenhagyta.
A felperes mindkét másodfokú jogerős adóhatósági határozat kapcsán bírósági felülvizsgálatot kezdeményezett, a felperes keresetleveleit, amelyek egyikéhez igazolási kérelem is benyújtásra került, az alperes továbbította a bíróságra mindkét keresetlevélre tett nyilatkozatával együtt.
Az elsőfokú bíróság ítéletében a felperes keresetét alaposnak találta és a határozatot hatályon kívül helyezte, és a másodfokú adóhatóságot új eljárásra kötelezte. Ítéletének indokolása szerint az alperesi jogelőd nem tett eleget a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) 2. § (3) bekezdésében, 50. § (1) bekezdésében, 72. § (1) bekezdésében foglalt tényállás tisztázási, bizonyítási és indokolási kötelezettségének, nem vizsgálta meg és nem is értékelte a felperes fellebbezésében előadott indokokat.
A jogerős ítélet ellen az alperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, kérte hatályon kívül helyezését, a felperes keresetének elutasítását, vagy a hatályon kívül helyezés mellett az elsőfokú bíróság utasítását új eljárásra, új határozat hozatalára. Érvelése szerint a jogerős ítélet nem felel meg az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény (a továbbiakban: Art.) 10. § (2) bekezdésében, 43. § (1) bekezdésében, 123. §-ában, 143. § (1) bekezdésében, 170. § (1) és (2) bekezdéseiben, 171. § (1) bekezdésében, a Ket. 50. § (1) bekezdésében, 72. § (1) bekezdés e) pont ea), eb), ec) alpontjaiban, és 128. § (5) bekezdésében foglaltaknak. Sérelmezte, hogy az elsőfokú bíróság ítéleti döntése nem terjedt ki az adóhiányt megállapító másodfokú adóhatósági határozatra. Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság az adóbírság kapcsán tévesen értékelte a felperes javára az adófizetési kötelezettség előírásához tartozó körülményeket. Hivatkozott arra is, hogy az adóbírság mértékének mérséklésére okot adó különös méltánylást érdemlő körülményt nem tárt fel, és a jogerős ítélettel hatályon kívül helyezett határozatát megalapozottan és jogszerűen hozta meg.
Az alperes másodlagos felülvizsgálati kérelme az alábbiak szerint alapos.
Az adóbírság az Art. VIII. fejezete értelmében - adóhiányhoz kapcsolódó - jogkövetkezmény, ezért az adóbírság jogszerűsége, illetve jogszerűtlensége tárgyában való döntéshozatalt meg kell előznie az adóhiány jogerős előírásának, illetve az adóhiány tárgyában hozott alperesi határozat bírósági felülvizsgálatának. Ha az adóhiány megállapítására és az adóbírság kiszabására nem egy határozatban kerül sor, akkor az adóbírság tárgyában hozott határozat bírósági felülvizsgálata során nincs törvényes lehetőség arra, hogy az adóhatóság vagy a bíróság az adóhiány jogalapját érintő kérdésekben, vagy az adóhiány előírása során elkövetett eljárási jogszabálysértések tekintetében vizsgálódjon, illetve döntsön. A bíróság mindig csak a konkrét keresettel támadott másodfokú jogerős adóhatósági határozat bírósági felülvizsgálatát végezheti el az Art. 143. § (1) bekezdése, a Pp. 339. § (1) bekezdése, (2) bekezdés g) pontja értelmében.
Az új eljárást az elsőfokú bíróságnak a Kúria végzésében kifejtett jogi álláspont figyelembevételével kell lefolytatnia, és addig nem hozhat a külön határozatban hozott adóbírság tárgyában érdemi döntést, amíg nem végezte el annak a másodfokú jogerős határozatnak a bírósági felülvizsgálatát, amelyben az adóhiány kiszabásra került. (Kúria, Kfv. V. 35 816/2011/7., KGD 2013/69.)
Ha az alperes másodfokú határozatát a keresetlevélben foglaltakra tekintettel saját hatáskörben eljárva módosítja, a két határozat jogszerűségi felülvizsgálata külön-külön nem, kizárólag egy (egyesített) per keretében végezhető el
Az Állami Népegészségügyi Tisztiorvosi Szolgálat Közép-magyarországi Regionális Intézet Gyógyszerügyi Igazgatási Osztálya a 2010. március 1. napján kelt határozatával engedélyezte a Budapest ... helyrajzi szám alatt M. Gy. elnevezéssel közforgalmú gyógyszertár létesítését és működését. A határozat rendelkező része szerint a gyógyszertár működtetése akkor kezdhető meg, ha a működési engedély jogosultja igazolja, hogy a gyógyszertár működésével összefüggésben okozott kár megtérítésére felelősségbiztosítással rendelkezik és a gyógyszertár kialakítása, berendezése, felszerelése és készlete megfelel a jogszabályi feltételeknek, a gyógyszertár helyiségei közforgalmú gyógyszertárként rendeltetésszerűen használhatóak. Rendelkezett arról is a határozat, hogy a közforgalmú gyógyszertár működését ezen engedély jogerőre emelkedésétől számított egy éven belül meg kell kezdeni és a működés megkezdését az engedélyező hatóságnak be kell jelenteni. Szabályozta a döntés a közforgalmú gyógyszertár szolgálati rendjét, az ügyeleti szolgálat teljesítésére vonatkozó kötelezettséget, a forgalmazási rendet is. A határozat fellebbezés hiányában jogerőre emelkedett.
A 2012. január 25. napján készült ellenőrzési jegyzőkönyv szerint az ellenőrzés időpontjában a gyógyszertárnak szolgálati rendje szerint nyitva kellett volna lennie, de a megadott cím alatti épületben semmilyen kialakított működő gyógyszertárat a hatóság nem talált. A 2012. január 26. napján kelt határozatával az ÁNTSZ Országos Tisztifőorvosi Hivatal a M. Gy. elnevezésű közforgalmú gyógyszertár létesítésére és működtetésére jogosító engedélyt visszavonta - hivatkozással a helyszíni ellenőrzés megállapításaira, valamint a biztonságos és gazdaságos gyógyszer- és gyógyászati segédeszköz-ellátás, valamint a gyógyszerforgalmazás általános szabályairól szóló 2006. évi XCVIII. törvény (a továbbiakban: Gyftv.) határozat meghozatalakor hatályos 54. § (1) bekezdés b) pontjára.
A felperes fellebbezett a határozat ellen, amelynek elbírálása során az alperes a 2012. május 10. napján kelt határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta.
A felperes keresetében az alperes határozatának felülvizsgálatát és hatályon kívül helyezését kérte.
A keresetben foglaltak alapján az alperes a 2012. június 28-án kelt határozatával az indokolás vonatkozásában úgy módosította határozatát, hogy a 6. oldalról a jogalkotásról szóló 2010. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: Jat.) 15. § (1) bekezdésének beidézett szövegét, valamint a határozat 7. oldaláról a Jat. 15. § (1) bekezdése kezdetű bekezdést teljes egészében törölni rendelte, egyebekben a 8. alszámú határozat módosítással nem érintett részei tekintetében hatályában fenntartotta döntését. A törölt részt a 7. oldal utolsó bekezdése volt. A határozat módosítására a keresetlevél ismeretében került sor, mert a hatóság megállapította, hogy a 8. alszámú másodfokú határozat Jat.-ra vonatkozó rendelkezéseinek feltüntetése és abból a határozat 7. oldalán levont következtetés jogszabálysértő, hisz a Jat. 33. §-a egyértelműen előírja, hogy a III. fejezetét a hatályba lépését követően kihirdetett jogszabályok tekintetében kell alkalmazni, a Gyftv. rendelkezéseinek kihirdetése azonban megelőzi a Jat. hatályba lépésének idejét, tehát jelen ügyben nem azok alkalmazhatók. A hatóság a Ket. 114. §-ában biztosított jogkörében eljárva állapította meg, hogy a bíróság által el nem bírált döntése jogszabályt sért, ezért módosította azt az indokolás tekintetében.
A felperes az alperes 10. alszámú döntése ellen is keresettel élt, kérte annak hatályon kívül helyezését, a 8. alszámú határozat elleni keresetében a Ket. megsértésére vonatkozóan kifejtett álláspontjának fenntartása mellett előadta, hogy a Jat.-ra való hivatkozás törlésével a működési engedélyt visszavonó határozat alapvető jogszabályi indokolása dőlt meg.
Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét alaptalannak értékelte és elutasította azt. Ítéletének indokolásában azt rögzítette, hogy a jelen per tárgya kizárólag a 10471-10/2012/ELN. számú határozat felülvizsgálata, amely felülvizsgálata során nem hagyhatta figyelmen kívül a bíróság azt a tényt, hogy az ügy érdemében az alperes a 8. alszámú határozatával rendelkezett, melynek érdemi rendelkezését a jelen per tárgyát képező módosító határozat nem érinti és annak felülvizsgálatát egy másik perben végezte el.
Hivatkozott az elsőfokú bíróság a Jat. 15. § (1), (2) bekezdésére, a Ket. 114. § (1), (2) bekezdésére, és aggálymentesen megállapította, hogy a módosítás a Ket. rendelkezéseinek megfelelt, annak jogszabályi akadálya nem volt. Nem osztotta azt a felperesi álláspontot, mely szerint a Jat.-ra való hivatkozás törlésével a működési engedélyt visszavonó határozat alapvető jogszabályi indokolása dőlt meg.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, amelyben annak hatályon kívül helyezését kérte, a keresetében foglaltak fenntartotta. Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság tévesen alkalmazta a Ket. 114. § (2) bekezdésének utolsó fordulatát. Hivatkozott a Kúria 19/2012. számú közigazgatási elvi határozatára, amely kimondta, hogy a határozat visszavonására indított, a közigazgatási döntés hivatalból lefolytatható felülvizsgálata az alapeljárással egy egységet képez, a másodfokú határozat rendelkezését és jogerejét érintő döntés ezért nem minősül külön eljárásnak.
A jogerős ítélet érdemi felülbírálatra alkalmatlan.
A Kúria a perben rendelkezésre állt iratok alapján megállapította, hogy a felperes a jelen pert indító keresetében az alperes elnökének határozata felülvizsgálatát és hatályon kívül helyezését kérte, ugyanakkor kérte a határozat ellen benyújtott keresetével történő egyesítést is. A keresettel támadott 10. alszámú határozat egy módosító határozat volt, amely az alperes határozatát módosította. A 10. alszámú határozat önmagában nem áll meg, kizárólag a módosítás tekintetében rendelkezik, erre vonatkozóan tartalmaz jogszabályi indokolást is. Ennek felülvizsgálata iránt az alaphatározat - a 8. alszámú határozat-jogszerűségi vizsgálata nélkül nem kerülhet sor, a kettő egymással szorosan összefügg, egy egységet alkot.
Az elsőfokú bíróságnak az 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 149. § (2) bekezdése alkalmazásával a két pert egyesítenie kellett volna ahhoz, hogy a keresetek érdemben elbírálhatóak legyenek és megalapozott, jogszerű döntés legyen hozható az ügyben. Ennek elmulasztásával az elsőfokú bíróság olyan súlyos, az ügy érdemi elbírálására lényeges kihatással bíró eljárási jogszabálysértést követett el, amely a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését kellett, hogy eredményezze a Pp. 275. § (3) bekezdése értelmében.
A megismételt eljárás során az elsőfokú bíróságnak a perek egyesítése után lehet döntést hoznia a módosított határozat jogszerűségének tárgyában. (Kúria Kfv. III. 37.365/2013., BH 2014.164.)

A közigazgatási per korlátai

[a Pp. 335-336. §-ához]

A korábbi szabályozás szerint közigazgatási perben szünetelésnek sem volt helye, ez a korlátozás ma már nem létezik. (Lásd a Pp. 324/B. §-át).

Keresetváltoztatás

[a Pp. 335/A. §-ához]

A törvény lehetőséget ad a felperes keresetének megváltoztatására, azonban legkésőbb az első tárgyaláson kerülhet erre sor. A keresetváltoztatás korlátja, hogy a közigazgatási határozatnak azon részeire - amit a kereset eredetileg nem támadott - csak a perindításra nyitva álló határidőben lehet a keresetet kiterjeszteni. Ez a rendelkezés a határozat elkülöníthető részeire vonatkozik, nem kizárt a kereset felemelése vagy leszállítása, illetőleg a járulékos követelésekre történő kiterjesztése.
A bírói gyakorlatban korábban kérdésként merült fel, hogy korlátot szab-e a keresetváltoztatásnak a 30 napos perindítási határidő. Ez a bíróság számára kétségtelenül korlátot jelent. Találkozhatunk a bírói gyakorlatban e korlát szigorú értelmezésével, nevezetesen, hogy a felperes a 30 napos határidő lejárta után - a keresetlevelében megjelölt jogszabálysértésen túl - a határozat újabb jogszabálysértésére nem hivatkozhat (Legf. Bír. Kfv. I. 28.423/1996., KGD 1997.278.).
Kétségtelen, hogy a bíróságnak a keresetben előterjesztett jogszabálysértésről kell döntenie, a perrend azonban lehetővé teszi, hogy a felperes a keresetét az első tárgyaláson megváltoztassa, kiterjeszthesse azzal a megkötéssel, hogy keresetváltozása azon a körön belül marad, amit keresetlevelében eredetileg is megjelölt.
A felperes ugyanis a keresetlevélben a közigazgatási határozat (határozati rendelkezés vagy rész) meghatározott irányú felülvizsgálatát kéri. A meghatározott irányú kereseti kérelmen belül újabb jogszabálysértés, illetőleg olyan eljárási kifogás is előterjeszthető, amelyet a bíróságnak vizsgálnia kell. Ha azonban a közigazgatási határozat több, egymástól elkülöníthető rendelkezést is tartalmaz, a 30 napon belül keresettel nem támadott rendelkezésekre a későbbiek során a kereset nem terjeszthető ki. Ez tehát a keresetváltoztatás korlátja a közigazgatási perben, nem indokolt ennél szigorúbb értelmezést elfogadni.
A kereseti kérelemhez való kötöttség ilyen értelmű felfogását az is indokolja, hogy a bíróság nem felettes szerve a közigazgatási hatóságnak, tehát hivatalból nem vizsgálhatja annak eljárását. Törvényességi ellenőrző hatáskörét csak az ügyfél kérelme alapján gyakorolhatja, az ügyfél akarata nélkül erre nem kerülhet sor. Érdeke is fűződhet a felperesnek ahhoz, hogy csak az általa kifogásolt jogszabálysértés felülvizsgálata történjék meg, s más vonatkozásban a határozatot a bíróság ne érintse.
A jelen perben rendelkezésre állt adatokból egyértelműen megállapítható volt, hogy a hivatalbóli bizonyítás elrendelésének egyetlen törvényi feltétele sem állt fenn.
Mindehhez képest sem oka, sem jogszabályi lehetőség nem volt az elsőfokú bíróságnak arra, hogy a keresettel támadott határozatot a felperesi kereseti kérelmen túlterjeszkedően, teljeskörűen, vizsgálja és értékelje. Ezért a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275. § (2) bekezdése szerint lefolytatott eljárása eredményeként - amely arról rendelkezik, hogy a Legfelsőbb Bíróság a jogerős határozatot csak a felülvizsgálati kérelem és a csatlakozó felülvizsgálati kérelem keretei között vizsgálhatja felül - a felülvizsgálati kérelemben foglaltak szerint a jogerős ítélet indokolásából a szintterületi mutatószámok, a beépített szintterület m2-ben megadott méretére, a nyugati homlokzat méretére és a nyugati oldalkert méretére vonatkozó megállapításokat és értékeléseket mellőzi.
A jogerős ítélet érdemére vonatkozóan felülvizsgálati kérelem nem érkezett, azt az alperes beavatkozó sem támadta felülvizsgálati kérelemében, ezért - a fenti törvényi rendelkezésnek megfelelően - a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta.
A Kúria hangsúlyozza, hogy a közigazgatási perben olyan sajátos szabályok érvényesülnek, melyek a jogszerűségi felülvizsgálatból következnek, így nem lehet időbeli korlát nélkül új tényeket előadni, nem lehet a felperes által korábban meg sem említett tényekre, forrásra hivatkozni.
A Kúria megállapította, hogy a Pp. 335/A. §-ába ütközik az elsőfokú bíróság eljárása, ha olyan tényeket és ezekre vonatkozó bizonyítékokat bírál el, melyeket a felperes sem a közigazgatási eljárás során, sem a keresetlevelében, sem az első tárgyaláson nem említett.
[1] A felperesnél az adóhatóság 2008-2011. évekre vonatkozóan bevallások utólagos ellenőrzését végezte el. Ennek során vizsgálta, hogy a felperes vagyongyarapodásával és életvitelére fordított kiadásaival arányban áll-e az adómentes, a bevallott és bevallási kötelezettség alá nem eső, de megszerzett jövedelmének együttes összege, és ennek okán fennállnak-e az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény (a továbbiakban: Art.) 109. § (1) bekezdése szerinti becslés alkalmazásának feltételei. Rögzítette, hogy a felperes a vizsgált időszakot megelőzően benyújtott bevallásai alapján nem rendelkezett olyan nagyságrendű jövedelemmel, bevétellel, amely az általa hivatkozott, a vizsgált időszak kezdetén rendelkezésre álló készpénz megtakarítására lehetőséget biztosított volna, továbbá a 2004. november 12-én történt 15 millió Ft összegű kölcsön nyújtására, illetve 3 150 000 Ft készpénz-megtakarítás összegére forrásként szolgálhatott. A kölcsönadással összefüggésben nemzetközi megkeresést is végzett, mely vizsgálat eredménye azt igazolta, hogy a kölcsönadásra nem került sor, ebből következően annak visszaadása sem történhetett meg. A vizsgált időszakot megelőző évekre kapcsolódó vizsgálat is folyt a felperes vállalkozásánál a 2005-ben nyújtott 25 millió Ft tagikölcsön-befizetésre és annak egy összegben való visszafizetésére vonatkozóan. Miután a felperes e körben a vállalkozást érintő számláit selejtezésre hivatkozással nem tudta csatolni, így az általa bemutatott dokumentumok alapján az adóhatóság nem találta hitelt érdemlőnek a vállalkozásból történt kifizetést sem. Mindezek miatt a felperes terhére adóhiányt állapítottak meg, az adóhiány után adóbírság és késedelmi pótlék került felszámításra.
[2] A felperes keresetében vitatta az adóhatósági megállapításokat, utalt a külföldi adóhatóság megkeresésének szabálytalanságára, és a válasz megismerhetetlenségére. Az első tárgyalást követően hivatkozott arra, hogy 2007. március 9-én adásvételi előszerződést kötött egy sümegi ingatlanra, melynek során 20 millió Ft vételárelőleg került átadásra, melyet az ügylet meghiúsulása okán 2008. január 11-én fizettek vissza részére. Ennek figyelembevételét is kérte.
[3] Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét részben, az adásvételi előszerződés felbontása kapcsán visszafizetett 20 millió Ft vételárelőleg tekintetében alaposnak találta, és rögzítette, hogy ez a bevétel a kronológiai mérlegben nem került rögzítésre. Emiatt új eljárást rendelt el, ennek az összegnek a kronológiai mérlegben történő figyelembevételét írta elő. Minden egyéb más - a Németországban élő magánszemélynek adott kölcsön visszaadásából és a tagi kölcsön visszafizetéséből származó - összeg meglétét a bíróság sem találta bizonyítottnak, mivel azok 2008. január 1-jén felperes rendelkezésére állását a felperes nem tudta bizonyítani.
[4] A jogerős ítélet ellen az alperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, elsődlegesen a jogerős ítélet hatályon kívül helyezése és a felperes keresetének elutasítása, másodlagosan az első fokon eljárt bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára történő utasítása érdekében. Álláspontja szerint a bíróság ítélete a 2008. január 11-i 20 millió Ft bevétel vonatkozásában megalapozatlan, jogszabálysértő, önmagának ellentmondó. Egyrészről arra hivatkozott, hogy a felperes csak a 2014. szeptember 23-án tartott tárgyalást követően hivatkozott egy olyan tényre, mely sem a közigazgatási eljárás időtartama alatt, sem a felperes kereseti kérelmében, sem pedig az első tárgyaláson nem merült fel. Kifogásolta, hogy a bíróság a csatolt iratokat teljes mértékben hitelesnek fogadta el anélkül, hogy az ellenőrzési eljárás során erre az összegre a felperes hivatkozott volna, illetve a dokumentum hitelességét megvizsgálta volna. Kétségesnek tartotta az eladó külföldi letelepedési szándékára vonatkozó előadását, hiszen a Takarnet nyilvántartás adatai alapján az ingatlan mai napig is a tulajdonában áll. Ezenkívül a tanúk előadása a pénz megszámolására, illetve címletére vonatkozóan is ellenmondásos, ellentétes volt. Ha el is lehetett volna fogadni a szerződés tényleges létrejöttét, vizsgálni kellett volna, hogy a felperesnek honnan volt fedezete ekkora összegű vételárelőleg kifizetésére. Utalt a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 339/A. §-a azon előírására, mely szerint a bíróság a közigazgatási határozatot a meghozatalakor alkalmazandó jogszabályok és fennálló tények alapján vizsgálja felül, továbbá a bíróság eseti döntésére, mely kimondja, hogy kizárólag a peres eljárás során becsatolt bizonyíték értékelése céljából nem helyezhetők hatályon kívül az adóhatósági határozatok és erre új közigazgatási eljárás folytatása sem rendelhető el.
[5] A felperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérte.
[6] A felülvizsgálati kérelem az alábbiak szerint alapos.
[7] A Kúria elsőként leszögezte, hogy a Pp. XX. fejezetében szabályozott közigazgatási perben a bíróság a felülvizsgálni kért közigazgatási határozat jogszerűségéről dönt a Pp. 215. §-a értelmében a kereseti kérelem keretei között. A felperes eljárásjogi és anyagi jogi jogszabálysértésre hivatkozással kérheti a határozat bírósági felülvizsgálatát, keresetét a Pp. 3. § (3) bekezdése, 164. § (1) bekezdése alapján bizonyítani köteles. A bíróság a közigazgatási határozatot jogszabály eltérő rendelkezése hiányában a meghozatalakor alkalmazandó jogszabályok és fennálló tények alapján vizsgálja felül (Pp. 339/A. §).
A felperes olyan bizonyítékot is előtárhat a bírósági eljárás során, amit a közigazgatási eljárásban nem bocsátott a hatóság rendelkezésére, a bíróságnak pedig a bizonyítékokat a Pp. 206. § (1) bekezdésében foglalt előírás alapján értékelnie kell. A Pp. 339/A. §-ában nincs olyan rendelkezés, hogy a perben előtárt bizonyítékokat a bíróság nem értékelheti, ha azok a közigazgatási eljárásban a hatóság által nem voltak ismertek.
A szakszerű és valósághű tényállás-megállapítást nem befolyásolhatja az a körülmény, hogy bizonyos dokumentumokat a fél később csatolt be, ennek adott esetben egyéb perjogi következményei lehetnek, de nem a mellőzés (Kfv. IV. 37.299/2007/4., Kfv. II. 37490/09/5., Kfv. I. 35.729/12/5).
[8] Viszont a perbeli esetben nem a fentiekben ismertetett jogi helyzet állt elő. A felperes nem a közigazgatási eljárás során vagy keresetében előadott tényállítások tekintetében terjesztett elő új bizonyítékokat, hanem egy teljesen új, korábban általa meg sem említett tényre, forrásra kívánta alapozni az alperesi határozat jogellenességét.
A felperes először az első tárgyalást követően, a 2014. november 24-i beadványában hivatkozott a 2007. március 9-i adásvételi előszerződésre, és az annak megszüntetéséről és az eredeti állapot helyreállításáról rendelkező 2008. január 11-i szerződésre, mely szerint a 20 000 000 Ft vételárelőleg ekkor került részére visszafizetésre. Az alperes ezért helytállóan hivatkozott arra, hogy mivel ez a közigazgatási eljárásban fel sem merült, nem követett el olyan eljárási jogszabálysértést, amely a terhére róható lenne, és alapot adhatna a keresettel támadott határozatok hatályon kívül helyezésére. A Kúria hangsúlyozta e körben azt is, hogy a fenti tényről és az azt alátámasztó bizonyítékokról az alperes határozatának meghozatala során nem tudott, nem is tudhatott.
[9] A Pp. 335/A. § (1) bekezdésében, valamint a Pp. 121. § (1) bekezdés c) és e) pontjaiban foglaltakra figyelemmel az elsőfokú bíróság az első tárgyalásig elő nem terjesztett tényállítás, meg nem nevezett jogszabálysértés tekintetében tanúbizonyítást sem folytathatott volna le. A tiltott keresetváltoztatással kapcsolatban arra a következetes joggyakorlatra mutatott rá a Kúria, hogy a közigazgatási perben sajátos szabályok érvényesülnek, melyek a jogszerűségi felülvizsgálatból erednek, azaz nem lehet időbeli korlát nélkül új tényekre - vagyonosodási ügyben új forrásra - hivatkozni vagy új jogszabálysértéseket megjelölni.
[10] A fentiek alapján a jogszabálysértő jogerős ítéletet a Kúria a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte és a kereseti kérelmet elutasította (Kúria Kfv. I. 35.206/2015/4., KGD 2016.44.).
Ez az álláspont némileg ellentétben van a Kúria gyakorlatában kialakított azzal a tétellel, amely szerint a felperes nem tárhat elő a peres eljárásban olyan bizonyítékot, amit a közigazgatási eljárásban nem bocsátott a hatóság rendelkezésére, a bíróságnak - a Pp. 206. § (1) bekezdés rendelkezése alapján - ezt értékelnie kell. (A Kúria ezt az álláspontját is a Pp. 335/A. §-a alapján vezeti le, azonban e rendelkezésben nincs olyan szabály, hogy a perben előtárt olyan bizonyítékokat a bíróság nem értékelhet, amelyeket a hatósági eljárásban elő nem tártak). A két álláspontot csak járulékos, nem tényszerű körülmények különböztetik meg. Nem meggyőző a Pp. 335/A. §-ára történő hivatkozás sem. Véleményem szerint a Pp. 206. § (1) bekezdésére hivatkozás helytállóbbnak tűnik, s elfogadhatóbb az erre alapozott gyakorlat is.

Egyesítés

[a Pp. 335/B. §-ához]

Bizonyítás

[a Pp. 336/A-336/B. §-ához]

A közigazgatási perben is irányadó az a perjogi szabály, hogy a per eldöntéséhez szükséges tényeket annak kell bizonyítania, akinek érdekében áll, hogy azokat a bíróság valónak fogadja el. Közigazgatási perekben tehát a bizonyítási teher általában a felperesre hárul.
A felperes 2004. május 3. napján az Egészségügyi Szociális és Családügyi Minisztériumhoz fordult panasszal a testvére ellátását és kezelését illetően. A panasz alapján az alperesi beavatkozó felett munkáltatói jogokat gyakorló kórház főigazgatója vizsgálatot kezdeményezett, és megállapította, hogy az osztályvezető főorvos alperesi beavatkozó szakmai szabályokat nem szegett meg a felperes testvérének kezelésével összefüggésben. A felperes ezt követően 2004. június 17-én panasszal fordult a Magyar Orvosi Kamara Elnökéhez az alperesi beavatkozóval szemben arra hivatkozással, hogy az orvos több alkalommal, úgy a beteggel, mint vele meg nem engedhető hangnemben beszélt. Hivatkozott arra is, hogy 39 fokos lázzal engedték elhagyni a betegnek a kórházat. Az első fokon eljáró etikai bizottság 2004. október 21. napján tárgyalást tartott, felhívta a felperest, hogy panaszával kapcsolatosan bizonyítékokat nyújtson be, amelyre 30 napos határidőt tűzött. A határidő eredménytelen elteltét követően, 2004. november 26. napján kelt határozatával a felperes panaszát bizonyítottság hiányára tekintettel elutasította.
A felperes fellebbezése folytán eljáró másodfokú etikai bizottság az elsőfokú határozatot helybenhagyta és megállapította, hogy az alperesi beavatkozó etikai vétséget nem követett el.
A felperes keresetében az alperesi határozatok felülvizsgálatát, hatályon kívül helyezését és az alperes új eljárásra kötelezését kérte. Arra hivatkozott, hogy az alperesi beavatkozó minősíthetetlen hangnemet alkalmazott a kezelés során úgy a beteggel, mint vele szemben. Ugyanakkor nem tett meg mindent azért, hogy a beteg fájdalmát csökkentse, megszüntesse, valamint nem tette lehetővé, hogy a felperes által felkért orvos beavatkozást végezzen el a betegen és ezen túlmenően lázas állapotban hazaküldte a beteget a kórházból.
Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét alaptalannak értékelte és azt elutasította.
A felperes sem az etikai bizottsági eljárások során, sem pedig a perben nem ajánlott fel olyan bizonyítási indítványt, illetve olyan bizonyítékot, amely ezen állítását igazolhatta volna. A felperes e jogszabályhely kapcsán sérelmezte azt is, hogy az alperesi beavatkozó nem végezte el a betegen azt a beavatkozást, amelyet a B. úton ajánlottak elvégezni. Ezzel szemben az alperesi beavatkozó szövettani vizsgálatra küldte a beteget a K. utcába, amely a beteg számára további fájdalmat okozott.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, annak hatályon kívül helyezését kérte, a keresetében foglaltakat fenntartotta.
A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint az elsőfokú bíróság megfelelő alapossággal, teljes körűen feltárta az ügyben irányadó tényállást és abból az ide vonatkozó jogszabályi rendelkezések alkalmazásával helytálló jogi következtetést vont le.
A felperes a perben több vonatkozásban is az alperesi beavatkozóra terhelő, őt elmarasztaló tényállításokat tett, azonban ezekre vonatkozóan bizonyítási indítványt nem terjesztett elő, semmiféle bizonyítási eszközzel nem élt, bizonyítékot nem csatolt.
A Pp. 164. § (1) bekezdése szerint a per eldöntéséhez szükséges tényeket általában annak a félnek kell bizonyítania, akinek érdekében áll, hogy azokat a bíróság valónak fogadja el.
A Pp. 336/A. §-a rendelkezik arról, hogy a bíróság mikor rendelhet el közigazgatási perben hivatalból bizonyítást. Jelen perben ezen esetkörök egyike sem állt fenn. (Legf. Bír. Kfv. IV. 37.317/2007., KGD 2010/3. 72.)
A bíróság bizonyítást hivatalból csak akkor rendelhet el, ha azt a törvény megengedi [Pp. 164. § (2) bek.]. Ilyen felhatalmazást tartalmaz a Pp. 336/A. §-a is. Erre sor kerülhet: (a) a határozat semmisségének bizonyítása érdekében, (b) kiskorú érdekei védelmében, (c) törvény engedélye alapján.
Új - a bírói gyakorlatot nehéz próba elé állító - rendelkezés, hogy a határozat alapjául szolgáló tényállás bizonyítására, ha a felperes ezt vitatja, a hatóság köteles. Ez a rendelkezés a hivatalból indult eljárás esetén irányadó, illetőleg, ha a hatóság a tényállást nem kellően derítette fel. Ezekben az esetekben nincs jelentősége annak az általános szabálynak, hogy a tényeket annak a félnek kell bizonyítania, akinek érdekében áll.
E rendelkezéssel kapcsolatos az a további kérdés, hogy a bizonyítási teher megfordulásához elegendő-e a felperesnek csak állítani a tényállás megállapítási kötelezettség megsértését, vagy hivatkozását alá is kell támasztania ahhoz, hogy azt követően az alperest terhelje a tényállás valóságának bizonyítása. A bíróságnak fennáll-e a Pp. 3. § (3) bekezdése szerinti tájékoztatási kötelezettsége ilyen esetben az alperes felé, milyen terjedelmű ez a tájékoztatási kötelezettség, konkrétan fel kell-e sorolni a vitássá tett tényeket? Kérdés az is, hogy a Pp. 336/A. § (2) bekezdése alkalmazandó-e olyan kérelemre indult eljárásokban is (építési, környezetvédelmi engedélyeztetés stb.), ahol az ügyfél által előterjesztett előzetes dokumentáció szolgáltatja a tényeket (építési magasság-érték, környezetvédelmi határérték) és a határozatában az ettől való eltérést állapítja meg a hatóság, pl. szakértői bizonyítás útján?
A bírói gyakorlat e kérdésekre vonatkozó álláspontját a következőkben foglalhatjuk össze:
1. A kérelemre indult eljárásokban, tehát azokban az eljárásokban, amelyekben az ügyfélnek kell bizonyítania kérelme teljesíthetőségének törvényi feltételeit, illetőleg a törvényi tényállás megállapíthatóságát, a Pp. 336/A. § (2) bekezdésének alkalmazására kivételesen és gondos vizsgálat eredményeként kerülhet sor. Ezekben az esetekben a félnek bizonyítania kell, hogy a közigazgatási szerv a tényállás megállapítási kötelezettségének nem tett eleget. A Pp. 164. §-a szerint a per eldöntéséhez szükséges tényeket általában annak a félnek kell bizonyítania, akinek érdekében áll, hogy azokat a bíróság valósnak fogadja el. Abban az esetben tehát, ha a fél a kereseti kérelmében arra hivatkozik, hogy a közigazgatási szerv a tényállás megállapítási kötelezettségének nem tett eleget, ezt az állítását tényekkel és bizonyítékokkal kell alátámasztania. Ezek mérlegelése és a tényállás megállapítási kötelezettség teljesítésének bizonyított hiánya következtében áll be az alperesnek azon kötelezettsége, hogy ennek ellenkezőjét bizonyítsa, tehát azt, hogy eleget tett tényállás tisztázási kötelezettségének.
A félnek tehát - amennyiben a Pp. 336/A. § (2) bekezdésére hivatkozik - bizonyítania kell, hogy a közigazgatási eljárás során bizonyítékokat terjesztett elő, amelyeket azonban a közigazgatási szerv nem vizsgált, illetőleg a közigazgatási szerv határozata nem felel meg a Ket. 72. § (1) bekezdés b), c) és d) pontjaiban meghatározottaknak, azaz a közigazgatási szerv határozata indokolásában nem tér ki az ügyfél által felajánlott, de mellőzött bizonyítékok bemutatására és a mellőzés indokainak közlésére, illetőleg mérlegelési, méltányossági jogkörben hozott határozat esetében a mérlegelésben a méltányossági jogkör gyakorlásában szerepet játszó szempontok és tények közlésére.
2. A Pp. 336/A. § (2) bekezdésének első fordulata a hivatalból indított eljárások esetére biztosítja a fél számára, hogy vitassa a tényállás megállapítási kötelezettség teljesítését. A Ket. a hivatalból indított eljárások bizonyítási eljárását a 70. § (1) bekezdésében szabályozza oly módon, hogy előírja, ha a hatóság az ügyfélnek az eljárás megindításáról való értesítést mellőzte és az ügyben bizonyítási eljárást folytatott le, annak befejezésétől számított 5 napon belül értesíteni kell az ügyfelet, hogy az iratokba betekinthet, nyilatkozatot tehet, megismerheti a bizonyítékokat, további bizonyításra irányuló indítványt terjeszthet elő. E rendelkezések a hivatalból indított eljárások esetén - ha az ügyfél előzetesen az eljárás megindításáról nem értesült biztosítja, hogy a határozat meghozatala előtt a bizonyítási eljárás eredményét megismerhesse, és további bizonyításra tehessen indítványt. Ha hivatalból indult az eljárás és arról az ügyfél értesült, a bizonyítási eljárás teljes időszakában a Ket. biztosítja részvételét, az ügyfél nyilatkozattételi jogát, illetőleg azt, hogy bizonyítékokat előterjesszen. Az idézett 72. § pedig biztosítja azt, hogy a közigazgatási szervnek az ügyfél által előterjesztett, de el nem fogadott bizonyítékokkal kapcsolatos álláspontját, a mérlegelés szempontjait megismerje. Ezen jogintézmények arra biztosítanak lehetőséget, hogy az ügyfél a közigazgatási eljárás során a közigazgatási szerv tényállás tisztázási kötelezettségének teljesítését figyelemmel kísérje, annak hiányos voltára vonatkozó eljárási cselekményeket kezdeményezzen. A Pp. 336/A. § (2) bekezdésére történő hivatkozás esetén tehát, ha a közigazgatási eljárás hivatalból indult, a félnek bizonyítani kell, hogy nem került sor a bizonyítási eljárás befejezésével annak lezárására, a bizonyítékok ismertetésére, tehát nem volt lehetősége a bizonyítási eljárás során a bizonyítási cselekményeket megismerni, és további indítványokat tenni.
A Pp. 336/A. § (2) bekezdésének második fordulatára való hivatkozást illetően pedig a bírósági felülvizsgálatot kezdeményezőnek meg kell jelölnie azokat a bizonyítékokat, amelyeket akár az elsőfokú, akár a másodfokú a közigazgatási eljárásban előterjesztett, és azokat a közigazgatási szerv a tényállás megállapítási kötelezettségének megszegésével a határozatában a Ket. 72. § (1) bekezdés d), e) pontjának megfelelően nem részletezte, így a fél nem ismerhette meg az előterjesztett bizonyítékaival kapcsolatos közigazgatási hatósági állásfoglalást. E hivatkozások, tények és azok alapjául szolgáló bizonyítékok közlése nélkül alappal a fél nem hivatkozhat arra, hogy az alperes tényállás tisztázási kötelezettségének nem tett eleget.
Hivatalból indult, engedély nélküli közterület-használattal kapcsolatos önkormányzati hatósági eljárásban a tényállás-tisztázási kötelezettség az önkormányzati szerveket kötelezi, a közigazgatási perben a tényállás valóságának bizonyítására a felperes nem kötelezhető.
Az Önkormányzat Polgármesterének hatáskörében eljárt alpolgármester - elsőfokú közigazgatási hatóságként - hivatalból indított ügyben, 2005. augusztus 29-én kelt határozatával a felperest kötelezte, hogy az alperes tulajdonában lévő 65567/1 hrsz.-ú közterület egy részének (65613 hrsz.-ú ingatlan előtt) hozzájárulás nélküli 1 db óriásplakát reklámberendezéssel való használatát 5 napon belül szüntesse meg, a reklámberendezést bontsa el, és a közterületet az eredeti állapotának megfelelően állítsa helyre.
Az elsőfokú hatóság egyúttal kötelezte a felperest, hogy a közterület egy részének hozzájárulás nélküli használata után, 2005. augusztus 8-tól augusztus 29-ig egy hónapi időtartamra fizessen meg 264 000 Ft + 25% áfa, azaz összesen 330 000 Ft közterület-használati díjat.
Az elsőfokú hatóság rámutatott arra, hogy a kérdéses közterület az alperes tulajdonában van, a megtartott helyszíni szemle során megállapítást nyert, hogy a felperes a közterület egy részét 1 db óriásplakát reklám-berendezéssel hozzájárulás nélkül használja.
A felperes fellebbezése folytán eljárt alperes 2006. február 8-án tartott ülésén 73/ÖK/2006. (II. 8.) számú határozatával a fellebbezést elutasította, és az elsőfokú döntést helybenhagyta.
A másodfokú határozat rámutatott arra, hogy a helyszíni szemlén készített fénykép egyértelműen alátámasztja, hogy az óriásplakát az alperes tulajdonában lévő közterület egy részén került elhelyezésre, és az ÖR 4. § (1) bekezdés j) pontja értelmében közterület-használati hozzájárulás óriásplakát, reklámberendezés elhelyezésére nem adható, a tízszeres közterület-használati díjat az ÖR 8. § (3) bekezdése értelmében állapította meg.
A megítélése szerint jogszabálysértő alperesi határozattal szemben a felperes terjesztett elő keresetet, annak hatályon kívül helyezését kérve, hivatkozva arra, hogy a ténylegesen használt területre és időtartamra kellett volna kiszabni a díjat - ennek vizsgálata azonban nem történt meg -, miközben a hatóságok maguk is azt állapították meg, hogy a közterületnek csak egy részét használta a felperes.
Az eljárt Fővárosi Bíróság jogerős ítéletével a felperes keresetét elutasította, rámutatva, hogy a felperes nem adta elő, és nem bizonyította azt a körülményt, hogy ténylegesen milyen területet, és mennyi ideig használt az alperesi tulajdonban lévő ingatlanból a hirdető-berendezés elhelyezésére.
Az alperesi határozatot a bíróság atekintetben sem találta jogszabálysértőnek, hogy a jogszabály tiltó rendelkezése ellenére telepített a felperes óriásplakátot, és a közterület-használati díjat sem fizette meg.
A jogerős ítélettel szemben a felperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, kérve annak, továbbá az eljárt közigazgatási szerv határozatának hatályon kívül helyezését, és a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény 339. § (1) bekezdése alkalmazásával az eljárt közigazgatási hatóság új eljárásra utasítását.
A felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bíróság alaposnak tartotta.
A felperest tízszeres közterület-használati díj megfizetésére, valamint a reklám-berendezés elbontására kötelező alperesi határozatok, továbbá az elsőfokú hatósági határozat meghozatala előtt - amint azt a felperes felülvizsgálati kérelmében alappal állította - a tényállás kellő alapossággal történő tisztázása, illetve feltárása elmaradt.
Az ügyben alkalmazandó FÖR, illetve ÖR rendelkezései alapján egyértelmű, hogy a közterület-használati díjat a ténylegesen használt területre, és a ténylegesen igénybe vett időtartamra tekintettel kell megállapítani.
Az engedély nélküli közterület-használat kapcsán hivatalból indult önkormányzati hatósági ügyre nézve is irányadó Ket. 50. § (1) bekezdése alapján a tényállás-tisztázási kötelezettség az eljárt önkormányzati közigazgatási hatóságokat terheli.
Tévedett a Fővárosi Bíróság, amikor jogerős ítéletében azt állapította meg, hogy a felperes nem bizonyította megfelelő módon az általa ténylegesen használt közterület mértékét. Ennek bizonyítására, ennek a tényállás részeként való tisztázására a közigazgatási eljárásban, illetve a közigazgatási perben az alperes lett volna köteles.
A Pp. 336/A. § (2) bekezdésének a bizonyítási kötelezettség speciális szabályát megállapító rendelkezése értelmében, ha a közigazgatási eljárás hivatalból indult (és jelen perben erről van szó), a közigazgatási szerv köteles a határozata (a szakhatóság az állásfoglalása) alapjául szolgáló tényállás valóságának bizonyítására, ha azt a felperes vitatja.
A Ket. 50. § (1) bekezdésének, illetve a Pp. 336/A. § (2) bekezdésének téves értelmezése folytán jutott a Fővárosi Bíróság arra a következtetésre, hogy a felperes keresetét el kellett utasítania. A felperes keresete ugyanis - a ténylegesen használt közterületrész mértékének pontos, tényállásszerű megállapításának hiánya folytán - megalapozott volt. Ezért a Pp. 275. § (4) bekezdése alkalmazásával a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte, és helyette a Pp. 339. § (1) bekezdése alkalmazásával új, a keresetnek helyt adó, és az alperesi határozatot az elsőfokú határozatra kiterjedően hatályon kívül helyező ítéletet hozott.
Az új, megismételt eljárásban az elsőfokú közigazgatási hatóságnak a rendelkezésre álló adatok, továbbá a tényállás új elemekkel történő kiegészítése folytán tisztáznia kell, hogy az adott reklám-berendezés a kérdéses, vitatott időszakban mekkora területet foglalt el a közterületből. (Legf. Bír. Kfv. IV. 37.392/2010., BH 2011/178.)
Hasonló a helyzet a hivatalból indult adóügyi eljárásban, amelyben az alperest terheli a tényállás-tisztázási, bizonyítási kötelezettség.
Az Adó- és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatal elnöke 2010. augusztus 24-én hozott határozatot a felügyeleti intézkedés iránti kérelem alapján. E határozatában megváltoztatta az alperesi jogelőd határozatát az elsőfokú határozatra is kiterjedően akként, hogy a felperes terhére 1 298 000 Ft adóhiányt írt elő, ami után adóbírságot szabott ki, késedelmi pótlékot számított fel, és a levonni elmulasztott egészségbiztosítási, nyugdíjbiztosítási, magánnyugdíj-pénztári tagdíj után 278 000 Ft mulasztási bírságot, a pénzkezelési szabályzatra vonatkozó rendelkezések megsértése miatt pedig 50 000 Ft mulasztási bírságot szabott ki. E határozat a felperes terhére az szja adóhiánynak minősülő adókülönbözetet 15 000 Ft-ban határozta meg. Azt állapította meg, hogy az adóhatósághoz nem érkezett adatszolgáltatás arra nézve, hogy a kültag 2006-2008. években heti 36 órás foglalkoztatással járó munkaviszonnyal rendelkezett volna, és ezt a felperes sem tudta hitelt érdemlően igazolni, ezért a korábbi határozatok megállapításai a biztosítottat terhelő járulékok vonatkozásában jogszerűek.
A felügyeleti intézkedés tárgyában hozott határozatot követően a felperes kereseti kérelmét akként módosította, hogy kérte határozatok hatályon kívül helyezését, illetve megváltoztatását akként, hogy terhére csak szja adónemben kerüljön megállapításra 2007. és 2008. adóévekre összesen 15 000 Ft összegű adóhiány, más adónemekben és járulékokban előírt adókülönbözet összege pedig kerüljön törlésre. Vitatta, hogy a kültag a határozatokkal érintett időszakban társas vállalkozónak minősült volna. Kifejtette, hogy a kültag megbízási jogviszony keretében vett részt a társaság tevékenységében személyesen, díjazás nélkül, ingyenesen, és egyébként is munkaviszonyban állt a Bt.-nél, illetve regisztrált munkanélküli volt, ezért még akkor sem terhelte volna adó és járulékfizetési kötelezettség, ha az alperesnek helytálló lenne a társas vállalkozói minősítése.
A megyei bíróság ítéletében a felperes keresetét elutasította.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, kérte a határozatoknak a hatályon kívül helyezését, vagy megváltoztatását akként, hogy terhére csak 2007-2008. évekre állapítható meg és kizárólag szja adónemben 15 000 Ft összegű adóhiány, az egyéb adónemekre és járulékokra megállapított adókülönbözeteket és adóhiányokat törölni kell. Azzal érvelt, hogy az alperes és a bíróság tévesen hagyta figyelmen kívül a Gt., továbbá Ptk. általa hivatkozott rendelkezéseit, "okiratellenesen és jogszabályellenesen" állapította meg, hogy a kültag társas vállalkozónak minősül. Kifejtette, hogy közte és a kültag között megbízási jogviszony jött létre, amely ingyenessége miatt nem alapoz meg társadalombiztosítási biztosítotti jogviszonyt. Sérelmezte, hogy az alperes és a megyei bíróság is figyelmen kívül hagyta a kültag társadalombiztosítási szolgáltatásokról szóló igazolványát, az általa becsatolt okiratokat, e körben az adóhatósági nyilvántartást, mégpedig anélkül, hogy ennek indokát adta volna.
Az alperes ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályban tartását kérte. Kifejtette, hogy a bírói felülvizsgálat kizárólag a 2009. augusztus 3-i határozatra korlátozódhatott, és e körben a megyei bíróság megalapozott és jogszerű döntést hozott.
A felülvizsgálati kérelem részben az alábbiak szerint alapos:
Megállapította a Kúria, hogy a felperes már az elsőfokú határozat elleni fellebbezésében is hivatkozott arra, hogy az adóhatóság tévesen hagyta figyelmen kívül a kültag Bt-nél fennálló munkaviszonyát, indokolatlanul mellőzte a munkanélküliként való regisztráltságra, tanfolyam végzésére vonatkozó előadását, az egészségügyi szolgáltatási, járulékfizetési kötelezettség önkéntes teljesítését, illetve e körben adóhatósági határozattal előírt befizetést. Helytálló az a felperesi érvelés, mely szerint ezek tisztázása és értékelése az ügy érdemi eldöntése szempontjából nélkülözhetetlen, e nélkül az ügyben releváns tényállás nem állapítható meg. Kiemeli e körben a Kúria azt is, hogy az alperes a megyei bíróság előtt előterjesztett érdemi ellenkérelmében maga is úgy nyilatkozott, hogy a felperes által becsatolt igazolások értelmében a kültag 2006. február 6-ig biztosítottnak minősülhet, amelyre figyelemmel bizonyos adókülönbözetek és adóhiányok törlése is indokolt lehet. A felperes a felügyeleti intézkedés követően folytatott bírósági eljárásban is fenntartotta, illetve megismételte a beadott okirataira, a társadalombiztosításról szóló igazolvány másolatára, adóhatósági nyilvántartásra, regisztrált munkanélküliségre, tanfolyamon való részvételre, hatósági határozat alapján, illetve önkéntes befizetésre ... stb. vonatkozó azon előadását, amelyeket már a közigazgatási eljárás során is előterjesztett. A megyei bíróság azonban ezeket egyenként és egymással, továbbá az eljárás egyéb adataival egybevetve nem értékelte a Pp. 206. § (1) bekezdése, 221. § (1) bekezdésének megfelelően eljárva. E körben a megyei bíróság tévesen hivatkozott arra, hogy csak a közigazgatási per során feltárt tények, adatok vizsgálhatók, mivel a Pp. 164. § (1) bekezdése értelmében a felperesnek a perben is lehetősége van bizonyításra. Hangsúlyozza e körben a Kúria azt is, hogy jelen ügyben az Art. 97. § (4) és (6) bekezdése szerinti szabályozásból következően egyébként is elsődlegesen nem a felperest terhelte a tényállás tisztázási és bizonyítási kötelezettség, hanem az adóhatóságot, amelynek e körben értékelnie kellett volna érdemben a felperes bizonyítékait, vizsgálnia kellett volna a rendelkezésére álló nyilvántartásokat, beszerezhetett volna más hatóságoktól is a releváns tényállás megállapítása érdekében adatokat, dokumentumokat. Ha és amennyiben mindezt elmulasztotta, vagy ezekre már nem volt lehetősége a közigazgatási eljárás során, akkor ezt a Pp. 336/A. § (2) bekezdése alapján kellett volna megtennie, de erre nem került sor. Mivel a Kúria előtti eljárásban a Pp. 275. §-a értelmében bizonyítás nem folytatható le, és olyan tények, adatok értékelése sem végezhető el, amelyekre az ezt megelőző eljárás során nem került sor, a Kúria sem tisztázhatta a jogszerű határozat meghozatalához szükséges tényállást, ezzel ugyanis elvonta volna az első fokon eljáró bíróság hatáskörét.
A Kúria - tekintettel arra, hogy a jogszerű határozat meghozatalához szükséges tények nem állnak rendelkezésére - kizárólag új eljárás lefolytatására, új határozat hozatalára adhatott utasítást a Pp. 275. § (4) bekezdése értelmében.
Az új eljárás során a megyei bíróságnak értékelési és mérlegelési körébe kell vonnia minden felperes által hivatkozott, becsatolt adatot, tényt, körülményt, bizonyítékot, ezeket az eljárás egyéb adataival is egybe kell vetnie. Tekintettel arra, hogy a rendelkezésre álló adatokból az állapítható meg, hogy az alperes a hivatalból indult eljárás során a tényállás tisztázási kötelezettségének nem teljes körűen tett eleget, köteles a Pp. 336/A. § (2) bekezdése értelmében a határozatának alapjául szolgáló tényállás valóságának bizonyítására. A megyei bíróságnak a Pp. 163. §-ában foglaltak szerint kell eljárnia, tehát a felek indítványainak függvényében, a per eldöntéséhez szükséges tények megállapítása céljából el kell rendelnie a bizonyítást, de valónak fogadhat el olyan tényeket, körülményeket, amelyek tekintetében a felek egyező előadást tesznek, illetőleg amelyek tekintetében a felek között nincs vita. (Kúria, Kfv. V. 35.302/2011., KGD 2012/5/97.)
3. A Pp. 3. § (3) bekezdése alapján a bíróság köteles a jogvita eldöntése érdekében a bizonyításra szoruló tényekről, a bizonyítási teherről, illetve a bizonyítás sikertelenségének következményeiről a feleket tájékoztatni. Ezt a kötelezettségét a közigazgatási perben eljáró bíróságnak a Pp. 336/A. § (2) bekezdésének fennállta esetén a jogi képviselővel eljáró alperes felé is teljesítenie kell.
Nem közömbös az sem, hogy a bíróságnak mikor kell teljesíteni tájékoztatási kötelezettségét. Figyelemmel kell lenni arra, hogy a fél még a perben pótolni tudja a bizonyítást. A Kúria a következőkre mutatott rá:

Az önkormányzati hatósági ügyben az ügyfélnek kézbesített másodfokú határozatokból egyértelműen ki kell derülnie annak, hogy azt a képviselő-testület hozta meg. A kizárásra vonatkozó szabályok sérelmére vezet, ha az elsőfokú és a másodfokú határozat esetében ugyanaz a személy tűnik ki az ügy előadójaként és kiadmányozójaként, valamint a másodfokú határozat az elsőfokúval egyező ügyszám alatt születik meg. A polgármester nem delegálhatja kiadmányozási jogát a képviselő-testület által hozott határozat esetén, mert ilyenkor a hatáskör gyakorlója nem ő, hanem a képviselő-testület volt.

[1] Az irányadó tényállás szerint az alperes polgármestere, mint elsőfokú hatóság elutasította a felperes lakásfenntartási támogatás iránti kérelmét. A határozat fejlécén az alperes polgármestere és polgármesteri hivatala, valamint az ügyszám mellett az ügyintéző neve tűnt ki. A határozatot a polgármester megbízásából a polgármesteri hivatal csoportvezetője látta el aláírásával. A határozaton bélyegzőlenyomat nem volt látható.
[2] A felperes fellebbezése folytán másodfokú hatóságként eljárt alperes közgyűlése az elsőfokú határozatot helybenhagyta. A határozat fejlécén az alperes közgyűlése, az elsőfokú határozattal megegyező ügyszám és ügyintéző tűnt ki, valamint a másodfokú határozat kiadmányozása is megegyezett az elsőfokú határozatéval. A határozaton bélyegzőlenyomat nem volt látható.
[3] A felperes keresete folytán eljárt törvényszék (a továbbiakban: Törvényszék) a felperes keresetét elutasította. A felperes keresetében egyebekben hivatkozott arra is, hogy az alperes határozata sértette a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) 42. § (2) bekezdését, mivel a másodfokú határozatot ugyanaz a személy kiadmányozta, mint az elsőfokút. A Törvényszék a kereseti kérelem ezen elemét azzal utasította el, hogy a kiadmányozó azonos személye mellett az alperes határozatának fejlécéből kitűnt a másodfokú hatóságként eljárt alperesi közgyűlés.
[4] A felperes felülvizsgálati kérelemmel fordult a Kúriához, melyben az ítélet és az alperesi határozatok hatályon kívül helyezését, és az elsőfokú hatóság új eljárás lefolytatására utasítását kérte.
[5] A felperes indokai szerint a jogerős ítélet sértette a szociális igazgatásról és szociális ellátásokról szóló 1993. évi III. törvény (a továbbiakban: Sztv.) 38. § (2) bekezdését, valamint a Magyar Köztársaság Polgári Törvénykönyvéről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: 1959-es Ptk.) 157. § (2) bekezdését. A felperes állította, hogy a Törvényszék az anyagi jogi törvényi rendelkezések mellett ítéletével megsértette a Ket. 42. § (2) bekezdését, valamint a közfeladatot ellátó szervek iratkezelésének általános követelményeiről szóló 335/2005. (XII. 29.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Rendelet) 53. § (1) bekezdésében foglaltakat is. Álláspontja szerint azzal, hogy az első- és a másodfokú határozatoknak ugyanaz a személy volt az ügyintézője és a kiadmányozója, a másodfokú határozat meghozatalában a Ket. 42. § (2) bekezdése szerint kizárt személyek vettek részt. Hivatkozott arra is, hogy a részére megküldött iratokból nem lehetett megállapítani azt sem, hogy az ügyben eljárt elsőfokú hatóság a fellebbezésre tekintettel felterjesztette-e az iratokat elbírálásra a másodfokú hatósághoz. A Törvényszék a felperes eljárásjogi jellegű kereseti kérelmeit nem bírálta el, érveit nem mérlegelte, nem adott számot ítéletében arról, hogy miért hagyta figyelmen kívül indokait, illetve miért fogadta el lényegében kritika nélkül az alperes álláspontját. Ezzel a Törvényszék megsértette a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 221. §-ában foglalt kötelezettségét. A felperes a felülvizsgálati eljárásban keletkezett költségeire is igényt tartott.
[6] Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében a Törvényszék ítéletének hatályában való fenntartását és költségeinek megtérítését kérte. Indokai szerint a kiadmányozó személye jogszerűen volt azonos a két határozaton: az első- és a másodfokú határozatot - az aláírási jogkör delegálásának hiányában - a polgármester írta volna alá mindkét esetben, részben a hatáskör gyakorlójaként (az elsőfokú határozat esetében), részben pedig a Közgyűlést jogszabály erejénél fogva képviselő személyként (a másodfokú határozat esetében). Egyebekben arra hivatkozott, hogy nincs akadálya a kiadmányozási jog delegálásának, ami nem jelenti a döntési jogkör átruházását is.
[7] A felülvizsgálati eljárásban a felek a felülvizsgálati kérelemben és ellenkérelemben kifejtett álláspontjaikat az alábbiakkal egészítették ki.
[8] A felperes, hivatkozva a Rendelet 53. § (1) bekezdésében foglaltakra, megállapította, hogy az alperesnek a Kúriához benyújtott felülvizsgálati ellenkérelme sem felelt meg azoknak az alakiságoknak, amelyek joghatás kiváltására alkalmassá tették volna azt. Utalt arra, hogy az alperes által felülvizsgálati ellenkérelme mellékleteként csatolt közgyűlési határozatot az alperes a per során első alkalommal csatolta, ám az is a fentiekben hivatkozott alaki hibákban szenvedett.
[9] Az alperes fenntartotta korábbi nyilatkozatait. Állította, hogy a felperes helytelenül értelmezte a Rendelet hivatkozott rendelkezéseit. A kúriai iratokhoz 3. sorszám alatt csatolt felülvizsgálati ellenkérelme tekintetében a kiadmányozó a helyetteseként eljárt alpolgármester volt. A csatolt közgyűlési határozattal összefüggésben pedig arra hivatkozott, hogy az eredeti irat hitelesített másolatát küldte meg a Kúria és a felperes számára. Egyebekben a közgyűlési határozat a világhálón elérhető volt.
[10] A felperes továbbra is hangsúlyozta, hogy az alperesi határozatokban két olyan személy is volt - az ügyintéző és a kiadmányozó személyét hitelesítő vezető -, aki a felperes részére kézbesített határozatokban megegyezett. Így az alperes határozata a Ket. 42. § (2) bekezdésébe ütközött.
[19] A Ket. hivatkozott rendelkezése az első- és a másodfokú határozatok kötelező - az érdemiek mellett formai - elemeit sorolja fel. Ugyanakkor e rendelkezésekből az is kitűnik, hogy - a kizárási szabályok, tágabb értelemben a pártatlan eljáráshoz és a tisztességes eljáráshoz való jog sérelme nélkül - nem lehet ugyanaz a személy az ügyintézője a kérelem és a fellebbezés elbírálásának, illetve nem lehet ugyanaz a hatáskör gyakorlója a kérelem és a fellebbezés tárgyában való döntésnek. A másodfokon meghozott határozattal szemben ugyanazok a követelmények, mint az elsőfokú határozattal szemben: az önkormányzati hatósági ügyben a határozatból ki kell derülnie nemcsak annak, hogy azt a közgyűlés hozta, hanem annak is, hogy a közgyűlés milyen megfontolások és érvek mentén jutott a rendelkező rész szerinti döntésre.
[20] A perbeli esetben az alperes ún. "gyűjtő listán" kezelte a felperes kérelmét és a felpereséhez hasonló tartalmú kérelmeket, ezért a közgyűlés által meghozott határozat nem felelt meg a Ket. 72. § (1) bekezdésében foglalt tartalmi és formai követelményeknek. A közgyűlési hatósági határozatból nem derültek ki annak indokai, ezért azt a látszatot keltette, hogy a fellebbezés elbírálásában az elsőfokú határozatot előkészítő ügyintéző és az elsőfokú határozatot meghozó polgármester vett részt. Ezt a látszatot erősítette az a tény is, hogy az alperes a másodfokú határozatot nem a közgyűlési határozat ügyszámán, hanem az elsőfokú határozat lajstromszáma alatt kézbesítette a felperes részére.
[21] A Kúria rögzítette, hogy a közigazgatási szerv hatáskörének delegálhatóságáról, gyakorlásáról szóló 1/2003. Közigazgatási-polgári jogegységi határozat (a továbbiakban: KPJE) - az alperes által hivatkozottakkal egyezően - lehetőséget látott arra, hogy a hatáskör gyakorlójának személyes felelősségét nem érintve az eljárást a közigazgatási szerv valamelyik szervezeti egysége folytassa le. A kiadmányozási (aláírási) jog belső szabályzatban való engedélyezése alapján kiadott határozat akkor törvényes, ha a határozatból kitűnik, hogy a kiadmányozó (aláíró) a hatáskörrel feljogosított személy nevében, az ő megbízásából jár el [KPJE rendelkező rész II/a) és II/b) pontja].
[22] A Rendelet szabályai (52-54. §-ok) értelmében a kiadmányozó aláírásával ellátott és a külső szervnek vagy személynek továbbított dokumentum hiteles, egyező tartalmú azzal, amelyet eredetben a hatáskör gyakorlója hozott és aláírt. A bírói gyakorlatot egységesítő KPJE értelmében a kiadmány a határozat bírósági felülvizsgálata iránt indított perben csak akkor fogadható el, amennyiben abból egyértelműen kitűnik, hogy ki a hatáskör gyakorlója.
[23] A perbeli esetben a felperes részére kézbesített első- és másodfokú határozatot ugyanaz a személy készítette elő a döntésre, a határozatokon megjelölt ügyszámok azonosságából sem lehetett következtetni a döntést hozó fórumok elkülönülésére.
[24] A határozatokat jegyző polgármester, és a kiadmányozói jogkört gyakorló mindkét esetben ugyanaz a személy volt, amely szintén kétséget ébreszthetett az ügyfélben a döntést hozó fórumok elkülönülését illetően. Csak részben volt elfogadható az az érvelés, amely szerint a polgármester és helyette a kiadmányozási jogkört gyakorló személy szükségképpen aláírója mindkét határozatnak. A polgármester ugyanis a másodfokú határozatot nem döntéshozóként, hanem a döntést hozó közgyűlés képviselőjeként írta alá. A képviseleti jogkörében eljáró polgármestert azonban nem "helyettesítheti" a kiadmányozási jogkör gyakorlója. Ezért a másodfokú határozatot a polgármesternek vagy a helyettesítésére jogosult (például az alpolgármester) személynek kellett volna aláírnia eredetileg. Amennyiben a polgármester e képviseleti jogát delegálhatná a polgármesteri hivatal vezetőjére, úgy az hiteltelenné tenné, kiüresítené a képviseleti jogkör eredeti, hitelességre vonatkozó tartalmát.
[25] A kifejtett indokokra tekintettel a Kúria szerint a felperes alappal hivatkozott arra, hogy a perbeli első- és másodfokú határozatból nem lehetett megállapítani a döntési fórumok elkülönülését. A másodfokú határozat meghozatalában - a felperes számára is kitűnően - olyan személyek is részt vettek, akik az elsőfokú határozatot is előkészítették, illetve kiadmányozták. Az ügyfél alapjogait is érintő jogsértés érdemi, a döntés tartalmára is kiható jogsértésnek minősült. Ezért megalapozott volt a felperes felülvizsgálati kérelme abban a tekintetben, hogy a Törvényszék ítélete a Pp. 221. §-ába ütközően törvénysértő és megalapozatlan volt, mert az ítélet indokolásában nem tisztázta ezeket a kérdéseket.
[26] Mivel az alperes határozata egyebek mellett a felperes felülvizsgálati kérelmében megjelölt Ket. 42. § (2) bekezdésébe ütközött, ezért a Kúria a Pp. 275. § (4) bekezdésének alkalmazásával nemcsak a Törvényszék ítéletét, hanem a Pp. 270. § (1) bekezdése folytán alkalmazott Pp. 339. § (1) bekezdése alapján az alperes másodfokon meghozott határozatát is hatályon kívül helyezte, és az alperest új eljárás lefolytatására és új határozat meghozatalára kötelezte.
[27] A Kúria leszögezte, hogy az alperesnek a megismételt eljárásban nem csupán az ügy érdemére, hanem a határozat érdemi és formai kritériumaira (Ket. 72. §) is azonos figyelemmel kell meghoznia határozatát: nem elég arra ügyelnie, hogy a határozatot valóban a hatáskörrel rendelkező közigazgatási szerv hozza meg, de e ténynek ki is kell derülnie az ügyfél számára a neki kézbesített másodfokú határozatból (Kúria Kfv.IV.37.155/2013/9., KGD 2016.72.).

Korlátja viszont a perbeli bizonyítási eljárásnak az, hogy a bizonyítás terjedelmét a jogerős hatósági határozat kapcsán lefolytatott bizonyítás határozza meg. Így a közigazgatási határozat meghozatalát megelőző ellenőrzések és a hatósági eljárás adatai, egyéb tények, körülmények a bírósági felülvizsgálat során csak akkor vehetők figyelembe, ha ezeket az ügy érdemében hozott másodfokú jogerős adóhatósági határozat is tartalmazza.
A felperes és az A. Kft. vállalkozási szerződést kötöttek a R utcai filmstúdióban kialakítandó "Bevállalja" című Cs. produkció díszleteinek, valamint a A.J. C. produkció díszleteinek kivitelezésére.
A revízió eredményeként hozott elsőfokú határozatban az adóhatóság a felperes terhére 5 637 000 adókülönbözetet írt elő, amelyből 1 622 000 Ft-ot adóhiánynak minősített, és kötelezte a felperest adóbírság és késedelmi pótlék megfizetésére.
A felperes fellebbezése alapján eljárt alperes a határozatában az elsőfokú határozatot helybenhagyta.
A felperes fellebbezése alapján eljárt alperes határozatában ezt az elsőfokú határozatot is helybenhagyta. Ezekben az adóhatósági határozatokban a bevalláshoz képest megállapított eltérések a 2004. december, 2005. január-június időszakokra vonatkozó áfa ellenőrzés eredményeként, ennek következtében keletkeztek.
Az alperes ebben az ügyben hozott határozatában ugyanis elfogadta a bevallásban felszámított, illetve előzetesen felszámított adót, de az előző időszakról beszámítható csökkentő tételt, és a tárgyidőszakban elszámolandó adót módosította, a visszaigényelhető adót a bevallásban feltüntetett 1 700 000 Ft helyett 96 000 Ft-ban határozta meg az Áfa. tv. 48. §-ában foglalt törvényhelyre figyelemmel.
A felperes bírósági felülvizsgálat iránti kérelmeiben kérte az alperes határozatainak hatályon kívül helyezését az elsőfokú határozatokra is kiterjedően.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, kérte annak hatályon kívül helyezését, jogszabályoknak megfelelő új ítélet meghozatalát. Továbbra is fenntartotta azt a jogi álláspontját, mely szerint az alperes eljárása nem felelt meg az Art. 97. § (4)-(6) bekezdéseiben, a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (Ket.) 50. § (1) bekezdésében foglaltaknak, és sérült az Art. 100. § (4) bekezdése szerinti rendelkezés is. E körben hangsúlyozta, hogy az adóhatóság a perbeli számlák alapjául szolgáló valóban felperes ügyéhez tartozó egyik gazdasági esemény, az AJ C. produkció díszleteinek kivitelezésével kapcsolatos vizsgálatot teljes mértékben mellőzte, és olyan gazdasági eseményt kevert a felperes adóügyében, melyhez a felperesnek semmi köze nem volt (K. úti munkálatok - T-F Bt), amit az A. Kft.-től nem rendelt meg, és amellyel összefüggésben számlát sem fogadott be.
A felülvizsgálati kérelem az alábbiak szerint alapos:
Rámutat e körben a Legfelsőbb Bíróság arra az általános jogelvre, mely szerint a közigazgatási határozat rendelkező részének és indokolásának összhangban kell lennie. A határozatban megállapított tényállás alapján, illetve abból következően kell azokról az egyes jogkövetkezményekről rendelkezni, amelyeket a határozatok rendelkező részének kell tartalmazni. Abban az esetben, ha a tényállás hiányos és megalapozatlan, akkor az abból levont ténybeli és jogkövetkeztetések sem lehetnek megfelelőek. Mivel bírósági felülvizsgálattal csak határozat támadható, így ennek kell tartalmaznia az érdemi döntést, és az annak alapjául szolgáló tényállást, a határozat meghozatalát megelőző ellenőrzések és a hatósági eljárás adatai illetve egyéb tények körülmények, bizonyítékok a bírósági felülvizsgálat során csak akkor vehetők figyelembe, ha ezeket az ügy érdemi eldöntése szempontjából releváns és szükséges körben, iratszerűen maga a határozat is tartalmazza a bizonyítékok megjelölésével és értékelésével együtt. Ezt egyébként a Ket. 72. § (1) bekezdés e) pontja kötelező erővel írja elő a közigazgatási szervek számára. Bírói ítélettel új eljárásnak és ezen belül további bizonyítási eljárás lefolytatásának elrendelésére tehát kizárólag akkor kerülhet sor, ha a tényállás oly mértékben tisztázatlan, hogy arra nem lehet érdemi döntést alapítani, ha a határozat indokolása nincs összhangban a rendelkező résszel, vagy az indokolásból nem állapítható meg a döntés illetve a bírósági felülvizsgálat alapjául szolgáló tényállás, és azt alátámasztó bizonyítékok sora illetve értékelése. Még a tényállás jogszerű megállapításához szükséges iratok teljes körű, avagy részbeni rendelkezésre állása esetén sem kerülhet sor azonban arra, hogy ennek alapján a bíróság adja meg a keresettel támadott határozat törvényi rendelkezéseknek megfelelő indokait, mivel ebben az esetben a bíróság felülvizsgálat helyett átvenné a közigazgatási szerv hatáskörét, döntési jogosultságát, amit a törvényi rendelkezések - a hatásköri és illetékességi szabályok, a jogorvoslathoz való jog elve - nem tesznek lehetővé.
A Pp. 336/A. § (2) bekezdése akként rendelkezik, hogy, ha a közigazgatási eljárás hivatalból indult, vagy a közigazgatási szerv a tényállás-megállapítási kötelezettségének nem tett eleget, a közigazgatási szerv köteles a határozata (a szakhatóság az állásfoglalása) alapjául szolgáló tényállás valóságának bizonyítására, ha azt a felperes vitatja. E törvényi szabályozás is alátámasztja a közigazgatási határozat indokolásának jelentőségét, mivel a tényállás megállapítási kötelezettség teljesítése illetve ennek elmaradása is a határozatból ismerhető és ítélhető meg.
Az előzőekben kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság jogi álláspontja szerint az ügy érdemi eldöntésére is kiható, lényeges, bírósági eljárásban nem pótolható eljárási jogszabálysértésnek minősül az, ha a keresettel támadott határozat oly mértékben nem felel meg a Ket. 72. § (1) bekezdés e) pontjának, hogy nem állapítható meg belőle az érdemi döntés indoka, magalapozottsága, jogszerűsége, és a határozat részeinek összhangja.
A bíróságnak a Pp. 339. § (1) bekezdése szerinti főszabály alapján kasszációs jogköre van, azaz a jogszabálysértő határozatot hatályon kívül helyezi, és szükség szerint az ügyben eljárt közigazgatási szervet új eljárásra kötelezi. Ennek indoka egyebek mellet ugyancsak az, hogy a közigazgatási útra tartozó hatósági ügyeket - a hatáskörelvonás tilalma miatt - a közigazgatási hatóságnak kell érdemben elbírálnia.
A kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet, és az alperesi határozatokat, az elsőfokú határozatokra is kiterjedően hatályon kívül helyezte, és az első fokon eljárt adóhatóságokat új eljárásra kötelezte [Pp. 275. § (4) bekezdése, 339. § (1) bekezdése]. (Legf. Bír. Kfv. V. 35.538/2009., BH 2011.28.)
Előfordulhat, hogy egy közigazgatási határozat ellen benyújtott keresetben számos szakmai kérdést, megállapítást vitat a felperes. Így a bizonyítás sem egységes, egyes részterületekre külön folytatható bizonyítás. Nem kizárt emiatt, hogy egyes részterületekre a Pp. 336/A. § (2) bekezdése alapján a bizonyítási teher is megfordul.
Az alperesi beavatkozó környezeti hatásvizsgálat csatolása mellett 2007 júliusában az előzetes vizsgálati eljárás lezárultát követően a "N. I.-szén" védnevű bányatelken tervezett bányászati tevékenység (külszíni bányanyitás) végzéséhez egységes környezethasználati engedély iránti kérelmet nyújtott be.
A Környezetvédelmi, Természetvédelmi és Vízügyi Felügyelőség a 2009. február 12-én kelt határozatával az egységes környezethasználati engedélyt 2019. január 31-ig szóló érvényességgel megadta.
A felperes fellebbezése folytán eljárt alperes a 2009. október 13-án kelt határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta.
Az alperesi határozat felülvizsgálata iránt a felperes keresetet nyújtott be, amelyben egyes szakhatósági vélemények beszerzésének elmaradását, illetve a határozatban más szakhatósági állásfoglalások érdemi része szerepeltetésének hiányát kifogásolta, valamint a helyi környezet- és természetvédelem körében a másodfokú szakhatósági állásfoglalásban a szakhatósági hatáskör hiányára tett megállapítását támadta, sérelmezte az iratokba való betekintésének korlátozását.
Az elsőfokú bíróság a per első tárgyalásán a Pp. 3. § (3) bekezdése alapján a feleket arról tájékoztatta, hogy a felperes keresete legalább húsz igazságügyi szakértő kompetenciájába tartozó szakmai kérdést érint, a bizonyítás kétlépcsős, mert tisztázni kell a bányászati tevékenység konkrét mibenlétét, annak üzemszerű működését, valamint a felperes által említett esetleges haváriát, valamint mindezek szakértői megállapítását követően tisztázni kell a bányászati tevékenység környezetre gyakorolt komplex hatását is.
Mindezek alapján az elsőfokú bíróság a felperest 15 000 000 forint szakértői díjelőleg letétbe helyezésére hívta fel. A felperes a bizonyítási indítványát fenntartotta és arra hivatkozott, hogy álláspontja szerint a bizonyító fél a Pp. 336/A. § (2) bekezdése értelmében az alperes.
Az elsőfokú bíróság azt állapította meg, hogy a Pp. 336/A. § (2) bekezdése alapján a bizonyítási teher nem fordult meg, annak ellenére sem, hogy a felperes bizonyítási indítványt terjesztett elő már a közigazgatási eljárás során, továbbá a határozat szakmai megállapításaival szemben számtalan szakmai kifogást terjesztett elő, mert a bíróság megítélése szerint a bizonyítási eljárás egységes, nem lehetséges, hogy bizonyos vonatkozásban a felperes, más tekintetben az alperes a bizonyító fél. Így nem lehetséges, hogy a bíróság a bizonyítással járó kötelezettséget - a szakértői díj előlegezése - megossza a felek között az egyes részterületek tekintetében. A bizonyítási eljárás kétlépcsős volta, melynek első lépcsőjében a bánya rendeltetésszerű működésének modellezése zajlik és mivel az igen terjedelmes iratanyag alapján az állapítható meg, hogy az alperes valamennyi, a közigazgatási eljárás során a felperes által előterjesztett bizonyítékot megvizsgálta, szakhatósági véleményeket szerzett be, a szükséges és elégséges bizonyítást lefolytatta, ezért nem állapítható meg, hogy a közigazgatási hatóságok nem tettek eleget a tényállás megállapítási kötelezettségüknek és a perben az alperes lenne köteles a tényállás valóságának bizonyítására.
Mindezek alapján az elsőfokú bíróság, mivel a felperes a per eldöntéséhez szükséges tényeket nem bizonyította, a szakértői díjelőleget nem tette letétbe, ezért a rendelkezésre álló adatok alapján az alperes határozatának megalapozottságát állapította meg és a felperes keresetét elutasította.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, amelyben kérte a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és elsődlegesen a közigazgatási határozatok hatályon kívül helyezése mellett az elsőfokú hatóság új eljárásra kötelezését, másodlagosan az elsőfokú bíróság új eljárásra utasítását. Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság tévesen foglalt állást a Pp. 336/A. § (2) bekezdése értelmében a bizonyítási teherről, mert a felperes jogos kételyeket ébresztő és értékelhető bizonyítékokat terjesztett elő mind a források száma, mind a bányaterületen és amellett élő csigák vonatkozásában, továbbá vitatta azt az állítást, hogy a bányanyitás Natura 2000 területet nem érint, hivatkozott arra, hogy nem egy, hanem két bánya fog a területen működni egymás mellett, amelyeknek hatása összeadódik, így a környezeti hatásokat erre tekintettel is kell vizsgálni.
A felperesi beavatkozó észrevételében a felperes felülvizsgálati kérelemben kifejtettekkel értett egyet és hivatkozott az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférés megakadályozására, a tisztességes eljáráshoz való jog sérelmére is.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályban tartását kérte.
Az alperesi beavatkozó felülvizsgálati ellenkérelmében szintén a jogerős ítélet hatályban tartását kérte.
A felülvizsgálati kérelem az alábbiak szerint alapos.
A Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 272. § (2) bekezdés és 275. § (2) bekezdés alapján a felülvizsgálati kérelemben hivatkozott jogsértések körében vizsgálta felül és azt megalapozottnak találta. Az elsőfokú bíróság tévesen foglalt állást a bizonyítási teherről és ezzel összefüggésben jogsértően utasította el a felperes bizonyítási indítványait. Az elsőfokú bíróság azt helytállóan állapította meg, hogy a felperes keresetében kifogásolt számtalan kérdés szakértői kompetenciába tartozó olyan szakkérdés, amely szakértő kirendelésével bírálható el. Azonban a felperes kereset-kiegészítésében, valamint a 21. sorszám alatti beadványában is a bizonyítás irányaként helytállóan hivatkozott arra, hogy nem szükséges egyidejűleg valamennyi szakkérdésében szakértő kirendelése a bizonyítás első lépcsőjében, hanem elégséges a határozat alapját képező környezeti hatásvizsgálat megalapozottságával kapcsolatos megállapításokkal szembeni kétely ébresztése vagy megalapozatlanságának bizonyítása természetvédelmi szakértő útján.
A felperes számtalan olyan bizonyítékot is csatolt a közigazgatási eljárás során és hivatkozott saját szakértői véleményre, amely több szakmai kérdésben kétségessé tette az alperesi határozatban foglaltak megalapozottságát a környezetterhelési hatások, a környezeti károk tekintetében, alapos kétséget ébresztve a tényadatok és a következtetések megalapozottsága tekintetében is.
Mindezek alapján az elsőfokú bíróság akkor járt volna el jogszerűen, ha a felperes bizonyítási indítványainak helyt adva vizsgálja, hogy a környezeti hatásvizsgálat teljes körű-e, az abban felhozottak megfelelnek-e a valóságnak, megalapozottak-e szakmailag és nem merül-e fel olyan szakmai hiányosság a környezeti hatásvizsgálat kapcsán, amelynek következtében az egységes környezethasználati engedély nem lett volna kiadható.
A felperes megalapozottan hivatkozott a felülvizsgálati kérelmében arra is, hogy a szakértői bizonyítást igénylő kérdéseken túlmenően a keresetében előterjesztett olyan kifogásokat is, amelyek szakértői bizonyítás nélkül elbírálhatóak és azok esetleges jogsértése esetén a határozat hatályon kívül helyezéséhez vezethetnek, így azokat önállóan is, külön-külön el kellett volna bírálnia az elsőfokú bíróságnak, amelyet elmulasztott a Pp. 213. § (1) bekezdésébe ütközően. A felperes e körben helytállóan hivatkozott arra, hogy a szakhatósági állásfoglalások megalapozottságával, tartalmi kifogásaival, hiányos szerepeltetésével és beszerzésük elmulasztásával kapcsolatos kifogásait az elsőfokú bíróság egyáltalán nem bírálta el és nem foglalt állást arról sem, hogy a felperes által kifogásolt zaj- és rezgésvédelem kapcsán az üzemszerű működéssel összefüggő zaj- és rezgés terhelések a b.-i atomhulladék tárolóra, a váraljai református templomra gyakorolt hatását vizsgálni kellett-e.
Mindezek alapján a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet, amely a felülvizsgálati kérelemben hivatkozott jogszabályokat megsértette, a Pp. 275. § (4) bekezdés alapján hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította.
Az új eljárás során az elsőfokú bíróságnak a felperes szakértői bizonyítást nem igénylő kereseti kérelmeiről állást kell foglalnia, továbbá a felperes bizonyítási indítványának helyt adva kell vizsgálnia a környezeti hatásvizsgálat megalapozottságát, esetleges hiányosságait és ennek a bizonyításnak az eredményétől függően kell a bizonyítás további irányáról döntenie, illetve súlyos jogsértés esetleges megállapítása esetén a további bizonyítás szükségtelenségéről és a jogsértés következményét levonva kell döntést hoznia. (Legf.Bír. Kfv. VI. 37.002/2011., KGD 2012/10/197.)
4. A szakértő kirendelésével volt kapcsolatos az a kérdés, hogy hivatalból rendelhető-e ki újabb szakértő, ha a kirendelt szakértő szakvéleményét többszöri felhívás ellenére sem nyújtja be, illetve sújtható-e az indokolatlan késedelemért rendbírsággal?
A Pp. 185. § (1) bekezdés b) pontja szerinti véleménynyilvánítás megtagadása akkor valósul meg, ha a szakértő kifejezett megtagadó nyilatkozatot tesz, vagy szakvéleményét egyszerűen nem terjeszti elő, és ennek magyarázatát sem adja, illetve a bíróság előterjesztésre vonatkozó végzésének nem tesz eleget. (Természetesen szükséges a következményekre történt előzetes figyelmeztetés is ahhoz, hogy a bírság kiszabható legyen.) Olyan tartalmú bejelentést sem lehet "megtagadásként" értelmezni, amely szerint a szakértő - esetleges más hivatalos elfoglaltsága miatt - nem képes a szakvélemény elkészítésére.) A szakértő tehát késedelmes előterjesztés miatt nem, az előterjesztés megtagadása miatt azonban bírságolható.
A Pp. 177. § (1) bekezdése szerint, ha a perben jelentős tény vagy egyéb körülmény megállapításához vagy megítéléséhez olyan különleges szakértelem szükséges, amellyel a bíróság nem rendelkezik, a bíróság szakértőt rendel ki. Rendszerint egy szakértőt kell alkalmazni, több szakértőt csak különböző szakkérdések felmerülése esetében lehet kirendelni. A (6) bekezdés szerint a bíróság a fél kérelmére - ha a bizonyítás szempontjából szükségesnek látszik - a kirendelt szakértő helyett más szakértőt rendelhet ki. Ha a bíróság a szakértőt a felek egyetértő javaslatára rendelte ki, más szakértő kirendelésének a szakvélemény előterjesztése előtt csak akkor van helye, ha a szakértő a véleményadással késlekedik, kizárás okából (178. §) vagy valamely más fontos okból nem járhat el.
A Pp. 177. § (6) bekezdése értelmében újabb szakértő kirendelésére is csak a fél kérelmére kerülhet sor. Kivételt csak azok az esetek jelenthetnek, ahol a bíróság a Pp. 336/A. § (1) bekezdése alapján hivatalból is jogosult bizonyítást elrendelni.
Ha a fél keresetével szakhatósági állásfoglalást támad, a bíróság a fél által kért szakértői bizonyítást nem mellőzheti.
Megalapozottan kifogásolta a felperes a környezetvédelmi szakkérdést érintő ipari tevékenység szennyező anyag kibocsátása miatt felmerülő környezetkárosító hatást és ezzel összefüggésben jogszerűen kérte szakértő kirendelését. A felperes keresetében kifogásolta a telepengedélyezés tárgyát képező technológiát és üzemvitelt, állítva, hogy az olyan hiányosságokban szenved, amelynek folytán a tevékenység végzésekor nem biztosítható, hogy a műhely a környezetben élők egészségét, valamint a környezetét ne veszélyeztesse. Ezzel összefüggésben további szakhatóságok bevonását kérte, valamint állítása bizonyítására szakértő kirendelését indítványozta. Az elsőfokú bíróság a szakértő kirendelése iránti indítványnak nem adott helyt, így a környezetvédelmi kérdésekben bizonyítás lefolytatása nélkül hozott ítéletet és utasította el a felperes keresetét arra való hivatkozással, hogy a beavatkozó a szükséges környezetvédelmi szakhatósági hozzájárulással rendelkezik. A telepengedély iránti kérelem tárgyában eljáró hatóságot a szakhatóság állásfoglalása köti, így a határozatát a környezetvédelmi szakhatóság állásfoglalására alapítottan hozza meg a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (Ket.) 44. § (2) bekezdése alapján. A Ket. 45. § (2) bekezdése értelmében a szakhatósági állásfoglaláson alapuló határozat bírósági felülvizsgálata során támadható a szakhatósági állásfoglalás és mivel szakkérdésről van szó az állásfoglalás állított tartalmi alaptalanságát a fél csak szakértői vélemény beszerzésének kérésével tudja bizonyítani. A felperes a Pp. 164. § (1) bekezdése alapján bizonyítási kötelezettségének eleget tett akkor, amikor szakértői bizonyítás lefolytatását kérte, az elsőfokú bíróság a bizonyítás lehetőségétől fosztotta meg a felperest a kért bizonyítás mellőzésével.
A fentiek alapján következően az elsőfokú bíróság súlyos eljárási szabálysértést követett el, ezért az ítélete jogszabálysértő, a Legfelsőbb Bíróság ezért a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította. (Legf. Bír. Kfv. II. 39.333/2007., BH 2008/314.)
A szakértő kirendelésének kötelezettsége nem feltétlen erejű. Így nem ellentétes a Pp.-nek a bizonyítékok mérlegeléséről szóló rendelkezésével és a szakértő kirendelésére vonatkozó szabállyal, ha pl. a kisajátítási kártalanítás összege miatt előterjesztett kereset elbírálása során a bíróság azért nem rendel ki szakértőt, mert az összeg megalapozottságát más bizonyítékok alapján el tudja bírálni, ha ezt kellőképpen megindokolja és a más bizonyítékok (pl. illetékkiszabó végzés) mérlegelése okszerű.
Az alperes regionális államigazgatási hivatal jogelődje 2008. április 24-én határozatot hozott a D., B. u. 22. szám alatti 9354 hrsz.-ú ingatlan kisajátítási kérelem tárgyában.
Határozatában a kisajátítás iránti kérelemnek közérdekből helyt adott, és a perbe az alperes pernyertessége érdekében beavatkozott I. és II. rendű beavatkozó tulajdonában állott ingatlant a felperes javára kisajátította. A kisajátított ingatlan a város központja közvetlen közelében található.
Az ingatlanra 2004 óta elővásárlási jog volt bejegyezve a felperes javára, tekintettel arra, hogy a megyei jogú város szabályozási terve az érintett ingatlant a belvárosi kiskörút (nyugati tehermentesítő út) megvalósításához szükséges ingatlanként kezelte. A szabályozási cél megvalósítása érdekében a D., B. úti ingatlanok jelentős része került már az út - mint közérdekű cél - megvalósítása érdekében a felperes tulajdonába.
A jelen per, és az azt megelőző kisajátítási eljárás tárgyát képező D., B. u. 22. szám alatti ingatlan 1/2-1/2 arányban állt az alperesi beavatkozók tulajdonában. Az ingatlan területe sík fekvésű, szabályos téglalap alakú, környezetével egyező szintű. Az ingatlanon 1948-ban épült lakóépület található, mely közvetlenül az utcafrontra, oldalhatárra épült.
A kisajátítási eljárásban az alperes igazságügyi ingatlanforgalmi szakértői bizonyítást vett igénybe.
Az igazságügyi ingatlanforgalmi szakértő az érintett ingatlan forgalmi értékét szakvéleményében 28 800 000 Ft-ban határozta meg. A szakvélemény értékelte az ingatlan városon belüli fekvését, a városközpont közelségét, azt, hogy csendes és kisforgalmú utcában található az ingatlan, értékelte a telek alakját, méretét, közművesítettségét, illetve az ingatlan környezetében eladott ingatlanok vételárát. A szakértői vélemény összesen hat összehasonlító adatot közölt.
A felperes az alperes határozata ellen kereseti kérelmet terjesztett elő a törvényes határidőn belül, melyben kezdeményezte az alperesi határozat bírósági felülvizsgálatát. Kérte a határozat oly módon történő megváltoztatását, hogy a bíróság a forgalmi értéket 45 000 Ft/m2 ár figyelembevételével mindösszesen 18 135 000 Ft + áfa összegben határozza meg.
Álláspontja szerint a kisajátítási eljárásban eljárt szakértő által felhívott ingatlanok közül több nem alkalmas aggálytalan összehasonlításra. Arra is hivatkozott, hogy az összehasonlítási alapként felhasznált ingatlanok a város értékesebb, óvárosi részéről kerültek kiválasztásra.
A megyei bíróság álláspontja szerint a felperes kereseti kérelme nem volt megalapozott, ezért azt az ítéletben elutasította.
A bíróság ítélete ellen a felperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, melyben előadta, hogy - álláspontja szerint - a megyei bíróság nem tárta fel kellő alapossággal a tényállást, ezzel megsértette Pp. 206. §-ában előírt kötelezettségét. A tényállás feltáratlanságának okaként a felperes azt jelölte meg, hogy a bíróság az ő bizonyítási kérelmének nem adott helyt, és nem rendelte el az eljárás során kért szakértői bizonyítást. Álláspontja szerint kizárólag ez a bizonyítási eszköz tenné lehetővé egyedül a felperes keresetét megalapozó tényállítások igazolását.
A felperes szerint törvénysértő továbbá, hogy a bíróság a szakértő kirendelése helyett maga foglalt állást szakkérdésekben, ezáltal túlterjeszkedett kompetenciáján. Ilyen szakkérdésnek tekinti a felperes, hogy az ítélet rögzíti, hogy a városban nincs olyan jól körülhatárolható óváros, mint pl. Eger, vagy Szentendre városában.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
Rendszerint egy szakértőt kell alkalmazni, több szakértőt csak különböző szakkérdések felmerülése esetében lehet kirendelni.
A Legfelsőbb Bíróság ezzel összefüggésben hangsúlyozza, hogy a Pp. 3. § (4) bekezdése szerint a bíróság a bizonyítási indítványhoz, nincs kötve.
Az elsőfokú eljárás, valamint a közigazgatási eljárás iratainak átvizsgálása alapján a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy az eljárt elsőfokú bíróság nem sértette meg a Pp. hivatkozott szabályait. A bíróság a közigazgatási határozat felülvizsgálata iránti perben tartott tárgyalást követően - az alperes indítványának helyt adva - megkereste az APEH illetékügyben eljáró hatóságát, hogy a D., B. u. 22. szám alatti ingatlant érintő - a korábban folyamatban lévő eljárás során keletkezett, és az öröklési illeték meghatározása szempontjából lényeges - iratokat küldje meg.
A megküldött iratok szerint a megyei illetékhivatalnak az I. és II. rendű alperesi beavatkozó számára kibocsátott fizetési meghagyásban a hagyatéki vagyon, a lakás tulajdoni értékét 12 100 000 Ft-ra értékelte, 1/2 tulajdoni hányadra eső mértékben.
A megyei bíróság figyelembe vette a D. Megyei Jogú Város Polgármesteri Hivatal Adóügyi Ügyosztálya által 2003. július 16. napján kibocsátott adó- és értékbizonyítványt. Téves a felperes azon állítása, mely szerint az adó- és értékbizonyítvány azért nem vehető figyelembe a kisajátítási eljárás során hozott határozat bírósági felülvizsgálatára indított perben, mert az adóügyi ügyosztály nem jogosult perbeli szakkérdés eldöntésére.
Az adó- és értékbizonyítvány megítélésénél nem az az elsődleges szempont, hogy azt a kisajátítás eljárás, vagy a felülvizsgálatára irányuló perben bocsátották-e ki, hanem az, hogy az adó- és értékbizonyítvány az Itv., illetve a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) szabályai felhasználásával készül, és - mint neve is mutatja - hatósági bizonyítványnak számít.
A Legfelsőbb Bíróság hangsúlyozza, hogy az ingatlan fekvése szerint illetékes települési önkormányzat - mely jelen esetben azonos a felperes önkormányzattal - jegyzőjének az Itv. alapján kibocsátott adó- és értékbizonyítványa, mint hatósági bizonyítvány (közokirat) a felperes számára is irányadó a benne foglalt tények, azaz a forgalmi érték rögzítése tekintetében. (Legf. Bír. Kfv. IV. 37.598/2008.; BH 2009.377.)
Közigazgatási perben a hivatalból elrendelhető bizonyításnak jelentős korlátjai vannak, erre csak a Pp. 336/A. §-a szerint kerülhet sor. Ennek megfelelően a bíróság hivatalból nem bizonyíthat akkor sem, ha két ellentmondó szakvélemény esetén a szakértők meghallgatását követően további bizonyítási indítványt a felek nem terjesztenek elő; a bíróság csak a rendelkezésre álló bizonyítékok értékelésével hozhat döntést.
Felülvizsgálati kérelmében a felperes kifejtette, hogy a kisajátítási eljárásban beszerzett "vélemény" és a perben beszerzett szakvélemény eltérően értékelte a perbeli ingatlanokat, és a kettő közötti ellentmondást a bíróság az értékbecslést készítő R S. és a perben eljárt szakértő meghallgatásával kívánta tisztázni, de az ellentmondások feloldása sikertelen maradt, ezért a bíróságnak a szakvélemények felülvizsgálatát kellett volna elrendelnie. Mivel ezt az elsőfokú bíróság elmulasztotta, lényeges eljárási szabályt sértett, ítélete ezért megalapozatlan és törvénysértő. Az elsőfokú bíróság nem volt jogosult egyik vagy másik szakvélemény elfogadása mellett dönteni, vagy másik szakértőt kellett volna kirendelnie, vagy a szakvélemények felülvizsgálatára felülvéleményt kellett volna beszereznie.
A Legfelsőbb Bíróság arra mutatott rá, hogy az elsőfokú bíróság a II. r. alperes kérelmére a peres eljárás lefolytatásakor hatályos szövegű Pp. 182. § (3) bekezdése alapján a szakértők meghallgatásával kísérelte meg az ellentmondások feloldását. A szakértők meghallgatásával nyilvánvalóvá vált, hogy a két szakértő értékelési szempontjai miért térnek el egymástól és így az értékelésük miért vezetett eltérő eredményre. (…)
A felperes hivatkozott a Pp. 183. § (1)-(3) bekezdéseinek megsértésére is. A Pp. 183. §-ának rendelkezései a szakértői testület véleménynyilvánítás végett történő kirendelésének szabályait rendezik. A Pp. 183. § (2) bekezdése szerint a bíróság szakértői testületet akkor rendelhet ki, ha a perben felmerülő szakkérdés a Pp. 182. §-a alapján, két egymástól független szakvélemény előterjesztése után, a kirendelt szakértők személyes meghallgatása során sem tisztázható. A perbeli esetben a meghallgatást követően tisztázható volt a perben felmerülő szakkérdés, nem volt szükség a szakértői testület kirendelésére, de erre hivatalból nem is kerülhet sor, mert a bíróság hivatalból bizonyítást nem folytathat le. Erre irányuló bizonyítási indítvány hiányában a bíróság szakértői testület kirendelésére nem volt jogosult, a felek egyike sem terjesztett elő ilyen bizonyítási indítványt. Az elsőfokú bíróságnak további bizonyítási indítvány hiányában a szakértők meghallgatását követően a rendelkezésre álló bizonyítékok mérlegelésére törvény adta joga és lehetősége volt. (Legf. Bír. Kfv. II. 39.041/2007., KGD 2008/81.)

A közigazgatási perben a bíróság a közigazgatási határozat jogszerűségéről dönt, a határozat hatályon kívül helyezésére akkor kerülhet sor, ha a hatóság jogszabálysértő eljárása az ügy érdemére kihatott. A bizonyítási eljárással összefüggésben ez azt jelenti, hogy a bíróság előtt a perben - ha az eljárási jogszabálysértés pótolható- erre a pótlásra sort kell keríteni.
A Kúria álláspontja szerint:
[12] Az adóhatározatok bírósági felülvizsgálata iránti perben - a Pp. 324. § (1) bekezdése szerint alkalmazandó - a Pp. 164. § (1) bekezdése alapján a per eldöntéséhez szükséges tényeket általában annak a félnek kell bizonyítania, akinek érdekében áll, hogy azokat a bíróság valónak fogadja el. Bizonyítási eszközök különösen a tanúvallomások, a szakértői vélemények, a szemlék, az okiratok és egyéb tárgyi bizonyítékok [Pp. 166. § (1) bekezdés]. Az adózó nyilatkozata közigazgatási eljárásban bizonyíték, azonban a perben a fél előadása nem bizonyítási eszköz. A felperesnek a keresetlevelében meg kell jelölnie az érvényesíteni kívánt jogot, az annak alapjául szolgáló tényeket és azok bizonyítékait [Pp. 121. § (1) bekezdés]. A felperes a tanúk nevének és címeinek, az általuk bizonyítani kívánt tényeknek a megjelölésével együtt tanúmeghallgatást vagy más további bizonyítási indítványt a keresetlevelében nem terjesztett elő, mellékletként bizonyítékot nem nyújtott be. A felperesnek a keresetében rögzített állításai bizonyítása törvényben előírt kötelezettsége, azonban bizonyítási indítványt a perben sem terjesztett elő. A per második tárgyalásán becsatolt, "váltókötelezettséghez kapcsolódó" megállapodásokhoz a felperes jogi képviselője csak annyit adott elő a 9. sorszámú előkészítő iratában, hogy ismeretei szerint azok a "jegyzőkönyvben is hivatkozott nyilatkozatot" jelentik, míg a tárgyaláson azt, hogy a megállapodásokkal, illetve azok nélkül sem lehet "kijelenteni" a váltók kölcsönadását. Tehát nem volt arra vonatkozó felperesi közlés, hogy a benyújtott iratok mit cáfoltak és mit igazoltak volna.
[13] A Kúria szerint a felperes vitathatta az adóhatóság bizonyítékokon - dokumentumokon, tanúvallomásokon és nyilatkozatokon - alapuló megállapításait, azok cáfolatához azonban bizonyítékokat kellett volna előtárnia. Tételesen, időrendben be kellett volna mutatnia az adóbevallása adataihoz kapcsolódó gazdasági eseményeket, részleteznie kellett volna, hogy azokat mely bizonyítási eszközök és miként bizonyították, továbbá meg kellett volna indokolnia, hogy melyik bizonyítéka és miként cáfolta az adóhatóság által beszerzett és értékelt bizonyítékokat. Az ítélet ennek megtörténtét nem tartalmazta. Az elsőfokú bíróság, mivel a gazdasági események során eljárt felperesi képviselő meghallgatására sem került sor, a rendelkezésére álló iratok alapján hozta meg ítéletét, amelyben a határozatok hatályon kívül helyezése mellett az elsőfokú hatóságot új eljárásra kötelezte, két tanú, S. J., valamint felperesnek a vizsgálattal érintett időszakban volt képviselője, Sz.-né K. É. meghallgatását írva elő. A Pp. XX. fejezetében szabályozott közigazgatási perben a bíróság a felperes által felülvizsgálni kért határozatok jogszerűségéről dönt a kereseti kérelem keretei között. A határozatok hatályon kívül helyezésére abban az esetben kerülhet sor, ha a hatóság által megvalósított eljárási jogszabálysértés az ügy érdemére kihatott - tehát annak elkövetése hiányában más lett volna a közigazgatási szerv döntése - és a perben nem pótolható.
[14] A Kúria leszögezte azt is, hogy az adóhatóság a közigazgatási eljárásban tanúként meghallgatta S. J.-t, nyilatkoztatta a felperes vizsgálattal érintett időszakban volt képviselőjét, Sz.-né K. É.-t, és az általuk elmondottakat az Art. 97. § (5) bekezdése, a Ket. 50. § (6) bekezdése alapján bizonyítékként értékelte. Az elsőfokú bíróság e két személy ismételt meghallgatását írta elő az adóhatóság részére. A Pp. 164. § (1) bekezdése alapján keresetét a felperesnek bizonyítania kell, a bizonyítás sikertelensége [Pp. 3. § (3) bekezdés] a terhére esik. A bíróságnak abban az esetben is, ha a felperes keresetében az ügy érdemi elbírálására kiható eljárási jogszabálysértésre hivatkozik, a perben pótolható, a per kereteit meg nem haladó, a jogvita ésszerű időn belül történő befejezését [Pp. 2. § (1) bekezdés] nem akadályozó bizonyítási eljárást le kell folytatnia. Tanúmeghallgatás foganatosítható a közigazgatási perben, két személy meghallgatása a per elhúzódását nem eredményezheti, ahogyan a felperes és a tanú is [Pp. 168. § (1) bekezdés] felhívhatók irataik előtárására. A felperes nem igazolta, és a perben sem volt bizonyítékkal igazolt előadása arra vonatkozóan, hogy az általa megvásárolt ingatlanok ellenértékének fedezetével készpénz vagy bankban elhelyezett pénz formájában rendelkezett volna, vagy azzal fizette volna meg a vételárakat. Az alperes pedig a rendelkezésére álló bizonyítékok értékelésével azt állapította meg, hogy felperes az áfa visszaigénylése érdekében - mivel általa is elismerten nem rendelkezett pénzzel a vásárláshoz, így azzal nem fizetett, és az ingatlanok tulajdonjoga az egymástól nem független felek közötti adásvételek sorozatával a cégláncolaton belül maradt - a fizetés látszatát keltette akként, hogy S. J.-től kölcsönt kapott, de ezt sem pénz formájában, hanem váltók átadásával tette meg, amely így színlelt ügyletnek minősült.
[15] A Kúria hangsúlyozta, hogy azt, hogy az adóhatóság bizonyítékokon alapuló tényállás megállapítása téves volt, az értékelt bizonyítékok (dokumentumok, tanúvallomás, nyilatkozat) bizonyító ereje nem volt megfelelő, a bizonyítékok értékelése nem volt helytálló, a felperesnek a perben igazolnia kellett volna. A bíróságnak a bizonyítás körében a Pp. 3. § (3) bekezdésében foglaltak szerinti tájékoztatási kötelezettségét az ügy konkrét tényállására vonatkoztatva kell teljesítenie, a felperesnek pedig azon állítását, hogy az adóhatóság határozata jogszabálysértő, bizonyítania kellett volna.
[16] Mindezek folytán a Kúria a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte, az elsőfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította. Az elsőfokú bíróságnak a megismételt eljárásban a törvényes határidőben benyújtott kereset bizonyítottságáról kell döntenie a Pp. 215. §-a alapján, megelőzőleg - konkrét tájékoztatást követően - lehetőséget biztosítva bizonyítási indítványok előterjesztésére azzal, hogy két tanú meghallgatása a per elhúzódását nem eredményező bizonyítási eljárás, majd a felperes által előtárt bizonyítékokat és érvrendszert, jogi indokolást kell ütköztetnie a határozatban értékelt bizonyítékokkal és jogi indokolással. A Kúria az eljárási jogkérdések miatt az ügy érdemében megállapításokat nem tehetett, mint ahogy a szankciók körében sem (Kúria Kfv.V.35.835/2014/4., KGD 2016.103.).

Lényeges eljárási szabálysértés, ha a bíróság a fél bizonyítási indítványát mellőzi és ennek nem adja indokát ítéletében.
A Fővárosi Bíróság ítéletével a felperes keresetét elutasította. Ítéletének indokolásában megállapította, hogy a felperes, mint hulladékkezelő kötelezett volt hulladék nyilvántartás vezetésére, amelyet nem az előírt tartalom szerint vezetett, mert nem volt megállapítható a telephelyen tárolt hulladék összmennyisége. A Hbr. vonatkozó rendelkezései és melléklete alapján jogszerű, amikor a pontosan meg nem állapított mennyiségű tárolt hulladék térfogatát, illetve súlyát a felperes által szolgáltatott adatok és a helyszíni ellenőrzés alapján becsléssel állapítja meg a hatóság, figyelemmel a nagyságrendi tömegtartomány középértékére. A Hbr. a hulladék mennyiség becslési szabályait nem határozza meg, mérőeszközök használatát a jogszabály kötelezően nem írja elő, ezért önmagában nem eredményez jogszabálysértést, ha a felperes jelenlétében tartott helyszíni ellenőrzésen a hatóság mérőeszköz nélkül határozza meg a tárolt hulladék térfogatát. A környezetvédelmi hatóság a felperes telephelyén két alkalommal végzett helyszíni ellenőrzést, a felperes képviselője mindkét alkalommal jelen volt és nem kifogásolta a tárolt hulladék mennyiségnek meghatározási módszerét, sem azokat az adatokat, amelyeket a jegyzőkönyv a hulladékkal kapcsolatban rögzítette.
A Pp. 164. §-ának (1) bekezdésére utalással megállapította a bíróság, hogy a felperes a perben nem bizonyította, hogy a hulladék becslése miért jogszabálysértő, nem bizonyított olyan tényt, körülményt, amely alapján a valószínűsítés megalapozatlanságára lehetne következtetni. A bíróság a felperes bizonyítás indítványát, mint a per eldöntése szempontjából feleslegest mellőzte.
A Legfelsőbb Bíróság megállapítja: a Kr/2. 3. §-a előírja, hogy a hulladék termelője, birtokosa és kezelője - a szállító kivételével - telephelyenként naprakész nyilvántartást vezet a tevékenysége során képződő, vagy egyéb módon birtokába jutott, valamint a mástól átvett és az általa kezelt, illetve másnak átadott hulladék mennyiségéről és fajtánkénti összetételéről. A Kr/1. 1. § (3) bekezdésének c) pontja alapján a hulladékgazdálkodási alapbírság legmagasabb mértéke a külön jogszabályban vagy hatósági határozatban meghatározott hulladékkezelési feladatok, továbbá az egyes hulladékfajtákra, elhagyott gépjármű hulladékra, illetőleg kezelésükre vonatkozó, jogszabályban előírt kötelezettségek, műszaki szabályok nem, vagy nem megfelelő teljesítése esetén tizenötezer forint. A Kr/1. 1. §-ának (5) bekezdése szerint az alapbírság összege az e § (3)-(4) bekezdéseiben és a 2. § (3) bekezdésében meghatározott összegek 25 és 100%-a között állapítható meg, ha az elkövető a következményeket felszámolta és a jogellenes állapotot megszüntette a bírságot megállapító határozat kiadásáig. A Kr/1. melléklete értelmében, amennyiben a hulladék tömege pontosan nem határozható meg, a műszaki becsléssel (számítással) meghatározott tonnában kifejezett nagyságrendi tömegtartomány középértékével kell számolni.
A Legfelsőbb Bíróság a rendelkezésre álló peradatok alapján - egyezően a Fővárosi Bírósággal - megállapította, hogy az alperesi hatóságok a Kr/1. és a Kr/2. fentebb idézett rendelkezései és a Tv 49. §-ának (1), (2) bekezdései alkalmazásával törvényes határozattal kötelezték a felperest hulladékgazdálkodási bírság megfizetésére. A felperes nyilvántartása nem felelt meg a Kr/1. 1. számú melléklete 3. pontjában foglaltaknak, ezért műszaki becsléssel kellett a hatóságoknak meghatároznia a felperes telephelyén tárolt hulladék tömegét.
A jogerős ítélet a műszaki becslés alkalmazhatóságára vonatkozóan anyagi jogszabályi rendelkezéseket tehát nem sértett. Ugyanakkor a Pp. 164. §-ának (1) bekezdésébe és 221. §-ának (1) bekezdésébe ütközően lényeges eljárási szabályokat sértett a bíróság eljárásával és jogerős ítéletével.
A jogerős ítélet indokolásában a hulladék mennyiségével összefüggésben megállapította a bíróság, hogy a perben a felperesnek kellett bizonyítani, hogy a felülvizsgálni kért határozat jogszabálysértő. Ha a per szempontjából jelentős tény bizonyítatlan marad, annak következménye a felperes hátrányára szolgál. A felperes a perben nem bizonyította, hogy a hulladék becslése miért jogsértő. A bíróság a felperes bizonyítási indítványát, mint a per eldöntése szempontjából feleslegest, mellőzte.
A Fővárosi Bíróság a per tárgyalásán a felperes műszaki szakértő kirendelésére vonatkozó bizonyítási indítványát a megelőzően ismertetett saját indokolásának is ellentmondva mellőzte, a szakértői bizonyítás mellőzését a Pp. előírásának megfelelően nem indokolta meg ítéletében. (Legf. Bír. Kfv. III. 37.157/2007., KGD 2008/238.)

A fél által előterjesztett bizonyítási indítványnak azonban végrehajthatónak kell lennie. Ha az eljárás korábbi tényei alapján megállapítható, hogy a bizonyítási indítványnak sem a hatóság, sem a bíróság nem tud eleget tenni, erre a bíróság illetve a hatóság - új eljárás elrendelésével - nem kötelezhető.
Állította, hogy a gazdasági esemény alapján adólevonási jogát jogszerűen gyakorolta. Indítványozta a kézbesítési megbízott tanúkénti meghallgatását.
Az elsőfokú bíróság a per első tárgyalásán tájékoztatta a peres feleket arról, hogy a gazdasági esemény megtörténtére vonatkozó tényállítását a felperes köteles bizonyítani, annak bizonyítatlanul maradása a terhére esik. A felperes kérte tanúként meghallgatni volt ügyvezetőjét, a kézbesítési megbízottat, a számlakibocsátó ügyvezetőjét, valamint a fővállalkozót.
Az elsőfokú bíróság a következő tárgyalásra a kézbesítési megbízottat idézte, és felhívta a felperest, hogy gondoskodjék volt ügyvezetője megjelenéséről, illetve arra, hogy (bizonyítási indítványa mellőzésének terhével) jelentse be a tanú idézhető lakcímét, mert idézése "ismeretlen helyre költözött" jelzéssel érkezett vissza a bíróságra.
A felperes fenntartotta a kézbesítési megbízott meghallgatásra vonatkozó indítványát és a lakcímbejelentésre határidőt kért, majd közölte, hogy a bíróság által megadott határidőig a lakcímnyilvántartó megkeresésére nem adott választ, illetve, hogy megkísérli a tanú előállítását.
A per második tárgyalásán a felperes jogi képviselője előadta, hogy a lakcímnyilvántartásban az általa bejelentett cím a kézbesítési megbízott címe, aki - a környékbeli ügyfeleinek tájékoztatása szerint - nem ismeretlen személy, bár az adott lakcímen nem lakik, de ki fogja deríteni a címét, és vállalja a következő tárgyalásra való előállítását.
Az alperes a tanúbizonyítás elutasítását kérte annak indokolatlansága okán, valamint azért is, mert a két tárgyalás között 7 hónap telt el.
Az elsőfokú bíróság a felperes megjelent volt ügyvezetőjét nem hallgatta meg, a felek nyilatkoztatását követően a tárgyalást berekesztette az ítélet kihirdetését elhalasztva.
Az elsőfokú bíróság jogerős ítéletében az alperes határozatát az első fokú határozatra is kiterjedően hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú hatóságot új eljárásra kötelezte, melyet meghaladóan a keresetet elutasította. Indokolása szerint a felperes keresete abban a körben alapos, hogy az adóhatóság a tényállást nem tisztázta teljes körűen, megsértve ezzel az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény (a továbbiakban: Art.) 97. § (4) bekezdését. A hiányosság kiküszöbölésére azonban a peres eljárásban nem volt lehetőség, mivel a kézbesítési megbízott "idézhető címének bejelentése hiányában a bíróság a bizonyítási indítványt elutasította, a tanú idézése sikertelen maradt". Ez megalapozta a határozatok hatályon kívül helyezését. A további jogszabálysértésekre vonatkozó keresetrészeket, valamint a számlakibocsátó ügyvezetőjének és a fővállalkozónak a meghallgatására vonatkozó bizonyítási indítványt - mint szükségtelent - az elsőfokú bíróság elutasította.
Az új eljárás során az adóhatóságnak a kézbesítési megbízottat meg kell hallgatnia a gazdasági esemény megtörténte szempontjából releváns kérdésekre, a meghallgatás esetleges sikertelensége esetén a rendelkezésre álló adatok alapján kell döntenie.
A felülvizsgálati döntésében a Kúria arra mutatott rá, hogy a Pp. 164. § (1) bekezdése alapján keresetét a felperesnek bizonyítania kell, a bizonyítás sikertelensége [Pp. 3. § (3) bekezdés] a terhére esik. A bíróságnak abban az esetben is, ha a felperes keresetében az ügy érdemi elbírálására kiható eljárási jogszabálysértésre hivatkozik, a perben pótolható, a per kereteit meg nem haladó, a jogvita ésszerű időn belül történő befejezését nem akadályozó bizonyítási eljárást - kérelemre - le kell folytatnia. Tanúmeghallgatás foganatosítható közigazgatási perben, amely bizonyításról az elsőfokú bíróság rendelkezett is, azonban sikertelensége (a tanú idézése a felperes által bejelentett, a lakcímnyilvántartásban szereplő címéről a "címzett ismeretlen helyre költözött" jelzéssel érkezett vissza a bíróságra) jogkövetkezményét nem megfelelően vonta le.
A hatóságot a közigazgatási ügyekben eljáró bíróság határozatának rendelkező része és indokolása köti, a megismételt eljárás és a döntéshozatal során annak megfelelően jár el [Ket. 109. § (4) bekezdés]. Végrehajthatatlan bizonyításra kötelezte az elsőfokú bíróság az adóhatóságot (a tanúnak nincsen más idézhető címe), amely nem lehet határozatok hatályon kívül helyezésének az alapja azzal az utasítással, hogy a tanúmeghallgatás eredményessége, illetve sikertelensége függvényében döntsön a hatóság. A kézbesítési megbízott meghallgatásán kívül egyéb, más, a határozatok hatályon kívül helyezését megalapozó okot az ítélet nem tartalmaz. A perben pótolható, de a konkrét ügyben végre nem hajtható bizonyítás jogkövetkezményeit - figyelemmel a Pp. 164. § (1) bekezdésében foglalt, a bizonyító fél bizonyítási terhét rögzítő szabályra is - a Pp. 206. § (1) bekezdése értelmében az elsőfokú bíróságnak kell levonnia. Helytállóan hivatkozott tehát az alperes felülvizsgálati kérelmében arra, hogy az ügyet az elsőfokú bíróságnak a rendelkezésére álló tények, körülmények, bizonyítékok alapján el kell döntenie.
Mindezek folytán a Kúria a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította. Az elsőfokú bíróságnak az új eljárás során értékelnie kell, hogy felperesnek a kézbesítési megbízott tanúmeghallgatására irányuló bizonyítási indítványa végre nem hajtható, és a perben előtárt bizonyítékok alapján kell a felperes keresetének bizonyított voltáról dönteni. (Kúria, Kfv. V. 35 662/2011., KGD 2014.62.)
5. A bizonyítás kötelezettsége megfordul, ha a határozat alapjául szolgáló tényállást a felperes vitatja. Ebben az esetben a bizonyításra a hatóság köteles. A bizonyítási kötelezettség átfordulására a hivatalból indult közigazgatási eljárás esetén kerülhet sor, továbbá ha a közigazgatási szerv a tényállás-megállapítási kötelezettségének nem tett eleget.
A bizonyítási teher átfordulására csak abban az esetben kerülhet sor, ha a felperes nem csak állítja a tényállás valótlanságát, de azt hitelt érdemlő bizonyítékkal cáfolja is.
A felperesek tulajdonában áll a 051/5 helyrajzi számú 19,15 ha területű, szántó művelési ágban nyilvántartott külterületi ingatlan, amelynek 1,8 ha területét 7F erdőtervi jelű erdőrészletként tartja nyilván az Országos Erdőállomány Adattár. A felperesek az ingatlant két részletben vásárolták meg, a 2004. február 12-én, majd 2006. szeptember 21-én kelt adásvételi szerződésekkel. 2006 októberében erdőtervezési bejárás során az erdőtervező bejárta a területet, 300 darab fát talált 60%-os záródással, az erdőrészletet 25 éves akácos, pusztuló állományként írta le.
Az erdőfelügyelő 2009. év tavaszán a terület bejárása során észlelte, hogy a 7F erdőterű erdőrészleten fakitermelést végeztek, az erdőterület teljes területéről tarvágás jelleggel kitermelték a faanyagot. A területen mezőgazdasági termelés folyik, azt szántóként hasznosítják. A hatóság 2009. május 19-én helyszíni szemlét is tartott.
Az alperes a 2009. december 30-án kelt határozatával a Megyei Mezőgazdasági Szakigazgatási Hivatal 2009. szeptember 14-én kelt határozatát megváltoztatta és a felpereseket, mint ingatlantulajdonosokat egyetemlegesen kötelezte az erdőterületen végzett engedély nélküli fakitermelés miatt 50 000 forint erdőgazdálkodási bírság megfizetésére. Az erdőről és az erdő védelméről szóló 1996. évi LIV. törvény (a továbbiakban: Evt.) 13. § (4) bekezdés b) pontja, 102. § (1) bekezdés g) pontja alapján megállapította, hogy bár az ingatlan-nyilvántartás az ingatlant szántóterületként tartja nyilván, a P. 7F jelű terület - a megfelelő fajú fás növényzet, a minimális fedettség (záródás) és a területnagyság alapján - az Evt. 5. §-a és 8. § (1) bekezdés a) pontja alapján erdőterületnek minősül, függetlenül az ingatlan nyilvántartott művelési ágától, így arra az Evt. és az Evt. végrehajtására kiadott 29/1997. (IV. 30.) FM rendelet (a továbbiakban: Vhr.) rendelkezései vonatkoznak. Így az Evt. hatályát és az erdészeti hatóság hatáskörét nem az ingatlan-nyilvántartásbeli művelési ág, hanem a természetbeni állapot határozza meg. Az ingatlan birtokbavételekor az ingatlanon faállománnyal borított erdőtervezett erdő állt. A tulajdonosok az erdő védelmével, fenntartásával kapcsolatos kötelezettségüket nem teljesítették, az illetéktelen által végzett fakitermelés bejelentését elmulasztották, amely kötelezettségszegésért egyetemleges felelősséggel tartoznak.
Az alperes az ugyanezen a napon meghozott határozatával az elsőfokú hatóság 2009. szeptember 14-én kelt határozatát megváltoztatta és a felpereseket, mint ingatlantulajdonosokat egyetemlegesen kötelezte az erdőterület engedély nélküli igénybevétele miatt 1 522 800 forint erdőgazdálkodási bírság megfizetésére, egyúttal kötelezte a tulajdonosokat az erdőrészlet újraerdősítésére az Evt. 72. § (3) és (4) bekezdése alapján.
A felperesek kereseteket nyújtottak be mindkét alperesi határozat felülvizsgálata iránt. Az elsőfokú bíróság - az egyesített perben - a felperesek keresetét alaptalannak találta, ezért azt ítéletével elutasította. Bizonyítási eljárás lefolytatását követően megállapította, hogy az alperes által csatolt okirati bizonyítékok alapján megállapítható, hogy a P. 7F erdőrészlet kb. 1980-óta van erdőterületként nyilvántartva, de ez a tény az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzésre nem került. A tíz évenként elvégzett úgynevezett erdőtervezési eljáráskor felvett erdőrészlet leíró lap adatai igazolják, hogy a 2006. év októberében végzett erdőtervezés során az erdőtervező az erdőállomány állapotát részletesen felmérte, a lapon feltüntette és a perbeli területen egy gyengülő, pusztuló állományt talált, de még 300 db fát észlelt 60%-os záródással. Az alperes által a közigazgatási eljárásban beszerezett fényképfelvételek, továbbá a peres eljárás során beszerzett újabb, a Földmérési és Távérzékelési Intézettől beszerzett ortofotó bizonyította, hogy a perbeli ingatlanrész faállománnyal borított volt, mert a szomszédos, az ingatlan-nyilvántartásban is erdőként feltüntetett földrészlethez hasonló színezetű terület volt látható a beszerzett felvételen. A felperes által meghallgatni kért tanúk vallomása nem volt alkalmas az okirati bizonyítékok megdöntésére, a tanúk az ingatlanrész pontos elhelyezkedését nem ismerték. A tanúknak csak arról volt tudomásuk, hogy a telepített akácerdő mellett elhelyezkedő területrész műveletlenül állt és búvóhelyként szolgált a vadásztársaság használatában álló erdő melletti területként. A felperesek hitelt érdemlően nem tudták igazolni a perben, hogy a tulajdonjoguk megszerzésekor a vitatott területrész milyen állapotban volt és az eladók sem tudtak volna nyilatkozni erre, mert az örökösöktől vásárolt ingatlant az örökösök nem tekintették meg, nem jártak az érintett területen, arról ismeretekkel nem rendelkeztek. A felperesek mindezek alapján alaptalanul hivatkoztak arra, hogy az alperes a tényállást nem tárta fel.
Az elsőfokú bíróság megállapította továbbá, hogy az ingatlan-nyilvántartás közhiteles, azonban az abba bejegyzett tényeken, jogokon túl további tények, jogok bejegyzésének elmaradása a hozzájuk fűződő joghatást nem érinti.
A jogerős ítélet ellen a felperesek nyújtottak be felülvizsgálati kérelmet, kérve a jogerős ítélet "megváltoztatását" és a kereseti kérelmüknek helyt adó határozat hozatalát. A felperesek álláspontja szerint mivel a hatóság a tényállást nem tisztázta, ezért a per során az alperest terhelte a bizonyítási kötelezettség és nem a felpereseket, ahogy ezt tévesen az elsőfokú bíróság megállapította. Az alperes a bizonyítási kötelezettségének nem tett eleget maradéktalanul, mert a téves anyagi jogértelmezése folytán nem terjesztett elő szakértői bizonyításra vonatkozó indítványt, továbbá tévedett az anyagi jogkérdés, az erdő jogi fogalmának értelmezése során az elsőfokú bíróság is, mert kellő szakértelem hiányában laikusként döntött szakkérdésben, az erdővé minősítés meghatározásában. Az elsőfokú bíróság az erdő fogalmát az Evt. 5. §-a alapján állapította meg, és arra tekintettel minősítette a területrészt erdőterületnek, hogy azon a faállomány és az életközösség valamelyik eleme átmenetileg hiányzott. A minősítés elvégzéséhez azonban az átmenetileg vagy véglegesen hiányzó elem a perben vizsgálatra nem került és az elsőfokú bíróság figyelmen kívül hagyta a Vhr. 3. § (1) bekezdésében foglalt, az erdő forgalmának részletező és értelmező rendelkezései előírásait is és az ott meghatározott mértékeket nem vizsgálta.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmet nem terjesztett elő.
A felülvizsgálati kérelem alaptalan.
A felperesek alaptalanul hivatkoztak a Ket. 50. § (1) bekezdésének és a Pp. 177. § (1) bekezdésének megsértésére. Az alperes a határozataiban részletesen rögzítette a megállapított tényeket, körülményeket, a rendelkezésre álló bizonyítékokat, az abból levont következtetését, így az alperes határozata a tényállás feltárása és az abból levont jogi következtetés, az indokolás tekintetében megalapozott volt. Az alperes a tényállás-tisztázási kötelezettségének eleget tett, annak vitatása esetén a bizonyítási kötelezettség a Pp. 164. § (1) bekezdése alapján azt a felet terheli, aki vitatja a tényállás valóságát és akinek érdekében áll, hogy a bíróság az általa állított tényeket valónak fogadja el. A pert indító, az alperes határozatait keresettel támadó felperesek kötelezettsége volt a perben a bizonyítás, azaz annak bizonyítása, hogy az alperes határozatai a keresetlevelükben megjelölt okból, okokból jogszabálysértőek. A felperesek által jogszabálysértésként meg nem jelölt, de a felülvizsgálati kérelmük tartalma szerinti Pp. 336/A. § (2) bekezdése értelmében a bizonyítási teher csak abban az esetben fordul meg, ha a felperesek bizonyítják és nem csak állítják, hogy a hatóság a tényállás-megállapítási kötelezettségének nem tett eleget. A felperesek semmilyen olyan bizonyítékot nem nyújtottak be, olyan tényt nem igazoltak, amelynek alapján a tényállás-megállapítás valósága kétségbe vonható, vagy megkérdőjelezhető, megcáfolható lett volna, ezért a perben a bizonyítási teher nem fordult át, a perben a felpereseket terhelte a bizonyítás és nem az alperest.
Alaptalanul hivatkoztak a felperesek arra, hogy az elsőfokú bíróság laikusként döntött olyan szakkérdésben, amelyben szakértő kirendelése nem lett volna mellőzhető, így a terület erdőnek minősítése, az erdő meghatározása és az erdőnek a területrészen való tényleges fennállásának tisztázása szakértő bevonása nélkül nem lett volna eldönthető. A Pp. 164. § (2) bekezdése a perben a hivatalból elrendelt bizonyítás kizárt, a bíróság szakértői kirendelésére irányuló indítvány hiányában nem rendelhet el szakértői bizonyítást. Amennyiben a felperesek úgy ítélték meg, hogy az erdővé minősítéséhez, egyáltalán az erdő meghatározásához szükséges volt szakértő igénybevétele, a felpereseknek kellett volna indítványozni a szakértő kirendelését, a bizonyítási teher e körben sem az alperest terhelte, így tévesen hivatkoztak a felperesek arra is, hogy az alperesnek kellett volna ilyen szakértői bizonyításra vonatkozó indítványt előterjesztenie.
Mindezek alapján a Kúria megállapította, hogy a jogerős ítélet a felülvizsgálati kérelemben hivatkozott jogszabályokat nem sértette meg, az elsőfokú bíróság megalapozott és törvényes döntést hozott a felperesek keresetének elutasításáról, ezért a Kúria a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Kúria, Kfv. VI. 37.206/2011., KGD 2012/7-8/159.)
A bizonyítási teher, bizonyítási kötelezettség mindig az adott ügyben alkalmazandó anyagi jogszabályból és az alkalmazandó speciális eljárási rendelkezésekből állapítható meg. A bizonyítás sikertelensége a bizonyításra köteles felet terheli, ezért a bíróság köteles tájékoztatni a feleket a bizonyításra szoruló tényekről, bizonyítási teherről, a bizonyítás sikertelenségének következményeiről és a szakértői véleménnyel kapcsolatos fogyatékosságok kiküszöbölése érdekében szükséges intézkedéseket is foganatosítani kell.
A jogerős ítélet ellen az alperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, kérte annak hatályon kívül helyezését, a felperes keresetének elutasítását.
Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság tévesen állapította meg, hogy a felperes nem folytatott vállalkozási tevékenységet, hogy a nyomdaüzem működtetése a felperes alaptevékenységének minősülne, hogy a felperes alaptevékenységének finanszírozását három pénzügyi forrás biztosította volna, és, hogy az arányosításra nem volt jogszabályi lehetőség. Hangsúlyozta, hogy az arányosítás kapcsán nem alkalmazott becslést, és teljes körűen fenntartotta a határozatába foglalt jogi álláspontját.
Kifejtette, hogy az elsőfokú bíróság tévesen fogadta el ítélkezése alapjául a szakvéleményt, mivel az "súlyos fogalomzavarral terhelt", "koncepciójában és teljes egészében elhibázott".
A felperes ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályban tartását kérte.
Azzal érvelt, hogy az alperes a bizonyítékok szabad és okszerű mérlegelését támadja oly módon, hogy vitássá teszi a perben beszerzett szakvélemény értékelését, amely kapcsán a perben nem terjesztett elő bizonyítási indítványt, és amelynek vannak alperes által sem vitatott megállapításai.
Az volt a jogi álláspontja, hogy az ügy érdemi elbírálása szempontjából irreleváns, hogy mely tevékenységei sorolhatók az alaptevékenység körébe és melyek a vállalkozáséba, mivel jogosult volt a vállalkozási és az alaptevékenységéhez kapcsolódó áfa levonására.
A felülvizsgálati kérelem az alábbiak szerint alapos:
Ha perben jelentős tény, vagy egyéb körülmény megállapításához vagy megítéléséhez olyan különleges szakértelem szükséges, amellyel a bíróság nem rendelkezik, a bíróság szakértőt rendel ki. A szakértővel közölni kell mindazokat az adatokat, amelyekre feladatának teljesítése végett szüksége van, és a szakértőhöz egyes kérdések feltevését a felek is indítványozhatják, de a bíróságnak kell meghatároznia mindazokat a kérdéseket, amelyekre a szakértőnek véleményt kell nyilvánítania. A bíróságnak kell közölnie mindazokat az adatokat a szakértővel, amelyek a szakvélemény előterjesztéséhez szükségesek, ezt nem pótolja, vagy nem helyettesíti a per teljes iratanyagának szakértő részére történő megküldése [Pp. 177. § (1) bekezdése, 180. § (1)-(3) bekezdései, 181. § (1) bekezdése, BH 2006/161.].
A szakértőhöz a véleményre vonatkozóan annak előterjesztése után kérdéseket lehet intézni, a szakértői véleményre észrevételeket lehet tenni. Ha a szakvélemény homályos, hiányos önmagával, vagy más szakértő véleményével, illetve a bizonyított tényekkel ellentétben állónak látszik, vagy helyességéhez egyébként nyomatékos kétség fér, a szakértő a Pp. 182. § (2) és (3) bekezdése értelmében köteles a bíróság felhívására a szükséges felvilágosítást megadni, és a bíróság a fél erre irányuló indítványa alapján más szakértőt is kirendelhet. A bíróságnak meg kell követelnie, hogy a szakértő ismertesse mindazokat az adatokat és a tényeket, amelyeknek jelentőségük volt a szakértői vélemény meghozatalánál, és amelyek szükségesek a szakértő vélemény helyességének ellenőrzéséhez [Pp. 182. § (3) bekezdése, BH 2005/147.].
A Pp. 3. § (3) bekezdése értelmében a jogvita elbírálásához szükséges tényeket általában annak a félnek kell bizonyítania, akinek érdekében áll, hogy azokat a bíróság valónak fogadja el [Pp. 164. § (1) bekezdése].
A bizonyítási kötelezettség és a bizonyítási teher különös szabályai mindig az adott ügyben alkalmazandó anyagi jogi rendelkezésekből és az eset összes körülményeiből, továbbá a jogvita elbírálására irányadó speciális eljárási szabályokból állapíthatók meg.
A bizonyítás indítványozása elmulasztásának, illetve a bizonyítási indítvány elkésett voltának jogkövetkezményei, valamint a bizonyítás esetleges sikertelensége a törvény eltérő rendelkezése hiányában a bizonyításra kötelezett felet terheli. A bíróság köteles a jogvita eldöntése érdekében a bizonyításra szoruló tényekről, a bizonyítási teherről, illetve a bizonyítás sikertelenségének következményeiről a feleket előzetesen tájékoztatni. Ez az előzetes tájékoztatási kötelezettség a bíróságot akkor is terheli, ha a feleknek jogi képviselője van (Pp. 3. §).
A Pp. 336/A. § (2) bekezdése értelmében, ha a közigazgatási eljárás hivatalból indult, vagy a közigazgatási szerv a tényállás megállapítási kötelezettségének nem tett eleget, a közigazgatási szerv köteles a határozata alapjául szolgáló tényállás valóságának bizonyítására, ha azt a felperes vitatja. A Pp. 3. § (3) bekezdése szerinti tájékoztatási kötelezettség a közigazgatási perben az adóügyi jogviszonyt elbíráló bíróságot is terheli, és ezt a Pp. 336/A. § (2) bekezdése szerinti törvényi tényállás fennállása esetén a jogi képviselővel eljáró alperes felé is teljesítenie kell a bíróságnak (1/2007. KK vélemény).
A Legfelsőbb Bíróság az iratokból azt állapította meg, hogy a felperes keresetét a perben kirendelt igazságügyi szakértő véleménye alátámasztotta. Az igazságügyi szakértő véleményében foglaltakat a felperes elfogadta, az alperes vitatta. Erre a tényre, valamint az előzőekben ismertetett törvényi rendelkezésekre figyelemmel az elsőfokú bíróságnak a Pp. 3. § (3) bekezdése, 336/A. § (2) bekezdése értelmében tájékoztatni kellett volna az alperest a bizonyítási teher megfordulásáról és arról is, hogy kérheti a szakértő megidézését, további kérdéseket tehet fel, indítványozhatja a szakvélemény kiegészítését vagy újabb szakértő kirendelését is amennyiben ennek törvényi feltételei fennállnak, és további bizonyítékokat nyújthat be. Ezt azonban az elsőfokú bíróság elmulasztotta, és nem foganatosította a szakvélemény megítélése szerint is fennálló fogyatékosságainak kiküszöbölését célzó intézkedéseket sem. Ennél fogva a perben a feleknek nem volt és nem is lehetett tudomása a szakértői vélemény kizárólag ítéletben megjelenő értékeléséről (felülmérlegeléséről), ezért nem terjesztettek és nem is terjeszthettek elő olyan indítványt, amely a szakértői módszer és vélemény helyességét vagy helytelen voltát alátámaszthatták volna.
A Pp. 206. § (1) bekezdése értelmében a bíróság a tényállást a felek előadásának és a bizonyítási eljárás során felmerült bizonyítékoknak az egybevetése alapján állapítja meg, a bizonyítékokat a maguk összességében értékeli, és meggyőződése szerint bírálja el. A Pp. 221. § (1) bekezdése értelmében azonban a bíróságnak számot kell adnia a bizonyítékok értékeléséről. Az igazságügyi szakértői vélemény nem vitásan csak egy a bizonyítékok közül és a közigazgatási perben is a szabad bizonyítás érvényesül, mivel a jogszabályok - jelen perre nézve - nem állítanak fel rangsort a bizonyítási eszközök között. A bíróságnak tehát joga van arra, hogy a szakértői véleményt is értékelési és mérlegelési körébe vonja, és azt teljes egészben, vagy csak egy részében fogadja el. A perbeli esetben azonban az elsőfokú bíróság a nélkül döntött a szakvélemény ügy eldöntése szempontjából releváns részének felülmérlegeléséről, hogy az előzőekben részletezettek szerinti eljárást lefolytatta volna. Ezt a Legfelsőbb Bíróság az ügy érdemi eldöntésére is kiható olyan lényeges eljárási jogszabálysértésnek értékelte, ami a rendkívüli jogorvoslati eljárásban a Pp. 275. § (1) és (2) bekezdése szerinti szabályozásból következően már nem orvosolható. (Legf. Bír. Kfv. V. 35.526/2008.; BH 2010/134.)
A tényállás pontos megállapításának kötelességére hívja fel a Legfelsőbb Bíróság a következő ítéletben a figyelmet. A bizonyítási indítványok elutasítása, a bizonyítékok téves mérlegelése, és különösen e döntések megindokolásának elmulasztása az ítéletben olyan helyzetet teremt, amely az ítélet felülvizsgálatát alkalmatlanná teszi. Mindenekelőtt tisztázni kell a perben, hogy mely jogszabálysértés bizonyítására van szükség. Ha ezzel kapcsolatban elutasítja a felajánlott bizonyítást, úgy ismertetnie kell ítéletében e mellőzést alátámasztó jogi álláspontját.
Az adóhatóság a felperesnél 2002-2005. évekre személyi jövedelemadó (továbbiakban: szja) és százalékos egészségügyi hozzájárulás (továbbiakban: eho.) adónemekben bevallások utólagos vizsgálatára irányuló ellenőrzést végzett. A revízió eredményeként hozott elsőfokú határozatban az adóhatóság kötelezte a felperest 10 256 376 Ft adóhiánynak minősülő adókülönbözet, adóbírság és késedelmi pótlék megfizetésére.
A felperes fellebbezése alapján eljárt alperes határozatában az elsőfokú határozatot helybenhagyta.
A felperes keresetében eljárási és anyagi jogszabálysértésekre hivatkozva kérte az adóhatósági határozatok hatályon kívül helyezését, vagy hatályon kívül helyezés mellett az elsőfokú adóhatóság kötelezését új eljárásra.
A megyei bíróság a felperes keresetét részben alaposnak találta, ezért az alperes határozatát akként változtatta meg, hogy a felperes terhére szja-adónemben előírt adókülönbözetet 5 805 269 Ft-ra, az eho-adókülönbözetet 1 728 449 Ft-ra, az adóbírságot 3 766 859 Ft-ra, a késedelmi pótlékot pedig 4 026 411 Ft-ra mérsékelte, ezt meghaladóan a felperes keresetét elutasította.
A megyei bíróság "a peradatokra" és a "felperes házastársának nyilatkozatára" figyelemmel 2002. évre induló forrásként elfogadott 5 000 000 Ft-ot. Az ezt meghaladó körben azt rögzítette, hogy az alperes a kölcsönösszegek, a hiányzó fedezetek, illetve ezek forrása tekintetében helytálló megállapításokat tett, "egyetért az alperes határozatában az Szja. tv. és az Art. közötti összefüggésekkel kapcsolatban kifejtett jogi állásponttal" és az alperesi ellenkérelemben előadottakkal.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, kérte annak hatályon kívül helyezését, kereseti kérelmének teljes körűen helyt adó döntés meghozatalát. Vitatta a becslés jogalapját, módszerét, kifejtette, hogy hitelt érdemlően igazolta a fedezet rendelkezésre állását. Az volt a jogi álláspontja, hogy az ítéleti tényállás hiányos, téves, iratellenes, a bizonyítékok értékelése okszerűtlen.
Az alperes ellenkérelmében a jogerős ítélet felülvizsgálati kérelemmel támadott részének hatályban tartását kérte.
A felülvizsgálati kérelem az alábbiak szerint alapos:
A Pp. 213. § (1) bekezdése akként rendelkezik, hogy az ítéletben foglalt döntésnek ki kell terjednie a perben érvényesített valamennyi kereseti kérelemre.
A Pp. 206. § (1) bekezdése értelmében a bíróság a tényállást a felek előadásának és a bizonyítási eljárás során felmerült bizonyítékoknak egybevetése alapján állapítja meg, a bizonyítékokat a maguk összességében értékeli, és meggyőződése szerint bírálja el.
A Pp. 221. § (1) bekezdése előírja, hogy az ítélet indokolásában röviden elő kell adni a bíróság által megállapított tényállást, az arra vonatkozó bizonyítékok megjelölésével, hivatkozni kell azokra a jogszabályokra, amelyeken a bíróság ítélete alapszik. Meg kell röviden említeni azokat a körülményeket, amelyeket a bizonyítékok mérlegelésénél irányadónak vett, végül utalni kell azokra az okokra, amelyek miatt a bíróság valamely tényt nem talált bizonyítottnak, vagy amelyek miatt a felajánlott bizonyítást mellőzte.
Az ismertetett rendelkezésekből következik, hogy a bíróságnak döntenie kell valamennyi keresetben érvényesített igényről és köteles az ítélet teljes körű indokolására. Ennek elmulasztása, illetve alapvető, az ügy érdemi eldöntését is befolyásoló hiányossága az ítélet hatályon kívül helyezéséhez vezető lényeges eljárásjogi szabálysértésnek minősül [Pp. 275. § (3) bekezdése].
[Nem tekinthető a Pp. 275. § (3) bekezdése szerinti eljárási jogszabálysértésnek az ítélet késedelmes írásba foglalása, illetve kézbesítése, ha az nem jár a jogorvoslathoz való jog sérelmével. Ezért jelen ügyben a Legfelsőbb Bíróság bár megállapította a törvényben előírt határidők túllépését azt - önmagában - nem tekintette hatályon kívül helyezésre alapot adó oknak.]
Az ítélet teljes körű indokolásának - a Pp. 221. § (1) bekezdése értelmében - tehát nemcsak a pertörténetet (azaz az adóhatósági határozatok tartalmát, a keresetet, az ellenkérelmet... stb.) kell ismertetnie, hanem tartalmaznia kell a bíróság által megállapított tényállást is, az arra vonatkozó bizonyítékokra utalással. A bizonyítékok megjelölése illetve értékelése során pedig meg kell említeni azokat a körülményeket, amelyeket a bíróság mérlegelésnél irányadónak vett, végül utalni kell azokra az okokra is, amelyek miatt a bíróság valamely tényt, a felek előadásait nem találta bizonyítottnak, vagy amelyek miatt a felajánlott bizonyítást mellőzte, vagy az egyes hivatkozásokat, érveléseket tévesnek ítélte. A jogi indokolás során hivatkozni kell azokra az anyagi és eljárásjogi szabályokra, amelyeken a bíróság ítélete alapul.
A perbeli esetben a felperes felülvizsgálati kérelmében alappal hivatkozott arra, hogy a jogerős ítélet nem tartalmaz jogszabályi rendelkezéseknek megfelelő indokolást, csupán a pertörténetet rögzíti, és mindössze utal arra, hogy az 5 000 000 Ft-ot meghaladó körben egyetért az alperesi ellenkérelemben foglaltakkal. Nem tárja tehát fel, hogy mely okoknál fogva nem fogadja el a felperes érvelését és az ennek alátámasztásaként megjelölt bizonyítékokat, és nem vitásan nem tér ki a felperes által megjelölt valamennyi eljárási és anyagi jogszabálysértés értékelésére, és a bizonyítás mellőzésének indokára sem.
A Pp. 275. § (1) bekezdése értelmében a felülvizsgálati eljárás során nincs helye bizonyítás felvételének a bizonyítékok egybevetésének. A felülvizsgálati eljárás rendkívüli jogorvoslati eljárás, amely során a Legfelsőbb Bíróság nem veheti át az első fokon eljárt megyei bíróság hatáskörét, tehát nem dönthet jogerős ítélettel el nem bírált tényekről, körülményekről, bizonyítékokról, jogcímekről.
A jogerős ítélet indokolásának hiányossága jelen ügyben olyan jellegű és mértékű, amely miatt a Legfelsőbb Bíróságnak azt kellett megállapítania, hogy nincs lehetősége érdemi felülvizsgálatra, ezért a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte és az elsőfokon eljárt megyei bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította.
Az új eljárást a megyei bíróságnak a becslésre irányadó speciális jogszabályi rendelkezéseknek, továbbá a Pp. 206. § (1) bekezdésében, 221. § (1) bekezdésében foglalt jogszabályi rendelkezéseknek megfelelően kell lefolytatnia, és ennek alapján eljárva kell határozatát meghoznia.
Mindenekelőtt döntenie kell a felperes által hivatkozott eljárási jogszabálysértésről, tehát abban a kérdésben, hogy az ellenőrzés megkezdésére, lefolytatására jogszerűen került-e sor, megvalósultak-e vagy sem a felperes által e körben megjelölt jogszabálysértések, alapos-e vagy sem a felperesnek a pénzforgalmi mérleget, a nyitó pénzkészletet vitató érvelése, azaz az 5 000 000 Ft feletti további pénzösszeg rendelkezésre állása hitelt érdemlően igazolt-e vagy sem. E körben azonban a feleket a jogszabályi rendelkezéseknek megfelelően együttműködési és bizonyítási kötelezettség terheli. Nem hozható érdemi döntés az ügyben a felperes házastársával szemben lefolytatott eljárás, illetve határozat vizsgálata illetve értékelése nélkül.
Hangsúlyozza a Legfelsőbb Bíróság, hogy, ha a megyei elutasítja a felajánlott bizonyítást, mint ahogyan ezt jelen ügyben is tette, akkor köteles ismertetni ítéletében a mellőzést alátámasztó jogi álláspontját éppúgy, mint azokat a körülményeket, amelyeket a bizonyítékok mérlegelésénél irányadónak tekint, és reagálnia kell azokra az okokra is, amelyek miatt valamely tényt, körülményt nem talál bizonyítottnak, vagy nem talál hitelt érdemlőnek. (Legf. Bír. Kfv. V. 35.460/2009., KGD 2011/1. 11.)

Bizonyítás felvételének tilalma

A Kúria felülvizsgálati eljárására vonatkozó különös szabály, amely tiltja a bizonyítás felvételét az eljárásban. [Pp. 275. § (1) bek.: "A felülvizsgálati eljárásban bizonyítás felvételének helye nincs. A Kúria a felülvizsgálati kérelem elbírálása során a rendelkezésére álló iratok alapján dönt".]
A Kúria közigazgatási perben e rendelkezés merevségét feloldotta, s arra az álláspontra helyezkedett, hogy újraértékelheti a bizonyítékokat, ha az elsőfokú bíróság a bizonyítékokat okszerűtlenül mérlegelve állapította meg a tényállást.
Az elsőfokú közigazgatási hatóság hivatalból indult eljárásban meghozott határozatával 50 000 Ft közigazgatási bírság megfizetésére kötelezte a felperest, mert 2012. december 16. napján a Sz., T utcában a közúti közlekedés szabályiról szóló 1/1975. (II. 5.) KPM-BM együttes rendeletnek (a továbbiakban: KRESZ) a behajtás tilalmára, a kötelező haladási irányra vonatkozó 14. § (1) bekezdés n) pontjában foglalt előírását megszegve közlekedett.
A felperes az elsőfokú határozat elleni fellebbezésében előadta, hogy gépkocsija a körforgalomba történő behajtáskor, sebesség visszakapcsolásakor állt meg, a forgalmat zavarta volna, ezért segítőivel egy parkolóba tolták a kocsit. A műszaki mentéshez szerelőt hívott és csatolta a szerelő igazolását az általa elvégzett műszaki mentésről.
A felperes felülvizsgálati kérelmében lényegében a bizonyítékok Pp. 206. § (1) bekezdése szerinti szabad mérlegelését is támadta azzal az állításával, hogy műszaki meghibásodás miatt a KRESZ vonatkozó rendelkezései szerint járt el.
Rámutat a Kúria arra, hogy a Pp. 270. § (2) bekezdése értelmében a Kúriától jogszabálysértésre alapítottan lehet a jogerős ítélet felülvizsgálatát kérni. Anyagi jogi és eljárási szabályok megsértése egyaránt alapot adhat a felülvizsgálati kérelem előterjesztésére. Amennyiben a bírósági ítélet tényállása iratellenesen került megállapításra, okszerűtlen, logikai ellentmondást tartalmazó módon történt a bizonyítékok mérlegelése, akkor az eljárási szabálysértés megállapítható. Ebben az esetben a Pp. 275. § (1) bekezdésében írt tilalmi szabály nem érvényesül, a felülvizsgálati bíróság elvégezheti a bizonyítékok újramérlegelését.
A rendelkezésre álló bizonyítékok értékelését követően a Kúria azt a következtetést vonta le, hogy a megyei bíróság a rendelkezésre álló bizonyítékokat iratellenesen és okszerűtlenül mérlegelve állapította meg a tényállást. Figyelmen kívül hagyta a felperes előadását, a szerelő igazolását az általa elvégzett műszaki mentésről, és a műszaki meghibásodást igazoló egyéb adatokat, körülményeket, ezért tévesen találta alkalmazhatónak a KRESZ 14. §-ának vonatkozó rendelkezését, a műszaki hibára vonatkozó 56. § (5) bekezdése helyett.
Az alperesi hatóság is tévesen értékelte a bizonyítékokat, figyelmen kívül hagyta a felperes előadását és a szerelő igazolását. Az így megállapított tényállásból téves jogi következtetésre jutott, ezért a közigazgatási bírság kiszabása jogszabálysértően történt.
Mindezek alapján a Kúria a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (4) bekezdése alkalmazásával hatályon kívül helyezte, a közigazgatási határozatokat a Pp. 339. § (1) bekezdése alapján ugyancsak hatályon kívül helyezte.
A Kúria megjegyzi, hogy a felperes felülvizsgálati kérelmében az ügyintézési határidő túllépésével kapcsolatban előadottak vizsgálata nem képezte a felülvizsgálati eljárás tárgyát, tekintettel a közigazgatási határozatok hatályon kívül helyezésére. (Kúria, Kfv. III. 37 152/2012., KGD 2014.61.)
A különös eljárás jellegéből következően bizonyos ügyekben a bíróság előtti bizonyításnak jelentős korlátjai vannak. Így van ez különösen a választási ügyekben, amelyekben a Kúria az eljárás sommás jellege miatt csak korlátozott eszközökkel és szűk körben tud bizonyítást felvenni. Alapvetően - és érdemi elbírálás esetén - csak a kérelmező által csatolt bizonyítékokat tudja értékelni.
[1] A Bács-Kiskun Megye 6. számú Országgyűlési Egyéni Választókerületi Választási Bizottság (a továbbiakban: OEVB) határozatával 80 darab ajánlóív határidőben történő leadásának elmulasztására tekintettel 4 060 000 forint bírságot szabott ki a kérelmezővel szemben.
[2] A kérelmező fellebbezése folytán eljárt Nemzeti Választási Bizottság (a továbbiakban: NVB) 2014. március 11-én kelt 656/2014. számú, valamint a 2014. március 12-én kelt 693/2014. számú határozatával a kérelmező fellebbezését érdemi vizsgálat nélkül elutasította arra hivatkozással, hogy a kérelmező fellebbezésében nem jelölte meg a bírósági nyilvántartásba vételi számát, valamint a választási iroda konkrétan sérelmezett jogsértő magatartását és az azt alátámasztó bizonyítékait.
[3] A kérelmező bírósági felülvizsgálati kérelmet nyújtott be, amelyben pótolta a fellebbezésben elmulasztott nyilvántartási adatok, valamint a kérelmező megbízottjának adatait.
[4] A bírósági felülvizsgálati kérelem nem megalapozott.
[5] A választási eljárásról szóló 2013. évi XXXVI. törvény (a továbbiakban: Ve.) 224. § (3) bekezdés c) pontja az alábbiak szerint a fellebbezés kötelező formai elemeként szabályozza a jelölő szervezet bírósági nyilvántartási számát: "[a] fellebbezésnek, illetve a bírósági felülvizsgálati kérelemnek tartalmaznia kell [...] a jelölő szervezet vagy más szervezet esetében a bírósági nyilvántartásba-vételi számát." A bírósági nyilvántartási szám megjelölésének jelentősége a fellebbezést benyújtó azonosíthatósága szempontjából van jelentősége. Elmulasztásához - a jogorvoslatért folyamodó azonosíthatóságának kérdésessége okán - a Ve. 231. § (1) bekezdés d) pontja az érdemi vizsgálat nélküli elutasítást fűzi jogkövetkezményként.
[6] Az NVB határozatai ezért jogszerűen utasították el a formai hibában szenvedő fellebbezést.
[7] A fentieken túlmenően a Ve. 224. § (1) bekezdés a) pontja a fellebbezés előterjesztésének szintén formai kellékeként írja elő a jogsértés jogszabályai megjelölése mellett a ténybeli alapok bizonyítékainak megjelölését is. Az NVB a Ve. szabályai értelmében formai hiányokban szenvedő jogorvoslati kérelmek elbírálására, hivatalbóli bizonyításra, hiánypótlásra nem kötelezett.
[8] A Kúria a Ve. 222. § (2) bekezdése, valamint 228. § (2) bekezdése értelmében felülvizsgálati jogorvoslati fórum, amelynek eljárása a meghozott választási határozat jogszerűségi felülvizsgálatára irányul. Bizonyítás felvételét az eljárás sommás jellege csak szűk körben és korlátozott eszközökkel teszi lehetővé, a Kúria a sérelmezett határozat, valamint az azt megelőző eljárás jogszerűségét - a bírósági felülvizsgálati kérelem megalapozottságát - azon bizonyítékok alapján bírálja el, amelyet a kérelmező elé tár.
[9] A felülvizsgálati kérelem megalapozottságát - és ezzel az NVB határozatának, az azt megelőző eljárás jogsértő jellegét - az ügy érdemi elbírálása esetén, a jelen eljárásban is csak akkor lehetett volna megállapítani, ha a kérelmező olyan bizonyítékokat csatol (fotófelvétel, hangfelvétel, okirat, cellainformáció stb.), amelyből hitelt érdemlően meg lehetett volna állapítani, hogy a kérelmező megbízottja az ajánlási ívek leadása céljából 2014. március 3-án 16 órát megelőzően megérkezett az adott választási iroda helyiségébe, és a szigorú számadású ajánlóíveket megkísérelte leadni. Arra azonban a kérelmező hivatkozásán túlmenő bizonyítékot nem volt, így az adott választási iroda "fair eljárás" elvébe ütköző eljárása nem volt érdemben megállapítható.
[10] Mindezek alapján a Kúria megállapította, hogy az NVB határozatai megfeleltek a Ve. felhívott rendelkezéseinek, ezért azokat a Ve. 231. § (5) bekezdés a) pontja alapján helybenhagyta (Kúria, Kvk. IV. 37.316/2014., BH 2015.24.).
Az általános forgalmi adó levonási joga körében eltérő felfogást képviselt a magyar bírói gyakorlat az Európai Unió Bíróságának gyakorlatától. A magyar adójogi gyakorlat olyan felelősségi rendszert állított fel, amely az egyes, a számlakibocsátónál feltárt hiányosságokat a számlabefogadó hátrányára értékelte, s nem tisztázta, hogy a hiányosság elhárítását tőle el lehet-e várni. Ez az objektív felelősség indokolatlanul mentesítette az adóhatóságot annak bizonyításáról, hogy a vevő tudott vagy tudhatott-e a számlakibocsátónál fellelhető HÉA-kijátszásokról. A Kúria döntése szerint:
Az Európai Unió Bíróságának határozata értelmében az adóhatóságot terheli a bizonyítás, hogy a felperes tudta vagy tudnia kellett volna, hogy a levonási jogának szabályozására felhozott ügylettel kapcsolatban a korábban közreműködő gazdasági szereplő által elkövetett adócsalásban vesz részt
A felperes 2007 óta egyéni vállalkozóként fővállalkozóknak - mint megrendelőknek - végzett építőipari tevékenységet. Az elvállalt munkák egy részét saját dolgozóival, másik részét alvállalkozókkal végeztette el. Különböző kőművesmunkákra, illetve túlnyomórészt falazási munkákhoz M. L. egyéni vállalkozót vonta be alvállalkozóként, akivel erről alvállalkozói szerződéseket is kötött.
M. L. adóbevallási és adófizetési kötelezettségének 2003-tól nem tett eleget, sem főállású, sem alkalmi munkavállalóit az adóhatósághoz nem jelentette be. Egyéni vállalkozói igazolványát az illetékes jegyző 2007. június 20-án jogerős határozatával visszavonta.
Az adóhatóság a felperes terhére 2007. évre 5 600 000 Ft adókülönbözetet állapított meg, az M. L. egyéni vállalkozó által kiállított számlák áfáját levonni nem engedte, mert 2007. június 20-ától M. L. nem minősült adóalanynak, ezért ezt követően hiteles számlát sem bocsáthatott ki. A felperes adólevonási jogának érvényesíthetőségét kizáró okként rögzítette még azt is, hogy M. L. a számlatömböt a számlák kiállításának keltét követően vásárolta meg, továbbá, hogy a felperes nem győződött meg arról, hogy a munkát ténylegesen kik végezték, illetve a munkát végző személyek milyen minőségben voltak jelen a munkaterületen.
A felperes fellebbezése folytán eljárt alperes a 2010. január 8-ai határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta.
A felperes keresetében az alperes határozatának bírósági felülvizsgálatát kérte.
A megyei bíróság jogerős ítéletével a felperes keresetét elutasította. Ítéletét arra alapozta, hogy M. L. adóalanyisága 2007. június 20-án megszűnt, ezért adó áthárítására sem volt jogosult. Továbbá kiemelte, hogy M. L. nem rendelkezett bejelentett alkalmazottal vagy alkalmi munkavállalóval, tehát nem bizonyított, hogy a kőművesmunkákat M. L. teljesítette.
A felperes terhére rótta, hogy nem győződött meg arról, hogy a számlában feltüntetett szolgáltatás valóban a számlakibocsátó szolgáltatásának minősült-e. Nem ellenőrizte, hogy a munkaterületen munkát végzők M. L. egyéni vállalkozó alkalmazottai, vagy alkalmi munkavállalói-e.
A jogerős ítélet ellen a felperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, melyben annak hatályon kívül helyezését kérte. Sérelmezte, hogy M. L. egyéni vállalkozói igazolványának visszavonását az adóhatóság az ő hátrányára vette figyelembe. Állította, hogy úgy járt el, ahogy az adott helyzetben általában elvárható. Hivatkozott továbbá arra, hogy a munkaterületen M. L. munkavállalóit ellenőrizte.
Az alperes a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérte.
A Legfelsőbb Bíróság Kfv. I. 35 387/2010/8. végzésével az Európai Bíróság előzetes döntéshozatali eljárását kezdeményezte a közös hozzáadottérték-adó rendszerről szóló 2006. november 28-ai 2006/112/EK irányelv értelmezésére.
Az Európai Unió Bírósága 2012. szeptember 6. napján kelt C-324/11. ügyben meghozott ítéletében kifejtette, hogy "... az adósemlegesség elvét úgy kell értelmezni, hogy azokkal ellentétes, ha az adóhatóság elutasítja az adóalanynak a számára teljesített szolgáltatások után felszámított, vagy megfizetett hozzáadottérték-adó levonására vonatkozó jogát azzal az indokkal, hogy a számlakibocsátó egyéni vállalkozói igazolványát, a szolgáltatások nyújtását, vagy a vonatkozó számla kibocsátását megelőzően visszavonták, amennyiben e számla az ezen irányelv 226. cikkében megkövetelt valamennyi, különösen a hivatkozott számlákat kiállító személy és nyújtott szolgáltatások jellegének meghatározásához szükséges adatot tartalmazza."
Ugyancsak ellentétesnek tartotta azt az adóhatósági magatartást, amely "...a felszámított, vagy megfizetett hozzáadottérték-adó levonásra vonatkozó felperesi jogot azzal az indokkal tagadja meg, hogy az e szolgáltatásokra vonatkozó számla kibocsátója nem jelentette be az általa foglalkoztatott munkavállalókat, anélkül, hogy a hatóság objektív körülmények alapján bizonyítaná azt, hogy ezen adóalany tudta vagy tudnia kellett volna, hogy a levonási jogának megalapozására felhozott ügylettel az említett számlakibocsátó, vagy a szolgáltatói láncban korábban közreműködő gazdasági szereplő által elkövetett adócsalásban vett részt."
Hangsúlyozta, hogy "a 2006/112/EK irányelvet úgy kell értelmezni, hogy az a tény, hogy az adóalany nem ellenőrizte, hogy a munkavégzés helyén dolgozó munkavállalók a számlakibocsátóval jogviszonyban állnak-e, illetve, hogy a számlakibocsátó bejelentette-e a munkavállalókat, nem tekinthető olyan objektív körülménynek, amely miatt a számlabefogadó tudta vagy tudnia kellett volna, hogy hozzáadottérték-adó kijátszására irányuló ügyletben vett részt. Ennél fogva a levonási jog nem utasítható el az említett tény okán, amikor az irányelvben az adólevonási jog gyakorlására vonatkozó érdemi és formai feltételek is teljesülnek."
Ugyanakkor az adósemlegesség elvével összeegyeztethetőnek tartotta, "... ha a nemzeti bíróság az adott ügyben szereplő összes körülmény átfogó vizsgálata során ellenőrzi, hogy a számlakibocsátó maga teljesítette-e a szóban forgó ügyletet."
Kimondta ugyanakkor, hogy "az alapügyben szereplő helyzethez hasonló helyzetben az adólevonási jog csak akkor utasítható el, ha az adóhatóság objektív körülmények alapján megállapítja, hogy a számla címzettje tudta vagy tudnia kellett volna, hogy a levonási jogának megalapozására felhozott ügylettel az említett számlakibocsátó vagy szolgáltatói láncban korábban közreműködő gazdasági szereplő által elkövetett adócsalásban vesz részt."
A felperes változatlanul fenntartotta felülvizsgálati kérelmét, míg az alperes az alábbi észrevételeket terjesztette elő az Európai Unió Bíróságának ítéletére. Kiemelte, hogy M. L. egyéni vállalkozó által kibocsátott számlák nem felelnek meg az irányelv 226. cikkében foglaltaknak, mert a számlákból hiányzik az irányelv 226. cikkének 6. pontjában tartalmi követelményként meghatározott, a nyújtott szolgáltatás mértékére vonatkozó adat. A számlákon ugyanis csak a szolgáltatás jellege (falazás, kőművesmunka) került feltüntetésre, annak mennyisége nem.
A felülvizsgálati kérelem az alábbiak szerint alapos.
A Kúria megállapítja: a közigazgatási perekben a bíróságnak a Pp. 339/A. §-a és a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) 109. § (1) bekezdése értelmében a perben felülvizsgálni kért közigazgatási határozatok jogszerűsége tárgyában kell döntenie, mégpedig - a jogszabály eltérő rendelkezése hiányában - a meghozatalakor hatályban volt jogszabályok és fennálló tények alapján.
Nem kerülhet sor arra, hogy a bíróság fogalmazza meg a keresettel támadott határozat törvényi rendelkezéseknek megfelelő indokait, mivel ebben az esetben a bíróság a törvényességi felülvizsgálat helyett átvenné a közigazgatási szerv hatáskörét, döntési jogosultságát. Ilyen megoldást a törvényi rendelkezések - a hatásköri és illetékességi szabályok, a jogorvoslathoz való jog elve - nem tesznek lehetővé.
Ebből következően a Kúria nem vonhatta vizsgálódási, értékelési körébe az alperesnek a perben utólag az Európai Unió Bíróságának (a továbbiakban: Bíróság) ítéletére előterjesztett észrevételében foglaltakat, azok a határozat jogszerűségét nem alapozhatták meg.
Egyértelműen rögzíthető, hogy a kialakult magyar adóhatósági gyakorlat és a Bíróság ítélkezése az általános forgalmi adó levonási jog körében eltérő felfogást mutat. A Legfelsőbb Bíróság az előzetes döntéshozatali eljárást éppen azért kezdeményezte, mert a kialakult adójogi gyakorlat olyan felelősségi rendszert állított fel a levonási jog gyakorlásánál, amely egyes, a számlakibocsátónál feltárt hiányosságokat a számlabefogadó hátrányára értékelt. A számlabefogadót olyan, az érdekeltségi körén kívül eső okok miatt érhette hátrány, amelyek esetében nem tisztázódott, hogy azok ellenőrzését el lehetett-e tőle várni. Már a magyar ügyek elbírálását megelőző Bírósági gyakorlat is kimondta, hogy az olyan adóhatósági gyakorlat, mely az adólevonáshoz elvárt kellő körültekintetés keretében ténylegesen objektív felelősséget hárít a vevőre az értékesítési lánc korábbi szakaszaiban történt szabályszegésekért, nem tekinthető arányosnak vagy ésszerűen elvárhatónak. Az ilyen fajta objektív felelősség indokolatlanul mentesíti az adóhatóságot annak bizonyításától, hogy a vevő tudott vagy tudhatott a számlakibocsátónál fellelhető HÉA kijátszásról és ez az ismeret részéről elősegíti a HÉA adókijátszás megvalósulását. (Kittel ítélet 56-57. pontja)
Az ügyben született Bírósági ítélet és az alperesi határozat összevetése alapján megállapítható, hogy az alperesi határozat indokolása nem áll összhangban a Bírósági ítélet indokolásában foglaltakkal.
Az adóhatóság a kialakult magyar adójogi gyakorlatot követte, amikor a jogügylet fiktivitását vizsgálta. Az alperes az adólevonási jog megtagadását arra alapozta, hogy az egyéni vállalkozó a számlakibocsátás időpontjában nem rendelkezett olyan állományi létszámmal és tárgyi eszközzel, melyekkel az alvállalkozói szerződésben foglaltaknak eleget tehetett. Az egyéni vállalkozó iratanyaga nem volt beszerezhető, bevallási és befizetési kötelezettségét utoljára 2003-ban teljesítette. Nem került sor teljesítési igazolás kiállítására, nincs pénztárbizonylat, mely igazolja a számlák kifizetését. M. L. egyéni vállalkozói igazolványa 16 db számla kibocsátásakor már visszavonásra került, illetve a számlatömb-vásárlás később következett be, mint a számlákon szereplő teljesítési időpont.
A Bíróság ebben az ügyben is azt hangsúlyozta, hogy a gazdasági szereplők áfalevonási joga csak kivételes esetekben korlátozható. Egyértelműsítette, hogy mely körülmények vizsgálata mentén kell állást foglalni a felperes adólevonási jogának jogszerűsége tárgyában. Ki kell emelni, hogy a Bíróság szerint minden ügyletet önállóan kell vizsgálni és nem bármilyen szabálytalanság, hanem kizárólag a HÉA kijátszására irányuló tevékenységben való részvétel eredményezheti az adólevonási jog elvesztését. (Kittel ügy 50. pont)
A Bíróság egyértelműen rögzítette, hogy az adólevonási jog akkor tagadható meg, ha a számlabefogadónak tudomása volt a számlakibocsátó érdekkörében elkövetett szabálytalanságról, vagy csalásra utaló körülményekről. Az a tény, hogy a felperes nem ellenőrizte, hogy a munkavégzés helyén dolgozó munkavállalók a számlakibocsátóval jogviszonyban állnak-e, nem tekinthető olyan objektív körülménynek, amelyből arra lehetne következtetni, hogy a felperes tudta vagy tudnia kellett volna a hozzáadottérték-adó kijátszására irányuló szándékról.
A Bíróság szigorúbb követelményt állít a levonási jog gyakorlásának megtagadásához, amikor az adóhatóság bizonyítási kötelezettségévé teszi a számlabefogadó adócsalásban való részvételének bizonyítását. Ez a számlabefogadó részéről pozitív tudattartalmat feltételez. Az adólevonási jog megtagadásához nem elegendő a számlakiállító oldalán felmerülő szabálytalanság fennállásának bizonyítása, ehhez kapcsolódnia kell a számlabefogadó részéről felmerülő tudatos, az áfa kijátszására irányuló magatartásnak is. Amennyiben pedig a szabálytalanság nem az általános forgalmi adóval kapcsolatos szabályok megsértését jelenti, úgy önmagában ez nem vonhatja maga után az áfalevonási jog elvesztését.
A Kúria álláspontja az, hogy a korábbi jogi gyakorlat nincs összhangban az Európai Unió Bírósága által jelen ügyben is kifejtettekkel, ezért az alapul fekvő ügyben hozott adóhatósági határozatok és az elsőfokú bíróság ítélete jogszabálysértő.
Mindezek alapján a Kúria a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (4) bekezdése alkalmazásával hatályon kívül helyezte, a közigazgatási határozatokat a Pp. 339. § (1) bekezdése alapján ugyancsak hatályon kívül helyezte.
Az új eljárásban az adóhatóságnak az ügyben feltárt és rendelkezésre álló bizonyítékokat újra kell értékelnie, a hiányosságok, ellentmondások logikai láncolatát elemeznie, megállapítani, hogy ezek olyan zárt rendszert alkotnak-e, melyek a jogügylet csalárd, valótlan voltát, a számlabefogadó csalásban való részvételét igazolják. Az adólevonási jog gyakorlásának megtagadására csak akkor kerülhet sor, ha az adóhatóság bizonyítja, hogy a felperes tudta vagy tudnia kellett arról, hogy adócsalásban vett részt. Önmagában formai hiányosságok nem vezethetnek a levonási jog elvesztéséhez, a jogügylet tartalmi vizsgálata szükséges, az adólevonási jog csak akkor tagadható meg, ha egyértelműen bizonyítást nyer, hogy valótlan az általa dokumentált gazdasági esemény. (Kúria, Kfv. I. 35 611/2012/4., KGD 2013/51.)

Eljárási óvás, illetőleg felügyeleti intézkedés esetében

[a Pp. 337. §-ához]

A Pp. 337. § a közigazgatási per tárgyalásának felfüggesztésére vonatkozó speciális rendelkezést tartalmaz. Előfordulhat, hogy a bírósági eljárás alatt az ügyész óvást nyújt be, illetőleg a felettes szerv felügyeleti intézkedést tesz.
A felettes közigazgatási szerv felügyeleti intézkedésére akkor kerülhet sor, ha a közigazgatási szerv határozata jogszabályt sért. A felfüggesztés csak 30 napig tarthat, a tárgyalást ezt követően folytatni kell.
Ha a tárgyalás felfüggesztése alatt a közigazgatási határozat
a) a keresetnek megfelelően változik: a bíróság a pert megszünteti és perköltség fizetésére kötelezi a közigazgatási szervet;
b) a keresethez képest részben változik: a bíróság a pert csak e részben szünteti meg és a tárgyalást a kereseti kérelem el nem fogadott részére vonatkozóan folytatja, a felperes ilyenkor keresetét megváltoztathatja. A perköltség felől az eljárást befejező határozatban kell dönteni; erről a Pp. 339/C. § részletesen rendelkezik.
Az óvás elutasítása esetén az ügyész - az erre vonatkozó határozat közlésétől számított - 30 napon belül keresettel fordulhat a bírósághoz. Ezt a keresetet egyesíteni kell az ügyfél által indított - és az előzőek szerint felfüggesztett, majd folytatott - perhez, feltéve, hogy abban még érdemi döntés nem született.

A per elbírálása tárgyaláson kívül

[a Pp. 338. §-ához]

Az Alkotmánybíróság 25/1990. (XI. 8.) AB határozatával megsemmisítette a Pp.-nek a tárgyaláson kívüli elbírálásra vonatkozó rendelkezését (Pp. 334. §). E rendelkezés egyoldalúan a bíróságra bízta annak eldöntését, hogy kíván-e az ügyben tárgyalást tartani. Az Alkotmánybíróság hangsúlyozta, hogy a tárgyalási elv, a nyilvánosság, a szóbeliség és a közvetlenség elvét sérti, ha a felek rendelkezési joga e kérdésben nem érvényesül.
A hatályos szabályozás általános szabályként a perek tárgyaláson kívüli elbírálását rendeli (hatályos 2011. március 1-jétől). A felek azonban kérhetik tárgyalás tartását. A közigazgatási eljárásban szereplő ellenérdekű felet a bíróság figyelmezteti, hogy írásban tárgyalás tartását kérheti.
A közigazgatási per csak akkor bírálható el tárgyaláson kívül, ha a felperes az alperes ellenkérelmét szabályszerűen kézhez vette és az ettől számított 8 napon belül írásban nem kérte tárgyalás tartását
Az M. S. Zrt. 2011. november 14. napján a még forgalomba nem helyezett S. személygépkocsi után 478 000 Ft regisztrációs adót fizetett meg. A regisztrációs adót a P. Kft. átvállalta, majd a gépjárművet 2012. március 29. napján eladta a felperesnek, a vételár tartalmazta a megfizetett regisztrációs adót. A gépjármű 2012. március 30. napján került forgalomba helyezésre.
A felperes az elsőfokú hatóság felé előterjesztett kérelmében 393 000 Ft regisztrációs adó visszautalását kérte, melyet a hatóság határozatával elutasított, hivatkozva a regisztrációs adóról szóló 2003. évi CX. törvény (a továbbiakban: Rega. tv.) 13. § (1) bekezdésére.
A felperesi fellebbezés folytán eljáró alperes a 2012. június 18. napján kelt határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta.
A felperes keresettel támadta az alperes határozatát, kérve annak bírósági felülvizsgálatát és ennek eredményeként megváltoztatását oly módon, hogy az általa vásárolt személygépkocsi regisztrációs adóját 85 000 Ft-ban állapítsa meg és kötelezze az alperest a különbözetként mutatkozó 393 000 Ft visszafizetésére. A keresetlevélben a felperes úgy nyilatkozott, hogy tárgyalás tartását nem kéri.
Az alperes ellenkérelmében kérte a kereset elutasítását, részletesen nyilatkozott a felperes által megjelölt jogszabálysértésekre, tárgyalás tartását nem kérte.
A törvényszék tárgyaláson kívül meghozott ítéletével a keresetet elutasította. Az indokolásban kifejtette, hogy a Rega. tv. 13. § (1) bekezdésében megjelölt feltételek nem álltak fenn, a forgalomba helyezés megtörtént, ezért nem volt olyan jogszabályi rendelkezés, amely megalapozottá tette volna a felperes visszaigénylés iránti kérelmét. Az elsőfokú bíróság nem osztotta a felperes hatáskörelvonás megállapítására irányuló álláspontját, véleménye szerint adminisztratív tévedés folytán került nem megfelelő hatóság megjelölésre az első fokú határozat fejlécében, ez azonban a döntés érdemére nem hatott ki. Figyelemmel arra, hogy egyik fel sem kérte tárgyalás tartását, a bíróság tárgyaláson kívül döntött az ügyben.
Az ítélet átvételét követően a felperesi képviselő iratot terjesztett elő, melyben előadta, hogy az alperes ellenkérelmét nem kapta meg. A törvényszék a 4. alszámú végzésében tájékoztatta a felperesi képviselőt, hogy a 2012. szeptember 7-ei bírói utasítás alapján az alperesi ellenkérelem kiadása megtörtént, azonban a tértivevény nem érkezett vissza a bírósághoz.
A felperes a jogerős ítélet ellen felülvizsgálati kérelmet terjesztett elő annak hatályon kívül helyezése és a keresetnek való helyt adás iránt. Kiemelte, hogy a törvényszék az alperesi ellenkérelmet részére nem küldte meg, ezzel megsértette a Pp. 338. § (8) bekezdésében foglaltakat. Ennek következtében nem ismerhette meg az alperes védekezését, indokait, azokra nem reagálhatott, nem terjeszthetett elő bizonyítási indítványt, és nem élhetett azzal a jogával, hogy ekkor tárgyalás tartását kérje. A bíróság ennek hiányában nem bírálhatta volna el tárgyaláson kívül az ügyet, nem hozhatott volna ítéletet. Azt a hatóságot kell a határozatot hozó hatóságnak tekinteni, amelynek megnevezése a fejrészben szerepel. Az elsőfokú határozat fejrészében a másodfokú hatóság egyik osztálya került megjelölésre, ez pedig nem minősíthető adminisztrációs hibának. Az ítélet indokolása nélkülözi a bíróság jogi okfejtését, azt, hogy miért fogadta el az alperes nyilatkozatát. A bírói döntés tartalma jelentősen eltér a jogszabály értelmétől, ezért kötelező lett volna azt részletesen megindokolni. Az ítélet olyan hivatkozásokat tartalmaz, melyekre a felperes nem hivatkozott, a bíróság eljárása sérti a Pp. 213. § (1) bekezdésében és 215. §-ában írtakat, valamint az Alaptörvény H) cikkét. Az ügy érdemében kifejtett felperesi jogértelmezés megfelel az Alaptörvény 28. cikke szerinti, a törvény célját figyelembe vevő jogértelmezésnek.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában fenntartását indítványozta.
A felülvizsgálati kérelem az alábbiak szerint alapos.
A Kúria a felülvizsgálati kérelem elbírálása során a Pp. 275. § (1) bekezdésére figyelemmel a rendelkezésre álló iratok alapján dönt, a bizonyítékok felülmérlegelésének, további bizonyítás felvételének nincs helye. A jogerős ítélet csak a felülvizsgálati kérelem keretei között vizsgálható felül.
A felperes felülvizsgálati kérelmében anyagi és eljárási jogszabálysértésekre hivatkozással kérte a jogerős ítélet felülvizsgálatát. A Kúria mindenekelőtt az eljárási jogszabálysértésekre történő hivatkozást vizsgálta, vagyis hogy az elsőfokú bíróság valamennyi kereseti kérelmet elbírálta-e, túlterjeszkedett-e a kereseti kérelmen, illetve sérült-e a Pp. 338. § (8) bekezdése.
Az ítéletben foglalt döntésnek ki kell terjednie a perben érvényesített valamennyi kereseti kérelemre, ugyanakkor a döntés nem terjedhet túl a kereseti kérelmen [Pp. 213. § (1) bek., 215. §]. A jogerős ítélet valamennyi, a keresetlevélben megjelölt jogszabálysértés tekintetében indokolt döntést tartalmaz, az indokolás 5. oldal második bekezdése az anyagi, harmadik bekezdése az eljárási jogszabálysértés körében indokolja meg a kereset elutasításához vezető bírósági álláspontot. Nem felel meg a tényeknek az a felperesi előadás, miszerint az ítélet indokolása nélkülözi a bíróság jogi okfejtését. A döntés a kereseti kérelmen nem terjeszkedett túl, az ügy érdemében a Rega. tv. irányadó rendelkezésének értelmezésén alapul, a felülvizsgálati kérelemben megjelölt indokolási részek - 4. oldal utolsó bekezdése, 6. oldal első bekezdése - ehhez kapcsolódnak.
A Pp. 3. § (6) bekezdése alapelvként rögzíti, hogy a bíróság köteles gondoskodni arról, hogy a felek minden, az eljárás során előterjesztett kérelmet, jognyilatkozatot, valamint a bírósághoz benyújtott okiratot megismerhessenek és azokra - törvényben előírt időn belül - nyilatkozhassanak. A Pp. 324. § (1) bekezdésére figyelemmel alkalmazandó Pp. 332. § (1) bekezdés c) pontja szerint közigazgatási perekben a bíróság írásban közli a közigazgatási szerv nyilatkozatát a felperessel, a 338. § (8) bekezdés b) pontja pedig kimondja, hogy nem lehet a pert tárgyaláson kívül elbírálni, ha a felperes az alperes kereseti ellenkérelmének kézhezvételétől számított 8 napon belül írásban tárgyalás tartását kéri.
Nem bizonyított, hogy az alperes ellenkérelmét az ítélet meghozatalát megelőzően a felperes joghatályosan megkapta, az iratok között nem lelhető fel az átvételt igazoló tértivevény, az a bíróságra nem érkezett vissza. Az ítélet meghozatalát követően a törvényszék 2012. november 12. napján az ellenkérelmet a felperesi képviselőnek kiadta, aki azt 2012. november 19. napján átvette, ez a tény azonban az ügy megítélése szempontjából nem releváns. Megjegyzi a Kúria azt is, hogy a Pp. 332/C. §-ból fakadóan jelen ügyben a perindítás hatálya nem állhatott be.
Az elsőfokú bíróság eljárása ellentétes a Pp. 3. § (6) bekezdésében, 332. § (1) bekezdés c) pontjában és 338. § (8) bekezdés b) pontjában testet öltő közvetlenség és tisztességes eljáráshoz való jog elvével. A felperes az ítélet meghozatalát megelőzően nem ismerhette meg az alperes ellenkérelmét, arra nem tehetett nyilatkozatot, ahhoz kapcsolódóan nem terjeszthetett elő bizonyítási indítványt és nem élhetett a Pp. 338. § (8) bekezdés b) pontjában megjelölt tárgyalás tartása kérelmének jogával. A törvényszék az alperesi ellenkérelem felperes általi átvételét igazoló tértivevény hiányában a pert nem bírálhatta volna el tárgyaláson kívül, vagy tudakozványt kellett volna küldenie a posta felé, vagy újra kiadni az ellenkérelmet.
A fentebb hivatkozott jogsérelem az ügy érdemére is kihatott, ezáltal a jogerős ítélet tartalmilag felülvizsgálatra alkalmatlan.
A Kúria a Pp. 275. § (4) bekezdésére figyelemmel a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította. Az új eljárásban a felperesnek - az ellenkérelem joghatályos közlésével - lehetőséget kell biztosítani arra, hogy nyilatkozhasson az alperesi ellenkérelemre és esetlegesen tárgyalás tartását kérhesse. (Kúria, Kfv. VI. 35 059/2013/4., KGD 2014.103.)
Ha a perben bizonyítási eljárást kell lefolytatni tárgyalást kell tartani.
Helyesnek tűnik az a gyakorlat, hogy a jogerős határozatot hozó közigazgatási szerv a jogorvoslati záradékban figyelmezteti a feleket arra, hogy tárgyalás tartását kérhetik.

A felek egyezsége

Az eljárásjogi irodalom egységes abban, hogy az egyezség a legmegnyugtatóbb lezárása a pernek. Ez így van a közigazgatási perben is. A Pp. 148. §-a szerint a bíróság a per bármely szakaszában megkísérelheti, hogy a felek a jogvitát - vagy ezek egy részét - egyezséggel rendelkezzék. A bíróság az egyezséget jóváhagyja, ha az megfelel a jogszabályoknak, ellenkező esetben a jóváhagyást megtagadja és az eljárást folytatja. A bíróság által jóváhagyott egyezségnek ugyanaz a hatálya, mint a bírói ítéletnek.
A Ket. 75. §-a szerint egyezség köthető a hatósági eljárásban (a hatóság határozatba foglalja az egyezségét és jóváhagyja). A hatósági eljárásban a 75. §-ban említett egyezségi kísérletre ellenérdekű felek közt kerülhet sor. Vannak szerzők, akik nem zárják ki a hatóság és az ügyfél közötti egyezséget, így ha az ügyféllel hatósági szerződés köthető.
A közigazgatási perben a hatóság alperesként vesz részt, itt már súlytalan az az ellenérv, hogy a hatóság nem lehet az egyezség részese, mert az ő feladata a jogszabályok megtartása feletti őrködés. A perben már ő is félként vesz részt, nem indokolt tehát elzárni attól, hogy a felperessel egyezséget kössön. Ha a hatósági eljárásban ellenérdekű felekként résztvevők közül - a közigazgatási perben az egyik beavatkozóként vesz részt, lehet-e részese a bírósági egyezségnek? A Pp. 148. §-a szerint egyezséget a perben a felek köthetnek, a rendelkezés tehát a beavatkozóra nem vonatkozik. (A kisajátítási határozat felülvizsgálata iránti közigazgatási perben mind a kisajátítást kérő, mind a tulajdonos félként vesz részt, tehát egyezséget is köthetnek.) Nem lenne azonban ésszerű kizárni ezekben a perekben az egyezség megkötését, amit egyébként is a hatósági határozat tekintetében kötnek. Nem látom tehát akadályát, hogy - a beavatkozó nyilatkozatát is mérlegelve - a felperes és az alperes egyezséget kössön, ha ez a jogszabályoknak is megfelel. Elvileg nem kizárt, de úgy vélem nem helyeselhető az az egyezség, amely ellen a jogviszonyban érdekelt egyik fél, a beavatkozó tiltakozik, ugyanis az egyezségnek a jogvita rendezésére kell vonatkoznia, s e jogvita részese a beavatkozó.
Milyen tartalmú egyezség köthető? A bíróság által jóváhagyott egyezségnek ugyanaz a hatálya, mint a bírói ítéletnek [Pp. 148. § (3) bek.]. Közigazgatási perben is az egyezségnek meg kell maradnia a bírósági határozat lehetőségének - tehát a Pp. 339. § - keretei között. A bíróság a kereseti kérelemnek megfelelően határozhat, nem dönthet olyan egyezség felől mely - tartalma szerint - nem tartozik a bíróság hatáskörébe. Tipikus esetben a felek a hatósági határozat megváltoztatásában állapodhatnak meg egyezségükben, szigorú értelmezés szerint ezt az egyezséget a bíróság csak akkor hagyhatja jóvá, ha a perben megváltoztató hatásköre van [Pp. 33. § (2) bek.].
A bírói gyakorlatban merült fel az a kérdés, hogy a perbeli egyezség jóváhagyása lehetséges-e tárgyaláson kívül? A bírói gyakorlat abból indul ki, hogy a bíróság a pert tárgyaláson kívül bírálja el, kivéve, ha a felperes a keresetlevélben, vagy a közigazgatási szerv a nyilatkozatában ezt kéri.
Nem lehet a pert tárgyaláson kívül elbírálni, ha - az okirati bizonyítást ide nem értve - bizonyítást kell lefolytatni. Ha a bizonyítás lefolytatásának szükségessége a tárgyaláson kívüli elbírálás során merül fel, a per elbírálására a bíróság tárgyalást tűz ki.
Miután a bíróságnak a felek tervezett egyezségét törvényességi kontroll alá kell vennie, szükségessé válhat olyan körülmények vizsgálata is, amelyről a feleknek az egyezség jóváhagyása előtt nyilatkoznia kell. A közigazgatási perben is érvényes az a szabály, hogy perbeli egyezség csak a felek tárgyaláson elhangzott, egyező akaratnyilatkozata alapján jöhet létre.
A Legfelsőbb Bíróság esetei döntése szerint (LB Pf. III. 21.366/1992.) perbeli egyezséget a felek csak tárgyaláson köthetnek, a peren kívül kötött egyezség nem hagyható jóvá.
A tárgyaláson kívüli eljárás azonban nem azonos a peren kívüli eljárással. A polgári pernek nem intézményesített formája a tárgyaláson kívüli eljárás. A közigazgatási tárgyaláson kívüli eljárásokban nem jellemző a terjedelmes bizonyítás; a felek írásbeli akaratnyilatkozata is meggyőző lehet. Ezek a megfontolások a nemperes eljárásokra (Knpt. 2-3. §) is vonatkoznak.

A bíróság határozata

[a Pp. 339-339/C. §-ához]

Ket. 111. § (hat. kív.)

A bírósági döntés lehetséges tartalma

Az elsőfokú bíróság a közigazgatási perben - ha a per érdemében dönt - a következő ítéletet hozhatja:
a) A közigazgatási határozatot jogszabálysértés megállapítása esetén
- hatályon kívül helyezi, vagy
- hatályon kívül helyezi és a közigazgatási határozatot hozó szervet új eljárásra kötelezi, vagy
- a törvényben megállapított esetekben a közigazgatási határozatot megváltoztatja,
- megsemmisíti a határozatot, ha törvényben meghatározott okból jogszabálysértő.
b) Jogszabálysértő hiánya esetén a keresetet elutasítja.
A hatályon kívül helyezés nem jár mindig együtt új eljárásra kötelezéssel, ugyanis, ha pl. nincs meg a jogszabályi feltétele az ügyfél kötelezésének, elegendő a jogszabálysértő - kötelezettséget megállapító - közigazgatási határozat hatályon kívül helyezése.
Gyakorlatban felmerült kérdés, hogy van-e lehetőség a Pp. 339. §-ának alkalmazása során a közigazgatási szerv határozatának részbeni hatályon kívül helyezésére? Ha a közigazgatási határozatnak vannak jól elkülöníthető, önállóan is elbírálható részei, nincs akadálya a közigazgatási szerv határozata részbeni hatályon kívül helyezésének. Ez esetben az ítéletben rendelkezni kell a támadott határozat hatályon kívül nem helyezett rendelkezése tekintetében a kereset elutasításáról.
A megyei bíróság az alperes határozatát az első fokú határozatra is kiterjedően hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú adóhatóságot új eljárásra kötelezte, amelynek lefolytatására iránymutatást is adott.
A jogerős ítélet ellen a Pp. 270. § (2) bekezdés ba) pontjára alapítottan az alperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet. Kérte a Legfelsőbb Bíróság döntését abban az elvi jelentőségű jogkérdésben, hogy teljes körűen hatályon kívül helyezhető-e a közigazgatási határozat akkor, ha annak jól elkülöníthető részei vannak, és a kereset ezek nem mindegyikét támadja.
A Legfelsőbb Bíróság jogi álláspontja a határozat kapcsán felvetett elvi jelentőségű jogkérdésben a következő:
A Pp. 339. § (1) bekezdése értelmében, ha a törvény ettől eltérően nem rendelkezik, a bíróság a jogszabálysértő közigazgatási határozatot hatályon kívül helyezi, és - szükség esetén - a közigazgatási határozatot hozó szervet új eljárásra kötelezi. A Pp. 339. § (2) bekezdésének g) pontja értelmében a bíróság az adóügyben hozott közigazgatási határozatot meg is változtathatja jogszabálysértés esetén.
Az ismertetett szabályozásból következően nincs törvényi akadálya annak, hogy a fél a közigazgatási határozat meghatározott irányú felülvizsgálatát kérje, keresetében ne teljes körűen vitassa a határozatot, hanem annak csupán egyes részeit támadja.
Az ismertetett jogszabályi rendelkezésekből következik, hogy amennyiben a közigazgatási határozatnak jól elkülöníthető, önállóan is elbírálható részei vannak, nincs jogszabályi akadálya annak, hogy a bíróság csupán a határozat egy része, vagy egyes részei tekintetében éljen a kasszációs, avagy reformatórius jogkörével, és ezt meghaladóan a felperes keresetét elutasítsa. Az ítélet rendelkező részéből azonban egyértelműen ki kell derülnie annak, hogy mely határozati döntéseket (részeket) érint a hatályon kívül helyezés, vagy megváltoztatás, illetve a kereset elutasítás. Ugyanez a helyzet akkor is, amikor a közigazgatási határozat több rendelkezést tartalmaz, de a kereset nem a határozat teljes körű, hanem meghatározott irányú felülvizsgálatára irányul. A bírósági ítélet rendelkező részének ilyenkor is tartalmaznia kell, hogy a megváltoztatás, illetve hatályon kívül helyezés a határozat mely keresettel támadott részére vonatkozik. Nem helyezhető ugyanis teljes körűen hatályon kívül a közigazgatási határozat akkor, ha annak vannak bírói felülvizsgálattal nem érintett részei. Ettől eltérni csak akkor lehet, ha a felülvizsgálattal érintett, illetve a keresetben nem vitatott részek egymással szorosan összefüggenek, és önállóan, egymástól függetlenül nem elbírálhatóak.
A perbeli esetben az alperes határozatát több év és több adónem vonatkozásában akként hozta meg, hogy az egyes időszakok és adónemek, illetőleg azok jogkövetkezményei egymástól jól elhatárolhatóak, illetve pontosan felismerhető, hogy mely határozati pontok, illetve döntések között van összefüggés. A felperes keresetében az alperes határozatának meghatározott irányú felülvizsgálatát kérte, mivel nem a határozat teljes egészének jogszerűségét, hanem kizárólag az 1995. évi kamatelszámolással és az 1996., illetve 1999. évi ingatlanértékesítésből származó jövedelem adóztatásával kapcsolatos alperesi döntéseket és ezek bírságvonzatát vitatta.
Az elsőfokú bíróság akkor járt volna el helyesen, ha ítéletének rendelkező részében az alperes határozatát és az elsőfokú határozatot csak az 1996. és 1999. évi ingatlanértékesítésből származó jövedelmet érintő adókülönbözet és jogkövetkezményei (adóbírság) tekintetében helyezi hatályon kívül, és ezt meghaladóan a felperes keresetét elutasítja. Ítéletének indokolásában pedig utal arra, hogy van az alperesi határozatnak keresettel nem támadott részei, illetve kiemeli, hogy a felperes keresetét a bírói felülvizsgálattal érintett körben csak részben és mely részében találta alaposnak, illetve alaptalannak.
A felülvizsgálati bíróságnak ítéletében a jogerős ítélet rendelkező része és indokolása közötti összhangot kellett megteremtenie a Pp. szabályainak és az elvi jelentőségű jogkérdés kapcsán kifejtett álláspontjának megfelelően. (Legf. Bír. Kfv. I. 35.562/2002.)
Az elsőfokú bíróság bár az ítélet rendelkező részében a teljes keresettel támadott közigazgatási határozatot - az elsőfokú határozatra is kiterjedően - hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú hatóságot új eljárásra kötelezte, az ítélete indokolásában (5. oldalon) megállapította, hogy a kereset kisebb részt volt alapos. Az ezt követő indokolás kifejtésében részletesen megállapította, hogy a keresetet a határozat mely részében tekintette alaposnak, és ebben a körben rendelte el a határozat hatályon kívül helyezését és az elsőfokú hatóság új eljárásra kötelezését.
Az alperes helyesen hivatkozott felülvizsgálati kérelmében arra, hogy a keresettel felülvizsgálni kért alperesi határozat jól elkülöníthető részekből állt, és ezen részek közül az elsőfokú bíróság kizárólag a felperes és a G. Kft. közötti határozati rendelkezést tartotta jogszabálysértőnek.
A Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy az alperes felülvizsgálati kérelme érdemben nem volt alapos, alapos volt viszont az ítélet rendelkező részének helytelen megfogalmazása tárgyában. Ezért a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte, és a rendelkező rész tekintetében az ítéletet akként hozta meg, hogy az alperes keresettel támadott határozatát a G. Kft. által kibocsátott számlával kapcsolatos döntése tekintetében az elsőfokú határozatra is kiterjedően hatályon kívül helyezi, és e körben kötelezi az új eljárás lefolytatására az elsőfokú adóhatóságot. Egyebekben viszont a felperes keresetét elutasította. (Legf. Bír. Kfv. I. 35.144/2005.)
Ha a közigazgatási határozatnak csak meghatározott rendelkezését támadja az ügyfél, s a többi rendelkezést nem vitatja: jogszabálysértést követ el a bíróság, ha a közigazgatási határozatot teljes terjedelmében hatályon kívül helyezi. Különösen kisajátítási határozat esetében fordul elő, hogy a felek csak a kártalanítás összegét vitatják, a jogalapot nem; ebben az esetben csak az összegszerűséget vizsgálhatja felül a bíróság.
A II. r. alperes felülvizsgálati kérelmében sem a felpereseknek járó többletkártalanítási összegét, sem a perköltséget (szakértői díj, ügyvédi munkadíj) nem támadta, a ezért e körben a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275. § (2) bekezdése alapján nem vizsgálta felül a jogerős ítéletet.
A Pp. 215. §-a értelmében a döntés nem terjedhet túl a kereseti kérelmen, illetőleg az ellenkérelmen.
Az iratokból megállapíthatóan a felperesek keresetükben a kisajátítás jogalapját nem vitatták, kizárólag az I. r. alperes által megjelölt kártalanítást meghaladó többletkártalanítás megfizetése iránti keresetet terjesztettek elő. Az elsőfokú bíróság ítéletében ennek ellenére az I. r. alperes határozatát teljes terjedelmében hatályon kívül helyezte, és az I. r. alperes határozatát a kisajátítás jogalapja tekintetében is, és a határozat 1 590 000-1 590 000 forint megfizetésére kötelező részére is kiterjedően hatályon kívül helyezte, noha nem volt erre irányuló felperesi kereset.
Ebből következően az elsőfokú bíróság megsértette a Pp. 215. §-át, amikor az I. r. alperes határozatát nemcsak összegszerűségében, hanem a jogalap tekintetében is hatályon kívül helyezte, amely súlyos eljárásjogi jogszabálysértésnek minősül. (Legf. Bír. Kfv. II. 39.310/2005., KGD 2007/7. 129.)
A felperes veszélyes árut, sűrített kripton gázt szállított Ukrajnából Magyarországra. A szállítást végző tehergépjárművel 2008. szeptember 29-én jelentkezett belépésre a Vámhivatalnál. A gépjárművezetőnél ukrán nyelvű írásbeli utasítás nem volt, a szállított anyagra vonatkozó információk a fuvarlevélen nem az ADR Egyezmény 5.4.0. fejezet 5.4.1.1.2. pontjában foglaltaknak megfelelően voltak feltüntetve.
A Vámhivatal a 2008. szeptember 29-én kelt határozatával a felperest a szállított anyagra vonatkozó információk hiánya miatt 100 000 forint, az ukrán nyelvű írásbeli utasítás hiánya miatt 600 000 forint közigazgatási bírság megfizetésére kötelezte.
A felperes fellebbezése folytán eljárt alperes a 2008. december 2-án kelt határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta.
A felperes keresetet nyújtott be az alperes határozatának felülvizsgálata iránt.
Az elsőfokú bíróság nem találta viszont alaposnak az írásbeli utasítás hiánya miatt kiszabott közigazgatási bírság tekintetében előterjesztett kereseti kérelmet. Azonban, mivel az alperesi határozatot a másik kereseti kérelem kapcsán hatályon kívül helyezte, ezért az elsőfokú bíróság álláspontja szerint az írásbeli utasítás hiánya miatt kiszabott közigazgatási bírság is osztja a bárca szám hiánya (illetve nem megfelelő feltüntetése) miatt kiszabott közigazgatási bírságra vonatkozó határozat jogi sorsát, ezért az elsőfokú bíróság a közigazgatási határozat egészét hatályon kívül helyezte.
A jogerős ítélet ellen az alperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet.
Az alperes felülvizsgálati kérelme alapos.
A Legfelsőbb Bíróság elsődlegesen a Pp. 339. § (1) bekezdésének megsértését vizsgálva az alperes felülvizsgálati kérelmét alaposnak találta. Eljárási szabálysértést követett el az elsőfokú bíróság, amikor az írásbeli utasítás hiánya miatt kiszabott közigazgatási bírságot támadó kereseti kérelem alaptalanságát megállapítva az alperes határozatát - az elsőfokú határozatra is kiterjedően - mégis teljes egészében, azaz a nem jogsértő határozati rendelkezést is érintve, jogszabálysértés hiányában hatályon kívül helyezte. Az elsőfokú bíróság a közigazgatási határozat egymástól jól elkülöníthető, egymással össze nem függő részei tekintetében a Pp. 339. § (1) bekezdése alapján csak az alperesi határozat jogszabálysértő rendelkezéseit helyezheti hatályon kívül és csak a jogszabálysértéssel érintett rendelkezések körében rendelhet el új eljárást. Az elsőfokú bíróság ítéletének indokolása szerint csak a fuvarlevél hiányossága miatt kiszabott közigazgatási bírság tekintetében állapított meg jogszabálysértést, és az alperes határozatát az elsőfokú határozatra is kiterjedően ebben a körben kívánta hatályon kívül helyezni és új eljárást elrendelni, azonban téves jogszabály-értelmezés miatt a határozat egészének hatályon kívül helyezéséről döntött, ahelyett, hogy a kereset részbeni elutasításáról határozott volna.
Mindezek alapján a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte. A felülvizsgálati kérelemmel nem támadott, a keresetet elutasító rendelkezésre figyelemmel, az elsőfokú ítélet indokolásának megfelelően a felperesnek az írásbeli utasítás hiánya miatt kiszabott közigazgatási bírságra vonatkozó keresetét elutasította. A bárca szám hiánya miatt kiszabott közigazgatási bírságra vonatkozó kereset tekintetében az elsőfokú bíróságot új eljárása és új határozat hozatalára utasította. (Legf. Bír. Kfv. VI. 39.032/2009., KGD 2010/229.)
E kérdéssel részben összefügg az is, hogy - ha a felperes keresetében több közigazgatási határozatot támad, vagy a határozat több, relatíve önálló rendelkezését - hozhat-e a bíróság részítéletet.
A Pp. 213. § (2) bekezdése szerint a bíróság a kereseti kérelem önállóan elbírálható egyes részei felől részítélettel is határozhat. E rendelkezés közigazgatási perben is alkalmazható. A részítélet - tekintettel arra, hogy a közigazgatási perben beszámítási kifogás és viszontkereset nem terjeszthető elő, az ítélettel azonos hatályú, tehát a később hozott ítélettel hatályon kívül nem helyezhető és nem módosítható. Részítélet hozatala indokolt lehet, ha több határozat vagy egymástól jól elkülönülő határozati részdöntések felülvizsgálatát kérik (pl. külön is elbírálható egyes adónemekről szól a határozat). (Így foglalt állást a Legfelsőbb Bíróság Közigazgatási Kollégiuma is, lásd: KGD 2002/2. 71. o.)
Az alperes elsőfokú szerve környezetvédelmi felülvizsgálat alapján határozattal 2008. május 31-éig a vaditatási tevékenységre vonatkozó feltételek előírásával környezetvédelmi működési engedélyt adott a felperesnek. Az egyik környezetvédelmi előírás szerint az időlegesen más célra, tenyésztett vadkacsák úsztatására is használt vaditató fenékszintjén felhalmozódott magas szervesanyag-tartalmú iszap eltávolítását meghatározott határidőn belül el kell végeztetni, az iszap kezeléséről gondoskodni kell és a fenékiszap kikotrását követő két évig évi két alkalommal a tóból vízmintát kell venni és azt bevizsgáltatni.
Az alperes 2004. október 25-én jogerős határozatában az elsőfokú határozatot a jelen felülvizsgálattal nem érintett részben megváltoztatta, egyebekben helybenhagyta.
A felperes keresete folytán eljáró megyei bíróság ítéletét, melyben a bíróság a fenti pont részbeni hatályon kívül helyezését is elrendelte, a Legfelsőbb Bíróság felülvizsgálati eljárásban hozott végzésével hatályon kívül helyezte és a bíróságot utasította új eljárásra és új határozat hozatalára.
Rámutatott egyebek mellett arra, hogy a vitatott pontban előírt feltételek egységesek, azokat nem lehetett volna szétválasztani. A megismételt eljárásban a megyei bíróság ítéletével a határozat 3.3. pontját és az azt helybenhagyó döntést hatályon kívül helyezte és az alperest 190 000 forint perköltség megfizetésére kötelezte, ezt meghaladóan a felperes keresetét elutasította. Indokolása szerint a megismételt eljárásban az alapügyben a tó kikotrására vonatkozó ítéleti álláspontját csak azzal kellett kiegészíteni, hogy a 3.3. egészének hatályon kívül helyezésére volt szükség az ügyben.
Az ítélet ellen az alperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, melyben az ítélet hatályon kívül helyezésével a felperes keresetének elutasítását, illetőleg a jogerős ítéletet hozó bíróság új eljárásra kötelezését kérte. Arra hivatkozott, hogy a felülvizsgálni kért határozat jogszabályt nem sértett, a bíróság helyes döntése a határozat megváltoztatása és nem az egyik kikötés hatályon kívül helyezése lett volna, a határozat ugyanis csak a kikötésekkel egységes egész. A határozatnak önálló, jól elkülöníthető részei nem voltak. Hivatkozott arra is, hogy a bíróság a bizonyítékokat okszerűtlenül értékelte. Nem foglalt állást a bíróság abban a kérdésben, hogy a határozat milyen jogszabályt sértett.
Végül előadta, hogy a perköltség az alapeljárást követően megfizetésre került, ezért ismételten nem merült fel. Jogszabálysértésként a Pp. 79. §-ának (1) bekezdésére, 206. §-ára, 221. §-ára, valamint 339. §-ára, az Áe. 4. §-ának (6) bekezdésére, 72. §-ának (1) bekezdésére és 73. §-ának (1) bekezdésére hivatkozott.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában fenntartását kérte.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
Nem osztja a Legfelsőbb Bíróság az alperes álláspontját a közigazgatási határozat hatályon kívül helyezésével kapcsolatos Pp. értelmezés kérdésében. A Legfelsőbb Bíróság következetes ítélkezési gyakorlata szerint a közigazgatási határozat jól elkülöníthető, önállóan is elbírálható része hatályon kívül helyezhető. Ez a gyakorlat megfelel a Pp. 339. § (1) bekezdésébe foglalt rendelkezésnek. Téves az arra való hivatkozás, hogy a bíróság nem tett megállapítást a jogszabálysértésre vonatkozóan. Az ítélet indokolása utal az 1995. évi LIII. törvény 73. §-ának (1) bekezdésére és megállapítja, hogy az iszap eltávolítására kötelezés a szakértői vélemény alapján indokolatlan volt. Nem okszerűtlen és nem iratellenes a bizonyítékok mérlegelése sem, ezért az ítélet a Pp. 206. §-ában foglaltaknak is mindenben megfelelt.
Az előzményi ügyben az ítélet hatályon kívül helyezése folytán a hatályon kívül helyezés a perköltségre is vonatkozott. Annak viseléséről jelen eljárásban a megyei bíróságnak rendelkezni kellett. Nem sérült tehát a Pp. 79. §-ának (1) bekezdése sem.
Mindezekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275. §-ának (3) bekezdése alapján a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Kfv. III. 37.167/2007., KGD 2008/6. 142.)
Kereset a határozat indokolására vonatkozóan is előterjeszthető. A bíróságnak ebben az esetben is hatályon kívül helyezéssel, megváltoztatással a határozat jogszabálysértő hibáit orvosolnia kell
A felülvizsgálati kérelem az alábbiak szerint alapos.
A bíróság a polgári ügyek körében felmerült jogvitát erre irányuló kérelem esetén bírálja el. A bíróság - törvény eltérő rendelkezése hiányában - a felek által előterjesztett kérelmekhez és jognyilatkozatokhoz kötve van [Pp. 3. § (1)-(2) bek.]. Az ítéletben foglalt döntésnek ki kell terjednie a perben, illetőleg a 149. § alapján egyesített perekben érvényesített valamennyi kereseti kérelemre [Pp. 213. § (1) bek.]. A döntés nem terjedhet túl a kereseti kérelmen, illetőleg az ellenkérelmen; ez a szabály a főkövetelés járulékaira (kamat, költség stb.) is kiterjed (Pp. 215. §). E jogszabályhelyek alapján a bíróságnak a kereseti kérelemről teljes körűen, azaz minden egyes kereseti részről döntenie kell, de csak arról, annak keretein belül.
A felperes keresettel támadta az adóhatóság határozatának önellenőrzésre vonatkozó részét. Az elsőfokú bíróságnak ítélete tényállásában rögzítenie kell, mivel már megtörtént és az önellenőrzéssel kapcsolatos, hogy más eljárásban az önellenőrzéseket az adóhatóság elbírálta, és azokról jogerősen döntött. Az alperes határozata azonban - mert kiterjedt rá a fellebbezés - foglalkozott a felperes által benyújtott önellenőrzéssel. A Pp. közigazgatási pert szabályozó XX. fejezete nem tartalmaz tiltást arra vonatkozóan, hogy a közigazgatási határozat indokolási része keresettel nem lehetne támadható. Az elsőfokú bíróságnak ezért abban az esetben is döntenie kell a keresetről, ha az csak a határozat indokolása ellen irányul. A keresetet akkor is el kell továbbá bírálnia, ha az önellenőrzésről más eljárásban a hatóság már döntött, és ezért az a határozata indokolásában kifejtett jogi álláspontja, hogy a felülvizsgálni kért határozatában az önellenőrzésről ismételten nem dönthetett, vagy az a határozata indokolásában kifejtett jogi álláspontja, hogy az ellenőrzés megkezdésétől a vizsgálat alá vont adó és költségvetési támogatás - a vizsgált időszak tekintetében - önellenőrzéssel nem helyesbíthető, de a határozat indokolásának az a része, amelyre kereset vonatkozik, bíróság általi felülvizsgálat nélkül nem hagyható. Az elsőfokú bíróság ellentétes álláspontja téves.
A Tao. tv. 7. § (1) bekezdés x) pontjában szabályozottakkal kapcsolatos keresetrész megalapozottságát az alperes a perben elfogadta, azaz e részében elismerte határozata jogszabálysértő voltát. A Pp. 339. § (1) bekezdése kifejezetten előírja, hogy a bíróság - az ügy érdemére ki nem ható eljárási szabály megsértésének kivételével - a jogszabálysértő közigazgatási határozatot hatályon kívül helyezi, és szükség esetén a közigazgatási határozatot hozó szervet új eljárásra kötelezi, illetve a (2) bekezdés g) pontja szerint a közigazgatási határozatot megváltoztathatja az adókötelezettség megállapításáról hozott határozat bírósági felülvizsgálata során. E jogszabályhelyek szerint jogsértő döntés és jogsértő indokolás a határozatban nem maradhat, a bíróság hatályon kívül helyezéssel vagy megváltoztatással orvosolhatja a közigazgatási hatóság hibáit. Az alperes szerint tao. adónemben a felperes javára kell - alapos keresetrésze okán - adókülönbözetet megállapítani, amely érinti a határozatok rendelkező részét és indokolását is, így az elsőfokú bíróság nem mellőzhette volna az adóhatározatok megfelelő részeinek a hatályon kívül helyezését, avagy a megváltoztatását.
A Pp. 221. § (1) bekezdése szerint az ítélet indokolásában röviden elő kell adni a bíróság által megállapított tényállást az arra vonatkozó bizonyítékok megjelölésével, hivatkozni kell azokra a jogszabályokra, amelyeken a bíróság ítélete alapszik. Meg kell röviden említeni azokat a körülményeket, amelyeket a bíróság a bizonyítékok mérlegelésénél irányadónak vett, végül utalni kell azokra az okokra, amelyek miatt a bíróság valamely tényt nem talált bizonyítottnak, vagy amelyek miatt a felajánlott bizonyítást mellőzte. Az ítélet reklámtárgyakkal kapcsolatos indokolása - az alkalmazott jogszabályok ismertetését követően - tartalmazza az elsőfokú bíróság jogi álláspontját, azonban szűk körűen csak a megállapításait, így nem ismert, hogy vizsgálta-e azon, az Szja. tv. 69. § (1) bekezdés a) pontjára alapított felperesi álláspontot, hogy vállalkozás számára átadott promóciós eszköz tartozhat-e és miként az Szja. tv. hatálya alá, továbbá melyik bizonyítékot és milyen súllyal értékelt.
Mindezek folytán a Kúria a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította.
Az elsőfokú bíróságnak az új eljárás során a Pp. 213. § (1) bekezdése alapján minden egyes kereseti kérelemről döntenie kell, a Pp. 339. § (1)-(2) bekezdései alkalmazásával le kell vonnia annak jogkövetkezményét, ha valamely keresetrész alapján az adóhatározat egy részét jogsértőnek minősíti, számba kell vennie azokat a bizonyítékokat, amelyeken az adóhatározati megállapítások alapulnak, továbbá azokat, amelyeket a felperes a perben előtárt, a bizonyítékokat egyenként és összességükben értékelnie, továbbá ütköztetnie kell, amelynek eredményeként meghozott döntésének jogi indokolásából a bizonyítékok mikénti minősítésének megállapíthatónak kell lennie, akként, hogy rendelkezésének jogszerűsége érdemben felülvizsgálható legyen. (Kúria, Kfv. V. 35 190/2013/8., KGD 2014.140.)
Új eljárásra a bíróság akár az első fokon, akár csak a másodfokon eljáró közigazgatási szervet kötelezheti.
A bíróság a közigazgatási határozat jogszerűségéről a határozat meghozatala idején alkalmazandó jogszabály és a közigazgatási eljárás megindításakor fennálló tények alapján dönt.
Ez utóbbi nem a határozatban megállapított tényállást jelenti, ugyanis a bíróság előtti eljárásban - kivételesen - az ügy tényállása is megváltozhat.
Így, ha a jogviszony elbírálásakor már fennálló tényeket a közigazgatási eljárásban nem kellően tárták fel, ezek vonatkozásában a bíróság bizonyítást vehet fel, és a tényállást kiegészítheti, vagy új tényállást állapíthat meg (BH 2003.301.; hasonlóan a Közigazgatási Kollégium III/7. sz. véleménye a KGD 2003/2. számban). A bíróság nem zárható el attól, hogy a teljes igazságot tartalmazó tényállás alapján vizsgálja felül a közigazgatási határozat törvényességét. Ha azonban az ügy oly mértékben felderítetlen, hogy a közigazgatási szerv tényállást megállapító kötelességét túlnyomó részben nem teljesítette, vagy a feltárandó tények részletes szakmai elemzését is el kell végezni: a bíróság az ügyet visszautalhatja a közigazgatási szervhez új eljárás lefolytatására.
"A közigazgatási határozatok törvényességének bírói ellenőrzése tehát alkotmányosan nem korlátozódhat a formális jogszerűség vizsgálatára. A közigazgatási perben a bíróság nincs a közigazgatási határozatban megállapított tényálláshoz kötve, és a jogszerűség szempontjából felülbírálhatja a közigazgatási szerv mérlegelését is. Az így felfogott érdemi elbírálással nem áll ellentétben, hogy a bíróság a határozatot hozó hatóságot új eljárásra utasítja. Azok a jogszabályok, melyek kizárják vagy korlátozzák azt, hogy a bíróság a közigazgatási határozatot felülvizsgálva a fentiek szerint érdemben elbírálja a jogvitát, ellentétesek az Alkotmány 57. § (1) bekezdésével." [39/1997. (VII. 1.) AB hat.]
"A közigazgatási perben a bíróság nincs a közigazgatási határozatban megállapított tényálláshoz kötve, és a jogszerűség szempontjából felülbírálhatja a közigazgatási szerv mérlegelését is." [33/2002. (VII. 4.) AB hat.]
A bíróság indokolási kötelezettségével kapcsolatban merült fel a gyakorlatban az a kérdés, hogy a bíróság köteles-e indokolni azt a döntését, amellyel a felperesnek az eljárás felfüggesztésére és az Alkotmánybíróság eljárásnak kezdeményezésére irányuló kérelmét elutasítja. A bírói gyakorlat erre nemleges választ ad.
A felperes a 2001. november 3-án kelt adásvételi szerződéssel megszerezte a 3038 helyrajzi számon nyilvántartott lakóház, udvar, gazdasági épület megnevezésű, 728 m2 területű ingatlan tulajdonjogát.
Az ingatlanra M. László és M. Lászlóné holtig tartó haszonélvezeti joga az ingatlan-nyilvántartásba bejegyezésre került.
A felperes kérelme nyomán Ó. Város Jegyzője 2008. április 14. napján kelt határozatával a felperesnek az ingatlannal kapcsolatos kárenyhítési kérelmét elutasította.
A felperes kérelmét elbíráló határozat meghozatala előtt az első fokon eljárt jegyző 2007. június hónapban állásfoglalást kért a közigazgatási hivataltól, a martinsalak felhasználásával készült lakóépületek tulajdonosainak kárenyhítéséről szóló 40/2003. (III. 27.) Korm. rendelet rendelkezéseinek értelmezésére vonatkozóan.
Az állásfoglalás kérésére a Regionális Hivatal - mint az alperes jogelődje - 2007. augusztus 1-jén kelt levelében válaszolt.
Az állásfoglalás rögzítette, hogy a Kormányrendelet alkalmazása során a 2002. január 15-ig benyújtott kérelem alapozza meg a kárenyhítés megítélését; amennyiben 2002. január 15-ig a kérelmező bejelentést nem tett, úgy kárenyhítési támogatásban nem részesülhet.
Az első fokon eljáró hatóság megállapította, hogy a Kormányrendelet 1. § és 3. § (5) bekezdése alapján a kérelem nem teljesíthető, mivel a felperes kárbejelentési kérelmét 2002. január 15-ig nem terjesztette elő.
Az alperesi határozattal szemben a felperes terjesztett elő annak bírósági felülvizsgálatára irányuló keresetet.
Megítélése szerint az, hogy az elsőfokú hatóság a másodfokú hatóságtól állásfoglalást kért, majd erre az állásfoglalásra alapította határozatát, az Alkotmánybíróság 60/1992. (XI. 17.) AB határozatában foglaltakkal ellentétes.
A felperes előadta még, hogy 2008 márciusában az Egyesület a Kormányrendelet alkotmányellenességének megállapítása iránt az Alkotmánybíróságnál utólagos normakontroll iránti indítványt terjesztett elő, erre tekintettel kezdeményezte a per felfüggesztését.
Az első fokon eljárt megyei bíróság jogerős ítéletével a felperes keresetét elutasította, és az indokolásban megállapította, hogy a Kormányrendelet említett szabálya egyértelműen a károsult lakástulajdonos bejelentéséhez köti a támogatás megítélését, nem pedig az ingatlan tulajdonjogához kapcsolja az arra vonatkozó jogosultságot.
A jogerős ítélettel szemben a felperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet.
Álláspontja szerint az ítélet azért jogszabálysértő, mert a bíróság a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 152. §-ának megsértésével mellőzte a per felfüggesztését, és az alkotmánybírósági eljárás kezdeményezését.
Az alperes ellenkérelmében a felülvizsgálati kérelem elutasítását, és a jogerős ítélet hatályában való fenntartását indítványozta.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A Pp. - felperes által megjelölt - 152. §-a a tárgyalás felfüggesztésének szabályai között nem tartalmaz utalást az alkotmánybírósági eljárás kezdeményezésére.
Az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 38. §-a rendelkezik arról, ha a bíró az előtte folyamatban lévő perben valamely jogszabály alkotmányellenességét észleli. Ebben az esetben a bíró - a per egyidejű felfüggesztése mellett - kezdeményezi az Alkotmánybíróság eljárását.
Ezzel összefüggésben a Legfelsőbb Bíróság több eseti döntése rámutatott arra, hogy egymagában a peres félnek, vagy bárkinek az Alkotmánybírósághoz benyújtott - az adott bírósági eljárásban alkalmazandó jogszabály alkotmányellenességének megállapítására irányuló - kérelme nem ad alapot a per tárgyalásának felfüggesztésére (BH 1992/34.).
A KGD 2003/69. szám alatt közzétett eseti döntés szerint a tárgyalást nem lehet felfüggeszteni, ha az Alkotmánybíróság más indítványára fog dönteni a jogszabály alkotmányosságáról.
Az Abtv. és a Pp. említett rendelkezéseinek egybevetése, illetve az ismertetett jogesetekben elfoglalt álláspont alapján egyértelmű, hogy a más által megindított alkotmánybírósági eljárás önmagában nem alapozza meg a tárgyalás felfüggesztését.
A felperes által felvetett másik kérdés az alkotmánybírósági eljárás kezdeményezését elutasító bírói álláspont indokolásának hiányával függött össze.
Ezzel kapcsolatban a BH 1994/448. számú jogesetre utal a Legfelsőbb Bíróság, mely szerint "A bíróság nem köteles indokolni azt a döntését, amellyel a felperesnek az eljárás felfüggesztésére és az Alkotmánybíróság eljárásának kezdeményezésére irányuló kérelmét elutasítja; az elutasítás indokolása ugyanis a jogszabály alkotmányosságának értékelését jelentené, ami nem a bíróság feladata." (Legf. Bír. Kfv. IV. 37.348/2009., KGD 2010/9. 202.)
A bírói gyakorlat megkívánja, hogy a bíróság határozata teljes körűen tartalmazza a perben felmerült releváns tényeket. Az ítélet indokolásában röviden elő kell adni a bíróság által megállapított tényállást az arra vonatkozó bizonyítékok megjelölésével, hivatkozni kell azokra a jogszabályokra, amelyeken a bíróság ítélete alapszik. Meg kell röviden említeni azokat a körülményeket, amelyeket a bíróság a bizonyítékok mérlegelésénél irányadónak vett, végül utalni kell azokra az okokra, amelyek miatt a bíróság valamely tényt nem talált bizonyítottnak, vagy amelyek miatt a felajánlott bizonyítást mellőzte [Pp. 212. § (1) bek., 220. § (1) bek. d) pont, 221. § (1) bek.].
A Pp. 213. § (1) bekezdése szerint az ítéletben foglalt döntésnek ki kell terjednie a perben, illetőleg a 149. § alapján egyesített perekben érvényesített valamennyi kereseti kérelemre.
Az ítélet rendelkezését tehát akként kell megindokolni, hogy abból megállapítható legyen, a bíróság a keresetet teljes körűen elbírálta, azaz az ítéletnek az előterjesztett kereset minden egyes részére kell tartalmaznia rendelkezést és indokolást. A Pp. 221. § (1) bekezdésében foglalt tartalmi előírások mellett a bíróság maga határozza meg, hogy követi-e a kereset rendszerét, például ugyanolyan sorrendben dönt a kereset egyes részeiről, mint ahogyan azokat a keresetlevél tartalmazza, vagy sem, átveszi-e a felperes jelöléseit (a számozásokat).
A Nemzeti Adó- és Vámhivatal Megyei Igazgatósága a felperesnél 2004-2008. évek közötti időszakra különféle adónemekben végzett bevallások utólagos vizsgálatára irányuló ellenőrzés eredményeként a 2011. október 12. napján kelt határozatával a felperest 10 512 000 Ft adókülönbözet, 5 254 000 Ft adóbírság és 4 234 000 Ft késedelmi pótlék megfizetésére kötelezte.
A fellebbezés folytán eljárt alperes a 2012. március 20. napján kelt határozatával az elsőfokú határozatot megváltoztatta, a felperes által megfizetni rendelt adókülönbözet összegét 7 453 000 Ft-ra, az adóbírság összegét 3 725 000 Ft-ra, a késedelmi pótlékot 3 147 000 Ft-ra módosította.
A felperes keresetében az adóhatározatok hatályon kívül helyezését és a hatóság új eljárásra kötelezését kérte. Abszolút hatályon kívül helyezési okként nevesítette, hogy az általa az adóhatóságnak adathordozón átadott, 359 elemben több gigabytenyi terjedelemben, fizikailag több ezer oldalban meghatározott bizonyítékot - az időközben elkészült szakértői vélemény szerint - az adóhatóság meg sem nyitotta, ezáltal fogalma sem lehetett annak tartalmáról, így teljes körűen megalapozatlan azon adóhatósági megállapítás minden egyes vonatkozó határozatrész körében, amelyekben adózói bizonyítékokat hiányol. A felperes a "határozat menete szerint" vitatta a 39. oldal II. pont, 43. oldal III. pont, 46. oldal IV. pont, 48. oldal V. pont, 56. oldal VII. pont, 60. oldal VIII. pont, 62. oldal X. pont, 66. oldal XII. pont, 69. oldal XIII. pont, 70. oldal XIV. pont, 72. oldal XVI. pont, 75. oldal XVII. pont, 75. oldal XIX. pont, 78. oldal B/I. pont alperesi megállapításait.
A perben az elsőfokú bíróság egy tárgyalást tartott, azon a felperes valamennyi bizonyítási indítványát elutasította, majd meghozott jogerős ítéletével a felperes keresetét is elutasította.
A felperes felülvizsgálati kérelmében az ítélet hatályon kívül helyezését és keresete teljesítését, illetve az elsőfokú bíróság új eljárásra utasítását kérte. Álláspontja szerint a jogerős ítélet sérti a Pp. 39. § (1) bekezdését, 163. § (1) bekezdését, 206. §-át, 221. § (1) bekezdését, 339/B. §-át, a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) 2. § (3) bekezdését, 37. § (1) bekezdését, 50. §-át, 72. § (1) bekezdését, az Art. 97. § (3)-(7) bekezdéseit, 104. § (1) bekezdését. Az elsőfokú bíróság a bizonyítékokkal és a felek állításával ellentétes tényállást állapított meg, indokolási kötelezettségének csak részben vagy nem tett eleget, nem minden keresetét bírálta el, megállapításai jogsértők. A felperes pontokba szedve részletezte kérelmét.
Az alperes ellenkérelmében az ítélet hatályában fenntartását kérte.
A felülvizsgálati kérelem az alábbiak szerint alapos.
A felperes - pontokba rendezett - keresetében több tényállási elemre vonatkozóan sérelmezte az adóhatóság megállapításait, több adóévre vitatta az adóhatározatok jogszerűségét.
A Kúria megállapította, hogy az elsőfokú bíróság ítéletéből annak hiányos indokolása okán nem állapítható meg, hogy a felperes valamennyi kereseti kérelméről rendelkezett-e, hogy az egyes keresetrészekre vonatkozóan milyen tények és jogszabályok alapján mi a kialakított jogi álláspontja. Az ítélet rendelkező része alapján, a kereset menetéhez nem igazodó, más rendszert nem közlő, tételes indokolás hiányában a döntés teljes körűsége nem állapítható meg.
A jogerős ítélet indokolásából a Pp. 221. § (1) bekezdése alapján, mivel több a vitatott tényállási elem, tételesen és félre nem érthetően megállapíthatónak kellett volna lennie, hogy mely tényállási elemre, adóévre alapos, illetve nem alapos a felperes keresete, azaz jogszerű, illetve jogsértő az alperes határozata.
Az Alaptörvény XXVIII. cikk (7) bekezdése alapján mindenkinek joga van ahhoz, hogy jogorvoslattal éljen az olyan bírósági, hatósági és más közigazgatási döntés ellen, amely a jogát vagy jogos érdekét sérti. Sérült a felperes jogorvoslathoz való joga is azzal, hogy az ítéletből nem ismert, illetve nem állapítható meg az előterjesztett kereseti kérelme minden részére vonatkozó döntés.
Mindezek folytán a Kúria az elsőfokú ítéletet a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította.
A megismételt eljárásban az elsőfokú bíróságnak akként kell eljárnia, hogy ítélete a Pp. 221. § (1) bekezdésében foglaltaknak teljes körűen megfeleljen. (Kúria, Kfv. V. 35 362/2013/9., KGD 2014.137.)

A határozat megváltoztatása

A közigazgatási határozat megváltoztatására csak kivételesen - törvényben meghatározott esetekben - van lehetőség. A Pp. 339. § (2) bekezdése ezeket az eseteket felsorolja, a törvény azonban további eseteket is megállapíthat.
A határozat megváltoztatásának kivételessége a bírósági felülvizsgálat jellegéből következik: a bíróság nem közigazgatási szerv, hatásköre a törvényességi ellenőrzésre terjed ki. Nem veheti tehát át a közigazgatási szerv hatáskörét. Az esetek igen nagy hányadában azonban a törvénysértés megállapításából önként adódik a törvénysértés kiküszöbölésének a módja: a határozat megváltoztatása. Felesleges és ésszerűtlen lenne ilyen esetben új eljárást lefolytatni. Ettől függetlenül valóban igaz, hogy az ügyeknek abban a csoportjában, ahol célszerűségi szempontok játszanak elsődlegesen szerepet a közigazgatási döntés meghozatalában, vagy az egyéb szakismereteknek kiemelkedő jelentősége van, helyesebb, ha a bíróság csak a törvénysértés fennállását állapítja meg határozatában és hatályon kívül helyező jogával él. Erre azonban elsődlegesen a jogalkotónak kell figyelnie: engedi-e a bíróság megváltoztató hatalmát.
Ha a törvény a bíróságnak megváltoztató jogkört biztosít, úgy ezzel a lehetőséggel a bíróságnak élnie is kell. A megváltozató jogkör jogpolitikai indoka rendszerint az, hogy az ügy gyorsabb elbírálását biztosítsa, ezt a bíróság nem hagyhatja figyelmen kívül úgy, hogy indokolatlanul nem él reformatórius jogkörével.
A közigazgatási perben a bíróságnak elsősorban kasszációs jogköre van, reformatórius jogköre csak azokban az esetekben van, amelyet a jogszabályok külön nevesítenek. A Pp. 339. § (2) bekezdés i) pontja értelmében a bíróság a közigazgatási határozatot megváltoztathatja a kisajátítási ügyben hozott bírósági felülvizsgálata során. Ennek nyilvánvalóan az az indoka, hogy a kisajátítási eljárásban szereplő felek számára a lehetőséghez képest minél gyorsabban befejeződjön az eljárás. Ez érdeke a kisajátítást kérőnek, hiszen ennek alapján tudja megkezdeni azokat a munkálatokat, amelyek érdekében a kisajátítást kérelmezte, és a kisajátítást elszenvedő érdeke is, hogy minél gyorsabban megkapja a kártalanítás összegét.
Az elsőfokú bíróság azonban a fentiek ellenére nem élt a megváltoztatási jogkörével, noha a perben kirendelt szakértő véleményére is figyelemmel ehhez minden adat rendelkezésére állt. Indokolatlan volt az elsőfokú bíróság részéről az I. r. alperesi határozat hatályon kívül helyezése és új eljárásra kötelezése akkor, amikor a szakértői vélemény alapján az elsőfokú bíróság is megállapíthatónak tartotta a többletkártalanítás összegét.
A szükségtelenül elrendelt új eljárás valamennyi peres fél érdekében ütközött. Ez megállapítható abból is, hogy a felperesek nem ellenezték a II. r. alperes felülvizsgálati kérelmének teljesítését. (Legf. Bír. Kfv. II. 39.310/2005. KGD 2006/7. 129.)
A bíróságnak vizsgálnia kell, hogy a közigazgatási határozat megváltoztatására a Pp. 339. § (2) bekezdése lehetőséget ad-e. Így az építésügyi bírságot kiszabó határozatot a bíróság nem változtathatja meg, mert az nem adójellegű fizetési kötelezettség.
Az alperesi beavatkozók bejelentése alapján az elsőfokú hatóság 2008. április 10. napján helyszíni szemlét tartott a 203 860 helyrajzi számú ingatlanon és megállapította, hogy a melléképület részben megrongálódott tetőszerkezeteit építménymagasítással egységes tetőszerkezetté alakítják. Az épület újonnan épített tetőszerkezetének gerendái, szarufái elkészültek, a héjazat felszerelése elkezdődött. Az ügyintéző tájékoztatta az építtetőt, hogy az építési tevékenység építési engedélyhez kötött munka, melyre fennmaradási engedély iránti kérelmet kell benyújtani. Az elsőfokú hatóság az eljárást megszüntette.
A beavatkozók fellebbezése folytán az alperesi jogelőd az elsőfokú végzését megsemmisítette és az elsőfokú hatóságot új eljárás lefolytatására kötelezte. A kijelölt hatóság 2009. október 6. napján ismételten helyszíni szemlét tartott, amelyben megállapította, hogy a melléképület meglévő tetőszerkezete fölé új tetőszerkezet lett építve. Az építkezést 2005. évben kezdték meg. A hatóság fennmaradásiengedély-kérelem benyújtására hívta fel az építtetőket, majd miután a megadott határidőig fennmaradásiengedély-kérelem benyújtására nem került sor, a határozatával az ingatlan tulajdonosait kötelezte arra, hogy az engedély nélkül elvégzett építési munkákat, átépítéseket, új félnyeregtetőt a határozat jogerőre emelkedésétől számított 90 napon belül bontsák vissza és az eredeti állapotot állítsák helyre.
A felperes 2011. május 16. napján fennmaradásiengedély-kérelmet terjesztett elő.
Az elsőfokú hatóság 2011. október 13. napján tartott helyszíni szemle alapján az ideiglenes használatbavételt feltételekkel engedélyezte, egyidejűleg az engedélyest 1 137 100 Ft építésügyi bírság megfizetésére kötelezte.
A határozat ellen a felperes nyújtott be fellebbezést az építésügyi bírság törlése iránt.
A fellebbezés folytán az alperes a 2012. június 27. napján kelt határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta. A határozat hivatkozott az építésügyi hatósági eljárásokról, valamint a telekalakítási és építészeti műszaki dokumentációk tartalmáról szóló 37/2007. (XII. 13.) ÖTM rendelet (a továbbiakban: Engr.) 1. számú mellékletének I. oszlop 1. sorára, amely rögzíti, hogy az építmény építése, bővítése, elmozdítása építésiengedély-köteles építési tevékenység. Hivatkozott az épített környezet alakításáról és védelméről szóló 1997. évi LXXVIII. törvény (a továbbiakban: Étv.) 48. § (1) bekezdésére, 36. § (1) bekezdésére, 18. § (1) bekezdésére, 31. § (2) bekezdésére, 49. § (1) bekezdésére, az építésügyi hatósági eljárásokról, valamint az építésügyi hatósági ellenőrzésről szóló 193/2009. (IX. 15.) Korm. rendelet (a továbbiakban: 193/2009.R.) 39. § (5), (6) bekezdésére.
A határozat ellen a felperes terjesztett elő kereseti kérelmet, melyben a bírság eltörlését vagy lehetőség szerinti legkisebb mértékre történő megváltoztatását kérte. Hivatkozott arra, hogy az építést 2005-ben kezdték meg. A hatóság 2008. április 10-én tartott helyszíni szemlét, azonban a további munkálatokat nem állította le.
A Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság ítéletével az alperes határozatát részben megváltoztatta és az építésügyi bírság összegét 682 300 Ft-ra szállította le. Megállapította, hogy a hatóság a 2008. április 10. napján tartott helyszíni szemlén szerzett tudomást a szabálytalan építési tevékenységről. Ugyanakkor 2010. október 11. napján kelt végzésével fennmaradási engedély benyújtására vonatkozó felhívást adott ki, így az intézkedési határidő újra kezdődött a felhívás közlésétől. Ezáltal 2010. október 14. volt az újra kezdődött intézkedési határidő, mely során nem lehetett figyelmen kívül hagyni az Étv. 48. § (9) bekezdését, amely a korábbi egyéves intézkedési határidőt kétéves időtartamra változtatta, így az elsőfokú határozat intézkedési határidőn belül került meghozatalra, a felperes elévülésre vonatkozó kifogása nem volt megalapozott. Az alperes a 245/2006. (XII. 5.) Korm. rendelet (a továbbiakban: 245/2006.R.) alapján meghatározta a szabálytalanul létrehozott építmény alapterületét, mely 113,71 m2, meghatározta az építményrész rendeltetését, a szabálytalanul létrehozott építményrész egységárát, melyet 20 000 Ft-ban állapított meg. Így a szabálytalanul létrehozott építményrész számított értéke 2 274 200 Ft. Az alperes azonban a figyelembe veendő készültségi szorzószámot 1-esben állapította meg, míg igazolhatóan nem a teljes melléképület létesült engedély nélkül, hanem az építménymagasítással létrehozott új egységes tetőszerkezet, ezért a bíróság nem az 1-es szorzót, hanem a 0,6-os szorzót tartotta alkalmazhatónak, így a szorzat alapján 1 364 520 Ft érték adódott, melynek 50%-a 682 260 Ft, kerekítve 682 300 Ft, ezért az építésügyi bírságot erre az összegre leszállította. A határozat megváltoztatásának jogalapjaként a Pp. 339. § (2) bekezdés g) pontját és az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény (a továbbiakban: Art.) 146. § (2) bekezdését jelölte meg.
A jogerős ítélet ellen a felperes 6. sorszám alatt terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, melyben az ítélet hatályon kívül helyezését, a bírság eltörlését, másodlagosan az ítélet megváltoztatását, a bírság összegének 200 000 Ft-ra történő mérséklését és annak megfizetésére 10 000 Ft-os részletfizetés engedélyezését kérte.
A jogerős ítélet ellen az alperes 9. sorszám alatt terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, melyben a felperes keresetének elutasítását kérte, másodlagosan az ítélet hatályon kívül helyezését és a bíróság új eljárás lefolytatására utasítását kérte. Előadta, hogy az ítélet ellentétes a 245/2006.R. 3. § (1) bekezdésével. A bírságot a 3. számú melléklet szerint 10 000 Ft-ra kerekítéssel kell megállapítani, míg a 2. melléklet határozza meg a bírság számításához alkalmazandó szorzószámokat az épület készültségi állapotától függően. A 2. melléklet 1. pontja értelmében a táblázatban megjelölt szorzókat attól függően kell alkalmazni, hogy ténylegesen az építmény, építményrész milyen készültségi fokon van. Amennyiben a meghatározott munkanem építését megkezdték, mindaddig az annak megfelelő sorába tartozó szorzóval kell számolni, amíg a következő megjelölt munkanem építését meg nem kezdik. Mind az első, mind a másodfokú eljárás során bizonyosságot nyert, hogy a perbeli új tetőszerkezettel kialakított beépítetlen padlástér 100%-osan elkészült, ezért jogszabálysértő az ítélet azon megállapítása, amely 0,6-os szorzót alkalmazott.
A felperes felülvizsgálati kérelme nem alapos, az alperes felülvizsgálati kérelme alapos volt.
A Kúria elsődlegesen rögzíti, hogy az intézkedési határidő megtartott volt, mert az elsőfokú hatóság 2010. október 11. napján kelt végzésével fennmaradási engedély benyújtására hívta fel az építtetőt, így az intézkedési határidő újrakezdődött és az Étv. 48. § (9) bekezdése alapján az egyéves intézkedési határidő kétéves időtartamra változott, az elsőfokú határozat intézkedési határidőn belül 2011. december 5. napján került meghozatalra, így a felperes elévülésre vonatkozó kifogása nem volt megalapozott.
Az Étv. 49. § (1) bekezdése szerint, ha az építésügyi hatóság a 48. § szerint a fennmaradási engedélyt megadja, ezzel egyidejűleg a kormány rendeletében meghatározott mértékben és módon építésügyi bírságot szab ki.
A 245/2006.R. 2. § határozza meg a bírság jogalapját, míg a bírság kiszámításának alapja a 3. § (1) bekezdés szerint az építmény számított értéke. Az építmény alapterülete 113,71 m2, az építményrész egységára a 11.3. pont szerint 20 000 Ft/m2, míg a figyelembe veendő készültségi szorzószám 1-es, mert az elsőfokú bíróság által hivatkozott 0,6-os szorzószámot az épület készültségi állapotától függően kell alkalmazni. A 2. melléklet 1. pontja szerint a táblázatban megjelölt szorzókat attól függően kell alkalmazni, hogy ténylegesen az építmény, építményrész milyen készültségi fokon van. Azt az első- és másodfokú eljárás során már megállapította a hatóság, hogy az új tetőszerkezettel kialakított beépítetlen padlástér 100%-osan elkészült, tehát a 0,6-os szorzószám nem alkalmazható, így a bírság alapjául szolgáló érték 2 274 200 Ft, míg annak 50%-a 1 137 100 Ft. Az elsőfokú bíróság tehát helytelenül alkalmazta a bírságrendelet 2. mellékletét, így az ítélet törvénysértő volt. Ugyanakkor alaptalan a felperes felülvizsgálati kérelme arra vonatkozóan, hogy a bírság összegét a bíróság 200 000 Ft-ban állapítsa meg, mert a 245/2006.R. konkrétan meghatározza a bírság kiszámításának módját és azt az alperes helyesen állapította meg.
Törvénysértő volt az elsőfokú bíróság építésügyi bírságot megváltoztató döntése is, mert az építésügyi bírság nem esik a Pp. 339. § (2) bekezdés g) pontjába eső adó- és illetékkötelezettség megállapítása vagy ezekkel egy tekintet alá eső fizetési kötelezettség körébe és tévesen hivatkozott az Art. 146. § (2) bekezdésére is, mert attól, hogy a követelés adók módjára behajtandó köztartozásnak minősül, még nem esik az adó- vagy illetékkötelezettséggel egy tekintet alá, ugyanis az Art. 146. § (2) bekezdése a végrehajtás módját határozza meg. A végrehajtás módja azonban az építésügyi bírságot nem változtatja adójellegű kötelezettséggé, ezért az építésügyi hatósági eljárás során hozott határozat és az abban kiszabott bírság nem változtatható meg, a bíróságnak nincs reformatorius jogköre.
A kifejtettekből következően az elsőfokú bíróság téves jogi álláspontra helyezkedett, tévesen alkalmazta a bírság kiszabásával kapcsolatos rendelkezéseket, ezért a Kúria a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (4) bekezdése alkalmazásával hatályon kívül helyezte és a felperes keresetét elutasította (Kúria Kfv. III. 37.549/2013/14.; KGD 2014.185.).
A bíróság megváltoztató jogköréről külön törvény is rendelkezhet. Így a fogyasztóvédelmi bírság összegét megállapító határozat is megváltoztatható, ha a hatóság mérlegelése nem volt jogszerű.
Az elsőfokú közigazgatási szerv határozatával az áruk forgalomba hozatalára vonatkozó jogszabályi előírások megsértése miatt, a fogyasztóvédelemről szóló 1997. évi CLV. törvény (a továbbiakban: Fgytv.) 6. §-ának a) pontja és 48. §-ának (1) és (2) bekezdései alkalmazásával 200 000 Ft fogyasztóvédelmi bírsággal sújtotta a felperest. A határozat meghozatalánál súlyosbító körülményként értékelte, hogy egyidejűleg három szabályt sértett meg a felperes; hosszabb idő óta foglalkozik műszaki termékek kereskedelmével és így a forgalomba hozatal szabályait maradéktalanul ismernie kell. Figyelemmel volt a hatóság arra is, hogy az ellenőrzés alkalmával mintegy 100 000 Ft értékű termék szabálytalan forgalmazását állapította meg. Enyhítő körülményként értékelte, hogy a felperest két éven belül hasonló szabálysértések elkövetése miatt nem vonta felelősségre.
A felperes keresetében kérte az alperes határozatának megváltoztatásával a fogyasztóvédelmi bírság összegének mérséklését. Az elsőfokú bíróság ítéletével az alperes határozatát megváltoztatta és a kiszabott bírság összegét 50 000 Ft-ra leszállította. A megyei bíróság álláspontja szerint a fogyasztóvédelmi bírság összege eltúlzott mértékű, a bírság összegének meghatározásánál jelentőséget tulajdonított annak a körülménynek, hogy a felperes a feltárt hiányosságokat soron kívül, az ellenőrzést követően néhány napon belül kiküszöbölte, pótolta, továbbá figyelembe vette azt a tényt, hogy a felperessel szemben korábban fogyasztóvédelmi eljárásra, intézkedésre nem került sor. A bíróság álláspontja szerint a felperessel szemben az Fgytv. 47. § (1) bekezdésének a)-e) pontjaiban foglalt intézkedések és a kiszabott bírság összege együttesen alkalmas arra, hogy a felperest a további jogsértő magatartásoktól visszatartsa és ösztönözze a fogyasztóvédelmi és egyéb jogszabályokban foglalt rendelkezések betartására.
Az alperes a jogerős ítélet ellen felülvizsgálati kérelmet nyújtott be, amelyben kérte annak hatályon kívül helyezését. Álláspontja szerint a jogerős ítélet az Fgytv. 48. §-ának (1) és (2) bekezdésébe ütközően jogszabálysértő, mert a bírság összegének meghatározása az alperes mérlegelési jogkörébe tartozik, e jogkörét a megyei bíróság törvénysértően elvonta. A bíróság a Pp. 339. §-át figyelmen kívül hagyva hozta meg ítéletét, mivel olyan közigazgatási határozatot változtatott meg, ami nem volt jogszabálysértő. Hasonló ügyekben a Legfelsőbb Bíróság már több olyan ítéletet hozott, amelyek álláspontját támasztják alá.
A felperes ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérte.
A felülvizsgálati kérelem az alábbiak szerint alapos.
A Legfelsőbb Bíróság elöljáróban a felülvizsgálati kérelemben felvetett jogkérdésben az alábbiak szerint foglalt állást. A Pp. 339. § (2) bekezdésének q) pontja, illetőleg az Fgytv. 50. §-ának (2) bekezdése alapján a bíróság a mérlegelési jogkörben hozott, bírságot megállapító határozati rendelkezést is megváltoztathatja, ha az alperesi közigazgatási szerv nem az Fgytv.-ben meghatározott mérlegelési szempontok figyelembevételével, nem a jogszabály céljával összhangban gyakorolja mérlegelési jogkörét a bírság összegének meghatározásakor. Amennyiben tehát az alperes a bírságot nem az Fgytv. 48. § (2) bekezdésében megadott mérlegelési szempontok alapján határozza meg, illetőleg ezek figyelembevétele a határozat indokolásából nem állapítható meg, határozata az Fgytv. előbbi rendelkezésébe ütközően jogszabálysértő. A jogszabálysértő határozatot a bíróság megváltoztathatja és az alperes által megállapított bírság összegét az Fgytv. 48. § (2) bekezdésének alkalmazásával, az ott írt szempontok mérlegelésével az alperesétől eltérő mértékben is megállapíthatja. Téves tehát az alperes azon álláspontja, hogy a bírság összegének meghatározása kizárólag az alperes mérlegelési jogkörébe tartozik, s a bíróság a bírság összegének megváltoztatásával e jogkörét vonja el.
A fentiekben kifejtettek előrebocsátása után a Legfelsőbb Bíróság jelen felülvizsgálati eljárásában azonban azt állapította meg, hogy az alperesi hatóságok határozata megfelel mind az Fgytv. 48. §-ának (2) bekezdésében, mind az Áe. 43. §-ának (2) bekezdésében foglalt anyagi és eljárási jogszabályoknak. Az eset összes körülményeinek mérlegelésével az alperes megfelelően indokolt határozatban állapította meg a bírság összegét, így a határozat megváltoztatására - jogszabálysértés hiányában - nem volt törvényes lehetősége az elsőfokú bíróságnak. (Legf.Bír. Kfv. III. 37.107/2004., KGD 2007/87.)
Önmagában az, hogy a törvény nem biztosít a bíróságnak megváltoztató jogkört, nem jelenti azt, hogy csupán a közigazgatási szerv határozatának jogszabályba ütközését állapíthatja meg. Közigazgatási perben gyakran találkozhatunk azzal az alperesi védekezéssel, hogy a bíróság - ha az új eljárás irányára, és az új határozat tartalmára iránymutatást ad - lényegében megváltoztató jogkört gyakorol. Ezt az álláspontot a bírói gyakorlat nem fogadja el.
Az eljáró bíróság megállapította, hogy az alperes határozatának meghozatalakor eljárási szabályt sértett, ezért a döntést hatályon kívül helyezte. A megismételt eljárásban az alperes azonos szám alatt az előző döntésével megegyező határozatot hozott. Az ennek a határozatnak a megtámadása folytán eljárt bíróság a határozatot ismét hatályon kívül helyezte. Ítéletének indokolásában kimondta, hogy a felperes nem követett el etikai vétséget. Az alperes a megismételt eljárásban újból az előző döntésével megegyező határozatot hozott.
Ezt a döntést a megyei bíróság ismét hatályon kívül helyezte és a szervet új eljárás lefolytatására kötelezte.
Az ítélet ellen az alperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, melyben a sérelmezett ítélet helyett új határozat hozatalát kérte. Álláspontja szerint azzal, hogy a bíróság megállapította az etikai vétség hiányát az ügyben, ténylegesen az alperesi határozatot megváltoztató döntést hozott, jóllehet a perrel érintett ügyben a bíróság erre nem volt jogosult.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati eljárásban rámutatott: a közigazgatási szervet a bírósági ítélet rendelkezései és indokolása köti, annak tartalmát a megismételt eljárás és a határozathozatal során köteles figyelembe venni. E kötelezettségének nem tett eleget az alperes, amikor a megyei bíróság korábbi ítéletének megállapítása ellenére ismételten meghozta a felperest elmarasztaló határozatát. A közigazgatási határozatok törvényességének bíróság általi ellenőrzése a jogállam egyik alapvető ismérve és alkotmányos biztosítéka. A közigazgatási ügyekben eljárós szervek törvényes kötelessége a bíróság közigazgatási ügyben hozott határozatának maradéktalan végrehajtása. Ha a bíróság jogerős ítéletében megállapítja, hogy az eljárás alá vont etikai vétséget nem követett el, ezt iránymutatásként az alperesnek a megismételt eljárása során figyelembe kell vennie. A közigazgatási határozat megváltoztatási jogkör hiánya nem jelenti azt, hogy a bíróság az ügy érdemében nem foglalhat egyértelműen állást, hanem az ügyet lezáró határozatot - a bíróság iránymutatásának megfelelően - a közigazgatási szervnek kell meghoznia. Az alperes jogi álláspontjának elfogadása érdemben meghiúsítaná a határozat bírósági felülvizsgálatát. Ez pedig (...) az Alkotmányba ütköző jogalkalmazást jelentene. (Legf. Bír. Kfv. III. 37.307/2004.)

Kereseti kérelemhez kötöttség

Közigazgatási perben is érvényesül a kérelemhez kötöttség: a bíróság csak a keresetben megjelölt jogsérelem fennállása felől dönthet. Ha a bíróság a keresetben megjelölt jogszabálysértést nem állapítja meg, azonban a határozat más vonatkozásban jogszabálysértő: álláspontunk szerint a bíróság erre nem alapíthatja a hatályon kívül helyezést vagy megváltoztatást.
A kereseti kérelemhez való kötöttség ugyanis sajátosan nyilvánul meg a közigazgatási perben. Az átlagos polgári perben a kereseti kérelem közvetlenül fejezi ki a per lényegét, a felperesi igény kereteit (a forintösszeget, meghatározott magatartást stb.). A közigazgatási perben a kereset nem általában vonatkozik a közigazgatási határozat felülvizsgálatára, hanem meghatározott irányú felülvizsgálatot kér. Nem lehet tehát a kereset korlátait a határozat megváltoztatásának, vagy hatályon kívül helyezésének kérelmezésére leszűkíteni. Egy közigazgatási határozatot meg lehet változtatni a felperes kérelmével ellentétes tartalmúra, s a hatályon kívül helyezés és új eljárásra kötelezés történhet úgy is, hogy a keresettel ellenkező döntésre utasítja a bíróság a közigazgatási szervet. Formailag egyik esetben sem sérül a kérelemhez kötöttség követelménye, hiszen a keresettel egyezően valóban hatályon kívül helyezés és új eljárásra kötelezés, vagy éppen megváltoztatás történt. Ha azonban a felperes pl. a jövedelemadó fizetési kötelezettség hiányának megállapítása miatt kér megváltoztatást, kérelmével ellentétes - és számára súlyosan hátrányos - döntés születik, ha a jövedelemadó tekintetében a bíróság nem állapít meg jogsértést, tehát annak megállapítását nem érinti, ugyanakkor észlelve, hogy a forgalmi adó összegét jogszabályellenesen állapította meg az adóhatóság - megváltoztatja a határozatot, és lényegesen megemeli a forgalmi adó mértékét. S ez még inkább vonatkozik a hatályon kívül helyezésre.
Közigazgatási perben tehát a bírói döntés tartalmát nem fejezi ki híven a határozat hatályon kívül helyezése és új eljárásra kötelezés. Ezekben az ügyekben a bíróság határozatának lényegét az indokolás tartalmazza, tehát mindazok a garanciális szabályok, amelyek a polgári perben csak a rendelkező részre vonatkoznak, értelemszerűen az ítélet indokolására is irányadóak. Ugyanez a helyzet a kereset vonatkozásában is. Nem hagyható figyelmen kívül tehát, hogy a felperes a határozat megváltoztatását milyen tartalommal kívánja, illetőleg a hatályon kívül helyezést milyen okból kéri, s az új eljárásban milyen tartalmú új határozatot kér. (Nem az a lényeg tehát, hogy a felperes a jogszabálysértés okaként milyen jogszabályi rendelkezést jelölt meg keresetében, nem ehhez a megjelöléshez van kötve a bíróság. Ettől eltérően más jogszabály megsértését is megállapíthatja, ha ez a felperes kérelmétől nem eltérő tartalmú döntést eredményez.)
A kereseti kérelemhez való kötöttség ilyen értelmű felfogását az is indokolja, hogy a bíróság nem felettes szerve a közigazgatási hatóságnak, tehát hivatalból nem vizsgálhatja annak eljárását. Törvényességi ellenőrző hatáskörét csak az ügyfél kérelme alapján gyakorolhatja, az ügyfél akarata nélkül erre nem kerülhet sor. A felperes keresetét az elsőfokú ítélet hozataláig bármikor megváltoztathatja. Érdeke is fűződhet a felperesnek ahhoz, hogy csak az általa kifogásolt jogszabálysértés felülvizsgálata történjék meg, s más vonatkozásban a határozatot a bíróság ne érintse.
A bíróság tehát a megtámadott határozat tekintetében nem teljes körű felülvizsgálatot végez.
Az Önkormányzat Polgármesteri Hivatal Építésügyi Hatósági Ügyosztály a 2004. október 11. napján kelt határozatával az alperesi beavatkozó és társa építtetők kérelmére a meglévő családi ház átalakítására, bővítésére és tetőtér-beépítésére az építési engedélyt - feltételekkel - megadta.
A határozat 2004. november 11. napján jogerőssé és végrehajthatóvá vált.
Az elsőfokú építésügyi hatóság a felperesi bejelentés folytán megtartott helyszíni szemle eredményeként a 2005. november 18. napján kelt határozatával a kivitelezés azonnali leállítását rendelte el, és újabb hatósági intézkedésig minden további építési munkavégzést megtiltott.
Az alperesi beavatkozó által benyújtott fennmaradási és továbbépítési engedély iránti kérelem alapján az elsőfokú építésügyi hatóság a 2006. szeptember 28. napján kelt határozatával úgy döntött, hogy az építési engedélytől eltérően megépített családi ház eddig megépült szerkezetének fennmaradására, és a benyújtott tervek alapján a lakóépület továbbépítésére a fennmaradási és továbbépítési engedélyt - feltételekkel - megadta.
A felperesek fellebbezést nyújtottak be a határozat ellen; a másodfokú építésügyi hatóság az elsőfokú határozatot helybenhagyta.
A felperesek keresetükben az alperes határozatának felülvizsgálatát kérték.
Az alperes a keresettel támadott 2007. április 11-én kelt határozatát saját hatáskörben eljárva, a 2007. május 22. napján kelt határozatával visszavonta, és az elsőfokú határozatot - a fellebbezés elutasítása mellett, az indokolás részbeni megváltoztatásával - helybenhagyta, továbbá az engedély feltételei közül az épület- és a terepszint átalakítására vonatkozó feltételt törölte.
A felperesek az alperes újabb határozatának bírósági felülvizsgálatát, hatályon kívül helyezését és az alperes új eljárásra kötelezését is kérték.
Az elsőfokú bíróság a visszavont alperesi határozat tekintetében a pert részben megszüntette, és kizárólag az alperes 2007. május 22-i határozatának felülvizsgálata tárgyában folytatta le. Megállapította, hogy a felperesek keresete nem alapos, és elutasította azt.
Az elsőfokú bíróság megítélése szerint a felperesek által hivatkozott érdeksérelmek a fennmaradási engedély megadhatósága szempontjából nem minősülnek jelentős mértékű érdeksérelemnek.
Hangsúlyozta az elsőfokú bíróság, hogy a jobb oldali oldalkertre néző keleti építménymagasság, illetve a jobb oldalkerti méret tekintetében a felpereseknek érintettsége nincs; a felperesek - mint nyugati oldali telekszomszédok - e vonatkozásban közvetlen érintettséget, érdeksérelmet nem tudtak igazolni, amelynek hiányában a műszaki érték eredményesen nem vitatható, de konkrét kifogást e vonatkozásban a felperesek nem is terjesztettek elő.
A jogerős ítélet ellen az alperesi beavatkozó nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, annak kizárólag az indokolási részét támadta, és kérte a felülvizsgálati kérelmében foglaltak szerinti megváltoztatását.
Alapvetően azt kifogásolta, hogy a jogerős ítélet indokolásában több olyan adatot is felsorolt, amely sem az azt megelőző elsőfokú és másodfokú eljárásban, sem pedig a bírósági felülvizsgálati szakaszban sem került elő, a felek egyike sem hozta fel.
Ezekre vonatkozó adatokat a felek nem hoztak fel, és azok vizsgálatára a bíróság sem figyelmeztette őket.
Az alperesi beavatkozó álláspontja szerint az elsőfokú bíróság jogsértő jogértelmezése következtében mutatott ki jelentéktelen felperesi érdeksérelmet.
Kifejtette, hogy a nyugati oldalkert mérete K. P. tervdokumentációja szerint 325 cm, a fennmaradási engedély-tervdokumentáció szerint ez az érték ugyancsak 325 cm.
A felülvizsgálati kérelem túlnyomórészt alapos.
A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint az elsőfokú bíróság megfelelő alapossággal feltárta és rögzítette jogerős ítéletének indokolásában az ügyben irányadó tényállást, abból azonban - a kereseten való túlterjeszkedés, és részben téves jogértelmezés következtében - nem megalapozott jogkövetkeztetést vont le.
A perben rendelkezésre állt iratanyag alapján a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a felperesek keresetükben általánosságban vitatták az alperesi beavatkozó szomszéd részére megadott jogerős fennmaradási és továbbépítési engedély rendelkezéseit.
Konkrét jogszabálysértést nem jelöltek meg, érdeksérelemre, intimitásuk sérelmére, telkük értékcsökkenésére hivatkoztak.
Az elsőfokú bíróság ugyanakkor teljes körűen felülvizsgálta a keresettel támadott alperesi határozatban foglalt rendelkezéseket, széleskörűen összevetette azt a jogerős építési engedélyben, valamint a megvalósult állapotról rendelkezésre állt adatokkal.
A kereseti kérelmen lényegesen túlterjeszkedve vizsgálta a megtámadott döntést, erre azonban a feleket - eljárása során - nem figyelmeztette, tőlük e tekintetben nyilatkozatot nem kért.
Közigazgatási perben a kereseti kérelem nem általában vonatkozik a közigazgatási határozat felülvizsgálatára, hanem meghatározott irányú felülvizsgálatot kérhet a felperes. Ugyanakkor a közigazgatási perekben is érvényesül a Pp. 3. §-ának valamennyi rendelkezése, azaz a bíróság - törvény eltérő rendelkezése hiányában - a felek által előterjesztett kérelmekhez és jognyilatkozatokhoz kötve van.
A jogvita elbírálásához szükséges bizonyítékok rendelkezésre bocsátása - ha törvény eltérően nem rendelkezik - a feleket terheli.
A Pp. 336/A. §-a rendelkezik arról, hogy a bíróság mely esetekben rendelhet el hivatalból bizonyítást közigazgatási perben.
A jelen perben rendelkezésre állt adatokból egyértelműen megállapítható volt, hogy a hivatalbóli bizonyítás elrendelésének egyetlen törvényi feltétele sem állt fenn.
Mindehhez képest sem oka, sem jogszabályi lehetősége nem volt az elsőfokú bíróságnak arra, hogy a keresettel támadott határozatot a felperesi kereseti kérelmen túlterjeszkedően, teljes körűen, vizsgálja és értékelje. Ezért a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275. § (2) bekezdése szerint lefolytatott eljárása eredményeként - amely arról rendelkezik, hogy a Legfelsőbb Bíróság a jogerős határozatot csak a felülvizsgálati kérelem és a csatlakozó felülvizsgálati kérelem keretei között vizsgálhatja felül - a felülvizsgálati kérelemben foglaltak szerint a jogerős ítélet indokolásából a szintterületi mutatószámok, a beépített szintterület m2-ben megadott méretére, a nyugati homlokzat méretére és a nyugati oldalkert méretére vonatkozó megállapításokat és értékeléseket mellőzi.
A jogerős ítélet érdemére vonatkozóan felülvizsgálati kérelem nem érkezett, azt az alperesi beavatkozó sem támadta felülvizsgálati kérelmében, ezért - a fenti törvényi rendelkezésnek megfelelően - a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Kfv. IV. 37.179/2009., KGD 2010/4. 93.)
Többek között e megfontolásokból kiindulva hozta meg a Legfelsőbb Bíróság Közigazgatási Kollégiuma a következő véleményt:
A kereseti kérelemhez kötöttség elve közigazgatási perben is érvényesül. A bíróság csak a keresetlevélben megjelölt jogszabálysértést vizsgálhatja, kivéve, ha semmisségi okot észlel, mondja ki a 2/2011. (V. 9.) KK vélemény.
A vélemény indokolása a következő:
A peres felek rendelkezési joga az alkotmányos önrendelkezési jog egyik lényeges eljárásjogi vonatkozása azt jelenti, hogy a fél anyagi és eljárási jogával szabadon rendelkezik, így mindenkinek szabadságában van jogai bírói úton történő érvényesítésére [1/1994. (I. 7.) AB hat.].
A felek rendelkezési jogának érvényesülését szolgálja a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (Pp.) 3. § (2) bekezdésének az a rendelkezése, amely szerint - ha törvény eltérően nem rendelkezik - a bíróság a felek által előterjesztett kérelmekhez és jognyilatkozatokhoz kötve van. A kérelemhez kötöttség közelebbi meghatározása szerint a bíróság döntés nem terjedhet túl a kereseti kérelmen, illetve ellenkérelmen (Pp. 215. §). Ez a jogelv a közigazgatási perben is érvényesül.
Ezt az elvet áttöri a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (Ket.) 121. §-ának rendelkezése, amely alapján az (1) bekezdés a)-f) pontjában felsorolt semmisségi okok felmerülése esetén a bíróságnak hivatalból kell a jogkövetkezményekről dönteni. A 121. § ugyanis a Ket. VII. fejezetében, a bírósági felülvizsgálatot is tartalmazó jogorvoslatok és döntés-felülvizsgálati eljárások között nyert elhelyezést, és (1) bekezdése szerint rendelkezéseit az e fejezetben szabályozott eljárások során kell alkalmazni.
A közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálatát jogszabálysértésre hivatkozással lehet kérni. A felperes által megjelölt jogszabálysértés szabja meg a bíróság számára azokat a korlátokat, amelyek között a bíróság a közigazgatási határozatot felülvizsgálhatja. Ha a bíróság a keresetlevélben megjelölt jogszabálysértést nem állapítja meg, más - a megjelölttől érdemben eltérő - jogszabálysértésre a közigazgatási határozat hatályon kívül helyezését vagy megváltoztatását nem alapíthatja. A közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálata nem teljes körű, annak irányát a felperes által hivatkozott jogszabálysértés jelöli ki. Hiába találná a bíróság más okból jogszabálysértőnek az alperesi határozatot, arra nem alapíthatja a döntését. (Ez természetesen nem vonatkozik a hivatalból észlelendő jogszabálysértésekre.)
A közigazgatási perben a kereseti kérelem nem általában vonatkozik a közigazgatási határozat felülvizsgálatára, hanem a felperes meghatározott irányú felülvizsgálatot kér. Nem lehet tehát a kereset korlátait a határozat megváltoztatásának vagy hatályon kívül helyezésének kérelmezésére szűkíteni.
A felperes a jogszabálysértés körében konkrét jogszabályi rendelkezés megsértését is megjelölheti, ez azonban nem jelenti azt, hogy ehhez a megjelöléshez kötve van a bíróság. Különösen akkor nincs kötve a bíróság a fél nyilatkozatához, ha az tévedésen alapul, illetőleg nem fedi a fél valóságos akaratát. Nem akadálya a felülvizsgálatnak az, ha a fél a keresetlevélben nem jelöli meg azt a konkrét jogszabályhelyet, amelyre a keresetet alapítja, de keresetéből a kifogásolt jogszabálysértés egyértelműen megállapítható. A közigazgatási perekben is érvényesül az az elv, amely szerint a kérelmeket, nyilatkozatokat tartalmuk szerint kell elbírálni.
Ha a felperes jogszabálysértésre hivatkozva a közigazgatási határozat felülvizsgálatát kéri, ezzel értelemszerűen a közigazgatási határozat indokolási részét is támadja. Nem kizárt az sem, hogy a felperes keresetlevélben kizárólag a határozat indokolási részének felülvizsgálatát kérje.
A keresetváltoztatás vonatkozásban a Pp. 335/A. § (1) bekezdése szerint a keresetet az első tárgyaláson lehet megváltoztatni.
A felperes tehát a meghatározott irányú kereseti kérelmén belül más jogszabálysértésre is hivatkozhat. Az alperesi határozatnak a keresetben nem támadott - elkülöníthető - részére már nem lehet a keresetet kiterjeszteni, ha a Pp. 330. §-ának (2) bekezdésében és a Ket. 109. §-ának (1) bekezdésében meghatározott 30 napos perindítási határidő már eltelt.
[Közigazgatási Kollégium 2/2011. (V. 9.) KK véleménye megfelel a KK 34. állásfoglalásnak].

A kérelemhez kötöttség közigazgatási perben történő alkalmazását a Kúria elvi határozatban is megerősítette, egyben kibontotta a kötöttség kereteit.

A bíróságnak közigazgatási perben is kérelemhez kötötten kell eljárnia. A bíróság nem hagyhatja figyelmen kívül, hogy a felperes a közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálatát milyen tények és bizonyítékok alapján kérte. (Kúria K.10. elvi döntése)

Az elvi határozat arra hívja fel a figyelmet, hogy a kérelemhez kötöttség nem csupán keresetben előadott jognyilatkozatra vonatkozik, hanem a kérelem alapjául szolgáló tényeket és ezeket alátámasztó bizonyítékokat is figyelembe kell venni és a kereset tartalmát ennek megfelelően kel megítélni.
[15] A bíróságnak - a felek által sem vitatottan - közigazgatási perekben is kérelemhez kötötten kell eljárnia. A bíróság a felek közötti jogvitát, a Pp. 3. §, 213. § (1) bekezdése, 215. §-a értelmében, csak erre irányuló kérelem alapján bírálhatja el, kötve van a felek által előterjesztett kérelmekhez, jognyilatkozatokhoz, és ezeket tartalmuk szerint kell figyelembe vennie. A keresetben a félnek nem csak az érvényesíteni kívánt jogot, hanem az ennek alapjául szolgáló tényeket és azt ezt alátámasztó bizonyítékokat is meg kell jelölnie [Pp. 121. § (1) bekezdés c) pontja]. A kereset tartalmának megítélésénél a bíróságnak a fél által előadott, fél által relevánsnak minősített tényekből kell kiindulnia, a kereset tárgya ugyanis nem azonos az abban megjelölt jogcímmel. A bíróság adóügyi közigazgatási perben sem a fél által megjelölt konkrét jogcímhez, hanem a fél által érvényesíteni kívánt joghoz van kötve (BDT 2007.1580), és döntését csak a felek által előadottak alapján, az általuk keresetben, alperesi határozatban, illetve ellenkérelemben megjelölt tények és bizonyítékok értékelése után hozhatja meg. Hangsúlyozza e körben a Kúria még azt is, hogy adóügyi perben a bíróság hivatalból bizonyítást nem vehet fel, ilyet nem is rendelhet el (Pp. 336/A. §).
[16] A bíróság közigazgatási perekben sem teljes körű felülvizsgálatot végez, ezért nem hagyhatja figyelmen kívül, hogy a fél a közigazgatási határozat felülvizsgálatát milyen okból, milyen tartalommal kéri. Túlterjeszkedik a bíróság a kérelemhez kötöttség szabályán akkor, ha nem a keresetben előadott okok (tények, bizonyítékok) miatt állapítja meg az alperesi döntés jogszabálysértő voltát, és ítéletét olyan okokra alapítja, amelyekre a felperes és az alperes a közigazgatási és a peres eljárás során nem is hivatkozott, és amelyekről a felek kizárólag a jogerős ítéletből értesülhettek. Jelen ügyben ez utóbbi valósult meg.
[17] A Kúria mindezek miatt azt állapította meg, hogy az elsőfokú bíróság ítéletét az ügy érdemi elbírálásra kiható lényeges eljárási jogszabálysértéssel hozta meg, ez nem alkalmas érdemi felülvizsgálatra. A Kúria a felek közötti jogvitát érdemben azért sem dönthette el, mert nem vonhatta el az elsőfokú bíróság hatáskörét, nem csorbíthatta a felek jogorvoslathoz való jogát.
[18] Rámutat egyben a Kúria arra, hogy a perköltségről való döntésre, ahogyan azt az elsőfokú bíróság helytállóan rögzítette, a Pp. 337. § (3) bekezdése értelmében, a részbeni permegszüntetésre figyelemmel, csak az eljárást befejező ítéletben kerülhet sor. Tekintettel arra, hogy a Kúria az eljárást befejező jogerős ítéletet érdemben nem bírálhatta felül, nem dönthetett a perköltségre vonatkozó rendelkezés jogszerűségéről sem.
[19] A Kúria a jogerős ítéletet, az előzőekben kifejtettekre figyelemmel, a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján eljárva, hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította.
[20] Az új eljárást az első fokú bíróságnak a Kúria végzése alapján az eljárási szabályoknak megfelelően kell lefolytatnia, és érdemi döntését a jogvita eldöntésére irányadó anyagi jogi jogszabályoknak megfelelően kell meghoznia. Kiemeli a Kúria, hogy nem jog, hanem ténykérdés az, hogy egy termék beszerzésére járulékköteles termékértékesítés, szolgáltatásnyújtás érdekében került-e sor, vagy sem, illetve az, hogy a beszerzett termék vagy szolgáltatás közvetlenül összefügg-e az adózó által értékesített járulékköteles termék előállításával vagy az általa nyújtott járulékköteles szolgáltatás teljesítésével. A bíróságnak tájékoztatnia kell a feleket a jogvita elbírálásához szükség bizonyítékok rendelkezésre bocsátásáról, a bizonyításra szoruló tényekről, a bizonyítási teherről, a bizonyítás esetleges sikertelenségéről is. (Az eddig rendelkezésre álló adatok szerint az alperes terhére nem állapítható meg az Art. 97. §-ában foglaltak megsértése.)
[21] A jogvita érdemi eldöntésénél pedig nem hagyható figyelmet kívül, hogy az NKA tv. 5. § (6) bekezdését a jogalkotó 2007. február 2-i hatállyal módosította (Kúria Kfv.V. 35.604/2014., BH 2016.K.10.).

Az ítélet nem terjeszkedhet túl a közigazgatási határozat felülvizsgálatán. Ismét hangsúlyozni kell, hogy a közigazgatási perben a per tárgya a közigazgatási határozat, így a bíróság ítéletével nem dönthet az ezen kívüli - bár a közigazgatási határozattal esetleg összefüggő - igényekről. Így nem dönthető el a felperes esetleges kártalanítási igénye sem a közigazgatási perben, ha nem ez volt a közigazgatási határozat tárgya. (Legf. Bír. Kf. 25.203/1993., KGD 1993/246.)
Kisajátítási határozat felülvizsgálata iránti perben a kereseti kérelemhez való kötöttség a kisajátítási kérelmet előterjesztő felperesre is vonatkozik: kisajátítási kérelmében felhozott okot a perben már nem változtathatja meg, új kisajátítási okra nem hivatkozhat.
A felperes 2005. november 2-án kisajátítási kérelmet terjesztett elő többek között a II. r. beavatkozó tulajdonát képező 14701 hrsz.-ú, a III. r. beavatkozó tulajdonát képező 14702 hrsz.-ú és az I. r. beavatkozó tulajdonát képező 14858/2 hrsz.-ú ingatlanok meghatározott részeinek kisajátítása iránt. A kérelem szerint a felperes utcanyitást tervezett, ezért közlekedési célból kérte a kisajátítást azzal, hogy az utcanyitást a városrendezési terv végrehajtása és ezzel együtt a szennyvízcsatornázás megoldása indokolja. A II. és a III. r. beavatkozó ingatlana a K. utcáról és a zsákutcának minősülő A. utcáról közelíthető meg. Az utcanyitás az A. utcát a K. utca felé átjárhatóvá tenné.
A kisajátítási kérelmet az alperes a 2006. augusztus 30-án kelt határozatával közérdek hiányában elutasította. Beszerezte a vízügyi szakhatóság állásfoglalását és megállapította, hogy a perbeli ingatlanok részkisajátítását sem közlekedési igény, sem a szennyvízcsatorna-hálózat kiépítése nem indokolja.
A felperes keresetet nyújtott be az alperes határozatának felülvizsgálata iránt, melyet az elsőfokú bíróság elutasított.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálat kérelmet, melyben kérte a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és keresetének helyt adó határozat hozatalát. Álláspontja szerint a jogerős ítélet sérti a Ktvr. 18. § (3) bekezdését. Az elsőfokú bíróság a tényállást nem tisztázta, a kért bizonyítást nem folytatta le. Szükséges lett volna a közútfejlesztés közérdekűségét vizsgáló szakértői bizonyítás lefolytatása. A városrendezési terv is utca nyitását jelzi, a Megyei Jogú Város főépítésze is erre vonatkozóan adott ki - a perben csatolt - állásfoglalást. A szennyvízcsatornázás a közlekedési közérdekű célhoz kapcsolódott, a közlekedési cél szükségessége nem került vizsgálatra.
A II. és a III. r. alperesi beavatkozók felülvizsgálati ellenkérelmükben a jogerős ítélet hatályban tartását kérték, utaltak arra, hogy a csatornázás kisajátítás nélkül megvalósult.
Az alperes és az I. r. alperesi beavatkozó felülvizsgálati ellenkérelmet nem terjesztettek elő.
A felülvizsgálati kérelem alaptalan.
Az alperes eseti szakértővel vizsgálta, hogy az utcanyitásnak van-e közlekedési közérdekű célja, a csatornázáshoz kapcsolódó indoka. A közlekedési szakértői vélemény beszerzésén túl beszerezte a Környezetvédelmi, Természetvédelmi és Vízügyi Felügyelőség szakhatósági állásfoglalását a szennyvíz-csatornázás megvalósíthatóságára. Az alperes ezekből a bizonyítékokból helytállóan vonta le azt a következtetést, hogy közlekedési, csatornázási célból az utcanyitás nem indokolt, ezért kisajátításnak nincs helye.
A felperes a kisajátítási kérelme indokát a perben megváltoztatva már közlekedési koncepció megváltozására hivatkozott kérelme alapjaként. A perben megváltoztatott indokkal előterjesztett kérelem vizsgálatára nem kerülhet sor, a megváltozott tények, körülmények alapján újabb kisajátítási eljárás kezdeményezhető. A felperes kifogásolta azt is, hogy az elsőfokú bíróság Szeged Megyei Jogú Város főépítésze véleményét figyelmen kívül hagyta. Ez a vélemény arra hivatkozott, hogy utcanyitást a helyi városrendezési terv előírja, így a városfejlesztési cél igazolt. Ezt a tényt az elsőfokú bíróság nem vonta kétségbe, azonban azt felülbírálva az utcanyitás közlekedési okból való indokoltságát a közlekedési szakvélemény alapján nem látta bizonyítottnak.
Mindezek alapján a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a jogerős ítélet a felülvizsgálati kérelemben hivatkozott jogszabályokat nem sértette meg, ezért azt a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Kfv. II. ssz="1">39.201/2007., BH 2009.289.)

A kereseti kérelemhez kötöttség a közigazgatási perben is érvényesül, a bíróság a keresetlevélben megjelölttől eltérő más jogszabálysértésre ítéletét nem alapíthatja. Arra azonban a felperesnek lehetősége van, hogy keresetét az elsőfokú ítélet meghozatalát megelőző tárgyalás berekesztéséig megváltoztassa (lásd a Pp. 335/A. §-hoz fűzött magyarázatot).
Megjegyzendő, hogy a kereseti kérelemnek kötöttség - elnevezéséből is következően - csak a perben előterjesztett keresetre vonatkozik, a Ket. szerinti fellebbezési eljárásban nem érvényesül a kérelemhez kötöttség elve. Itt a teljes felülvizsgálat elve alapján a közigazgatási hatóság - azok a fellebbezéstől eltérően - a határozatoknak az anyagi és eljárásjogi részeit is vizsgálhatja. (KGD 2013/28.)
A közigazgatási bíróság a felek közötti jogvitát csak erre irányuló kérelem alapján bírálhatja el, kötve van az előterjesztett kérelemhez, jognyilatkozatokhoz. A feleknek azonban nemcsak az érvényesíteni kívánt jogot, hanem az ennek alapjául szolgáló tényeket és bizonyítékokat is meg kell jelölnie. A bíróság csak az így előterjesztett peranyag alapján bírálhatja el a keresetet.
[16] A Kúria elsőként leszögezte, hogy a bíróságnak a közigazgatási perekben is kérelemhez kötötten kell eljárnia. A bíróság a felek közötti jogvitát a Pp. 3. §-a, 213. § (1) bekezdése, 215. §-a értelmében csak erre irányuló kérelem alapján bírálhatja el, kötve van a felek által előterjesztett kérelmekhez, jognyilatkozatokhoz, és ezeket tartalmuk szerint kell figyelembe vennie. A keresetben a félnek nem csak az érvényesíteni kívánt jogot, hanem az ennek alapjául szolgáló tényeket és az ezt alátámasztó bizonyítékokat is meg kell jelölnie [Pp. 121. § (1) bekezdés c) pont]. A bíróságnak a kereset tartalmának megítélésénél a fél által előadott, a fél által relevánsnak minősített tényekből kell kiindulnia, a kereset tárgya ugyanis nem azonos az abban megjelölt jogcímmel, vagy a megváltoztatásra, illetve hatályon kívül helyezésre, új eljárás elrendelésére irányuló kérelemmel. A bíróság adóügyi közigazgatási perben sem a fél által megjelölt konkrét jogcímhez, hanem a fél által érvényesíteni kívánt joghoz van kötve (BDT 2007.1580.), és döntését csak a felek által előadottak alapján, az általuk a keresetben, az alperesi határozatban, illetve az ellenkérelemben megjelölt tények és bizonyítékok értékelése után hozhatja meg. A bíróság közigazgatási perekben nem teljes körű felülvizsgálatot végez, ezért nem hagyhatja figyelmen kívül, hogy a fél a közigazgatási határozat felülvizsgálatát milyen okból, milyen tartalommal kéri. Túlterjeszkedik a bíróság a kérelemhez kötöttség szabályán akkor, ha nem a keresetben előadott okok (tények, bizonyítékok) miatt állapítja meg az alperesi döntés jogszabálysértő voltát, és akkor is, ha figyelmen kívül hagyja a Pp. 335/A. §-ában foglalt keresetkiterjesztést korlátozó szabályt.
[17] A Kúria rögzítette, hogy a felperes a kereseteiben nem hivatkozott a Jegyzőkönyvre, és arra sem, hogy ingatlan bérbeadás kapcsán bejelentkezésekor áfafizetési kötelezettséget választott volna, az ügyben tartott első tárgyaláson sem terjesztett elő ilyen tartalmú nyilatkozatot, hanem az írásban előterjesztett kereseti kérelmeit tartotta fenn. Megjegyezte e körben a Kúria, hogy ez állt összhangban a közigazgatási eljárás során előterjesztett fellebbezésekkel is. Ezek ugyanis azt tartalmazták, hogy a felperesnek álláspontja szerint nem volt szüksége ingatlan bérbeadás tekintetében áfafizetési kötelezettség választására, mert nem ingatlanokat adott bérbe, hanem gyógyszertárak működtetésére, üzemeltetésére vonatkozó szerződéseket kötött, amelyeket az adóhatóság, a felek szerződési akaratától eltérve, jogsértően minősített ingatlan bérbeadásnak. A felperes csak az első tárgyalást követően hivatkozott a Jegyzőkönyvre, mégpedig azzal az indokolással, hogy ezt korábban nem ismerte, nem állt rendelkezésére, és csak a tárgyalás előtti napon kapta meg a felszámolótól. Az előzőkben részletezettek miatt a jogerős ítélet iratellenesen rögzítette, hogy a felperes kereseti kérelmeiben "másodlagosan", a Jegyzőkönyvre alapítottan, áfakörbe történő bejelentkezése miatt is kérte a keresettel támadott határozatok hatályon kívül helyezését, és az elsőfokú bíróság túlterjeszkedett a kereseti kérelmen, amikor elbírálta a határidőn túl előterjesztett, keresetváltoztatás tilalmába is ütköző petitumot. Ezért alaptalan az az ítéleti megállapítás is, mely szerint a felperes abban a tudatban végezte a tevékenységét, hogy tárgyi adómentesség helyett adókötelessé tételt választott, ilyet egyébként maga a felperes sem állított.
[18] A Kúria megállapította, hogy az Art. 1. § (6) bekezdése értelmében az adóhatóság csak akkor járhat el méltányossági jogkörében, ha ezt számára a törvény lehetővé teszi. Az 1992-es Áfa. tv. 30. §-a és 2. számú melléklet 10. pontja, az Áfa. tv. 86. § (1) bekezdés l) pontja, 88. §-a, valamint az Art. 22. §-a szerinti bejelentkezéssel, választással kapcsolatos konkrét szabályok kógensek (kötelezően alkalmazandók), nem adnak lehetőséget eltérésre, méltányosság gyakorlására. E szabályok értelmében az adózónak tevékenysége megkezdésének bejelentésével egyidejűleg kell nyilatkoznia arról, ha az adómentesség helyett az adókötelessé tételt választja, és ezt csak a törvényi rendelkezések szerinti eljárásban módosíthatja, mely utóbbira visszamenőleges hatállyal nem kerülhet sor. Két közhiteles nyilvántartás, az adóhatósági és a cégbírósági is azt igazolta - a felperes közigazgatási eljárás során tett nyilatkozataival egyezően -, hogy a felperes 2007. április 16-án nem az 1992-es Áfa. tv. 2. számú melléklet 10. pontja szerinti adókötelessé tételt, hanem az általános szabályok alapján történő áfafizetési kötelezettséget választotta, és nem állt rendelkezésre olyan bizonyíték, amely e választás későbbi, jogszabályi követelményeknek megfelelő módosítását alátámasztotta volna. Ilyen bizonyítékra a felperes sem hivatkozott. Mindezekből következően a bíróságnak azt kellett volna tényként megállapítania, hogy a valóban közokiratnak minősülő, egyébként más ügyben készült Jegyzőkönyv a kiállítója által elismerten és alátámasztottan téves adatot tartalmazott, nem írta és nem is írhatta felül a bejelentéssel és választási lehetőséggel kapcsolatos törvényi rendelkezéseket, és az ezeknek megfelelőn elkészített közhiteles nyilvántartások adatait [Pp. 195. § (7) bekezdés].
[19] A Kúria szerint az alperes felülvizsgálati kérelmében helytállóan hivatkozott arra, hogy a jogerős ítélet, az előzőkben ismertetetteken túl sem felelt meg a Pp. 206. § (1) bekezdésében és 221. § (1) bekezdésében foglaltaknak az alábbiak miatt. A felperes nem csatolt be semmilyen olyan adatot, tényt, körülményt, bizonyítékot, így például még a működési engedélyeit sem, amelyek alapot adhattak volna arra az ítéleti megállapításra, mely szerint a gyógyszertárak működési engedélyének a felperes által alkalmazott konstrukció volt a feltétele. Az elsőfokú bíróság elmulasztotta ítéletében megjelölni, hogy konkrétan mely bizonyítékok és törvényi rendelkezések alapján látta igazoltnak az e körben és a feltételrendszer tekintetében tett felperesi állításokat, és azt sem indokolta meg, hogy az alperesi határozatokban foglalt bizonyítékok, jogszabályi rendelkezések alkalmazását mely okoknál fogva nem fogadta el. Az elsőfokú bíróság az 1959-es Ptk. konkrét szabályának megjelölése, és az e körben általa irányadónak tekintett ismérvek részletezése nélkül, a bérleti és az üzemeltetési szerződés elhatárolását, az alperesi határozatokban és az ellenkérelemben foglalt érvek és bizonyítékok értékelését mellőzve hozta meg érdemi döntését a jogügyletek minősítése kapcsán. Nem tárta fel, hogy miért nem tartotta irányadónak a jogvita elbírálásánál az Áfa. tv. 259. § 4. pontját. Nem rögzítette álláspontját a P. Patika kapcsán a bérleti díjról kiállított számlák tekintetében sem, és áfa adónemben az 1992-es Áfa. tv. és az Áfa. tv. rendelkezéseire - kivéve a 2007. évben hatályos 2. számú melléklet 10. pontját - még csak nem is utalt. A rendelkezésre álló adatok szerint nem a felperes, hanem az alperes hivatkozott jogi álláspontjának alátámasztásaként az Európai Unió Bíróságának jogértelmezésére és joggyakorlatára, de az e körben kifejtett érvelés sem került elbírálásra.
[20] Az előzőkben részletezettek miatt a Kúria azt állapította meg, hogy a jogerős ítélet - az adófizetési kötelezettség választásával kapcsolatos téves döntés kivételével - érdemben nem volt felülbírálható, ezért a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján a végzésének rendelkező részében foglaltak szerint döntött.
[21] A Kúria rögzítette, hogy az új eljárást az elsőfokú bíróságnak a határidőben előterjesztett kereseti kérelem által vitatott körben kell lefolytatnia a Pp. 164. § (1) bekezdése, 213. § (1) bekezdése, 215. §-a, 206. § (1) bekezdése, 221. § (1) bekezdése szerint eljárva. Ténybeli és jogkövetkeztetéseit jogszerűen megállapított tényállás alapján és a jogvita eldöntésére irányadó anyagi jogi jogszabályi rendelkezésekkel összhangban kell levonnia (Kúria Kfv.V.35.645/2014/5., KGD 2016.131.).

Hatályon kívül helyezés, új eljárásra kötelezés

A bíróság jogszabálysértés esetén a közigazgatási döntést hatályon kívül helyezi és szükség esetén a hatóságot új eljárásra kötelezi. (Az eljárási jogszabálysértésnek az ügy érdemére kihatónak kell lennie.) Jogszabálysértés megállapítása esetén sem kell a hatályon kívül helyezésnek minden esetben együtt járnia az új eljárásra kötelezéssel (pl. ha nem volt jogszerű a fél kötelezése valamilyen tevékenységre).
A közigazgatási szervet köti a közigazgatási perben hozott ítélet, amikor a bíróság által elrendelt új eljárást lefolytatja. A közigazgatási perben hozott döntés ebben az esetben is sajátos: nem csupán a döntés rendelkező része, hanem az indokolásban foglaltak is kötik a közigazgatási szervet.
A Legfelsőbb Bíróság Közigazgatási Kollégiuma véleményben foglalta össze az elsőfokú közigazgatási szerv új eljárásra kötelezésével kapcsolatos álláspontját [10/2010. (XI. 8.) KK vélemény]:

1. A közigazgatási perben a jogszabálysértő elsőfokú határozat hatályon kívül helyezésének és az első fokon eljárt közigazgatási szerv új eljárásra kötelezésének annak ellenére helye van, hogy az elsőfokú határozatot hozó közigazgatási szerv nem áll alperesként perben [Pp. 327. § (2) és (3) bekezdés].

2. Ha a fél a pert tévesen az elsőfokú közigazgatási szerv ellen indította, a per során a másodfokú közigazgatási szervet perbe vonhatja, a bíróság az elsőfokú közigazgatási szervet ilyen esetben a perből elbocsátja. Ha a felperes felhívásra a felülvizsgálni kért határozatot hozó szervet nem vonja perbe, a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül el kell utasítani, illetve a pert meg kell szüntetni.

A vélemény indokolása a következő:
1. A Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 327. § (2) bekezdése szerint a keresetet az ellen a közigazgatási szerv ellen kell indítani, amelyik a felülvizsgálni kért határozatot hozta. Mivel a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) 109. § (3) bekezdése alapján a bírósági felülvizsgálatra csak akkor kerülhet sor, ha a hatósági eljárásban a fellebbezésre jogosultak valamelyike a fellebbezési jogát kimerítette, vagy a fellebbezés kizárt, a pert a jogerős határozatot hozó szerv, azaz legtöbbször a másodfokú közigazgatási hatóság ellen kell megindítani.
Amennyiben a bíróság a peres eljárás eredményeként azt állapítja meg, hogy az ügyben eljárt elsőfokú közigazgatási hatóság az ügy eldöntéséhez szükséges tényállást nem derítette fel kellőképpen, téves jogszabály-értelmezéssel hozta meg határozatát, illetőleg az eljárása során súlyos eljárási szabálysértést követett el és a bíróság csak kasszációs jogkörben eljárva hozhat döntést, nincs eljárásjogi akadálya annak, hogy az elsőfokú közigazgatási szervet kötelezze az új eljárás lefolytatására és annak eredményétől függően az újabb érdemi döntés meghozatalára. Mivel a Ket. 109. § (3) bekezdése szerint bírósági felülvizsgálatra csak a fellebbezési jog kimerítését követően meghozott jogerős határozattal szemben kerülhet sor, illetőleg az elsőfokú határozattal szemben csak akkor, ha a fellebbezés kizárt, a fellebbezési eljárásban hozott elsőfokú határozatot helybenhagyó másodfokú, jogerős döntés törvénysértése többnyire csak az elsőfokú közigazgatási eljárás bírói ítéletben foglalt szempontok alapján történő megismétlésével küszöbölhető ki.
A határozat egésze ellen irányuló fellebbezés elbírálására jogosult másodfokú közigazgatási hatóság a sérelmezett döntésen kívül az azt megelőző eljárást is megvizsgálja, amelynek során nincs kötve a fellebbezésben foglaltakhoz [Ket. 104. § (3)]. Amennyiben a fellebbezést elbíráló és a jogerős határozatot hozó felettes szerv - a közigazgatási per alperese - jogszabálysértő határozatot hozott azáltal, hogy nem észlelte az elsőfokú hatóság által elkövetett jogszabálysértést, és az elsőfokú határozat megsemmisítése helyett azt helybenhagyta, mert nem látott alapot a tényállás további tisztázására, illetőleg további ügyfél bevonására, az alperes ez okból is jogszabálysértő határozatát - az elsőfokú határozatra is kiterjedően - a bíróságnak a Pp. 339. § (1) bekezdésében foglaltaknak megfelelően hatályon kívül kell helyeznie, és az elsőfokú hatóság új eljárásra kötelezésével kell elősegíteni a jogszerű döntés meghozatalát.
Értelemszerűen nem kizárt, hogy a bírói ítélet csak az alperest, azaz a jogerős határozatot hozó közigazgatási szervet kötelezze új eljárásra, amennyiben a keresetben sérelmezett jogszabálysértés a másodfokú hatóság határozatával és eljárásával is korrigálható.
2. A Pp. 327. § (3) bekezdése akkor is előírja a felülvizsgálni kért határozatot hozó másodfokú közigazgatási szerv perbevonását, ha a fél a pert az elsőfokú közigazgatási szerv ellen indította. Ebben az esetben a tévesen perbevont elsőfokú közigazgatási szervet a Pp. 324. § (1) bekezdése alapján irányadó Pp. 64. § (2) bekezdése alapján a perből el kell bocsátani, mert a Pp. 327. § (2) bekezdése csak a felülvizsgálni kért határozatot hozó közigazgatási szerv elleni perindítást teszi lehetővé.
A közigazgatási per alapvetően abban különbözik az általános polgári pertől, hogy az a jogalkalmazó - az adott esetben jogvitát eldöntő - szerv az alperes, amelynek határozatát a bíróság felülvizsgálja. Miután a közigazgatási eljárásban kevés kivétellel általános a jogorvoslat igénybevételének lehetősége, a keresettel támadható határozatot általában a másodfokú közigazgatási szerv hozza. Ha a fél a pert nem a felülvizsgálni kért határozatot hozó másodfokú, hanem az elsőfokú közigazgatási szerv ellen indította, sérelmet szenved a Pp. 327. § (2) bekezdése, mely szerint a keresetet az ellen a közigazgatási szerv ellen kell indítani, amelyik a felülvizsgálni kért határozatot hozta. Ilyen esetben a bíróságnak a tárgyalás kitűzése előtt - a jogkövetkezményekre való figyelmeztetés terhe mellett - a Pp. 64. §-ának (2) bekezdése alapján fel kell hívnia a felperest a másodfokú közigazgatási hatóság perbe vonásának szükségességére. Ha a felperes a felhívásnak eleget tesz, az elsőfokú közigazgatási szervet a perből el kell bocsátani. Ha a felperes a felhívásnak nem tesz eleget, a keresetlevelet a Pp. 130. §-a (1) bekezdésének g) pontja alapján idézés kibocsátása nélkül el kell utasítani, illetve a Pp. 157. §-ának a) pontja alapján a pert meg kell szüntetni.
(Részben megegyezik a KK 33. kollégiumi véleménnyel.)
A bírói gyakorlatban korábban kérdésként merült fel, hogy korlátot szab-e a keresetváltoztatásnak a 30 napos perindítási határidő. Ez a bíróság számára kétségtelenül korlátot jelent. Találkozhattunk a bírói gyakorlatban e korlát szigorú értelmezésével, nevezetesen, hogy a felperes a 30 napos határidő lejárta után - a keresetlevelében megjelölt jogszabálysértésen túl - a határozat újabb jogszabálysértésére nem hivatkozhat. (Legf. Bír. Kfv. I. 28.423/1996., KGD 1997/278.)
Kétségtelen, hogy a bíróságnak a keresetben előterjesztett jogszabálysértésről kell döntenie, a perrend azonban lehetővé teszi, hogy a felperes a keresetét az első tárgyaláson megváltoztassa, kiterjeszthesse azzal a megkötéssel, hogy keresetváltozása azon a körön belül marad, amit keresetlevelében eredetileg is megjelölt.
A felperes ugyanis a keresetlevélben a közigazgatási határozat (határozati rendelkezés, vagy rész) meghatározott irányú felülvizsgálatát kéri. A meghatározott irányú kereseti kérelmen belül újabb jogszabálysértés, illetőleg olyan eljárási kifogás is előterjeszthető, amelyet a bíróságnak vizsgálnia kell. Ha azonban a közigazgatási határozat több, egymástól elkülöníthető rendelkezést is tartalmaz, a 30 napon belül keresettel nem támadott rendelkezésekre a későbbiek során a kereset nem terjeszthető ki. Ez tehát a keresetváltoztatás korlátja a közigazgatási perben, nem indokolt ennél szigorúbb értelmezést elfogadni.
A kereseti kérelemhez való kötöttség ilyen értelmű felfogását az is indokolja, hogy a bíróság nem felettes szerve a közigazgatási hatóságnak, tehát hivatalból nem vizsgálhatja annak eljárását. Törvényességi ellenőrző hatáskörét csak az ügyfél kérelme alapján gyakorolhatja, az ügyfél akarata nélkül erre nem kerülhet sor. Érdeke is fűződhet a felperesnek ahhoz, hogy csak az általa kifogásolt jogszabálysértés felülvizsgálata történjék meg, s más vonatkozásban a határozatot a bíróság ne érintse.
A jelen perben rendelkezésre állt adatokból egyértelműen megállapítható volt, hogy a hivatalbóli bizonyítás elrendelésének egyetlen törvényi feltétele sem állt fenn.
Mindehhez képest sem oka, sem jogszabályi lehetősége nem volt az elsőfokú bíróságnak arra, hogy a keresettel támadott határozatot a felperesi kereseti kérelmen túlterjeszkedően, teljes körűen, vizsgálja és értékelje. Ezért a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275. § (2) bekezdése szerint lefolytatott eljárása eredményeként - amely arról rendelkezik, hogy a Legfelsőbb Bíróság a jogerős határozatot csak a felülvizsgálati kérelem és a csatlakozó felülvizsgálati kérelem keretei között vizsgálhatja felül - a felülvizsgálati kérelemben foglaltak szerint a jogerős ítélet indokolásából a szintterületi mutatószámok, a beépített szintterület m2-ben megadott méretére, a nyugati homlokzat méretére és a nyugati oldalkert méretére vonatkozó megállapításokat és értékeléseket mellőzi.
A jogerős ítélet érdemére vonatkozóan felülvizsgálati kérelem nem érkezett, azt az alperesi beavatkozó sem támadta felülvizsgálati kérelmében, ezért - a fenti törvényi rendelkezésnek megfelelően - a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Kfv. 37 179/2009. KGD 2010/93.)
Ha a közigazgatási határozatnak jól elkülöníthető, önállóan is elbírálható részei vannak, a bíróság a határozat egyes részei tekintetében élhet kasszációs jogkörével, s ezt meghaladóan a felperes keresetét elutasítja. Ha azonban a bíróságnak nincs megváltoztatási jogköre, akkor nincs mód részleges hatályon kívül helyezésre akkor, ha a felülvizsgálattal érintett részek egymással összefüggnek és egymástól függetlenül nem bírálhatók el.
Így pl. környezetvédelmi engedély részleges hatályon kívül helyezésére - megváltoztatási jogkör hiányába - nincs jogszerű lehetőség.
A Környezetvédelmi, Természetvédelmi és Vízügyi Felügyelőség (a továbbiakban: elsőfokú hatóság) 2007. október 26. napján kelt határozatával a H. Kft. (a továbbiakban: I. r. felperes) részére egységes környezethasználati és egyben környezetvédelmi működési engedélyt adott a székhelyével azonos című telephelyen folytatott veszélyes és nem veszélyes hulladékok ártalmatlanítására, és az ehhez kapcsolódó előkezelésre, kikötésekkel. A határozat rendelkező részének II. pontja rögzítette, hogy a veszélyes és nem veszélyes hulladékok együttes égetése esetén az égetési teljesítmény legfeljebb 980 kg/óra, továbbá, hogy "A hulladékártalmatlanítást szolgáló művelet megnevezése: D10, Hulladékégetés szárazföldön."
Az alperes az elsőfokú határozatot nagyobb részben helybenhagyta, kisebb részben megváltoztatta. A megváltoztatás körében többek között a rendelkező rész V. pontjában az elsőfokú határozat indokolási részének "Technológiai berendezések és korszerűség" pontjában írt első bekezdést ("A hatóság az elérhető legjobb technika szintjét az adott szektorra vonatkozó BAT-BREF dokumentum alapján határozta meg.") törölte, továbbá a második bekezdés azon megállapítását, hogy "A dokumentáció szerint a Kft.-nél alkalmazott hulladékkezelési technika megfelel az elérhető legjobb technikának a következők miatt", akként módosította, hogy "A dokumentáció szerint a Kft.-nél alkalmazott hulladékkezelési technika korszerűségét a következők támasztják alá:"
A megyei bíróság az I. r. felperes keresetének részben helyt adva az alperes határozatának az elsőfokú határozat II. pont "A hulladék ártalmatlanítást szolgáló művelet megnevezése: D10, "Hulladékégetés szárazföldön" rendelkezését helybenhagyó, valamint az alperesi határozat V. pontjának rendelkezését hatályon kívül helyezte és az alperest új eljárás lefolytatására kötelezte. Az I. r. felperes keresetét ezt meghaladóan a Megyei Jogú Város Önkormányzata (a továbbiakban: II. r. felperes) keresetét pedig teljes egészében elutasította.
Az elsőfokú határozat II. pontját érintő részleges hatályon kívül helyezés tekintetében megállapította, hogy a határozat semmiféle rendelkezést nem tartalmazott arra nézve, hogy a korábban kiadott hasznosításra is vonatkozó engedélyt az egységes környezethasználati engedélyezési eljárás részletes szabályairól szóló 193/2001. (X. 19.) Korm. rendelet (a továbbiakban: R.) 8. § (1) bekezdésében írtakra figyelemmel miért a korábbitól eltérő módon adta meg a hatóság. A bírósági per során utólag becsatolt európai bírósági ítéletek ügybeni alkalmazhatóságát a döntésnek kellett volna tartalmaznia, és egy jövőben megszülető irányelv és egy az alapján készülő képlet nem szolgálhatott a döntés alapjául, mivel azok nem jogszabályok.
Az alperesi határozat V. pontját érintő hatályon kívül helyező döntés vonatkozásában megállapította, hogy az alperesi eljárás során sérült a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) 50. § (3) bekezdése szerinti tényállás-tisztázási kötelezettség, mivel az alperesnek a hatóság tudomására jutott és általa hivatalból ismert információk figyelembevételével kellett volna a döntést meghoznia. Nem volt elegendő arra hivatkozni, hogy időközben a hulladékégetésre vonatkozó elérhető legjobb technikáról az engedélyezés során a BAT-ról való döntéshozatalkor kötelezően figyelembe veendő információk állnak rendelkezésre, hanem rögzíteni kellett volna azt is, hogy mik ezek az információk, illetve, hogy figyelembe vette-e azokat elsőfokú hatóság. Amennyiben nem helytállóan vette figyelembe, az eltérés indokát az alperesnek kellett volna megadnia. E körben tehát a tényállás hiányos és az alperesi indokolás megalapozatlan volt. Minderre tekintettel a bíróság a kifogásolt rendelkezést hatályon kívül helyezte és ebben a körben új eljárás lefolytatására kötelezte az alperest.
Az I. r. felperes felülvizsgálati kérelmében kérte az ítélet névleges teljesítménnyel kapcsolatos megállapításaival összefüggő rendelkezésének hatályon kívül helyezését, és helyette új határozat hozatalát, mely új határozat az alperes határozatának vonatkozó indokolási részét hatályon kívül helyezi, valamint a rendelkező rész releváns részét is, és arra ad utasítást az új eljárás tekintetében, hogy a felperesi hulladékégető égetési teljesítményeként megadott 980 kg/óra érték helyett az égetőmű névleges teljesítménye 1,4 tonna/óra. Az ebből kiszámítható teljes kapacitás pedig 12 164 tonna/év értékkel kerüljön megadásra.
Alperes csatlakozó kérelmében előadta, hogy Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 339. § (1) bekezdése alapján a közigazgatási perben nincs lehetőség az alperesi közigazgatási határozat egyes, egyértelműen el nem különíthető, önállóan el nem bírálható részeinek hatályon kívül helyezésére, a közigazgatási határozat egyes indokolási részének részleges hatályon kívül helyezésére, és ezáltal az alperesi határozat tartalmi módosítására [Ket. 111. § (1) bekezdése és a Pp. 339. § (1) bekezdése]. Ezért nem megalapozott a felperes részleges hatályon kívül helyezésre vonatkozó kérelme, de a jogerős ítélet is jogszabálysértő, hiszen az az alperes határozatát részben helyezte hatályon kívül és kötelezte alperest részbeni új eljárásra, noha az engedély egyes megállapításai egymástól nem elkülöníthető kérdések. A jogerős ítéletet hozó bíróság kizárólag a határozat teljes hatályon kívül helyezéséről és nem egyes rendelkezéseinek hatályon kívül helyezéséről rendelkezhetett volna, és eljárása ellentétes a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) 111. § (1) bekezdésével, a Pp. 339. § (1)-(2) bekezdésével, valamint a Ket. 19. § (4) bekezdésével is.
A felperes felülvizsgálati kérelme nem alapos, az alperes csatlakozó felülvizsgálati kérelme részben alapos, nagyobb részben alaptalan az alábbiak alapján:
A jogszabályi rendelkezésekből következik, hogy amennyiben a közigazgatási határozatnak jól elkülöníthető, önállóan is elbírálható részei vannak, nincs jogszabályi akadálya annak, hogy a bíróság csupán a határozat egy része vagy egyes részei tekintetében éljen a kasszációs jogkörével, és ezt meghaladóan a felperes keresetét elutasítsa.
Ugyanakkor ezen jogszabályokból következik az is, hogy ha a bíróságnak nincs megváltoztatási jogköre, akkor nincs mód részleges hatályon kívül helyezésre, ha a felülvizsgálattal érintett, illetve a keresetben nem vitatott részek egymással szorosan összefüggenek, és önállóan, egymástól függetlenül nem elbírálhatóak (KGD 2005/150, KGD 1994/173.).
Ez a tétel a bírói gyakorlatban azt jelenti, hogy akkor van mód - reformatórius jogkör hiányában - a részleges hatályon kívül helyezésre, ha a határozat rendelkező részének olyan jól elkülöníthető részei vannak, melyek akár külön íven szövegezett, önálló határozat tárgyai lehetnek, mert az egyes rendelkezések egymástól függetlenül elbírálhatók.
Egy környezetvédelmi engedély egyes rendelkezései nem lehetnek önálló határozat tárgyai, az egyes rendelkezések egymással összefüggnek, egymásra tekintettel kerülnek meghatározásra, ezért a perbeli engedély esetében - megváltoztatási jogkör hiányában - nem volt mód a részleges hatályon kívül helyezésre, részleges új eljárásra kötelezésre. A felülvizsgálni kért jogerős ítéleti rendelkezés eredményeként az engedély két különálló határozat formáját ölti annak ellenére, hogy egymás nélkül nem megítélhetők és nem értelmezhetők. Az elrendelt új eljárásban megszülető határozat gyakorlatilag az "alaphatározat módosításának" tekinthető, amelynek jogi megítélése nem választható el az "alaphatározattól".
Mindezért helytálló volt az alperesi csatlakozó felülvizsgálati kérelem azon érvelése, hogy a jogerős ítélet megsértette a Ket. 111. § (1) bekezdését és a Pp. 339. § (1) bekezdését, amikor megváltoztatási jogkör hiányában részlegesen helyezte hatályon kívül a kizárólag egységesen elbírálható per tárgyát képező környezetvédelmi engedélyt.
Ebből következik, hogy az I. r. felperes részleges hatályon kívül helyezésre irányuló felülvizsgálati kérelme eljárásjogi okokból nem lehetetett alapos. Ugyanakkor az alperesnek ebből az érveléséből az következik, hogy ha a Legfelsőbb Bíróság nem látja jogsértőnek a részlegesen hatályon kívül helyező ítéleti rendelkezéseket egyéb eljárási és anyagi jogi alapon, magyarán egyéb tekintetben a jogerős ítéletet jogszerűnek találja, akkor ennek az eljárásjogi jogsértésnek a következménye nem a bíróság új eljárásra kötelezése az ítélet hatályon kívül helyezése mellett, hanem az alperesi határozat teljes egészében történő hatályon kívül helyezése és alperes új eljárásra kötelezése, az új eljárásra vonatkozó változatlan iránymutatás mellett a Pp. 275. § (4) bekezdésében foglaltakra figyelemmel.
Mivel mind az I. r. felperes, mind az alperes felülvizsgálati kérelme érdemben alaptalan volt, ezért a jogerős ítélet iránymutatásának megváltoztatására nem volt mód.
Minderre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275. § (4) bekezdése és a Pp. 270. § (1) bekezdése folytán alkalmazandó Pp. 339. § (1) bekezdése alapján a jogerős ítélet felülvizsgálati kérelemmel támadott részét, és az alperes határozatát teljes egészében hatályon kívül helyezte, és az alperest a jogerős ítélet iránymutatásának megfelelő új eljárás lefolytatására kötelezte.
A II. r. felperes keresetének elutasító rendelkezését, mint nem támadott ítéleti rendelkezést a Legfelsőbb Bíróság nem érintette. (Legf. Bír. Kfv. III. 37.814/2009., KGD 2011/79.)

Új eljárásra kötelezés

Az új eljárásra kötelezett közigazgatási szervnek a bíróság iránymutatása szerint kell meghoznia határozatát. Adott esetben ez a szakhatóság is lehet. A megismételt közigazgatási eljárásban az ügyfélre a korábbi döntésnél hátrányosabb határozatot is lehet hozni.
Rámutat a Legfelsőbb Bíróság, hogy nem sért jogszabályt a közigazgatási szerv, ha a bíróság ítéletében adott iránymutatás alapján eljárva az ügyfélre nézve terhesebb határozatot hoz. A megismételt közigazgatási eljárásban a korábbi törvénysértés kiküszöbölésének eredménye lehet egy az ügyfélre nézve terhesebb határozat meghozatala is; a közigazgatási szerv nem mérlegelheti, hogy milyen mértékig hajtja végre az ítéletet, amelynek során a közigazgatási szervet nem korlátozza a kereseti kérelem terjedelme.
Tévedett tehát a megyei bíróság, mert az alperes az elsőfokú bíróság iránymutatásának megfelelően járt el, amely iránymutatás köti a közigazgatási szervet, annak tartalmát köteles figyelembe venni. Az elsőfokú bíróság iránymutatása nem a tényállás további tisztázását írta elő az alperes részére, hanem azt, hogy a jogszabályok szerinti jövedelemszámítás alkalmazásával állapítsa meg a felperest terhelő járulék és egyéb kötelezettségek összegét.
Mindezek alapján a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275/A. §-ának (2) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. (Legf. Bír. Kfv. III. 35.215/1999.)
A megismételt közigazgatási eljárásban az ügyben hozott korábbi jogerős ítélet iránymutatásának megfelelő eljárást jogszerűnek kell tekinteni. (KGD 2010/7-8. 180.)
A bíróság által megismételni rendelt új eljárás eredményeként hozott határozatot támadó perben a korábbi közigazgatási határozattal szemben újabb jogszerűségi kifogások nem hozhatók fel. (KGD 2010/3. 69.)
Új eljárásra kötelezés esetén a közigazgatási szervnek új eljárást kell indítania, ha ezt elmulasztja, mulasztásban megnyilvánuló törvénysértést követ el. Ebben az esetben az eljárási kötelezettségét elmulasztó szervvel szemben a felettes szerv, illetőleg a bíróság hoz döntésre kötelező döntést.
Az alperes megsemmisítő, új eljárást elrendelő döntésének felülvizsgálata során szükségtelen az első fokon elkövetett eljárási jogszabálysértésekre tekintettel az alperes határozatát és az elsőfokú határozatot is hatályon kívül helyező döntést hozni.
A Gazdasági Versenyhivatal 2007. november 12-én végzésével a Nemzeti Fogyasztóvédelmi Hatóság K. Regionális Felügyelőségéhez tette át a T Zrt.-nek a felperes elleni 2007. szeptember 7-én kelt bejelentését, amelyben az azt kifogásolta, hogy az O. H. Kft. nevű vállalkozás által forgalmazott "ginkgo és galagonya kapszula C-vitaminnal" megnevezésű étrend-kiegészítő nem rendelkezik a termék kategóriájának megfelelő nyilvántartásba vételi dokumentummal és nyilvántartási számmal az Országos Élelmezés- és Táplálkozástudományi Intézetnél (a továbbiakban: OÉTI).
A bejelentés szerint a termék csomagolóanyagán hamis nyilvántartásba vételi számot tüntettek fel.
A Nemzeti Fogyasztóvédelmi Hatóság L. Regionális Felügyelőségénél az áttételt elrendelő végzés 2007. november 23-án került iktatásra, a hatóság 2008. február 11-én tájékoztatta a felperest az eljárás hivatalból történő megindulásáról. Ezt követően az elsőfokú szerv - mielőtt az e végzés kézbesítését igazoló tértivevény visszaérkezett volna - a 2008. február 22-én kelt határozatával 18 117 000 Ft minőségvédelmi bírsággal sújtotta a felperest.
A felperes fellebbezett a határozat ellen, amelynek elbírálása során az alperes a 2008. szeptember 23. napján kelt másodfokú határozatával az elsőfokú határozatot megsemmisítette, és új eljárás lefolytatását rendelte el.
A másodfokú határozat indokolása szerint indokolt volt a határozat megsemmisítése és új eljárás lefolytatásának elrendelése, mert tévesen került megállapításra a döntésben, hogy a felperes a készítmény jelölésén nem tüntette fel, hogy a terméket kisgyermekek elől elzárva kell tartani.
A felperes keresetében az alperes határozatának felülvizsgálatát és hatályon kívül helyezését kérte.
Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét részben alaposnak értékelte, és az alperes 2008. szeptember 23. napján kelt határozatát - az elsőfokú határozatra is kiterjedően - hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú hatóságot új eljárásra kötelezte.
Kifejtette, hogy a tényállás és a hivatkozott jogszabályi előírások alapján - anélkül, hogy az ügy érdemi vizsgálatába bocsátkozott volna - megállapította, hogy az elsőfokú hatóság olyan súlyos eljárási szabálysértést követett el, amely jogszabálysértő döntést a másodfokú hatóság nem észlelte, illetve nem értékelte, és az már a peres eljárásban sem volt orvosolható.
Nem osztotta az elsőfokú bíróság a felperes álláspontját atekintetben, hogy az alperes határozata a Ket. 105. § (2) bekezdését megsértette, hiszen a másodfokú döntés meghozatalához nem volt elég adat, illetve a tényállás további tisztázása vált szükségessé. Kifejtette a bíróság, hogy nem követett el jogszabálysértést az alperes azzal, hogy a hatályon kívül helyezés és az új eljárásra kötelező rendelkezés esetén az új eljárás szempontjait megadta.
Leszögezte az elsőfokú bíróság, hogy bár maga az elsőfokú határozatot megsemmisítő, és új eljárást elrendelő határozat érdemben helyes döntésnek minősül, e határozat indokolásában olyan megállapításokat tett az alperes - anélkül, hogy e kérdések pontos tisztázására nézve az első-, vagy akár a másodfokú hatóság bizonyítási eljárást folytatott volna le -, hogy az e szempontok mentén lefolytatásra kerülő új eljárás jogszerűségét a megadott szempontok kétségessé teszik.
Az elsőfokú bíróság - anélkül, hogy az ügyet érdemben vizsgálta volna - azt állapította meg, hogy mindkét fokú közigazgatási szerv olyan eljárási szabályt sértett, amely a peres eljárásban sem volt orvosolható; ezért a határozatokat hatályon kívül helyezte, és új eljárásra kötelezte az elsőfokú közigazgatási szervet.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, annak hatályon kívül helyezését kérte, a keresetében foglaltakat fenntartotta.
Kérte, hogy az ítélet kereseti kérelemmel nem érintett, illetve azzal ellentétes indokolási részét a Legfelsőbb Bíróság helyezze hatályon kívül, és a kereseti kérelemnek megfelelően az alperes határozatának indokolási részéből mellőzze azt a szövegrészt, amelyben a másodfokú hatóság egy másfajta, teljesen új lefolytatására kötelező határozatában - elvonva az elsőfokú hatóság hatáskörét - eleve jogsértést állapít meg.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint az elsőfokú bíróság megfelelő alapossággal feltárta és rögzítette ítéletének indokolásában az ügyben irányadó tényállást, abból azonban részben téves jogi következtetést vont le.
Nem értett egyet a Legfelsőbb Bíróság a közigazgatási határozatok hatályon kívül helyezését, és az elsőfokú hatóság új eljárásra kötelezését tartalmazó jogerős ítéleti döntéssel.
Az alperes a perben felülvizsgált határozatával az elsőfokú hatóság határozatát megsemmisítette, és új eljárás lefolytatását rendelte el.
Határozatának indokolásában részletesen kifejtette döntése indokát, az elsőfokú eljárásban megállapított jogszabálysértéseket, és ennek eredményeként vonta le azt a következtetést, hogy az elsőfokú eljárás megismétlése a jogszabályi előírások betartásának érdekében indokolt.
Ehhez képest az elsőfokú bíróság az alperesi határozat jogszerűségi felülvizsgálata során - hangsúlyozottan az ügy érdemi vizsgálata nélkül - eljárási jogszabálysértéseket állapított meg, és erre való tekintettel helyezte hatályon kívül mindkét fokú közigazgatási határozatot.
A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint az alperes határozatának hatályon kívül helyezésére jogszabályi indok nem állt fenn, mivel az alperes - eljárása során - megállapította azon eljárási jogszabálysértéseket, amiket az elsőfokú bíróság is, és már a közigazgatási eljárásban levonta ennek jogi konzekvenciáját, az eljárás megismétlését írta elő az elsőfokú hatóságnak; ehhez képest szükségtelen és indokolatlan volt ennek az elsőfokú bíróság általi "megismétlése".
Az elsőfokú bíróság által részletezett és kifogásolt eljárási jogszabálysértések már az alperes által elrendelt új eljárásban is korrigálhatók lettek volna, ehhez nem volt szükséges az alperes határozatának a hatályon kívül helyezése is. Ez egyértelműen megállapítható az elsőfokú bíróságnak az új eljárásra vonatkozóan adott iránymutatásából, amely előírások kifejezetten az elsőfokú eljárásra vonatkoznak.
Megalapozottan hivatkozott arra az alperes a csatlakozó felülvizsgálati kérelemben, hogy értelemszerűen az elsőfokú hatóságot jogszerű eljárás lefolytatására utasította, ehhez nem volt szükséges a Ket. valamennyi szabályának felsorolása, mert azok betartására a közigazgatási hatóság - külön felettes hatósági előírás nélkül is - köteles.
Nem volt tehát helytálló az elsőfokú bíróság azon megállapítása, hogy a közigazgatási határozatok hatályon kívül helyezésének az oka a peres eljárásban sem orvosolható eljárási jogszabálysértések fennállta volt, hiszen ezen eljárási jogszabálysértéseket nem is a peres eljárásban kellett volna orvosolni, hiszen az alperes megsemmisítette a jogszabálysértőnek ítélt elsőfokú döntést, és már a felülvizsgált eljárásában is elrendelte az eljárás megismétlését.
Az alperes a Ket. szabályai alapján a felperes fellebbezésének elbírálása során jogosult és köteles volt az elsőfokú eljárás egészének vizsgálatára, és e körben - a jogszabálysértések megállapítása, az eljárás megismétlésének szükségessége és ennek indokai kifejtése mellett - jogosult volt egyéb megállapításokat is tenni.
Hangsúlyozza a Legfelsőbb Bíróság, hogy leszögezte azt is az alperes a felülvizsgált határozatban, hogy az elsőfokú hatóság nem megfelelő jogkövetkezményt alkalmazott a felperessel szemben, mert jelöléssel kapcsolatos jogsértés esetén minőségvédelmi bírság nem szabható ki. Ezért a hatósági ellenőrzés ismételt lefolytatását követően látott lehetőséget az Fgytv. 47. § (1) bekezdésében foglalt jogkövetkezmények esetleges alkalmazására.
Minderre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy az alperes döntése megalapozott és jogszerű volt, ezért a felperes alaptalan keresetét - a jogerős ítéletnek a Pp. 275. § (4) bekezdése szerinti hatályon kívül helyezése mellett - a Pp. 339. § (1) bekezdése értelmében elutasította. (Legf. Bír. Kfv. IV. 37.291/2010., KGD 2011/73.)
Új eljárásra kötelezés esetén a támadott közigazgatási határozat azon részei tekintetében kell az új eljárást lefolytatni, amelynek jogszabálysértő voltát a bíróság megállapította. Említettük már, hogy a közigazgatási határozatnak lehetnek jól elkülöníthető részei, így lehetséges, hogy a bíróság a határozatot részben helyezi hatályon kívül, s csak ezek tekintetében kötelezi a közigazgatási szervet új eljárásra. Hasonló a helyzet, amikor a bíróság eldönti a jogalapra vonatkozó vitát és az új eljárást a járulékos kérdésekben (a kötelezés terjedelme, összege) rendel el. Ebben az esetben a jogalap kérdésében a bíróság döntése jogerős.
A Pp. 229. § (1) bekezdése értelmében a keresettel érvényesített jog tárgyában hozott ítélet jogereje kizárja, hogy ugyanabból a tényalapból származó, ugyanazon jog iránt ugyanazon felek egymás ellen új keresetet indíthassanak, vagy az ítéletben már elbírált jogot egymással szemben egyébként vitássá tehessék (anyagi jogerő). A bíróságnak az igény jogerősen elbírált voltát, a hivatalból kell figyelembe vennie.
A megyei bíróság - jelen közigazgatási ügyben - jogerős ítélettel (II. P. 21583/2001/58.) eldöntötte a határozatok szerinti perben vitatott valamennyi vámáru kapcsán a helyes tarifális besorolást, és a perben felülvizsgálni kért közigazgatási határozat hatályon kívül helyezésével egyidejűleg az új eljárásra vonatkozóan kizárólag azt írta elő, hogy a jogalapra vonatkozó érdemi döntésének megfelelően kell a felperes terhére eső vámterhet megállapítani. A II. P. 21583/2001/58. számú ítélet rendelkező részéből - amely tartalmazza a keresetnek részben történő helyt adásra, illetve részbeni elutasítására vonatkozó döntést - és az indokolásából is egyértelműen megállapítható, hogy az alapperben a bíróság a felperes által perbe vitt igényt, a jogalapot valamennyi vámáru tekintetében véglegesen eldöntötte.
Ha a bíróság az ügy érdemében határozott, a közigazgatási szervnél ugyanabban az ügyben, azonos tényállás mellett nincs helye új eljárásnak. A közigazgatási szervet a bírósági ítélet rendelkezései és indokolása köti, annak tartalmát a megismételt eljárás és határozathozatal során köteles figyelembe venni.
Az alperesnek tehát az új eljárás során az előzőekben kifejtettekre figyelemmel kizárólag a jogerős ítéletből származó fizetési kötelezettségről, annak összegszerűségéről kell döntenie, a jogerős ítéletben foglaltaknak megfelelően. (Legf. Bír. Kfv. I. 35.007/2005., KGD 2007/105.)
Ha a közigazgatási határozatot a bíróság a tényállás-tisztázási kötelezettség megsértése miatt helyezi hatályon kívül, az új eljárásra kötelezés nem mellőzhető.
A felperes tulajdonát képező és általa üzemben tartott Mercedes típusú 16 tonna legnagyobb megengedett össztömegű tehergépjárművét 2007. február 20. napján műszaki vizsgáztatta, melynek során menetíró készülék felszerelésére vonatkozó mentességi nyilatkozatot tett, azon az alapon, hogy a járművet magáncélra használja.
A Rendészeti Biztonsági Szolgálat Autópálya Rendőrség Közlekedésrendészeti Osztálya Alosztálya közúti ellenőrzési eljárást végzett 2007. augusztus 16. napján a felperes gépjárművével kapcsolatban, és feljelentést tett az elsőfokú hatóságnál, arra tekintettel, hogy a járműben megtalálható volt a menetíró berendezés, de azt felperes nem használta, és a mentességre vonatkozó okiratot bemutatni nem tudta.
Az elsőfokú hatóság a 2007. október 30. napján kelt határozatával a menetíró készülék használatának elmaradását megállapította, és erre tekintettel 400 000 Ft közigazgatási bírságot szabott ki.
A felperes fellebbezése folytán eljárt alperesi hatóság 2008 januárjában meghozott határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta.
A felperes keresete folytán eljárt megyei bíróság 2008. szeptember 16. napján kelt ítéletében az alperes határozatát az elsőfokú határozatra kiterjedően hatályon kívül helyezte. Az ítélet kifejtette, hogy az alperes és az elsőfokú hatóság által hivatkozott 2007. április 11. napjától hatályos, a közúti járművek forgalomba helyezésének és forgalomban tartásának műszaki feltételeiről szóló 6/1990. (IV. 12.) KöHÉM rendelet módosításáról szóló 45/2007. (IV. 4.) GKM rendelet 5. § (4) bekezdése a módosítás hatálybalépése előtt a menetíró készülék (tachográf) felszerelési kötelezettség alá nem tartozó járművek esetében 2007. december 31. napjáig adott határidőt arra, hogy ilyen készülékkel az adott gépjárművet ellássák.
Kifejtette, hogy az eljárt hatóságok a tényállást nem tárták fel teljes körűen, és ezzel megsértették a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) 50. §-át is. Már az elsőfokú határozatból kiderült, hogy hivatalból ismert volt a gépjármű utolsó műszaki vizsgálatának időpontja. Azt is rögzítette a hatóság, hogy a menetíró-készülék alóli mentesség csak a műszaki vizsga alkalmával adható. A felperes hivatkozott erre a mentességre, ezért a műszaki vizsgához kapcsolódó iratanyagot a hatóságnak be kellett volna szerezni, továbbá észlelnie kellett volna azt az ellentmondást, hogy a felszerelési mentességre hivatkozás ellenére a feljelentést a rendőrhatóság azért tette, mert a beszerelt menetíró készüléket a felperes nem használta. Azt sem vizsgálta a hatóság, hogy a felperes ténylegesen mire is használta a 16 tonnás gépjárművét, ezek pedig érdemben befolyásolták a döntést, mert ezen tények feltárása esetén más jogalapon kellett volna eljárnia az elsőfokú hatóságnak.
Az alperes az ítélettel szemben felülvizsgálati kérelmet nyújtott be, melyben kérte a felperes keresetének elutasítását vagy a megyei bíróság ítéletének hatályon kívül helyezését, és a bíróság új eljárásra kötelezését.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A Ket. 50. § (1) bekezdése értelmében a hatóság köteles a döntéshozatalhoz szükséges tényállást tisztázni.
A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint a jogerős ítéletet hozó bíróság ítélete nem volt iratellenes, mert helytállóan állapította meg, hogy 2007. február 20. napján műszaki vizsga keretében valóban mentességet kapott a menetíró-készülék felszerelése (használata) alól a felperes. Alperes a 2008. május 15. napján megtartott bírósági tárgyaláson csatolta be a hatósági nyilvántartásában lévő tanúsítványt, amely szerint a felperesnek nem kell tachográfot, azaz menetíró-készüléket a gépjárművére felszerelni. Maga az alperes is elismerte a tárgyaláson, hogy a felperes valóban tett tachográf mentességre vonatkozó nyilatkozatot, amit a műszaki vizsgáztató elfogadott, tekintettel arra, hogy a tehergépjárművet a felperes magáncélra használja. Alperes elismerte azt is a tárgyaláson, hogy a jogszabályváltozásokra 2007. április 11. napjától került sor, és ez előtt tehetett ilyen mentességi nyilatkozatot a felperes, amely arra vonatkozhatott, hogy miért nincs ilyen készülék a gépjárművön. Ehhez képest alperes a bírósági eljárásban előadottakkal szemben a határozatában már arra hivatkozott, hogy amennyiben van tachográf beszerelve az adott gépjárműbe, akkor azt használni köteles a felperes.
Ez az alperesi hivatkozás azonban nem szerepelt sem az elsőfokú határozatban, sem az alperesi határozatban. Ennek a jogkérdésnek az eldöntése nem is lehetett az eljárás tárgya, hiszen eleve eltérő tényállást állapítottak meg a hatóságok, amely tényállás nem volt megfelelő. Mindezért a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a jogerős ítéletet hozó bíróság nem sértette meg a Pp. 206. § (1) bekezdését, nem volt ítélete iratellenes. Ugyanakkor nem vitás, hogy a tényállás-tisztázási kötelezettség megsértése esetén (Ket. 50. §-a) a bíróságnak a hatályon kívül helyezés mellett új eljárásra való kötelezést kellett volna alkalmaznia a Pp. 339. § (1) bekezdése alapján. A Legfelsőbb Bíróság ezért a jogerős ítélet rendelkező részét ennek megfelelően pontosítva azt kiegészítette.
A megismételt eljárás során elsősorban azt kell vizsgálni, hogy a menetíró készülék felszerelése alóli mentesség mely időszakra terjedt ki (figyelemmel a mentesség megadását követően bekövetkezett jogszabály változásokra is) és a konkrét esetben is - figyelembe véve, többek között, hogy már a mentesség megadásakor is rendelkezett menetíró készülékkel a jármű - figyelembe vehető volt-e a mentesség. Ennek eldöntését követően szükség szerint értékelhető az a körülmény, hogy a felperes az ellenőrzéskor nem tartotta magánál a mentességre vonatkozó okiratot és emiatt került sor az eljárás megindítására, továbbá az a tény is, hogy a felperes a tehergépkocsit esetenként fémhulladék-gyűjtésre használta. (Legf. Bír. Kfv. III. 37.066/2009., KGD 2010/9. 204.)
Ha a bíróság a közigazgatási határozatot amiatt helyezte hatályon kívül, mert a közigazgatási hatóság nem tett eleget tényállás tisztázási kötelezettségének: a bíróságnak az ügy érdemére vonatkozó kérdésben mellőzni kell az állásfoglalást. Ilyen esetben ugyanis a megállapítandó tényállás teszi lehetővé, hogy a bíróság az ügy érdemében megalapozottan állást foglaljon.
A felperes 2009. június 3-án nyújtott be az Európai Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Alapból származó agrártámogatási kérelmet az alperesi hatósághoz, melyet az 2010. január 27-én határozatával elutasított. Az indokolás szerint a kérelmezett célra - integrált szántóföldi növénytermesztési célprogram - adható maximális pontszám 100, a támogatáshoz szükséges minimális pontszám 44,2; a felperes által elért pontszám pedig 44 volt. Mivel a pontszám nem érte el a minimálist, így forráshiány miatt a kérelmet el kellett utasítani. Ezen túlmenően csak a döntés során alkalmazott jogszabályokat sorolta fel a határozat, így a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.), a mezőgazdasági, agrárvidékfejlesztési, valamint halászati támogatásokhoz és egyéb intézkedésekhez kapcsolódó eljárás egyes kérdéseiről szóló 2007. évi XVII. törvény, valamint az egyes agrártámogatások részletes feltételeiről szóló további két miniszteri rendelet, a 23/2007. (IV. 17.) FVM rendelet (a továbbiakban: R/1.) és a 61/2009. (V. 14.) FVM rendelet (a továbbiakban: R/2.) vonatkozó szabályait.
A határozattal szemben a felperes keresetet nyújtott be a bírósághoz, kérte a határozat hatályon kívül helyezését és az alperes új eljárásra kötelezését. A jogszabálysértést abban jelölte meg, hogy nem felelt meg a határozat a Ket. rendelkezéseinek, mert nincs megfelelő tényállása és indokolása. Nem tudható meg miként jutott a hatóság arra az eredményre, amelynek következményeképpen a felperes elesett a támogatástól, azaz hogyan pontozott, hogy 0,2 ponttal a felperes lemaradt az alsó határtól. Kifejtette a felperes keresetében, hogy saját számítása szerint - figyelemmel az R/2.-nek a pontozás szempontrendszeréhez készített 3. számú mellékletében foglaltakra - 53 pontjának kellett volna lennie.
A Fővárosi Bíróság ítéletével a határozatot hatályon kívül helyezte, és az alperest új eljárásra kötelezte. A döntés elsődleges oka az volt, hogy a határozat nem elégítette ki a Ket. 50. §-ban foglaltakat, a tényállás tisztázatlan maradt, és a határozat nem tartalmaz indokolást. Az új eljárásra vonatkozó instrukció a tényállás teljes körű feltárását írta elő, beleértve a perben leglényegesebb körülményt, a tagsági viszony igazolásával kapcsolatos dokumentum értékelését is. Kifejtette a bíróság, hogy miután ez a dokumentum eredetben az értékelés időpontjában már az eljáró hatóság rendelkezésére állt, a pontok pedig a tagsági viszony fennállásához kötődnek (ami szintén bizonyított), így ez nem hagyható az új eljárásban sem figyelmen kívül.
A jogerős ítélettel szemben az alperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet.
A Kúria - mint felülvizsgálati bíróság - megállapítja: amint arra az elsőfokú bíróság is helyesen hivatkozott, a mezőgazdasági támogatások odaítélésével kapcsolatos hatósági eljárásban is alkalmazandó - mintegy generális háttérszabályként - a Ket., amely a tényállás tisztázása és a határozat kötelező formai és tartalmi követelményei körében rendelkezik.
Jelen perrel érintett határozat e követelményeknek nem - vagy csak részben - tesz eleget. Érdeminek tekinthető főkérdésben a támogatás odaítélését eldöntő pontozás mikéntjére nézve gyakorlatilag nem tartalmaz indokolást. Az ügyfél jogszabály mellékletekből, illetőleg szóbeli tájékoztatás útján értesült arról, hogy miből adódott az a pontvesztése, ami egyben a támogatási kérelme elutasításához vezetett. Az elsőfokú bíróság ezt az ügy érdemére kiható olyan súlyos jogszabálysértésnek értékelte, ami a perben nem volt orvosolható, ezért visszaadta az ügyet új eljárásra az alperesnek. Ezzel a felülvizsgálati bíróság is maradéktalanul egyetért, csupán az elsőfokú ítélet indokolásának azt a részét mellőzi, amely az R/2. 31. § (12) bekezdés c) pontja értelmezésével a másolatban becsatolt igazolás felhasználhatóságával kapcsolatban fogalmaz meg érdemi álláspontot. Ez ugyanis idő előtti és szükségtelen véleményalkotás volt. A megismételt eljárásban meghozandó új határozat és esetlegesen egy új jogorvoslati eljárás tárgya lehet majd az igazolás elfogadhatóságának kérdése, azaz eljárási okból történő hatályon kívül helyezés mellett nincs helye egyben az ügy érdemében való állásfoglalásnak is. Alapvetően az elsőfokú bíróság eljárási okból élt a Pp. 339. § (1) bekezdésében foglalt kasszáció lehetőségével, ezért helyesen észrevételezte a felperes, hogy az alperesi felülvizsgálati kérelemben felhozottak - beleértve a más hasonló ügyekben született ítéletekre való hivatkozást is - a jogerős ítélet hatályon kívül helyezésére nem szolgálhattak alapul.
Ennél fogva a felülvizsgálati bíróság a felülvizsgálati kérelmet elutasította, a támadott elsőfokú ítéletet hatályában fenntartotta. (Kúria, Kfv. I. 35 293/2011. KGD 2012/154)
Következetes a Kúria gyakorlata abban a kérdésben, hogy az ügy érdemi elbírálására lényegi kihatással bír - így az ítélet hatályon kívül helyezését eredményezi -, ha a bíróság a fél tiltakozása ellenére perszakértőnek rendeli ki a hatósági szakban szakvéleményt adó szakértőt.
Az irányadó tényállás szerint az elsőfokú jövedéki hatóság 2011. december 19-én jövedéki ellenőrzést végzett a felperes üzemanyagtöltő állomásán, melynek során az ott található összesen 4900 liter gázolajból mintavételre került sor 4×1 liter mennyiségben. Az egyik minta a Nemzeti Adó- és Vámhivatal Szakértői Intézete (a továbbiakban: Intézet) által bevizsgálásra került, a szakvélemény szerint a minta kéntartalma 28,2 mg/kg volt, így a minősége nem felelt meg a motorhajtó anyagok minőségi követelményeiről szóló előírásoknak.
Az elsőfokú hatóság határozatával megállapította, hogy a felperes megsértette a jövedéki adóról szóló törvényt, ezért 3 694 625 Ft jövedéki bírság, 738 925 Ft jövedéki adó és 57 800 Ft vizsgálati díj megfizetésére kötelezte, valamint a telephelyét 30 napra lezárta. Az indokolásban rögzítette, hogy a felperes által a származás igazolása céljából bemutatott beszerzési bizonylatokon azonos vámtarifaszámú, ám a magyar szabálynak megfelelő gázolaj beszerzése szerepelt, melynek kéntartalma 10 mg/kg alatti. Azonban a szakvéleményre figyelemmel a mintavétel alá vont gázolaj a magyar szabvány előírásainak nem felelt meg, ez a termék nem lehetett azonos a bizonylatokon szereplő termékkel, így az adózott jelleg igazolására a bemutatott okmányok nem voltak alkalmasak. A felperes adózás alól elvont, szabványon kívüli gázolajat tartott birtokában, ezért vele szemben szükséges volt a rendelkező részben foglalt szankciók alkalmazása.
A határozattal szemben a felperes fellebbezést terjesztett elő, melyhez mellékelte az Ásványolajtermék Minőségellenőrzési Zrt. (a továbbiakban: ÁMEI) szakvéleményét, mely a második minta vizsgálatához kapcsolódott. A szakvélemény rögzítette, hogy a minta kéntartalma 8,3 mg/kg, vagyis a minta a kéntartalom tekintetében megfelelt a dízel/gázolaj termékszabványának.
Az alperes másodfokú eljárása során a harmadik mintát az Intézettel és az ÁMEI-vel is bevizsgáltatta, a két szerv közös vizsgálati jegyzőkönyvében rögzítette, hogy a vizsgált minta kéntartalma 28,7 mg/kg. Az Intézet tájékoztatta az alperest, hogy a felperes által bevizsgáltatott ellenminta kéntartalma mellett a sűrűsége is eltér a másik két minta sűrűségétől. Erre figyelemmel a felperes által bevizsgáltatott minta nagy valószínűséggel eltérő tételből származott, mint az Intézet részéről vizsgált másik két minta.
Az alperes a 2012. május 30-án kelt határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta. Érvelése szerint az általa lefolytatott bizonyítási eljárás eredményeként megállapítható volt, hogy a vizsgált minták minősége kéntartalom tekintetében nem felelt a magyar szabvány előírásainak, a felperes által bemutatott bizonylatok nem fogadhatók el, mert az azokon feltüntetett gázolaj és a készletezett gázolaj nem voltak azonosnak tekinthetők. A mintavétel a hatályos előírásoknak megfelelően történt, a felperes jogellenes magatartásával olyan szabványon kívüli gázolajat értékesített, melynek adózott voltát nem tudta igazolni. Az ügyben kivételes méltánylást érdemlő körülmény nem merült fel, az elsőfokú hatóság által alkalmazott szankciók ezért jogszerűek voltak.
A felperes keresettel támadta meg az alperes határozatát, kérte annak bírósági felülvizsgálatát. A perben indítványozta T. P. igazságügyi fizikus szakértő kirendelését. A közigazgatási bíróság végzésével T. P. igazságügyi szakértőt és az Intézetet rendelte ki együttes szakvélemény előterjesztésére. A felperes kérte az Intézet kizárását a perből, de az elsőfokú bíróság a kizárást végzésével megtagadta.
A Kúriának abban a kérdésben kellett döntenie, hogy egyrészt a Jöt. szempontjából adózatlannak minősül-e az a termék, melynek kéntartalma meghaladja a magyar szabvány előírásait, másrészt a közigazgatási eljárásban eljárt szakértőnek perszakértői kirendelése - a fél tiltakozás ellenére - jogszabálysértő-e, és ha igen, úgy lényegesen kihat-e az ügy érdemi elbírálására vagy nem.
A Pp. 178. § (1) bekezdése értelmében az, akire a Pp. 13. § (1) bekezdés a), b), c) vagy e) pontjában meghatározott kizáró ok áll fenn, szakértőként sem járhat el. A Pp. 13. § (1) bekezdés e) pontja szerint az ügy elintézéséből ki van zárva és abban, mint bíró nem vehet részt az, akitől az ügynek tárgyilagos megítélése egyéb okból nem várható (elfogultság).
Nem volt vitás, hogy az Intézet mind az első, mind a másodfokú hatósági eljárás során adott szakvéleményt, és az elsőfokú bíróság a felperes kizárási indítványa ellenére ugyanezen szervtől - és T. P. igazságügyi szakértőtől - szerzett be a perben szakvéleményt, majd a kizárást végzéssel megtagadta.
A Legfelsőbb Bíróság és a Kúria által folytatott egységes bírói gyakorlat értelmében súlyos, az ítélet hatályon kívül helyezését eredményező eljárási szabálysértés a közigazgatási eljárásban szakvéleményt adó szakértőnek a perszakértői kirendelése abban az esetben, ha az ellen bármelyik fél tiltakozik.
A 2013. június 14-én kelt szakértőt kirendelő végzés átvételét követően a felperes a 2013. július 4-i beadványában indokolt kizárási kérelmet terjesztett elő az Intézettel szemben, a Pp. 13. § (1) bekezdés a) pontjára hivatkozva, melyet a 2013. július 23-án kelt beadványában megismételt.
A Pp. 178. § (3) bekezdése kimondja, hogy a bíróság hivatalból ügyel arra, hogy kizárt szakértő az eljárásban ne vegyen részt. Erre figyelemmel az Intézet kizártsága körében az elsőfokú bíróságnak nemcsak a felperes által megjelölt indokot kellett volna vizsgálnia, hanem valamennyi kizárási okot, így az elfogultságot is.
Az Intézet a közigazgatási szakban két szakvéleményt terjesztett elő, így nem várható el, hogy saját korábbi szakvéleményeit részben felülbírálva meggyőző és aggálytalan szakvéleményt adjon. A Kúria utalt arra, hogy a perszakértői szakvélemény nemcsak a negyedik minta vizsgálatára és eredményének közlésére terjedt ki, hanem egyéb kérdésekre, így a mintavételezés megfelelőségére és a minták eltérő vizsgálati eredményeinek okaira is.
A perben az Intézet elfogult volt, így kizárt szakértőként járt el, az egyesített szakvélemény erre tekintettel jogszerűtlenül került beszerzésre, ezért a döntés meghozatala során nem lett volna figyelembe vehető. Miután a közigazgatási és munkaügyi bíróság jogerős ítéletét elsősorban az egyesített szakvéleményre alapította, erre figyelemmel a Pp. 178. § (1) bekezdésének és 13. § (1) bekezdés e) pontjának sérelme az ügy érdemi elbírálására lényeges kihatással volt.
A fentiekre tekintettel a Kúria a Pp. 275. § (4) bekezdése alkalmazásával a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította.
Az új eljárásban további vizsgálható minta hiányában szakértő kirendelése már nem lehetséges, az elsőfokú bíróságnak valamennyi rendelkezésre álló bizonyíték értékelésével kell meghoznia döntését, figyelmen kívül hagyva a perben beszerzett egyesített szakvéleményt. Mivel T. P. igazságügyi szakértő az ügyben szakértőként eljárhatott, ezért az általa előadottak - okirat, tárgyaláson tett nyilatkozat - az új eljárás során is értékelendők (Kúria Kfv. III. 35.087/2015/5., KGD 2015.139.).
A jogorvoslatot elbíráló szerv a hatáskör elvonás tilalmát sérti meg, ha a fellebbezési eljárásban az ügyfél kérelmének olyan részei felől dönt, amellyel az elsőfokú hatóság nem foglalkozott. Emiatt a bíróság ítéletét - az elsőfokú hatósági eljárásra és határozatra kiterjedő hatállyal - hatályon kívül kell helyezni és új eljárásra kötelezést kell elrendelni.
[1] A felperes jogelődje által benyújtott agrárkörnyezet-gazdálkodási támogatás iránti kérelemnek, amelynek az alperes 2005. augusztus 10-én helyt adott nádgazdálkodás célprogramban, 224,78 ha területméret tekintetében. A felperes a jogelőd hozzátartozójának halálát követően a támogatási jogviszonyba jogutódként belépett. A felperes 2009. május 18-án területmódosítási kérelemmel élt, amelyet 2009. június 2-án módosított, egyben vis maior bejelentést is előterjesztett.
[2] 2009. december 8-án az alperes hiánypótlásra hívta fel a felperest a vis maior bejelentésével összefüggésben, amelynek a felperes 2009. december 16-án eleget tett azzal, hogy csatolta a helyszíni szemléről a falugazdász által felvett jegyzőkönyvet és a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság igazolását a vis maior esemény bekövetkeztéről.
[3] Az alperes a területmódosítási kérelmet 2010. június 8-án - első fokon jogerőre emelkedett - határozatával tudomásul vette azzal, hogy a támogatható terület méretét 189,38 ha-ban állapította meg, a vis maior bejelentést azonban nem bírálta el.
[4] Ezzel szemben 2010. június 16-án kelt elsőfokú határozatában a felperest a 2005., 2006., 2007. és 2008. gazdálkodási évekre vonatkozásában, visszamenőlegesen, a vis maiorral érintett területeket is érintően 2 673 147 forint visszafizetésre kötelezte.
[5] A felperes fellebbezése folytán eljárt alperes (a határozat kelte: 2010. augusztus 19.) az elsőfokú határozatot helybenhagyta.
(...)
[16] A felperes felülvizsgálati kérelmében hatáskörelvonásra hivatkozott azzal összefüggésben, hogy a vis maior bejelentését az elsőfokú hatóság nem, elsőként a közigazgatási fellebbviteli fórum bírálta el.
[17] A Ket. 19. § (1) bekezdése értelmében "[a] hatóság hatáskörét - a hatósági eljárás körébe tartozó ügyfajta meghatározásával - jogszabály állapítja meg. [...]" A (4) bekezdés értelmében "[a] hatóságtól a hatáskörébe tartozó ügy nem vonható el. Nem minősül a hatáskör elvonásának, ha az ügyben hatáskörrel rendelkező, e törvény szerint kijelölt más hatóság jár el, vagy törvény vagy kormányrendelet alapján több hatóság a hatáskörét megosztva gyakorolja." Az alperest két fokon eljáró közigazgatási szervként hozta létre a 2007. évi XVII. törvény felhatalmazása alapján megalkotott 256/2007. (X. 4.) Korm. rendelet. Nincs olyan jogi norma, amely a vis maior bejelentések elbírálását a másodfokú hatóság eljárására utalná.
[18] Mindenkit megillet az a jog, hogy jogsérelmét az arra hivatott szervek, az előre meghatározott eljárási rendben bírálják el. A jogegyenlőségre, azon belül a törvény előtti egyenlőségre visszavezethető tilalmat fogalmaz meg a Ket. 19. § (4) bekezdése szerinti azon szabály, amely a hatáskörgyakorlás jogszabályban előre megjelölt rendjétől - kifejezett jogszabályi rendelkezés hiányában - eltérő döntéshozatalt tilalmazza. Kifejezett jogszabályi előírás hiányában a jogosított szerv helyett gyakorolt hatáskör a hatáskörelvonás tilalmának törvényi előírásába ütközik (EBH 2008.1925.).
[19] A perbeli esetben a másodfokú hatóság fellebbviteli jogkörben volt jogosult eljárni. A Törvényszék ítéletében foglaltakkal szemben a felperesnek nem önmagában vis maior bejelentése hatósági elbírálására, hanem kétfokú eljárásban történő elbírálására volt joga. A vis maior bejelentéssel összefüggésben a jogerős határozatot meghozó alperes nem hatáskörében, azaz fellebbviteli fórumként, hanem az ügyben érdemi döntést hozó szervként járt el. Ez pedig a Ket. 19. § (4) bekezdésébe ütközött.
[20] A közigazgatási eljárásban sérült a felperes jogorvoslathoz való joga is. A Ket. 98. § (1) bekezdése értelmében "[a]z ügyfél az elsőfokú határozat ellen fellebbezhet. A fellebbezési jog nincs meghatározott jogcímhez kötve, fellebbezni bármely okból lehet, amelyre tekintettel az érintett a döntést sérelmesnek tartja." A 102. § (2) bekezdése értelmében "[a] fellebbezésben új tények és bizonyítékok is felhozhatók." Az Alaptörvényre visszavezethetően, a jogorvoslathoz való jog lényegi eleme az, hogy a felperes jogát vagy jogos érdekét sértő hatósági döntéssel szemben a törvényben előre rögzített eljárási rendben és keretek között magasabb szervhez lehessen fordulni.
[21] A perbeli esetben Ket. hivatkozott rendelkezései biztosítják a felperes számára azt, hogy vis maior bejelentése tárgyában meghozott elsőfokú hatósági határozattal szemben - akár új tényekre vagy bizonyítékokra is hivatkozással - a szervezetrendszeren belül magasabb szervhez fordulhasson. Az érdemben másodfokon elbírált vis maior bejelentés tekintetében azonban a felperesnek a közigazgatási eljárási szakaszban ez az eljárási jogosultsága nem nyílt meg, így sem a döntésre vezető eljárást, sem annak érdemét nem vitathatta. Ezért ez az eljárás a Ket. 98. § (1) bekezdésébe, valamint 102. § (2) bekezdésébe ütközött.
[22] Ezért a Kúria a törvényszék ítéletét és az alperes határozatát - az elsőfokú határozatra is kiterjedő hatállyal - az 1952. évi III. törvény 275. § (4) bekezdésére figyelemmel hatályon kívül helyezte és az első fokú hatóságot új eljárás lefolytatására és új határozat meghozatalára kötelezte.
[23] A megismételt eljárásban az elsőfokú hatóságnak le kell folytatnia a felperes területcsökkentésre és vis maior kárra vonatkozóan 2009. június 2-án nyomtatványon tett bejelentése kapcsán a közigazgatási eljárást, és a feltárt tényállás alapján kell határozatot hoznia. Mérlegelnie kell a vis maior bejelentés megalapozottságát és megállapításaira alapítottan a kifizetett támogatás csökkentett területre vonatkozó jogosulatlan voltát. (Kúria, Kfv. IV. 35.236/2013. BH 2014.195.)
A közigazgatási perben hozott jogerős ítélet indokolása a közigazgatási szervet nem köti, ha az ügyben új eljárást a bíróság nem rendelt el.
D. Község Önkormányzatának jegyzője határozatában - mely határozat 2005. július 11. napján kelt - a felperes részére gépjármű javítási tevékenységre a S., P. út 27. számú telephelyre telepengedélyt adott a határozatban rögzített kikötésekkel.
A felperesek fellebbezése alapján az alperes határozatában az elsőfokú határozatot megsemmisítette és egyben a felperes telepengedély köteles tevékenységének gyakorlását azonnali hatállyal megtiltotta.
Az alperes határozatának indokolása szerint telepengedélyt megadni csak jogszerűen benyújtott, a jogszabályi feltételeknek megfelelő kérelem alapján lehet. A telepengedély kiadására irányuló kérelemben meg kell jelölni, illetve mellékelni kell többek között a telephelyen folytatni kívánt ipari, szolgáltató vagy raktározási tevékenységet a TEÁOR és SZJ szerinti besorolás számszerű feltüntetésével. Az alperes hivatkozott arra is, hogy az elsőfokú hatóság az építésügyi hatóság szakhatósági állásfoglalása alapján a telepengedély kiadására vonatkozó döntése előtt köteles meggyőződni arról, hogy a helyi építési szabályzat, szabályozási terv és övezeti besorolás, illetve azok hiányában az épített környezet alakításáról és védelméről szóló 1997. évi LXXVIII. törvény 18. § (2) bekezdése szerint a kérelemben feltüntetett telepen az adott tevékenység végezhető-e.
A felperes keresetében az alperes határozatának bírósági felülvizsgálatát kérte. A megyei bíróság ítéletében a felperes(ek) keresetét elutasította. Az elsőfokú bíróság ítéletének indokolása szerint az elsőfokú közigazgatási eljárásban felkért igazságügyi környezetvédelmi szakértői vélemény megállapította, hogy a felperes által korábban benyújtott szakértői vélemény a szomszédjogi értelemben vett zavarás értékeléséhez nem használható, mert nem ismertet referencia vizsgálati eredményeket és nem vizsgálta a tevékenység tényleges zajszintjét sem. A bíróság a perben igazságügyi zaj és rezgésszakértői bizonyítást vett fel. Ennek keretében a szakértő megállapította, hogy a műhelyben végzett gépi műveletek zajterhelő hatása jóval a nappali szakban megengedett 50 dB határérték alatt van, tehát a zajvédelmi előírás teljesül. Kiemelte ugyanakkor azt is a szakértő, hogy ez az idealizált állapot csak igen ritkán és igen rövid ideig következik be. Az elsőfokú bíróság a felek nyilatkozatai alapján a szakvéleményt elfogadta és annak alapján megállapította, hogy a telep működése a 80/1999. (VI. 11.) Korm. rendelet 7. § (1) bekezdésének megfelel. Arra is utalt az elsőfokon eljárt bíróság, hogy a telepengedély birtokvédelmi feltétele teljesíthető, tehát amennyiben a felperes ismételten kérelmet terjeszt elő az elsőfokú hatóságnak az igazsági szakértői vélemény megállapításait figyelembe kell vennie.
Az első fokon eljárt bíróság ugyanakkor megállapította, hogy az alperes a jogszabálynak megfelelően rendelkezett az elsőfokú határozat megsemmisítéséről, mivel a felperes kérelmében nem tüntette fel megfelelően a végzett tevékenység SZJ számait, illetőleg hiányos az építésügyi hatóság szakhatósági állásfoglalása is.
A felülvizsgálati kérelem alapos.
Bár a Ket. 111. § (3) bekezdése alapján a bírósági ítélet indokolása közigazgatási szervet a megismételt eljárásban köti a bíróság fenti indokolásába foglalt rendelkezése, - a keresetet elutasító ítéletére - figyelemmel törvénysértő. Az alperes határozatában az elsőfokú határozatot megsemmisítette és a tevékenység gyakorlását azonnali hatállyal megtiltotta, ugyanakkor új eljárást az ügyben nem rendelt el. Az első fokon eljárt bíróság a keresetet elutasító ítéleti rendelkezést hozott, amiből következően a telepengedélyezési ügyben nincs olyan hatósági eljárás, amelyben a közigazgatási perben beszerzett szakvélemény figyelembe vehető lenne. Mindemellett a szakvélemény érdemi felhasználására - a korábban rögzítettek szerint - azért sincs mód, mivel a felperesi tevékenység pontos megjelölésének hiányában a környezetre gyakorolt hatás érdemi vizsgálatára a szakérői bizonyítás keretében sem volt lehetőség.
A fentiekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletének indokolási részéből a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján mellőzte a jogsértő megállapítást és kötelezést. (Legf. Bír. Kfv. II. 37.423/2009., KGD 2011/74.)
Az új eljárásra kötelezés esetén az újabb közigazgatási határozatot felülvizsgáló bíróság sem térhet el a korábbi bírósági döntésektől és azonos tényállás mellett nem tehet a jogerős ítélettől eltérő megállapítást, csak a jogerős ítéletben foglaltak végrehajtását vizsgálhatja.
A közigazgatási hatóság a megismételt eljárás során akkor is a jogerős ítélet rendelkező része és indokolása szerint köteles eljárni, ha ezt az útmutatást ellentétben állónak véli egy korábbi legfelsőbb bírósági ítéletben kifejtett állásponttal.
A megyei bíróság a 2005. április 5-én kelt jogerős és felülvizsgálati kérelemmel nem támadott ítéletével az alperes határozatát hatályon kívül helyezte és az alperest új eljárásra kötelezte. A jogerős ítélet szerint az alperes tévedett, amikor a cserét pótló kedvezmény alkalmazásánál a vásárolt ingatlannak nem az ingatlan egészére vonatkozó, teljes vételárat vette alapul. A jogerős ítélet ellen az alperes - eltérő jogi álláspontja ellenére - felülvizsgálati eljárást a Legfelsőbb Bíróság előtt nem kezdeményezett.
Az alperes a megismételt eljárásban az elsőfokú határozatot - amely nem vette figyelembe a jogerős ítélet szerinti útmutatást - helybenhagyta. A határozat indokolása szerint az illetékügyekben eljáró hatóságok korábbi jogi álláspontját a Legfelsőbb Bíróságnak az időközben a Bírósági Határozatok 2004. évi számában 525. számon közzétett eseti döntése is alátámasztja, ezért a korábban hozott határozatában fenntartott jogi álláspontját megismételve az Itv. 21. § (5) bekezdése alapján a cserét pótló kedvezményt csak a 2003. szeptember 22-én kötött adásvételi szerződésben foglalt vételár figyelembevétele mellett számította ki.
A Legfelsőbb Bíróság döntése szerint az elsőfokú bíróság helyesen mutatott rá, hogy az Áe. 73. § (3) bekezdése alapján az alperest a megismételt eljárása során a jogerős ítélet rendelkezése és indokolása kötötte, attól az új eljárásban hozott határozatában semmilyen indokkal nem térhetett volna el. Az alperes a jogerős ítélet új eljárásra adott útmutatását megszegte, annak figyelembe vételét az új eljárásban hozott határozata hozatala során jogsértően mellőzte. Az alperes a jogerős ítéletben foglalt útmutatásnak köteles lett volna eleget tenni, ez alól a kötelezettsége alól az a hivatkozása sem mentesítette, hogy állítása szerint a Legfelsőbb Bíróság egy közzétett eseti döntésében a jogerős ítéletben foglalt jogi állásponttól eltérő álláspontot foglalt el. Amennyiben a jogerős ítéletben foglalt döntéssel nem értett egyet az alperes eltérő jogi álláspontja érvényesítése végett a jogerős ítéletet felülvizsgálati kérelemmel támadhatta volna. Az alperes a jogerős ítélet ellen felülvizsgálati kérelemmel nem élt, az abban foglalt jogi álláspontba belenyugodott, ezért az új eljárása során kizárólag a jogerős ítélet útmutatásának megfelelően hozhatott volna határozatot. (Legf. Bír. Kfv. II. 39.007/2006., KGD 2007/86.)
Az új eljárásra kötelező határozatban adott iránymutatáshoz az eljáró közigazgatási szerv, s a bíróság is kötve van. A megismételt közigazgatási eljárás eredményeként hozott határozat kapcsán a bíróság csak azt vizsgálhatja, hogy az megfelel-e vagy sem az ezt elrendelő ítéletben foglalt iránymutatásnak
A rendelkezésre álló iratokból egyértelműen és nyilvánvalóan, a felperes által sem vitatottan megállapítható, hogy az alperes megismételt eljárás eredményeként hozott határozata megfelel a jogerős ítéletben erre nézve adott iránymutatásának. A megismételt eljárás tehát nem terjedhetett ki és nem is terjedt ki a P. M. féle kölcsönön kívüli egyéb kölcsönre, tehát az S. R féle kölcsönszerződés kapcsán megismételt eljárás soron felperes által előadottak értékelésére. Az elsőfokú bíróság pedig a megismételt eljárás eredményeként hozott határozat tekintetében kizárólag azt vizsgálhatta, és vizsgálta, hogy a megismételt eljárás megfelel-e a korábbi jogerős ítéletben rögzített iránymutatásnak. Az ügy tehát egyszerű ténybeli és jogi megítélésű volt, ennélfogva még hivatalból sem merült, és nem is merülhetett fel a tárgyalás elhalasztásának szükségessége.
Nemcsak az előzőekben részletezettek miatt alaptalan az a felperesi előadás, mely szerint nem érvényesültek a Pp. alapelvi rendelkezései és sérült a fair eljárás elve, hanem azért is, mivel az elsőfokú bíróság az ügyet nyilvános tárgyaláson bírálta el, ítéletét is így hirdette ki. A tárgyalás nyilvános jellegén nem változtat az, hogy a felperes, illetve jogi képviselője szabályszerű idézés ellenére nem jelent meg. A felperes egyébként halasztás iránti kérelmében maga is kérte a tárgyalás távollétében történő megtartását.
A Pp. 339/B. §-a a mérlegelési jogkörben hozott határozatok bírósági felülvizsgálatára vonatkozó szabályozást tartalmazza. Jelen ügyben azonban az alperes az adókülönbözet megfizetésére kötelező érdemi döntését nem mérlegelési jogkörében eljárva hozta meg, így a felperes által hivatkozott Pp. 339/B. § jelen ügyben nem alkalmazható.
A felperesi előadással ellentétben az elsőfokú bíróság ítélete megfelel a Pp. 221. § (1) bekezdésében foglaltaknak is, helytálló indokát adja a rendelkező részbe foglalt érdemi döntésnek.
A kifejtettekre figyelemmel a Kúria azt állapította meg, hogy az elsőfokú bíróság eljárása és határozat hozatala során nem követett el az ügy érdemi eldöntésére is kiható olyan lényeges eljárási jogszabálysértést, amely alapot adhatna a hatályon kívül helyezésre és új eljárás elrendelésére. A jogerős ítélet a felülvizsgálati kérelem által vitatott körben nem jogszabálysértő, ezért ezt a Kúria a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Kúria, Kfv. V. 35 420/2013/4., KGD 2014.138.)
Ezt az álláspontot erősíti a Kúria azon ítélete, amely szerint az elsőfokú bíróságot köti a felülvizsgálati bíróság végzésében írt iránymutatás, az abban foglaltakat a peres felek az új eljárásban nem vitathatják.
[1] Az elsőfokú hatóság a közoktatási intézményeket fenntartó felperesnél 2002. évre ellenőrzést végzett, melynek eredményeként hozott határozatában 78 531 266 Ft normatív államihozzájárulás-visszafizetési kötelezettséget, továbbá 14 247 142 Ft kamatfizetési kötelezettséget írt elő a terhére.
[2] A felperes fellebbezése folytán másodfokú hatóságként eljáró oktatás miniszter a 2004. szeptember 20-án kelt határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta.
[3] A felperes keresettel támadta a másodfokú határozatot, a Pest Megyei Bíróság ítéletével a támadott határozatot az elsőfokú határozatra is kiterjedően hatályon kívül helyezte és az elsőfokú hatóságot új eljárásra kötelezte. Indokolásban kiemelte, hogy az elsőfokú határozat tényállást nem rögzít, mögöttesen hivatkozik az ellenőrzési jegyzőkönyv megállapításaira, azt azonban dokumentáció nem támasztja alá. Az új eljárásban az alperesnek biztosítania kell a felperes részére az iratbetekintési jogot, a hozandó határozat ténymegállapításait az írásbeli dokumentációval, a konkrét oktatási intézményekben végzett vizsgálati adatokkal kell alátámasztania.
[4] A Legfelsőbb Bíróság a 2006. január 17-én kelt ítéletében az elsőfokú bíróság fenti ítéletét hatályában fenntartotta.
[5] A megismételt eljárás eredményeként az elsőfokú hatóság a 2009. április 17-én kelt határozatában a felperes terhére a 2002. január 1. - 2002. december 31. közötti időszakra a Budakalász Gimnázium, a Balassi Bálint Gimnázium, a Rába Gimnázium, a Pannon Középiskola és Szakiskola és a Cinkotai Szakközépiskola közoktatási intézményekben és ezek tagintézményeiben ellátott feladatok alapján 148 132 053 Ft normatív államihozzájárulás-visszafizetési kötelezettséget, valamint 26 874 117 Ft igénybevételi kamatfizetési kötelezettséget állapított meg. Kötelezte a felperest a meg nem fizetett 82 227 762 Ft, továbbá 806 218 Ft egyéb eljárási költség megfizetésére. A közigazgatási szerv rögzítette, hogy döntését a helyszíni ellenőrzésről készített jegyzőkönyv, az arra tett felperesi észrevételek, továbbá a kirendelt közoktatási szakértő szakértői jelentése alapulvételével hozta meg.
[6] Az indokolásban hivatkozott a Magyar Köztársaság 2001. és 2002. évi költségvetéséről szóló 2000. évi CXXXIII. törvény (a továbbiakban: Költségvetési tv.) 3. számú mellékletének 2.f.), 20.ca.) pontjaira, a közoktatásról szóló 1993. évi LXXIX. törvény (a továbbiakban: Ktv.) 6. § (1), (3) bekezdésére, 7. § (2), (3) bekezdésére, 12. § a) pontjára, 48. § (1) bekezdés b)-c) pontjaira, 66. § (1), (3) bekezdésére, 75. § (3) bekezdésére, 78. § (1), (6) bekezdésére, 79. § (1), (3), (7) bekezdésére, 80. § (7) bekezdésére, 121. § (1) bekezdésének 26., 32., 33., 41. pontjára, az 1. számú mellékletének második részére, a nevelési-oktatási intézmények működéséről szóló 11/1994. (VI. 8.) MKM rendelet (a továbbiakban: MKM rendelet) 7. § (3) bekezdésére, 28. § (2) bekezdésére, 34. § (1), (2) bekezdésére, 37. § (4) bekezdésére, 4. számú melléklet 4.b), 4.c), 5. és 6.a) pontjára, valamint a 2001/2002. tanév rendjéről szóló 15/2001. (V. 25.) OM rendelet 2. § (3) bekezdésére.
[7] Az indokolásban kiemelte, hogy a vizsgált intézményeknél esti oktatás munkarendje szerint oktatott tanulók után a felperes által igénybe vett normatív állami hozzájárulás alapjául szolgáló 2002. január 1-jei 12 322 fő tanulólétszámmal szemben 10 431 fő után, 2002. szeptember 2-i 13 448 fő tanulólétszámmal szemben 12 335 fő után jogosult hozzájárulást igénybe venni. Ezt meghaladóan a levelező oktatás munkarendje szerint oktatott tanulók után a felperes által igénybe vett normatív állami hozzájárulás alapjául szolgáló 2002. január 1-jei 0 fő tanulólétszámmal szemben 385 fő után jogosult hozzájárulást igénybe venni.
[8] A felperes fellebbezése folytán eljárt Oktatási és Kulturális Minisztérium minisztere alperesi jogelőd - a továbbiakban alperes - a 2009. augusztus 27. napján hozott határozatában az elsőfokú határozatot megváltoztatta oly módon, hogy a felperes terhére 147 433 519 Ft visszafizetési kötelezettséget, továbbá 26 747 389 Ft igénybevételi kamatfizetési kötelezettséget állapított meg. A beszedett összeg figyelembevételével kötelezte a felperest 81 402 500 Ft, valamint 806 218 Ft egyéb eljárási költség megfizetésére. Érvelése szerint az elsőfokú hatóság megismételt eljárását az ítéletben foglaltaknak megfelelően folytatta le és hozta meg új döntését, melyet részletesen indokolt. Az érdemi döntés helytálló, nem sért anyagi jogszabályt, a határozat 13 tanuló tekintetében azonban nem megalapozott, ezért összegszerűségében módosításra került.
[9] A Pest Megyei Bíróság a felperes keresetét elbíráló ítéletében az alperes határozatát az elsőfokú határozatra is kiterjedően hatályon kívül helyezte és az elsőfokú közigazgatási szervet új eljárásra kötelezte.
[10] Érvelése szerint a hatóság nem találta meg az ellenőrzéshez szükséges módszert, a normatív támogatás visszafizetésére irányuló követelésre jogi lehetőség elévülés okából nincs, az új eljárásban a felperes részére a tőle elvont összeget vissza kell fizetni.
[11] A Kúria a 2012. május 24-én kelt végzésével a Pest Megyei Bíróság fenti ítéletét hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot új eljárásra, új határozat hozatalára utasította. Az indokolásban kiemelte, hogy az elsőfokú hatóság a jogerős ítélet iránymutatásának megfelelően járt el, döntése megfelel a Ket. 72. § (1) bekezdés e) pontjában, 104-105. §-aiban foglaltaknak. Nem állapítható meg, hogy az elsőfokú bíróság mire alapította a felperes jogorvoslati jogának korlátozott voltát és a határozat érdemi felülbírálhatatlanságát. Az a tény, hogy a hatóság az ügyintézési határidőt túllépte, és a bíróság megítélése szerint tévesen rendelt ki szakértőt, továbbá csak felhívásra csatolta be a hatósági eljárás iratait, nem adhat alapot a támadott határozatok hatályon kívül helyezésére, ha azok az ügy érdemi eldöntésére nem hatottak ki.
[12] A közigazgatási és munkaügyi bíróság az új eljárás eredményeként hozott ítéletében a keresetet elutasította.
[13] Felhívta a Ket. 33. §-át, 50. § (1) bekezdését, 58. § (1) bekezdés a) pontját, 72. § (1) bekezdés e) pontját, a Ktv. 75. § (3) bekezdését, 79. § (1) bekezdését, 80. § (5) bekezdését, 94. § (1) bekezdését, az MKM rendelet 28. § (2) bekezdését, 34. § (2) bekezdését, 4. számú melléklet 4.b), 5., 6.a), d), 10.b), c) és 11.a) pontjait. Az elsőfokú bíróság a Kúriával azonos álláspontot foglalt el a felperes által megjelölt eljárási jogszabálysértések körében. Kiemelte, hogy az alperes iratpótlási kötelezettségének az új bírósági eljárás során - többszöri felhívásra - eleget tett.
[14] A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet annak hatályon kívül helyezése és a keresetnek való helyt adás iránt. Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság az általa hivatkozott eljárásjogi és anyagi jogsértések közül egyeseket kiemelt, azokat vizsgálta, másokat nem. Érvelése szerint az ítélet sérti a Ket. 33. §-át, 50. §-át, 58. §-át, 109. § (2) bekezdését, a Pp. 213. § (1) bekezdését, 215. § (1) bekezdését, 221. § (1) bekezdését, 330. § (2) bekezdését, az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény (a továbbiakban: Art.) 164. §-át és az államigazgatási eljárás általános szabályairól szóló 1957. évi IV. törvény (a továbbiakban: Áe.) 73. § (3) bekezdését.
[15] A felülvizsgálati kérelem az alábbiak szerint túlnyomórészt alaptalan.
[16] A Pp. 275. § (5) bekezdése szerint, ha a Kúria az első- vagy másodfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasítja, a hatályon kívül helyező végzésében az új eljárás lefolytatására vonatkozóan kötelező utasításokat ad.
[17] Az egységes bírói gyakorlat szerint az elsőfokú bíróságot köti a felettes bíróság végzésében írt útmutatás, az abban foglaltakat a peres felek az új eljárásban már nem vitathatják (Kúria Kfv. I. 35.475/2011/6. számú ítélete).
[18] A Kúria az elsőfokú bíróság korábbi ítéletét hatályon kívül helyező és a bíróságot új eljárásra, új határozat hozatalára utasító végzésében rögzítette, hogy a rendelkezésre álló iratok alapján nem állapítható meg olyan, az ügy érdemi eldöntésére is kiható lényeges eljárási jogszabálysértés, amely alapot adhatna a határozatok hatályon kívül helyezésére, új eljárás elrendelésére. Ezért az elsőfokú bíróságnak az új eljárás során az ügyben érdemben kell döntést hoznia a keresettel támadott határozatok jogszerűsége avagy jogszerűtlensége tárgyában.
[19] Ebből fakadóan a felperes az új bírósági eljárásban már nem vitathatta az alperesi határozat jogszerűtlenségét azon az alapon, hogy annak meghozatalára az ügy érdemét befolyásoló lényeges eljárási jogszabálysértések mellett került sor. A Kúria jelen felülvizsgálati eljárása során ismételten nem foglalhat állást a felperes által megjelölt, a hatósági eljárást érintő eljárási jogszabálysértésekben, mivel azokat a Kúria másik tanácsa a fent írtak szerint már elbírálta. A felülvizsgálati bíróság hatásköre arra terjed ki, hogy a felülvizsgálati kérelem korlátai között vizsgálja a közigazgatási és munkaügyi bíróság ítéletével szemben a felperes által megjelölt eljárásjogi és anyagi jogi jogszabálysértéseket.
[20] A Pp. 213. § (1) bekezdése értelmében az ítéletben foglalt döntésnek ki kell terjednie a perben érvényesített valamennyi kereseti kérelemre. A 221. § (1) bekezdése szerint az ítélet indokolásában röviden elő kell adni a bíróság által megállapított tényállást az arra vonatkozó bizonyítékok megjelölésével, hivatkozni kell azokra a jogszabályokra, amelyeken a bíróság ítélete alapszik. Meg kell röviden említeni azokat a körülményeket, amelyeket a bíróság a bizonyítékok mérlegelésénél irányadónak vett, végül utalni kell azokra az okokra, amelyek miatt a bíróság valamely tényt nem talált bizonyítottnak, vagy amelyek miatt a felajánlott bizonyítást mellőzte.
Az elsőfokú bíróság jogerős ítélete az elévülésre hivatkozó kereseti kérelem tekintetében indokolást nem tartalmaz, azonban ismerteti a Kúria hatályon kívül helyező és új eljárásra utasító végzésének már hivatkozott indokolását. Erre tekintettel a Kúria végzésének kötőerejét alapul véve az elévülésre vonatkozó kereseti kérelmet az elsőfokú bíróság elbírálta, indokolási kötelezettségét a felsőbírósági döntésre hivatkozással teljesítette.
[21] A 16 éven aluli tanulókhoz kapcsolódó alperesi álláspontot támadó kereseti kérelem körében a jogerős ítélet nem tartalmaz indoklást, ezt azonban a felperes felülvizsgálati kérelmében konkrétan nem vitatta. Önmagában az, hogy a felperes általánosságban hivatkozott egyes kereseti kérelmek elbírálatlanságára pontos megjelölés nélkül nem adhat alapot a jogerős ítélet hatályon kívül helyezésére és az elsőfokú bíróság új eljárásra kötelezésére. A közigazgatási és munkaügyi bíróság nem terjeszkedett túl a kereseti kérelmen. A fentiekre figyelemmel nem sérült a Pp. 213. § (1) bekezdése, 215. §-a és 221. § (1) bekezdése.
[22] Az ügy érdemében a Kúria az alábbiakat emeli ki:
[23] a Ktv. 118. § (3) bekezdése szerint a központi költségvetés az állami szervek és a helyi önkormányzatok, valamint a nem állami, nem helyi önkormányzati intézményfenntartók részére az általuk fenntartott nevelési - oktatási intézmények működéséhez - a gyermek-, tanulói létszámot, valamint az ellátott feladatokat figyelembe véve - normatív állami hozzájárulást biztosít. A Költségvetési tv. első rész negyedik fejezete rendelkezik az egyházak és társadalmi önszerveződések támogatásáról. A 33. § (1) bekezdése értelmében az Országgyűlés a közoktatási feladatokat ellátó nem állami intézmények fenntartói részére normatív és egyéb állami hozzájárulást állapít meg. A 3. számú melléklet "Kiegészítő szabályok" 2.) pont f) pontja értelmében a közoktatási célú normatív hozzájárulások igénybevétele és az elszámolás a nevelési-oktatási feladatoknak megfelelő közoktatási statisztikai adatokra, és az azt megalapozó előírt tanügyi okmányokra, vagy a hozzájárulást megalapozó okmányokra épül. A fentiekre figyelemmel a normatív állami hozzájárulás körében a Költségvetési tv. 33. § (2) bekezdése alapján eljáró elsőfokú hatóság jogosult és egyben köteles oktatás-szakmai kérdéseket vizsgálni és figyelembe venni az MKM rendelet 4. számú mellékletében rögzített vonatkozó tanügyi nyilvántartásokat, így a beírási naplókat, foglalkozási naplókat és törzslapokat.
[24] A Kúria nem ért egyet az ezzel ellentétes felperesi állásponttal.
[25] A korábban hivatkozott Ktv. 118. § (3) bekezdése a normatív állami (költségvetési) hozzájárulás biztosítását a tanulólétszám mellett az ellátott oktatási feladatokhoz is köti. Erre figyelemmel a Kúria nem osztja azt a felperesi előadást, hogy a normatív állami hozzájáruláshoz való jogosultság vizsgálata során az oktatási szolgáltatás teljesítésének nincs jelentősége. Amennyiben az adott félévben a tanuló érdemjeggyel nem rendelkezik, úgy nyilvánvaló, hogy oktatási szolgáltatásban nem részesült, ezért utána a felperes normatív állami hozzájárulásra nem jogosult.
[26] A Kúria a jelen ügyben eljáró tanácsa mindenben osztja a Kúria Kfv. V. 35.356/2011/8. számú és Kfv. II. 37.321/2012/13. számú ítéletében foglaltakat. Ezek szerint egyrészt a normatív hozzájárulás igénybevétele csak akkor jogszerű, ha az igénylő valamennyi jogszabályi feltételnek megfelel. Másrészt a közoktatási normatív költségvetési hozzájárulás igénybevétele akkor jogszerű, ha a tanulói jogviszony keletkezése, folyamatos fennállása, illetőleg az előírt szolgáltatások nyújtása a tanügyi dokumentumokból nyomon követhető és igazolt.
[27] Ebből következik, hogy nem jár normatív állami hozzájárulás azon tanuló után, akire vonatkozóan a tanügyi nyilvántartások hiányosak, ellentmondóak, nem tintával kitöltöttek és érdemjeggyel a tanuló nem rendelkezik.
[28] Az OH OKÉV vezetőjének tájékoztatásában írtak a perbeli jogviszony érdemi megítélését nem befolyásolják, a hatóságoknak és a bíróságoknak a vonatkozó felhívott jogszabályok és azok értelmezése alapján kellett dönteniük.
[29] Az elsőfokú hatóság külön eljárásban a felperes 2003. évre benyújtott normatív állami hozzájárulás folyósítására vonatkozó kérelmét határozatával elutasította, mely döntést a felperes fellebbezése folytán eljáró alperesi jogelőd helybenhagyott. Álláspontja szerint a felperes az általa fenntartott Budakalász Gimnázium nyírbátori, beregsurányi és záhonyi tagiskolájára vonatkozóan hozzájárulásra nem jogosult, esti oktatást figyelemmel a működési engedélyre nem végezhetett.
[30] A Pest Megyei Bíróság az 1. K. 26.574/2004/6. számú ítéletében megállapította, hogy az intézmény székhelye szerint illetékes elsőfokú Pest Megye főjegyzője által kiadott határozatban egységes szerkezetbe foglalt működési engedély tekinthető olyan engedélynek, amely alapján el kell bírálni a normatív hozzájárulás iránti igényt. E határozat szerint a három tagiskola esti gimnáziumi oktatásra jogosult. A bíróság az alperesi jogelőd határozatát ítéletével az elsőfokú határozatra is kiterjedően hatályon kívül helyezte és az elsőfokú hatóságot új eljárásra kötelezte, melyben figyelembe kell venni az ítélet rendelkezéseit. Az alperesi jogelőd felülvizsgálati kérelme folytán eljáró Legfelsőbb Bíróság a Kfv. III. 37.155/2005/6. számú ítéletével az elsőfokú ítéletet hatályában fenntartotta helyes indokainál fogva. Az alperesi jogelőd a 2005. június 8-án kelt határozatával megállapította, hogy a felperes a három tagiskola vonatkozásában az esti oktatás munkarendje szerinti oktatás jogcímén jogosult normatív állami támogatásra 2003. szeptember 1-jétől 2004. augusztus 31-ig.
[31] A Kúria nem kíván eltérni a Legfelsőbb Bíróság hivatkozott ítéletében foglaltaktól, az abban írtakkal mindenben egyetért. A Pest Megye főjegyzője által kiadott működési engedély a felperest a három tagintézményben is feljogosítja esti és levelező tagozatú oktatás végzésére. A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Közgyűlés főjegyzője a tagiskolákra levelező tagozatú oktatás végzését engedélyezte, ez azonban nem rontja le Pest Megye főjegyzőjének működési engedélyét. A két közigazgatási szerv részben ellentétes tartalmú határozata a felperes terhére nem szolgálhat. A Kúria a fentiekkel ellentétes alperesi és elsőfokú bírósági állásponttal nem ért egyet.
[32] A Kúria a fentiekre tekintettel a Pp. 275. § (4) bekezdésének alapulvételével a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte, az alperesi jogelőd határozatát hatályon kívül helyezte és az alperest új eljárásra kötelezte (Kúria Kfv. III. 37.546/2014., BH 2015.86.).
A bíróság által megismételni rendelt új eljárás eredményeként hozott határozatot támadó perben a korábbi közigazgatási határozattal szemben újabb jogszerűségi kifogások nem hozhatók fel.
A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint az elsőfokú bíróság megfelelő alapossággal rögzítette ítéletének indokolásában az ügyben irányadó tényállást, és abból - az ide vonatkozó jogszabályi rendelkezések alkalmazásával - helytálló jogi következtetést vont le. A perben rendelkezésre állt iratanyag tanúsága szerint - ide értve a megyei bíróság periratait is - a megyei bíróság 2006. május 10. napján kelt jogerős ítéletével az alperes 2005. január 6. napján kelt határozatát hatályon kívül helyezte, és az alperest új eljárás lefolytatására és új határozat hozatalára kötelezte.
Ezen jogerős ítélet rendelkező részéből és indokolásából kitűnően a hatályon kívül helyezés az alperes másodfokú határozatára vonatkozott, az alperes számára írta elő a megyei bíróság a másodfokú eljárás megismétlésének kötelezettségét.
A Legfelsőbb Bíróság Közigazgatási Kollégiumának KK 34. számú állásfoglalása értelmében a kereseti kérelemhez kötöttség a közigazgatási perben is érvényesül. Ha a bíróság a keresetlevélben megjelölt jogszabálysértést nem állapítja meg, más - a megjelölttől érdemben eltérő - jogszabálysértésre a közigazgatási határozat hatályon kívül helyezését vagy megváltoztatását nem alapíthatja. Ez azt jelenti, hogy a bíróság a felperes által a keresetlevélben megjelölt jogszabálysértés körében kell, hogy vizsgálódjék, és ha a határozatot más vonatkozásban találja jogszabálysértőnek, erre nem alapíthatja döntését.
Ebből az következik, hogy a bíróság megsérti a kereseti kérelemhez kötött ség Pp. 215. §-a szerinti szabályát a közigazgatási határozat felülvizsgálata során, ha az ítéletében a kereseti kérelmen, ellenkérelmen vagy fellebbezésen túlterjeszkedő okra, vagy jogszabályra alapítja döntését.
E rendelkezésből következően a megyei bíróság a felperes által indított korábbi perben csakis a kereseti kérelem keretei között vizsgálhatta felül a keresettel támadott alperesi határozat törvényességét. E vonatkozásban jogerős ítélet született, amelynek helyesen állapította meg az elsőfokú bíróság a Pp. 229. § (1) bekezdése szerinti anyagi jogerejét.
A megyei bíróság jogerős ítélete - az abban előírt új eljárás tekintetében - a közigazgatási szervet kötötte a jogerős ítélet rendelkező része és indokolása is.
Hangsúlyozza a Legfelsőbb Bíróság - utalva a felülvizsgálati kérelemben foglaltakra -, hogy az alperesnek a másodfokú eljárást kellett lefolytatnia; azaz a korábbi eljárásban hozott elsőfokú határozat elleni felperesi fellebbezést kellett ismételten elbírálnia - a megyei bíróság által adott iránymutatásnak megfelelően.
A megismételt eljárás során helyesen került megállapításra, hogy az építést az építési engedély jogerőre emelkedése előtt megkezdték.
A 29/1999. (X. 6.) KHVM rendelet 24. § (1) bekezdése és (3) bekezdés a) pontja alapján az eljáró hatóságnak nincs mérlegelési joga sem a bírság kiszabása, sem annak összegszerűsége tekintetében. Engedély nélküli építkezés esetén bírsággal kell sújtani az építtetőt.
A megismételt másodfokú eljárás során a tényleges kivitelezési költség összegének meghatározásakor az alperesi hatóság a megyei bíróság eljárása során kirendelt Igazságügyi Szakértői Intézetek Hivatala Igazságügyi Szakértői Intézetének 2006. február 28-án kelt igazságügyi mérnök-szakértői véleményében foglaltakat vette alapul a bírság meghatározása során, arra tekintettel, hogy a megismételt közigazgatási eljárás tartalmát meghatározó megyei bírósági jogerős ítélet indokolásában ezen szakvéleményt, az abban foglalt megállapításokat és összegszerűséget is aggálytalannak minősítette.
Megjegyzi a Legfelsőbb Bíróság, hogy a felperes a megismételt eljárás eredményeként hozott alperesi határozatot támadó - a jelen felülvizsgálati eljárás előzményét képező pert indító - keresetét is kizárólag arra alapította, hogy nem társaságuk épített, hanem az SZ. Kft., ők csak a tervet adták át nekik; a teljes beruházásköltség utáni bírságfizetés tekintetében pedig a jogalkotó szándékára hivatkozott.
Téves a felperesnek az a felülvizsgálati kérelembeli érvelése, hogy a res judicata csak a kereseti kérelem keretei közötti viszonylatra értelmezhető. Közigazgatási perekben a bíróság a Pp. 339. § (1) bekezdésének megfelelően a keresettel támadott határozat jogszerűségét vizsgálja felül, és jogszabálysértés megállapítása esetén a határozatot helyezi hatályon kívül - mint ahogy az a jelen esetben is történt -, és ír elő új eljárási kötelezettséget.
A közigazgatási per speciális szabályaira (perindítási határidő, kereseti kérelemhez kötöttség szabályának érvényesülése stb.) nem értelmezhető az a felperesi érvelés, hogy a korábbi perben támadott határozatokkal szemben akkor fel nem hozott kifogásait, a megismételt eljárás során hozott határozattal szemben kívánja érvényesíteni.
A Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy az elsőfokú bíróság jogerős ítélete a felülvizsgálati kérelemben megjelölt jogszabályokat nem sértette meg, ezért azt a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Kfv. IV. 37.359/2007., BH 2009.31.)
Új tények felmerülése esetén természetesen az eljáró közigazgatási szerv eltérhet a bírósági ítéletben foglalt iránymutatástól, továbbá akkor is, ha a jogszabály megváltozott és az új rendelkezést a közigazgatási ügyben alkalmazni kell. Ezekben a kivételes esetekben lehetőség van a bírói ítélettől való eltérésre.
A felülvizsgálati eljárásban az eljáró Kúria adott esetben nem a közigazgatási szervet kötelezi új eljárásra (a jogerős határozat hatályon kívül helyezése mellett), hanem a jogerős ítéletet helyezi hatályon kívül és az első- vagy másodfokú bíróságot utasítja új eljárásra és új határozat hozatalára [Pp. 275. § (4) bek.]. A hatályon kívül helyező végzésben minden esetben kötelező utasítást kell adni az új eljárás lefolytatására vonatkozóan. Ha a Kúria a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezi és új eljárást rendel el, és erre nézve iránymutatást ad, ez köti az új eljárást lefolytató bíróságot. Az új eljárásban a bíróság nem hajtja végre a Kúria utasítását, ha maga helyezi hatályon kívül a közigazgatási határozatot és a közigazgatási szervet kötelezi új eljárásra.
Az adóhatóság a felperesnél 2000-2004. évekre személyi jövedelemadó (a továbbiakban: szja) adónemben bevallások utólagos vizsgálatára irányuló ellenőrzést végzett. A felperes ebben az időszakban tulajdonosa és vezető tisztségviselője volt a M. Kft.-nek (a továbbiakban: Kft.).
A revízió eredményeként hozott elsőfokú határozatban az adóhatóság kötelezte a felperest 2001-2003. évekre mindösszesen 30 477 091 Ft szja adóhiánynak minősülő adókülönbözet megfizetésére, adóbírsággal sújtotta és késedelmi pótlékot számított fel. Az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény (a továbbiakban: Art.) 108-09. §-aira alapítottan becslést alkalmazott, 2001. évre 31 058 098 Ft, 2002. évre 17 735 235 Ft, 2003. évre pedig 27 383 786 Ft jövedelem eltitkolást valószínűsített.
Az alperes a 2007. október 30. napján hozott határozatában az elsőfokú határozatot - helyes indokaira tekintettel - helybenhagyta.
A felperes keresetében az adóhatósági határozatok hatályon kívül helyezését és az első fokon eljárt adóhatóság új eljárásra kötelezését kérte, eljárási és anyagi jogi jogszabálysértésekre hivatkozott.
A Fővárosi Bíróság a 10. számú ítéletében a felperes keresetét elutasította.
A felperes felülvizsgálati kérelme alapján eljárt Legfelsőbb Bíróság végzésében (a továbbiakban: LB végzés) az ítéletet hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította, amelyre nézve iránymutatást adott.
Az új eljárás eredményeként hozott ítéletében a Fővárosi Bíróság az alperes határozatát az elsőfokú határozatra is kiterjedően hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú adóhatóságot új eljárás lefolytatására kötelezte. Jogi álláspontja a következő volt:
A Kft.-nél lefolytatott vizsgálat iratanyaga nem terjed ki arra, hogy ki nyújtotta a tagi hiteleket, és a jegyzőkönyvből is csak az állapítható meg, hogy a felperes személyesen részt vett a Kft. munkájában, munkabérben részesült, a tagi kölcsönöket, mint magánszemély a hiteleiből fizette a Kft.-nek.
Az adóhatóság nem tett eleget az Art. 97. §-a szerinti tényállás tisztázási kötelezettségének, és ezért indokolt új eljárás lefolytatása. Ennek során az adóhatóságnak tisztázni kell, hogy "milyen időszakig teljesített tagi kölcsön befizetéseket a felperes és a házastársa közösen", e körben meg kell hallgatni tanúként a felperes volt házastársát. A benzinelszámolás kapcsán vizsgálni kell, hogy a tankolások kizárólag a Kft. tulajdonában lévő személygépkocsi hivatalos használatával összefüggőek-e, e körben szükséges a Kft. vizsgálati anyagának figyelembe vétele, mely szerint a Kft. 39 055 km-t tett meg az útnyilvántartás szerint tevékenységével és bevételeivel összefüggésben. Vizsgálni kell, hogy a számlán szereplő tankolások, utazások, hivatalos utak és a Kft. gépkocsi használata összefüggésben áll-e a vállalkozási tevékenységgel, és a felperes eleget tett-e a bizonylatadás kapcsán a számviteli törvényből eredő kötelezettségének. A kölcsönökkel kapcsolatban tisztázni kell, hogy a felperes ugyanazon időszakokra hivatkozott-e ezekre, vagy ezek eltérő időszakokat érintenek.
A jogerős ítélet ellen az alperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, kérte ennek hatályon kívül helyezését, és az elsőfokú bíróság utasítását új eljárásra, új határozat hozatalára. Azzal érvelt, hogy a jogerős ítélet nem felel meg az Art. 97. §-ában 109. § (3) bekezdésében, Pp. 163. § (1) bekezdésében, 221. § (1) bekezdésében, és az LB végzésben foglaltaknak. Sérelmezte, hogy nem került sor K. Z. tanúkénti meghallgatására, és az elsőfokú bíróság olyan bizonyítás lefolytatását írta elő, amit neki kellett volna foganatosítania, és az adó megállapításához való jog elévülése ellenére kötelezte az adóhatóságot ellenőrzésre. Az Art. 164. § (1) bekezdésre alapítottan azzal is érvelt, hogy a Kft.-nél kapcsolódó vizsgálatot már nem végezhet el, és a benzinelszámolással, bankszámláról történő kifizetésekkel kapcsolatban is megalapozott döntést hozott.
A felperes ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályban tartását kérte.
A felülvizsgálati kérelem alapos.
A felülvizsgálati eljárásban nincs helye bizonyítás felvételének, a bizonyítékok ismételt egybevetésének, felülmérlegelésnek, a Kúria a felülvizsgálati kérelem által vitatott körben a rendelkezésére álló iratok alapján dönthet. [Pp. 275. § (1) és (2) bekezdései, BH 2002/29.].
Ha a Legfelsőbb Bíróság, illetve a Kúria azt állapítja meg, hogy a jogszabályoknak megfelelő határozat meghozatalához szükséges tények rendelkezésre állnak, akkor a felülvizsgálati kérelemmel támadott jogerős ítéletet egészben vagy részben hatályon kívül helyezheti, és meghozhatja a jogszabályoknak megfelelő új határozatot, ellenkező esetben azonban a hatályon kívül helyezés mellett csak az ügyben első fokon eljárt bíróságot utasíthatja új eljárásra és új határozat hozatalára, amelyre kötelező utasításokat ad a Pp. 275. § (4) és (5) bekezdései értelmében.
Az alperes iratszerűen hivatkozott arra, hogy a Fővárosi Bíróság az új eljárást nem az LB végzésnek megfelelően folytatta le. E végzés ugyanis kötelező erővel, "nem mellőzhetőként" írta elő mindkét kölcsönadó tanúkénti meghallgatását, de az elsőfokú bíróság K. Z.-t nem hallgatta meg. Nem vizsgálta meg az elsőfokú bíróság az LB végzésében előírtak ellenére a kölcsönök kapcsán azt sem, hogy a felperes ugyanazon vagy eltérő időszakokra vonatkozóan hivatkozott-e a kölcsönökre, és, hogy hivatkozásai ellentmondásosak-e, vagy sem.
Az alperes helytállóan hivatkozott arra is, hogy az Art. 164. § (1) bekezdése szerinti adó megállapításhoz való jog elévülésével kapcsolatos szabály miatt az új eljárás során már ellenőrzést, illetve kapcsolódó vizsgálatot a Kft.-nél a tagi hitelek folyósításával, és az üzemanyag elszámolás tekintetében nem folytathat le.
Rámutat továbbá a Kúria arra, hogy az Art. 97. § (4)-(6) bekezdései általános szabályokat tartalmaznak az adóhatóságra nézve a tényállás tisztázási és bizonyítási kötelezettség tekintetében. A becslési eljárásra speciális szabályok irányadók, ezeket az Art. 109. § (1)-(3) bekezdései rögzítik. Ez utóbbiak értelmében az adóhatóságnak kell bizonyítania, hogy fennállt a becslés jogalapja, és annak módszere is jogszerű volt, a becsléssel megállapított adóalaptól való eltérést pedig az adózó igazolhatja hitelt érdemlő adatokkal. A becslési eljárás során továbbá a kétséget kizáróan nem bizonyított tényt nem az adózó javára, hanem terhére kell értékelni. [Art. 97. § (6) bekezdése]
Az LB végzés már megállapította, hogy fennállt a becslés jogalapja, és annak módszere is jogszerű volt. A perben a felperes nem magát a módszert, hanem a vagyonmérlegbe beállított egyes tételeket vitatta, illetve kiadásai fedezeteként hivatkozott a magánszemélyektől származó kölcsönökre. Ez utóbbiakra azonban az Art. 109. § (3) bekezdése szerinti bizonyítási szabályok vonatkoznak, tehát e körben nem az alperest terhelte a tényállás tisztázási és bizonyítási kötelezettség. Mindezek miatt az elsőfokú bíróság tévesen hárította át a keresettel támadott határozatok hatályon kívül helyezésével egyidejűleg a tényállás tisztázási és bizonyítási kötelezettséget az adóhatóságra. Az elsőfokú bíróság akkor járt volna el jogszerűen, ha az LB végzésben foglaltaknak teljes körűen eleget tesz, és a közigazgatási eljárásban és perben lefolytatott bizonyítás adatainak teljes körű, okszerű, a logika szabályainak is megfelelő értékelése alapján dönt az ügy érdemében.
Tekintettel arra, hogy a Kúriának nem állnak rendelkezésére a döntéshez, a jogszerű határozat meghozatalához szükséges tények, és ezek megállapítása érdekében bizonyítást nem vehet fel, nem vonhat értékelési körébe olyan adatokat, tényeket, körülményeket, bizonyítékokat, amelyeket az elsőfokú bíróság nem értékelt, csak a jogerős ítélet hatályon kívül helyezéséről, és az elsőfokú bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára történő utasításáról dönthetett. [Pp. 275. § (4) bekezdése.]
Az új eljárás során az elsőfokú bíróságnak maradéktalanul eleget kell tennie az LB végzésben foglaltaknak.
Hangsúlyozza a Kúria, hogy a bizonyítékok értékelését az elsőfokú bíróságnak nemcsak a becslési eljárásra irányadó szabályoknak megfelelően, hanem a Pp. 206. § (1) bekezdése és 221. § (1) bekezdése szerint kell elvégeznie a kereset által vitatott körben, teljes körűen. (Kúria, Kfv. V. 35.460/2011., KGD 2012/7-8/122.)
A törvény elrendelheti, hogy a nem közigazgatási szerv határozatának felülvizsgálatára is a Pp. XX. fejezet rendelkezései szerint kerüljön sor. A bírói gyakorlatban felmerült az a kérdés, hogy ebben az esetben a nem közigazgatási szervet is köti-e a közigazgatási perben hozott ítélet, amelyben a szervet a bíróság új eljárásra kötelezte. A "más szerv" ilyenkor a Pp. 324. § (3) bekezdése szerint közigazgatási szervnek minősül, így a más szervet a közigazgatási per bírósága határozatának rendelkező része és indokolása is köti.
A felperes háziorvosként területi ellátási kötelezettséggel működik R.-en és B.-én. Rendelője jelenleg Sz.-en található. A korábban P.-én működő felperes gyakran tartózkodott R.-en, ahol húsz személy betegbiztosítási kártyáját elfogadta. Emiatt az ott működő háziorvos kérelmére etikai eljárás indult, melyben az alperes jogerős határozatával a felperest pénzbüntetéssel sújtotta. Ezt a határozatot a felperes keresettel támadta. Az eljáró bíróság megállapította, hogy az alperes határozatának meghozatalakor eljárási szabályt sértett, ezért a döntést hatályon kívül helyezte. A megismételt eljárásban az alperes azonos szám alatt az előző döntésével megegyező határozatot hozott. Az ennek a határozatnak a megtámadása folytán eljárt bíróság a határozatot ismét hatályon kívül helyezte. Ítéletének indokolásában kimondta, hogy a felperes nem követett el etikai vétséget. Az alperes a megismételt eljárásban újból az előző döntésével megegyező határozatot hozott, melyben a betegellátás területén jelentkező jövőbeni súlyos érdeksérelem megelőzésére hivatkozott, amire vezető magatartást illetően a határozatát az általánosan megfogalmazott etikai szabályokkal támasztotta alá.
Az alperes a felperessel szemben a Magyar Orvosi Kamaráról szóló 1994. évi XXVIII. törvény (a továbbiakban: Otv.) alapján folytatott le etikai eljárást. Az Otv. 28. §-ának (4) bekezdése kimondja, hogy amennyiben e törvény eltérően nem rendelkezik, a kamarai etikai bizottság által hozott határozatra a közigazgatási határozatra vonatkozó szabályokat kell megfelelően alkalmazni.
A közigazgatási szerv eljárása során államigazgatási ügyben e törvény rendelkezéseit kell alkalmazni. Az Áe. 73. §-ának (3) bekezdése értelmében a közigazgatási szervet a bírósági ítélet rendelkezései és indokolása köti, annak tartalmát a megismételt eljárás és a határozathozatal során köteles figyelembe venni. E kötelezettségének nem tett eleget az alperes, amikor a megyei bíróság korábbi ítéletének megállapítása ellenére ismételten meghozta a felperest elmarasztaló határozatát. A közigazgatási határozatok törvényességének bíróság általi ellenőrzése a jogállam egyik alapvető ismérve és alkotmányos biztosítéka. A közigazgatási ügyekben eljáró szervek törvényes kötelessége a bíróság közigazgatási ügyben hozott határozatának maradéktalan végrehajtása. Ha a bíróság jogerős ítéletében megállapítja, hogy az eljárás alá vont orvos etikai vétséget nem követett el, ezt iránymutatásként az alperesnek a megismételt eljárása során figyelembe kell vennie. A közigazgatási határozat megváltoztatási jogkör hiánya nem jelenti azt, hogy a bíróság az ügy érdemében nem foglalhat egyértelműen állást, hanem az ügyet lezáró határozatot - a bíróság iránymutatásának megfelelően - a közigazgatási szervnek kell meghoznia. Jelen per tárgya pontosan az etikai vétség elbírálása volt, így az alperes jogi álláspontjának elfogadása érdemben meghiúsítaná a határozat bírósági felülvizsgálatát. Ez pedig nemcsak az Otv., Áe. és Pp. rendelkezéseit sértené, hanem az Alkotmányba ütköző jogalkalmazást jelentene. (Legf. Bír. Kfv. III. 37.307/2004., KGD 2006/1. 18.)

Más jogalapon álló határozat

Az eljárásra kötelezésnek egy új esetéről rendelkezik a Pp. 339. § (3) bekezdése. E rendelkezés tartalma szerint a bíróság a közigazgatási határozatot hatályon kívül helyezi és a közigazgatási szervet új eljárásra kötelezi, ha "más jogalapon álló határozat meghozatalát látja indokoltnak". A szöveg nyelvtani értelmezése szerint ez ugyanazt fejezi ki, mint az (1) bekezdésben írt főszabály, csupán - látszólag - a "szükség esetén" kitételt értelmezi. A rendelkezés szerkezeti elhelyezéséből viszont - bár nem egyértelműen - arra lehet következtetni, hogy ez a szabály a bíróság megváltoztató jogkörének korlátozását szándékozik kimondani. Nevezetesen: ha a bíróság nem találja alaposnak a közigazgatási döntés jogalapját (a hatósági döntés nem a megfelelő jogszabályra hivatkozik, vagy arra nem jól hivatkozik stb.), a bíróság a határozatot nem változtathatja meg, hanem csak új eljárásra kötelezheti a hatóságot. Ez a rendelkezés - ha értelmezésünk helytálló - ésszerűtlen. A megváltoztatási jog ilyen indokolatlan korlátozása a közigazgatási szerveket felesleges munkával terheli, s az ügyek elhúzódását eredményezi.
Ez a rendelkezés álságos is. A Legfelsőbb Bíróság Közigazgatási Kollégiuma évek óta szóvá teszi, hogy az egyfokú bírósági felülvizsgálat nem biztosít tisztességes eljárást különösen azoknak az alpereseknek, akik határozatát a bíróság - első és végső fokon - megváltoztatja, s akiknek ezáltal nincs lehetőségük a bíróság álláspontjával szemben véleményük kifejtésére. Érzésem szerint ezt a kifogást próbálja meg ez az új rendelkezés kivédeni, hiszen így a közigazgatási szerv - a hatályon kívül helyezéssel - kap egy megismételt fórumot álláspontja kifejtésére.
Akár elfogadjuk ezt a magyarázatot, akár más indokolást keresünk: ez a szabályozás nem old meg semmit. Hiszen a bíróság hatályon kívül helyező határozata meg kell hogy jelölje az új eljárás tartalmát, s attól a közigazgatási szerv nem térhet el. Nem teremt tehát részére új fórumot - lehetőséget igazának bizonyítására - ez a rendelkezés.
A rendelkezésnek egyetlen racionális értelmezése fogadható el: a bíróságnak akkor kell hatályon kívül helyezést és új eljárásra kötelezést kimondania a (3) bekezdés alapján, ha a "más jogalapon álló határozat" meghozatalához a tényállás további - nagy terjedelmű - felderítésére új bizonyítékok beszerzésére van szükség. Ez a magyarázat azonban azt jelenti, hogy a jelenlegi bírói gyakorlatot nem kell megváltoztatni.
Ezt az álláspontot látszik követni a következő eseti döntés, amelyben a Kúria - eltérő jogi álláspontjára figyelemmel - az új jogi minősítéshez nem tartotta kellően felderítettnek az ügyet, s ahhoz, hogy megalapozott döntés születhessen további tények, adatok feltárását tartotta szükségesnek.
A felperes korábbi elnöke, K. L. I. (a továbbiakban: korábbi elnök) 2009. augusztus 14-én lemondott, az egyesület iratait, pénzeszközeit az új elnöknek nem adta át, aki emiatt ügyészségi vizsgálatot kezdeményezett.
Az ügyészség megkeresésére az adóhatóság a felperesnél 2006. január 1-jétől 2009. december 31-ig terjedő időszakra valamennyi adóra és költségvetési támogatásra kiterjedő ellenőrzést végzett. A revízió eredményeként hozott első fokú határozatban a felperes terhére nyugdíjbiztosítási és egészségbiztosítási alapot megillető járulékok adónemben összesen 386 000 Ft adóhiánynak minősülő adókülönbözetet írt elő, 1 693 000 Ft adóbírságot szabott ki, 1 549 000 Ft késedelmi pótlékot számított fel, a levonni elmulasztott adóelőleg miatt 1 382 000 Ft mulasztási bírsággal sújtotta.
Az alperes a 2012. augusztus 6. napján kelt határozatban az elsőfokú határozatot helybenhagyta. A 2009. október 6-i pénztárzáró egyenleget becsléssel állapította meg, mivel a felperes teljeskörűen nem rendelkezett iratokkal, és 2009. október 6-án a könyvek szerinti készpénzállomány, illetve a valóságban fellelhető készpénzösszeg eltérést mutatott. Határozata szerint a felperes bankszámlájáról a pénzösszegeket a korábbi elnök vette fel, a bevételi és kiadási pénztárbizonylatok szerint a felperes nevében az egyes pénzügyi tranzakciókat is e személy teljesítette, és egyedül neki volt rendelkezési joga a bankszámla felett, a pénztárt is ő kezelte. A korábbi elnök a felperes pénztárából személyes célra 7 655 177 Ft-ot vont ki, amivel sajátjaként rendelkezett, ez az összeg járulékfizetési kötelezettséget keletkeztető nem önálló tevékenységből származó jövedelemnek minősül. E jövedelem után felperes nem teljesítette a személyi jövedelemadó előleg, illetve különadó levonási, bevallási, és befizetési kötelezettségét, ezért terhére az adókülönbözet előírására megalapozottan és jogszerűen került sor. Az adóbírság csökkentésére okot adó, kivételes méltánylást érdemlő körülményt a felperes javára nem észlelt. A mulasztási bírság kiszabását a jövedelemadó-előlegek levonásának elmulasztásával indokolta. Ez utóbbi kapcsán a felperes javára értékelte, hogy korábban hasonló mulasztás miatt jogerősen nem került szankcionálásra, terhére vette figyelembe, hogy a teljes összeg levonását elmulasztotta, illetve több éve változatlan formában hatályos jogszabályhelyet sértett meg.
A felperes keresetében az adóhatósági határozatok hatályon kívül helyezését, másodlagosan hatályon kívül helyezés mellett az adóhatóság új eljárásra kötelezését kérte.
Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét elutasította, jogi álláspontja a következő volt. Az alperesi határozat ténymegállapításait, az egyesület pénztárából történő pénzkivonás tényét az iratok alátámasztják, ez pénztárhiánynak minősül. Nem merül fel adat arra nézve, hogy a felperes korábbi elnökén kívül másnak is rendelkezési joga lett volna a pénz fölött, ezért helytálló és megalapozott az a megállapítás, mely szerint az összeget a korábbi elnök vette ki az egyesület pénztárából. Az adóhatóság feladata az adózással összefüggő anyagi és eljárási jogszabályok vizsgálata, amely független a büntető anyagi és eljárási jogtól. A pénztárból kivett pénzösszeg nem önálló tevékenységből származó jövedelemnek minősül az Szja tv. 24. § (1) bekezdés e) pontja értelmében, ami után az Szja tv. 46. § (1) bekezdése alapján különadó-előleg levonási, bevallási és befizetési kötelezettség is terheli a felperest, aminek elmaradása miatt jogszerűen került sor a jogkövetkezmények alkalmazására. Az alperes határozata a keresettel támadott körben nem jogszabálysértő, megfelel a jogvita eldöntésére irányadó jogszabályi rendelkezéseknek.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, kérte hatályon kívül helyezését, kereseti kérelme szerinti döntés meghozatalát, vagy az elsőfokú bíróság utasítását új eljárásra, új határozat hozatalára. Érvelése szerint az érdemi döntés nem felel meg az Szja. tv. 24. § (1) bekezdés e) pontjának, 25. § (1) bekezdésének és az Art. 170. § (1) bekezdésének. Fenntartotta keresetben is kifejtett jogi álláspontját, mely szerint a pénzösszeg pénztárból történő kivonása, az ezzel való rendelkezés, sikkasztás bűntettét valósítja meg. Emiatt és azért sem tekinthető nem önálló jövedelemnek a pénztárból kivont összeg, mert e minősítés csak valamely jogszerűen végzett és jogcímmel ellátott tevékenység alapján állapítható meg. Korábbi elnökét alapszabálya értelmében díjazás vagy bér nem illette meg, nem részesült személyi jellegű kifizetésben, jogcím nélkül szerezte meg a pénztárból kivont összeget. Kifejtette, hogy jóhiszeműen járt el, mulasztás nem terheli, hiszen ő maga kezdeményezte az eljárás lefolytatását, nem volt tudomása arról, hogy korábbi elnöke az összeget jogellenesen saját céljaira használta fel.
Az alperes ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában fenntartását kérte.
A felülvizsgálati kérelem az alábbiak szerint alapos. A peres felek között nem volt vita a tekintetben, hogy az alperes jogszerűen alkalmazott becslést, és helytállóan számszerűsítette a pénztár főkönyvi karton szerinti 14 639 177 Ft összeg és a 2007-2008. évben játékosok és edző részére kifizetett 6 984 000 Ft különbözeteként a 2009. október 6-ai záró, illetve 2009. október 7-ei nyitó pénztár egyenleget 7 655 177 Ft-ban. Az alperes és a felperes álláspontja megegyezett abban is, hogy a 7 655 177 Ft-ot a felperes korábbi elnöke törvényes jogcím nélkül vonta ki az egyesület pénztárából személyes céljaira.
Az alperes érdemi döntését az Szja. tv. 24. § (1) bekezdés e) pontjára alapította, amely értelmében nem önálló tevékenységből származó jövedelemnek minősül a jogszabály által választott tisztviselő tevékenysége, ha ezt a tevékenységet nem egyéni vállalkozóként végzi. Ez a minősítés ugyanakkor azt is jelenti, hogy a korábbi elnök által kivont összeg a Tbj. 4. § k) 1. pontja értelmében járulékalapot is képező olyan jövedelem, amelynek egyéb felperesre terhes adójogi vonzata is van. Az alperes azonban - a rendelkezésre álló iratok szerint - a közigazgatási eljárás során nem tudta megállapítani, hogy pontosan mely okból vonta ki az összeget a korábbi elnök a pénztárból, és a peres eljárás során elismerte azt a felperesi előadást, mely szerint a korábbi elnök a rá vonatkozó jogszabályi rendelkezések és alapszabály értelmében nem részesült és nem is részesülhetett a felperes érdekében végzett bármely tevékenységéért ellenértékben. Nem áll továbbá rendelkezésre egyetlen olyan adat (pl. utalványozás, személyi jellegű kifizetésről való döntés stb.) sem, amely arra utalna, hogy a korábbi elnök valamilyen felperes érdekében végzett nem önálló tevékenysége ellenértékének megtérítéseként rendelkezett volna sajátjaként az összeggel. A felek egyetértettek abban is, hogy a korábbi elnök által pénztárból kivett összeg szja. adóalapot képez, ettől eltérő jogi álláspontra alapot adó bizonyítást a felperes a perben sem ajánlott fel. Arra nézve, hogy mi lehetett a pénzösszeg törvényes jogcím nélküli kivonásának konkrét oka, további bizonyítás a közigazgatási és peres eljárás során sem folytatható le, a korábbi elnök elhalálozása miatt. A büntetőjognak és a büntetőeljárásnak tehát emiatt és azért sincs ügydöntő jelentősége, mert e perben a felek közötti jogvita pénzügyi jogviszonyból ered, ezért elbírálására a Pp. 4. §-a szerint is a pénzügyi jogi, adójogi jogszabályi rendelkezések az irányadók.
A pénzügyi jogi jogszabályi rendelkezések [Art. 1. § (7) bek., Szja. tv. 28. § (1) bek.] szerint pedig egyéb jövedelemnek minősül minden olyan bevétel, amelynek adókötelezettségére e törvény eltérő rendelkezést nem tartalmaz, azzal, hogy - a költségelszámolásra vonatkozó rendelkezéseket is figyelembe véve - a bevételnek nem része a megszerzése érdekében a magánszemély által viselt szabályszerűen igazolt kiadás. Utal e körben a Kúria arra is, hogy az alperes más ügyekben megismert joggyakorlata (pl. Kfv. V. 35 801/2011. és, Kfv. V. 35 262/2013. ügyek stb.) is az, hogy az Szja tv. 28. § (1) bekezdése alá tartozó jövedelemnek minősíti a járulékalap fogalmába nem tartozó, becslési eljárás során feltárt pénztárhiánnyal kapcsolatos jövedelmeket.
A Pp. 339. § (3) bekezdése értelmében a bíróság a közigazgatási határozatot hatályon kívül helyezi, és a határozatot hozó szervet új eljárásra kötelezi, ha más jogalapon álló határozat meghozatalát látja indokoltnak.
Az előzőekben részletezettekre figyelemmel a Kúria - a Pp. 275. §-a alapján eljárva - a felülvizsgálati kérelem által vitatott körben a rendelkezésére álló iratok alapján azt állapította meg, hogy fennállnak a Pp. 339. § (3) bekezdésében foglaltak alkalmazásának törvényi feltételei, ezért a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján ítéletének rendelkező részében foglaltak szerint határozott. Utal egyben arra, hogy az eltérő jogi minősítés miatt érdemben nem tudta megvizsgálni a felperes felülvizsgálati kérelmében a jogkövetkezmények alkalmazásával kapcsolatban - a kereseti kérelemmel egyezően - előadottakat.
Az új eljárást az alperesnek a Kúria ítéletében kifejtett jogi álláspontra figyelemmel kell lefolytatnia, tehát annak alapján kell meghatároznia a felperes adófizetési kötelezettségét, hogy a perben vitatott összeg egyéb jövedelemnek minősül. Értékelnie kell mindazokat az adatokat, tényeket, körülményeket, amelyek az adójogi minősítés folytán alkalmazható adójogi jogkövetkezményekre vonatkozó jogszabályok értelmében a felperes javára, illetve terhére megállapíthatók, és e körben indokolási kötelezettségét - a Pp. 339/B. §-a által szabályozottan - bíróság által felülbírálhatóan kell teljesítenie. (Kúria, Kfv. V. 35 374/2013/4., KGD 2014.139.)
A Legfelsőbb Bíróság más oldalról is megközelítette ezt a kérdést, nevezetesen azt vizsgálta, hogy a más jogalapon álló határozat és a kereseti kérelemhez kötöttség között mi a kapcsolat. Ezzel kapcsolatban arra mutat rá, hogy, ha más jogalapon álló döntést - megváltoztatás útján - maga a bíróság hozná meg, az ellen - fő szabályként - további rendes jogorvoslat már nem lenne igénybe vehető. Mivel a bíró a megváltoztató döntést csak a kereseti kérelem korlátai között hozhatná meg, így a más jogalapra alapított hatályon kívül helyezésről is csak akkor dönthet, ha ez a más jogalap a kereseti kérelem keretei között elbírálható. A más jogalap jelentheti az alkalmazott jogszabály téves megválasztását, illetőleg az alapul szolgáló jogviszony téves minősítését is.

Lényeges eljárási hiba

A Pp. 252. § (2) bekezdése szerint a bíróság hatályon kívül helyezheti az elsőfokú bíróság ítéletét, ha az elsőfokú bíróság az eljárás lényeges szabályait megsértette. A 275. § (3) és (4) bekezdése szerint, ha az eljárási hiba az ügy érdemi elbírálására lényeges hatással volt, a Kúria a felülvizsgálati eljárásban a jogerős határozatot hatályon kívül helyezi. A bírói gyakorlat eljárási hibák leírásával minősíti az eljárási szabálysértést. Így tanácsváltozás esetén a teljes iratanyag ismertetésének elmaradása az ügy érdemi elbírálására lényegesen kiható eljárási hiba.
Az elsőfokú adóhatóság 2006., 2007. és 2008. évekre költségvetési kapcsolatok átfogó ellenőrzését végezte a felperesnél. Ennek során - egyebek mellett - azt állapították meg, hogy a felperes könyvelésében készpénzmozgás nélküli tételek feltüntetésére került sor. A megállapítás következtében változott az adózás előtti eredmény összege.
A revíziónak a pénzkészletre, illetve egyéb adójogi tényállásokra vonatkozó megállapításaira tekintettel az elsőfokú adóhatóság társasági adó, társas vállalkozások különadója, áfa, szja, ehó, kulturális járulék és innovációs járulék adónemekben összesen 518 244 000 Ft adókülönbözetet állapított meg, az adóhiánynak minősülő 341 301 000 Ft adóhiány után adóbírságot szabott ki és késedelmi pótlékot számított fel, továbbá korrigálta a felperes adózás előtti eredményét, és a pénzkezelési szabályzat rendelkezéseinek megsértése miatt 500 000 Ft mulasztási bírságot is kiszabott. Az alperes a határozatával az elsőfokú döntést áfa adónemben a 2006. január, március és július hónapok elévülése miatt megváltoztatta. Ennek következtében az összes adókülönbözet 492 753 000 Ft-ra, az adóhiány 315 810 000 Ft-ra csökkent, változott az adóbírság és a késedelmi pótlék összege is.
A felperes kizárólag a pénzkészleteket érintő, az ellenőrzési jegyzőkönyv 4. pontjában megjelölt megállapítások tekintetében támadta keresettel az alperesi határozatot.
Az elsőfokú bíróságnál 2013. május 14. napját követően tanácsváltozás következett be. Az új összetételű bíróság a 2013. október 10-én általa megtartott első tárgyaláson jegyzőkönyvezte, hogy "ismerteti a 2013. május 4. óta érkezett iratokat", és hogy a "felek az iratokkal rendelkeznek, a tartalmát ismerik, részletes iratismertetést nem kérnek."
Ezt követően az elsőfokú bíróság a felperes keresetét elutasította. Az illeték kiszabására a teljes adókülönbözet, adóbírság és késedelmi pótlék összege alapján, az illetékmaximum alkalmazásával került sor.
A felperes felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet "megváltoztatását", a keresetnek helyt adó határozat meghozatalát kérte.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérte.
A jogerős ítélet nem volt alkalmas a felülvizsgálati kérelem érdemi elbírálására.
A Kúria elsőként hivatkozott a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 144. §-ára, mely szerint, ha a folytatólagos tárgyaláson az eljáró tanács nem ugyanazokból a bírákból áll, akik a perben már korábban eljártak, az elnök ismerteti a felek által előterjesztett kérelmeket, a korábbi tárgyalásokról készült jegyzőkönyveket, valamint a bizonyítás eredményét és a per egyéb iratait; a felek az ismertetésre észrevételeket tehetnek.
Az elsőfokú eljárás során a bíró személyében változás történt. Az ezt követő folytatólagos tárgyalás jegyzőkönyve kifejezetten tartalmazta, hogy az elsőfokú bíróság nem ismertette a Pp. 144. §-ának megfelelően a per addigi teljes anyagát. Az, hogy a tárgyalási jegyzőkönyvben foglaltak szerint a felek részletes iratismertetést nem kértek, nem mentesíti a bíróságot a valamennyi perbeli irat megjelölésére, tartalmuknak lényegre törő ismertetésére vonatkozó törvényi kötelezettség alól. A jegyzőkönyvben foglaltakból egyébként nem is állapítható meg, hogy a felek nyilatkozata a teljes peres iratanyagra, vagy csupán a 2013. május 4. napja óta érkezett iratok további részletes ismertetésére vonatkozott-e. Az Pp. 144. §-ának megtartása a korábban megvalósult perbeli cselekmények - így a jogerős ítéletben értékelt, a korábbi összetételű tanács által meghallgatott tanúk vallomásai - hatályban maradásának feltétele. A tárgyalás közvetlensége elvének biztosítását célozó kötelezettség megsértése az ügy érdemi elbírálására lényegesen kiható jogszabálysértés.
Erre tekintettel a Kúria a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján a jogerős ítélet hatályon kívül helyezése mellett az elsőfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította (Kúria Kfv. I. 35.047/2014/4.; KGD 2015.119.).
Egy másik határozatában a Kúria arra mutatott rá, hogy súlyos eljárási szabálysértés az elsőfokú bíróság részéről, ha nem a keresetet bírálja el érdemben, hanem egyéb jogszabálysértés miatt helyezi hatályon kívül a keresettel támadott - a szociális alapszolgáltatás engedélyezéséről szóló - határozatot.
Az irányadó tényállás szerint a felperes az étkeztetést és a házi segítségnyújtást önkormányzati társulásban történő részvétellel biztosította. A társulási megállapodás a Magyarország helyi önkormányzatairól szóló 2011. évi CLXXXIX. törvény (a továbbiakban: Mötv.) 146. § (1) bekezdése alapján felülvizsgálatra, és a Mötv. rendelkezéseinek megfelelően 2013. június 30-i hatállyal módosításra került. A társulási megállapodást a felperes a 156/2013. (V. 29.) számú határozatával jóváhagyta. A társulás fenntartásában működő Kistérségi Szociális és Gyermekjóléti Szolgáltató Központ alapító okirata értelmében az intézmény ellátási területe mind az étkeztetés, mind a házi segítségnyújtás esetén kiterjed K. község közigazgatási területére.
A felperes étkeztetés és házi segítségnyújtás engedélyeztetése iránt kérelmet terjesztett elő a szociális és gyámhivatalnál. A szociális alapszolgáltatások engedélyezését 2013. július 1. napjától kérte.
A Megyei Kormányhivatal Szociális és Gyámhivatala mint elsőfokú hatóság a 2013. június 25. napján kelt határozatával a felperes kérelmét elutasította.
A felperes fellebbezett a határozat ellen, amelynek elbírálása során az alperes a 2013. szeptember 2. napján kelt másodfokú határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta.
A felperes keresettel támadta meg az alperes határozatát, amelyben annak felülvizsgálatát és az elsőfokú határozatra is kiterjedő hatályon kívül helyezését, továbbá az első fokon eljárt hatóság új eljárásra és új határozat meghozatalára kötelezését kérte. Arra hivatkozott, hogy az alperes eljárása során megsértette és tévesen értelmezte a Mötv. 89. §-ában foglalt rendelkezéseket, és figyelmen kívül hagyta a szociális igazgatásról és szociális ellátásokról szóló 1993. évi III. törvény (a továbbiakban: Szoctv.) 91. § (1) bekezdés a) pontjában foglaltakat. Az alperes hiányos, nem kellően feltárt tényállásra alapítva téves jogértelmezés alapján hozta meg törvénysértő és megalapozatlan határozatát. A hatóságok teljesen figyelmen kívül hagyták a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) eljárási alapelveit és a tényállás tisztázására vonatkozó kötelezettséget.
Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét alaposnak találta, ítéletével az alperes határozatát az elsőfokú határozatra is kiterjedően hatályon kívül helyezte és az elsőfokú hatóságot új eljárásra kötelezte. Ítéletének indokolásában a Szoctv. 86. § (1) bekezdés b) és c) pontjára, 91. § (1) bekezdésére, 92/K. § (1) bekezdésére, a Mötv. 87., 89. és 132. §-aira, valamint a szociális szolgáltatók és intézmények működésének engedélyeztetéséről és ellenőrzéséről szóló 321/2009. (XII. 29.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Szmr.) 2. §-ára és 3. § (2) bekezdésére hivatkozott.
Kifejtette, hogy a perben nem volt vitás, hogy a felperesi önkormányzat képviselő-testületének 113/2013. (IV. 30.) számú határozatával, illetve a Kistérség Többcélú Társulásának 26/2013. (VI. 19.) TTB számú határozatával szemben a Mötv.-ben biztosított jogosítványaival a kormányhivatal törvényességi felügyeleti osztálya nem élt. Az elsőfokú bíróság a hivatkozott jogszabályi rendelkezések alapján azt állapította meg, hogy a szociális és gyámhivatal olyan kérdésben döntött, amely nem tartozott a feladat- és hatáskörébe, ezért jogsértővé minősítette a felperesi képviselő-testület, valamint a kistérségi többcélú társulás határozatát. A fővárosi és a megyei kormányhivatalokról, valamint a fővárosi és megyei kormányhivatalok kialakításával és területi integrációjával összefüggő törvénymódosításokról szóló 2010. évi CXXVI. törvény, valamint a fővárosi és megyei kormányhivatalokról szóló 288/2010. (XII. 21.) Korm. rendelet rendelkezései értelmében a megyei kormányhivatalok szakigazgatási szerveiként működő szociális és gyámhivatalok nem rendelkeznek hatáskörrel az önkormányzati társulási tanácsok határozatai jogszabálysértő voltának megállapítására, tekintettel arra, hogy ennek kapcsán a megyei kormányhivatal törvényességi felügyeleti főosztálya látja el a hatáskör telepítéséből adódó feladatait.
Az elsőfokú bíróság arra tekintettel, hogy a működési engedélyezési eljárás során az első fokon eljárt közigazgatási szerv olyan kérdésben döntött, amely nem tartozott a feladat- és hatáskörébe, és ezt a másodfokon eljárt alperes helybenhagyta, a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 339. § (1) bekezdése alapján a határozatokat hatályon kívül helyezte és az elsőfokú hatóságot új eljárásra kötelezte.
A jogerős ítélet ellen az alperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, melyben annak hatályon kívül helyezését és a jogszabályoknak megfelelő új határozat meghozatalát kérte. Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság megsértette a Pp. 339. § (1) bekezdését, mivel a közigazgatási határozatok nem voltak jogszabálysértők, így azokat nem lehetett volna hatályon kívül helyezni, továbbá az ítélet a Mötv. 89. § (1)-(2) bekezdéseibe és a Szoctv. 91. § (1) bekezdésébe is ütközik. Hangsúlyozta, hogy a határozat sem a felperes, sem a Kistérségi Többcélú Társulás Tanácsának határozatát nem említi a határozat alapjaként, ellenben rögzíti, hogy a határozat a Ket. 71. § (1) bekezdésén, 72. § (1) bekezdésén, a Mötv. 87. §-án, 89. § (1)-(2) bekezdésén, továbbá a Szoctv. 86. § (1) bekezdésén és 91. § (1) bekezdésén alapul.
Az alperes felülvizsgálati kérelmében kérte a felülvizsgálati kérelem tárgyaláson történő elbírálását.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályában való fenntartására irányult. Utalt arra, hogy az elsőfokú hatóság a felperes kérelmére a megismételt eljárás során hozott határozatában a kérelemnek helyt adott, és az engedélyes szolgáltatói nyilvántartásba bejegyzett adatait az adatmódosítás végrehajthatóvá válásának időpontjával módosította, ekként új szolgáltatásként bejegyezte a szociális étkeztetést is. Ellátási területként K. község került megjelölésre.
A felülvizsgálati kérelem alapos.
A Kúria álláspontja szerint az elsőfokú bíróság megfelelő alapossággal feltárta ugyan a tényállást, azonban abból a kereset értelmezése és a vonatkozó jogszabályi rendelkezések alkalmazása hiányában téves jogkövetkeztetést vont le.
Kiemelte a Kúria, hogy a felülvizsgálati eljárás során a Pp. 270. § (2) bekezdése és 272. § (2) bekezdése értelmében kizárólag a jogerős ítélet jogszerűsége vizsgálható, a Pp. 275. § (2) bekezdésének megfelelően a felülvizsgálati kérelemmel érintett körben.
A közigazgatási perekben is a Pp. 324. § (1) bekezdése folytán alkalmazandó Pp. 213. § (1) bekezdése értelmében az ítéletben foglalt döntésnek ki kell terjednie a perben, illetőleg a Pp. 149. §-a alapján egyesített perekben érvényesített valamennyi kereseti kérelemre.
A Pp. 215. §-án alapuló döntés nem terjedhet túl a kereseti kérelmen és az ellenkérelmen, ez a szabály a főkövetelés járulékaira (kamat, költség stb.) is kiterjed.
A perben rendelkezésre állt iratok alapján a Kúria azon álláspontra helyezkedett, hogy az elsőfokú bíróság súlyos eljárási hibát vétett, amikor nem a felperesi keresetet bírálta el. Ítéletének indokolásában hivatkozta ugyan az ügy elbírálására irányadó rendelkezéseket a Mötv.-ből és a Szoctv.-ből, azonban azok alkalmazásának mellőzésével, a keresettel támadott határozatok jogszabályokkal történő összevetésének hiányában hozta meg döntését. A felülvizsgált határozatokat hatályon kívül helyező ítéletét arra alapította, hogy az eljárt hatóságok feladat- és hatáskör hiányában hozták meg döntésüket, ezért helyezte hatályon kívül azokat, és kötelezte - ellentmondásosan - ugyancsak az első fokon eljárt szervet az új eljárás lefolytatására. A jogerős ítélet indokolása azon alapult, hogy a felülvizsgált határozatok jogsértővé minősítették a felperesi képviselő-testület, valamint a kistérségi többcélú társulás tanácsának határozatát, erre azonban nem rendelkezett hatáskörrel.
A Kúria a felülvizsgálati eljárásban megállapította, hogy az alperesi határozatokban szó sincs sem a felperes képviselő-testületének, sem a kistérségi többcélú társulás tanácsa határozatának jogsértővé minősítéséről. A határozatok sem a tényállást tekintve, sem jogilag nem ezen alapulnak. Az elsőfokú bíróság ezzel kapcsolatos érvelése teljes mértékben iratellenes. A rendelkezésre álló iratokból tényként megállapítható volt, hogy a felperes a társulási megállapodást a 156/2013. (V. 29.) számú határozatával jóváhagyta. Ez a határozata későbbi, mint a fellebbezésében és a keresetlevelében is hivatkozott 113/2013. (IV. 30.) számú határozat, melyben az önkormányzat arról döntött, hogy a felperes az étkeztetést, a házi segítségnyújtást, valamint a belső ellenőrzési feladatokat önállóan kívánja biztosítani. A 113/2013. (IV. 30.) számú határozat egy szándéknyilatkozat, és nem tartalmaz kifejezett döntést a társulásban ellátandó egyes feladatokból történő kiválásra. A 113/2013. (IV. 30.) számú határozatra sem az elsőfokú, sem a másodfokú határozatban nincs utalás. Iratellenes tehát az elsőfokú bíróság részéről az a megállapítás is, mely szerint az első és másodfokú hatóság ezen képviselő-testületi határozatot jogellenesnek minősítette.
A bíróságnak a felperes keresetét érdemben kellett volna elbírálnia. Hangsúlyozottan hivatkozott a Kúria Pp. 339/A. §-ában foglaltakra, mivel az elsőfokú bíróság minden ténybeli és jogi alapot nélkülözően állapította meg azt, hogy az alperes feladat- és hatáskörét túllépve járt el, abba nem tartozó kérdésben döntött, és minden alapot nélkülöz azon megállapítás is, hogy a közigazgatási határozatok jogszabálysértővé minősítettek önkormányzati, illetve kistérségi többcélú társulási tanácsi határozatokat. Ilyen kitétele a felülvizsgált közigazgatási határozatoknak nem volt. A Kúria álláspontja szerint az elsőfokú bíróság által az ítélet alapjául felhozott feladat- és hatáskörelvonás a közigazgatási szervek részéről nem történt meg, a felperes keresetében sem hivatkozott ilyenre, a felperesi kereset egészen más jogszabályi alapokon állt. Az elsőfokú bíróságnak ezekben a kérdésekben kellett volna állást foglalnia.
A fent leírtakra tekintettel a Kúria megállapította, hogy az elsőfokú bíróság súlyos eljárási szabálysértés folytán a felperesi keresetet érdemben nem bírálta el, ezért a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot új eljárásra és új határozat meghozatalára utasította.
A megismételt eljárás során az elsőfokú bíróságnak a fentebb kifejtetteknek megfelelően kell eljárnia, és a felperes keresetét kell érdemben elbírálnia (Kúria Kfv. III. 37.669/2014/7.; KGD 2015.72.).
A fair bírósági eljáráshoz való alapjogot is sérti, és egyúttal az ügy érdemére kiható eljárási szabálysértést eredményez az, ha a bíróság a tárgyaláson kívül meghozott ítéletével együtt kézbesíti a felperes részére az alperes - keresettel összefüggésben benyújtott - érdemi ellenkérelmét
A másodfokú hatóságként eljárt B. XI. Önkormányzata Képviselő-testülete helybenhagyta a polgármester mint elsőfokú hatóság határozatát, amelyben a felperest 197 360 Ft közterület-használati díj megfizetésére kötelezte a 2012. február 29. és 2012. április 11. közötti jogosulatlan közterület-használat miatt. Egyben kötelezte a jogosulatlan közterület-használat megszüntetésére. A másodfokon eljáró képviselő-testület döntését azzal indokolta, hogy a felperes engedély nélkül alakította ki és használta parkolóként az önkormányzat tulajdonát képező, 2787 helyrajzi számon nyilvántartott 150 m2 alapterületű területet, amely közterületi funkciót töltött be.
A felperes keresete folytán eljárt Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság (a továbbiakban: Bíróság) a felperes keresetét elutasította. Indokolása értelmében a megtartott helyszíni szemlén felvett jegyzőkönyv, az elkészített fotófelvételek egyértelműen bizonyítják az alperesi határozatban megállapított tényállást, a térinformatikai program segítségével kiszámolt alapterület pedig alkalmas volt a területhasználati díj mértékének jogszerű megállapítására.
A felperes felülvizsgálati kérelemmel fordult a Kúriához, amelyben a Bíróság és az alperes határozatának megváltoztatását és a közterület-használati díjfizetési kötelezettség megállapításának visszavonását kérte. Az érdemi jogsértések megjelölése mellett felülvizsgálati kérelmét azzal indokolta, hogy a Bíróság eljárásával megsértette a Pp. 3. § (6) bekezdésében és a 8. § (1) bekezdésben rögzített eljárási jogait, mivel a tárgyaláson kívüli eljárásban csupán az ítélettel együtt kézbesítette a számára az alperes keresetre előterjesztett érdemi ellenkérelmét. Ezért az abban foglaltakra nem tudott érdemben nyilatkozni.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében a bíróság ítéletének hatályában fenntartását kérte.
A Kúria a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (2) bekezdése szerint a felülvizsgálati kérelem keretei között, a 274. § (1) bekezdése alapján tárgyaláson kívül bírálta el.
A felülvizsgálati kérelem megalapozott.
A Kúria elsőként az eljárási jogsértést vizsgálta meg. A Pp. 3. § (6) bekezdése értelmében "[a] bíróság köteles gondoskodni arról, hogy a felek minden, az eljárás során előterjesztett kérelmet, jognyilatkozatot, valamint a bírósághoz benyújtott okiratot megismerhessenek és azokra - törvényben előírt időn belül - nyilatkozhassanak". A 8. § (1) bekezdése szerint "[a] bíróság köteles biztosítani, hogy a felek és a per többi résztvevője jogaikat rendeltetésszerűen gyakorolják és perbeli kötelességeiknek eleget tegyenek".
Az eljárási szabályok azt a formalizált rendet adják, amelyek keretei között, az egyes eljárási jogok gyakorlása révén a peres fél hozzájuthat perbe vitt anyagi jogainak érvényre juttatásához, az anyagi "igazsághoz". Az önállóan alapjognak nem minősülő eljárási jogok gyakorolhatósága összességében adja a fair bírósági eljárás minőségét. Az egyes eljárási jogok érvényesíthetősége ezért a fair eljáráshoz való alapjog részeként értelmezhető.
Jogsértésre - egyben a fair eljáráshoz való jog sérelmére - vezet a Pp. kontradiktórius eljárásra szabott rendjében az, amennyiben a bíró ítéleti döntése a peres fél eljárási jogainak korlátozásával születik meg.
A perbeli esetben a felperes arra hivatkozott, hogy a Bíróság az ítélettel együtt kézbesítette a részére az alperes keresettel összefüggésben benyújtott érdemi ellenkérelmét. A felperes hivatkozását az ítélet kézbesítését tanúsító tértivevény visszaigazolta.
Az alperes érdemi ellenkérelmének felperes részére történő kézbesítésének egyebekben további jelentősége is lehet. A Pp. 338. § (8) bekezdése értelmében az érdemi ellenkérelemben foglaltak alapján a felperes - az alperes ellenkérelmének kézhezvételétől számított nyolc napon belül - tárgyalás tartását kérheti a Bíróságtól, s így az írásbeliségre alapított eljárásban érvényt kell szerezni a közvetlenség elvének is.
Mivel a Bíróság nem kézbesítette a felperes részére az alperes érdemi ellenkérelmét az ítélet meghozatalát megelőzően, így sérültek a felperes Pp. 3. § (6) bekezdése, valamint a 8. § (1) bekezdése szerinti eljárási jogai. Az eljárási jogsértés az ügy érdemére is kiható volt, ezért a Kúria a Pp. 275. § (4) bekezdése értelmében a Bíróság az ítéletét hatályon kívül helyezte és az ügyben eljárt Bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította. A megismételt eljárásban a Bíróságnak a Pp. ismertetett szabályainak megfelelően lefolytatott eljárásban kell új határozatát meghoznia.
A Kúria a felek felülvizsgálati eljárásban felmerült költségét a Pp. 275. § (5) bekezdése alapján megállapította, annak viseléséről azonban a Bíróságnak az új eljárás során meghozott határozatában kell határoznia (Kúria Kfv. IV. 37.235/2013/9.; KGD 2015.215.).

A jogszabálysértésekre történő általános hivatkozást a Kúria döntésének alapjául nem fogadja el.

A felülvizsgálati kérelemnek az a része, amelyik jogszabálysértés megjelölése nélkül vitatja a jogerős ítélet jogszerűségét, nem felel meg a Pp. 275. § (2) bekezdésének.

[19] Az ítélet tartalmazza a határozatokban és a keresetben foglaltak összevetését, és annak jogszerű meghatározását, hogy az elsőfokú bíróság (alperessel egyezően) helyesen a munkavégzés idejének, elszámolásának, kifizetésének, a jogviszony megszűnésének minősített jelentőséget, amely megfelel a Sztv. összemérés elvének [15. § (7) bekezdés: "A bevételeknek és a költségeknek ahhoz az időszakhoz kell kapcsolódniuk, amikor azok gazdaságilag felmerültek"], és az Mt.-nek a munkaviszony megszüntetésére vonatkozó előírásainak [97. § (2) bekezdés: "A munkaviszony megszüntetésekor (megszűnésekor) a munkavállaló részére ki kell fizetni a munkabérét, egyéb járandóságait, valamint ki kell adni a munkaviszonyra vonatkozó szabályban és egyéb jogszabályokban előírt igazolásokat"].
[20] A felperes egyebekben ezen ítéletrészhez kapcsolódóan vitatta meg az ítélet indokolásának részletességét és a döntés teljeskörűségét, azonban kifogása jogszabályi alapját nem jelölte meg, aminek hiányában a Kúria az érdemi felülvizsgálatot nem végezhette el (nem volt mit mivel összevetnie) (Kúria, Kfv.V.35.033/2015., BH 2016.159.).

A döntés megsemmisítése

Ket. 121. §

A törvény kiveszi a kötelező megsemmisítési okok közül azt, ha a hatóság a közigazgatási ügyekben eljáró bíróság határozatának rendelkező részével és indokolásával ellentétes vagy annak nem megfelelő döntést hoz. Az ilyen tartalmú döntés természetesen ellentétes a Ket.-tel, tehát jogszabálysértő, az ellene irányuló fellebbezést elbíráló hatóság vagy a felügyeleti szerv azonban a törvény koncepciója értelmében a jogszabálysértő döntést a jövőben nem csak megsemmisítheti, hanem meg is változtathatja. Mivel eleve egy bírósági szakaszt követő megismételt eljárásban fordulhat elő a bírói döntéssel ellentétes döntéshozatal, fontos szempont, hogy a reformatórius jogkör biztosítása révén az eljárás hamarabb lezárható jogerősen.
Mivel a semmisség nem önálló döntés-felülvizsgálati eljárás, hanem a különös súlyú jogszabálysértések esetei, így a Ket. nem rendelkezhet a semmisség megállapítása esetén követendő eljárásról, hiszen a semmisséget eleve csak valamilyen jogorvoslati vagy döntés-felülvizsgálati eljárásban lehet megállapítani. A törvény ezért hatályon kívül helyezi azt a rendelkezést, amelynek értelmében a hatóság döntését megsemmisítő hatósági határozattal szemben jogorvoslatnak van helye.
A Ket. 121. §-a rendelkezik azokról az esetekről, amikor a hatóság határozatát a döntés jogerőre emelkedésétől számított három éven belül a jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jogokra tekintet nélkül a jogorvoslati eljárásban meg kell semmisíteni. E szabályok között található az a rendelkezés, amelyik a bűncselekmény által befolyásolt hatósági döntés esetén teszi lehetővé a döntés megsemmisítését. A szabály nem rendelkezik azonban azokról az esetekről, amikor bűncselekmény elkövetéséhez nem kapcsolódik jogerős ítélet. Ilyen eset lehet, ha büntethetőséget kizáró ok áll fenn, például az elkövető meghal. Ebben az esetben is elkövették a bűncselekményt, de a felelősségre vonás az elkövetői oldalon felmerült okból az elkövető személyére tekintettel elmarad. A hatósági döntést ezekben az esetekben is semmisnek kell tekinteni, ellenkező esetben a semmisségi feltételek nem szabályozottak teljes körűen.
A bírósági felülvizsgálat során a bíróság nem csupán hatályon kívül helyezi, vagy megváltoztatja a jogszabálysértő döntést, hanem meg is semmisítheti, ha a határozat ellentétes a Ket. 121. § (1) vagy (2) bekezdésében foglalt rendelkezéssel.
A rendelkezés fő eleme - a joghatás meghatározása tekintetében - az, hogy semmisségi ok megállapítása esetén a döntést meg kell semmisíteni. A jogorvoslatokról szóló fejezetben szabályozott valamennyi eljárásban meg kell semmisíteni a határozatot, tehát a fellebbezési, az újrafelvételi eljárásban, valamint a bírósági felülvizsgálati eljárásban is. A bírósági felülvizsgálati eljárásban tehát - mivel ez is e fejezetben szabályozott jogorvoslati eljárás - a bíróságnak nem a döntés hatályon kívül helyezéséről, hanem megsemmisítéséről kell rendelkezni. A törvény nyitva hagyja azt a kérdést, hogy a megsemmisítő határozatban lehet-e iránymutatást adni a megsemmisített döntést hozó hatóságnak a kialakult helyzet rendezésére [Ket. 115. § (5) bek.]. Indokolt lenne ilyen tartalommal kialakítani a bírói gyakorlatot.
A bírósági gyakorlat a fentiek ellenére azt a megoldást preferálja, hogy nem a határozat megsemmisítéséről, hanem hatályon kívül helyezéséről dönt. Ez történt abban az ügyben is, amelyben figyelmen kívül maradt, hogy a természetvédelmi oltalom alatt álló területek tekintetében a természetvédelmi kezelésért felelős szerv rendelkezik hatáskörrel (K.45.)
[1] A Barcsi Körzeti Földhivatal a felperes vonatkozásában 2003. december 17. napján zárómérleget készített, mely 6. pontjában szövetkezeti földhasználatban lévő természetvédelmi oltalom alatt álló területek tekintetében 104 db területet rögzített, 5582,95 AK értékben.
[2] 2004. január 7. napján a Földművelésügyi és Minisztérium Földművelésügyi Hivatal határozatot hozott a földkiadási eljárás lezárása tárgyában. A határozat szerint a felperes gazdálkodási területére vonatkozóan a részarány-földtulajdonú földek kiadására vonatkozó eljárást lezárta. Határozatának indokolásában rögzítette, hogy a - Barcsi Körzeti Földhivatal által 2003. december 30. napján megküldött - záró aranykorona-mérlegből megállapította, hogy a felperes gazdálkodási területi részarány-földtulajdonra jogosult személy, illetve szövetkezet használatában álló termőföld nincs; a földkiadási eljárás befejeződött.
[3] A Somogy Megyei Kormányhivatal Földművelési Igazgatósága a 2011. február 28. napján kelt határozataiban a felperes használatában álló - a felsorolt határozatokban írt - külterületi ingatlanokat az állam tulajdonába adta.
[4] Az elsőfokú határozatok indokolásukban utaltak arra, hogy a felperes gazdálkodási területén a földkiadási eljárás lezárása megtörtént, a záró aranykorona-mérleg szerint kiadatlan részarány-földtulajdonnal rendelkező személy nincs, akivel szemben földkiadási eljárást lehetne lefolytatni. Hivatkozott a közigazgatási hatóság a szövetkezetekről szóló 1992. évi I. törvény hatálybalépéséről, és az átmeneti szabályokról szóló 1992. évi II. törvény (a továbbiakban: Ámt.) 25/A. § (1) bekezdésében foglaltakra, miszerint a földkiadási eljárás lezárását követően maradt szövetkezeti földhasználati jog alatt nyilvántartott földrészletet (maradványterületet) az állam tulajdonába kell adni.
[5] A felperes fellebbezései folytán eljárt Mezőgazdasági Szakigazgatási Hivatal a 2011. június 21. napján kelt határozatával az elsőfokú közigazgatási hatóság fenti számú határozatait helybenhagyta.
[6] A felperes a másodfokú közigazgatási hatóság határozatával szemben, annak bírósági felülvizsgálata iránt 2011. szeptember 29. napján keresetet terjesztett elő a Somogy Megyei Bíróságon. A keresetet a bíróság alaposnak tartotta. [...]
[15] A bíróságnak abból kellett kiindulni, hogy az elsőfokú közigazgatási határozatokban rögzített, a felperes használatában álló földterületek természetvédelmi oltalom alatt álló földterületek, figyelemmel a Barcsi Földhivatal 2003. december 17. napján készült záró aranykorona-mérlegben foglaltakra, illetve a Duna-Dráva Nemzeti Park létesítéséről szóló 7/1996. (IV. 17.) KTM rendelet (a továbbiakban: KTM rendelet) 1. §-ában foglaltakra. Az alperes a közigazgatási per során nem vitatta, hogy a tárgyi közigazgatási eljárással érintett földterületek természetvédelmi oltalom alatt álló területek. E területek természetvédelmi jellegét rögzítette a másodfokú közigazgatási hatóság a 2011. szeptember 21. napján kelt "nyilatkozat és kereseti ellenkérelem" megnevezésű beadványa második oldalán.
[16] A KTM rendelet 3. § (1) bekezdése értelmében a Nemzeti Park természetvédelmi kezelését a Dél-dunántúli Természetvédelmi Igazgatóságból az e rendelettel létrehozott Duna-Dráva Nemzeti Park Igazgatóság látja el.
[17] Az Ámt. a termőföldekre vonatkozó speciális szabályok között, a 15. §-ában rendelkezik a földalapok képzéséről.
[18] Az Ámt. 15. § (1) bekezdésének i) pontja értelmében a 13. § (2) bekezdésének a), b) és d) pontjában meghatározott földeket a 14. §-ban meghatározottakon túlmenően úgy kell kijelölni, hogy a - lakott tanyákhoz tartozó termőföldek kivételével, melyek kijelöléséhez a természetvédelmi hatóság hozzájárulása szükséges - nemzeti park, nemzetközi egyezmény hatálya alá tartozó és a fokozottan védett terület, továbbá - szántó, gyümölcsös, kert, szőlő művelési ágba tartozó termőföldek kivételével, amelynek kijelöléséhez a természetvédelmi hatóság hozzájárulása szükséges - egyéb védett természeti terület ne kerüljön bele.
[23] Az 1995. évi XCIII. törvény (a továbbiakban: Védtv.) 4. § (1) bekezdése alapján a törvény hatálya alá tartozó és törvény alapján már magántulajdonba került földterületeket - a (2)-(3) bekezdésben foglalt kivétellel - 2010. december 31-ig az állam javára - az irányadó jogszabályok szerint - ki kell sajátítani és a védett természeti területek természetvédelmi kezeléséért felelős szerv (a továbbiakban: igazgatóság) vagyonkezelésébe kell adni. A kisajátítást az igazgatóság köteles kezdeményezni, illetőleg kérni.
[24] Az idézett jogszabályhelyek alapján a védett természeti területeket a természetvédelmi kezelésért felelős szerv vagyonkezelésébe kell adni. A jelen perben érintett területek természetvédelmi kezeléséért a Duna-Dráva Nemzeti Park Igazgatósága felelős.
[41] A fentiek alapján a bíróság megállapította, hogy az alperesi jogelőd határozat hozatala során nem vette figyelembe, hogy a felperes földhasználati joga olyan területek tekintetében áll fenn, amely természetvédelmi jelleggel bír. A természetvédelmi oltalom alatt álló területekre irányadó speciális jogszabályok az alperesi jogelőd határozat jogalapjaként megjelölt Ámt. 25/A. §-tól eltérően a Védtv. 1. § (1) bekezdés b) pontja és - az 5. § utalásával - 4. §-a alkalmazandó, míg a Fkbt. 12/C. § (5) bekezdése az Ámt. 25. §-ában foglalt rendelkezések alkalmazását írja elő.
[42] Tekintettel arra, hogy a speciális jogszabályok alkalmazhatóságát, illetőleg a speciális jogszabályok által írt hatásköri szabályokat nem vizsgálta - annak ellenére sem, hogy a felperes már az elsőfokú közigazgatási határozat ellen előterjesztett fellebbezéseiben hivatkozott a Védtv. rendelkezéseire -, ezáltal a felperes által támadott közigazgatási határozat megalapozatlan, az nem felel meg a jelen határozatban idézett anyagi jogszabályoknak. Ugyanakkor alapos a felperesnek a semmisségi okra történő hivatkozása is, mivel a természetvédelmi oltalom alatt álló területek tekintetében a természetvédelmi kezelésért felelős szerv rendelkezik hatáskörrel.
[43] Mindezek alapján a bíróság az alperes határozatát a Pp. 339. § (1) bekezdése szerint az elsőfokú határozatokra is kiterjedően hatályon kívül helyezte, és az alperest új eljárás lefolytatására kötelezte (Kaposvári Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság 4.K. 27.465/2013., EBH 2014.45.).
Nem semmisségi ok, ha a hatóság a megismételt eljárásban az alkalmazandó jogszabályt - a bíróság álláspontja szerint - tévesen állapította meg.
Az irányadó tényállás szerint az F. Alapítvány 2006. április 21-én bejelentést tett az
I. rendű felperes egyik budapesti élelmiszer-áruházában észlelt, jogellenes dohányreklámozás és cigarettapromóció miatt. A felperes - 2006. június 28-án kérelmével csatlakozva az alapítvány bejelentéséhez - kérte a jogsértő magatartás miatt hatósági eljárás lefolytatását.
Az elsőfokú hatóság jogelődje, a Budapest Főváros Közigazgatási Hivatal Fogyasztóvédelmi Felügyelősége a kérelemben foglaltak kivizsgálása érdekében 2006. június 29-én meghallgatást tartott.
Ezt követően a megismételt eljárásban az elsőfokú hatóság a 2006. október 31-én kelt határozatával - amelyet Budapest Főváros Közigazgatási Hivatala Fogyasztóvédelmi Főfelügyelősége, az alperes jogelődje a 2006. december 27-én kelt határozatával helybenhagyott - az alperesi beavatkozóval szemben 100 000 Ft fogyasztóvédelmi bírság kiszabását írta elő, egyúttal megtiltotta a jogsértő magatartás további folytatását.
Az alperesi jogelőd határozatának felülvizsgálata iránt mind a jelen per felperese, mind a beavatkozó, mint II. rendű felperes keresetet terjesztett elő.
A Fővárosi Bíróság a 2008. január 29-én kelt jogerős ítéletével az alperesi jogelőd határozatát az elsőfokú határozatra is kiterjedően hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú hatóságot új eljárásra kötelezte, ezt meghaladóan a II. rendű felperesi reklámozó keresetét elutasította. A kereset elutasításának indokaként hivatkozott arra, hogy a II. rendű felperes dohányáruval kapcsolatos promóciója gazdasági reklámtevékenység. A gazdasági reklámtevékenységről szóló 1997. évi LVIII. törvény (a továbbiakban: 1997-es Grtv.) 13. § (1) bekezdésének megsértése megvalósult, az 1997-es Grtv. 13. § (4) bekezdés b) pontja szerinti kivételszabály nem alkalmazható, mert nem a dohányáru eladási helyén történt a dohánytermék népszerűsítése, a promóció keretében ajándék átadása történt és cigaretta értékesítésére sem került sor, ezért nem árubemutatás történt. Az elsőfokú bíróság ugyanakkor megállapította, hogy az alperesi jogelőd a tényállást nem derítette fel kellőképpen, mert nem tisztázta a promóció nagyságát, ezért az elsőfokú bíróság az új eljárásra előírta, hogy a tényállást a határozathozatalhoz szükséges körben fel kell deríteni, meg kell állapítani a promóció nagyságát és ennek megfelelően kell a bírság összegét meghatározni.
A jogerős ítélettel elrendelt megismételt eljárásban a Nemzeti Fogyasztóvédelmi Hatóság Közép-magyarországi Felügyelősége, mint elsőfokú hatóság a 2008. október 7-én kelt határozatával a jelen per alperesi beavatkozójával szemben 300 000 000 Ft fogyasztóvédelmi bírságot szabott ki, egyúttal megtiltotta a jogsértő magatartás további folytatását.
A beavatkozó fellebbezése folytán eljárt alperes a 2008. december 29-én kelt határozatával az elsőfokú határozatot megsemmisítette és az elsőfokú hatóságot új eljárásra kötelezte.
A megismételt eljárás 2009. január 19-én indult meg értesítéssel. Az új eljárás során az elsőfokú hatóság a 2009. július 22-én kelt határozatával a beavatkozót 300 000 000 Ft fogyasztóvédelmi bírsággal sújtotta. Megállapította, hogy 2006. március 13-a és 2006. május 6-a között a "Pall Mall Bright Hostess Promóció" keretében 682 üzletben tartottak promóciókat. A promóció során megsértésre került az 1997-es Grtv. 13. § (1) bekezdése, az 1997-es Grtv. 13. § (4) bekezdés b) pontja szerinti kivételszabály pedig nem volt alkalmazható, mert a promóciós hely nem minősült eladási helynek, ott nem volt lehetőség dohányáru vásárlására, továbbá a bemutatási tevékenység nem a termék legfontosabb tulajdonságainak ismertetésére vonatkozott, így az árubemutatás sem valósult meg. Az elsőfokú hatóság rögzítette, hogy a reklámozó felelős a jogsértő reklám közzétételéért. A bírság megállapításánál 1634 promóciót vett figyelembe.
Az 1997-es Grtv. 14. § (1) bekezdése értelmében az anyagi jogi jogsértés az 1997-es Grtv. alapján került megállapításra, míg az eljárási szabályok a 2008. szeptember 1-jén hatályba lépett, a gazdasági reklámtevékenység alapvető feltételeiről és egyes korlátairól szóló 2008. évi XLVIII. törvény (a továbbiakban: Grtv.) 26. § (1) bekezdése értelmében a fogyasztóvédelemről szóló 1997. évi CLV. törvény (a továbbiakban: Fgytv.) 2009. január 19-én hatályos szabályai alapján kerültek alkalmazásra, és az Fgytv. 47. § (1) bekezdés i) pontja és 47/C. § (1) bekezdés a) pontja alapján szabott ki az elsőfokú hatóság bírságot. Kifejtette továbbá, hogy a promócióval kapcsolatos adatgyűjtésre az adatkártya szolgál, melynek tartalmát és alkalmazását bizonyíték hiányában nem ismerhette meg, így erre vonatkozóan megállapítást nem tehetett.
Az alperesi beavatkozó fellebbezése folytán eljárt alperes a 2009. november 25-én kelt határozatával az elsőfokú határozatot megváltoztatta és a bírság összegét 100 000 000 Ft-ban határozta meg az Fgytv. 47/C. § (1) bekezdés a) pont első fordulata alapján. Kifejtette, hogy a jogerős ítélet útmutatása kötötte, így a gazdasági reklámtevékenység megvalósulása, az árubemutatás hiánya és a kivételszabály alkalmazásának kizártsága már nem volt vitatható a megismételt eljárásban. A megváltoztatott összegű bírságot a jogsértéssel arányban állónak ítélte azzal, hogy az elsőfokú hatóság tévesen értékelte a jogsértő magatartást a fogyasztók életére, egészségére veszélyesnek.
Az alperes határozatának felülvizsgálata iránt a felperes keresetet nyújtott be. Módosított keresetében csak a bírság összegét vitatta, kérte annak felemelését az Fgytv. 47/C. § (1) bekezdés a) pont második fordulata alapján.
Az elsőfokú bíróság ítéletében hivatkozott a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) 121. § (1) bekezdés f) pontjára, valamint 111. § (3) bekezdésére, és e rendelkezésekből arra a következtetésre jutott, hogy a jogerős ítélet iránymutatásának megfelelően a megismételt eljárásban a hatóságnak a promóció nagyságának tisztázásával a bírság összegéről kellett határoznia.
A jogerős ítéletben adott iránymutatásban a bíróságnak nem kellett hangsúlyoznia, hogy a megismételt eljárásban az 1997-es Grtv. szabályai alkalmazandók, mert az ítélet meghozatalakor még nem voltak hatályban a Grtv. és a módosított Fgytv. rendelkezései, ezért a megismételt eljárásra vonatkozó kötelezésnek csak az 1997-es Grtv. szabályai szerint tehetett volna eleget a hatóság. Az eljárás megindulására a felperes 2006. június 28-án előterjesztett kérelmére került sor, az eljárás a kérelemnek a hatósághoz való megérkezése napján indult meg. Ennek a ténynek az alkalmazandó jogszabályok tekintetében van jelentősége. Az eljárás megindulásakor hatályos, 1997-es Grtv. szabályait kellett alkalmazni, ezért az alperes tévesen hivatkozott arra, hogy a megismételt eljárás 2009. január 19. napján történő megindulása az irányadó az alkalmazandó jogszabály tekintetében. Mivel a hatóság az eljárása során nem a megfelelő, az eljárás megindulásakor hatályos jogszabályt alkalmazta, ezáltal a jogerős ítéletben foglalt iránymutatásnak nem tett eleget annak ellenére, hogy a tényállás körében a bizonyítást lefolytatta és a promóció nagysága körében a tényállást tisztázta.
A hatóság a bírságot nem az 1997-es Grtv. 18. § (3) bekezdése alapján, hanem - jogszabályba ütköző módon, a Ket. 111. § (3) bekezdését és 121. § (1) bekezdés b) pontját megsértve - a később hatályba lépett Grtv. alapján alkalmazandó Fgytv. módosított 47/C. § (1) bekezdés a) pontja és 47. § (1) bekezdés i) pontja alapján szabta ki.
A bíróság hangsúlyozta, hogy a Ket. 121. § (1) bekezdése értelmében a semmiségi okot hivatalból köteles vizsgálni erre irányuló kereseti kérelem hiányában is, ezért a kereseti kérelemben hivatkozott jogsértések vizsgálata nélkül, a határozatok semmissége miatt a közigazgatási határozatok hatályon kívül helyezéséről és az elsőfokú hatóság új eljárásra kötelezéséről rendelkezett. Az ítélet iránymutatása szerint az új eljárásban a hatóságnak az 1997-es Grtv. szabályai szerint kell a szankciót kiszabnia.
A jogerős ítélet ellen az alperesi beavatkozó nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, amelyben kérte a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését, valamint elsődlegesen kérte a módosított kereset elutasítását, másodlagosan pedig az elsőfokú bíróság új eljárásra utasítását. Álláspontja szerint a jogerős ítélet sérti a Ket. 121. § (1) bekezdés b) és f) pontját, 111. § (3) bekezdését, a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 215. §-át, 213. § (1) bekezdését, a Grtv. 39. § (1) bekezdését, az Fgytv. 2008. szeptember 1-jétől hatályos 47/C. § (1) bekezdés a) pontját, a fogyasztóvédelemről szóló 1997. évi CLV. törvény, valamint egyes kapcsolódó törvények módosításáról szóló 2008. évi XLII. törvény (a továbbiakban: Mód. tv.) 51. §-át, 62. § (2) bekezdését, 65. § (2) bekezdés c) pontját, az 1997-es Grtv. 18. § (3) bekezdését, továbbá a Pp. 221. § (1) bekezdését.
A felülvizsgálati kérelem az alábbiak szerint alapos.
A Kúria a jogerős ítéletet a Pp. 272. § (2) bekezdése és 275. § (2) bekezdése alapján a felülvizsgálati kérelem keretei között, az abban megjelölt jogszabálysértések körében vizsgálta felül.
Az alperesi beavatkozó helytállóan hivatkozott arra, hogy az elsőfokú bíróság a Ket. 121. § (1) bekezdés b) pontjának megsértését nyilvánvalóan alaptalanul állapította meg, e rendelkezés ugyanis a hatáskör és illetékesség hiányában hozott határozatok semmisségére vonatkozik. Az elsőfokú bíróság ítéletében nyilvánvalóan elírás történt, az elsőfokú bíróság tartalmilag a Ket. 121. § (1) bekezdés f) pontjának megsértését állapította meg. E rendelkezés kapcsán azonban az alperesi beavatkozó tévesen hivatkozott arra, hogy ez a szabály a Ket. 111. § (3) bekezdésében foglalt rendelkezésekkel ellentétes döntés esetén a döntés megsemmisítését nem írja elő. A Ket. 121. § (1) bekezdés f) pontjának 2009. október 1-jéig hatályos, és a kérelemre megindult eljárásban, de az elrendelt megismételt eljáráskor, az elsőfokú határozat meghozatalakor is hatályban volt rendelkezése értelmében az e fejezetben szabályozott eljárások során a döntést meg kell semmisíteni, ha a döntés tartalma a 111. § (2) és (3) bekezdésében foglalt rendelkezésekkel ellentétes. Az elsőfokú bíróság ezért a Ket. 111. § (3) bekezdésének megsértését a Ket. 121. § (1) bekezdés f) pontja alapján jogszerűen vizsgálhatta.
Azonban a Ket. 111. § (3) bekezdésének megsértését az elsőfokú bíróság törvénysértően állapította meg. Helytállóan hivatkozott az alperesi beavatkozó arra, hogy a korábbi jogerős ítélet iránymutatása a megismételt eljárásra a promóció nagyságának megállapítását és ennek megfelelően a bírság összegének meghatározását írta elő. Ennek következtében a jogerős ítéletnek az új eljárásra adott iránymutatása nem tartalmazott és nem tartalmazhatott az alkalmazandó jogszabályra kötelező iránymutatást, csak a vizsgálat irányát szabta meg az új eljárásra. Az alkalmazandó jogszabályt minden esetben a hatóságnak kell megállapítania a megismételt eljárásban és vizsgálnia azt, hogy történt-e olyan jogszabály-módosítás, amely a folyamatban lévő ügyekben is alkalmazandó vagy a megismételt eljárásra irányadó. Mivel az alkalmazandó jogszabályok tekintetében a Ket. 111. § (3) bekezdésében foglalt ítélethez való kötöttség nem volt megállapítható, ezért a Ket. 121. § (1) bekezdés f) pontja szerinti jogsértés, semmisségi ok nem áll fenn, ezért az elsőfokú bíróság törvénysértően járt el, amikor a fenn nem álló semmisségi okra hivatkozással az alperes határozatát az elsőfokú határozatra is kiterjedően hatályon kívül helyezte és az elsőfokú hatóságot új eljárásra kötelezte.
Semmiségi ok hiányában az elsőfokú bíróságnak a kereseti kérelem keretei között a keresetben foglalt jogszabálysértésről kellett volna érdemben állást foglalnia és erre irányuló kereseti kérelem hiányában nem vizsgálhatta, hogy az alperes az eljárása során az alkalmazott jogszabályokat helytállóan választotta-e meg. A kereseti kérelem keretei között a Pp. 213. § (1) bekezdése és 215. §-a értelmében az elsőfokú bíróságnak a módosított kereseti kérelem kapcsán abban kell állást foglalnia, hogy az alperes által alkalmazott, a 2008. szeptember 1-jei hatállyal módosított Fgytv. 47/C. § (1) bekezdés a) pontjában foglalt első fordulat vagy második fordulat alapján kell a bírság összegét meghatározni, melyre tekintettel a bírság összege helytállóan került-e meghatározásra az Fgytv. 47. § (4) bekezdésére is figyelemmel.
Mindezek alapján a Kúria a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította.
Az új eljárás során az elsőfokú bíróságnak a módosított kereseti kérelemről kell érdemben határoznia (Kúria Kfv.II.37.317/2012/5., KGD2015.96.).
A döntés megsemmisítését kizárja, ha a megsemmisítés sérti az ügyfél jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jogát, feltéve, hogy a döntés jogerőre emelkedése óta három év eltelt, illetőleg a kötelezettséget megállapító döntés jogerőre emelkedésétől (teljesítési határidőtől) számított öt év eltelt. Határidő nélkül megsemmisíthető a bűncselekménnyel összefüggésben hozott döntés, a jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jog azonban ebben az esetben is gátja a megsemmisítésnek. (Nem egyértelmű azonban a törvény, hogy ilyenkor egyáltalán nincs lehetőség a megsemmisítésre? Helye lehet olyan értelmezésnek, hogy ebben az esetben is három évig semmisíthető meg a döntés.) Nyitva hagyja a 121. § azt az esetet is, hogy ha a jogot biztosító határozattal az ügyfél nem szerez jóhiszeműen jogot és ilyet nem is gyakorol: a megsemmisítésre időhatár nélkül van lehetőség? Hogy valaki olyan jogot szerez, amit valamilyen oknál fogva nem gyakorol - ez ritka eset, de nem zárható ki. Nem lenne indokolt a határozat határidő nélküli megsemmisítését lehetővé tenni.
A semmis határozat észlelése esetén a bíróságot a kereseti kérelem nem köti.
"A Pp. 336/A. § (1) bekezdéséből következően a közigazgatási határozat semmisségének bizonyítottsága esetén a semmisnek talált közigazgatási határozatot a Ket. 121. § (1) bekezdésére is figyelemmel a bíróságnak hatályon kívül kell helyeznie erre vonatkozó konkrét kereseti kérelem hiányában is. Ebből következően a kereseti kérelemhez kötöttség ebben a körben nem érvényesül." (1/2006. KK vélemény I/14. pont)
(A vélemény hatályon kívül helyezésről szól, álláspontom szerint a semmisnek talált határozatot meg kell semmisíteni.)

Az irányadó tényállás és az alkalmazandó jogszabályok

[a Pp. 339/A. §-ához]

A közigazgatási eljárásban is irányadó, hogy az ügy elbírálásakor - pontosabban az igény keletkezésekor - hatályos jogszabály alapján kell az ügyben dönteni.
Ez a rendelkezés azonban nem volt pontos, ugyanis az elbíráláskor lehetséges, hogy már hatályon kívül helyezett, de alkalmazandó jogszabályt kell figyelembe venni. Ezt fejezi ki a Pp. 339/A. § módosított szövege.
A tényállás megállapításával kapcsolatban is a határozat meghozatalakor fennálló tények alapján kell dönteni, pontosabban: azokat a tényeket kell figyelembe venni, amelyek a jogokat és a kötelességeket megállapíthatóvá teszik. A hatóság kötelessége, hogy az elbírálásra vonatkozóan releváns tényeket teljes körűen felderítse.
A bírói gyakorlatban merült fel az a kérdés, hogy - ha a közigazgatási per során olyan új tényekre, körülményekre hivatkozik a felperes, melyek nem álltak a hatóság rendelkezésére a döntésének meghozatala során, azonban ezek a tények a döntés meghozatalakor is fennálltak - ezeket a tényeket a bíróság figyelembe veheti-e és értékelheti-e a közigazgatási perben? Kell-e a bíróságnak vizsgálnia azt, hogy a felperes által hivatkozott új tények milyen okból (például a felperes mulasztása, iratok előkerülése, mástól való beszerzése) nem álltak a hatóság rendelkezésére? A Közigazgatási Kollégium véleménye szerint: "A közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (Ket.) 6. §-ának (1) bekezdése szerint a közigazgatási hatósági eljárásban az ügyfél köteles jóhiszeműen eljárni. A Ket. 50. §-a szerint a hatóság köteles a döntéshozatalhoz szükséges tényállást tisztázni. Ha ehhez nem elegendőek a rendelkezésre álló adatok, hivatalból vagy kérelemre bizonyítási eljárást folytat le. Bizonyíték különösen: az ügyfél nyilatkozata, az irat, a tanúvallomás, a szemléről készült jegyzőkönyv, a szakértői vélemény, a hatósági ellenőrzésen készült jegyzőkönyv és a tárgyi bizonyíték.
A hatóság döntését az általa ismert, a rendelkezésére álló tényekre alapítottan hozza meg. Ha a hatóság az ügy érdemi eldöntésére kiható módon a tényállás tisztázási kötelezettségének nem tesz eleget, s ez a hiányosság a bírósági eljárásban sem orvosolható, erre irányuló kereset alapján a döntése hatályon kívül helyezésének van helye.
A bíróságnak - erre irányuló kérelem esetén - vizsgálnia és értékelnie kell azokat a tényeket, adatokat, bizonyítékokat is, amelyek a hatóság előtt nem voltak ismertek, de a döntés meghozatalakor fennálltak, és az ügy elbírálása szempontjából lényegesek, természetesen csak akkor, ha a közigazgatási hatóság a tényállás felderítése érdekében a rendelkezésre álló adatokat figyelembe vette és bizonyítást folytatott le. A bíróság az ügy érdemi elbírálásához szükséges bizonyítást a perben a Pp. 164. §-a és 336/A. §-a figyelembevételével lefolytathatja, és ennek eredményeként hozhat döntést a 339. § alkalmazásával." (1/2007. KK vélemény id="324781" ssz="24">I/4., BH 2008. évi 3. sz.)
Ennek megfelelően a határozathozatal idején fennálló tényeket igazoló új bizonyítékot a bíróság figyelembe veheti.
A Megyei Jogú Város Közgyűlésének Címzetes Főjegyzője (továbbiakban: elsőfokú hatóság) 2008. március 5-én kelt határozatában a felperesi telekszomszéd 2007. október 8-án benyújtott kérelmére engedélyezte a 35071 hrsz. alatti ingatlanon meglévő melléképület kipufogó szervizzé történő átépítését. Az ingatlan a Megyei Jogi Város Közgyűlésének Építési Szabályzatáról és Szabályozási Tervéről szóló 31/2006. (09. 30.) számú rendelete (PÉSZ) alapján a Vt-215474. számú, településközpont vegyes zónába (Vt), városi zárt építési kategóriába tartozik (2), amely nem kialakult (1), és zártsorúan beépíthető (5), megengedett legkisebb telekméret 600 m² (4), megengedett legnagyobb beépítettség max. 60% (7), megengedett építmény magasság 6,0-10,0 méter (4).
A felperes fellebbezése folytán eljárt alperesi jogelőd a 2008. november 18-án kelt határozatában az elsőfokú határozatot helybenhagyta.
A felperes keresetében az alperesi határozat hatályon kívül helyezését kérte. Állította, hogy az engedélyezési tervdokumentáció nem valós adatokat tartalmaz, ezért a beépítés mértékét és a zöldfelület nagyságát megállapítani, és az adatokat az előírásokkal egybevetni nem lehet, különösen, hogy az elsőfokú hatóság nem tartott helyszíni szemlét, így a tényállást nem tisztázta. Állította, hogy a műszaki leírás szerint felhasználásra kerülő anyagok azt valószínűsítik, hogy az épület teljesen elbontásra kerül, és az építtető új épületet létesít. Kifogásolta, hogy az alperes az elsőfokú határozatot helybenhagyta, de a másodfokú szakhatóság állásfoglalásában tett kiegészítésekre határozatának rendelkező részében nem, csak indokolásában utalt. Hiányolta a határozatból azt a kikötést is, hogy csak olyan gépjármű közelítheti meg az ingatlant, melynek bejárása biztosított.
Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét elutasította. Megállapította, hogy a tervdokumentáció részét képező helyszínrajz a tervezett építési tevékenység szempontjából releváns adatokat tartalmazta, a melléképületek feltüntetésére nem volt szükség, mivel azok vetületi értéke a beépítettség mértékébe nem beszámítható. A becsatolt módosított helyszínrajz alapján igazoltnak találta, hogy a tervezett építkezés megfelel a beépítettségre és zöldfelület mértékére vonatkozó előírásoknak.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, melyben a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését kérte. Állította, hogy a jogerős ítélet sérti a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (Ket.) 50. § (1) bekezdését, továbbá a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (Pp.) 339. §, 339/A. § és 206. §-át. Sérelmezte, hogy a peres eljárás során csatolt és a tényleges állapottól eltérő - valótlan - tényeket rögzítő helyszínrajz engedélyezési eljárásban való felhasználását igazoló új bizonyíték (2009. március 4-i helyszínrajz) ellenére az elsőfokú bíróság nem állapította meg, hogy az alperesi határozat törvénysértő, és a Pp. 339/A. § rendelkezését, valamint a Pp. 206. § (1) bekezdését sértve azt a bizonyítékok között értékelte.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A jogerős ítélet nem sérti a Pp. 206. § (1) bekezdését, a Pp. 339. §-át, valamint a Pp. 339/A. §-át, mert a közigazgatási határozat törvényességét érintő releváns tényeket az elsőfokú bíróság feltárta, és a rendelkezésre álló tények és adatok helyes értékelése folytán megalapozottan és jogszerűen minősítette törvényesnek az alperes határozatát az alábbiak szerint.
Az kétségtelen tény, hogy az engedélyezési tervdokumentációhoz csatolt helyszínrajz a szomszédos ingatlan melléképületeit és egyik - építéssel nem érintett - épületének pontos adatait nem megfelelően tartalmazta, azonban az alperes az elsőfokú peres eljárás során - 2009. március 16-án előterjesztett előkészítő iratához mellékelve - csatolta az építtető tervezője által 2009. március 4-én készített helyszínrajzot, amely a periratok között elfekvő fényképfelvételekkel összevetve és a felperes 5. sorszám alatti nyilatkozata szerint is az engedélykérelem előterjesztésekor meglévő és tényleges, valós állapotokat tükrözi. Ez a helyszínrajz a beépítettség és a zöldfelület nagysága tekintetében számításokat is tartalmaz, amely az előírásoknak való megfelelőséget - beépítettség 34,21% (engedélyezett: max. 60%), zöldfelület nagysága 25,51% (elvárt: 25%) - bizonyítja.
Az alperes által csatolt, módosított helyszínrajz perbeli jelentőségét az elsőfokú bíróság helytállóan állapította meg, mert ez a bizonyíték ugyan alátámasztja a felperes azon kereseti állítását, hogy a tényfeltárást az engedélyezési eljárásban a hatóság részben elmulasztotta, azonban ez az új bizonyíték a hatósági mulasztásnak az ügy érdemi elbírálásra kiható jellegét nem igazolta, mert a tervezett építkezés, átalakítás építési előírásoknak való megfelelősége az új adatok alapján is bizonyított, így ezen az alapon nem volt indok az átalakítást engedélyező alperesi határozat hatályon kívül helyezésére.
Az új helyszínrajznak a bizonyítékok közötti figyelembevétele azért nem sértette a Pp. 339/A. §-át, mert az a határozathozatalkor fennálló tényeket (meglévő épületek elhelyezkedését és méreteit) tartalmazta, így az elsőfokú bíróság azt a határozat törvényességének vizsgálata során értékelési körbe vonhatta. (Legf. Bír. Kfv. II. 37.490/2009., KGD 2011/111.)

Az alkalmazandó jogszabály

A jogszabály hatására bizonyos jogi tények jogokká rendeződnek, illetőleg kötelezettségek keletkeznek, továbbá a jogszabály jogokat, kötelezettségeket megszüntet.
Ez a hatás mindaddig fennáll, amíg a rendelkezés hatályban van. A rendelkezés hatályon kívül helyezése a már létező igényeket (kötelezettségeket) nem érinti, kivéve, ha a jogszabályt a létező jogviszonyokra is - visszamenőleges hatállyal - alkalmazni kell.
A jogi norma keletkezésétől kezdve lehet érvényes, kivéve, ha a törvényalkotó a norma visszamenőleges alkalmazását rendeli el. Ez azonban csak kivételes lehet, a jogalkotásban általánosan a visszamenőleges alkalmazás tilalma érvényesül. A jogtudomány évszázados tétele, hogy a tényállásokra azt a jogi normát kell alkalmazni, ami akkor hatályos volt, ezen a norma megváltoztatása (hatályon kívül helyezése) nem változtak.
A bírói gyakorlat szigorúan értelmezi azt a rendelkezést, hogy a meghozatalakor hatályos jogszabályok alapján kell döntést hoznia. Így, ha a közigazgatási határozat meghozatalát követően úgy változik meg a jogszabály, hogy az az ügyfél igazságát erősíti, a bíróság a hatóság döntését - az új szabályozás ellenére - jogszerűnek minősíti.
A felperes, mint cselekvőképességet korlátozó gondnokság alá helyezett személy a beavatkozó intézmény ellátottja, az Ápoló-Gondozó Otthonból (a továbbiakban: Otthon) való végleges távozására belátható időn belül nem kerül sor. A felperes jelenlegi gondnoka hivatásos gondnok.
A felperes 2010. március 3. napján azzal az írásbeli kérelemmel fordult személyesen a beavatkozói Otthon igazgatójához, hogy az intézmény szállásépületében kétágyas szobák kialakítását engedélyezze. Az Otthon igazgatója a kérelemre rávezette "az alkotmányos jogokra való tekintettel és az esélyegyenlőség szem előtt tartása mellett nevezett ellátott egyéni igényeinek megvalósításához hozzájárulok".
2010. március 3-án a beavatkozói Otthon és a felperes kötött egy megállapodást, amely szerint az ellátott/törvényes képviselő vállalta az intézmény szállásépületében átalakításra kerülő kétágyas szobák kialakítási költségeihez való hozzájárulást "az átlagot lényegesen meghaladó minőségű elhelyezési körülmények biztosítása fejében".
A felperes - akinek a nevében a gondnok írt alá - és a vállalkozó 2010. február 15-én vállalkozási szerződést kötött, amely szerint a szoba 150 800 forint + általános forgalmi adó összegért kerül kialakításra. A vállalkozó az átalakítást elvégezte, a négyágyas szobát kettéválasztotta egy fallal és behelyezett egy ajtót, így a korábbi négyágyas lakószobából 2 db kétágyas lakóhelyiség kialakítására került sor. Az így kialakított helyiségben hideg-meleg vizes kézmosó került beépítésre.
A felperes gondnoka 2010. március 4-én kérte a Város Polgármesteri Hivatala Hatósági Iroda Szociális és Gyámhivatali Csoporttól - mint elsőfokú hatóságtól - az átalakítással felmerült 188 500 forintnak a felperes gyámhatósági betétkönyvéből történő utalásának engedélyezését. A kérelméhez csatolta a vállalkozó által 2010. március 3-án kiállított 188 500 Ft összegről szóló számlát, a kérelmet, a vállalkozási szerződést.
Az elsőfokú hatóság a 2010. március 11-én kelt határozatával a felperes gyámhatósági fenntartásos betétkönyvéből 188 500 forint felvételét a gondnokolt részére intézményi lakószoba kialakításának költségeire engedélyezte.
Az alperes - felügyeleti jogkörében eljárva - a 2010. szeptember 10. napján kelt határozatával a gondnokolt vagyoni ügyében hozott elsőfokú határozatot megváltoztatta, a szoba kialakítása céljára a 188 500 forint kifizetése iránti kérelmet elutasította. Felhívta az elsőfokú gyámhatóságot, hogy intézkedjen az elsőfokú döntéssel, illetve az annak alapján történt teljesítéssel, vagy végrehajtással kialakult helyzet rendezéséről és a szükségtelenül okozott költség megtérítéséről. Határozata indokolása szerint a gondnok nem kérte a vállalkozási szerződésben tett jognyilatkozatának gyámhivatal általi jóváhagyását, ezért egy nem létező szerződésre hivatkozással kérte a szolgáltatás teljesítésére pénz kifizetésének engedélyezését. A gyámhivatal nem engedélyezheti pénz felhasználását intézményi költségek fedezésére. Az átlagot jóval meghaladó minőségű elhelyezési körülmények csak működési engedély alapján biztosíthatók, ilyen működési engedéllyel a beavatkozói intézmény nem rendelkezik, nem is kérhet egyszeri hozzájárulást ilyen szintű elhelyezésre.
A felperes keresetet nyújtott be az alperes határozatának felülvizsgálata iránt.
Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét alaposnak találta, ezért az alperes határozatának hatályon kívül helyezéséről döntött. Ítéletének indokolása szerint - és ezzel az alperes által megállapított tényállást kiegészítette - a szoba átalakításáról a felperes gondnoka és az Otthon igazgatója szóban tájékoztatta az elsőfokú gyámhivatalt, személy szerint a csoportvezetőt, aki a jegyzővel történt egyeztetést követően ahhoz szóban hozzájárult. A Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 16. § (1) bekezdés d) pontjára, 20/B. és 20/C. §-aira hivatkozással kifejtette, hogy az elsőfokú gyámhivatali határozat a "többen a kevesebb" elv alapján tartalmában hozzájárult a gondnok és a vállalkozó között létrejött vállalkozási szerződéshez, mert a szerződés a gondnokolt érdekeit, jólétét szolgálta, de a gondnokolt a Ptk. 14. § (2) bekezdés c) pontja alapján a keresménye 50%-ával rendelkezhetett is, kötelezettségeket a gondnoka közreműködése nélkül vállalhatott, mert a betétkönyvében a vállalkozói díjat jóval meghaladó összeg volt.
A jogerős ítélet ellen az alperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, amelyben a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és a kereset elutasítását kérte.
Álláspontja szerint a jogerős ítélet sérti a Ptk. 20/B. §-át, 20/C. §-át, amely rendelkezések a Gyer. 149. § (1), (2), (4) bekezdéseivel összhangban rendelkezve tiltják, hogy a gondnokolt anyagi eszközöket bocsásson az intézmény rendelkezésére. 2011. január 1-je előtt hatályos jogszabályok e tekintetben kogens rendelkezést tartalmaztak és a bíróság a Pp. 339/A. §-a szerint csak a határozathozatalkor hatályos rendelkezések alapján dönthetett volna a jogvitában.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályban tartását kérte.
A felperesi beavatkozó felülvizsgálati ellenkérelmében szintén a jogerős ítélet hatályban tartását kérte.
A Kúria a jogerős ítéletet a Pp. 272. § (2) bekezdése és 275. § (2) bekezdése alapján a felülvizsgálati kérelem keretei között, az abban megjelölt jogszabálysértések körében vizsgálta felül.
A felülvizsgálati kérelem alapos.
A Gyer. 149. § (2) bekezdése szerint a gyámhivatal akkor engedélyezheti a törvényes képviselő kérelmére a gyámi fenntartásos betétben elhelyezett pénznek államilag garantált értékpapírba, biztosítási kötvénybe, ingó vagy ingatlan vagyonba történő befektetését, ha az a gyermek, illetve a gondnokolt érdekében áll.
A Gyer. 149. § szakasz (4) bekezdése értelmében a szociális intézményben elhelyezett gondnokolt esetében a gyámhivatal nem engedélyezheti a pénz felhasználását - a személyi térítési díj és a költőpénz kivételével - az intézményi költségek fedezésére.
A Gyer. 149. § (5) bekezdése alapján a bentlakásos szociális intézményben elhelyezett gondnokság alatt álló személy gondnoka, illetve a gondnokolt külön jogszabályban meghatározott kötelező ellátásait meghaladó szükségleteire - különösen tartós fogyasztási cikk vásárlására, a gyermek képességeinek fejlesztésére és jelentősebb vagyoni érték megszerzésére - a gyámi fenntartásos betétből pénzfelvétel engedélyezését kérheti a gyámhivataltól.
A perbeli időszakban hatályos Gyer. 149. § (4) bekezdése értelmében az ingatlanvagyonba történő befektetés akkor engedélyezhető, ha az a gondnokolt érdekében áll - ez a rendelkezés semmi esetre sem értelmezhető úgy, hogy az intézmény költségei fedezhetők belőle. Az intézmény átalakításának költségeihez való hozzájárulás - a Gyer. 149. § (4) bekezdése kógens rendelkezése folytán - nem állhat a gondnokolt érdekében, azt a beavatkozói intézménynek kell fedeznie. A jogalkotó szabályozási hatáskörében úgy döntött, hogy egy szociális intézmény átalakításával járó költség megtérítése az intézmény és nem a gondnokolt érdeke.
Nem vitatható, hogy a gondnokolt érdekében is állhat, hogy jobb intézményi körülmények között élhessen, a jobb körülmények biztosítását akár saját megtakarításaiból is biztosíthassa, azonban sem a hatóság, sem a bíróság a jelen ügyben nem dönthetett úgy, hogy csak a Ptk. rendelkezéseit alkalmazza a Gyer. kógens szabályaival szemben.
A jogalkotó 2011. január 1. napjától a gondnokolt érdekében álló jogos igényként elismerte az Sztv. 119/A. § (2) bekezdése szerinti jogszabályi feltételeket meghaladó ellátotti igény kielégítésének költségei saját vagyonból történő fedezését, ez azonban a perbeli időszakban nem volt alkalmazható.
Az alperes jogszerűen járt el, amikor nem engedélyezte az intézményi átalakítás költségeinek gondnokolt megtakarításaiból való fedezését, mert a perbeli megállapodások nem hagyhatók jóvá a Gyer. 149. § (1), (2), (4), (5) bekezdéseire figyelemmel.
Mindezek alapján a Kúria a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 275. § (4) bekezdése alapján a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte és felperes alaptalan keresetét a Pp. 339. § (1) bekezdése szerint elutasította. (Kúria, Kfv. VI. 39.100/2011., KGD 2012/10/202.)
A Kúria határozott gyakorlatot folytat abban a kérdésben, hogy a jogerős felülvizsgálattal nem támadott ítélet indokolása és rendelkező része akkor is köti a hatóságot az új eljárás során, ha a kérelmezőre időközben kedvezőbb jogszabályi feltételek alakultak ki.
Az F. Önkormányzat jegyzője, mint elsőfokú hatóság az alperesi beavatkozó által benyújtott kérelmet elbírálva határozatával építési engedélyt adott az építtető tulajdonában lévő üzlethelyiségekben a csatolt terveknek és mellékleteknek megfelelően cukrászda kialakítására, valamint cégfeliratok, cégembléma és cégtábla létesítésére.
Az engedélyezett tervek szerint a technológiai szellőzés műszaki leírása alapján a szellőzőkürtőt a sütő égéstermék kéményével párhuzamosan lehet a tetősík fölé vezetni, a gázellátás műszaki leírásában foglaltak betartásával. A gázellátás a műszaki leírás szerint a cukrászat sütőjének égéstermék-elvezetése, a lakóház belső udvarával határos lépcsőházának külső homlokzatán kerül a tetősík fölé kivezetésre. Az engedély előírta az OTÉK előírásainak betartását, valamint a gázellátás kivitelezési terveinek engedélyeztetése során a FŐKÉTÜSZ szakvéleményét csatolni szükséges.
Az elkészült cukrászdára az alperesi beavatkozó 2008. szeptember 30-án használatbavételi engedély iránti kérelmet terjesztett elő.
Az elsőfokú építésügyi hatóság 2008. november 20-án tartott helyszíni szemlét, ennek során megállapította, hogy a cukrászda kialakítása az engedélyezett tervek szerint készült, azonban a cukrászda szellőzője és 2 db kéménye (az eredeti terv szerinti egy kéménnyel szemben) nem az engedélyezett helyen épült meg az udvari homlokzaton, továbbá az utcai oszlopokon az akácfa burkolat és fa növénytartó sem készült el, a portál alsó kiosztása kisebb az engedélyezettnél. Tekintettel arra, hogy az építésügyi hatóság álláspontja szerint ezek az eltérések nem építésügyi hatósági engedélyhez kötött munkák, a határozatával az elsőfokú hatóság a cukrászda kialakítására, cégfeliratok, cégembléma és cégtábla elhelyezésére a használatbavételi engedélyt megadta.
A döntés ellen a felperesek és társaik fellebbezést nyújtottak be arra hivatkozással, hogy az építtetőt kötelezni kell, hogy az építési engedély szerinti helyre helyezze át a légtechnikai csöveket.
A fellebbezés folytán eljáró alperesi jogelőd az elsőfokú határozat rendelkező részének és indokolásának kiegészítésével a fellebbezést elutasította.
A felperesek az alperesi jogelőd határozatának bírósági felülvizsgálatát kérték, amelynek eredményeként a Fővárosi Bíróság ítéletével az alperesi jogelőd határozatát az elsőfokú határozatra is kiterjedően hatályon kívül helyezte és az elsőfokú hatóságot új eljárásra kötelezte.
A jogerős ítélet indokolásában a bíróság megállapította, hogy a használatbavételi engedély megadásának jogszabályi feltételei nem álltak fenn. Az alperes tévesen hivatkozott arra, hogy az engedélytől eltérően elhelyezett kémények és szellőzőcső kapcsán szabálytalanság nem volt megállapítható és ezért nincs intézkedési kötelezettsége. Önmagában az a körülmény, hogy a kéményeket és szellőzőcsöveket az engedélytől eltérő módon megtévesztő eljárás folytán helyezték el, szabálytalan és ezáltal jogszabálysértő.
A jogerős ítélet rögzítette azt is, hogy az ilyen építtetői magatartás nem tekinthető jóhiszeműnek és ellentétes az építési hatósági eljárásra vonatkozó jogszabályokban rögzített alapelvekkel, valamint a törvény szellemével. Az új eljárás során a jogerős ítélet előírta, hogy az elsőfokú hatóságnak meg kell vizsgálnia a kémény és a szellőzőcsövek elhelyezésének a körülményeit, feltételeit és a megállapított tényállásnak megfelelően kell intézkednie azok áthelyezéséről és a használatbavételi engedély kiadásának lehetőségéről.
A jogerős ítélettel szemben nem élt senki felülvizsgálati kérelemmel.
A megismételt elsőfokú eljárás eredményeként az elsőfokú építésügyi hatóság határozatával az alperesi beavatkozó részére a használatbavételi engedélyt nem adta meg. Döntése indokolásában egyebek mellett az is szerepel, hogy az építtető nem a társasház által jóváhagyott helyen helyezte el az épületgépészeti vezetékeket, hanem a P. u. társasház végfalán, szemben a T. u. 26/B. szám alatti épülettel. Mivel a P. u. 18. számú társasház hozzájárulása nem erre a helyre vonatkozott, a megvalósított elhelyezés nem is került szóba a közgyűlésen. A használatbavételi engedély megadásának a jogi feltételei tehát nem állnak fenn.
Az alperesi beavatkozó fellebbezése folytán eljárt alperes a 2011. június hó 21-én kelt végzésével az elsőfokú határozatot a fellebbezésben foglaltaknak részben helyt adva megsemmisítette és az elsőfokú építésügyi hatóságot új eljárás lefolytatására utasította.
A másodfokú döntés indokolásában arra hivatkozott, hogy a 37/2007. (XII. 13.) ÖTM rendelet (a továbbiakban: Engr.) 18. § (1) bekezdése alapulvételével a használatbavételi engedélyezési eljárásban az építtetőnek építési jogosultságot igazolni nem kell. Az új eljárás során hatályos Engr. 1. számú mellékletének III. fejezet 13. pontja szerint szerelt égéstermék-elvezető és szerelvényei építési engedély és bejelentés nélkül elvégezhető építési tevékenység.
A beavatkozó a gépészeti berendezéseket módosított engedély és bejelentés nélkül jogszerűen helyezte el. Az akkor hatályos, a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) 111. § (3) bekezdése értelmében köti az elsőfokú építésügyi hatóságot a bíróság döntésének rendelkező része és indokolása.
Az újabb megismételt elsőfokú eljárásban az elsőfokú hatóság a 2011. július hó 13-án kelt határozatával a használatbavételi engedélyt ismételten megadta.
A fellebbezés folytán eljárt alperes a 2012. február 10-én kelt határozatával az elsőfokú határozatot a fellebbezés elutasítása mellett az indokolás részbeni kiegészítésével helybenhagyta. Arra az álláspontra helyezkedett, hogy az 1997. évi LXXVIII. törvény (a továbbiakban: Étv.) 36. § (4) bekezdése alapján a megismételt eljárásban az építtető számára kedvezőbb szabályok szerint kellett eljárni és a beavatkozó által előterjesztett használatbavételi engedély iránti kérelem és mellékletei a jogszabályokban foglaltakat kielégítik. Az esetleges polgári jogi igényt a hatóság nem dönti el, azt polgári peres úton kell érvényesíteni.
Az alperes határozatával szemben a felperesek keresettel éltek, amelyben elsődlegesen arra hivatkoztak, hogy a közigazgatási szervek figyelmen kívül hagyták a bíróság hatályon kívül helyező döntésének indokolásában foglaltakat, illetőleg az általa a megismételt eljárásra adott iránymutatást. Erre az alperesi hatóságnak nem volt módja még akkor sem, ha nem értett egyet a határozat indokolásában rögzített jogi érveléssel, ez esetben felülvizsgálati kérelemmel kellett volna támadni a határozatot.
Az elhelyezett szellőzőcsövek a felperesek álláspontja szerint kéménynek minősülnek, amelyek építési engedélyhez kötött módon kerülhettek volna áthelyezésre új helyükre.
Alperes a felperesek keresetének elutasítását indítványozta. Hangsúlyozta, hogy az Engr. szabályai szerint a szellőző elhelyezése engedély és bejelentés nélkül végezhető építési tevékenység. Az építésügyi hatóságok a tényállást megfelelően tisztázták és az irányadó jogszabályi környezetnek megfelelően összhangban a bírósági ítélettel hozták meg döntésüket.
Az alperesi beavatkozó maga is ugyanilyen jogi álláspontot foglalt el.
A Fővárosi Törvényszék ítéletével az alperes határozatát az elsőfokú határozatra is kiterjedően hatályon kívül helyezte és az első fokon eljárt közigazgatási szervet új eljárásra kötelezte.
Az elsőfokú bíróság osztotta a felperesek azon álláspontját, hogy a közigazgatási szervek határozatai megsértették a Ket. 109. § (4) bekezdését [a korábbiakban 111. § (3) bekezdése], amely szerint a hatóságot a közigazgatási ügyekben eljáró bíróság határozatának rendelkező része és indokolása köti, a megismételt eljárásban és a döntéshozatal során ennek megfelelően kell eljárni.
A jogerős ítélettel szemben az alperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, amelyben elsődlegesen a Fővárosi Törvényszék ítéletének megváltoztatását és a kereset elutasítását kérte, másodlagosan a bíróság ítéletének hatályon kívül helyezése mellett új eljárásra és új határozat hozatalára történő utasítását.
Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság ítélete sérti az Étv. 36. § (4) bekezdését és nem vette figyelembe azt, hogy az új eljárás során hatályos jogszabály alapján az építtetőre kedvezőbb szabályt kell alkalmazni. Ez még a Ket. 111. § (3) bekezdésében foglaltak tükrében is érvényesülő szabály, hiszen a Fővárosi Bíróság a korábbi 5. K. 33.409/2009/6. számú ítéletében az Étv. 36. § (3) és (4) bekezdéseinek érvényesülését nem zárta ki, mint ahogyan arra jogszabályi lehetősége nem is volt.
A felperesek felülvizsgálati ellenkérelmükben a jogerős ítélet hatályában történő fenntartását kérték, annak helyes indokai alapján.
Az alperes felülvizsgálati kérelme nem alapos.
Tényként volt megállapítható, hogy a beavatkozó a kivitelezést nem a jogerős építési engedélyben foglaltaknak megfelelően folytatta, erről a tényről döntött a Fővárosi Bíróság jogerős ítéletében és azt az iránymutatást adta, hogy a megismételt eljárásban az elsőfokú építésügyi hatóságnak azt kell vizsgálnia, hogy a hatósági engedélyhez képest milyen módon valósult meg a létesítmény, függetlenül attól, hogy utóbb az építésügyi jogszabályok változtak. Az építési engedély a kéménynek és a szellőzőcsőnek a tervdokumentációban szereplő formájában, és helyén való megvalósulásához adta meg az engedélyt, és a felpereseknek a hatóság által megkövetelt hozzájárulása is csak az ilyen módon való megépítésre terjedt ki.
A Kúria álláspontja szerint, ha az építtető az építésügyi jogszabályi környezet rá nézve kedvezőbb változása miatt más műszaki megoldást kívánt választani, mint amit részére engedélyeztek, ezen igényét újabb építéshatósági eljárásban érvényesíthette volna azzal, hogy az építési engedélyt és a hozzá tartozó műszaki tervdokumentációt félreteszi, és a valós építési szándékának megfelelő kérelmet és dokumentációt nyújt be a hatóság felé.
Nem osztotta a Kúria az alperes felülvizsgálati kérelemben foglalt azon jogi álláspontját, hogy a Fővárosi Bíróság ítéletének rendelkező része, illetőleg indokolása a megismételt eljárásban már nem kötötte, mert az építtetőre nézve kedvezőbb jogszabályi környezet alakult ki és az Étv. 36. § (4) bekezdése alapján az építtetőre kedvezőbb jogszabály alkalmazását a bíróság nem zárta ki.
Hangsúlyozza a Kúria, hogy a Fővárosi Bíróság konkrét építési engedély alapján megvalósított konkrét építmény használatbavételének engedélyezhetőségéről döntött és tett olyan megállapítást, hogy az építési tevékenység szinte semmiben nem felel meg az engedélyezési tervben rögzítetteknek. E vonatkozásban pedig a Fővárosi Bíróság ítéletének rendelkező része és indokolása is kötötte az elsőfokú hatóságot és az alperest is, az abban foglaltak figyelmen kívül hagyására a Ket. 111. § (3) bekezdése, jelenleg 109. § (4) bekezdése szerint, figyelemmel a Kúria KGD 2011.26. döntésében közzétett álláspontjára is, az ügy érdemére is kiható eljárási szabálysértés, ha a megismételt eljárásban eljáró hatóság a jogerős ítélet rendelkező részében vagy indokolásában foglaltaknak nem tesz eleget. A megismételt eljárásban a döntéshozatal során az ítéletnek megfelelően kell eljárnia.
Mindezekre tekintettel a Kúria a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (3) bekezdésének alkalmazásával hatályában fenntartotta, mert az a felülvizsgálati kérelemben hivatkozott jogszabályokat nem sértette meg, érdemben is helytálló (Kúria Kfv. III. 37.172/2013/8., KGD 2014.210.).
A Pp. 339/A. §-a szerint a bíróság a közigazgatási határozatot a meghozatalakor alkalmazandó jogszabályok alapján vizsgálja felül. (Nem pontos a "hatályos jogszabályok alapján" kifejezés, ugyanis előfordulhat, hogy a bíróságnak már hatályon kívül helyezett, de még alkalmazandó jogszabály alapján kell döntenie.)

Kivétel a visszamenőlegesség tilalma alól

A Pp. 339/A. §-a a norma meghozatalakor hatályos jogszabály alkalmazását rendeli, azonban ez a rendelkezés csak jogszabály eltérő rendelkezése hiányában irányadó. Előfordulhat ugyanis, hogy a jogszabály rendelkezéseinek alkalmazását visszamenőleges hatállyal rendeli alkalmazni. Ez elfogadható megoldás, különösen akkor, ha az új jogszabály a korábbiaknál kedvezőbb a jogszabály címzettjére. A visszamenőleges hatály jogtechnikai megoldása: a jogszabályt a folyamatban lévő ügyekben is alkalmazni kell. A bírói gyakorlat bizonytalan volt abban, hogy az ügy milyen szakaszára vonatkozik ez a szabály. A Kúria a K.9. elvi határozatban a következőkre mutatott rá:

A Kúria előtt folyamatban lévő felülvizsgálati eljárás rendkívüli jogorvoslat, ezért abban a visszamenőlegesen hatályba léptetett, a jogorvoslati eljárás folyamatban létéhez kötött, a felperesre nézve kedvezőbb szabályozás alkalmazandó jogszabály

[1] A felperes 2009. december 21-én nyújtott be EMVA mikrovállalkozások létrehozására és fejlesztésére nyújtandó támogatás jogcímre támogatási kérelmet, amelyet az alperes elsőfokú hatósága 2011. április 27-én kelt határozatával, 27 325 794 forint támogatási összeggel jóváhagyott. Az alperes határozatát 2011. május 6-án kézbesítette a felperes részére.
[2] A felperes kifizetési kérelmet nyújtott be 2012. február 6-án, amelyet az alperes elsőfokú hatósága - a korábban meghozott jóváhagyó visszavonva - a 2013. szeptember 9-én kelt határozatával elutasított és a kötelezte a felperest a korábbiakban részére kifizetett 4 560 000 forint jegybanki alapkamattal megnövelt összegének visszafizetésére.
[3] A felperes fellebbezése folytán eljárt alperes 2013. december 3-án kelt határozatával az elsőfokú hatóság határozatát helybenhagyta.
[4] A felperes 2012. december 28-án ismételten kifizetési kérelmet nyújtott be, amelyet az alperes elsőfokú hatósága - a korábban meghozott jóváhagyó határozatát visszavonva - 2013. szeptember 11-én kelt határozatával elutasított és kötelezte a felperest a korábbiakban részére kifizetett 7 440 000 forint jegybanki alapkamattal megnövelt összegének visszafizetésére.
[5] A felperes fellebbezése folytán eljárt alperes 2013. december 3-án kelt határozatával az elsőfokú hatóság határozatát helybenhagyta.
[6] A felperes 2013. május 31-én benyújtott - harmadik - kifizetési kérelmét az elsőfokú hatóság 2013. szeptember 11-én kelt határozatával elutasította. Az alperes azt 2013. december 3-án kelt határozatával helybenhagyta.
[7] Végül az alperes 2013. december 3-án kelt határozatával helybenhagyta az elsőfokú hatóság azon határozatát is, amelyben korábbi határozatát visszavonva megállapította, hogy a felperes az intézkedésben jogosulatlanul vett részt, ezért támogatási jogosultsága megszűnt. Emellett a felperest a határozat jogerőre emelkedésének naptári évében és az azt követő naptári évre kizárta a 2007-2013-as időszakban az EMVA adott intézkedésében való részvétel lehetőségéből.
[8] Az alperes határozatait azzal indokolta, hogy a felperes nem tett eleget az Európai Mezőgazdasági Vidékfejlesztési Alap társfinanszírozásában megvalósuló támogatások igénybevételének általános szabályairól szóló 23/2007. (IV. 17.) FVM rendelet (a továbbiakban: Vhr.r.) 24. § (2) bekezdésében foglaltaknak, mivel a támogatási határozat közlésétől számított 24 hónapon belül nem számolt el a támogatási összeg legalább 50%-ával, hanem csupán 43,9145%-ával. A felperest ez a jogszabályi kötelezettség 2013. május 6-áig terhelte, ugyanakkor harmadik kifizetési kérelmét 2013. május 31-én, a határidő elteltét követően nyújtotta be. A felperes kötelességszegő magatartására tekintettel - a jóváhagyó tartalmú határozat visszavonása mellett - a támogatási kérelmet utóbb el kellett utasítani és a felperessel szemben a Vhr.r. 35. § (9) bekezdése, valamint a 2007. évi XVII. törvény (a továbbiakban: Eljárási törvény) 65. §-a szerinti szankciót kellett alkalmazni.
[9] A felperes keresetei folytán eljárt Salgótarjáni Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság (a továbbiakban: Bíróság) a felperes kereseteit 2014. november 3-án kelt ítéleteivel elutasította.
[10] A felperes felülvizsgálati kérelmet terjesztett elő a Kúrián, amelyben elsődlegesen a jogerős ítéletek hatályon kívül helyezését és a jogszabályoknak megfelelő ítéleti döntés meghozatalát kérte, másodlagosan a jogerős ítéletek hatályon kívül helyezése mellett azt kérte, hogy a Kúria utasítsa a Bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára.
[11] Felülvizsgálati kérelmét azzal indokolta, hogy a Bíróság ítéletei a Pp. 206. § (1) bekezdésébe, a 221. § (1) bekezdésébe, valamint a Vhr.r. 17. § (3) bekezdésébe és a 24. § (2) bekezdésébe ütközően jogsértők.
[12] Felülvizsgálati kérelme értelmében a felperes a Vhr.r. 2. § (3) bekezdés b) pontja szerinti célokat szolgáló támogatást vett igénybe. A műveletet 2013. május 6-áig, azaz 24 hónap alatt igazolhatóan megvalósította. Ezért a felperesnek ugyanazon naptári évben legfeljebb két kifizetési kérelmet lehetett benyújtania, és utolsó kifizetési kérelmét legkésőbb a művelet megvalósítását követő egy évvel, de legkésőbb 2015. január 31-ig kellett benyújtania. A felperes ezen kötelezettségének eleget tett. Esetében tehát a hatóság és nyomában a Bíróság helytelenül kérte számon a Vhr.r. 24. § (2) bekezdése szerint azt, hogy a támogatás összegének 50%-ával számoljon el akkor, amikor a beruházást erre az időre egészében megvalósította.
[13] A felülvizsgálati kérelem az alábbiak szerint megalapozott.
[14] A Kúria a felülvizsgálati kérelemben a Vhr.r. 24. § (2) bekezdés értelmezésével kapcsolatban kifejtett jogi álláspontot nem osztja. A hivatkozott rendelkezés egyértelmű előírása, hogy az ügyfél akkor nem köteles a támogatási határozat közlésétől számított 24 hónapon belül legalább a támogatási döntéssel jóváhagyott támogatási összeg 50%-ával elszámolni, ha a megvalósítási idő 24 hónap, vagy annál kevesebb.
[15] A Vhr.r. 25. § (2) bekezdése alapján a felperesnek beruházását 3 éven belül kellett megvalósítania, ezért esetében a 24 hónapos elszámolási kötelezettség fennállt, függetlenül attól, hogy beruházását rövidebb idő alatt teljes egészében megvalósította.
[16] A Kúria ítéletét ugyanakkor a 8/2014. (XI. 19.) MvM rendelet (a továbbiakban: MvM rendelet) rendelkezéseire alapította. Az MvM rendelet 1. § (3) bekezdése a Vhr.r. több rendelkezését is módosította, ezek között a perben alkalmazandó 24. § (2) bekezdését további (2a) bekezdéssel egészítette ki. A módosítás eredményeként "[a]zon ügyfél, akinek a támogatási kérelme kapcsán a (2) bekezdésben [értsd 24. § (2) bekezdése] foglaltak megsértése miatt a 35. § (9) bekezdése szerinti szankció került alkalmazásra, vagy e szankció alkalmazásának lenne helye, de a műveletet a támogatási döntés közlésétől számított 24 hónapon belül megvalósította, 2015. március 31-ig benyújthatja utolsó kifizetési kérelmét és ennek megtörténte esetén a 35. § (9) bekezdése szerinti szankció nem alkalmazandó".
[17] Az MvM rendelet 2014. november 20-án lépett hatályba azzal, hogy 1. § (10) bekezdése értelmében a módosító rendelkezéseket visszamenőlegesen, "... az MvM rendelet hatálybalépésekor folyamatban lévő eljárásokban, valamint jogorvoslati eljárásokban is alkalmazni kell".
[18] A Kúria előtti felülvizsgálati eljárás rendkívüli jogorvoslat, amelynek éppen ezért jogorvoslati jellege nem tagadható: tárgya a felperes jogát, jogos érdekét érdemben befolyásoló bírói és hatósági határozat, tartalmát tekintve pedig az eljárás lényege a Kúria mint a jogerős bírósági határozatot hozó bírósággal értelmezési hierarchiában álló magasabb bírói fórum felülvizsgálata.
[19] Utalni kell továbbá arra is, hogy a Pp. 339/A. §-a értelmében "[a] bíróság a közigazgatási határozatot - jogszabály eltérő rendelkezése hiányában - a meghozatalakor alkalmazandó jogszabályok és fennálló tények alapján vizsgálja felül". E szerint a Pp. hivatkozott rendelkezése főszabályként írja elő a közigazgatási határozat meghozatalakor alkalmazandó joganyag alapulvételét. Jogszabály eltérő rendelkezése azonban kivételként lehetőséget ad az ettől való eltérésre.
[20] Az MvM rendelet hatályba lépésekor a Kúria előtti felülvizsgálati eljárás folyamatban volt. Teljesült tehát minden, az MvM rendelet 1. § (10) bekezdése szerinti eljárási feltétel, amely a felperes számára kedvezőbb elbírálást nyújtó jogszabály-módosítás perbeli alkalmazásához szükséges volt. Megjegyzendő az is, hogy az alperes nem vitatta azt, hogy a felperes 2013. május 31-ére beruházását megvalósította, tehát a felperes a támogatási kérelmet jóváhagyó alperesi határozat kézbesítésétől számított 24 hónap alatt nem csupán a támogatás 50%-át, hanem annak egészét felhasználta, akárhogyan is értelmezendő a Vhr.r. eredeti 24. § (2) bekezdésének két fordulata és azon belül a "megvalósítási idő", illetve az "irányadó megvalósítási idő" fogalma.
[21] Mivel az MvM rendelet Vhr.r.-t módosító rendelkezései kifejezetten a közigazgatási határozatokkal lezárt jogviszonyok megváltoztatását célozták, és a felülvizsgálati eljárás jogorvoslati jellege nem vonható kétségbe, figyelemmel továbbá a Pp. 339/A. §-ának kivételi szabályára is, a Kúria az MvM rendelet perbeli alkalmazhatóságának szempontjából a felülvizsgálati kérelemben foglalt álláspontot fogadta el az alperes érdemi ellenkérelmében kifejtettekkel szemben.
[22] Az MvM rendelet 1. § (3) bekezdése - a Vhr.r. 24. § (2a) bekezdése - értelmében a felperessel szemben a Vhr.r. 35. § (9) bekezdése szerinti szankciók nem alkalmazhatóak, ezért a Kúria a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján a Bíróság jogerős ítéleteit, a Pp. 339. § (1) bekezdésére is hivatkozással, a jogszabálysértő közigazgatási határozatokat az elsőfokú határozatokra kiterjedően hatályon kívül helyezte.
[23] Az elsőfokú hatóság új eljárás lefolytatására és új határozat hozatalára a felperes 2013. május 31-én benyújtott - harmadik - kifizetési kérelme vonatkozásában köteles, mivel az alperes és elsőfokú hatósága tárgykörben hozott határozatainak hatályon kívül helyezése esetében a felperes ezen kérelme elbírálatlanul maradna. Minden egyéb hatályon kívül helyezett alperesi visszavonást és annak helybenhagyását tartalmazó határozat hatályon kívül helyezése esetén az azokat megelőző, a felperes kérelmeit jóváhagyó határozatok szerint köteles az alperes eljárni.
[24] A kifejtett indokolásra, a MvM rendelet jelen perben is alkalmazandó módosításaira, valamint az 1698/2005/EK tanácsi rendelet részletszabályokat nem tartalmazó voltára, a Kúria nem látta indokoltnak az előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezését (Kúria Kfv.IV.35.078/2015., BH 2016.9.).

Értelmezési gondot okozhat, ha a jogszabály a hatályt a következő szöveggel határozza meg: a jogszabályt a hatálybalépésekor folyamatban lévő bírósági felülvizsgálati ügyekben is alkalmazni kell. Vajon ez azt jelenti, hogy közigazgatási eljárás során nincs helye a jogszabály alkalmazásnak. A Kúria ebben a kérdésben arra mutatott rá, hogy ez a fogalmazás nemcsak azokra az ügyekre vonatkozik, amelyek már bírósági szakaszban vannak, hanem amelyek a jogszabály-módosítás hatálybalépésekor folyamatban vannak. A K.24. elvi határozat a következők szerint foglalt állást:

Amennyiben a folyamatban lévő ügyekben való alkalmazhatóság tekintetében a jogszabályi rendelkezés a "bírósági felülvizsgálati ügyekben is" alkalmazni rendeli az új szabályt, azt a folyamatban lévő közigazgatási eljárásban is figyelembe kell venni.

[20] A Kúria megállapította, hogy az elsőfokú jogerős ítélet a felülvizsgálati kérelemben foglalt okból nem jogszabálysértő. Mindenekelőtt utal arra, hogy lényegi tartalmát illetően a perbelivel azonos tényállás mellett és jogkérdésben a Kúria a Kfv.IV.35.258/2015/4. számú ítéletében már állást foglalt. Kimondta, hogy amennyiben a folyamatban lévő ügyekben való alkalmazhatóság tekintetében a jogszabályi rendelkezés a "bírósági felülvizsgálati ügyekben is" alkalmazni rendeli az új szabályt, azt értelemszerűen a hatóság sem hagyhatja figyelmen kívül, ha eljárása ezt követően indul. A Kúria jelen tanácsa ezen ítéleti döntéssel egyetért, attól eltérni nem kívánt.
[21] Rögzíti, hogy jelen per tárgya is a 61/2009. (V. 14.) FVM rendelet (a továbbiakban: Jogcímrendelet) 81/F. §-a értelmezése, mely úgy szól, hogy "e rendelkezésnek a föld használatával összefüggő egyes agrártámogatásokra vonatkozó miniszteri rendeletek módosításáról szóló 11/2014. (II. 17.) VM rendelettel [11/2014. (II. 17.) VM rendelet] megállapított 5. § (6) bekezdés a) pontját a 11/2014. (II. 17.) VM rendelet hatálybalépésekor folyamatban lévő bírósági felülvizsgálati ügyekben is alkalmazni kell.
[22] A Kúria megállapította, hogy jelen perben a módosító rendelet hatálybalépésekor (2014. február 18.) a másodfokú eljárás folyamatban volt, a másodfokú határozat 2014. május 21-én kelt. Helyes jogértelmezéssel jutott az elsőfokú bíróság arra a következtetésre, hogy a fent idézett jogszabály szövegben a "folyamatban lévő bírósági felülvizsgálati ügyekben is" fordulat nem csak azon ügyekre vonatkozik, amelyek már eljutottak a bírósági felülvizsgálati szakba, hanem értelemszerűen azon ügyekre is, amelyek a jogszabály módosítás hatálybalépésekor a közigazgatási eljárásban még folyamatban vannak (voltak), vagy - mint a fent említett eseti döntésben - a hatálybalépés után indultak.
[23] A Jogcímrendeletnek a VM rendelet által megállapított 5. § (6) bekezdés a) pontjából és a 81/F. §-ából az következik, hogy a jogalkotó el akart térni attól az elvtől, hogy a módosított rendelkezés csak a jogszabály hatálybalépése után benyújtott kérelmekre legyen irányadó. Abból pedig, hogy az új szabályozást a közigazgatási eljárásban jogerősen lezárt, de az ügyfél által még bíróság előtt vitatott ügyekben is alkalmazni engedte, egyértelműen következik, hogy a hatóság előtt még folyamatban lévő ügyekben is alkalmazni kellett.
[24] Az Eljárási tv. 9/A. § a), b) pontjában definiált folyamatban lévő eljárás, illetve folyamatban lévő ügy fogalmából nem következik, hogy az Jogcímrendelet 5. § (6) bekezdés a) pontját a 81/F. § tükrében a másodfokú közigazgatási határozat meghozatalakor nem kellett alkalmazni. Helytálló volt tehát a felperes azon érve, hogy az alperesnek a közigazgatási eljárás során is a módosított jogszabály alapján kellett volna eljárnia.
[25] Az alperes a felülvizsgálati kérelmében utalt még arra, hogy amennyiben a jogszabály hatálybalépésével, annak alkalmazhatóságával kapcsolatos alperesi okfejtést a Kúria nem osztaná, akkor alperesnek az az álláspontja, hogy a mezőgazdasági és vidékfejlesztési hatóságnak a megismételt eljárásban a felperes által korábban fellebbezéssel nem vitatott megállapításokat nem kell felülvizsgálnia.
[26] Ezzel összefüggésben a Kúria rögzíti, hogy jelen perben a keresettel felülvizsgálni kért közigazgatási határozat a 269/0501/4/325/44/2012. iktatószámú jogerős alperesi határozat, amely helybenhagyta az elsőfokú közigazgatási hatóság azon határozatát, amely visszavonta saját hatáskörben a 2012. december 7. napján kelt 1536167533 számú döntését, és kötelezte az ügyfelet a visszavont döntés alapján folyósított 1 026 883 forint visszafizetésére. A felperes keresetében e megjelölt másodfokú és elsőfokú határozat hatályon kívül helyezését kérte és új eljárás elrendelését. Ennek adott helyt a fenti jogszabályi értelmezés alapján az elsőfokú bíróság, és ítéletében pontosan meghatározta, hogy mire nézve, mely körben kell lefolytatnia az új eljárást az elsőfokú hatóságnak.
[27] A per tárgya a G. külterület hrsz.-ú ingatlanon fennálló területeltérés volt. Ezzel kapcsolatban történt meg az elsőfokú és a másodfokú határozatban meghozott döntés. A bíróság erre tekintettel állapította meg, hogy az alperes eljárása e körben a Ket. 50. § (1) bekezdésben foglalt tényállás-tisztázási kötelezettségnek teljes körűen nem tett eleget. A módosított jogszabályi rendelkezések tükrében ugyanis nem kizárólagosan a földhasználati nyilvántartásba való bejelentés ténye alapján kellett a felperes kifizetési kérelmét vizsgálni, hanem azt is tisztázni kellett, hogy az érintett hrsz.-ú terület esetén a felperes rendelkezik-e a teljes ingatlanra vonatkozóan bérleti szerződéssel, illetőleg a területet milyen mértékben használja. Pontosan rögzítette tehát az elsőfokú ítélet, hogy a megismételt eljárásban az elsőfokú hatóságnak mit kell tennie.
[28] Az ítéletből egyértelmű, hogy a felperes által vitatott és a hrsz.-ú ingatlant érintő körben kell az új eljárást lefolytatni.
[29] A fentiekre tekintettel a Kúria az érdemben helyes jogerős ítéletet a Pp. 275. § (3) bekezdése alkalmazásával hatályában fenntartotta (Kúria, Kfv.IV.35.345/2015., BH 2016.K.24.).

Perköltség megállapítása

[a Pp. 339/C. §-ához]

Közigazgatási perben az általánostól eltérően merülhet fel az ügyvédi munkadíj, valamint a pernyertesség arányának megállapítása. Az adó-, illeték- és vámhatározat felülvizsgálata iránti perekben az 1993. augusztus 23. napján hatályba lépett 1993. évi LXV. törvénnyel módosított 1990. évi XCIII. törvény értelmében az eljárás illetéke a pertárgy értékének 6%-a, függetlenül attól, hogy a kereset a jogalapot vagy az összegszerűségét támadja. Ehhez képest ezekben a perekben megszűnt az a megkülönböztetés, amikor elkülönül a pertárgyérték szempontjából a jogalap kérdéskörének vizsgálata. Ezt az álláspontot tükrözi a Legfelsőbb Bíróság Közigazgatási Kollégiuma több eseti döntése is (pl. Kfv. III. 27.3000/1995.).
Ha a felperes egy keresetlevelében több igényt érvényesít, a pertárgy értéke szempontjából az összes követelést össze kell adni [Pp. 25. § (3) bekezdése].
Amennyiben a felperes több, önállóan keresettel támadható közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálatát egy keresetlevélben kéri, valódi tárgyi keresethalmaz valósul meg, és az előterjesztett igények együttes értékét kell az illeték meghatározása során figyelembe venni. Ennek megfelelően rendelkezik az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (a továbbiakban: Itv.) 40. § (1) bekezdése úgy, hogy amennyiben a fél egy eljárásban, egy jogviszonyból eredő több igényét, vagy több jogviszonyból eredő igényeit érvényesíti, az eljárás tárgya értékének megállapításakor - a járulékok figyelmen kívül hagyásával - az előterjesztett igények együttes értékét kell figyelembe venni. Ebből következően az Itv. 43. § (3) bekezdésében meghatározott - a közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálata iránti eljárásért fizetendő - tételes illetéket annyiszor kell megfizetni, ahány közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálatát kérik.
A közigazgatási per jellegével összefüggő további kérdés, hogy ha az alperes a keresetlevelet a keresetlevélben foglaltakra vonatkozó érdemi nyilatkozatával együtt továbbítja a bíróságra, és nem kéri a keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasítását, azonban a bíróság a keresetlevelet a Pp. 130. §-a alapján idézés kibocsátása nélkül elutasítja, megilleti-e az alperest perköltség tekintettel az érdemi nyilatkozattételre?
Az iratok megküldése és ezzel együtt a keresetlevélre történő nyilatkozattétel olyan törvényi kötelezettsége a közigazgatási szervnek, amelyre a keresetlevél formai és tartalmi vizsgálata előtt van szüksége a bíróságnak. E kötelezettséggel felmerülő költségek a Pp. 130. § (1) bekezdése alapján a keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasítása esetén perköltségként a felperessel szemben nem érvényesíthetők. A Pp. 78. § (1) bekezdése szerint ugyanis a pernyertes fél költségeinek megfizetésére a pervesztes felet kell kötelezni; a keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasítása esetében pernyertes vagy pervesztes félről nem beszélhetünk.
A Pp. tartalmaz perköltség viselésére vonatkozó szabályokat arra az esetre is, ha a peres eljárás az ügy érdemében hozott döntés nélkül fejeződik be, ilyen a Pp. 160. § (1) bekezdése (permegszüntetés esetére), illetőleg a Pp. 337. § (2) bekezdése (amikor is az óvás vagy a felügyeleti intézkedés folytán hozott új közigazgatási határozat eredményezi a per megszüntetését).
Ilyen szabályt a Pp. 130. § (1) bekezdése alapján a keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasítása esetére sem a Pp. általános, sem a XX. fejezet rendelkezései nem tartalmaznak, ezért perköltség nem állapítható meg az alperes részére." (1/2006. KK vélemény I/6. pont)
A perköltség megállapítása kérdésében elvi jelentőségű véleményt [2/2010. (II. 22.) KK vélemény] tett közzé a Legfelsőbb Bíróság. E véleményben arra mutatott rá, hogy a Pp.-nek a perköltség megállapítására vonatkozó rendelkezései nem vonatkoznak azokra a bírósági eljárásokra, amelyek nem tartoznak a Pp. XX. fejezetének hatálya alá. Ilyenek a választási bizottság határozatának felülvizsgálata, amely azért nem tartozhat a Pp. XX. fejezetének hatálya alá, mert e fejezetben szabályozott aktus felülvizsgálatot csak a Ket. hatálya alá tartozó határozatokra terjed ki, a választási ügyek pedig a Ket. hatálya alól kivett eljárások.
A választási bizottság határozatának bírósági felülvizsgálata iránti nemperes eljárásban perköltség nem állapítható meg.
A vélemény indoklása a következő:
A Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 78. § (1) bekezdése szerint a pernyertes fél költségeinek megfizetésére a pervesztes felet kell kötelezni.
A választási eljárásról szóló 1997. évi C. törvény (a továbbiakban: Ve.) 84. § (2) bekezdése alapján a bíróság a felülvizsgálat iránti kérelemről nemperes eljárásban határoz. A nemperes eljárásban a bíróság a 105/1952. (XII. 28.) MT rendelet 13. § (3) bekezdése alapján az eljárás jellegének, sajátosságainak megfelelően alkalmazza a Pp. szabályait.
A választójogot az Alkotmány az alapvető jogokat és kötelességeket megállapító XII. fejezetében szabályozza. Az Alkotmány 70/K. § alapján az alapvető jogok megsértése miatt keletkezett igények, továbbá a kötelességek teljesítésével kapcsolatban hozott állami döntések elleni kifogások bíróság előtt érvényesíthetők.
A választási bizottság határozatának bírósági felülvizsgálatának alkotmányos alapjait tehát az Alkotmány 70/K. §-a teremti meg. A bíróság ebben az eljárásban alapjogvédelmi feladatát látja el. Az Alkotmányban biztosított alapjog védelmét azonban nem önmagában az alapjog megsértése közvetlenül teszi lehetővé, hanem - miként más esetekben is - a bíróság előtti jogérvényesítés feltételeit külön törvény, a Ve. szabályozza. A Ve. a perköltségre vonatkozóan rendelkezést nem tartalmaz.
A Pp. ugyanakkor az alkotmányos alapjogok bíróság előtt történő érvényesítésének lehetőségét is csak a természetes személyek és más személyek vagyoni és személyi jogaival kapcsolatban felmerült jogviták eldöntése körében biztosítja (Pp. 1. §). A Pp. tehát nem rendelkezik az alkotmányos alapjogok bíróság előtt történő érvényesíthetőségének sajátosságairól, még a különleges szabályok között is csak a közigazgatási perekre állapít meg külön rendelkezéseket. A választási bizottság határozatának bírósági felülvizsgálata iránti eljárás azonban nem közigazgatási nemperes eljárás.
A választási bizottság határozatának bírósági felülvizsgálata iránti eljárás olyan sui generis eljárásnak minősül, amelyben a Pp. szerinti pernyertes és pervesztes félről nem beszélhetünk. A bíróság a választási bizottság határozatát vizsgálja felül, azonban - ellentétben a közigazgatási pertől - a határozatot hozó szerv a bírósági eljárásban nem vesz részt, a felülvizsgálatot kérelmezővel nem ellenérdekű fél, így pervesztesnek még akkor sem tekinthető, ha határozatát a bíróság megváltoztatja. Az eljárásban szerepelhetnek ellenérdekű felek (pl. két ellenérdekű jelölt vagy jelölő szervezet) , azonban a bírósági eljárás tárgya ebben az esetben is a választási bizottság határozatának felülvizsgálata kapcsán a választási jogsértés megállapítása, és nem az ellenérdekű felek jogvitája. Az eljárásnak csak a kérelmező a résztvevője akkor is, ha a Ve. 84. § (6) bekezdése alapján az ellenérdekű fél számára is lehetővé kell tenni a szóbeli nyilatkozattételt.
A választópolgárok, jelöltek, jelölő szervezetek alkotmányos jogukat gyakorolják, amikor a Ve. korlátlan jogorvoslatot engedő szabályozásával élve, a választás tisztasága érdekében fordulnak bírósághoz, ezért a felmerülő költségeik viselésére más szerv vagy személy nem kötelezhető. A Pp. perköltséget szabályozó rendelkezései a választási eljárás sajátosságai miatt nem alkalmazhatók, a Ve. pedig eljárási költség megállapítását nem teszi lehetővé. (KGD 2010/3.)

A mérlegeléssel vagy méltányosságból hozott határozat bírósági felülvizsgálata

[a Pp. 339/B. §-ához]

A közigazgatási határozatot a bíróság jogszabálysértés esetén vizsgálhatja felül. A per tárgya tehát a közigazgatási határozat törvényessége, s a bíróság eljárása során nem veheti át a közigazgatási szerv feladatkörét.
Erre figyelemmel találkozunk olyan állásponttal, hogy a bíróság a mérlegeléssel vagy méltányosságból hozott határozatot nem vizsgálhatja felül. Ma már a bírósági gyakorlat nem fogadja el ezt a felfogást.
Mindenekelőtt azonban különbséget kell tennünk a mérlegelés és a méltányosság között.
A mérlegelési és a méltányossági jogkörben a közös, hogy mindkét jogkörben hozott határozatnak tartalmaznia kell a jogkör gyakorlásában szerepet játszó szempontokat és tényeket [Ket. 72. § (1) bek. e)-c) pont], a különbözőség azonban számottevőbb közöttük.
a) A mérlegelési jogkör elsősorban a tényállás megállapítására vonatkozik. A tényállás megállapítása körében írja elő a Pp. 339/A. §-a a következő követelményeket: (a) a tényállás legyen teljes körű (kellő mértékben feltárt), (b) feleljen meg az eljárási, szabályoknak, (c) a mérlegelés szempontjai legyenek megállapíthatóak és (d) a bizonyítékok mérlegelése okszerű. Az ügyfél a közigazgatási határozat bírói felülvizsgálata során hivatkozhat arra, hogy a közigazgatási szerv a bizonyítékokat (tanúvallomásokat, okirati bizonyítékot, szakértői véleményt stb.) nyilvánvalóan okszerűtlenül mérlegelte, és ezért jogszabálysértő határozatot hozott. Ide tartozik az az eset is, ha az ügyfél állításainak bizonyítására bizonyítékokat jelöl meg, a közigazgatási szerv azonban ezt figyelmen kívül hagyja anélkül, hogy a bizonyítás mellőzésének kellő indokát adná.
A közigazgatási határozat felülvizsgálata iránti eljárásban a bíróság is szabadon döntheti el, hogy milyen bizonyítást foganatosít (tanúkat hallgat meg, szakértőt rendel ki, szemlét tart stb.), a Pp. 206. § (1) bekezdése alapján pedig a bizonyítékokat maguk összességében értékeli, és meggyőződése szerint bírálja el. A bizonyítékok mérlegelése során olyan következtetésre is juthat, amely a közigazgatási szerv bizonyítási (mérlegelési) eredményétől eltér.
Nincs kizárva, hogy a közigazgatási szerv határozata azért jogszabálysértő, mert a bizonyításra és a bizonyítékok mérlegelésére irányadó szabályokat nem tartotta be. Például nem fogadott el olyan okiratot, amelyet egyébként hitelesnek kell tekinteni. Mindezekre tekintettel nyilvánvaló, hogy a bizonyítási eljárás megsértésével, a bizonyítékok hiányos, ellentmondó esetleges téves értékelésével hozott közigazgatási határozatot a bíróság felülvizsgálja. A felülvizsgálat lehetősége tehát a mérlegelési jogkörben hozott ügyekben nem kizárt, ugyanis a körülmények téves értékelése, az ügyfél jogainak csorbítása olyan következménnyel járhat, hogy a közigazgatási szerv jogszabálysértő határozatot hoz. Az ilyen közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálatának nincs akadálya. Ezt a nézetet fogadja el, és ennek megfelelően szabályoz a Pp. 339/B. §.
b) A mérlegelési jogkör nemcsak a tényállás megállapításához kapcsolódik. Anyagi jogi mérlegelés, ha a közigazgatási szervnek lehetősége van, hogy a megállapított tényállás alapján a döntési lehetőségek között válasszon, s belátása szerint alkalmazza az anyagi jogban írt egyik vagy másik döntési lehetőségeket. Gyakran ezt az esetet is mérlegelésnek nevezik (a bírósági határozatok szóhasználata általában nem is tesz különbséget a kétfajta mérlegelés között).
Álláspontom szerint nem mérlegelési jogkörben hoz a hatóság határozatot, ha a döntési lehetőségek közül azt kell kiválasztania, amely megfelel az anyagi jogi rendelkezéseknek. Ekkor nem "belátása", hanem a jogszabály határozza meg választását. A mérlegelési jogkör a hatóság szabadságát kiterjeszti, a választás lehetőségét kevéssé korlátozza. Ezt a különbségtételt amiatt is hangsúlyozni kell, mert sokszor a bíróság ilyen esetben is elzárkózik a "mérlegelés" felülvizsgálatától, s csak a Pp. 339/A. §-ában szereplő szempontok meglétét vizsgálja, holott ezekben az ügyekben a határozat jogszerűségét az dönti el, hogy megfelel-e az anyagi jogban írt feltételeknek.
Találkozhatunk nem egy legfelsőbb bírósági döntéssel, amely mérlegelésnek minősíti azt, amikor az elsőfokú bíróság jogkérdésben dönt. (Így például egy eseti ügyben eldöntendő volt, hogy a felperes lízingszerződést vagy részletfizetéssel járó adásvételi szerződést kötött, s az elsőfokú bíróság - a nem vitás tényállás alapján - a megállapodást lízingszerződésnek minősítette. A Legfelsőbb Bíróság az ítélet hatályában való fenntartását úgy indokolta: "az elsőfokú bíróság valamennyi rendelkezésre álló adat figyelembevételével, azok megfelelő mérlegelésével tette meg megállapításait. Ez a mérlegeléssel kapcsolatos döntése nem tartalmazott olyan hiányosságot, logikai ellentmondást, iratellenességet, amely miatt ennek megváltoztatása indokolt lett volna." (Legf. Bír. Kfv. I. 35.515/2006.)
Ezt az utat folytatja a Kúria is számos ügyben, többek között abban, amelynek lényegét a közzétételkor így emelte ki: "A kapcsolattartás korlátozásának kérdésében a gyámhivatal mérlegelési jogkörében dönt és a bíróság ennek megfelelően vizsgálja felül a határozatot". Holott a döntés (és a bíróság felülvizsgálat is) a családjogi törvényben írt tényeket értékelte, abból a szempontból, hogy azok indokolják-e a szülői kapcsolattartás korlátozását. Nem a bizonyítékok megléte vagy elvetése volt a perben eldöntendő kérdés, hiszen a bizonyítást és a tényállást senki nem vitatta. Az anyagi jogi feltételek megvalósulásának vizsgálata nem minősül mérlegelésnek.
A felperes és N. I. házasságából G. K. utónevű gyermekük született. A Városi Bíróság a 2008. május 18. napján kelt részítéletével a felek házasságát felbontotta és P. G. K. nevű gyermeküket az édesanyánál helyezte el, egyúttal a részítélet szabályozta a gyermek apával történő kapcsolattartását is.
Az édesanya 2011. november 22. napján kérelemmel fordult az elsőfokú gyámhatósághoz az apai kapcsolattartás szüneteltetése érdekében. Kérelmében kifejtette, hogy az ügyészség vádat emelt a felperes ellen, a Városi Bíróság a 2011. november 15. napján kelt ítéletével a felperes vádlottat kiskorú veszélyeztetésének bűntette miatt 10 hónap börtönre ítélte, amelynek végrehajtását kétévi próbaidőre felfüggesztette. Az ítélettel a bíróság megszüntette a felperes szülői felügyeleti jogát, kiskorú P. G. K. vonatkozásában. A kérelem benyújtásának időpontjában a bíróság ítélete még nem emelkedett jogerőre.
Az elsőfokú gyámhatóság az édesanya kérelmét érdemi vizsgálat nélkül elutasította, figyelemmel arra, hogy kérelme tárgyában a 2011. november 7. napján kelt végzésével módosított 2011. március 31. napján hozott végzésével az eljárást a bíróság jogerős döntéséig felfüggesztette.
Az édesanya fellebbezést nyújtott be ezen végzés ellen.
Az alperes a 2012. január 6. napján kelt végzésében a fellebbezésnek helyt adva az elsőfokú gyámhatóságnak a kapcsolattartás szüneteltetésére vonatkozó kérelmet érdemi vizsgálat nélkül elutasító döntését megsemmisítette, valamint az apai kapcsolattartás szüneteltetése ügyében indult eljárást felfüggesztő végzést felügyeleti eljárás keretében megsemmisítette és új eljárás lefolytatását rendelte el.
A megismételt eljárás során az elsőfokú hatóság a tényállás tisztázása érdekében meghallgatta kiskorú P. G. K.-t, valamint tárgyalást tartott, amelynek során nyilatkoztatta a szülőket. Beszerezte a Városi Ügyészségtől a felperesről készített pszichológusi és elmeszakértői véleményt, az apa lakóhelyén készített környezettanulmányt, valamint a kiskorú gyermekről a tanítója által adott jellemzést.
Megállapításra került, hogy az első fokú hatóság a felperessel szemben 2008. december 15. napján végrehajtást rendelt el, melyben kötelezte az apát, hogy szüntesse meg a gyermek egészségét, testi épségét veszélyeztető magatartását, egyben kötelezte a kapcsolattartás során a megfelelő fűtési mód, valamint a gyermek feletti felügyelet biztosítására. 2009. február 13-án az előzőek betartására hívta fel az apát, majd 2009. július 7-én 10 000 Ft eljárási bírsággal sújtotta. Ezt követően 2009. október 12-én 15 000 Ft összegű eljárási bírsággal sújtotta, majd 2011. évben a kapcsolattartás szabályainak be nem tartása miatt végrehajtást rendelt el az apával szemben és ismételten eljárási bírsággal sújtotta.
Az elsőfokú hatóság a 2012. február 10. napján kelt határozatával az anyának az apai kapcsolattartási jog szüneteltetésére irányuló kérelmét elutasította és az apa kapcsolattartási jogát akként korlátozta, hogy az apa jogosult a folyamatos kapcsolattartási jogát minden hónap harmadik hetének hétvégéjén, szombat délelőtt 9 órától 12 óráig, a Kistérség Többcélú Társulása Humán Szolgáltató Központ Módszertani Gyermekjóléti Központ kapcsolatügyeletén gyakorolni, a gyermek elvitelének joga az apát nem illeti meg. Az anya köteles a gyermekkel a kapcsolattartás kezdő időpontjában a gyermekjóléti központ kapcsolatügyeletén megjelenni. A korlátozás ideje alatt a hatósági rendelkezés szerint az időszakos kapcsolattartás joga az apát nem illeti meg.
A felperes fellebbezett a határozat ellen, amelynek elbírálása során az alperes a 2012. április 3. napján kelt másodfokú határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta.
A felperes keresetében az alperes határozatának felülvizsgálatát és hatályon kívül helyezését kérte. Álláspontja szerint az alperes nem tisztázta megfelelően a tényállást, ezzel megszegte a Ket. 2. § (3) bekezdésében foglaltakat, továbbá nem tett eleget indokolási kötelezettségének sem, így a határozat a Ket. 72. § (1) bekezdésébe ütközik. Hivatkozott arra, hogy az alperes a bizonyítékok értékelésénél figyelmen kívül hagyta a gyermek nyilatkozatát - amely szerint szívesen van az apával - és az édesapa beadványait, az eljárások során beszerzett két szakvélemény közötti sarkalatos eltérést, a Megyei Főügyészség nyilatkozatában foglaltakat és ezen bizonyítékok mellőzésének indokolását határozatában nem adta meg. Álláspontja szerint a jogerősen be nem fejezett büntetőügy adataira közigazgatási határozat nem alapozható, a büntetőeljárás érdemi lezárásáig a gyámhivatali eljárás felfüggesztésének lett volna helye. Sérelmezte, hogy a felperes a határozat meghozatala során a gyermek jogairól szóló New Yorkban 1989. november 20-án kelt Egyezmény kihirdetéséről szóló 1991. évi LXIV. törvény rendelkezéseit nem alkalmazta, mert az Egyezmény 3. cikk 3. pontja értelmében a gyermeket érintő döntésekben a gyermek mindenekfelett álló érdekét kell figyelembe venni.
Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét alaptalannak értékelte és elutasította azt. Ítéletének indokolásában a Pp. 339. § (1) bekezdésére és a Pp. 339/B. §-ára hivatkozott. Kifejtette, hogy alaptalanul kifogásolta a felperes azt, hogy az alperes a bizonyítékok értékelésénél figyelmen kívül hagyta az eljárások során beszerzett két szakvélemény közötti eltérést, továbbá a felperes megbízásából dr. F. M. klinikai szakpszichológus által készített szakértői véleményt és a Megyei Főügyészség nyilatkozatában foglaltakat. Megállapította az elsőfokú bíróság, hogy az alperesnek a közigazgatási eljárás során sem a házassági bontóperben beszerzett szakértői vélemény, sem a felperes által készíttetett szakértői vélemény, sem a Főügyészség nyilatkozata a döntés meghozatalakor nem állt rendelkezésére, azt a felperes - hivatkozása ellenére - nem csatolta a hatóság részére. Ezen okból nem volt lehetőség a döntés meghozatalánál a felperes által hiányolt bizonyítékokat értékelni és mérlegelni.
Az elsőfokú bíróság megítélése szerint nem foghatott helyt a felperes azon kifogása sem, miszerint a jogerősen be nem fejezett büntetőügy adataira közigazgatási határozat nem alapozható. A büntetőeljárás során beszerzett igazságügyi orvos szakértői vélemény egyfajta bizonyíték, melyet a hatóság döntése meghozatalánál súlyának megfelelően értékel. Önmagában az a körülmény, hogy a büntetőeljárás jogerősen nem fejeződött be, nem akadálya a beszerzett igazságügyi orvos szakértői vélemény bizonyítékként történő felhasználásának és nem érinti a vádlottnak azt a jogát, hogy a büntetőügyben hozott ítélet jogerőre emelkedéséig megilleti az ártatlanság vélelme. Az alperesi határozat indokolásában foglaltakra utalással megállapította azt is az elsőfokú bíróság, hogy azok cáfolják azt a felperesi állítást, miszerint a döntés meghozatalánál az alperes nem vette figyelembe a gyermek és az apa egymáshoz való kötődését. Kifejtette az elsőfokú bíróság, hogy a hatóság arra alapította az apa kapcsolattartási jogának korlátozását, hogy az apa magatartásával rendszeresen megszegte a kapcsolattartás szabályozott rendjét, amelynek következményeként a hatóság több ízben az apával szemben végrehajtást rendelt el, továbbá értékelte azon pszichológus szakértői véleményt, amely szerint az apa minden tekintetben súlyosan veszélyezteti gyermeke fejlődését. Ezen bizonyítékok, valamint az apa és a gyermek egymáshoz való kötődése együttesen eredményezte az alperes azon határozatát, amely a kapcsolattartási jog szüneteltetésére irányuló kérelmet elutasította és az apa kapcsolattartási jogát korlátozta.
Rámutatott arra az elsőfokú bíróság, hogy az alperes eljárása során elsődleges szempontként vette figyelembe és értékelte a házasságról, a családról és a gyámságról szóló 1952. évi IV. törvény (a továbbiakban: Csjt.) 1. § (2) bekezdésében foglalt alapelvet, ez a szabályozás összhangban van a gyermek jogairól szóló New York-i Egyezményben deklarált, a gyermek mindenek felett álló védelmével. Az elsőfokú bíróság megítélése szerint az alperes az eljárása során beszerzett bizonyítékok egyenkénti és együttes mérlegelésével okszerűen vonta le azt a következtetést a tényállás kellő mélységű feltárását követően, hogy a felperes kapcsolattartási jogának korlátozása indokolt, a hatóság az eljárási szabályokat betartotta, a mérlegelés szempontjai is megállapíthatóak, ezért a közigazgatási határozat a Pp. 339/B. §-a szerint jogszerűnek tekintendő.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, amelyben annak hatályon kívül helyezését és a kapcsolattartási jognak a korábbi részítéletben foglaltak szerinti szabályozását kérte. Arra hivatkozott, hogy az elsőfokú bíróság eljárási és anyagi jogi szabályok megsértésével hozta meg határozatát. Idézte a Ket. 2. § (3) bekezdésében, 50. § (4) bekezdésében, 51. § (2) bekezdésében, a gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról szóló 1997. évi XXXI. törvény (a továbbiakban: Gyvt.) 1. §-ában, 2. §-ában, 3. §-ában, 7. § (1) bekezdésében, 8. § (1) bekezdésében, 12. §-ában, továbbá a gyámhatóságokról, valamint a gyermekvédelmi és gyámügyi eljárásról szóló 149/1997. (IX. 10.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Gyer.) 27. § (1) bekezdésében, 29. §-ában, 30. § (6) bekezdésében, a Csjt. 92. §-ában foglaltakat, továbbá legfelsőbb bírósági eseti döntésekre hivatkozott. Kifejtette, hogy a veszélyeztetés tényállási elemei nem valósultak meg, a hatóság nem tisztázta megfelelően a tényállást, kötelezettsége lett volna a büntetőbírósági eljárás jogerős lezárásáig az eljárás felfüggesztése, a szakértői vélemények közötti ellentmondások feloldása. A gyermek jogai nem kerültek érvényesítésre, nem tárta fel a jogerős ítélet a gyámhatósági eljárás azon hiányosságát sem, mely szerint a gyámhivatal vizsgálati körén kívül rekesztette azt a kérdést, hogy az eszközök nélküli zord, zárt helyen történő felügyelt kapcsolattartás szolgálja-e a gyermek érdekét. Álláspontja szerint a gyámhivatalnak részletesebb bizonyítási eljárást kellett volna lefolytatnia, a hiányzó dokumentumot beszereznie, így az idő múlására tekintettel új környezettanulmányt, iskolai véleményt és pszichológus szakértői véleményt.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályban tartására irányult.
A felperes felülvizsgálati kérelmében kérte a felülvizsgálati kérelem tárgyaláson történő elbírálását.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A Kúria álláspontja szerint az elsőfokú bíróság megfelelő alapossággal feltárta és rögzítette ítéletének indokolásában az ügyben irányadó tényállást és abból az ide vonatkozó jogszabályi rendelkezések alkalmazásával helytálló jogi következtetést vont le, azzal a Kúria is egyetértett.
Kiemeli a Kúria, hogy a Pp. 270. § (2) bekezdése és 272. § (2) bekezdése értelmében a felülvizsgálati eljárás során kizárólag a jogerős ítélet jogszerűsége vizsgálható, a Pp. 275. § (2) bekezdésének megfelelően a felülvizsgálati kérelemmel érintett körben.
Jogszerűen rögzítette azt az elsőfokú bíróság ítéletében, hogy a gyámhivatal a kapcsolattartás szüneteltetése iránti anyai kérelem tárgyában mérlegelési jogkörében döntött. Ezért a határozat felülvizsgálatára a Pp. 339/B. §-a volt irányadó. E rendelkezés értelmében mérlegelési jogkörben hozott közigazgatási határozat akkor tekintendő jogszerűnek, ha a közigazgatási szerv a tényállást kellő mértékben feltárta, az eljárási szabályokat betartotta, a mérlegelés szempontjai megállapíthatóak, és a határozat indokolásából a bizonyítékok mérlegelésének okszerűsége kitűnik.
Helytállóan vonta le az elsőfokú bíróság azt a következtetést, hogy az alperes felülvizsgált határozata e törvényi kritériumoknak megfelelt.
Az általánosan kialakult és következetes bírói gyakorlat szerint, ha a felülvizsgálati kérelem a jogerős ítélettel megállapított tényállást, vagyis azt sérelmezi, hogy a bíróság a tényállást a Pp. 206. §-ának megsértésével állapította meg, a jogerős ítélet érintésének csakis akkor van helye, ha a tényállás iratellenes, illetőleg a bíróság a bizonyítékokat - azok egybevetése során - nem a maguk összességében értékelte és ennélfogva megállapított tényállás nyilvánvalóan okszerűtlen, vagyis lényeges logikai ellentmondást tartalmaz. Nem állapítható meg azonban jogszabálysértés akkor, ha a felülvizsgálati kérelem a bizonyítékok okszerű mérlegelését támadja. A Pp. 206. §-a szerinti szabad bírói mérlegeléssel megállapított tényállást - ha az nem iratellenes vagy logikátlan - felülvizsgálata nem lehet eredményes. A felülvizsgálati eljárásban ugyanis felülmérlegelésnek nincs helye. Nincs lehetőség a bizonyítás adatainak újabb egybevetésére és értékelésére. A felülvizsgálat csak arra szorítkozhat, hogy a mérlegelés körébe vont adatok, tények értékelésénél nincs-e nyilvánvalóan helytelen következtetés.
Fentiekre a Kúria azon okból mutatott rá, mert az elsőfokú bíróság a mérlegelési jogkörben hozott határozat felülvizsgálatát is mérlegelési tevékenységgel végezte el. Ennek során helytállóan rögzítette azon tényállási elemeket, amelyek a felülvizsgált alperesi döntés meghozatalánál irányadóak voltak, annak alapjául szolgáltak. Mindezt az alperes határozata részletesen tartalmazta. Nem foghat helyt a felperes azon felülvizsgálati kérelembeli kifogása, mely szerint a Csjt. 1. § (2) bekezdése sérült. A hatóság a kiskorú gyermek érdekeit figyelembe véve járt el, amikor az anyai szüneteltetés iránti kérelemmel ellentétben mégis szabályozta a felperes kapcsolattartását, ugyanakkor ennek során figyelembe vette a kapcsolattartás során tanúsított korábbi felperesi magatartásokat és önálló kapcsolattartási mód helyébe felügyelt kapcsolattartási módot állapított meg, intézményi keretek közötti megvalósulással. Semmiképp sem volt figyelmen kívül hagyható, hogy a felperessel szemben több esetben indult végrehajtás a gyermek egészségét, testi épségét veszélyeztető magatartása miatt, kötelezték ennek megszüntetésére, a kapcsolattartás során a megfelelő körülmények, valamint a gyermek feletti felügyelet biztosítására is. A sorozatos szabályszegések miatt eljárási bírságokkal is sújtották a felperest. Az alperesi határozat indokolásából kitűnően a döntés meghozatalakor figyelembevételre került a kapcsolattartási szabályok felperes által több alkalommal való megszegése és az eljárási bírságok kiszabásának sokasága, a becsatolt pszichológusi szakértői vélemény, ugyanakkor a kiskorúnak a felpereshez való kötődése és a felperes kiskorúhoz való ragaszkodása is. Hangsúlyozza a Kúria, hogy a felperes kapcsolattartási joga továbbra is biztosított, annak szünetelését nem rendelte el a gyámhivatal, csupán a körülmények mérlegelésével korlátozásáról döntött. Amennyiben a felperes tartósan a kiskorú érdekében és a kapcsolattartási jog jogszabályi rendeltetésének megfelelően gyakorolja ezen jogosultságát, úgy a körülmények megváltozása esetén kérheti a gyámhivataltól a kapcsolattartás újraszabályozását. A jelen perben keresettel támadott határozatok vonatkozásában azonban jogszabálysértés nem volt megállapítható, ezért megalapozottan és jogszerűen döntött az elsőfokú bíróság a Pp. 339. § (1) bekezdésének megfelelően a kereset elutasításáról.
Utal arra is a Kúria, hogy a felperes felülvizsgálati kérelmében felsorolta és idézte a kapcsolattartásra vonatkoztatható jogszabályi rendelkezéseket, azonban nem jelölte meg azt pontosan és részletesen, hogy a jogerős ítélet ezen jogszabályi rendelkezéseket mennyiben és milyen okból sérti [Pp. 272. § (2) bek.]. Így a Kúria a jogerős ítélet felülvizsgálatát a felülvizsgálati kérelem keretei között végezte el.
A Kúria megállapította, hogy a jogerős ítélet a felülvizsgálati kérelemben megjelölt jogszabályokat nem sértette meg, azt a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Kúria, Kfv. III. 37 376/2013/7., KGD 2014.95.)
Ezen a gyakorlaton azonban túlmutat - a helyes irányba - az az eseti döntés, amelyben a bíróság így foglalt állást: a mérlegelés azt a műveletet jelenti, amelynek során a jogalkalmazó az adott esetre legalkalmasabb megoldást a rendelkezések közül kiválasztja. Ez a döntés sem következetes az eljárásjogi és az anyagi jogi mérlegelés kettéválasztásában, az anyagi jogi jogszabályi feltételekre ráerőlteti a Pp. 339/B. §-t.
Az alperes a 2007. március 8. napján kelt határozatával a B. Megyei Képviselő-testület Tüdőkórháza vonatkozásában 49 tüdőgyógyászati aktív és 150 krónikus (75 krónikus és 75 rehabilitációs) ágyban határozta meg az intézményben a fekvőbeteg szakellátási kapacitások mennyiségét, megállapítva egyben - a melléklet szerint - az intézmény ellátási területét is.
A határozat indokolásában rögzítette, hogy a felosztási javaslat készítése során milyen szempontokra és körülményekre volt figyelemmel.
A felperes - mint intézményi fenntartó - keresetében az alperes határozatának felülvizsgálatát kérte.
Sérelmezte, hogy a perbeli döntés a kórházra háruló feladatokból adódó semmiféle progresszivitást nem tükröz.
A lakosság számarányához kapcsolódó ágyszámok messze eltérnek az Európai Unióban érvényesülő 10 000 főre jutó 2-3 ágyszámtól, mert ez a szám a felperesi kórház esetében csupán egy.
Hivatkozott arra is, hogy a kórház speciális funkciója miatt ellátja tüdőgyógyászat tekintetében a megye más kórházaiban kezelni nem tudott betegeket is, e kötelezettségének további ágyak és finanszírozás nélkül nem tud eleget tenni.
Elfogadhatatlannak tartotta a felperes a döntést azért is, mert a beteg-beutalási rend megváltoztatásával a megye lakosainak 25%-át megnövekedett utazási teherrel sújtja.
Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét alaptalannak értékelte, és azt elutasította.
Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint sem a keresetből, sem a per során tett felperesi nyilatkozatból nem derült ki, hogy milyen tartalmi értelmezést kellett volna fűznie az alperesnek az ellátási terület perbeli módon történt meghatározásához.
Nem bizonyította a felperes azon állítását sem, mely szerint a miniszter valótlanul hivatkozott arra, hogy a felosztási javaslatot az OEP-pel készítette. Nem került érdemi indokolásra azon kereseti hivatkozás sem, hogy a miniszter ügyintézőként is feltüntetésre került a határozaton.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, annak hatályon kívül helyezését kérte, a keresetében foglaltakat fenntartotta.
A határozat indokolásában arra hivatkozik, hogy döntése kialakítása során figyelembe vette a szakmai irányelvekben és protokollokban előírt szakmai követelmények érvényesíthetőségét. Mindez ellentmond azoknak a tényeknek, hogy a meghatározott ágyszám összességében, megyei és regionális szinten is alacsony, nem igazodik az itt élők lakosság-számarányához, és nem tükrözi az elvárt progresszivitást; ebből következően a határozat rendelkező része és indokolásában megjelölt szempontok, adatok között nincs okszerű logikai összefüggés.
A felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bíróság alaposnak tartotta.
A Magyar Köztársaság Alkotmánybírósága a 109/2008. (IX. 26.) AB határozat közzétételének napjával megsemmisítette a 2006. évi CXXXII. törvény (a továbbiakban: Tv.) 4. §-át, 5. § (3) bekezdését, 6-7. §-át, 10. § (1) bekezdését, valamint 16. § (15) bekezdés a) pontját. Az Alkotmánybíróság határozatának indokolásában (V/1/3. pontjában) megállapította, hogy az alperesnek a kapacitások felosztásáról szóló döntése közigazgatási hatósági ügyben hozott döntésnek minősül, mivel a miniszter, mint hatóság az államigazgatási, illetve államszervezeten kívüli jogalanyok (egészségügyi szolgáltatók és fenntartók) jogát és kötelezettségét érintő egyoldalú döntést hoz azzal, hogy a konkrét egészségügyi szolgáltatókat megillető kapacitásokat (ágyszámokat) és a hozzájuk fűződő ellátási területeket meghatározza. Ezek a határozatok képezik alapját az egészségügyi szolgáltatók és az egészségbiztosítók közötti finanszírozási szerződéseknek, és a Tv. 2. § (1) bekezdés b) pontjában foglaltakra tekintettel ez jelöli ki a helyi önkormányzatok egészségügyi szakellátási kötelezettségének terjedelmét. A miniszternek ez a jogköre természetszerűen olyan, amely bizonyos szintű diszkrecionális elemet foglalhat magában. Ez azonban nem jelentheti azt, hogy a hatóság normatív módon meghatározott szempontok nélkül, teljesen saját belátása szerint hozhassa meg a határozatát.
A Pp. 339/B. §-a értelmében a mérlegelési jogkörben hozott közigazgatási határozat akkor tekintendő jogszerűnek, ha a közigazgatási szerv a tényállást kellő mértékben feltárta, az eljárási szabályokat betartotta, a mérlegelés szempontjai megállapíthatóak, és a határozat indokolásából a bizonyítékok mérlegelésének okszerűsége kitűnik. A mérlegelés azt a műveletet jelenti, amelynek révén a jogalkalmazó a jogszabály által részére juttatott cselekvési mezőben az adott esetre optimálisnak vélt megoldást kiválasztja. A döntés jogszerűsége csak akkor vizsgálható, ha a döntés szempontjait annak indokolása - a tényállással együtt - kellő részletességgel tartalmazza. Az alperes jelen perben felülvizsgálni kért határozata tartalmazta, hogy a 361/2006. (XII. 28.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Vhr.) 6. §-ában adott felhatalmazással élve mérlegelési jogkörében járt el. Döntésének konkrét indokait azonban a Ket. 72. § (1) bekezdés c) pontjának megfelelően nem jelölte meg. Általános, a felperesi kórházra konkrétan nem vonatkoztatott szempontokat sorolt fel, kapacitásokról készült adatbázis adataira utalt, ezeket azonban nem konkretizálta oly módon, hogy abból a végső mérlegelési döntés megalapozottsága megállapítható lenne.
A Legfelsőbb Bíróság e körben szükségesnek tartja hangsúlyozni, hogy a Pp. 336/A. § (2) bekezdése értelmében, amennyiben a közigazgatási szerv a tényállás-megállapítási kötelezettségének nem tett eleget, a közigazgatási szerv köteles a határozata alapjául szolgáló tényállás valóságának bizonyítására, ha azt a felperes vitatja. E körben tehát a Fővárosi Bíróság tévesen rótta a felperes terhére, hogy nem bizonyította, miért kellene az alperesnek más tartalmú döntést meghoznia.
Az alperes határozatának hiányosságai az ügy érdemére is kihatottak, ezért a Ket. 111. § (1) bekezdése alapján nem lehetett volna az elsőfokú bíróságnak a keresetet elutasítania.
A kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet az alperesi határozatra kiterjedően hatályon kívül helyezte [Pp. 275. § (4) bekezdése, Pp. 339. § (1) bekezdése]. (Legf. Bír. Kfv. IV. 37.088/2008., KGD 2010/1. 19.)
A bírói gyakorlat a Pp. 339/B. § szerinti mérlegelésnek tekinti azt az esetet is, amikor a hatóság a bírság összegét az eset körülményeihez képest állapítja meg, élve azzal a lehetőséggel, hogy a jogszabály a bírság kiszabását, tól-ig határok között állapítja meg.
Az elsőfokú adóhatóság a felperest a 03650 számú általános forgalmi adó kötelezettségének, illetve jogosultságának összegéről 2003. április 22-éig esedékes bevallási kötelezettség teljesítésének elmulasztása miatt 75 000 Ft mulasztási bírsággal sújtotta.
A felperes keresetében az alperes határozatának hatályon kívül helyezését vagy a bírság mértékének a jogszabály szerint kiszabható "minimális összegre történő leszállítását" kérte. A felperes azzal érvelt, hogy az alperes határozata jogszabálysértő, mivel a mérlegelési jogkör gyakorlása során "a maximális kiszabható bírság összegét tekintette kiindulási pontnak".
A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint az alperes határozatát mérlegelési jogkörében eljárva hozta meg. A Pp. 339/B. §-a értelmében a mérlegelési jogkörben hozott határozat akkor jogszerű, ha a közigazgatási szerv a tényállást kellő mértékben feltárta, az eljárási szabályokat betartotta, a mérlegelés szempontjai megállapíthatóak, és a határozat indokolásából a bizonyítékok mérlegelésének okszerűsége is kitűnik.
Az alperes határozata e jogszabályi rendelkezéseknek - a felperes érvelésével ellentétben - teljes körűen megfelel. Az alperes határozata bizonyítékkal igazolt tényállást tartalmaz, amit érdemben a felperes nem vitatott. Az alperes határozata teljes körűen és helytállóan rögzíti az alkalmazott jogszabályi rendelkezéseket, és azt is, hogy a felperes fellebbezésében felhozott indokokat mely okoknál fogva nem fogadja el. A határozatból a mérlegelés szempontjai is megállapíthatóak, az alperes megvizsgálta az eset összes körülményeit, a mulasztás súlyát, gyakoriságát, és azt, hogy a felperes az adott helyzetben tőle elvárható körültekintéssel járt-e el. E körben értékelte, hogy a felperes az adóhatóság tájékoztató levelét követően sem pótolta elmulasztott adóbevallási kötelezettségét, annak csak a bírság kiszabását követően tett eleget, a mulasztását nem mentette ki, és a 2004. január 1-jétől hatályos 2003. évi XCII. törvény (a továbbiakban: Art.2.) szerinti szabályok sem adnak lehetőséget kedvezőbb elbírálásra. Az alperes a felperes javára értékelhető kivételes méltánylást érdemlő körülményként vette figyelembe, hogy korábban hasonló mulasztás miatt bírságolva nem volt. A felperes a perben egyéb javára szóló, kivételes méltánylást érdemlőként értékelhető körülményre nem hivatkozott.
A felperes érvelésével ellentétben az eljárási szabály a bírságolásra nézve 0-tól 200 000 Ft-ig terjedő szankció alkalmazására ad lehetőséget, és nem írja elő a 100 000 Ft-os ún. középmértékből történő kiindulást. Azt a tény, hogy az alperes határozataiban az 1990. évi XCI. törvény (a továbbiakban: Art.1.) és az Art.2. rendelkezéseinek idézésével megjelölte a kiszabható mulasztási bírság maximumát, jogszabálysértés megállapítására nem ad alapot. (Legf. Bír. Kfv. I. 35.494/2006., KGD 2008/110.)
A hatóság ebben az ügyben is az anyagi jog szerint mérlegelt, a rendelkezésére álló jogkövetkezmények közül kiválasztotta a tényállásnak megfelelőt. Természetes, hogy ehhez a döntéshez is szükség van a tényállás teljes körű feltárására, az ügyfél terhére és javára értékelhető körülmények számbavételére. Ezek alapján dönthető el, hogy a hatóság döntése jogszerű volt-e.
Hasonló felfogást tükröz az a döntés, amely szerint a mérlegelési jogkörben hozott, bírságot kiszabó határozat felülvizsgálata során a bíróság a kereseti kérelem keretei között - jogszabálysértés esetén - mérlegelheti felül a bírság összegét
A Nemzeti Fogyasztóvédelmi Hatóság Regionális Felügyelősége a 2007. november 20-án érkezett panaszbejelentés alapján eljárást indított az M. 2007. szeptember 26-i 091 New York-Budapest járatának törlése miatt a panaszos által kért, de a felperes által elutasított kártalanítási igény tárgyában.
Az elsőfokú hatóság felhívására a felperes közölte, hogy a járat törlésére a repülőgép meghibásodása miatt került sor, amely a járat menetrend szerinti indulási ideje előtt jelentkezett. A meghibásodás rendkívüli körülmény volt, ezért az utasnak (a panaszosnak) kártalanítás nem jár.
Az elsőfokú hatóság a 2008. szeptember 3. napján kelt határozatával a 261/2004/EK rendelet (a továbbiakban: EK rendelet) 5. cikk (1) bekezdés c) pont jának megsértése miatt a fogyasztóvédelemről szóló 1997. évi CLV. törvény (Fgytv.) 48. § (1) és (2) bekezdése alapján egymillió forint bírságot szabott ki a felperessel szemben. Határozata indokolása szerint a felperes a járatot nem rendkívüli körülmény miatt törölte, ezért nem mentesülhetett az EK rendelet 5. cikk (3) bekezdése alapján a kártalanítás fizetési kötelezettsége alól. A bírság az érintett utasok számára (22 fő), súlyosbító körülményként az EK rendelet hatályba lépésétől eltelt hosszú időre és ennek ellenére a felperes EK rendelettel ellentétes eljárására, valamint arra figyelemmel került kiszabásra, hogy a felperessel szemben már több alkalommal került sor fogyasztóvédelmi bírság előírásra.
A felperes fellebbezett a határozat ellen, és az alperes a fellebbezést elbírálva a 2009. február 10. napján kelt határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta.
A felperes keresetet nyújtott be az alperes határozatának felülvizsgálata iránt, vitatva a határozat jogalapját és a bírság mértékét arra való hivatkozással, hogy a mérlegelési körülmények hiányosak, továbbá arra, hogy a korábbi fogyasztóvédelmi bírságok súlyosbító körülményként nem vehetők figyelembe, mert azoknak a bírságoknak a kiszabására nem a jelen ügyhöz hasonló ténybeli alapon került sor.
Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét a határozat jogalapja tekintetében alaptalannak, míg a bírság összegszerűségét érintően alaposnak találta.
A keresettel támadott határozat jogalapját érintően kifejtette, hogy a felperes a járatot műszaki hiba miatt törölte, amely törlési ok nem az EK rendelet preambuluma (14) bekezdésében felsorolt rendkívüli esemény hatására következett be, ezért nem tekinthető olyan oknak, amelyre tekintettel a felperes mentesülhet a kártalanítás fizetésének kötelezettsége alól. Az elsőfokú bíróság megállapítása szerint ezért az alperes a jogsértés elkövetését helytállóan állapította meg.
Az összegszerűség vonatkozásában az elsőfokú bíróság utalt arra, hogy a hatóság a bírság kiszabásakor mérlegelési jogkörében jár el, az Fgytv. 48. § (2) bekezdése értelmében az eset összes körülményére tekintettel állapítható meg a bírság mértéke. A hatóság mérlegelési szempontként nem vett figyelembe minden enyhítő és súlyosbító körülményt, az értékelt körülményeket tévesen tekintette súlyosbító körülményeknek, azokat okszerűtlenül mérlegelte és jogsértő, hogy a mérlegelés módja a határozatból nem tűnik ki.
Az alperes által értékelt körülményeket vizsgálva megállapította, hogy az EK rendelet hatályba lépése óta eltelt idő nem tekinthető hosszúnak, különös tekintettel a jogszabály közösségi jogi voltára, fogyasztóvédelmi ügyekben a nemzeti jogi szabályozás jogértelmezési problémáira. Az érintett utasok száma (22 fő) a felperes utasainak számához, a repülőgép befogadóképességéhez viszonyítva csekély, nem állapítható meg a fogyasztók széles körének érintettsége. Az elsőfokú bíróság megállapítása szerint ezek a körülmények enyhítő körülményként és nem súlyosbító körülményként értékelhetőek.
A felperessel szemben a korábban kiszabott bírságok ténye nem vehető figyelembe, mert a bírságok nem ugyanazon jogszabálysértések miatt kerültek kiszabásra, így a jogsértés ismételt elkövetése nem állapítható meg. A fogyasztóvédelmi szabályok ismételt megszegése - a konkrét jogsértés megjelölése hiányában - nem kerülhet súlyosbító körülményként értékelésre. Az elsőfokú bíróság utalt arra, hogy hivatalos tudomása szerint a felperes ugyanilyen jogsértést követett el korábban, azonban a jogsértések közti csekély időkülönbségre, az eljárások párhuzamos folyására tekintettel a korábbi, azonos jogsértés nem vehető figyelembe súlyosbító körülményként, mert a korábbi jogsértésről még nem született jogerős döntés.
Az elsőfokú bíróság kifejtette továbbá, hogy a bírság kiszabásakor egyéb szempontokat is értékelni kellett, így a felperes speciális helyzetére tekintettel a fokozott felelősségét, a jogsértésnek Magyarország jó hírnevét sértő hatását, a jogkövető magatartás felperestől fokozott mértékben való elvárhatóságát. Nem volt figyelembe vehető ugyanakkor a felperes gazdasági helyzete.
Mindezek alapján az elsőfokú bíróság nem tartotta indokoltnak visszatartó erejű bírság kiszabását, ezért az alperes által alkalmazott bírság-kiszabási gyakorlatra figyelemmel a bírság mértékét eltúlzottnak, a jogsértéssel arányban nem állónak ítélte, ezért az alperes határozatát az Fgytv. 50. §-a alapján megváltoztatva a felperest 600 000 forint bírság megfizetésére kötelezte.
Ezt meghaladóan ítéletében - az ítélet indokolása ellenére - a kereset elutasításáról nem rendelkezett.
A jogerős ítélet ellen az alperes felülvizsgálati kérelmet nyújtott be, kérve a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és a kereset elutasítását. Rendkívüli jogorvoslati kérelmében kifejtettek szerint a jogerős ítélet sérti a Pp. 339/B. §-át, 339. § (1) bekezdését, a (2) bekezdés q) pontját, 221. § (1) bekezdését, mert a bíróság jogszabálysértés megállapítása nélkül változtatta meg az egyébként jogszerű határozatot. A bírság mérlegelési jogkörben szabható ki, a bíróság az újbóli mérlegeléssel elvonta az alperes hatáskörét, megsértve ezzel a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (Ket.) 19. § (5) bekezdését. Az Fgytv. 48. § (2) bekezdése mérlegelési szempontként az eset összes körülményének, azaz az eset egyedi sajátosságainak figyelembevételét, értékelését írja elő. Az elsőfokú bíróság tévesen értékelte felül a határozatban írt mérlegelési szempontokat, így a fogyasztóvédelmi szabályok ismételt megszegését, az utasok számát, a jogkövetéshez az EK rendelet hatályba lépése óta eltelt hosszabb időt, és tévesen állapította meg a két utóbbiról, hogy ezek a körülmények nem súlyosbító körülmények. Az ismételt jogsértés mérlegelési szempont, nem hagyható figyelmen kívül. Az elsőfokú bíróság mérlegelési szempontként olyan szempontot - a bírság- kiszabási gyakorlatot, a felperes speciális helyzetét, fokozott felelősségét - vett figyelembe, amely az eset összes körülménye között nem vehető figyelembe, nem értékelhető. A bíróság a kereseti kérelem keretei között [Pp. 3. § (2) bekezdése alapján] a határozatban felsorolt mérlegelési szempontokat és azok értékelését vonhatja vizsgálata körébe, azonban jogszabálysértés hiányában nem végezhet újbóli mérlegelést, felülmérlegelést, nem vonhat be újabb szempontokat az értékelésbe.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítéletnek az alperesi felülvizsgálati kérelemmel támadott része hatályban tartását kérte.
A felülvizsgálati kérelem az alábbiak szerint alapos.
A Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a felülvizsgálati kérelem keretei között vizsgálta felül a Pp. 272. § (2) bekezdése és a Pp. 275. § (2) bekezdése alapján. A Legfelsőbb Bíróság a határozat jogalapját érintő ítéleti döntést, ezt támadó felülvizsgálati kérelem hiányában nem vizsgálta.
A Legfelsőbb Bíróság az alperes felülvizsgálati kérelmében támadott, a bírság megváltoztatása kérdésében az alábbiakat emeli ki:
A Legfelsőbb Bíróság számos eseti döntésében (BH 2010.50. számú jogeset, Kfv. VI. 37.260/2000/7. számú, Kfv. VI. 37.342/2001/9. számú, Kfv. III. 37.527/2001/4. számú, Kfv. III. 37.107/2004/4. számú, Kfv. IV. 37.166/2007/4. számú, Kfv. IV. 37.070/2004/8. számú eseti döntései, a Legfelsőbb Bíróság Elvi Határozatainak Gyűjteménye 2004. évi számában BH 2004.1181. számon közzétett jogeset) kifejtette, hogy a mérlegelési jogkörben hozott határozat megváltoztatására a bíróságnak kizárólag jogszabálysértés esetén van lehetősége. A jogszabálysértés lehet: a perben részben eltérően megállapított tényállás, többlet-tényállási elem megállapítása miatti mérlegelési szempontok nem teljes körű feltárása és értékelése, illetve téves értékelése, valamely mérlegelési szempont figyelmen kívül hagyása vagy nem megfelelő súllyal történő értékelése, vagy olyan mérlegelési szempont figyelembevétele, amely mérlegelési szempont nem lehet.
Az Fgytv. 48. § (2) bekezdés első mondata értelmében a bírság összegét az eset összes körülményeire - így különösen a fogyasztók érdekei sérelmének körére, súlyára, a jogsértő állapot időtartamára és a jogsértő magatartás ismételt tanúsítására, valamint a jogsértéssel elért előnyre - tekintettel kell meghatározni.
Az alperes megalapozottan hivatkozott arra, hogy nem lehet értékelési, mérlegelési szempont a hatóság korábbi bírság-kiszabási gyakorlata, mert ez nem az eset körülményéhez tartozó szempont, nem az ügy egyedi sajátossága. A bírság túlzott mértéke az értékelési szempontok alapulvételével az ügy egyedi sajátosságaira nézve vizsgálható. A kiszabott bírság jogszerűségét a határozatban foglalt, az ott felsorolt mérlegelési szempontok alapján kell megítélni a Pp. 339/B. §-a alapján. Ha a bíróság jogszabálysértést nem állapít meg, akkor jogszabálysértés megállapítása hiányában nem változtathatja meg a kiszabott bírság összegét a Pp. 339. § (2) bekezdés q) pontja szerint alkalmazandó Fgytv. 50. §-a alapján.
A Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy az elsőfokú bíróság által hivatkozott korábbi bírság-kiszabási gyakorlat nincs bizonyítékkal alátámasztva, határozatok, ítéletek szám szerinti hivatkozására nem került sor, a perben a korábbi határozatok, jogerős ítéletek becsatolásra nem kerültek, a tárgyaláson a határozatok, ítéletek felmutatásra, ismertetésre sem kerültek.
A Legfelsőbb Bíróság megállapította továbbá, hogy a bíróság a Pp. 3. § (2) bekezdése és a 215. §-a alapján a keresethez kötve van, csak a kereseti kérelem keretei között vizsgálhatja az alperesi határozat jogszerűségét. A felperes a keresetében a mérlegelési szempontokat hiányosnak tartotta, de nem jelölte meg, hogy milyen szempont figyelembevétele, értékelése maradt el a közigazgatási eljárás során. Az elsőfokú bíróság ezért a Pp. 215. §-ba ütközően vett figyelembe olyan körülményeket (a felperes speciális helyzetét, fokozott felelősségét), amelyeket a felperes a keresetében nem jelölt meg, nem kérte azok értékelését. A felperes nem tette vitássá a keresetében az érintett utasok számára (22 fő), súlyosbító körülményként az EK rendelet hatályba lépésétől eltelt hosszú időre és ennek ellenére a felperes EK rendelettel ellentétes eljárására vonatkozó mérlegelési szempont értékelését, ezért ezeket a szempontokat a bíróság nem értékelhette újra.
A felperes a keresetében kifejezetten azt támadta - és az elsőfokú bíróság a Pp. 213. § (1) bekezdése és 215. §-a alapján csak ebben a körben dönthetett volna - , hogy súlyosbító körülményként a korábbi fogyasztóvédelmi bírságok nem vehetők figyelembe. E körben az elsőfokú bíróság azt helytállóan állapította meg, hogy az ismételt jogsértés súlyosbító körülményként csak akkor állapítható meg, ha a bírságok azonos jogsértéshez kapcsolódóan kerültek kiszabásra. Az alperes érdemi ellenkérelme alapján megállapítható volt, hogy az ismételt jogsértés nem azonos jogszabálysértésekhez kapcsolódóan került megállapításra, ezért a bírság kiszabásánál értékelendő mérlegelési szempont ebben a részében jogsértő volt. Az elsőfokú bíróság ugyanakkor utalt arra, hogy ismételt jogsértésről hivatalos tudomása van, de ezt a tényt a korábbi jogsértés miatt alkalmazott szankció jogerőre emelkedése hiányában nem tartotta figyelembe vehetőnek. Az elsőfokú bíróság álláspontja e tekintetben téves. Az Fgytv. 48. § (2) bekezdése a jogsértő magatartás ismételt tanúsítását említi és nem jogerősen megállapított ismételt jogsértést említ, ezért a korábbi, azonos jogsértés az e tárgyban hozott határozat jogereje hiányában is megállapítható.
Minderre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet - a felülvizsgálati kérelemmel nem támadott részét (az indokolásból kitűnően a jogalapot támadó keresetet elutasító részét) nem érintve - a felülvizsgálati kérelemmel támadott rendelkezése tekintetében a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte, az alperes jogszabálysértő határozatát - az elsőfokú határozatra is kiterjedően - a Pp. 339. § (1) bekezdésének alkalmazásával hatályon kívül helyezte és az elsőfokú hatóságot új eljárásra kötelezte.
Az új eljárás során az elsőfokú hatóságnak az EK rendelet 5. cikk (1) bekezdés c) pontjának megsértésének jogkövetkezményét az 5. cikk (3) bekezdésében foglalt mentesülési ok hiányában az Fgytv. 48. §. (1)-(2) bekezdése szerint levonva kell ismételten határozatot hoznia a bírság kiszabásáról és annak mértékéről. A bírság kiszabásánál a hatóság a felülvizsgálati ítéletben kifejtettek alapján értékelheti a mérlegelési szempontokat, köztük a korábbi jogsértés tényét. (Legf. Bír. Kfv. VI. 37.736/2010., KGD 2011/133.)
A Legfelsőbb Bíróság gyakorlata azonban egyre kiegyensúlyozottabb abban a kérdésben, hogy a hatóság döntése meghozatalánál minden körülményt mérlegelve hoz érdemi határozatot, ez azonban nem mérlegelési jogkörben hozott határozat.
A II. r. alperes kisajátítási kérelmet terjesztett elő az ingatlanok meghatározott részeinek kisajátítása iránt. Kérelmét azzal indokolta, hogy község önkormányzata képviselő-testülete a 2004. február 23-án elfogadott, a helyi építési szabályzatról és szabályozási tervről szóló - a 12/2004. (XI. 30.) Ök. rendelettel módosított - 1/2004. (II. 23.) Ök. rendeletében a kérdéses területen üdülőközpont létesítését tervezi, a területet különleges sport, idegenforgalmi és lakóterület minősítésűre változtatta. A kérdéses területen árvízvédelmi töltések, közutak, lakóházak, sportpályák, parkolóhelyek, parkok létesülnek.
Az I. r. alperes több határozatban rendelkezett a kérelem szerinti ingatlanrészek kisajátításáról megállapítva, hogy a kisajátításra község- és településrendezési, közérdekű célból kerül sor.
A felperesek keresetet nyújtottak be az I. r. alperes határozatainak felülvizsgálata iránt. Keresetükben mind a kisajátítás jogalapját, mind összegszerűségét támadták. Az elsőfokú bíróság a kisajátítás jogalapja körében döntött megállapítva, hogy a kisajátításról szóló 1976. évi 24. törvényerejű rendelet (a továbbiakban: Ktvr.) 4. § (1) bekezdés b) pontjában foglalt közérdekű cél nem áll fenn. A településrendezés, mint kisajátítási cél, önmagában nem tekinthető közérdekűnek. Községrendezési célból előterjesztett kisajátítási kérelem esetében is vizsgálni kell a cél közérdekűségét. A perbeli esetben egy komplex beruházás valósulna meg, amely elsődlegesen szálloda építését, sportpályák, golfpálya létesítését foglalná magában, ennek csak járulékos következménye az útépítés, az árvízvédelmi létesítmények építése, az illegális szemétlerakó felszámolása. Ezek a járulékos célok bár közérdekűek, a beruházás egészét még nem teszik közérdekűvé. A szemétlerakó hatósági intézkedéssel, kisajátítás nélkül is megszüntethető, ez nem indokolja a kisajátítást. Az alperesek által hivatkozott munkahelyteremtés lehetősége - amely kimutatásokkal nem igazolt - sem támasztja alá a tulajdonjog elvesztésével járó kisajátítás indokoltságát. Nem lehet közérdekűnek tekinteni az engedély nélkül épített üdülőházas terület árvízvédelmét sem és nem lehet ezzel legalizálni az önkormányzatnak azt a mulasztását, hogy nem fékezte meg az engedély nélküli építkezéseket. A sportcél golfpálya létesítését jelenti, amely viszont feltehetően nem a helyi lakosság sportja. Magánbefektető beruházási szándéka nem valósítható meg a kisajátítás eszközével. Mindezek alapján az elsőfokú bíróság - a közérdekűség hiánya miatt - az I. r. alperes keresettel támadott határozatait megváltoztatta és a II. r. alperes kisajátítási kérelmeit elutasította.
A jogerős ítélet ellen az I. és II. r. alperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet.
Az a felülvizsgálati kérelme szerint az elsőfokú bíróság egy mérlegelési jogkörben hozott határozatot vizsgált felül, melynek kapcsán a felülvizsgálat köre korlátozott. E körben csak kifejezett jogszabálysértés esetén van módja a bíróságnak a határozat megváltoztatására, konkrét jogsértést azonban az ítéletében a bíróság nem állapított meg, ellenben jogsértően a felülvizsgálat tárgyán túlterjeszkedve vizsgálta a kisajátításhoz szükséges pénzügyi fedezet forrását. A bizonyítási kötelezettség a felpereseket terhelte és csak a kisajátítási eljárásban vizsgálandó körben lehetett volna bizonyítást lefolytatni a Ktvr. 18. § (3) bekezdése folytán. A közérdekűség fogalmát az elsőfokú bíróság az Alkotmánybíróság álláspontjától eltérően, törvénysértően szűken sérelmezte. A szabályozási tervben a fejlesztési terület egységesen került kijelölésre, annak csak egy részén létesül golfpálya. A közérdekűség vizsgálatánál figyelemmel kellett volna lenni az önkormányzat településrendezési feladataira is. Az elsőfokú bíróság iratellenesen állapította meg azt is, hogy a közérdekűséget munkahelyteremtésében jelölték volna meg. Ez csak a közérdekű cél pozitív "hozadéka" lenne, azt kimutatásokkal igazolni nem kell. Az árvízvédelem egyértelműen közérdekű, annak jelentőségét nem lehet csökkenteni azzal, hogy az önkormányzatnak felrója intézkedési kötelezettség elmulasztását. A sportcél tekintetében minden alapot nélkülöz az a megállapítás, hogy az csak a meghatározott réteg sportolási célját szolgálja. A bíróság megengedhetetlen feltételezésekre ragadtatta magát. Oktatóközpont is létesülne a területen, amely a területfejlesztési koncepció része.
A II. r. alperes felülvizsgálati kérelmében az álláspontját az I. r. alperessel egyezően fejtette ki.
A Legfelsőbb Bíróság arra mutatott rá, hogy a felülvizsgálati kérelemmel élő alperesek felülvizsgálati kérelmükben alaptalanul hivatkoztak arra, hogy az I. r. alperes a határozatait mérlegelési jogkörben hozta, ezért annak bírósági felülvizsgálata során a Pp. 339/B. § rendelkezése folytán csak korlátozott a felülvizsgálat köre. Ez az álláspont téves, mert a kisajátítási határozat nem mérlegelési jogkörben hozott határozat, a kisajátítási kérelem tárgyában (nem a körülményében) ilyen előterjesztés esetén mindenképpen döntenie kell a hatóságnak, nem mérlegelhet úgy, hogy nem hoz a kisajátítási eljárásban döntést. Elvi éllel emeli ki a Legfelsőbb Bíróság, hogy a közigazgatási hatóságnak a döntésénél (minden érdemi határozat esetében) törvény szerint releváns körülményeket mérlegelve hozza meg a határozatát, a határozathozatal törvényszerű velejárója, de ettől még az ilyen határozat nem minősül mérlegelési jogkörben hozott határozatnak, ezért a kisajátítási határozat felülvizsgálata iránti perekben a Pp. 339/B. §-a nem alkalmazható. A perbeli esetben az I. r. alperes a bizonyítékok mérlegelésével hozta meg a határozatait, ezen határozatok nem minősülnek mérlegelési jogkörben hozott határozatnak.
Mindezek alapján a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a jogerős ítélet a felülvizsgálati kérelemben hivatkozott jogszabályokat nem sértette meg, ezért azt a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Kfv. II. ssz="1">39.129/2007., BH 2008/289.)
Az eljárásjogi mérlegelésre vonatkozik tehát a Pp. 339/B. §-ában írt követelményrendszer, az anyagi jogi mérlegelésre a Pp. 339/B. § nem alkalmazható. A határozat jogszerűségét az dönti el, hogy megfelel-e az anyagi jogi rendelkezéseknek, a bírósági felülvizsgálata tehát nem korlátozott.
Azzal, hogy a bíróság az anyagi jogi mérlegelést is a Pp. 339/B. § szerinti mérlegelésnek tekinti a bírósági felülvizsgálat lehetőségeit korlátozza.
Véleményem szerint a bírói gyakorlatban egyre határozottabbá kellene tenni azt a felfogást, hogy anyagi jogi méltányosság gyakorlása felülvizsgálatának nem lehetnek korlátai a Pp. 339/A. §-ban írt szempontok, amelyek az eljárásjog jogi méltányosság esetén irányadóak.
(Megjegyzendő, hogy a bírói gyakorlatot könnyen tévútra vezetheti a Pp. 339/B. § nagyvonalú szövegezése. Lényegét tekintve ugyanis az ott felsorolt feltételeket a bíróságnak minden közigazgatási határozat jogszerűségének elbírálása során értékelnie kell.)
[Anyagi jogi mérlegelésről rendelkezik a Ket. 105. § (1) bekezdése, amely szerint - jogszabályban meghatározott esetben - az elsőfokú határozatban meghatározott kötelességszegésnél súlyosabbat a másodfok sem állapíthat meg. Indokolt lenne, ha a jogszabályok - de legalább a bírói gyakorlat - e két méltányossági jogkört megkülönböztetnék.]
Legutóbb a Kúria elvi határozatban foglalt állást e kérdésben. Határozatában azt hangsúlyozta, hogy a tartózkodási engedély iránti kérelem elbírálása során a hatóság mérlegelési jogkörben jár el, s a határozat felülvizsgálatára a Pp. 339/B. § rendelkezései az irányadóak. A közölt ügy azonban ezt a tételt nem erősíti meg. Az ügyben ugyanis azt kellett megállapítani, hogy egy jogszabályi rendelkezés (Vht. 29. §) alkalmazható-e a perben feltárt tényállásra. A bíróság azt állapította meg, hogy a rendelkezésben írt feltételek nem alkalmazhatóak a felperesre; a rendelkezés egyébként is kógens, pontosan meghatározza, hogy a harmadik országbeli állampolgár mikor rendelkezik a 3 hónapot meghaladó tartózkodáshoz szükséges anyagi fedezettel. Ha a perben az állapítható meg, hogy ilyen fedezet nem áll rendelkezésre, a bíróság nem mérlegelheti, hogy eltér-e ezektől a feltételektől. Az ügyben a bíróság azt vizsgálta (nem mérlegelte!), hogy a megállapított tényállás megfelel e a feltételeknek.
Az ügy arra is felhívja a figyelmet, hogy a kérdést végre nyugvópontra kellene juttatni, kollégiumi véleményben foglalni össze az előzőekben ismertetett egyedi döntések többnyire helyes megállapításait.
Az etióp állampolgár felperes 2010. szeptember 9. napján tartózkodási engedély iránti kérelmet nyújtott be hazánk Nairobiban működő külképviseletén, azonban kérelmét az elsőfokú hatóság határozatával elutasította, megállapítva, hogy a felperes nem rendelkezik a tartózkodása teljes időtartamára a megélhetését biztosító anyagi fedezettel, valamint egészségbiztosítással.
A felperes fellebbezése folytán eljárt alperes másodfokú határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta.
A felperes keresetében az alperes határozatának hatályon kívül helyezését és az alperes új eljárásra kötelezését kérte. Álláspontja szerint az alperesnek a harmadik országbeli állampolgárok beutazásáról és tartózkodásáról szóló 2007. évi II. törvény (a továbbiakban: Harm. tv.) és a végrehajtására kiadott 114/2007. (V. 24.) Korm. rendeletben (a továbbiakban: Vhr.) meghatározott feltételeknek való megfelelése mellett értékelnie kellett volna azt is, hogy az országba lépését követően a menedékjogról szóló 2007. évi LXXX. törvény 7. § (2) bekezdése alapján automatikusan jogosult lenne a menekültkénti elismerésre, így irreleváns, hogy tartása a tartózkodási engedély kiadásának feltételei szerint biztosított-e.
Érvelt azzal is, hogy édesapjának munkáltatója (a továbbiakban: Kft.) - mint jogi személy - vállalta a tartását, ezt azonban a hatóság nem vette figyelembe, ezzel megsértette a bizonyítékok okszerű mérlegelésére vonatkozó kötelezettségét.
Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét alaptalannak értékelte, és elutasította azt.
Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint a Vhr. 29. § (5) bekezdése kógens módon határozza meg, hogy a harmadik országbeli állampolgár mikor rendelkezik a 3 hónapot meghaladó tartózkodáshoz szükséges anyagi fedezettel.
Az elsőfokú bíróság a felperes édesapjának munkáltatója által tett eltartási nyilatkozatot illetően osztotta az alperes álláspontját, amely szerint a gazdasági társaság és annak képviselője nem minősül a kérelmező családtagjának, így nyilatkozata csekély súllyal vehető figyelembe.
A felperes tartását vállaló édesapjának jövedelmére (2009. évben havi bruttó 100 280 Ft, azaz nettó 76 523 Ft; 2010. április-november közötti időszakban bruttó 73 500 Ft, azaz nettó 60 235 Ft) tekintettel, illetve figyelemmel arra, hogy sem a felperes, sem édesapja nem rendelkezik jelentősebb összegű, tartósan rendelkezésre álló megtakarítással, megállapította, hogy a felperesnek nincs megfelelő anyagi fedezete, amely a magyarországi tartózkodása alatt biztosítaná megélhetése, lakhatása, a tovább-, illetve visszautazáshoz szükséges, valamint az egészségbiztosítás által nem fedezett költségeit.
Rámutatott arra is az elsőfokú bíróság, hogy a felperes esetében az EJEE 8. cikkében megfogalmazott, a családi együttéléshez való jog nem sérült, az alperes ugyanis megtartotta a kérelemre vonatkozó anyagi és eljárási szabályokat, és a vizsgálat tárgyává tette a speciális eljárásban meghatározott feltételeket is.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet.
Kifejtette a felperes, hogy amennyiben elfogadná az elsőfokú bíróság és az alperes értelmezését a Vhr. 29. § (5) bekezdése tekintetében, úgy ez a jogszabályi rendelkezés ellentétes a családegyesítési jogról szóló 2003/86/EK Tanácsi Irányelv (a továbbiakban: Irányelv) 7. cikk (1) bekezdésével, mivel az z="1">Irányelv ezen rendelkezése nem teszi lehetővé a Vhr. 29. § (5) bekezdése szerinti korlátozást a felperes megélhetésének forrása igazolása tekintetében. Állította, hogy az uniós jogi norma és a nemzeti jogi norma közötti kollízió abban áll, hogy az Irányelv 7. cikk (1) bekezdése nem zárja ki azt, hogy a felperesen és a Harm. tv. szerinti családtagon kívül természetes, vagy jogi személyek is biztosítsák a felperes megélhetését, ezt azonban a Vhr. 29. § (5) bekezdése kifejezetten kizárja. A kollízió miatt az uniós jogi norma érvényesítését kérte.
Kifejtette, hogy a felperes és a jogi személy között - a jogi személy tartási kötelezettség-vállalásával - létrejött egy kötelmi jogi jogviszony, mely polgári jogi alapon ki is kényszeríthető.
A jogi személy kötelezettség vállalásának ítéleti értékelését alapvetően tévesnek értékelte.
Kifejtette, hogy a Vhr. 29. § (5) bekezdése szerinti korlátozás nem felel meg az EJEE 8. cikk 2. pontban foglalt feltételeknek, így a nemzeti szabályt figyelmen kívül kellett volna hagyni. Utalt arra, hogy a felperes édesapja Magyarországon elismert menekült, aki ebből kifolyólag nem térhet vissza a származási országába, így családi együttélésük kizárólag Magyarországon biztosítható.
A felülvizsgálati kérelmet a Kúria alaptalannak találta.
A Kúria álláspontja szerint az elsőfokú bíróság megfelelő alapossággal feltárta és rögzítette ítéletének indokolásában az ügyben irányadó tényállást, és abból - az ide vonatkozó jogszabályi rendelkezések alkalmazásával - helytálló jogi következtetést vont le.
Kiemelte a Kúria, hogy a perbeli ügy szempontjából alapvető jelentősége volt annak, hogy az alperes határozatát mérlegelési jogkörben hozta.
A Pp. 339/B. §-a értelmében mérlegelési jogkörben hozott közigazgatási határozat akkor tekintendő jogszerűnek, ha a közigazgatási szerv a tényállást kellő mértékben feltárta, az eljárási szabályokat betartotta, a mérlegelés szempontjai megállapíthatóak, és a határozat indokolásából a bizonyítékok mérlegelésének okszerűsége kitűnik.
A Kúria álláspontja szerint helytállóan és megalapozottan foglalt állást az elsőfokú bíróság azon kérdésben, hogy az alperes felülvizsgált eljárása és határozata ezen kritériumoknak maradéktalanul megfelelt.
A felülvizsgálati kérelemben foglaltak kapcsán kiemeli a Kúria, hogy a Vhr. 29. § (5) bekezdése kógens módon határozza meg, hogy a harmadik országbeli állampolgár akkor rendelkezik a 3 hónapot meghaladó tartózkodáshoz szükséges anyagi fedezettel, ha ő maga - vagy részére családtagja - a rendelkezésére álló jövedelemből, illetve vagyonból megélhetése, lakhatása, kiutazása, valamint szükség esetén egészségügyi ellátása költségeit biztosítani tudja.
A Vhr. 29. § (6) bekezdésében szereplő felsorolás ugyan nem taxatív, ám abból egyértelműen kitűnik azon jogalkotói szándék, hogy a magyarországi megélhetés elsősorban a kérelmező, vagy a tartását vállaló családtagja által igazolt anyagi eszközökkel biztosítható. A családi együttélés célja ugyanis a családtaggal való családegyesítés, a vele való együttélés a célországban, amelyből értelemszerűen következik, hogy az ilyen célú tartózkodási engedélyt kérelmező személy megélhetéséről saját maga, vagy azon családtagja köteles gondoskodni, akivel a jövőben az országban együtt kíván élni.
A Kft. ügyvezetője nem minősül a felperes, illetve szülei családtagjának, közöttük semmilyen rokoni kapcsolat nem áll fenn.
Egyetért a Kúria az elsőfokú bíróság abban, hogy a munkáltató munkavállalója családegyesítési törekvéseit egyéb eszközökkel - pl. munkabér-emeléssel - támogathatja. Ezzel kapcsolatban is azonban hangsúlyozást igényel, hogy a felperes édesapjának munkabére a 2009. évihez képest 2010. április és november hónap között már csak havi bruttó 73 500 Ft volt. A felperesi nyilatkozattal szemben nem tekinthető polgári jogi úton kikényszeríthetőnek a munkáltatói kötelezettségvállalás, már csak arra figyelemmel sem, hogy a nyilatkozatban a tartás összege, annak rendszeressége, nyújtásának módja nem került meghatározásra; ezért helyesen értékelte azt az elsőfokú bíróság is a bizonyítékok körében csekély súlyúként.
A bizonyítékok mérlegelése kapcsán kiemeli azt is a Kúria, hogy a felperes maga is elismerte, hogy édesapja jövedelme és megtakarítása nem elégséges magyarországi megélhetésük biztosításához, így - beutazását követően - igénybe kívánja venni az elismert menekülteknek a jogszabály által nyújtott esetleges pénzbeli támogatásokat, ellátásokat, ez pedig a szociális ellátó rendszert terhelné, ami szintén az alperesi értékelés helyt állóságát igazolja.
Minderre tekintettel a Kúria megállapította, hogy a jogerős ítélet a felülvizsgálati kérelemben megjelölt jogszabályokat nem sértette meg, ezért azt a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Kúria, Kfv. II. 37.590/2011., KGD 2012/7-8. K.11.)
Hasonló felfogást tükröz az az eseti döntés, amely szerint a Pp. 339/B. §-a alapján - a határozatban foglalt tények okszerűségét, helyes értékelését érintő - bírósági felülvizsgálat nem jelenti a határozat felülmérlegelését.
Az irányadó tényállás szerint a kenyai állampolgárságú felperes 2012. november 20. napján tartózkodási kártya kiadása iránti kérelmet terjesztett elő az elsőfokú hatósághoz, tekintettel arra, hogy B. István magyar állampolgár élettársa.
Az elsőfokú hatóság a 2013. február 14. napján kelt határozatával a felperes tartózkodási kártya kiállítása iránti kérelmét elutasította. Megállapította, hogy a felperes családtagként való tartózkodása nem engedélyezhető, mivel a felperes az eljárás során nem megfelelően jelentette be a lakóhelyét. A felperes és B. István 2013. április 30. napján házasságot kötöttek.
A felperes fellebbezése folytán eljárt alperes a 2013. október 25. napján kelt határozatával az elsőfokú hatóság döntését az indokolás kiegészítésével helybenhagyta, és megállapította, hogy a felperes magyarországi tartózkodási joga megszűnt. Kifejtette, hogy a másodfokú eljárás során - a felperes házasságkötésére figyelemmel - sor került a házaspár meghallgatására, és ennek során megállapítást nyert, hogy ugyan a felek számos kérdésben egybehangzóan nyilatkoztak, azonban a tényleges életközösség közöttük nem állt fenn annak ellenére, hogy egy háztartásban éltek. A felek a meghallgatás során egymás közel-, illetve régmúltjával, megjelenésével, életmódjával, külső megjelenésével, bankszámlájával, egymásnak vásárolt ajándékokkal, korábbi házasságokkal és korábbi európai tartózkodás helyszíneivel kapcsolatos kérdésekre téves, illetve bizonytalan választ adtak. A felperes és házastársa nem rendelkeztek közös nyelvvel, erre tekintettel pedig megismerkedésük körülményei és a közöttük lévő tényleges érzelmi közösség fennállása életszerűtlen. A felek a tartózkodási jog megszerzése érdekében kötöttek házasságot, így a felperes tartózkodási joga a szabad mozgás és tartózkodás jogával rendelkező személyek beutazásáról és tartózkodásáról szóló 2007. évi I. törvény (a továbbiakban: Szmtv.) 14. § (2) bekezdése értelmében megszűnt.
A felperes keresetlevelében az alperes határozatának hatályon kívül helyezését és a másodfokú hatóság új eljárás lefolytatására való kötelezését kérte.
Az elsőfokú bíróság ítéletében az alperes 2013. október 25. napján kelt határozatát hatályon kívül helyezte, és az alperest új eljárásra kötelezte. Az elsőfokú bíróság rögzítette, hogy az alperesi határozat indokolásából az is megállapítható volt, hogy a hatóság az életközösség fennállása körében milyen tényeket, mely szempontok alapján és milyen súllyal értékelt.
A feltárt tényállás alapján a bíróság nem értett egyet az alperes által a tényleges életközösség fenn nem állására vonatkozóan levont következtetésekkel, mert a felperes terhére rótt tényezők alapján nem lehetett ésszerű következtetést levonni arra vonatkozóan, hogy a felek házassága nem volt valódi. A bíróság rögzítette, hogy az alperes határozatában megjelölt, a felek kölcsönös meghallgatása során feltárt kisebb ellentmondások nem tekinthetők ilyennek. Az életközösség fennállásának megállapítását megalapozó, gazdasági, családi, érzelmi és akarati egység létét ezek az ellentmondások önmagukban nem zárhatták ki. A hatóság által feltárt, a felek egymás ismeretének kisebb hiányosságából eredő, csekély részben ellentmondásos nyilatkozatain túl, az életközösség tényleges megvalósulásának vizsgálatánál sokkal nagyobb súllyal esik latba annak ténye, hogy a hatóság által sem vitatottan a felek egy kis alapterületű lakásban együtt éltek. A felperes házastársa gyermekét ismerte, mindennapi életében részt vett, és bár a felek angolnyelv-ismeretének szintje egymástól eltérő volt, azonban elégséges ahhoz, hogy a mindennapi életben szükséges módon, a tényleges, testi-lelki együttéléshez szükséges mértékben egymással kommunikáljanak. A felperes és házastársa között a gazdasági életközösség is megvalósult, hiszen a férj keresete mellett a feleség is aktívan hozzájárult - a családjától kapott támogatás révén - a mindennapi életvitelhez szükséges kiadások fedezéséhez.
Az alperes felülvizsgálati kérelmében kérte, hogy a Kúria hozzon új, a keresetet, mint megalapozatlant elutasító határozatot, vagy amennyiben erre nincs lehetőség, úgy az elsőfokú bíróság ítéletét helyezze hatályon kívül és az elsőfokú bíróságot utasítsa új eljárásra és új határozat hozatalára.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A Kúria megállapította, hogy az elsőfokú bíróság megfelelő alapossággal feltárta és rögzítette ítéletének indokolásában az ügyben irányadó tényállást és abból a vonatkozó jogszabályi rendelkezéseknek megfelelő következtetésekre jutott (Pp. 206. §).
Az elsőfokú bíróság ítéletéből a tények értékelése, a mérlegelt körülmények szempontjai és ennek eredménye követhető, okszerű volt, a bíróság ítélete helyesen hivatkozta a logikai indokokat, a bíróság a határozat felülvizsgálata során a Pp. 339/A. §-ában foglaltak szerint járt el, rögzítette, hogy mely tényeket, milyen súllyal értékelt, azaz az életközösség fennállását alátámasztó körülményként kiemelte, hogy az alperesi határozatban és a későbbi felülvizsgálati kérelemben is kifogásolt kisebb ellentmondások önmagukban nem zárták ki az életközösség fennállásának megállapítását megalapozó gazdasági, családi, érzelmi és akarati egység létezését.
A Kúria okszerűnek találta az elsőfokú bíróság ítéletében foglalt mérlegelést. Eszerint sokkal nagyobb súllyal estek latba azon körülmények, amelyeket az alperes sem vitatott, az, hogy a felek egy kis alapterületű lakásban együtt éltek, a felperes ismerte házastársa gyermekét, s bár a felek angolnyelv-ismeretének szintje egymástól eltért, ahhoz elégséges volt, hogy egymással kommunikáljanak. A Kúria kiemelte, hogy a tényállásban foglaltakra is tekintettel a támadott ítélet érdemben helyes volt.
Az alperes felülvizsgálati kérelmében állította, de a tények értékelésén túl semmilyen más bizonyítási eszközzel nem igazolta azt, hogy a felperes és házastársa a tartózkodási jogosultság megszerzése érdekében kötöttek házasságot.
A Kúria nem osztotta a felülvizsgálati kérelmet benyújtó alperes azon álláspontját sem, hogy a hivatkozott tényeket az elsőfokú bíróság nem volt jogosult az alperesi hatóságtól eltérően mérlegelni. A Kúria kiemelte, hogy a Pp. 339/B. §-ában foglaltak éppen azt teszik lehetővé, hogy a bíróság vizsgálja, mérlegelje az alperesi határozat okszerűségét, a tények helyes értékelését.
A Kúria rögzítette, hogy jelen ügyben az elsőfokú bíróság nem felülmérlegelte az alperesi határozat okfejtését, hanem éppen ellenkezőleg, megállapította, hogy az alperes határozatában az általa ismert tényekből helytelen következtetéseket vont le, így okszerűtlen határozatot hozott.
A Kúria csak megjegyezte, hogy az elsőfokú bíróság által hivatkozottak - az új eljárásra vonatkozó iránymutatás rendelkezései is - megfeleltek a bírói gyakorlatnak a tekintetben, hogy a bíróság megjelölte, hogy mely tények vizsgálata mentén és hogyan kell a hatóságnak az új eljárást lefolytatnia.
A kifejtettekre figyelemmel a Kúria a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta (Kúria Kfv. III. 37.459/2014/5.; KGD 2015.125.).
(c) A méltányosság egyértelműen anyagi jogi kategória, a hatóság a döntési lehetőségek közül nagy szabadságfokkal választhat (diszkrecionális jogkör). Az anyagi jogi mérlegelés és a méltányossági jogkör elhatárolása nem mindig könnyű feladat, a hatóság döntési szabadságának foka döntheti el, hogy mérlegelésről vagy méltányosságról van szó. A Ket. méltányossági eljárásnak nevesítette a határozat méltányosságból való módosítását (Ket. 113. §), ha a határozat meghozatala után következett be olyan körülmény, amely méltánytalan súlyos hátrányt okoz részére. Az ilyen típusú döntés - véleményem szerint - sui generis méltányossági határozat, amely jogorvoslattal - így bírósági felülvizsgálattal - nem támadható meg. A hatóság méltányossági jogkört azonban ezen ügycsoporton kívül is gyakorolhat. Ezt az értelmezést támasztják alá a Ket.-nek a közigazgatási határozat tartalmára vonatkozó rendelkezései. Eszerint a mérlegelési és méltányossági jogkörben hozott közigazgatási határozat akkor törvényes, ha a Ket. 72. § (1) bekezdés e) pont ec) alpontjának megfelelően a határozat indokolásából a döntés jogszerűsége kétséget kizáróan megállapítható. A határozat bírósági felülvizsgálatának tárgya éppen ezért a méltányosság gyakorlásának jogszerűsége.
A méltányosságot engedélyező jogszabály rendszerint meghatározza azokat a méltányossági okokat, amelyek esetén a méltányosság gyakorolható. A méltányossági jogkör gyakorlásának jogszerűsége csak abban az esetben ellenőrizhető, ha a határozat indokolása az elosztás szempontját tartalmazza. (Hajdú-Bihar Megyei Bíróság 5. Pf. 20.175/1993., KGD 1994/118.)
Az alperes a jogerős ítélet ellen felülvizsgálati kérelmet nyújtott be, amelyben kérte annak hatályon kívül helyezését. Álláspontja szerint a jogerős ítélet az Fgytv. 48. §-ának (1) és (2) bekezdésébe ütközően jogszabálysértő, mert a bírság összegének meghatározása az alperes mérlegelési jogkörébe tartozik, e jogkörét a megyei bíróság törvénysértően elvonta.
A Legfelsőbb Bíróság viszont arra mutatott rá, hogy a bíróság a mérlegelési jogkörben hozott, bírságot megállapító határozati rendelkezést is megváltoztathatja, ha az alperesi közigazgatási szerv nem a törvényben meghatározott mérlegelési szempontok figyelembevételével, nem a jogszabály céljával összhangban gyakorolja mérlegelési jogkörét a bírság összegének meghatározásakor. Amennyiben tehát az alperes a bírságot nem az Fgytv. 48. § (2) bekezdésében megadott mérlegelési szempontok alapján határozza meg, illetőleg ezek figyelembevétele a határozat indokolásából nem állapítható meg, határozata az Fgytv. előbbi rendelkezésébe ütközően jogszabálysértő. A jogszabálysértő határozatot a bíróság megváltoztathatja és az alperes által megállapított bírság összegét az Fgytv. 48. § (2) bekezdésének alkalmazásával, az ott írt szempontok mérlegelésével az alperesétől eltérő mértékben is megállapíthatja. (Legf. Bír. Kfv. III. 37. 107/2004., KGD 2007/26.)
A közigazgatási per tárgya az alperes által lefolytatott méltányossági eljárás volt. Az elsőfokú bíróság az Art. 134. § (1) bekezdése alapján mérlegelte a felperes és a vele együtt élő közeli hozzátartozók életkörülményeit. Figyelembe vette bevételeiket, valamint a vagyonuknak minősülő ingatlant, ingóságokat. Mindezek alapján megállapította, hogy a kiszabott jövedéki bírság az adózónak, valamint a vele együtt élő családtagjainak életét ellehetetlenítené.
A méltányossági eljárás során a határozatot a hatóság mérlegelési jogkörben hozza meg, így a bíróságnak vizsgálnia kell, hogy minden értékelhető szempontot figyelembe vett-e, illetve, hogy a bizonyítékokat okszerűen mérlegelte-e. A mérlegelés szempontjait az Art. 137. § (1) bekezdése határozza meg. A hatóságnak azt kell vizsgálnia, hogy a jövedéki bírság megfizetése súlyosan veszélyezteti-e a kötelezett felperes megélhetését.
Az elsőfokú bíróság ítélete valóban konkrét utasítást nem tartalmazott az alperes új eljárására vonatkozóan, de ítéletének indokolásából megállapítható, hogy az Art. 134. § (1) bekezdése alapján a méltányosságot alkalmazhatónak minősítette a felperes tekintetében. Ennek konkrét összegben történő meghatározására az alperesnek van hatásköre az új eljárásban, a feltárt bizonyítékok alapján. (Legf. Bír. Kfv. I. 35.359/2005., KGD 2006/106.)
Ha tehát a határozatot a közigazgatási szerv jogszabályban biztosított diszkrécionális jogkörében hozta, a határozat indokolásából a konkrét ügyben mérlegelt, figyelembe vett vagy figyelmen kívül hagyott tényeknek ki kell tűnnie, nem elegendő általános szempontokra hivatkozni.
Ha az eljáró szerv méltányossági jogkörben hozott határozatot, de nem vett figyelembe minden olyan körülményt, értékelhető szempontot, amely a döntésre kihatással lehetett: a bíróság ebből az okból a határozatot hatályon kívül helyezheti és új eljárásra kötelezheti. Az új eljárásra kötelezés körében meghatározhatja azokat a körülményeket, amelyekre a hatóságnak figyelemmel kell lennie, ez nem jelenti a méltányossági jogkör elvonását. (KGD 2006/106.)

Az ítélet kézbesítése

A közigazgatási perben hozott ítéletet is a Pp. 219. § (1) bekezdésének a) pontja alapján a felekkel kézbesítés útján kell közölni.
Kérdésként merült fel a bírói gyakorlatban, hogy kézbesíteni kell-e az ítéletet annak, aki a perben sem félként, sem beavatkozóként nem vett részt, de akire a bíróság ítélete közvetlenül rendelkezést tartalmaz.
A Közigazgatási Kollégium véleménye szerint:
"A határozat közlésére más érdekeltek számára akkor kerülhet sor, ha a perben a feleken, a beavatkozón és az ügyészen kívül más személyek is szerepeltek, akiket a határozat közvetlenül érintett. (pl. a tanú, a szakértő, a szemletárgy birtokosa), akikre vonatkozóan a határozat - többnyire végzés formájában - rendelkezést is tartalmazhat. Ezek az érdekeltek a határozat reájuk vonatkozó része ellen a Pp. 233. § (1) bekezdése értelmében fellebbezhetnek is. Ha a közigazgatási perben hozott ítélet rendelkező részében név szerint szerepel olyan érdekelt, aki a perben sem félként, sem beavatkozóként nem vett részt, a konkrét ügyben hozott ítéleti rendelkezéstől függően kerülhet sor az ítélet részére történő kézbesítésére." (">1/2007. KK vélemény I/5.; BH 2008. évi 3. sz.)

Fellebbezés

[a Pp. 340. §-ához]

A közigazgatási per 1999. január 1. napjától általában egyfokú, figyelemmel arra, hogy a pert többnyire kétfokú közigazgatási eljárás előzi meg. Fellebbezésnek van helye, ha a közigazgatási határozat országos illetékességű szerv egyfokú eljárásban hozta és a határozatot a bíróság megváltoztathatja.
Közigazgatási perben is irányadó az a szabály, amely szerint az elsőfokú bíróság határozata ellen - ha fellebbezésnek van helye - fellebbezéssel élhet a fél, a beavatkozó végül az, akire a határozat rendelkezést tartalmaz, a rendelkezés reá vonatkozó része ellen [Pp. 233. § (1) bek.]
A Pp. 340. § (2) bekezdése fellebbezést enged, ha a közigazgatási határozat ellen nincs helye fellebbezésnek és e határozatot a bíróság törvény alapján megváltoztathatja. A bírói gyakorlat nem tekinti a közigazgatási eljárást egyfokúnak, ha nem a másodfokú szerv változtatja meg a közigazgatási határozatot, hanem ez a felügyeleti eljárásban történt, (amelyben hozott határozat ellen valóban nincs helye fellebbezésnek).
A felperes az Észak-dunántúli Környezetvédelmi, Természetvédelmi és Vízügyi Felügyelőséghez (a továbbiakban: elsőfokú hatóság) 2009. január 14. napján benyújtott kérelmében a többször módosított 355661973. szám alatt kiadott vízjogi üzemeltetési engedélyben lekötött mennyiséget 0 m3-ben kérte megállapítani, mivel a T-i gyáregységben a termelést leállították, ipari vízre nincs szükség.
Az elsőfokú hatóság 2009. február 12. napján kelt határozatával a vízhasználatot három évre szüneteltette. Határozata II.1.b. pontjában úgy rendelkezett, hogy a szüneteltetés idejére a használónak (felperes) vízkészlet-járulékot fizetnie nem kell.
A fellebbezés hiányában jogerős elsőfokú határozatot az alperes felügyeleti eljárás keretében felülvizsgálta és megállapította, hogy az részben jogsértő, ezért a 2012. július 9. napján kelt határozatával az elsőfokú határozat II.1.b. pontját törölte és egyúttal előírta, hogy - figyelemmel a vízkészlet-járulék kiszámításáról szóló 43/1999. (XII. 26.) KHVM rendelet (a továbbiakban: KHVM r.) 3. §-ában foglaltakra - a szüneteltetésről szóló határozatot megelőzően engedélyezett vízmennyiség 60%-át kell igénybevételnek tekinteni, ami után vízkészlet-járulékot kell fizetni. Az alperes az elsőfokú határozat többi rendelkezését változatlanul hagyta.
Az elsőfokú bíróság a felperesnek a jóhiszeműen szerzett joga sérelmét állító keresetét elutasította. Ítéletének indokolása szerint az alperes a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) 115. § (2) bekezdése alapján jogszerűen változtatta meg az elsőfokú döntést, jogszerűen rendelte el a vízkészlet-járulék fizetését, mivel a felperes 2009. január 1. napjáig jelentős karsztvíz-kontingenst kötött le és annak következménye - jogszabályi előírás szerint - a szüneteltetés idejére is kihat. Az elsőfokú bíróság rögzítette, hogy a felperes nem tudta alátámasztani, hogy az alperes határozata jogsértő.
A jogerős ítélet ellen a felperes az általa előterjesztett felülvizsgálati kérelemben az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezését és az alperesi közigazgatási határozat hatályon kívül helyezését kérte. Álláspontja szerint az elsőfokú ítélet jogsértő, mivel nem vette figyelembe a Ket. 115. § (4) bekezdés c) pontját. Az idézett jogszabályhely szerint a jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jog miatt az elsőfokú döntés már nem változtatható meg.
A felperes kifogásolta, hogy az elsőfokú bíróság ítéletében kizárta a fellebbezés lehetőségét. A felperesi jogértelmezés szerint, mivel az alperesi határozat ellen nem volt módja fellebbezni, egyfokú döntés született, amely esetben az elsőfokú bírósági ítélet a Pp. 340. § (1)-(2) bekezdése szerint fellebbezhető.
Az alperes ellenkérelmében az elsőfokú ítélet hatályában fenntartását kérte. Álláspontja szerint a vízkészlet-járulék megfizetése alóli mentesítés nem jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jog. Az elsőfokú határozat valójában a felperes számára kötelezettséget írt elő, de annak mértékét jogszabálysértően állapította meg. Az alperes vitatta a felperesnek a fellebbezési joggal kapcsolatos jogértelmezését is, mivel véleménye szerint jelen perben a Pp. 340. § (2) bekezdésében rögzített egyik feltétel sem áll fenn.
A Kúria a felülvizsgálati kérelmet a Pp. 274. § (1) bekezdése alapján tárgyaláson kívül bírálta és a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (2) bekezdése alapján a felülvizsgálati kérelem keretei között vizsgálta.
A felperes felülvizsgálati kérelme nem alapos.
A Kúria álláspontja szerint az elsőfokú bíróság helyesen megállapított tényállásból helytálló következtetésre jutott az alperesi határozat jogszerűségével kapcsolatban, döntésével a felülvizsgálati bíróság egyetért, indokait az alábbiakkal egészíti ki.
A felperes által vitatott fellebbezési jog tekintetében a Kúria rámutat, hogy az elsőfokú bíróság helyesen zárta ki a Pp. 340. § (1) bekezdése alapján a fellebbezési jogot, mivel a jelen ügy a Pp. 340. § (2) bekezdésben foglalt együttes feltételeknek együtt sem, illetőleg azok közül egyiknek sem felel meg. A perbeli eset ugyanis nem tartozik a Pp. 339. § (2) bekezdésében felsoroltak közé, a bíróságnak nincs megváltoztató jogköre. Ugyanakkor jelen ügyben a közigazgatási eljárás kétfokú, a jogalkotó biztosította a fellebbezési jogot, amellyel a felperes nem élt, de ettől ez az eljárás - típusát tekintve - nem vált egyfokúvá. A fellebbezés hiányában jogerős határozatot az alperes felügyeleti eljárásban bírálta el, amely döntés ellen valóban nincs már fellebbezési lehetőség, de ez a körülmény sem változtatja az eredetileg kétfokú eljárást egyfokúvá. Végül hangsúlyozza a Kúria, hogy a fellebbezhetőséghez a feltételeknek együttesen kellett volna teljesülni, ami ez esetben a fentiek szerint kizárt.
Az ügy érdemét illetően rámutat a Kúria, hogy a jóhiszeműen szerzett jog esetében a jogszerzésnek - és nem az eljárásvitelnek - kell jóhiszeműen történnie. A Kúria álláspontja szerint jóhiszemű jogszerzés, illetve gyakorlás akkor valósul meg, ha a jogosult nem tud és kellő körültekintés mellett sem tud a látszattal ellentétes valóságról, jelen esetben a jogszabályi előírásról. A Kúria álláspontja szerint a felperes jogszerzése nem volt jóhiszemű, mivel a felperes gazdasági társaság, amely folyamatosan és felkészülten vesz részt jogügyletekben, jogi eljárásokban. Tekintettel arra, hogy a felperes éveken keresztül igénybe vette a vízszolgáltatást, amelyért értelemszerűen díjat fizetett, majd maga kérte a szüneteltetést, amellyel kapcsolatban - kellő körültekintés mellett - tisztában kellett lennie a KHVM r. 3. §-ában foglalt kógens előírással is. A fentiek tükrében a Kúria nem fogadta el a felperes jóhiszemű jogszerzésre hivatkozó érvelését, és ebből következően egyetért az elsőfokú bíróság azon megállapításával, hogy a felperes nem tudta a Ket. 115. § (4) bekezdés c) pontja sérelmét bizonyítani, az alperes a Ket. 115. § (2) bekezdése szerint jogszerűen járt el. Jogszerűen állapította meg, hogy a felperesnek a szüneteltetés idejére is vízkészlet-járulékot kell fizetnie, amely alól az elsőfokú hatóság jogellenes módon mentesítette, és amely tényt a felperes sem vitatta vagy cáfolta.
Minderre tekintettel a Kúria a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Kúria, Kfv. II. 37 244/2013/7., KGD 2014.97.)
A Pp. 340. § (2) bekezdése arról is rendelkezik, hogy a közigazgatási perben hozott elsőfokú ítélet ellen helye van fellebbezésnek, ha a közbeszerzésekről szóló törvény ezt lehetővé teszi. A bírói gyakorlat szerint ezekben a másodfokú eljárásokban a másodfokú eljárási rendre is alkalmazni kell a közbeszerzési törvény rendelkezéseit, így lehetőség van - a Pp.-ben nem ismert - alap jogorvoslati kérelem, valamint a kiegészítő kérelem benyújtására. A két kérelmi elem egymáshoz való viszonyáról a Kúria a K.12. elvi határozatában tett elvi megállapítást.
A Kúria a jogerős ítéletet a Pp. 272. § (2) bekezdése és a 275. § (2) bekezdése alapján a felülvizsgálati kérelem keretei között, az abban megjelölt jogsértések körében vizsgálta felül.
A Kúria a kiegészítő jogorvoslati kérelem tekintetében azt állapította meg, hogy a másodfokú bíróság helytálló megállapításra jutott, kifejtett érvelését, indokolását a Kúria mindenben osztotta. A 2003. évi CXXIX. törvény (a továbbiakban: Kbt.) 324. § (1) bekezdés a)-g) pontjaiban meghatározott kötelező jogorvoslati kérelmi tartalmi elemekkel rendelkező alap jogorvoslati kérelemhez képest, amennyiben a kiegészítő jogorvoslati kérelem az alapkérelemben meg nem jelölt, azaz újabb jogsértő eseményt nevez meg, úgy ezen kérelem új kérelmi elem, amelynek vonatkozásában a Kbt. 324. § (1) bekezdésében írt tartalmi elemek fennállását vizsgálni kell. Helytállóan állapította meg a másodfokú bíróság, hogy az alapkérelem a Kbt. 88. § (1) bekezdés e) pontjához kapcsolódó jogsértés körében a jogsértő eseményt a referencia hiányában jelölte meg, ezért a kiegészítő kérelemben hivatkozott újabb jogsértő esemény, a szakember kicserélése már újabb, eddig meg nem jelölt jogsértő esemény volt, ezért ennek az újabb kérelmi elemnek a határidőben való előterjesztését vizsgálni kellett. Tévedett tehát az alperes, amikor a Kbt. 88. § (1) bekezdés e) pontjára történő hivatkozást elegendő alapnak tekintette a jogorvoslati kérelem kiegészítéséhez, a jogorvoslati kérelem tartalma szerinti elbírálás elvére hivatkozással. A másodfokú bíróság jogszabályi hivatkozásokkal levezette álláspontját, kifejtve, hogy az alap és a kiegészítő jogorvoslati kérelem eltérő tartalmú volt, ezért a jogorvoslati kérelem pontosításának nem volt tekinthető. Az alperes elmulasztotta - téves álláspontja miatt - a kiegészítő jogorvoslati kérelem tekintetében a tudomásszerzés időpontja alapján a határidő megtartását vizsgálni, ezért ez a szempont utóbb már nem tehető vizsgálat tárgyává és a határozatban nem szereplő szempont, indok alapján nem vizsgálható, hogy a kiegészítő jogorvoslati kérelem határidőben került-e előterjesztésre. A közigazgatási perben a bíróság - a kereset korlátai között - a határozat törvényességét a határozatban foglalt döntés és indokolás alapján vizsgálhatja csak, utóbb felmerülő újabb hivatkozásokat, érveket nem tehet a felülvizsgálat tárgyává. Mindezek alapján megállapítható, hogy az M.2.g.3. pont szerinti szakember hiányára alapított jogorvoslati kérelmi elem elkésett, annak érdemi elbírálására nem kerülhetett sor.
Mindezek alapján a Kúria a jogerős ítéletet - a felülvizsgálati kérelemmel nem támadott rendelkezését nem érintve - a felülvizsgálati kérelemmel támadott része tekintetében a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Kúria, Kfv. VI. 37.218/2011/10.)
Közigazgatási perben a fellebbezési illeték megállapításával kapcsolatban felmerült: milyen módon lehet megállapítani a pertárgy értékét. A Kúria Közigazgatási Kollégiuma véleményében adott iránymutatást:
A Pp. XX. fejezete szerinti közigazgatási perekben a fellebbezési eljárásban a fellebbezési pertárgy érték megállapítására az Illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény konkrét pertárgy értékre illetőleg a meg nem határozható pertárgy értékre irányuló szabályai egyaránt alkalmazhatók. Az illeték szempontjából az eljárás tárgyának értékét a fellebbezés iránya, valamint a közigazgatási határozatban foglalt kötelezés jellege állapítja meg.
A Kúria 1/2012. KMPJE számú jogegységi határozatában foglalkozott az eljárási illeték kötelezettség megállapításának módjával figyelemmel az illeték-kötelezettség keletkezének időpontjára, valamint az illetékre vonatkozó szabályozás eljárás időtartalma alatt történő megváltoztatására. A kollégiumnak a jogegységi kezdeményezéshez kapcsolódóan abban kellett véleményét megfogalmaznia, hogy a közigazgatási perekben - azokban az esetekben, ahol az elsőfokú ítélet ellen fellebbezésnek van helye - milyen módon lehet megállapítani a pertárgy értéket és ezáltal a fellebbezési eljárás illetékét.
Az Illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (Itv.) 43. § (3) bekezdése a közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálata iránti peres eljárás kereseti illetékét fő szabály szerint tételes illeték alá sorolja, két irányú kivétel megfogalmazásával. Az egyik kivétel-csoportot maga az Itv. határozza meg a konkrét ügycsoportok taxatív felsorolásával, másrészt lehetőséget ad arra is, hogy külön törvény rendelkezzen a közigazgatási perek tételes illetéktől való eltéréséről.
Az Itv. 46. § (1) bekezdés értelmében a fellebbezési illeték mértéke az általános szabályok (39-41. §) szerint megállapított illeték alap után ítélet elleni fellebbezés esetében 8%, de legalább 15 000 forint, legfeljebb 2 500 000 forint. Az Itv. a közigazgatási perekben benyújtott fellebbezésre az általánostól eltérő szabályozást nem tartalmaz, így a fellebbezés illetékét a másodfokú bíróságnak az Itv. 46. § (1) bekezdése keretei között kell meghatároznia, arra is tekintettel, hogy tételes illeték a fellebbezési eljárásban nem alkalmazható.
A fellebbezhető közigazgatási perekben az ügyek jellege az Itv. illetékalap megállapítási módozatai közül mind a konkrétan meghatározott értékű, mind pedig a meg nem határozatható értékű számítási mód alkalmazására lehetőséget ad. A közigazgatási perekben a fellebbezés körében az eljárás tárgyának értéke az esetben állapítható meg, ha a fellebbezés az elsőfokú ítélet, illetőleg közvetve a közigazgatási határozat olyan rendelkezését érinti, amelynek pénzbeli értéke az ügy jellegére tekintettel pontosan megállapítható (bírság összeg vagy kötelezettséghez kapcsolódó pénzbeli ellenérték). Ebben az esetben az így alapul vett érték alapján kell az Itv. 46. § (1) bekezdés szerint a fellebbezési illetéket meghatározni.
Azokban az ügyekben, amikor a közigazgatási határozat jellege, illetőleg a vitatott jogszabálysértés sajátosságai miatt az eljárás tárgyának értékét pontosan meghatározni nem lehet a fellebbezési illetékre nézve az Itv. 39. § (1) bekezdés c) pontja szerinti vélelmezett pertárgy értéket kell alapul venni és ennek figyelembe vételével állapítható meg a fellebbezési illeték az Itv. 46. § (1) bekezdés szerinti mértékben. [1/2012. (VI. 12.) KMK vélemény]
A közigazgatási perben is irányadó az a szabály, hogy a másodfokú bíróság - a fellebbezési kérelem, illetőleg a felülvizsgálati kérelem korlátaira figyelemmel helyezheti hatályon kívül, illetőleg változtathatja meg. Sajátossága viszont a közigazgatási pernek, hogy a fellebbezési kérelem (ellenkérelem) korlátait nem az ítélet rendelkező részére korlátozva kell megállapítani, hanem a kérelem tartalma szerint.
A bírói gyakorlatban vitás volt a Pp. 233. § (1) bekezdés azon rendelkezésének értelmezése, amely szerint fellebbezéssel élhet az, akire a határozat rendelkezést tartalmaz.
A Legfelsőbb Bíróság a 1/2008. KPJE jogegységi határozatban a következőképpen foglalt állást:
"Nem illeti meg a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 233. § (1) bekezdése alapján a fellebbezési jog a közigazgatási határozat végrehajtásának felfüggesztése tárgyában hozott végzés ellen a közigazgatási hatósági eljárás olyan ügyfelét, aki (amely) a végzés meghozatalának időpontjában a közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálata iránti perbe még nem avatkozott be, mivel a végzés reá rendelkezést nem tartalmaz."
A jogegységi határozat indokolása a következő:
I.
A Legfelsőbb Bíróság Közigazgatási Kollégiumának vezetője a joggyakorlat továbbfejlesztése és az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997. évi LXVI. törvény (a továbbiakban: Bszi.) 31. § (1) bekezdésének a) pontja, valamint 32. §-ának (1) bekezdése alapján jogegységi eljárás lefolytatását, valamint jogegységi határozat meghozatalát indítványozta abban a jogkérdésben, hogy megilleti-e a fellebbezési jog a Pp. 233. § (1) bekezdés alapján a közigazgatási határozat végrehajtásának felfüggesztése tárgyában hozott végzés ellen a közigazgatási hatósági eljárás olyan ügyfelét, aki (amely) a végzés meghozatalának időpontjában a közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálata iránti perbe nem avatkozott be, de a határozat végrehajtásának felfüggesztését elrendelő végzés jogerős határozattal megszerzett jogának gyakorlását akadályozza.
Nevezetesen a közigazgatási határozat felfüggesztéséről rendelkező végzés az ellenérdekű félre rendelkezést tartalmaz-e?
Az indítványozó a jogegységi határozat meghozatalának szükségességét azzal indokolta, hogy közigazgatási perekben a bíróság a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) 110. § (1) bekezdése és a Pp. 332. § (3) bekezdése alapján a közigazgatási határozat végrehajtását rendszerint azt megelőzően függeszti fel, mielőtt a közigazgatási eljárás ellenérdekű ügyfele a határozat bírósági felülvizsgálata iránti per megindulásáról tudomást szerzett volna, illetve a beavatkozási szándékát a bíróságnak bejelentette volna. A Pp. 332. § (4) bekezdése szerint a bíróságnak a végrehajtás felfüggesztését elrendelő végzése fellebbezésre tekintet nélkül végrehajtható, a Ket. 110. § (2) bekezdése pedig úgy rendelkezik, hogy a végrehajtás felfüggesztésének hatálya kiterjed a határozaton alapuló jogok gyakorlására is. Ha az ügyfél a közigazgatási hatóság intézkedése folytán értesül joggyakorlásának (pl. építkezési jogának) felfüggesztéséről, a végrehajtást felfüggesztő végzés ellen ilyen esetekben beavatkozási szándékának bejelentésével egyidejűleg, vagy attól függetlenül is nyújt be fellebbezést.
Jogértelmezési kérdést vet fel, hogy a perbe még be nem avatkozott ügyfél a részére jogot megállapító közigazgatási határozat végrehajtását felfüggesztő végzés ellen élhet-e fellebbezéssel a Pp. XX. fejezetének speciális szabálya hiányában az általános szabályok szerint a Pp. 233. § (1) bekezdése alapján.
A Legfelsőbb Bíróság ítélkező tanácsai - bár nem teljesen azonos tényállás mellett - a felvetett jogkérdésben látszólag egymásnak ellentmondó álláspontot fejtettek ki és a közigazgatási perekben eljáró bírák is eltérő megoldásokat alkalmaznak.
A Legfelsőbb Bíróság Kpkf. II. 39.301/2006. számú határozatában kifejtette, hogy "a beavatkozni kívánó személy attól az időponttól válik a peres eljárás résztvevőjévé, amikor a beavatkozását a bíróság megengedi és csak ettől az időponttól illetik meg a Pp. 57. § (1) bekezdésében írt jogosultságok. Ebből következik, hogy a beavatkozóval a Pp. 57. § (2) bekezdése alapján csak a beavatkozás megengedését követően hozott határozatokat kell közölni és csak az így közölt határozatok ellen van a Pp. 233. § (1) bekezdése alapján fellebbezési joga."
Ezzel szemben a Legfelsőbb Bíróság Kpkf. IV. 37.460/2007/2. számú határozatában úgy foglalt állást, hogy a Pp. "a fellebbezési jogosultságot nem kizárólag a fél és a beavatkozó számára biztosítja, hanem annak is, akire a határozat rendelkezést tartalmaz, a rendelkezés reá vonatkozó része ellen. A végrehajtás felfüggesztéséről való döntés … a kft.-re - mint a gyógyszer forgalomba hozatali engedély jogosultjára - tartalmaz rendelkezést, jogosultságait, kötelezettségeit érinti, így a fellebbezés hivatalbóli elutasításának nincs helye".
A civilisztikai eljárási gyakorlat is tartalmaz olyan jogeseteket, melyekben a bíróság megállapította, hogy a perben nem álló egyéb érdekelt fellebbezéssel élhet (BH 2003/253.), illetve kizárta az eljárásból azt, aki anyagi jogi érintettség alapján nyújtott be fellebbezést olyan határozat ellen, amely rá konkrét rendelkezést nem tartalmazott. (BH 1996/337.)
Közigazgatási perekben különös jelentősége van a felvetett jogkérdésben hozott egyértelmű döntésnek, mivel az jelentős kihatással van arra, hogy a perben sem félként, sem beavatkozóként részt nem vevő ügyfélnek vannak-e további perbeli jogosítványai. Így pl. kell-e részére kézbesíteni az eljárás során hozott határozatokat [Pp. 219. § (5) bekezdés], benyújthat-e felülvizsgálati kérelmet [Pp. 270. § (2) bekezdés] stb.
II.
A jogegységi tanács ülésén a legfőbb ügyész képviselője kifejtette, hogy a közigazgatási határozat végrehajtásának felfüggesztése a közigazgatási eljárás ellenérdekű ügyfelére rendelkezést nem tartalmaz, ezért a Pp. 233. § (1) bekezdése alapján a fellebbezés jog nem illeti meg, ha a közigazgatási határozat végrehajtásának felfüggesztése időpontjában a határozat felülvizsgálata iránti perbe nem avatkozott be.
III.
Az indítványozó közigazgatási perben hozott végzés elleni fellebbezési jog biztosításával kapcsolatban kezdeményezte jogegységi határozat meghozatalát. Közigazgatási perben a Pp. 324. § (1) bekezdésének rendelkezése szerint az I-XIV. fejezetben foglalt általános szabályokat a XX. fejezetben foglalt eltérésekkel kell alkalmazni. Az indítvány szempontjából meghatározó általános eljárási szabályokat a Pp. 233. § (1) bekezdése tartalmazza, amely szerint az elsőfokú bíróság határozata ellen - amennyiben a törvény ki nem zárja - fellebbezésnek van helye. Fellebbezéssel élhet a fél, a beavatkozó, végül az, akire a határozat rendelkezést tartalmaz, a rendelkezés reá vonatkozó része ellen.
A Pp. XX. fejezete a végzés elleni fellebbezésre nem tartalmaz az általánostól eltérő szabályokat, ezért a 233. § (1) bekezdésének rendelkezése alapján kell a közigazgatási határozat végrehajtásának felfüggesztése tárgyában hozott végzés elleni fellebbezési jogról is állást foglalni.
Az irányadó tényállás szerint a közigazgatási eljárásban ellenérdekű ügyfél jóhiszeműen szerzett jogának gyakorlását is felfüggeszti a bíróság a közigazgatási határozat végrehajtásának felfüggesztését elrendelő végzésével. Így pl. a jogerős engedély birtokában megindult építkezés leállítását, a már folytatott kereskedelmi tevékenység felfüggesztését stb. jelenti a bíróság határozata.
Ha a közigazgatási eljárás ellenérdekű ügyfele a közigazgatási per megindulását követően annak sem félként, sem beavatkozóként nem résztvevője, a Pp. 233. § (1) bekezdés alapján azt kell vizsgálni, hogy fellebbezéssel élhet-e azon a jogalapon, hogy a határozat reá rendelkezést tartalmaz.
A közigazgatási határozat végrehajtását felfüggesztő végzés arról rendelkezik, hogy az alperes jogerős döntése nem hajtható végre, a közigazgatási eljárás ellenérdekű ügyfelére rendelkezést nem tartalmaz. A Pp. 233. § (1) bekezdése kiterjesztően nem értelmezhető, mivel a kiterjesztő értelmezés a (közigazgatási) perben olyan személynek is eljárásbeli jogokat biztosítana, aki a pernek nem részese, illetve, aki a perbe beavatkozni sem kíván. A kiterjesztő értelmezés esetén a határozatot a Pp. 219. § (5) bekezdése alapján részére kézbesíteni kellene, továbbá a Pp. 270. § (2) bekezdés alapján felülvizsgálati kérelem benyújtását is lehetővé kellene tenni.
Nem vitatható, hogy a közigazgatási eljárás ellenérdekű ügyfelének a közigazgatási határozat végrehajtásának felfüggesztése jogsérelmet okozhat, ezért a határozat ellen a jogorvoslatot részére biztosítani szükséges. A jogorvoslati lehetőség azonban nem a Pp. általános szabályainak kiterjesztő és ezért jogellenes alkalmazása, hanem a XX. fejezet speciális rendelkezései alapján biztosítható.
Közigazgatási perben a Pp. 332. § (5) bekezdése a beavatkozásra az általános szabályoktól eltérő rendelkezést tartalmaz, amely szerint, ha a közigazgatási eljárásban ellenérdekű fél is szerepelt, a bíróság értesíti őt a beavatkozás lehetőségéről. Ez a rendelkezés nem ad mérlegelési lehetőséget a bíróság számára a beavatkozás megengedésére, a közigazgatási eljárás ellenérdekű ügyfelének jogi érdekeltségét a törvény vélelmezi. A közigazgatási eljárás ellenérdekű ügyfelét a beavatkozás lehetősége, ezért ex lege megilleti, bár a megengedésről a bíróságnak ebben az esetben is határozatot kell hoznia.
A Pp. 332/C. §-a értelmében közigazgatási perben a perindítás hatályai a bíróságnak a 332. § szerint megtett intézkedésekről szóló értesítésének az alperessel való közlésével állnak be, ezért a 332. § (5) bekezdésében foglalt értesítési kötelezettség is a perindítás hatályainak beálltát megelőzően terheli a bíróságot. A Pp. 332. § (5) bekezdése a bíróság intézkedésére határidőt nem állapít meg. A közigazgatási eljárás ellenérdekű ügyfele számára a beavatkozás lehetőségét azt megelőzően biztosítani kell, hogy a bíróság a közigazgatási határozat végrehajtásának felfüggesztéséről határozatot hozna. A Pp. 332. § (3) bekezdésben foglalt elintézési határidő nem foszthatja meg az ellenérdekű felet beavatkozási jogának gyakorlásától. A közigazgatási perben a bíróság a Pp. 332. § (3)-(5) bekezdéseinek alkalmazása során akkor jár el helyesen, ha a közigazgatási határozat végrehajtásának felfüggesztése tárgyában hozott döntését megelőzően rövid határidő tűzésével értesíti az ellenérdekű felet a beavatkozás lehetőségéről és csak a határidő letelte után, a beavatkozásról való döntést követően hoz határozatot a közigazgatási határozat végrehajtásának felfüggesztéséről. Ezzel a közigazgatási határozat végrehajtásának felfüggesztésével érintett ellenérdekű félnek is biztosítja a jogorvoslati lehetőséget. Ha a bíróság az ex lege beavatkozási joggal rendelkező ellenérdekű ügyfél beavatkozási kérelmét - bármely okból - mégis elutasítaná, a Pp. 56. § (3) bekezdése alapján a beavatkozó fellebbezéssel élhet, és ennek jogerős elintézéséig a perben részt vehet.
Mindezekre figyelemmel a jogegységi tanács a bírósági jogalkalmazás egységének biztosítása érdekében (Bszi. 27. §) a rendelkező részben foglaltak szerint határozott, és határozatát a Bszi. 32. § (4) bekezdése alapján a Magyar Közlönyben közzéteszi" - fejeződik be a jogegységi határozat indokolása.
(Megjegyezzük, hogy - bár a határozat érdemben nem kifogásolható - a jogegységi döntés óvakodott az egyéb érdekelt fogalmának (akire a határozat rendelkezést tartalmaz) kiterjesztésétől, megmaradva annál a szigorú értelmezésnél, hogy ilyen érdekelt csak az lehet, akit a határozat kifejezetten megjelöl. Ez az állásfoglalás - ha nemcsak a végrehajtás felfüggesztésével kapcsolatban alkalmazzuk - megfoszthat a jogorvoslathoz való jogától a határozat által közvetlenül érdekelt személyeket.
A közigazgatási perekben is irányadó az az eseti ügyben hozott bírósági döntés, amely szerint az ügyvéd jogosult a fellebbezését a fellebbezési határidő utolsó napján benyújtani. Ha ezen a napon a gépkocsija meghibásodása miatt ügyvédi irodájába eljutni nem tudott és ezért a határidő utolsó napján a fellebbezést benyújtani nem tudta, ez nem munkaszervezési vagy adminisztratív hiányosság, hanem a képviselő akaratától független, olyan objektív akadály, amely a mulasztás vétlenségét megalapozza.
A fél számára a fellebbezés előterjesztésére rendelkezésre álló, a határozat közlésétől számított 15 nap azt jelenti, hogy jogosult az utolsó napon is előterjeszteni fellebbezését. Ezért az alperes igazolási kérelmének elbírálását nem befolyásolja az, hogy fellebbezését a fellebbezési határidő utolsó napján kívánta benyújtani.
Az alperes a mulasztás okát gépjárműve meghibásodásában jelölte meg. Mulasztásának vétlenségét a javítást végző szerviz igazolásával alátámasztotta. A becsatolt dokumentum bizonyította az alperesi képviselő előadását, igazolta az önhiba hiányát. Az ügyvédi irodától távol, más városban a gépkocsi meghibásodásából eredő ügyvédi akadályoztatás nem munkaszervezési vagy adminisztratív hiányosság, hanem a fél, illetve a képviselő akaratától független, objektív akadály, amely az ebből eredő mulasztás vétkességet önmagában kizárja.
Ebben az élethelyzetben - méltányos elbírálás mellett - a mulasztás vétlensége megállapítható akkor is, ha a meghatalmazás szerint az alperesi képviselőnek helyettese illetve ügyvédjelöltje is volt. Nem várható el ugyanis az akadályoztatott alperesi képviselőtől, hogy ilyen akadályozott helyzetben helyettesítéséről gondoskodjon.
Erre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 259. §-a alapján alkalmazandó 253. § (2) bekezdése alapján a Pécsi Ítélőtábla végzését megváltoztatta, és a felperes igazolási kérelmének helyt adva a másodfokú bíróságot a felperes fellebbezésének elbírálására utasította. (Legf. Bír. Pf. IV. 24.610/2011., BH 2012/14.)

Fellebbezés végzés ellen

A közigazgatási perben hozott végzések tekintetében a bírósági gyakorlatban számos vitás kérdés merült fel, mind az elsőfokú mind a másodfokú eljárásban hozott végzés tekintetében.
A másodfokon a Pp. 233/A. §-a alapján hozott végzés vonatkozásában az a kérdés vetődött fel a bírói gyakorlatban, hogy van-e helye fellebbezésnek a másodfokú bíróság végzése ellen, ha a másodfokú bíróság teljes mértékben eltérő indokolással hagyja helyben az elsőfokú bíróság keresetlevelet - idézés kibocsátása nélkül - elutasító, illetőleg a pert a Pp. 157. § a) pontja alapján megszüntető végzést. Véleményem szerint fellebbezésnek ebben az esetben nincs helye. A másodfokú bíróság az elsőfokú végzést helybenhagyó határozatot hoz a Pp. 259. §-a alapján alkalmazandó Pp. 253. § (2) bekezdése alapján. Függetlenül attól, hogy az indokolást részben vagy egészben megváltoztatja, ez a döntés érdemi részét nem érinti. Miután ez nem minősül másodfokú eljárásban elsőfokú módjára hozott határozatnak, mert az elsőfokú bíróság ilyen határozatot soha nem hoz, ezért az ilyen másodfokú végzés ellen nincs helye fellebbezésnek.
Elsőfokú eljárásban hozott végzés tekintetében merült fel a következő kérdés: ha soron kívül lefolytatandó peres eljárás folyamán fellebbezéssel támadható személyes költségmentesség engedélyezése iránti kérelmet elutasító végzést hoz az elsőfokú bíróság és a fél fellebbezést nyújt be az elsőfokú végzés ellen, az elsőfokú bíróság hozhat-e a másodfokú döntés bevárása nélkül érdemi határozatot vagy meg kell várnia a másodfokú határozat meghozatalát?
Miként hozható helyre a tévedés, ha a bírság érdemi döntésében a felperest, illetőleg a kérelmezőt illeték megfizetésére kötelezte, ugyanakkor a személyes költségmentességet elutasító végzése tárgyában a másodfokú bíróság megváltoztató határozatot hozott?
Véleményem szerint az elsőfokú bíróságnak be kell várnia a döntést a költségmentességi kérelmet elutasító végzés ellen benyújtott fellebbezés tárgyában már csak azért is, mert amennyiben a személyes költségmentességet a másodfokú bíróság végül megadhatónak látja, további feltételek megléte esetén a felperesnek igénye lehet pártfogó ügyvéd kirendelésére is, és akkor a pártfogó ügyvéddel kell a további eljárást lefolytatni. Kivételesen a sürgős intézkedést igénylő ügyekben, ha a felperesnek jogi képviselője van és így pártfogó ügyvéd kirendelése szükségtelen, a bíróság a költségmentesség engedélyezése iránti kérelmet elutasító végzés ellen fellebbezést elbíráló másodfokú határozat meghozatala előtt hozhat az ügy érdemében határozatot úgy, hogy az illetékfizetési kötelezettségről nem rendelkezik. Ebben az esetben a Pp. 225. § (6) bekezdése alapján utóbb hivatalból kell az ítélet kiegészítéséről határozni.

Felülvizsgálat és perújítás a közigazgatási perben

A jogerős ítélet, vagy érdemi végzés felülvizsgálatára vonatkozó rendelkezések - 2002. január 1. napjától hatályosan - módosultak. Ezek az új szabályok a közigazgatási perek tekintetében is jelentős változással jártak. A felülvizsgálati eljárási rend lényege az új szabályozással alapvetően megváltozott. Az új felfogás abból indult ki, hogy a peres eljárás a rendes jogorvoslat igénybevételével befejeződik, s igen kivételes esetben van mód felülvizsgálat igénybevételére. A 2005. évi CXXX. törvény ismét változást hozott, a korlátozásokat megszüntette. Továbbra is irányadó az a rendelkezés, hogy az első fokon jogerőre emelkedett határozat ellen csak akkor lehet felülvizsgálattal élni, ha a törvény ezt lehetővé teszi, közigazgatási perben a Pp. 340/A. § (1) bekezdése ezt kifejezetten megengedi.
A jogerős ítélet vagy az ügy érdemében hozott jogerős végzés ellen - jogszabálysértésre hivatkozással - felülvizsgálati kérelem terjeszthető elő, a határozat közlésétől számított 60 napon belül. A felülvizsgálati kérelmet nem lehet megváltoztatni, de visszavonható.
A felülvizsgálati kérelmet az elsőfokú határozatot hozó bíróságon kell benyújtani. Ha a kérelmet közvetlenül a Legfelsőbb Bíróságon nyújtották be, ez a hatvan napos határidőt nem hosszabbítja meg.
A Megyei Bíróság 2008. június 16. napján kelt számú ítéletével az alperes határozatát megváltoztatta.
Az alperes jogi képviselője a jogerős ítéletet - a tértivevény tanúsága szerint - 2008. június 30. napján vette át. Felülvizsgálati kérelmét 2008. augusztus 8-án közvetlenül a Legfelsőbb Bíróságon nyújtotta be, amely azt visszaküldte az alperesnek azzal, hogy a felülvizsgálati kérelmet az első fokon eljárt bíróságon kell előterjeszteni. Az alperes ezt követően a felülvizsgálati kérelmét 2008. szeptember 22-én küldte meg a Megyei Bíróságnak. Egyúttal a felülvizsgálati kérelem benyújtására nyitva álló határidő elmulasztása miatt igazolási kérelmet terjesztett elő, amelyben előadta, hogy a felülvizsgálati kérelmet adminisztrációs hiba folytán küldte először közvetlenül a Legfelsőbb Bíróságnak, amely azt nem postafordultával, hanem egy hónapos késedelemmel küldte vissza részére.
A Legfelsőbb Bíróság döntése szerint az igazolási kérelem alaptalan, ezért a felülvizsgálati kérelem elkésett.
Az alperes a határidő elkésettsége okául arra hivatkozott, hogy jogi képviselője adminisztratív hiba folytán tévesen postázta a Legfelsőbb Bíróság címére a felülvizsgálati kérelmet. Ez a hivatkozott ok ügyviteli mulasztásnak minősül. Az egységes kialakult bírói gyakorlat alapján az ügyviteli mulasztásra való hivatkozás nem alkalmas a mulasztás vétlenségének kimentésére.
A felülvizsgálati kérelem benyújtására az alperes részére nyitva álló 60 napos határidő 2008. augusztus 29. napján lejárt, ezért az elsőfokú bíróságon 2008. szeptember 22-én előterjesztett felülvizsgálati kérelem elkésett. (Legf. Bír. Kfv. I. 35.485/2008., KGD 2010/1. 22.)
Ha az ítélet rendelkező része és indokolása nem áll összhangban és az ítélet nem felel meg a Pp. 206. § (1) bekezdésében, 221. § (1) bekezdésében foglaltaknak, akkor felülbírálatra nem alkalmas.
Az adóhatóság a felperesnél 2002-2003. évekre - 2003. január-szeptember hónapokra általános forgalmi adó (a továbbiakban: áfa) kivételével - költségvetési kapcsolatos átfogó vizsgálatára irányuló ellenőrzést végzett.
A revízió eredményeként hozott elsőfokú határozatot az alperes 2005. augusztus 11. napján kelt határozatában megváltoztatta, és kötelezte a felperest 66 613 000 Ft adókülönbözet, 27 472 000 Ft adóbírság, 19 010 000 Ft késedelmi pótlék, 491 500 Ft mulasztási bírság megfizetésére.
A felperes keresetében elsődlegesen az adóhatósági határozatok megváltoztatását, a terhére előírt adókülönbözet és egyéb jogkövetkezmények törlését, másodlagosan az adóhatósági határozatok hatályon kívül helyezése mellett az elsőfokú adóhatóság új eljárásra kötelezését kérte eljárási és anyagi jogszabálysértésekre hivatkozva.
Az elsőfokú bíróság ítéletében az alperes határozatát az elsőfokú határozatra is kiterjedően hatályon kívül helyezte és az elsőfokú adóhatóságot új eljárásra kötelezte, amelyre nézve iránymutatást adott.
A jogerős ítélet ellen az alperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, kérte annak hatályon kívül helyezését "és a jogszabályoknak megfelelő határozat" meghozatalát.
Az alperes felülvizsgálati kérelme részben, az alábbiak szerint alapos:
A felperes felülvizsgálati kérelmet, csatlakozó felülvizsgálati kérelmet nem terjesztett elő, ennél fogva a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet - a Pp. 275. § (2) bekezdése alapján - csak a felülvizsgálati kérelem által vitatott körben vizsgálhatta, és vizsgálta felül.
A perbeli esetben az alperes az érdemi döntésével már eleve egy olyan elsőfokú határozatot hagyott jóvá, amelynek a felperes a fellebbezésében is csak meghatározott részeit vitatta, és a perben fenntartott keresetében sem valamennyi határozati pont tekintetében kért bírósági felülvizsgálatot, illetve egyes határozati pontok kapcsán nem a döntés egészét vitatta. (Pl. elsőfokú adóhatósági határozat 3.,4.,9. pontja... stb.) Ezért az elsőfokú bíróság ítéletének rendelkező részében a kereseti kérelmet meghaladó körben döntött akkor, amikor az adóhatósági határozatokat teljes körűen hatályon kívül helyezte, hiszen annak voltak bírósági felülvizsgálattal nem érintett jól elkülöníthető részei is.
Nem felel meg a törvényi előírásoknak az olyan ítélet, amelynek indokolásából kell feltételezni azt a döntést, amit pontos és félreérthetetlen megfogalmazásban a rendelkező résznek kell tartalmaznia. (BH 2006/289.)
Az alperes helytállóan hivatkozott arra, hogy az ítélet rendelkező része és indokolása nincs összhangban. Az elsőfokú bíróság ugyanis az elsőfokú adóhatósági határozat 4.) pontja tekintetében tényállást egyáltalán nem állapított meg, az ítélet e körben nem felel meg a Pp. 206. § (1) bekezdésében, 221. § (1) bekezdésében foglaltaknak, mivel nem állapítható meg az sem, hogy e körben az elsőfokú bíróság értékelt-e vagy sem, ha igen, mely bizonyítékokat és milyen súllyal, mely jogszabályhelyekre alapítottan találta alaposnak a felperes keresetét, erre még az új eljárásra adott iránymutatás között sincs utalás.
A Legfelsőbb Bíróságnak azt kellett megállapítania, hogy az elsőfokú ítélet az elsőfokú adóhatósági határozat 4. pontja kapcsán érdemi felülbírálatra alkalmatlan. Ennél fogva a Legfelsőbb Bíróság e körben nem hozhatta meg a jogszabályi rendelkezéseknek megfelelő döntést, mert elvonta volna az elsőfokú bíróság hatáskörét, ha olyan kereseti érvelés kapcsán dönt, amire nézve a jogerős ítélet indokolást egyáltalán nem tartalmaz.
Ugyancsak a felülbírálatra alkalmatlanságot kellett megállapítania a Legfelsőbb Bíróságnak a C.A.M. Bt számláit érintő ítéleti döntést kapcsán is. Az elsőfokú ítélet ugyanis e körben sem tartalmaz tényállást, kizárólag az alperesi döntést ismerteti, nem ad számot a bizonyítékok értékeléséről sem, és a jogvita eldöntésére irányadó jogszabályi rendelkezések helyett olyan bírósági határozatokra hivatkozik, amelyek jelen perbelitől merőben eltérő ténybeli és jogi megítélésű ügyekben hozott ítéletek.
Az olyan eljárási jogszabálysértés, amely a bírósági eljárás során pótolható, nem adhat alapot a közigazgatási határozatok hatályon kívül helyezésére és új eljárás elrendelésére. A bíróságnak továbbá biztosítania kell a feleknek a jogviták elbírálásához, a perek tisztességes lefolytatásához és ésszerű időn belül történő befejezéséhez való jogát. [Pp. 2. § (1) bekezdése] Az elsőfokú bíróság ezért akkor járt volna el jogszerűen, ha a mindkét felet - a jogkövetkezményekre történt figyelmeztetéssel egyidejűleg - kötelezi valamennyi rendelkezésére álló ténybeli és jogi álláspontját alátámasztó bizonyíték bírósághoz való beterjesztésére és az elsőfokú határozat 5.) pontját valamint 8.) pontját érintő tényállások kapcsán igazságügyi szakértőt rendel ki [Pp. 3. § (3) bekezdése; BH 2007/391].
A peres felek szakértői kompetenciát illető és egymástól eltérő jogi álláspontjára figyelemmel rámutat a Legfelsőbb Bíróság arra, hogy nem szakkérdésnek, hanem jogkérdésnek minősül annak eldöntése, hogy valamely számla fiktív-e vagy sem, hogy az adózó kellő körültekintéssel járt-e el vagy sem, és, hogy mik lehetnek az ezzel kapcsolatos adójogi jogkövetkeztetések. Egy adójogi jogviszonyban a költségelszámolásnál nem a közbeszerzési eljárásnak, és nem a támogatási keret nagyságának, vagy a támogató igényérvényesítésének vagy az igényérvényesítés elmaradásának, hanem többek között annak van jelentősége, hogy a költség a vállalkozás érdekében merült-e fel vagy sem, a teljesítés igazolt-e vagy sem, az elszámolás szabályszerű-e vagy sem, megfelel-e az adójogi jogviszonyokra előírt alaki, tartalmi, bizonylatolási, számviteli és egyéb pénzügyi jogi jogszabályi rendelkezéseknek.
Mivel a perben igazságügyi szakértő kirendelésére nem került sor, a Legfelsőbb Bíróság az előzőekben részletezettek tekintetében sem hozhatott a jogszabályoknak megfelelő határozatot. A felülvizsgálati eljárásban ugyanis nincs helye bizonyítás felvételének, a bizonyítékok ismételt egybevetésének, felülmérlegelésnek, Legfelsőbb Bíróság a rendelkezésére álló iratok alapján dönt. [Pp. 275. § (1) bekezdése, BH 2002.29]. (Legf. Bír. Kfv. V. 35.014/2009.; BH 2010/132.)
A felülvizsgálati jog terjedelmét befolyásolja a kereshetőségi jog terjedelme. Ha a fél kereshetőségi joga csak bizonyos körben érvényesült (csak bizonyos jogszabálysértésekre hivatkozhat keresetében), felülvizsgálati kérelme sem terjed ki a jogerős ítélet olyan rendelkezéseire, amelyek tekintetében nincs kereshetőségi joga.
A bíróság felülvizsgálati jogköre a felperes kereshetőségi jogához igazodik, ezért a bíróság kizárólag abban a körben jogosult és köteles a keresettel támadott határozat felülvizsgálatára, amely körben a felperest a kereshetőségi jog megilleti.
A felperes az építkezéssel érintett ingatlannal szomszédos ingatlan tulajdonosa, kereshetőségi joga abban a körben áll fenn, amely körben az építési engedély kapcsán sérelmezett kifogások közvetlenül érintik és sértik jogait és törvényes érdekeit. Ilyen közvetlen jog- és érdeksérelem hiányában a felperes alappal nem hivatkozhat olyan esetleges jogsértésekre, amelyek számára érdeksérelemmel nem járnak.
A felperes felülvizsgálati kérelmében közvetlen érdeksérelme megjelölése nélkül sérelmezte az oldalkert méreteinek valótlan adatokkal való feltüntetését. A felperes az elsőfokú eljárás során 20. sorszámú beadványában hivatkozott arra, hogy a beépíteni kívánt telek utcai szélessége 19,6891 méter, míg a hátsó szélessége 20,3356 méter. A felperes nem jelölte meg, hogy a méret esetleges téves feltüntetése számára milyen érdeksérelemmel jár, ezért a Legfelsőbb Bíróság e kérdésben kereshetőségi jog hiánya miatt érdemi vizsgálatot nem folytathatott. (Legf. Bír. Kfv. II. 39.329/2006.)
Ha az alperes a tárgyaláson elismerő nyilatkozatot tesz, az ennek alapján hozott ítélet felülvizsgálata során az elismerés nem hagyható figyelmen kívül.
A Pp. 221. § (2) bekezdése értelmében a jogról való lemondás, illetőleg a jog elismerése alapján hozott ítélet indokolásában a tényállás rövid leírása mellett csak a lemondásra, illetőleg az elismerésre kell utalni. Az elsőfokú bíróság az alperes elismerő nyilatkozatára tekintettel érdemben nem vizsgálta az 1999-es adóévet érintő adótartozások elévülését, hanem az alperesi képviselő elismerő nyilatkozatára tekintettel e körben hatályon kívül helyezte a közigazgatási határozatokat, és az elsőfokú adóhatóságot új eljárás lefolytatására kötelezte.
Az alperes felülvizsgálati kérelmében arra hivatkozott, hogy az 1999-es adóév tartozásai az Art. 164. § (6) bekezdésére figyelemmel nem évültek el. Ugyanakkor az alperes felülvizsgálati kérelme nem utal arra, hogy az elsőfokú bíróság e körben az alperes elismerő nyilatkozatára tekintettel adott helyt a felperes keresetének. Az alperes felülvizsgálati kérelmében nem hivatkozott arra, hogy az elsőfokú bírósági eljárás során alperesi elismerő nyilatkozatot nem tett és azt sem indokolta, hogy azt miért nem kellett volna figyelembe vennie az elsőfokú bíróságnak.
Mivel az elsőfokú bíróság e körben éppen az alperesi képviselő elismerő nyilatkozatára figyelemmel hozta meg ítéletét, a Legfelsőbb Bíróságnak a felülvizsgálati eljárásban az elévülés kérdéskörét nem érdemben kellett vizsgálnia, hanem azt kellett felülvizsgálni, hogy jogszerűen járt-e el az elsőfokú bíróság, amikor az alperes elismerő nyilatkozatát figyelembe vette. E körben a tárgyalásról készült jegyzőkönyvből egyértelműen megállapítható, hogy a jelenlévő alperesi képviselő a bíróság ismételt kérdésére is elismerte, hogy az 1999. évet érintő adótartozások elévültek. Az elsőfokú bíróság az alperesi nyilatkozat alapján annak figyelembevételével jogszerű ítéletet hozott. (Legf. Bír. Kfv. I. 35.071/2006., KGD 2008/79.)
A felülvizsgálati eljárásban bizonyítás felvételének nincs helye. A Legfelsőbb Bíróság gyakorlata szerint bizonyítás felvételének minősül, ha a jogerős ítélet után keletkező bizonyítási eszközre (pl. szakértői véleményre) hivatkoznak. (KGD 2008/241.)
Ezzel összefüggésben a bírói gyakorlat hangsúlyozza, hogy a felülvizsgálati eljárásban nem kerülhet sor a bizonyítékok ismételt egybevetésére, felülmérlegelésére sem.
Az adóhatóság a felperesnél 2001-2005. évekre személyi jövedelemadó (továbbiakban: szja) adónemben bevallások utólagos vizsgálatára irányuló ellenőrzést végzett. A revízió elrendelését az indokolta, hogy a felperes lányánál az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény (továbbiakban: Art.) 109. § (1) bekezdése alapján vizsgálat indult annak megállapítására, hogy vagyongyarapodásával és az életvitelére fordított kiadásaival arányban volt-e az adómentes, a bevallási kötelezettség alá eső és a bevallási kötelezettség nem eső jövedelmek összege. A felperes lánya az ellenőrzése során rendelkezésre bocsátott egy 4 000 000 Ft kölcsönről szóló átvételi elismervényt, és ezen összeg ajándékozási szerződését annak igazolására, hogy a kölcsönt a felperestől kapta.
A felperes fellebbezése alapján eljárt alperes határozatában az elsőfokú határozatot helybenhagyta.
A felperes keresetében az adóhatósági határozatok hatályon kívül helyezését kérte. Azzal érvelt, hogy az alperes tényállás tisztázási kötelezettségének nem tett eleget, a rendelkezésre álló bizonyítékokat iratellenesen, okszerűtlenül értékelte. Megalapozatlanul és jogszabálysértően járt el akkor, amikor nem fogadta el, hogy rendelkezett 4 000 000 Ft összegű megtakarítással, amit lányának 2002-ben kölcsönbe 2004-ben pedig ajándékba adott annak fejében, hogy az lemond törvényes örökrészéről a testvére javára. Sérelmezte, hogy az adóhatóság a hozzátartozók "tanúvallomásait" jogszabálysértően rekesztette ki a bizonyítékok köréből.
A megyei bíróság jogerős ítéletében a felperes keresetét elutasította.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, kérte annak hatályon kívül helyezését, kereseti kérelme szerinti döntés meghozatalát. Azzal érvelt, hogy a bíróság eljárása és határozata nem felel meg a Pp. 193. §-ában, 196. § (1) bekezdés a) és b) pontjaiban, 197. §-ában, 206. § (1) bekezdésében, az Art. 109. § (3) bekezdésében foglaltaknak. A megyei bíróság az általa becsatolt okiratok értékelésekor "helytelen, okszerűtlen és iratellenes következtetésekre jutott". Álláspontja szerint az átvételi elismervénnyel, ajándékozási szerződéssel, valamint az írásbeli tanúvallomásokkal hitelt érdemlően igazolta, hogy a 2002-ben lányának kölcsönbe adott 4 000 000 Ft-ot 2004-ben ajándékba adta. Sérelmezte tanú meghallgatásra irányuló bizonyítási indítványainak elutasítását.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A felülvizsgálati eljárás során nincs helye bizonyítás felvételének, a bizonyítékok ismételt egybevetésének, felülmérlegelésnek. A Legfelsőbb Bíróság a rendelkezésére álló iratok alapján dönt [Pp. 275. § (1) bekezdése, BH 2002/29.]. A jogerős ítélet felülvizsgálatát jogszabálysértés miatt lehet kérni, az anyagi és eljárási jogszabályok megsértése egyaránt alapot adhat a felülvizsgálati kérelem előterjesztésére. Ítéleti tényállás kapcsán jogszabálysértés csak akkor állapítható meg, ha az iratellenes, okszerűtlen vagy logikai ellentmondást tartalmaz. Nem állapítható meg jogszabálysértés akkor, ha a kérelem a bizonyítékok okszerű mérlegelését támadja [BH 1998/401., BH 1994/622., BH 1993/768.]. Nem állapítható meg iratellenesség azon a címen, hogy a felek valamelyikének jogi álláspontja valamely bizonyíték bizonyító ereje tekintetében nem azonos a bíróságéval. Ez ugyanis nem iratellenességre utal, hanem a bizonyítékok felülmérlegelésére irányul, amire a rendkívüli jogorvoslati eljárásban nincs jogszabályi lehetőség [Pp. 275. § (1) bekezdése, BH 1994/639.].
A felperes érvelésével ellentétben a megyei bíróság eljárása és határozata megfelel a Pp. 206. § (1) bekezdésében és 221. § (1) bekezdésében foglaltaknak, az abban megállapított tényállás, ténybeli és jogkövetkeztetések jogszerűek. A felperes által csatolt magánokiratba foglalt nyilatkozatok ugyanis nem tekinthetők tanúvallomásnak, mivel csak hatóság és bíróság előtt lehet tanúvallomást tenni [Ket. 53. § (2) bekezdése, 54. § (3) bekezdése, Pp. 167-168. §-ai]. A megyei bíróság iratszerűen rögzítette, hogy a felperesnek csak egyszeri (4 000 000 Ft-os) megtakarítása keletkezhetett. A bizonyítási indítvány elutasítására pedig helytállóan került sor, mivel a felperes összességében egy egyszeri megtakarításról adott számot, így ennek kétszeri elismertetése kizárt. A felperes semmivel nem bizonyította, hogy a 2000-ben lánya bankszámlájára befizetett pénz részére visszafizetésre került volna.
Hangsúlyozza a Legfelsőbb Bíróság azt is, hogy a Pp. 163. § (2) bekezdés értelmében a bíróság mindkét fél egyező előadása folytán valónak fogadhat el tényeket, ha azok tekintetében kételye nem merül fel. A perbeli esetben pedig mindkét fél úgy nyilatkozott, hogy a felperesnek csak egyszer lehetett megtakarítása, és ennek megállapításához a megyei bíróságnak a rendelkezésére álltak azok az adatok is, amelyek a felperes lányának és vejének ellenőrzése során keletkeztek. (Legf. Bír. Kfv. I. 35.241/2008., KGD 2010/4. 90.)
A felülvizsgálati eljárásban tehát bizonyítás felvételének nincs helye, nem kerülhet sor a bizonyítékok ismételt egybevetésére. E rendelkezés ellenére a Kúria értékeli, hogy az eljáró bíróság milyen bizonyítási eszközökkel élt. Így ha a tanú szavahihetősége megdől és a bíróság a tanú vallomását a bizonyítékok köréből kirekeszti, akkor a továbbiakban ennek a tanúnak a vallomására tényállást alapítani sem lehet. Ez a súlyos eljárásjogi jogszabálysértés az ítélet hatályon kívül helyezéséhez vezet
A felperes felülvizsgálati kérelmében ténylegesen a Pp. 206. § (1) bekezdése alapján azt sérelmezte, hogy az elsőfokú bíróság H. M. vallomását nem megfelelően értékelte, illetve annak értékelésekor olyan eljárási hibát vétett, amely kihatott a bizonyítékok mérlegelésére is. A Kúria felülvizsgálati ügyekben követett töretlen gyakorlata szerint a felülvizsgálati eljárás keretében a bíróság mérlegelésébe tartozó kérdés általában nem vizsgálható és nincs lehetőség a bizonyítás adatainak újabb egybevetésére és értékelésére. Felülmérlegelésre csak kivételes esetben kerülhet sor, csak akkor, ha a tényállás feltáratlan maradt és a jogerős ítélet iratellenes vagy okszerűtlen érvelést, illetve logikai ellentmondást tartalmaz. A perbeli esetben - mivel egy, az alperes által lefolytatott ún. vagyonosodási vizsgálat során a felperes rendelkezésére álló források igazolása volt a tét - kiemelkedő jelentősége van a tanúk vallomásának, azok értékelésének.
Az elsőfokú bíróság a megismételt eljárásban elvégezte a bizonyítékok értékelését, azonban olyan ellentmondást rögzített, amely miatt H. M. kölcsönadásával, a részvényvásárlással kapcsolatos tényállás értékelését nem tudta elvégezni. Az elsőfokú jogerős ítélet 6. oldalának 6. bekezdésében azt rögzítette, hogy az ügyvéd személyét illetően a tanú nyilatkozata nem felel meg a valóságnak, ezért a tanú szavahihetőségét megkérdőjelezte. Ugyanakkor a rendelkezésre álló jegyzőkönyv és egyéb, H. M. meghallgatásával kapcsolatos iratok tartalma alapján pontosan megállapítható, hogy nem H. M. tanú volt az, aki az ügyvédek személyét eltévesztette, hanem az alperes, illetőleg a bíróság volt tévedésben e személyeket illetően. A tanú a 10. számú jegyzőkönyvben egyértelműen kinyilvánította, hogy A. J. ügyvéd volt az, aki a részvényvásárlással kapcsolatos dolgokat rendezte, és azt is kifejezte, hogy A. J. és A. Z. nem ugyanaz a személy, de az iratokban szereplő A. Z. név A. J. személyét fedi, vagyis a két nevet az adóhatóság és a bíróság is az iratokban összekeveri. Ugyanezt tanúsítja és erősíti meg A. J. cseh ügyvéd vallomása, tehát a tanú helyesen jelölte meg az eljáró ügyvéd nevét és személyét, ez okból szavahihetőségét kétségbe vonni nem lehet. Ebből kifolyólag a tanú vallomását a bizonyítékok értékeléséből kirekeszteni törvényesen nem lehetett. Azt sem lehetett világosan követni, hogy a későbbiekben a bíróság az általa nem szavahihetőnek minősített tanú vallomását értékeli-e. Ugyanis az ítélet 7. oldalán szereplő megállapításokból ennek elbírálása tűnik ki, a kereset elutasítását részben erre a vallomásra alapozza a bíróság. Ezen ellentmondás folytán a Kúria arra az álláspontra helyezkedett, hogy a H. M.-féle tanúvallomás kirekesztése okán, annak bizonyítékként történő értékelése kapcsán a bíróság olyan súlyú jogszabálysértést követett el, mely az ítéletet e vonatkozásban felülbírálhatatlanná teszi. A felülvizsgálati eljárásban kellene a Kúriának H. M. vallomását értékelni és a rendelkezésre álló összes bizonyítékkal egybevetni. Ennek elvégzése viszont az Alaptörvényben rögzített jogorvoslathoz való jog érvényesülését korlátozná, hiszen kizárólag a Kúria előtti eljárásban kerülne sor a bizonyítékok ily módon történő értékelésére és egybevetésére.
A részvényeladások tekintetében rögzített tényállás és bizonyítékok értékelése során ilyen hiba az elsőfokú bíróság ítéletében nem volt fellelhető, ezért a Kúria a fentiekben kifejtett, a bizonyítékok felülértékelésének tilalma okán nem találta teljesíthetőnek a felülvizsgálati kérelmet. Helytálló álláspontot alakított ki a részvényeladás kapcsán is, és pontosan mutatott rá az előleg fizetésével kapcsolatos ellentmondásokra, a bizonylatok megjelöléséhez kötődő ellentétekre.
Azzal is egyetért a Kúria, hogy nem az okiratok minőségének (köz- vagy teljes bizonyító erejű) van jelentősége az ilyen típusú perekben, hanem annak, hogy az okiratban szereplő tények valódiságát más bizonyítékokkal való egybevetés alapján hitelt érdemlően igazolja.
Az előbbiekben részletezett miatt a Kúria a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján az elsőfokú bíróság ítéletét a H. M. által nyújtott kölcsön tekintetében hatályon kívül helyezte és e körben az elsőfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította. Miután H. M. tanúvallomásának kiemelt jelentősége van, ezért szükséges a tanúvallomás tartalmának részleteiben történő vizsgálata és ennek összevetése a rendelkezésre álló egyéb bizonyítékokkal. Tekintettel arra, hogy a jelen perben már másodjára került sor a jogerős ítélet hatályon kívül helyezésére, ezért a Kúria elrendelte a Pp. 252. § (4) bekezdése alapján, hogy a pert az ügyben eljáró bíróság másik tanácsa tárgyalja.
A Kúria a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján eljárva az elsőfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot a fent megjelöltek vonatkozásában új eljárásra kötelezte. (Kúria, Kfv. I. 35 474/2012/12., KGD 2014/32.)
A bizonyítás felvételének a korlátozásából is következik, hogy ha a jogszabálynak megfelelő határozat hozatalának szükséges tények nem állnak rendelkezésre, akkor a felülvizsgálati kérelemmel támadott jogerős határozatot a bíróság hatályon kívül helyezheti és az első fokon eljáró bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasíthatja. Az új eljárásra vonatkozóan kötelező utasításokat adhat, ez köti az új eljárást lefolytató bíróságot. Hangsúlyozni kell, hogy felülvizsgálati eljárásban az első fokon eljáró bíróságot lehet új eljárásra utasítani és ebből nem következhet, hogy a közigazgatási szerv folytasson le új eljárást.
Az adóhatóság a felperesnél 2000-2004. évekre személyi jövedelemadó (a továbbiakban: szja) adónemben bevallások utólagos vizsgálatára irányuló ellenőrzést végzett.
A felperes ebben az időszakban tulajdonosa és vezető tisztségviselője volt az M. Kft.-nek (a továbbiakban: Kft.).
A revízió eredményeként hozott elsőfokú határozatban az adóhatóság kötelezte a felperest 2001-2003. évekre mindösszesen 30 477 091 Ft szja adóhiánynak minősülő adókülönbözet megfizetésére, adóbírsággal sújtotta és késedelmi pótlékot számított fel. Az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény (a továbbiakban: Art.) 108-109. §-aira alapítottan becslést alkalmazott, 2001. évre 31 058 098 Ft, 2002. évre 17 735 235 Ft, 2003. évre pedig 27 383 786 Ft jövedelem eltitkolást valószínűsített.
Az alperes a 2007. október 30. napján hozott határozatában az elsőfokú határozatot - helyes indokaira tekintettel - helybenhagyta. Jogi álláspontja szerint a fellebbezéssel egyidejűleg benyújtott bevételi pénztárbizonylatok, amelyek a felperes volt házastársának tagi kölcsön befizetéseit kívánták igazolni, éppúgy nem fogadhatók el hitelt érdemlő bizonyítékként, mint a felperes által hivatkozott, S. G.-től, K. Z.-tól származó kölcsönök.
A felperes keresetében az adóhatósági határozatok hatályon kívül helyezését és az első fokon eljárt adóhatóság új eljárásra kötelezését kérte, eljárási és anyagi jogi jogszabálysértésekre hivatkozott.
A Fővárosi Bíróság a felperes keresetét elutasította.
A felperes felülvizsgálati kérelme alapján eljárt Legfelsőbb Bíróság végzésében (a továbbiakban: LB végzés) az ítéletet hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította, amelyre nézve iránymutatást adott.
Az új eljárás eredményeként hozott ítéletében a Fővárosi Bíróság az alperes határozatát az elsőfokú határozatra is kiterjedően hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú adóhatóságot új eljárás lefolytatására kötelezte. Mindezek után - tehát az új eljárás - lehet felállítani a megfelelő vagyonmérleget.
A jogerős ítélet ellen az alperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, kérte ennek hatályon kívül helyezését, és az elsőfokú bíróság utasítását új eljárásra, új határozat hozatalára. Azzal érvelt, hogy a jogerős ítélet nem felel meg az Art. 97. §-ában 109. § (3) bekezdésében, Pp. 163. § (1) bekezdésében, 221. § (1) bekezdésében és az LB végzésben foglaltaknak.
Sérelmezte, hogy nem került sor K. Z. tanúkénti meghallgatására, és az elsőfokú bíróság olyan bizonyítás lefolytatását írta elő, amit neki kellett volna foganatosítania, és az adó megállapításához való jog elévülése ellenére kötelezte az adóhatóságot ellenőrzésre.
Kifejtette, hogy a S. G. féle kölcsönügyletek tekintetében az ítélet ellentmondásos, mivel ezeket a bíróság megvalósultnak tekintette, mégis új eljárást rendelt el, továbbá figyelmen kívül hagyta azt is, hogy a bevallás adatainak értékelését az adóhatóság elvégezte. Fenntartotta azt a határozatába foglalt megállapítást, mely szerint a felperes nem igazolta hitelt érdemlően 7 000 000-7 000 000 Ft összegű, S. G.-től származó kölcsönt.
Az Art. 164. § (1) bekezdésre alapítottan azzal is érvelt, hogy a Kft.-nél kapcsolódó vizsgálatot már nem végezhet el, és a benzinelszámolással, bankszámláról történő kifizetésekkel kapcsolatban is megalapozott döntést hozott.
A felperes ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályban tartását kérte.
A felülvizsgálati kérelem alapos.
A felülvizsgálati eljárásban nincs helye bizonyítás felvételének, a bizonyítékok ismételt egybevetésének, felülmérlegelésnek, a Kúria a felülvizsgálati kérelem által vitatott körben a rendelkezésére álló iratok alapján dönthet. [Pp. 275. § (1) és (2) bekezdései, BH 2002.29.].
Ha a Legfelsőbb Bíróság, illetve a Kúria azt állapítja meg, hogy a jogszabályoknak megfelelő határozat meghozatalához szükséges tények rendelkezésre állnak, akkor a felülvizsgálati kérelemmel támadott jogerős ítéletet egészben vagy részben hatályon kívül helyezheti, és meghozhatja a jogszabályoknak megfelelő új határozatot, ellenkező esetben azonban a hatályon kívül helyezés mellett csak az ügyben első fokon eljárt bíróságot utasíthatja új eljárásra és új határozat hozatalára, amelyre kötelező utasításokat ad a Pp. 275. § (4) és (5) bekezdései értelmében.
Az alperes iratszerűen hivatkozott arra, hogy a Fővárosi Bíróság az új eljárást nem az LB végzésnek megfelelően folytatta le. E végzés ugyanis kötelező erővel, "nem mellőzhetőként" írta elő mindkét kölcsönadó tanúkénti meghallgatását, de az elsőfokú bíróság K. Z.-t nem hallgatta meg. Nem vizsgálta meg az elsőfokú bíróság az LB végzésében előírtak ellenére a kölcsönök kapcsán azt sem, hogy a felperes ugyanazon vagy eltérő időszakokra vonatkozóan hivatkozott-e a kölcsönökre, és hogy hivatkozásai ellentmondásosak-e vagy sem.
Az alperes helytállóan hivatkozott arra is, hogy az Art. 164. § (1) bekezdése szerinti adó megállapításhoz való jog elévülésével kapcsolatos szabály miatt az új eljárás során már ellenőrzést, illetve kapcsolódó vizsgálatot a Kft.-nél a tagi hitelek folyósításával és az üzemanyag-elszámolás tekintetében nem folytathat le.
Rámutat továbbá a Kúria arra, hogy az Art. 97. § (4)-(6) bekezdései általános szabályokat tartalmaznak az adóhatóságra nézve a tényállás-tisztázási és -bizonyítási kötelezettség tekintetében. A becslési eljárásra speciális szabályok irányadók, ezeket az Art. 109. § (1)-(3) bekezdései rögzítik. Ez utóbbiak értelmében az adóhatóságnak kell bizonyítania, hogy fennállt a becslés jogalapja, és annak módszere is jogszerű volt, a becsléssel megállapított adóalaptól való eltérést pedig az adózó igazolhatja hitelt érdemlő adatokkal. A becslési eljárás során továbbá a kétséget kizáróan nem bizonyított tényt nem az adózó javára, hanem terhére kell értékelni. [Art. 97. § (6) bekezdése]
Tekintettel arra, hogy a Kúriának nem állnak rendelkezésére a döntéshez, a jogszerű határozat meghozatalához szükséges tények, és ezek megállapítása érdekében bizonyítást nem vehet fel, nem vonhat értékelési körébe olyan adatokat, tényeket, körülményeket, bizonyítékokat, amelyeket az elsőfokú bíróság nem értékelt, csak a jogerős ítélet hatályon kívül helyezéséről és az elsőfokú bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára történő utasításáról dönthetett. [Pp. 275. § (4) bekezdése]
Az új eljárás során az elsőfokú bíróságnak maradéktalanul eleget kell tennie az LB végzésben foglaltaknak. Nem mellőzheti K. Z. tanúkénti meghallgatását, S. G. esetében pedig értékelnie kell nemcsak a perben tett tanúvallomást, hanem minden e kölcsönnel, illetve kölcsönökkel kapcsolatos egyéb adatot, amely a felek részéről e körben becsatolásra, előadásra került, mégpedig a becslési eljárásra irányadó speciális bizonyítási szabályoknak megfelelően. A rendelkezésére álló adatok alapján az elsőfokú bíróságnak érdemben kell döntenie minden keresetben vitatott kérdésben, tehát nemcsak a magánszemélyek kölcsönei, hanem a tagi hitelek és az üzemanyag-elszámolás kapcsán is, mivel az elévülésre figyelemmel az alperes újabb ellenőrzéseket már nem folytathat le.
Hangsúlyozza a Kúria, hogy a bizonyítékok értékelését az elsőfokú bíróságnak nemcsak a becslési eljárásra irányadó szabályoknak megfelelően, hanem a Pp. 206. § (1) bekezdése és 221. § (1) bekezdése szerint kell elvégeznie a kereset által vitatott körben, teljes körűen. (Kúria, Kfv. V. 35 460/2011., KGD 2012/137.)

[a Pp. 340/A. §-ához]

A Pp. 271. §-ának (1) bekezdés a) pontja szerint nincs helye felülvizsgálatnak az első fokon jogerőre emelkedett határozat ellen. Közigazgatási perben ez a rendelkezés nem alkalmazható, tehát az első fokon - a fellebbezés kizártsága miatt - jogerőre emelkedett ítélet ellen is helye van felülvizsgálati kérelemnek.
A 2012. évi CXVIII. törvénnyel megállapított Pp. 340/A. § (2) bekezdés kizárja a felülvizsgálatot a kevésbé jelentős közigazgatási ügyekben. Így nincs helye felülvizsgálatnak az ún. pénzfizetésre vonatkozó ügyekben (adótartozás, bírság, kisajátítás, ha a per tárgyának értéke (a fizetési kötelezettség) az egymillió forintot nem haladja meg.
A Pp. 340/A. § (3) bekezdés határidőt szab a Kúriának a felülvizsgálati kérelem elbírálására. (Ez az eljárásjogokban szokatlan rendelkezés.)
A Pp. 340/A. § (4) és (5) bekezdésébe felvett rendelkezések megismétlik a Pp. 340. §-ába felvett korábbi szabályokat. A bírósági és a közigazgatási eljárás két összefüggésére tartalmaz e szakasz rendelkezést.
Az egyes értékhatárhoz kötött bírósági eljárások lefolytatása, az ahhoz kapcsolódó bírósági hatáskör a gyakorlatban többféle értelmezésre adhat alapot. Emiatt a Közigazgatási Kollégium a felülvizsgálati szabályok egységes értelmezése és alkalmazása céljából alkotott véleményt.

3/2013. (IX. 23.) KMK vélemény a közigazgatási perekben érvényesülő felülvizsgálati szabályokról

A Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (Pp.) 340/A. § (2) bekezdés a) pontja értelmében az adóhatósági határozatban az adózó terhére megállapított fizetési kötelezettség összege határozza meg a közigazgatási perben a felülvizsgálati eljárás lehetőségét. A fizetési kötelezettség összegénél figyelembe kell venni a törvény szerinti jogkövetkezményeket, így adóügyekben a késedelmi pótlék, valamint az adóbírság és a mulasztási bírság összegét is. Az adózó javára mutatkozó, az adóhatóságot terhelő fizetési kötelezettség esetében a Pp. 340/A. § (2) bekezdés a) pontja szerinti korlátozás nem érvényesül.

A Pp. 340/A. § (2) bekezdés c) pontja szerinti kisajátítási tárgyú közigazgatási perekben a hatósági határozatban a keresetet előterjesztő ügyfél részére megállapított kisajátítási kártalanítás összege határozza meg a felülvizsgálati eljárás lefolytatásának lehetőségét. A felülvizsgálati eljárás lehetősége szempontjából a kártalanítási összeg törvényes kamata nem vehető figyelembe.

A Pp. 340/A. § (2) bekezdésben foglalt esetekben a közigazgatási perek egyesítése, illetve az egyesítés alapján megállapítható magasabb fizetési kötelezettség nem alapozza meg a felülvizsgálati eljárás lefolytatásának lehetőségét.

A közigazgatási perekben a Pp. 271. § (1) bekezdés d) pontja utolsó fordulata szerinti felülvizsgálati eljárást kizáró körülményt a perben hozott ítélet rendelkező része és indokolása együttes vizsgálatával lehet megállapítani. Nem minősül csupán a jogerős ítélet indokolása ellen benyújtott felülvizsgálati kérelemnek az olyan felülvizsgálati kérelem, amely a jogerős ítélet indokolásának az ügy érdemére kiható megváltoztatására irányul.

A Pp. 340/A. § (2) bekezdésben írt korlátozások közös jellemzője az, hogy a korlátozás nem a pertárgyértékhez vagy a felülvizsgálati kérelemben vitássá tett értékhez kapcsolódik, hanem a közigazgatási határozatban megállapított fizetési kötelezettséghez. Ez a szabályozás kiküszöbölte annak lehetőségét, hogy a fél által előterjesztett kereseti vagy felülvizsgálati igény képezze az alapját a későbbi jogorvoslat lehetőségének. Ennek nyomán olyan objektívnek tekinthető helyzet jött létre, amely a közigazgatási határozat ismeretében már meghatározza az ügy Kúria elé kerülésének lehetőségét. Mindezzel együtt a Pp. 340/A. § (2) bekezdés megfogalmazásai több esetben vitára adhatnak alapot. A 340/A. § (2) bekezdés a) pontjában foglalt "adóhatóságnál" fennálló fizetési kötelezettséget megállapító határozat jellege azt vetette fel, hogy miként minősíthetők azon határozatok amelyek az ügyfél irányába fennálló fizetési igényre vonatkoznak (pl. adó-visszatérítés). Ezek az ügyek Pp. 340/A. § (2) bekezdés a) pontja alkalmazásában nem minősíthetők adóhatóságnál fennálló fizetési kötelezettséget megállapító határozatnak, mivel ez esetben "formailag" az adóhatóság a fizetésre kötelezett, így az ilyen tárgyú közigazgatási perekben a felülvizsgálat lehetősége összeghatár nélkül biztosított.
Az adóhatóságnál fennálló fizetési kötelezettség több jogcímből eredhet, így az adókülönbözet és az adóhiány mellett jelentkezhetnek a törvényi alapon álló jogkövetkezmények, mint az adóbírság, a mulasztási bírság és a késedelmi pótlék. Ezeket az összegeket a felülvizsgálati értékhatár szempontjából az adókülönbözettel együtt kell tekinteni, mivel a vitatott fizetési kötelezettség részét képezik. Valamennyi esetben azonban kizárólag az adóhatósági határozatban megállapított adókülönbözet, illetve adóhiány és megjelölt jogkövetkezményei vehetők figyelembe a felülvizsgálati eljárás lefolytatásának lehetősége körében, a kötelezettségek határozaton kívüli számszerű módosulása a felülvizsgálati eljárás lehetőségét nem érinti.
A kisajátítási eljárásban megállapított kártalanítási összeg vonatkozásában a kamatelőírás nem minősíthető önálló kártalanítási összegnek, így annak figyelembevétele a felülvizsgálati értékhatár esetében nem lehetséges. E vonatkozásban a törvényes kamat összege folyamatosan változik, illetve azt az esetleges időközi teljesítés is befolyásolhatja, így a fizetési kötelezettség módosulása a felülvizsgálati eljárás lehetőségét nem érintheti.
A Pp. 340/A. § (2) bekezdésben írt valamennyi esetben az értékhatárt a közigazgatási határozatban megállapított fizetési kötelezettség összege határozza meg. Amennyiben a közigazgatási perek a Pp. 149. § (2) bekezdés alapján egyesítésre kerülnek, úgy a felülvizsgálati értékhatárt külön-külön az adott felperesre vonatkozó közigazgatási határozat alapján kell vizsgálni. Nincs lehetőség a határozatokban foglalt fizetési kötelezettség egybeszámítására és ennek alapján magasabb összegre hivatkozással a felülvizsgálat lehetőségének megállapítására. (...)
A felülvizsgálat általános szabályainak változása közigazgatási perekben is érvényesült a Pp. 324. § (1) bekezdés alapján alkalmazandó Pp. 271. § (1) bekezdés d) pontja szerint. Ez azt jelenti, hogy a közigazgatási perben sem kérhető csupán a jogerős ítélet indokolásának felülvizsgálata. A közigazgatási perek azonban a polgári perekhez képest azt indokolás szerepében elvi különbséget mutatnak, mivel a Ket. 109. § (4) bekezdése - adóügyekben az Art. 140.§ (2) bekezdése - alapján a közigazgatási perben hozott ítélet indokolása is köti a közigazgatási szervet, és amennyiben új eljárás elrendelésére kerül sor az eljárást ennek megfelelően kell lefolytatni. A közigazgatási perben az ítélet indokolása határozza meg a lefolytatandó új eljárás tartalmát, irányát, illetőleg magát az érdemi döntést is, s emiatt a felülvizsgálati kérelmek nagy része érdemben a jogerős ítélet indokolását is támadja.
Figyelembe kell az is venni, hogy a közigazgatási perekben az ítélet rendelkező részéhez kapcsolódó jogi lehetőségek - figyelemmel a Pp. 339. § (1) és (2) bekezdésére - viszonylag korlátozottak. Az ítélet rendelkező részében foglalt bírósági döntés az indokolással együtt határozza meg a jogerős határozat érdemét, így a felülvizsgálati eljárás lefolytathatósága szempontjából is az ítélet egészéből, tehát a rendelkező részből és indokolásból kell kiindulni. A Pp. 271. § (1) bekezdés d) pontjában rögzített "a csupán az ítélet indokolása elleni" megfogalmazás szerinti eset a közigazgatási perekben ritka, és megállapítására akkor kerülhet sor, amennyiben a felülvizsgálati kérelem a jogerős ítélet érdemi korrekcióját nem kívánja, arra nem irányul, és csupán az indokolás formai megváltoztatását kéri. Ezzel szemben az olyan felülvizsgálati kérelem, amely a jogerős ítélet indokolásában foglaltakkal szemben az elrendelt új eljárás tárgyát, irányát, az arra irányuló döntés tartalmát teszi vitássá, a felülvizsgálati eljárás szempontjából egyaránt érinti az ítélet rendelkező részét és indokolását, s ezáltal olyan az ügy érdemére vonatkozó felülvizsgálati kérelemnek minősül, amelyre nézve a Pp. 271. § (1) bekezdés d) pontja szerinti tilalom nem érvényesül. Mindez azt jelenti, hogy a közigazgatási perekben a Pp. 271. § (1) bekezdés d) pont utolsó fordulatában foglalt felülvizsgálati eljárást kizáró szabályt minden esetben az ítélet rendelkező részével összhangban, a jogerős ítéletben foglalt döntés érdemének elemzésével kell vizsgálni. A ténylegesen az ügy érdemére irányuló, de formailag az ítélet indokolását vitató felülvizsgálati kérelem esetében a hivatalbóli elutasításnak a Pp. 271. § (1) bekezdés d) pontjára hivatkozással nincs helye"- fejeződik be a vélemény indokolása.
A Kúria eseti döntésben a felülvizsgálat intézményének elvi alapjai és célja tekintetében fejtette ki újszerű álláspontját. Az álláspont lényege az, hogy a felülvizsgálat rendkívüli jogorvoslat, amellyel a bírói jogalkalmazás során keletkezett jogsérelmek orvosolhatók. Ennek megfelelően csak jogerős ítélettel szemben terjeszthető elő. A jogerő intézménye - az ítélet véglegességébe vetett bizalomnak megfelelően - csak kivételesen teszi lehetővé a felülvizsgálat igénybevételét. Ez közigazgatási perben - a Kúria álláspontja szerint - azt jelenti, hogy felülvizsgálat során a közigazgatási eljárásban elkövetett - már elbírált - jogsértések már nem reperálhatók.
Az álláspont vitatható. A polgári perben igénybe vett felülvizsgálatra [Pp. 271. § (2) bek.] a fejtegetés helytálló lehet, a közigazgatási perben hozott döntésre nem alkalmazható. A közigazgatási per tárgya ugyanis a közigazgatási szerv határozata, s ennek keretében a közigazgatási szerv eljárása. Ha a bíróság a hatósági határozattal kapcsolatos jogsértéseket nem megfelelően értékelte, ezek "reparálása" a felülvizsgálati eljárás dolga lehet.
Az alperes helybenhagyta az első fokú hatóság határozatát, amely részben adott helyt a felperes 2009. május 11-én benyújtott, a 2008/2009. gazdasági évre vonatkozó, agrárkörnyezet-gazdálkodási támogatáshoz (a továbbiakban: AKG támogatás) kapcsolódó kifizetési kérelmének (a határozat száma: 217/0401/14 025/19/ 2009.; kelte: 2011. november 13.).
Az alperes határozatát azzal indokolta, hogy a lefolytatott helyszíni ellenőrzés megállapításai szerint a támogatási kérelemmel érintett E42R5-U-07 megjelölésű fizikai blokk 8. számú parcellája esetében a bejelentett és a célprogramban támogatható lucernahasznosítás helyett a tényleges hasznosítás állandó legelő. Ez utóbbi azonban a 150/2004. (X. 12.) FVM rendelet (a továbbiakban: AKG rendelet) 21. § (1) és (2) bekezdései értelmében az integrált szántóföldi növénytermesztés célprogramban nem támogatható. Ezzel a felperes kérelmében foglalt igényelt területnagysághoz képest csökkent a támogatható területméret.
Az alperes megállapította, hogy a támogatható és az igényelt területek nagysága közötti különbözet meghaladta a 796/2004/EK bizottsági rendelet (a továbbiakban: EK rendelet) 51. cikk (1) bekezdése szerinti 20%-ot, ezért a kérdéses célprogrammal érintett területre vonatkozó kifizetési kérelmet nem látta teljesíthetőnek.
Az alperes a 2007. évi XVII. törvény (a továbbiakban: Eljárási tv.) 50. § (3) bekezdésére hivatkozással elbírálta, de nem fogadta el a felperes azon fellebbezésbeli hivatkozását sem, amely szerint az alperesi első fokú hatóság távollétében megtartott helyszíni szemlén a felperes nem vehetett részt, ezért annak menetét és megállapításait nem tudta befolyásolni.
A felperes keresete folytán eljárt bíróság a felperes keresetét elutasította. Indokolásában a bíróság megállapította, hogy az alperes nem sértette meg a rá vonatkozó eljárási szabályokat akkor, amikor a felperes távollétében tartotta meg a helyszíni szemlét. Az alperes a bizonyításról felvett jegyzőkönyvet határidőben megküldte a felperes részére, aki arra nem tett észrevételt. Az Eljárási tv. 50. § (6) bekezdésére hivatkozással nem fogadta el a felperes azon hivatkozását, hogy a helyszíni jegyzőkönyvre az első fokú határozattal szemben benyújtott fellebbezésében tette meg észrevételeit.
A felperes felülvizsgálati kérelemmel fordult a Kúriához, amelyben a bíróság ítéletének hatályon kívül helyezését és a jogszabályoknak megfelelő határozat meghozatalát kérte. A felülvizsgálati eljárásban keletkezett költségeire is igényt tartott. Változatlanul fenntartotta azon álláspontját, hogy az Eljárási tv. 52. § (3) bekezdése értelmében az alperes alkalmazottja a tényállás tisztázása körében az ügyfél javára szolgáló tényeket is köteles rögzíteni. A nem bizonyított körülmény pedig az ügyfél terhére nem értékelhető. Kifejtette, hogy helytelenül értékelte az alperes a helyszíni szemle alkalmával azt, hogy a rendkívül aszályos 2009. évben a már betakarított lucerna után a földterület nem állt művelés alatt. Az alperes csupán feltételezte a helyszíni szemléről készült jegyzőkönyvben azt, hogy a felperes a közel 30 hektáros területet nem műveli. Az alperesnek ezért - különös tekintettel az EK rendelet 30. cikkére is - kiegészítő bizonyítékot kellett volna beszereznie a földterület hasznosítása tekintetében.
A Kúria a jogerős ítéletet Pp. 275. § (2) bekezdése szerint a felülvizsgálati kérelem keretei között, a 274. § (1) bekezdése alapján tárgyaláson kívül bírálta el.
Az alperes felülvizsgálati kérelme nem megalapozott.
A Pp. 271. § (2) bekezdése értelmében "[a] jogerős ítélet vagy az ügy érdemében hozott jogerős végzés felülvizsgálatát a Kúriától - jogszabálysértésre hivatkozással - a fél […] kérheti […]." A 272. § (2) bekezdése szerint "[a] felülvizsgálati kérelemben meg kell jelölni azt a határozatot, amely ellen a felülvizsgálati kérelem irányul, azt, hogy a fél milyen tartalmú határozat meghozatalát kívánja, továbbá elő kell adni - a jogszabálysértés és a megsértett jogszabályhely megjelölése mellett -, hogy a fél a határozat megváltoztatását milyen okból kívánja."
A Pp. hivatkozott rendelkezéseiből kitűnően a felülvizsgálat a megelőző eljáráshoz kapcsolódó rendkívüli, korlátozottan igénybe vehető jogorvoslat. Jogorvoslati jellegéből következőleg funkciója a kérelmet előterjesztő által állított jogsérelem elbírálása és megalapozottsága esetén annak orvoslása. E jogintézmény azonban "rendkívüli" és korlátozottan igénybe vehető. Ennek oka az, hogy csak jogerős ítélettel szemben terjeszthető elő. A jogerő intézménye az adott bírói döntés véglegességébe vetett bizalomra, azaz a jogbiztonságra tekintettel és azzal összefüggésben nyeri el tartalmát (azt, hogy a bíró által ítélettel jogerősen eldöntött igény a továbbiakban, bíró előtt ismételten nem tehető vitássá). A jogbiztonsághoz kötődő jellege miatt a jogerő feltörésére már csak rendkívüli és korlátozott körülmények között, a Pp. hivatkozott rendelkezései értelmében kivételesen, a jog, illetve a jogszabályokban biztosított alanyi jogok érvényesülése érdekében, a bírói jogalkalmazással előálló jogsérelem esetén van lehetőség. A felülvizsgálat intézménye tehát akkor alkalmazható, ha a jog megsértése a jogerős ítéletben érhető tetten.
A Kúria ezt a tartalmat tulajdonítja a Pp. 271. § (2) bekezdése azon fordulatának, amely szerint a felülvizsgálati kérelem a jogerős ítélettel szemben, a jogszabály és a jogsértés megjelölése mellett, jogsértésre hivatkozással nyújtható be.
A perbeli esetben a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet. Ebben megsértett jogszabályként az Eljárási tv. 52. § (3) bekezdését jelölte meg és arra hivatkozott, hogy az alperes nem tárta fel az ügyfélre nézve kedvező tényállási elemeket, valamint nem tett eleget bizonyítási kötelezettségének, mert nem kérte be a közigazgatási eljárásban a felperestől az általa vezetett gazdálkodási naplót. Ezen kötelezettsége pedig az EK rendelet 30. cikkéből is következett volna.
A Kúria megállapította, hogy a felperes felülvizsgálati kérelmében nem a Bíróság ítéletének jogsértő jellegét állította, hanem az alperes határozatával összefüggő jogsértéseket jelölt meg. Az alperesi hatóság által a közigazgatási eljárásban elkövetett olyan jogsértésekre hivatkozott, amelyeket a bíróság a peres eljárásban vizsgált, elbírált és amelyek tekintetében a jogerős ítéletben állást foglalt (lásd az ítélet indokolása 4. oldalának 4-8. bekezdéseit). A felülvizsgálat fentiekben kifejtett tartalma szerint a bírói jogalkalmazói jogsértések orvoslását biztosítja, de csak a felülvizsgálati kérelem keretei között és csak korlátozottan ad lehetőséget a bírói döntésben elbírált kérdések felülmérlegelésére. A bizonyítékok mérlegelésével hozott ítélet felülmérlegelésére felülvizsgálati eljárásban nincs lehetőség. Eljárási jogszabálysértés csak akkor állapítható meg, ha a jogerős ítéletben megállapított tényállás iratellenes, vagy az eljárt bíróság ítéletét a bizonyítékok okszerűtlen mérlegelésével hozta meg. Jelen ügyben ilyen eljárási jogszabálysértések nem voltak megállapíthatók.
A kifejtettekre tekintettel a Kúria a bíróság ítéletét a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta (Kúria Kfv. IV. 35.305/2013/5., KGD 2014.170.).
Ha a jogerős bírósági határozat ellen a fél perújítással élt, vagy felülvizsgálati kérelmet nyújtott be, az ilyen esetben a bíróság (perújítás esetén az elsőfokú bíróság, felülvizsgálati kérelem esetén a Kúria) az eljárás felfüggesztéséről való döntés érdekében értesíti az eljáró közigazgatási szervet.
A bírói gyakorlat egyértelműségét szolgálja a Kúriának az a döntése, amelyben hangsúlyozza, hogy felülvizsgálati kérelem benyújtása esetén az ítélettel új eljárásra kötelezett hatóságnak az eljárását fel kell függesztenie.
[1] Az Adó- és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatal Regionális Igazgatósága a felperesnél 2004-2008. évekre vonatkozóan személyi jövedelemadó adónemben végzett bevallások utólagos vizsgálatára irányuló ellenőrzésének eredményeként a 2012. január 27. napján kelt határozatával a felperest 2007. évre adókülönbözet, adóbírság és késedelmi pótlék megfizetésére kötelezte, a további évekre megállapítást nem tett.
[2] A felperes fellebbezése folytán eljárt alperes a 2012. június 11. napján kelt határozatával az elsőfokú határozatot annak részbeni megváltoztatásával helybenhagyta.
[3] A felperes közigazgatási pert kezdeményezett e határozatok bírósági felülvizsgálata iránt.
[4] A Pécsi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság a 2013. március 26. napján kelt, 8. K. 27.036/2013/6. számú jogerős ítéletével a másodfokú határozatot részben hatályon kívül helyezte és az alperest új eljárásra kötelezte, ezt meghaladóan a keresetet elutasította.
[5] A Pécsi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság 8. K. 27.036/2013/6. számú ítélete alapján az alperes 2013. június 19-én meghozta határozatát, melyben a 1846103911. számú elsőfokú határozatot részben megváltoztatta.
[6] A Pécsi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság 8. K. 27.036/2013/6. számú ítélete ellen a felperes 2013. május 16-án felülvizsgálati kérelmet terjesztett elő a Kúriához, az alperes az erről tájékoztató 2. sorszámú kúriai végzést a felülvizsgálati kérelemmel együtt 2013. június 20-án vette át.
[7] Az adóhatóság a 1842215210. számú másodfokú határozatot a 2013. június 27-én kelt levele mellékleteként küldte meg a felperesnek, aki azt 2013. július 10-én vette át.
[8] A felperes - 2013. augusztus 1-jén postára adva - keresetet terjesztett elő a másodfokú határozat bírósági felülvizsgálata iránt, sérelmezte, hogy az alperes - annak ellenére, hogy a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 340/A. § (3)-(4) bekezdései alkalmazásával eljárt Kúriától értesült a Pécsi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság 8. K. 27.036/2013/6. számú ítéletének felülvizsgálata iránti kérelem előterjesztéséről - a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) 32. § (2) bekezdése alapján az eljárását nem függesztette fel.
[9] A Kúria a 2014. február 20-án kelt Kfv. I. 35.365/2013/5. számú ítéletével a Pécsi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság 8. K. 27.036/2013/6. számú ítéletének felülvizsgálati kérelemmel nem támadott részét nem érintette, a felülvizsgálati kérelemmel támadott részét hatályában fenntartotta.
[10] Az elsőfokú bíróság az alperes határozatát jogerős ítéletével - az elsőfokú határozatra is kiterjedően - hatályon kívül helyezte és az alperest új eljárásra kötelezte. Indokolása szerint az alperesnek az eljárását a felperes részéről történt felülvizsgálati kérelem benyújtása miatt a Ket. 32. § (2) bekezdése alapján fel kellett volna függesztenie, függetlenül attól, hogy az elsőfokú bíróság teljeskörűen vagy csak részben helyezte hatályon kívül a közigazgatási határozatot. Az alperest azon hivatkozása sem mentesíti a Ket. 32. § (2) bekezdésében foglalt kötelezettségének a teljesítése alól, hogy a Kúria nem értesítette a felülvizsgálati kérelem előterjesztéséről, mert ebben az esetben akkor kellett volna a Ket. 114. § (1) bekezdése alapján eljárnia, amikor a felülvizsgálati kérelmet átvette, azaz a döntését vissza kellett volna vonnia és ezt követően fel kellett volna függesztenie az eljárását. A kereset eldöntése vonatkozásában nem volt előzetes kérdés, ezért a per tárgyalása a Pp. 152. §-a alapján nem volt felfüggeszthető.
[11] Az alperes felülvizsgálati kérelmében az ítélet hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság új eljárásra utasítását kérte. Álláspontja szerint az ítélet sértette a Pp. 152. § (1)-(2) bekezdései, 206. § (1) bekezdése, 221. § (1) bekezdése, 227. § (1) bekezdése, 339. § (1) bekezdése, 339/A. §-a, 340/A. § (3) bekezdése, a Ket. 32. § (2) bekezdése, 109. § (4) bekezdése, 114. § (1)-(2) bekezdései, az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény (a továbbiakban: Art.) 5. § (1) bekezdése és 135. § (1) bekezdése rendelkezéseit. Hangsúlyozta, hogy a kereseti kérelemhez kötöttség elvéből következően az elsőfokú bíróság döntése az elsőfokú határozatot nem érinthette volna, határozatát pedig a Ket. 114. § (1) bekezdése alapján nem vonhatta volna vissza, mivel az a meghozatalakor nem volt jogszabálysértő. Ugyanakkor az elsőfokú bíróságnak fel kellett volna függesztenie a per tárgyalását, mivel a bíróság által elrendelt új eljárás keretében meghozott adóhatósági határozat jogszerűsége nem volt megalapozottan eldönthető az új eljárást előíró ítélet Kúria által történő hatályában való fenntartása vagy megdöntése nélkül.
[12] A felperes felülvizsgálati ellenkérelmében az ítélet hatályában való fenntartását kérte.
[13] A felülvizsgálati kérelem nagyobb részben nem alapos.
[14] A Kúria elsőként leszögezte, hogy az Art. 129. § (1) bekezdése szerint az utólagos adómegállapítás során az adóhatóság adónként, költségvetési támogatásonként az egyes bevallási időszakokra elkülönítve állapítja meg határozatával a bevallott vagy bevallani elmulasztott és az ellenőrzés eredményeként különbözetként feltárt adó, illetve költségvetési támogatás alapját, az adókülönbözetet, a következő időszakra átvihető követeléskülönbözetet, a költségvetésitámogatás-különbözetet, valamint az adókötelezettséget érintő jogszabálysértés jogkövetkezményeit, és az adózót a terhére megállapított adókülönbözet és a jogkövetkezmények megfizetésére kötelezi azzal, hogy az adózó a befizetés teljesítésekor figyelembe veheti a befizetéskor az adott adónemen fennálló esetleges túlfizetését.
[15] Az Art. 136. § (1) bekezdése szerint az adózó az ügy érdemében hozott elsőfokú határozat ellen fellebbezhet. A felettes szerv a fellebbezéssel megtámadott határozatot és az azt megelőző eljárást megvizsgálja, és ennek eredményeként azt helybenhagyja, megváltoztatja vagy megsemmisíti [Art. 138. § (1) bekezdés].
Az adóhatóság másodfokú jogerős határozatának bírósági felülvizsgálata iránt közigazgatási per kezdeményezhető, a határozatot a bíróság az adózó kérelmére jogszabálysértés esetén megváltoztatja vagy hatályon kívül helyezi, és ha szükséges, az adóhatóságot új eljárás lefolytatására utasítja [Art. 143. § (1) bekezdés]. A bíróság által elrendelt új eljárásban a hatóság kizárólag az új eljárás elrendelésére okot adó körülményeket, illetve az ezekkel összefüggő tényállási elemeket vizsgálhatja [Art. 140. § (2) bekezdés]. A jogerős ítélet felülvizsgálatát a fél jogszabálysértésre hivatkozással kérheti a Kúriától [Pp. 270. § (2) bekezdés].
Az Art. 5. § (1) bekezdése alapján alkalmazandó Ket. 32. § (2) bekezdése szerint, ha a közigazgatási ügyekben eljáró bíróság a hatóságot új eljárásra kötelezi és ezzel a bírósági döntéssel szemben felülvizsgálati kérelmet terjesztettek elő, a hatóság az eljárást felfüggeszti. A Kúria a felülvizsgálati kérelem benyújtásáról - az eljárás felfüggesztéséről való döntés érdekében - értesíti az eljáró közigazgatási szervet [Pp. 340/A. § (4)-(5) bekezdés]. A felülvizsgálati kérelem elbírálását követően, ha a bíróság a határozatot megváltoztatta, a közigazgatási szerv a határozatnak megfelelően a közigazgatási eljárást tovább folytatja vagy megszünteti.
[16] Az ellenőrzés eredményeként az elsőfokú hatóság adókülönbözet megfizetésére kötelezte a felperest, aki az elsőfokú határozattal szemben fellebbezést nyújtott be. Az eljáró másodfokú hatóság az elsőfokú határozatot részbeni megváltoztatással helybenhagyta. Az adóhatározatok felülvizsgálata iránti közigazgatási perben a bíróság a másodfokú határozatot részben hatályon kívül helyezte és az alperest új eljárásra kötelezte, ezt meghaladóan a keresetet elutasította. Az alperes úgy folytatta a megismételt eljárást, hogy a felperes felülvizsgálati kérelme alapján a Kúria előtt felülvizsgálati eljárás is folyamatban volt.
[17] Az államigazgatási eljárás általános szabályairól szóló 1957. évi IV. törvényt követő eljárási törvény, a Ket. 2005. november 1-jén történt hatálybalépésével az eljárás felfüggesztésének szabályai lényegesen kibővültek. A Ket. 2009. október 1-jétől hatályos 32. § (2) bekezdése szabályozza azt a kötelező felfüggesztési okot, hogy ha a közigazgatási perben meghozott ítéletében a bíróság a hatóságot új eljárásra kötelezte, és az ítélettel szemben az ügyfél felülvizsgálati kérelmet terjesztett elő, a hatóságnak e rendkívüli jogorvoslat elbírálásáig a saját új eljárását kötelező jelleggel fel kell függesztenie.
A hatóságnak felülvizsgálati kérelem előterjesztése esetén minden bírósági kötelezés nélkül fel kell függesztenie az eljárását, nincs mérlegelési lehetősége, a felfüggesztésről szóló rendelkezés számára - a törvényi előírás miatt - kötelező.
A jogalkotó a jogbiztonságot kívánta a Ket. 32. § (2) bekezdésében foglalt szabályozással erősíteni, azt, hogy a közigazgatási hatóság és a Kúria egyidejűleg, ugyanazon tényállásra, ugyanazon jogszabályok alkalmazásával ne folytasson eljárást és ne hozzon döntést. Az alperesnek a Ket. 32. § (2) bekezdését kellett volna alkalmaznia, ezt az elsőfokú bíróság helytállóan állapította meg.
[18] A rendelkezésre állt iratok szerint az alperes az új eljárásban meghozta a határozatát (2013. június 19-én), azonban annak a felperes részére történő postázását (2013. június 27-ét) megelőzően (2013. június 20-án) már tudomást szerzett arról, hogy a felperes a jogerős ítélet felülvizsgálata iránt a Kúriához kérelmet terjesztett elő. Tehát az alperesnek a határozata kézbesítését megelőzően volt ideje a számára kötelezettséget tartalmazó jogszabályi rendelkezésben - a Ket. 32. § (2) bekezdésében - foglaltak teljesítésére.
Az elsőfokú bíróság arról is helyesen döntött, hogy az alperes jogszabálysértését - azt, hogy a Ket. 32. § (2) bekezdésében foglaltak ellenére nem függesztette fel az eljárását - nem orvosolhatta a per tárgyalásának a Pp. 152. §-a alkalmazásával történő felfüggesztése.
[19] Mindezek folytán a Kúria a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján - az elsőfokú határozat hatályon kívül helyezésének mellőzésével - hatályában fenntartotta (Kúria Kfv. V. 35.074/2014/4., KGD 2016.42.).
A Kúria a 33/2015. elvi határozata nem hagy kétséget afelől, hogy felülvizsgálati eljárásban nem érintethetetlen a jogerős döntést hozó közigazgatási szerv, sőt eljárásának jogszerűtlensége a határozat hatályon kívül helyezését eredményezheti. A hatóságok eljárásának tisztességét hiányolja a Kúria, amikor megállapítja:
"a tisztességes eljárás elemét képező fegyveregyenlőség elve a bizonyítékok beszerzése körében a közigazgatási eljárásban a hatóságra és az ügyfélre is vonatkozik".
[1] A Nemzeti Adó- és Vámhivatal Kiemelt Ügyek Adóigazgatósága (a továbbiakban: elsőfokú hatóság) a felperesnél 2009. évre általános forgalmi adó (áfa) adónemben végzett bevallások utólagos vizsgálatára irányuló ellenőrzésének eredményeként a 2012. február 14. napján kelt határozatával a felperest adókülönbözet, adóbírság és késedelmi pótlék megfizetésére kötelezte.
[2] A fellebbezés folytán eljárt alperes a 2012. június 4-én kelt határozatával az elsőfokú határozatot megsemmisítette és az elsőfokú hatóságot új eljárás lefolytatására utasította.
[3] Indokolása szerint adózó ellenőrzése a Szlovák Köztársaság Adóhatóságának megkeresése alapján indult. A felperes 2009. augusztus-november hónapokban számlákat bocsátott ki a M. s.r.o. szlovák cég részére végzett termékértékesítésekről (repce, kukorica, napraforgó) áfa mentesen. Az elsőfokú adóhatóság a lefolytatott bizonyítási eljárás és bizonyítékok alapján azt állapította meg, hogy a termékek az adózó értékesítéseinek közvetlen következményeként nem hagyták el Magyarország területét, így közösségen belüli adómentes termékértékesítések ténylegesen nem valósultak meg, amely miatt az ügyletek adókötelesek.
[4] Az elsőfokú hatóság a tényállás tisztázása érdekében kapcsolódó vizsgálatokat kezdeményezett a rendszámok alapján azonosított fuvarozóknál. Figyelemmel arra, hogy a fuvarozók bizonyítottan, vélt szerződéses kapcsolatban sem álltak az adózóval, az elsőfokú hatóság az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény (a továbbiakban: Art.) 92. § (11), (15) bekezdései, 98. § (1) bekezdése alapján jogszerűtlenül járt el akkor, amikor kapcsolódó vizsgálatokat kezdeményezett a fuvarozók vonatkozásában. A kapcsolódó vizsgálatok nélkül az ellenőrzési határidő 2011. május 9-én lejárt, amely időpont után foganatosított ellenőrzési cselekmények hatálytalanok, ezért az eljárást meg kell ismételni. Az Art. 97. § (5) bekezdésében foglalt szabad bizonyításból következően azonban a jogszerűen beszerzett célvizsgálatok anyagai a megismételt eljárásban szabadon felhasználhatóak.
[5] A megismételt eljárásban az elsőfokú hatóság a 2012. november 26. napján kelt határozatával a felperest adókülönbözet, adóbírság és késedelmi pótlék megfizetésére kötelezte.
[6] A fellebbezés folytán eljárt alperes a 2013. április 29-én kelt határozatával az elsőfokú határozatot megváltoztatva a felperest 19 973 000 Ft adókülönbözet, 9 986 000 Ft adóbírság és 6 734 000 Ft késedelmi pótlék megfizetésére kötelezte.
[7] Döntését az Art. 97. § (4), (6) bekezdései, 99. § (2) bekezdése, 178. § 14. pontja, az általános forgalmi adóról szóló 2007. évi CXXVII. törvény 2. § a) pontja, 55. §, 56. §, 89. § (1) bekezdése, a számvitelről szóló 2000. évi C. törvény 15. § (3) bekezdése, 165. § (2) bekezdése, 166. § (1) bekezdése, 167. § (1) bekezdése alapján hozta meg. Indokolása szerint az ügyben nincs felderítetlen tényállási elem, az elsőfokú adóhatóság a lefolytatott bizonyítási eljárás és bizonyítékok alapján helytállóan állapította meg, hogy az adózó termékei az értékesítések közvetlen következményeként igazoltan nem hagyták el Magyarország területét, így azok nem Közösségen belüli adómentes, hanem belföldön teljesített adóköteles termékértékesítéseknek minősültek.
[8] A felperes keresetében a határozatok megváltoztatásával fizetési kötelezettsége törlését, illetve a határozatok hatályon kívül helyezését kérte.
[9] Álláspontja szerint a rendelkezésre álló bizonyítékok igazolták, hogy jogszerűen állított ki értékesítéseiről adómentes számlákat. Vitatta, hogy a bíróság részére fotómásolatban továbbított iratok a közigazgatási eljárás teljes és beazonosítható iratai, bizonyítékai lennének.
[10] Az elsőfokú bíróság jogerős ítéletével a felperes keresetét elutasította.

[11] Indokolása szerint az adóhatóság a bizonyított tényállásra jogszerű döntést hozott. Az Art. 178. §-ának iratot meghatározó 14. pontja, a Pp. 330. § (2) bekezdése és 199. §-a alapján megállapította, hogy az alperes részéről a bíróságra megküldött iratok felperes közigazgatási ügyének az iratai. Irreleváns, hogy az iratokat magánokiratok, közokiratok, vagy ezeknek másolatai alkotják, a felperes pedig sem a közigazgatási eljárásban, sem a perben nem volt elzárva attól, hogy harmadik személynél levő eredeti iratról hiteles másolat kiadását kérje. Olyan nyilatkozatot pedig nem tett, hogy az alperes által másolatban továbbított ügyiratok vizuálisan felismerhető adattartalma ne lenne egyező a felperes által átadott, tőle lefoglalt eredeti iratok adattartalmával.

Összefoglalva az elsőfokú bíróság azt állapította meg, hogy alperes határozata az eljárási és anyagi jogi normákkal nem ellentétes, a jogszerűen felhasznált bizonyítékok alapján kétséget kizáróan megállapítható az Áfa. tv. 89. § (1) bekezdésében foglalt lényeges törvényi feltétel hiánya.
[12] A felperes felülvizsgálati kérelmében az ítélet hatályon kívül helyezését és kereseti kérelme teljesítését kérte. Álláspontja szerint (egyebek mellett) jogsértő módon vetette el az elsőfokú bíróság a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) 172. § i) pontjára, a Pp. 195. § (2), (5), és (8) bekezdéseire, 196. § (1) és (2) bekezdéseire, az Art. 178. § 11. pontjára alapozott azon eljárási kifogását, hogy az adóhatóság a jegyzőkönyv és a határozat alapjául olyan, az ügyiratban elhelyezett egyszerű fénymásolatokat vett figyelembe, amelyekről nem állapítható meg, hogy a másolatot ki készítette.
[13] A felülvizsgálati kérelem alapos.
[14] A határozat [Ket. 71. § (1) bekezdés] a kérelemre vagy hivatalból indult közigazgatási eljárás eredményeként meghozott döntés. Az adóhatóság az Art. 128. § (1) bekezdésében foglaltaknak megfelelően felperes ügyében is határozatot hozott. Az Art. 5. § (1) bekezdése alapján alkalmazandó Ket. 72. §-a (mivel az Art. másként nem rendelkezik) meghatározza a határozat kötelező tartalmi elemeit, így a határozatnak tartalmaznia kell (többek között) a rendelkező részt és az indokolást, az indokolási részben pedig a megállapított tényállást és az annak alapjául elfogadott bizonyítékokat az alkalmazott jogszabályok megjelölésével együtt.
[15] A tényállás és a bizonyítékok szoros kapcsolatban állnak egymással. A hatóság csak bizonyított, a valósággal egyező tények, körülmények, adatok együtteséből állapíthatja meg az ügy tényállását, amelyet ütköztetnie kell az irányadó jogszabályokkal. A közigazgatási hatóság az eljárás során az érintett ügyre vonatkozó tényeket veszi figyelembe, minden bizonyítékot súlyának megfelelően értékel, döntését valósághű tényállásra alapozza [Ket. 2. § (3) bekezdés].

[16] Az ellenőrzés során a tényállást az adóhatóság köteles tisztázni és bizonyítani (Art. 97. § (4) bekezdés). Azt, hogy mely tényt milyen bizonyíték alapján minősített bizonyítottnak a hatóság, a határozatában fel kell tüntetnie, ahogyan a bizonyítékok értékelését is. A bizonyítékok felsorolását az Art. 97. § (5) bekezdése tartalmazza, így bizonyítási eszköz például: az irat, a szakértői vélemény, az adózó, képviselője, alkalmazottja, illetőleg más adózó nyilatkozata, a tanúvallomás, a helyszíni szemle, a próbavásárlás, a fel nem fedett próbavásárlás, a próbagyártás, a helyszíni leltározás, más adózók adatai, az elrendelt kapcsolódó vizsgálatok megállapításai, az adatszolgáltatás tartalma, más hatóság nyilvántartásából származó vagy nyilvánosan elérhető elektronikus adat, információ.

[17] A hatóság döntését bizonyítékokra alapíthatja, amelyeknek kétséget kizáróan felismerhetőknek, beazonosíthatóknak kell lenniük, nemcsak arra vonatkozóan, hogy milyen fajtájúak, tárgyúak és tulajdonságúak a bizonyítékok, hanem abban a körben is, hogy milyen eljárás alapján kerültek a hatósághoz, azokat ki, mikor, hol és hogyan szerezte be. Az Art. a VII. fejezetben az "Ellenőrzés" címszó alatt, a Ket. az "Elsőfokú eljárás" című III. fejezetében részletesen szabályozza a bizonyítási eljárást, a bizonyítékok beszerzésének rendjét. Csak és kizárólag a bizonyítási eljárásra vonatkozó szabályok megtartásával, jogszerűen beszerzett bizonyítékokra alapítható tényállás ["Az adóhatóság kizárólag e törvénynek és más törvényeknek megfelelően gyakorolhatja jogait." - Art. 1. § (2) bekezdés], amely megköveteli azt is, hogy a bizonyítékok hatóság általi beszerzésének módja, ideje, helye a közigazgatási ügy irataiból megállapíthatóknak kell lennie.

[18] A tisztességes eljárás a jogállamiság és a demokratizmus része. Az Emberi Jogok Európai Egyezményének 6. cikke biztosítja a tisztességes eljáráshoz való jogot polgári és büntetőperekben. Az Alaptörvény XXIV. cikkének (1) bekezdése rögzíti: mindenkinek joga van ahhoz, hogy ügyeit a hatóságok részrehajlás nélkül, tisztességes módon és ésszerű határidőn belül intézzék. A hatóságok törvényben meghatározottak szerint kötelesek döntéseiket indokolni. Magyarországon tehát Alaptörvény írja elő közigazgatási eljárásokra is a fair eljárás követelményét.

[19] Ahogyan az adóhatóság előtt az adózók alakilag és tartalmában hiteles, ellenőrizhető bizonyítékkal igazolhatják állításaikat, úgy ez hatósági követelmény is, azaz a tisztességes eljárás elemét képező "fegyveregyenlőség elve" a bizonyítékok beszerzése körében a közigazgatási eljárásban a hatóságra és az ügyfélre is vonatkozik.

[20] A felek között nem volt vitatott, hogy az Art. 178. § (1) bekezdése meghatározza az irat fogalmát, és a Pp. 195-196. §-ai rendelkeznek a közokiratról, magánokiratról, továbbá az sem, hogy a Pp. 330. § (2) bekezdése értelmében a másodfokú közigazgatási határozatot hozó szerv az ügy iratait (a határozatok felülvizsgálatára irányuló kereset előterjesztése esetén) továbbítja a bírósághoz. A másodfokú határozatból (23. oldal) az is ismert, hogy "az eredeti iratokat a NAV Dél-dunántúli Regionális Bűnügyi Igazgatósága a 62002-710/2011. bü. számú eljárásban" lefoglalta, az alperes pedig beszerezte az eredeti fuvarlevelekről készített hitelesített másolatokat és a NAV Bűnügyi Főigazgatósága tájékoztatását. A másodfokú hatóság kifejtette azon álláspontját is, hogy az adózótól elvárható saját iratainak az ismerete.
[21] Az elsőfokú bíróság azt állapította meg ítéletében, hogy az alperes által továbbított iratok az ügy iratai. Arra vonatkozó megállapítást azonban nem tartalmaz az ítélet, hogy a közigazgatási irat teljes körű-e, az iratcsomag részét képező okirati bizonyítékok beszerzésének (ki, mikor, hol) jogszerűsége aggálytalanul megállapítható-e.

[22] A felülvizsgálati eljárásban bizonyítás felvételének helye nincs. A Kúria a Pp. 275. § (1) bekezdése alapján a felülvizsgálati kérelem elbírálása során a rendelkezésre álló iratok alapján dönt. Figyelemmel arra is, hogy az adóhatóság eljárását nemzetközi megkeresésre indította, továbbá, hogy a megismételt eljárásra az elsőfokú hatóság eljárási jogszabálysértése miatt került sor ("az elsőfokú adóhatóság jogszerűtlenül járt el akkor, amikor kapcsolódó vizsgálatokat kezdeményezett, [...] az ellenőrzési határidő lejárta [...] után foganatosított ellenőrzési cselekmények hatálytalanok" - 2468384948 számú másodfokú határozat 15. oldal) az alperes határozatából aggálytalanul megállapíthatónak kellett volna lennie, hogy tényállását felismerhető, azonosítható, az eljárási jogszabályoknak megfelelően beszerzett bizonyítékokra alapította. A Kúria bizonyítást nem végezhet, az alperes részéről a bizonyítékokra, és azok beszerzésére vonatkozó részletes, tételes és félre nem érthető, a határozatában kimunkált megállapítások hiányában a tényállás aggálytalan bizonyítottsága, a hatóság fair és tisztességes eljárása, így döntésének jogszerűsége meg nem állapítható.

[23] Mindezek folytán a Kúria a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján az elsőfokú bíróság ítéletét, a másodfokú határozatot hatályon kívül helyezte és az alperest új eljárásra kötelezte.
[24] A hatóság eljárási jogszabálysértése okán a Kúria az érdemi döntést nem értékelhette. A megismételt eljárásban az alperesnek akként kell a Ket. 72. § (1) bekezdése alapján határozatát meghoznia, hogy abból megállapítható legyen a bizonyítékok beszerzésének módja, ideje, helye, hogy a tényállást az eljárási szabályok megtartásával beszerzett bizonyítékokra alapította, és döntését fair eljárás során hozta meg (Kúria Kfv. V. 35.216/2014.).
Az eljáró közigazgatási szerv mérlegelheti, hogy a Ket. 32. § (2) bekezdése alapján az eljárást felfüggeszti; ez az értesítés nem azonos a végrehajtás felfüggesztésének elrendelésével, értesítésre akkor kerülhet sor, ha a végrehajtás felfüggesztését a Kúria nem találja indokoltnak (vagy ezt nem is vizsgálta).
A gyakorlatban kérdésként merült fel, hogy a Legfelsőbb Bíróság, illetőleg Kúria dönthet-e a végrehajtás felfüggesztéséről.
A Pp. 270. § (1) bekezdése szerint - ha a törvény másként nem rendelkezik - felülvizsgálati eljárás során a Kúria az általános szabályok megfelelő alkalmazásával jár el. A közigazgatási perben a jogorvoslati eljárásra nézve a Pp. speciális szabályozást a végrehajtás felfüggesztésével kapcsolatos kérelmek tekintetében nem rögzít, ezért a Pp. 332. § (3) bekezdésének az a rendelkezése, mely szerint a bíróság a közigazgatási határozat végrehajtásának felfüggesztését már a tárgyalás kitűzése előtt is kérelemre bármikor elrendelheti, nemcsak az alapeljárás során eljáró bíróságot, hanem a rendkívüli jogorvoslati eljárásban a Kúriát is megilleti, tehát dönthet nemcsak az ítélet [Pp. 273. § (3) bekezdése], hanem a közigazgatási határozat végrehajtásának felfüggesztése tárgyában is [Pp. 332. § (3) bekezdése].
Az eljáró hatóságot kijelölő végzés ellen nincs helye felülvizsgálatnak.
A Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság a 2013. április 30. napján meghozott végzésével a Ket. 24. § (1) bekezdése alapján eljáró hatóságul az ÉMI Építésügyi Minőségellenőrző Innovációs Nonprofit Kft.-t (a továbbiakban: kijelölt hatóság) jelölte ki, az eljárásra a kijelölt hatóság Debreceni Minőségellenőrző Állomását.
A jogerős végzés ellen a kijelölt hatóság felülvizsgálati kérelmet nyújtott be a Kúriához. A Kúria megállapította, hogy a Ket. 24. § (1)-(2) bekezdései értelmében a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság a hatásköri vitában az ügyfél vagy a hatóság kérelmére soron kívül nemperes eljárásban dönt, a határozata ellen fellebbezésnek nincs helye. Az eljáró hatóság kijelölése során a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság a nemperes eljárásokra vonatkozó szabályok szerint jár el, melyekre a Pp. szabályai megfelelően irányadók, amennyiben az egyes nemperes eljárásokra vonatkozó jogszabályok másként nem rendelkeznek vagy az eljárás nemperes jellegéből más nem következik [105/1952. (XII. 28.) MT rendelet 13. § (3) bekezdés].
A Pp. 271. § (1) bekezdés a) pontjának helyes értelmezése szerint az első fokon jogerőre emelkedett határozat kizárólag akkor támadható felülvizsgálati kérelemmel, ha törvény erre kifejezetten felhatalmazást ad. A Ket. 24. §-a alapján a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság hatásköri vitában hozott határozata - a fellebbezés kizártságára tekintettel - első fokon emelkedik jogerőre. Ebből következően ellene csakis akkor lenne helye felülvizsgálati kérelemnek, ha a Ket. - mint az adott nemperes eljárásra vonatkozó speciális jogszabály - ezt kifejezetten lehetővé tenné
A kifejtettekre tekintettel a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróságnak a Ket. 23. § (3) bekezdésének b) pontja szerinti hatáskörében a Ket. 24. § (1) bekezdése szerinti nemperes eljárásban hozott végzése ellen felülvizsgálatnak nincs helye, ezért a Kúria a felülvizsgálati kérelmet a Pp. 273. § (2) bekezdésének a) pontja alapján hivatalból elutasította. (Kúria Kfv. IV. 37.444/2013., BH 2013.354.)
A közigazgatási perben is irányadó az a rendelkezés [Pp. 260. § (1) bek. a) pont], amely szerint perújításnak akkor van helye, ha a fél olyan tényre vagy bizonyítékra, illetőleg olyan jogerős bírói határozatra hivatkozik, amelyet a bíróság a perben nem bírált el, feltéve, hogy az elbírálás esetén a félre kedvezőbb határozatot eredményezett volna.
A perújító II. r. felperes formálisan a szakértői véleményre, valójában egy másik perben hozott jogerős ítéletre hivatkozott a perújítási kérelmében és a perújítási ügyben eljárt megyei bíróság is a másik perben hozott jogerős ítéletet vette alapul a döntése hozatalánál. Jogerős ítélet alapján akkor van helye perújításnak, ha az a perben álló felek jogviszonyát érinti, vagy azzal összefügg. Az azonos tényállású másik ügyben hozott jogerős döntésnek semmiféle összefüggése az adott kisajátítási üggyel nem volt. Perben elbírált jogkérdés tekintetében nincs helye perújításnak, ezért az eltérő bírói álláspontot tükröző jogerős döntés figyelembevételére, annak az álláspontnak az érvényesítésére a perújítási eljárásban nem kerülhetett volna sor. (Legf. Bír. Kfv. II. 39.119/2004., KGD 2006/206.)
A közigazgatási perekben folytatott bírói gyakorlat megerősítette azt az általános eljárásjogi tételt, hogy jogkérdésben nincs helye perújítási kérelemnek.
Ez egyben azt is jelenti, hogy perújítási eljárásban a bíróság nem vizsgálhatja a jogszabály perben való alkalmazásának helytállóságát.
A perújító felperesek a r.-i 5453 hrsz. alatti, 6023 m2 területű ingatlan tulajdonosai, akik kérték a telek megosztásának engedélyezését. A város jegyzője a többszöri hatályon kívül helyezés folytán megismételt eljárásban hozott és 1996. július 15-én kelt határozatával az ingatlan megosztására irányuló kérelmet elutasította. A perújított alperes az 1996. szeptember 17-én kelt határozataiban az elsőfokú határozatot helybenhagyta.
Az elsőfokú bíróság az 1998. január 13-án kelt ítéletével a perújító felperesek keresetét elutasította. A perújító felperesek fellebbezése folytán eljárt megyei bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. Ítéletének indokolásában kifejtette, hogy a perben támadott határozat meghozatalakor már hatályban volt a Város Önkormányzatának 13/1996. (VI. 28.) önkormányzati rendelete, mellyel a 7/1985. számú rendeletet módosították. A közigazgatási perben a határozat jogszerűségét a közigazgatási határozat meghozatalakor hatályos jogszabályok alapján kell elbírálni, a jelen perben pedig a bíróság által felülvizsgált közigazgatási határozat meghozatalakor nem vitásan az önkormányzati rendelet már hatályban volt.
A perújító felperesek 2001. augusztus 17-én benyújtott perújítási kérelmükben előadták, hogy a Város Önkormányzata Képviselő-testület 13/1996. (VI. 28.) szám alatt és vele azonosan a 14/1996. (VI. 28.) szám alatt hozott rendeletével módosította az általános rendezési tervről (a továbbiakban: ÁRT) szóló 7/1985. számú rendeletet. Álláspontjuk az volt, hogy a két azonos tartalmú, de különböző számú rendelet alkotmányellenes.
Az elsőfokú bíróság ítéletével a perújítási kérelemnek helyt adott és a megyei bíróság ítéletét az elsőfokú bíróság ítéletére is kiterjedően hatályon kívül helyezte. Megállapította, hogy a perújító felpereseknek a perújítási okról történt tudomásszerzéstől számítottan határidőben érkezett perújítási kérelme megalapozott. Rögzítette, hogy a Város Önkormányzatának Képviselő-testülete a 13/1996. (VI. 28.) és 14/1996. (VI. 28.) számú azonos tartalmú önkormányzati rendeleteivel módosította a település általános rendezési tervéről szóló 7/1985. számú rendeletet. A bizonyítás anyaga alapján tényként állapította meg, hogy a 13/1996. (VI. 28.) és 14/1996. (VI. 28.) Önk. rendeleteket nem hirdették ki, így ezek a jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény alapján nem minősülnek jogi normának, amelyekhez jogok és kötelezettségek fűződnek és amelyre hivatkozni lehetne. A perújítással támadott ítéleteket ezért hatályon kívül helyezte.
A jogerős ítélet ellen a perújított alperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, amelyben az ítélet hatályon kívül helyezése mellett a jogerős ítéletek hatályban tartását kérte.
A Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a felülvizsgálati kérelem alapos.
A perújított alperes ellenkérelmében helytállóan utalt arra, hogy a bíróság nem jogosult az adott közigazgatási ügyben alkalmazható önkormányzati rendeletek alkotmányossága, érvényessége, kihirdetési körülményeinek vizsgálatára, arra csak az Alkotmány 32/A. §-ának (1) bekezdése és az Abtv. 1. §-a b) pontja alapján az Alkotmánybíróságnak van hatásköre, mint ahogy azt a perújítással megtámadott jogerős ítélet is megállapította.
A perújító felperesek perújítási kérelmüket téves jogalkalmazásra, arra alapították, hogy az eljárt bíróságok és a közigazgatási szervek olyan rendeletek alapján hozták meg döntéseiket, amelyek egyrészt a város költségvetését módosították, másrészt kihirdetésre sem kerültek. A jogerős ítéletben kifejtett jogi álláspont, a jogszabály értelmezése, a jogszabály alkalmazása, vagy alkalmazhatóságának jogszerűsége akkor sem támadható perújítással, ha a perújítással támadott határozat jogszabályba ütközött. Ebből következően a perújítási eljárás során a bíróság nem vizsgálhatta volna a 13/1996. (VI. 28.) Önk. rendelet kihirdetésének körülményeit sem, mert ez a jogszabály érvényességére és alkalmazhatóságára vonatkozó jogkérdés.
A perújító felperesek által sérelmezett jogalkalmazási hibák a jogerős ítélet ellen benyújtott felülvizsgálati kérelemben lettek volna vizsgálhatók, nem pedig a ténykérdésre alapítható perújítási kérelemben.
Mindezek következtében a Legfelsőbb Bíróság azt állapította meg, hogy a perújító felperesek perújítási kérelmüket jogkérdésben terjesztették elő, jogkérdésben pedig nincs helye perújításnak. (Legf. Bír. Kfv. II. 39.242/2004.)
Az új rendelkezésekre reagál azonban a bírói gyakorlat, amikor azt is megállapítja, hogy a jogegységi döntés is jogkérdésben foglal állást, tehát nem perújítási ok.
A közigazgatási perben a perújítási ügyben a kizárólagos hatáskörrel rendelkező törvényszéknek kell eljárnia abban az esetben is, ha az alapperben első fokon - a hatáskörváltozást megelőzően - helyi bíróság járt el.

Az elektronikus kapcsolattartás szabályai

[a Pp. 340/B. §-ához]

A zártcélú távközlő hálózat útján történő meghallgatás szabályai

[a Pp. 340/C. §-ához]

Társadalombiztosítási határozat bírósági felülvizsgálata

[a Pp. 341. §-ához]

A 2000. március 1. napjától a társadalombiztosítási határozat bírósági felülvizsgálata iránti perek a munkaügyi bíróság hatáskörébe kerültek; a bíróság illetékességét továbbra is a társadalombiztosítás helyi szervének székhelye állapítja meg. A munkaügyi bíróság előtti eljárásban továbbra is a Pp. XX. fejezet rendelkezéseit kell alkalmazni.
A Pp. 341. § b) pontja alapján a társadalombiztosítási ügyekben a felperesnek a keresetet az elsőfokú társadalombiztosítási szerv ellen kell megindítani, eltérően a közigazgatási perekben általában érvényesülő szabálytól. A nyugellátás iránti igény felől a nyugdíjbiztosítási igazgatási szerv (megyei igazgatóság, ezek kirendeltségei, Nyugdíjfolyósító Igazgatóság stb.) hoz határozatot, a fellebbezést a határozatot hozó szerv vezetője bírálja el. Hasonlóképpen a megyei (fővárosi) egészségbiztosítási pénztár (MEP), illetőleg kirendeltség határozata elleni fellebbezést e szervek vezetője bírálja el (Eb. tv. 75. §). Ezekben az ügyekben azonban nem a szerv vezetőjét kell alperesként perbe vonni, hanem az elsőfokú határozatot hozó szervet, a betegségi (anyasági) ellátással kapcsolatos keresetet pedig minden esetben a munkáltató székhelye szerinti igazgatóság (kirendeltség) ellen kell megindítani. Ennek a rendelkezésnek az a magyarázata, hogy az elsőfokú eljáró kifizetőhely, illetőleg a TÁKISZ lényegében adminisztratív jellegű ügyintézést lát el törvényi felhatalmazás alapján, szervezetileg azonban nem képes egy peres eljárással kapcsolatos megfelelő jogi képviseletről gondoskodni, illetőleg az ezzel kapcsolatos költségeket viselni.
A Pp. 341. § új d) és e) pontját a 2007. évi XXV. törvény 3. §-a iktatta be (hatályba lépett 2007. április 20-án). Ez a törvény módosította a közigazgatási perekben a bíróság illetékességére vonatkozó rendelkezéseket. A módosítás a társadalombiztosítási perekben is a felperes lakóhelyéhez (tartózkodási helyéhez, illetve székhelyéhez) köti a bíróság illetékességét, függetlenül attól, hogy az első fokon eljárt közigazgatási szerv illetékessége egy vagy több megyére terjed ki. A törvény a Fővárosi Munkaügyi Bíróság kizárólagos illetékességét állapítja meg, ha a közigazgatási szerv illetékessége az egész országra kiterjed.
A bírói út terjedelmével kapcsolatban tett közzé a Kúria jelentős eseti döntést. Eszerint a bírói út igénybevétele társadalombiztosítási határozat tekintetében magában foglalhatja a határozat alapjául szolgáló szakhatósági állásfoglalások szakmai tartalmi helyességének vizsgálatára irányuló indítványt.
A regionális nyugdíjbiztosítási igazgatóság a 2009. december 8. napján kelt elsőfokú határozatával megszüntette a felperes rokkantsági nyugdíját, mert az Országos Rehabilitációs és Szociális Szakértői Intézet (ORSZI) elsőfokú szakértői bizottsága szerint a felperes egészségkárosodása 43%, nem éri el a társadalombiztosítási nyugellátásról szóló 1997. évi LXXXI. törvény (Tny.) 36/A. § (1) bekezdés a) pontjában írt 50%-os mértéket, így nem minősül rokkantnak.
E határozatot a másodfokú társadalombiztosítási szerv helybenhagyta. Az ORSZI másodfokú bizottságának szakhatósági állásfoglalása alapján megállapította, hogy a felperes össz-szervezeti egészségkárosodása 56%, azonban rehabilitálható, komplex rehabilitációja javasolt, az ahhoz szükséges időtartam 36 hónap, ezért a rokkantsági nyugdíjra nem jogosult.
A munkaügyi bíróság ítéletével elutasította a felperes keresetét, amely a másodfokú társadalombiztosítási határozat megváltoztatására és a rokkantsági nyugdíjra való jogosultsága megállapítására irányult.
A jogerős ítélet ellen a felperes élt felülvizsgálati kérelemmel, amelyben az ítélet hatályon kívül helyezését és elsődlegesen a jogszabályoknak megfelelő, a társadalombiztosítási határozatokat hatályon kívül helyező és az alperest új eljárásra kötelező döntés meghozatalát, másodlagosan a munkaügyi bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára való utasítását kérte.
Álláspontja szerint a munkaügyi bíróság megsértette a Ket. 111. § (1) bekezdését és a Pp. 339. § (1) bekezdését, mert nem helyezte hatályon kívül a Ket. 72. § (1) bekezdése e) pont ed) alpontját és 50. §-át sértő társadalombiztosítási határozatokat. A bíróság döntése meghozatala során figyelmen kívül hagyta, hogy a másodfokú közigazgatási határozat nem tartalmazza a rehabilitálhatóság, a rehabilitációs javaslat alátámasztására szolgáló indokokat, valamint azt, hogy a határozat alapjául vett szakhatósági állásfoglalás téves, megalapozatlan; az alperes, illetve a szakhatóság nem tett eleget a tényállás tisztázására vonatkozó kötelezettségének.
A felülvizsgálati kérelem az alábbiak szerint megalapozott.
A Ket. 111. § (1) bekezdése alapján a közigazgatási ügyekben eljáró bíróság - az ügy érdemére ki nem ható eljárási szabály megsértésének kivételével - jogszabálysértés megállapítása esetén a közigazgatási döntést hatályon kívül helyezi, és szükség esetén a hatóságot új eljárásra kötelezi, törvény rendelkezése alapján a döntést megváltoztatja.
A másodfokú társadalombiztosítási szerv a szakhatósági állásfoglalás beszerzésével a Ket. 50. §-ában foglalt kötelezettségének eleget tett, így a munkaügyi bíróság helytállóan döntött akkor is, amikor e szabály megsértését nem állapította meg.
Nem osztotta a Legfelsőbb Bíróság a munkaügyi bíróság álláspontját a Tny. és a Kr. ítéletben hivatkozott rendelkezései értelmezését illetően.
A Tny. 36/A. § (1) bekezdés a) pont ab) alpontja a rokkantsági nyugdíjra jogosultság egyik feltételét szabályozza: az ellátásra jogosult, akinek a rehabilitációs járadékról szóló 2007. évi LXXXIV. törvény 1. § a) pontjában meghatározott egészségkárosodása 50-79 százalékos mértékű, ezzel összefüggésben a jelenlegi vagy az egészségkárosodását megelőző munkakörében, illetve a képzettségének megfelelő más munkakörben való foglalkoztatásra rehabilitáció nélkül nem alkalmas, azonban a rehabilitációs szakértői szerv szakhatósági állásfoglalása alapján rehabilitációja nem javasolt [az aa)-ab) pontok szerinti ismérvek valamelyikének megfelelő személy a továbbiakban: rokkant].
A Tny. 36/A. § (1) bekezdés a) pont ab) alpontja szövegszerűen valóban a rehabilitációs szakértői szerv szakhatósági állásfoglalása alapján írja elő a rokkantság itt felsorolt kritériumainak véleményezését, a rokkantsági nyugdíjra jogosultság feltételeinek megállapítását. Ez azonban, a Tny. <a id="395" ssz="1981">72. § (1) bekezdésével és a 213/2007. (VIII. 7.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Kr.) 4. § (1) bekezdésével összevetve sem jelenti azt, hogy a szakhatósági állásfoglalásban foglalt megállapítások helytálló volta, a szakkérdésben történő állásfoglalás megalapozottsága a perben nem lenne vitatható és szakértői bizonyítás útján megdönthető.
A Tny. 72. § (1) bekezdése eljárásjogi szabály, amelynek alapján a nyugellátási igényt elbíráló, illetve jogosultságot felülvizsgáló szervek kötelesek a szakkérdések megválaszolását igénylő döntésük megalapozásához szakhatósági állásfoglalást beszerezni. Ez az állásfoglalás a rehabilitációs szakértői szerv komplex minősítésén alapul, amelyet az ORSZI szakértői bizottságai Kr.-ben foglalt eljárási, valamint szakmai szabályok alapján szakhatósági állásfoglalás formájában adnak ki. A Tny. 72. § (1) bekezdés ea> tehát a társadalombiztosítási szerveket köti, a Kr. pedig azon közigazgatási szervek eljárását szabályozza, amelyeket a Kormány - egyebek mellett - a rokkantságnak a társadalombiztosítási sz ervek eljárásában történő megállapítására kijelölt. A Tny. 36/A. § (1) bekezdés a) pont ab) alpontja - ahogyan arra a munkaügyi bíróság is rámutatott - anyagi jogi szabály, amely a rokkantsági nyugdíjra való jogosultság egyes feltételeit sorolja fel. A rendelkezés utolsó fordulata azonban - a Tny. 72. § (1) bekezdésével azonosan - a társadalombiztosítási szervek eljárásában irányadó: azt a bizonyítékot (szakhatósági állásfoglalás) és az annak kiadására jogosult és köteles szervet jelöli meg, amely a rokkantság elbírálása során hozott közigazgatási döntés megalapozására szolgál.
E rendelkezés, a Tny. és a Kr. fent ismertetett szabályaival egybevetve sem zárja el a bíróságot a rehabilitálhatóság tárgyában adott, a társadalombiztosítási határozatok alapjául szolgáló szakhatósági állásfoglalások szakmai tartalmi helyességének vizsgálatától. Ezt támasztja alá a Ket. 44. § (9) bekezdése is, amely a szakhatóság állásfoglalása és végzései ellen az önálló jogorvoslatot kizárja, és kimondja, hogy azok a határozat, illetve az eljárást megszüntető végzés elleni jogorvoslat keretében támadhatók meg.
A jogerős ítélet szerinti értelmezés - ahogyan arra a felperes helytállóan hivatkozott - azért is téves, mert a nyugellátásra való jogosultság elengedhetetlen feltételét képező kérdésben zárná ki a bírósági felülvizsgálat lehetőségét. Ezzel pedig sérülne az Alkotmány 50. § (2) bekezdése és az 57. § (1) bekezdése is, amely rendelkezések a közigazgatási határozatok érdemi felülvizsgálatát biztosítják.
Utal a Legfelsőbb Bíróság az Alkotmánybíróság 19/2009. (II. 25.) AB határozatában foglaltakra: a közigazgatási határozatok felülvizsgálatára irányuló "eljárás során érvényesülő bírósági eljárás tekintetében csak ugyanazon alkotmányossági garanciák lehetnek irányadóak, mint más eljárások esetén. Önmagában a bírói út jogszabályi deklarálása ebben az esetben sem elegendő. A lényeg abban áll, hogy a bíróság ténylegesen mit vizsgálhat felül. Az Alkotmány 57. § (1) bekezdésének csak az az eljárás felel meg, amelynek során a bíróság a perbe vitt jogokat és kötelességeket, a közigazgatási határozat során irányadó mérlegelési szempontokat érdemben elbírálhatja."
Téves jogi álláspontja miatt a munkaügyi bíróság mellőzte annak vizsgálatát, hogy a másodfokú szerv helytálló döntést hozott-e a felperes rehabilitálhatósága kérdésében. E körben az elsőfokú eljárás megismétlése szükséges. Ezért a Legfelsőbb Bróság a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte és a munkaügyi bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította.
A megismételt eljárásban a munkaügyi bíróságnak elsőként fel kell hívnia a felperest a rehabilitációs javaslat megállapításaira vonatkozó kifogásai előterjesztésére. Ezt követően a Pp. 177. § szerinti szakértői bizonyítás elrendelésével, foglalkoztatási szakértő bevonásával kell tisztázni a rehabilitálhatóság kérdését. (Legf. Bír. Mfv. III. 11.178/2010., BH 2012/105.)
A Közigazgatási és Munkaügyi Kollégium egyes társadalombiztosítási tárgyú állásfoglalásainak felülvizsgálatáról és módosításáról a 8/2014. (XI. 25.) KMK véleményben döntött.
A vélemény az alábbiakat tartalmazza:
I. A KK 18. számú, a KK 21. számú, a KK 22. számú, valamint az ezen állásfoglalásokkal azonos szövegezésű MK 49. számú, MK 145. számú és MK 146. számú állásfoglalás hatályát veszti.
II. A Közigazgatási és Munkaügyi Kollégium a KK 19. számú, a KK 23. számú, a KK 24. számú, a KK 25. számú és a KK 27. számú állásfoglalásait, valamint az ezen állásfoglalásokkal azonos szövegezésű MK 40. számú, MK 46. számú MK 52. számú, MK 131. számú, valamint MK 150. számú állásfoglalásokat módosítja.
A felülvizsgált és hatályban maradó társadalombiztosítási tárgyú állásfoglalások szövege a vélemény szerint a következő:

KK 19. szám (MK 52. szám)

A nyugellátásra jogosultságra vonatkozó társadalombiztosítási határozat felülvizsgálata tárgyban hozott jogerős ítélet után az újabb igénybejelentésre vonatkozó határozat bírósági felülvizsgálatának lehetőségéről

A nyugellátás iránt bejelentett igény alapján a nyugellátásra jogosultságot, illetőleg a nyugdíjhoz szükséges szolgálati időt elbíráló jogerős társadalombiztosítási határozat felülvizsgálata iránt indított perben hozott ítélet jogereje nem zárja ki az e tárgyban benyújtott újabb igénybejelentést érdemben elbíráló társadalombiztosítási határozat bírósági felülvizsgálatát.
A közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) 30. § e) pontja alapján a hatóság a kérelmet érdemi vizsgálat nélkül, nyolc napon belül elutasítja, ha a hatóság a kérelmet érdemben már elbírálta és változatlan tényállás és jogi szabályozás mellett ugyanazon jog érvényesítésére irányuló újabb kérelmet nyújtottak be, és újrafelvételnek nincs helye, feltéve, hogy a kérelem érdemi vizsgálat nélküli elutasítását jogszabály nem zárja ki.
A Ket. 30. § e) pontjának helyes értelmezése szerint nincs akadálya annak, hogy a felperes a nyugellátás iránt bejelentett igény alapján keletkezett perben hozott és a keresetét egészben vagy részben elutasító bírósági határozatot követően a nyugellátás iránt újabb igényt jelentsen be, ha olyan újabb bizonyítékokra hivatkozik, amelyek a korábbi perben el nem bírált szolgálati évek megállapítására alkalmasak.
Az újabb igénynek a bejelentése alapján hozott társadalombiztosítási határozat felülvizsgálata iránt indult későbbi perben a bíróság az újabb határozat jogszerűségét bírálja el, ezért nem kizárt, hogy a bíróság ebben az újabb perben, a korábbi perben meg nem állapított szolgálati időt is az igénylő javára elismerjen a felmerült bizonyítékok értékelésével, és a keresetnek helyt adó határozatot hozzon.

KK 23. szám (MK 150. szám)

Az özvegyi nyugdíj egyenlő arányú megosztásának megváltoztatása végett az özvegyi nyugdíjra jogosult által a másik jogosult ellen indított per elbírálására vonatkozó hatáskörről

Az özvegyi nyugdíj egyenlő arányú megosztásának megváltoztatása végett az özvegyi nyugdíjra jogosult által a másik (többi) jogosult ellen indított pert nem a közigazgatási per bírósága előtt kell megindítani.
A társadalombiztosítási nyugellátásról szóló 1997. évi LXXXI. törvény (a továbbiakban: Tny.) 51. § (1) bekezdése szerint több jogosult esetén az özvegyi nyugdíjat a jogosultak között egyenlő arányban meg kell osztani. A Tny. 51. §-ának (2) bekezdése azt is kimondja, hogy ha a jogosultak valamelyike sérelmesnek tartja az özvegyi nyugdíjnak az (1) bekezdés szerinti megosztását, a többi jogosult ellen - tehát nem a társadalombiztosítási szerv ellen - indított perben az özvegyi nyugdíj más arányú megosztását kérheti a bíróságtól.
Az özvegyi nyugdíj megosztásával kapcsolatos per kizárólag az özvegyi nyugdíjra jogosultak közötti jogvita, amelyben a társadalombiztosítási szervnek nem kell perben állnia. A per tárgya az özvegyi nyugdíjra jogosultak közötti annak a jogvitának az eldöntése, hogy az özvegyi nyugdíj milyen megosztási arányban illeti meg őket. A perben a felperes keresetét érdemben kell elbírálni a tekintetben, hogy az özvegyi nyugdíjnak a Tny. 51. § (1) bekezdésén alapuló egyenlő arányban történt megosztásától el lehet-e térni. Ennek a kérdésnek az eldöntésénél nem a társadalombiztosítási jogszabályok az irányadók, hanem az özvegyi nyugdíjra jogosultak személyi, családi, kereseti viszonyai, a felek keresőképesség-csökkenése vagy munkaképtelensége. Ezeknek a körülményeknek a mérlegelésével kell állást foglalni abban a kérdésben, hogy az özvegyi nyugdíjnak a Tny. 51. § (1) bekezdésén alapuló megosztásától eltérően más és milyen arányú megosztásnak van helye.
A Pp. 341. §-ának d) pontja szerint a társadalombiztosítási határozat felülvizsgálata iránti perekben a Pp. 326. §-ában megjelölt bíróság jár el. Az özvegyi nyugdíj más arányú megosztása iránti per pedig nem társadalombiztosítási határozat felülvizsgálatára irányul (Pp. 341. §), hanem az érdekeltek jogvitája. Ezen az sem változtat, hogy az érdekeltek közötti vita eredménye következtében a társadalombiztosítási határozatban megszabott megosztási arány megváltozhat. A megosztás nem eredményezheti azt, hogy az egyik özvegy egyáltalán nem részesül az özvegyi nyugdíjból. Mindezekből következik, hogy az ilyen tárgyú perek az általános hatáskörű bíróság hatáskörébe tartoznak.

KK 24. szám (MK 40. szám)

A foglalkoztató által be nem jelentett személy táppénz iránti igényének a társadalombiztosítási szervnél történt érvényesítéséről

A jogosult a táppénzt iránti igényét (a kötelező egészségbiztosítás ellátásairól szóló 1997. évi LXXXIII. törvény 61. §, 62. § (1) bekezdés, 63. § (1) bekezdés, az Ebtv. végrehajtásáról szóló 217/1997. (XII. 1.) Korm. rendelet 41. §-a szerint abban az esetben is a társadalombiztosítási szervnél köteles előterjeszteni és érvényesíteni, ha őt a foglalkoztató [a társadalombiztosítás ellátásaira és a magánnyugdíjra jogosultakról, valamint e szolgáltatások fedezetéről szóló 1997. évi LXXX. törvény 2. § (5) bekezdés] biztosításra nem jelentette be.
Ha a jogosult igényét a társadalombiztosítási szerv elévülés folytán elutasította, ez nem zárja ki feltétlenül azt, hogy a jogosult a bejelentési kötelezettségét elmulasztó munkáltatóval szemben kártérítési igénnyel felléphessen.

KK 25. szám (MK 46. szám)

A munkavédelmi szabályok kizárólag a balesetet szenvedett általi elmulasztása esetén a foglalkoztatóval szemben a társadalombiztosítási szerv megtérítési igényének kizártságáról

A társadalombiztosítási szerv a foglalkoztatóval szemben nem léphet fel megtérítési igénnyel, ha a munkavédelmi szabályt kizárólag maga a balesetet szenvedett munkavállaló mulasztotta el.
A munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) 51. § (4) bekezdése szerint az egészséges és biztonságos munkavégzés feltételeinek biztosítása - az erre vonatkozó szabályok megtartásával - a foglalkoztató feladata. Ennek keretében köteles minden rendelkezésre álló intézkedést megtenni a munkavállalók egészségét és biztonságát fenyegető veszélyek elhárítására.
A kötelező egészségbiztosítás ellátásairól szóló 1997. évi LXXXIII. törvény (a továbbiakban: Ebtv.) 67. § (1) bekezdése szerint a foglalkoztató köteles megtéríteni az üzemi baleset vagy a foglalkozási megbetegedés miatt felmerült egészségbiztosítási ellátást, ha a baleset annak a következménye, hogy ő vagy megbízottja a rá nézve kötelező munkavédelmi szabályokban foglalt kötelezettségének nem tett eleget. Ugyanilyen megtérítési kötelezettség terheli a foglalkoztatót akkor is, ha ő vagy alkalmazottja (tagja) a balesetet szándékosan idézte elő. A munkavédelmi szabály elmulasztása objektív jellegű, megvalósul, ha a foglalkoztató vagy megbízottja a munkavédelmi szabályokat nem tartotta meg, vagy megszegte, illetve elmulasztotta. Ha ennek folytán - ezzel okozati összefüggésben - baleset történt, nincs jelentősége a foglalkoztató megtérítési kötelezettsége szempontjából annak, hogy az Mt. 52. § (1) bekezdésének c)-e) pontjaiban foglalt kötelezettségek megszegésével maga a sérült is közrehatott a baleset bekövetkezésében. Abban az esetben azonban, ha a munkavédelmi szabályt kizárólag maga a balesetet szenvedett munkavállaló szegte meg vagy mulasztotta el, a foglalkoztatót e munkavállalónak nyújtott társadalombiztosítási szolgáltatások tekintetében megtérítési kötelezettség nem terheli.

KK 27. szám (MK 131. szám)

A volt szakiskolai tanulók tanulmányi idejének jellegéről

A volt szakiskolai tanulók tanulmányi ideje nem minősül szakmunkástanulói viszonyban eltöltött időnek és a nyugellátás megállapításánál szolgálati időnek.
A társadalombiztosítási nyugellátásról szóló 1997. évi LXXXI. törvény (a továbbiakban: Tny.) 37. § (4) bekezdése és a 168/1997. (X. 6.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Tny.vhr.) 29. § (1) bekezdése szerint szolgálati idő a "szakmunkástanuló viszony alapján, valamint a tanulószerződés alapján szakképző iskolai tanulóként" eltöltött idő, ami a nyugellátásnál is szolgálati időnek minősül.
1945 előtt és az azt követő években a szakmunkástanulók a munkáltatóval ún. tanoncszerződést kötöttek, különböző juttatások illették meg őket, és a tanulmányi idejük túlnyomó részét a termelésben töltötték el, a szakmával összefüggő iskolai elfoglaltság csupán heti néhány órát tett ki. Ezzel szemben a szakiskolai tanulók 1945 előtt és az az utáni években is tanoncszerződést a munkáltatóval - gyakorlati foglalkozást vezető munkahellyel - nem kötöttek, nem illették meg őket a tanoncokat megillető juttatások, tanulóidejüket korábban nem lehetett beszámítani sem munkajogi szempontból, sem a munkaviszony időtartamába.
A szakiskolai bizonyítványok a szakmákban ugyan egyenértékűek voltak a szakmunkás-bizonyítványokkal, ezek az iskolák lényegében a mai értelemben vett középfokú szakmai végzettséghez kötött munkakörök betöltésére képesítettek, és hasonlóak a jelenlegi technikumi oklevelekhez, illetőleg a jelenlegi szakközépiskolai érettségi bizonyítványhoz. A szakiskolai hallgatóknál nem a tanoncokhoz hasonló konkrét munkahelyi, fizikai munka végzése, hanem az elméleti tanulmányok elsajátítása, az iskolai tanulmányokat folytató tanuló tevékenysége volt a meghatározó.
Ezekre figyelemmel a szakiskolai tanulók e minőségben eltöltött ideje nem minősül "szakmunkástanuló-viszonynak, vagy tanulószerződés alapján szakképző iskolában tanulói viszonynak", ezért a Tny. 37. § (4) bekezdése és a Tny.vhr. 29. § (1) bekezdése szerint szolgálati időnek nem tekinthető, ennélfogva a nyugellátás megállapításánál sem vehető figyelembe szolgálati időként.
(Bírósági Határozatok 2015. évi 2. szám.)

A közigazgatási nemperes eljárás

Általában a nemperes eljárásról

a Pp. módosításáról és az egyes közigazgatási nemperes eljárásokban alkalmazandó szabályokról szóló 2005. évi XVII. törvény (a továbbiakban: Knpt.) 4. §

A Pp. XX. fejezete a közigazgatási per szabályait állapítja meg. Ennek körében rendelkezik az ügy tárgyaláson kívüli elintézéséről. A közigazgatási hatósági döntések felülvizsgálatának harmadik csoportja, amikor a közigazgatási ügyekben eljáró bíróság nemperes eljárásban vizsgálja felül a hatóság döntését.
A felülvizsgálatra hatósági határozat és a hatóság végzése tekintetében sor kerülhet. A végzések bírósági felülvizsgálatáról a Ket. rendelkezik, más döntések nemperes felülvizsgálatát az eljárásról rendelkező külön törvény szabályozza.
A nemperes eljárás lényeges jellemzőit a következőkben foglalhatjuk össze:
(a) A nemperes eljárás nem keresettel, hanem kérelemre indul.
(b) A nemperes eljárásokban rendszerint nincs tárgyalás, a bíróság a feleket és az érdekelteket meghallgatja, azonban többnyire még erre sincs lehetőség. Nincs kizárva, hogy egyes nemperes eljárásban a bíróság bizonyítást vegyen fel, tanút, szakértőt hallgasson meg, kivételesen tárgyalást is tarthat. Erről a nemperes eljárásra vonatkozó külön jogszabály rendelkezik.
(c) A bíróság a nemperes eljárásokban nem ítélettel, hanem végzéssel dönt.
(d) Egyebekben - amennyiben az egyes nemperes eljárásokra vonatkozó jogszabályok másként nem rendelkeznek, vagy az eljárás nemperes jellegéből más nem következik - a nemperes eljárásokban is a Pp. szabályait kell megfelelően alkalmazni [Ppék. 13. § (3) bek.].
A közigazgatási eljárásban ezek a jellemzők változatlanul érvényesülnek, azzal természetesen, hogy a Pp. általános szabályai mellett a Pp. XX. fejezet rendelkezéseit is alkalmazni kell (pl. a közigazgatási perképességre vonatkozó szabályt). A közigazgatási nemperes eljárásokat megalapozó eljárási szabály tehát a Ppék. mellett az egyes közigazgatási nemperes eljárásokról rendelkező 2005. évi XVII. törvény (a továbbiakban: Knpt.).
A Knpt. hatálya a közigazgatási nemperes eljárásokra terjed ki. A hatály tekintetében is alkalmazni kell a Ket. meghatározását a közigazgatási hatósági ügyről, és a közigazgatási határozatról. Önmagában az, hogy a bíróság közigazgatási szerv határozatát vizsgálja felül - nemperes eljárásban -, még nem vonja az ügyet a Knpt. hatálya alá. Így ha a Ket. hatálya alól kivett eljárásról van szó, és az eljáró szerv döntését vizsgálja felül a bíróság: nem a Knpt. szerinti közigazgatási nemperes eljárásról van szó. A Pp. XX. fejezetének rendelkezéseit tehát a nemperes eljárásban csak akkor lehet alkalmazni, ha az ügy a Ket. hatálya aló tartozik. Ez vonatkozik az eljárás lefolytatásra vonatkozó kötelezés iránti eljárásra (Knpt. 2. §), amely csak a Ket. hatálya alá tartozó közigazgatási hatóság kötelezésére vonatkozhat.
A Knpt. hatályával kapcsolatban nyilvánított véleményt a Legfelsőbb Bíróság Közigazgatási Kollégiuma, arra figyelemmel, hogy a Ket. rendelkezéseit a 2005. november 1. napja után indult vagy megismételt közigazgatási eljárások során kell alkalmazni. A Knpt. ugyanakkor 2006. január 1. napján lép hatályba. A Knpt. 3. §-a a közigazgatási végzés bírósági felülvizsgálatáról rendelkezik, visszautalva a Ket. 98. § (2)-(4) bekezdésében megjelölt jogerős közigazgatási végzésekre. A vélemény szerint: "A hatályba léptető rendelkezésből az következik, hogy a Ket. 98. § (2)-(4) bekezdésében, illetőleg a 2005. évi LXXXIII. törvény 327. §-ával módosított Ket. 109. § (2) bekezdésében megjelölt jogerős közigazgatási végzések ellen csak 2006. január 1. napjától lehet a nemperes közigazgatási eljárás útján bírósági felülvizsgálatot kérni (ahogy arra a törvény indokolása is utal). (BH 2006. évi 3. sz.)

Egyes közigazgatási nemperes eljárások

Knpt. 1. §

A Knpt. két nemperes eljárást részletesen is szabályoz, a hatóság hallgatása esetén lefolytatandó eljárást, továbbá a közigazgatási végzés bírósági felülvizsgálatát.
Mindkét nemperes eljárásra vonatkozó eljárási rendelkezést is megállapít a Knpt.:
- kizárólag okirati bizonyítási eljárásnak van helye;
- felfüggesztésnek és szünetelésnek nincs helye.

Közigazgatási hatóság kötelezése eljárás lefolytatására

Knpt. 2. §

Ha a hatóság a hatáskörébe tartozó ügyben eljárási kötelességének - a rá irányadó ügyintézési határidőn belül - nem tesz eleget, a felügyeleti szerv - kérelemre vagy hivatalból - soron kívül, de legkésőbb a tudomásszerzéstől számított öt napon belül kivizsgálja a mulasztás okát, és további három napon belül - határidő kitűzésével - az eljárás lefolytatására utasítja.
Ha a felügyeleti szerv által megállapított újabb határidő eredménytelenül telt el, a felügyeleti szerv az eljárásra haladéktalanul azonos hatáskörű másik hatóságot jelöl ki.
Ha önkormányzati hatósági ügyben az eljáró szerv (a képviselő-testület, a főpolgármester, a polgármester stb.) határozathozatali kötelezettségét elmulasztotta, az ügyfél kérelmére vagy hivatalból a közigazgatási hivatal vezetője, felhívja a mulasztó tisztségviselőt vagy testületet, hogy soron kívül, illetve a testület legközelebbi ülésén, de legkésőbb harminc napon belül határozzon. A felhívás eredménytelensége esetén az ügyfél vagy a közigazgatási hivatal vezetője, továbbá ha az adott ügyben nincs felügyeleti szerv, vagy a felügyeleti szerv az intézkedési, eljárási kötelezettségének nem tesz eleget, az ügyfél kérelmére a megyei, illetve a fővárosi bíróság mint közigazgatási ügyekben eljáró bíróság kötelezi a hatóságot az eljárás lefolytatására.
E rendelkezéseket a szakhatósági eljárásra és a fellebbezési eljárásra is alkalmazni kell, továbbá ezek akkor is irányadók, ha - a határozat megsemmisítése vagy hatályon kívül helyezés folytán - a hatóság az ügyintézési határidőn belül nem tesz eleget az új eljárás lefolytatására irányuló kötelezettségének.
A közigazgatási és munkaügyi bíróság az ügyfél vagy a kormányhivatal vezetője kérelme alapján jár el. A kérelemben a mulasztással összefüggő lényeges tényeket, körülményeket kell előadni [Knpt. 2. § (2) bek.].
A kérelem benyújtására a Knpt. nem tartalmaz rendelkezést, tehát a Pp. XX. fejezet rendelkezéseit kell alkalmazni. Ha a kérelmet a mulasztó közigazgatási szervnél nyújtották be, 15 napon belül kell a bírósághoz - az ügy irataival együtt - beterjeszteni [Pp. 340. § (2) és (3) bek.]. Ha a fél a kérelmet a bírósághoz nyújtotta be, a bíróságnak haladéktalanul meg kell küldenie a mulasztó közigazgatási szervnek, nyilatkozattétel és az iratok megküldése végett (Pp. 331. §).
A bíróságnak az iratok megérkezésétől számított 30 napon belül kell döntenie, s ha a kérelem alapos, végzéssel kell kötelezni a közigazgatási hatóságot az eljárás lefolytatására. A végzés ellen az ítélőtáblához lehet fellebbezni.

Közigazgatási végzés bírósági felülvizsgálata

Knpt. 3. §

A közigazgatási nemperes eljárásban hozott végzés elleni fellebbezés

A Knpt. 3. § (1) bekezdése szerint, ha a bíróság a nemperes eljárásban végzéssel határoz, a végzés ellen további jogorvoslatnak nincs helye. Felmerülhet azonban, hogy a nemperes eljárás során hozott - nem érdemi - egyéb végzés ellen (pl. a Pp. 237. §-a alapján hozott, a fellebbezést elutasító végzés ellen) van helye fellebbezésnek?
A felperes részére apai kapcsolattartási ügyében 2006. június 2. napján az Ny. Városi Gyámhivatal (a továbbiakban: elsőfokú hatóság) iratbetekintés során az iratok teljes körű megtekintését nem biztosította. A felperes 2006. október 11-én utazással felmerült költségeinek megtérítése iránt kérelmet terjesztett elő. Kifejtette, hogy az elsőfokú hatóság mulasztása okán iratbetekintési jogát teljes körűen csak az újabb megjelenésekor tudta gyakorolni, ezért a saját gépkocsijának használatával felmerült költségeinek a megtérítésére igényt tart. Az elsőfokú hatóság a 2006. november 13. napján kelt végzésével a kérelmet elutasította. A fellebbezés folytán eljárt alperes a 2007. január 8. napján kelt végzésével az elsőfokú hatóság végzését helybenhagyta.
Az elsőfokú bíróság jogerős ítéletével az alperes végzését, az elsőfokú végzésre is kiterjedően, megváltoztatta, és az elsőfokú hatóságot kötelezte arra, hogy 15 nap alatt fizessen meg a felperesnek 15 000 Ft eljárási költséget.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet az alábbiak szerint alaposnak tartotta:
A Ket. 71. §-ának (1) bekezdése alapján a hatóság - a (4) és (5) bekezdésben meghatározott kivétellel - az ügy érdemében határozatot hoz, az eljárás során eldöntendő egyéb kérdésekben pedig végzést bocsát ki (a továbbiakban együtt: döntés).
A bíróság közigazgatási perben a Pp. 339. §-ának (1)-(2) bekezdése alapján a hatóság által meghozott határozat felülvizsgálata iránti keresetet bírálja el. A Pp. módosításáról és az egyes közigazgatási nemperes eljárásokban alkalmazandó szabályokról szóló 2005. évi XVII. törvény (a továbbiakban: Nemp.tv.) 3. §-ának (1)-(3) bekezdései értelmében a bíróság nemperes eljárásban a hatóság végzésének felülvizsgálatára irányuló kérelem jogszerűségéről határoz.
A Legfelsőbb Bíróság e jogszabályhelyek alapján megállapította, hogy az elsőfokú bíróság a Ket., a Pp. és a Nemp.tv. idézett jogszabályhelyeit megsértette, ugyanis az eljárást megindító felülvizsgálati kérelemről nemperes eljárásban és végzéssel kellett volna döntenie. Az elsőfokú bíróságnak nem volt jogszabályi lehetősége sem a kérelem perben való tárgyalására, sem annak ítéleti formában való elbírálására.
Mindezek folytán a Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelem és ellenkérelem kereteitől eltérve a Pp. 275. §-ának (2) bekezdése alapján határozott, és a Pp. 270. §-ának (1) bekezdése szerint alkalmazandó 251. §-ának (1) bekezdése, a 157. §-ának a) pontja és a 130. §-ának (1) bekezdés b) pontja alapján a pert megszüntette, az elsőfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot a kérelmező kérelmének nemperes eljárásban történő elbírálására és új határozat hozatalára utasította. (Legf. Bír. Kfv. II. ssz="1">39.206/2007., BH 2008/293.)

XX/A. fejezet

A jegyző birtokvédelmi ügyben hozott határozatának megváltoztatása iránti per

[a Pp. 341/B-341/J. §-ához]

A Pp. új XX/A. fejezetét az új Polgári törvénykönyvre figyelemmel a 2013. évi CCLII. törvény 85. § (30) bekezdése iktatta be, hatályos 2014. március 15-től.
Az új Ptk. 5:8. §-a szerint a birtokvédelmet célzó közigazgatási eljárást a jegyző folytatja le. Ez az eljárás a birtoklás tényén alapul, a birtokból kivetett, vagy a birtoklásban megzavart birtokos indíthatja meg. Az eljárásban eltekintenek a birtokláshoz való jog vizsgálatától (a petitorius birtokvédelem kizárólag bírósági úton érvényesíthető).
A birtokos egy éven belül kérheti az eredeti birtokállapot helyreállítását vagy a zavarás megszüntetését.
A jegyző elrendeli az eredeti birtokállapot helyreállítását és a birtoksértőt a birtoksértő magatartástól eltiltja; kivéve, ha nyilvánvaló, hogy az, aki birtokvédelmet kért nem jogosult a birtoklásra vagy birtoklásának megzavarását tűrni volt köteles.

a jegyző hatáskörébe tartozó birtokvédelmi eljárásról szóló 17/2015. (II. 16.) Korm. rendelet

XXI. fejezet

A Kúria eljárása az önkormányzat rendeletének jogszabállyal való összhangjának felülvizsgálata során, illetőleg jogalkotási kötelezettségének elmulasztása esetén

A KÚRIA HATÁSKÖRE

Alaptörvény 32. cikk (2)-(5) bek.

2011. évi CLXI. törvény (a továbbiakban: Bszi.) 24. § (1) bek. f)-g) pont

A Kúria elsőfokú hatáskörébe tartozik a helyi önkormányzat törvényessége felügyeletével kapcsolatban
a) a helyi önkormányzat rendeletének a jogszabállyal való összhangjának bírósági felülvizsgálata,
b) a helyi önkormányzati jogalkotási kötelezettség elmulasztásának megállapítása.
Az önkormányzati rendelet normakontrolljára részben az Alkotmánybíróságnak, részben a Kúrián működő önkormányzati tanácsnak van hatásköre. Az alkotmánybíróság az önkormányzati rendelet Alaptörvénybe ütközését [Mötv. 136. § (1) bek.], a Kúria az önkormányzati rendelet jogszabállyal való összhangját [Mötv. 136. § (2) bek.] vizsgálhatja.
A bírói gyakorlatra vár annak kimunkálása, hogy az Alkotmánybíróság és a Kúria közötti hatáskör-megosztásának melyek a gyakorlati szempontjai. A bírói gyakorlat kialakítása nem lesz könnyű feladat, hiszen egy lényeges törvénysértésről szinte minden esetben kimutatható, hogy az Alaptörvénybe is ütközik. Egy konkrét ügyben a Kúria - önkormányzati rendelet jogszabállyal való összhangját vizsgálva - megállapította, hogy a rendelet nem felel meg az Alaptörvény rendelkezéseinek, s az Ötv. szabályainak sem.
1. Budapest Főváros Kormányhivatala (a továbbiakban: indítványozó) törvényességi felhívással élt Budapest Főváros X. kerület Önkormányzat Képviselő-testületének Szervezeti és Működési Szabályzatáról szóló 31/2011. (IX. 23.) önkormányzati rendelete (a továbbiakban: Ör.) 59. § (2)-(3) bekezdése tekintetében, mivel az Ör. álláspontja szerint ellentétben áll a helyi önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvény (a továbbiakban: Ötv.) 12. § (6) bekezdésével, továbbá a Magyar Közlöny kiadásáról, valamint a jogszabály kihirdetése során történő és a közjogi szervezetszabályozó eszköz közzététele során történő megjelöléséről szóló 32/2010. (XII. 31.) KIM rendelet (a továbbiakban: KIM rendelet) 13. § (1) bekezdésével és 17. §-ával. A törvényességi felhívásban foglaltakat Budapest Főváros X. kerület Önkormányzat Képviselő-testülete (a továbbiakban: önkormányzat) nem fogadta el, ezért az indítványozó törvényes határidőn belül kezdeményezte az Ör. 59. § (2) bekezdés c) pontjának és (3) bekezdésének a megsemmisítését.
2. Az indítvány értelmében az Ör. 59. § (2) bekezdése a képviselő-testületi döntés három formáját ismeri a rendeletet, a határozatot és a tájékoztatót, az indítványozó szerint azonban a képviselő-testületi döntés formája csak rendelet és határozat lehet.
Az indítvány részben alapos.
1. Az érintett önkormányzat hivatkozott arra, hogy a vizsgálni kért rendeletet az elfogadásakor hatályos Alkotmány alapján alkotta meg. Megállapítható, hogy az Alkotmány hatályon kívül helyezése mellett, helyébe 2012. január 1-jén az Alaptörvény lépett. Az önkormányzat az indítványra adott állásfoglalásában arra is hivatkozott, hogy az Ör. vizsgálni kért rendelkezései megfelelnek a Mötv. 52. és 53. §-ában foglalt szabályoknak. E vonatkozásban pedig az állapítható meg, hogy a Mötv. ezen szakaszai kihirdetett de még hatályba nem lépett rendelkezések, hatályba 2013. január 1-jén lépnek.
2. Az Alaptörvény 32. cikk (1) bekezdése az önkormányzati jogokat foglalja össze. Ennek értelmében "[a] helyi önkormányzat a helyi közügyek intézése körében törvény keretei között a) rendeletet alkot; b) határozatot hoz; c) önállóan igazgat; d) meghatározza szervezeti és működési rendjét; e) gyakorolja az önkormányzati tulajdon tekintetében a tulajdonost megillető jogokat;" stb. Az Alaptörvény a rendeletet és a határozatot nevesíti, amely döntési formákban jelennek meg az önkormányzatok további jogosultságai, így pl. az önkormányzat szervezeti működési kérdésekről rendeletet alkot, vagy a tulajdonosi jogok körében határozatot hoz stb. Az Ötv. 12. § (6) bekezdése értelmében "[a] képviselő-testület a döntéseit (határozat, rendelet) nyílt szavazással hozza..."
Az Ör. e szabályai az 59. § (2) bekezdésébe foglalt tájékoztatót egyértelműen a döntési formák közé sorolják. Az 59. § (1) bekezdés "az ülésen eldöntendő" kérdésről szól, a (2) bekezdés felvezető mondata az "érdemben hozott döntés" formájáról rendelkezik. Tehát az Ör. 59. § (2) bekezdés c) pontjában található "tájékoztató" - törvényi szabályokkal ellentétben - egy új döntési formáról rendelkezik, amely nem illeszkedik az önkormányzatok döntéshozatali mecha-nizmusába, illetve a törvényességi felügyeleti, valamint a döntések elleni jogorvoslati rendszerbe sem. Mindezek alapján a Kúria Önkormányzati Tanácsa megállapította, hogy az Ör. 59. § (2) bekezdés c) pontja törvénysértő, szemben áll az Ötv. 12. § (6) bekezdésével és a Mötv. 132. § (3) bekezdés b) pontjával, ezért e rendelkezést megsemmisítette. (Köf. 5055/2012.)
A Kúria Önkormányzati Tanácsa - kialakított gyakorlata szerint - törvény tekintetében is végezhet normakontrollra irányuló eljárást. Így ha a helyi önkormányzat végrehajtó jogalkotási jogkörben jár el, ugyanakkor maga a felhatalmazást adó törvény alaptörvény-ellenes, nem elégíti ki az Alaptörvény B) cikk (2) bekezdés c) pontját, akadályozva a Kúria normakontroll hatáskörének gyakorlását. Emiatt indítványozhatja, hogy az Alkotmánybíróság a felhatalmazó rendelkezést semmisítse meg.
Az alapvető jogok biztosa eljárást kezdeményezett a Kúria előtt több önkormányzati rendelet" (a továbbiakban: Ör.) törvényességi felülvizsgálata iránt. Az indítványozó az Ör. 13 rendelkezésének szinte mindegyikét támadta arra hivatkozással, hogy az azokban meghatározott magatartások szabálysértési, büntetőjogi tényállásokat fogalmaznak meg, ütköznek a gyülekezéshez való jog törvényi szabályaival, a szabályozott jogkövetkezmények pedig jogalkalmazói diszkréciót biztosítanak.
Az indítványozó utalt arra, hogy a Magyarország helyi önkormányzatairól szóló 2011. évi CLXXXIX. törvény (a továbbiakban: Mötv.) felhatalmazó rendelkezéseinek alkotmányosságával összefüggésben eljárást kezdeményezett az Alkotmánybíróság előtt.
A Kúria Önkormányzati Tanácsa alkotmánybírósági normakontroll eljárást kezdeményez, ennek jogalapját pedig - a Bszi. tételes rendelkezéseinek hiányában - az Alaptörvény 25. cikk (2) bekezdés c) pontjára, a 26. cikk (2) bekezdésére, valamint a 2011. évi CLI. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 25. §-ára alapítja.
A Mötv. 8. § (1) bekezdés b) pontja értelmében "[a] helyi közösség tagjai a helyi önkormányzás alanyaként kötelesek (...) betartani és betartatni a közösségi együttélés alapvető szabályait." A (2) bekezdés szerint "[a] helyi önkormányzat képviselő-testülete rendeletében meghatározhatja az (1) bekezdésben foglalt kötelezettségek tartalmát, elmulasztásuk jogkövetkezményeit."
A Mötv. 143. §-a felhatalmazó rendelkezéseket tartalmaz. Ennek megfelelően a (4) bekezdés d) pontja szerint "[f]elhatalmazást kap a helyi önkormányzat képviselő-testülete, hogy rendeletben határozza meg (...) a közösségi együttélés alapvető szabályait, valamint ezek elmulasztásának jogkövetkezményeit".
Az Alaptörvény - az Alkotmányhoz hasonlóan - felállítja az anyagi és alaki jogforrások rendjét és az alaki jogforrásokat, a zártság igényével hierarchiába rendezi. Ennek részeként értékelendő az Alaptörvény I. cikk (3) bekezdése, amelynek értelmében "[a]z alapvető jogokra és kötelezettségekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg." De ebben a körben értékelendő a 32. cikk (2) bekezdése is, amely szerint "[f]eladatkörében eljárva a helyi önkormányzat törvény által nem szabályozott helyi társadalmi viszonyok rendezésére, illetve törvényben kapott felhatalmazás alapján önkormányzati rendeletet alkot", amely önkormányzati rendelet a 32. cikk (3) bekezdése értelmében "(...) más jogszabállyal nem lehet ellentétes."
Az Alkotmánybíróság 2012. január 1-jétől a tárgykörben folytatott gyakorlata alapján megállapítható, hogy a jogforrási rendre vonatkozó korábban kimunkált elvek és gyakorlat továbbél: a felhatalmazó rendelkezésnek és a felhatalmazáson alapuló normának is illeszkednie kell az Alaptörvény által felállított jogforrási rendbe, mert ezt követeli meg az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdése szerinti jogállamiságon alapuló jogbiztonság elve.
A jogforrási hierarchia alaki jogforrásokra vonatkozó zártságának dogmatikáját alkalmazta az Alkotmánybíróság például a 32/2012. (VII. 4.) AB határozat, (Indokolás), a 38/2012. (XI. 14.) AB határozatában (Indokolás), a 45/2012. (XII. 29. ) AB határozatában (Indokolás) avagy a 13/2013. (VI. 17.) AB határozatában (Indokolás,).
Az Alaptörvény jogállamiság klauzulája magában foglalja a jogbiztonság kritériumát. A jogbiztonság a közhatalom gyakorlásának kiszámíthatóságát jelenti. Követelmény, amely szerint a közhatalmat gyakorló állami szervek "a jog által meghatározott szervezeti keretek között, a jog által meghatározott működési rendben, a jog által a polgárok számára megismerhető és kiszámítható módon szabályozott korlátok között fejtik ki tevékenységüket." [elsőként: 56/1991. (XI. 8.) AB határozat, ABH 1991. 1991, 454, 456.; legutóbb: 13/2013. (VI. 17.) AB határozat, Indokolás [80].] Az általános magatartási szabályok alkotása, azaz a jogalkotás alaptörvényi felhatalmazáson alapuló közhatalom birtokában végzett tevékenység, ezért arra a fenti követelmények kiterjednek.
A jogrend kiszámíthatóságába beletartozik az is, hogy ha egy törvény - mint például a Mötv. - valamely magatartás szabályozására felhatalmazza a helyi önkormányzati jogalkotót, úgy a címzetten kívül határozza meg a felhatalmazás tárgyát és kereteit is. A szabályozási tárgy és a szabályozási keretek meghatározása nélkül ugyanis a helyi önkormányzat olyan magatartásokat is rendeletalkotása körébe vonhat, amelyek alapjogi összefüggéseik révén törvényi szabályozást igényelnek. Ez a helyzet önmagában is ellentétes az Alaptörvény I. cikk (3) bekezdésével, hiszen az alapjogok szabályozása törvényhozás tárgykörbe tartozik. Emellett pedig a felhatalmazás tárgyának és kereteinek hiányossága akadályát képezi a norma érdemi felülvizsgálhatóságának: szűkebb értelemben nincsenek mércéi a kereteket túllépő szabályozásnak, tágabb értelemben a mérce kiterjed az egész jogrendre.
Az Alaptörvény 2. pontban hivatkozott rendelkezései alapján a Kúria érdemben nem e mércék felállításával, hanem a felhatalmazó törvényi rendelkezések megtartásának ellenőrzésével gyakorolja hatáskörét. A végrehajtási jogszabályok tárgya és keretei, azaz e mércék meghatározása törvényalkotási kompetenciába tartoznak.
A kifejtettek értelmében a tágan megadott felhatalmazás beazonosíthatatlanná teszi a delegált jogalkotási jogkör alkotmányossági kereteit, és akadályát képezi az Alaptörvényben szabályozott jogforrási hierarchia hatékony, érdemi bírósági védelmének is. Ezért az ilyen felhatalmazás az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdésébe, valamint az Alaptörvény 25. cikk (2) bekezdés c) pontjába ütközően alaptörvénysértő.
A jog Alaptörvényben szabályozott rendjét szolgálja egyebekben a felhatalmazó rendelkezések tekintetében a jogalkotásról szóló 2010. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: Jat.) 5. §-a is. A Jat. 5. § (1) bekezdése értelmében ahhoz, hogy egy végrehajtási jellegű norma illeszkedjen a jogforrási rendbe, meg kell felelnie a felhatalmazásban megjelölt kereteknek. A (3) bekezdés értelmében "[a] szabályozás tárgykörébe tartozó alapvető jogintézmények, jogok és kötelezettségek alapvető szabályainak megállapítására, a jogszabály egészének végrehajtására, valamint olyan tárgykör szabályozására, amit a felhatalmazást adó jogszabály nem szabályoz, nem lehet felhatalmazást adni."
A Jat. hivatkozott rendelkezéseinek sem tud a Kúria Önkormányzati Tanácsa érvényt szerezni akkor, ha a végrehajtási jelleggel megalkotott helyi önkormányzati rendelet törvényi keretei bizonytalanok.
A jelen esetben a Mötv. 8. § (1) bekezdése valamint a 143. § (4) bekezdés d) pontja szabályozási koncepcióként a "közösségi együttélés alapvető szabályainak", e kötelezettségek tartalmának normatív meghatározására hatalmazza fel a helyi önkormányzati jogalkotókat.
A törvényi felhatalmazás egyértelművé teszi azt, hogy a helyi önkormányzatok végrehajtó jogalkotási jogkörben járnak el. Ugyanakkor a "közösségi együttélés" úgy a politikai közösség szintjén, mint helyi szinten is számos, a gyakorlatban korlátlan területet érinthet, így a szabályozás tárgykörének konkretizálása nélkül a szabályozás önkényességére, mércéit tekintve pedig érdemi kontrollálhatatlanságra vezetnek.
E mellett a Mötv.-beli felhatalmazás gyakorlatilag korlátlan a jogkövetkezmények meghatározása tekintetében is. Ebben a körben a jogalkotás önkényességének lehetősége párosul a jogalkalmazás önkényességének lehetőségével, mert a felhatalmazás révén a települési önkormányzat jogosult az általa felállított fórumrendszeren keresztül az általa meghatározott jogkövetkezmények (például a törvényi korlátok nélküli bírságmértékek), felelősségi rend kikényszerítésére is.
A kifejtettek alapján összességében a Kúria arra a következtetésre jutott, hogy a Mötv. 8. § (2) bekezdésében, valamint a 143. § (4) bekezdés d) pontjában (a rendelkező részben megjelölt fordulat) a helyi önkormányzatoknak adott jogalkotási felhatalmazás nem elégíti ki az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdéséből fakadó követelményeket és az Alaptörvény 25. cikk (2) bekezdés c) pontjában ütközően akadályozza a Kúria normakontroll hatáskörének gyakorlását. Ezért indítványozza, hogy az Alkotmánybíróság e törvényi rendelkezéseket semmisítse meg.
Kezdeményezi továbbá az Abtv. 45. § (2) bekezdés szerinti általános, valamint a Kúria előtt folyamatban lévő Köf.5053/2013. számú ügyben a támadott jogszabályi rendelkezés alkalmazási tilalmának elrendelését. (Kúria, Köf.5053/2013/7. szám, KGD 2014.11.)

Az önkormányzat rendeletének szabályozási köre, a jogalkotás követelményei

Az Alaptörvény szerint az önkormányzat a következő esetekben alkothat önkormányzati rendeletet.
a) feladatkörében eljárva, törvény által nem szabályozott helyi társadalmi viszonyok rendezésére,
b) törvényen alapuló felhatalmazás alapján.
A Kúria - hasonlóan az Alkotmánybírósághoz - összeállítja azt a gyakorlati követelményrendszert, az önkormányzati rendeletre vonatkozó jogalkotási szabályok értelmezését, amelyeket az önkormányzattól elvár. Így a tanács rámutatott a 29/2014. Közigazgatási elvi határozatban arra:
Törvénysértő az az önkormányzati rendelet, mely a mezőgazdasági haszonállatok tartását korlátozza, illetve a kedvtelésből tartott állatokat más jogszabállyal ellentétesen, a fogalmakat is eltérő tartalommal szabályozza [1998. évi XXVIII. tv. 49. § (6) bek.; 2008. évi XLVI. tv. 6. § (6) bek.; 2010. évi CXXX. tv. 2. § (1) bek., 3. §; 61/2009. (XII. 14.) IRM rendelet 51. §; 41/2010. (II. 26.) Korm. rendelet 1. §].
I. [1] A Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Kormányhivatal (a továbbiakban: indítványozó) ismételt törvényességi felhívásban kezdeményezte Tiszaújváros Város Önkormányzatánál (a továbbiakban: érintett önkormányzat) hogy helyezze hatályon kívül a helyi állattartás szabályairól szóló 43/2004. (XII. 23.) rendeletét (a továbbiakban: Ör.).
[2] A törvényességi felhívás nem vezetett eredményre, ezért a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvény (a továbbiakban: Bszi.) 48. § (1) bekezdése, valamint Magyarország helyi önkormányzatairól szóló 2011. évi CLXXXIX. törvény (a továbbiakban: Mötv.) 136. §-a alapján kezdeményezte az Ör. törvényességi vizsgálatát és megsemmisítését.
[3] Az állattartás helyi szabályozását érintően - többek között - változást hozott az élelmiszerláncokról és a hatósági felügyeletről szóló 2008. évi XLVI. törvény (a továbbiakban: Éltv.) 2012. október 1-jén hatályba lépett 6. § (6) bekezdése, amely kimondja, hogy mezőgazdasági haszonállat tartása önkormányzati rendeletben nem korlátozható, továbbá az állatok védelméről és kíméletéről szóló 1998. évi XXVIII. törvény (a továbbiakban: Ávt.) 2013. január 1. hatállyal megállapított 49. § (6) bekezdése, amely kiegészítő jelleggel újra felhatalmazta az önkormányzatokat a kedvtelésből tartott állatok tartása szabályainak rendeleti meghatározására.
[4] Az indítványozó előadta, hogy többször felhívta az érintett önkormányzat figyelmét, hogy - a fentieken túlmenően is - módosultak az állattartásra vonatkozó központi jogszabályok, amelyekkel az Ör. nincs összhangban. Az önkormányzat a felhívásoknak nem tett eleget, a rendeletét nem módosította, nem helyezte hatályon kívül.
[5] Az indítványozó - az Ör. egyes rendelkezései alapján - tizenhárom problémakör köré csoportosítva álláspontját kifejtette, hogy az Ör. jogszabályi tiltás ellenére szabályoz bizonyos tárgykörökben; más helyeken központi jogszabályok fogalmát ismétli, azoktól eltérő definíciót állapít meg; építési szabályzatban rendezendő kérdéseket szabályoz az állattartási rendeletben; több esetben magasabb jogszabállyal ellentétes rendelkezéseket tartalmaz, más helyeken az érintett önkormányzat felhatalmazás nélküli szabályokat alkotott.
[6] Az indítványozó által jelzett problémakörök lényegében átfogják az Ör. egészét. Az indítványozó a Bszi. 55. § (1) bekezdésére hivatkozva kérte a Kúriát, hogy az egyes rendelkezések szoros összefüggésére és a megváltozott jogszabályi környezetre tekintettel az Ör. egészét semmisítse meg.
II. [7] Az indítvány az alábbiak szerint megalapozott.
[8] Az Ör. 1. §-a szerint a rendelet célja "[a]zon szabályok meghatározása, amelyek elősegítik az állattartók, valamint az állattartással érintett lakosok érdekeinek érvényesülését, s egyúttal biztosítják, hogy az állattartás mások - szomszédos lakások lakóinak, az ingatlanok használóinak, a közterületen tartózkodó polgároknak - nyugalmát, biztonságát és testi épségét ne veszélyeztesse."
[9] Az indítványozó szerint e szabály ellentétes a jogszabályszerkesztésről szóló 61/2009. (XII. 14.) IRM rendelet (a továbbiakban: Jszr.) 51-66. §-aival. A Jszr. jelölt rendelkezései a jogszabály normatív tartalommal nem rendelkező logikai egységeit, majd a jogszabály általános rendelkezéseit szabályozzák. A Jszr. valóban nem szól arról, hogy a jogszabály célját akár a bevezetőben, akár külön szakaszba foglaltan megjelenítse a jogalkotó. Önmagában azonban azzal, hogy az érintett önkormányzat rögzítette az Ör.-ben a jogszabály célját, konkrét Jszr.-beli rendelkezést nem sértett.
[10] Az Ör. 3. §-a szabályozza az értelmező rendelkezéseket. A 3. § (1) bekezdés a) pontjában definiálja az érintett önkormányzat a haszonállatokat. Így nagytestű állat: ló, szamár, öszvér, szarvasmarha, bivaly, közepes testű állat: sertés, juh, kecske, kistestű állat: baromfi. Az Ör. 4. § (3) bekezdés az állattartás közös szabályai körében a haszonállatok tartását korlátozza, amikor kimondja, hogy pl. üdülőterületen legfeljebb 10 baromfi tartható. Az Ör. 5. §-a engedélyezési szabályokat tartalmaz, a 8-9. §-ok pedig övezetenként állapítják meg nemcsak a kedvtelésből tartott, hanem a haszonállatok darabszámát. Az Ör. 10. §-a a haszonállatok tartásának részletes szabályait tartalmazza.
[11] Az Éltv. 6. § (6) bekezdése - a fentebb bemutatottak szerint - tiltja a mezőgazdasági haszonállatokra vonatkozó korlátozó önkormányzati szabályozást. Az Éltv. 6. § (6) bekezdésével ezért ellentétes az Ör. 3. § (1) bekezdés a) pontjában az Ör. 4. § (3) bekezdésében, az 5. §-ában, a 8-10. §-aiban található mezőgazdasági haszonállatra vonatkozó rendelkezések.
[12] Az Alaptörvény 31. cikk (3) bekezdése értelmében az önkormányzati rendelet más jogszabállyal nem lehet ellentétes. Jogszabálysértő az az önkormányzati rendelet, amely más jogszabálynak az adott tárgykörre vonatkozó tiltó szabálya ellenére e tárgykörben szabályoz, vagy hatályban tart ilyen szabályozást.
[13] Az Ör. 3. § (1) bekezdés f) pontja szerint "kedvtelésből tartható állat: eb és macska". A kedvtelésből tartott állatok tartásáról és forgalmazásáról szóló 41/2010. (II. 26.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Korm. rend.) 1. § (2) bekezdés a) pontja szerint "kedvtelésből tartott állat: a rendszertani besorolásától függetlenül minden olyan állat, amelyet nem kizárólag tudományos kutatás, állati eredetű termék előállítása, igavonás, teherhordás, természetvédelem, géntartalék-védelem és - eb és macska kivételével - közcélú bemutatás céljából tartanak, tenyésztenek, forgalmaznak, továbbá az az állat, amelyet más kedvtelésből tartott állat táplálása céljából tartanak és szaporítanak, valamint a nem gazdasági céllal tartott haszonállat, és a vadászatra használt állat;"
[14] A Kúria Önkormányzati Tanácsa rámutat, hogy ha valamely fogalmat magasabb jogszabály meghatároz, akkor az adott szabályozási koncepciót érintően a helyi önkormányzat nem alkothat attól eltérő (szűkebb, vagy tágabb) fogalmat, mert ezzel a szabályozása szembekerül a más jogszabályéval, a jogszabállyal érintettek körében a jogalkalmazás során jogbizonytalanságot okoz.
[15] Ebből következően az Ör. 3. § (1) bekezdés f) pontja jogszabálysértő.
[16] Az Ör. 3. § (2) bekezdés szerint "- Állattartó: az állat tulajdonosa, illetőleg aki az állatot vagy állatállományt felügyeli, gondozza." Az állatok védelméről és kíméletéről szóló 1998. évi XXVIII. törvény 3. § 1. pontja szerint e törvény alkalmazásában "állattartó: az állat tulajdonosa, illetve aki az állatot vagy az állatállományt gondozza, felügyeli." Ebben az esetben látható, hogy a két fogalom tartalmilag azonos. A jogalkotásról szóló 2010. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: Jat.) 3. § utolsó mondata szerint "a jogszabályban nem ismételhető meg az Alaptörvény vagy olyan jogszabály rendelkezése, amellyel a jogszabály az Alaptörvény alapján nem lehet ellentétes."
[17] A Kúria erre vonatkozó gyakorlata szerint mivel az önkormányzati rendelet az Alaptörvény 32. cikk (3) bekezdése értelmében más jogszabállyal nem lehet ellentétes [Alaptörvény T) cikk], ezért a Jat. hivatkozott rendelkezése alapján az önkormányzati rendelet más jogszabály rendelkezését főszabály szerint a jogellenesség kockázata nélkül nem ismételheti meg. Az ún. vegyes jogszabály-szerkesztési megoldás - tehát ahol a jogszabály rendelkezéseinek megismétlése nem vezet az önkormányzati rendelet jogellenességére - a Kúria jogértelmezési gyakorlata szerint abban az esetben törvényes, amennyiben azt az értelmezhetőség, azaz a jogbiztonság feltétlenül megköveteli [lásd: Köf.5.056/2012., MK 169. szám, 28118].
[18] Jelen esetben a fenti érv nem alkalmazható. Az értelmező rendelkezéseket érintő ismétlésre vonatkozóan a Jszr. 70. § (1) bekezdés akképpen rendelkezik, hogy: "Felhatalmazás alapján kiadott jogszabály-tervezetében alkalmazott fogalom a felhatalmazó rendelkezést tartalmazó jogszabályban értelmezett fogalomtól eltérően nem értelmezhető, és az értelmező rendelkezés nem ismételhető meg."
[19] Erre tekintettel az Ör. 3. § (2) bekezdésében található "állattartó" fogalmának jogszabály-ellenessége a Jszr. 70. § (1) bekezdésbe ütközés miatt megállapítható.
[20] Az Ör. 3. § (2) bekezdése értelmében "Veszélyes és veszélyesnek minősített eb: Az állam- és közbiztonságról szóló 1974. évi 17. törvényerejű rendelet (a továbbiakban: Tvr.) 5. §-ának (2) bekezdésében megjelölt veszélyes eb (pitbull terrier és keverékei) valamint az amerikai staffordshire terrier és keverékei és a Tvr. 5. §-ának (4) bekezdése alapján veszélyesnek minősített eb;" Az Ávt. e fogalmat tartalmilag is eltérően határozza meg. Az Ávt. 24/A. § (2) bekezdés szerint "Veszélyes eb az állatvédelmi hatóság által egyedileg veszélyesnek minősített eb."
[21] Az Ör. fogalom-meghatározása e ponton tartalmilag is ellentétes más jogszabállyal, hiszen az Ör. konkrét eb fajtákat jelöl, míg az Avt. az állatvédelmi hatóság egyedi elbírálására bízza az eb veszélyességének megállapítását. Mindez a jogkövetők és a jogalkalmazók számára is nagyfokú jogbizonytalanságot eredményez.
[22] A fentiek miatt az Ör. 3. § (2) bekezdésében definiált "Veszélyes és veszélyesnek minősített eb" fogalma törvénysértő.
[23] Az Ör. 4. §-a az állattartás közös szabályai tárgykörben rendelkezik. A 4. § (2) bekezdés szerint "Az állattartó épületek elhelyezésekor, létesítésekor betartandó legkisebb védőtávolságok méterben megadott értékeit a 2. sz. melléklet tartalmazza." Az országos településrendezési és építési követelményekről szóló 253/1997. (XII. 20.) Korm. rendelet (a továbbiakban: OTÉK) 36. § (5) bekezdése szerint: "Az állattartó építmények elhelyezésének feltételeit - a közegészségügyi és az állategészségügyi, továbbá a környezetvédelmi követelmények figyelembevételével - a helyi építési szabályzat állapíthatja meg."
[24] Az OTÉK alapján az állattartó telepek védőtávolságát nem az állattartásról szóló rendeletben, hanem a helyi építési szabályzatban kell meghatározni. A Kúria megítélése szerint nemcsak technikai előírás, hogy a helyi építési szabályzatnak kell rendelkezni az állattartó telepeket érintő védőtávolságról, hanem annak garanciális jelentősége is van, amennyiben a helyi építési szabályzat megalkotására - mint sajátos helyi normára - az Étv.-ben foglalt speciális szabályok (lásd pl. véleményeztetési eljárás lefolytatása) irányadók. Ilyen rendelkezések az állattartásról szóló rendelethez nem kapcsolódnak, ezért a védőtávolságnak az állattartásról szóló rendeletben való szabályozása - a mellett, hogy szövegszerűen is ellentétes az OTÉK vonatkozó szabályaival - egyben az Étv.-ben foglalt, a helyi építési szabályzat megalkotásához kötődő garanciákat is kiüresíti.
[25] Mindezekre tekintettel az Ör. 4. § (2) bekezdése is szemben áll más jogszabállyal.
[26] Az Ör. a 7-9. §-aiban az ott meghatározott állattartási övezetekben meghatározza az övezetekben tartható ebek darabszámát. Megállapítható, hogy az Ör. 7-9. §-aiban meghatározottak nincsenek tekintettel a Korm. rend. 14. § (5) és (6) bekezdésében meghatározott ebtartási módszerekre, e szabályokban nem érvényesül a Korm. rend. 14. § (2) bekezdésben meghatározott azon elv, hogy a kedvtelésből tartott állatot úgy kell tartani, hogy az állat tartása lehetővé tegye annak természetes viselkedését, ugyanakkor a környező lakóközösség kialakult élet- és szokásrendjét tartósan és szükségtelenül ne zavarja. Nem jelenik meg továbbá a Korm. rend. 18. § (8) bekezdésében rögzítettek, amely szerint a csoportosan tartott állatok esetében - hacsak az adott fajra vonatkozó tudományosan elfogadott ismeretekből más nem következik - a tartási helyet úgy kell kialakítani, hogy mindegyik egyed versengés és agresszió nélkül egy időben hozzáférjen az etető-, itató-, fürdő-, pihenő-, és búvóhelyhez.
[27] Bár az Ávt. 49. § (6) bekezdése felhatalmazta az önkormányzatokat a kedvtelésből tartott állatok tartása szabályainak rendeleti meghatározására, de a magasabb jogszabályi előírásoknak a helyi rendeletben érvényesülni kell.
[28] A Kúria Önkormányzati Tanácsa e határozat indokolása II/2. pontjában az Ör. 8-9. §-ait a haszonállatok vonatkozásában, jelen pontban pedig az Ör. 7-9. §-ait (azaz az állattartási övezeteket meghatározó rendelkezéseket) az ebtartás vonatkozásában minősítette törvényellenesnek.
[29] Az Ör. 12. §-a szabályozza az ebtartás szabályait. A 12. § (2) bekezdés szerint "közterületen, lakóház folyosóján és lépcsőházban az ebet fajtára való megkülönböztetés nélkül biztonságos pórázzal, a 35 cm és azt meghaladó marmagasságú ebet pedig szájkosárral is el kell látni".
[30] A Korm. rend. 17. § (2) bekezdésében meghatározottak szerint "közterületen az eb tulajdonosának biztosítania kell, hogy az eb sem más állatot, sem embert harapásával ne veszélyeztethessen," a (3) bekezdés pedig kimondja, hogy "Szájkosarat használni a (2) bekezdésben foglaltak végrehajtása érdekében - ha törvény, kormányrendelet vagy miniszteri rendelet a szájkosár használatát nem írja elő - kizárólag az egyed jellemzően agresszív magatartásának ismerete esetén kell."
[31] Látható tehát, hogy a Korm. rend. nem teszi lehetővé summásan, minden 35 cm-es marmagasságot meghaladó eb szájkosárviselésre kötelezését közterületen. Az Ör. 12. § (2) bekezdése a Korm. rendelet 17. § (2) bekezdésével ezért ellentétes.
[32] Az Ör. 12. § (8) bekezdése az eboltás szabályait rendezi a)-g) pontokig. Az indítványozó szerint e szabályokat a veszettség elleni védekezés részletes szabályairól szóló 164/2008. (XII. 20.) FVM rendelet tartalmazza, a Jat. 3. §-a pedig tiltja az ismétlést.
[33] A Kúria Önkormányzati Tanácsa ezt az indítványt elutasította. Az indítványozó nem jelölte meg a 164/2008. (XII. 20.) FVM rendelet azon konkrét szabályait, amelyeket az Ör. 12. § (8) bekezdése megismétel, másrészt - mint ahogy a határozat föntebb már bemutatta - nem törvényellenes az ismétlés, amennyiben azt az értelmezhetőség, azaz a jogbiztonság feltétlenül megköveteli. Az Ör. 12. § (8) bekezdésének jogellenessége az indítvány alapján nem állapítható meg.
[34] Az Ör. 12. § (10) bekezdése értelmében "a Polgármesteri Hivatal feladatellátása során az eb tulajdonosát az eb azonosítása céljából egyedi azonosító sorszámmal látja el. A nyilvántartás költségei az állat tulajdonosát terhelik. Az eb tulajdonosa köteles az azonosító sorszámot az eb nyakörvén, pórázán elhelyezni, s az azonosító sorszám elvesztése esetén annak pótlásáról gondoskodni."
[35] Az Ávt. 42/A. §-a az ebek azonosítása és nyilvántartása körében szabályozza a transzponderrel megjelölt ebek nyilvántartását, az erre vonatkozó részletes szabályokat a Korm. rend. 17/B. §-a tartalmaz. A szabályok országos nyilvántartásról szólnak, az Ávt. 24/A. § (4) bekezdése szerint "veszélyes eb kizárólag az állatvédelmi hatóság által kiadott engedéllyel, az e törvény végrehajtására kiadott jogszabályban meghatározott feltételekkel és módon, ivartalanítva és elektronikus azonosítóval (a továbbiakban: transzponder) megjelölve tartható."
[36] Látható tehát, hogy az Ör. 12. § (10) bekezdése helyi nyilvántartásról, amíg az indítványozó által jelölt magasabb jogszabályi rendelkezések országos nyilvántartásról szólnak, továbbá amíg az Ör. valamennyi ebre nézve rendelkezik nyilvántartásról, addig a központi jogszabályok által a veszélyes ebek érintettek.
[37] Az indítványozó további érvet nem hozott fel az Ör. 12. § (10) bekezdése törvényellenességére, így e rendelkezés törvényellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt az Önkormányzati Tanács elutasította.
[38] Az Ör. 11. § (1) bekezdése értelmében "az állattartó (továbbiakban: méhész) köteles létszámtól függetlenül tevékenységéről, tevékenység megkezdéséről, illetve megszüntetéséről a méheket ellátó állatorvost, illetőleg a település önkormányzat jegyzőjét egyidejűleg tájékoztatni.
[39] Tájékoztatást a méhész, legkésőbb a kötelezettség keletkezését követő 15 napon belül köteles megtennie." A méhállományok védelméről és a mézelő méhek egyes betegségeinek megelőzéséről és leküzdéséről szóló 70/2003. (VI. 27.) FVM rendelet (a továbbiakban: FVM rendelet) 2. §-a szerint "[a] méhészkedést (méhtartást) minden év február végéig, az újonnan kezdett méhészkedést pedig e tevékenység megkezdésétől számított nyolc napon belül kell bejelenteni a méhek tartási helye szerint illetékes települési önkormányzat, fővárosban a kerületi önkormányzat jegyzőjénél, aki a méhészt nyilvántartásba veszi, és a nyilvántartást folyamatosan vezeti."
[40] A fentiek alapján az Ör. a bejelentési kötelezettségre eltérő határidőt ír elő, mint az FVM rendelet, így az Ör. 11. § (1) bekezdése az FVM rendelet 2. §-ával ellentétes. Ellentétes továbbá azért is, mert más jogszabály által szabályozott tárgykörben rendelkezik.
[41] Az Ör. 14. §-a a szabálysértés címet viseli. A 14. § (1) és (2) bekezdését az önkormányzat hatályon kívül helyezte, hatályban maradt viszont a 14. § (3) bekezdése amely szerint: "A közterületen történt ismételt szabálysértés esetén a közterület-felügyelő jogosult az ebet a gyepmesteri telepre szállíttatni átvételi elismervény ellenében, amelyen fel kell tüntetni az elszállított eb kiváltásának helyét, időpontját, a fizetendő helyszíni bírság összegét, továbbá az őrzés időtartamát és díját." Az indítványozó szerint az Ör. 14. § (1) és (2) bekezdése hiányában a (3) bekezdés értelmezhetetlen, hatályban tartása sérti a jogbiztonságot.
[42] A Kúria Önkormányzati Tanácsa úgy ítélte meg, hogy az indítvány megalapozott. A Jat. 2. § (1) bekezdése szerint a jogszabálynak a címzettek számára egyértelműen értelmezhető szabályozási tartalommal kell rendelkeznie. Az Ör. 14. § (3) bekezdése a Jat. 2. § (1) bekezdését sérti.
[43] Az Ör. 14. § (4) bekezdése értelmében: "Az állattartás korlátozható illetve megtiltható, ha az állattartó írásos felszólítás, bírság kiszabásának hatására nem gondoskodik az állattartás jogszabályokban rögzített előírásainak és az ismételt felszólítás és bírság kiszabásától sem várható a jogellenes állapot megszüntetése.
[44] A korlátozásra és a tiltásra vonatkozó határozatban előírt kötelezettségek végrehajtása során keletkezett költségek az állattartót terhelik."
[45] Az Ör. ezen szabálya valamennyi állattartásra vonatkozik, így az értelmezési rendelkezésekben szereplő mezőgazdasági haszonállatra is. Mint korlátozó szabály szemben áll az Éltv. 6. § (6) bekezdésében már idézett azon szabállyal, hogy a mezőgazdasági haszonállat tartása önkormányzati rendeletben nem korlátozható. Az Ör. 14. § (4) bekezdése ezért törvénysértő.
III. [46] A Kúria Önkormányzati Tanácsa az indítványozó által jelölt tizenhárom problémakör alapján tíz esetben állapította meg a más jogszabállyal való ellentétet. Törvénysértőnek minősült az Ör. értelmező rendelkezései közül több fogalom-meghatározás. Az értelmező rendelkezések az Ör. egészét áthatják.
[47] Törvényellenesnek minősült továbbá mind az egyes haszonállatok, mind pedig a kedvtelésből tartott állatok vonatkozásában az Ör. övezeteket megállapító 7-9. §-ai, és a haszonállat tartását szabályozó 10. § is. Mindezen szabályok, továbbá az Ör.-nek e határozatban törvényellenesnek ítélet egyéb rendelkezései alapján a Kúria Önkormányzati Tanácsa megállapította, hogy a törvényellenes szabályok megsemmisítése esetén az Ör. egyéb rendelkezései is értelmezési és jogalkalmazási problémákat vetnek fel. Jelen ügyben az indítványozó kérte az Ör. egészének a megsemmisítését.
[48] A Kúria Önkormányzati Tanácsa úgy ítélte meg, hogy az indítványnak helyt ad, s a jogbizonytalanság elkerülése érdekében az Ör. egészét megsemmisíti. Ellenkező esetben a Jat. 2. § (1) bekezdésének sérelme merülhet fel. E szabály szerint a jogszabálynak a címzettek számára egyértelműen értelmezhető szabályozási tartalommal kell rendelkeznie. (Kúria Köf. 5.073/2013.)

Követelmények a helyi adók megállapításával kapcsolatban

Az önkormányzati rendelet megalkotása többnyire törvény felhatalmazó rendelkezésén alapul. A Kúria Önkormányzati Tanácsa megvizsgálja, hogy a rendelet megalkotása megfelel-e a felhatalmazó rendelkezésének. A telekadó mértékének meghatározásával kapcsolatban a helyi körülmények figyelembevételére hívta fel a figyelmet: A fővárosi Önkormányzatot terhelő össztelepülési érdekű feladat esetén a kerületi önkormányzat a telekadó mértékének meghatározásakor a helyi adókról szóló 1990. évi C. törvény 6. § c) pontja szerint "helyi sajátosság" körében köteles értékelni azt a körülményt, hogy illetékességi területén köztemető közszolgáltatási funkcióval terhelt telek is van, mivel e közszolgáltatásnak a kerületi önkormányzat - és az önkormányzatot alkotó helyi közösség - is érintettje.
Budapest Főváros XXI. kerület Csepel Önkormányzatának jegyzője, mint elsőfokú adóhatóság határozatával a Budapesti Temetkezési Intézet Zrt.-t (a továbbiakban: adózó)
- a Budapest XXI. kerület belterület 200198 helyrajzi számú, Krizantém utcai, köztemető funkciójú telke után 125 115 Ft,
- a Budapest XXI. kerület belterület 200195 helyrajzi számú, Krizantém utcai, köztemető funkciójú telke után 109 955 Ft,
- Budapest XXI. kerület belterület 200184 helyrajzi számú, Rákóczi Ferenc utcai, köztemető funkciójú telke után 4 110 750 Ft,
- a Budapest XXI. kerület belterület 200196 helyrajzi számú, Krizantém utcai, telke után 66 947 Ft telekadó megfizetésére kötelezte a 2012. január 1. és 2012. május 14. közötti időszakot érintően.
Budapest Főváros Kormányhivatala másodfokú adóhatóságként az elsőfokú határozatot helybenhagyta.
Az adózó keresete folytán eljáró Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság (a továbbiakban: bíróság) az előtte folyamatban lévő 5. K. 32.572/2012., 5. K. 32.573/2013., 5. K. 32.575/2013., valamint 5. K. 33.677/2013. pereinek tárgyalását felfüggesztette és a Kúria Önkormányzati Tanácsához fordult a Budapest XXI. kerület Csepel Önkormányzata Képviselő-testületének az egyes helyi adókról szóló 50/2011. (XII. 15.) önkormányzati rendelete (a továbbiakban: Ör. ) 2012. január 1. és 2012. május 14. között hatályos 12. § (2) bekezdése törvényességi vizsgálata és megsemmisítése iránt.
A Kúria Önkormányzati Tanácsa a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvény (a továbbiakban: Bszi.) 48. § (5) bekezdés első fordulata alapján elrendelte az indítványok alapján indult normafelülvizsgálati eljárások egyesítését, mivel az indítványok tárgya egymással összefügg.
A bíróság indítványát azzal indokolta, hogy az Ör. 12. §-a szerinti adómérték nincs összhangban a helyi adókról szóló 1990. évi C. törvény (a továbbiakban: Htv.) 6. § c)-d) pontjaival. Figyelemmel a per adataira, a perbeli adótárgy funkciójára, továbbá a Kúria Önkormányzati Tanácsa Kpf. 5081/2012/4. határozatában foglaltakra, kétséges, hogy az Ör.-ben szabályozott adómérték megfelelt a Htv. 6. § c) pontja szerinti elveknek.
Az érintett önkormányzat - a Bszi. 52. §-a alapján részére kézbesített indítványra tekintettel, határidőben állásfoglalást nyújtott be a Kúriához. Állásfoglalásában az indítvány elutasítását kérte arra hivatkozással, hogy az Ör.-ben rögzített telekadómérték megfelel a Htv. 6. § c) pontjában rögzített és a Kúria hivatkozott határozatában megfogalmazott elveknek is.
Kifejtette, hogy a telekadó kivetésének joga az érintett önkormányzatot a Htv. 1. § (1) bekezdése és 2. §-a alapján illeti meg. A tárgybeli ingatlanra pedig az érintett önkormányzat azért volt jogosult adókivetési jogát gyakorolni, mert a törvényalkotó a temetőkerteket a 2012. január 1. és 2012. május 14. közötti időszakban az 52. § 16. pontja szerint beleértette a "telek" fogalmába. Utalt továbbá arra is, hogy az érintett önkormányzat által meghatározott adómérték - különös tekintettel az adott év 301,5 Ft mértékű adómaximumára - messzemenően figyelemmel volt, az adóztatott telek értékére, az nem volt eltúlzottnak tekinthető. Az érintett önkormányzat mindemellett adómentességi okokat is megállapított, ám önmagában "az a tény, hogy az egyik adózó a Fővárosi Önkormányzat hatáskörébe tartozó közfeladatot lát el, nem lehet adómentességi ok.
Elöljáróban rögzítette a Kúria Önkormányzati Tanácsa, hogy az érintett önkormányzat a támadott Ör.-t Magyarország Alaptörvénye (a továbbiakban: Alaptörvény) 32. cikk (2) bekezdésére visszavezethető, a Htv. rendelkezései alapján végrehajtó jellegű jogalkotói jogkörében alkotta meg. Ezért az Ör. nem lehet ellentétes - egyéb jogszabályi rendelkezések mellett - a Htv. szabályozásával sem.
A Htv. 5. § a) pontja jogosítja fel az önkormányzatokat vagyoni típusú adók kivetésére, az adójogi jogalkotás egyéb, általános kereteit pedig a 6. § adja meg. A Htv. a vagyoni típusú adók különös szabályai között, a 21. és 22. §-aiban szabályozza az adó alapját és - a 6. § c) pontjának figyelembevétele mellett - annak mértékét.
A bíróság indítványa alapján az Önkormányzati Tanácsnak - a tárgykörben meghozott Köf. 5022/2014. határozatától némileg eltérő ténybeli körülményekre is figyelemmel arra a kérdésre kellett választ adnia, hogy jogszerűen terhelte-e az alapper felperesét az Ör. a 2012. január 1. és május 14. közötti időszakban az Ör. 12. §-a szerinti telekadóval.
Az Önkormányzati Tanács Köf. 5051/2013. határozatának (a továbbiakban: Köf. h.) 11.4. pontjában összefoglalt szabályozástörténet alapján egyértelmű, hogy a törvényalkotó a köztemető funkciót ellátó telkeket nem vette ki az adótárgyak közül a 2012. január 1. és május 14. közötti szabályozási időszakban, ellentétben a 2011. november 30-ig hatályos és a 2012. május 15-től hatályos szabályozással. A Htv. 1. § (1) bekezdése értelmében "[e] törvény felhatalmazása és rendelkezései szerint a települési (községi, városi, fővárosi és kerületi) önkormányzat képviselő-testülete (a továbbiakban: önkormányzat) rendelettel az illetékességi területén helyi adókat (a továbbiakban: adót) vezethet be." A helyi adó kivetésére tehát az érintett önkormányzat törvényi felhatalmazás alapján válik jogosulttá, de az csupán lehetőség a számára.
Az érintett önkormányzat által állásfoglalásában hivatkozott Köf. h. II.8. pontja kifejezett rendelkezést tartalmaz arra, hogy a települési önkormányzati jogalkotókat a Htv. szabályozása nem mentesíti, sőt ilyen esetekben is kötelezi a helyi sajátosságok figyelembevételére. A Htv. 6. § c) pontja szerinti szempontok "...indokolhatják az egységesen meghatározott négyzetméter-alapú adómérték differenciálását. Egyéb mentességi ok, illetve mentességi lehetőség hiányában az önkormányzatoknak az adóalap meghatározásakor van lehetőségük az önkormányzati közfeladatokat szolgáló földterületek esetében e sajátosság értékelésére." E megállapítás a Köf. 5022/2014. határozatra tekintettel azzal egészítendő ki, hogy a "helyi sajátosságokat" nem csupán az adómérték meghatározásánál kell az önkormányzati jogalkotónak értékelnie, hanem a "helyi sajátosságok" önmagában az adó kivetésének megfontolását is indokolttá tehetik.
Az Önkormányzati Tanács korábbi gyakorlatában több alkalommal foglalkozott a Htv. 6. § c) pontja szerinti, az önkormányzat gazdálkodási követelményeivel és az adózó teherbíró képességével egyenértékű követelménynek minősülő "helyi sajátosságok" tartalmának meghatározásával. Az adómérték meghatározásakor figyelembe veendő szempontok bármelyikének sérelme az Ör. vonatkozó rendelkezése törvényellenességének megállapítására vezet.
Az Önkormányzati Tanács helyi sajátosságként tekintett az eddigiekben a külterületi ingatlanok méretbeli sajátosságaira, a funkcióbeli különbségekre (pl. a Kúria Köf. 5045/2013. számú határozata), a településen belüli elhelyezkedésre (pl. a Kúria Köf. 5001/2013. határozata). Az adótárgy funkciója is eredményezhet olyan sajátosságot, amelyre tekintettel kell lenni a telekadó mértékének megállapításakor.
Budapest az Alaptörvény F) cikk (1) bekezdése értelmében Magyarország fővárosaként egy természetes földrajzi egységet, egy települést alkot. A Magyarország helyi önkormányzatairól szóló 2011. évi CLXXXIX. törvény (a továbbiakban: Mötv.) 22. § (1) bekezdése a főváros kétszintű önkormányzati rendszerét rögzíti, amelyben "[a] fővárosi és a kerületi önkormányzatok önkormányzati alapjogaikat tekintve egyenlők, feladat- és hatásköreik egymástól eltérőek."
A Mötv. 13. § (1) bekezdés 2. pontja ellátandó helyi önkormányzati feladatként írja elő "különösen" a településüzemeltetés körében a köztemetők kialakítását és fenntartását. E feladat a főváros-kerületek viszonyban a Mötv. 23. § (4) bekezdés 9. pontja értelmében a Fővárosi Közgyűlést terheli. A kétszintű önkormányzati rendszer következtében tehát szükségképpen vannak olyan települési önkormányzati feladat- és hatáskörök, amelyek amiatt, hogy a főváros egészét vagy több fővárosi kerületet érintenek, nem utalhatók a kerületi önkormányzatok feladat- és hatáskörébe. Ezért a Mötv. a helyi Önkormányzatot megillető/terhelő feladat- és hatásköröket is meg kell hogy ossza a főváros és a kerületek önkormányzatai között. A hatáskörök és feladatok, önkormányzati alapjogok és kötelezettségek sajátos viszonyrendszere azonban az össztelepülési érdekűség miatt nem vezethet arra, hogy az önkormányzati jogokat ellenérdekű fél jogainak sérelmével járó módon gyakorolják, illetve kötelezettségeket ilyen módon teljesítsék.
A Kúria - az Alkotmánybíróság 2011. október 25-én kelt 821/B/2009. AB határozatában foglaltakhoz hasonlóan utalt arra, hogy az elbírált eset hátterében is az a probléma áll, hogy a köztemetők fenntartásának közszolgáltatása a fővárosi önkormányzatot terheli, amely e feladatnak a tulajdonában álló adózó révén tesz eleget. Ugyanakkor a telekadó megállapításának a jogával a kerületi önkormányzatok rendelkeznek.
A Mötv. 13. § (1) bekezdés 2. pontja, illetve 23. § (4) bekezdés 9. pontja szerinti önkormányzati feladat, kommunális közszolgáltatás, amelyet ezért bárki igénybe vehet. Megszervezéséért a települési önkormányzatoknak, végső fokon az államnak kell helytállnia, és amely közszolgáltatás igénybevételéből nem zárható ki senki. A köztemetők fenntartását a Mötv. a főváros és a kerületek viszonylatában a főváros számára írja elő kötelezettségként. Ez annak az elismerése, hogy e közszolgáltatás megszervezése a település egészét, így az érintett önkormányzat lakóközösségét is érintő kötelezettség. A fővároson belül működő kerületi önkormányzatok a kötelezettség oldaláról érintettjei, a helyi közösség oldaláról jogosultjai e feladatnak, e közszolgáltatás megszervezésének és biztosításának.
A fentiek következtében a Kúria Önkormányzati Tanácsa megállapította, hogy a telekadó mértékének meghatározásakor a Htv. 6. § c) pontja szerinti "helyi sajátosság" körében értékelendő az, hogy az érintett önkormányzat illetékességi területén köztemető közszolgáltatási funkcióval terhelt telek is van, mivel e közszolgáltatásnak az önkormányzat - és az önkormányzatot alkotó helyi közösség - is érintettje.
Az érintett önkormányzat jogalkotói autonómiájába tartozik az, hogy a Htv. 6. § d) pontja alapján milyen körre terjeszti ki az adó alóli mentesség lehetőségét. A vizsgált esetben az Ör. 10. §-a szerinti mentesség csak a magánszemélyek tulajdonában álló telkekre terjedt ki. Helyi sajátosságként azonban törvényi kötelezettség lett volna az adó kivetésekor értékelni az illetékességi területén lévő köztemető funkciót betöltő telkek esetében e sajátos közszolgáltatási funkciót.
Az érintett önkormányzat állásfoglalásából egyértelműen kitűnik, hogy az Ör. valamennyi telek esetében függetlenül annak funkciójától és méretétől - egységes adómértéket alkalmazott. Tagadhatatlan tény, hogy az egységesen meghatározott 100 forint/m2 évi adómérték - a 2012-ben érvényesülő 301,5 forintos adómaximum viszonylatában - abszolút értelemben nem minősíthető eltúlzottnak. Az alapperbeli adózó esetében azonban nem az adómérték - az adóztatott vagyontömeg értéke -, hanem az általa ellátott közszolgáltatási feladat, és annak teljesítéséért a Fővárosi Önkormányzatnak az érintett önkormányzattal közösen viselt felelőssége minősül olyan "helyi sajátosságnak", amelyet az érintett önkormányzatnak törvényi kötelezettsége lett volna értékelni az adókivetés során.
A Kúria Önkormányzati Tanácsa nem a Köf. 5081/2012. határozatát tekintette "precedens" határozatának, mivel a bíróság indítványa alapján nem az adó mértékének konfiskáló jellegét, hanem azt kellett megítélnie, hogy az adóztatott vagyontárgy sajátos közfunkciója miként befolyásolja a telekadó kivetésének jogát.
A fenti indokok alapján a Kúria a Bszi. 55. § (2) bekezdés a) pont második fordulata alapján megállapította, hogy az Ör. 12. § (2) bekezdése az adózó viszonylatában a Htv. 6. § c) pontjába ütközik, ezért törvényellenes. A Bszi. 56. § (4) bekezdése értelmében a Kúria határozata nem érinti a meghozatalát megelőzően létrejött jogviszonyokat, valamint a belőlük származó jogokat és kötelezettségeket. Ugyanakkor a Kúria a Bszi. 56. § (5) bekezdésén alapuló rendelkezésével a folyamatban lévő és a jelen határozat rendelkező részében, illetve az indokolás 1. pontjában megjelölt számú perekben kizárta a törvényellenesnek minősített rendeleti szabályozás perbeli alkalmazását (Kúria Köf. 5034/2014/5., KGD 2015.47.).

A Kúria a vagyoni típusú adók tekintetében arra mutatott rá, hogy az önkormányzat a jogegyenlőséget sérti, ha az adófizetési kötelezettség megállapításkor a vagyontömeg értékén és az adóalany teherbíró képességén túli szempontokat is értékel, így például, ha az adófizetési kötelezettséget az adóalany lakhatásától teszi függővé. A Kúria egy eseti döntésében kimondta:

...törvényellenes az, ha az önkormányzat az adókötelezettség fennállását vagy fenn nem állását, valamint az adó mértékét a lakcímnyilvántartás adataitól teszi függővé.

[1] A Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság előtt folyamatban volt, 5.K.32.581/2014/10. számú ügy alapjául szolgáló tényállás szerint Budapest Főváros VI. kerület Terézváros Jegyzője, mint elsőfokú adóhatóság a 2008-2012. évekre vonatkozóan az építményadó adónemet érintően utólagos ellenőrzést folytatott felperesnél. Ennek eredményeként a 2013. november 20-án kelt határozatában a felperest 606 130 Ft adóhiánynak minősülő adókülönbözet, 303 065 Ft adóbírság és 189 124 Ft késedelmi pótlék megfizetésére kötelezte.
[2] A fellebbezés folytán eljárt alperes a 2014. április 14-én kelt határozatával az elsőfokú határozatot a 2008-2011. adóévek vonatkozásában helybenhagyta, a 2012. év vonatkozásában az elsőfokú határozatot megsemmisítette és e körben az elsőfokú hatóságot új eljárásra utasította. A másodfokú hatóság indokolásában kiemelte, hogy az érintett ingatlant a felperes három gyermeke az egyetemi éveik alatt életvitelszerűen lakásként használta, ugyanakkor a lakcímnyilvántartás szerint egyik gyermeknek sem a terézvárosi ingatlan volt a bejelentett lakcíme, illetve tartózkodási helye. A hatóság megállapította, hogy mivel a 2008-2011. években nem éltek az érintett ingatlanban állandó lakosként bejelentve, az elsőfokú hatóság jogszerűen jutott arra a következtetésre, hogy Budapest Főváros VI. kerület Terézváros Önkormányzat Képviselő-testületének az építményadóról szóló 35/1995. (XII. 15.) számú rendelete (a továbbiakban: Ör.) 2008. január 1-jétől 2008. december 31-ig hatályban volt 4. § (4) bekezdés a) pontjában, és 2009. január 1-jétől 2011. december 31-ig hatályban volt 4. § (4) bekezdésében írt mentességi feltétel nem teljesült. A vonatkozó szabályozás a 2012. évre vonatkozóan már nem keletkeztetett állandó lakosként bejelentési kötelezettséget, ezért került sor a 2012-re vonatkozó megállapítások megsemmisítésére.
[3] A felperes keresetében kérte a közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálatát.
[4] Az ügyben eljárt Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság (a továbbiakban: indítványozó) az előtte folyamatban lévő, 5.K.32.581/2014/10. számú per tárgyalását a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény 155/C. § (2) bekezdése alapján felfüggesztette, és a Kúria Önkormányzati Tanácsához fordult az Ör. megjelölt rendelkezései törvényességi vizsgálatát kezdeményezve.
[5] Az indítványozó szerint az Ör. 2008. január 1-jétől 2008. december 31-ig hatályban volt 4. § (4) bekezdés a) pontjának "bejelentett állandó lakosként" szövegfordulata, és 2009. január 1-jétől 2011. december 31-ig hatályban volt 4. § (4) bekezdésének "bejelentett állandó lakosként" szövegfordulata nem volt összhangban a helyi adókról szóló 1990. évi C. törvény (a továbbiakban: Htv.) 6. § d) pontjával, mert az ott meghatározott mentességek és kedvezmények körét olyan okkal - az állandó lakosként történő bejelentkezéssel - bővítette ki, amelyet a Htv. nem tett lehetővé. Az indítványozó hivatkozott a Kúria Önkormányzati Tanácsának Köf.5017/2012/8. számú és Köf.5076/2012/4. számú határozataira, és kiemelte, hogy a vizsgálni kért Ör. alapján az ingatlan életvitelszerű használata nem eredményezett adómentességet, ezzel szemben önmagában egy igazgatási aktus, a bejelentkezés igen. Ez a szabályozás a Htv. 6. § d) pontjába ütközött, mert e törvényi rendelkezés által meg nem engedhető többletfeltételt határozott meg.
[6] A fentiekre tekintettel az indítványozó a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvény (a továbbiakban: Bszi.) 48. § (3) bekezdése alapján kezdeményezte az Ör. jelölt rendelkezései törvényellenességének a megállapítását és a perbeli alkalmazási tilalom kimondását.
[7] A Kúria Önkormányzati Tanácsa a Bszi. 52. §-a alapján felhívta az érintett önkormányzatot az üggyel kapcsolatos állásfoglalása beszerzése céljából.
[8] Az érintett önkormányzat előadta, hogy az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint az önkormányzatok széles körű döntési szabadsággal rendelkeznek a helyi adók körében az adómentességek, adókedvezmények meghatározására, az önkormányzat e szabadságával élt az Ör. vizsgálni kért rendelkezései megalkotása során. Előadta, hogy a Htv. 6. § d) pontja 2008. január 1. és 2008. december 31. között úgy rendelkezett, hogy az önkormányzat jogosult arra, hogy "az e törvény második részében meghatározott mentességeket további mentességekkel, illetőleg kedvezményeket további kedvezményekkel kibővítse". 2009. január 1-jétől - az egyes adótörvények módosításáról szóló 2007. évi CXXVI. törvény 132. §-a által történt módosítástól - rendelkezett a Htv. 6. § d) pontja akként, hogy "az e törvény második részében meghatározott mentességeket, kedvezményeket további mentességekkel, kedvezményekkel, így különösen a lakások esetében a lakásban lakóhellyel rendelkező eltartottak számától, a lakáson fennálló, hitelintézet által lakásvásárlásra, lakásépítésre nyújtott hitel biztosítékául szolgáló jelzálogjog fennállásától, a lakásban lakóhellyel rendelkezők jövedelmétől függő mentességekkel, kedvezményekkel kibővítse." A módosítás vonatkozó indokolása szerint az önkormányzat rendeletalkotási mozgásterét a Htv. 6. § d) pontjának újonnan megállapított szövege nem szűkítette. Ez a szöveg csupán egy példálózó felsorolás, amelyet az érintett önkormányzat jogosult kibővíteni. Kifejtette továbbá, hogy nem az önkormányzat kötötte igazgatási aktushoz (a bejelentkezéshez) a mentesülést, hanem a polgárok személyi adatainak és lakcímének nyilvántartásáról szóló 1992. évi LXVI. törvény (a továbbiakban: Nytv.) 26. § (1) bekezdése, ugyanis e jogszabály bejelentési kötelezettséget fogalmaz meg.
[9] Az érintett önkormányzat kifejtette azt is, hogy a terézvárosi ingatlanok jelentős hányadát a tulajdonosok nem lakhatás, hanem befektetési és egyéb jövedelemszerző tevékenység céljából vásárolták, az állandó lakcím épp az ott lakás és az egyéb használat között tett különbséget. Az állandó bejelentkezés összefüggésben volt az önkormányzat állami finanszírozásával is, a település megtartó képességének erősítését a Köf.5053/2014/3. számú határozat is elismerte.
[10] A Kúria Önkormányzati Tanácsa elsőként megállapította, hogy az Ör. az eljárás idején hatályos szövege már nem tartalmazta a vizsgálni kért szövegrészt, az Ör. vonatkozó hatályos szabályát az Ör. 4. § (5) bekezdése rögzítette, amely szerint: "E rendelet alapján mentes az adó alól - a Htv. 52. § 26. pont szerinti vállalkozó tulajdonát képező, üzleti célt szolgáló épület, épületrész kivételével - valamennyi, kizárólag saját ott lakás céljára szolgáló ingatlan, melyet a tulajdonos, a vagyoni értékű jog jogosultja, illetve azoknak a Ptk. szerinti közeli hozzátartozója tényszerűen bizonyíthatóan, életvitelszerűen otthonául használ." Az Ör. vizsgálni kért szövegrésze tehát már hatályát vesztett rendelkezés volt. Ugyanakkor a Kúria jelen ügyben a Bszi. 48. § (3) bekezdése szerinti konkrét normakontroll - bírói kezdeményezés - hatáskörben járt el, s e hatáskörben a Bszi. 51. § (1) bekezdés d) pontja és 55. § (2) bekezdés a) pontja alapján hatályon kívül helyezett önkormányzati rendelet, önkormányzati rendeleti rendelkezés is vizsgálandó. Ennek oka, hogy a már hatályon kívül helyezett szabályt a konkrét ügyben még alkalmazni kellett. Erre tekintettel a Kúria az érdemi vizsgálatot lefolytatta.
[11] A Kúria rögzítette, hogy az Ör. 2008. január 1-jétől 2008. december 31-ig hatályban volt 4. § (4) bekezdés a) pontjában és 2009. január 1-jétől 2011. december 31-ig hatályban volt 4. § (4) bekezdésben írt mentességi feltétel az indítvány szerint a következőképpen szólt: "mentes az adó alól - a Htv. 52. § 26. pont szerinti vállalkozó tulajdonát képező, üzleti célt szolgáló épület, épületrész kivételével - valamennyi lakás céljára szolgáló ingatlan, melyet bejelentett állandó lakosként a tulajdonos, a vagyoni értékű jog jogosultja, illetve azoknak a Ptk. szerinti közeli hozzátartozója lakja, ha a magánszemély tulajdonosa nem gazdasági tevékenység vagy egyéb jövedelemszerző tevékenység céljára használja az ingatlant, vagy nem adja bérbe".
[12] A Kúria Önkormányzati Tanácsa következetes gyakorlatot folytatott a vagyoni típusú helyi adókkal összefüggésben. E szerint az építményadó kivetésekor - a telekadóhoz hasonlóan - a szabályozásnak meg kell felelnie az arányos közteherviselés elvének, így az adó alapja minden adóalany esetében az ingatlantulajdon, tartalma pedig elsődlegesen a vagyontömeg értékéhez igazodik. A Htv. 6. § c) pontja "az adóalanyok teherviselő képességéhez igazodó" fordulatának értelmezése kapcsán a Kúria megállapította, hogy ez a Htv. jogegyenlőségi szabálya: az önkormányzati jogalkotó a rendelet hatálya alá tartozó valamennyi adóalany esetében a kötelezettség mértékét a vagyontömegben megtestesülő értékhez kötheti. E megállapítás fényében a Kúria a Köf.5017/2012. számú, Köf.5076/2012. számú és Köf.5025/2014/4. számú határozataiban azt vizsgálta, hogy támaszthat-e a helyi önkormányzat olyan többletfeltételt az adókötelezettség alóli mentesüléshez, amely nem áll összefüggésben az adó alapját képező vagyonnal.
[13] A Htv. 6. § d) pontjának értelmezése körében a Kúria megállapította, hogy ugyan a törvényi rendelkezés szélesre nyitotta a helyi jogalkotó jogkörét, ám az építményadó esetében a mentesség a lehetséges adótárgyak közül elsődlegesen a lakásingatlanokat érintette, azon belül pedig a lakhatás - a tényszerű, életvitelszerű lakás - biztonságát helyezte előtérbe.
[14] Tehát a Htv. 6. § c) és d) pontjait értelmezve a Kúria megállapította, hogy az építményadó esetében az érintett önkormányzat nincs tekintettel az adófizetési kötelezettségben érvényesülő jogegyenlőségre [a Htv. 6. § c) pontjára] és a Htv. mentességekre vonatkozó, a lakhatás biztonságát különösen preferáló rendelkezésére [Htv. 6. § d) pont] akkor, ha a vagyontömeg értékében megtestesülő teherbíró képességen túli, a tényleges lakhatáshoz nem kapcsolódó szempontokat is értékel. Másképpen megfogalmazva: az adókötelezettség alóli mentesülés nem lehet az adóalany igazgatási jellegű nyilvántartásának függvénye.
[15] A Kúria Önkormányzati Tanácsának visszatérő megállapítása szerint "Vagyoni típusú adók, így az építményadó esetében az érintett önkormányzat nincs tekintettel az adófizetési kötelezettségben érvényesítendő jogegyenlőségre akkor, ha a vagyontömeg értékén és az adóalany teherbíró képességén túli szempontokat is értékel, így az adófizetési kötelezettséget az adóalany igazgatási szempontú lakhatásától teszi függővé" (lásd: 5076/2012/4. számú határozat).
[16] A Kúria nem látott indokot arra, hogy a fentiekben ismertetett gyakorlatától a jelen eljárásában eltérjen. Jelen eljárásban is a bejelentett állandó lakcímhez kötötte az Ör. vizsgált rendelkezése az építményadó alóli mentesülést, ugyanúgy, mint a fent hivatkozott korábbi ügyekben, így a törvényellenesség e vonatkozásban jelen ügyben is fennállt.
[17] A Kúria hangsúlyozta, hogy jogszerű és nem kifogásolható az a jogalkotói szándék, amely a mentesség szabályozásakor figyelemmel van a tényleges, életvitelszerű lakáshasználat tényére [ahogy ezt az Ör. jelenleg hatályos 4. § (5) bekezdése teszi]. Ugyanakkor a támadott szabályozás értelmében az életvitelszerű lakáshasználat tényét az Ör. vizsgált korábbi szövege a bejelentkezés igazgatási aktusához kötötte, amely többletfeltétel a Htv. mentességi keretszabályaihoz képest, mivel az adóalany nem csak azt volt köteles igazolni, hogy az adótárgy a tulajdonát képező, lakhatás céljait szolgáló ingatlan, amelyben életvitelszerűen tartózkodnak, hanem azt is, hogy oda az adóalany igazgatásilag bejelentkezett. Az adófizetési kötelezettség alapja tehát nem csak az ingatlan értékének, hanem ahhoz nem kapcsolódó igazgatási aktusnak a függvénye is. Ezáltal váltak az indítványozó által vizsgálni kért Ör.-beli rendelkezések törvényellenessé, a Htv. 6. § c) és d) pontjaival ellentétessé.
[18] A Kúria megállapította, hogy az indítványozó arra is hivatkozott, hogy a Htv. 6. § d) pontja a peres ügy tárgyát képező, 2008-as adóévre még nem sorolta fel példálózóan az adómentesség és adókedvezmény lehetséges eseteit, csupán akként rendelkezett, hogy az önkormányzat adómegállapítási joga arra terjed ki, hogy "az e törvény második részében meghatározott mentességeket további mentességekkel, illetőleg kedvezményeket további kedvezményekkel kibővítse." A Kúria ezzel összefüggésben a következőkre utalt. Az Alkotmánybíróság az 55/2008. (IV. 24.) AB határozatában vizsgálta az állandó, bejelentett lakosként az építményadó alól mentességet adó önkormányzati rendeleti szabályt a Htv. fentebb hivatkozott szövegének hatálya alatt (a 2008-as adóévet is érintően). Az Alkotmánybíróság e döntésben nem a Htv.-be ütközés, hanem a diszkrimináció tilalma vonatkozásban állapított meg alkotmányellenességet. A határozat kiemelte: "Az Alkotmánybíróság nem kérdőjelezi meg az önkormányzatnak az építményadó bevezetéséhez való, a Htv.-n alapuló jogát. Megállapítja azonban, hogy az állandó lakosok csoportjának a nem állandó lakosok csoportjához képest nincsenek olyan speciális jellemzői, amelyek a konkrét esetben a két csoport közötti különbségtételt a vagyoni típusú adónak minősülő építményadó szempontjából alkotmányosan indokolttá tehetnék. Az építményadó alanyai körében tett megkülönböztetés azt eredményezi, hogy a képviselő-testület az építménytulajdonosok önkényes módon meghatározott körére terheli a település fejlődése, fejlesztése okán bevezetett adó megfizetését. Nincs olyan indok, amely alapján az [...] alkalmazott megkülönböztetés alkotmányosan megalapozott lenne. Mindezek alapján az Alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy a vizsgált önkormányzati szabályok sértik az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdését, mivel e rendelkezések az építményadóval kapcsolatosan az adóalanyok jövedelmi, vagyoni viszonyaival, vagyoni helyzetével össze nem függő kritérium - az adóalanyok lakóhelye - alapján tesznek különbséget az adóalanyok között, amely különbségtételnek a tárgyilagos mérlegelés szerinti ésszerű indoka nem állapítható meg." (ABH 2008, 528., ABH 2008, 537., ABH 2008, 538.)
[19] A Kúria Önkormányzati Tanácsa a fentiekben hangsúlyozta, hogy a Htv. 6. § c) pontja a törvény jogegyenlőségi szabálya. Ezt alapul véve, és figyelemmel az Alkotmánybíróság vonatkozó gyakorlatára is, jelen ügyben megállapítható, hogy a "bejelentett állandó lakosként" szófordulat megítélése a 2008-as adóévben sem képezhetett kivételt.
[20] A Kúria rögzítette, hogy az indítványozó hivatkozott az Nytv. 26. § (1) bekezdésére is. E rendelkezés szerint a Magyarország területén élő, e törvény hatálya alá tartozó polgár [Nytv. 4. § (1) bekezdés] köteles beköltözés vagy kiköltözés után három munkanapon belül lakóhelyének, illetve tartózkodási helyének címét a települési önkormányzat jegyzőjének nyilvántartásba vétel céljából bejelenteni (a továbbiakban együtt: lakcímbejelentés). Mint ahogy a Kúria a Köf.5025/2014/4. számú határozatában megállapította, e törvényi szabály nem hozható összefüggésbe az adókötelezettséget megállapító rendeleti szabályokkal. Törvényellenes az, ha az önkormányzati jogalkotó az adókötelezettség fennállását vagy fenn nem állását, illetve az adó mértékét a lakcímnyilvántartás adataitól teszi függővé, ugyanakkor az önkormányzati adóhatóság ellenőrzési, illetve adóigazgatási eljárása során - az életvitelszerű lakhatás bizonyítékaként - a lakcímnyilvántartás adataira támaszkodik (Kúria Köf.5039/2015/5., KGD 2016.140.).

A telekadó fizetési kötelezettség megállapításával kapcsolatban a Kúria arra hívta fel a figyelmet, ha az adókötelezettségnek nem lehet alapja az adózó személyes életkörülménye.

Nem lehet telekadó alóli mentesség szempontja az, hogy az adóalany az adott településen lakik-e életvitelszerűen. Telekadó konfiskáló jellegének eldöntése esetén tekintettel kell lenni a több évet átfogó adóztatási gyakorlatra, a tulajdon értékének változására és egyéb körülményekre is. A Kúria által már megsemmisített, illetve törvényellenessé nyilvánított önkormányzati rendelet vonatkozásában ismételt eljárásban alkalmazási tilalom elrendelésére kerülhet sor bírói kezdeményezés esetén, a törvényellenesség megállapítására (megsemmisítésére) irányuló eljárás és az alkalmazási tilalom kimondására irányuló eljárás adott esetben elválhat egymástól.

[1] A Kaposvári Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság előtt folyamatban volt, 3.K.27.139/2015/4. számú ügy alapjául szolgáló tényállás szerint a B. Közös Önkormányzati Hivatal Jegyzője 2014. május 27-én meghozott határozataiban 2014-től az I. rendű és a II. rendű felperest a tulajdonukat képező, B., M. út alatt található, 1031 m2 alapterületű, beépítetlen rét művelési ágú, 844 helyrajzi számú telek után évi 51 550 Ft telekadó megfizetésére kötelezte.
[2] A felperesek fellebbezése folytán eljárt Megyei Kormányhivatal a 2014. június 26. napján kelt határozataival az elsőfokú határozatokat helybenhagyta. A másodfokú határozat indokolása értelmében B. Község Önkormányzat Képviselő-testületének a helyi adókról szóló 15/2013. (XI. 29.) önkormányzati rendelete (a továbbiakban: Ör.1.) 14. §-a szerint az önkormányzat illetékességi területén ténylegesen életvitelszerűen élő magánszemély adóalany 90 Ft/m2 adókedvezményre jogosult. Azonban a felperesek nem szerepeltek állandó lakosként B. Önkormányzat illetékességi területén a lakcímbejelentés szabályai szerinti nyilvántartásban, így esetükben az Ör.1. 14. §-ában foglalt kedvezményt nem lehetett alkalmazni, a telekadó mértéke az Ör.1. 12. §-a szerint 100 Ft/m2/év volt.
[3] A felperesek keresetet terjesztettek elő a közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálata iránt, melyben kérték, hogy a bíróság kezdeményezze a Kúria Önkormányzati Tanácsánál az Ör.1. törvényességi vizsgálatát.
[4] Az ügyben eljárt Kaposvári Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság (a továbbiakban: indítványozó) az előtte folyamatban volt, 3.K.27.139/2015/4. számú per tárgyalását a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény 155/C. § (2) bekezdése alapján felfüggesztette, és a Kúria Önkormányzati Tanácsához fordult az Ör.1. 12. §-a és 14. §-a törvényességi vizsgálatát kezdeményezve.
[5] Az indítványozó álláspontja szerint a vagyoni típusú adók, így a telekadók esetében sincs az önkormányzat tekintettel az adófizetési kötelezettségben érvényesítendő jogegyenlőségre akkor, ha a vagyontömeg értékén, az adóalany teherbíró képességén túl más szempontokat is értékel, így az adófizetési kötelezettséget az adóalany igazgatási szempontú lakhatásától teszi függővé, tekintettel arra, hogy a vagyoni típusú adók célja az arányos közteherviselés megvalósítása. Az Ör.1. 14. §-a nem az adóalanyok jövedelmi, vagyoni viszonyai, vagyoni helyzete alapján, hanem a lakóhely alapján tett különbséget az adóalanyok között, ez pedig a helyi adókról szóló 1990. évi C. törvény (a továbbiakban: Htv.) 6. § c) pontjába ütközött. Az Ör.1. 12. §-a szerinti adómérték az adóalanyok teherbíró képességét meghaladó, vagyont elvonó adó, amely az adó tárgyát képező vagyontömeghez képest súlyosan aránytalan volt.
[6] A Kúria Önkormányzati Tanácsa a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvény (a továbbiakban: Bszi.) 52. §-a alapján megküldte az indítványt az érintett önkormányzatnak állásfoglalása megismerése végett.
[7] A Kúria Önkormányzati Tanácsa a Köf.5053/2014/3. számú határozatában - az Alapvető Jogok Biztosa absztrakt normakontroll hatáskörű indítványára - megállapította az Ör.1. 14. §-a törvényellenességét és megsemmisítette azt. Időközben B. Község Önkormányzat Képviselő-testülete a 16/2014. (IX. 18.) önkormányzati rendeletében hatályon kívül helyezte az Ör.1.-et, majd meghozta a helyi adókról szóló 24/2014. (XII. 1.) önkormányzati rendeletét (a továbbiakban: Ör.2.), amelyben újraszabályozta a jogintézményt.
[8] A Kúria jelen ügyben a Bszi. 48. § (3) bekezdése szerinti konkrét normakontroll - bírói kezdeményezés - hatáskörben járt el, s e hatáskörben a Bszi. 51. § (1) bekezdés d) pontja és 55. § (2) bekezdés a) pontja alapján hatályon kívül helyezett önkormányzati rendelet, önkormányzati rendeleti rendelkezés is vizsgálandó. Ennek oka, hogy a már hatályon kívül helyezett szabályt a konkrét ügyben még alkalmazni kellett. Erre tekintettel a Kúria az érdemi vizsgálatot lefolytatta.
[16] A Kúria megállapította, hogy az Ör.1. 12. §-ában meghatározott mérték nem haladta meg a Htv.-ben foglalt felső határt, így e tekintetben az nem volt törvénysértő. A Kúria állandó gyakorlata szerint (lásd legutóbb a Köf.5026/2015/4. számú határozatot) az adóalanyok teherviselő képességének a Htv. 6. § c) pontjában foglalt szempontja csak kivételesen lehet vizsgálat tárgya, s csak kirívó esetekben vezethet a konkrét adómérték törvényellenességére. Ez a kivételesség jelen esetben nem állt fenn, mert egy tulajdoni tárgy adóztatásánál adott esetben tekintettel kell lenni a több évet átfogó adóztatási gyakorlatra éppúgy, mint a tulajdon értékének változására, s egyéb körülményekre is. A több évet átfogó adóztatási gyakorlat azt mutatta, hogy a 2014. január 1-jétől induló, felpereseket terhelő telekadó-fizetési kötelezettség 100 Ft/év mértéke csak a 2014. évre vonatkozott, a 2015. január 1. napjától hatályos új szabályozás, azaz az Ör.2. 7. §-a szerint az adó évi mértéke 15 Ft/m2/év volt. Az Ör.1. konfiskáló jellegének eldöntése során ezt is figyelembe kellett venni, mint olyan tényt, amely a több évet átfogó adóztatási gyakorlat részét képezte.
[17] A fentiek alapján a Kúria Önkormányzati Tanácsa az Ör.1. 12. §-a törvényellenességének megállapítására irányuló indítványt a Bszi. 55. § (3) bekezdése alapján elutasította (Kúria Köf.5047/2015/3., KGD 2016.141.).

A Kúria - az Alkotmánybírósággal egyezően - következetes gyakorlatot folytat abban a kérdésben, hogy az önkormányzat rendeletalkotási szabadsága csak törvényi korlátok között érvényesülhet. Ez különösen így van a vagyoni kötelezettséget megállapító önkormányzati rendelet esetében.

Az önkormányzat adórendelet megalkotásakor élvezett szabadsága nem terjed ki arra, hogy az adó alanyi körét és az adótárgy fogalmát a helyi adóról szóló törvényi szabályoktól eltérően, akár kedvezőbben határozza meg (1990. évi C. tv. 2. § 4. §, 17. §).

[1] A Vas Megyei Kormányhivatal jogerős közigazgatási határozatával 19 ingatlan után, a 2012. adóévben összesen 26 687 800 forint telekadó megfizetésére kötelezte a felperest. A telekadóval érintett ingatlanok külterületen terültek el, de Szentgotthárd Város Önkormányzatának képviselő-testülete (a továbbiakban: érintett önkormányzat) 2011-ben több felperesi ingatlan esetében is kezdeményezte azok belterületbe vonását.
A felperes keresettel kérte a közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálatát, amelyben egyéb kereseti kérelmei mellett vitatta, hogy telekadó-fizetési kötelezettsége 2012. január 1-jével beállt volna.
[2] Az érintett önkormányzat a telekadóról szóló 19/2011. (VI. 1.) számú önkormányzati rendelete (a továbbiakban: Ör.) 1. §-ában "az önkormányzat illetékességi területén lévő, beépítetlen belterületi földrészlet"-et tette adókötelessé. Az Ör. hivatkozott rendelkezését 4/2012. (I. 26.) számú önkormányzati rendeletével 2012. január 27-i hatálybalépéssel módosította.
A módosítás értelmében "[a]dóköteles minden, az Önkormányzat illetékességi területén lévő, a helyi adókról szóló 1990. évi C. tv. 52. § 16. pontjában meghatározott feltétel szerinti telek".
[3] A perben eljáró bíró a per tárgyalásának felfüggesztése mellett a Kúriához fordult és kezdeményezte az Ör. 2011. november 30. és 2012. január 27. közötti időben hatályos szövege törvényellenességének megállapítását, valamint perbeli alkalmazásának kizárását. Utalt arra, hogy a helyi adókról szóló 1990. évi C. törvény (a továbbiakban: Helyi adó tv.) 2011. november 30-tól hatályos 17. §-a a telekadó esetében az adótárgyat - szemben a megelőzőleg hatályos "beépítetlen belterületi földrészlet (a továbbiakban: telek)" fogalommeghatáro-zással - "az önkormányzat illetékességi területén lévő telkek"-ben jelölte. A Helyi adó tv. 52. § 16. pontja e mellett definiálta a "telek" fogalmát. Mivel az érintett önkormányzat csak 2012. január 27-i hatállyal módosította ennek megfelelően az Ör. telekfogalmát, ezért 2011. november 30. és 2012. január 26. között az adótárgy tekintetében a Helyi adó tv. 17. §-a sértően törvényellenes volt. A bíró álláspontja szerint a Helyi adó tv. 2. és 6. §-a értelmében az önkormányzati jogalkotónak nincs mozgástere az adótárgy Helyi adó tv.-től eltérő meghatározására, ezért az érintett önkormányzat által megalkotott Ör. 1. §-ának törvénysértése az Ör. módosításáig fennállt.
[4] Az érintett önkormányzat állásfoglalásában az indítvány elutasítását kérte. Arra hivatkozott, hogy a Helyi adó tv. 6. §-a az önkormányzatoknak kellő mozgásteret biztosít arra, hogy az adómegállapítás feltételeit - az évközi, az adóalanyok adóterheit nem súlyosbító módosítást leszámítva - meghatározza. Az önkormányzat döntési kompetenciájába, jogalkotói mérlegelésébe beletartozik az is, hogy a központi jogalkotás által megadott keretek között az adó tárgyát szűkebben határozza meg, mert a többe benne foglaltatik a kevesebb jogalkotói jogosultság is. Az eljárás tárgyát képező rendeleti szabály pedig éppen ezt tette: a Helyi adó tv. 2011. november 30-tól hatályos 17. §-ával szemben csupán a beépítetlen belterületi ingatlanokat tette adókötelessé, a külterületi ingatlanok 2012. január 26-áig nem képeztek adótárgyat. Ezzel az érintett önkormányzat területén élő és működő adóalanyokra nézve állapított meg kedvezőbb szabályt.
[5] Az Alaptörvény 32. cikk (1) bekezdése "a helyi közügyek intézése körében törvény keretei között" hatalmazza fel a helyi önkormányzatokat rendeletalkotásra. A korábbi törvényi szabályt emelte az alkotmányozó az Alaptörvény 32. cikk (2) bekezdésébe, amely szerint "[f]eladatkörében eljárva a helyi önkormányzat törvény által nem szabályozott helyi társadalmi viszonyok rendezésére, illetve törvényben kapott felhatalmazás alapján önkormányzati rendeletet alkot".
[6] Az önkormányzat szabadságában áll annak eldöntése, hogy bevezet-e helyi adót avagy sem, de az adórendelet megalkotásakor nem léphet túl a törvényi felhatalmazás keretein sem az anyagi jogi, sem pedig az adókivetéshez-adóbeszedéshez kötődő eljárási tárgykörök szabályozásakor. A jelen eljárásban törvényességi vizsgálatnak alávetett Ör. törvényi felhatalmazás alapján megalkotott jogszabály. Ezért az érintett önkormányzat a Helyi adó tv. rendelkezéseinek szem előtt tartásával kellett megalkotnia és a módosuló törvényi szabályokhoz igazítania rendelete rendelkezéseit. Csak az olyan önkormányzati jogszabály illeszkedik a jogrend egészébe, amely nem ütközik magasabb szintű jogszabályokba.
[7] A Kúriának a bírói kezdeményezés alapján abban a kérdésben kellett állást foglalnia, hogy a Helyi adó tv. telekadónemben meghatározott adótárgya olyan keretszabály-e, amelyet e kereteken belül az önkormányzati jogalkotó adópolitikájának megfelelően szabályozhat, avagy az adótárgy törvényi szabályai eltérést nem engedő, kógens rendelkezések.
[8] A Helyi adó tv. általános rendelkezései között, az 5. §-ában meghatározza az önkormányzatok által kivethető adók jellegét. Eszerint az önkormányzat rendeletével vagyoni típusú, kommunális jellegű, továbbá helyi iparűzési adó bevezetésére jogosult. A 4. § a különböző adók esetében az adókötelezettséget vagyonhoz, vagyoni értékű jogokhoz, gazdasági tevékenység gyakorlásához, valamint nem állandó lakoskénti tartózkodáshoz köti - ezzel rögzíti a lehetséges adótárgyak körét. A 2. § értelmében "[a]z önkormányzat adómegállapítási joga az e törvényben meghatározott adóalanyokra és adótárgyakra terjed ki". A Helyi adó tv. további általános rendelkezései azt a mozgásteret jelölik ki, amelyben az önkormányzati jogalkotó az adókötelezettség feltételrendszerének kialakításakor mérlegelhet: amelyben a helyi adót mint eszközt használhatja gazdasági, szociális, társadalmi, politikai és egyéb - alkotmányos, legitim - céljai elérése érdekében. Ezt a mozgáskört adja meg a 6. § a jogalkotási szabadság terjedelmét illetően, illetve a 7. § a kifejezett korlátok meghatározásával.
[9] A Helyi adó tv. hivatkozott rendelkezéseiből az a következtetés adódik, hogy az önkormányzatok Alaptörvényben rögzített jogalkotási jogköre csak ezen törvényi korlátok között, a jogalkotói szabadság felismert és megtartott korlátai között érvényesülhet. Azon kérdésekben, ahol a törvény mozgásteret nem ad, ott a zsinórmérték maga a törvényi szabály (felhatalmazás). Az önkormányzat választási lehetősége ilyenkor annak eldöntésében áll, hogy megalkotja vagy sem az adott típusú adóra vonatkozó rendeletet.
[10] A Helyi adó tv. nem ad mozgásteret, döntési alternatívát az önkormányzatok számára az adóalanyok és az adótárgyak tekintetében. A Helyi adó tv. 2. §-a kógens szabály, amelyből az következik, hogy az adó alanya és az adó tárgya az önkormányzati rendeletben a törvényi szabályokhoz igazodhat csupán. Az önkormányzat nem érvényesítheti adópolitikáját oly módon, hogy a Helyi adó tv.-ben meghatározott adótárgyak között "válogat". Hasonló álláspontot fogalmazott meg a Kúria 5051/2013/4. számú határozatában is.
[11] Az Ör. támadott rendelkezése megsértette a jogalkotásról szóló 2010. évi CXXX. törvény 3. § harmadik mondatában foglalt ismétlési tilalmat is. E szerint "[a] jogszabályban nem ismételhető meg az Alaptörvény vagy olyan jogszabály rendelkezése, amellyel a jogszabály az Alaptörvény alapján nem lehet ellentétes". Az Ör. 1. §-a szövegszerűen - de szakaszmegjelölés nélkül - tartalmazza a Helyi adó tv. 17. §-ának 2011. november 30-ig hatályos szövegét.
[12] A Helyi adó tv. jelen határozat I.4. pontjában hivatkozott rendelkezései lényegében két évtizede változatlan tartalommal szabályozzák az önkormányzati rendeletalkotást e kérdésben. Ezért a Kúria Önkormányzati Tanácsa megvizsgálta az Alkotmánybíróság tárgykörben folytatott joggyakorlatát is.
Az Alkotmánybíróság gyakorlata alátámasztja a Kúria jogi álláspontját. Egységesnek és konzekvensnek mondható ugyanis az alkotmánybírósági gyakorlat abban, hogy a telekadó "[...] csak a törvény szerinti adótárgyat terhelheti, az önkormányzat azt nem határozhatja meg a törvényben foglaltaktól eltérő módon, és az adó mértékét is a Hatv. szerinti adótárgyak vonatkozásában kell szabályoznia" [99/2011. (XI. 17.) AB határozat, ABH 2011, 776, 781.]. Az Alkotmánybíróság idézett határozatában az adókötelezettség módja tekintetében is kifejtette álláspontját. Eszerint a vagyoni típusú helyi adók esetében az adótárgy törvényi determináltsága az ingatlan-nyilvántartás szerinti önálló ingatlant jelöli. Ezért az adókötelezettséget - azonos adóalany esetében is - ingatlanonként, adótárgyanként kell megállapítani. Törvénysértő tehát az olyan szabályozás, amely az adóalany több telke esetében - és figyelemmel a tételes adómérték m2-alapú megállapítására - az adótárgyak összevont alapterülete alapján rendeli megállapítani a fizetendő adó összegét.
[13] Kommunális adó esetében ugyan, de szintén az adótárgy törvényi kógenciáját hangsúlyozta az Alkotmánybíróság 57/1998. (XI. 27.) AB határozatában, ahol az adófizetési kötelezettség tevékenységhez kötése eredményezte a Helyi adó tv. adótárgy fogalmát törvénysértően bővítő értelmezését (ABH 1998, 504, 507.).
[14] Ugyancsak erre a következtetésre jutott az Alkotmánybíróság a bírói kezdeményezésben is hivatkozott 57/1996. (XII. 22.) AB határozatában: az önkormányzat a Helyi adó tv. kógens rendelkezéseivel ellentétesen, felhatalmazás nélkül szélesítette a rendeletében az adó tárgyát. Sem az adó alanya, sem az adó tárgya tekintetében nincs lehetőség a törvénytől való eltérésre (ABH 1996, 339, 341.).
[15] A kifejtettek fényében igazolhatóak az indítványozó bíró Ör.-rel szemben megfogalmazott aggályai. Ezzel szemben megalapozatlan az érintett önkormányzat azon védekezése, amely szerint a képviselő-testületnek szabadságában állna a helyben lakók számára a kedvezőbb adóalap-számítás érdekében az adótárgy törvényi fogalmától eltérni.
Összességében - és egyezően az alkotmánybírósági gyakorlattal - a Kúria Önkormányzati Tanácsa megállapította, hogy az érintett önkormányzat törvényi felhatalmazás nélkül tért el 2011. november 30. és 2012. január 26. között a Helyi adó tv. 2011. november 30-ától hatályos 17. §-ában meghatározott adótárgy fogalmától.
[16] Az Önkormányzati Tanácsnak már nem hatályos, de perben alkalmazandó önkormányzati rendelet rendelkezésének törvényellenességével összefüggésben kellett levonnia a jogi konzekvenciákat. A bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvény (a továbbiakban: Bszi.) 56. § (5) bekezdése szerint "[h]a az önkormányzati rendeletnek a bíróság előtt folyamatban lévő ügyben alkalmazandó rendelkezésének [...] más jogszabályba ütközésének megállapítására bírói kezdeményezés alapján kerül sor, az önkormányzati rendelet [...] más jogszabályba ütközőnek ítélt rendelkezése nem alkalmazható a bíróság előtt folyamatban lévő egyedi ügyben, valamint valamennyi, a megsemmisítés időpontjában valamely bíróság előtt folyamatban lévő egyedi ügyben." A hivatkozott törvényi szabály alapján a Kúria Önkormányzati Tanácsa megállapította a törvényellenességet és a törvényellenes rendelkezés perbeli alkalmazhatatlanságát. Az alkalmazási tilalom eredményeként az Ör. 1. §-ára 2012. november 30-ától nem lehet perben kikényszeríthető adókötelezettséget alapítani.
[17] Az Önkormányzati Tanács határozatának a perben alkalmazandó jogot érintő jogkövetkezményét az eljáró bírónak kell indokolt határozatában levonnia (Kúria, Köf. 5.066/2012/3.; BH 2014.198.).

A Kúria hangsúlyozza, hogy az önkormányzati rendelet - különösen a vagyoni kötelezést tartalmazó rendelet - megalkotásánál a helyi sajátosságokra figyelemmel kell lenni. Ez azonban nem azt jelenti, hogy - a felhatalmazó törvény kereteit túllépve - méltányossági szempontokra is figyelemmel kell lennie. Így ha a telekadóról szóló önkormányzati rendelet figyelemmel van a helyi sajátosságokra, az önkormányzat gazdálkodási érdekeire és az adózó adóztatott vagyonához igazított teljesítőképességére, úgy önmagában az a tény, hogy az adózót magas összegű telekadó-fizetési kötelezettség terheli, a szabályozás nem válik törvénysértővé.
Az irányadó tényállás szerint az adózó pert kezdeményezett Sz. Nagyközség Önkormányzat Képviselő-testületének (a továbbiakban: érintett önkormányzat) a telekadóról szóló 15/2011. (X. 25.) önkormányzati rendeletén (a továbbiakban: Ör.) alapuló, jogerős adóhatósági határozat bírósági felülvizsgálata iránt. Az adó tárgya belterületbe vont, tényleges mezőgazdasági művelés alatt álló, 3 ha és 2704 m2 (összességében: 32 704 m2) alapterületű, kivett beépítetlen terület volt. A kivetett adó a 2012. adóévre 2 770 400 Ft-ot tett ki.
Az eljáró bíró (a továbbiakban: indítványozó) a per tárgyalásának felfüggesztése mellett indítványozta az Ör. törvényességi felülvizsgálatát. Indítványa értelmében az Ör. 3. és 4. §-ai ellentétesek a helyi adókról szóló 1990. évi C. törvény (a továbbiakban: Htv.) 6. § c) pontjával, mivel a támadott rendelkezések megalkotásakor az érintett önkormányzat nem vette kellően figyelembe a helyi sajátosságokat, valamint az adóalanyok teherbíró képességét. Figyelmen kívül maradt tehát az a tény, hogy nagy kiterjedésű, mezőgazdasági művelésű telkek tartoznak az Ör. hatálya alá, de az önkormányzati jogalkotó nem értékelte azt sem, hogyan viszonyulnak egymáshoz az Ör. hatálya alá tartozó ingatlanok és a telekadó mértéke. Az indítványozó szerint a perbeli esetben az éves adómérték lényegében megegyezik az adótárgy értékével. Az indítvány emellett a jogalkotásról szóló 2010. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: Jat.) 2. § (3) bekezdésébe ütköző törvénysértésként kérte megállapítani a felkészülési idő hiányát is. Az Ör. 2011. október 25-i elfogadása és 2012. január 1-jén történő hatálybalépése között olyan rövid idő telt el, amely megakadályozta, hogy a milliós összegű (a perbeli esetben több mint 2,7 millió Ft), rövid határidővel esedékessé váló telekadó anyagi alapját az adózók megteremthessék, vagy gondoskodhassanak a belterületi földrészlet külterületbe történő visszacsatolásáról.
Az érintett önkormányzat a határidő tűzésével részére megküldött felhívás ellenére állásfoglalást nem terjesztett elő.
A Kúria elsőként leszögezte, hogy Magyarország Alaptörvénye (a továbbiakban: Alaptörvény) 32. cikk (1) bekezdése "a helyi közügyek intézése körében törvény keretei között" hatalmazza fel a helyi önkormányzatokat rendeletalkotásra. A korábbi törvényi szabályt emelte az alkotmányozó az Alaptörvény 32. cikk (2) bekezdésébe, amely szerint "[f]eladatkörében eljárva a helyi önkormányzat törvény által nem szabályozott helyi társadalmi viszonyok rendezésére, illetve törvényben kapott felhatalmazás alapján önkormányzati rendeletet alkot".
A jelen eljárásban törvényességi vizsgálatnak alávetett Ör.-t az érintett önkormányzat végrehajtási jelleggel alkotta meg és a Magyar Köztársaság Alkotmányáról szóló 1949. évi XX. törvény (a továbbiakban: 1949-es Alkotmány) 44/A. §-ára, valamint a Htv. rendelkezéseire vezette vissza.
Az Alaptörvény a települési önkormányzatot - az Alkotmánybíróság gyakorlatához kapcsolódó kúriai döntések értelmében - önálló adópolitika folytatására jogosítja fel azzal, hogy maga dönt a gazdaságpolitikai, szociálpolitikai, helyi költségvetési egyensúlyt szolgáló vagy egyéb szempontok érvényesítése körében meghatározott adókivetés kérdésében. Jogalkotási jogkörének rendeletei végrehajtó jellege szab határt: a tárgykörben rendeletalkotási hatáskörét a Htv. keretei között gyakorolhatja. A Htv. 5. § a) pontja jogosítja fel az önkormányzatot vagyoni típusú adók kivetésére, az adókivetés általános kereteit a Htv. 6. §-a adja meg. A vagyoni típusú helyi adókra vonatkozó különös törvényi szabályozási keretet pedig a Htv. adóalapra és adómértékre vonatkozó 21. és 22. §-aiban határozza meg.
A Htv. 21. § a) pontja az adó alapját tételes adóként határozza meg, vagy a telek forgalmi értékéhez rendeli igazítani, míg a 22. § a) pontja - a 21. § a) pontjára tekintettel - a tételes adó mértékének felső határát 200 Ft/m?-ben jelöli meg. A Htv. alapján megállapítható adómaximum 2012-ben a Htv. 6. § c) pontja szerinti korrekciós tényezők figyelembe vétele mellett 300 Ft/m? évi adót jelentett.
A Kúria eddigi gyakorlatában több alkalommal is szembesült az adó mértékét támadó indítványokkal. Az indítványok részben az önkormányzati rendelet hátrányosan megkülönböztető jellegére (Köf. 5001/2013., a továbbiakban: ecseri-ügy), részben a vagyoni adó konfiskáló jellegére (Köf. 5081/2012., a továbbiakban: zalaszentiváni-ügy, MK 2013.42. szám), részben pedig arra alapoztak, hogy az önkormányzati jogalkotó nem volt figyelemmel a Htv. 6. § c) pontja szerinti kritériumok mindegyikére rendeletének elfogadásakor (Köf. 5045/2013., a továbbiakban: mohácsi-ügy).
A Kúria a fentiekben említett - és hangsúlyozandó, hogy bírói kezdeményezésként elé tárt, tehát nem az állami, hanem a bírói jogvédelem köréből érkező - indítványokat érdemben bírálta el.
Részben alkotmánybírósági esetjogra hivatkozva megállapította, hogy a vagyonadó kivetésekor mértékadó szempont az arányos, illetve a teherbíró képességhez igazodó közteherviselés. A vagyoni típusú adók esetében az adófizetési kötelezettség az adózó tulajdonában lévő vagyontömegre tekintettel áll fenn, mértéke ahhoz igazodik. Ebből a Kúria három következtetést vont le gyakorlatában: a helyi adók esetében a vagyontömeghez igazodó adómérték adja az egyenlőségi szabályt, az adózó teherbíró képességét a vagyontömeghez kell viszonyítani, emellett konfiskáló az az adómérték, amely belátható időn belül felemészti magát az adóztatott vagyont.
A mohácsi-ügyben a Kúria külön is kitért az adózó teherbíró képességének vizsgálatára. A hivatkozott eljárásban előterjesztett önkormányzati védekezést elutasítva a Kúria egyértelművé tette, hogy a Htv. 6. § c) pontjának a tételes adómérték arányosítását szolgáló, az adóalany teherbíró képességére utaló fordulata nem az adóalany gazdasági fizetőkészségével és képességével áll összefüggésben. Ezzel szemben megállapította, hogy "nem akkor teljesítőképes az adózó, ha fizetőképes, hanem akkor, ha a vagyonadó mértéke nem oldódik el az adótárgy értékétől".
Az adómértékek törvényessége tárgyában - szintén bírói kezdeményezések alapján - több határozat is született az elmúlt időszakban. Ezek két megállapítást tartalmaztak. A törvényi keretek között vizsgált tételes adómérték törvényesnek bizonyult akkor, amikor az egyéb szempontok helyes jogalkotói értékelése mellett a telekadó mértéke abszolút értelemben sem volt eltúlzottnak mondható (az ecseri-ügyben a tételes adó 10 Ft/m? évi mértéket tett ki). Emellett kúriai normakontroll-eljárásban - amelynek tárgya jogi norma jogi normával történő összevetése - nem jöhet számításba annak a körülménynek az értékelése, hogy a konkrét, egyedi esetben az alapper felperese egyenként nem nagy, de számszerűen több helyrajzi szám alatti telek tulajdonosa, amely értelemszerűen befolyással van adófizetési kötelezettségének összegszerűségére (ecseri-ügy).
Az adómértékkel kapcsolatos további megállapítások az adómaximumon meghatározott adómértékkel (mohácsi-ügy) álltak összefüggésben, valamint a konfiskálónak minősített adómérték jellemzőit érintették (zalaszentiváni-ügy).
A mohácsi-ügy tanulságaként megállapítható, hogy a Htv. szerinti adómaximum rendeleti megállapítása önmagában nem vezet törvényellenességre. Az így kialakított adórezsim megítélésénél azonban mindig fontos szempont a Htv. 6. § c) pontja szerinti három kritérium mindegyikének teljesülése. Az önkormányzat nem érvényesíthet az adómaximumnak megfelelő adómértéket kizárólag saját gazdasági érdekei szem előtt tartásával.
A zalaszentiváni-ügyben az adómaximumon meghatározott adómérték mellett az a további tényállási elem vezetett a rendeleti szabály megsemmisítéséhez, hogy az alapperben rendelkezésre álló dokumentumokból egyértelműen megállapítható volt, hogy az évi adómérték az adóztatott vagyon értékének közel 70%-át tette ki. Ezért a Kúria a lefolytatott normakontroll-eljárás mellett a ténybeli alapokra is figyelemmel arra a következtetésre jutott, hogy az adó ebben az esetben eloldódott az adó tárgyát képező vagyontömeg értékétől, emiatt súlyosan aránytalan terhet jelentett az adóalany számára.
A Htv. 2011. december 1-jétől hatályos 17. §-a a telek fogalmát kitágítva, a beépítetlen belterületi földrészlet mellett adótárgynak minősítette az önkormányzat közigazgatási területén lévő telkeket is. A telek fogalmának folyamatosan változó tartalmát a 2011. december 1. és 2012. december 31. közötti időben a Htv. 52. § 16. pontja határozta meg. Eszerint "telek: az épülettel be nem épített földterület, ide nem értve az ingatlan-nyilvántartásban művelési ág szerint aranykorona-értékkel nyilvántartott és ténylegesen mezőgazdasági művelés alatt álló belterületi telket, a külterületi termőföldet, valamint az ingatlan-nyilvántartás szerint tanyaként nyilvántartott ingatlanhoz tartozó földterületet, feltéve, ha az ténylegesen mezőgazdasági művelés alatt áll, továbbá a közút területét, a vasúti pályát, a vasúti pálya tartozékai által lefedett földterületet, a temetőkről és a temetkezésről szóló törvény temető fogalma alá tartozó földterületet".
A Htv. értelmében tehát minden épülettel be nem épített földterület adótárgy lehet a helyi adó szempontjából. A vizsgált időszakban kiveszi a hatálya alól a törvényalkotó:
1. a mezőgazdasági művelés alatt álló belterületi földeket,
2. a külterületi termőföldet,
3. az ingatlan-nyilvántartás szerint tanyaként nyilvántartott ingatlanhoz tartozó földterületet,
4. a közút területét, a vasúti pályát, a vasúti pálya tartozékai által lefedett földterületet,
5. a temetőkről és a temetkezésről szóló törvény temetőfogalma alá tartozó földterületet.
Az 1. pont alatti belterületi telek azonban csak abban az esetben mentesül adótárgyi jellegétől, amennyiben - konjunktív feltételként - az ingatlan-nyilvántartásban művelési ág szerinti aranykorona-értékkel van nyilvántartva, és ténylegesen mezőgazdasági művelés alatt áll.
Jelen ügyben az Ör. határozatlan időre vezette be a vagyonadó belterületi telkeket érintő formáját. A mentességi szabályokat követően a Htv. által nyújtott alternatívák közül a telek alapterületéhez igazodó tételes adót választotta, az adómértéket főszabályként 100 Ft/m2 évi adóban rögzítette. Ennél kisebb volt az adómérték azokban az esetekben, amikor a vállalkozási célt nem szolgáló épülethez 5000 m2-nél nem nagyobb telek tartozott, mert ilyen esetben 10 Ft/m2 évi adókötelezettséggel kellett számolnia az adóalanynak.
Az indítványozó bíróság előtt folyamatban volt perbeli esetben az adózónak az ingatlan-nyilvántartásban korábban külterületi szántóként nyilvántartott földterületét 2003. április 3-án belterületbe vonta az ingatlanügyi hatóság. Következésképpen az Ör. hatálybalépésekor az adózó nagy kiterjedésű belterületi, művelési ágát tekintve aranykorona-értékkel nem bíró "kivett" földterületen gazdálkodott.
A Kúria eljárását kezdeményező bíróság indítványát arra alapította, hogy az érintett önkormányzat az adófizetési kötelezettséget meghatározó rendeletében nem érvényesítette a Htv. 6. § c) pontja szerinti szempontokat.
A Kúria - utalva a fent hivatkozott, korábbi kúriai gyakorlatra is - megállapította, hogy a támadott szabályozás nem sértette a Htv. rendelkezéseit. A telekadó mértéke részben különbözött az adóalanyok köréhez igazítottan, a belterületi és a külterületi ingatlanok közötti különbségek alapján, a belterületi telkek esetében pedig a beépíthetőség tekintetében is. Ezen túlmenően különböztetett a szabályozás a telkek mérete szerint is. A szabályozás tehát a telkek funkció szerinti megkülönböztetését, mint helyi sajátosságot is teljesítette.
További szempontként megállapítható volt, hogy az adómérték abszolút értékét tekintve sem minősíthető eltúlzottnak. Mivel 2012-ben a Htv. 6. § c) pontja szerinti korrekciós tényezők figyelembevételével az adómaximum 300 Ft/m2 volt, ezért a 100 Ft/m2 összegben meghatározott adó nem minősült olyanként, mint amelyben csak az önkormányzat gazdasági érdekei testesültek volna meg.
Vizsgálandó volt az adóalany teljesítőképessége is. Ebben a körben a kezdeményező bíróság arra hivatkozott, hogy a perben megítélendő határozat alapján az éves adó elérte az adótárgy teljes értékét. Az iratok között nem volt fellelhető olyan konkrét dokumentum, amely arra utalt volna, hogy az adó mértéke számottevően eloldódott az adóztatott vagyon értékétől. A bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvény (a továbbiakban: Bszi.) IV. fejezet 15. pontja szerinti eljárási szabályok hiányában pedig a Kúria ebben a kérdésben bizonyítást nem tudott felvenni. Azt azonban a normakontroll eljárás absztrakciójának szintjén megállapította, hogy a belterületi telkek értéke - potenciális hasznosíthatóságuk révén - többszöröse lehet a külterületi földterületeknek. Mivel a vagyonadó körében az adóalanyok teljesítőképessége nem fizetőképességükhöz és készségükhöz igazodik, hanem az adótárgy, a vagyon értékéhez, ezért a belterületi beépítetlen, pillanatnyilag mezőgazdasági területként hasznosított, nagy kiterjedésű telkek nyilvánvalóan nagyobb értéket képviselnek.
Önmagában az a tény, hogy a telekadóval érintett adóalany nagy kiterjedésű telket tulajdonol, nem eredményezte az Ör.-ben megállapított, az adómaximum értékének egyharmadát kitevő éves adófizetési kötelezettség törvényellenességét.
A kifejtettek alapján a Kúria Önkormányzati Tanácsa nem tudta megállapítani az Ör. 3. és 4. §-ának a Htv. 6. § c) pontjába ütköző törvénysértését.
A kezdeményező bíróság indítványának elemét képezte továbbá az is, hogy az Ör. felkészülési idő nélkül lépett hatályba 2012. január 1-jén. Így az adózóknak nem állt rendelkezésére megfelelő idő arra, hogy intézkedjenek a belterületi földrészlet külterületbe csatolása iránt. Az Ör. hatálybalépéséig fennálló kettő hónap ugyanis nem volt elegendő arra, hogy a szükséges műszaki dokumentációt el lehessen készíteni, és az ingatlan-nyilvántartási eljárást le lehessen folytatni.
A Jat. 2. § (3) bekezdése értelmében "[a] jogszabály hatálybalépésének időpontját úgy kell megállapítani, hogy elegendő idő álljon rendelkezésre a jogszabály alkalmazására való felkészülésre". A Jat. hivatkozott szabálya az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdésében rögzített jogállamiság-jogbiztonság elvének törvényi megfogalmazása. A fizetési kötelezettséget előíró szabályok hatálybalépésére vonatkozó további törvényi kötelezettséget jelentett az Ör. megalkotásakor hatályos, az államháztartásról szóló 1992. évi XXXVIII. törvény (a továbbiakban: 1992-es Áht.) 10. §-a. Eszerint "[f]izetési kötelezettségekre, fizetésre kötelezettek körére, a fizetési kötelezettség mértékére vonatkozó törvények kihirdetése és hatálybalépése között legalább harminc napnak kell eltelnie, kivéve, ha a törvény a fizetési kötelezettséget mérsékli és a fizetési kötelezettségek, valamint a fizetésre kötelezettek körét nem bővíti".
A tárgykörben folytatott gyakorlatában - elsőként a 28/1992. (IV. 30.) AB határozatában - az Alkotmánybíróság rámutatott arra, hogy a jogbiztonság követelménye azt a kötelezettséget hárítja a jogalkotóra, hogy a jogszabály hatálybalépésének időpontját úgy kell meghatároznia, hogy kellő idő maradjon: a jogszabály szövegének megismerésére, a jogalkalmazó szervek számára a jogszabály alkalmazására való felkészülésre, valamint a jogszabállyal érintett szervek és személyek számára annak eldöntésére, hogy miként alkalmazkodjanak a jogszabály rendelkezéseihez (ABH 1992.155., 1992.157.).
Hangsúlyozta, hogy minden egyes jogszabály megalkotásánál - a jogszabályban foglalt rendelkezések jellegének, mennyiségének, valamint a jogszabály végrehajtására (vagy az önkéntes jogkövetésre) való felkészülést befolyásoló egyéb tényezőknek az alapulvételével - esetileg kell vizsgálni a felkészülési idő hosszát. Az Alkotmánybíróság eddigi gyakorlata során a kellő idő hiánya miatt akkor állapította meg valamely jogszabály alkotmányellenességét, "ha az szerzett jogot korlátozott, a korábbihoz képest úgy állapított meg hátrányosabb rendelkezést, illetőleg oly módon hárított fokozott kockázatot a címzettekre, hogy a megismerés és a felkészülés lehetőségének hiánya sérelmet okozott az érintettek számára, akadályozta a jogalkalmazót a jogszabály alkalmazásában" [összefoglaló jelleggel: 51/2010. (IV. 28.) AB határozat, ABH 2010.328., 2010.331., 2010.332., 2010.333.]. Az Alkotmánybíróság gyakorlatából egyértelmű tehát, hogy a felkészülési idő jogalkotói megtartása esetről esetre vizsgálandó. Önmagában a norma elfogadása és hatálybalépése közötti idő rövidsége nem eredményez alkotmánysértést, csupán akkor állapítható meg, ha az egyúttal a jogbiztonság súlyos sérelmét is jelenti, vagy a címzetti kör számára jelent a jogszabályhoz való alkalmazkodás súlyos sérelmet.
A felkészülési idő a kúriai normakontroll-eljárások körében is hasonló tartalmat jelent. Az önkormányzati norma akkor teljesíti a Jat. 2. § (3) bekezdése szerinti kritériumot, ha a címzetteknek kellő idő áll rendelkezésükre ahhoz, hogy - jogkövetőként - magatartásukat a normához igazítsák. A kellő időtartam meghatározását sok egyéb szempont mellett gazdaságpolitikai, szervezési, adott esetben műszaki szempontok is befolyásolhatják, ezért csak a kirívóan sérelmes esetekben dönthet úgy a Kúria, hogy az önkormányzati jogalkotó a Jat. rendelkezéseibe ütközően döntött rendelete hatálybalépéséről. A kifejtettek szerint a felkészülési idő törvényességének vizsgálata nem jelentheti annak az időtartamnak a vizsgálatát, amely az egyébként törvényesen kivetett adó elkerüléséhez lehet szükséges.
Az érintett önkormányzat a vizsgált Ör.-t 2011. október 25-én fogadta el és az 2012. január 1-jén lépett hatályba. A telekadó tárgya az ingatlanvagyon, ezért tekintettel arra a tényre, hogy az adóalap meghatározásánál az érintett önkormányzat a korrigált forgalmi érték módszere helyett a tételes adó mellett döntött, így a felkészülési idő szempontjából csak a jogszabály megismerhetőségéhez szükséges idő tartamát kellett mérlegelni. Mivel az Ör. elfogadása és hatálybalépése között az 1992-es Áht. 10. § (4) bekezdése szerinti 30 nap kétszerese állt rendelkezésre a norma megismerésére, ezért a Kúria Önkormányzati Tanácsa ebben a körben nem látott olyan kirívóan súlyos hiányosságot, a címzetti körnek okozott hátrányt, amely az Ör. törvényellenességének megállapítására és perbeli alkalmazásának kizárására kellett volna, hogy vezessen.
A Bszi. 55. § (2) bekezdés a) pontja értelmében: "[h]a az önkormányzati tanács megállapítja, hogy az önkormányzati rendelet vagy annak valamely rendelkezése más jogszabályba ütközik, (...) az önkormányzati rendeletet vagy annak rendelkezését megsemmisíti […]". A Bszi. 55. § (3) bekezdése értelmében: "[h]a a (2) bekezdésben foglalt feltételek nem állnak fenn, az önkormányzati tanács az indítványt elutasítja".
Mivel a Kúria Önkormányzati Tanácsa a bírói kezdeményezésben foglaltakat nem látta megalapozottnak, ezért azt a Bszi. 55. § (3) bekezdése alapján elutasította (Kúria Köf. 5038/2013/3., KGD 2015.130.)

Az önkormányzati rendelet megalkotásakor a "helyi sajátosság" figyelembevétele körültekintő megfontolást igényel. Így a helyi sajátosság körében értékelendő körülmény, hogy az önkormányzat illetékességi területén olyan közszolgáltatási funkciót kell ellátni, amelynek adóval való megterhelése a helyi közösség érdekeit sérti. Így a fővárosi önkormányzatot terhelő össztelepülési érdekű feladat esetén a kerületi önkormányzat a telekadó mértékének meghatározásakor a helyi adókról szóló 1990. évi C. törvény 6. § c) pontja szerint "helyi sajátosság" körében köteles értékelni azt a körülményt, hogy illetékességi területén köztemető közszolgáltatási funkcióval terhelt telek is van, mivel e közszolgáltatásnak a kerületi önkormányzat - és az önkormányzatot alkotó helyi közösség - is érintettje.
Az irányadó tényállás szerint Budapest Főváros Kormányhivatala másodfokú adóhatóságként helybenhagyta a Kerületi Önkormányzat Polgármesteri Hivatal jegyzője, mint első fokú adóhatóság által meghozott határozatokat, amelyek a B. T. Intézet Zrt.-t (a továbbiakban: adózó) a 8702 helyrajzi számon, valamint a 8674/1. helyrajzi számon nyilvántartott belterületi, köztemető funkciójú ingatlanok után összesen 21 742 813 Ft telekadó megfizetésére kötelezték a 2012. január 1. és 2012. május 14. közötti időszakot érintően.
Az adózó keresete folytán eljáró Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság (a továbbiakban: Bíróság), mint indítványozó végzésével - az előtte folyamatban lévő per tárgyalásának felfüggesztése mellett - kezdeményezte az érintett önkormányzat képviselő-testületének a telekadóról szóló 26/2010. (XII. 14.) önkormányzati rendelete (a továbbiakban: Ör.) 2012. január 1. és 2012. május 14. között hatályos 6. § (2) bekezdésének törvényességi felülvizsgálatát.
A Bíróság indítványát azzal indokolta, hogy az Ör. 6. §-a - a Kúria tárgykörben folytatott gyakorlatára is figyelemmel - jogsértő, mivel nincs összhangban a helyi adókról szóló 1990. évi C. törvény (a továbbiakban: Htv.) 6. § c) pontjával. A per adataira, a perbeli adótárgy funkciójára és a Kúria Önkormányzati Tanácsa által meghozott Köf. 5022/2014/4. számú határozatában foglaltakra is tekintettel kétséges, hogy az Ör.-ben szabályozott adómérték megfelelt a Htv. 6. § c) pontja szerinti követelményeknek.
Az érintett önkormányzat - a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvény (a továbbiakban: Bszi.) 52. §-a alapján részére kézbesített indítványra nem nyújtott be állásfoglalást.
A Kúria Önkormányzati Tanácsa először azt rögzítette, hogy az érintett önkormányzat a támadott Ör.-t Magyarország Alaptörvénye (a továbbiakban: Alaptörvény) 32. cikk (2) bekezdésére visszavezethető, a Htv. rendelkezései alapján felhatalmazáson alapuló jogalkotói jogkörében alkotta meg. Ezért az Ör. nem lehet ellentétes - egyéb jogszabályi rendelkezések mellett - a Htv. szabályozásával sem.
A Htv. 5. § a) pontja jogosítja fel az önkormányzatokat vagyoni típusú adók kivetésére, az adójogi jogalkotás egyéb, általános kereteit pedig a Htv. 6. §-a adja meg. A Htv. a vagyoni típusú adók különös szabályai között, a 21. és 22. §-aiban szabályozza az adó alapját és - a 6. § c) pontjának figyelembe vétele mellett - mértékét.
A bírói kezdeményezés alapján az Önkormányzati Tanácsnak arra a kérdésre kellett választ adnia, hogy az Ör. jogszerűen terhelte-e az alapper felperesét a 2012. január 1. és május 14. közötti időszakban az Ör. 6. § (2) bekezdése szerinti 200 Ft/m2 mértékű telekadóval.
A kérdés megválaszolását megelőzően a Kúria az alábbi jogi tényeket rögzítette. Az adózó olyan gazdálkodó szervezet, amely Fővárosi Közgyűlés köztemetőkről és a temetkezés rendjéről szóló 58/2000. (X. 26.) Főv. Kgy. rendelete (a továbbiakban: Kgyr.) peresített időszakban hatályos 1. § h) pontja alapján "köztemető fenntartási feladatok ellátására kötelezett szerv", amely "a fővárosban a köztemető fenntartói kötelezettség alanya" […], kifejezetten a Fővárosi Közgyűlés temetkezési közszolgáltatási kötelezettségének céljaira létrehozott gazdálkodó szerv.
Rögzítette továbbá azt is, hogy a temetőkről és a temetkezésről szóló 1999. évi XLIII. törvény (a továbbiakban: Ttv.) 3. § a) és b) pontjai, valamint az azzal azonosan szabályozó Kgyr. 1. § a) és b) pontjai értelmében a temető meghatározott rendeltetéssel bíró, "különleges terület", míg a köztemető az a terület, "…amelyben az önkormányzat - a temető tulajdonosával kötött megállapodás alapján - a köztemető fenntartására vonatkozó kötelezettségét teljesíti".
Az érintett önkormányzat által adótárgyként kezelt telek a Kgyr. hatálya alá tartozó temető, amely a 2. § (1) bekezdésében hivatkozott 1. számú melléklet [A) 17. pont] "köztemetői megállapodással érintett temetőterület", azaz funkcióját tekintve köztemető.
Hangsúlyozta továbbá azt is, hogy a Htv. 3. § (2) és (3) bekezdései - figyelemmel a Htv. perbeli időszakban hatályos 52. § 26. és 35. pontjaira - az alapperben szereplő adózóra nem vonatkoztathatók.
Az Önkormányzati Tanács Köf. 5051/2013. számú határozata (a továbbiakban: Köf. hat.) II.4. pontjában összefoglalt szabályozástörténet alapján egyértelmű, hogy a törvényalkotó a köztemető funkciót ellátó telkeket nem vette ki az adótárgyak közül a 2012. január 1. és május 14. közötti szabályozási időszakban - szemben a 2011. november 30-ig hatályos és a 2012. május 15-től hatályos szabályozással. A Htv. 1. § (1) bekezdése értelmében "[e] törvény felhatalmazása és rendelkezései szerint a települési (községi, városi, fővárosi és kerületi) önkormányzat képviselő-testülete (a továbbiakban: önkormányzat) rendelettel az illetékességi területén helyi adókat (a továbbiakban: adót) vezethet be". A helyi adó kivetésére tehát az érintett önkormányzat törvényi felhatalmazás alapján válik jogosulttá, de az csupán lehetőség a számára.
A hivatkozott Köf. hat. II.8. pontja kifejezett utalást tartalmaz arra, hogy a települési önkormányzati jogalkotókat a Htv. szabályozása nem mentesíti, sőt kifejezetten kötelezi a helyi sajátosságok figyelembevételére. A Htv. 6. § c) pontja szerinti szempontok "...indokolhatják az egységesen meghatározott m?-alapú adómérték differenciálását. Egyéb mentességi ok, illetve mentességi lehetőség hiányában az önkormányzatoknak az adóalap meghatározásakor van lehetőségük az önkormányzati közfeladatokat szolgáló földterületek esetében e sajátosság értékelésére".
Az Önkormányzati Tanács eddigi gyakorlatában több alkalommal foglalkozott a Htv. 6. § c) pontja szerinti, az önkormányzat gazdálkodási követelményeivel és az adózó teherbíró képességével egyenértékű követelménynek minősülő "helyi sajátosságok" tartalmának meghatározásával. Az adómérték meghatározásakor figyelembe veendő szempontok bármelyikének sérelme az Ör. adómértékre vonatkozó rendelkezése jogellenességének megállapítására vezet.
Az Önkormányzati Tanács helyi sajátosságként tekintett az eddigiekben a külterületi ingatlanok méretbeli sajátosságaira, a funkcióbeli különbségekre (pl.: a Kúria Köf. 5045/2013. számú határozata), a településen belüli elhelyezkedésre (pl.: a Kúria Köf. 5001/2013. számú határozata). Az adótárgy funkciója eredményezhet olyan sajátosságot, amelyre tekintettel kell lenni a telekadó mértékének megállapításakor.
Budapest az Alaptörvény F) cikk (1) bekezdése értelmében Magyarország fővárosaként egy természetes földrajzi egységet, egy települést alkot. A Magyarország helyi önkormányzatairól szóló 2011. évi CLXXXIX. törvény (a továbbiakban: Mötv.) 22. § (1) bekezdése a főváros kétszintű önkormányzati rendszerét rögzíti, amelyben "[a] fővárosi és a kerületi önkormányzatok önkormányzati alapjogaikat tekintve egyenlők, feladat- és hatásköreik egymástól eltérőek".
Az Mötv. 13. § (1) bekezdés 2. pontja ellátandó helyi önkormányzati feladatként írja elő a településüzemeltetés körében a köztemetők kialakítását és fenntartását. E feladat a főváros-kerületek viszonyában az Mötv. 23. § (4) bekezdés 9. pontja értelmében a Fővárosi Közgyűlést terheli. A kétszintű önkormányzati rendszer folyományaként tehát szükségképpen vannak olyan települési önkormányzati feladat- és hatáskörök, amelyek a miatt, hogy a főváros egészét, illetve több kerületet érintenek, nem utalhatók a kerületi önkormányzatok feladat- és hatáskörébe. Ezért a Mötv. a helyi önkormányzatot megillető/terhelő feladat- és hatásköröket is meg kell hogy ossza a főváros és a kerületek önkormányzatai között. A hatáskörök és feladatok, önkormányzati alapjogok és kötelezettségek sajátos viszonyrendszere azonban az össztelepülési érdekűség miatt nem vezethet az önkormányzati jogok ellenérdekelt gyakorlására, teljesítésére.
A Kúria a fentiekben tett megállapításai alapján - az Alkotmánybíróság 2011. október 25-én kelt 821/B/2009. AB határozatában foglaltakhoz hasonlóan - utal arra, hogy az elbírált eset hátterében is az a probléma állt fenn, hogy a köztemetők fenntartásának közszolgáltatása a fővárosi önkormányzatot terheli, amely e feladatnak az általa létrehozott, tulajdonában álló adózó révén tesz eleget. Ugyanakkor a telekadó megállapításának jogával a kerületi önkormányzatok rendelkeznek [Htv. 1. § (2) bekezdés].
A Mötv. 13. § (1) bekezdés 2. pontja, illetve 23. § (4) bekezdés 9. pontja szerinti önkormányzati feladat kommunális közszolgáltatás, amelyet ezért bárki igénybe vehet. Megszervezéséért a települési önkormányzatoknak, végső fokon az államnak kell helytállnia, és amely közszolgáltatás igénybevételéből nem zárható ki senki. A köztemetők fenntartását az Mötv. a főváros és a kerületek viszonylatában a főváros számára írja elő. Ez annak az elismerése, hogy e közszolgáltatás megszervezése a település egészét, így az érintett önkormányzat lakóközösségét is érintő kötelezettség. A főváros területén belül működő kerületi önkormányzatok a kötelezettség oldaláról érintettjei, a helyi közösség oldaláról jogosultjai e feladatnak, e közszolgáltatás megszervezésének és biztosításának.
Ezért a Kúria Önkormányzati Tanácsa megállapította, hogy a telekadó kivetésekor és mértékének meghatározásakor a Htv. 6. § c) pontja szerinti "helyi sajátosság" körében értékelendő az, hogy az érintett önkormányzat illetékességi területén köztemető közszolgáltatási funkcióval terhelt telek is van, mivel e közszolgáltatásnak az érintett önkormányzat kötelezetti oldalról érintettje, az önkormányzatot alkotó helyi közösség pedig a szolgáltatás igénybevételének jogosultja.
Az érintett önkormányzat jogalkotói autonómiájába tartozik az, hogy a Htv. 6. § d) pontja alapján milyen körre terjeszti ki az adó alóli mentesség lehetőségét. A vizsgált esetben törvényi kötelezettség lett volna helyi sajátosságként értékelni az adó kivetésekor, az adómérték és a mentességek meghatározásakor az illetékességi területén lévő, köztemető funkciót betöltő telkek esetében e sajátos funkciót.
Az Ör. által alkalmazott adómérték - "[a]z adó évi mértéke a) beépítetlen telek esetén 200 Ft/m?; b) az épülethez tartozó telekrész esetén 150 Ft/m?" - a 2012-ben érvényesülő 301,5 Ft-os adómaximum viszonylatában, abszolút értelemben nem minősült kiemelkedően magasnak. Ugyanakkor - a normatív alapon kötelező feladatellátásra tekintettel és egyedileg is - súlyosan érintette a köztemetőt üzemeltető perbeli adózót.
Mindezen indokokra tekintettel a Kúria a Bszi. 55. § (2) bekezdés a) pont második fordulata alapján megállapította, hogy az Ör. 6. §-a szerinti adómérték a Htv. 6. § c) pontjába ütközően törvényellenes. A Bszi. 56. § (4) bekezdése értelmében a Kúria határozata nem érintette a meghozatalát megelőzően létrejött jogviszonyokat, valamint a belőlük származó jogokat és kötelezettségeket. Emellett a Kúria a Bszi. 56. § (5) bekezdésén alapuló rendelkezésével a folyamatban lévő perben kizárta a törvényellenesnek minősített rendeleti szabályozás perbeli alkalmazását.
A Kúria Önkormányzati Tanácsa megállapította, hogy a kerület önkormányzata képviselő-testületének a telekadóról szóló 26/2010. (XII. 14.) önkormányzati rendelete 2012. január 1. és 2012. május 14. között hatályos 6. §-a törvényellenes volt; valamint, hogy a kerület önkormányzata képviselő-testületének a telekadóról szóló 26/2010. (XII. 14.) önkormányzati rendelete 2012. január 1. és 2012. május 14. között hatályos 6. §-a nem alkalmazható a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság előtt 16. K. 31.646/2013. számon folyamatban lévő perben, továbbá semelyik, a törvényellenesség megállapítása időpontjában valamely bíróság előtt folyamatban lévő egyedi ügyben (Kúria Köf. I. 5061/2014/3., KGD 2015.131.).

A jogalkotásra felhatalmazó rendelkezés értelmezése

A törvény felhatalmazó rendelkezése sem értelmezhető megszorítások nélkül. A Kúria a K.5. elvi döntésében a következőkre mutatott rá.

Mivel a helyi önkormányzati szabályok a jog kriminális eszközeinek segítségével kényszeríthetik a hajléktalan embert meghatározott közterület elhagyására, és figyelemmel arra a körülményre is, hogy a törvényi szabálysértési tényállással védett értékek az Alaptörvényben rögzítettek ugyan, mégis alanyi jogokat nem érintő, elvont értékek, ezért az új szabálysértési törvény felhatalmazó rendelkezéseit megszorítóan kell értelmezni: a közterületen való életvitelszerű tartózkodás csak ott lehet tilalmazható, ahol a védendő értékek kifejezetten érvényesülést kívánnak. Másrészt a megalkotott önkormányzati rendelet rendelkezéseinek a normavilágosság követelményének megfelelően, kellően pontosnak kell lenniük.

[1] Az alapvető jogok biztosa a Kúria normakontroll eljárását kezdeményezte "a Budapest főváros közigazgatási területén a közterületek azon részének kijelöléséről, ahol az életvitelszerűen megvalósuló közterületi tartózkodás jogellenesnek minősül" megnevezésű, 77/2013. (XII. 3.) Főv. Kgy. rendelet (a továbbiakban: Kgyr.) törvényességi felülvizsgálatát és több rendelkezésének megsemmisítését.
[2] Az indítvány értelmében a Kgyr. 1. mellékletének 4. és 8. pontjai, valamint a 2. melléklet több rendelkezése is ellentétes a szabálysértésekről, a szabálysértési eljárásról és a szabálysértési nyilvántartási rendszerről szóló 2012. évi II. törvény (a továbbiakban: Szabs.tv.) 179/A. § (2) bekezdésével, illetve a 250. § (4) bekezdésével. A Kgyr. megjelölt rendelkezései az alapvető jogok biztosának értelmezése szerint szabályozásukban túlterjeszkednek a törvényi felhatalmazás keretein.
[3] Az alapvető jogok biztosának álláspontja értelmében a törvényi felhatalmazás korlátját jelenti az, hogy a tiltott zónák kijelölésére kizárólag a Szabs.tv.-ben meghatározott védendő értékekhez, célokhoz kötötten, azaz a közrend, a közbiztonság a közegészség és a kulturális értékek védelme érdekében van lehetőség. További korlátként jelentkezik továbbá az a törvényi kritérium, hogy az önkormányzati jogalkotó nem az egész közterületen, hanem a közterület meghatározott részén tilalmazhatja csupán az életvitelszerű tartózkodást.
A indítvány értelmében a Szabs.tv. felhatalmazó rendelkezéseit az Alkotmánybíróság 38/2012. (XI. 14.) AB határozata fényében, megszorítóan kell értelmezni.
Mindezek alapján az alapvető jogok biztosa a Kgyr. azon rendelkezéseit ítélte aggályosnak, amelyek jelentős nagyságú területeket minősítenek tilalmazottnak - ezáltal az életvitelszerű tartózkodást szankcionálhatónak -, így az adott közterületen a tilalmazást téve főszabállyá legitim cél, érdemi indok nélkül.
A Kgyr. 1. melléklete kapcsán az alapvető jogok biztosa aggályosnak ítélte a szabályozás azon módját, amely szerint a 8. pont a Fővárosi Közgyűlés egy másik rendeletére utalva - közvetetten és minden további vizsgálódás, indokolás nélkül - automatikusan tilalmaz közterületek egészén életvitelszerű tartózkodást.
Hasonló jogalkotói törvénysértést vélt tetten érhetőnek az 1. melléklet 4. pontjában, ahol kizárásra került a főváros 34 gyalogos-aluljárója, mivel a törvényi követelmények nem állhatnak fenn valamennyi kijelölt aluljáró esetében.
[4] A Kúria a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvény (a továbbiakban: Bszi.) 52. §-a alapján 30 napos határidő tűzésével az indítványt megküldte az érintett önkormányzatnak állásfoglalás benyújtása céljából.
[5] Az érintett önkormányzat állásfoglalásában megalapozatlannak ítélte a indítványt és kérte annak elutasítását. A lakhatás jogának alkotmánybírósági értelmezésére alapozva [42/2000. (XI. 8.) AB határozat] rögzítette, hogy a közterület "közérdekű lakossági igényeket elégít ki" [46/B/1996. AB határozat], ezért annak fenntartása és kezelése körében az önkormányzatoknak számos szempontot figyelembe kell venni.
[6] Értelmezve a Szabs.tv. 179/A. § (1) bekezdését, jogalkotási jogkörének terjedelmét azon területek kijelölésében határozta meg, amelyeken a Szabs.tv. törvényi tényállása - jogsértő magatartás tanúsítása esetén - megvalósulhat. A Szabs.tv. tehát a közterületek rendeltetésszerű használatát védi, a Kgyr. pedig csupán a szabálysértési tényállás érvényesülési területét jelöli ki.
[7] Az érintett önkormányzat a Kgyr. 1. mellékletének 4. pontjával kapcsolatosan a közlekedés (helyváltoztatás) szabadságára alapozta álláspontját. A gyalogos-aluljáróknak a közúti közlekedésről szóló 1988. évi I. törvény (a továbbiakban: Kkt.) 2. § (5) bekezdésére, valamint 47. § 9. pontjára alapított közlekedésben betöltött alapvető jelentőségét megkérdőjelezhetetlen ítélte. A közutak ezen műtárgyainak életvitelszerű tartózkodásra való használata nem rendeltetésszerű, amely akadályozza a közlekedés rendjét, végső fokon a közlekedéssel is összefüggésbe hozható helyváltoztatás szabadságát, valamint a közbiztonság garantálhatóságát. Utalt arra a tényszerű adatra, amely szerint a főváros fenntartásában álló 74 aluljáró közül a támadott melléklet a legforgalmasabb közlekedési csomópontok esetében tartotta szükségesnek a tilalom elrendelését.
[8] A Kgyr. 8. pontjával kapcsolatosan az érintett önkormányzat arra hivatkozott, hogy a parkolási rendeletében védett övezetnek minősített közterületek egyúttal olyanok, amelyek összfővárosi szinten is védendő történelmi-kulturális értéket képviselnek, amelyek jelentős része egyben világörökségi terület is.
[9] Az érintett önkormányzat utalt arra is, hogy a kijelölt területeken - a közbiztonság veszélyeztetése, a közterületeken megoldhatatlan közegészségügyi problémák nélkül - nem biztosítottak azok az alapszolgáltatások, amelyek az életvitelszerű tartózkodással, a mindennapi élet szükségleteivel állnak összefüggésben.
[10] Végül arra hivatkozott, hogy a fővárosban fővárosi és a civil szervezetek fenntartásában összességében 6500 férőhelyes kapacitás áll rendelkezésre annak érdekében, hogy az arra rászoruló embereknek ne kelljen a közterületeken életvitelszerűen tartózkodni. Ez a kapacitás az aktualizált adatok szerint 85%-os kihasználtsággal működik. A Kúria Önkormányzati Tanácsa döntésének indokolása
[11] Az indítvány részben megalapozott.
[12] Az Alaptörvény 32. cikk (1) bekezdés a) pontja a rendeletalkotási jogkört a települési önkormányzatok alkotmányos jogköreként fogalmazza meg. A jogalkotói jogkör az Alaptörvény 32. cikk (2) bekezdése értelmében eredeti, illetve származékos jellegű lehet: "[f]eladatkörében eljárva a helyi önkormányzat törvény által nem szabályozott helyi társadalmi viszonyok rendezésére, illetve törvényben kapott felhatalmazás alapján önkormányzati rendeletet alkot". Az Alaptörvény T) cikk (3) bekezdése szerint "[a]z önkormányzati rendelet más jogszabállyal nem lehet ellentétes".
[13] A Kúria megállapította, hogy a Kgyr. támadott rendelkezései a Szabs.tv. felhatalmazásán alapulnak, ezért végrehajtó jellegű normaként annak keretei között állapíthatnak meg magatartási szabályokat. A törvényi felhatalmazó rendelkezés kereteit túllépő önkormányzati szabályozás formai törvénysértésre vezet és a norma megsemmisítésének jogkövetkezményét maga után vonó érvénytelenséget eredményez.
[14] Mivel a Kúria Önkormányzati Tanácsa a Szabs.tv. 179/A. § (3) bekezdése és a 250. § (4) bekezdése szerinti tartalmú felhatalmazást, a Fővárosi Közgyűlés jogalkotói jogkörének korlátozottságára tekintettel alkotmányosan aggályosnak ítélte, ezért ebben a körben az Alkotmánybírósághoz fordult. Erre tekintettel a Bszi. 48. § (5) bekezdés második fordulata alapján az indítvány Kgyr. 1. mellékletére vonatkozó elemeit elkülönítette a 2. mellékletre vonatkozóktól. Az utóbbi indítványi elemek megalapozottságát az Alkotmánybíróság döntését követően, annak ismeretében bírálja el.
[15] Az Alkotmánybíróság a hajléktalansággal, a lakhatási szegénységgel összefüggő különböző tartalmú és szintű szabályozások alkotmányossági felülvizsgálata kapcsán több alkalommal is megfogalmazott alkotmányossági kritériumokat.
[16] A tárgykörben formálódó szabályozás fejlődéstörténetét vizsgálva megállapítható, hogy a törvényalkotó elsődlegesen a szabálysértési szankcionálás és a helyi közösségek szintjén kívánta kezelni a hajléktalansággal kapcsolatos különböző helyzeteket. A helyi önkormányzatok - a szabálysértésekről szóló 1999. évi LXIX. törvény (a továbbiakban: régi Szabs.tv.) 1. § (1) bekezdése, majd a 2011. december 1-jétől hatályos 146/A. §-a, ezt követően pedig a 2012. április 15-ével hatályba lépő Szabs.tv. 186. §-a, illetve az épített környezet alakításáról és védelméről szóló 1997. évi LXXVIII. törvény (a továbbiakban: Étv.) 2012. április 15-ig hatályos 54. § (6) bekezdése, és a Magyarország helyi önkormányzatairól szóló 2011. évi CLXXXIX. törvény (a továbbiakban: Mötv.) 51. § (1) bekezdése mellett a 143. § (4) bekezdés e) pontja alapján - alkothatták meg a hajléktalansággal, illetve a kirívóan közösségellenes egyéb magatartásokkal kapcsolatos szabálysértési tényállásaikat és az ahhoz kapcsolódó szankciókat.
[17] Az Alkotmánybíróság - vizsgálva e törvényi felhatalmazó és szabálysértési tényállást konstituáló rendelkezéseket, valamint az azokon alapuló egyes önkormányzati rendeleteket - egyik esetben sem tartotta a lakhatási szegénység és az ahhoz kapcsolódó magatartások (pl. a guberálás) kriminalizálását az Alaptörvénnyel, ezen belül a jogállamisággal, illetve a hajléktalan emberek méltóságvédelmével összeegyeztethetőnek.
[18] Az Alkotmánybíróság határozataiból formálódó megközelítést a jelen eljárásban a Kúria sem mellőzhette. Ezért a Szabs.tv. 179/A. § (2) bekezdése, valamint a 250. § (4) bekezdése tartalmának, az azokban rejlő korlátok meghatározásakor figyelemmel kellett lenni az alábbiakra.
[19] A lakhatási szegénység - és az azzal szoros összefüggésben álló guberálás - létállapot, amely a közösség számára is szociális kötelezettségeket teremt. A hajléktalan életvitel társadalomra veszélyesség hiányában nem büntethető, a hajléktalanság általában nem teremt legitim okot arra, hogy valakit a szociális ellátás, a külterületi tartózkodás avagy a büntetés/szankció vállalásának választási kényszere elé állítson a közhatalom. A jog eszközei önmagukban nem alkalmazhatóak hatékonyan arra, hogy a közösséget "védjék" a lakhatási szegénység és az azzal járó körülmények látványától.
[20] A Szabs.tv. magára vállalja a szabálysértési tényállás megalkotását, amely nem a lakhatási szegénységet tilalmazza és rendeli szankcionálni. A Szabs.tv. szabálysértési tényállása [179/A. § (1) bekezdés] fogalmi elemek tisztázásával [179/A. § (4) bekezdés] - az Alaptörvényre visszavezethetően - meghatározott földrajzi helyhez kötötten tilalmazza és meghatározott feltételek teljesülése esetén szankcionálja a közterületi életvitelszerű tartózkodást. A helyi önkormányzati képviselő-testület - a fővárosban a Fővárosi Közgyűlés - végrehajtó jelleggel, 2013. október 15-től arra kapott felhatalmazást, hogy "[...] rendeletében kijelölheti a közrend, a közbiztonság, a közegészség és a kulturális értékek védelme érdekében a közterület meghatározott azon részeit, ahol az életvitelszerűen megvalósuló közterületi tartózkodás jogellenesnek minősül." [Szabs.tv. 179/A. § (2) bek., 250. § (4) bek.]
[21] Tekintettel azonban arra, hogy a helyi önkormányzati szabályok a jog kriminális eszközeinek segítségével kényszeríthetik a hajléktalant meghatározott közterület elhagyására, és figyelemmel arra a körülményre is, hogy a törvényi szabálysértési tényállással védett értékek az Alaptörvényben rögzítettek ugyan, mégis alanyi jogokat nem érintő, elvont értékek, ezért az új Szabs.tv. felhatalmazó rendelkezéseit megszorítóan kell értelmezni. Ebben a tekintetben tehát a Kúria osztotta az alapvető jogok biztosának indítványban elfoglalt álláspontját.
[22] A megszorító értelmezés azt jelenti, hogy a közterületen való életvitelszerű tartózkodás csak ott lehet tilalmazott - teret engedve ezzel a szabálysértési eljárásnak és a szankció esetleges alkalmazásának -, ahol a védendő értékek kifejezetten, tényszerűen igazolhatóan érvényesülést kívánnak. Azokon a közterületeken, illetve a közterületek azon jól körülhatárolható részein tehát, ahol az életvitelszerű tartózkodás és az azzal szükségképpen, elkerülhetetlenül együtt járó körülmények kifejezetten összeegyeztethetetlenek a közrend, a közbiztonság, a közegészség, és a kulturális értékek védelmének szempontjaival.
[23] A Szabs.tv. felhatalmazó rendelkezése értelmében a helyi önkormányzatok, illetve a Fővárosi Közgyűlés "a közterület meghatározott azon részeit" jelölhetik ki tilalmazottként. A törvényi fordulatból a megszorító értelmezés körében két további következtetés adódik:
[24] A megfogalmazás részben visszaigazolja azt az alkotmánybírósági követelményt, amely szerint a hajléktalan személy nem rekeszthető ki a települések, egyes önkormányzatok illetékességi területének egészéből, sőt egyes összefüggő településrészekből sem. Az ilyen szabályozás ugyanis a hajléktalan embert, a hajléktalanságot sújtaná.
[25] Másrészt viszont a megalkotott önkormányzati rendelet rendelkezéseinek nem csupán a védett - közrend, közbiztonság, közegészség, kulturális elvont - értékek védelmének fennálltát kell tükrözniük, hanem a normavilágosság követelményének megfelelően kellően pontosnak kell lenniük. A szabálysértés jogi eszközének alkalmazása miatt nem megengedhetőek a helyi jogalkotásban az olyan megfogalmazások, amelyek bizonytalanná teszik annak a közterületnek a lehatárolását, relativizálják a tilalmazott közterület kiterjedését, amelyen a hajléktalan ember életvitelszerű tartózkodása szabálysértést valósít meg.
[26] E törvényességi szempontok alapján a Kúria Önkormányzati Tanácsa a felülvizsgált Kgyr. 1. melléklete támadott 4. és 8. pontjával összefüggésben az alábbi megállapításokat tette.
[27] A Kgyr. 4. pontja 34 olyan gyalogos aluljárót és annak 50 méteres távolságon belüli területét sorolja fel, amelyek a főváros kiemelt közlekedési csomópontjaiban találhatóak. A Kúria megalapozottnak ítélte az érintett önkormányzat állásfoglalását abban a tekintetben, hogy a gyalogos-aluljárók a Kkt. 47. § 9. pontja szerinti olyan közúti műtárgyak, amelyek törvényi meghatározottságuknál és fizikai kiterjedésüknél fogva egyértelműen körülírhatóak.
[28] Funkciójuk a közrend és azon belül a közlekedés rendjének fenntartásához, biztonságához kapcsolja e közterületeket. Fizikai jellegük indokolja mind a zavartalan megközelíthetőségüket, mind az azokból való biztonságos kijutást (védőtávolság előírása, a területek szabad, akadálymentes megközelíthetősége). Fokozottan fennállnak ezek a követelmények azon gyalogos-aluljárók esetében, amelyek mérhető adatokkal alátámasztottan, napi szinten kitettek a tömeges használatnak. A közutak ezen műtárgyainak rendszeres, tömegek általi használata, a közbiztonsági követelmények garantálhatósága nem egyeztethető össze az életvitelszerű lakhatással és az azzal szükségképpen együtt járó körülményekkel.
[29] A Kúria ebben a körben értékelte az érintett önkormányzat azon hivatkozását is, amely szerint az 1. melléklet 4. pontja a főváros nem mindegyik, csak a legnagyobb igénybevételnek kitett aluljárókat tartalmazza. Számszerűsítve a 71 aluljáró közül csupán 34-et.
[30] A kifejtettek értelmében a Kúria az 1. melléklet 4. pontja vonatkozásában nem látta megvalósulni az indítványban megfogalmazott aggályokat, ezért elutasította az alapvető jogok biztosának ezen indítványi elemét.
[31] Az indítvány a Szabs.tv. felhatalmazó rendelkezésébe ütközően törvénysértőként kérte megsemmisíteni az 1. melléklet 8. pontját is.
A hivatkozott rendelkezés értelmében tilalmazott a hajléktalan emberek számára a "Budapest főváros közigazgatási területén a járművel várakozás rendjének egységes kialakításáról, a várakozás díjairól és az üzemképtelen járművek tárolásának szabályozásáról szóló fővárosi közgyűlési rendelet szerinti védett és kiemelten védett területek az Óbudai-sziget kivételével."
[32] Ebben a körben az indítvány megalapozott.
[33] Ahogy arra összefoglaló jelleggel az Alkotmánybíróság 109/2009. (XI. 18.) AB határozatában és annak nyomán a Kúria Köf. 5018/2014. számú határozata is rámutatott, a parkolás a közúti közlekedés nyugvó formája. A gépjárművel való parkolás közszolgáltatás, amelynek biztosítása a Mötv. 16/A. §-a szerinti feltételekkel a 13. § (1) bekezdés 2. pontja szerinti önkormányzati feladat. Annak indoka az, hogy a közutak olyan közjavak, amelyekhez mindenkinek joga van hozzájutni, végességük azonban igényli a parkolási helyekkel való ésszerű gazdálkodást, mindenki által betartandó szabályozás kialakítását. Így a nyugvó közlekedéssel összefüggő önkormányzati szabályozás nem hozható összefüggésbe a hajléktalanság társadalmi problémájával. Ezért nem értelmezhető és a Szabs.tv. felhatalmazásának kereteit meghaladja az olyan utaló szabály, amely lényegében összekapcsolja a parkolást és az közterületen való kényszerű életvitelt a tilalmazás szintjén.
[34] Ezen túlmenően a szabályozás ezen módja nem tesz eleget a felhatalmazó rendelkezés egyértelműségi követelményének sem, mivel nem a "közterület meghatározott azon részeit" jelöli ki a maguk konkrétságában, hanem csupán közvetetten, egy másik rendeleti szabályra utalással tesz eleget a felhatalmazásban foglaltaknak. Megjegyzendő az is, hogy a parkolási rendelet védett területekre vonatkozó esetleges módosítása automatikussá teszi a hajléktalan emberek kiszorítását további közterületekről is.
[35] Mindezen indokok alapján a Kúria Önkormányzati Tanácsa az indítványban foglaltakkal egyezően arra a következtetésre jutott, hogy a Kgyr. 1. melléklet 8. pontja jelen formájában a Szabs.tv. 179/A. § (2) bekezdésébe, illetve a 250. § (2) bekezdésébe ütközően törvénysértő.
[36] A Kúria a Bszi. 56. § (2) és (3) bekezdése alapján határidő tűzésével, a jövőre nézve rendelkezett a Kgyr. 1. melléklet 8. pontjának megsemmisítéséről. A Kúria a határidőt a 2014. október 12-ére kitűzött helyhatósági választásokra is figyelemmel, a jogalkotás időigényére is figyelemmel állapította meg (Kúria, Köf. 5.020/2014.; EBH.2015.5.).

A legáltalánosabbnak tűnő hatáskör a "törvény által nem szabályozott" társadalmi viszonyok köre. A Kúria e hatáskörrel kapcsolatban leszögezte, hogy a rendeletalkotási hatáskör abban az esetben is fennáll, ha a társadalmi viszonyt már szabályozza törvény, azonban az önkormányzat jogosult kiegészítő végrehajtást szolgáló rendelet alkotásra.

Önmagában véve tehát az, hogy a társadalmi viszonyok meghatározott körét országos érvényű jogszabály a szabályozási körébe vonta, nem akadálya az önkormányzati rendeletalkotásnak. A helyi önkormányzatok az Alaptörvényben biztosított jogkörükben, vagy az adott tárgyban rendeletalkotása vonatkozó általános törvényi felhatalmazás alapján is jogosultak az országos szintű szabályozással nem ellentétes, ahhoz képest kiegészítő jellegű helyi jogalkotásra. Ez az értelmezés összefüggésben van azzal, hogy a Kúria Önkormányzati Tanácsa az önkormányzati rendeletalkotás jogszerűségének a biztosítása mellett feladata az önkormányzatok Alaptörvényben karakterizált önállóságának a védelme is. A K.8. elvi határozat a következőket tartalmazza:

[1] A Pest Megyei Kormányhivatal kormánymegbízottja (a továbbiakban: indítványozó) a Magyarország helyi önkormányzatairól szóló 2011. évi CLXXXIX. törvény (a továbbiakban: Mötv.) 132. § (1) bekezdése alapján törvényességi felhívással élt Budaörs Város Önkormányzata Képviselő-testületének (a továbbiakban: érintett önkormányzat) a közösségi együttélés alapvető szabályairól, valamint ezek megszegésének jogkövetkezményeiről szóló 12/2013. (IV. 15.) önkormányzati rendelete (a továbbiakban: Ör.) több rendelkezése vonatkozásában. Az érintett önkormányzat az 59/2013. (XII. 21.) rendeletével, majd a 9/2014. (III. 31.) rendeletével hatályon kívül helyezte, illetve módosította a törvényességi felhívásban kifogásolt rendelkezések többségét, a törvényességi felhívásban foglaltaknak részben eleget tett.
[2] Az érintett önkormányzat képviselő-testülete azonban - ahogy ezt a 62/2014. (III. 26.) képviselő-testületi határozat tartalmazza - nem értett egyet az Ör. 15. §-át érintő, a lőgyakorlat folytatására vonatkozó törvényességi felhívással, így annak hatályon kívül helyezésére nem került sor. Az Ör. 15. §-a szerint:
"15. (1) A közösségi együttélés alapvető szabályait sértő magatartást követ el az, aki
a) lakóövezetben, vagy
b) lakóövezet határaitól mért 200 méteres távolságon belüli - nem lakóövezetben fekvő - területen lévő lőtéren hétköznap délelőtt 10 és 12 óra, valamint délután 15 és 17 óra közötti időszakon kívüli időszakban, vagy heti pihenő-, illetve munkaszüneti napon lőgyakorlatot folytat.
(2) Az (1) bekezdésben meghatározott magatartás esetén kiszabható közigazgatási bírság legmagasabb összege százötvenezer forint.
(3) Az (1) bekezdésben meghatározott magatartás esetén helyszíni bírság is kiszabható, melynek legmagasabb összege ötvenezer forint."
[3] Az indítványozó - mivel a törvényességi felhívás az Ör. 15. §-a vonatkozásában nem vezetett eredményre - a Kúriához fordult és kérte a vitatott rendelkezés törvényességi vizsgálatát és megsemmisítését. Az indítványozó kifejtette, hogy bár az önkormányzatoknak a környezet védelmének általános szabályairól szóló 1995. évi LIII. törvény (a továbbiakban: Kt.) 46. § (1) bekezdés c) pontja és 48. § (1) bekezdése felhatalmazást ad az átlagosnál szigorúbb környezeti zajjal összefüggő előírások megalkotására, illetve a helyi önkormányzatok és szerveik, a köztársasági megbízottak, valamint egyes centrális alárendeltségű szervek feladat- és hatásköreiről szóló 1991. évi XX. törvény (a továbbiakban: hatásköri törvény) 85. § (1) bekezdés c) pontja is kimondja, hogy a települési önkormányzat képviselő-testületének feladat- és hatáskörébe tartozik területek zajvédelmi szempontból fokozottan védetté nyilvánítása, azonban e felhatalmazások nem terjednek ki lőgyakorlattal összefüggő zajhatás önkormányzati szabályozására.
[4] A lőgyakorlat által keltett zajhatásokkal összefüggésben központi jogszabályok rendelkezései az irányadóak:
[5] A környezeti zaj és rezgés elleni védelem egyes szabályairól szóló 284/2007. (X. 29.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Korm. rendelet) 1. §-a határozza meg a rendelet hatályát. E rendelkezésből, valamint a Korm. rendelet 26. § (1) bekezdéséből következően a lövészetre, mint szabadidős sporttevékenységre a Korm. rendelet hatálya kiterjed, ezen tárgykört érintően az önkormányzat rendeletalkotási jogosultsággal nem rendelkezik.
[6] Az üzemi vagy szabadidős zajforrásból származó zaj terhelési határértékeit a környezeti zaj- és rezgésterhelési határértékek megállapításáról szóló 27/2008. (XII. 3.) KvVM-EüM együttes rendelet (a továbbiakban: Együttes rendelet) 1. számú melléklete határozza meg. Ennek alapján a települési önkormányzat jegyzőjének hatáskörébe tartoznak a sport, szórakoztató, szabadidős tevékenységből eredő zaj- és rezgésvédelmi ügyek.
[7] Végül az indítványozó utalt arra, hogy a lőterek üzemeltetését a lőterekről, a lőfegyverek, lőszerek hatósági tárolásáról, a fegyvertartáshoz szükséges elméleti és jártassági követelményekről szóló 49/2004. (VIII. 31.) BM rendelet (a továbbiakban: BM rendelet) határozza meg. A BM rendelet 1/B. § (2) bekezdés a) pontja szerint a lőtér üzemeltetését az illetékes rendőrkapitányság engedélyezi, az 1/B. § (3) bekezdése értelmében pedig az engedély kiadására akkor kerülhet sor, ha a lőtér lőtérszabályzattal rendelkezik. A lőtérszabályzat kötelező tartalmi elemeit a BM rendelet 3. melléklete sorolja fel. A BM rendelet 3. § (4) bekezdése értelmében a lövészet időtartama a lőtérszabályzatban korlátozható, amit a 8. § szerint az illetékes rendőrkapitányság hatósági ellenőrzés keretében ellenőriz.
[8] Az indítványozó szerint a Korm. rendelet, az Együttes rendelet és a BM rendelet alapján megállapítható, hogy az Ör. 15. §-ában szabályozott tárgykörben az önkormányzat nem rendelkezik rendeletalkotási jogosultsággal, ezért e rendelkezés törvénysértő.
[9] A Kúria Önkormányzati Tanácsa a Bszi. 52. §-a alapján az indítványt megküldte az érintett önkormányzatnak állásfoglalás beszerzése céljából. Az érintett önkormányzat szerint az Ör. támadott rendelkezése nem törvénysértő. Helyi zaj- és rezgésvédelmi szabályok megállapítására vonatkozó önkormányzati feladatkör a hatásköri törvény 85. § (1) bekezdés e) pontjából, a Kt. 46. § (1) bekezdés c) pontjából és a Mötv. 13. § (1) bekezdés 11. pontjában foglaltakból is következik. Az érintett önkormányzat több alkotmánybírósági határozat felhívásával utalt arra, hogy amennyiben valamely magatartást országos szintű jogszabályok kifejezetten megengednek, akkor azt az önkormányzat teljes illetékességi területére kiterjedő hatállyal nem tilthatja meg, annak azonban nincs akadálya, hogy az önkormányzat a település egyes övezetire vonatkozó tilalmakat, korlátozást állapítson meg. Az önkormányzat a helyi közösség igényei alapján alkotta meg a rendeletet, a helyi lakosok pihenéshez való jogának érvényesítése érdekében, meghatározott övezetekre nézve. A rendelet nem szigorúbb határértékek megállapításáról szól, a lőtevékenységet a helyi közügyek körében szabályozta a képviselő-testület.
[10] Az Alaptörvény 32. cikk (2) bekezdése értelmében feladatkörében eljárva a helyi önkormányzat törvény által nem szabályozott helyi társadalmi viszonyok rendezésére, illetve törvényben kapott felhatalmazás alapján önkormányzati rendeletet alkot.
[11] A Kúria Önkormányzati Tanácsa elsőként a törvényi felhatalmazásokat tekintette át. A Kt. 46. § (1) bekezdés c) pontja szerint a települési önkormányzat a környezetvédelmi feladatok megoldására önkormányzati rendeletet bocsát ki. Ezen általános felhatalmazáson túl jelen ügy tárgyát közvetlenebbül érinti a Kt. 48. § (1) bekezdése, amely kimondja, hogy a települési önkormányzat képviselő-testülete önkormányzati rendeletben - törvényben vagy kormányrendeletben meghatározott módon és mértékben - illetékességi területére a más jogszabályokban előírtaknál kizárólag nagyobb mértékben korlátozó környezetvédelmi előírásokat határozhat meg. Ez a felhatalmazás települési önkormányzatok esetén a környezeti zajjal összefüggő szabályozásra is vonatkozik. A Kt. 48. § (1) bekezdése alapján az önkormányzatok a környezet védelme érdekében az általános szabályokon túlmenően szigorúbb rendelkezéseket alkothatnak illetékességi területükre, feltéve, ha törvény vagy kormányrendelet meghatározzák ennek módját, mértékét. Az önkormányzat tehát a szigorúbb előírást csak erre felhatalmazó törvényi vagy kormányrendeleti felhatalmazás alapján, annak keretei között alkothat. Hatályban lévő törvényi felhatalmazásnak kell tekinteni a hatásköri törvény 85. § (1) bekezdés c) pontját, amely a települési önkormányzat képviselő-testületének feladat- és hatáskörébe utalja meghatározott területek zajvédelmi szempontból történő fokozottan védetté nyilvánítását.
[12] A fenti törvényi összefüggések alapján megállapítható, hogy az önkormányzatok általános törvényi szabályok szerint rendelkeznek felhatalmazással rendeletalkotásra zajhatással járó környezeti terhelést illetően. Az önkormányzati rendeletalkotás korlátja a központi jogszabályok által már rendezett társadalmi viszony: az Alaptörvény fentebb idézett 32. cikk (2) bekezdéséből, valamint a (3) bekezdéséből következően - amely szerint az önkormányzati rendelet más jogszabállyal nem lehet ellentétes - az önkormányzat rendeletalkotási joga központi jogszabályok által rendezett társadalmi viszonyra nem terjed ki.
[13] Az Ör. 15. §-a a lakosság zajhatástól való védelmét szolgálja; területi hatálya csak a lakóövezetre, illetve a lakóövezet közvetlen közelére (a lakóövezet határától számított 200 méter) terjed ki. Az Ör.-beli szabályozás tehát helyi közügyet érint. Az Ör. 15. §-a nem a zajhatás határértékére vonatkozik, hanem időbeli korlátról szól, amikor akként rendelkezik, hogy lőgyakorlatot csak hétköznap délelőtt 10 és 12 óra, délután pedig 15 és 17 óra között lehet tartani, pihenő-, illetve munkaszüneti napon pedig nem lehet lőgyakorlatot tartani.
[14] A Korm. rendelet 1. §-a határozza meg a rendelet hatályát. Eszerint a hatálya - a (2) bekezdésben meghatározott kivételekkel - azokra a tevékenységekre, létesítményekre terjed ki, amelyek környezeti zajt, illetve rezgést okoznak vagy okozhatnak. A kivételek között a lőtereken történő lőgyakorlatokból eredő zajhatás nem szerepel. A Korm. rendelet 2. § h) pontja meghatározza a szabadidős zaj- vagy rezgésforrás fogalmát. Ez lehet "környezeti zajt, rezgést előidéző kulturális, szórakoztató, vendéglátó vagy sportlétesítmény, és az előbbi célú tevékenység, valamint az előbbi célra használt berendezés, gép." A Kúria Önkormányzati Tanácsa osztja az indítványozó azon állítását, hogy a nem katonai célú lőtér zajhatása szabadidős zajforrásnak minősül. Ebben a vonatkozásban a lőterek által keltett zajhatás a Korm. rendelet hatálya alá tartozik. A szabadidős zajforrásra vonatkozó egyes szabályokat a Korm. rendelet 10. §-a határozza meg. Ugyanakkor e szabályösszesség - a rendelet hatályát a szabadidős zajforrásra vonatkozó 10. §-sal együtt értelmezve - a határértékek megállapításához köthető. A határértékek megállapításához köthető - az indítványozó által hivatkozott - 26. § (1) bekezdés a) pontja is, amely a szabadidős zajforrás esetén a megállapított határérték túllépéséhez köti a zaj- és rezgésvédelmi bírság megfizetését.
Szabadidős tevékenység esetén a települési önkormányzat jegyzőjének a Korm. rendelet 4. § (1) bekezdésében és az 1. számú mellékletben meghatározott hatósági jogkör gyakorlása e rendelkezésekhez kapcsolódik.
[15] A fentiek alapján a Kúria Önkormányzati Tanácsa arra a következtetésre jutott, hogy a Korm. rendelet nem zárja ki, hogy lőterekkel kapcsolatos, lakosságot zavaró zajhatás miatt az önkormányzat a lőgyakorlatok tartását ésszerű módon időben korlátozza.
[16] A Kúria Önkormányzati Tanácsa - részben követve az Alkotmánybíróság korábbi gyakorlatát [lásd: a 17/1998. (V. 13.) AB határozatot] - elvi éllel rámutat: önmagában véve az, hogy a társadalmi viszonyok meghatározott körét országos érvényű jogszabály a szabályozási körébe vonta, nem akadálya az önkormányzati rendeletalkotásnak. Az Alaptörvény 32. cikk (1) bekezdés a) pontja szerint a helyi önkormányzat a helyi közügyek intézése körében törvény keretei között rendeletet alkot. Így amennyiben helyi közügyről van szó, az önkormányzati képviselő-testület közvetlenül az Alaptörvényben biztosított jogkörében, vagy az adott tárgyban rendeletalkotásra vonatkozó általános törvényi felhatalmazás alapján is jogosult az országos szintű szabályozással nem ellentétes, ahhoz képest kiegészítő jellegű helyi jogalkotásra. A Kúria Önkormányzati Tanácsának az önkormányzati rendeletalkotás jogszerűségének a biztosítása mellett feladata az önkormányzatok Alaptörvényben karakterizált önállóságának a védelme is.
[17] A Kúria Önkormányzati Tanácsa az indítványozó további érvei alapján a következőket állapította meg:
[18] Az Együttes rendelet a környezeti zaj- és rezgésterhelési határértékek megállapításáról szól. Az 1. számú melléklet az üzemi és szabadidős létesítményektől származó zaj terhelési határértékeit határozza meg a zajtól védendő területeken. Megállapítható, hogy az együttes rendelet szabályait az Ör. 15. §-a egyáltalán nem érinti. Az Ör. e szabálya nem határértékeket határoz meg.
[19] A BM rendelet - indítványozó által jelölt - 1/B. § (2) bekezdés szerint a lőtér helye szerint illetékes rendőrkapitányság engedélyezi a lőtér üzemeltetését, valamint jóváhagyja a lőtérszabályzatot. Az 1/B. § (3) bekezdés alapján a rendőrkapitányság a lőtér-üzemeltetési engedélyt akkor adja ki, ha a kérelmező - többek között - rendelkezik lőtérszabályzattal. A lőtérszabályzat kötelező tartalmi kellékeit a BM rendelet 3. melléklete sorolja fel. Ebben nincs szó arról, hogy a lőtérszabályzatban meg kell határozni a lövészet időtartamát.
[20] A lövészet időtartamának lőtérszabályzatban való korlátozása lehetőségéről a BM rendelet 3. § (4) bekezdése rendelkezik. Kimondja: "[a] lőtéren csak olyan lőfegyverrel és lőszerrel szabad lőni, illetve a lőfegyvert olyan célra szabad használni, amelyet a lőtérszabályzat megenged. A lőtérszabályzatban a lövészet időtartama korlátozható, a lövészetre használható lőfegyver jellegét, kategóriáját és a lőszer fajtáját, típusát a természeti és az épített környezetre tekintettel kell megállapítani."
[21] A BM rendelet tehát nem valamely jogalkotói hatáskörrel rendelkező szervet hatalmazott fel a lövészet időtartamának korlátozására, hanem a lőtérszabályzat vonatkozásában rendelkezik erről. Ezért a BM rendelet 3. § (4) bekezdésében foglaltak önmagukban nem tekinthetők olyan szabálynak, ami kizárja a lőgyakorlat időbeli korlátozását önkormányzati rendelet, mint jogszabály által. Mindebből következik, hogy a BM rendelet jelölt rendelkezései alapján nem tekinthető központi jogszabályok által rendezett tárgykörnek az Ör. 15. §-ában foglalt szabályozás. A BM rendelet 8. §-a értelmében a lőtereken a jogszabályban és a lőtérszabályzatban meghatározott kötelezettségek betartását a lőtér üzemeltetését engedélyező hatóság hatósági ellenőrzés keretében ellenőrzi. Az önkormányzati rendelet, így az Ör. is - az Alaptörvény T) cikk (2) bekezdése szerint - jogszabály. A BM rendelet 8. §-a alapján az illetékes hatóság hatósági ellenőrzés keretében nemcsak a lőtérszabályzatban foglaltakat, hanem a jogszabályban foglaltak betartását is ellenőrzi. E rendelkezések alapján tehát a hatósági ellenőrzés kiterjed az Ör. 15. §-ában foglalt lövészet időbeli korlátozásának betartására, azaz a BM rendelet indítványozó által jelölt rendelkezései sem zárják ki e tárgyban az önkormányzati rendeleti rendelkezést, az Ör. alkalmazható a BM rendelet szabályai szerint.
[22] A fentiek alapján a Kúria Önkormányzati Tanácsa arra a következtetésre jutott, hogy az indítványozó által felhívott Korm. rendelet, Együttes rendelet és BM rendelet jelölt rendelkezései nem rendezik azt a társadalmi viszonyt amit az Ör. 15. §-a szabályoz, az Ör e rendelkezése nem zárja el ezen központi jogszabályok alkalmazását, érvényesülését, azok rendelkezéseivel nem áll ellentétben (Kúria Köf. 5.019/2014.; EBH.2018.).

A visszamenőleges hatály értelmezése

A visszamenőleges hatály értelmezése nemcsak a bírói gyakorltan, hanem a jogalkotási rendben is gondot okozhat. Természetesen főszabály a visszamenőleges hatály tilalma, azonban vannak olyan körülmények, amelyekben ez a tilalom nem érvényesülhet. Ilyen a jogszabály engedélye, valamint, ha a visszamenőlegesen alkalmazandó jogszabály a címzettre valamely kötelezettséget terhesebbé tesz. A jogalkotás szabályai szerint a Jat.-ban hasonló szabállyal találkozhatunk: jogszabály a hatálybalépését megelőzően nem állapítható meg kötelezettséget, kötelezettséget nem tehet terhesebbé, valamint nem vonhat el vagy korlátozhat jogot és nem nyilváníthat valamely magatartást jogellenessé. A visszamenőleges hatály tilalmába ütközik a jogszabály akkor is, ha nem tartalmaz kifejezett rendelkezést a visszamenőleges elkalandozásról, de a jogszabály - az erre vonatkozó rendelkezések szerint - a jogszabály hatálybalépése előtt létrejött jogviszonyokra is alkalmazni kell. Ezt az elvet a Kúria több döntésében kifejezésre juttatta. (Kúria BH 2016.160.)
A Kúria - önkormányzati rendelet felülvizsgálata során - arra hívja fel a figyelmet, hogy jogszabály a hatálybalépését megelőzően nem állapítható meg kötelezettséget, illetőleg kötelezettséget nem tehet terhesebbé, nem vonhat el vagy korlátozhat jogot. A Kúria által vizsgált rendelet többeknek megszüntette tevékenységével alanyi jogi jellegét. Ez a döntés kihat a bíróság előtt folyamatban lévő, valamint valamennyi valamely bíróság előtt folyamatban lévő ügyben.

A visszamenőleges hatályú jogalkotás tilalmába ütközik a folyamatban lévő ügyekre is kiterjedő - a fél számára hátrányosabb helyzetet teremtő - rendelkezésmódosítás.

Az indítvány alapjául szolgáló tényállás

[1] A felperes kérelmére H. Város Polgármestere engedélyezte felperesnek közterületi taxiállomáson egy taxikiállási hely használatát 2014. augusztus 1. napjától 2014. augusztus 31. napjáig. A felperes 2014. október 27-én ismételten közterület-használati engedély kiadását kérte 2014. november 3. és 2015. november 3. közötti időszakra. A polgármester, mint elsőfokú hatóság a VFO/627-4/2014. számú határozatában a kérelmet elutasította. A határozat jogi indokolása H. Város Önkormányzata Képviselőtestületének a közterületek használatáról szóló 28/2005. (XII. 15.) önkormányzati rendeletén (a továbbiakban: Ör.) alapult. A fellebbezés során eljárt H. Város Önkormányzatának Képviselő-testülete a 318/2014. (XI. 27.) számú határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta azzal az indokkal, hogy az Ör. szerint további engedély nem adható ki, a várakozóhelyek egyben férőhelyek is, és vélelmezni kell, hogy a várakozóhelyeket az összes taxiengedéllyel rendelkező használja.
[2] A felperes az önkormányzati határozat bírósági felülvizsgálatát kezdeményezte. Az ügyben eljárt Z.-i Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság a 4. K. 27.030/2015/10. számú ítéletével a képviselő-testület alperes határozatát az elsőfokú határozatra is kiterjedő hatállyal hatályon kívül helyezte és az elsőfokú hatóságot új eljárásra kötelezte. A bíróság szerint nincs olyan önkormányzati rendeleti rendelkezés, amely szerint a kiadható közterület-használati engedélynek a taxikiállási helyek számához kellene igazodnia. Az Ör. 10. §-a csak két elutasítási okot tartalmaz, amelyekbe a határozatban hivatkozott ok nem szerepel. Az Ör. szerint az engedéllyel rendelkezők alanyi jogon, érkezési sorrendben jogosultak a taxikiállási hely használatára, amelyből következik, hogy nemcsak 17, hanem több engedély is kiadható.
[3] A bíróság az új eljárásra azt az iránymutatást adta, hogy az alperesnek ismételten el kell bírálnia a felperes közterület-használati engedély kiadása iránti kérelmét.
[4] Az érintett önkormányzat a per folyamata alatt a 4/2015. (II. 17.) önkormányzati rendelet (a továbbiakban: Módör.) 3. §-ával módosította az Ör. 18. §-át. Az Ör. újonnan beiktatott 18. § (2) bekezdése szerint: "A taxiállomásokra vonatkozóan legfeljebb a 2. mellékletben meghatározott számú taxiállomás használatára jogosító közterület-használati engedély adható ki." A Módör. 7. §-a rendelkezéseit a folyamatban lévő ügyekben is alkalmazni rendelte.
[5] A megismételt eljárás során az elsőfokú hatóság a felperes taxiállomás használatára vonatkozó közterület-használati engedély iránti kérelmét a SZO/95-11/2015. számú határozatával ismételten elutasította, a határozatát az Ör. módosított 18. § (2)-(3) bekezdéseire alapozta. A felperes fellebbezése során eljárt alperesi képviselő-testület a 207/2015. (VII. 15.) határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta.
[6] A felperes a Z.-i Közigazgatási és Munkaügyi Bírósághoz benyújtott keresetében az alperesi önkormányzat 207/2015. (VII. 15.) számú határozatának az elsőfokú határozatra is kiterjedő hatályú hatályon kívül helyezését és új eljárásra kötelezését kérte. Tájékoztatta egyben a bíróságot, hogy az alapvető jogok biztosa indítványozta az Alkotmánybíróságnál az Ör. 18. § (2) bekezdésének alkotmányossági vizsgálatát és megsemmisítését, az Alaptörvény XII. cikk (1) bekezdésében rögzített vállalkozáshoz való jog, valamint az alapjog-korlátozásra irányadó I. cikk (3) bekezdésébe ütközés miatt.
[7] Az ügyben eljáró Z.-i Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság (a továbbiakban: indítványozó) a 4. K. 27.322/2015/6. számú végzésében a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvény 48. § (3) bekezdése és a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 155/C. § (1) bekezdése alapján a per tárgyalását felfüggesztette és a Kúria Önkormányzati Tanácsához fordult.

Az indítvány és az érintett önkormányzat állásfoglalása

[8] A Z.-i Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság (a továbbiakban: indítványozó) álláspontja szerint a Módör. 7. § második mondata az Ör. 18. § (2) bekezdése tekintetében a jogalkotásról szóló 2010. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: Jat.) 2. § (2) bekezdésébe ütközik. Előadta, hogy az ügyben született korábbi 4. K. 27.030/2015/10. számú ítélet szerint az Ör. 18. §-át nem lehet akként értelmezni, hogy kizárólag annyi közterület-használati engedély adható ki személy taxiszolgáltatás céljából, mint ahány taxiállomáshely a városban van. Ehhez képest módosította az önkormányzat az Ör. 18-át, amelynek (2) bekezdése kimondja, hogy legfeljebb a 2. számú mellékletben meghatározott számú, azaz 17 darab taxiállomás használatára jogosító közterület-használati engedély adható ki. Ezt a szabályt a Módör. 7. §-a értelmében a folyamatban lévő ügyekben, tehát a felperes kérelmének az elbírálása során is alkalmazni kell.
[9] A Jat. 2. § (2) bekezdése tiltja a jogalanyok helyzetét terhesebbé tevő visszamenőleges hatályú jogalkotást. A folyamatos ügyekben való alkalmazást elrendelő jogszabályi rendelkezések visszaható hatálya tekintetében az indítványozó több alkotmánybírósági határozatot is idézett. Véleménye, hogy a perbeli esetben olyan ügyben kellett alkalmazni az Ör. jogot korlátozó 18. § (2) bekezdését, amely jogerős közigazgatási határozattal még nem zárult le. Ez a korlátozás visszamenőleges hatályú, mert megváltoztatja a közterület-használati engedély kiadása iránti eljárás kezdeményezésekori körülményeit a felperes terhére.
[10] Az indítványozó utalt arra, hogy a Jat. 12. § (1) bekezdésére figyelemmel a szabályozási átmenetről rendelkező Módör. 7. § második mondata nem tekinthető végrehajtottnak, az továbbra is hatályos, így ha ezt a Kúria Önkormányzati Tanácsa megsemmisíti, akkor a módosított 18. § (2) bekezdését csak a 2015. február 18. napját követően benyújtott kérelmekre lehetne alkalmazni.
[11] Az indítványozó a 4. K. 27.322/2015/6. számú végzésében az ügyben való alkalmazási tilalom kimondása miatt kezdeményezte a Kúria eljárását.

A Kúria Önkormányzati Tanácsa döntésének indokolása

[12] Az indítványozó határozott kérelmet a Módör. 7. § második mondata - a folyamatos ügyekre történő alkalmazást lehetővé tevő rendelkezés - vonatkozásában fogalmazott meg, ezért a Kúria Önkormányzati Tanácsa is csak e tekintetben folytatta le a vizsgálatot. A Módör. 7. §-a szerint a rendelet a kihirdetését követő napon lép hatályba és a hatálybalépést követő napon hatályát veszti. A rendelet rendelkezéseit a folyamatban lévő ügyekben is alkalmazni kell.
[13] A Kúria elsőként azt állapította meg, hogy a Módör. már nincs hatályban. A Módör. 7. § (1) bekezdése alapján rendelkezései beépültek az Ör.-be, se a Nemzeti Jogszabálytár (www.njt.hu) hivatalos oldalán, se H. Város Önkormányzatának hivatalos honlapján (http://onkormanyzat.heviz.hu/onkormanyzat/rendeletek) nem szerepel a Módör., mint kihirdetett hatályos jogszabály. Bár a Jat. 12. § (1) bekezdése alapján a folyamatban lévő ügyekre irányadó rendelkezést (a Módör. 7. § második mondatát) valóban nem lehet végrehajtottnak tekinteni, de a kúriai eljárás során nem merült fel olyan adat, amely szerint az Ör. 7. § (2) bekezdés második mondata hatályban maradt (a honlapokon szereplő hivatalos szöveg sem tartalmaz az Ör. 18. § (2) bekezdésének alkalmazhatóságára irányadó szabályt).
[14] Annak ellenére, hogy az Ör. 7. §-a formálisan már nincs hatályban a Kúria Önkormányzati Tanácsa annak törvényességét érdemben vizsgálhatja: a Kúria ugyanis jelen ügyben a Bszi. 48. § (3) bekezdése szerinti konkrét normakontroll - bírói kezdeményezés - hatáskörben jár el, s e hatáskörben a Bszi. 51. § (1) bekezdés d) pontja és 55. § (2) bekezdés a) pontja alapján hatályon kívül helyezett önkormányzati rendelet, önkormányzati rendeleti rendelkezés is vizsgálandó. Ennek oka, hogy a már hatályon kívül helyezett szabályt a konkrét ügyben még alkalmazni kell. Erre tekintettel - valamint arra, hogy a jogbiztonság alapján az Ör. 18. § (2) bekezdésének alkalmazhatóságáról egyértelműen állást kell foglalni - a Kúria az érdemi vizsgálatot lefolytatta.
[15] A Jat. 2. § (2) bekezdése szerint jogszabály a hatálybalépését megelőző időre nem állapíthat meg kötelezettséget, kötelezettséget nem tehet terhesebbé, valamint nem vonhat el vagy korlátozhat jogot, és nem nyilváníthat valamely magatartást jogellenessé.
[16] Az Alkotmánybíróság több határozatában értelmezte a jogbiztonság elvéből fakadó visszaható hatályú jogalkotás tilalmát. Az 57/1994. (XI. 17.) AB határozat szerint valamely jogszabály nem csupán akkor minősülhet az említett tilalomba ütközőnek, ha a jogszabályt a jogalkotó visszamenőlegesen léptette hatályba, hanem akkor is, ha a hatálybaléptetés nem visszamenőlegesen történt ugyan, de a jogszabály rendelkezéseit - erre irányuló kifejezett rendelkezés szerint - a jogszabály hatálybalépése előtt létrejött jogviszonyokra is alkalmazni kell (ABH 1994. 316, 324.).
[17] Jelen ügyben megállapítható, hogy a felperes ismételt közterület-használati kérelmét 2014. október 27-én nyújtotta be, az érintett önkormányzat a másodfokú határozatot 2014. november 27-én hozta meg, majd a bírósági eljárás alatt - a bírósági döntés 2015. május 6-i meghozatala előtt - 2015. február 17-én megalkotta a Módör.-t. A Z.-i Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság a 4.K.27.030/2015/10. számú ítéletében az Ör.-nek a felperes ismételt közterület-használati engedély iránti kérelme benyújtásának időpontjában, azaz a 2014. október 27-én hatályos szövegét vette figyelembe amikor megállapította, hogy az Ör.-ben nincs olyan rendelkezés, hogy csak annyi engedély adható ki, ahány taxikiállási hely van a városban, az Ör. 18. § (1)-(2) bekezdéséből az következik, hogy kizárólagos engedély nem adható ki, az engedéllyel rendelkezők alanyi jogon, érkezési sorrendben jogosultak használni a taxi kiállási helyeket.
[18] Az új eljárás során az önkormányzat nem az Ör. bírósági értelmezését követte, hanem akként módosította az Ör.-t, ahogy az a polgármester, illetve a képviselő-testület korábbi értelmezésének - szemben a bíróság értelmezésével - megfelel. A változás a következő:
[19] Az Ör.-nek a felperes kérelme alapján meghozott korábbi alperesi határozat kiadásakor hatályos rendelkezései szerint:
[20] 18. § (1) Taxiállomás létesítésére vagy használatára kizárólagos joggal közterület-használati engedély nem adható.
(2) A taxi kiállási helyeket minden közterület-használati engedéllyel rendelkező személy alanyi jogon, érkezési sorrendben, a KRESZ előírásait betartva használhatja.
(4) A város területén a taxiállomások kijelölését a 2. melléklet tartalmazza.
[21] A fentiek alapján látható, hogy helyes értelmezéssel jutott a Z.-i Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság arra, hogy kizárólagos jogú közterület-használati engedély nem adható, s az engedély jogosultja alanyi jogon használhatja a taxikiállási helyeket - értelemszerűen, ha van még hely.
A Módör. által megállapított 18. §-a a következőképpen rendelkezik.
[22] 18. § (1) Személytaxi-szolgáltatás tevékenység folytatása céljából H. közútjain és közterein az Önkormányzat által kialakított taxiállomások vehetők igénybe, amelyek használatára az engedélyt a polgármester adja ki. Taxiállomás használatára kizárólagos joggal közterület-használati engedély nem adható.
(2) A taxiállomásokra vonatkozóan legfeljebb a 2. mellékletben meghatározott számú taxiállomás használatára jogosító közterület-használati engedély adható ki.
(3) A taxiállomásokat minden közterület-használati engedéllyel rendelkező személytaxi-szolgáltatást végző, érkezési sorrendben, a KRESZ előírásait betartva használhatja.
(6) A város területén a taxiállomások kijelölését a 2. melléklet tartalmazza.
[23] Látható tehát, hogy a Módör. által megállapított szöveg megszüntette az alanyi jogi jelleget, s összekapcsolta a mellékletben meghatározott számú taxi-kiállási helyeket a közterület-használati engedély kiadhatóságával. A Kúria megítélése szerint ezért helytálló jelen ügyben az indítványozó azon érve, hogy az Ör. 18. § (2) bekezdése a felperes esetében a felperes helyzetét hátrányosan érintő visszamenőleges jogalkotásnak minősül, amennyiben a 2015. február 18. előtt (a Módör. hatálybalépése előtt) benyújtott kérelmekre is alkalmazni kell. Mindezek miatt a Módör. 7. § második mondata ellentétes a Jat. 2. § (2) bekezdésében foglalt tiltó rendelkezéssel. Figyelembe kell venni továbbá, hogy jelen ügyben az érintett önkormányzat a bírósági eljárás alatt, a bíróság előtt folyamatban lévő ügyet is érintően módosította akként a rendeletet, hogy az az önkormányzat korábbi önkormányzati hatósági ügyben hozott döntésének megfelelő legyen. Az Alkotmánybíróság az önkormányzati rendeletek vizsgálata során használta az ún. jogalkotói hatalommal való visszaélés fogalmát azon esetekben amikor vélelmezhető volt, hogy az adott önkormányzat a rendeletalkotásra vonatkozó közhatalmi jogosítvánnyal nem teljes egészében a rendelétetésének megfelelően élt (lásd: 55/1993. (X. 15.) AB határozat ABH 1993, 501.; 1531/B/1991. AB határozat, ABH 1993, 710.; 49/1995. (VI. 30.) AB határozat, ABH 1995, 519.).
[24] A Kúria a fentiek alapján megállapította, hogy a Módör. 7. § második mondata az Ör. 18. § (2) bekezdése alkalmazási körében törvényellenes volt, ezért e rendelkezés nem alkalmazható a Z.-i Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság előtt folyamatban lévő 4. K. 27.322/2015/6. számú ügyben, illetve a Bszi. 56. § (5) bekezdése alapján valamennyi, valamely bíróság előtt folyamatban lévő ügyben. A Kúria e határozata értelmében tehát az Ör. 18. § (2) bekezdése a bírósági eljárásokban csak akkor alkalmazható, ha a taxiállomás használatára jogosító közterület-használat iránti kérelmet 2015. február 18-át (a Módör. hatálybalépését) követően nyújtották be.
[25] A Kúria jelen határozatában nem foglalkozott a taxiengedélyek számának Ör. 18. §-ában fogalt korlátozása és a vállalkozáshoz való jog, illetve a foglalkozás szabad megválasztása kapcsolatával. Ez a probléma - a jelezett ombudsmani indítvány alapján - az alkotmánybírósági eljárás tárgya (Kúria Köf. 5055/2015., BH 2016.160.).

A jogalkotás formai követelményei

Az önkormányzati tanács egyik döntésében az önkormányzati rendeletek lényeges formai követelményéről, a jogszabály aláírásokról döntött, megállapítva, hogy - más jogszabálytól eltérően - önkormányzati rendelet aláírása szigorú szabályok szerint történik, egyértelmű rendelkezés, hogy az önkormányzati rendeletet a polgármester és a jegyző írja alá, az SzMSz. eltérő aláírásra jogosultat nem határozhat meg. Erre figyelemmel az önkormányzati tanács megállapítja, hogy D. Község Önkormányzat Képviselő-testületének az önkormányzat 2012. évi költségvetéséről szóló 6/2012. (III. 9.) rendelet 1. § (1)-(5) bekezdései, valamint 1., 2. és 3. számú mellékletei törvényellenesek, ezért e rendelkezéseket megsemmisíti.
1. A Komárom-Esztergom Megyei Kormányhivatal (a továbbiakban: indítványozó) - miután a Magyarország helyi önkormányzatairól szóló 2011. évi CLXXXIX. törvény (a továbbiakban: Mötv.) 134. § (1) bekezdésébe foglalt törvényességi felhívás nem vezetett eredményre - a Kúria Önkormányzati Tanácsához fordult és kérte Dömös Község Önkormányzat Képviselő-testületének az önkormányzat 2012. évi költségvetéséről szóló 6/2012. (III. 9.) rendelet (a továbbiakban: Ör.1.) 1. § (1)-(5) bekezdései, valamint 1., 2. és 3. számú mellékletei törvényességi vizsgálatát és megsemmisítését. Az Ör.1. vizsgálni kért szabályait az Ör.1. módosításáról szóló 14/2012. (IX. 7.) rendelet (a továbbiakban: Ör.2.) állapította meg. Az Ör.2.-őt a jegyző és az ülésvezetésre kijelölt korelnök írta alá. Az indítványozó szerint a helyi önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvény (a továbbiakban: Ötv.) 16. § (3) bekezdésébe és 34. § (1) bekezdésébe ütköznek az Ör.2. által megállapított Ör.1. vizsgálni kért szabályai, mivel az önkormányzati rendelet e szabályait megállapító normát nem a polgármester és a jegyző, hanem a korelnök és a jegyző írta alá. Az indítványozó szerint e jogkörében a polgármestert kizárólag az alpolgármester helyettesítheti, a korelnök e tekintetben nem léphet a polgármester helyébe. Az indítványozó az Alkotmánybíróság - hasonló ügyben meghozott - 145/2011. (XII. 2.) AB határozatára is utalt. Az indítványozó szerint az Ör.1. vizsgálni kért rendelkezései a jogalkotásról szóló 2010. évi CXXX. törvény 2. § (4) bekezdés a) pontjával is ellentétesek, mivel nem felelnek meg az Alaptörvényből eredő formai feltételeknek. A fentiek alapján kezdeményezte az Ör.1. 1. § (1)-(5) bekezdései, valamint 1., 2. és 3. melléklete megsemmisítését.
Az Önkormányzati Tanács megállapította:
Az Alkotmánybíróság a jogalkotói hatáskörben való helyettesítéssel több döntésében foglalkozott. A miniszteri rendelet kiadásában történő helyettesítést a 37/2006. (IX. 20.) AB határozatában az akkor hatályos Alkotmánnyal ellentétesnek minősítette, mulasztást állapított meg, hogy törvény a helyettesítést nem tiltja. E határozat szerint a jogszabályalkotás az állami szervek legfontosabb közhatalmi jogosítványa. Az Alkotmány kizárólagos szabályokat tartalmaz arra vonatkozóan, hogy az állami szervek milyen jogszabályokat alkothatnak. Az Alkotmány a jogszabályalkotás tekintetében egy zárt rendszert képez: megjelöli a kibocsátót, megjelöli a jogszabály nevét, rendelkezik egymáshoz való hierarchikus viszonyukról s gondoskodik a jogforrási hierarchia Alkotmánnyal való összhangjának garanciájáról is. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint azáltal, hogy a jogalkotói hatáskör alkotmányon alapuló hatáskör, e hatáskör gyakorlásának esetleges átruházása is az alapító norma, az Alkotmány szabályozási tárgya kell hogy legyen.
E sorba illeszkedik az indítványozó által is hivatkozott - már szintén nem hatályos - 145/2011. (XII. 2.) AB határozat, amely kimondta, hogy az ott vizsgált önkormányzati rendeletek törvénysértőek, mert azokat a korelnök és a jegyző írta alá, holott az Ötv. 16. § (3) bekezdése alapján az önkormányzati rendeletet a polgármesternek és a jegyzőnek kell aláírni.
A Kúria Önkormányzati Tanácsának megítélése szerint a jogalkotói hatáskör helyettesítésére vonatkozó követelmények az Alaptörvény alapján is fennállnak. Az Alaptörvény egyes szabályai a helyettesítésről kifejezetten szólnak, így pl. az önálló szabályozó szervekre vonatkozó Alaptörvény 23. cikk (4) bekezdés utolsó mondata szerint "az önálló szabályozó szerv vezetőjét rendelet kiadásában az általa rendeletben kijelölt helyettese helyettesítheti." Az önkormányzati rendeletek tekintetében az Alaptörvény a fent bemutatott módon szól az ún. rendeletpótlás lehetőségéről.
Az önkormányzati rendelet aláírását 2012. január 1-jét megelőzően az Ötv. 16. § (3) bekezdése, ezt követően a Mötv. 51. § (1) bekezdése szabályozza hasonló tartalommal. A Mötv. 51. § (1) bekezdése szerint "A helyi önkormányzat képviselő-testülete által megalkotott rendeletet a polgármester és a jegyző írja alá." (Az Ötv. lehetővé tette a levezető elnök által történő aláírást is egy esetben, akkor, ha a képviselő-testületi ülést a kormányhivatal hívta össze, egyébiránt a korábbi szabályok szerint is az önkormányzati rendeletet a polgármesternek és a jegyzőnek kellett aláírnia.) A Mötv. 79. § (2) bekezdés értelmében a polgármester jogállására vonatkozó szabályokat az alpolgármesterre is alkalmazni kell, amely alapján [csakúgy, mint az Ötv. 34. § (1) bekezdés szerint] az alpolgármester a polgármester helyettesítésére jogosult.
A szabályozás megkülönbözteti az ülés összehívását és vezetését (mint polgármesteri feladatot) az önkormányzati rendelet aláírásától. A Mötv. 45. §-a szerint "[a] képviselő-testület ülését a polgármester hívja össze és vezeti, akadályoztatása esetén e hatáskörét az alpolgármester, több alpolgármester esetén a polgármester által kijelölt alpolgármester gyakorolja. A polgármesteri és az alpolgármesteri tisztség egyidejű betöltetlensége, a tartós akadályoztatásuk esetére a szervezeti és működési szabályzat rendelkezik a képviselő-testület összehívásának, vezetésének a módjáról" [lásd korábban hasonló tartalommal az Ötv. 12. § (2) bekezdését]. Helytálló tehát, hogy a Mötv. 45. §-a alapján a polgármesteri és az alpolgármesteri tisztség egyidejű betöltetlensége, a tartós akadályoztatásuk esetén az SZMSZ akár a korelnököt is megjelölheti a képviselő-testület összehívására és vezetésére. Ettől azonban eltérő szabályok vonatkoznak az önkormányzati rendelet, mint jogszabály aláírására. A Mötv. 51. § (1) bekezdése egyértelműen kimondja, hogy az önkormányzati rendeletet a polgármester és a jegyző írja alá, e tekintetben nem utal(hat) arra, hogy az SZMSZ eltérő aláírásra jogosultakat is meghatározhat helyettesítés esetére. Az önkormányzati rendelet levető elnök (korelnök) által történő aláírása az Ötv. 51. § (1) bekezdésével [megalkotásakor az Ötv. 16. § (3) bekezdésével] ellentétes.
A fentiek alapján a Kúria Önkormányzati Tanácsa az Ör.1. Ör.2. által megállapított és az Ör.1.-be beépült 1. § (1)-(5) bekezdéseinek, valamint 1., 2. és 3. számú mellékleteinek törvényellenességét megállapította, és e rendelkezéseket megsemmisítette (Köf. 5086/2012/5.).

Az önkormányzati rendelet bevezetőjében pontosan meg kell jelölni, hogy az önkormányzat milyen törvényi felhatalmazás alapján alkotta meg rendeletét. Eredeti jogalkotói jogkör esetén az Alaptörvény 32. cikk (2) bekezdésére kell utalni.

A Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Kormányhivatal kormánymegbízottja (a továbbiakban: indítványozó) a Magyarország helyi önkormányzatairól szóló 2011. évi CLXXXIX. törvény (a továbbiakban: Mötv.) 132. § (1) bekezdése alapján törvényességi felhívással élt Gagyapáti Község Önkormányzat Képviselő-testületének (a továbbiakban: érintett önkormányzat) a települési folyékony hulladékkezelési közszolgáltatásról szóló 4/2014. (III. 1.) önkormányzati rendelete (a továbbiakban: Ör.) tekintetében, amelyben indítványozta az Ör. hatályon kívül helyezését és az adott tárgyban a hatályos jogszabályoknak megfelelő új önkormányzati rendelet megalkotását.
Az érintett önkormányzat a törvényességi felhívásban foglalt határidő lejártát követően határidő-hosszabbítás iránti kérelmet terjesztett elő, de annak indokát nem jelölte meg, a jogszabálysértés megszüntetése érdekében megtett intézkedést nem említette. A kormányhivatal a törvényességi felhívásban foglalt határidőt a határidő lejárata után benyújtott kérelem tekintetében nem hosszabbította meg.
Az indítvány szerint a települési önkormányzatoknak a nem közművel összegyűjtött háztartási szennyvíz begyűjtése tárgyában a vízgazdálkodásról szóló 1995. évi LVII. törvény (a továbbiakban: Vgt.) 45. § (6) bekezdése ad felhatalmazást jogalkotásra. Az Ör. bevezető része Magyarország Alaptörvénye (a továbbiakban: Alaptörvény) 32. cikkére és nem a Vgt.-re, hanem a hulladékról szóló 2012. évi CLXXXV. törvényre (a továbbiakban: Hgt.) utal. A jogszabályszerkesztésről szóló 61/2009. (XII. 14.) IRM rendelet (a továbbiakban: Jszr.) 53. § (2) bekezdése értelmében az Alaptörvény 32. cikk (2) bekezdésére, mint az önkormányzat jogalkotó hatáskörét megállapító rendelkezésre akkor lehet hivatkozni, ha a képviselő-testület az önkormányzati rendeletet eredeti jogalkotói hatáskörében alkotja meg. A Jszr. 54. § (1) bekezdése pontosan meghatározza, hogy a nem eredeti jogalkotói hatáskörben megalkotandó rendelet bevezető részének mit kell tartalmaznia. Ennek nem felel meg az Ör., mivel olyan törvényre utal, amely nem ad a tárgy szerinti felhatalmazást. Az indítványozó hivatkozott a Kúria Önkormányzati Tanácsának Köf. 5.021/2013/4. határozatában kifejtett azon álláspontjára is, amely szerint a végrehajtási jelleggel megalkotott önkormányzati rendelet esetében a felhatalmazó jogszabály megjelölése érvényességi kellék. Az indítványozó utalt arra, hogy a jogalkotásról szóló 2010. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: Jat.) 8. § (2) bekezdése szerint nem lehet módosítani a rendelet bevezető részét, így az önkormányzat a törvénysértést csak a rendelet hatályon kívül helyezésével és új rendelet megalkotásával tudja megszüntetni.
Az indítványozó szerint az Ör. a jogszabály-szerkesztési előírásoknak más szempontból sem felelt meg. A Jszr. 4. § (2) bekezdése értelmében, egy jogszabályban és a végrehajtására kiadott jogszabályokban azonos szabályozási tárgyra vonatkozó különböző megfogalmazások csak akkor alkalmazhatók, ha azok eltérő tartalmat fejeznek ki. A Vgt. szerint a közszolgáltatás tárgya a "nem közművel összegyűjtött háztartási szennyvíz" begyűjtése, az Ör. azonban a "folyékonyhulladék-kezelési közszolgáltatás" fogalmat használja, amely tartalma szerint nem azonos a Vgt. által szabályozott közszolgáltatással. Az eltérő fogalomhasználat értelmezési nehézséget okoz, megtévesztő, ezáltal sérti a jogbiztonságot. Az indítványozó kifejtette továbbá, hogy az Ör. formai tagoltsága és szerkezeti egységei sem felelnek meg a Jszr.-ben meghatározott jogszabály-szerkesztési előírásoknak.
Végezetül az indítványozó utalt arra is, hogy a Vgt. 45. § (6) bekezdése alapján a felhatalmazás kereteit a Vgt. 44/C. § (2) bekezdés a)-g) pontjai határozzák meg. Az ebben kapott felhatalmazásnak az Ör. több szempontból nem tesz eleget.
Az indítványozó szerint az Ör. - a fentiek alapján - a Vgt. és a Jszr. rendelkezéseivel ellentétes, ezért kérte az Ör. egészének megsemmisítését.
A Kúria Önkormányzatai Tanácsa a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvény (a továbbiakban: Bszi.) 52. §-a alapján felhívta az érintett önkormányzatot, hogy az indítványra állásfoglalást terjeszthet elő. A megadott határidőn belül az érintett önkormányzat az állásfoglalás benyújtásával kapcsolatos lehetőségével nem élt, a rendelettel kapcsolatban nem adott tájékoztatást.
Az Alaptörvény 32. cikk (2) bekezdése értelmében "Feladatkörében eljárva a helyi önkormányzat törvény által nem szabályozott helyi társadalmi viszonyok rendezésére, illetve törvényben kapott felhatalmazás alapján önkormányzati rendeletet alkot." Az Alaptörvény e szabálya az eredeti és a származékos önkormányzati jogalkotói jogkörről szól. Ehhez igazodik a Jszr. 53. § (2) bekezdése, amely az Alaptörvény e szabályára utalást akkor teszi kötelezővé, ha az önkormányzat eredeti jogalkotói jogkörében jár el. A Jszr. 54. § (1) bekezdése szerint a nem eredeti jogalkotói hatáskörben megalkotni tervezett rendelet bevezető részében egyértelműen meg kell jelölni a jogszabály egyes rendelkezéseinek a megalkotásához szükséges valamennyi olyan felhatalmazó jogszabályi rendelkezést, amely alapján a rendeletet kiadják.
A Kúria megítélése szerint a felhatalmazó rendelkezések önkormányzati rendelet bevezetőjében való pontos megjelölése az önkormányzati rendeletalkotás fontos garanciája, mert - ahogy a Kúria korábbi döntésében megállapította - ez alapján lehet eldönteni, hogy az önkormányzati rendelet igazodik-e a felhatalmazó jogszabály által elérendő célhoz, tárgyhoz és keretekhez. A Köf. 5.021/2013/4. határozat szerint "a végrehajtási jelleggel megalkotott önkormányzati rendelet esetében azonban a felhatalmazó jogszabály megjelölése érvényességi kellék, mert az önkormányzat csak annak közbejöttével válik normaalkotóvá. Önálló cél hiányában igazodik a felhatalmazó jogszabály által elérendő célhoz, tárgyhoz és keretekhez."
Jelen ügyben megállapítható, hogy az Ör. nem a tárgy szerint vonatkozó törvényt, azaz nem a Vgt.-t jelöli meg bevezető részében, hanem a Hgt.-t, de a Hgt.-nek sem utal konkrét felhatalmazó rendelkezésére. Megjegyzést érdemel, hogy a Hgt. 35. §-a is ad felhatalmazást önkormányzati rendeleti szabályozásra. A Hgt. 1. §-a a törvény hatályát érintően állapít meg szabályokat. Az Ör.-ben szabályozott, a szennyvízkezeléssel kapcsolatos közszolgáltatás önkormányzati szabályozására nem a Hgt. rendelkezései az irányadók, e tárgyban nem a Hgt. ad felhatalmazást, hanem a Vgt. 45. § (6) bekezdése.
Mivel az Ör. bevezető része olyan törvényre utal, amely az adott tárgyban felhatalmazást nem ad önkormányzati rendeleti szabályozásra, ezért az Ör. a Jszr. 54. § (1) bekezdésével ellentétes.
Az Ör. bevezetője megjelöli az Alaptörvény 32. cikkét is. Az Alaptörvény 32. cikke hat bekezdésből áll, a helyi önkormányzat hatáskörcsoportjainak a felsorolásától kezdve az önkormányzati rendelet jogforrástani besorolásáig számos rendelkezést tartalmaz. A Kúria megállapította, hogy az Alaptörvény e rendelkezésére való általános utalás - ahogy a rossz törvényi hivatkozás is - jogbizonytalanságot eredményez.
A Jat. 8. § (2) bekezdése értelmében "[n]em lehet módosítani a jogszabály megjelölését, a rendelet bevezető részét ..." Ez alapján megalapozott az indítványozó azon állítása, hogy az Ör. bevezetőjében jelölt jogszabálysértést nem módosítással, hanem új önkormányzati rendelet megalkotásával lehet orvosolni. Ezenkívül a rendelet "A települési folyékonyhulladék-kezelési közszolgáltatás" címet viseli, azonban a Vgt. IX/A. Fejezete szerinti tárgy: "A nem közművel összegyűjtött háztartási szennyvíz begyűjtésére vonatkozó közszolgáltatás". Így sem az Ör. címe, sem pedig bevezetője nem korrigálható módosítással.
A Kúria Önkormányzati Tanácsa megvizsgálta az indítványozó egyes tartalmi kifogásait is. A Vgt. 45. § (6) bekezdése értelmében "Felhatalmazást kap a települési önkormányzat képviselő-testülete, hogy a törvény 44/C. § (2) bekezdésében meghatározottakat rendeletben szabályozza." A Vgt. 44/C. § (2) bekezdése a nem közművel összegyűjtött háztartási szennyvíz begyűjtésére vonatkozó közszolgáltatás körében több tárgykört is megjelöl az önkormányzati szabályozást illetően.
A Vgt. 44/C. § (2) bekezdése szerint "A települési önkormányzat képviselő-testülete önkormányzati rendeletben állapítja meg:
a) a közszolgáltatás tartalmát, a közszolgáltatással ellátott terület határait;
b) a közszolgáltató megnevezését, valamint annak a működési területnek a határait, amelyen belül a közszolgáltató a közszolgáltatást rendszeresen ellátni köteles és az ártalmatlanítás céljából történő átadási helyet;
c) a közszolgáltatás ellátásának rendjét, módját és időtartamát, a közszolgáltató és az ingatlantulajdonos ezzel összefüggő jogait és kötelezettségeit, valamint a közszolgáltatásra vonatkozó szerződés egyes tartalmi elemeit;
d) a közszolgáltatás igénybevételére vonatkozó kötelezettséget, a közszolgáltatás igénybevételének módját és feltételeit;
e) az ingatlantulajdonost terhelő díjfizetési kötelezettséget, az alkalmazható díj legmagasabb mértékét, megfizetésének rendjét, az esetleges kedvezmények és a szolgáltatás ingyenességének eseteit;
f) az üdülőingatlanokra, az időlegesen használt és a nem használt ingatlanokra vonatkozó sajátos szabályokat;
g) a közszolgáltatással összefüggő személyes adatok (a természetes személyazonosító adatok, valamint a lakcím) kezelésére vonatkozó rendelkezéseket."
A jelen eljárásban vizsgált Ör. mindösszesen hat szakaszból áll. Nem tartalmazza - többek között - a Vgt. szerinti közszolgáltató megnevezését, az ártalmatlanítás céljából történő átadási helyet, a közszolgáltatásra vonatkozó szerződés egyes tartalmi elemeit és az alkalmazható díj legmagasabb mértékét sem, tehát megállapítható, hogy az Ör. tartalmában sem felel meg a szabályozás tárgykörével kapcsolatos követelményeknek.
Mindezek alapján a Kúria Önkormányzati Tanácsa megállapította, hogy az Ör. ellentétben áll a Jszr. 54. § (1) bekezdésével, a Hgt. 1. § (2) bekezdés a) pontjával, valamint a Vgt. 45. § (6) bekezdésével és 44/C. §-ával. A formai és tartalmi törvényellenességre tekintettel a Kúria Önkormányzati Tanácsa a Bszi. 55. § (2) bekezdés a) pontja alapján az Ör. egészét megsemmisítette (Kúria Köf. 5.031/2014/3.; KGD 2015.45.).

AZ ÖNKORMÁNYZATI RENDELET FELÜLVIZSGÁLATÁRA IRÁNYULÓ NEMPERES ELJÁRÁS

Bszi. 46-50. §

Eljárási rend

Az önkormányzat rendeletalkotási hatásköre autonómiájának lényegéhez tartozó hatáskör. E hatáskör gyakorlásába beavatkozni csak az Alaptörvény keretei között lehet. A jogszabálysértő önkormányzati rendelet felülvizsgálatára vonatkozó eljárás emiatt bírói útra tartozik. A bíróság eljárását a helyi önkormányzattal szemben törvényességi felügyeleti jogot gyakorló kormányhivatal - tehát a végrehajtó hatalom szerve - indítványozza. A Kúria Önkormányzati Tanácsa arra mutatott rá egy döntésében: a helyi önkormányzati normaalkotási autonómiáját védi az a szabály, amely a végrehajtó hatalom által gyakorolt törvényességi felügyeleti jogkört határidőhöz - és a végrehajtó hatalom aktusát közigazgatási bírói kontrollhoz - köti.
A kormányhivatal törvényességi felügyeleti hatásköre az önkormányzati működés olyan, az önkormányzaton kívül eső, de a közigazgatás keretei között megvalósuló kontrollt jelent, amely az önkormányzati igazgatás körébe tartozó hatáskörök jog alá rendelt gyakorlásának garantálását célozza [Mötv. 132. § (2) bekezdés]. A Mötv. az Indítványozó törvényességi felügyeleti jogkörét a helyi önkormányzat szervezetalakító, szervezetet működtető, gazdálkodó, jogalkotó, és hatósági jellegű tevékenységére nyitja meg [Mötv. 132. § (3)-(5) bekezdései]. Ennek keretében ellenőrzi a helyi önkormányzat szervezetének, működésének, döntéshozatali eljárásainak, meghozott döntéseinek - ideértve a rendeletek mellett a határozatokat is - jogszabályszerűségét. A törvényalkotó a törvényességi felügyelet terjedelmét ugyanakkor tartalmilag és időben is korlátozta: bizonyos körben illetve bizonyos határidő elteltével az Indítványozó számára kizárt hatáskörének gyakorlása. A korlátozás az önkormányzati autonómia védelmét garantálja az állami beavatkozással szemben. A törvényességi felügyelet számára megnyitott területeken és időben az Indítványozó maga dönt abban, hogy mely kérdéseket vonja vizsgálata körébe és a törvénysértések mely köréhez milyen jogkövetkezményeket érvényesít.
A jelen esetben az Indítványozó a formai törvénysértésre alapozott törvényességi felhívás figyelmen kívül hagyásának jogkövetkezményeit kívánta érvényesíteni az érintett önkormányzattal szemben. Az érintett önkormányzat e felhívást 2013. május 29-én vette át, a kapott 30 napos határidő ez esetben június 28-án járt le. Az indítvány benyújtására az Indítványozónak - figyelemmel a Bszi. 46. §-a folytán alkalmazandó 1952. évi III. törvény 103. §-ában foglaltakra - június 29-étől számítottan 15 nap állt rendelkezésére, amely július 13-án telt el. Mivel július 13-a munkaszüneti napra esett, valamint figyelemmel arra, hogy a Kúria a korábbiakban az indítványozási határidőt eljárási jellegű határidőnek minősítette, ezért az indítványnak legkésőbb 15-én, hétfői napon meg kellett volna érkeznie a Kúriára. Az indítvány 2013. július 16-án, elkésetten érkezett.
Szükséges kitérni arra a tényállási elemre is, hogy az érintett önkormányzat - ugyan határidőn túl, de - a második törvényességi felhívásra 2013. július 2-án kelt és az Indítványozó által július 12-én átvett válaszában reflektált. Ebben az esetben az eljárás-kezdeményezési határidő július 13-ától számítottan július 27-én telt volna el. Rámutat azonban a Kúria arra, hogy a Mötv. 136. § (2) bekezdése a határidő számításának két, egymástól független, ezért együttesen nem alkalmazható tényállását rögzíti: amennyiben az Indítványozó által megadott határidő eredménytelenül telik el, úgy a norma-felülvizsgálati határidő a lejáratot követő naptól, ellenkező esetben a helyi önkormányzat válaszának kézbesítését követő naptól számít. A helyi önkormányzat normaalkotási autonómiáját védi az a szabály, amely a végrehajtó hatalom által gyakorolt törvényességi felügyeleti jogkört határidőhöz - és a végrehajtó hatalom aktusát közigazgatási bírói kontrollhoz - köti. Ezért a konkrét esetben az eljárás megindítására nyitva álló határidő az Indítványozó számára nem hosszabbodik meg azzal, hogy az érintett önkormányzat határidőn túl válaszolt a törvényességi felülvizsgálatban foglaltakra.
A Bszi. 51. § (1) bekezdés b) pontja értelmében "[a]z önkormányzati tanács az indítvány beérkezésétől számított 15 napon belül érdemi vizsgálat nélkül elutasítja az indítványt, ha (...) azt a fővárosi és megyei kormányhivatal a helyi önkormányzatokról szóló törvényben előírt határidőn túl nyújtja be". A (2) bekezdés értelmében "[a]z önkormányzati tanács az eljárást megszünteti, ha (...) az (1) bekezdés alapján az indítványt érdemi vizsgálat nélkül el kellett volna utasítani."
A Kúria Önkormányzati Tanácsa az indítványt elkésettnek minősítette, ezért az előtte folyamatban lévő normakontroll eljárást megszüntette. (Kúria Köf. 5.048/2013., BH 2014/97.)
Az önkormányzati tanács egyik döntésében az önkormányzati rendeletek lényeges formai követelményéről, a jogszabály aláírásokról döntött, megállapítva, hogy - más jogszabálytól eltérően - önkormányzati rendelet aláírása szigorú szabályok szerint történik, egyértelmű rendelkezés, hogy az önkormányzati rendeletet a polgármester és a jegyző írja alá, az SZMSZ eltérő aláírásra jogosultat nem határozhat meg. Erre figyelemmel az önkormányzati tanács megállapítja, hogy D. Község Önkormányzat Képviselő-testületének az önkormányzat 2012. évi költségvetéséről szóló 6/2012. (III. 9.) rendelet 1. § (1)-(5) bekezdései valamint 1., 2. és 3. számú mellékletei törvényellenesek ezért e rendelkezéseket megsemmisíti.
1. A Komárom-Esztergom Megyei Kormányhivatal (a továbbiakban: indítványozó) - miután a Magyarország helyi önkormányzatairól szóló 2011. évi CLXXXIX. törvény (a továbbiakban: Mötv.) 134. § (1) bekezdésébe foglalt törvényességi felhívás nem vezetett eredményre - a Kúria Önkormányzati Tanácsához fordult és kérte D. Község Önkormányzat Képviselő-testületének az önkormányzat 2012. évi költségvetéséről szóló 6/2012. (III. 9.) rendelet (a továbbiakban: Ör.1.) 1. § (1)-(5) bekezdései valamint 1., 2. és 3. számú mellékletei törvényességi vizsgálatát és megsemmisítését. Az Ör.1. vizsgálni kért szabályait az Ör.1. módosításáról szóló 14/2012. (IX. 7.) rendelet (a továbbiakban: Ör.2.) állapította meg. Az Ör.2.-őt a jegyző és az ülésvezetésre kijelölt korelnök írta alá. Az indítványozó szerint a helyi önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvény (a továbbiakban: Ötv.) 16. § (3) bekezdésébe és 34. § (1) bekezdésébe ütköznek az Ör.2. által megállapított Ör.1. vizsgálni kért szabályai, mivel az önkormányzati rendelet e szabályait megállapító normát nem a polgármester és a jegyző, hanem a korelnök és a jegyző írta alá. Az indítványozó szerint e jogkörében a polgármestert kizárólag az alpolgármester helyettesítheti, a korelnök e tekintetben nem léphet a polgármester helyébe. Az indítványozó az Alkotmánybíróság - hasonló ügyben meghozott - 145/2011. (XII. 2.) AB határozatára is utalt. Az indítványozó szerint az Ör.1. vizsgálni kért rendelkezései a jogalkotásról szóló 2010. évi CXXX. törvény 2. § (4) bekezdés a) pontjával is ellentétesek, mivel nem felelnek meg az Alaptörvényből eredő formai feltételeknek. A fentiek alapján kezdeményezte az Ör.1. 1. § (1)-(5) bekezdései, valamint 1., 2. és 3. melléklete megsemmisítését.
Az önkormányzati tanács megállapította:
Az Alkotmánybíróság a jogalkotói hatáskörben való helyettesítéssel több döntésében foglalkozott. A miniszteri rendelet kiadásában történő helyettesítést a 37/2006. (IX. 20.) AB határozatában az akkor hatályos Alkotmánnyal ellentétesnek minősítette, mulasztást állapított meg, hogy törvény a helyettesítést nem tiltja. E határozat szerint a jogszabályalkotás az állami szervek legfontosabb közhatalmi jogosítványa. Az Alkotmány kizárólagos szabályokat tartalmaz arra vonatkozóan, hogy az állami szervek milyen jogszabályokat alkothatnak. Az Alkotmány a jogszabályalkotás tekintetében egy zárt rendszert képez: megjelöli a kibocsátót, megjelöli a jogszabály nevét, rendelkezik egymáshoz való hierarchikus viszonyukról s gondoskodik a jogforrási hierarchia Alkotmánnyal való összhangjának garanciájáról is. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint azáltal, hogy a jogalkotói hatáskör alkotmányon alapuló hatáskör, e hatáskör gyakorlásának esetleges átruházása is az alapító norma, az Alkotmány szabályozási tárgya kell, hogy legyen.
E sorba illeszkedik az indítványozó által is hivatkozott - már szintén nem hatályos - 145/2011. (XII. 2.) AB határozat, amely kimondta, hogy az ott vizsgált önkormányzati rendeletek törvénysértőek, mert azokat a korelnök és a jegyző írta alá, holott az Ötv. 16. § (3) bekezdése alapján az önkormányzati rendeletet a polgármesternek és a jegyzőnek kell aláírni.
A Kúria Önkormányzati Tanácsának megítélése szerint a jogalkotói hatáskör helyettesítésére vonatkozó követelmények az Alaptörvény alapján is fennállnak. Az Alaptörvény egyes szabályai a helyettesítésről kifejezetten szólnak, így pl. az önálló szabályozó szervekre vonatkozó Alaptörvény 23. cikk (4) bekezdés utolsó mondata szerint "az önálló szabályozó szerv vezetőjét rendelet kiadásában az általa rendeletben kijelölt helyettese helyettesítheti." Az önkormányzati rendeletek tekintetében az Alaptörvény a fent bemutatott módon szól az ún. rendeletpótlás lehetőségéről.
Az önkormányzati rendelet aláírását 2012. január 1-jét megelőzően az Ötv. 16. § (3) bekezdése, ezt követően a Mötv. 51. § (1) bekezdése szabályozza hasonló tartalommal. A Mötv. 51. § (1) bekezdése szerint "A helyi önkormányzat képviselő-testülete által megalkotott rendeletet a polgármester és a jegyző írja alá." (Az Ötv. lehetővé tette a levezető elnök által történő aláírást is egy esetben, akkor, ha a képviselő-testületi ülést a kormányhivatal hívta össze, egyébiránt a korábbi szabályok szerint is az önkormányzati rendeletet a polgármesternek és a jegyzőnek kellett aláírnia.) A Mötv. 79. § (2) bekezdés értelmében a polgármester jogállására vonatkozó szabályokat az alpolgármesterre is alkalmazni kell, amely alapján [csakúgy, mint az Ötv. 34. § (1) bekezdés szerint] az alpolgármester a polgármester helyettesítésére jogosult.
A szabályozás megkülönbözteti az ülés összehívását és vezetését (mint polgármesteri feladatot) az önkormányzati rendelet aláírásától. A Mötv. 45. §-a szerint "[a] képviselő-testület ülését a polgármester hívja össze és vezeti, akadályoztatása esetén e hatáskörét az alpolgármester, több alpolgármester esetén a polgármester által kijelölt alpolgármester gyakorolja. A polgármesteri és az alpolgármesteri tisztség egyidejű betöltetlensége, a tartós akadályoztatásuk esetére a szervezeti és működési szabályzat rendelkezik a képviselő-testület összehívásának, vezetésének a módjáról." [lásd korábban hasonló tartalommal az Ötv. 12. § (2) bekezdését]. Helytálló tehát, hogy a Mötv. 45. §-a alapján a polgármesteri és az alpolgármesteri tisztség egyidejű betöltetlensége, a tartós akadályoztatásuk esetén az SZMSZ akár a korelnököt is megjelölheti a képviselő-testület összehívására és vezetésére. Ettől azonban eltérő szabályok vonatkoznak az önkormányzati rendelet, mint jogszabály aláírására. A Mötv. 51. § (1) bekezdése egyértelműen kimondja, hogy az önkormányzati rendeletet a polgármester és a jegyző írja alá, e tekintetben nem utal(hat) arra, hogy az SZMSZ eltérő aláírásra jogosultakat is meghatározhat helyettesítés esetére. Az önkormányzati rendelet levető elnök (korelnök) által történő aláírása az Ötv. 51. § (1) bekezdésével (megalkotásakor az Ötv. 16. § (3) bekezdésével) ellentétes.
A fentiek alapján a Kúria Önkormányzati Tanácsa az Ör.1., Ör.2. által megállapított és az Ör.1.-be beépült 1. § (1)-(5) bekezdéseinek, valamint 1., 2., és 3. számú mellékleteinek törvényellenességét megállapította, és e rendelkezéseket megsemmisítette. (Köf. 5086/2012/5.)
Ha a Kúria a felülvizsgálati eljárás során észleli, hogy az alkalmazandó önkormányzati rendelet megalkotásakor nem tartották be a rendelet jogszerűségére vonatkozó szempontokat: A Kúria Önkormányzati Tanácsánál nem peres eljárást kezdeményezhet, egyben a per tárgyalását felfüggesztheti.
B. jegyzője mint elsőfokú helyi adóhatóság 2012. május 31-én határozatával - a felperes május 7-én benyújtott bevallása alapján - 29 596 722 Ft telekadó megfizetésére kötelezte felperest a B. M. úti - temető funkciójú - telke után, 2012. január 1. és május 14. közötti időszakot érintően.
A fellebbezés nyomán eljárt alperes határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta. A döntés alapjaként hivatkozott a helyi adókról szóló 1990. évi C. törvény (a továbbiakban: Htv.) 1. §-ára, 2. §-ára, 12. § (1) bekezdésére, 17-19. §-aira, 21. § a) pontjára és 52. § (16) bekezdésére, a B. Önkormányzata építmény- és telekadóról szóló 34/2011. (XII. 19.) Ör. számú rendelete (a továbbiakban: Ör.) 7. §-ára, a 15449/3/2009. PM határozatra, valamint a Nemzetgazdasági Minisztérium 10334/2/2012. tájékoztató levelére. Eszerint 2012. január 1-jétől a temetőknek minősülő földterületek a telekadó tárgyává váltak. Rögzítette, hogy az adó tárgyát képező ingatlan a felperes mint B. Önkormányzatától elkülönült, önálló jogi személyiséggel rendelkező gazdasági társaság tulajdonát képezte, fenntartását, üzemeltetését ő végezte gazdasági tevékenység keretében. A felperes sem a Htv., sem az Ör. alapján nem volt jogosult adómentességre. A Fővárosi Önkormányzat kompetenciájába tartozó közfeladat elősegítése nem adómentességi ok. 1997-ben a privatizációval megszűnt az állami tulajdon, melynek célja éppen a hatékonyabb gazdálkodás elősegítése volt. A kedvezőtlen gazdasági folyamatok miatt nem nyereséges gazdálkodás sem befolyásolja az adófizetési kötelezettséget, legfeljebb egy fizetéskönnyítési eljárásban lehet figyelembe venni. Az önkormányzat adóztatási hatásköre a Htv. 1. § (2) bekezdése és 52. § 1. pontja szerint egyértelmű, nem engedték át az adóztatás jogát a Fővárosi Önkormányzatnak.
A felperes keresetében elsődlegesen a határozat megváltoztatásával az adó alóli mentesítését kérte, másodlagosan a határozatok hatályon kívül helyezését. Véleménye szerint valótlan tényekből téves következtetésre jutott az alperes. A felperes a köztemetők fenntartásával az F. Önkormányzattal kötött keretszerződés alapján önkormányzati közfeladatot látott el hatósági árakon. Ez nem fedezhette a telekadó mértékét, áremelést nem bír el a lakosság, a telekadó megfizetése miatt alapvető fenntartási munkák maradnának el. Utalt a temetőkről és a temetkezésről szóló 1999. évi XLIII. törvény 3. § b) pontjára, 5. § (1) bekezdésére, 39. § (1) bekezdésére, 40. § (3) bekezdésére, és továbbra is állította, hogy az önkormányzati adóhatóságnak nem volt hatásköre a temetőkre telekadó kivetésre. A köztemetőkre semmilyen kerületi feladat- és hatáskör nem vonatkozott, ez a helyi adóztatás céljával nem lenne összeegyeztethető. A Htv. 2012. május 15-i hatállyal történt módosítása is egyértelművé tette, hogy a temető funkciójú telek adóval nem sújtható.
A Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság 5. K. 29.489/2013/11. számú ítéletével a keresetet elutasította. A jogkérdést álláspontja szerint a Htv. és az Ör. anyagi jogi szabályai alapján kellett eldönteni. A telekadó szabályozásának 2012. január 1-jétől megvalósult strukturális átalakítása azt eredményezte, hogy az épületnek nem minősülő építménnyel lefedett földrészletek a telekadó hatálya alá kerültek, így a temetők is. Ez a Htv.-nek a 2012. évi XXIX. törvénnyel történt módosításáig - 2012. május 15-ig - fennállt. Január 1-jétől május 14-ig tehát telekadót kellett fizetni. E körben a bíróság álláspontja szerint nem volt releváns körülmény a köztemetői jelleg, a közfeladat ellátása. Piaci, nyereségességi kérdések nem befolyásolhatták a jogértelmezést, a felperes tulajdonosi alapon a telekadó alanya volt. Nem osztotta a bíróság azon felperesi álláspontot sem, hogy a kerületi önkormányzat hatáskör hiányában járt el. Helyi adójogi jogviszonyról volt szó, így az értelmezést a Htv. 1. § (2) bekezdése és 52. § 1. pontja alapján kellett elvégezni, ami szerint nincs kizárva a helyi önkormányzat adóztatási hatásköre a perbeli köztemetőre.
A jogerős ítélettel szemben a felperes terjesztett elő a keresettel azonos tartalmú felülvizsgálati kérelmet. Kérte, hogy a Kúria az ítéletet, valamint az első- és a másodfokú határozatot helyezze hatályon kívül. Korábbi érvein túl hivatkozott a helyi adók kivetése jogalkotói céljára is, illetve arra, hogy éppen a felperesi jogértelmezés felel meg Magyarország Alaptörvénye (a továbbiakban: Alaptörvény) 28. §-ának. Ellentétes értelmezés az Alaptörvény egyenlő bánásmódról szóló elvébe ütközne (önkormányzati és felekezeti temetők ugyanis nem adókötelesek). Ez az adó felperes teherbíró képességét meghaladta, és veszélyeztette a közfeladat biztonságos ellátását.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérte. Utóbb - 2014. február 15-én - előterjesztett beadványához csatolta a Kúria Önkormányzati Tanácsa Köf. 5051/2013/4. számú határozatát, mely egy másik kerületi önkormányzat, de azonos tárgyú rendelete törvényességi felülvizsgálata tárgyában született. Nézete szerint e határozat az alperesi álláspontot támasztotta alá, mivel a II. 5. pontja rögzíti, hogy a temetőkertek 2012. január 1. és május 14. között lehettek telekadó tárgyai.
2014. március 11-én a felperes ugyanezen bírósági határozatra hivatkozással indítványt terjesztett elő a per tárgyát képező önkormányzati rendeletnek a Kúria Önkormányzati Tanácsa elé utalására, és emiatt a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 155/C. §-a alapján a per felfüggesztésére. Indokolása szerint az Ör. sértette a Htv. 6. § c)-d) pontját, az adó úgymond "konfiskáló" jellegű volt, nem igazodott az adóalany teherviselő képességéhez. Az Ör. 7. §-ában szabályozott telekadó mértéke törvénysértő. Álláspontja alátámasztására csatolta a XXI. kerületi köztemetőre készült igazságügyi szakértői véleményt, melyben egész B.-ről voltak összehasonlító adatok. Az látszott, hogy felperes esetében az adó m2-értéke (294 Ft) magasabb volt, mint a forgalmi érték (240 Ft). A felperes hivatkozott még az Alkotmánybíróság 1531/B/1991. számú határozatára, mely szerint a telekadó vonatkozásában a tételes adó mértékénél súlyosan aránytalan, ha az adott vagyontárgy értékének 20%-át meghaladja az évi vagyonadó mértéke. Végezetül utalt az adóalanyok teherbíró képessége figyelembevételének fontosságára, hivatkozott e körben a Kúria Köf. 5017/2012. számú döntésére.
A Kúria eljáró tanácsának álláspontja szerint - figyelemmel a fenti tényállásra és jogi szabályozásra - a Htv. 6. § c)-d) pontja és az Ör. 7. §-ában foglalt adómérték nem volt összhangban. A Kúria a fentieken túl utalt még a Kúria Köf. 5081/2012/4. számú határozatára, mely a perbelivel lényegét tekintve azonos jogkérdésben elvi éllel mondta ki, hogy a Htv. 6. § c) pontja előírja az önkormányzati jogalkotó számára, hogy az adó mértékét a helyi sajátosságokhoz, az önkormányzat gazdálkodási követelményeihez, és az adóalanyok teherviselő képességéhez igazodóan állapítsa meg, az adómérték ne oldódjon el számottevően az adótárgy értékétől, ne jelentsen súlyos aránytalanságot az adóalany adóztatott vagyonához képest.
A Kúria szerint a per összes adata alapján kétséges volt, hogy az önkormányzati rendelet megalkotásakor, az adómérték megállapítása során az önkormányzat ezen elvek mentén járt volna el. Erre tekintettel a Kúria - figyelemmel a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvény 48. § (3) bekezdésére - a Pp. 155/C. § (1) bekezdése szerinti nemperes eljárást kezdeményezett, a per tárgyalását a (3) bekezdésnek megfelelően felfüggesztette, és indítványozta a Kúria Önkormányzati Tanácsánál a B. Önkormányzat Képviselő-testületének az építmény- és telekadókról szóló 34/2011. (XII. 19.) önkormányzati rendeletének 2012. január 1. és május 15. között hatályos 7. §-ának vizsgálatát, a jogszabálysértés megállapítását, a rendelkezés megsemmisítését, valamint a perben való alkalmazás tilalmának kimondását (Kúria Kfv. I. 35.429/2013/10., KGD 2016.14.).

A Kúria nyomatékosan felhívta a figyelmet arra, hogy a jogszabályalkotás elengedhetetlen feltétele az eljárási szabályok betartása, ennek elmulasztása adott esetben a jogszabály közjogi érvénytelenségét vonja maga után.
Az eljárási rend betartása a jogalkotás kiszámíthatóságának, az ésszerű eljárásnak lényeges feltétele.

Törvénysértő az a helyi építési szabályzat, amelynek elfogadását megelőzően a központi jogszabályokban előírt véleményeztetési eljárás lefolytatása elmaradt, vagy nem a jogszabályokban meghatározott rendben történt.

Az indítvány alapjául szolgáló tényállás
1. Szakoly Község Önkormányzata (a továbbiakban: érintett önkormányzat) 2008. március 29-én fogadta el Szakoly Község szabályozási tervének elfogadásáról és a helyi építési szabályzat megállapításáról szóló 7/2008. (III. 31.) Kt. rendeletét (a továbbiakban: Ör.).
2. A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Kormányhivatal - a kormányhivatalhoz 2014. szeptember 25-én érkezett beadvány kivizsgálása körében - tájékoztatást kért az önkormányzat polgármesterétől, hogy a rendelet elfogadásakor lefolytatták-e az akkor hatályos szabályok - így az épített környezet alakításáról és védelméről szóló 1997. évi LXXVIII. törvény (a továbbiakban: Étv.) valamint az országos településrendezési és építési követelményekről szóló 253/1997. (XII. 20.) Korm. rendelet (a továbbiakban: OTÉK) által előírt véleményezési eljárást. A kormányhivatal az ügyben keletkezett iratok felterjesztését kérte.
3. A megküldött iratok alapján a kormányhivatal megállapította, hogy a településrendezési eszközök [az Ör. és a településszerkezeti terv) véleményezési eljárása során keletkezett dokumentumok túlnyomó többsége a 2006-ban megalkotott településrendezési eszközök (többek között az Ör. által hatályon kívül helyezett korábbi 10/2006. (V. 29.) Kt. rendelet]elfogadását megelőzően keletkezett, azokhoz kapcsolódott. Az indítványozó kifejtette, hogy a rendelkezésre bocsátott iratok a településrendezési eszközök 2006. május 29. napján tartott képviselő-testületi ülésén történt elfogadását követően kizárólag az állami főépítésszel, a Felső-Tisza-vidéki Környezetvédelmi, Természetvédelmi és Vízügyi Felügyelőséggel, és a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatósággal való kapcsolattartás során keletkezett dokumentációt tartalmazzák, az OTÉK 3. számú mellékletében meghatározott többi államigazgatási szervvel az Étv. 9. § (2)-(3) bekezdésében meghatározott véleményeztetési eljárás céljából való kapcsolatfelvétel nem történt meg a 2008-ban elfogadott Ör. megalkotásához kapcsolódva. A kormányhivatal megállapította továbbá, hogy a kötelező alátámasztó szakági munkarészek is a 2006-os rendelethez kapcsolódtak, annak elfogadását megelőzően keletkeztek (2003-ban, 2005-ben és 2006-ban kelt dokumentumok).
4. A kormányhivatal a Magyarország helyi önkormányzatairól szóló 2011. évi CLXXXIX.törvény (a továbbiakban: Mötv.) 132. § (1) bekezdés a) pontja alapján törvényességi felhívással élt az érintett önkormányzat felé, amelyben a törvénysértés 2015. április 30. napjáig történő megszüntetésére hívott fel. Az érintett önkormányzat a 345/2015. (V. 28.) Kt. határozatában úgy döntött, hogy a kormányhivatal törvényességi felhívásával nem ért egyet. A kormányhivatal ezt követően a Kúriához fordult.
Az indítvány és az érintett önkormányzat állásfoglalása
5. A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Kormányhivatal (a továbbiakban: indítványozó) az Étv. 9. § (2)-(4) és (6)-(7) valamint (9) bekezdését, illetve 12. § (3) bekezdését, továbbá az OTÉK 5. § (2)-(3) bekezdését idézte az Ör. megalkotása, 2008. március 29-ei hatályos szövege alapján. Előadta, hogy a korábbi rendelet, a 10/2006. (V. 29.) Kt. rendelet a hatályba lépés időpontjáról nem rendelkezett, azonban a képviselő-testület arról döntött. Ehhez képest a 2008. március 29-én tartott képviselő-testületi ülésen elfogadott rendelet új döntésnek minősül nemcsak jogi értelemben, hanem tartalmilag is, mivel az állami főépítész és a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság kifejezetten a 2008. március 29-én elfogadott Ör.-höz adta meg a végeleges jóváhagyó véleményét.
6. Az Étv. 9. § (7) és (9) bekezdése szerint akár a településrendezési eszközök tárgyában hozott döntések módosítására, akár új elfogadására kerül sor, a teljes véleményezési eljárást újból le kell folytatni, amely az Ör. előtt nem történt meg. Ezen túlmenően az indítványozó azt is megállapította, hogy a településrendezési eszközök 2006. május 29-én tartott képviselő-testületi ülésén történt elfogadását megelőzően a 2003. januárjától meginduló véleményezési eljárásba sem került bevonásra az OTÉK 3. számú mellékletében meghatározott valamennyi államigazgatási szerv.
7. Az indítványozó további törvénysértésként az Étv. 9. § (6) bekezdésében foglaltak be nem tartását jelölte meg. E szabály az érintett lakosságnak, társadalmi, gazdasági és egyéb szervezeteknek a véleményezési eljárás befejezését követően egy hónapos időtartamban még lehetőséget biztosít, hogy véleményt nyilvánítsanak. Az Ör. tekintetében az egy hónapos közzétételi kötelezettség nem történt meg.
8. Az indítványozó arra is utal, hogy a 0361/4. helyrajzi számú terület vonatkozásában a külterületi szabályozási tervlap és a településszerkezeti terv ellenmondó rendelkezéseket tartalmaz, amely az Étv. 12. § (3) bekezdésbe ütköző módon törvénysértő.
9. Összefoglalva: az indítványozó szerint az Ör. ellentétes az Alaptörvény 32. cikk (3) bekezdésével, az Étv. (2)-(3), (6)-(7) és (9) bekezdéseivel, illetve 12. § (3) bekezdésével, továbbá az OTÉK 5. § (2)-(3) bekezdésével, ezért kérte az Ör. egészének megsemmisítését.
10. A Kúria Önkormányzati Tanácsa a bíróságok szervezetéről és igazgatásról szóló 2011. évi CLXI. törvény (a továbbiakban: Bszi.) 52. §-a alapján az indítványt megküldte az érintett önkormányzatnak állásfoglalás beszerzése céljából.
A Kúria döntésének jogi indoka
11. A Kúria Önkormányzati Tanácsa legelőször az alkalmazandó jog tekintetében foglalt állást. Az Önkormányzati Tanács a Köf.5031/2012/11. számú határozata óta követett gyakorlata szerint a Kúria Önkormányzati Tanácsa az önkormányzati rendeletek absztrakt törvényességi vizsgálata során (amilyen a kormányhivatali kezdeményezés is) az önkormányzati rendeletet (vizsgált rendelkezését) mindig a hatályos törvényekhez és a hatályos más jogszabályokhoz méri. A Kúria Önkormányzati Tanácsának - az Alaptörvény 25. cikk (2) bekezdés c) pontjában és a Bszi. 24. § (1) bekezdés f) pontjában foglalt hatáskörében eljárva - az Alaptörvényből és törvényből eredő feladata, hogy az önkormányzati normákat a törvényekkel összhangba hozza, illetőleg - az új jogalkotást tekintve - összhangban tartsa. Az önkormányzati rendszer hatályos szabályainak a mindenkor hatályos törvényekkel és más jogszabályokkal kell összhangban állni.
Ugyanakkor az Önkormányzati Tanács gyakorlata szerint az önkormányzati rendeletet a megalkotásakor (és nem az elbíráláskor) hatályos magasabb jogszabályoz méri bírói kezdeményezés esetén, vagy akkor, ha rendeletalkotási szabályok megsértése az ügy tárgya.
A Kúria Önkormányzati Tanácsa a Köf.5013/2013/7. számú határozatában megállapította, hogy mivel (az ott elbírált ügyben) a kormányhivatal a HÉSZ eljárási jellegű törvényellenességét állította, ezért a HÉSZ megalkotásakor hatályos szabályok az irányadók. Az Önkormányzati Tanács ebben a döntésben rámutatott, hogy mivel az önkormányzati képviselő-testületen visszamenőlegesen csak a norma megalkotásakor hatályos eljárási szabályok tiszteletben tartása kérhető számon, ezért a Kúria Önkormányzati Tanácsa a törvényességi vizsgálatot nem az elbíráláskori, hanem az önkormányzati rendelet megalkotásakor hatályos jogszabályi kerethez viszonyította. Ezt az értelmezést erősítette meg legutóbb a Köf.5.055/2013/9. számú határozat is.
12. A fentiekre tekintettel a Kúria jelen ügyben - elfogadva az indítványozó érvelését - az Ör. törvényességét az elfogadása időszakában hatályban volt magasabb jogszabályokkal vetette egybe.
13. A normakontroll feladatokat ellátó bírói testületek (Alkotmánybíróság, Kúria) gyakorlata szerint a jogszabályalkotás - így az önkormányzati rendeletek megalkotásának is - elengedhetetlen feltétele az eljárási szabályok betartása. "Csak a formalizált eljárás szabályainak a betartásával keletkezhet érvényes jogszabály" [11/1992. (III.5.) AB határozat, ABH 1992, 85.]. Ha a jogalkotás során a jogalkotási eljárás garanciális szabályai sérülnek, akkor ez az adott jogszabály közjogi érvénytelenségét vonja maga után [29/1997. (IV. 29.) AB határozat, ABH 1997, 122.]. A fentiekkel összhangban a Kúria több határozatában - így a Köf.5045/2012/5. számú határozatban - kifejtette, hogy az önkormányzati rendeletalkotás garanciális szabályait törvények tartalmazzák, de adott esetben garanciális rendelkezéseket tartalmazhat az adott önkormányzat által saját maga eljárására nézve - a törvény keretei között - meghatározott helyi szabályozás is. Az eljárási szabályok betartása és az eljárási garanciák érvényesülése a rendeletalkotási eljárás kiszámíthatóságának, ésszerű rendben történő lefolytatásának is lényeges feltétele.
14. A kormányhivatali indítvány szerint az érintett önkormányzat helyi építési szabályzat és szabályozási terv tárgyában ugyan meghozta a 10/2006. (V. 29.) Kt. rendeletét, de az a hatálybalépéséről nem rendelkezett, illetve annak elfogadására jóváhagyó főépítészi vélemény ellenére került sor. Az önkormányzati rendelet jogszabály, a jogalkotásról szóló 2010. évi CXXX. törvény 7. § (1) bekezdése szerint a jogszabályban meg kell határozni a hatálybalépésének napját (lásd erről részletesebben a Köf.5025/2015. számú határozatot); az Étv. 9. § (6) bekezdés b) pontja szerint pedig helyi építési szabályzat és szabályozási terv nem fogadható el, ha az állami főépítész azzal nem ért egyet.
15. Az Ör. 45. §-a kifejezetten úgy rendelkezik, hogy a 10/2006. (V. 29.) Kt. rendelet hatályát veszti, amelyből következően az érintett önkormányzat úgy kezeli a hatályba nem léptett és a főépítész egyetértése nélkül meghozott rendeletét, hogy az hatályban volt. Ez a helyzet önmagában jogbizonytalanságot eredményez.
16. Az Étv. jelen ügyben alkalmazandó egykori 9. § (2)-(9) bekezdései a véleményeztetési eljárás lefolytatására határidőt nem állapítanak meg, így ha a helyi építési szabályzat és szabályozási terv által szabályozottak tekintetében sem jogszabályi sem ténybeli változás nem történt, úgy a korábban beszerzett vélemény felhasználásának elvi akadálya nincs. Ugyanakkor azt is figyelembe kell venni, hogy Étv. 9. § (3) bekezdése az elkészített helyi építési szabályzat és településrendezési tervek véleményeztetését azok jóváhagyása előtt írja elő (tehát eleve nem számol a több éve beszerzett vélemények felhasználásával), az Étv. 9. § (9) bekezdése pedig a településrendezés eszközeinek a módosításához is előír (új) véleményeztetési eljárást.
17. Jelen esetben nem a korábbi rendelet módosítására, hanem egy új rendelet, az Ör. elfogadására került sor, amelyhez kapcsolódón az Étv. jelezett szabályai és az OTÉK 3. számú melléklete értelmében új véleményeztetési eljárást kellett volna lefolytatni az új ténybeli és jogi helyzet tekintetében. Ez nem történt meg, hanem az érintett önkormányzat (részben) a régi véleményeztetés eredményeit használta fel az Ör. elfogadásakor. Ezek vonatkozásában még az új ténybeli vagy jogi helyzet vizsgálata is szükségtelen, mivel az indítvány szerint a 2003. január 3-tól meginduló véleményezési eljárásba sem vonták be az OTÉK 3. számú mellékletében felsorolt valamennyi szervet, azaz a törvénysértés eredendően is fennállt.
18. Az Étv. 9. § (6) bekezdése alapján "[a] véleményezési eljárás befejezése után a településrendezési eszközöket az elfogadásuk előtt - a (3)-(4) bekezdés alapján beérkezett, de el nem fogadott véleményekkel és azok indokolásával együtt - a polgármesternek (főpolgármesternek) legalább egy hónapra a helyben szokásos módon közzé kell tennie azzal, hogy az érintettek a közzététel ideje alatt azokkal kapcsolatban észrevételt tehetnek". Az indítványozó szerint az Ör. vonatkozásában az Étv. 9. § (6) bekezdésben írt egy hónapos közzététel elmaradt, amely e vonatkozásban is törvényellenességet eredményez az Ör. egésze tekintetében.
19. Az Étv. 9. § (7) bekezdés szerint a településrendezési eszköz a (2)-(6) bekezdésben előírt véleményeztetési eljárás lefolytatása nélkül nem fogadható el. A fentiek alapján látható, hogy az Étv.-nek megfelelő véleményezési eljárás az Ör. vonatkozásban nem került lefolytatásra. Az Ör. törvényellenessége ezért az Étv. 9. § (7) bekezdése alapján megállapítható.
20. A Kúria a törvényi szabályok megsértésével megalkotott Ör.-t a Bszi. 55. § (2) bekezdés a) pontja alapján megsemmisítette.
21. Mivel a Kúria a fentiek szerint az Ör. egésze törvényellenességét megállapította, így már nem foglalkozott azzal az indítványozói felvetéssel, hogy a külterületi szabályozási tervlap és a településszerkezeti terv a 0361/4. helyrajzi számú terület vonatkozásában ellentmondó (Kúria Köf.5027/2015., BH 2016.K.20.).

Bszi. 51-56. §

A Kúria önkormányzati tanácsa eljárására - kisegítő jelleggel - a Pp. rendelkezései, egyébként a Bszi. által megállapított eljárási rendelkezések vonatkoznak.
A Pp. szabályai kizárólag a Bszi. 46. §-ában felsorolt kérdésekre (az eljárás nyelvezete, a bírók kizárására, az idézésre, a határidőkre stb.) vonatkoznak.
Az önkormányzati tanács nemperes eljárásban jár el, az eljárás kezdeményezője az alapvető jogok biztosa, illetőleg a törvényességi felügyeleti jogot gyakorló kormányhivatal. A bírósági indítvány tartalmát elsősorban a Mötv. 136. §-a határozza meg, ennek leglényegesebb eleme az, hogy az önkormányzati rendelet mennyiben jogszabálysértő. Az indítványból ki kell tűnnie, hogy az önkormányzati rendelet nem az Alaptörvénybe ütközik, hanem más jogszabályt sért. Az eljárásban a jogi képviselet kötelező. Az önkormányzati rendelet jogszabályba ütközését a bíró - az előtti folyó eljárásban - is észlelheti, s az eljárás felfüggesztése mellett - ő is kezdeményezheti az önkormányzati tanácsnál a rendelet felülvizsgálatát.
Az önkormányzati rendelet felülvizsgálatára irányuló eljárást a Kúria eljáró tanácsa is kezdeményezhet az önkormányzattal szemben. Kezdeményezés esetén a Kúria az előtte folyamatban lévő felülvizsgálati eljárást felfüggeszti.
B. jegyzője mint elsőfokú adóhatóság, 2012. május 31-én kelt határozatával - a felperes 2012. május 7-én benyújtott bevallása alapján - 29 596 722 Ft telekadó megfizetésére kötelezte felperest a B. M. úti - temető funkciójú - telke után a 2012. január 1. és május 14. közötti időszakot érintően.
A felperes keresetében elsődlegesen a határozat megváltoztatásával az adó megfizetése alóli mentesítését kérte, másodlagosan a határozatok hatályon kívül helyezését.
A Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság ítéletével a keresetet elutasította. A jogkérdést álláspontja szerint a Htv. és az Ör. anyagi jogi szabályai alapján kellett eldönteni. A telekadó-szabályozás 2012. január 1-jétől megvalósult strukturális átalakítása azt eredményezte, hogy az épületnek nem minősülő építménnyel lefedett földrészletek - így a temetők is - a telekadó hatálya alá kerültek. Ez a Htv. 2012. évi XXIX. törvénnyel történt módosításáig - 2012. május 15-ig - fennállt. Január 1-jétől május 14-ig tehát a temetők után is telekadót kellett fizetni.
A jogerős ítélettel szemben a felperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet. A kereseti kérelmével egyezően kérte, hogy a Kúria az ítéletet, valamint az első- és másodfokú határozatot helyezze hatályon kívül.
2014. március 11-én a felperes ugyanezen bírósági határozatra hivatkozással indítványt terjesztett elő a per tárgyát képező önkormányzati rendeletnek a Kúria Önkormányzati Tanácsa elé utalására, és a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 155/C. §-a alapján a per felfüggesztésére.
A Kúria eljáró tanácsának álláspontja szerint - figyelemmel a fenti tényállásra és jogi szabályozásra - a Htv. 6. § c)-d) pontja és az Ör. 7. §-ában foglalt adómérték nincs összhangban egymással. A Kúria a fentieken túl utal még a Kúria Köf. 5081/2012/4. számú határozatára, mely a perbelivel a lényegét tekintve azonos jogkérdésben elvi éllel mondta ki, hogy a Htv. 6. § c) pontja előírja az önkormányzati jogalkotó számára, hogy az adó mértékét a helyi sajátosságokhoz, az önkormányzat gazdálkodási követelményeihez, és az adóalanyok teherviselő képességéhez igazodóan állapítsa meg, az adómérték ne szakadjon el számottevően az adótárgy értékétől, ne jelentsen súlyos aránytalanságot az adóalany adóztatott vagyonához képest.
A Kúria eljáró tanácsa szerint a per összes adata alapján kétséges, hogy az önkormányzati rendelet megalkotásakor az adómérték megállapítása során az önkormányzat ezen elvek mentén járt volna el.
Erre tekintettel a Kúria - figyelemmel a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvény 48. § (3) bekezdésére - a Pp. 155/C. § (1) bekezdése szerinti nemperes eljárást kezdeményezett, a per tárgyalását a (3) bekezdésnek megfelelően felfüggesztette, és indítványozta a Kúria Önkormányzati Tanácsánál a B. Önkormányzat Képviselő-testületének az építmény- és telekadókról szóló 34/2011. (XII. 19.) önkormányzati rendeletének 2012. január 1. és május 15. között hatályos 7. §-ának vizsgálatát, a jogszabálysértés megállapítását, a rendelkezés megsemmisítését, valamint a perben való alkalmazása tilalmának kimondását (Kúria Kfv. I. 35.429/2013/10.; KGD 2015.12.).
Az önkormányzati tanács érdemben határozattal dönt, ellene nincs helye jogorvoslatnak. A határozatban - többek között - a megállapított tényállás alapján hivatkozni kell azokra a jogszabályokra, amelyen a döntés alapszik, továbbá az érdemi határozat indokaira.
Az érdemi vizsgálat nélküli elutasításról az önkormányzati tanács végzésben dönt, hasonlóan az eljárás megszüntetéséről.
Az önkormányzati tanács az indítványhoz kötve van, de az indítvánnyal szoros összefüggésbe álló rendelkezéseket vizsgálhatja. Ha megállapítja a rendelet más jogszabályba ütközését a rendeletet teljes terjedelmében (vagy annak bizonyos rendelkezését) megsemmisíti. A hatályba még nem lépett rendeletről a tanács kimondja: nem lép hatályba.
A megsemmisített rendelet hatályvesztésére lényegében az Alkotmánybíróságra irányadó rendelkezések vonatkoznak: az önkormányzati tanács határozatának a Magyar Közlönyben való közzétételétől veszti hatályát a rendelet, nem érinti tehát az ezt megelőző időpontban létrejött jogviszonyokat.
Ha bírói kezdeményezésre történik a megsemmisítés, a rendelet a bíróság előtt folyamatban lévő egyedi ügyben nem alkalmazható. A törvény ezt a szabályt kiterjeszti: valamennyi, a megsemmisítés időpontjában valamely bíróság előtt folyamatban lévő egyedi ügyben nem alkalmazható. Ez a szabály a jogegyenlőség biztosításában jelentős előrelépés, megfelel az ún. "mintaper" klasszikus modelljének, azzal azonban, hogy a jogszabálysértés ebben az esetben feltétel.
Az önkormányzati tanács a gyakorlatban él ezzel a jogával, s ha egy önkormányzati rendeletet visszamenőleges hatállyal megsemmisít, kimondja egyben azt is, hogy a rendelet nem alkalmazható a törvények által indítványozott perben, továbbá valamint a még bíróság előtt folyamatban lévő egyedi ügyekben.
Előfordult, hogy a Kúria - absztrakt normakontroll hatáskörben eljárva - megsemmisített egy önkormányzati rendeletet. Bírói kezdeményezése azonban utóbb külön alkalmazási tilalom kimaradására irányuló eljárást lehet lefolytatni e jogszabállyal kapcsolatban.
[1] A Miskolci Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság kezdeményezte T Város Önkormányzat Képviselő-testülete által alkotott, a helyi állattartás szabályairól szóló 43/2004. (XII. 23.) rendelet (a továbbiakban Ör.) 7-9. §-ainak felülvizsgálatát. Álláspontja szerint az Ör. vizsgálni kért rendelkezései ellentétesek a kedvtelésből tartott állatok tartásáról és forgalmazásáról szóló 41/2010. (II. 26.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Korm. rend.) 13-15. §-aival, valamint az Alkotmánybíróság 146/2011. (XII. 2.) AB határozatában foglaltakkal.
[2] Az Ör. 7-9. §-ai három állattartási övezetet állapítanak meg, s ezen övezetek szerint határozzák meg a kedvtelésből tartott, illetve a haszonállatok számának maximumát.
[3] A Kúria Önkormányzati Tanácsa a Köf. 5073/2013/3. számú határozatában a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Kormányhivatal indítványa alapján - absztrakt normakontroll hatáskörben eljárva - megsemmisítette az Ör. egészét.
[4] A Köf. 5073/2013/3. számú határozat több törvénysértést is megállapított az Ör. vonatkozásában. Az Ör. 7-9. §-aira vonatkozóan a Kúria a következőkre mutatott rá: az Ör. e rendelkezései az ott meghatározott állattartási övezetekben határozzák meg az övezetekben tartható ebek számát. Megállapítható, hogy az Ör. 7-9. §-aiban meghatározottak nincsenek tekintettel a Korm. rend. 14. § (5) és (6) bekezdésében meghatározott ebtartási módszerekre, e szabályokban nem érvényesül a Korm. rend. 14. § (2) bekezdésben meghatározott azon elv, hogy a kedvtelésből tartott állatot úgy kell tartani, hogy az állat tartása lehetővé tegye annak természetes viselkedését, ugyanakkor a környező lakóközösség kialakult élet- és szokásrendjét tartósan és szükségtelenül ne zavarja. Nem jelennek meg továbbá a Korm. rend. 18. § (8) bekezdésében rögzítettek, amely szerint a csoportosan tartott állatok esetében - hacsak az adott fajra vonatkozó tudományosan elfogadott ismeretekből más nem következik - a tartási helyet úgy kell kialakítani, hogy mindegyik egyed versengés és agresszió nélkül egy időben hozzáférjen az etető-, itató-, fürdő- pihenő-, és búvóhelyhez.
[5] Bár az Ávt. 49. § (6) bekezdése felhatalmazta az önkormányzatokat a kedvtelésből tartott állatok tartása szabályainak rendeleti meghatározására, de a magasabb jogszabályi előírásoknak a helyi rendeletben érvényesülni kell.
[6] A fentiek alapján megállapítható, hogy a jelen ügyben az Ör. tekintetében vizsgálni kért probléma tárgyában a Kúria már döntött, ebben az eljárásban az Ör.-t ex nunc hatállyal megsemmisítette.
[7] Megállapítható ugyanakkor, hogy jelen ügyben nem absztrakt, hanem konkrét normakontroll eljárást kezdeményezett az indítványozó: bírói kezdeményezés esetén az eljárás tárgya a vizsgálni kért jogszabály bíró előtt folyamatban lévő ügyben való alkalmazhatósága is. Alkalmazási tilalom tárgyában a Köf. 5073/2013/3. számú határozat nem döntött, így e tekintetben lehetőség nyílik új eljárásra.
[8] A bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvény (a továbbiakban: Bszi.) az önkormányzati rendelet felülvizsgálatára irányuló nemperes eljárás szabályai között határozza meg a bírói kezdeményezést. A bírói kezdeményezés alapján az Önkormányzati Tanács egyrészt normakontroll eljárást folytat: megvizsgálja a vizsgálni és megsemmisíteni kért önkormányzati rendelet törvényességét, másrészt pedig - ha a kezdeményezés sikeres - a törvénysértő önkormányzati rendelet alkalmazási tilalmát rendeli el a bírói kezdeményezés alapjául szolgáló folyamatos ügyben.
[9] A Bszi. 56. § (5) bekezdése szerint azonban általános alkalmazási tilalmat is el kell rendelni, azaz nemcsak az adott bíróság előtt folyamatban lévő egyedi ügyben, hanem valamennyi, a megsemmisítés időpontjában valamely bíróság előtt folyamatban lévő egyedi ügyben sem lehet az Ör. törvényellenesnek ítélt rendelkezését alkalmazni. A határozat Magyar Közlönyben való közzététele teszi lehetővé, hogy ne csak a kezdeményező bíró, hanem valamennyi bíró értesülhessen a törvénysértő önkormányzati rendeleti rendelkezés általános alkalmazási tilalmáról.
[10] Jelen ügyben a normakontroll és az alkalmazási tilalom elrendelése kettévált. A normakontrollt a Köf. 5073/2013/3. számú határozat már elvégezte. Mivel a Kúria Önkormányzati Tanácsa absztrakt normakontroll hatáskör alapján járt el, így pusztán e határozat alapján a Bszi. 56. § (4) bekezdésének az a szabálya irányadó, amely szerint a megsemmisítés nem érinti a hatályvesztést megelőzően létrejött jogviszonyokat, valamint a belőlük származó jogokat és kötelezettségeket. Ugyanakkor ezen szabály alól kivételt teremt a Bszi. 56. § (5) bekezdésébe foglalt bírói kezdeményezés.
[11] Jelen eljárásban a bírói kezdeményezés az Ör. 7-9. §-át érintette. Bár a Köf. 5073/2013/3. számú határozat az Ör. egészét megsemmisítette, azonban az indítványhoz kötöttség Bszi. 55. § (1) bekezdésébe foglalt szabálya alapján az Önkormányzati Tanács az alkalmazási tilalmat csak az Ör. 7-9. §-a tekintetében rendelte el. Megállapította, hogy az Ör. 7-9. §-ai nem alkalmazhatók a Miskolci Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság előtt folyamatban lévő 10. K. 27.390/2013. számú ügyben, valamint valamennyi, a megsemmisítés időpontjában valamely bíróság előtt folyamatban lévő egyedi ügyben.
[12] Amennyiben az Ör. más rendelkezéseinek alkalmazhatósága is felmerül valamilyen bírói eljárás során, úgy az arra vonatkozó alkalmazási tilalom elrendelésére az Önkormányzati Tanács előtti új eljárásban nyílik lehetőség. (Kúria Köf. 5075/2013., BH 2014.227.)

A Kúria normakontroll-eljárásban is kezdeményezhet alkotmánybírósági normakontroll-eljárást akkor, ha úgy ítéli meg, hogy a saját normakontroll-eljárásában alkalmazandó törvényi szabály alaptörvény-ellenes.
Az alapvető jogok biztosa mint indítványozó eljárást kezdeményezett a Kúria előtt az Önkormányzat Képviselő-testületének a közösségi együttélés alapvető szabályairól és ezek elmulasztásának jogkövetkezményeiről szóló 57/2012. (XII. 21.) számú önkormányzati rendelete, egységes szerkezetben a módosításáról szóló 8/2013. (II. 21.) önkormányzati rendelettel és a 21/2013. (VI. 25.) önkormányzati rendelettel (a továbbiakban: Ör.) törvényességi felülvizsgálata iránt.
Az indítványozó az Ör. rendelkezéseinek szinte mindegyikét támadta arra hivatkozással, hogy az azokban meghatározott magatartások szabálysértési, büntetőjogi tényállásokat fogalmaznak meg, ütköznek a gyülekezéshez való jog törvényi szabályaival, a szabályozott jogkövetkezmények pedig jogalkalmazói diszkréciót biztosítanak.
Az indítványozó utalt arra, hogy a Magyarország helyi önkormányzatairól szóló 2011. évi CLXXXIX. törvény (a továbbiakban: Mötv.) felhatalmazó rendelkezéseinek alkotmányosságával összefüggésben eljárást kezdeményezett az Alkotmánybíróság előtt.
Magyarország Alaptörvényének (a továbbiakban: Alaptörvény) 24. cikk (2) bekezdés b) pontja szerint az Alkotmánybíróság bírói kezdeményezésre felülvizsgálja az egyedi ügyben alkalmazandó jogszabálynak az Alaptörvénnyel való összhangját, az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 25. §-a értelmében pedig "ha a bírónak az előtte folyamatban levő egyedi ügy elbírálása során olyan jogszabályt kell alkalmazni, amelynek alaptörvény-ellenességét észleli, vagy alaptörvény-ellenességét az Alkotmánybíróság már megállapította - a bírósági eljárás felfüggesztése mellett -, az Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdés b) pontja alapján az Alkotmánybíróságnál kezdeményezi a jogszabály vagy jogszabályi rendelkezés alaptörvény-ellenességének megállapítását, illetve az alaptörvény-ellenes jogszabály alkalmazásának kizárását." Az Abtv. 45. § (2) bekezdése szerint "ha az Alkotmánybíróság bírói kezdeményezés vagy alkotmányjogi panasz alapján semmisít meg egyedi ügyben alkalmazott jogszabályt, a megsemmisített jogszabály az Alkotmánybíróság eljárására okot adó ügyben nem alkalmazható."
Az Alaptörvény 25. cikk (2) bekezdés c) pontja értelmében "a bíróság dönt az önkormányzati rendelet más jogszabályba ütközéséről és megsemmisítéséről".
Az Alaptörvény 26. cikk (1) bekezdése szerint "a bírák függetlenek, és csak a törvénynek vannak alárendelve [...]".
Az Alaptörvény hivatkozott rendelkezéséből megállapítható, hogy a bíróságok hatáskörébe az egyedi ügyek eldöntésén túl beletartozik az önkormányzati jogalkotás törvényességi felülvizsgálata is. E hatáskör keretében a bíróság normát normával, az Alaptörvény értelmében az önkormányzati rendeletet törvénnyel, illetve tágabb értelemben - és figyelemmel az Alaptörvény 32. cikk (3) bekezdésére és az Alaptörvény T) cikkére is - önkormányzati rendeletet más jogszabállyal vet össze. Más jogszabályba ütközés megállapítása esetén az önkormányzati rendeletet vagy valamely rendelkezését megsemmisíti.
A bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvény (a továbbiakban: Bszi.) 24. § (1) bekezdés f) pontja az önkormányzati rendelet más jogszabályba ütközésének vizsgálatára és megsemmisítésére irányuló hatáskört a Kúria, azon belül pedig a 24. § (2) bekezdése a Kúria Önkormányzati Tanácsának hatáskörébe helyezi. Az Önkormányzati Tanács normakontroll-eljárásának szabályait a Bszi. IV. fejezet 15. pontja a felfüggesztésre vonatkozó tételes szabályok nélkül rendezi, a polgári perrendtartást pedig csak meghatározott jogintézmények tekintetében rendeli háttérjogszabályként alkalmazni.
Az Alaptörvény és az Abtv. ugyanakkor nem tesz különbséget az egyedi ügyben és a normakontroll-eljárásban ítélkező bíró között. Ezért a bírót az ügy tárgyától függetlenül terheli annak kötelezettsége, hogy határozatait az alkotmányos, Alaptörvény-konform jogszabályok alapján hozza meg. Ez pedig azt feltételezi, hogy módot kell találnia az alkalmazandó jogszabállyal kapcsolatos alkotmányossági aggályainak alkotmánybírósági eldöntésére.
Az Alkotmánybíróság - az Alaptörvény 26. cikk (2) bekezdésével szövegszerűen egyező -, a Magyar Köztársaság Alkotmányáról szóló 1949. évi XX. törvény (a továbbiakban: Alkotmány) 50. § (3) bekezdéséhez fűzött értelmező gyakorlatában kifejezetten rögzítette, hogy a bíró csak az Alkotmánnyal összhangban álló törvénynek van alárendelve, amelynek garanciája az utólagos normakontroll keretében meglévő bírói kezdeményezés. Az Alkotmánybíróság előtti bírói kezdeményezés bírósági hatáskör - egyúttal a bíró kötelezettsége is -, amely részben a bíró ítélkezésben megnyilvánuló függetlenségének részeként értelmezendő, végső fokon pedig a jogértelmezéssel feloldhatatlan alkotmányellenesség esetén a peres fél törvényes bíróhoz való jogával áll összefüggésben (ABH 2011.205., 215-216.).
A fent leírtak alapján a Kúria Önkormányzati Tanácsa alkotmánybírósági normakontroll-eljárást kezdeményezett, ennek jogalapját pedig - a Bszi. tételes rendelkezéseinek hiányában - az Alaptörvény 25. cikk (2) bekezdés c) pontjára, 26. cikk (2) bekezdésére, valamint az Abtv. 25. §-ára alapította.
A Mötv. 8. § (1) bekezdés b) pontja értelmében "a helyi közösség tagjai a helyi önkormányzás alanyaként kötelesek […] betartani és betartatni a közösségi együttélés alapvető szabályait." A 8. § (2) bekezdése szerint "a helyi önkormányzat képviselő-testülete rendeletében meghatározhatja az (1) bekezdésben foglalt kötelezettségek tartalmát, elmulasztásuk jogkövetkezményeit."
A Mötv. 143. §-a felhatalmazó rendelkezéseket tartalmaz. Ennek megfelelően a (4) bekezdés d) pontja szerint "felhatalmazást kap a helyi önkormányzat képviselő-testülete, hogy rendeletben határozza meg […] a közösségi együttélés alapvető szabályait, valamint ezek elmulasztásának jogkövetkezményeit".
Az Alaptörvény - az Alkotmányhoz hasonlóan - felállítja az anyagi és alaki jogforrások rendjét és az alaki jogforrásokat, ezeket a zártság igényével hierarchiába rendezi. Ennek részeként értékelendő az Alaptörvény I. cikk (3) bekezdése, amelynek értelmében "az alapvető jogokra és kötelezettségekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg". De ebben a körben értékelendő az Alaptörvény 32. cikk (2) bekezdése is, amely szerint "feladatkörében eljárva a helyi önkormányzat törvény által nem szabályozott helyi társadalmi viszonyok rendezésére, illetve törvényben kapott felhatalmazás alapján önkormányzati rendeletet alkot", amely önkormányzati rendelet a 32. cikk (3) bekezdése értelmében "[…] más jogszabállyal nem lehet ellentétes."
Az Alkotmánybíróság 2012. január 1. napjától e tárgykörben folytatott gyakorlata alapján megállapítható, hogy a jogforrási rendre vonatkozó korábban kimunkált elvek és gyakorlat tovább él: a felhatalmazó rendelkezésnek és a felhatalmazáson alapuló normának is illeszkednie kell az Alaptörvény által felállított jogforrási rendbe, mert ezt követeli meg az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdése szerinti jogállamiságon alapuló jogbiztonság elve.
A jogforrási hierarchia alaki jogforrásokra vonatkozó zártságának dogmatikáját alkalmazta az Alkotmánybíróság például a 32/2012. (VII. 4.) AB határozatában (Indokolás [58]), a 38/2012. (XI. 14.) AB határozatában (Indokolás [66]-[90]), a 45/2012. (XII. 29.) AB határozatában (Indokolás [99]-[100]) és a 13/2013. (VI. 17.) AB határozatában (Indokolás [104]-[105]).
Az Alaptörvény jogállamiság-klauzulája magában foglalja a jogbiztonság kritériumát. A jogbiztonság a közhatalom gyakorlásának kiszámíthatóságát jelenti. Követelmény, amely szerint a közhatalmat gyakorló állami szervek "a jog által meghatározott szervezeti keretek között, a jog által meghatározott működési rendben, a jog által a polgárok számára megismerhető és kiszámítható módon szabályozott korlátok között fejtik ki tevékenységüket." [56/1991. (XI. 8.) AB határozat, ABH 1991. 454., 456., 13/2013. (VI. 17.) AB határozat (Indokolás [80])]. Az általános magatartási szabályok alkotása, azaz a jogalkotás alaptörvényi felhatalmazáson alapuló közhatalom birtokában végzett tevékenység, ezért arra kiterjednek a fenti követelmények.
A jogrend kiszámíthatóságába beletartozik az is, hogy ha egy törvény - mint például a Mötv. - valamely magatartás szabályozására felhatalmazza a helyi önkormányzati jogalkotót, úgy a címzetten kívül határozza meg a felhatalmazás tárgyát és kereteit is. A szabályozási tárgy és a szabályozási keretek meghatározása nélkül ugyanis a helyi önkormányzat olyan magatartásokat is rendeletalkotása körébe vonhat, amelyek alapjogi összefüggéseik révén törvényi szabályozást igényelnek. Ez a helyzet önmagában is ellentétes az Alaptörvény I. cikk (3) bekezdésével, hiszen az alapjogok szabályozása törvényhozási tárgykörbe tartozik. Emellett pedig a felhatalmazás tárgyának és kereteinek hiányossága akadályát képezi a norma érdemi felülvizsgálhatóságának is: szűkebb értelemben nincsenek mércéi a kereteket túllépő szabályozásnak, tágabb értelemben pedig a mérce kiterjed az egész jogrendre.
Az Alaptörvény hivatkozott rendelkezései alapján a Kúria érdemben nem e mércék felállításával, hanem a felhatalmazó törvényi rendelkezések megtartásának ellenőrzésével gyakorolja hatáskörét. A végrehajtási jogszabályok tárgya és keretei, azaz e mércék meghatározása törvényalkotási kompetenciába tartoznak.
A kifejtettek értelmében a tág körben megadott felhatalmazás beazonosíthatatlanná teszi a delegált jogalkotási jogkör alkotmányossági kereteit, és akadályát képezi az Alaptörvényben szabályozott jogforrási hierarchia hatékony, érdemi bírósági védelmének is. Ezért az ilyen felhatalmazás az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdésébe, valamint az Alaptörvény 25. cikk (2) bekezdés c) pontjába ütközik és sérti az Alaptörvényt.
A jog Alaptörvényben szabályozott rendjét szolgálja egyebekben a felhatalmazó rendelkezések tekintetében a jogalkotásról szóló 2010. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: Jat.) 5. §-a is. A Jat. 5. § (1) bekezdése értelmében ahhoz, hogy egy végrehajtási jellegű norma illeszkedjen a jogforrási rendbe, meg kell felelnie a felhatalmazásban megjelölt kereteknek. Az 5. § (3) bekezdése értelmében "a szabályozás tárgykörébe tartozó alapvető jogintézmények, jogok és kötelezettségek alapvető szabályainak megállapítására, a jogszabály egészének végrehajtására, valamint olyan tárgykör szabályozására, amit a felhatalmazást adó jogszabály nem szabályoz, nem lehet felhatalmazást adni."
A Jat. hivatkozott rendelkezéseinek sem tud a Kúria Önkormányzati Tanácsa érvényt szerezni akkor, ha a végrehajtási jelleggel megalkotott helyi önkormányzati rendelet törvényi keretei bizonytalanok.
A jelen esetben a Mötv. 8. § (1) bekezdése, valamint a 143. § (4) bekezdés d) pontja szabályozási koncepcióként a "közösségi együttélés alapvető szabályainak", e kötelezettségek tartalmának normatív meghatározására hatalmazza fel a helyi önkormányzati jogalkotókat.
A törvényi felhatalmazás egyértelművé teszi azt, hogy a helyi önkormányzatok végrehajtó jogalkotási jogkörben járnak el. Ugyanakkor a "közösségi együttélés" a politikai közösség szintjén és helyi szinten is számos, a gyakorlatban korlátlan területet érinthet, így a szabályozás tárgyköre konkretizálásának hiánya a szabályozás önkényességére, mércéit tekintve pedig érdemi kontrollálhatatlanságra vezet.
E mellett a Mötv.-ben rögzített felhatalmazás gyakorlatilag korlátlan a jogkövetkezmények meghatározása tekintetében is. Ebben a körben a jogalkotás önkényességének lehetősége párosul a jogalkalmazás önkényességének lehetőségével, mert a felhatalmazás révén a települési önkormányzat jogosult az általa felállított fórumrendszeren keresztül az általa meghatározott jogkövetkezmények (például a törvényi korlátok nélküli bírságmértékek), felelősségi rend kikényszerítésére is.
A kifejtettek alapján a Kúria arra a következtetésre jutott, hogy a Mötv. 8. § (2) bekezdésében, valamint a 143. § (4) bekezdés d) pontjában (a rendelkező részben megjelölt fordulat) a helyi önkormányzatoknak adott jogalkotási felhatalmazás nem elégíti ki az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdéséből fakadó követelményeket és az Alaptörvény 25. cikk (2) bekezdés c) pontjába ütközően akadályozza a Kúria normakontroll-hatáskörének gyakorlását. Ezért indítványozta, hogy az Alkotmánybíróság e törvényi rendelkezéseket semmisítse meg.
Kezdeményezte továbbá az Abtv. 45. § (2) bekezdés szerinti általános, valamint a Kúria előtt folyamatban lévő Köf. 5053/2013. számú ügyben a támadott jogszabályi rendelkezés alkalmazási tilalmának elrendelését (Kúria Köf. 5053/2013/7., KGD 2015.15.).

Alkalmazási tilalom egyedi ügyben

Ha bírói kezdeményezés alapján kerül sor az Önkormányzati tanács normakontroll-eljárására, s az eljárás eredményeként megállapítja a tanács az önkormányzati rendelet megsemmisítését, a tanács kimondhatja, hogy a megsemmisített, illetve más jogszabályba ütközőnek ítélt rendelkezése nem alkalmazható a bíróság előtt folyamatban lévő egyedi ügyben, valamint valamennyi - a megsemmisítés időpontjában - valamely bíróság előtt folyamatban lévő egyedi ügyben.

A Kúria Önkormányzati Tanácsa megállapítja, hogy a Z. Község Önkormányzata Képviselő-testületének a telekadóról szóló 15/2011. (XII. 20.) számú rendelete 3. § (2) és (3) bekezdései nem alkalmazhatók a Z. Törvényszék előtt 16.K.20932/2012. számú folyamatban lévő perben, valamint valamennyi, a megsemmisítés időpontjában valamely bíróság előtt folyamatban lévő egyedi ügyben.

Z. körjegyzője mint elsőfokú adóhatóság 2012. április 16-án kelt 687-3/2012. számú határozatában a 2012. adóévben 3 121 500 forint telekadó megfizetésére kötelezte az adózó Z. Kft.-t a tulajdonában álló 023/6. hrsz. alatti "kivett ipartelep" megjelölésű, összesen 10405 nm alapterületű ingatlan után. A másodfokon eljáró Megyei Kormányhivatal helyben hagyta az elsőfokú határozatot.
Az adózó keresettel kérte a határozat bírósági felülvizsgálatát. Egyúttal indítványozta a telekadó megállapításának alapját képező, a Z. Község Önkormányzat képviselő-testületének a telekadóról szóló 15/2011. (XII. 20.) számú rendelete (a továbbiakban: Ör.) adómértéket megállapító rendelkezésének alkotmányossági vizsgálatát. Arra hivatkozott, hogy az Ör. rendelkezései figyelmen kívül hagyják a helyi adókról szóló 1990. évi C. törvény (a továbbiakban: Hatv.) 6. § c) pontja szerinti rendelkezéseket. Így nincsenek tekintettel az adómérték megállapításakor sem a helyi sajátosságokra (jelen esetben az ingatlan forgalmi értékére), sem pedig az adóalanyok teherviselési képességéhez nem igazodnak.
A perben eljáró Z. Törvényszék 16.K.20932/2012/6. számú végzésével - a per tárgyalásának felfüggesztése mellett - indítványozta az Ör. 3. § (2) és (3) bekezdéseinek törvényességi vizsgálatát. A bírói végzésben kifejtett álláspont értelmében az Ör. támadott rendelkezései ellentétesek a Hatv. 6. § c) pontjában foglaltakkal, mivel az érintett Önkormányzat az adómaximumon állapította meg a telekadó mértékét, az adókedvezményt ugyanakkor meghatározott mértékű iparűzési adó megfizetéséhez kötötte. Ezért a törvényszéki végzésben megfogalmazott álláspont értelmében az érintett Önkormányzat nem volt figyelemmel az Hatv. 6. § c) pont szerinti mérlegelési kötelezettségére, mivel csak formálisan tett eleget az Ör. megalkotásakor a Hatv.-ben 6. §-ában meghatározott követelményeknek.
1. A bírói kezdeményezés megalapozott.
2. A Kúria Önkormányzati Tanácsa Köf. 5017/2012. határozatában rámutatott arra, hogy "az adó közjövedelem, amely részben megteremti az állam és a közszolgáltatások anyagi alapját, részben pedig gazdaságpolitikai eszköz, mivel direkt vagy indirekt módon befolyásolja, orientálja a gazdasági élet szereplőinek magatartását". (MK 2012. 95. szám, 13963, 13964-13965.)
Az adó a helyi közhatalom kezében is eszköz: részben forrást képez az önkormányzat gazdálkodásához, közfeladatai ellátásához (3. pont), részben az adókivetésnek lehetnek gazdaságossági, szociálpolitikai, helyi politikai, a költségvetési egyensúlyt szolgáló avagy egyéb hatásai az önkormányzat működésére (4. pont).
E szempontok jelennek meg akkor, amikor a helyi önkormányzat mérlegeli a helyi adó bevezetését, dönt arról, hogy a helyi adók melyikét, mikortól, milyen körben és milyen részletszabályokkal vezeti be.
3. A teherbíró képességhez igazodó közteherviselés Alaptörvény XXX. cikkében megfogalmazott kötelezettsége - az Alkotmánybíróság arányos közteherviseléshez kapcsolódó gyakorlata alapján - többek között magában foglalja az adómérték arányosságát. Jóllehet a (helyi) jogalkotónak nagy a szabadsága abban, hogy milyen módon kötelezi az adóalanyokat a közterhekhez való hozzájárulásra, vagyoni típusú adók esetében azonban az adó mértéke nem vezethet az adó tárgyának elvonásához illetve azzal kapcsolatos aránytalansághoz. A teherbíró képességet meghaladó, a vagyont elvonó, konfiskáló jellegű az az adó, amely mértékénél fogva és az adó tárgyát képező vagyontömeghez képest súlyosan aránytalan. Az ilyen adó elveszti az adóhoz mint jogintézményhez kapcsolódó jellegzetességeit, és lényegében szankciónak tekinthető, amely az adó intézményével összeegyeztethetetlen. Az az adómérték, amely évente a vagyon értékének közel 60-70%-át teszi ki, súlyosan aránytalannak minősül, mivel belátható időn belül felemészti az adótárgyat.
4. Az adókivetés ugyanakkor ösztönözheti a (helyi) adóalanyokat meghatározott gazdasági magatartás tanúsítására avagy ettől való tartózkodásra. Nem kétségesen nem tölti be az adófizetési kötelezettség eredeti, a (helyi) közterhekhez a teherviselési képesség arányában való hozzájárulás funkcióját akkor, ha az egy, a szabályozás alapján jól körülhatárolható adóalanyt céloz.
5. A helyi önkormányzat mérlegelési jogkörében alkotja meg adókivetésre vonatkozó szabályozását, amelynek a törvényi szabályok, ezen belül különösen a Hatv. rendelkezései szabnak korlátokat. A helyi közhatalom törvényben meghatározott körben, és meghatározott forrásokra tekintettel vethet ki adót. A Hatv. - az Alaptörvény teherbíró képesség figyelembevételére vonatkozó előírása mellett további - korlátokat állít az adóalanyok meghatározott körére, az adómérték megállapításának módjára, maximumára, illetve az adópolitika alakításában lényeges szerepet betöltő kedvezmények és mentességek esetében is. A Hatv. 6. § c) pontja értelmében az önkormányzat adómegállapítási joga arra terjed ki, hogy "az adó mértékét a helyi sajátosságokhoz, az önkormányzat gazdálkodási követelményeihez és az adóalanyok teherviselő képességéhez igazodóan […] megállapítsa". A Hatv. 2012. január 1-jétől hatályos 17. §-a értelmében vált adótárggyá az önkormányzat illetékességi területén lévő külterületi telek, szemben azzal a helyzettel, hogy a Hatv. módosítását megelőzően adótárgynak csak a beépítetlen belterületi földrészlet minősült. E minőségi változás ellenére a Hatv. megtartotta az adó alapjaként a telek m2-ben számított, tételes számítást. A 22. § a) pontja értelmében a tételes adó mértéke 200 forint/m2, amely azonban a 6. § c) pontban foglalt árszínvonal változásokhoz kapcsolódó korrekciós lehetőségekre tekintettel 300 forint/m2 értékre, mint adómaximumra növekedhet.
6. A Hatv. 6. § c) pontja ugyanakkor azt is előírja az önkormányzati jogalkotó számára, hogy "az adó mértékét a helyi sajátosságokhoz, az önkormányzat gazdálkodási követelményeihez és az adóalanyok teherviselő képességéhez igazodóan […]" állapítsa meg. A törvényi szabály lényegét tekintve közvetíti az Alaptörvény adóalanyt védő teherbíró képességére és a közteherviselés arányosságára vonatkozó előírásait.
Ebből az a kötelezettség támad, hogy az adó mértékének meghatározásakor köteles az önkormányzat képviselő-testülete mérlegelni a telkek rendeltetését, az értékekben fennálló különbségeket, adott esetben a telkek egyéb, például földrajzi elhelyezkedésében (pl. árterület) fennálló különbségeket. Különös tekintettel fennáll ez a differenciálási kötelezettség a külterületi telkek esetében, hiszen a külterületi ingatlanok jellegüknél, hasznosításuknál és méretbeli jellemzőiknél fogva a m2-alapú adómérték számítás eleve aránytalanságot eredményezhet.
Ugyancsak a Hatv. 6. § c) pontjából fakadóan kötelezettség az adómérték meghatározásakor az adózó teherviselési képességének, annak vizsgálata, hogy az adó mértéke ne oldódjon el számottevően az adótárgy értékétől. Azaz az adómérték - az adó tételes jellege ellenére - ne jelentsen súlyos aránytalanságot az adóalany adóztatott vagyonához képest. A helyi önkormányzatnak a telekadó kivetését megelőzően mérlegelnie kell az illetékességi területén található telkek értékét és a különböző telkek közötti értékkülönbözetet.
7. A perbeli esetben az érintett önkormányzat a Hatv. 2011. november 30-ával hatályba lépő módosítását követően fogadta el az Ör. bírói kezdeményezésben támadott rendelkezéseit. Eszerint az Ör. 2012. január 1-jével hatályos 3. § (2) bekezdése a Hatv. 22. § a) pontja szerint adómaximumban, 300 forint/m2-ben határozta meg a külterületi telkek telekadójának mértékét. Az érintett Önkormányzat illetékességi területén lévő telkek között csak belterületi és külterületi elhelyezkedésük szerint tett különbséget, a külterületi telkeket azonos telekadórezsim alá helyezte.
8. Az Ör. 3. § (2) bekezdése szerinti külterületi telkek esetében megállapított adómérték - a Hatv.-beli adómaximum formális megtartása ellenére is - a Hatv. 6. § c) pontjában ütközően törvényellenes.
A peres iratokból megállapítható volt, hogy a 300 forint/m2 a 2012-es évben az alapper felperese esetében a külterületi telek értékének közel 70%-át tette ki. Az Ör. nem tartalmaz olyan rendelkezést, amely arra utalna, hogy az érintett önkormányzat figyelemmel lett volna akár az egyes külterületi ingatlanok között meglévő különbségekre, akár az egyes adóalanyok teherbíró képességére az adómérték megállapításakor. Az adó ilyen mértéke ezért túllép az adókénti funkción.
9. Nem volt megalapozott az érintett önkormányzat azon nyilatkozata sem, amely szerint az Ör. célja a gazdaság helyi szereplőinek gazdálkodásra történő ösztönzése.
A 4. pont értelmében nem zárható ki, hogy az önkormányzatok a helyi adó kivetésének jogát méltányolható céljaik elérése érdekében gazdaságpolitikai eszközként alkalmazzák. Ebben az esetben azonban meg kell teremteni annak törvényben előírt feltételeit. Nem tud a gazdasági szereplő a módosított feltételrendszerhez alkalmazkodni akkor, ha arra nincs méltányos felkészülési idő. A jelen esetben az Ör. 3. § (3) bekezdése értelmében az egyébként aránytalan mértékű telekadó csak akkor csökkenthető, ha az adózó gazdálkodó az Ör. hatálybalépését megelőzően megfelelt bizonyos kritériumoknak (az adóévet megelőző második évben meghatározott mértékű helyi iparűzési adót fizetett az érintett önkormányzat számára). Az Ör. tehát felkészülési idő nélkül veti ki a telekadót, a kedvezményszabályok csak bizonyos kör számára elérhetően, így ahhoz alkalmazkodni - legalábbis a hatálybalépés évében - nem lehet. Az érintett önkormányzat maga állítja állásfoglalásában az alapper felpereséről, hogy telke méretét és ipari jellegét illetően egyedi a környéken. Ezért a telekadó mértéke, a feltételrendszer meghatározása az Ör. vizsgált 3. § (2) és (3) bekezdése alappal veti fel azt, hogy az adó egyetlen alanyt céloz, vagyis nem normatív jellegű. A kifejtett indokokra tekintettel a kedvezményt megállapító rendelkezés is sérti a Hatv. 6. cikk c) pontjában foglalt mérlegelési kötelezettséget.
10. A Kúria Önkormányzati Tanácsa megállapította, hogy az Ör. 3. § (2) és (3) bekezdése a Hatv. 6. § c) pontjába ütközik, mivel az érintett önkormányzat megalkotásakor figyelmen kívül hagyta az helyi sajátosságok és az adóalanyok teherbíró képességére vonatkozó differenciálási kötelezettségét.
16. Ezért a Bszi. 55. § (2) bekezdés a) pontja alapján a támadott rendelkezéseket - az 56. § (3) bekezdésére figyelemmel ex tunc - megsemmisítette. Az 56. § (5) bekezdése alapján rendelkezett továbbá a megsemmisített rendelkezések perbeli alkalmazási tilalmának kimondásáról is.
A közzétételről a Bszi. 55. § (2) bekezdés b) és c) pontjai alapján rendelkezett (Köf. 5081/2012/4.).

Az alkalmazási tilalomra [Bszi. 56. § (5) bek.] vonatkozó rendelkezés nem valamely norma megsemmisítéséről rendelkezik. A megsemmisítés lényege, hogy a megsemmisítés többnyire nem érinti a hatályvesztés megelőzően létrejött jogviszonyokat. Az alkalmazási tilalom esetében viszont nem érvényesül az a szabály, amely a létrejött jogviszonyok védelmére vonatkozik. A Bszi. 56. § (5) bekezdése az általános alkalmazási tilalom elrendelését kötelezővő teszi. A Kúria döntése szerint:

Az Önkormányzati Tanács által már törvényellenessé nyilvánított önkormányzati rendelet vonatkozásában - ismételt eljárásban - ismételt alkalmazási tilalom elrendelésére kerülhet sor, ha a törvényellenes rendelkezés alkalmazásán alapuló bírósági eljárás az Önkormányzati Tanács határozatának meghozatalát követően indult, és a törvényellenes rendelkezés alkalmazhatósága a perben vita tárgyává vált.

[1] Az irányadó tényállás szerint a Kúria Önkormányzati Tanácsa a Köf.I.5020/2013/5. számú határozatában a Fővárosi Törvényszék indítványa alapján megállapította Budapest Főváros XV. kerület Rákospalota, Pestújhely, Újpalota Önkormányzatának a Polgármesteri Hivatalban dolgozó köztisztviselőket és ügykezelőket megillető szociális, jóléti és egészségügyi juttatásokról szóló 7/2011. (II. 22.) számú önkormányzati rendelete (a továbbiakban: Ör.) 13. §-ának törvényellenességét, továbbá kimondta, hogy a törvényellenes rendelkezés nem alkalmazható az alapul fekvő ügyben, továbbá valamennyi, a megsemmisítés időpontjában valamely bíróság előtt folyamatban lévő egyedi ügyben sem. Az ügy alapjául szolgáló tényállás szerint a Budapest XV. kerületi Önkormányzat, mint alperes nem ismerte el, hogy a felperes a jogviszony megszüntetésének esetén hűségjutalomra jogosult. Az ügyben alkalmazandó Ör. 13. §-áról a Kúria Önkormányzati Tanácsa megállapította, hogy törvényellenes, más jogszabályba ütközik.
[2] Jelen ügyben szintén a Fővárosi Törvényszék terjesztett elő indítványt szintén az Ör. 13. §-a törvényellenességének vizsgálatára. Az alapul fekvő 5.Mf.638.484/2014/8. számú ügy tényállása szerint a felperes 1982. február 15. napjától állt jogviszonyban a Budapest XV. kerületi Önkormányzat polgármesteri hivatalával (illetve annak jogelődjével). A felperes köztisztviselői jogviszonya 2011. május 7-én szűnt meg, nyugdíjba vonulására tekintettel. Az alperes a 2011. március 17-én kelt felmentéssel oly módon szüntette meg a jogviszonyt, hogy felperes részére nem fizetett hűségjutalmat.
[3] A felperes keresetében kérte, hogy a bíróság kötelezze az alperest 922 400 Ft hűségjutalom, valamint ezen összeg kamatainak megfizetésére. A felperes hivatkozott a perbeli tényállással hasonló tényállás alapján meghozott Köf.I.5020/2013/5. számú határozatra, illetve annak perbeli alkalmazhatóságára. Az alperes a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvény (a továbbiakban: Bszi.) 56. § (4) bekezdésére hivatkozott, melyet úgy értelmezett, hogy az alkalmazási tilalom nem érinti a kúriai határozatot megelőző jogviszonyokat, valamint arra, hogy a felperes a keresetét 2014. február 6-án, a kúriai határozat meghozatala után terjesztette elő.
[4] Az elsőfokú bíróság a felperes keresetének helyt adott.
[5] Az alperes fellebbezése folytán eljárt Fővárosi Törvényszék (a továbbiakban: indítványozó) a Bszi. 48. § (3) bekezdése alapján az eljárást felfüggesztette és a Kúria Önkormányzati Tanácsához fordult. A Fővárosi Törvényszék, mint indítványozó osztotta a Kúria Önkormányzati Tanácsának a Köf.I.5020/2013/5. számú határozatában kifejtett azon álláspontját, miszerint az Ör. hűségjutalmat szabályozó 13. §-a sértette a köztisztviselők jogállásról szóló 1992. évi XXIII. törvény (a továbbiakban: Ktv.) 4. §-ában foglaltakat, tekintettel arra, hogy az önkormányzat túlterjeszkedett a hatáskörén. Ugyanakkor kifejtette, hogy: "A másodfokú bíróság jelen indítvány előterjesztésekor tekintettel volt arra, hogy a hatályos önkormányzati rendelet mindaddig alkalmazandó, amíg a rendelet felülvizsgálatára irányuló nemperes eljárásban ellenkező tartalmú határozat nem születik" Erre tekintettel kezdeményezte a Kúria Önkormányzati Tanácsának eljárását az előtte folyamatban lévő perben is. Az indítvány utalt az alperes azon érvére is, hogy a Bszi. 56. § (4) bekezdése szerint az alkalmazási tilalom nem érinti a kúriai határozatot megelőző jogviszonyokat, valamint a belőlük származó jogokat és kötelezettségeket.
[6] A Kúria Önkormányzati Tanácsa a Bszi. 52. §-a alapján megküldte az indítványt az érintett önkormányzatnak állásfoglalása beszerzése céljából.
[7] Az érintett önkormányzat állásfoglalása a 2013. május 21-én kelt, Köf.I.5020/2013/5. számú határozat rendelkező részéből azt emelte ki, hogy az alkalmazási tilalom a "megsemmisítés időpontjában valamely bíróság előtt folyamatban lévő egyedi ügy"-re vonatkozott, azonban jelen ügyben ekkor még nem volt folyamatban bírósági eljárás, a felperes keresete 2014. február 4-én kelt. Az állásfoglalás hivatkozott a Bszi. 56. § (4) és (5) bekezdésére is. Az érintett önkormányzat véleménye szerint az Ör. 13. §-a alkalmazható volt az alapul fekvő ügyben. Kifejtette továbbá, hogy sem a Bszi., sem a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) alapján nincs lehetőség a Kúria által korábban már vizsgált önkormányzati rendeleti rendelkezés ismételt felülvizsgálatára, a Bszi 55. § (4) bekezdése alapján az önkormányzati tanács határozata mindenkire nézve kötelező. Az ügyben res iudicata állt fenn.
[8] A Kúria Önkormányzati Tanácsa a Köf.I.5020/2013/5. számú határozatában vizsgálta az Ör. 13. §-át és megállapította annak törvényellenességét. A Kúria az Ör.-t nem semmisítette meg, mert a törvényességi vizsgálat idején már nem volt hatályban, a Budapest XV. kerületi Önkormányzat 15/2012. (IV. 27.) számú önkormányzati rendeletének 14. § (2) bekezdése hatályon kívül helyezte. Hatályon kívül helyezett önkormányzati rendeletet nem lehet megsemmisíteni, azaz nem lehet még egyszer hatályon kívül helyezni. Ezért is fogalmazott úgy a Bszi. 55. § (2) bekezdés a) pontja, hogy a megsemmisítésen túl jogkövetkezmény lehet a hatályon kívül helyezett önkormányzati rendelet vagy annak rendelkezése más jogszabályba ütközésének megállapítása.
[9] A Kúria Önkormányzati Tanácsa jelen ügyben elsőként azt állapította meg, hogy az indítványban foglalt normakontroll-kérelem azonos volt a Köf.I.5020/2013/5. számú határozattal elbírált üggyel, ott is, itt is az Ör. 13. §-a törvényellenességének vizsgálatát kezdeményezte az indítványozó a Ktv. 4. §-ába ütközés miatt. A Bszi. 55. § (4) bekezdése szerint az önkormányzati tanács határozata mindenkire kötelező. Helytálló az alperes állásfoglalásában kifejtett azon álláspont, hogy a jelen ügy a normakontroll szintjén res iudicatanak minősült. A Kúria Önkormányzati Tanácsának normakontroll eljárása sok szempontból rokonságot mutat az alkotmánybírósági eljárással, így nincs helye az önkormányzati rendelet vizsgálatának, ha az indítvány a Kúria által érdemben már elbírált önkormányzati rendelet vagy önkormányzati rendelkezés vizsgálatára irányul, és az indítványozó ugyanarra a más jogszabályba ütközésre hivatkozva kéri a törvényellenesség megállapítását. Erre tekintettel a Kúria Önkormányzati Tanácsa az Ör. 13. §-a törvényellenességének vizsgálatára irányuló eljárást megszüntette.
[10] Az alkalmazási tilalmat illetően az Önkormányzati Tanács a következőkre jutott. Nem volt helytálló az az alperesi és ennek kapcsán az indítványban foglalt azon érvelés, hogy a Bszi. 56. § (4) bekezdése szerint az alkalmazási tilalom nem érinti a kúriai határozatot megelőző jogviszonyokat, valamint a belőlük származó jogokat és kötelezettségeket. A Bszi. 56. § (4) bekezdése nem az alkalmazási tilalom kimondásáról, hanem a norma megsemmisítéséről szól: "[a] megsemmisítés - az (5) bekezdésben meghatározott kivétellel - nem érinti a hatályvesztést megelőzően létrejött jogviszonyokat, valamint a belőlük származó jogokat és kötelezettségeket." E szabály lényege, hogy az esetleges ex tunc, vagy adott esetben ex nunc megsemmisítés mellett a lezárt jogviszonyokat ne lehessen megbolygatni. Ugyanakkor a Bszi. 56. § (4) bekezdése maga teremt kivételt az 56. § (5) bekezdésre utalással. E szabály viszont az alkalmazási tilalomról szól, így az alperesi állásfoglalással épp ellentétben: alkalmazási tilalom esetén nem érvényesül az a szabály, amely a létrejött jogviszonyok védelmére vonatkozik. Tehát a Bszi. 55. § (2) bekezdés a) pontja, illetve az 56. § (4) bekezdése a normára vonatkozó jogkövetkezményekről, míg az 56. § (5) bekezdés konkrét normakontroll eljárásban az egyedi ügyekben való alkalmazási tilalom elrendeléséről szól. Az alkalmazási tilalom elrendelése lehet egyedi - a konkrét ügyben kezdeményezett alapeljárásra vonatkozó - és általános (valamennyi folyamatban lévő eljárásra irányadó). Míg az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény 45. § (4) bekezdése az egyedi alkalmazási tilalom mellett az általános alkalmazási tilalom kimondását az Alkotmánybíróság mérlegelésétől teszi függővé - ha a jogbiztonság vagy az indítványozó különösen fontos érdeke indokolja -, addig a Bszi. 56. § (5) bekezdése az egyedi alkalmazásai tilalom mellett az általános alkalmazási tilalom elrendelését kötelezővé teszi. E szabály értelmében: "Ha az önkormányzati rendeletnek a bíróság előtt folyamatban lévő ügyben alkalmazandó rendelkezésének megsemmisítésére, illetve más jogszabályba ütközésének megállapítására bírói kezdeményezés alapján kerül sor, az önkormányzati rendelet megsemmisített, illetve más jogszabályba ütközőnek ítélt rendelkezése nem alkalmazható a bíróság előtt folyamatban lévő egyedi ügyben, valamint valamennyi, a megsemmisítés időpontjában valamely bíróság előtt folyamatban lévő egyedi ügyben."
[11] A Kúria Önkormányzati Tanácsa szerint a fentiekre tekintettel fogalmazott úgy a Köf.I.5020/2013/5. számú határozat - a Bszi. 56. § (5) bekezdésének szövegét átvéve -, hogy "a Budapest Főváros XV. kerület Rákospalota, Pestújhely, Újpalota Önkormányzatának a Polgármesteri Hivatalban dolgozó köztisztviselőket és ügykezelőket megillető szociális, jóléti és egészségügyi juttatásokról szóló 7/2011. (II. 22.) számú önkormányzati rendeletének 13. §-a nem alkalmazható a Fővárosi Törvényszék előtt 55.Mf.631.410/2012. számú folyamatban lévő perben, valamint valamennyi, a megsemmisítés időpontjában valamely bíróság előtt folyamatban lévő egyedi ügyben." [Helyesen a törvényellenesség megállapítása időpontjában.]
[12] A Bszi 56. § (5) bekezdésnek helyes tartalma - ami az általános alkalmazási tilalom lényege is egyúttal -, hogy az egyszer már megsemmisített, hatályon kívül helyezett rendelet esetén a törvényellenesnek nyilvánított önkormányzati rendeletet vagy önkormányzati rendeleti rendelkezést a döntést követően már ne lehessen alkalmazni. Értelemszerűen ez vonatkozik azokra az esetekre is, amikor a törvényellenessé nyilvánított jogszabály alkalmazását érintő ügy a Kúria általános alkalmazási tilalmat elrendelő döntése után kerül bírósági szakaszba. Ugyanakkor nem volt figyelmen kívül hagyható a Bszi. 56. § (5) bekezdésének - az alperes által is hangsúlyozott - azon szövege, amely az egyedi alkalmazási tilalom mellett a döntés meghozatalkor "valamely bíróság előtt folyamatban lévő egyedi ügyben" való alkalmazási tilalomról szólt. A Kúria Önkormányzati Tanácsa a Köf.I.5020/2013/5. számú döntését 2013. május 21-én hozta, s az alperes állítása szerint a felperes keresetlevele 2014. február 4-én kelt. Így tény, hogy a kúriai határozat meghozatalakor ez az ügy még nem volt bíróság előtt folyamatban. Erre - és a jogbiztonságra - tekintettel a Kúria indokoltnak tartotta az 5.Mf.638.484/2014. számú ügyben az alkalmazási tilalom ismételt kimondását, és a Bszi. 56. § (5) bekezdésének eltérést nem engedő szabályára tekintettel az általános alkalmazási tilalom ismételt elrendelését is.
[13] Végül az önkormányzati tanács megjegyezte, hogy a Köf.I.5020/2013/5. számú határozat alapjául szolgáló ügy felperesének 1978. október 16. óta fennálló közszolgálati jogviszonya 2011. augusztus 20. napjával szűnt meg. Az alperesként eljáró Budapest Főváros XV. kerület Önkormányzat Polgármesteri Hivatal nem ismerte el, hogy a felperes a jogviszony megszüntetésének esetén hűségjutalomra jogosult. Jelen ügyben a felperes 1982. február 15. napjától fennálló közszolgálati jogviszonyát a felperes a 2011. március 17-én kelt felmentéssel szüntette meg. A Budapest XV. kerületi Önkormányzat Polgármesteri Hivatala nem ismerte el, hogy a felperes a jogviszony megszüntetésének esetén hűségjutalomra jogosult. Mindkét ügyben az Ör. 13. §-a került alkalmazásra. Általános jogalkalmazási jogelv, hogy az azonos jogviszonyokat azonosan, a különböző jogviszonyokat különbözően kell kezelni. Semmilyen ésszerű indok nem szólt amellett - figyelembe véve Magyarország Alaptörvénye 28. §-ában foglalt bírói jogértelmezésre irányadó szabályait is -, hogy az Ör. törvényellenes 13. §-a a Fővárosi Törvényszék előtt folyamatban lévő 5.Mf.638.484/2014. számú ügyben, valamint e határozat meghozatalakor valamely bíróság előtt folyamatban lévő ügyben újra alkalmazható legyen (Kúria Köf.5041/2015/4., KGD 2016.138.).

A HELYI ÖNKORMÁNYZAT TÖRVÉNYEN ALAPULÓ JOGALKOTÁSI KÖTELEZETTSÉGE ELMULASZTÁSA MIATTI NEMPERES ELJÁRÁS

Bszi. 57-61. §

A helyi önkormányzat törvényen alapuló jogalkotási kötelezettsége elmulasztása miatt az önkormányzati tanács nemperes eljárásban jár el: határidő tűzésével kötelezi a helyi önkormányzatot a rendelet megalkotására. Eredménytelen kötelezés esetén elrendelheti, hogy a kormányhivatal vezetője az önkormányzati rendeletet alkossa meg.

XXII. fejezet

A sajtó-helyreigazítási eljárás

A SAJTÓ-HELYREIGAZÍTÁS FOGALMA ÉS FELTÉTELEI

A sajtó-helyreigazítás fogalmát az anyagi jogszabályok rendelkezései alapján határozhatjuk meg.
A sajtó-helyreigazítás felől 2010. december 31-ig a Ptk. 79. §-a rendelkezett, meghatározva a kötelezett személyét, valamint a helyreigazítási igény érvényesítésének módját és határidejét is. Ezzel párhuzamos rendelkezést tartalmazott a sajtóról szóló 1986. évi II. törvény (St.) 19. §-ának (3) bekezdése is.
A sajtótörvény helyébe 2011. január 1-jei hatállyal a sajtószabadságról és a médiatartalmak alapvető szabályairól szóló 2010. évi CIV. törvény (Smtv.) lépett.
A Smtv. 22. §-ának (3) bekezdése a Ptk. 79. §-át a következők szerint módosította: "A sajtó-helyreigazításra irányuló igény érvényesítésének szabályait a sajtószabadságról és a médiatartalmak alapvető szabályairól szóló 2010. évi CIV. törvény, valamint a polgári perrendtartásról rendelkező törvény állapítja meg". A Ptk.-ban tehát - a személyhez fűződő jogok körében - már csak utaló jogszabály található.
A sajtó-helyreigazítás cím alatt az Smtv. a következő rendelkezést tartalmazza:

Smtv. 12. §

A szabályozásnak az a módja, amely a sajtó-helyreigazítás követelésére irányuló jogot az Smtv. rendelkezései közé helyezi át, nem változtat azon, hogy rendszertani szempontból az Smtv. 12. §-a alapján továbbra is polgári jogi jogviszony keletkezik, amely változatlanul a személyhez fűződő jogok körébe tartozik. Ehhez képest a sajtó-helyreigazítás követelésének jogára alkalmazni kell a Ptk.-nak mind a személyhez fűződő jogokra vonatkozó speciális, mind pedig általános szabályait is.
A Pp. XXI. fejezetében szabályozott különös eljárás egyetlen polgári jogi jogosultságnak: a személyhez fűződő jogok védelme körében szabályozott sajtó-helyreigazításnak az érvényesítésére szolgál.
A személyhez fűződő jog sérelme megvalósul már azáltal is, hogy valakiről a sajtóban valótlan (vagy a valóságot hamis színben feltüntető) tény közlése jelenik meg.
A gyakorlati tapasztalatok szerint a jogsértésnek különösen súlyos esete, hogy az egyén jóhírnevét sértő valótlan állítás a sajtóban jelenik meg és ezáltal széles körű nyilvánosságot kap. A sérelem súlya és a jog védelmének speciális eszközei vezettek a jogi szabályozás komplexitására, azaz arra, hogy az anyagi és eljárási szabályok között olyan szoros összefüggés van, hogy egymástól elkülönített ismertetésük nem is lehetséges.
A sajtó-helyreigazítás speciális jogi védelem valótlan tényt állító, vagy való tényeket hamis színben feltüntető médiaártalmakkal szemben. E védelem anyagi jogi alapja három megkülönböztető elemet foglal magában:
- a sajtó-helyreigazításra való jogosultságot,
- a jogsértő magatartás meghatározását,
- a helyreigazítás kötelezettjének megjelölését.
A sajtó-helyreigazítás követeléséhez e három tényezőnek együttesen kell fennállnia.
a) Jogosultság a sajtó-helyreigazítás követelésére
A sajtó-helyreigazítás követelésére az jogosult, akiről a sajtótermékben, vagy egyéb médiaszolgáltatás keretében valótlan tényt vagy híresztelést közöltek, ideértve a valós tény hamis színben való feltüntetését is. Továbbra sem feltétele azonban a sajtó-helyreigazítás követelésének az, hogy a valótlan tényközlés a jogosult személyiségét, jóhírnevét vagy becsületét is sérti-e, ezért a BH 1992/308. sz. alatt közzétett határozattal adott iránymutatás továbbra is követendő.
A helyreigazításra irányuló jog gyakorlásában nincs lényeges különbség a magán- és a jogi személyek között. A jogosultak közé kell sorolni ezen felül azokat a szervezeteket is, amelyek jogi személyiséggel nem rendelkeznek ugyan, de mégis közös nevük (cégnevük) alatt jogokat szerezhetnek és kötelezettségeket vállalhatnak, perben állhatnak és perelhetők.
Mint látni fogjuk, a Pp. 342. §-ának (1) bekezdése a személyek mellett a szervezet fogalmát használja. E fogalom alá azonban csak a jogi személyek és egyéb jogalanyok tartoznak, hiszen csak nekik lehet meg a Pp. 48. §-a által megkívánt perképességük. Egyébként a szervezet sajtó-helyreigazítást akkor követelhet, ha a valótlan tény közlése közvetlenül az ő jogállására vagy tevékenységére vonatkozik. (Továbbra is irányadónak kell venni a Legfelsőbb Bíróság Pf. IV. 21.214/1992. ügyszámú, a BH 1993.22. sorsz. alatt közzétett határozatát, amely elfogadta egy korlátolt felelősségű társaság jogát a helyreigazítás követelésére.)
A jogi személy (egyéb jogalany) a sajtó-helyreigazítás érdekében is képviselője útján járhat el. Ezek esetében a jogosultság kérdésének eldöntéséhez azt kell vizsgálni, hogy a sajtóközlemény magára a jogi személyre (jogalanyra) vonatkozik-e, vagy pedig annak egyes tagjaira. Természetesen lehetséges olyan eset is, amelyben a sajtóközlemény mind a jogi személyre mint olyanra, mind pedig tagjaira kiterjed, ilyenkor a perindításra valamennyi érintett jogosult.
Végül az sem ritka, hogy a sajtóközlemény magán- vagy jogi személyek (jogalanyok) csoportjaira nézve állít bizonyos tényeket, úgy, hogy e csoportok tagjai felismerhetők (pl. egy klub vagy baráti társaság, egymással együttműködő gazdálkodó szervezetek). Ezek a csoportok, habár rendszerint valamilyen közösséget, érdekszövetséget stb. alkotnak, a jogvédelmet nem kollektíven, hanem - mint látni fogjuk - csak egyenként igényelhetik. Sajtó-helyreigazítást az is követelhet, akit név szerint nem jelöltek meg, ha a közlés a személyére vonatkozik, a személyét érinti, feltéve, hogy személye a sajtóközlemény tartalmából valamilyen módon felismerhető, ezért továbbra is irányadónak kell venni a BH 1993/422. sz. határozatot.
Nem kérhet sajtó-helyreigazítást a jogi személy az alkalmazottja, tagja, tisztségviselője nevében, ha a közlemény - név szerint vagy közvetett utalással - kizárólag valamelyik alkalmazottját, tagját, tisztségviselőjét jelöli meg. Az alkalmazott, tag, tisztségviselő személyesen kérhet helyreigazítást akkor is, ha a sérelem egyébként a munkakörével, feladatkörével kapcsolatos.
Kedvezményt az ítélkezési gyakorlat a csak a képviselet tekintetében tesz: amennyiben a sajtóközlemény a jogi személyt és a képviseletét ellátó tagját (igazgatóját, elnökét, ügyvezetőjét stb.) egyaránt érinti, a képviselő mind saját nevében, mind pedig a jogi személy képviselőjeként is felléphet. A perben ilyenkor a jogi személy is és a képviseletét ellátó természetes személy is egyaránt felperesként vehet részt. (Az új szabályozásnak is megfelel a BH 1990.256. sz. határozat.)
Itt még meg kell jegyezni, hogy megszűnt a miniszterenek és az Országos Igazságszolgáltatási Tanács elnökségének az a joga, hogy a közérdek sérelme miatt az érintett természetes vagy jogi személy helyett fellépjen [lásd a Pp. ma már nem hatályos 342. §-ának (1) bekezdését].
A személyes jogérvényesítésnek megvan az eljárásjogi következménye is. Ha a sajtóközlemény több természetes és/vagy jogi személyre vonatkozik, ezek együtt, ugyanabban a perben érvényesíthetik ugyan jogaikat, köztük azonban nem a Pp. 51. §-ának a) pontjában, hanem csak e jogszabály b) pontjában írt pertársaság jön létre.
Más kérdés a cselekvőképtelen személy, akinek érdekében törvényes képviselője és a távollévő, akinek érdekében hozzátartozója vagy gondnoka léphet fel.
A jogérvényesítés személyes jellegéből következik, hogy a helyreigazítás követelésének joga nem száll át az örökösre [azonban, ha a per már megindult, a felperes jogutódja a perbe önként beléphet]. Ha a pert az arra jogosult életében nem indította meg, a jogutódot megilleti a kegyeleti jog, de ez iránt a személyhez fűződő jogok védelmének általános szabályai szerint indíthat pert.
b) A jogsértő magatartás
A jogsértő magatartás meghatározása a személyhez fűződő jogok megsértésében kereshető. Egyedi jellemzője, hogy a jogvédelem egyedül a médiaközlemény tartalmának valótlanságától függ. A gyakorlatban mégis többnyire egybe esik a jóhírnév sérelmének legfontosabb esetével. A többlet az, hogy a személyhez fűződő jogok megsértése média útján történt. A jogosult a helyreigazítás iránt csak azon az alapon léphet fel, hogy
- a médiatartalomban közölt tények nem felelnek meg a valóságnak, illetve
- a közlemény a való tényeket hamis színben tüntette fel. Ebben a tekintetbe az új szabályozás nem hozott változást, így továbbra is megtarthatók a gyakorlat által kidolgozott szempontok. Ehhez képest a közlemény valóságát nem szószerinti értelmezéssel, hanem lényes tartalma szerint a maga teljességében kell vizsgálni és egyes elemeit összefüggéseikben értékelni. A tartalmi valóságot illetően az ítélkezési gyakorlat egy korlátot állított fel: a közlemény tartalmának értékelésénél közömbös részletek, pontatlanságok, lényegtelen tévedések nem adnak alapot a helyreigazítás követelésére (PK 12. sz. áf. PJD X. 14.). A való tények hamis színben való feltüntetése akkor állapítható meg, ha a közlemény szövege a tények lényeges értelmének elferdítésével, megváltoztatásával, egyes elemeinek kihagyásával vagy átcsoportosításával történt (BH 1983/4-152.), miáltal a való tényeket úgy állította be, hogy a közvéleményt a valóságnak meg nem felelő következtetések levonására készteti (LB Pf. IV. 20 104/1993., BH 1993.423.).
Helyreigazítás követelhető a valótlan tény híresztelése miatt is. Ezen a mástól származó információ továbbadását értjük. A PK 14. Sz. áf. szerint nemcsak a közvetlen észlelésen alapuló közlés, hanem a mástól szerzett értesülések továbbadása esetén is kötelező lehet a sajtó-helyreigazítás. Akkor is, ha a sajtó híven közli más személy nyilatkozatát (BH 1990.332.).
Ezen a két hivatkozási alapon kívül a jogosult a sajtó-helyreigazítási eljárásban más módon okozott sérelmére nem kérhet orvoslást. Így nem tartozik a sajtó-helyreigazítási eljárás körébe annak eldöntése, hogy a valós tényeket a közlemény nem az emberi méltóságot, becsületet sértő módon közölte-e. Ugyanúgy nem lehet tárgya a sajtó-helyreigazításnak a közleményben található véleménynyilvánítás, értékelés, bírálat sem, függetlenül attól, hogy ez a személyhez fűződő jogok sérelmével járt-e (BH 1993.89., BH 1993.493). Viszont az Smtv. 9. §-a alapján az állami és önkormányzati szervek, tisztségviselők, hivatalos és közfeladatot ellátó személyek, az állami vagy önkormányzati többségi tulajdonban álló társaságok vezetői által adott tájékoztatás keretében (rendszerint hivatalos sajtótájékoztatón) elhangzott tényállítások valóságát a médiaszolgáltató nem köteles ellenőrizni, nem sérti a sajtószerv a személyhez fűződő jogokat, ha az elhangzottakról hűen tudósít (BH 2002.51.) Egyebekben a szankció objektív: "a helyreigazítási kötelezettség független a sajtószerv vétkességétől". (PK 12. sz. áf. I. pontjához fűzött indokolás.)
c) A helyreigazítás kötelezettje
A helyreigazítás kötelezettségét az Smtv. 12. §-ának (1) bekezdése a médiatartalom fogalmához kapcsolja, a helyreigazítás kötelezettje pedig a médiatartalom-szolgáltató lehet.
E rendelkezés által használt fogalmakat az Smtv. 1. §-ának 1-8. pontjai az alábbiak szerint határozzák meg.
1. A médiatartalomnak két fajtája van: a médiaszolgáltatás és a sajtótermék. Ezeknek jellemzői közösek abban, hogy mind a kettőnek nyújtása gazdasági tevékenység körében történik és a szolgáltató a szolgáltatásért szerkesztői felelősséget visel. A különbség a következőkben áll fenn.
a) A médiaszolgáltatás célja műsorszámoknak tájékoztatás, szórakozás vagy oktatás céljából a nyilvánossághoz való eljuttatása elektronikus hírközlő hálózaton keresztül.
A műsorszám hangok és képek, illetőleg hangos vagy néma mozgóképek sorozata, amelyek a szolgáltató által megállapított műsorkínálatban vagy műsorrendben önálló egységet alkotnak. Formájukat és tartalmukat a köznapi gyakorlatban a rádió és televízió adásokból ismerhetjük meg. A műsorszám tartalmának tárgyunk szempontjából akkor van jelentősége, ha abban megjelenik valamely személyre vagy szervezetre vonatkozó tény közlése is.
A műsorszámok továbbítása lehet lineáris vagy lekérhető. Lineáris szolgáltatás esetén a műsorszámot a közönség tagjai a műsor-szolgáltatója által megállapított műsorrend szerint egyidőben tekinthetik vagy hallgathatják meg. Ha a szolgáltatás lekérhető, a műsorszám megtekintése vagy meghallgatása egyéni kérés alapján, egyénileg kiválasztott időpontban történik.
b) A sajtótermékek rendeltetése az, hogy szövegből, illetve képekből álló tartalmakat szintén tájékoztatás, szórakoztatás vagy oktatás céljából juttattassanak el a nyilvánossághoz.
Tárgyunk szempontjából a műsorszám és a sajtótermék tartalma között nem kell különbséget tennünk, mert az utóbbi esetben is csak egy személyre vagy szervezetre vonatkozó tényközléssel kell törődnünk.
Jelentősége ezzel szemben annak van, hogy a sajtótermék milyen formában jelenik meg. Egyfelől
- sajtóterméknek minősülnek a napilapok vagy más időszaki lapok egyes számai, amelyek a szövegekből illetve képekből álló tartalmat nyomtatott formátumban juttatják el a nyilvánossághoz; másfelől szintén
- sajtóterméknek minősülnek az internetes újságok és a hírportálok, amelyek a szövegekből illetve képekből álló tartalmat valamely elektronikus hírközlő hálózaton teszik nyilvánossá.
A hatályos szabályozás nem rendelkezik arról, hogy a sajtótermékek között melyek tekinthetők időszaki lapnak. A korábbi szabályozás szerint időszaki lapnak csak azt lehet tekinteni, amelyek évenként legalább egyszer megjelenik. Most azonban már esetenként kell eldönteni, hogy meg van-e a megjelenésnek az a folytonossága és rendszeressége, amely az időszakos lapok megkülönböztető kritériuma lehet. Kérdéses lehet azonban az egy évnél ritkább megjelenés, ilyenkor inkább csak egyszerű kiadványról lehet szó.
Az internetes újságokkal és hírportálokkal szemben is ugyanilyen követelmény a tartalom naponként, vagy időszakosan folyamatos közlése.
A médiaszolgáltatás és a nem nyomtatásban megjelenő sajtótermékek továbbítása egyaránt elektronikus hírközlő hálózaton keresztül jut el a nyilvánossághoz. Közös bennük az, hogy a szolgáltatott tartalom célja egyaránt a tájékoztatás, szórakoztatás és az oktatás.
Megkülönböztetésük szempontjait elsősorban a médiaszolgáltatásokról és tömegkommunikációról szóló 2010. évi CLXXXV. törvényben (a továbbiakban: médiatörvény), kereshetjük:
- a közszolgálati médiaszolgáltatás törvény rendelkezésén alapul (médiatörvény 82. §),
- az állami tulajdonban lévő korlátos erőforrásokat (frekvenciát) igénybe vevő analóg lineáris médiaszolgáltatás a médiatörvény 63. §-a szerint megkötött hatósági szerződés alapján végezhető,
- az egyéb lineáris és lekérhető médiaszolgáltatások nyújtásához bejelentés és hatósági nyilvántartásba vétel szükséges (médiatörvény 42. és 43. §).
Ezekkel szemben mind a nyomtatott formában, mind az elektronikus hírközlő hálózaton megjelenő sajtótermékek hatósági nyilvántartása a médiatörvény 46. §-a szerint történik.
Sajtóterméknek elektronikus hírhálózaton való megjelenítése több szempontból is közel áll az interneten folytatott információ közlésekkel.
Az internethasználat sajátosságaihoz tartozik, hogy saját honlapján bárki közzétehet tényközléseket, véleményeket stb. és ezeket a honlapot felkereső internethasználók tudomására hozhatja. Azonban, ha figyelembe vesszük az Smtv.-nek a "sajtótermék" fogalmát meghatározó rendelkezését, nyilvánvaló, hogy a honlapon nyújtott tartalomszolgáltatás, akkor tekinthető sajtótevékenységnek, ha azonosítható a sajtótermékek valamelyikével.
Az azonosítást azonban nem lehet egyedül a hatósági nyilvántartásba vételtől függővé tenni.
Az internetes tartalomszolgáltatás mind az időszaki lapokkal, mind a rádió és televízió műsorokkal azonosítható akkor, ha tényeket közöl. A rendszeres megjelenés és hírközlés írásbeli módja azonban inkább az időszaki lapokhoz hozza közelebb.
A kifejtett indokok folytán az internetes tartalomszolgáltatás akkor tekinthető sajtóterméknek, ha a honlap használója szolgáltatását
- gazdasági tevékenységeként, hivatásszerűen (professzionálisan), továbbá
- rendszeresen nyújtja; és tartalma szerint
- híreket (tényekről, eseményekről szóló tudósítást), riportokat és egyéb olyan cikkeket tesz közzé, amelyek megfelelnek a sajtótájékoztatás ismérveinek.
Az ilyen tartalomszolgáltatást hírportálnak, on-line hírközlésnek, Internetes lapnak nevezhetjük, és hatósági nyilvántartás hiányában is olyan sajtóterméknek minősíthetjük, amelyektől sajtó-helyreigazítás követelhető.
A kifejtett szempontok szerint nem lehet helye sajtó-helyreigazítási eljárásnak az olyan Internetes tartalomszolgáltatókkal szemben, akik/amelyek a szolgáltatást nem rendszeresen és nem professzionálisan nyújtják. Velük szemben a Ptk. személyhez fűződő jogok védelméről szóló szabályai alapján a Pp. általános szabályai szerint lehet fellépni.
Lehet, hogy a sajtótermék csak nyomtatott formában vagy egyedül csak elektronikus úton jelenik meg, de az is gyakori, hogy mind a két helyen. Ilyenkor a helyreigazítást ugyanúgy kell közzétenni, ahogyan a valótlan tény közlése történt.
Végül még meg kell említeni, hogy a valótlan tény közlése a médiatartalomban rendszerint szóval vagy írással történik. Lehetséges azonban a tényközlés vagy a tények hamis színben való feltüntetése másként is, főleg képi úton. Így pl. a valóságtól eltérő fénykép, alaprajz, tervrajz, ábra közlésével (ebben a tekintetben továbbra is követendőnek tartom a Legfelsőbb Bíróságnak a BH 1992.456. sz. alatt közzétett határozatával adott iránymutatást). Sajtó-helyreigazítás akkor is követelhető, ha a valótlan tényállítást sajtótermékben megjelentetett szerzői mű (pl. novella) tartalmazza.
2. A médiatartalom szolgáltatójának az minősül, aki valamilyen médiaszolgáltatást vagy sajtóterméket eljuttat a nyilvánossághoz.
A médiatartalmakra vonatkozó szolgáltatást természetes vagy jogi személy, illetve jogi személyiséggel nem rendelkező gazdasági társaság a médiatörvény és az Smtv. által szabályozott módon gazdasági tevékenysége körében nyújthatja a nyilvánosság részére. A szolgáltatás teljesítéséhez minden esetben szerkesztői felelősség kapcsolódik és voltaképpen az alapozza meg a médiatartalom szolgáltatójának helyreigazítási kötelezettségét is.
A Pp. 342. §-ának (1) bekezdése a helyreigazítási kötelezettséget kiterjeszti a hírügynökségre is.
A hírügynökségek tevékenysége arra irányul, hogy a médiatartalom szolgáltatók részére eseményekről és jelenségekről tudósításokat, fényképeket és egyéb felhasználható hírközlési anyagokat készítsenek.
A médiatörvény 101. §-ának (1) bekezdése alapján folytatja tevékenységét a Magyar Távirati Iroda Zártkörűen Működő Részvénytársaság, amely közszolgálati tevékenysége körében végzi a hírügynökségi tevékenységet és teljesíti törvényben meghatározott közérdekű feladatait.
A valótlan vagy valós tényeket hamis színben feltüntető közlemény helyreigazítása egyaránt követelhető a hírügynökségtől és a közleményt nyilvánosságra hozó szolgáltatótól. Az Smtv. azonban már nem tartalmaz olyan rendelkezést, amely szerint a hírügynökséget kötelező helyreigazítást azoknak a szolgáltatóknak is közzé kell tenniük, amelyek a helyreigazított közleményt közzé tették. Ezért szükség esetén a sértett félnek mind a hírügynökségtől, mind pedig a hírt illetve tudósítást felhasználó médiaszolgáltatótól külön kell követelnie a helyreigazítást.
A médiaszolgáltatók helytállási kötelezettsége egységes. A sajtótermékek esetén azonban a felelősség megosztódhat az alapító és a kiadó között. A fő szabály szerint a helyreigazítás kötelezettsége a sajtótermék kiadóját terheli. Azonban, ha a sajtótermék alapítója és kiadója nem ugyanaz a szolgáltató, egymáshoz való viszonyukat a médiatörvény 46. §-ának (1) bekezdése értelmében közös megállapodással rendezhetik. A megállapodásnak ki kell terjednie a szerkesztésre és az azért való felelősségre is.

A SAJTÓ-HELYREIGAZÍTÁS ELHATÁROLÁSA A SZEMÉLYHEZ FŰZŐDŐ JOGOK VÉDELMÉNEK EGYÉB ESZKÖZEITŐL

A sajtó-helyreigazítási eljárás - a személyhez fűződő jogok védelmét szolgáló jogszabályok rendszerén belül - két fontos megkülönböztető szempont segítségével jellemezhető:
- egyfelől többletvédelmet kínál a személyiségvédelem általános szabályaihoz képest,
- másfelől a védelemnek ezt a speciális módját a jogsértés elkövetésének eszközéhez fűzi, egyúttal meghatározza a jog védelmének a módját is, amely egyedül a helyreigazító közleményből áll.
Alternatív megoldásról van tehát szó, melyek közül a jogosult választhat. A sajtó-helyreigazítás előnye a gyors reagálás, valamint a sérelem jellegéhez igazodó jóvátétel; hátránya viszont egy speciális magatartáshoz való kötöttség és a jogérvényesítésnek erre való korlátozása.
A jogosult választása abban áll, hogy személyiségi jogának védelmében a Ptk. általános, vagy a sajtó-helyreigazításra vonatkozó különös szabályai szerint lépjen-e fel. Természetesen csak az általános szabályok szerint érvényesítheti jogait az, aki a sajtó-helyreigazítás követeléséhez szükséges külön feltételeknek nem tud eleget tenni.
A kétféle eljárás feltételei oly mértékben különböznek egymástól, hogy a kötelezett ugyanazon magatartása miatt egyidőben akár mind a két per megindítható.
A sajtó-helyreigazítási perben érvényesíthető igény más igényekkel nem kapcsolható össze. A bíróságnak ezért a kereseti kérelmet gondosan kell vizsgálnia az eljárási szabályok alkalmazása szempontjából. A sajtó-helyreigazítás eljárási szabályai csak akkor alkalmazhatók, ha a kereseti kérelem kizárólag erre irányul. Ezért még akkor is, ha a felperes eleget tett ugyan a helyreigazítási per külön követelményeinek, azonban kereseti kérelme túlterjed helyreigazítási perben érvényesíthető igényeken, a bíróságnak tisztáznia kell, hogy a felperes kereseti kérelmét szűkítve helyreigazítási eljárásra szorítkozik-e, vagy pedig eredeti kereseti kérelmét fenntartva a Pp. általános szabályai szerint kívánja-e a per lefolytatását. Ez a kérdés különösen akkor szokott felmerülni, ha a felperes a helyreigazításra irányuló igényét kártérítési követeléssel kapcsolja össze (BH 1993.294.).
Felmerült a gyakorlatban, hogy a helyreigazítási per megindítása mennyiben hozza magával a perfüggőséget, illetve a perben hozott ítélet jogereje mennyiben teremt ítélt dolgot. Eléggé elterjedt az a vélemény, hogy a sajtó-helyreigazítás elrendelése kizárja, hogy a jogosult - azonos tartalommal - a személyiségvédelem általános szabályai alapján a jogsértés, megállapítását vagy nyilatkozattal való elégtétel adását kérje. A Legfelsőbb Bíróság azonban arra az álláspontra helyezkedett, hogy a jogvédelem különbsége miatt sem anyagi jogi, sem eljárási akadálya nincs annak, hogy a sajtóban elkövetett jogsértés jellegétől függően a sértett fél a személyhez fűződő jogának megsértése miatt a Ptk. általános szabályai szerint is jogvédelmet ígérjen. A sajtó-helyreigazítási per megindítása ezért nem eredményez perfüggőséget, úgyszintén a sajtó-helyreigazítás iránti kereset tárgyában hozott ítélet nem képez ítélt dolgot. A sajtó-helyreigazításon felül ezért külön perben kérni lehet a jogsértés megállapítását és elégtétel adását is; a sajtó-helyreigazítás elrendelésének legfeljebb az elégtétel módjának megválasztásánál lehet jelentősége (BH 1996.525.).

A SAJTÓ-HELYREIGAZÍTÁSI PERT MEGELŐZŐ ELJÁRÁS

Az Smtv. 12. §-ának (1) bekezdése alapján a helyreigazítást a Pp. alább tárgyalt rendelkezései szerint lehet követelni.

[a Pp. 342. §-ához]

Az Smtv. és a Pp. felhívott rendelkezései sajtó-helyreigazítási per megindítását egy speciális előfeltételhez: a helyreigazításra irányuló igény előzetes bejelentéséhez kötik. A Pp. 342. §-ának (1) bekezdése a médiatartalom-szolgáltató személyét megkülönböztette akként, hogy műsorszámok elektronikus úton való közlése esetén a helyreigazítást a média-szolgáltatótól, sajtótermék esetén pedig a szerkesztőségtől lehet kérni a következő feltételek szerint:
- a helyreigazítás kérése (igénybejelentés) írásbeli alakhoz kötött jognyilatkozat; az írásbeliség hiánya a nyilatkozat érvénytelenségét vonja maga után,
- a nyilatkozatnak a jogszabály által meghatározott határidőn belül meg kell érkeznie a kötelezetthez (itt anyagi jogi határidőről van szó, elmulasztása folytán a helyreigazítás követelésének joga megszűnik),
- a helyreigazítás kérését tartalmazó nyilatkozat rögzíti az érvényesíthető jogot: a médiatartalom-szolgáltató csak azoknak a tényállításoknak a helyreigazítására köteles, amelyeket a jogosult a nyilatkozatában megjelölt.
a) A helyreigazítást kérő jognyilatkozat alaki és tartalmi követelményei.
A Pp. 342. §-ának (1) bekezdése a helyreigazítást igénylő kérelmet írásbeli alakhoz köti. Bár ez a kérelem előfeltétele a perindításnak, nem tekinthető perbeli beadványnak, ezért a Pp. 93. §-ának (3) bekezdése és 196. §-a nem vonatkozik rá. A bírósági gyakorlat ezért elegendőnek tartja kérelem saját kezű aláírással való ellátását.
Napjainkban szokásossá vált az e-mail üzenetek váltása. Ha az érintett személy a helyreigazítást elektronikus úton továbbított okirattal kéri, az írásbeliség követelménye csak akkor teljesül, ha az megfelel a 2001. évi XXXV. tv. (a továbiakban: Ea. tv.) rendelkezéseinek, közelebbről: e törvény 4. §-ának (1) bekezdése szerint az okiratot fokozott biztonságú elektronikus aláírással látták el (BH 2006.324.).
Az előzetes igényérvényesítés célja: módot adni a kötelezettnek arra, hogy a jogosult igényének peren kívül eleget tegyen. E nyilatkozat tartalmát az Smtv. fentebb idézett rendelkezése határozza meg.
A jogosultnak nyilatkozatában azt kell megjelölnie, hogy a sajtóközlemény mely tényállításait tartja valótlannak, illetve a való tényeket hamis színben feltüntetőnek és mely tényállítások helyreigazítását kéri (BH 1992.308.). Egyúttal közölni kell az általa közzétenni kívánt helyreállító közlemény tartalmát is. A helyreigazítási igény nemcsak a valótlan illetve hamis színben feltüntetett tények megjelölésére szorítkozhat, hanem a jogosult követelheti, tüntessék fel azt is, hogy melyek a való tények. A jogosultnak ügyelnie kell arra is, hogy a sajtótól nem követelheti oly nyilatkozat közzétételét, amely "a helyreigazításhoz szükséges mértéket akár tartalmában, akár terjedelmében túllépi" (PK 15. sz. áf. indokolásából). Ez azt is jelenti, hogy nem igényelhető jogosan az ügy lényegét nem érintő kisebb pontatlanságok helyreigazítása, továbbá a helyreigazító nyilatkozatban nem lehet követelni a sérelmes közlemény kereteit meghaladó további tényeknek és körülményeknek vagy a jogosult véleményének a közzétételét sem.
Az új szabályozás sem rendelkezik a válaszlevél kérdéséről. Ebben továbbra is irányadónak tartom a kialakult gyakorlatot, amely szerint nincs akadálya, hogy a jogosult sajtó-helyreigazítást saját válaszlevelének közlésével kérje (PK 15. sz. áf. I. pontja), feltéve, hogy az a fentebb kifejtett szempontoknak megfelel (LB Pf. IV. 20 161/1983., BH 1983.354., Pf. IV. 21 005/ 1992., BH 1993.23.).
A válaszlevél természeténél fogva rendszerint többet tartalmaz, mint a közlemény tényállításainak megjelölése, és valótlanságuk kijelentése. A jogosult ezen felül ki szokta fejteni álláspontját, véleményét, s a közlemény teljes mondanivalójával vitába száll. E többlettartalom miatt bízza az ítélkezési gyakorlat a válaszlevél közzétételének eldöntését a médiatartalom szolgáltatójára.
Ehhez képest, ha a jogosult által közzétenni kívánt válaszlevél terjedelme a valótlan vagy hamis színben feltüntetett tényekhez képest túlságosan terjedelmes, akkor azt a sajtószervnek helyreigazítási kérelemként kell elfogadnia és a helyreigazító közleményt a szükséges terjedelemben megszövegezve közzétennie (LB Pf. IV. 21 005/1992., BH 1993.23.).
b) A sajtó-helyreigazításra irányuló igény előterjesztésének határideje
A Pp. 342. §-ának (1) bekezdése szerint a sajtó-helyreigazítást a vitatott közlemény megjelenésétől számított harminc napon belül írásban lehet kérni a médiatartalom szolgáltatótól vagy a hírügynökségtől.
Továbbra is követendő az a gyakorlat, amely ezt az időtartamot anyagi jogi határidőnek fogja fel. Ebből következik, hogy a felszólító levélnek harminc napon belül meg kell érkeznie a szolgáltatóhoz, illetve a hírügynökséghez.
A határidő kezdetét a törvény a médiatartalom megjelenéséhez köti, azonban ezúttal is érvényes az az általános szabály, amely szerint a kezdő napot nem lehet a határidőbe beszámítani.
Továbbra is helyesnek tartom a határidő kezdő napjával kapcsolatos eddigi gyakorlatot. Eszerint írott sajtótermék esetében a határidő számítása szempontjából a megjelenés napjának meghatározásánál elsődlegesen azt az időadatot kell figyelembe venni, amelyet a közleményt tartalmazó lap feltüntet. Korábbi napot csak abban az esetben lehet a határidő kezdőnapjának venni, ha bizonyítják, hogy az igénylő a korábbi tényleges megjelenésről - a keltezést megelőző terjesztésről - tudomást szerzett. Ha viszont a sajtótermékben feltüntetett adatokból kitűnő megjelenésnél később történt a lap terjesztése, az igénybejelentési határidő kezdete arra a - szükség szerint bizonyítással felderítendő - napra esik, amikor a terjesztett sajtótermék az olvasók számára hozzáférhetővé vált." (BH 1986/22.)
A sajtó-helyreigazításra irányuló igénynek a médiatartalom szolgáltatójával való közlésére meghatározott harminc napos határidő kezdő időpontjának megállapítása az internetes lapok esetében sajátos szempontokat vet fel.
Az internetes hírközlés sajátossága ugyanis, hogy a tartalomszolgáltatók a híranyagot hosszabb ideig tartják honlapjukon, és az olvasók maguk sem napi rendszerességgel, hanem csak hosszabb-rövidebb időszakonként keresik fel a hírportált. Másként alakul az internetes hírközlés nyilvánossághoz való közvetítésének terjedelme is: amíg a napilapoknak és folyóiratoknak meg van a többé-kevésbé körülhatárolható olvasóközönsége, az interneten megjelent hírek az egész világon megismerhetők. Ezen felül a közölt hírek nincsenek egy adott honlaphoz kötve, azokat más weboldalakról is el lehet érni; a honlapon úgy is elhelyezhető a közölni kívánt tartalom, hogy egy adott linkre rákattintva az más helyeken is megjelenik.
Az internetes lapokat egyértelműen a nyomtatott időszaki lapokkal kell egy tekintet alá venni. Azonban, amíg a nyomtatott sajtónak napi aktualitása van, az internetes lapon közzétett közleményben megjelent információ lassabban válik közismertté. Ezért a határidő kezdő időpontját illetően két megoldás közül kell választani:
- minthogy a közlemény közzététele folyamatosan történik, a határidőt a közleménynek a honlapról való levételétől kezdődően kell számítani,
- a határidő azon a napon kezdődik, amelyiken az adott közlemény a honlapon megjelent. Igaz, hogy a lapszám megjelenése az Internetes újságoknál értelmezhetetlen, azonban minden közleménynél pontosan feltüntetésre kerül a honlapon való megjelenés napja és órája.
A méltányosság az előbbi megoldás mellett szólna, azonban azt a jelenlegi szabályozásból aligha lehetne levezetni. Minthogy az internetes újságot az időszaki lappal kell egy tekintet alá venni, nincs más megoldás: a határidőt a közleménynek a honlapon való megjelenésétől kezdve kell számítani.
Nem ritka eset, hogy a honlapra felvitt tartalmat a közzététel időtartama alatt módosítják, vagy kiegészítik. Ha hír közlése emiatt válik sérelmessé, a határidő a módosítás vagy kiegészítés felvezetésének napján kezdődik.
Abból, hogy a helyreigazítás közlésének kérésére a Pp. 342. §-ának (1) bekezdésével megállapított határidő anyagi jogi természetű, az is következik, hogy annak elmulasztása miatt igazolási kérelemnek nincs helye, hanem a határidő eltelte a helyreigazításra irányuló jog elvesztésével jár.
A Pp. 342. §-ának (2) bekezdése szerint a helyreigazítási kérelem teljesítését csak akkor lehet megtagadni, ha a kérelemben előadottak valósága nyomban megcáfolható. Ezt a szabályt a Pp. 345. §-ának (2) bekezdése a peres eljárás során juttatja érvényre.
c) A sajtó-helyreigazítás tartalma
A médiatartalom szolgáltatója a Pp. 342. §-ának (2) bekezdése értelmében az előírt határidőn belül kért helyreigazítás közzétételét csak akkor tagadhatja meg, ha a helyreigazítási kérelemben foglaltak valóságát nyomban meg tudja cáfolni. A médiának ugyanis már azelőtt kell meggyőződnie a valóságról, mielőtt a kifogásolt cikket megjelenteti.
Azt, hogy teljesített helyreigazítás milyen szempontok szerint fogadható el helyesnek, az ítélkezési gyakorlat dolgozta ki. Ennek - továbbra is alkalmazható - szempontjai a következők:
Amennyiben a médiatartalom-szolgáltató - a törvényes határidőn belül - a kívánt helyreigazítást - azonos szöveggel - közzéteszi, az ügy befejeződött. A szolgáltató a megadott szöveget nem jogosult módosítani, vagy helyreigazító jellegét elkendőzni. Adott esetben a bíróság nem fogadta el megfelelőnek a szerkesztői üzenetekben általánosságban, a címzett megjelölése nélkül kifejezett sajnálkozást (LB Pf. I. 20 221/1977.). Nem fogadható el helyesnek a helyreigazítás, ha a szolgáltató a kívánt szöveget közli ugyan, de ahhoz olyan megjegyzéseket fűz, ami a közlemény helyreigazító jellegét lerontja.
Megfelelő viszont a helyreigazítás, ha a szolgáltató a kért közleményt nem teszi ugyan teljes szövegével közzé, azonban abból csak a felesleges részeket, a jelentéktelen részleteket hagyja el, a helyreigazításhoz szükséges lényeges elemeit azonban meghagyja. Annak természetesen helye van, hogy a felek a helyreigazítás szövege és időpontja felől megállapodjanak; ebben az esetben a médiatartalom szolgáltatója a megállapodás szerint köteles eljárni, de arra, ha a perre mégis sor kerül, a bíróságnak is tekintettel kell lennie. (BH 1985/11.)
Abban az esetben viszont, ha a médiatartalom szolgáltató a kért helyreigazításra irányuló kérésnek nem tesz eleget, vagy a fentiek szerint nem megfelelő módon tesz eleget, a jogosult a válaszlevélben megjelölt tényállítások (ténybeállítások) keretében a bírósághoz keresetet terjeszthet elő.

KERESET A SAJTÓ-HELYREIGAZÍTÁSI PERBEN

[a Pp. 343. §-ához]

A Pp. 343. §-a szerint a sajtó-helyreigazítási per akkor indítható meg, ha a médiatartalom-szolgáltató a helyreigazítási kötelezettségének határidőben nem tesz eleget. Az igényérvényesítés személyhez kötött, azonban az elhunyt jogosult által már megindított perbe a jogutód beléphet (BH 2005.247.)
A helyreigazítás határidejéről és módjáról az Smtv. 12. §-ának (2) bekezdése rendelkezik: a helyreigazító közleményt az erre irányuló igény kézhezvételétől számítva
- a napilap, internetes sajtótermék és hírügynökség esetében öt napon belül a közlemény sérelmezett részéhez hasonló módon és terjedelemben,
- lekérhető médiaszolgáltatás esetében nyolc munkanapon belül szintén a közlemény sérelmezett részéhez hasonló módon és terjedelemben,
- más időszaki lap esetében nyolc munkanapot követően a legközelebbi számban a közlemény sérelmezett részéhez hasonló módon és terjedelemben,
- lineáris médiaszolgáltatás esetében nyolc napon belül a közlemény sérelmezett részéhez hasonló módon és azzal azonos napszakban kell közölni.
A közlés határidejével kapcsolatban a sajtótermékek esetében találkozunk bizonytalansággal. Nevezetesen: a közlemény közzétételének kötelezettsége az igény kézhezvételét követő öt napon belül terheli a napilapot akkor is, ha az igény a napilap havonta megjelenő mellékletében közzétett közlemény helyreigazítására irányul (BH 1990/469.). A közleményt ebben az esetben a napilap megfelelő számában kell közzétenni, de a jogosult követelheti, hogy a helyreigazítást jelentessék meg a lap mellékletében is.
Mint már említettük, a jogszabály nem zárja el a feleket attól, hogy a sajtó-helyreigazítás közlésének időpontjában megállapodjanak. A perindítás határideje ez esetben a vállalt kötelezettség elmulasztásától kezdődik (BH 1985/423.).
A sajtó-helyreigazításra irányuló per nem csak a határidő elmulasztása esetén indítható meg, hanem akkor is, ha a helyreigazítás módja nem felel meg a jogszabálynak, azaz ezúttal is az Smtv. rendelkezéseinek. Ez a helyzet például akkor, ha a médiatartalom-szolgáltató a helyreigazító közleményből fontos tényeket kihagy, nem közli a valós tényeket, vagy pedig a helyreigazításhoz megjegyzéseket fűz, illetve magyarázattal igyekszik a valótlan tény állítását kimenteni.
A közlemény elhelyezésére és formájára nézve nehézség nélkül eleget lehet tenni az Smtv. által előírt követelményeknek. Ha a nyomtatott vagy internetes lapnak vannak rovatai, akkor a helyreigazítást ezúttal is ugyanabban a rovatban kell közzétenni, mint ahol a helyreigazított közlemény megjelent. Ha csak sorrendje van a közleményeknek, akkor ahhoz kell igazodni. Az azonos betűtípus, valamint a figyelemfelkeltést szolgáló egyéb eszközök ugyanolyan használata magától értetődő követelmény.
További, már az Internetes lapra vonatkozó különös követelmény a kereshetőség azonossága. Ha magát a helyreigazított közleményt más weboldalról, linkeléssel stb. is el lehetett érni, ugyanilyen módon kell elérhetővé tenni a helyreigazító közleményt is.
Jogértelmezési nehézséget okoz annak eldöntése, hogy a helyreigazító közlemény közzététele milyen időtartamra szóljon.
E jogkérdés megoldásánál ezúttal is a nyomtatott napi, illetve időszaki lapokra vonatkozó szabályokból kell kiindulni. Ezeknél mind a sérelmezett, mind a kiigazító közlemény egy-egy lapszámban jelenik meg. Ehhez igazodva az a megoldás fogadható el helyesnek, amely szerint
- a helyreigazító közleményt mindaddig a honlapon kell tartani, amíg a kifogásolt közlemény ott elérhető, de ezen felül is
- a helyreigazító közlemény elérhetőségét olyan hosszú ideig kell lehetővé tenni, mint ameddig a kifogásolt közleményt ott el lehetett érni.
Itt még meg kell említeni, hogy a korábbi szabályozás szerint a médiatartalom-szolgáltató a tájékoztatás anyagát a nyilvános közléstől számított harminc napig, helyreigazítási kérelem érkezése esetén pedig az eljárás befejezéséig köteles megőrizni. Elektronikus hálózaton továbbított tartalmak esetén ez a megőrzés a honlapon közzétett közlemény archiválásával történhet. Az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága Rec (2004.) 16. számú ajánlása javasolta az eljárás befejezéséig tartó archiválást, a Magyarországi Tartalomszolgáltatók Egyesülete által elfogadott Etikai Kódex pedig általánosságban kívánja meg a tartalom 30 napra szóló archiválását. Az ajánlás és az Etikai Kódex ugyan nem jogszabály, azonban megtartását az St. felhívott rendelkezése alapján a bírósági gyakorlat kikényszerítheti. Ezáltal a helyreigazítási kérelem határidején belül a közlemény kinyomtatásának lehetőségét is biztosítani lehet. (A kinyomtatott szövegre perindítás esetén szükség lesz: a keresetlevélhez kell csatolni.)
A felek megállapodhatnak a sajtó-helyreigazítás módjában is: "A közlemény közzétételének módjával kapcsolatos esetleges megállapodást a bíróságnak a helyreigazítás szövegének megállapításánál figyelembe kell vennie" (BH 1983/151.).
A sajtó-helyreigazítás elrendelése iránt bíróság előtt csak akkor lehet pert indítani, ha az igényét érvényesítő jogosult a helyreigazítást előzetesen írásban, a helyreigazítani kért tényállítások megjelölésével, az előírt harminc napos határidőn belül a szolgáltatótól kérte, és az a kérelemnek a reá vonatkozó - fentebb ismertetett - határidőn belül nem tett eleget. A helyreigazítás kérésére megszabott határidő elmulasztása, illetve az erre irányuló kérelem tartalmi hiányosságai nem adnak alapot a Pp. 130. § (1) bek. h) pontjának, illetve a Pp. 157. § (1) bek. a) pontjának alkalmazására: a keresetet érdemi határozattal (azaz ítélettel) kell elutasítani (BH 1993/159.).
A helyreigazítási kérelem meghatározza a kereset tartalmát is: a felperes a bíróságtól a sajtó-helyreigazítási perben csak azoknak a tényállításoknak a helyreigazítását kérheti, amelyeket a szolgáltatóhoz a Pp. 342. §-ának (1) bekezdésében meghatározott harminc napon belül megérkezett írásbeli kérelmében megjelölt. A peres eljárás során új igény érvényesítésének megengedése ellentétben állna a sajtó-helyreigazítási eljárás általános szabályaival, és az igényérvényesítésre megszabott határidők megkerülésére adna lehetőséget (BH 1991/196.).
Mint már említettük, a PK 15. sz. áf. I. pontja mintegy választást enged a sérelmet szenvedő fél részére válaszlevél, illetve helyreigazító közlemény közzétételének követelése között, - azonban a válaszlevél közzététele a szolgáltató döntésétől függ. Amennyiben a válaszlevél a harminc napos határidőn belül megérkezett, a jogosult igényérvényesítését közöltnek kell tekinteni. Ezért a szolgáltató kötelezettsége a helyreigazításra - az igény alapossága esetén - bekövetkezik. A helyreigazítási közleménynek a válaszlevél releváns tartalmához kell igazodnia. Ehhez képest, ha a jogosult válaszlevél közzétételét kívánta, de ennek a szolgáltató nem tett eleget, a levél tartalmi körén belül kérheti keresetében helyreigazító közlemény közzétételének elrendelését. (LB Pf. IV. 20 828/1982., BH 1983.151.).
A Pp. 343. §-ának (3) bekezdése határidőt szab a per megindítására is: a pert a közzétételi kötelezettség utolsó napjától számított 15 napon belül kell megindítani. A határidő elmulasztása esetén igazolási kérelemnek van helye a Pp. 106-110. §-ai szerint. Ettől eltekintve azonban a kereset benyújtására adott tizenöt napot anyagi jogi határidőnek kell tekinteni, figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság 4/2003. PJE határozatára is.
Az anyagi jogi határidők esetében a keresetlevélnek a határidő utolsó napján a hivatali idő végéig meg kell érkeznie a bírósághoz. A Pp. 105. §-ának (4) bekezdése nem alkalmazható, a keresetlevélnek a határidő eltelte előtti postára adása nem elegendő.
Amennyiben a felperes a keresetlevél benyújtásával elkésett és igazolással nem élt, illetőleg az alaptalannak bizonyult, a keresetlevelet a jogegységi határozat második bekezdésére figyelemmel, a Pp. 344. §-ának (2) bekezdése alapján el kell utasítani. Eszerint ha a határidő utolsó napja munkaszüneti napra esik, a határidő csak az ezt követő legközelebbi munkanapon jár le. Ez a szabály a sajtó-helyreigazítási eljárásban három szempontból is alkalmazandó. Először: mikor járt le a helyreigazítás kérésére megadott 30 napos jogvesztő határidő; másodszor: mikor jár le a médiatartalom szolgáltatójának a helyreigazítás közlésére adott határidő; harmadszor: mikor jár le a perindítás tizenöt napos határideje. A három határidő egymáshoz való kapcsolása folytán az előző határidő utolsó napja meghatározza a következő határidő kezdetét is. [A Ptké. 3. §-ának (1) bekezdése szerint a napokban meghatározott határidőbe a kezdő nap nem számít bele. Ez a helyreigazítás kérésénél a jogsértő közlemény megjelenésének vagy közvetítésének napja, a szolgáltató részére a helyreigazítás teljesítésének szempontjából az erre irányuló kérés kézhezvételének a napja, a perindítás tekintetében a helyreigazításra megszabott határidő utolsó napja.]
A perbeli jogképesség a Pp. 48. §-a szerint egybe esik a polgári jogi jogképességgel.
Ettől az általános szabálytól eltérően rendelkezik a Pp. 343. §-ának (3) bekezdése, amikor úgy rendelkezik, hogy a sajtó-helyreigazítási perben a médiatartalom szolgáltatója félként járhat el akkor is, ha egyébként nincs perbeli jogképessége.
A Pp. 342. §-ának (1) bekezdése sajtótermékek esetén a szerkesztőséget teszi a helyre igazítási kötelezettség alanyává. Tekintve azonban, hogy a sajtótermék szerkesztősége nem jogi személy, perbeli jogképessége csupán a helyreigazítás tekintetében áll fenn. A helyreigazítás körén kívül perbeli jogképessége nincs. Ezért - mint még látni fogjuk - csak helyreigazításra kötelezhető, perköltségben nem marasztalható.
A Pp. 343. §-ának (2) bekezdése tiltja a helyreigazítási keresetnek más keresettel való összekapcsolását vagy egyesítését.
Ez a rendelkezés a sajtó-helyreigazítási eljárás gyorsaságát szolgálja és speciális jellegét fejezi ki, amikor tiltja az erre irányuló keresetnek más keresettel való összekapcsolását vagy egyesítését. Ez arra az esetre is vonatkozik, ha az összekapcsolni vagy egyesíteni szánt kereset (ide értve a perek egyesítését is) szintén a személyekhez fűződő jogok védelmére szolgál.
A Ptk. 343. §-ának (4) bekezdése az általános szabályokon túl a keresetlevél tartalmára, illetve mellékleteire többletkellékeket ír elő.
A keresetlevél többletkellékeire vonatkozó rendelkezések szintén az eljárás gyorsaságának előmozdítására hivatottak. A felperesek feltétlenül jelöljék meg (amennyiben lehetséges: idézzék) a kifogásolt közlemény (közleményrész) tartalmát, terjesszenek elő határozott kereseti kérelmet a kívánt helyreigazító közlemény tartalmára (szó szerint leírva a közzétenni kért szöveget), igazolják, hogy a helyreigazítást a törvényes határidőn belül kérték (pl. csatolják a helyreigazítást kérő levél másolatát és az elküldést igazoló ajánlott feladóvevényt, végül - ha napilapról, folyóiratról vagy időszaki lapról van szó - csatolják annak teljes példányát, illetve - amennyiben rendelkezésre áll - internetes sajtótermék esetén a kifogásolt közlemény kinyomtatott változatát). Ha e kellékek bármelyike hiányzik; a keresetlevelet hiánypótlásra vissza kell adni, mert enélkül az alperestől nem követelhető meg, hogy a keresetről a tárgyaláson nyomban nyilatkozzék.

HATÁSKÖR ÉS ILLETÉKESSÉG

[a Pp. 344. §-ához]

A sajtó-helyreigazítási perben a Pp. 23. §-ának (1) bekezdés j) pontja a törvényszék hatáskörét állapítja meg.
A bíróság általános illetékességét a médiaszolgáltató, a sajtótermék szerkesztősége, illetve a hírügynökség székhelye (lakóhelye) alapozza meg. Amennyiben a médiaszolgáltatónak helyi stúdiója is működik, ennek vonatkozásában az illetékesség vagylagos lesz.
Az eljárás soronkívüliségét a Pp. 343. §-ának (2) bekezdése külön is előírja. Ennek érdekében rendeli el, hogy a tárgyalást legkésőbb a keresetlevél benyújtását követő nyolcadik napra kell kitűzni. A függő helyzet kiküszöbölése végett pedig külön is rendelkezik arról, hogy az elkésett, vagy nem a jogosulttól származó keresetlevelet idézés kibocsátása - tehát érdemi vizsgálat - nélkül el kell utasítani. Ha a határidő megtartása a keresetlevélből nem tűnik ki, az elutasítás felől csak hiánypótlás (illetve az erre megadott határidő eredménytelen eltelte) után lehet határozni.
Az elbírálás gyorsasága érdekében zárja ki a Pp. 343. §-ának (3) bekezdése az eljárás során elkövetett mulasztások igazolását (keresetindítás határidejének elmulasztása azonban - mint láttuk - igazolható), úgyszintén a szünetelést is.
Ez a rendelkezés a felek közös kérelmére és a tárgyalás elmulasztására egyaránt vonatkozik; a tárgyalás elmulasztásának következményei közül tehát a szünetelés hiányzik. Az eljárásnak a helyreigazításra vonatkozó korlátozottsága nem engedi meg viszontkereset előterjesztését sem.

[a Pp. 345. §-ához]

A tárgyalás elmulasztásának következményei a sajtó-helyreigazítási perben a Pp. általános szabályaitól több tekintetben is eltérnek. A Pp. 345. §-ának (1) bekezdése szerint a sajtó-helyreigazítási perben az első tárgyalás elmulasztásának csak egyetlen következménye van: a per megszüntetése. Erről a bíróság hivatalból akkor rendelkezhet, ha a tárgyaláson egyik fél sem jelent meg. Annak nincs akadálya, hogy a felperes a tárgyalás távollétében való megtartását kérje. Sőt, ha a felperes a tárgyalás elhalasztását kérte, de kérelmének elutasításáról nem kapott tájékoztatást, úgy kell tekinteni, hogy kérelme a tárgyalás távollétében való megtartására irányult (LB határozatainak hiv. gyűjt. 762.). Az egyik fél távolmaradása a tárgyalás megtartását nem akadályozza. A megjelenő alperes választhat: vagy a tárgyalás megtartását és a kereset érdemben való elutasítását, vagy pedig a Pp. általános szabályai [Pp. 136. § (1) bek.] alapján a per megszüntetését kéri. Az alperes távolmaradása esetén a tárgyalás megtartható; bírósági meghagyás kibocsátásának azonban nincs helye. A felperes tehát csak érdemi döntést kérhet. A folytatólagos tárgyalás akkor is megtartható, ha egyik fél sem jelenik meg, hiszen szünetelésre még ebben az esetben sem kerülhet sor. A mulasztás következményeinek az alkalmazásához sajtó-helyreigazítási perben is szükség van arra, hogy a mulasztás objektíve megvalósuljon. (LB Pf. IV. 20 427/1977., BH 1978/1. szám 34., PJD VIII. 31.)
A Pp. 342. §-ának (2) bekezdése anyagi jogi hatállyal úgy rendelkezik, hogy a sajtószerv a kért helyreigazítást csak akkor tagadhatja meg, ha a helyreigazításra irányuló kérelemben foglaltak valósága nyomban megcáfolható.
Ehhez a feltételhez igazodnak a bizonyításra vonatkozó szabályok is. Ezek a bizonyítást tartalmában ugyan nem korlátozzák, de időbeli határok közé szorítják. Az alperes a sajtótudósítás kifogásolt tényállításainak igazolására, illetve felperes keresetlevelében előadottak megcáfolására általában csak olyan bizonyítékokat hozhat fel,
- amelyeket már az első tárgyaláson nyomban a bíróság elé tud tárni (pl. okiratok, előállított tanúk vallomása), vagy
- amelyekre nézve a bizonyítás lefolytatását nyomban fel tudja ajánlani, azaz bizonyítási indítványát elő tudja terjeszteni (BH 2000.241.)
Bizonyítás végett helye lehet a tárgyalás elhalasztásának is két esetben:
- ha ezt maga a felperes kéri (hiszen ő mérlegelheti, milyen eljárási cselekmények állnak az érdekében), vagy pedig
- az első tárgyaláson feltárt bizonyítékok alapján a további bizonyítás eredményessége valószínű.
A bizonyítás időbeli korlátai vonatkoznak az okiratokra is (LB Pf. IV. 20 324/1985., BH 1986.23., PJD XI. 16.)
A PK 14. sz. áf. nem tulajdonít jelentőséget a bizonyítás szempontjából annak, hogy az értesülés honnét ered:
"A sajtóközlemény kifogásolt tényállításának valóságát a sajtószerv köteles bizonyítani.
Az olyan sajtóközlemény valóságát is általában a sajtószerv köteles bizonyítani, amely híven közli más személy tényállítását, nyilatkozatát, vagy átveszi más szerv (sajtószerv) közleményét."
A bíróság a szükséges eljárás lefolytatása után az ügy érdemében ítélettel dönt, de helye lehet egyezség kötésének is. Az érdemi döntést két tényező határozza meg.
Először is azt kell vizsgálni, hogy a felperes a helyreigazításra irányuló kérelmét határidőn belül eljuttatta-e a törvényben meghatározott sajtószervhez.
Másodszor: a bíróság a helyreigazítási kérelemben közölt igény keretei között megvizsgálja, hogy az alperes a sajtóközleményben szereplő tényállítások valóságát be tudta-e bizonyítani, vagy éppenséggel a felperes azokat megcáfolta.
Amennyiben a bíróság úgy találja, hogy a helyreigazításnak helye van, a kérelem és ellenkérelem korlátai között megállapítja a közzététel szövegét (BH 1991.197.). Ugyanígy határoz arról is, hogy a közleményben a valós tényekkel milyen módon kell feltüntetni; ebben a vonatkozásban a valós tények lényeges tartalmát kell a közvéleménnyel megismertetni (BH 1991.390.).
A bíróságnak az ítéletben - határidő megjelölésével - meg kell határoznia a közzététel módját is. Ennek során figyelembe kell venni az időszaki folyóiratok megjelenésének gyakoriságát, illetve a folyamatos közlési tevékenységet folytató médiatartalom-szolgáltató esetében a közzététel előkészítéséhez szükséges időt.
Mint már volt róla szó, a sajtótermék-szolgáltatók egy részének (a szerkesztőségeknek) csak a helyreigazítás tekintetében van perbeli jogképessége. A szerkesztőséget azonban a bíróság csak a helyreigazítás kérdésében marasztalhatja. Ezért a perköltség fizetésére csak a nyomtatott vagy elektronikus sajtó-szolgáltató alapítóját, illetve az általa megbízott kiadót kell kötelezni. Ugyanezek viselik a perrel járó költségeket (ügyvéd megbízása stb.); ezek megtérítése és az ő javukra történhet.
Az ítélkezési gyakorlat azokban az esetekben, amikor a perbeli jogképességgel nem rendelkező a szerkesztőséget perlik, nem követeli meg a perköltségben marasztalható - jogképes - sajtótermék-szolgáltató perbenállását. A rendelkező részben azonban fel kell tüntetni a perköltség fizetésére köteles vagy annak megtérítésére jogosult szolgáltatót.

JOGORVOSLAT

[a Pp. 346. §-ához]

Az eljárás soronkívülisége megkívánja határidő kitűzését a másodfokú eljárás megtartására is, továbbá az ügy végleges lezárása a perújítás tilalmát. A felülvizsgálati eljárásra mindenben az általános szabályok (Pp. XIV. fejezet) az irányadók.

XXII/A. fejezet

A képmáshoz és a hangfelvételhez való jog érvényesítése iránt indított per

[a Pp. 346/A-346/F. §-ához]

A Polgári Törvénykönyv szerint a személyiségi jogokat mindenki köteles tiszteletben tartani. A polgári jog e parancsa ad nyomatékot a személyiségi jogok védelmének. Ez a szabály mindenkit arra kötelez, hogy a személyiségi jog megsértésétől tartózkodjék. E parancsban kifejezésre jut minden jogsértő magatartás tilalma és minden ilyen magatartás jogellenessé nyilvánítása. A személyiségi jog tehát abszolút jellegű, mindenkire egyaránt kötelező. Ez a kötelezés negatív, tehát a jogsértéstől való tartózkodást tartalmazza.
A személyiségi jog konkrét megsértése teszi a jogviszonyt relatívvá, ekkor a jogosultnak a jogsértővel szemben támad követelése a jogsértő magatartás megszüntetésére és a jogsértés jóvátételére.
A személyiségi jogok tekintetében a jogellenesség is eltérő vonásokat mutat más jogviszonyokhoz képest, csak az a magatartás jogellenes, ami a személyiséget, az emberi méltóságot sérti vagy veszélyezteti.
A személyiség fogalmára figyelemmel jogellenes minden magatartás, amely
a) az ember szabadságát korlátozza abban, hogy önmegvalósulását kibontakoztassa (beavatkozás a magánszférába), illetőleg
b) az ember életminőségének bármilyen hátrányos megváltozását eredményezi.
A civiljog tudománya szerint a jogellenességet kizáró legfontosabb általános okok a következők:
- a sértett beleegyezése (volenti non fit iniuria);
- a jog engedélye a sérelmes cselekvés tanúsítására;
- a jogos védelem (vim vi repellere cuique licet), feltéve, ha a fenyegető jogtalan támadás vagy közvetlen támadásra utaló fenyegetés visszaverését célzó magatartás nem terjed túl a cselekmény elhárításán, tehát a szükséges mértéket nem lépi túl;
- a szükséghelyzet, tehát amikor valaki egy fenyegető veszély elhárítására olyan magatartást tanúsít, amellyel másnak vagyonát vagy személyét sérti.
A személyiségi jogokat sértő cselekmény jogellenességét is ezek a tények, körülmények zárhatják ki. A kizáró okok közül a beleegyezés kizáró jellegét a törvény is kiemeli.
A törvény szerint nem sért személyiségi jogot az a magatartás, amelyhez az érintett hozzájárult. A személyiségi jogokkal kapcsolatos hozzájárulásnak két csoportja van.
Az egyik lényegét tekintve a személy rendelkezése személyisége egyes megnyilvánulásai tekintetében. Például, ha valaki hang- vagy képfelvétel készítésére, a nyilvánosságra hozatal módjára és feltételeire vonatkozó szerződést köt.
A hozzájárulások másik esetköre: hozzájárulás olyan magatartáshoz, amely egyébként jogellenesnek minősülne. Ez megadható előre is, utólag is. Ez a jogellenességet kizáró ok különösen a képmáshoz és a hangfelvételhez való joggal kapcsolatban gyakori.
Az új Ptk. 2:48. §-a szerint képmás vagy hangfelvétel elkészítéséhez és felhasználásához az érintett személy hozzájárulása szükséges. Speciális kizáró okot is megállapít a törvény, amely szerint nincs szükség az érintett hozzájárulására a felvétel elkészítéséhez és az elkészített felvétel felhasználásához tömegfelvétel és nyilvános közéleti szereplésről készült felvétel esetén.
Az emberi személyiség megkülönböztetésének az eszköze az ember képmása és hangja, az ember, mint személyiség megjelenése a külső világban, az egyén megkülönböztetésének és azonosításának nélkülözhetetlen eszköze és feltétele.
A képmás és a hangfelvétel e külső megjelenés tárgyi eszközzel való rögzítése. A képmás és a hangfelvétel az ember egyediesítésére és azonosítására szolgál.
A képmáshoz és a hangfelvételhez való személyiségi jogot tehát megsértik, ha elkészítéséhez és felhasználásához az érintett személy hozzájárulását nem kérik. A régi Ptk. szerint a jogsértést az követte el, aki a képmással, illetve hangfelvétellel visszaélt. A régi Ptk. a visszaélések lehetséges esetei közül egyet kiemelt: a képmás vagy hangfelvétel hozzájárulás nélküli nyilvánosságra hozatalát. A Ptk. hatályos szövege a felvétel elkészítését is az érintett hozzájárulásához köti, a jogsértést tehát nem csak a felvétellel való visszaélés valósítja meg; az emberi képmás vagy hangfelvétel elkészítése (felhasználása) a személy kizárólagos rendelkezése körébe tartozik, a képmást vagy a hangfelvételt az ábrázolt személy hozzájárulása alapján lehet elkészíteni vagy nyilvánosságra hozni.
A képmás és a hangfelvétel felhasználását tágan kell értelmezni: minden olyan eset felhasználást jelent, amikor a felvétel bárki számára hozzáférhetővé válik. Természetesen felhasználás a forgalomba hozás, többszörözés, kiállítás, illetéktelen személynek való átadás is. Tilos a kép- vagy hangfelvételt a rádió vagy a televízió útján sugározni.
Általános szabály szerint a jogszerűen, az ábrázolt személy hozzájárulásával készült képmást és hangfelvételt sem lehet külön erre vonatkozó hozzájárulás nélkül felhasználni, többszörözni, másnak átadni. A körülmények alapján kell megítélni, hogy a felvétel készítéséhez adott hozzájárulás kiterjed-e a sugárzásra is. Hozzájárulásnak kell tekinteni, ha valaki tudva a televízió- vagy rádiófelvételről, engedi a felvétel készítését. A felvétel készítéséhez adott hozzájárulást olyan körűnek kell tekinteni, mint amilyent az alkalom indokolt. A családi körben készített videofelvétel megengedése nem jelenti a televízióban történő felhasználás engedélyezését. A felhasználás terjedelme nem haladhatja meg azt a kört, amit a felek közötti kapcsolat, a felvétel készítésének célja indokol, amit a szokások meghatároznak.
Nincs szükség a képmás, a hangfelvétel felhasználásához az ábrázolt személy hozzájárulására tömegfelvétel vagy nyilvános közszereplés esetén.
A Pp. külön eljárási formaként nem szabályozza a személyiségi jog érvényesítésére vonatkozó eljárást, azonban a képmáshoz és a hangfelvételhez való jog érvényesítésével kapcsolatos eljárás tekintetében - nem tudni mi okból - kivételt tesz.
A Pp. XXI/A. fejezete e perekre vonatkozó különös szabályokat állapítja meg, a fejezetben nem szabályozott kérdésekben a Pp. általános szabályait kell alkalmazni.
A Pp. XXI/A. fejezetnek legnagyobb újdonsága, hogy a sajtó-helyreigazítási eljáráshoz hasonlóan szabályozza a jog érvényesítésére vonatkozó, peren kívüli eljárást.
A két fejezet között azonban lényeges különbség van. A sajtó-helyreigazításról szóló fejezetben a médiatartalmakban (sajtóban, internetes sajtótermékben stb.) megjelent, személyiségi jogot sértő közlés esetén igénybe vehető eljárásról van szó. A becsülethez és a jóhírnévhez való jog egyik szeletének megsértését jelenti a valótlan tény, vagy valótény hamis színben való feltüntetése bármely médiatartalomban. Nem indítható a XXII. fejezet szerinti eljárás, ha a jóhírnév vagy becsület sérelme nem a sajtóban való közléssel történt. Ezzel szemben a képmáshoz és a hangfelvételhez való jog teljességére kiterjed.
A sajtóhelyreigazítási eljárásnak az az indoka, hogy a személyiségi jog meghatározott, jól körülhatárolható szeletére gyors, hatékony védelmet biztosítson. Ez az indok a képmáshoz és a hangfelvételhez való jog esetében nem fedezhető fel, hiszen - mint említettük - az új Ptk. 2:48. § szinte egészére kiterjed, s - a szorosabb határidők ellenére - a XXII/A. fejezet szerinti eljárás tartalmában, terjedelmében nem különbözhet egy általános személyiségi jogi pertől. Egyetlen esetben lenne ennek az eljárástípusnak jelentősége: nevezetesen, ha a képmáshoz (hangfelvételhez) való jog sérelme a médiában (sajtóban, interneten stb.) valósul meg, a gyors kellően körülhatárolt reparációnak, illetve jogkövetkezménynek a jogsértést elkövető médiumban kell megtörténnie. Ez a nézet csak de lege ferenda valósulhat meg.
E rendelkezés lényeges tartalma:
- e jogában megsértett személy harminc napon belül, írásban kérheti a jogsértőtől a Pp.-ben meghatározott igények teljesítését; képmás vagy hangfelvétel készítésének vagy felhasználásának időpontjától számított hat hónap után a sérelem orvoslása iránti kérelem nem terjeszthető elő;
- a sérelem orvoslására irányuló kérelem tartalmában egyezik az új Ptk. 2:51. §-ában meghatározott szankciókkal, kivéve természetesen azokat, amelyeket - a dolog természeténél fogva - bíróság alkalmazhat, továbbá a vagyoni előny átengedésére és a sérelemdíj megfizetésére vonatkozó jogkövetkezmények;
- a sérelem orvoslására vonatkozó kérelmet a jogsértőnek teljesítenie kell, ugyanis a teljesítést csak akkor lehet megtagadni, ha a kérelemben előadottak valósága nyomban megcáfolható (a törvény nem részletezi, hogy mit kell ilyen tartalmú cáfolatnak tekinteni, e rendelkezésnek egyébként jogi hatása nincs, ugyanis a teljesítés bármilyen okból való megtagadása esetén keresetet lehet indítani).
A peres eljárás különös szabályai a XXI/A. fejezetben a következők:
- a keresetet más keresettel összekapcsolni vagy egyesíteni nem lehet,
- a keresetben az új Ptk. 2:51. § (1) bekezdés a)-d) pontja szerinti szankciók alkalmazását lehet kérni;
- a keresetet 15 nap alatt kell megindítani (a peren kívüli kérelemben meghatározott idő lejártától), a keresetet benyújtásától számított nyolcadik napra, tárgyalásra kell kitűzni, a másodfokú eljárásban ugyancsak nyolc napon belül kell tárgyalást tartani.
- A bizonyítás felvételének sajátos szabályait is megállapítja a fejezet;
- a perben fél lehet a - nem természetes személy - jogsértést elkövető akkor is, ha nincs perbeli jogképessége (a szabályozás e tekintetben is egyezik a sajtó-helyreigazításra vonatkozó rendelkezéssel); ilyenkor pl. egy sajtótermék szerkesztősége jöhet szóba.
Az új Ptk. 2:51. § (1) bekezdés a)-d) pontjában írt - e perben alkalmazható - szankciók objektív szankciók, alkalmazásuk független a jogsértő vétőképességétől, vétkességétől, felróhatóságától.
A személyiségvédelem objektív eszközei a Ptk. szerint:
a) a jogsértés megtörténtének bírósági megállapítása,
b) a jogsértés abbahagyásának követelése, a jogsértő eltiltása további jogsértéstől,
c) elégtétel adása a jogsértő részéről, nyilatkozattal vagy más megfelelő módon, szükség esetén a jogsértő részéről vagy költségén az elégtételnek megfelelő nyilvánosság biztosítása,
d) a sérelmes helyzet megszüntetése, a jogsértést megelőző állapot helyreállítása a jogsértő részéről vagy költségén, továbbá a jogsértéssel előállott dolog megsemmisítése, illetőleg jogsértő mivoltából való megfosztása.
A jogsértés tényének a bírósági megállapítása önálló személyiségvédelmi eszköz, különösen akkor, ha megelőző szerepe lehet. Adott esetben alkalmas lehet arra, hogy a jogsértőt (vagy másokat) visszatartson hasonló jogsértésektől.
A bírósági megállapítás azonban reparációs eszköz is lehet. Így a valótlan tény ilyen minőségének megállapítása elősegítheti a hírnév helyreállítását; a bírósági megállapítás egyébként elégtételadást is jelenthet.
Az ítélet rendelkező részében kell megállapítani, hogy jogsértés történt, a döntésnek tartalmaznia kell, hogy mi valósította meg a jogsértést, mikor, milyen körülmények között.
Abbahagyásra a határozat hozatalának időpontjában is megvalósuló jogsértő helyzet esetén kell kötelezni a jogsértőt. Eltiltásra akkor kerülhet sor, ha az ismétlődéstől tartani lehet. Abbahagyásra lehet kötelezni azt, aki másnak képmását, hangfelvételét jogosulatlanul használja.
Az elégtételnyújtás egyrészt a jogsértés elismerését jelenti a jogsértő részéről, másrészt azt, hogy hajlandó verbálisan hozzájárulni a jogsértés következményeinek csökkentéséhez, nyilatkozatának közzétételével (sajnálkozásának kifejezésével).
A személyhez fűződő jogában megsértett személy elégtételadás keretében erkölcsi jóvátételt igényelhet, ez a joghátrány objektív, helyreállító jellegű.
E fejezet jelentőségét - indokoltan - csökkenti az a rendelkezés, amely szerint, ha a sérelmet szenvedett e fejezet szerint nem él keresettel, pert indíthat személyiségi joga védelmében a Pp. általános szabályai szerint. Perindításra kerülhet sor tehát a meghatározott határidők eltelte után, ha a pert megelőzően a jogsértőt teljesítésre nem szólította fel stb. Nyitva hagyja a törvény azt a kérdést, hogy általános szabályok szerinti perindításra csak akkor kerülhet sor, ha a fél egyáltalán nem élt keresettel, vagy akkor is, ha a XXI/A. fejezet szerinti kereset eredménytelen volt. A jogsértéssel elért vagyoni előny átengedése, illetőleg sérelemdíj megállapítása iránti per ettől függetlenül megindítható.

XXII/B. fejezet

A közösséghez tartozással összefüggő személyiségi jog érvényesítése iránt indított perek

[a Pp. 347-348. §-ához]

[a Pp. 348/A-348/B. §-ához]

Az új Polgári Törvénykönyv 2:54. § (5) bekezdése évek óta zajló vitát zárt le. A vita lényege az volt, hogy egy közösséget ért sérelem jelentheti-e egyben a közösség tagja személyiségi jogának sérelmét. A Ptk. elfogadja, hogy a közösség sérelme adott esetben összefüggésben állhat a közösség tagjának személyiségével.
A Pp. XXII. fejezete megállapítja azokat a rendelkezéseket, amelyeket az ilyen tárgyú személyiségi jogi perekben alkalmazni kell. (Ezek között találhatunk anyagi jogi jellegű rendelkezéseket is.) E perek - általánostól eltérő - jellemzői:
- Vizsgálni kell, hogy a közösség összefüggésbe van-e a közösség tagja személyiségének lényeges vonásával, különösen a magyar nemzethez, illetőleg nemzeti, etikai, faji vagy vallási közösséghez tartozásával. Figyelmen kívül kell hagyni azokat a közösségeket, amelyek tagjainak személyisége ebből a szempontból nem meghatározó (pl. lakóközösség, sportegyesület stb.). Az (5) bekezdés rendelkezése e vonatkozásban kevéssé eligazító.
- Különösebb bizonyítást nem igényel a közösséghez tartozás ténye, a felperes erre vonatkozó nyilatkozata elegendő.
- A perben a szerződésen kívül kár megtérítése iránti igényt nem lehet elbírálni. Ezt a kereseti kérelmet önálló ügyként le kell választani, s a per jogerős elbírálásáig fel kell függeszteni. A sérelemdíj iránti igényre ez nem vonatkozik.

XXIII. fejezet

A munkaviszonyból és a munkaviszony jellegű jogviszonyból származó perek

Az eljárás megindítása

[a Pp. 349. §-ához]

A Pp. 349. §-át a 2012. évi LXXXVI. tv. (a továbbiakban: Mth.) 20. § (1) bekezdése állapította meg. A 2012. évi I. tv. (Mt.) hatálybalépésével összefüggően vált szükségessé annak újraszabályozása, hogy mely jogviszonyokból származó perekben kell alkalmazni a Pp. XXIII. fejezetének rendelkezéseit a Pp. 349. § (1) bekezdésének megfelelően.
A Pp. 349. § (1) bekezdés a) pontja az Mt. 285. § (1) bekezdésében meghatározott munkajogi igényből, míg a Pp. 349. § (1) bekezdés b)-e) pont az ezekben megjelölt jogviszonyokból származó pereket tekinti munkaügyi pernek.
Az Mt. 285. § (1) bekezdése alapján a munkavállaló és a munkáltató az Mt.-ből és a munkaviszonyból származó igényt, a szakszervezet, az üzemi tanács az Mt.-ből, a kollektív szerződésből vagy az üzemi megállapodásból fakadó igényét érvényesítheti. A Pp. 349. § (1) bekezdés a) pontja, sem pedig az Mt. 285. § (1) bekezdése nem tartalmazza az 1992. évi XXII. tv. (régi Mt.) szóhasználatának megfelelő "egyéni", illetve "kollektív" jogvita fogalmát.
A munkajogi igény érvényesítésén kívül munkaügyi pernek minősül:
- a közalkalmazotti jogviszonyból származó per, amelyre vonatkozóan az 1992. évi XXXIII. tv. (a továbbiakban: Kjt.) 1-3. §-ait kell alkalmazni, továbbá figyelembe kell venni a Kjt. 91-91/A. §-aiban foglaltakat is
- a kormányzati szolgálati és közszolgálati jogviszonyból származó per; összefoglalóan a közszolgálati tisztségviselőkről szóló 2011. évi CXCIX. tv. (Kttv.) 1-4. §-ának megfelelően meghatározott közszolgálat alanyainak jogvitái. Az állami tisztviselőkről szóló 2016. évi LII. tv. hatálybalépésével összefüggő egyes törvények módosításáról szóló 2016. évi LXIV. tv. 2. §-a módosította a Pp. 349. § (1) bekezdés c) pontját. Eszerint munkaügyi bíróság jár el az állami tisztviselők állami szolgálati viszonyából származó perben.
A 2016. évi LVII. tv. 3. § (6) bekezdése alapján ezekben a perekben alkalmazandók a Kttv. 190-194. §-ai.
A 2011. évi CXCIX. törvény (a továbbiakban: Kttv.) 190. § (1) bekezdése szerint azonban kormánytisztviselőkre vonatkozóan azt a különös szabályt kell alkalmazni, hogy a jogvitáikban először a közszolgálati panasz alapján a Kormánytisztviselői Döntőbizottság jár el. A panaszt az alábbi munkáltatói intézkedések esetében 30 napon belül lehet benyújtani: kormányzati szolgálati jogviszony megszüntetése, összeférhetetlenség megszüntetésére irányuló írásbeli felszólítás, minősítés, teljesítményértékelés megállapításai, fegyelmi, kártérítési határozat, kinevezés egyoldalú módosítása. A határidő kezdete a munkáltató intézkedésének kézbesítése, ugyanezen határidő irányadó a Kormánytisztviselői Döntőbizottság határozatának bíróság előtti megtámadására is. A Kttv. által meghatározott két esetben a kormánytisztviselő közvetlenül fordulhat a bírósághoz: a Döntőbizottság a törvényben előírt határidőn [Kttv. 190. § (9) bekezdés] belül az ügyet nem bírálja el, továbbá a fizetési felszólítással szemben.
A Kttv. 190. § (1) bekezdése szerint a kormánytisztviselő munkáltatója, továbbá az érdek-képviseleti szerv, ezenkívül a köztisztviselő, a köztisztviselő munkáltatója, valamint az érdekképviseleti szerv [Kttv. 238. § (1) bekezdés] a Kttv.-ből eredő igényeiket közvetlenül bíróság előtt érvényesíthetik.
Szolgálati jogviszonyból származó perek, ennek minősülnek az alábbiak:
1. a honvédek jogállásáról szóló 2012. évi CCV. tv. (Hjt.) rendelkezései szerint a bírósági jogorvoslatot igénybevevők által kezdeményezett perek (Hjt. 173. §);
2. a rendvédelmi feladatokat ellátó szervek hivatásos állományának szolgálati viszonyáról szóló 2015. évi XLVII. tv. 270. §-a szerinti jogvita. A bíróság a tv. 271. §-a alapján hozhat döntést.
3. a bírák jogállásáról és javadalmazásáról szóló 2011. évi CLXII. tv. (Bjt.) 146. §-ában megjelölt ügyek (amelyek nem tartoznak a szolgálati bíróság hatáskörébe);
4. az igazságügyi alkalmazottak szolgálati viszonyáról szóló 1997. évi LXVIII. tv. 92. § alapján az igazságügyi alkalmazott által kezdeményezett jogvita;
5. a legfőbb ügyész, az ügyészek és más ügyészségi alkalmazottak jogállásáról és az ügyészi életpályáról szóló 2011. évi CLXIV. tv. 106. §-ában meghatározott jogviták, illetve e törvényben külön szabályozott, e törvény személyi hatálya alá tartozók jogvitái
- munkavégzési kötelezettséggel járó szövetkezeti tagsági jogviszonyból származó perek.
A 2016. évi XLIX. tv. 10. § b) pont 2016. szeptember 1-jétől hatályon kívül helyezte az Mt. XVII. fejezetét (223-226. §). Ennélfogva ettől kezdődően az iskolaszövetkezettel kapcsolatos jogvita a felek közötti munkaviszony fennállása esetén tartozik a munkaügyi bíróság hatáskörébe.
A felsoroltakon túl törvény rendelkezése más ügyekben is előírhatja a munkaügyi perre vonatkozó eljárási szabályok alkalmazását. Munkaügyi pernek minősül a Pp. 349. § (1) bekezdés a)-e) pontig megjelölt jogviszonyokból származó per akkor is, ha a jogviszony a felek között már nem áll fenn. Ekkor is irányadóak az egyes jogviszonyokra vonatkozó anyagi jogi szabályok (pl. Hszt., Kttv.) eljárásjogi rendelkezései és az ezekben megállapított jogorvoslati határidők, továbbá az általános igényérvényesítési határidőre vonatkozó szabályok.
Az Mt. alapján történő igényérvényesítés szabályairól szóló 4/2013. (IX. 23.) KMK véleményt (az indokolás nélkül) az alábbiakban közöljük:
A) 2012. július 1-jétől 2013. július 31-éig tartó időszak
1. A munkaviszony jogellenes megszüntetése miatt előterjesztett kereset általában nem tartalmazhat megállapításra irányuló kereseti kérelmet.
2. Az új Mt. 286. §-ban szabályozott általános igényérvényesítési határidőtől eltérő, szűkebb, 30 napos határidőre vonatkozó jogszabályt (Mt. 287. §) nem lehet kiterjesztően értelmezni.
3. A keresetlevelet a munkaviszony megszüntetésének jogellenességével kapcsolatos valamely igény érvényesítése iránt az erre vonatkozó jognyilatkozat közlésétől, illetve a munkaviszony közös megegyezéssel történő megszüntetésére vonatkozó megállapodás megtámadása eredménytelenségének megállapításától számított harminc napon belül kell előterjeszteni. Nem zárható ki azonban ezen kívül a jogellenességhez kapcsolódó, keresetlevélben nem érvényesített igény elévülési időn belüli érvényesítése.
4. Az új Mt. 40. §-ában szabályozott igényét a munkavállaló három éven belül érvényesítheti.
5. Az új Mt. 285. § (2) bekezdésben lévő fizetési felszólítás a munkáltató számára kivételes szabállyal biztosított lehetőség, amellyel a munkáltató akkor is élhet, ha a munkavállaló - jogellenesnek minősített - munkaviszony megszüntetésével összefüggésben keletkezett, a törvényben korlátozott mértékű anyagi igényét kívánja érvényesíteni. E kivételes szabály alapján ebben az esetben kibocsátott jognyilatkozatra is irányadó a 30 napos igényérvényesítési határidő, továbbá alkalmazni kell a jognyilatkozat közlésére vonatkozó 24. §-t.
6. A feleknek a bármelyikük által közölt megszüntető jognyilatkozattal összefüggésben folytatott egyeztetése a keresetindítási határidő kezdő napját nem módosítja.
7. A munkavállaló magatartása akkor minősül a munkaviszony megszüntetésének, amikor a munkáltató az eset összes körülményei alapján az új Mt. 6. § (2) bekezdését alkalmazva megállapítja a munkaviszony felszámolása napját. Ez a jogszabály-értelmezés irányadó a munkáltatónak a munkaviszonyt megszüntető magatartása és annak időpontja meghatározására is.
8. A munkaviszony közös megegyezéssel történő megszüntetésére vonatkozó megállapodás megtámadása esetén a keresetindítási határidő betartását a megtámadási határidő valamennyi feltételének vizsgálatával kell megállapítani.
9. A munkáltató írásbeli kioktatási kötelezettsége az egyoldalú jognyilatkozata megtételekor, az általános elévülési időnél rövidebb, bíróság előtti igényérvényesíthetőség határidejére vonatkozóan áll fenn.
B) 2013. augusztus 1-jétől kezdődő időszak
A 2013. évi CIII. törvény - a joggyakorlat-elemzés során kialakult jogalkalmazói véleményeket is figyelembe véve - módosította az új Mt.-t és az Mth.-t. A módosítás az új Mt. 287. § (2) és (3) bekezdését a 2013. augusztus 1-jétől közölt jognyilatkozatok tekintetében érinti [2013. évi CIII. törvény 8. § (28) bekezdés, 37. § (5) bekezdés]. Az új Mt. a 278. § (3) bekezdés kiegészítésével a munkaviszony megszüntetésére vonatkozó megállapodás megtámadásakor irányadó keresetindítási határidővel azonosan szabályozta az egyoldalú jognyilatkozat megtámadásakor irányadó keresetindítási határidőt.
A módosítások nem érintik a kollégiumi vélemény 1., továbbá 5-8. pontjaiban foglaltakat. A kollégiumi vélemény 8. pontja az egyoldalú jognyilatkozat megtámadására megfelelően alkalmazandó [4/2013. (IX. 23.) KMK vélemény a munkajogi igény érvényesítésének egyes kérdései a 2012. évi I. törvény alapján].
A Pp. lehetővé teszi az ún. adhéziós pert. A munkaviszonnyal (tehát a felsorolt egyéb jogviszonyokkal, amelyek a Pp. szóhasználatában munkaviszonynak minősülnek a Pp. 349. § alkalmazhatósága szempontjából) kapcsolatban lévő jogra alapított igény munkaügyi perben is érvényesíthető [349. § (3) bekezdés]. A törvény a munkaviszony és az egyéb jog közötti közvetlen kapcsolatot követeli meg. A gyakorlatban ennek leginkább előforduló esete a bérlet, lakásbérlet.
Itt hívjuk fel a figyelmet arra, hogy az anyagi jogi szabályok jelentős módosulására tekintettel a Pp. 349. §-ával kapcsolatos, a BH-ban közzétett határozatok egy része már nem tekinthető irányadónak.
A Kúria 4/2016. (III. 21.) KMK véleményével, amely egyes munkajogi tárgyú állásfoglalásainak felülvizsgálata és módosítása tárgyában született, módosította az MK 132. számú állásfoglalást, amelyet az alábbiakban közlünk:

A munkáltató nem érvényesítheti munkáltatói intézkedéssel (fizetési felszólítás) anyagi igényét az elhunyt munkavállaló örököseivel szemben.

A munkavállaló halálával a munkaviszonya megszűnik. A továbbiakban nincs meg annak a lehetősége, hogy a felek egymással szemben jogaikat gyakorolhassák, illetőleg kölcsönösen fennálló kötelezettségeiknek eleget tegyenek. Ebből viszont következik, hogy a munkáltató anyagi igényét - a munkáltatói intézkedéssel - csak a vele jogviszonyban álló munkavállalóval szemben érvényesítheti, mert a munkavállaló örököse a volt munkavállalónak csupán azokat a vagyoni jogait szerzi meg, amelyek az öröklés tárgyai lehetnek, azonban a munkaviszonyát nem folytatja. A munkáltató tehát nem közölhet az örökössel szemben anyagi igénye kielégítésére fizetési felszólítást [Mt. 285. §-ának (2) bekezdése].

Ez azonban nem zárja el attól, hogy a volt munkavállalójával szemben fennálló jogos anyagi igényét annak örökösével - örököseivel - szemben a közigazgatási és munkaügyi bíróság előtt érvényesítse.

Példák a Kúria alkalmazandó határozataiból:
A közszolgálati jogviszony megszűnésével összefüggő járandóságot terhelő különböző járulékok, illetve jövedelemadó-előleg levonásával kapcsolatos vita nem munkaügyi vita, elbírálása nem tartozik a munkaügyi bíróság hatáskörébe (1952. évi III. törvény 349. §; EBH 2005.1254.).
A munkáltató és a munkavállaló által kötött kölcsönszerződéssel kapcsolatos jogvita elbírálása csak akkor tartozik a munkaügyi bíróság hatáskörébe (adhéziós munkaügyi per), ha a kölcsönszerződésre alapított követelést a felek közötti munkaviszonyból származó perben érvényesítik [Pp. 349. § (3) bek.; EBH 2004.1069.].
A perújítás elbírálására vonatkozó hatásköri és illetékességi szabályt a Pp. módosítása nem érintette [Pp. 22. § (1) bek., 349. §, 263. § (1) bek., Pp. 45. §; BH 1994.418.].
Annak a kérdésnek az elbírálása során, hogy a peres felek között létrejött jogviszony munkaviszony vagy vállalkozási jogviszony-e, és ehhez képest mely bíróság hatáskörébe tartozik a per eldöntése, a bíróságnak - különösen bonyolult és ellentmondásos tényállás esetén - részletes, az összes körülményre kiterjedő bizonyítást kell lefolytatnia a hatáskör megállapíthatósága érdekében (BH 1993.775.).
A Kúria a közigazgatási és munkaügyi, a járásbíróság, illetve kerületi bíróság közötti hatásköri és illetékességi összeütközésről szóló döntésében kifejtette, hogy munkaügyi jogvitát csak a munkajogi jogviszony alanyai, illetve azok munkajogi jogutódai kezdeményezhetnek.
A Kúria a rendelkezésre álló peranyag alapján megállapította, hogy a felperes és az alperes között létrejött munkaszerződés kizárólag a felperes oktatási tevékenységével összefüggésben szabályozta a felperes és az alperes jogviszonyát.
A munkaviszony alanyai a felperes - munkaszerződésben nem szabályozott- tevékenységével összefüggésben a munkaviszony kereteit meghaladó, megbízás elnevezésű okiratot írtak alá, amely a felperes vizsgáztatási tevékenységét rögzítette.
Fenti okirat alapján és a per eddigi adataiból megállapíthatóan a felek között polgári jogi jogviszony jött létre az ügy tárgyát képező vizsgáztatási tevékenységre, amely független a munkaviszonytól, a munkaköri feladatoktól elkülönül, mert a felek nem alárendeltségi, hanem mellérendeltségi viszonyban vannak.
A felperes igényét kizárólag a vizsgáztatási tevékenységgel összefüggésben érvényesítette, amely igény a Pp. 349. § (1) és (2) bekezdése alapján nem tartozik a munkaügyi bíróság hatáskörébe.
A polgári jogi jogvitákra a Pp. 30. § (1) bekezdése alapján a jogi személyek elleni perekben az általános illetékességet a jogi személy (jelen perben a munkáltató) és az annak képviseletére hivatott szerv székhelye egyaránt megalapítja.
A kifejtettek értelmében a Kúria a Pp. 45. § (2) bekezdés c) pontja alapján, figyelemmel a Pp. 30. § (1) bekezdésére, az eljárásra az alperesi intézmény székhelye szerinti B. Központi Kerületi Bíróságot jelölte ki és elrendelte az ügy iratainak megküldését ehhez a bírósághoz (Mpkk. II. 10.506/2016/2.).
A Pp. 349. § (4) bekezdése szerint egyes közigazgatási határozatok elbírálása is a közigazgatási és munkaügyi bíróság hatáskörébe tartozik. E szabály indoka - összefoglalóan - az, hogy ezekben az ügyekben munkajogi szabályokat kell értelmezni és alkalmazni, ezért az egységes ítélkezési gyakorlat követelménye az említett bíróság hatáskörének előírását indokolta. A munkaügyi ellenőrzésről szóló 1996. évi LXXV. tv. (Met.) 3. § (1) bekezdés e) pontja pl. a munkaügyi ellenőrzés tárgyaként határozza meg a nők, a fiatalkorúak és a megváltozott munkaképességűek foglalkoztatásával kapcsolatos jogszabályokat. Könnyen belátható, hogy a munkajogi anyagi jogi szabályokat és az erre vonatkozó ítélkezési gyakorlatot alkalmazó bíróságok az előbbi példára vonatkozó (és a további) jogszabályok, illetve rendelkezések megsértését az időszerűség követelményének megfelelően és szakszerűen végezhetik el [Met. 3. § (1) bekezdés f) pont]. Ugyanez az elvi megközelítés indokolja a Pp. 349. § (4) bekezdésben szereplő további ügyek közigazgatási és munkaügyi bíróság hatáskörébe utalását is.
A társadalombiztosítási határozat és a 349. § (4) bekezdésben lévő ügyekben meghozott közigazgatási határozatok bírósági felülvizsgálata során a közigazgatási és munkaügyi bíróság a Pp. XX. fejezetét alkalmazza [Pp. 349. § (4) bekezdés utolsó mondata].
A törvény lehetővé teszi a pénzkövetelés iránti igény fizetési meghagyás útján történő érvényesítését [Pp. 349. § (5) bekezdés]. Ez a szabály nem alkalmazható, ha a per tárgya:
- jogviszony keletkezése, módosítása (módosulása), megszűnése
- munkaviszonyból származó kötelezettségeknek a munkavállaló által történt vétkes megszegése [pl. Mt. 277. § (1) bekezdés a) pont alapján szabályozott kötelezettség]
- fegyelmi vétség miatt alkalmazott jogkövetkezmény.
Példa a Pp. általános szabályainak a munkaügyi perben való alkalmazásáról:
- A Pp. általános szabályai közül a bizonyítási kötelezettségre és a bizonyítási teherre vonatkozó Pp. 3. § (3) bekezdésben írt általános tájékoztatási kötelezettség a közigazgatási perekben a társadalombiztosítási határozatok törvényességével összefüggő releváns bizonyítással kapcsolatosan is felmerül, ezen belül is a bizonyítás azon iránya, amely a szakkérdéssel függhet össze. A Pp. 3. § (3) bekezdés utolsó mondatában rögzített tájékoztatási kötelezettség különös hangsúlyt kap abban az esetben, amennyiben a közigazgatási perben csak szakkérdés eldöntése alapján dönthető el és ítélhető meg a határozat törvényessége, és ezen szakkérdés bizonyítására, illetőleg vizsgálatára a perben mindenképpen szükség van. Ebben az esetben a bíróságot a konkrét szakkérdés vonatkozásában tájékoztatási kötelezettség terheli (Kúria Mfv. III. 10.096/2014/5.).
- A Pp. 3. § (3) bekezdése szerinti, a bizonyításra vonatkozó bíróságot terhelő tájékoztatási kötelezettségre vonatkozó 11/2009. (VI. 24.) PK vélemény 2-4. pontjában foglalt előírásoknak nem tett eleget a törvényszék, és a bizonyítatlanság következményeit úgy vonta meg, hogy az alperesnek nem adott tájékoztatást arról, hogy a munkaköri feladatok azonosságára tekintettel szükséges az esztergályos munkakörű munkavállalók létszámának alakulását, továbbá az új felvételes munkavállaló által ténylegesen ellátott munkafeladatok mibenlétét is igazolnia. E körben sem a másodfokú, sem az elsőfokú eljárásban bizonyítás felvételére nem került sor. A bizonyítatlanság következményeiről sem volt erre vonatkozóan az alperes kioktatva, így jogszerűen a másodfokú bíróság döntést a kereset megalapozottságáról nem hozhatott (Kúria Mfv. I. 10.295/2014/5.).
- Az iratokból megállapíthatóan az elsőfokú bíróság ugyan elmulasztott tájékoztatást adni arról, hogy a felperes pártfogó ügyvéd képviseletének az engedélyezését kérheti, azonban a másodfokú bíróság az idéző végzésében részletes eligazítást adott - a felperes lakóhelyét is figyelembe véve - arról, hogy mik a jogi segítségnyújtó szolgálat elérhetőségei. Ennek ellenére a felperes a másodfokú bíróságon megtartott első tárgyaláson úgy nyilatkozott, hogy "eljárt az ügyben, hogy jogi pártfogói képviselet képviselje, azonban ebben nem tudtak segíteni, de nem is látja szükségesnek, hiszen gyorsabb, hogyha ilyen segítség nélkül jár el".
Bár a tájékoztatási kötelezettség a Pp. 7. § (1)-(2) bekezdése, valamint a Pp. 8. § (1) bekezdése alapján a pártfogó ügyvédi képviselet lehetőségére is kiterjed, azonban a bíróság tájékoztatási kötelezettsége mindig az adott helyzethez képest szükséges tájékoztatásra vonatkozik (BH 2014.184.). Súlyos eljárási szabálysértés akkor állapítható meg, ha a tájékoztatás és ennek következtében a jogi képviselet mellőzése miatt a peres fél igényérvényesítése csorbát szenved. Következetes a bírói gyakorlat abban, hogy nem állapítható meg a bíróság tájékoztatási kötelezettségének a megsértése, ha a tájékoztatás az adott tényálláshoz kapcsolódóan, a felek előadásának megfelelően egyediesítve és teljes körűen megtörtént (BH 2011.312.).
Az előbbiekből következően a perben az ügy érdemére lényegesen kiható eljárási szabálysértés nem történt (Kúria Mfv. II. 10.262/2014/6.) .
- A Pp. 13. § (1) bekezdése e) pontja szerint az ügy elintézéséből ki van zárva és abban mint bíró nem vehet részt az, akitől az ügy tárgyilagos megítélése egyéb okból nem várható (elfogultság) .
E kizárási ok megállapítását olyan konkrét tény, körülmény alapozhatja meg, amelyből okszerűen lehet arra következtetni, hogy a pártatlan elbírálás nem biztosított. A felperes által megjelölt indok nem minősül ilyennek. Az eljárás iratanyagából megállapítható, hogy az alperes tárgyalás felfüggesztése iránti kérelméről a Kúria Közigazgatási és Munkaügyi Kollégiuma M. I. tanácsa döntött, a felülvizsgálati kérelem kézbesítéséről pedig a tanács elnöke egy személyben is intézkedhetett.
Mindezekre figyelemmel a Kúria a Pp. 18. §-ának - az ügyben irányadó - (2) bekezdése alapján a felperes elfogultsági kifogását elutasította (Mfv. II. 10.448/2014/3.).
- A közigazgatási és munkaügyi bíróság bírái nyilatkozatukban elfogultság miatt az ügy elintézéséből való kizárásukat kérték.
Az egyik ügyben a bírák amiatt kérték a kizárásukat, mert az I. rendű kérelmezett az eljáró bíróság másodfokú bírósága, annak elnöke pedig a munkáltatói jogkör gyakorlója. Ezért a Kúria az Mpkk. II. 10.758/2016/2. számú végzésével egy másik bíróságot jelölt ki.
Megjegyzendő egy másik döntés alapján, hogy a Pp. 129. § (1) bekezdése szerint ha a keresetlevélből vagy mellékleteiből az tűnik ki, hogy az ügy más bíróság vagy más hatóság hatáskörébe tartozik, vagy a perre más bíróság illetékes, és ez a bíróság (hatóság) az iratokból megállapítható, az elnök elrendeli a keresetlevélnek ehhez a bírósághoz (hatósághoz) való áttételét.
A 2011. évi jutalék iránt indult (elkülönített) ügyben saját hatáskörének hiányát egy másik (a felterjesztő bíróságtól eltérő) bíróság nem állapította meg. Ezért az ügyben nem kerülhet sor bíróság kijelölésére.
A Pp. 13. § (1) bekezdésének e) pontja értelmében az ügy elintézéséből ki van zárva és abban mint bíró nem vehet részt az, akitől az ügy tárgyilagos megítélése egyéb okból nem várható (elfogultság).
A Kúria a Pp. 326. §-ának (10) bekezdése alapján a közigazgatási és munkaügyi bíróságot jelölte ki eljáró bíróságul, mivel a közigazgatási és munkaügyi bíróság valamennyi bírája kizárt (Mpkk. 10.129/2015/2.).
A kizárás kérdésében való döntéshozatalra a Pp. általános szabályait kell alkalmazni. Ebből következően pl. a Kúria az ítélőtáblát mint másodfokú bíróságot érintő ok esetében határoz (Kúria Mpkk. I. 10.625/2014/2.)
A közigazgatási és munkaügyi bíróság elnöke és bírái által bejelentett elfogultság esetén az eljáró bíróság kijelölése az illetékes ítélőtábla hatáskörébe tartozik (Mpkk. I. 10.456/2015/4.).

Bíróságok

[a Pp. 349/A. §-ához]

A munkaügyi perekben a Pp. 11. § (2) bekezdésnek megfelelően a Pp. 349/A. § értelmében a bíróság ülnökök közreműködésével jár el. A közigazgatási és munkaügyi bíróság a társadalombiztosítási határozat bírósági felülvizsgálatakor a XX. fejezet szabályait alkalmazza, ezért ülnök közreműködése nélkül egyesbíróként jár el (Pp. 324. §).
A Pp. 10. § (1) bekezdés b) pontja alapján az első fokon eljáró közigazgatási és munkaügyi bíróság határozata ellen benyújtott fellebbezést - amennyiben ennek helye van - a másodfokon eljáró törvényszék bírálja el [Pp. 10. § (2) bekezdés a) pont].

Hatáskör, illetékesség

[a Pp. 349/B. §-ához]

A személyi jövedelemadó-előleg levonásával kapcsolatos jogvita a hosszabb idő óta egységes bírói gyakorlat szerint nem tartozik a munkaügyi bíróság hatáskörébe. Erről a hatásköri kérdésről a Kúria az Mpkk. II. 10.407/2014/2. számú végzésével döntött, amelynek indokolása lényegét az alábbiak tartalmazzák:
Az adóelőleg levonásával kapcsolatban a munkaügyi bíróság helyesen állapította meg, hogy az nem képezi munkaügyi vita tárgyát. E jogvita elbírálására a munkaügyi bíróságnak nincs hatásköre, az ezzel kapcsolatos igény az általános hatáskörű bíróság előtt érvényesíthető.
Az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény (Art.) 28/B. §-ának (1) bekezdése a korábbi munkáltató terhére írja elő a bevallási és befizetési kötelezettség teljesítését.
A Kúria Mfv. I. 10.926/1998/3. számú végzésében kimondta, hogy a munkáltató által fizetendő összeget bruttó összegben kell meghatározni, és nem kell rendelkezni a kifizetendő összeget a jogszabály alapján terhelő levonásokról. Ezeket - a jogszabályok szerint - a jogerős ítélet kötelezettjének kell kiszámolnia, levonnia és átutalnia a levont összeg jogosultjának.
Mindezekre tekintettel a Kúria a Pp. 45. § (2) bekezdése alapján az eljárásra a P. Járásbíróságot jelölte ki.
A Pp. 349/B. § (1) bekezdés a pertárgy értéke megállapítására vonatkozó általános szabálytól eltérő különös szabályt tartalmaz arra az esetre, ha a kereseti kérelmek között végkielégítés iránti igény is szerepel. Ekkor a csupán végkielégítés megfizetésére indult per kivételével a végkielégítés összegét a pertárgy értékének megállapításánál figyelmen kívül kell hagyni. A pertárgy értékére vonatkozó általános szabályt a törvény 24. §-a tartalmazza.
A Közigazgatási- és Munkaügyi Kollégium 2/2013. (IV. 8.) KMK véleményének II. pontja a pertárgy értékének megállapítására vonatkozóan is tartalmaz iránymutatást:
II. Az illeték alapja és mértéke a munkaügyi perben is a peres eljárás egyes különálló szakaszaiban külön vizsgálandó [1/2012. KMPJE].
A hatásköri összeütközések tárgyában meghozott döntések közül az alábbiakra hívjuk fel a figyelmet:
Az Mt. 285. § (1) bekezdése értelmében munkajogi igényről van szó, akkor ha az munkaviszonyból, vagy a törvényből, vagy kollektív szerződésből, vagy üzemi megállapodásból származik. A munkaügyi bíróság helyesen hivatkozott arra, hogy a munkáltató és a munkavállaló között a személyi jövedelemadóval kapcsolatban keletkezett jogvita - az ítélkezési gyakorlat szerint - nem munkaügyi vita, minthogy ez a követelés nem munkaviszonyból ered. Ezért az adóelőleg levonásával kapcsolatban a munkaügyi bíróság helyesen állapította meg, hogy az nem képezi munkaügyi vita tárgyát. E jogvita elbírálására a munkaügyi bíróságnak nincs hatásköre, az ezzel kapcsolatos igény az általános hatáskörű bíróság előtt érvényesíthető. Az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény (Art.) 28/B. §-ának (1) bekezdése a korábbi munkáltató terhére írja elő a bevallási és befizetési kötelezettség teljesítését.
A Kúria Mfv. I. 10.926/1998/3. számú végzésében kimondta, hogy a munkáltató által fizetendő összeget bruttó összegben kell meghatározni, és nem kell rendelkezni a kifizetendő összeget a jogszabály alapján terhelő levonásokról. Ezeket - a jogszabályok szerint - a jogerős ítélet kötelezettjének kell kiszámolnia, levonnia és átutalnia a levont összeg jogosultjának.
Mindezekre tekintettel a Kúria a Pp. 45. § (2) bekezdése alapján az eljárásra a járásbíróságot jelölte ki és elrendelte az ügy iratainak megküldését ehhez a bírósághoz (Kúria Mpkk. II. 10.407/2014/2.) .
A fizetési meghagyásos eljárásról szóló 2009. évi L. törvény 3. § (4) bekezdése alapján a munkaviszonyból származó pénzkövetelés iránti igény fizetési meghagyás útján csak akkor érvényesíthető, ha az ügy tárgya nem a jogviszony keletkezése, módosulása, megszűnése vagy a munkaviszonyból származó kötelezettségeknek a munkavállaló által történt vétkes megszegése miatt alkalmazott jogkövetkezmény, illetve fegyelmi vétség miatt alkalmazott jogkövetkezmény.
A felperes a felszámolás alatt álló C. Kft.-vel állt munkaviszonyban. A felperes az általa megjelölt alperessel munkaviszonyban nem állt, vele szemben a 2011. október 28-án kelt megállapodásban vállalt kezesség alapján kívánta igényét érvényesíteni. Amennyiben a felek között munkaviszony állt volna fenn, úgy az adott ügyben a felperes elmaradt munkabér iránti igényét fizetési meghagyás útján nem is érvényesíthette volna, tekintettel arra, hogy az ügy tárgya a munkaviszony megszüntetése volt.
Az ellentmondás folytán perré alakult eljárásban a felperes kereseti kérelmét a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. tv. (új Mt.) 42. § (1) bekezdés b) pontjára, valamint a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (régi Ptk.) 272. § (1) bekezdésére alapította. A régi Ptk. 272. § (1) bekezdése alapján kezességi szerződéssel a kezes arra vállal kötelezettséget, hogy amennyiben a kötelezett nem teljesít, maga fog helyette a jogosultnak teljesíteni. A közigazgatási és munkaügyi bíróság helyesen hivatkozott arra, hogy a hatáskör vizsgálata során nem a követelés felperes által megjelölt jogcíme (elmaradt munkabér), hanem a felek közötti jogviszony természete az irányadó.
Tekintettel arra, hogy a felek között a 2011. október 28-án kelt megállapodás alapján nem munkajogviszony, hanem készfizető kezesi és jogosulti polgári jogviszony jött létre, a közigazgatási és munkaügyi bíróság jogi álláspontja helytálló, mely szerint a felek közötti jogvita nem munkaügyi vita. E jogvita elbírálására a közigazgatási és munkaügyi bíróságnak nincs hatásköre, az ezzel kapcsolatos igény az általános hatáskörű bíróság előtt érvényesíthető.
Mindezekre tekintettel a Kúria a Pp. 45. § (2) bekezdése alapján az eljárásra a járásbíróságot jelölte ki és elrendelte az ügy iratainak megküldését ehhez a bírósághoz (Kúria Mpkk. II. 10.569/2014/2.) .
A Pp. 349/B. § (2) bekezdése kizárólagos illetékességi szabályt tartalmaz. E szabály értelmezéséről és helyes alkalmazásáról az MK 157. számú állásfoglalás I-II. pontját idézzük azzal, hogy az állásfoglalásban lévő Pp. 351. § (1) bekezdésre vonatkozó utalás a Pp. jelenleg hatályos 349/B. § (2) bekezdésének felel meg:
I. A Pp. 351. §-a (1) bekezdésének rendelkezése értelmében a munkáltató székhelye szerinti munkaügyi bíróság az eljárásra csak akkor illetékes, ha a munkáltatónak nincs olyan, más munkaügyi bíróság illetékességét megalapozó telephelye, ahol a munkavállaló munkaszerződése alapján munkát végez.
II. A munkaügyi bíróságnak a Pp. 351. §-ának (1) bekezdése szerinti illetékessége kizárólagos, ezért helyette a felperes a Pp. 31. §-a alapján sem választhat más bíróságot, és a perben más elsőfokú bíróság eljárásának még a felek egyező nyilatkozata alapján sem lehet helye.
Az említett állásfoglaláshoz kapcsolódóan fejtette ki a Kúria, hogy: ha a munkavállaló a munkaszerződéses munkáját rendszeresen meghatározott helyen végzi, amint ez adott esetben H.-n történt, ez az illetékesség szempontjából telephelynek minősül, tekintet nélkül arra, hogy ezt a nyilvántartásba bejegyezték-e, illetve azt telephelyként vagy fióktelepként nyilvántartják-e vagy sem (MK 157., Mpk. 10.017/2011.).
Az MK 157. számú állásfoglalás I. pontja indokolásának lényege szerint "ha megállapítható a munkáltatónak olyan munkaügyi bíróságot megalapozó telephelye, ahol a munkavállaló munkaszerződése alapján munkát végez, akkor e telephely szerinti munkaügyi bíróságnak kell eljárnia. A munkáltató székhelye szerinti munkaügyi bíróság csak akkor illetékes, ha nincs ilyen munkáltatói telephely". Ebből a szempontból az állásfoglalás nem tulajdonít jelentőséget annak, hogy az adott telephelyet a cégjegyzékbe bejegyezték-e, és miként tartják nyilván. A munkavégzés helye szerinti illetékesség tehát kizárólagos, a munkáltató székhelye szerinti bíróság akkor illetékes, ha a munkavégzés helye szerinti bíróság nem állapítható meg.
Az ítélkezési gyakorlat a munkavégzés helyeként határozza meg azt a munkáltatói telephelyet is, ahol a munkavállaló csak időnként tartózkodik: A felperesnek a munkáltató telephelyén kellett időnként megjelennie munkamegbeszélés céljából és az iratokat is itt kellett leadnia, amit egyéb adat hiányában az állandó munkavégzési helynek kell tekinteni (Mpk. II. 10.478/2011.).
A telephely fogalom-meghatározását idézzük az egyik iránymutató határozatból:
"…. a munkaügyi bíróság illetékességét az olyan telephely alapozza meg, ahol a munkavállaló a munkaszerződése alapján ténylegesen munkát végez, illetve végezni köteles vagy köteles volt. Telephelynek az olyan egységet kell tekinteni, ahol a munkáltató bizonyos tartóssággal tevékenységet folytat. Az adott esetben a felperes változó munkahely kikötése ellenére mindvégig az alperes meghatározott üzemében dolgozott, ezért nem az alperes székhelye, hanem a felperes munkavégzésének helye alapján kell meghatározni a per elbírálására illetékes munkaügyi bíróságot" (LB Mpk. I. 10.309/2002. Munkajogi Döntvénytár 1999-2007. II/759. jogeset, Mfv. II. 10.896/2011.).
A Pp. 349/B. § (2) bekezdése alapján a munkaügyi perre kizárólag a munkáltató székhelye szerinti, illetőleg a munkáltató azon telephelye szerinti munkaügyi bíróság illetékes, ahol a munkavállaló munkaszerződése alapján munkát végez, vagy végzett.
Az irányadó bírói gyakorlat szerint (MK 157.) azt kell vizsgálni, hogy megállapítható-e a munkáltatónak olyan, a munkaügyi bíróság illetékességét megalapozó telephelye, ahol a munkavállaló munkaszerződése alapján munkát végez.
A Kúria a rendelkezésre álló peranyag alapján megállapította, hogy a felperes mindvégig kizárólag H. megye területén végzett munkát. A Kúria az F. Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság álláspontjával egyetértett abban, hogy Legfelsőbb Bíróság MK 157. számú állásfoglalása értelmében telephely az olyan munkáltatói egység, ahol bizonyos tartóssággal a munkáltató tevékenységet folytat, ennek megállapíthatósága szempontjából közömbös, hogy azt a cégjegyzékbe bejegyezték-e, és azt telephelyként nyilvántartják-e. A munkáltató székhelye szerinti illetékesség csak abban az esetben alkalmazható, ha a munkavégzés tényleges helye szerinti illetékesség nem állapítható meg.
A kifejtettek értelmében a Kúria a Pp. 45. § (2) bekezdés c) pontja alapján az eljárásra az E. Közigazgatási és Munkaügyi Bíróságot jelölte ki és elrendelte az ügy iratainak megküldését ehhez a bírósághoz (Mpkk. II. 10.10.428/2016/2.).
A munkáltató megbízójának telephelye nem alapozza meg a Pp. 349/B. § (2) bekezdése második mondatában rögzített illetékességet, ugyanis az kizárólag a munkáltató telephelyéhez kötődő illetékességről rendelkezik (Mpkk. I. 10.384/2014/2.).
A közigazgatási és munkaügyi bíróság hatáskörébe tartozó társadalombiztosítási ügyekben az illetékes bíróság megállapításánál figyelembe kell venni az anyagi jogi jogszabály eljárásjogi jellegű rendelkezését. Ilyen pl. a 2003. évi CXXV. törvény 67. § (3) bekezdése, amely szerint a megtérítésre kötelezett székhelye alapozza meg a közigazgatási és munkaügyi bíróságok kizárólagos illetékességét. Ez esetben alkalmazandók a Pp. általános szabályai (az illetékesség vizsgálata és terjedelme). A Pp. 43. § (1) bekezdés második mondata alapján kizárólagos illetékességet megalapozó okot az alperes érdemi ellenkérelmének előadása után is figyelembe kell venni (Mpkk. I. 10.451/2015/2.).
A munkaerő-kölcsönzésre fennálló jogviszonyból eredő perre irányadó illetékességi szabályt a Kúria az 1992. évi XXII. tv. (régi Mt.), a 2012. évi I. tv. (új Mt.), valamint a Pp. 349/B. § (2) bekezdése lényegében változatlan szövege alapján az alábbiak szerint értelmezte:
A Legfelsőbb Bíróság az Mpk. II. 10.129/2006/1. számú végzésében munkaügyi bíróságok között felmerült illetékességi összeütközés kérdésében foglalt állást: az o.-i székhelyű munkáltató által b.-i munkavégzési helyen munkaerő-kölcsönzés keretében foglalkoztatott felperes által indított perben eljáró bíróságul a T. Munkaügyi Bíróságot jelölte ki. A Legfelsőbb Bíróság abból indult ki, hogy a munkaerő-kölcsönzés esetén a munkaviszony a kölcsönbeadó és a munkavállaló között áll fenn, ...amellyel kapcsolatban egyes jogok és kötelezettségek illetik, illetve terhelik a kölcsönvevőt [régi Mt. 193/G. § (5) bekezdés]. Ezért a munkáltató székhelye, illetve telephelye szerinti illetékességi szabály alkalmazásánál nem vehető figyelembe a kölcsönvevő székhelye, illetve telephelye, mert az nem a munkáltató szék-, illetve telephelye [Pp. 349/B. § (2) bekezdés].
Mivel a Legfelsőbb Bíróság fenti határozatában alkalmazott és értelmezett anyagi és eljárásjogi szabályok [régi Mt. 193/B. §, 193/G. § (5) bekezdés; Pp. 349/B. § (2) bekezdés] lényegükben nem térnek el az új Mt. és a Pp. rendelkezéseitől [Mt. 214. § (1) bekezdés, 217. § (1) bekezdés, Pp. 349/B. § (2) bekezdés], a Kúria az abban foglaltakat jelen ügyben is irányadónak tekinti (Mpk. III. 10.174/2013.).
Az Mt. 214. § (1) bekezdése alapján munkaerő-kölcsönzés esetén a munkaviszony a kölcsönbeadó munkáltató és a kölcsönzött munkavállaló között jön létre. A Pp. 349/B. § (2) bekezdésében lévő kizárólagos illetékességi szabály folytán ezért a további bizonyítás eredményeképpen megállapítandó I. vagy II. r. kölcsönbeadó alperesek székhelye, ennek hiányában telephelye alapozza meg az eljáró bíróság illetékességét.
A peradatok szerint az I. r. és a II. r. alperesek székhelye bár különböző földrajzi helyen, de Budapesten van. Ezért a keresetlevél elbírálására a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság illetékes. Ezen nem változtat az a körülmény, hogy a különös szabálynak minősülő Mt. 221. § (4) bekezdése alapján a perben álló III. r. alperes egyetemleges felelőssége állhat fenn.
A kifejtettek miatt a Kúria a Pp. 45. § (2) bekezdés c) pontja alapján eljáró bíróságul a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróságot jelölte ki (Mpkk. I. 10. 656/2014/2.).
Munkaerő-kölcsönzésről, illetve a fióktelepről, mint illetékességi okról a Kúria közigazgatási és munkaügyi bíróságok illetékességi összeütközéséről hozott döntésében az alábbiakat fejtette ki.
Az ítélkezési gyakorlat szerint a hatályos Mt. és Pp. alapján az illetékességi szabály alkalmazásánál nem vehető figyelembe a kölcsönvevő székhelye, illetve telephelye [Mt. 214. § (1) bekezdés a)-d) pont, Pp. 349/B. § (2) bekezdés]. Amennyiben a kölcsönbeadó munkáltató székhelye B.-n van, N.-en fiókteleppel rendelkezik, a fióktelep csak abban az esetben alapozza meg a bíróság illetékességét, ha ott a munkavállaló munkaszerződése alapján munkát végez. A munkavállaló az n.-i fióktelepen nem végzett munkát, a munkavégzési helye mindvégig a kölcsönvevő T.-n lévő székhelye volt. Ezért a fióktelep - ahonnan egyébként a munkavállaló az utasításokat kapta - illetékességi okként nem vehető figyelembe (Mpkk. II. 10.412/2015/2.).
Az illetékesség tárgyában arra az esetre vonatkozóan, ha a fent említett kizárólagos illetékességi ok nem állapítható meg, a Kúria az alábbi iránymutatást fogalmazta meg:
A Pp. 29. §-ának (1) bekezdése szerint az a bíróság, amelynek területén az alperes lakik, mindazokban a perekben illetékes, amelyekre más bíróság kizárólagos illetékessége megállapítva nincs (általános illetékesség). A munkaügyi perekben ugyan kizárólagos illetékesség megállapításának lenne helye, ennek törvényi feltételei hiányában az általános illetékesség szabályai az irányadóak. Mivel az alperes állandó b.-i lakcímmel rendelkezik, a Kúria a Pp. 45. § (2) bekezdés c) pontja alapján az eljárásra az F. Közigazgatási és Munkaügyi Bíróságot jelölte ki (Mpk. I. 10.115/2013.).
A munkaviszony fennállása alatt, illetve annak megszűnésekor egyéb jogviszonyból eredően is vita keletkezhet a felek között:
Felperes az alperes alkalmazásában állt, és 2006. február közepétől május 6-áig F. megyében munkaviszonyban végzett munkát az alperes részére, miközben a munkatársaival együtt az alperes által biztosított v.-i házban lakott, és ingóságait, szerszámos ládáját és a fizetési meghagyásban felsorolt számos szerszámot ott tartotta. Május 6-án orvosi kezelésre hazautazott, távolléte alatt a szállást az alperes a munka befejezésével a bérbeadónak visszaadta anélkül, hogy a felperes vagyontárgyainak megőrzéséről gondoskodott volna. Emiatt igényelte a vagyontárgyainak visszaszolgáltatását, vagy azok értékének térítését.
A Legfelsőbb Bíróság az ügyben megállapította, hogy:
A felek között munkaviszony állt fenn, nem kizárt, hogy a munkavállaló munkáját egészben vagy részben saját munkaeszközével végezze. Ezért a munkaügyi bíróságnak kell tisztáznia az ügy összes körülményeit, és mindezek figyelembevételével kell a jogkérdésben döntenie (adhéziós per).
A per eddigi adatai alapján megállapítható,hogy a felperes F. megyében végzett munkát, ezért a Legfelsőbb Bíróság eljáró bíróságul a hatáskörrel és egyben illetékességgel rendelkező Sz. Munkaügyi Bíróságot jelölte ki [Pp. 45. § (2) bekezdés; Mpk. II. 10.571/2011.].
A peres felek a munkaviszonyt határozatlan időtartamra, az Sz., H. krt. 24. számon lévő munkavégzési helyre vonatkozóan hozták létre. A 2013. szeptember 25-től 2013. október 31-ig tartó időszakra nézve állapodtak meg az ausztriai munkavégzési helyről és a "változó helyszínről" (2013. szeptember 24-i megállapodás).
A per eddigi adatai szerint a felperes az utasításokat mindvégig Sz.-ről kapta. Ezért a munkaszerződésben megjelölt munkavégzési helyre és az utasításadás helyére tekintettel az alperesnek a perbeli időben Sz.-en lévő "működési helyszíne" határozza meg az első fokon eljáró bíróság (kizárólagos) illetékességét.
A Pp. 45. §-ának (2) bekezdése alapján ezért a Kúria az eljárásra az Sz. Közigazgatási és Munkaügyi Bíróságot jelölte ki (Mpkk. I. 10.434/2014/2.).
A következőkben egy munkaügyi jogvitában a másodfokú bíróság jogerős határozata végrehajtási záradék útján történő végrehajtása kérdésén kívül a Kúria egy hatásköri összeütközés tárgyában meghozott döntésére hívjuk fel a figyelmet:
A végrehajtást kérő - az adós munkáltatója - a 2008. január 24-én kelt kártérítési határozatával az adóst 86 496 forint leltárhiány megfizetésére kötelezte. A munkaügyi perben I. r. felperesként eljárt adós keresetének helyt adó elsőfokú ítéletet a B. Törvényszék mint másodfokú bíróság ítéletével megváltoztatta és a keresetet - köztük az I. r. felperesét - elutasította.
A B. Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság helyesen állapította meg, hogy a végrehajtást kérő végrehajtási záradék kiállítása iránt nyújtott be kérelmet. A Vht. 20. § (1) bekezdése alapján ezért az adós cs.-i lakóhelyére figyelemmel a T. Járásbíróságnak kell megállapítania, hogy a kérelem a Vht. irányadó rendelkezésének megfelel-e. Ennek során nem annak van jelentősége, hogy a végrehajtást kérő munkáltató leltárhiány megfizetésére kötelezte az adós munkavállalót, hanem annak, hogy a B. Törvényszék mint másodfokon eljárt bíróság ítéletének végrehajtására a Vht. alapján miként van jogszerű lehetőség. Ennek hiányában a kérelemről a Vht. 20. § (2) bekezdését is figyelembe véve hozható döntés (Mpk. I. 10.740/2013/2.).
A Kúria legutóbbi ítélkezési gyakorlatából idézzük az illetékességre vonatkozó alábbi döntéseket:
- illetékesség a munkáltató székhelye alapján:
A felek a munkaszerződésben N. területét, változó munkavégzési helyet jelöltek meg. A Pp. 349/B. §-ának (2) bekezdése alapján telephely hiányában az alperes székhelye alapozza meg jelen ügyben a bíróság kizárólagos illetékességét. Az alperes székhelye pedig a perrel érintett jogviszony tartama alatt a D., A. u. alatt volt a cégközlöny adatai szerint, ezért a perre a közigazgatási és munkaügyi bíróság az illetékes (Mpkk. I. 10.111/2016/2.).
A munkaszerződésben rögzített munkavégzési hely: H. és B. megyék. A munkaszerződés azt is rögzíti, hogy a munkavállaló munkahelye a munkáltató székhelye. A felperesi képviselő az F. Közigazgatási és Munkaügyi Bíróságra érkezett beadványában úgy nyilatkozott, hogy a felperes a munkáját H. és B. megyében végezte, azonban felperes a munkáltatói utasításokat a munkáltató székhelyéről kapta. Az MK 157. számú állásfoglalás és a Pp. 349/B. §-ának (2) bekezdése alapján, tekintettel arra, hogy a felperesnek nincs H. és B. megyében olyan munkáltatói egysége, ahol bizonyos tartóssággal tevékenységet folytatna, az alperes munkavégzése ilyen egységhez nem kapcsolódott, a perre a munkáltató székhelye szerinti F. Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság illetékességgel. Emiatt a Kúria a Pp. 45. §-ának (2) bekezdés c) pontja alapján az eljárásra az F. Közigazgatási és Munkaügyi Bíróságot jelölte ki (Mpkk. I. 10.053/2016/2.)
- illetékesség vizsgálata munkaerő-kölcsönzésnél:
A munkaerő-kölcsönzés esetén a munkaviszony a kölcsönbe adó munkáltató és a kölcsönzött munkavállaló között áll fenn [a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (új Mt.) 214. § (1) bekezdés a), b), d) pont], amellyel kapcsolatban egyes jogok és kötelezettségek illetik, illetve terhelik a kölcsönvevőt [új Mt. 214. § (1) bekezdés c), d) pont]. Ezért a munkáltató székhelye, illetve telephelye szerinti illetékességi szabály alkalmazásánál nem vehető figyelembe a kölcsönvevő székhelye, illetve telephelye, mert az nem a munkáltató szék-, illetve telephelye [Pp. 349/B. § (2) bekezdés].
Az irányadó gyakorlat szerint (MK 157.) azt kell vizsgálni, hogy megállapítható-e a munkáltatónak olyan, a munkaügyi bíróság illetékességét megalapozó telephelye, ahol a munkavállaló munkaszerződése alapján munkát végez.
A cégkivonatból megállapítható volt, hogy a kölcsönbe adó munkáltató székhelye B.-n van, N.-en fiókteleppel rendelkezik. A fióktelep azonban csak abban az esetben alapozza meg a bíróság illetékességét, ha ott a munkavállaló munkaszerződése alapján munkát végez. A felperes munkaszerződése a munkavégzés helyeként az F. Kft. kölcsönvevő székhelyét (Munkás u.) jelölte meg. Nem helytálló az F. Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság azon érvelése, hogy a kölcsönbeadó n.-i fióktelepe megalapozza az eljáró bíróság illetékességét. A felperes a kölcsönbeadó n.-i fióktelepén nem végzett munkát, munkavégzési helye mindvégig az F. Kft. kölcsönvevő Munkás u. alatti székhelye volt, ezért a fióktelep illetékességi okként nem vehető figyelembe.
Mindezekre tekintettel a Kúria a Pp. 45. § (2) bekezdése alapján az eljárásra az F. Közigazgatási és Munkaügyi Bíróságot jelölte ki és elrendelte az ügy iratainak megküldését ehhez a bírósághoz (Mpkk. II. 10.412/2015/2.).
- illetékesség a munkavállaló utolsó munkavégzési helye alapján:
A munkaszerződés szerint a felperes munkahelye a "K. Régió". A munkavégzési helye 2010. november 2-tól 2014. december 31-ig az alperes d.-i és m.-i kirendeltségén, valamint H. megye és B. megye területén volt. 2015 januárjától 2015. április 1-jéig (az alperes felmondásának keltéig) az alperes m.-i kirendeltségén végzett munkát. Az alperes székhelye B.-n található.
Az MK 157. számú állásfoglalás I. pontja alapján a munkáltató székhelye szerinti munkaügyi bíróság az eljárásra csak akkor illetékes, ha a munkáltatónak nincs olyan, más munkaügyi bíróság illetékességét megalapozó telephelye, ahol a munkavállaló munkaszerződése alapján munkát végez. Ennek megállapításánál nem irányadó, hogy a munkaviszony egyes időszakaiban mi volt a munkavégzés helye [Pp. 349/B. § (2) bekezdés].
A felperes a munkaviszonya megszüntetését megelőzően, a keresettel támadott jognyilatkozat közlésekor is az alperes m.-i kirendeltségén végezte a munkáját, így a kifejtettek miatt a Kúria a Pp. 45. § (2) bekezdés c) pontja alapján az eljárásra az M. Közigazgatási és Munkaügyi Bíróságot jelölte ki (Mpkk. I. 10.676/2015/2., 67. sz. határozat).
- illetékesség megtérítésére kötelezésnél:
A felperes (H. J. Általános Művelődési Központ) 2013. január 4-én keresetet nyújtott be a K. Közigazgatási és Munkaügyi Bírósághoz, közigazgatási határozat felülvizsgálata iránt. A bíróság határozatával megállapította, hogy a felperes jogutódja a K. Intézményfenntartó Központ 2013. január 1-jétől; végzésében az iratok áttételét rendelte el az F. Közigazgatási és Munkaügyi Bírósághoz, tekintettel az 1997. évi LXXXIII. törvény (Ebtv.) 77. § (3) bekezdésére.
Az F. Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság végzésével megállapította, hogy a K. Intézményfenntartó Központ jogutódja a K. H. J. Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola, hivatkozva a központ alapító okiratának 2013. szeptember 1-jei módosítására, mely szerint a K. H. J. Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola is a központ jogi személyiségű szervezeti egysége, amely az SZMSZ alapján a sérült foglalkoztatója is egyben.
A bíróság ezt követően végzésével illetékességének hiányát állapította meg, és elrendelte a az iratoknak a Kúriához történő felterjesztését, az eljáró bíróság kijelölése érdekében.
A Kúria az illetékességi összeütközést a K. Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság kijelölésével szüntette meg.
Az F. Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság jogerős végzésével a K. H. J. Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola jogutódlását állapította meg.
Az Ebtv. 67. § (3) bekezdése alapján a megtérítésre kötelezett székhelye alapozza meg a közigazgatási és munkaügyi bíróság kizárólagos illetékességét, amely szerint az ügyben alkalmazandó a Pp. 43. § (1) bekezdése, ezért a Kúria a Pp. 45. § (2) bekezdés c) pontja alapján az eljárásra a K. Közigazgatási és Munkaügyi Bíróságot jelölte ki (Mpkk. I. 10.451/2015/2.).

A bírák kizárása

[a Pp. 350. §-ához]

A munkaügyi per [Pp. 349. § (1) bekezdés] alanyainak sajátossága miatt a törvény az általános kizárási okokon felül speciális kizárási okokat is meghatároz.

A felek és más perbeli személyek

[a Pp. 351. §-ához]

A törvény e §-a perbeli jogképességről rendelkezik a szakszervezetre, a munkavállalói érdek-képviseleti szervezetre és az üzemi tanácsra vonatkozóan.
A beavatkozás tárgyában meghozandó határozat szabályszerűségéről a Kúria egyik határozatában az alábbiakat fejtette ki:
A bíróság az alperesi beavatkozót a Pp. 56. § (2) bekezdésére hivatkozással - tartalmi megjelölés nélkül - jogszabálysértően zárta ki. A jogszabályhely megjelölése önmagában nem elegendő, mivel abból nem derül ki, hogy a beavatkozásnak a peres eljárásban miért nem lett volna helye (Mfv. III. 10.585/2014/4.).

Képviselet

[a Pp. 352. §-ához]

A törvény lehetőséget biztosít arra, hogy a munkáltatót munkáltatói érdek-képviseleti szervezetnek minősülő szervezet is képviselhesse a munkaügyi perben. Egyebekben a perben eljáró meghatalmazottakra a Pp. 66-73. §-ai vonatkoznak.
A munkavállaló szakszervezeti tag meghatalmazottjaként - egyebek mellett - a Pp. 67. § (1) bekezdés f) pontja szerint a szakszervezet is eljárhat.

Intézkedések a keresetlevél alapján

[a Pp. 353-354. §-ához]

A Pp. 349. § (1) bekezdés alapján alkalmazandó Pp. 129. § (1) bekezdése szerint munkaügyi perben a keresetlevél áttételéről kell rendelkezni, ha az ügy "más hatóság" hatáskörébe tartozik. Társadalombiztosítási ellátás iránti igény elbírálása nem tartozik a közigazgatási és munkaügyi bíróság hatáskörébe, erről az illetékes kormányhivatalnak kell határoznia (Mpkk. I. 10.366/2015/3.).
A keresetlevél szabályszerű ismételt benyújtására nyitva álló 30 napos határidő elmulasztásának okai a Pp. 132. § (4) bekezdése alapján nem vehetők figyelembe. Ezért az erre vonatkozó igazolási kérelemben előadottaknak nincs jelentősége (Mfv. I. 10.124/2014/5.).
A munkaügyi perek mielőbbi befejezésére irányul a kitűzésre alkalmas keresetlevél esetében a tárgyalás lényegében soron kívüli (a bírósághoz érkezéstől számított tizenöt napon belüli) kitűzésére vonatkozó kötelezettség.
A per megszüntetéséről szóló döntés törvénynek megfelelőségéről a Kúria határozataiban az alábbi iránymutatást adta:
- A Pp. 212. § (1) bekezdése értelmében a bíróság a per érdemében ítélettel, a per során felmerült minden más kérdésben - ideértve a per megszüntetését is - végzéssel határoz. E jogszabályi rendelkezés alapján tehát a per megszüntetése nem a per érdemében hozott határozat.
Felhívjuk a figyelmet, hogy az Mt. a korábbi szabályozástól eltérően rögzíti a megtámadás eredménytelenségét (a megtámadás akkor eredménytelen, ha a másik fél annak közlésétől számított 15 napon belül nem válaszol, vagy azt nem fogadja el [Mt. 287. § (3) bekezdés]). Az ezzel összefüggésben felmerülő idézés kibocsátása nélküli keresetlevél elutasításról a Kúria az alábbiakat fejtette ki:
A felperes által sem vitatottan a keresetlevél benyújtásával egyidejűleg támadta meg a megállapodást az alperesnél, erről azonban a bíróságot nem tájékoztatta.
Az elsőfokú bíróság azon megállapítása azonban, hogy a keresetlevél benyújtása idő előtti volt, téves, figyelemmel arra, hogy ebben a körben semmilyen adat nem állt a rendelkezésére döntése meghozatalakor.
Az elsőfokú bíróságnak a Pp. 130. § (1) bekezdés i) pontja alapján lett volna lehetősége a keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasítására, figyelemmel a Pp. 124. § (2) bekezdésében foglaltakra. Ebben az esetben azonban a Pp. 132. § (1) bekezdésében rögzítettek alapján a keresetlevél beadásának jogi hatályai fennmaradnak, ha a felperes az elutasító határozat jogerőre emelkedésétől számított 30 nap alatt a keresetlevelet szabályszerűen újra benyújtja, vagy követelését egyéb úton szabályszerűen érvényesíti. A fél ugyanis csak ebben az esetben nincs elzárva az igényérvényesítési lehetőségétől.
A következetes bírói gyakorlat szerint a keresetlevél elutasítására csak akkor kerülhet sor, ha a hiányosságok miatt a keresetlevél elbírálása lehetetlen. Az ilyen hiányokat az eljárás során kell pótolni (BH 993.316.).
A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság jogszabálysértő eljárását nem észlelte. A Pp. 252. §-ának (2) bekezdése szerint pedig a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét (végzését) a fellebbezési (csatlakozó fellebbezési) kérelem, illetve a fellebbezési ellenkérelem korlátaira tekintet nélkül hatályon kívül helyezheti annak lényeges szabálysértése miatt.
Mivel a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság eljárási szabálysértését nem észlelte, és nem hívta fel a fenti jogszabályok alkalmazására, annak a megismételt eljárásban kell eleget tennie.
A kifejtettekre tekintettel a Kúria a jogerős végzést hatályon kívül helyezte, és ugyanezt a bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította a Pp. 275. §-ának (5) bekezdése alapján (Mfv. I. 10.203/2015/3.).
- A perbeli jogképesség vizsgálatáról, továbbá a passzív perbeli legitimációról, valamint a per megszüntetéséről, illetve a kereset elutasításáról a Kúria az Mfv. I. 10.358/2015/3. számú ítéletében lévő iránymutatás a következő:
A Pp. 48. §-a értelmében a perben fél az lehet (perbeli jogképesség), akit a polgári jog szabályai szerint jogok illethetnek, és kötelezettségek terhelhetnek. A Pp. 49. § (1) bekezdése pedig úgy rendelkezik, hogy a perben mint fél személyesen, vagy meghatalmazott útján az járhat el, akinek a polgári jog szabályai szerint teljes cselekvőképessége van, illetőleg aki a per tárgyáról a polgári jog szabályai szerint érvényesen rendelkezhet (perbeli cselekvőképesség). A Pp. 48. §-ában és a 49. §-ában szabályozott perbeli jogképesség, valamint perbeli cselekvőképesség nem azonos a perindítási jogosultsággal, az úgynevezett aktív perbeli legitimációval, vagy kereshetőségi joggal. A perbeli jogképesség hiánya a keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasítását vonja maga után [Pp. 130. § (1) bekezdés e) pont], míg a perbeli cselekvőképesség hiányának a jogkövetkezményét a Pp. 49. § (2) bekezdése határozza meg.
A kereshetőségi jog ezzel szemben a fél és a per tárgya közötti anyagi jogi kapcsolatra vonatkozik, vagyis arra, hogy a felperest megilleti-e a keresettel érvényesített jog az alperessel szemben. A perbeli legitimáció főszabályként anyagi jogi kérdés, hiánya ebben az esetben a kereset érdemi elutasításához vezet. A perbeli legitimáció azonban kivételesen eljárásjogi kérdés is lehet akkor, ha a pert csak a jogszabályban erre feljogosított személy indíthatja meg, vagy csak meghatározott személyekkel szemben indítható. Ez utóbbi eset vonja maga után a Pp. 130. § (1) bekezdés g) pontja, vagy a 157. § a) pontja szerinti jogkövetkezményeket (BH 2005.358.I.).
A II. r. alperes létező gazdasági társaság, és mint kft. jogi személy, azaz a polgári jog szabályai szerint jogok illethetik, és kötelezettségek terhelhetik, ezért rendelkezik perbeli jogképességgel [2013. évi V. törvény (Ptk.) 3:1. § (1) bekezdés, 3:88. § (1) bekezdés, 3:159. §]. Erre tekintettel jogszerűen a Pp. 157. § a) pontja és a Pp. 130. § e) pontja alapján vele szemben a per nem volt megszüntethető.
A felülvizsgálati eljárásban már nem volt vitatott, hogy a II. r. alperes az adott munkaviszonyban nem jogutódja a volt munkáltatónak, azaz az E.N. Kft.-nek, és hogy ezért vele szemben az elmaradt munkabér iránti felperesi igény nem érvényesíthető, vagyis adott perben nincs úgynevezett passzív perbeli legitimációja. Ezért vele szemben nem a per megszüntetésének, hanem a kereset elutasításának van helye.
Erre tekintettel a Kúria a II.r. alperessel szemben a pert megszüntető másodfokú ítéleti rendelkezést hatályon kívül helyezte, és vele szemben a kereset elutasításáról rendelkezett (Mfv. I. 10.358/2015/3.).
A Pp. 229. § (1) bekezdése alapján a keresettel érvényesített jog tárgyában hozott ítélet jogereje kizárja, hogy ugyanabból a tényalapból származó ugyanazon jog iránt ugyanazok a felek - ideértve azok jogutódait is - egymás ellen új keresetet indíthassanak, vagy az ítéletben már elbírált jogot egymással szemben egyébként vitássá tehessék (anyagi jogerő). A Pp. ezen rendelkezése csak a keresettel érvényesített jog tárgyában hozott ítélethez fűz anyagi jogerőt, nem kapcsolódik ilyen jogkövetkezmény a nem a per érdemében hozott határozatokhoz. Következésképpen a per megszüntetése nem jelent ítélt dolgot (res iudicata).
Mind az elsőfokú, mind a másodfokú bíróság tévesen alkalmazta a Pp. 157. § a) pontját, valamint a Pp. 130. § (1) bekezdés d) pontjában foglaltakat. A közigazgatási és munkaügyi bíróság permegszüntető végzése meghozatalának időpontjában (2014. február 4.) a felek között ugyanabból a ténybeli alapból származó ugyanazon jog iránt más bíróság előtt per már nem volt folyamatban, hiszen a Gy. Járásbíróság permegszüntető végzése 2014. január 8. napján jogerőre emelkedett. A Gy. Járásbíróság - mindamellett, hogy hatáskörének és illetékességének hiánya miatt nem járhatott volna el - a felek jogvitáját érdemben nem bírálta el, az ügy érdemében nem hozott határozatot. Végzése nem eredményezett ítélt dolgot, következésképpen ítélt dologra hivatkozással a közigazgatási és munkaügyi bíróság a per megszüntetéséről jogszabálysértően döntött, melyet a másodfokú bíróság jogszabálysértően hagyott helyben.
A rendelkezésre álló iratanyagból megállapítható volt, hogy a felperes leltárhiány miatti igényét már 2013. szeptember 25. napján érvényesítette azzal, hogy fizetési meghagyás kibocsátását kérte az alperessel szemben. Helytelenül utalt tehát a másodfokú bíróság arra, hogy a felperes igényét az Mt. 188. §-a értelmében nem érvényesíthette a 60 napos jogvesztő határidő eltelte miatt.
A törvényszék jogszabálysértően hivatkozott a Pp. 130. § (1) bekezdésének i) pontjára is, mivel a Pp. 157. § a) pontja alapján a per megszüntetésére csak a Pp. 130. § (1) bekezdés a)-h) pontjai alapján van lehetőség.
A fentiekre figyelemmel a Kúria a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján a jogerős végzést az elsőfokú végzésre is kiterjedően hatályon kívül helyezte és a közigazgatási és munkaügyi bíróságot új eljárás lefolytatására és új határozat hozatalára utasította (Mfv. II. 10.526/2014/5.).
- Az irányadó tényállás szerint a felperes a büntetőeljárásban a polgári jogi igényét a teljes összegre, vagyis 18 709 000 forintra terjesztette elő, amely a teljes 2001. január 1-jétől 2006. április 28-áig terjedő időszakban bekövetkezett kárát jelentette. A büntetőítélet a felperes részére azonban csak 11 925 850 forintot és ezen összeg kamatait ítélte meg, az ezt meghaladóan bejelentett polgári jogi igényről nem döntött. Az eljáró bíróságok helytállóan állapították meg, hogy a büntetőeljárás során a per tárgyát képező 2001. január 1. és 2001. december 1. közötti időszakot is vizsgálta a büntetőbíróság, meghozott ítélete azonban erről nem tartalmaz rendelkezést, a polgári jogi igény el nem bírált részét nem utasította el és egyéb törvényes útra sem utasította. Ebből következően a felperes a felülvizsgálati kérelmében megalapozottan hivatkozott arra, hogy a fennmaradó összeg vonatkozásában a Pp. 130. § (1) bekezdés d) pontjában foglaltak nem voltak alkalmazhatóak, a közigazgatási és munkaügyi bíróságnak a felperesnek az újraindult eljárásban előterjesztett leszállított kártérítés iránti keresete vonatkozásában érdemben kellett volna döntenie.
A felperes beszámítási kifogása tárgyában akkor szükséges dönteni, amennyiben a közigazgatási és munkaügyi bíróság érdemben, keresetet részben vagy egészben elutasító döntést hoz. Minthogy ez esetben az alperes viszontkeresete és a felperes beszámítási kifogása tárgyában egyidejűleg szükséges határozni, a viszontkereset elbírálása a kereset, illetve a beszámítási kifogás tárgyában hozott érdemi döntés hiányában jogszabálysértő.
A fentiekre tekintettel a Kúria a jogerős ítéletet az elsőfokú ítéletre is kiterjedő hatállyal a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította.
A megismételt eljárás során a közigazgatási és munkaügyi bíróságnak a felperes keresetéről érdemben, ítélettel kell döntenie, amelynek során vizsgálnia kell, hogy az alperes kártérítési felelősségének feltételei az adott esetben fennállnak-e, illetve a felperesi igény érvényesíthető-e beszámítási kifogásként (Mfv. II. 10.330/2014/10.).
A keresetlevelet az Mt. 287. § (4) bekezdése alapján határidőn belül benyújtottnak kell tekinteni, ha legkésőbb a határidő utolsó napján postára adták. Ezt a szabályt a Pp.-nek a keresetlevélre vonatkozó rendelkezéseivel együtt kell értelmezni és alkalmazni, pl. a 130. § (1) bekezdés h) pont alapján a keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasítására ad okot, ha a fél a keresetindításra külön jogszabályban (Mt. 287. §) megállapított határidőt elmulasztja, és igazolási kérelmet sem terjeszt elő, vagy azt a bíróság elutasítja. Az Mt. 287. § (4) bekezdés második mondata teszi lehetővé az igazolási kérelem benyújtását azzal, hogy az igény hat hónap elteltével nem érvényesíthető. Itt is utalunk a munkajogi igény érvényesítésének egyes kérdéseiről szóló, a Pp. 349. §-ával összefüggésben ismertetett 4/2013. (IX. 23.) KMK véleményre.
A keresetindítási határidő kezdő napjáról egy közelmúltban meghozott határozatból idézzük az alábbi megállapításokat.
A tanúvallomások értékelése alapján megállapított tényállás szerint a felperes részére 2011. július 31-én a munkáltató rendkívüli felmondása átadásra került, amelyet a felperes átvett. Ezzel az Mt. 6. § (4) bekezdés első mondata alapján a rendkívüli felmondás közlése megtörtént. A rendelkezés szerint ugyanis az írásbeli nyilatkozat akkor tekinthető közöltnek, ha az érdekeltnek átadják. Emiatt a 6. § (4) bekezdésben foglalt átvétel megtagadására vonatkozó eljárás a jelen ügyben nem volt irányadó. Következésképp az átadás körülményeiről jegyzőkönyvet nem kellett felvenni.
A keresetindítási határidő a munkaviszony megszüntetése jogellenessége megállapítása tárgyában az Mt. 202. § (1) bekezdés c) pontja alapján e naptól nyílt meg, így annak elteltével a 30 napon túli, 2012. szeptember 7-én benyújtott kereset elkésett. Ennek jogkövetkezményét helytállóan vonták meg az eljáró bíróságok, és alkalmazták a Pp. 157. § a) pontját és 130. § (1) bekezdés h) pontját.
A fentiekre tekintettel a Kúria a jogerős végzést a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta (Mfv. I. 10.380/2014/4.).
Arra az esetre, ha a bíróság a Pp. 95. § (1) bekezdésben foglalt hiánypótlást nem alkalmazza, a BH 2014.217. számú határozat iránymutatását kell figyelembe venni.
Az elsőfokú bíróság mellőzte a keresetlevélre is irányadó, a Pp. 95. § (1) bekezdésében foglalt hiánypótlási szabályok alkalmazását. Ennek azonban nem az alperes által hivatkozott permegszüntetés a perjogi következménye (BH 1981.195.), hanem az, hogy a keresetlevelet a tartalma szerint kell elbírálni, azt hiánypótlás hiányában sem lehet figyelmen kívül hagyni (BH 1992.326.). A keresetlevél a teljes bizonyító erejű magánokirati forma hiánya ellenére nem szenvedett olyan hiányban, amely miatt a keresetet nem lehetett elbírálni. Ezért a Pp. 130. § (1) bekezdés j) pontja alapján nem lehetett helye a keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasításának, következésképpen a Pp. 157. § (1) bekezdés a) pontja alkalmazásának. (A perben tartott első tárgyaláson egyébként a felperes a határidőben benyújtott keresetlevelében foglaltakat fenntartotta, ezen nyilatkozatát a tárgyalási jegyzőkönyv közokirati formában tartalmazza.)
A fentiekre tekintettel a keresetlevelet nem lehet figyelmen kívül hagyni, így nem lehet a formailag hiányos keresetlevelet elkésettnek sem tekinteni. Ezért a Pp. 130. § (1) bekezdés h) pontja, és a 157. § a) pontja alkalmazásának ez okból sem volt helye.
A határidőkre és a mulasztásra vonatkozó szabályokat a Pp. általános rendelkezései (103-110. §) tartalmazzák. Ezzel összefüggésben kiemelendő a Pp. 105. § (4) bekezdése, amely szerint a határidő elmulasztásának következményeit nem kell alkalmazni, ha a bírósághoz intézett beadványt (pl. keresetlevél, fellebbezés, felülvizsgálati kérelem) legkésőbb a határidő utolsó napján ajánlott küldeményként postára adták.
A bírósági eljárást megindító keresetlevél vagy kérelem határidőn belüli, illetve késedelmes benyújtásáról a 4/2003. PJE határozat szól.
Munkaügyi perben az Mt. 287. § (5) bekezdése alapján a keresetlevél benyújtásának - főszabály szerint - nincs halasztó hatálya, kivéve a jogszabály (1) bekezdés c)-d) pontjaiban felsorolt eseteket. Ezek a következők: a munkavállaló kötelezettségszegése miatt alkalmazott jogkövetkezmény és a fizetési felszólítás.
A keresetlevél beadásához fűződő jogi hatályok fenntartására előírt határidők elmulasztása esetén igazolásnak nincs helye. A keresetlevél jogi hatályai fennmaradását célzó szabályszerű keresetlevél benyújtására nyitva álló határidő elmulasztásának okai nem vehetők figyelembe (Pp. 132. §, Kúria Mfv. I. 10.124/2014/5.).

Tárgyalás

[a Pp. 355-357. §-ához]

A 2012. évi LXXXVI. tv. (Mth.) 20. §-a rendelkezett arról, hogy valamennyi munkaügyi perben a tárgyalás, ha a felek személyesen vagy képviselőik útján megjelentek, a tanács elnöke és a felek által lefolytatott egyeztetéssel kezdődik. Ennek célja, hogy a felek valamennyi körülmény (pl. bizonyítási teher, rendelkezésre álló tényállás stb.) részletes megismerése alapján mérlegelhessék az egyezségkötés lehetőségét, ezáltal lehetővé válhat a per elkerülése. Az ily módon lefolytatott egyeztetés eredménytelen volta esetén a bíróság az első tárgyalást nyomban megtartja.
Az általános szabályoktól eltérően a törvény a felperes számára az alperes hozzájárulása nélkül, bármikor lehetővé teszi a keresettől elállást, amely nyilatkozatról az alábbi döntést idézzük: A keresettől való elállás az ügy felperesének olyan eljárásjogi cselekménye, amellyel azt juttatja kifejezésre, hogy az eljárás folytatását és a per érdemi befejezését nem kívánja. Ezért az elállásra vonatkozó nyilatkozatoknak kifejezettnek, egyértelműnek és minden befolyástól mentes, szabad akaratelhatározásúnak kell lennie [Pp. 356. § (2) bek., 3. § (1) bek.], (BH 1992.561.).
A keresettől elállás folytán a bíróság az általános szabályok szerint dönt a per megszüntetéséről [Pp. 157. § e) pont]. A permegszüntetéshez anyagi jogerő nem fűződik [Pp. 229. § (1) bekezdés], továbbá munkaügyi perben történt permegszüntetés esetén is irányadóak a perköltségviselés szabályai.
A Kúria Polgári Kollégiuma egyik joggyakorlat-elemző csoportja vizsgálta a másodfokú bíróságok hatályon kívül helyezési gyakorlatát. A joggyakorlat-elemző csoport összefoglaló véleménye a munkaügyi perekre vonatkozóan is számos jelentős megállapítást tartalmaz. Ilyen különösen az V. pont, amely V/1. alcímében elméleti alapvetést tartalmaz az alapelvi változásokról a tájékoztatási kötelezettséggel kapcsolatban, míg az V/2. alcím a tájékoztatás fő területeiről szól. A VI. címben a vélemény részletesen kifejti a bizonyításra szoruló tényekről és a bizonyítási teherről szóló elemzés tapasztalatait, továbbá rögzíti az ezzel kapcsolatos tapasztalatokat (BH 2014. évi 8. szám, Fórum 845-874. oldal).
A különös méltánylást érdemlő jogvédelmi igény azt jelenti, hogy munkabér megfizetése és a munkáltatói igazolás kiadása, amelyek a megélhetést, új jogviszony létesítését biztosítják, esetén ideiglenes intézkedésnek van helye. Az ideiglenes intézkedésről a Pp. 156. §-hoz fűzött magyarázat szól.
A Pp. egyes általános szabályainak (ellenkérelem, keresetváltoztatás, egyezség, bizonyítási teher, szakértő igénybevétele, ítélet terjedelme, határozatok kihirdetése és közlése, ítélet indokolása) munkaügyi perben való helyes alkalmazását egyes határozatok ismertetésével mutatjuk be:

- ellenkérelem
Az elsőfokú bíróságnak a Pp. 139. § (1) bekezdése alapján ugyanis mindenekelőtt a perben azt kell tisztázni, hogy az alperesnek mi a pontos ellenkérelme, ez milyen tényeken alapul, és melyek a hivatkozott tények bizonyítékai. Ennek a tisztázására azért van szükség, mert az ellenkérelemben előterjesztett védekezés szabhatja meg a további bizonyítás körét, így például a szakértő feladatait. Az alperesnek a törvénynek megfelelő ellenkérelmét nyomban a felperes nyilatkozata után meg kell tennie, az nem függhet a szakértői vélemény vagy az ahhoz szükséges okirat (például orvosi leletek) tartalmától (BH 1989.62.). Az alperes érdemben a keresetre nem nyilatkozott, így szakértő bevonását sem kérte, továbbá a részére megküldött (az iratok ismertetését és a felperes részletes tényelőadását is tartalmazó) jegyzőkönyv ismeretében sem kívánt a Pp. 119. § (1) bekezdésében foglalt iratbetekintési jogával élni.
A másodfokú bíróság jogszerűen értékelte a végzésében foglalt felhívást, és helytállóan vonták meg a bíróságok annak perjogi következményét, hogy az alperes a Pp. 163. § (1) és (2) bekezdésére történt felhívás ismeretében sem írásban, sem legkésőbb a kitűzött tárgyaláson nem vitatta a felperes kereseti tényelőadását, annak ellenére, hogy ez esetben a bíróság kilátásba helyezte, hogy a rendelkezésre álló adatok alapján határoz bizonyítási eljárás lefolytatása nélkül. A Pp. 163. § (2) bekezdése, és 136/B. § (3) bekezdése alapján jogszerűen értékelték az alperes mulasztását akként, miszerint a tényállítások valóságát nem vonja kétségbe, tehát azt valónak kell tekinteni [Pp. 163. § (2) bekezdése alapján]. Ezért az alperesnek Pp. 163. § (3) bekezdésére történő hivatkozása alaptalan.
Az alperes érdemben a Pp. 139. §-ában foglaltak szerint nem vitatta a felperes keresetét, így a fentiek alapján a bizonyítás felvételét az eljáró bíróságok jogszerűen mellőzték, figyelemmel a Pp. 3. § (4) bekezdésére, mert az a jogvita elbírálása szempontjából szükségtelen volt, hiszen a felperesi tényelőadást az alperes érdemben nem vitatta. A másodfokú bíróság pedig a fellebbezésben hivatkozott bizonyítás elrendelését köteles volt mellőzni, mert a bizonyítási indítványát az alperes neki felróható okból első fokon nem terjesztette elő [Pp. 235. § (1) bekezdés], érdemi ellenkérelem előterjesztése hiányában pedig a fellebbezésben erre történő hivatkozása a jóhiszemű pervitellel nem volt összeegyeztethető.
A fenti eljárásjogi szabályok alapján a bíróság által valósnak elfogadható felperesi tényállítások alapján jogszerűen, az Mt. 174. § (1) és (4) bekezdése megfelelő alkalmazásával marasztalták kártérítésben az alperest az eljáró bíróságok (Mfv. I. 10.298/2014/10.) .

- keresetváltoztatás
A felperes 2012. február 13-án kelt szolgálati jegyén azt igényelte, hogy a jubileumi jutalom és a pótszabadság vonatkozásában irányadó szolgálati viszonya kezdő napját a munkáltató a korábban közölttől eltérően 1976. január 1-je helyett 1977. november 21-ben állapítsa meg. Az igénye elutasítását követően a felperes keresete is ezen kezdő időpont módosítására irányult. Az elsőfokú bíróság e körben folytatta le a bizonyítási eljárást, és tájékoztatta a feleket a bizonyítási teherről, illetve a bizonyítandó tények köréről. A felperes fellebbezésében igényét megváltoztatva már az alperes marasztalását kérte, arra tett indítványt, hogy a másodfokú bíróság kötelezze az alperest a 35 éves jubileumi jutalom megfizetésére, összegszerű kereseti követelését is ebben az eljárásban terjesztette elő.
A másodfokú bíróság ítéletében a Pp. 146. § (5) bekezdése d) pontjára hivatkozva megengedhetőnek tartotta a felperes keresetváltoztatását az alperes kifogása ellenére.
A másodfokú bíróság a jogorvoslati eljárásban már nem a felperes jubileumi jutalom szempontjából irányadó szolgálati ideje kezdő napját vizsgálta, hanem abban a kérdésben foglalt állást, hogy a 35 éves jubileumi jutalmat akkor is kérheti a Hszt. hatálya alá tartozó alperestől, ha annak esedékessége a Hszt. szabályai szerint számítva a felperes korábbi, kormánytisztviselői jogviszonya alatt következett be.
Helytállóan utalt a felülvizsgálati kérelem arra, hogy ezt a körülményt az elsőfokú bíróság a felperes keresete miatt, miután az nem erre irányult, nem vizsgálta, az ezzel kapcsolatos bizonyítási eljárást értelemszerűen nem folytatta le. E kérdés nem is került vizsgálatra a peres eljárást megelőző szolgálati panasz felülvizsgálata során sem. A felperes összegszerű igényt nem is jelölt meg az elsőfokú eljárásban.
Mindezekből megállapíthatóan az elsőfokú ítélet alapját képező tényállás és az eljárás során felmerült jogkérdés eltért a másodfokú eljárás során vizsgált tényektől és annak jogi alapjától, így a felperes kereseti kérelmét fellebbezésében már nem módosíthatta volna. A Pp. 146. § (5) bekezdésében rögzített feltételek nem álltak fenn, a másodfokú bíróság nem bírálhatta volna el ebből következően a felperes azzal kapcsolatos kereseti kérelmét, hogy a 35 éves jubileumi jutalom megfizetésére az alperes köteles.
A kifejtettekre tekintettel a Kúria a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte és a másodfokú bíróságot új eljárás lefolytatására és új határozat hozatalára utasította. A megismételt eljárásban a másodfokú bíróság a felperes fellebbezésének azzal kapcsolatos érveit vizsgálhatja csak, amellyel kapcsolatos kérdések az elsőfokú eljárás tárgyát képezték (Mfv. II. 10.379/2014/4.).

- egyezség
A peres felek a felperes 1993. július 14-én bekövetkezett üzemi balesetével összefüggő káraira nézve 1994. június 23-án egyezséget kötöttek, amely a felperes részéről kárigényére vonatkozóan a jövőre nézve joglemondó nyilatkozatot tartalmazott. Erre tekintettel az eljáró bíróságok helyesen indultak ki e megállapodás tartalmából, és értelmezték azt a Ptk. 207. § (1) bekezdése alapján. Amennyiben ugyanis a felperes üzemi balesetből eredő kárigényét teljes körűen, így a megkötés időpontjához képest a jövőre nézve is rendezték, akkor a felperesnek további, a keresetben foglalt kárigényei az alperessel szemben nem lehetnek.
Az egyezség 4. pontja szerint a munkáltató az 1994. május 21-én kelt kártérítési határozat és a jelen egyezség alapján a jövőre nézve (1994. június hónaptól) vállalja, hogy a munkavállaló részére az Mt. 177-187. §-ában rögzítettek szerint kártérítési járadékot folyósít. Az egyezség megkötésének időpontjában ennek összege: 18 984 Ft/hó.
Az 5. pont szerint a munkáltató és a munkavállaló az 1. pontban részletezett balesettel összefüggésben, figyelemmel az előző pontokban rögzítettekre is, részleteiben megtárgyalták a már hivatkozott kárigény-bejelentést. Mindezek alapján a munkáltató kötelezi magát arra, hogy a munkavállalónak […] 460 000 forintot nem vagyoni kártérítés jogcímén megfizet […] A munkavállaló kijelenti, hogy jelen egyezségben foglaltak teljesítése esetén az 1. pontban rögzített foglalkozási "megbetegedéssel" (helyesen balesettel) összefüggésben - ideértve az esetlegesen nem igényelt károkat is - a munkáltatót további kártérítés (késedelmi kamat stb.) nem terheli, és a Ptk. 207. §-a alapján jelen nyilatkozata kifejezett és visszavonhatatlan joglemondás.
A felek tehát az egyezség megkötését megelőzően megtárgyalták a felperes kárigény-bejelentésében foglaltakat. Az egyezkedés során a felperes jogi képviselővel járt el. Az 5. pontban foglaltak szerint pedig kifejezett joglemondó nyilatkozatot tett az egyezségbe nem foglalt, és az esetlegesen még nem is igényelt (azaz a jövőben felmerülő) káraira vonatkozóan.
Az eljáró bíróságok tehát helytállóan indultak ki abból, hogy a felek 1994-ben minden kártérítési igényre kiterjedően megállapodást kötöttek, amelyben a felperes határozott nyilatkozatot tett a további igényekről való lemondásra. Ezt a megállapodást a felperes nem támadta meg, az érvényes, és mindkét felet, így a felperest is köti.
A felek a felperes elmaradt jövedelmére vonatkozó kárigényét az Mt. 177. § (1) bekezdése alapján járadék formájában, azaz havonta visszatérő keresetveszteség megfizetésével rendezték. Ezért a felperesnek ezt meghaladóan a munkaviszonya megszüntetésekor egy összegben végkielégítés-különbözetként jelentkező kára megtérítését - joglemondására tekintettel - nem kérhette az alperestől. Erre vonatkozóan az eljáró bíróságok jogszerűen utasították el a keresetet.
Nem helytálló a döntésük azonban a keresetveszteségi járadék iránti kereset tárgyában. A felperes a joglemondó nyilatkozatot arra tekintettel tette, hogy az egyezségben foglaltak szerint teljesít az alperes. A 4. pontban az Mt. 177-187. §-ában rögzítettek szerinti kártérítési járadék folyósítását vállalta a munkáltató. Az alperes által meg nem cáfolt peradat, hogy a felperes nyugdíjazásától kezdve azonban az Mt. 184. §-ában foglalt rendelkezéseket mellőzve, a munkáltató a kártérítési járadék folyósítását megszüntette. A felperes keresete épp az egyezségben foglaltak teljesítésére irányult azon - a körülményeiben bekövetkezett - lényeges változásra is tekintettel, hogy nyugdíjazták, és az elmaradt jövedelemben jelentkező kára már nem az eredeti munkakörében elérhető és a rehabilitált munkakör közötti átlagkereset különbözetében, hanem ezen keresetek alapján megállapított nyugdíjak különbözetében jelentkezik, tekintettel arra, hogy az alperes a kártérítési járadék folyósítását beszüntette.
Helyes a felperes érvelése, miszerint a nyugdíjkülönbözetben jelentkező elmaradt jövedelem iránti kárigénye nem olyan új igény, amelyről a jövőre nézve az egyezségben lemondott. Ezen keresettel ugyanis az egyezségben foglalt járadékfizetésre irányuló szerződésszerű teljesítést kérte a megváltozott körülményekre tekintettel (nyugdíjazása, alperes járadékbeszüntetése) módosított összeggel.
Eltérő jogi álláspontjuk folytán azonban az eljáró bíróságok a felperes ezen kereseti kérelmét elutasították, és nem vizsgálták, hogy a felperes ezen járadékigényének a jogszabályi feltételei az Mt. 177-179., 183-187. §-ában foglaltak szerint fennállnak-e. Erre tekintettel a Kúria a jogerős ítéletnek a kártérítési járadék megfizetését elutasító elsőfokú ítéleti rendelkezést helybenhagyó döntését a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján az elsőfokú ítéletre is kiterjedően hatályon kívül helyezte, és e körben az elsőfokú bíróságot új eljárásra és új határozat meghozatalára utasította, míg a végkielégítés-különbözet vonatkozásában a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (3) bekezdés alapján hatályában fenntartotta (Mfv. I. 10.385/2013/3.).

- bizonyítási teher
A Pp. 164. § (1) bekezdésében foglalt, az egész bírósági eljárásban érvényesülő bizonyítási teher ugyanis nem függ az elsőfokú bíróság döntésétől, önmagában az alperes elsőfokú ítéletben foglalt marasztalása a bizonyítási teher szabályait nem fordítja meg (Mfv. II. 10.496/2014/4.).
A jogerős ítélet hatályon kívül helyezésére alapot adó lényeges eljárási szabálysértés, ha a bíróság a bizonyítási indítvány előterjesztésére adott határidő eltelte előtt megtartott tárgyaláson ítéletet hoz, mivel ezáltal a felet olyan jogától fosztja meg, amelynek gyakorlása a per kimenetelét is befolyásolhatja (Mfv. III. 10.313/2015/5.).

- szakértő igénybevétele
A Pp. 182. § (3) bekezdése szerint, ha a szakvélemény homályos, hiányos, önmagával vagy más szakértő véleményével, illetve a bizonyított tényekkel ellentétben állónak látszik, vagy helyességéhez nyomatékos kétség fér, a szakértő köteles a bíróság felhívására a szükséges felvilágosítást megadni. A fél erre irányuló indítványa alapján a bíróság más szakértőt rendelhet ki.
Figyelemmel arra, hogy az együttes szakvélemény és az alperes, valamint az alperesi beavatkozó által hivatkozott bizottsági vélemények a foglalkozási és a szociális rehabilitáció megítélését illetően eltértek egymástól, ezért önmagában, a szakvélemény kiegészítésével és az eljárt szakértők személyes meghallgatásával ezt az egyébként szakmai kérdést - ami nem lehet bírói mérlegelés tárgya -, nem lehetett jogszerűen eldönteni.
A Pp. 182. § (3) bekezdése értelmében a szakvélemény aggályosságát, ellentmondásosságát a bíróságnak elsődlegesen a szakvélemény kiegészítésével, a szakértő felvilágosítás adására való felhívásával, ennek sikertelensége esetén más szakértő kirendelésével kell felszámolnia (Mfv. III. 11.120/2010/3.; Mfv. III. 10.679/2012/4.).
A munkaügyi bíróság ugyan a szakvélemény kiegészíttetése és a szakértők személyes meghallgatása útján megkísérelte a rendelkezésre álló véleményekben kimutatható ellentmondások feloldását, de figyelemmel arra, hogy ez szakkérdés, a szakvélemény kiegészítése és a személyes meghallgatás nem bizonyulhatott az ítéletet megalapozó meggyőző bizonyítási eljárásnak.
Peradat, hogy a szakvéleményt készítő szakértők meghallgatásánál, amikor is a szociális szakértő szakvéleményét részben módosította, az alperesi beavatkozó nem volt jelen. A bíróság felhívta a feleket, hogy észrevételeiket, bizonyítási indítványaikat 2013. december 10. napjáig nyújtsák be. A felhívást az alperesi beavatkozó 2013. december 10. napján vette kézhez, kérte 2013. december 17-re kitűzött tárgyalás elhalasztását és észrevételei megtételéhez szükséges határidőt további 30 nappal meghosszabbítani. A bíróság az alperesi beavatkozó tárgyalás elhalasztására és a határidő hosszabbítására előterjesztett kérelmei felől nem döntött, hanem a 2013. december 17. napján megtartott tárgyaláson érdemi döntést hozott. A bíróság a Pp. 182. § (2) bekezdését sértette meg, amely lényeges eljárási szabálysértést jelent (Mfv. III. 10.162/2014/3.).
Ugyanígy foglalt állást a Kúria az Mfv. III. 10.356/2014/14/4. és az Mfv. III. 10.007/2015/3. számú végzésében.
Az egészségkárosodás (korábban munkaképesség-csökkenés) mértékének megítélése, illetve a rehabilitálhatóság megállapítása különleges szakértelmet igénylő kérdés. A közigazgatási eljárásban beszerzett szakvélemények/szakhatósági állásfoglalások és a perben beszerzett igazságügyi szakértői vélemény közötti ellentmondások orvos, foglalkoztatási, illetve szociális szakértő kompetenciájába tartozó szakkérdésnek minősülnek, tehát bírói mérlegeléssel nem oldhatók fel (EBH 2005.1359., Mfv.III.10.456/2009/3., Mfv.III.10.379/2011/3., Mfv.III.10.625/2015/3.).
A Kúria több határozatában kifejtette azt is (Mfv.III.10.261/2011/3., Mfv.III.10.089/2011/4. stb.), hogy téves az az álláspont, miszerint a közigazgatási eljárásban beszerzett szakhatósági állásfoglalások és a perben beszerzett igazságügyi szakértői vélemény eltérő megállapításainak tisztázására nem rendelhető el a Pp. 182. § (3) bekezdése szerinti bizonyítás. A társadalombiztosítási szervek eljárásában beszerzett szakhatósági állásfoglalások az ORSZI/NRSZH orvos, foglalkoztatási és szociális szakértőkből álló bizottságai által adott véleményeken alapulnak, e szakértők - azonosan más polgári peres eljárásban kirendelt igazságügyi szakértőkkel - különös szakértelmet igénylő kérdésekben (szakkérdésekben) nyilvánítanak véleményt.
A peradatok szerint a munkaügyi bíróság rendelkezésére álló szakvéleményekben a felperes foglalkoztatási rehabilitálhatóságának kérdésében lényeges ellentmondások voltak. A foglalkoztatási rehabilitáció javasoltsága - a közigazgatási és a peres eljárásban alkalmazott, a komplex minősítésre vonatkozó részletes szabályokról szóló 7/2012. (II. 14.) NEFMI rendelet (a továbbiakban: NEFMIr.) 2. számú melléklete értelmében - főszabály szerint kizárt, ha az értékelendő szempontok közül akár egy szempontnál X kerül jelölésre, kizáró tényezőkként a 3., 5., 10. és 15. alatti szempontok nem értékelhetők. A felperes esetében a melléklet 6. pont szerinti "mobilitási képesség, lakóhely, és munkahely között" és a 7. pont szerinti "speciális foglalkoztatási feltételek" szempontok értékelése során a perben eljárt szakértő X megjelölés alkalmazásával nem adott pontot, a rehabilitáció javasoltságát kizáró értékelést az alperes a perben szakmai indokok alapján vitássá tette. Ezen túl az alperes - szintén szakmai érvek alapján - vitatta a perben kirendelt szakértő értékelésének, az alapul szolgáló pontszámok meghatározásának helyességét a NEFMIr. 2. számú melléklete 1. pont alatti "foglalkoztatási előzmények", a 2. pont alatti "képzettségi, tanulmányi előzmények", a 4. pont alatti "az életpálya karaktere, munkára szocializáltság, életút" és más, a 8. és 12. pont alatti tényezők tekintetében is.
Az alperes helytállóan hivatkozott arra, hogy a fenti kérdések tisztázása további szakértői bizonyítás elrendelését igényelte, mert a foglalkoztatási rehabilitálhatóság értékelésében olyan, szakkérdésekben kimutatható és jelentős különbségek voltak, amelyek megítéléséhez a bíróság nem rendelkezik kellő szakértelemmel. A jogerős ítéletben felhozott indokok alapján a szakértői bizonyítás elrendelése nem volt mellőzhető, az egymásnak ellentmondó szakvélemények alapján nem állapítható meg, hogy a felperes foglalkoztatási rehabilitációja javasolt-e.
A fentiek alapján a Kúria arra a következtetésre jutott, hogy a munkaügyi bíróság lényeges, az ügy érdemére kiható eljárási szabály megszegésével, a Pp. 182. § (3) bekezdése megsértésével hozta meg ítéletét, ezért azt - a Pp. 275. § (4) bekezdése alkalmazásával - hatályon kívül helyezte és a munkaügyi bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította.
A megismételt eljárásban a bíróságnak a Pp. 182. § (3) bekezdése alkalmazásával gondoskodnia kell a szakvélemények fentiekben kimutatott ellentmondásának feloldásáról [Pp. 275. § (5) bek.] (Mfv.III.10.006/2016/4.).

- ítélet teljességének követelménye
A Pp. 213. § (1) bekezdése az ítélet teljességének követelményét fogalmazza meg. Ehhez kapcsolódóan a Pp. 215. §-a rendelkezik arról, hogy a döntés nem terjedhet túl a kereseti kérelmen, illetőleg ellenkérelmen, arról azonban a bíróságnak döntenie kell.
A Pp. 3. §-ából is következően a bíróság érdemi döntésének kereteit a kereset és az ellenkérelem szabja meg. Ekként a bíróság nem ítélhet meg többet, mint amit a felperes kért, de kevesebbet sem annál, mint amit az elismer. Az ítélet indokolása sem terjeszkedhet túl a kereseti kérelmen, ekként a Pp. 226. §-ának (1) bekezdésében írtakra is tekintettel, nincs lehetőség arra, hogy a bíróság az indokolásban a perben nem érvényesített igény tekintetében megállapításokat tegyen.
A rendelkező rész, valamint az indokolás összefüggése és egysége feltétel, az elválaszthatatlan kapcsolatot jelentő egységes anyagi jogerő pedig a rendelkező rész és az indokolás között akkor áll fenn, ha a rendelkező részben szerepel az a döntés, amelyre vonatkozó indokolást tartalmaz a határozat, illetőleg az indokolás olyan rendelkezésről szól, amelyet a határozat rendelkező része tartalmaz. A rendelkező részben foglalt döntés és annak indoka a határozatban egymást feltételezik. A határozatban nem szerepelhet olyan indokolás, amelyről szóló döntést nem tartalmaz a rendelkező rész és nem lehetséges olyan döntés sem, amelyet a bíróság nem indokol meg.
A határozat akkor felel meg az említett jogszabályi követelmények, ha annak rendelkező része a keresetről szóló döntést határozottan, világosan, érthetően, kétséget kizáró megfogalmazással tartalmazza és így megfelel a végrehajthatóság követelményének is (Mfv. III. 10.492/2014/9.).

- határozatok kihirdetése és közlése
A jegyzőkönyv tanúsága szerint a 2013. szeptember 30-án megtartott tárgyalást a tanács elnöke berekesztette, és a határozathirdetés határnapját 2013. október 14. 16.00 órára tűzte ki, amelyről a végzés kihirdetésével értesítette a feleket.
2013. október 14-én 10 óra 21 perckor küldött elektronikus levélben történt tájékoztatás arról, hogy a 2013. október 14-én 16 órára kitűzött határozathirdetést a bíróság elnapolja, annak új határnapja 2013. október 22. napja, 15.00 óra. A felperes a felülvizsgálati kérelmében ezen tájékoztatás megtörténtét nem vitatta.
Az alperesi képviselő tájékoztatásáról hivatalos feljegyzés nem történt, az iraton az alperesi jogi képviselő telefonszáma van felvezetve.
2013. október 14-én 16.00 órakor az 50. sorszám alatt "nyilvánosan tartott határozathirdetésről" felvett jegyzőkönyv tanúsága szerint a felek részéről senki nem volt jelen, amelyet a tanács elnöke meg is állapított a jegyzőkönyvben. A bíróság a bizonyítási eljárást megnyitotta, majd tanácsváltozás folytán ismertette a peranyagot, ezt követően a tárgyalás berekesztését követően meghozott végzés szerint 2013. október 22-én 15.00 órakor hirdetik ki a határozatot. Ezen a tárgyaláson a korábbiakhoz képest két új ülnök vett részt.
Az ítéletet ezen két ülnök részvételével felállt új tanácsban hozta meg a bíróság 2013. október 14-i keltezéssel. 2013. október 22~én a felperes személyes és az alperes jogi képviselőjének a jelenlétében megtörtént a határozathirdetés.
Az elsőfokú bíróság a Pp. 145. § (3) bekezdésének megfelelően járt el, amikor a berekesztett tárgyalást újból megnyitotta, mert a tárgyalás berekesztése és a határozathozatal között a bírák (ülnökök) személyében változás állott be, továbbá a 144. § szerint a tanács változására tekintettel megtörtént az iratok ismertetése. A Pp. 218. § (1) bekezdése alapján a határozat kihirdetésére kitűzött határnapról a bíróság csak értesíti a feleket, akiknek a megjelenése nem kötelező. Jelen esetben azonban a tárgyalás berekesztését követően eljáró tanács összetételében változás történt, ezért a tárgyalást újból meg kellett nyitni. Erre tekintettel e tárgyalásra a felek megidézése a Pp. 126. § (1) bekezdése alapján nem lett volna mellőzhető.
Az első fokon eljáró bíróság súlyos eljárási szabálysértéssel tájékoztatta rövid úton a feleket a határozathirdetésre kitűzött tárgyalás elhalasztásáról, és annak új időpontjáról úgy, hogy a tájékoztatás ellenére az eredeti időpontban érdemi tárgyalást tartott, hiszen tanácsváltozás miatt iratismertetésre került sor. A felek idézése tehát nem volt szabályszerű. A szabályszerű idézés hiánya olyan lényeges eljárási szabálysértés, amely a másodfokú eljárás során sem orvosolható (BH 1995.223.). A Pp. 142. § (1) bekezdése értelmében a felet a folytatólagos tárgyalásra is meg kell idézni. A felek szabályszerű idézésének elmaradása azzal a következménnyel járt, hogy a felek nem vettek részt az elsőfokú eljárás teljes terjedelmében, és el voltak zárva a Pp. 144. §-ában foglalt azon lehetőségtől, hogy az iratismertetésre észrevételt tegyenek.
A másodfokú bíróság a Pp. 252. § (2) bekezdése alapján hivatalból nem észlelte az elsőfokú eljárásban elkövetett ezen lényeges eljárási szabálysértést, és elmulasztotta az elsőfokú bíróság ítéletének hatályon kívül helyezését, az elsőfokú bíróság új tárgyalásra és új határozat hozatalára utasítását.
A fentiekre tekintettel a Kúria a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján a jogerős ítéletet az elsőfokú ítéletre is kiterjedően hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította.
A megismételt eljárásban a peres feleket szabályszerűen meg kell idézni. Ezt követően kerül az elsőfokú bíróság abba a helyzetbe, hogy az elsőfokú ítélet meghozatalának eljárásjogi feltételei fennálljanak (Mfv. I. 10.338/2014/3.).

- ítélet indokolása
A felperes kereseti kérelme az 1977. január 1-jétől 1991. november 30-ig tartó időszak korkedvezményes időként történő elismerésére irányult, azonban a bíróság csupán az 1981. február 26-tól 1982. augusztus 18-ig tartó (sorkatonai) időszakról döntött, a fennmaradó időszakokra vonatkozó kereseti kérelmet nem bírálta el, és ezzel megsértette a Pp. 213. §-a rendelkezését.
Az ítélet rendelkező részébe foglaltan a bíróság az első- és a másodfokú társadalombiztosítási határozatokat hatályon kívül helyezte, azonban az ítélet indokolása a sorkatonai időszakon túli időszakok vonatkozásában semmiféle megállapítást nem tartalmaz.
A rendelkező rész, valamint az indokolás összefüggése és egysége feltétel. A rendelkező részben foglalt döntés és annak indokolása a határozatban egymást feltételezik. A határozatban nem szerepelhet olyan indokolás, amelyről szóló döntést nem tartalmaz a rendelkező rész, és nem lehetséges olyan döntés sem, amelyet a bíróság nem indokol meg.
A társadalombiztosítási szerveket az ítélet rendelkező része és indokolása is köti, így a jogerős ítélet a végrehajthatósága körében is aggályos.
A megismételt eljárásban a felperes valamennyi perbe vitt igénye felől - sorkatonai szolgálat idejét kivéve - dönteni kell és a rendelkező részbe foglalt döntést meg kell indokolni (Pp. 213. §, 215. §) (Mfv. III. 10.183/2014/3.).
A Kúria megállapította, hogy a jogerős ítélet nem tartalmaz tényállást, az indokolásból nem tűnik ki, hogy a bíróság milyen bizonyítékok alapján, miként (milyen jogszabály-értelmezés eredményeként) jutott arra a következtetésre, hogy a felülvizsgálni kért közigazgatási határozatok - felperes által vitássá tett körben - megfelelnek a jogszabályoknak.
A bíróság ítéletében tényállásként csupán a társadalombiztosítási határozatokra utalt (azokra sem teljes körűen), majd idézte a Tny. 43. § (2) bekezdését és a Tny.vhr. 29. § (1) bekezdését. Az ítélet indokolásából azonban nem derül ki, hogy a felperes által is hivatkozott Tny. 37. § (4) bekezdés rendelkezésére figyelemmel miért a Tny. 43. § (2) bekezdés és a Tny.vhr. 29. § (1) bekezdés rendelkezésére alapította a bíróság az ítéletét és miért nem vette figyelembe a felperes által megjelölt T. 54. § (1) bekezdés és R. 8. § (1) bekezdés, valamint az R. 100. § és 110. § (2) bekezdés rendelkezéseit (Mfv. III. 10.268/2014/6.).
Az ítéletek indokolásának a Pp. 221. § (1) bekezdésnek kell megfelelnie, ezen belül:
- elő kell adni a bíróság jogértelmezését (Mfv. III. 10.130/2015/5.), a jogi indokolását (Mfv. III. 10.703/2015/6.),
- az indokolásnak elégségesnek kell lennie (Mfv. III. 10.407/2015/5.), ki kell terjednie a kereseti kérelmekre,
- ismertetni kell a kereseti kérelmet (Mfv. III. 10.103/2015/6.), illetve csak kellően tisztázott kereseti kérelem alapján hozható döntés (Mfv. III. 10.281/2015/5.),
- valamennyi perbe vitt jogkérdésről dönteni kell (Mfv. III. 10.082/2015/5.),
- az indokolásból ki kell tűnnie annak is, hogy a tényállás megállapítása a törvénynek megfelelő tájékoztatás alapján történt [Pp. 3. § (3) bekezdés, 164. § (1) bekezdés; Mfv. III. 10.602/2015/4).

Fellebbezés, felülvizsgálat

[a Pp. 358. §-ához]

Az elsőfokú ítélet ellen benyújtott fellebbezést a Pp. 10. § (2) bekezdés a) pontjában megjelölt - a közigazgatási és munkaügyi bíróság székhelye szerint illetékes - törvényszék bírálja el.
A bíróság a fél által előadott kérelmeket, nyilatkozatokat nem alakszerű megjelölésük, hanem tartalmuk szerint veszi figyelembe. A felperes sem az első-, sem a másodfokú eljárásban nem hivatkozott arra, hogy az alperes intézkedése elkésett. Ezért a másodfokú bíróságnak a Pp. 235. § (1) bekezdése, és a 253. § (3) bekezdése alapján jogszerűen nem volt lehetősége a kereseti kérelem és az ellenkérelem, valamint a fellebbezési kérelem és ellenkérelem korlátaira tekintettel a rendkívüli felmondás elkésettségét megállapítani (Mfv. I. 10.062/2014/4.).
A másodfokú bíróság döntésének korlátairól az Mfv. I. 10.518/2014/5. számú részítélet tartalmaz útmutatást:
Az alperes fellebbezése - mint azt a másodfokú bíróság ítéletében maga is helytállóan rögzíti - kizárólag annak megállapítására irányult, hogy az eljárása nem volt rendeltetésellenes, a felperesek jogviszonyának megszüntetésére a hatályos jogszabályok alapján került sor, és nem volt olyan bizonyíték, amely a joggal való visszaélést támasztotta volna alá.
A felperesek keresetfelemelést is tartalmazó csatlakozó fellebbezéssel éltek, amelyben elsődlegesen az elsőfokú ítélet helybenhagyása mellett annak indokolását szűk körben kiegészíteni kérték. A másodfokú bíróság arról való rendelkezését indítványozták, hogy az alperes által közölt felmentések elsődlegesen azért jogellenesek, mert az Egyezmény 6. cikk 1. pontjában foglalt hatékony bírói jogorvoslathoz való jog követelményébe ütköznek, és sértik a rendeltetésszerű joggyakorlás elvét. Ezen túlmenően arra hivatkoztak, hogy a felmentések az Mt. 4. § (1)-(2) bekezdésében meghatározott rendeltetésszerű joggyakorlás követelményébe is ütköznek, valamint az Európai Unió Alapjogi Chartájának 1. cikk (1) bekezdésébe, 30. cikkébe, valamint a 47. cikkébe ütközőek.
Mindebből következően a másodfokú bíróságnak kizárólag a fellebbezési és csatlakozó fellebbezési, valamint a fellebbezési ellenkérelem keretei között volt módja vizsgálódni. A felperesek felülvizsgálati kérelme e körben helytálló érvelést tartalmaz.
Az elsőfokú bíróság ítéletében rögzítette, hogy az indokolás nélküli felmentés az Alapjogi Charta 30. cikkébe ütközik, valamint ellentétes az Európai Szociális Charta 24. cikkében foglaltakkal. Egyebek mellett ezekre is figyelemmel állapította meg a jogviszony megszüntetés jogellenességét.
A felperesek a felülvizsgálati kérelmükben helytállóan hivatkoztak arra, hogy a fenti ítéleti megállapításokat a felek sem fellebbezéssel, sem csatlakozó fellebbezési kérelemmel nem támadták. A felperesek a csatlakozó fellebbezésükben csak azt adták elő, hogy az Alapjogi Charta 30. cikkén kívül annak további cikkei is sérültek, amelyet értékelni kell a jogviszonyok megszüntetése során. Nem támadták azonban az elsőfokú bíróság említett megállapításait. A másodfokú bíróságnak tehát az Alapjogi Charta 30. cikkébe ütközés, valamint a Szociális Charta 24. cikkében foglaltak vizsgálatára nem volt jogszabályi lehetősége, mivel ezen megállapítások első fokon jogerőre emelkedtek (Mfv. I. 10.518/2014/5.).
A másodfokú bíróság reformatórius jogkörének lényegét foglalja össze a Kúria Mfv. I. 10.026/2015/8. számú ítélete:
A perben érvényesített jog a felperes jogviszonyának megszüntetés jogellenességének a jogkövetkezményei iránti igény volt. A keresetet az elsőfokú bíróság uniós jogba ütközés és rendeltetésellenes joggyakorlás miatt találta alaposnak. Az alperes fellebbezéssel támadta a rendeltetésellenesség vonatkozásában tett megállapításokat. E körben a felperes is csatlakozó fellebbezéssel élt az indokolás megváltoztatását kérve. Olyan tényelőadást is tett, amelyre az elsőfokú eljárásban is hivatkozott.
Már a keresetlevelében is utalt arra, hogy szakmai véleménynyilvánításának, valamint a titkárságvezetővel, a HR-vezetővel, az oktatási vezetővel fennálló barátsága vezetett a jogviszonya megszüntetéséhez.
A felperesnek e körben tett utolsó jogcímmegjelölése alapján hozott az elsőfokú bíróság ítéletet.
A bíróság a kereseti kérelem jogcíméhez nincs kötve, a keresettel perbe hozott jogviszonyt a jogszabályi rendelkezéseknek megfelelően minősítheti, így a felperes nem volt elzárva attól, hogy a másodfokú eljárásban az első fokon is előadott tényállításai alapján hivatkozzon a rendeltetésellenességre.
A felperes csatlakozó fellebbezése a Pp. 206. § (1) bekezdésére és a 221. § (1) bekezdésére hivatkozással kérte az ítélet indokolásának megváltoztatását a rendeltetésellenes joggyakorlás körében. Az alperes ezzel ellentétes felülvizsgálati érvelése iratellenes.
A felmentéskor hatályos Ktjv. 2. § rendelkezéseire tekintettel a jogvita elbírálásánál irányadó 1992. évi XXIII. törvény (Ktv.) 71. § (2) bekezdés a) pontja alapján az 1992. évi XXII. törvény (régi Mt.) 4. §-a [ennek mind az (1) és a (2) bekezdése]. Téves az ezzel ellentétes alperesi érvelés.
Alaptalanul hivatkozott az alperes a törvényszék részéről a Pp. 206. § (1) bekezdése és a 221. § (1) bekezdésének a megsértésére is.
A törvényszék azonos tényállás mellett az elsőfokú bíróság érdemben téves döntését is megváltoztathatja, akár a bizonyítás kiegészítése nélkül is a Pp. 253. § (2) bekezdés alapján (BH 2001.323.).
A másodfokú bíróság reformatórius jogköréből adódóan a fellebbezési (csatlakozó fellebbezési) kérelem és ellenkérelem korlátai között önállóan felülmérlegelheti a bizonyítás eredményét, és tényállást is megállapíthat (BH 2012.118.).
Nem sértett tehát jogszabályt [a Pp. 253. § (2) bekezdés, 206. § (1) bekezdés, 221. § (1) bekezdés] a törvényszék, amikor a fellebbezés és a csatlakozó fellebbezés elbírálása során az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást felülbírálta, azt kiegészítette, és a munkáltatói rendeltetésellenes joggyakorlásról az elsőfokú bíróságtól eltérő jogi indokok alapján hozott helybenhagyó döntést (Mt. 4. §).
A törvényszék nem terjeszkedett túl a csatlakozó fellebbezés keretein, és az abban foglalt rendeltetésellenes joggyakorlást megalapozó felperesi tényállítások vizsgálatára jogszerűen került sor, figyelemmel a fentebb kifejtettek szerint elsőfokú eljárásban is tett előadásaira (Mfv. I. 10.026/2015/8.).
A felülvizsgálati ügyben irányadó értékhatár szabályai a munkaügyi perben az általános szabályoktól eltérnek, mivel a Pp. 358. § (2) bekezdése - a törvény egyes általános szabályaira utalással - ilyenként a teljes munkaidőre kötelező legkisebb munkabér (minimálbér) ötszörösét határozza meg.
A kötelező legkisebb munkabér (minimálbér) és a garantált bérminimum megállapításáról szóló 347/2014. (XII. 29.) Korm. rendelet 2. §-a rögzíti, hogy 2015. január 1-jétől a minimálbér 105 000 forint, hetibér esetén 24 160 forint, napibér alkalmazása esetén 4830 forint, órabér alkalmazása esetén 604 forint. Ettől eltérően rendelkezik a jogszabály (2) bekezdése a legalább középfokú végzettséget, illetve középfokú szakképzettséget igénylő munkakörben foglalkoztatott garantált bérminimumáról.
A kötelező legkisebb munkabér (minimálbér) és a garantált bérminimum megállapításáról a 2016. január 1-jétől kezdődő időszakra vonatkozóan rendelkezik a 454/2015. (XII. 29.) Korm. rendelet, amelynek idevonatkozó rendelkezéseit az alábbiakban közöljük:
2. § (1) A teljes munkaidőben foglalkoztatott munkavállaló részére megállapított alapbér kötelező legkisebb összege (minimálbér) a teljes munkaidő teljesítése esetén 2016. január 1-jétől havibér alkalmazása esetén 111 000 forint, hetibér alkalmazása esetén 25 550 forint, napibér alkalmazása esetén 5110 forint, órabér alkalmazása esetén 639 forint.
(2) Az (1) bekezdésben meghatározottaktól eltérően a legalább középfokú iskolai végzettséget, illetve középfokú szakképzettséget igénylő munkakörben foglalkoztatott munkavállaló garantált bérminimuma a teljes munkaidő teljesítése esetén 2016. január 1-jétől havibér alkalmazása esetén 129 000 forint, hetibér alkalmazása esetén 29 690 forint, napibér alkalmazása esetén 5940 forint, órabér alkalmazása esetén 742 forint.
(3) Teljesítménybérezésnél a teljesítménykövetelmények százszázalékos, és a teljes munkaidő teljesítése esetén a teljes munkaidőben foglalkoztatott munkavállaló havi munkabérének (tiszta teljesítménybér, illetve garantált bér és teljesítménytől függő mozgóbér együttes)
a) (1) bekezdés szerinti kötelező legkisebb összege 2016. január 1-jétől 111 000 forint,
b) (2) bekezdés szerinti garantált bérminimum összege 2016. január 1-jétől 129 000 forint.
(4) Az (1) és a (2) bekezdésben meghatározott órabértételt, ha a teljes munkaidő napi nyolc óránál
a) hosszabb [a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) 92. § (2) bekezdése], arányosan csökkentett mértékben,
b) rövidebb [Mt. 92. § (4) bekezdése], arányosan növelt mértékben
kell figyelembe venni.
(5) Részmunkaidő esetén
a) az (1)-(3) bekezdésben meghatározott havi, heti és napi bértételt a munkaidő eltérő mértékével arányosan csökkentve,
b) az (1) és a (2) bekezdésben meghatározott órabértételt az ott szereplő összeggel, illetve annak (4) bekezdés szerint arányosan változó összegével
kell figyelembe venni.
3. § (1) Ez a rendelet 2016. január 1-jén lép hatályba.
(2) E rendelet rendelkezéseit első alkalommal a 2016. január hónapra járó munkabérek megállapításánál kell alkalmazni.
A Pp. 358. § (3) bekezdésének 2014. március 14-éig hatályos szövege az értékhatár alatti esetekre vonatkozóan az a) pontban nem tartalmazta a kártérítést és a sérelemdíjat, ezért ezen időpontig kártérítés tekintetében, ideértve a nem vagyoni kártérítés iránti igényt, a Pp. 358. § (2) bekezdésében lévő értékhatár alatt felülvizsgálati kérelem benyújtására nem volt lehetőség [a sérelemdíjat a 2014. március 15-én hatályba lépett 2013. évi V. tv. (új Ptk.) tartalmazza].
A 2013. évi CCLII. törvény 191. § (3) bekezdése alapján lépett hatályba a Pp. 358. § (3) bekezdésének új rendelkezése [2013. évi CCLII. törvény 85. § (33) bekezdés].
A fentiek alapján a Pp. 358. § (2) bekezdésében lévő értékhatárra tekintettel van helye felülvizsgálatnak a 358. § (3) bekezdés a)-c) pontig meghatározott esetekben.
A felülvizsgálati értékhatárról, illetve a jogviszony módosulással kapcsolatos igény meghatározásáról az 1/2014. (II. 10.) KMK vélemény nyújt eligazítást. A vélemény az alábbiakat tartalmazza:
I. A nem meghatározható pertárgyértékű munkaügyi perekben van helye felülvizsgálatnak.
II. a) A munkaviszony alanyainak egymással szemben érvényesített nem vagyoni kártérítési igénye esetén 2013. május 31-éig, vagyoni kárigény érvényesítése esetén 2014. március 14-éig benyújtott felülvizsgálati kérelmek esetén érvényesül a felülvizsgálati értékhatár.
b) A 2014. március 15-étől hatályos rendelkezések alapján munkaügyi perben a kártérítéssel és a sérelemdíjjal kapcsolatos igények érvényesítésekor nincs felülvizsgálati értékhatár.
III. A felülvizsgálat megengedhetősége szempontjából a jogviszony-módosulással érintett anyagi követelésen minden olyan juttatást érteni kell, amelyre a felek között munkaszerződés vagy annak részét képező megállapodás van, vagy amely munkaviszonyra vonatkozó szabály, illetve a munkáltató kötelezettségvállalása alapján igényelhető, amennyiben az adott juttatásra vonatkozó jogosultság is vitatott.
Indokolás: A felülvizsgálati eljárás általános és a munkaügyi perekben irányadó szabályait a 2012. évi CXVII. törvény 2012. szeptember 1-jétől, a 2013. évi LXIX. törvény 2013. június 1-jétől, a 2013. évi CCLII. törvény 2014. március 15-étől módosította. Az egységes joggyakorlat kialakítása érdekében szükséges a felülvizsgálati eljárás munkaügyi perekben irányadó egyes módosított szabályainak értelmezése.

I. A Pp. 24. § (1) bekezdése szerint a pertárgy értékének megállapításánál főszabályként a keresettel érvényesített követelés vagy más jog értéke az irányadó. Ezt az általános szabályt kell alkalmazni a fellebbezési, továbbá a felülvizsgálati perérték számítása során is. A keresettel érvényesített követelés vagy más jog értékének megállapításakor - a tényleg megállapítható összegtől függetlenül - a Pp. 24. § (2) bekezdés b) pontja a munkaügyi perben az alábbi értékszámítást rendeli.
Ha a per tárgya pénzkövetelés, akkor az általános szabály, azaz a Pp. 24. § (1) bekezdése az irányadó. Amennyiben a per tárgya nem pénzkövetelés, hanem a perben maga a munkaviszony a vitás, akkor az egyévi távolléti díj, ha pedig a jogvita csak bérkülönbözettel kapcsolatos, a bérkülönbözet egyévi összege.
Vannak azonban a Pp. 24. § (2) bekezdés b) pontja alá nem tartozó, például megállapításra vagy nem pénzkövetelés teljesítésére (így munkáltatói igazolás kiadására, jognyilatkozat pótlására) irányuló, vagy a szakszervezetet, az üzemi tanácsot megillető jogosultságokkal, sztrájkkal kapcsolatos perek.
A felülvizsgálat előterjeszthetőségére vonatkozóan a Pp. 271. § és 358. § rendelkezései kizáró szabályt nem tartalmaznak ezen ügyekre. E munkaügyi perek nem tartoztak, és - 2013. június 1-jétől a megállapítási keresetet kivéve - nem tartoznak a Pp. 271. § (2) bekezdésében nevesített, valamint a (3) és (4) bekezdésben szereplő perek kategóriájába. Ezen meg nem határozható pertárgyértékű munkaügyi perekre vonatkozóan a Pp. kizáró rendelkezése hiányában, 2013. június 1-jétől a megállapítási keresetek esetén a Pp. 271. § (2) bekezdés kifejezett rendelkezése alapján van helye felülvizsgálatnak. Vizsgálni kell azonban a felülvizsgálat megengedhetősége körében, hogy nem állnak-e fenn a Pp. 271. § (1) bekezdésében foglalt eljárásjogi akadályok.
II. a) A Pp. 271. § (2) bekezdése a vagyonjogi ügyekben a felülvizsgálati kérelemmel vitatott érték 3 millió forintos összeghatára fölött engedi meg (főszabályként) a felülvizsgálatot. A munkaügyi perekben azonban más, speciális rendelkezések érvényesülnek a 358. § rendelkezései szerint.
Általános szabály, hogy nincs helye felülvizsgálatnak a munkaügyi perben, ha a felülvizsgálati kérelemmel vitatott érték, illetve annak a Pp. 24. §, 25. § (3) és (4) bekezdése alapján megállapított értéke a teljes munkaidőre megállapított kötelező legkisebb havi munkabér (minimálbér) ötszörösét nem haladja meg.
Ezen utóbbi felülvizsgálati értékhatár alatt kivételes esetekben van helye felülvizsgálatnak. Ilyen eset a Pp. 358. § (3) bekezdés b) pontja szerint a munkaviszonyból származó kötelezettségeknek a munkavállaló által történt vétkes megszegése miatt alkalmazott jogkövetkezmény, illetve a c) pont szerint a fegyelmi vétség miatt vagy a méltatlansági eljárásban alkalmazott jogkövetkezmény vitatása.
E rendelkezések tükrében vizsgálandó kérdés az, hogy a munkáltató, illetve a munkavállaló kártérítés iránti igénye esetén érvényesül-e felülvizsgálati értékhatár.
A Pp. 358. § (3) bekezdés b) pontjában foglalt munkavállaló által történt vétkes kötelezettségszegés miatt alkalmazott jogkövetkezménybe a munkáltató kártérítés iránti igénye nem, csak kifejezetten a kötelezettségszegéssel összefüggő eljárás során [a 2012. évi I. törvény (Mt.) 56. §] kiszabott jogkövetkezmények értendők. Ilyenek az erkölcsi jellegűek (például: megrovás), de az anyagi jellegű szankciók is (például az alapbércsökkentés, cafetéria-, egyéb juttatás-, jutalom-megvonás).
Miután a munkaviszony alanyainak egymással szembeni kártérítési és a munkáltató leltárhiány-megtérítési igénye 2013. június 1-jéig nem volt sorolható a Pp. 271. § (2) bekezdésben és a 358. § (3) bekezdésben foglalt egyik kivételes szabály alá sem [csak a 2013. évi LXIX. törvény 8. §-ával módosított Pp. 271. § (2) bekezdése engedte meg ezen időponttól kezdve a nem vagyoni kártérítés esetén az értékhatártól független felülvizsgálatot], ezért a 2013. május 31-éig benyújtott felülvizsgálati kérelmek esetén érvényesül valamennyi [így a vagyoni (a leltárhiány-térítési), valamint a nem vagyoni] kártérítés iránti perben a minimálbér ötszörösére vonatkozó értékhatár a felülvizsgálat megengedhetősége körében.
A Pp. 271. § (2) bekezdésének 2013. június 1-jétől a 2013. évi LXIX. törvénnyel történő módosítása folytán a munkáltató és a munkavállaló nem vagyoni kártérítés iránti igényérvényesítése már nem esik felülvizsgálati értékhatár alá, de a vagyoni kár (leltárhiány) megtérítése iránti perekben 2014. március 14-éig a minimálbér ötszörösére vonatkozó felülvizsgálati értékhatár változatlanul irányadó.
b) A Pp. 358 § (3) bekezdés b) pontjának a 2013. évi CCLII. törvénnyel 2014. március 15-étől módosított rendelkezése szerint a kártérítési és sérelemdíjjal kapcsolatos perekben nincs felülvizsgálati értékhatár.
III. A Pp. 358. § (3) bekezdés a) pontja kivételként nevesíti az (1) bekezdésben meghatározott értékhatár alól azokat az eseteket, amikor a felülvizsgálatban a jogviszony keletkezésének, módosulásának, megszüntetésének jogszerűsége vitás.
A jogviszony keletkezésének és megszüntetésének jogszerűsége iránti perben a Pp. 24. § (2) bekezdés b) pontjában rögzítettek szerint az egyévi távolléti díj a pertárgyérték, tehát a minimálbér ötszörösét általában meghaladó összeg.
Vizsgálni szükséges azonban azt is, hogy mit tekintünk a felülvizsgálati kérelem megengedhetősége körében a "jogviszony módosulásának vitatásán".
A jogviszony "módosulása" kifejezésen nemcsak a felek akaratától függő, hanem attól független, például jogszabály által előírt módosítást, módosulást is érteni kell.
A munkajogviszony módosulás/módosítás az időtartamra (határozott, határozatlan idő), a foglalkoztatás idejére (teljes vagy részmunkaidős), illetve a munkaszerződés (kinevezés) más tartalmi elemeire (munkakör, munkavégzés helye, vezetői megbízás stb.) vonatkozhat. Azokban az esetekben, ha nincs pénzkövetelés iránti igény, vagy a per megállapításra irányul, akkor nincs felülvizsgálati értékhatár (lásd I. pont), míg pénzkövetelés esetén annak összege az irányadó, amely a kivételes szabályra tekintettel kevesebb is lehet a minimálbér ötszörösénél.
A munkajogviszony "módosulása" által érintett anyagi követelésen nemcsak olyan munkáltatótól származó juttatást kell érteni, amelyre nézve a felek között van megállapodás (munkaszerződés/kinevezés vagy annak részét képező külön megállapodás), hanem olyan juttatást is, amely munkaviszonyra vonatkozó szabály (Mt. 13. §) alapján jár (például pótlékok, szabadság pénzbeni megváltása, rendkívüli munkavégzés ellenértéke, utazási költségtérítés), vagy amelyet a munkáltató kötelezettségvállalása (Mt. 16. §) biztosít (például prémium-, cafetéria-, költségtérítési, jutalom-szabályzat). Ezek ugyanis a munkajogviszony tartalmi elemét jelentik, hiszen akkor is a munkaviszony részét képezik, ha erről kifejezetten munkaszerződésbeli, egyéb megállapodásbeli rendelkezés nincs.
"A jogviszony-módosulás jogszerűségének vitatása" nemcsak akkor állapítható meg, ha a korábban megadott juttatás (részbeni vagy egészbeni) megvonásáról van szó, hanem akkor is, ha arra a munkavállalónak munkaviszonyra vonatkozó szabály rendelkezése, a felek megállapodása, vagy a munkáltató kötelezettségvállalása folytán nyílik meg a jogosultsága. Ez következik fentebb, a munkaviszony tartalmi elemeiről kifejtettekből.
A fentiek alapján a felülvizsgálati értékhatár figyelembevételére csak olyan anyagi követelések esetén van lehetőség, amikor a jogviszony-módosulás fent részletezett esetei nem állapíthatók meg. Ilyen eset, ha a felülvizsgálat tárgya a megítélt juttatás (elmaradt bér, bérkülönbözet) összegszerűségének vitatása. Vizsgálni kell a felülvizsgálati értékhatárt a munkajogviszony-megszüntetés esetén járó (végkielégítés, munkavégzés alóli felmentésre járó távolléti díj, felmondási időre járó távolléti díj), vagy a munkaviszonyból származó egyéb juttatások összegszerűségének vitatásakor is, valamint a jogellenes munkajogviszony-megszüntetés jogkövetkezményei tekintetében, de csak abban az esetben, ha a jogalap a felülvizsgálati eljárásban már nem vitatott. [Ekkor ugyanis a Pp. 24. § (2) bekezdés b) pontja szerint számítandó a perérték, és a jogviszony megszüntetésének jogszerűsége is vitás].
A versenytilalmi megállapodás (Mt. 228. §) és a tanulmányi szerződés (Mt. 229. §) alapján indított jogvitában is érvényesül a felülvizsgálati értékhatár. E megállapodások mint az Mt. XVIII. fejezetében "A munkaviszonyhoz kapcsolódó egyes megállapodásokként" megjelölt szerződésekben szabályozottak nem tartoznak szorosan a munkaviszonyhoz, így az ezzel kapcsolatos perek - megfelelően a korábbi Mt., az 1992. évi XXII. számú törvény alapján kialakult gyakorlatnak is - nem érintik a munkajogviszony módosulását.
A jogalap nélkül átutalt nyugellátás visszafizetése iránt indult perben ha az összeg nem haladja meg a Pp. 340/A. §-ában megállapított értékhatárt, a felülvizsgálati kérelem hivatalbóli elutasításának van helye [Pp. 273. § (2) bekezdés a) pont; Kúria Mfv. III. 10. 404/2014/2.].
A felülvizsgálati eljárásban a felülvizsgálati kérelem visszavonására tekintettel a csatlakozó felülvizsgálati kérelem hatálytalanná válik [Pp. 270. § (1) bekezdés, 244. § (3) bekezdés].
A Kúria Polgári Kollégiuma a felülvizsgálati kérelem hivatalbóli elutasításának egyes kérdéseiről megalkotta az 1/2016. (II. 15.) PK véleményt, amelynek a munkaügyi perekre is irányadó "rendelkező részét" az alábbiakban közöljük:

1. A jogerős határozat több rendelkezése ellen irányuló felülvizsgálati kérelem esetén valamely felülvizsgálatot kizáró ok meglétét, illetve hiányát, továbbá adott esetben az értékhatár-korlát alóli kivétel fennálltát a Kúria rendelkezésenként külön-külön hivatalból vizsgálja.

2. A felülvizsgálati kérelem egymással szorosan összefüggő kötelező tartalmi kellékei a jogszabálysértés és a megsértett jogszabályhely megjelölése, valamint annak kifejtése, hogy a fél a határozat megváltoztatását milyen okból kívánja [Pp. 272. § (2) bek.]. Ezen együttes törvényi feltételeknek a fél akkor tesz eleget, ha egyrészt a megsértett jogszabályhelyet konkrétan megjelöli, másrészt pedig a hivatkozott jogszabálysértést tartalmilag is körülírja, az arra vonatkozó jogi álláspontját kifejti, vagyis ha a jogszabálysértésre való hivatkozása indokait is ismerteti. Mindezek bármelyikének hiánya a felülvizsgálati kérelem hivatalbóli elutasítását eredményezi.

3. Ha a fél a felülvizsgálati kérelmében több egymástól elkülönülő jogszabálysértésre hivatkozik, valamennyi hivatkozásának rendelkeznie kell az előző pontban meghatározott tartalmi követelményekkel.

4. A felülvizsgálati kérelem hivatalból történő elutasításának van helye, ha a fél nem jelöli meg, hogy a jogerős határozatot milyen keretben (egészében vagy mely részében) támadja, valamint, hogy milyen tartalmú határozat meghozatalát kívánja. Nem tekinthető a Kúria által hozandó határozat tartalmára vonatkozó határozott kérelemnek, ha az a jogerős határozat hatályon kívül helyezésére és "a jogszabályoknak megfelelő határozat hozatalára" irányul, feltéve, hogy a kérelemből a tartalma szerinti elbírálás elve [Pp. 3. § (2) bek.] alapján sem állapítható meg, hogy a fél a jogerős határozat helyett milyen tartalmú döntés meghozatalát kívánja. A Kúria által hozandó határozat tartalmára vonatkozó határozott kérelemnek minősül az is, ha a fél - a tartalmi követelményeknek egyébként megfelelő - kérelmében a jogerős határozat vagy mindkét fokú határozat hatályon kívül helyezését és a másodfokú bíróság vagy az elsőfokú bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára utasítását kéri.

5. A jogerős határozat több rendelkezése ellen irányuló felülvizsgálati kérelem esetén a felülvizsgálati kérelemnek a törvényben előírt tartalmi kellékeket kérelmenként külön-külön kell tartalmaznia és ezek hiánytalan meglétét a Kúria is külön-külön vizsgálja.

6. A felülvizsgálati kérelem tartalmi kellékeinek a hiánya miatt a fél hiánypótlásra való felhívásának nincs helye, és ha az adott hiányosságot a felülvizsgálati kérelem előterjesztésére nyitva álló határidő eltelte előtt a fél magától sem pótolja, a felülvizsgálati kérelmet hivatalból el kell utasítani. A felülvizsgálati kérelem alaki kellékeinek hiánya esetén nincs akadálya a fél hiánypótlásra történő felhívásának.

A Kúria ítélkezési gyakorlatából említendő példaként az a felülvizsgálati kérelmet hivatalból elutasító végzés, amely szerint ha a fél felülvizsgálati kérelme nem tartalmazza a megsértett jogszabályhely megjelölését, a kérelem nem felel meg a törvénynek (Mfv.I.10.613/2016/2.).
Az értékhatárról szóló rendelkezés alkalmazására említjük a Kúria Mfv.I.10.663/2016/2. számú, a felülvizsgálati kérelmet hivatalból elutasító határozatát. A kérelemben vitatott érték 34 184 forint volt szabadságmegváltás címén, a pertárgy értéke a minimálbér ötszörösét nem haladta meg, ezért a felülvizsgálati kérelmet hivatalból el kellett utasítani. A Pp. XX. fejezetéhez tartozó jogkérdés, e helyütt csupán megemlítjük, hogy a jogalap nélkül átutalt rokkantsági ellátás visszafizetésére kötelező határozatban foglalt, a Pp. 340/A. §-a szerint értékhatárt meg nem haladó összeg esetén az egymillió forintos határt kell figyelembe venni (Kúria Mfv.III.10.023/2016/2., Mfv.III.10.292/2016/2. számú határozatok).

Perújítás

[a Pp. 358/A. §-ához]

A Pp. 358/A. § (1) bekezdése visszautal a Pp.-nek a perújításról szóló általános rendelkezéseire. Eszerint a munkaügyi perben meghozott (első-, vagy másodfokú) ítélet, a permegszüntető végzés ellen, továbbá az alkotmányjogi panasz orvoslása érdekében az Alkotmánybíróság határozata alapján a Pp. 361. § a) pont szerinti esetben a Kúria határozata alapján van helye perújításnak.
A perújítási eljárásban meghozott határozat azonban korlátozott, mert:
a perújítási kérelem hat hónapon túli kezdeményezése esetén a munkavállaló nem követelheti a munkaviszonyának (jogviszonyának) helyreállítását az eredeti feltételek szerinti továbbfoglalkoztatásával,
nem támaszható munkabérre irányuló követelés a perújítás iránti kérelem benyújtását megelőző hat hónapon túli időre.

Munkavállalói költségkedvezmény

[a Pp. 358/B. §-ához]

A munkavállaló perindításának lehetőségét az egyes időszakokban a jogszabályok eltérő módon biztosították. Erre vonatkozóan 2008. január 1-jétől kezdődően, és az illetékviselésre is kiterjedően a Kúria 2/2013. (IV. 8.) számon közzétett KMK véleményt alkotott, amelynek teljes szövegét az alábbiakban közöljük:
I.a. A munkavállalói költségkedvezményt a 2012. július 1-jét követően indult munkaügyi perekben kell távolléti díj alapján megállapítani.
I.b. A 2008. január 1. - 2009. december 31. között indult még folyamatban lévő perekben a munkavállalói költségkedvezmény a perindításkor hatályos rendelkezések szerint és kérelemre engedélyezhető a keresetlevél előterjesztésére visszamenőleges hatállyal első fokon továbbá a fellebbezési és felülvizsgálati eljárásban is.
I.c. A 2010. január 1-jétől indult perekben a munkavállalói költségkedvezményt a jogosultságot megalapozó feltételek megléte esetén a bíróság a per egész tartama alatt hivatalból engedélyezi.
II. Az illeték alapja és mértéke a munkaügyi perben is a peres eljárás egyes különálló szakaszaiban külön vizsgálandó [1/2012. KMPJE].
III. A munkavállaló az őt megillető illetékmentesség folytán a munkaügyi perben is a perszakaszonként megállapított illetékalap után külön- külön számított (első-, másodfokú és felülvizsgálati) eljárási illeték megfizetése alól mentesül.

I. A munkavállalói költségkedvezmény
a) A munkavállalói költségkedvezmény a Pp. 84. § (1) bekezdésében foglalt teljes költségmentességet jelent. A munkaügyi perekben a munkavállalót az előírt jogszabályi feltételek alapján bírói mérlegeléstől függetlenül a per egész tartamára, alanyi jogon illeti meg. Az arra való jogosultságot a bíróságnak hivatalból kell vizsgálnia.
A 2012. július 24-étől [a 2012. évi CXVII. törvény 14. § (1) bekezdésével] átszámozott Pp. 358/B. §-a rendelkezik a munkavállalói költségkedvezmény módosított szabályairól.
A módosítás annyiban érintette a munkavállalói költségkedvezmény 2010. január 1-jével hatályba léptetett akkor Pp. 359/A. § rendelkezéseit, hogy a korábbi átlagkereset helyett távolléti díj alapján kell e költségkedvezményre a jogosultságot vizsgálni. Ezt a változtatást az Mt., a 2012. évi I. törvény rendelkezései alapján a 2012. évi LXXXVI. törvény, azaz az Mth. vezette be 2012. július 1-jével - átmeneti rendelkezések nélkül. Ebből következően a 2012. július 1-jét követően indult munkaügyi perekben kell távolléti díj alapján a munkavállalói költségkedvezményre a jogosultságot vizsgálni.
A Pp. 358/B. § a távolléti díj figyelembevételét, míg a munkavállalói költségkedvezmény megállapításáról és érvényesítésének szabályairól szóló 73/2009. (XII. 22.) IRM rendelet (a továbbiakban: IRM) változatlanul az átlagkeresettel történő számítást írja elő.
Az IRM a Pp. 395. § (4) bekezdés j) pontja alapján rendelkezhet a munkavállalói költségkedvezményről. A felhatalmazás azonban a Pp.-ben nevesített munkabérforma kedvezményre jogosító mértékének meghatározására szól. 2012. július 1-jétől bérformaként az Mt. az átlagkeresetet nem szabályozza, ezért ezen időponttól indított perekben a Pp.-ben foglaltak szerinti távolléti díjjal lehet számolni.
Ha a munkavállalói költségkedvezmény engedélyezése 2012. július 1-jéig megtörtént, az a per egész tartamára irányadó, tehát azt nem lehet megvonni azon az alapon, hogy a jogszabályi feltételek megváltoztak, így a számítás alapjává a távolléti díj vált. Az IRM 4. § szerint a költségkedvezmény megvonására ugyanis csak a megállapításához szükséges feltételek engedélyezéskori hiánya esetén kerülhet sor.
b) Amennyiben eddig az időpontig az engedélyezésről nem született döntés, a 6/1986. (VI. 26.) IM rendelet (a továbbiakban: KMR) munkaügyi pereket érintő változásaira tekintettel a munkavállalót az alábbiak szerint illetheti meg költségmentesség.
Ha a per 2008. január 1-jét megelőzően indult, akkor a per egész tartamára a munkavállalót tárgyi költségmentesség illeti meg, függetlenül a munkavállalói költségkedvezmény részére történő engedélyezésétől 2008. január 1. - február 5. közötti időszakban indult perekben a pert indító félnek az illetéket előre le kellett rónia.
2008. február 6-tól mind a munkavállalót, mind a munkáltatót tárgyi illetékfeljegyzési jog illeti meg szintén a per egész tartamára, ezért az illetéket előzetesen nem kell leróniuk, így illetéket a munkavállalónak is csak pervesztessége esetén kell viselnie.
A 2008. január 1. - 2009. december 31. között indult még folyamatban lévő perekben a munkavállalói költségkedvezmény a perindításkor hatályos rendelkezések szerint engedélyezhető a keresetlevél előterjesztésére visszamenőleges hatállyal első fokon, a fellebbezési és felülvizsgálati eljárásban is. Ennek feltétele az IRM 7. §-a alapján erre irányuló kérelem előterjesztése. A visszamenőleges hatállyal történő engedélyezést a jogosultság IRM 1. §-ban és 7. § (2) bekezdésben foglalt feltételrendszere (amely szerint az alapul szolgáló átlagkereset, távolléti díj mértéke meghatározott időpontban rögzül), továbbá az teszi lehetővé, hogy a hivatalból engedélyezendő kedvezmény is a per egész tartamára szól [Pp. korábbi 359/A. §, jelenleg 358/B. §].
c) A 2010. január 1-jétől indult perekben a munkavállalói költségkedvezményt a jogosultságot megalapozó feltételek megléte esetén hivatalból kell engedélyezni a per egész tartama alatt. A munkavállalói költségkedvezmény szabályai ezen időponttal léptek hatályba, és az azt bevezető Pp. 359/A. §, de a jelenleg hatályos 358/B. § szerint is az arra való jogosultságot hivatalból kell vizsgálni.
Ez a hivatalból történő vizsgálat elvégezhető akkor, ha a keresetlevél tartalmazza az ehhez szükséges adatokat.
Az előírt adatok hiányában a keresetlevelet a Pp. 95. § (2) bekezdés alapján hiánypótlásra vissza kell adni [Pp. 124. § (2) bekezdés a) pontja szerint a jogi képviselővel eljáró fél esetében is] tekintettel arra, hogy a Pp. 121. § (2) bekezdés alapján a keresetlevélhez csatolni kell azokat az okiratokat, amelyek hivatalból figyelembe veendő körülmények igazolásához szükségesek. A Pp. 359/A. §, a jelenleg hatályos Pp. 358/B. § és az IRM 2. § (1) bekezdése szerint is a munkavállalói költségkedvezmény megállapításához szükséges adatokat a keresetlevélben fel kell tüntetni, és ahhoz csatolni kell az adatok igazolására alkalmas iratokat.
A fenti rendelkezésekből is következően a munkaügyi bíróságnak főszabályként a keresetlevél benyújtását követően kell rendelkeznie a munkavállalói költségkedvezmény engedélyezéséről [kivéve, ha a perben a jogosultság alapját jelentő munkabér összege vitás, mert akkor az ügydöntő határozatban az IRM 7. § (2) bekezdés szerint]. A jogosultság kötelező és hivatalból történő vizsgálatára vonatkozó Pp.-beli előírás folytán az engedélyezés a per későbbi (elsőfokú vagy a rendes és rendkívüli jogorvoslati) szakaszában is megtörténhet az alábbiak szerint.
A munkaügyi perben a KMR alapján (a 2008. január 1 - február 6. közötti időszakot kivéve) az illetéket a feleknek nem kell(ett) előzetesen leróni.
A munkavállalói költségkedvezmény az arra jogosító feltételek fennállása esetén alanyi jogon illeti meg a munkavállalót, és ez alapján mentesül a törvény erejénél fogva pervesztessége esetén is az illetékfizetési kötelezettség alól. A le nem rótt illeték és az állam által előlegezett költségek viselésére vonatkozó rendelkezéseket a bíróságnak hivatalból kell alkalmazniuk az eljárás bármely szakaszában [Pp. 78. § (2) bekezdés]. Az engedélyezett munkavállalói költségkedvezmény a per egész tartamára szól a Pp. 358/B. § alapján.
Az 1/1998. PJE jogegységi határozat figyelembevételével a Pp. szabályrendszere alapján [Pp. 1. §, 3. § (1) bekezdés, 239. §, 269. §, 270. § (1) bekezdés] a folyamatban lévő eljárás ("ügy"), per fogalmába az első fokú eljáráson kívül a rendes és a rendkívüli jogorvoslati eljárások is beletartoznak. Ezért a munkaügyi perben sem kell az egyes perszakaszokban külön rendelkezni a munkavállalói költségkedvezményről, azt a fellebbezési vagy rendkívüli jogorvoslati eljárás során az elsőfokú eljárásra visszamenőlegesen kell engedélyezni.

II. Az illetékalapra vonatkozó 2012. július 1-jétől hatályos rendelkezések
A Pp. 2012. július 1-jétől hatályos módosítása szerint a munkaügyi perben az egyévi távolléti díjat kell pertárgy-értékként figyelembe venni, ha a perben maga a munkaviszony vitás [Pp. 24. § (1) bekezdés b) pont]. Ha tehát a keresetlevelet ezen időpontot követően nyújtják be, az egyévi távolléti díj lesz a pertárgyérték az első-, a másodfokú és a felülvizsgálati eljárásban is. E rendelkezést már folyamatban lévő ügyekben az alábbiak szerint kell alkalmazni.
Az 1/2012. KMPJE határozat az illeték alapja, mértéke meghatározásánál az illetéktörvény rendelkezéseire tekintettel a bírósági eljárás egyes szakaszait önálló illetékköteles eljárásoknak tekinti, ezért az illeték alapját is eljárásonként kell meghatározni [az Itv. 39. § (1) - (3) bekezdés szerint]. Az Itv. 39. § (2) bekezdése kifejezetten arról rendelkezik, hogy a Pp. 24. § (2) bekezdésében felsorolt perekben az illeték számításának alapja az ott meghatározott pertárgy értéke.
Az Itv. e rendelkezéseire tekintettel az 1/2012. KMPJE határozatra figyelemmel a munkaügyi perben is a peres eljárás egyes különálló szakaszaiban külön vizsgálandó az illeték alapja és mértéke. Ez az előírás - a perszakaszok illetékszámítás miatti elkülönítésére tekintettel - a folyamatban lévő perben is irányadó függetlenül attól, hogy a jogalkotó kifejezetten nem rendelkezett az új tartalmú Pp. 24. § (2) bekezdés b) pont szabályának a folyamatban lévő perekben történő alkalmazásáról.
Ezért ha a munkaviszony megszüntetése vagy fennállása megállapítása tárgyában a fellebbezés vagy a felülvizsgálati kérelem benyújtására 2012. június 30-a után került sor, akkor csak az ezt követő bírósági eljárási szakaszokban kell az illeték alapját távolléti díjjal számolni.

III. A munkavállalót megillető illetékmentesség a munkaügyi perekben
A munkaügyi perben a munkavállaló a részére engedélyezett munkavállalói költségkedvezmény, (esetleg személyes költségmentesség, illetékmentesség) vagy (a 2008. január 1-jét megelőzően indult még folyamatban lévő perben) a KMR. 2. § (1) bekezdés f) pontja alapján fennálló tárgyi költségmentesség folytán mentesülhet az illetékfizetési kötelezettség alól (Itv. 56. §). E mentesülés a perszakaszonként megállapított illetékalap után külön-külön számított és megállapított mértékű (első-, másodfokú és felülvizsgálati) eljárási illeték megfizetésére vonatkozik az 1/2012. KMPJE határozatnak megfelelően, amely szerint az illeték alapja és mértéke megállapításánál a per egyes szakaszai önállónak tekintendők.
A munkavállalói költségkedvezményre jogosult fél illetékfizetési kötelezettsége, illetve illetékfizetés alóli mentessége kérdéskörében [Pp. 85. § (2) bekezdés a) pont] felmerült vitás kérdésekről a 6/2014. (X. 13.) KMK vélemény szól. Ennek szövegét az alábbiakban közöljük:
A Pp. 358/B. §-ában biztosított munkavállalói költségkedvezményre való jogosultság kizárja a Pp. 85. § (2) bekezdésének a) pontjában foglalt azon szabály alkalmazhatóságát, miszerint ha a bíróság az eljárást megindító beadványt idézés kibocsátása nélkül hivatalból elutasítja, költségmentesség nem engedélyezhető.
A Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. tv. (Pp.) 85. § (2) bekezdésének a) pontja 2014. január 1-jétől hatályos rendelkezése szerint, ha a bíróság az eljárást megindító beadványt idézés kibocsátása - nemperes eljárás esetén érdemi vizsgálat - nélkül hivatalból elutasítja, költségmentesség nem engedélyezhető.
E rendelkezést bevezető, az egyes adótörvények és azokkal összefüggő más törvények, valamint a Nemzeti Adó- és Vámhivatalról szóló 2010. évi CXXII. törvény módosításáról kiadott 2013. évi CC. tv. 252. §-ához fűzött indokolás szerint a jogalkotónak az volt a célja, hogy az eljárás lefolytatására alkalmas beadványok előterjesztését, a bíróságok adminisztratív leterheltségének csökkentését, és az eljárások ésszerű határidőn belüli befejezését segítse elő. Az illetékről szóló 1990. évi XCIII. tv. (Itv.) 58. § (1) bekezdés f) pontjában foglalt 10% mérsékelt illeték lerovása alóli költségmentesség engedélyezése érdekében ne kelljen tehát akkor vizsgálatot folytatni, amikor a bíróságra benyújtott beadvány érdemi elbírálásra alkalmatlan.
E rendelkezésnek a Pp. 358/B. §-ában foglalt munkavállalói költségkedvezmény esetén történő alkalmazhatósága kérdésében az egyes regionális közigazgatási és munkaügyi kollégiumok, valamint a Munkaügyi Bírák Országos Egyesülete szakmai tanácskozása, és a Civilisztikai Kollégiumvezetők Országos Tanácskozása is eltérően foglalt állást.
A munkaviszonyból és a munkaviszony jellegű jogviszonyból származó perben a munkavállalót megillető teljes költségmentességre vonatkozó szabályokat önállóan tartalmazza a különleges eljárások között a Pp. XXIII. fejezetében található 2010. január 1-jével 359/A. §-ként hatályba lépett, jelenleg 358/B. §, és a Pp. 395. § (4) bekezdés j) pontjában adott felhatalmazás alapján a munkavállalói költségkedvezmény megállapításáról és érvényesítésének szabályairól szóló 73/2009. (XII. 22.) IRM rendelet (a továbbiakban: IRM rendelet). A munkavállalói költségkedvezményre vonatkozó szabályozás tehát a Pp. rendszerében történő elhelyezkedésére tekintettel az általános szabályokhoz képest egy különös, speciális jogintézmény, arra a Pp. 84. §-ának (3) bekezdésében és 88. §-ában foglalt felhatalmazás alapján kiadott, a költségmentesség alkalmazásáról a bírósági eljárásokban című 6/1986. (VI. 26.) IM rendelet (a továbbiakban: Kmr.) II. fejezetének a költségmentesség engedélyezésére és megvonására vonatkozó rendelkezései nem alkalmazhatók, a munkavállalói költségkedvezményre a jogszabályi feltételek fennállása esetén a munkavállaló alanyi jogot szerez.
Azt, hogy két eltérő jogintézményről van szó, a Pp. felhatalmazási rendelkezésén túl az is igazolja, hogy egymástól függetlenül alkalmazhatóak. Amennyiben a munkavállaló az IRM rendelet 1. § a), b), c) pontjában meghatározott időpontban az azokat megelőző második év nemzetgazdasági bruttó havi átlagkeresetének kétszeresét meghaladó átlagkeresettel (távolléti díjjal) rendelkezett, így a munkavállalói költségkedvezmény nem illette meg, de utóbb a jövedelmi és vagyoni viszonyaiban bekövetkezett változás folytán a Kmr. 6. § (1), (2) bekezdéseiben foglalt feltételeknek megfelel, amennyiben a bíróság engedélyezi, jogosult a személyes költségmentességre.
E két jogintézmény különbözőségét igazolja az is, hogy a Pp. 85. § (2) bekezdés a) pontja a költségmentesség engedélyezésének tilalmáról szól, a munkavállalói költségkedvezményt azonban a bíróság megállapítja [IRM rendelet 2. § (1) bekezdés], szemben a Kmr. 6. § (1), (2) bekezdéseivel, amelyek szerint a költségmentességet engedélyezi.
A Pp. 85. § (2) bekezdés a) pontjában használt "engedélyezés" szónak azért is van jelentősége, mert a munkavállalói költségkedvezményre való jogosultság vizsgálatára hivatalból kerül sor (Pp. 358/B. § utolsó mondat), míg a költségmentesség a felet kérelmére illeti meg [Pp. 84. § (1) bekezdés első mondat].
A munkavállalói költségkedvezmény a jogosultság megállapítása esetén a munkavállalót a per egész tartamára, valamint a végrehajtási eljárásra is kiterjedően a keresetlevél előterjesztésétől kezdve illeti meg. A jogosultságot a per későbbi szakaszában is a keresetlevél benyújtására visszamenőleges hatállyal kell megállapítani [lásd: 2/2013. április 8. KMK vélemény I. c) pontjához fűzött indokolás utolsó mondata]. E rendelkezésekhez képest a Kmr. 8. §-a eltérően szól, amikor a személyes költségmentesség felülvizsgálata és megvonása kötelező eseteit sorolja fel, köztük a jogosultság évente történő felülvizsgálatát előírva, továbbá a költségmentesség az eljárás megindítását követő engedélyezése esetén főszabályként csak az azt követő perszakaszra terjed ki [Kmr. 5. § (5) bekezdés].
Ezen eltérő szabályozással valósítja meg a jogalkotó a munkavállalói költségkedvezmény bevezetésével elérni kívánt célt: a munkaügyi perek tárgyi költségmentességének megszűnése ellenére a munkavállalók igényérvényesítésének megkönnyítését. E cél megmutatkozik azon összeghatár jogszabályi meghatározásánál is, amelyre a jogosultság alapítható (az IRM rendelet 1. § alapján ez az irányadó nemzetgazdasági bruttó havi átlagkereset kétszerese). Ezzel szemben a teljes (személyes) költségmentesség a fél számára kivételesen [Pp. 84. § (2) bekezdés], a jövedelmi (a munkaviszony alapján megállapított öregségi nyugdíj mindenkori legkisebb összegét meg nem haladó egy főre jutó jövedelem), a vagyoni és a szociális helyzetére tekintettel engedélyezhető [Kmr. 6. § (1), (2) bekezdés].
Mindezen rendelkezésekből levonható azon következtetés, hogy a munkavállalói költségkedvezmény az általános, a Pp. 84. §-ban felsorolt költségkedvezményekhez képest speciális jogintézmény, amely csak tartalmában felel meg az ún. teljes személyes költségmentességnek, a Pp. 84. § (1) bekezdés a), b), c) és d) pontjában felsorolt kedvezményeket foglalja magában.
A Pp. 349. § (1) bekezdésének értelmében a Pp. I-XIV. fejezet rendelkezéseit a XXIII. fejezetben foglalt eltérésekkel kell alkalmazni. A Pp. általános szabályai között szereplő költségmentesség (84. §), és a különleges eljárási szabályok között nevesített speciális jogintézmény, a munkavállalói költségkedvezmény (358/B. §) tehát nem azonos jogintézmények, így a részletszabályaik kölcsönös alkalmazására kifejezett jogszabályi rendelkezések hiányában nincs lehetőség. A Pp. 85. § (2) bekezdés a) pontja a költségmentesség jogintézményét nevesíti, azonban a munkavállalói költségkedvezményt a fentiek szerint a Pp. 358/B. § és az IRM rendelet teljes körűen - így a jogosultság megállapítására vonatkozó előírásokat is - szabályozza.
A speciális törvényi rendelkezés, a Pp. 358/B. §-a értelmében a felet a munkavállalói költségkedvezmény alapján - jogszabály eltérő rendelkezése hiányában - a keresetlevél előterjesztésétől kezdve illeti meg, ebből következően a hiányosan benyújtott (esetleg a Pp. 130. § alapján elutasított) keresetlevél esetében is. Ezt az értelmezést támasztja alá azon rendelkezés is, miszerint a munkavállalói költségkedvezményre való jogosultság hivatalból történő megállapítása érdekében az átlagkeresete (távolléti díja) igazolására a munkavállalót fel kell hívni, és csak a hiánypótlási felhívás eredménytelensége esetén lehet megállapítani a jogosultság hiányát [IRM rendelet 3. § (1) bekezdés]. Az IRM rendelet ugyanis rögzíti, hogy a jogosultság megállapításához szükséges kereseti adatokat a keresetlevélben kell igazolni. [A Pp. 121. § (1) bekezdése ilyen előírást a személyes költségmentesség esetén nem tartalmaz.] Miután az IRM rendelet a keresetlevélnek a munkavállalói költségkedvezményre való jogosultság igazolásával kapcsolatos hiányosságai esetén az irányadó eljárást kifejezetten és kötelezően előírja, ezért sem lehet a munkavállalói költségkedvezményre való jogosultság esetén Pp. 85. § (2) bekezdés a) pontját alkalmazni. A munkavállalói költségkedvezményre való jogosultság megállapíthatósága hiányában azonban ez a törvényi rendelkezés irányadó a munkaviszonyból és munkaviszony jellegű jogviszonyból származó perekben is.
Megjegyzendő, hogy a munkavállaló perindítási lehetőségét növeli a jogi segítségnyújtásról szóló 2003. évi LXXX. tv., ezen belül különösen a pártfogó ügyvédi képviselet igénybevétele.
A teljes személyes illetékmentességben részesülőnek [Itv. 5. § (1) bekezdés c) pont] nyilatkoznia kell - a felülvizsgálati eljárásban is - az Itv. 5. § (2) bekezdésének megfelelően arról, hogy az eljárás megindítását megelőző adóévben eredménye után a központi költségvetésbe befizetési kötelezettsége nem keletkezett.

A kormánytisztviselői döntőbizottság határozatának felülvizsgálata iránti per

[a Pp. 358/C. §-ához]

[a Pp. 359. §-ához]

[a Pp. 359/A. §-ához]

A közszolgálati tisztviselőkről szóló 2011. évi CXCIX. törvény (Kttv.) hozta létre a Kormánytisztviselői Döntőbizottságot, amelyet a Pp. 349. §-hoz fűzött magyarázatban már részben említettünk.
A 2012. évi CXVII. tv. 14. §-a 2012. július 24-i hatállyal iktatta be a Kormánytisztviselői Döntőbizottság határozatának felülvizsgálata iránti per eltérő (speciális) szabályait. A Pp. munkaügyi perekre irányadó rendelkezéseit ezekkel az eltérésekkel kell alkalmazni. Ilyen pl. a keresetlevélnek a Pp. 121. §-ában előírt tartalmát bővítő, a bírák kizárását eltérően szabályozó rendelkezés.
A Pp. ebben az alcímben rendelkezik a Döntőbizottságot terhelő egyes kötelezettségekről (pl. iratok felterjesztése elkésetten benyújtott keresetlevél esetén). Szabályozza továbbá azt is, hogy ebben a sajátos perben a közigazgatási és munkaügyi bíróság milyen feltételek mellett helyezheti hatályon kívül a határozatot, és mikor köteles érdemben dönteni.
Felhívjuk a figyelmet a Pp. 349. § (1) bekezdés c) pontjának módosítására, az állami szolgálati jogviszonyban állókra vonatkozóan, e jogszabálynál lévő kommentárra.
A Kormánytisztviselői Döntőbizottság szervezetéről és eljárásáról szóló részletes szabályokat a 168/2012. (VII. 20.) Korm. rendelet tartalmazza.

XXIV. fejezet

Alkotmányjogi panasz és a bírói kezdeményezés alapján hozott határozat bírósági eljárással összefüggésben megállapított jogkövetkezményei

Az Alkotmánybíróság hatásköre

Alaptörvény 24. cikk

az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 25-29. §

Az Alkotmánybíróság eljárásának a bírói eljárással való összefüggését az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény (a továbbiakban: Abtv.) három vonatkozásban szabályozza.
Az Alkotmánybíróság
a) bírói kezdeményezésre egyedi normakontrol eljárást folytat folyamatban lévő egyedi - bírói útra tartozó - ügyben;
b) alkotmányjogi panasz alapján vizsgálja egyedi bírói útra tartozó ügyben alkalmazott jogszabály Alaptörvénnyel való összhangját;
c) alkotmányjogi panasz alapján - közvetlenül bírói döntés nélkül bekövetkező - jogsérelmet okozó jogszabály Alaptörvény-ellenességét vizsgálja;
d) alkotmányjogi panasz alapján a bírói döntés Alaptörvénnyel való összhangját vizsgálja.
A felsorolt eljárások alapvetően különböznek egymástól. Az első három ügyben az Alkotmánybíróság jogszabály Alaptörvénybe ütközését vizsgálja, s a jogszabályt semmisíti meg, ha ilyen ellentétet állapít meg. Az a) és b) pont közötti különbség: az első esetben a bíróság kezdeményezésére indult az ügy és - a dolog természeténél fogva - folyamatban lévő ügyben. A b) pont alatti esetben olyan személy jogosult alkotmányjogi panasz benyújtására, akinek bírósági eljárásban alapvető joga sérelmet szenvedett. Ez az alkotmányjogi panasz csak befejezett bírósági ügyben nyújtható be. A jogosult helyett a legfőbb ügyész is az Alkotmánybírósághoz fordulhat, ha a jogosult maga nem képes jogának védelmére, a jogsérelem a személyek nagyobb csoportját érinti. Ez utóbbi eset tűnik jelentősebbnek, véleményem szerint akkor fordulhat elő, ha a jogsérelem nem konkrét személyt érint (vagy kiléte nem állapítható meg), hanem közösséget éri sérelem. A legfőbb ügyész a közösség védelmében való fellépésre hivatott. A fellépés korlátja - és egyben a rendelkezés értelmezését nehezítő tény -, hogy erre az ügyész részvételével lefolytatott egyedi ügyben kerülhet sor. A legfőbb ügyész indítványa ebben az esetben is az Alaptörvény-ellenes jogszabály megsemmisítésére irányulhat.
A c) pont alatti esetet csak összefüggései miatt soroljuk fel ezek között az ügycsoportok között. Ebben a esetben ugyanis nem bírósági eljárással (döntéssel) összefüggő Alaptörvény-ellenesség orvoslásáról van szó. Az Alkotmánybíróság - bírói döntéssel kapcsolatos eljáráshoz hasonló - eljárást folytathat le akkor is, ha bírói döntés nélkül következett be - Alaptörvény-ellenes jogszabály hatására - jogsérelem, és nincs orvoslásra szolgáló jogorvoslati eljárás (vagy azt már kimerítették). Nem mérhetjük fel ennek az eljárásnak várható gyakorlatát, de az alapjogi bíráskodás jellemzőit ismerhetjük fel, azzal, hogy ez nem bírósági, hanem az Alkotmánybíróság hatáskörébe tartozó eljárás. Jellemzően azoknak a jogsérelmeknek orvoslására szolgál, amelyek tekintetében a törvényhozó a jogsérelem orvoslására bírói utat nem biztosított. A törvény szerint erre az eljárásra csak kivételesen kerülhet sor.
A d) pont alatti eset az eddigi bírói hatáskör elvonását és az Alkotmánybírósághoz való telepítését jelenti. Ebben az esetben nem jogszabály Alaptörvénybe ütközését állapítja meg az Alkotmánybíróság, hanem a bírói döntés Alaptörvénnyel valón összhangját vizsgálja. Nincs szükség tehát arra, hogy a bírósági eljárásban Alaptörvény-ellenes jogszabályt alkalmazzanak, hiszen nem jogszabály, hanem egy bírói döntés felülvizsgálata történik. Az Alkotmánybíróság - tipikus esetben - két normát mér össze (a támadott jogszabályt és az Alaptörvény rendelkezését). A bírósági döntés felülvizsgálata során a tényállást veti össze az alkalmazott jogi normával, illetőleg azzal, amit alkalmazni kellett volna. Kérdés, hogy ehhez az eljáráshoz az Alkotmánybíróság teljes körűen rendelkezik-e eljárásjogi garanciákkal.
A bírói döntés elleni alkotmányjogi panasz esetén is feltétel, hogy az indítványozó a jogorvoslati lehetőségeit már kimerítette, vagy nincs számára biztosítva jogorvoslati lehetőség.

Az Alkotmánybíróság határozatának jogkövetkezményei

Abtv. 41. §

Abtv. 43-45. §

Az Alkotmánybíróság határozatának jogkövetkezményeit az Abtv. a panasz jellegének megfelelően szabályozza.
Az Alaptörvény-ellenes jogszabály megsemmisítésére történhet mindenkire kiterjedő hatállyal, vagy csak az eljárásra okot adó ügyben való alkalmazását kizáró módon.
Ha az Alkotmánybíróság a jogszabályt mindenkire kiterjedő hatállyal megsemmisíti, az erről szóló határozat közzétételétől a rendelkezést nem lehet alkalmazni. Igen lényeges garanciális szabály, hogy a megsemmisítés nem érinti a határozat közzététele előtt létrejött jogviszonyokat és a belőlük származó jogokat és kötelezettségeket. Sor kerülhet hatályon kívül helyezett jogszabály megsemmisítésére, ha a jogszabályt konkrét ügyben még alkalmazni kell (az új jogszabály úgy lép hatályba, hogy a folyamatban lévő ügyekben még a régi rendelkezést kell alkalmazni).
Az Alkotmánybíróság az alkotmányellenesnek talált jogszabályt rendszerint határozatának közzététele napjával semmisíti meg. A megsemmisített rendelkezést azonban alkalmazni kell a megsemmisítésig létrejött jogviszonyokra, kivéve, ha az Alkotmánybíróság visszamenőleges hatállyal semmisíti meg a rendelkezést. Ez azonban csak kivételes lehet. Gyakran tehát a visszamenőleges jogalkotás tilalma és az alkotmányosság érvényre juttatása ellentmondásba kerül, hiszen Alaptörvény-ellenesnek nyilvánított jogszabályt kell - néha a bíróságnak is - alkalmaznia.
Bírói kezdeményezésre, vagy alkotmányjogi panasz alapján az Alkotmánybíróság egyedi ügyben alkalmazott jogszabályt semmisít meg, a megsemmisített jogszabályt abban az ügyben nem lehet alkalmazni, amelyben a kezdeményezés (vagy a panasz) történt. A megsemmisítés tehát ebben az esetben meghatározott ügyre - eljárásra - vonatkozik, a jogszabály hatálya tehát a megsemmisítésen kívüli ügyekre továbbra is kiterjed. Az Alaptörvény védelme, a jogbiztonság vagy az eljárást kezdeményező különösen fontos érdeke esetén ettől eltérően is megállapítható a jogkövetkezmény.
A jogszabály megsemmisítése nem érinti a megsemmisített jogszabályon alapuló más bírósági döntéseket. Az Alkotmánybíróság azonban döntésében e rendelkezéstől is eltérhet.
Az Abtv. 27. §-a alapján folytatott eljárásban (ha a bírói döntés az indítványozó Alaptörvényben biztosított jogát sérti) az Alkotmánybíróság a bírói döntést semmisíti meg, feltéve, ha az Alaptörvény-ellenes.

Alkotmányjogi panasz orvoslásának eljárásjogi eszközei

Abtv. 26. §

[a Pp. 360-363. §-ához]

A megalapozott alkotmányjogi panasz - bírósági eljárásban való - orvoslásáról rendelkezik a Pp. XXIV. fejezete (e fejezet a különleges eljárások között szerepel, holott nemperes eljárásról van szó). Az alkotmányjogi panasz alapján az Alkotmánybíróság az egyedi ügyben alkalmazott jogszabályt megsemmisíti, és az erről szóló határozat közzétételétől a rendelkezést - az Alkotmánybíróság eljárására okot adó ügyben - nem lehet alkalmazni.
Ha bírói döntés sérti az indítványozó Alaptörvényben biztosított jogát, a bírói döntést megsemmisíti.
Az alkotmányjogi panasz orvoslása a bírói eljárásban a Kúria hatásköre. A Kúria lényegét tekintve a következő intézkedéseket teheti:
a) Értesíti az indítványozót, hogy perújítási kérelmet terjeszthet elő az elsőfokú bíróságnál, ha az ügyben kizárólag per (nemperes eljárás) volt folyamatban. A Kúria tehát nem a perújítás megengedéséről dönt, a Pp. 266. § (4) bekezdése alapján, ugyanis a perújítás a törvény erejénél fogva megengedett. A Kúriának azonban - álláspontunk szerint - érdemi döntést kell hoznia. A Pp. 262/A. § alapján ugyanis az Alkotmánybíróság konkrét döntése esetén is csak "a Kúria határozata alapján" van helye perújításnak. A Kúriának tehát meg kell vizsgálnia, hogy az Alkotmánybíróság a megsemmisített rendelkezés alkalmazhatóságának visszamenőleges kizárásával adott-e helyt a panasznak. továbbá anyagi jogi rendelkezést semmisített-e meg az Alkotmánybíróság. Álláspontunk szerint vizsgálnia kell a Kúriának azt is, hogy a konkrét bírósági ügyben az anyagi és eljárási szabályok szerint helye van-e perújításnak [pl. az ítélet jogerőre emelkedésétől számított öt év már eltelt, vagy pl. a Pp. 293. § (1) bekezdése miatt kizárt a perújítás]. Helyesnek tartanám továbbá olyan gyakorlat kialakítását, amely megvizsgálja a 360. § magyarázatánál említett körülményeket, így különösen azt, hogy a megsemmisített rendelkezés alkalmazásának mellőzését a panasz indítványozójának különösen fontos érdeke indokolja.
b) Az Alaptörvény-ellenes helyzetet okozó eljárási rendelkezés megsemmisítése esetén elrendeli az eljárás megismétlését, ebben az esetben a Kúriának meg kell állapítania, hogy az eljárási jogosultság a megismételt eljárásban gyakorolható-e és ha igen mennyiben. A döntés meghozatalánál vizsgálnia kell: az Alaptörvény-ellenes eljárási szabály folytán történt-e olyan perbeli cselekmény, illetőleg elmulasztottak-e valamely perbeli cselekményt és ennek hiánya, illetőleg nem megfelelő gyakorlása az eljárást befejező határozat érdemére kihatással volt-e. Ha az eljárási cselekmény hiánya, illetőleg nem megfelelő gyakorlása az eljárást befejező érdemi határozatra kihatással volt, úgy az alkotmányjogi panasz orvoslása érdekében a Kúriának el kell rendelni az eljárási cselekmény megismétlését, illetőleg lefolytatását (pl. ha a jogszabály a fellebbezést kizárta, a Kúria döntése alapján le kell folytatnia a fellebbezési eljárást), illetőleg megismétlését (ha erre a megsemmisített rendelkezés alapján került sor). Adott esetben szükség lehet az eljárást lezáró bírósági határozat hatályon kívül helyezésére is ahhoz, hogy az eljárási cselekményt pótolni lehessen, s annak eredményét az újabb határozat meghozatalánál figyelembe vehessék. Ha a Kúria megítélése szerint az eljárási cselekmény nincs hatással a meghozott határozat érdemére, a kérelmet el kell utasítni.
c) Bírósági döntés megsemmisítése esetén új eljárásra utasít és új határozat hozatalát rendeli el.
d) A bírósági határozattal érintett más hatósági döntés megsemmisítése esetén ezt a hatóságot értesíti a szükséges intézkedés megtétele végett.
Látható, hogy a Kúria az Alaptörvény-ellenes helyzet megszüntetése érdekében eljárási módokat és célokat határoz meg. Ezek a döntések azonban érdemben határozzák meg a meghozandó új intézkedések tartalmát. Természetesen az előfeltételek tisztázására már az alkotmánybírósági eljárásban sor kell, hogy kerüljön, ott azonban - megfelelő bizonyítási eszközök hiányában és az eljárás jellegéből adódóan - ez nem mindig lehetséges. Álláspontom szerint a Kúria eljárásban részletesebben fel kell deríteni ezeket a körülményeket a megalapozott döntés érdekében.
Mindkét eljárásban szem előtt kell tartani a rendelkezés kivételességét, ugyanis a jogbiztonság, a személyek jogegyenlőségének alkotmányos elve könnyen sérülhet a konkrét ügy visszamenőleges rendezésével. Az eljárás mindenképpen különböztet a jogviszony jellege és a jogszabály címzettjei között azzal, hogy a jogalkalmazás során már létrejött jogviszonyok újbóli rendezésére kell sort keríteni.
Az Alkotmánybíróság által megsemmisített jogerős ítéletet követően a Kúria hivatalból jár el, és amennyiben elbírálatlan felülvizsgálati kérelem marad az ügyben, úgy elrendeli az új felülvizsgálati határozat meghozatalát (Pp. 361. §)
A Kúria felülvizsgálati eljárásban járt el a büntetőeljárás hatálya alatt álló, ítélkező tevékenységet nem végző bíró által az Országos Bírósági Hivatal alperessel szemben, illetmény visszafizetése és elmaradt illetmény megfizetése iránt indított perében.
A Kúria 2012. október 10-én kelt, Mfv. II. 10553/2012/6. számon meghozott ítéletével hatályon kívül helyezte a törvényszék másodfokon meghozott részítéletét, a Munkaügyi Bíróság részítéletét pedig megváltoztatta akként, hogy leszállította az alperes részére kibocsátott fizetési felszólításban megjelölt marasztalási összeget, megváltoztatta a késedelmi kamat megfizetésének kezdő időpontját, egyebekben pedig a felperes keresetét elutasította.
A Kúria ítéletében az 1997. évi LXVII. törvény (a továbbiakban: régi Bjt.) és a 2011. évi CLXII. törvény (a továbbiakban: új Bjt.) rendelkezései értelmében alkalmazandó, a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvényre (a továbbiakban: régi Mt.) alapozva úgy döntött, hogy a felperes - saját érdekkörében felmerülő okból - nem tudott eleget tenni az előzetes letartóztatásának elrendelését követően a szolgálati viszonya lényegi elemét képező ítélkezési kötelezettségének. A régi és az új Bjt. rendelkezései folytán alkalmazandó régi és új Mt. értelmében ebben az esetben, a munkavégzés hiányára tekintettel, nem jár távolléti díj a munkavállalónak. A felperes ilyen irányú igényének tehát nincs jogszabályi alapja. Ezt a jogi álláspontot nem ingathatta meg a Másodfokú Szolgálati Bíróság döntése sem, amely hatáskörére tekintettel csak részkérdésben hozhatott döntést.
A Kúria indokai értelmében a perbeli esetben elsődlegesen nem az új Bjt. 118. § (1) bekezdése szerinti tényállást, a felperes bírói tisztségéből történő felfüggesztésének a tényét, hanem a felfüggesztés tényétől függetlenül azt kellett értékelni, hogy a felperes az adott időszakra megillette-e az illetmény vagy sem.
Ezt követően a Kúria 2013. február 13-án kelt, Mfv. I. 10692/2012/5. számon meghozott ítéletével hatályon kívül helyezte a törvényszék ítéletét, valamint megváltoztatta a Munkaügyi Bíróság ítéletét és a felperes keresetét elutasította. Indokolásának lényege megegyezett a fenti kúriai ítéletben foglalt érveléssel.
A felperes mindkét kúriai határozattal szemben alkotmányjogi panasszal élt az Alkotmánybíróságnál.
Az Alkotmánybíróság egyesítés folytán az alkotmányjogi panaszokat egy eljárásban bírálta el. Az Alkotmánybíróság határozatában a következő releváns megállapításokat tette. Az alkotmányjogi panasz az Alaptörvényben biztosított jogok sérelmét hivatott reparálni. Ennek megfelelően a jogorvoslásnak ki kell terjednie az alapjogi sérelmeken túl minden, jogot biztosító Alaptörvénybeli rendelkezésre. A bírói függetlenség ilyen, jogot garantáló Alaptörvénybeli rendelkezés: egyszerre a jogállami működés alapelve, szervezés-igazgatási alapelv, ugyanakkor egyes elemeiben a bírói tisztséget viselő személy Alaptörvényben biztosított joga és kötelezettsége. A javadalmazás többlettartalmát a méltányos díjazáshoz képest abban látta, hogy a javadalmazás is a személyi függetlenség garantálását hivatott szolgálni, amely mindemellett olyan mértékű kell legyen, amely az összeférhetetlenségi szabályok miatti egyéb jövedelemszerző tevékenység kompenzálására is képes.
Az Alkotmánybíróság a jogalkotói szándék megismerése céljából megkereste az igazságügyi minisztert. A miniszter válaszából megismert jogalkotói szándék alapján az Alkotmánybíróság arra a következtetésre jutott, hogy amennyiben egy bíróval szemben büntetőeljárás indul, és vele szemben személyi szabadságot korlátozó intézkedést kell alkalmazni, ami akadályát képezi ítélkező tevékenységének, javadalmazására ekkor igényt tarthat, mivel az új Bjt. 118. § (2) bekezdésének nem lehet olyan értelmezést adni, amely kiüresíti a 118. § (1) bekezdését.
Szemben a Kúria álláspontjával, az Alkotmánybíróság jogértelmezése szerint nem tekinthető munkavállalónak a büntetőeljárás hatálya alatt álló bíró, mert a bírót ebben a helyzetben is megilleti a státusához kapcsolódó védelem.
Figyelemmel ezért a bírói függetlenséggel összefüggésben tett megállapításokra is, az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a konkrét ügyben a Kúria a panaszost megillető javadalmazástól elzáró jogértelmezésével korlátozta a panaszos bírói függetlenségét. Ezért jogkövetkezményként megsemmisítette a Kúria alapjogi jogsérelmet okozó ítéleteit.
A Pp. 361. § a) és c) pontjai értelmében "[a] Kúria az alkotmányjogi panasz orvoslása érdekében az alábbiak szerint határoz (...) ha az Alkotmánybíróság a bíróság határozatát megsemmisítette, az Alkotmánybíróság határozatából következően (...) a felülvizsgálati kérelem tárgyában új határozat hozatalát rendeli el."
A jelen esetben az Alkotmánybíróság a jogerős ítéletet megsemmisítette, ezért a Kúria a jelen végzését a Pp. 361. § c) pontjára alapította és hivatalból járt el.
Az Alkotmánybíróság határozata - az ítélet megsemmisítése révén - nem csupán áttörte a jogerőt, de megsemmisítette azt a bírói döntést, amely a felek közötti jogvitát a véglegesség minőségével eldöntötte.
A Kúria az elbírálatlan felülvizsgálati kérelemre tekintettel a munkaügyi per folytatása mellett döntött és elrendelte a felülvizsgálati kérelem tárgyában új határozat meghozatalát. (Kúria Kpkf. IV. 37 199/2014/2., KGD2014.136.)
Hasonló álláspontot foglalt el a Kúria abban az ügyben, amelyben elbírálatlan kereseti kérelem maradt. Emiatt új eljárás lefolytatására és új határozat hozatalára utasította a megsemmisített ítéletet meghozó bíróságot.
A B. Város Önkormányzat Polgármesteri Hivatal Adóirodája ellenőrzést folytatott, majd adóigazgatási eljárásban meghozott határozatában az alapper felperesét, Dr. M. J.-t - az ingatlan 1/2 arányú tulajdonosát - adóhiány és késedelmi pótlék megfizetésére kötelezte. A határozata alapját a B. Város Önkormányzata építményadóról szóló 11/1991. (VII. 26.) számú rendelete (a továbbiakban: Ör.) képezte, amelynek a határozat meghozatala idején hatályos 6. § (6) bekezdése az adófizetési kötelezettség alóli mentességet az adózónak az adó tárgyát képező lakásba történő bejelentéséhez kötötte.
A Megyei Kormányhivatal jogelődje másodfokú határozatával - a késedelmi pótlékot megállapító rendelkezés megsemmisítése és ebben a körben új eljárás lefolytatására utasítás mellett - helybenhagyta az elsőfokú határozatot.
A közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálatára irányuló perben a felperes indítványozta, hogy a bíróság a per tárgyalásának felfüggesztése mellett az Ör. 6. § (6) bekezdésével összefüggő alkotmányossági aggályok miatt forduljon az Alkotmánybírósághoz.
A megyei bíróság (a továbbiakban: bíróság) nem osztotta a felperes aggályait, ezért a keresetet 2011. szeptember 7-én kelt jogerős ítéletével elutasította. A döntés értelmében a felperest terhelő, közigazgatási eljárási szempontból jogerős és végrehajtható adóhatósági határozat jogszerűnek minősült.
A felperes még 2011-ben az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (a továbbiakban: régi Abtv.) 48. §-a szerinti alkotmányjogi panasszal fordult az Alkotmánybírósághoz azzal, hogy a bíróság jogerős ítéletének alapját képező Ör. 6. § (6) bekezdése alkotmányellenes volt.
Az Alaptörvény és az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény (a továbbiakban: új Abtv.) 2012. január 1. napjával történő hatálybalépése után, az alapper felperese - az Alkotmánybíróság az új Abtv. 71. § (3) bekezdésén alapuló felhívására tekintettel - indítványát megújította. Ezért az Alkotmánybíróság előtti eljárás a továbbiakban az új Abtv. 71. § (4) bekezdése értelmében ún. "régi alkotmányjogi panaszként" [26. § (1) bek.] folytatódott azzal, hogy az eljárásban már az új Abtv. rendelkezéseit kellett az Alkotmánybíróságnak alkalmaznia.
Az Alkotmánybíróság öttagú tanácsban meghozott határozatában az új Abtv. 26. § (1) bekezdése szerinti normakontroll-eljárást folytatott le, és megállapította az Ör. vizsgált rendelkezésének alaptörvény-ellenességét. Mivel az Ör. támadott rendelkezését az önkormányzati jogalkotó utóbb módosította, ezért - alkalmazási tilalom kimondása helyett - az alaptörvény-ellenesség jogkövetkezményeit a jogerős ítélettel szemben vonta le, azaz az új Abtv. 27. §-a szerinti eljáráshoz igazította. Az Alkotmánybíróság az Ör. 6. § (6) bekezdésének alaptörvény-ellenessége miatt a jogerős ítéletet semmisítette meg.
A bíróság hivatalból észlelte az Alkotmánybíróság határozatát, ezért a Pp. 361. §-ára tekintettel megküldte az iratokat a Kúriának további intézkedés végett.
Mivel az alapper felperesének terhére megállapított adóhiány alapját az Ör. képezte, ezért nem kétséges az alaptörvény-ellenesnek minősített jogszabály anyagi jogi jellege. Ugyanakkor az Alkotmánybíróság az alaptörvény-ellenesség jogkövetkezményeit a jogerős ítélettel szemben vonta le, amikor megsemmisítette azt.
Az Abtv. 43. § (2) bekezdése, valamint a Pp. XXIV. fejezet 360-362. §-ai szerint a Kúria abban a kérdésben dönt, hogy az Alkotmánybíróság határozatával érintett peres eljárás folytatódjon-e, melyik szinten, milyen eljárási cselekmények lefolytatásával. A Kúria döntésének azt kell szolgálnia, hogy a perbe vitt alanyi jogok a rendes bírósági eljárásokra vonatkozó törvényi keretek között dőljenek el, de abban az Alaptörvényben szabályozott jogok az Alkotmánybíróság gyakorlatában értelmezett tartalommal jussanak érvényre.
A Pp. 361. § a) és c) pontjai értelmében "[a] Kúria az alkotmányjogi panasz orvoslása érdekében az alábbiak szerint határoz:
a) ha az Alkotmánybíróság anyagi jogszabályt vagy rendelkezést semmisített meg, és az ügyben kizárólag per (vagy nemperes eljárás) volt folyamatban, értesíti a panasz indítványozóját, hogy harminc napon belül perújítási kérelmet terjeszthet elő a perben eljárt elsőfokú bíróságnál; […]
c) ha az Alkotmánybíróság a bíróság határozatát megsemmisítette, az Alkotmánybíróság határozatából következően - a d) pontban foglalt kivétellel - az első vagy a másodfokon eljárt bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasítja, vagy a felülvizsgálati kérelem tárgyában új határozat hozatalát rendeli el."
A Kúriának elsőként abban a kérdésben kellett állást foglalnia, hogy a Pp. 361. §-a szerinti melyik eljárási rendet követi, majd pedig meg kellett határoznia az alkotmánybírósági határozat után követendő eljárás irányát.
A Pp. XXIV. fejezete szerinti rendelkezések értelmében a Kúria a fél kérelmére, illetve hivatalból jár el. Az indítványozónak - megfelelő határidőben - kell kérelmeznie a Kúria eljárását abban az esetben, ha az Alkotmánybíróság az ítéleti döntés anyagi jogi vagy eljárási alapjául szolgáló jogszabályt vizsgálva állapított meg alaptörvény-ellenességet [Pp. 361. § a) és b) pontok]. A Kúriához az indítványozó részéről ilyen kérelem nem érkezett. Megjegyzendő az is, hogy a Pp. 361. § a) pontja a Pp. 262/A. §-ára utal vissza, amely rendelkezés a jogerős ítélettel szembeni perújítást szabályozza.
A jelen esetben az Alkotmánybíróság a jogerős ítéletet megsemmisítette, ezért a perújítás lehetősége értelemszerűen kizárt. Ilyen körülmények között a Kúria a jelen végzését a Pp. 361. § c) pontjára alapította, és hivatalból járt el.
Az Alkotmánybíróság határozata - az ítélet megsemmisítése révén - nem csupán áttörte a jogerőt, de megsemmisítette azt a bírói döntést, amely a felek közötti jogvitát a véglegesség minőségével eldöntötte.
Az Alkotmánybíróság ugyanakkor nem élt az új Abtv. 43. § (4) bekezdésében szabályozott felhatalmazásával, és nem semmisítette meg az adóhatósági határozatokat, amelyek - a jogerős ítélethez hasonlóan - az alaptörvény-ellenesnek minősülő Ör. rendelkezésein alapultak. Ebből kifolyólag a jogerős ítélet hiányában elbírálatlan kereseti kérelem maradt a közigazgatási perben, amelynek lényege annak megítélése, hogy a felperest marasztaló adóhatósági határozat törvénysértő-e.
A Kúria az elbírálatlan kereseti kérelmekre tekintettel a közigazgatási per folytatása mellett döntött. Mivel a Pp. 340. § (1) bekezdése értelmében az adóperekben fellebbezésnek nincs helye, így az első fokon eljáró bíróság jogerős ítéletet hoz, ezért a Kúria az első fokon eljáró bíróságot utasította az új eljárás lefolytatására és a perben új határozat hozatalára. Az időközben hatályba lépő jogszabályváltozások miatt a Budapest Környéki Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság az illetékes.
Az új eljárásban is érvényesülni kell a Pp. 339/A. §-ában foglaltaknak, amely szerint "...a közigazgatási határozatot - jogszabály eltérő rendelkezése hiányában - a meghozatalakor alkalmazandó jogszabályok és fennálló tények alapján..." kell felülvizsgálni. A kereset elbírálásának alapja tehát az adóhatósági határozatok meghozatalának idején hatályos Ör. kell legyen. Ugyanakkor az Ör. rendelkezéseit - az Alkotmánybíróság fentiekben hivatkozott határozatára figyelemmel, és dacára annak a ténynek, hogy az Alkotmánybíróság alkalmazási tilalmat nem rendelt el határozatában - olyan tartalommal kell alkalmazni, amely az építményadó megfizetésének kötelezettsége, illetve az alóli mentesülés szempontjából nem kezeli hátrányosan azokat, akik életvitelszerűen lakják lakásaikat, de oda igazgatásilag nincsenek bejelentkezve. Az új eljárásban tehát az Ör. 6. § (6) bekezdésének utolsó, "...abban az esetben, ha a magánszemélynek az év első napján állandó lakcímeként van bejelentve" fordulata nem alkalmazható (Kúria Kpkf. IV. 37.317/2013/3.; KGD 2014.214.).
Milyen rendező elveket kell figyelembe venni?
a) Tisztázni kell annak a jogviszonynak a jellegét, amelyre a megsemmisített jogszabály vonatkozott. A - büntetőjogviszonyhoz hasonló - alá- és fölérendeltséget kifejező - közigazgatási jogviszony esetén vetődhet fel a legkevesebb probléma, hiszen gyakran a közhatalmat gyakorló szervnek kell igényével visszavonulnia egy alkotmánybírósági döntés nyomán. A hárompólusú közigazgatási ügyekben már nehezebb az érdek-összeütközés feloldása (pl. az anya és apa közötti gyámhatósági ügyben, a kisajátító és kisajátítást szenvedő közötti kisajátítási ügyben), potenciálisan a jogviszonyban az eddig kedvező pozícióban lévő fél helyzete a másik hátrányára változhat meg. Ugyanilyen helyzet következhet be a mellérendeltségi viszonyt feltételező polgári jogi viszonyban.
b) Ha a megsemmisített rendelkezés a jogviszonyban szereplő fél helyzetét hátrányosan változtatja meg, kikerülhetetlen annak vizsgálata, hogy jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jogot kell-e megsemmisíteni egy esetleges alkotmánybírósági határozat nyomán. Ezt a jogállami eljárásjogok még hatályos jogszabály alapján elkövetett jogszabálysértés esetén is kizárják, fokozottan kizárandó tehát egy visszamenőlegesen belépő új rendelkezés nyomán.
c) Mindenképpen ki kell zárni a visszamenőleges hatályú rendezést olyan - főként státusz jellegű - jogviszonyokban, ahol ezt a jogviszony természete nem engedi meg: pl. a házasság érvénytelenítése nem érintheti a gyermek jogállását, az apaság vélelmét megdöntő ítélet ellen - meghatározott esetben - perújításnak nincs helye [Pp. 293. § (2) bek.], a házasság érvénytelenítése iránti per megindítását a törvény határidőhöz köti, amelynek eltelte után az eredetileg jogsértő helyzet nem reparálható stb. A jogsértés kiküszöbölésére hasonló korlátozó szabályt tartalmaz a törvény az apaság vélelmének megdöntésével, a társasági szerződés érvénytelenségének megállapításával kapcsolatban, amikor is bizonyos idő eltelte után a státusz megváltoztatását még jogsértés esetén sem teszi lehetővé.
d) A rendelkezés alkalmazásának kizárása esetén figyelemmel kell lenni arra is, hogy a jogvita eldöntésére a kiesett helyett milyen tartalmú rendelkezést kell alkalmazni.
Méltánytalan helyzetet okozna, ha a jogosultak visszamenőlegesen veszítenék el megszerzett jogaikat, vagy azt terhesebb feltétekkel gyakorolhatnák, de akkor is, ha a már létrejött jogviszonyra egyáltalán nem lenne alkalmazható szabály.
Kérdésként merült fel a gyakorlatban, hogy az Alkotmánybíróság megsemmisíti az alkotmánysértő jogszabályt, vajon a helyébe lépő új jogszabályt lehet-e alkalmazni a megsemmisített jogszabály hatálya alatt létrejött jogviszonyokra; folyamatban lévő ügynek minősül-e - az alkotmánybírósági döntésre figyelemmel a perújítási eljárásban hatályon kívül helyezett döntések helyett - lefolytatott új eljárás. Két ellentétes érdek áll szemben ezekben az ügyekben: a visszamenőleges hatály tilalma (hiszen egy új rendelkezés alkalmazása esetleg a korábbinál terhesebb kötelezettségeket állapít meg), illetőleg a jogkövetés kötelezettsége alóli mentesülés (ha a megsemmisített norma helyett más nem alkalmazható, a szabályozatlanság állapota következne be, így kötelezettségek alóli teljes mentesülést jelentené). A Legfelsőbb Bíróság korábbi gyakorlata a szabályozatlanságot találta a kisebbik bajnak, az új jogszabály alkalmazását ugyanis nem jelent visszamenőleges hatályú alkalmazást, többek között amiatt, mert a bírósági ítéletnek és a közigazgatási döntéseknek - perújítási eljárás keretében történő - hatályon kívül helyezésére figyelemmel az ügy folyamatban lévőnek tekintendő.
A Kúria nemperes eljárásban határoz az indítványozó 30 napon belül előterjesztett kérelme alapján. Indokolt esetben a nemperes eljárásban meghallgathatja az alkotmányjogi panasz indítványozóját, illetőleg az ellenérdekű felet (aki az Alkotmánybíróság határozatában megjelölt bírósági ügyben az indítványozóval ellenérdekű félként szerepelt). Az eljárás - törvényben meghatározott esetben - hivatalból indul.
A Pp. rendelkezése szerint az eljárást soron kívül kell lefolytatni. A soron kívüliség mind a Kúria eljárásra, mind a döntése nyomán az eljárást megismétlő alsóbb fokú bíróságra vonatkozik.
A Kúria nemperes eljárása során a Pp. általános szabályai megfelelő alkalmazásával jár el, azonban döntése ellen jogorvoslatnak nincs helye.

XXV. fejezet

Végrehajtási perek

Az 1979. évi 18. törvényerejű rendelet (08986" ssz="1">korábbi Vht.) végrehajtási perek részletes szabályait is tartalmazta. E perek kapcsolódnak ugyan a végrehajtási eljáráshoz, de nem csupán eljárási, hanem anyagi jogi kérdések eldöntését is szolgálják - peres eljárás keretében. Ez a szabályozási megoldás azért sem volt összhangban az alkotmányos követelményekkel, mert a végrehajtási perekre vonatkozó szabályok egy részét igazságügy-miniszteri rendelet - a 14/1979. (IX. 17.) IM rendelet - állapította meg.
A végrehajtási perekre vonatkozó rendelkezéseket tehát indokolt, hogy a Polgári perrendtartás tartalmazza. A végrehajtási pereknek a Pp.-ben történő új szabályozása a Polgári perrendtartás kiegészítéséről szóló 1994. évi LII. törvényben történt meg.
Az új szabályok természetesen a korábbi rendelkezéseket veszik át, kiegészítve a jogfejlődés újabb kívánalmaival. Az 1994. évi LII. törvény a Pp.-nek a különleges eljárásokról szolgáló Negyedik Részébe iktatta be a végrehajtási pereket szabályozó új fejezetet. E rész tartalmazza a különleges vonásokat mutató jogviszonyokra vonatkozó perek - az általánostól eltérő - szabályait, nem ismételve meg a Pp.-nek az e perekre is irányadó általános szabályait. A végrehajtási perekben tehát a Pp. I-XIV. fejezetében megállapított rendelkezéseket a XXV. fejezetben foglalt eltérésekkel kell alkalmazni.
A végrehajtási perek a következők:
1. A végrehajtás megszüntetési és korlátozási per
2. Az igényper
3. A foglalás tűrése iránti per
4. A követelés behajtása iránti per.

Végrehajtás megszüntetési és korlátozási per

[a Pp. 366. §-ához]

Az adósnak elsősorban a végrehajtási eljárás keretében kell kérnie a végrehajtás megszüntetését, illetőleg korlátozását a Vht. 41. és 56. §-a szerint (így, ha okirattal bizonyítható a követelés megszűnése stb.). Ha erre nincs lehetőség, az adós végrehajtás megszüntetési, illetőleg korlátozási pert indíthat. A végrehajtás megszüntetése az eljárás megszűnését, korlátozása pedig az eljárás meghatározott körre történő szűkítését jelenti. A pert a végrehajtást kérő ellen kell megindítani.
A per felperese az adós; tehát "a pénzfizetésre, illetőleg egyéb magatartásra kötelezett" személy [Vht. 5. § (1) bek.]. Az adós formailag az, aki a végrehajtható okiratban ilyenként szerepel. Nem kizárt, hogy a végrehajtás megszüntetése (korlátozása) iránt ne az okiratban feltüntetett személy indítsa meg a pert, ilyenkor azonban igazolnia kell, hogy ő a pénzfizetésre (egyéb magatartásra) kötelezett.
A perben az adósnak mindenekelőtt bizonyítania kell, hogy a Vht. 41. §-a, illetőleg a Vht. 56. §-a szerinti megszüntetésre (korlátozásra) nem volt lehetősége. (Például: okirattal valószínűsítette, hogy a végrehajtandó követelést már teljesítette, a végrehajtást kérő azonban ezt a tényt nem ismeri el.)
A végrehajtás megszüntetése, illetőleg korlátozása iránti igényt egyébként azok a tények alapozhatják meg, amelyek a Vht. szerinti megszüntetését (korlátozást). Így, ha az adós
- okirattal igazolja, hogy a végrehajtandó követelés alaptalan, azt már teljesítette, vagy egyébként megszűnt,
- közokirattal bizonyítja, hogy a végrehajtandó határozatot jogerős határozat hatályon kívül helyezte, illetőleg megváltoztatta.
(A perindításra vonatkozó részletes feltételeket a Pp. 368-369. §-a határozza meg.)
A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint bíróság előtt adóvégrehajtási eljárás megszüntetése, illetőleg korlátozása iránti per nem indítható.
"A Vht. 43. §-a és a Vht. 44. §-a, de a Pp. jelenleg hatályos XXV. fejezetében szabályozott végrehajtási perek közül a Pp. 366., 368. és 369. §-ára alapítható végrehajtás megszüntetése és korlátozása iránti per megindításának - egyebek mellett - az is feltétele, hogy a bíróság által elrendelt végrehajtás megszüntetését, illetőleg korlátozását kérjék. Ez az indoka annak, hogy az említett tárgyú perekre vonatkozó kizárólagos illetékességi szabály alapja az, hogy a végrehajtást mely bíróság rendelte el (Pp. 367. §), illetőleg a korábbi szövegezés szerint mely bíróság az, amely a végrehajtási eljárást megindította [Pp. 33. § (1) bekezdése]. Mindezekből okszerűen következik, hogy a hivatkozott rendelkezésekre alapítottan sem a keresetlevél előterjesztésekor, sem az ez idő szerint hatályos rendelkezésekre alapítottan nem indítható bíróság előtt adó-végrehajtási eljárás megszüntetése, illetőleg korlátozása iránti per, az erre irányuló keresetlevél érdemi elbírálásra nem alkalmas." (Legf. Bír. Pf. I. 22.809/1994., BH 1995.525.)
A végrehajtás megszüntetése, illetőleg korlátozása iránti pert meg kell különböztetni a követeléssel kapcsolatos perújítási eljárástól.
A Pp. 368. §-a alapján indított végrehajtás megszüntetési, illetőleg korlátozási pert meg kell különböztetni az ítélet hozatala után lejáró szolgáltatás mennyiségének vagy időtartamának megváltoztatása iránt - a Pp. 230. §-a alapján indítható - keresettől is. Közös a két keresetben az, hogy az ítélet után bekövetkezett tényeken alapul. A végrehajtás megszüntetése, illetőleg korlátozása iránt indított per nem érintheti a végrehajtás alapjául szolgáló ítéleti döntés érdemét, csupán a végrehajtás tényét. A Pp. 230. §-a szerinti per a jogerős ítélet érdemét változtatja meg.
Arra az elvi különbségre tekintettel, amely a végrehajtás megszüntetése (Pp. 366. §) és a tartási kötelezettség mérséklése (Pp. 230. §) között fennáll, nem engedhető meg, hogy a tartásra köteles olyan esetben, amikor a tartási kötelezettségének a mérséklését kívánja elérni, a tartás rendezése helyett a végrehajtás megszüntetése iránt indítson pert. (PK 198. állásfoglalás.)

[a Pp. 367. §-ához]

A végrehajtás megszüntetési (korlátozási) per a járásbíróság hatáskörébe tartozik. Az illetékesség aszerint alakul, hogy a végrehajtást melyik bíróság rendelte el. Ha a végrehajtást a törvényszék, vagy a közigazgatási és munkaügyi bíróság rendelte el: az adós lakhelye határozza meg a bíróság illetékességét.

[a Pp. 368. §-ához]

A Pp. 368. és 369. §-a a végrehajtás megszüntetése (korlátozása) iránti per megindításának feltételeit aszerint határozza meg, hogy a végrehajtást
a) végrehajtási lappal vagy vele egy tekintet alá eső végrehajtható okirattal, vagy
b) végrehajtási záradékkal ellátott okirattal, vagy vele egy tekintet alá eső végrehajtható okirattal rendelték el.
A Vht. 10. §-a határozza meg a végrehajtható okiratokat; ez a rendelkezés azonban nem állapít meg minőségi különbséget az okirat felsorolt fajtái között. A Vht. további rendelkezései, továbbá a Pp. ezen szabályai alapján állapítható meg, hogy ilyen különbség mégis van az okiratok között: a végrehajtási záradékkal ellátott okiratban foglaltak valódiságát az adós szélesebb körben is vitathatja, a végrehajtási perben a követelés alapjai is támadhatók.
A végrehajtási lap kiállításának eseteit a Vht. 15-16. §-ai határozzák meg; erre sor kerülhet - többek között - polgári ügyben hozott bírósági marasztaló határozat, a büntetőbíróság polgári jogi igényt elbíráló döntése, illetőleg bírósági egyezség alapján, továbbá közjegyző, választottbíróság - törvényben meghatározott - határozata alapján.
A végrehajtási lappal egy tekintet alá eső végrehajtható okirat mibenléte felől a törvény nem ad közelebbi eligazítást. Ezeknek az okiratoknak közöse az, hogy meghatározott terjedelmű anyagi jogerő fűződik a bennük meghatározott marasztaláshoz, a határozat alaposságát csak szűk körben, meghatározott feltételek esetén lehet vitatni. Ilyen okirat a bíróság végrehajtást elrendelő, letiltó, illetőleg átutalási végzése, továbbá a közvetlen bírósági felhívást tartalmazó határozata [Vht. 10. § c) pont], a bíróság pénzbüntetésről, pénzbírságról, vagyonelkobzásról stb. [10. § d) pont] szóló értesítése. Továbbá ilyen okirat véleményünk szerint a bűnügyi zárlatot elrendelő bírósági határozat (Vht. 202. §).
Ezekben az esetekben a per csak akkor indítható meg, ha a végrehajtás megszüntetését (korlátozását) megalapozó tény a végrehajtás alapjául szolgáló eljárásban azért nem volt felhasználható, mert a határozat meghozatala (egyezség megkötése) után következett be. A perújításhoz képest ez tehát szigorúbb feltétel, hiszen az új ténynek a határozat után kell bekövetkeznie.
Ha az adós kötelezettsége utóbb módosul, ez is ok lehet a végrehajtás megszüntetésére, illetőleg korlátozására (pl. a végrehajtást kérő a tartozás egy részét elengedte). A végrehajtási eljárás során adott halasztás vagy részletfizetés alapján a végrehajtás szünetelésének van helye [Vht. 52. § c) pont].
A végrehajtás megszüntetési perre okot adhat a végrehajtási jog elévülése, előbb azonban a Vht. 57. §-ában foglalt rendelkezések szerinti eljárás lefolytatását kell igazolni.
Végrehajtás megszüntetési per nem indítható, ha a végrehajtást kérő vagy az adós személyében változás történt. Ilyen esetben a Vht. 39. §-a szerint kell eljárni (Legf. Bír. P. törv. III. 20.568/1989., BH 1990.63.).
A pertárgy értéke a Pp. 24. §-a (2) bekezdésének g) pontja értelmében a végrehajtási összeg (annak az a része, amelyre a végrehajtási jog megszűnését állítják), tehát az az összeg, amelynek behajtása végett a végrehajtási eljárás folyik. Megállapításánál figyelembe kell venni a tőke kamatát és a költséget is.

[a Pp. 369. §-ához]

A végrehajtási záradékra vonatkozó rendelkezéseket a Vht. 20-23. §-ai állapítják meg. A bíróság - többek között - végrehajtási záradékkal látja el a törvényben meghatározott közjegyzői okiratot, az önkormányzat jegyzőjének a birtokvitában hozott - az elmaradt haszon, kár és költség megtérítésére kötelező - határozatát, egyes fegyelmi hatóságok pénzfizetésre kötelező határozatát, kézizálog-szerződésről szóló közokiratot, a munkáltatónak egyes határozatait. A végrehajtási záradékkal egy tekintet alá eső végrehajtható okirat mibenlétét már nehezebb megítélni, hiszen a Vht. 10. § a), c) és d) pontja, valamint - részben - az e) pontja szerinti okiratok - amint láttuk - a végrehajtási lappal egy tekintet alá esnek.
Ezek a perek a Pp. 368. §-ai alapján indított pertől abban különböznek, hogy itt a követelés jogalapja is vitássá tehető, s bizonyítani lehet, hogy a követelés érvényesen nem jött létre. A záradékolt okiratba foglalt követelés felől a bíróság érdemben még nem döntött, tehát a törvény a végrehajtás megszüntetési perre utalja a vita eldöntését. Az ilyen perben a megszüntetési per felperese az adós, a keresetet a végrehajtást kérővel szemben kell megindítani.
A végrehajtás megszüntetési perben a végrehajtást kérőre hárul annak bizonyítása, hogy a követelése fennáll (Legf. Bír. P. törv. V. 20.105/1980., BH 1980.363., PJD XI. 437.). Ha azonban a záradékolt okirat a felperes elismerésén alapul és a Ptk. 242. §-ának mindenben megfelelő tartozás-elismerést tartalmaz, a bizonyítási teher megfordul és a felperesnek kell minden kétséget kizáróan bizonyítania azt, hogy az elismert tartozása nem áll fenn. (Legf. Bír. Pf. I. 21.072/1990., BH 1991.439.)

[a Pp. 370. §-ához]

Igényper

[a Pp. 371. §-ához]

Az igényperben a lefoglalt ingóság vagy ingatlan foglalás alóli feloldását lehet kérni, továbbá a Vht. 110. §-a alapján lefoglalt követelés feloldását.
Az igényper a tulajdonjog védelmének egyik eszköze, lényegét tekintve tulajdoni per. A per felperesének az igényperben keresetét többnyire tulajdonjogára kell alapítani. Más - a lefoglalt tárgyra (követelésre) vonatkozó - jog is alapja lehet az igénypernek. A törvény azonban az ingatlanigénypernek megindítását haszonélvező részére nem teszi lehetővé. Ha azonban az ingatlan-nyilvántartásba történő bejegyzés még nem történt meg, és a vevőnek kötelmi alapon igénye van az ingatlanra, ez alapul szolgálhat az igényper megindítására.
A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint ezt a jogcímet erősebbnek kell tekinteni az alperesek végrehajtási jogánál, és ezért a felperesek jogszerűen igényelhették az ingatlannak a végrehajtás alóli mentesítését. (Legf. Bír. P. törv. I. 20.140/1962., BH 1963/3. 303., PJD I. 1243.).
Nem tarthat igényt a lefoglalt vagyontárgyra - még tulajdonjogának igazolása esetén sem - az, aki a végrehajtás alá vont tartozásért az adóssal egy sorban felel. E szabály alól kivételt tesz a törvény: a házastárs részére a lefoglalt különvagyonának a mentesítését teszi lehetővé, ha felelőssége csak a közös vagyonból reá eső illetőség erejéig áll fenn.

[a Pp. 372. §-ához]

Közös tulajdon esetén a Ptk. 146. §-a értelmében a tulajdonjog védelmében bármelyik tulajdonostárs önállóan is felléphet. Ezért bármelyik tulajdonostárs önállóan is megindíthatja az igénypert, kivéve, ha az ingatlan tulajdoni hányadára történt a foglalás.
Ha a büntetőbíróság ítéletével a házastárs vagyonára elkobzást rendelt el, a másik házastárs igénypert indíthat a lefoglalt (elkobzott) vagyontárgy különvagyoni jellegének bizonyításával. (Legf. Bír. P. törv. V. 21. 054/1981., BH 1982.519., PJD X. 505.).
Kérdés, lehet-e igénypert adóvégrehajtás során indítani? "Az adózás rendjéről szóló 1990. évi XCI. törvény 87. §-a értelmében az adóvégrehajtás során - bizonyos eltérésekkel - a bírósági végrehajtásról szóló szabályokat kell alkalmazni, és ahol a bírósági végrehajtásról szóló jogszabály bírósági végrehajtót említ, ott az adóhatóság alkalmazottját, ahol bíróságot, ott az adóhatóságot kell érteni. Ennek megfelelően a foglalást az adóhatóság alkalmazottja foganatosítja, az igényperre azonban nem az adóhatóság, hanem a bíróság hivatott. A pert álláspontunk szerint a végrehajtást elrendelő adóhatóság ellen kell megindítani." (Bajory Pál, in: Az új végrehajtási jog, szerk.: Petrik Ferenc, KJK 245. o.)

[a Pp. 373. §-ához]

Ez a szabály az igénypert helyi bírósági hatáskörbe és a foglalás szerinti bíróság illetékességébe utalja.

[a Pp. 374. §-ához]

A végrehajtás felfüggesztésére vonatkozó részletes szabályokat a Vht. 48-51. §-ai tartalmazzák.

[a Pp. 375-376. §-ához]

Az igényper halasztó hatályú [Vht. 115. § (2) bek.] aszerint, ha a foglalástól számított 8 napon belül indítják meg az igénypert. Hasonlóképpen, ha a végrehajtási jog bejegyzéséről szóló határozatnak a végrehajtó részére történt kézbesítésétől számított 8 napon belül indítják meg az igénypert [Vht. 139. § (2) bek.], továbbá, ha a meghatározott ingóságnak a végrehajtást kérő részére történt átadásától számított 15 napon belül [Vht. 178. § (2) bek.] indították meg a pert: az igényper halasztó hatályú.
Az igénykereset benyújtását jogszabály nem köti határidőhöz, a felsorolt határidőkön belül benyújtott kereset azonban halasztó hatályú, tehát a vagyontárgyak értékesítése iránt csak az igényper jogerős befejezése után lehet intézkedni.

[a Pp. 377-378. §-ához]

A végrehajtást kérőt a keresetnek helyt adó határozat esetén is csak akkor lehet a perköltség megfizetésére kötelezni, ha a foglalásnál jelen volt, és rosszhiszemű magatartást tanúsított. Rosszhiszemű magatartást akkor tanúsít a végrehajtást kérő, ha tudja vagy tudnia kellene, hogy a lefoglalandó dolog nem az adósé.

[a Pp. 379. §-ához]

A házastárs által indított igényperben a közös vagyoni vélelmet nem lehet alkalmazni, hanem a felperest terheli a bizonyítás az igénykereset tényállításai tekintetében. A felperesnek kell bizonyítania, hogy a lefoglalt ingóságok a házastársi vagyonközösségbe tartoznak. Neki kell bizonyítani, hogy a közös vagyonhoz tartozónak állított ingóságokat mikor, milyen jogcímen és milyen vagyonból szerezték. (Legf. Bír. P. törv. I. 20.591/1961., BH 1961/7. 2937., PJD I. 1245.). További feltétele az igény alaposságának, hogy a tartozás - amely fejében a foglalás történt - kizárólag az egyik házastársat terheli [Csjt. 30. § (2) és (4) bek.].

[a Pp. 380. §-ához]

Az igényperben a bíróságnak - a végrehajtás alól mentes vagyontárgyak kivételével - vagyonközösséghez tartozó valamennyi vagyontárgyat figyelembe kell venni, és a közös vagyont meg kell osztani. Ezért az adós házastársának is perben kell állnia.
A vagyontárgyak megosztásának lehetőleg természetben kell megtörténnie és a házastársak, valamint a végrehajtást kérő érdekeire egyaránt figyelemmel kell lenni. Így vizsgálni kell azt, hogy a házastársaknak milyen ingóságokra van szükségük, és nem hagyhatók figyelmen kívül az értékesítés lehetőségei sem. Az ítéletben meg kell állapítani, hogy melyek azok a vagyontárgyak, amelyeket a bíróság felold, a többi lefoglalt ingóság pedig a foglalás hatálya alatt marad. (Legf. Bír. P. törv. II. 20.076/1984., BH 1984.454., PJD X. 506.)
"Tévedett a bíróság, amikor nem meghatározott vagyontárgyakat, hanem az összes vagyontárgyak eszmei hányadát mentesítette a foglalás alól." (Legf. Bír. P. törv. I. 20.744/1975., BH 1965/5. 218., PJD VII. 530.)
A természetben meg nem osztható vagyontárgyakat (zongorát, a gépkocsit) értékesíteni kell, és a vételár megfelelő részét kell az igénylőnek kiutalni.

[a Pp. 381. §-ához]

A Pp. 380. §-a szerinti igényper szabályait alkalmazni kell a házastársi vagyonközösségen kívül álló egyéb közös tulajdon esetén is, így például, ha az egyik tulajdonostárs indít igénypert a közös tulajdonban álló vagyontárggyal kapcsolatban.

[a Pp. 382-383. §-ához]

Foglalás tűrése iránti per

[a Pp. 384. §-ához]

Ha a végrehajtó harmadik személynél lévő ingóságot vont végrehajtás alá, ezt a harmadik személyt a Vht. 107. §-a értelmében nyilatkozattételre hívja fel. Ha a harmadik személy a nyilatkozatot elmulasztotta, vagy az adós tulajdonjogát nem ismerte el, a végrehajtást kérő pert indíthat ellene a foglalás tűrése iránt [Vht. 109. § (1) bek.]. Ezekben a perekben nincs helye viszontkeresetnek, továbbá a perköltséget a nyilatkozat elmulasztása esetén a per eredményétől függetlenül a harmadik személy köteles viselni.

Követelés behajtása iránti per

[a Pp. 385. §-ához]

Ha a végrehajtó az adósnak harmadik személlyel szemben fennálló követelését foglalta le, a követeléssel kapcsolatos adatokra és körülményekre vonatkozóan nyilatkozatra hívja fel a harmadik személyt (Vht. 110. §). Ha ezt a nyilatkozatot, illetőleg a követelés összegének befizetését (letétbe helyezését) elmulasztotta, vagy a követelést (a követelésről szóló szerződést) nem ismerte el, a végrehajtást kérő a Vht. 113. §-a alapján pert indíthat a követelés behajtása iránt.
A perben nincs helye viszontkeresetnek, és a perköltségét a nyilatkozat, illetőleg a befizetés (letétbe helyezés) elmulasztása esetén - a per eredményére tekintet nélkül - a harmadik személy viseli.

XXVI. fejezet

Kiemelt jelentőségű perek

A rendelkezések hatálya, általános rendelkezések

[a Pp. 386/A. §-ához]

Az egyes eljárási és igazságszolgáltatást érintő egyéb törvények módosításáról szóló 2011. évi LXXXIX. törvény, mely a kihirdetését követő napon lépett hatályba, és amelynek a Polgári pereket érintő rendelkezéseit a hatályba lépésekor folyamatban lévő ügyekben is alkalmazni kell megteremtette a kisértékű perek analógiájára a kiemelt jelentőségű perek kategóriáját és az általánoshoz képest részben különleges eljárási szabályait. A 2011. július 13. napjától hatályos rendelkezéseket azokban a vagyonjogi perekben kell alkalmazni, amelyekben 400 millió forintot meghaladó követelést érvényesítenek, illetve azokban a megállapítási perekben, amelyekben a per tárgy értéke - ha marasztalás kérhető lenne - meghaladná a 400 millió forintot.
A Pp. 386/A. § (1) bekezdés a) pontjában hivatkozott a Pp. 23. § (1) bekezdés a) pontja a törvényszék hatáskörbe tartozó vagyonjogi perekről szól kivéve ezek köréből a házassági vagyonjogi pert, ha azt a házassági perrel együtt vagy annak folyamán indítják meg. A különleges szabályok érvényesek mind az igény állapotába került követelések érvényesítése iránt indított perekben, illetőleg ennek híján a megállapításra irányuló perekben. Megállapításra irányuló kereseti kérelemnek csak akkor van helye, ha a kért megállapítás a felperes jogainak az alperessel szemben való megóvása végett szükséges, és a felperes a jogviszony természeténél fogva vagy a kötelezettség lejártának hiányában, vagy valamely más okból teljesítést nem követelhet [Pp. 123. §].
A kormányzati ellenőrzési szerv az általa ellenőrzött, az államháztartás központi alrendszerébe tartozó költségvetési szervet, nemzetgazdasági szempontból kiemelt jelentőségű nemzeti vagyonba tartozó, állami tulajdonban álló, az állam többségi befolyása alatt levő gazdasági társaságot megillető, az ellenőrzés tárgyával kapcsolatos polgári jogviszonyból fakadó jog, követelés, polgári jogi igény érvényesítése iránt pert indíthat. Továbbá költségvetési támogatás visszafizetése érdekében is a jogosult nevében és helyett eljárhat. Saját nevében keresetet indíthat a hatáskörében eljárva megismert szerződés vagy annak egyes rendelkezései semmisségének megállapítása iránt.
Annak, hogy az ügyben a kiemelt jelentőségű vagyonjogi perekre vonatkozó szabályokat kell alkalmazni a törvényszék hatáskörét megalapozó hivatkozás mellett a felperes keresetleveléből kell kiderülnie, mert a per tárgy értékét a Pp. 24., 25. § rendelkezéseinek megfelelően a felperesnek kell megjelölnie. Ez a szabály a Pp. 386/A. § (1) bekezdésének utaló szabálya folytán a kiemelt jelentőségű perekben sincs másként. E perekben is érvényes az a rendelkezés, hogy ha ez az érték a köztudomással vagy a bíróság hivatalos tudomásával ellenkezik, vagy egyébként valószínűtlen, úgy szintén, ha azt az alperes vitássá teszi, a per tárgyának értékét a bíróság határozza meg.
Az új rendelkezés kizárólag az értékhatárra tekintettel minősít egy pert kiemelt jelentőségűnek abban az esetben, ha az a törvényszék hatáskörébe tartozik. Az (1) bekezdés a) pontja kizárólag a Pp. 23. § (1) bekezdés a) pontjára utal, amely gyűjtőfogalomként használja a vagyonjogi perek kifejezést. A vagyonjogi perek általános szakmai definíciója szerint ezek a perek az ún. anyagi vonatkozású ügyek, ahol a különböző jogalapból eredő követelések között vagyonjogi igény is érvényesítésre kerül. Felvetődhet a kérdés, hogy érvényesülhetnek-e a kiemelt jelentőségű perek különleges eljárási szabályai azokban az egyébként törvényszék hatáskörbe tartozó perekben, amelyeket a Pp. 23. § (1) bekezdés b)-o) pontjai tartalmaznak. Álláspontunk szerint amennyiben azokban a perekben érvényesít az arra jogosult fél vagyonjogi igényt, amelynek értéke a 400 millió forintot meghaladja a kiemelt jelentőségű perek speciális szabályait kell a bíróságnak alkalmaznia.
A pertárgy értékének meghatározásánál a fő követelés járulékai (kamat, költség stb.) figyelmen kívül maradnak és a keresetlevél beadásának időpontja irányadó annak eldöntésénél, hogy a kiemelt jelentőségű perek szabályai kerüljenek-e alkalmazásra.
Bár erről a Pp. új XXVI. fejezet nem rendelkezik, de az utaló szabály folytán alkalmazható a hatáskörvizsgálat analógiájára a Pp. 27. § (1) és (2) bekezdésében foglalt az a rendelkezés, mely szerint, ha a per a pertárgy értékében a keresetlevél beadása után bekövetkezett változás folytán tartozna a kiemelt jelentőségű perek kategóriájába akkor a különleges szabályok alkalmazását akkor is meg kell állapítani, illetve a kereseti követelés felemelése esetén a bíróságnak a különleges szabályokat kell alkalmaznia a kereset leszállítása esetében - bár célszerű az lenne, hogy ez esetben a különleges szabályok ne kerüljenek alkalmazásra - de az utaló szabály rendelkezése szerint továbbra is a különleges szabályokat kell a bíróságnak alkalmaznia.
Nem érvényesülnek a kiemelt jelentőségű perek szabályai a Pp. XV-XXV. fejezete szerinti különleges eljárásokban, és nem csak amiatt mert a felsorolt külön fejezetek alapján indult perek jó része nem tartozik a törvényszék hatáskörébe, hanem a törvényalkotó külön rendelkezése alapján.
Ezekben a perekben a jogi képviselet kötelező.

[a Pp. 386/B. §-ához]

A törvényalkotó szándéka szerint a kiemelt jelentőségű perekben a bíróságnak kiemelkedő gyorsasággal kell az ügy végére járnia és az érdemi vitát lezárnia. Ennek érdekében a törvény úgy rendel el soron kívüliséget, hogy nem maga sorolja fel a kiemelt jelentőségű perekben benyújtott keresetlevelet soron kívüli köteles perek közé, hanem kötelezően írja elő az elsőfokú bíróság számára az ügy soron kívüli elintézését, illetve annak hivatalból történő elrendelését. A soron kívüli eljárás eddig ismert három formája helyett a negyedik szabály elég nehezen értelmezhető, mert míg korábban vagy a jogszabály rendelkezett az ügy soronkívüliségéről vagy az Országos Igazságszolgáltatási Tanács hozott e tárgyban határozatot, illetve az ügyben eljáró bíróság elnöke dönthetett kérelemre e tárgyban az új szabályozás szerint kérelem nélkül az ügyben eljáró elsőfokú bíróságnak kell elrendelnie az ügy soron kívüli intézését. További sajátossága ennek a rendelkezésnek az, hogy míg korábban a bíróság elnöke által elrendelt soronkívüliség értelemszerűen csak az elnök által vezetett bíróságra vonatkozhatott a a jogalkotó szándéka és a megfogalmazó törvényszöveg szerint ezekben a perekben amennyiben az elsőfokú bíróság elrendelte az ügy soronkívüliségét az az eljárás minden szakaszára - beleértve a rendes és rendkívüli perorvoslatokat is - kiterjed.
Itt kell kiemelnünk az ennek következményeként alkalmazandó azt a fontos szabályt, hogy az ilyen perek soron kívüli jellegére figyelemmel nem lehet alkalmazni a törvénykezési szünetre vonatkozó Pp. 104/A. § szabályait, amely szerint a napokban megállapított határidőbe nem számít bele minden évnek a július 15-től augusztus 20-ig terjedő időszaka (törvénykezési szünet). Ezekben a perekben az általános szabályok szerint folyik a határidők számítása még akkor is, ha valamely határidő lejárta a törvénykezési szünet idejére esne.

Elsőfokú eljárás

[a Pp. 386/C. §-ához]

A törvény a kiemelt jelentőségű perekben lényesen lerövidíti az eljáró bíró számára a keresetlevél megvizsgálásának, az első tárgyalás kitűzésének, a folytatólagos tárgyalás kitűzésének határidejét. A keresetlevél megvizsgálására az általános szabályok szerint 30 nap áll a bíró rendelkezésére, ez a kiemelt jelentőségű perekben 8 napra rövidül. A keresetlevél beérkezésétől számított 60 napon belüli időre köteles az első tárgyalást kitűzni (általános szabály 4 hónapos határidő) kivéve akkor, ha a fél részére a tárgyalásra szóló idézést külföldre kell kézbesíteni és a kézbesítéshez szükséges idő nem teszi lehetővé a 60 napos határidő megtartását. Amennyiben az első tárgyalás elhalasztásra kerül az elhalasztott tárgyalás napját követő 2 hónapon belüli időpontra kell kitűzni a folytatólagos tárgyalás időpontját kivéve akkor, hogyha szakértői bizonyítás okából ennél hosszabb határidő szükséges, illetve ha külföldre kell idézést kézbesíteni és a jogszabály kötelezően ennél hosszabb kézbesítési időről rendelkezik.
Fontos érdek fűződik ahhoz, hogy a gyakran cégegzisztenciális perekben ne csak a bíróság eljárása legyen mielőbbi - az általános szabályoktól eltérő - a jogerős ítélet érdekében, hanem a felek perelhúzó vagy azt eredményező magatartását isaz eljárási jog eszközeivel, a lehető legnagyobb mértékben ki kell zárni.
A 2012. évi XXXII. törvénnyel kiegészített eljárásjogi rendelkezések - a gyakorlati tapasztalaton alapulóan - már nem csak a bíróság eljárására, a tárgyalás előkészítésére, kitűzésére, hanem a folytatólagos tárgyalás érdemi megtartásának lehetőségére is tartalmaz garanciális rendelkezéseket.
Ezekben a perekben általában nem az első tárgyaláson hoz a bíróság érdemi döntést, hanem esetleg a terjedelmes bizonyítási eljárás után, melynek során többször kell folytatólagos tárgyalást kitűznie a bíróságnak.
Belföldi lakóhely és kézbesítési megbízott hiányában, illetve a fél személyes meghallgatásra történő idézése esetén, nehézséget jelenthet a fél szabályszerű idézése, és ennek hiánya a folytatólagos tárgyalás megtartását kizárja. A jogalkotó ezért a Pp. 386/C. § rendelkezéseit három új bekezdéssel egészítette ki, - tágítva a bíróságnak az általános szabályokban biztosított lehetőségét a hirdetményi kézbesítés tekintetében, illetve az ellenérdekű fél kérelme esetén - az általános szabályoktól eltérően lehetőséget ad a belföldi lakóhellyel nem rendelkező fél részére ügygondnok kirendelésére.
Miután a kiemelt jelentőségű perekben - a Pp. 386/A. § (3) bekezdése szerint - a jogi képviselet kötelező, ezért a kirendelt ügygondnok is csak olyan személy lehet, aki a Pp. 73/C. §-a alapján a jogi képviselet ellátására alkalmas.

[a Pp. 386/D. §-ához]

A per mielőbbi gyors befejezése érdekében nemcsak az ügyben eljáró bíróságnak, hanem a per egyéb résztvevőinek is rövidebb határidő alatt kell teljesítenie perbeli kötelezettségeit. Konkrétan a bíróság által elrendelt szakvélemény elkészítésére legfeljebb 30 nap áll a szakértő rendelkezésére és a bíróság által különösen bonyolultnak ítélt ügyekben is a bíróság csak maximum 60 napot engedélyezhet. Különösen indokolt esetben (az indokoltságot és annak különösségét a bíróságnak vizsgálnia kell) legfeljebb az eredetileg meghatározott napok számával, tehát 30, illetőleg 60 nappal meghosszabbíthatja a bíróság a szakértői vélemény elkészítésére adott határidőt kizárólag a szakértő indokolt kérelmére.

[a Pp. 386/E-386/F. §-ához]

A bíró számára rendkívül rövid határidőket előíró törvény lehetővé teszi a számára, hogy az érdemi döntés mielőbbi meghozatala érdekében - amennyiben a per körülményei ezt lehetővé és indokolttá teszik - több egymást követő tárgyalási napra tűzzön tárgyalást.
A törvény az eljárás befejezésére határidőt nem ír elő, azonban az eljárást befejező határozat meghozatalát követően az általános 15 napos határidő helyett 8 napon belül kell a bírónak azt írásba foglalni és az írásba foglalását követő 8 nap helyett 3 napon belül kézbesíteni. A bíróság számára az ítélet kihirdetésének elhalasztását az általános szabályok szerint a Pp. 218. § (1) bekezdésére utalva a kiemelt jelentőségű perekben is lehetővé teszi méghozzá 15 napos határidővel, ebben az esetben a bíróságnak az ítéletet ez alatt az idő alatt írásba kell foglalnia és a kihirdetéskor a jelenlévő feleknek kézbesíteni kell, illetve a távollévő felek részére 3 napon belül kell megküldeni. A kézbesítés megtörténtét amennyiben arra az ítélet kihirdetésekor került sor a jegyzőkönyvbe kell rögzíteni.

[a Pp. 386/G. §-ához]

A másodfokú bíróság írásbafoglalási kötelezettségével kapcsolatosan a törvény konkrét rendelkezéseket nem tartalmaz azonban a Pp. 386/A. § (1) bekezdésének utaló szabálya alapján alkalmazandó Pp. 239. § rendelkezése nem hagy kétséget afelől, hogy a másodfokú bíróságnak is az általános 15 napos határidő helyett 8 nap alatt kell, hogy írásba foglalja a határozatát, már csak annak érdekében is, hogy eleget tudjon tenni annak a kötelezettségének, hogy a másodfokú eljárás befejezése után az iratokat az általános szabály szerinti 30 nap helyett 15 napon belül meg tudja küldeni az elsőfokú bíróságnak. A másodfokú eljárást befejező határozatot az általános szabályoknak megfelelően az elsőfokú bíróság közli az érintettekkel, a határidő azonban rövidebb, mint az általános szabály, a másodfokú bíróság által megküldött iratoknak az elsőfokú bírósághoz való beérkezését követő legkésőbb 8 napon belül kell kézbesíteni. Abban az esetben, ha a másodfokú bíróság az ítélet kihirdetését elhalasztotta, a már írásba foglalt határozatát ő maga kézbesíti nyomban az ítélet kihirdetése után a feleknek és ennek megtörténtét a jegyzőkönyvben rögzíti.

[a Pp. 386/H. §-ához]

A Pp. 213. § (2) és (3) bekezdése a törvényi feltételek fennállása esetén kizárólag a bíró kompetenciájára bízza azt, hogy az egyes kereseti kérelmek felől önállóan határoz és részítéletet hoz, illetve, hogy a keresettel érvényesített jog fennállása kérdésében a követelés összegszerűségének vizsgálata előtt közbenső ítéletet hoz-e vagy sem. A kiemelt jelentőségű perekben a bírói kompetencia teljes mértékben megszűnik és csak annak vizsgálatára szorítkozik, hogy a részítélet, illetőleg a közbenső ítélet meghozatalához a törvényi feltételek fennállnak-e. Egyebekben pedig, ha bármelyik fél indítványozza a rész, illetőleg közbenső ítélet meghozatalát és (további feltétel) e körben a feleknek további - a bíróság által már elrendelt bizonyítási indítványa nincs - a bíróságnak részítéletet, illetőleg közbenső ítéletet kell hoznia. A kérelemnek helyt adó döntésről a bíróság külön alakszerű határozatot nem hoz, a kérelem elutasításáról külön végzést hoz, amely ellen külön fellebbezésnek van helye. Elutasításra egyébként kizárólag akkor kerülhet sor, ha a részítélet, illetőleg közbenső ítélet meghozatalának törvényi feltételei, illetőleg annak valamelyike hiányzik. A részítélet meghozatalának általános törvényi feltételei a Pp. 213. § (2) bekezdése szerint a következők: A bíróság egyes kereseti kérelmek felől vagy a kereseti kérelemnek önállóan elbírálható egyes részei felől akkor határozhat külön ítélettel (részítélet), ha ebben a vonatkozásban további tárgyalásra nincs szükség és a további kereseti kérelem vagy beszámítási kifogás eldöntése végett a tárgyalást el kell halasztani. A kiemelt jelentőségű perekben a fenti törvényi feltételek fennállása esetén a bíróság bármelyik fél indítványa esetén részítélet meghozatalára köteles.
A közbenső ítélet meghozatalára akkor kerülhet sor a Pp. 213. § (3) bekezdés általános szabálya szerint, ha a keresettel érvényesített jog fennállása és a felperest ennek alapján megillető követelés összege (mennyisége) tekintetében a vita elkülöníthető. A bíróság ez esetben a jog fennállását ítélettel előzetesen is megállapíthatja (közbenső ítélet). A közbenső ítélet fenti törvényi feltételeinek fennállása és bármelyik fél indítványa esetén tehát a kiemelt jelentőségű perekben a bíróság számára kötelező a közbenső ítélet meghozatala. A kérelem elutasításáról a bíróság külön végzéssel határoz, amely ellen fellebbezésnek van helye, az elutasító végzés ellen a törvény 386/H. § (2) bekezdésében külön kiemelve csatlakozón fellebbezés nem nyújtható be.
[A külön kiemelés álláspontom szerint indokolatlan, hiszen a Pp. 257. § (1) bekezdése a végzés elleni fellebbezés esetében a végzés tartalmától függetlenül kizárja az általános szabályok szerint is a csatlakozó fellebbezést.]
A kérelem elutasításáról szóló végzés elleni fellebbezés elbírálásához az iratokat a fellebbezési határidő lejártától számított 8 napon belül kell felterjeszteni a másodfokú bírósághoz, ahol az iratok beérkezésétől számított 15 napon belül kell tárgyalás tartása nélkül a másodfokú bíróságnak határozatot hoznia.
Bár a részítélet meghozatalának éppen az a célja, hogy a döntésre érett és elkülönített kereseti kérelemnek, illetőleg kereseti kérelem részek mellett a többi kereseti kérelem vagy beszámítási kifogás eldöntése tárgyában az elsőfokú bíróság az eljárást tovább folytathassa a kiemelt jelentőségű perekben ettől eltérően a bíróságnak lehetősége van arra, hogy a részítélettel el nem bírált kereseti kérelem, illetőleg keresetrész tárgyalását részítélet jogerős eldöntéséig felfüggessze. A felfüggesztés tárgyában az általános szabályok szerint hozott végzés egyszerű kötőerővel sem bír azt az elsőfokú bíróság saját hatáskörben eljárva megváltoztathatja.
Miután a részítélet és a közbenső ítélet meghozatala erre irányuló indítvány és a törvényi feltétel fennállása esetén a bíróság számára kötelező a törvény külön szankcionálja azt, ha valamelyik fél nyilvánvalóan alaptalanul tesz ilyen indítványt vagy ugyan abban a perben ismételten alaptalan indítványt tesz. Ez esetben indítványt elutasító végzésben a bíróság 5 millió forintig terjedhető bírsággal sújtja a nyilvánvalóan alaptalan, illetőleg ismételten alaptalan indítványt előterjesztő felet.
Részben eltérő szabályokat fogalmaz meg a rendkívüli perorvoslatokra is a törvény kiemelt jelentőségű perekben. A perújítás körében kizárólag a soron kívüli eljárás szabályai térnek el az általános perújítási szabályoktól, amennyiben a Pp. 386/B. § rendelkezése szerint az elsőfokú bíróság által elrendelt soronkívüliség az eljárás minden szakaszára a rendes és rendkívüli perorvoslatokra, így a perújítási eljárásokra is kiterjed.
A felülvizsgálati eljárásban több eltérő szabály van az alábbiak szerint.

Perorvoslat, egyéb rendelkezések

[a Pp. 386/I. §-ához]

A kiemelt jelentőségű perekben a felülvizsgálati kérelem benyújtásának határidejére vonatkozóan találunk az általánostól eltérő szabályt nevezetesen a határozat közlésétől számított 60 nap helyett 30 napon belül kell a felülvizsgálati kérelmet benyújtani vagy ajánlott küldeményként postára adni kettővel több példányban, mint ahány fél a perben érdekelve van. A törvény szabályozza - bár az általános szabályoktól ez a szabályozás nem tér el - azt, hogy a felülvizsgálati kérelemre nyitva álló határidő elmulasztás esetén az elmulasztott határidő utolsó napjától számított 30 nap elteltével igazolásnak akkor sincs helye, ha a mulasztás csak később jutott a fél tudomására vagy az akadály csak később szűnt meg. A felülvizsgálati eljárásban is érvényesül a soronkívüliség szabálya, ha azt az elsőfokú bíróság elrendelte.
A kiemelt jelentőségű perben az elkésetten benyújtott, igazolási kérelmet nem tartalmazó felülvizsgálati kérelmet hivatalból el kell utasítani és a felülvizsgálati kérelmet benyújtó felet kötelezni kell a felülvizsgálati eljárási illeték 10%-át kitevő mérsékelt felülvizsgálati eljárási illeték megfizetésére [1952. évi III. törvény 237. §, 270. §, 272. § (1) bekezdés 386/I. §, 1990. évi XCIII. törvény 58. § (1) bekezdés f) pont].
Az elsőfokú bíróság 2011. július 13. napján kelt végzésében tájékoztatta a peres feleket, hogy a perben a 2011. évi LXXXIX. törvénnyel módosított 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) ötödik része XXVI. fejezetében szabályozott kiemelt jelentőségű perekre vonatkozó szabályok szerint jár el, továbbá hogy a megyei bíróság elnöke által 2008. július 27. napján már elrendelt soron kívüli ügyintézésre tekintettel mellőzte a módosított Pp. 386/B. §-a alapján az ügy soron kívüli elintézésének ismételt elrendelését.
Az elsőfokú bíróság 2011. július 20. napján kelt ítéletében a felperes keresetét elutasította, továbbá rendelkezett a perköltség- és illetékviselés tárgyában.
A felperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság 2011. november 2. napján kelt rész- és közbenső ítéletében az elsőfokú bíróság ítéletét a VI. és VII. rendű alperesekkel szemben előterjesztett kereseti kérelmet elutasító részében helybenhagyta, az I. rendű alperessel szemben az ingatlan adásvételi szerződés érvénytelenségének megállapítása iránti kereseti kérelem elutasításáról szóló rendelkezését pedig megváltoztatta, és megállapította, hogy a felperes és az I. rendű alperes között 2004. október 29. napján létrejött ingatlan adásvételi szerződés érvénytelen. A másodfokú bíróság az érvénytelenség jogkövetkezményeinek alkalmazása tekintetében az elsőfokú bíróságot újabb eljárásra és újabb határozat hozatalára utasította. A másodfokú bíróság emellett megállapította a felperes oldalán felmerült másodfokú perköltség és eljárási illeték összegét, valamint az I. és III. rendű alperesek oldalán felmerült másodfokú perköltség összegét.
A jogerős rész- és közbenső ítélet - a postai tértivevény tanúsága szerint - az I. rendű alperes részére 2011. november 16. napján került kézbesítésre, mely ellen az I. rendű alperes 2012. január 13. napján kelt és ugyanazon a napon postára adott, 2012. január 16. napján érkeztetett - igazolási kérelmet nem tartalmazó - felülvizsgálati kérelmet terjesztett elő.
A Pp. 386/I. §-a értelmében a kiemelt jelentőségű perekben a Pp. 272. § (1) bekezdése alapján benyújtott felülvizsgálati kérelmet az elsőfokú határozatot hozó bíróságnál a határozat közlésétől számított harminc napon belül kell benyújtani vagy ajánlott küldeményként postára adni kettővel több példányban, mint ahány fél a perben érdekelve van. A felülvizsgálati kérelem benyújtására előírt határidő elmulasztása esetén az elmulasztott határidő utolsó napjától számított harminc nap elteltével igazolásnak akkor sincs helye, ha a mulasztás csak később jutott a fél tudomására, vagy az akadály csak később szűnt meg.
Az I. rendű alperes részére a jogerős rész- és közbenső ítéletet 2011. november 16. napján kézbesítették, így a felülvizsgálati kérelem előterjesztésére nyitva álló és a jelen kiemelt jelentőségű perben irányadó harmincnapos határidő 2011. december 16. napján, az igazolási kérelem benyújtására rendelkezésre álló további harmincnapos határidő pedig a hétvégére tekintettel 2012. január 16. napján járt le.
Az I. rendű alperes 2012. január 13. napján kelt és ugyanazon a napon postára adott, az elsőfokú bíróságnál 2012. január 16. napján érkeztetett - igazolási kérelmet nem tartalmazó - felülvizsgálati kérelmét ennélfogva a határidő leteltét követően, elkésetten terjesztette elő.
A kifejtettekre tekintettel a Kúria az I. rendű alperes felülvizsgálati kérelmét a Pp. 270. § (1) bekezdése szerint irányadó Pp. 237. §-a megfelelő alkalmazásával hivatalból elutasította. Az 1990. évi XCIII. törvény (a továbbiakban: Itv.) 38. § (1) bekezdése, az Itv. 39. § (1) bekezdése, az Itv. 50. § (1) bekezdése és az Itv. 58. § (1) bekezdés f) pontja értelmében pedig a Kúria kötelezte a tárgyi illetékfeljegyzési jog kedvezményében részesült [Itv. 62. § (1) bekezdés i) pont] I. rendű alperest, hogy fizesse meg az illetékes állami adóhatóság külön felhívására a Magyar Államnak a felülvizsgálati pertárgyértékhez igazodó felülvizsgálati eljárási illeték 10%-át kitevő mérsékelt felülvizsgálati eljárási illetéket. (Kúria, Gfv. X. 30.041/2012.)
Hasonló álláspontra jutott a Kúria az elkésett felülvizsgálati kérelem érdemi vizsgálatának lehetősége tekintetében az alábbi jogesetben.
Felülvizsgálati kérelem elutasítása annak elkésett előterjesztése miatt kiemelt jelentőségű ügyben (1952. évi III. törvény 386/I. §).
A felperesek 2009. március 4-én benyújtott keresetükben 400 000 000 forintot meghaladó pénzkövetelés és járulékai megfizetésére kérték kötelezni az alperest. A felpereseket dr. R M. és dr. T I. ügyvédek képviselték, azonban a felperesek kérték, hogy minden küldeményt dr. R. M.-nek kézbesítsen a bíróság. A jogszabályváltozásra tekintettel az elsőfokú bíróság kollégiumvezetője tájékoztatta a feleket, hogy az 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 386/B. §-a alapján az ügy soron kívüli intézését elrendelte. Ez a határozat ugyan dr. T I. ügyvédnek lett kézbesítve, azonban az ezt követően tartott tárgyalás jegyzőkönyvében az elsőfokú bíróság tájékoztatta dr. R. M. ügyvédet is a Pp. 386/A-386/M. §-ok alkalmazásáról, azaz arról, hogy az ügyben a kiemelt jelentőségű perek szabályai alkalmazandók. Ilyen előzmények után született meg a jogerős ítélet, amely a felperesek keresetét elutasította. A jogerős ítéletet dr. R M. 2012. szeptember 13-án vette át. Ezt követően 2012. november 8-án személyesen nyújtotta be a jogerős ítélet elleni felülvizsgálati kérelmét.
A felülvizsgálati kérelem az alábbiak miatt elkésett.
A per során a 2011. évi LXXXIX. törvény módosította a Pp. szabályait és az Ötödik Részbe beiktatta a kiemelt jelentőségű perek szabályait. A Pp. 386/I. § szerint a kiemelt jelentőségű perekben a 272. § (1) bekezdése alapján benyújtott felülvizsgálati kérelmet az elsőfokú határozatot hozó bíróságnál, a határozat közlésétől számított 30 napon belül kell benyújtani vagy ajánlott küldeményként postára adni, kettővel több példányban, mint ahány fél a perben érdekelve van. A felülvizsgálati kérelem benyújtására előírt határidő elmulasztása esetén az elmulasztott határidő utolsó napjától számított 30 nap elteltével igazolásnak akkor sincs helye, ha a mulasztás csak később jutott a fél tudomására vagy az akadály csak később szűnt meg. A 2011. évi LXXXIX. törvény 27. § (1) bekezdése szerint a kihirdetését követő napon, 2011. július 13-án lépett hatályba és a (2) bekezdés alapján a rendelkezéseit a hatályba lépésekor folyamatban lévő ügyekre is megfelelően alkalmazni kell.
E jogszabályi rendelkezésből következik - azáltal, hogy a bíróság a Pp. 386/B. §-a alapján a jogszabályra tekintettel elrendelte az ügy soron kívüli intézését és ez a felek képviselőjével megfelelően közölve lett -, hogy a perbeli esetben a felek a jogerős ítélet közlésétől számított 30 napon belül nyújthatták be felülvizsgálati kérelmüket. Ez a határidő a felperesek esetében a 2012. szeptember 13-i közlésre tekintettel 2012. október 15-én lejárt. Az ezt követően 2012. november 8-án benyújtott felülvizsgálati kérelem már elkésett és a felperesek igazolással sem éltek a határidő elmulasztása miatt, amelynek, figyelemmel arra, hogy az irat 2012. november 12-én érkezett a Kúriához, ma már egyáltalán nincs is helye.
Erre tekintettel a Kúria az elkésett felülvizsgálati kérelmet a Pp. 270. § (1) bekezdésén keresztül alkalmazandó, Pp. 237. §-a alapján hivatalból elutasította.
Az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény 58. § (1) bekezdés f) pontja alapján, a felülvizsgálati kérelem hivatalbóli elutasítására tekintettel, a felülvizsgálati eljárás illetéke mérsékelt illetékként 10%, azaz 350 000 forint. A fennmaradó lerótt illetéket a felperesek az 1990. évi XCIII. törvény (a továbbiakban: Itv.) 80. §-a alapján igényelhetik vissza az államtól. (Kúria, Pfv. IV. 21.957/2012.)

[a Pp. 386/J. §-ához]

A kiemelt jelentőségű perekre vonatkozó törvényi szabályozás nem csak az ügyben eljáró bíró részéről igényel gyors, pontos de ugyanakkor szakszerű és precíz eljárást, hanem az ügyben érintett felek képviseletében eljáró jogi képviselőktől is. Rendkívül gyakori eset a jogorvoslati és így a felülvizsgálati eljárás során is, hogy a jogi képviselő az általa elvállalt ügyre vonatkozó speciális de gyakran általános eljárásjogi szabályok ismeretének hiányát, illetőleg annak jogkövetkezményeit a bíróságra hárítja akként, hogy a bíróság elmulasztotta tájékoztatni őt a bizonyításra szoruló tényekről a bizonyítási teherről, illetőleg a bizonyítás sikertelenségének következményeiről [Pp. 3. § (3) bekezdés].
A kiemelt jelentőségű perekben ahol a törvényszék hatáskörére tekintettel a Pp. 73/A. § (1) bekezdés b) pontja alapján - a ba)-bc) alpontokban foglalt kivétel hiányában - kötelező a jogi képviselet a fél jogi képviselőjének kell olyan felkészültnek lennie, hogy meg tudja ítélni a jogvita eldöntése érdekében a bizonyításra szoruló tényeket, a Pp. 164. § (1) bekezdésében foglalt bizonyítási teher szabályának az adott perbeli jelentését, illetőleg a bizonyítás sikertelenségének következményeit. A bíróság ugyanis ezekben a perekben nem köteles ezekről előzetes tájékoztatást adni. Annak érdekében, hogy a fejezetben előírt rövid határidőket be lehessen tartani a törvény általánostól eltérő rendelkezéseket tartalmaz a perbeli beavatkozással, a tanúkihallgatással, illetőleg a perben kiszabható pénzbírság legmagasabb összegével kapcsolatosan.

[a Pp. 386/K-386/M. §-ához]

Az általános szabály szerint kiszabható 500 ezer forint pénzbírás helyett a kiemelt jelentőségű perekben 5 millió forintban határozta meg a jogalkotó a kiszabható pénzbírság legmagasabb összegét. Különleges szabály ráadásul olyan korlátozást sem tartalmaz, mint az általános szabály, nevezetesen azt, hogy a kiszabott pénzbírság nem haladhatja meg a pertárgy értékét (Pp. 120. §).
Eltérő szabály vonatkozik az általános szabálytól a beavatkozásra a tekintetben, hogy a beavatkozást elutasító, valamint a beavatkozót a perből kizáró határozat ellen fellebbezéssel élő beavatkozó kizáró határozat jogerős elintézéséig a perben nem vehet részt és újabb beavatkozási kérelmet sem nyújthat be.
A tényállás minél pontosabb és mielőbbi felderítését szolgálja a tanúkihallgatásra vonatkozó - az általánostól eltérő szabály -, amely mind a tanú személyi adatainak kezelésére, illetőleg kihallgatásának módjára vonatkozóan tartalmaz speciális szabályokat.

XXVI/A. fejezet

A Teljesítésigazolási Szakértői Szerv szakvéleményére alapított per

A kiemelt jelentőségű perek szabályainak alkalmazása

[a Pp. 386/O. §-ához]

Az építésügyi lánctartozások és a késedelmes fizetések megszüntetésére érdekében alkotta meg az Országgyűlés a 2013. évi XXXIV. törvényt az építmények tervezésével és kivitelezésével kapcsolatos egyes viták rendezésében közreműködő szervezetről, és egyes törvényeknek az építésügyi lánctartozások megakadályozásával, valamint a késedelmes fizetésekkel összefüggő módosításával.
A törvényben megteremtett Teljesítésigazolási Szakértői Szerv az építészeti-műszaki tervezési, építési, kivitelezési szerződésekben a teljesítés egyes kérdéseiben nyilvánít szakvéleményt a tervező, a kivitelező, vagy az alvállalkozó megbízására, ha a teljesítésigazolás kiadása nem történt meg, a kiadása vitás, vagy a teljesítésigazolás kiadásra került, de a kifizetés nem történt meg.
A törvény - értelmező rendelkezései mellett részletesen foglalkozik a szakértői vélemény elkészítésére vonatkozó megbízás tartalmi feltételeivel, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara mellett működő szerv tagjaival, működtetésével, a testület nevében szakvéleményt adó szakértői tanáccsal, annak összetételével, működésével. Részletes szabályok vonatkoznak a szakvélemény elkészítésének módjának tartalmi és formai alapvetéseivel.
A szakértői szerv jelentőségét szakvéleménynek kiemelt értékét mutatja az a körülmény, hogy a törvény a külön fejezetként iktatta be a Pp. XXVI/A. fejezetet a kiemelt jelentőségű perek szabályai után. A speciális rendelkezések mellett - az utaló szabály folytán (Pp. 386/O. §) a per általános szabályait a kiemelt jelentőségű perekre vonatkozó szabályok adják.

Keresetindítás

[a Pp. 386/P. §-ához]

A keresetlevél feltétlen és pótolhatatlan mellékletét képezik a szakértői tanács szakvéleménye, annak átvételét igazoló okirat. Csatolni kell a felek pert megelőző egyezkedési kísérleteit - véleményüket tartalmazó okiratokat, illetve ezek közül azokat, amelyek az érintettek a szakértői vélemény ismeretében - arra alapozva váltottak egymással.
A szükségszerű kellékek utólagosan nem pótolhatók, ha bármilyen objektív vagy szubjektív körülmény miatt nem csatolta a felperes azokat, utólag nem csatolhatók és a mulasztás vétlenségének valószínűsítésére igazolási kérelem sem terjeszthető elő.
A mulasztás törvényi szankciója az, hogy a pert nem a speciális szabályokat magában foglaló Pp. XXVI/A. fejezete, hanem az általános szabályok szerint kell lefolytatni.

Ideiglenes intézkedések

[a Pp. 386/Q. §-ához]

A kereset benyújtása után amennyiben a szakértői testület szakvéleménye szerint a 400 millió forintot meg nem haladó a követelés és az ideiglenes intézkedést kérő - annak szükség esetén a törvényben foglaltak szerinti visszafizetését garantálja - ideiglenes intézkedésével marasztalja az alperest.

Szakértők

[a Pp. 386/R. §-ához]

Keresetváltoztatás és viszontkereset

[a Pp. 386/S. §-ához]

Előzetes végrehajthatóság

[a Pp. 386/T. §-ához]

[a Pp. 397/D. §-ához]

A XXVI/A. Fejezet rendelkezései 2013. szeptember 1. napjától hatályosak, az átmeneti szabályokat a Pp. 397/B. § tartalmazza.
A teljesítési Szakértői Szerv szervezetével, működésével, a szakvélemény tartalmával, a díjazásával kapcsolatos részletes szabályokat a 236/2013. (VI. 30.) Korm. rendelet foglalkozik.

Elektronikus kapcsolattartás

[a Pp. 386/U. §-ához]

A Pp. 386/U. § a különleges eljárásban az elektronikus kapcsolattartás szabályait rendezi.

XXVII. fejezet

Kisértékű perek

Történeti visszapillantás

A legtöbb nyugat-európai jogrendszer ismeri a sommás eljárás (summary proceding) fogalmát, mely eljárások a hagyományos peres eljárásokhoz képest egyszerűbb, gyorsabb és költségkímélőbb eljárást szabályoznak.
Tekintsünk vissza az egyszerűsített eljárások rövid történetére a közelmúltból.

Sommás eljárás

Az 1893. évi XVIII. törvénycikk a sommás eljárásokról azt a célt szolgálta, hogy teljesen külön eljárási szabályok vonatkozzanak azokra a kis pertárgyértékű ügyekre, amelyekben nem indokolt az ügy súlyához képest aránytalanul nagy eljárási költségeket, illetőleg időt igénylő általános eljárási szabályok alkalmazása.
A sommás eljárásról szóló fenti számú törvénycikk (a továbbiakban: Se.) szerint sommás eljárás alá és a királyi járásbíróságok hatáskörébe tartoznak azok a perek, amelyeknél személyes keresetek, ide értve az 1881. évi XVII. törvénycikk első részének III. fejezetével szabályozott megtámadási kereseteket is, továbbá a számadási viszonyból eredő kereseteket, valamint azokat a kereseteket, amelyeket valamely vagyonnak, vagy a vagyon egyes alkotórészeinek adósságoknak és bizonyítási eszközöknek felfedezése iránt indítanak, ha a kereset tárgya járulékok nélkül ötszáz forint értéket nem halad meg. Feltétele volt, hogy ezeket az eljárásokat más törvény ne utalja - az összegre tekintet nélkül a Királyi Törvényszékek, illetőleg a Budapesti Királyi Kereskedelmi és Váltótörvényszék hatáskörébe. Ugyancsak sommás eljárás alá tartoztak a birtokbíróságok hatásköréhez, illetőleg a telekkönyvi hatósághoz utasított perek, ha a per tárgyának értéke járulékok nélkül a kettőszáz forintot nem haladta meg. Nem kívánjuk valamennyi a törvényben részletezett pertípust felsorolni, valamennyi kijelölt pertípusnál két körülmény figyelhető meg, egyrészt vagy a pertárgy értéke, vagy pedig a pertárgyértékére tekintet nélkül a törvényben nevesítetten említett egyszerűbb megítélésű ügyek tartoznak a sommás eljárás alá. A sommás ügyeket szóbeli és nyilvános tárgyaláson tárgyalta a bíróság, a tárgyaláson az alperes elsődlegesen pergátló kifogásait is előadhatta, többek között azt is, hogy az ügy miért nem tartozik a sommás eljárás alá. A rendes jogorvoslati jog a sommás perekben korlátozva volt, mert kizárta a törvénycikk a fellebbezést - törvényben rögzített kivételekkel - ha a per tárgyának értéke járulékok nélkül ötven forint értéket nem haladta meg. A sommás eljárásra vonatkozó törvénycikk is ismerte a felülvizsgálat, mint rendkívüli jogorvoslat fogalmát, melyet a fellebbezési bíróságok ítéletei ellen lehetet igénybe venni, mint rendkívüli perorvoslatot, ha a kereset tárgyának értéke járulékok nélkül a kettőszáz forint értéket meghaladta.
Hasonlóan tartalmaz a sommás eljárásra vonatkozó szabályokat az 1911. évi I. törvénycikk a Polgári perrendtartásról, amely eljárásban a rendes, illetőleg a rendkívüli jogorvoslatok a pertárgy értékétől függően voltak igénybe vehetők, illetőleg külön fejezetet tartalmazott a törvénycikk a sommás visszahelyezési és a sommás határperekben. Ezekben a perekben főként birtokvédelemmel, birtokháborítással, birtokba való visszahelyezéssel kapcsolatos eljárásokban az egyszerűsített sommás eljárási szabályok alkalmazása az eljárás mielőbbi gyors befejezését szolgálta.

Kis perértékű ügyek

A Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) közel 45 évig a pertárgyértékétől függő egyszerűsített eljárást nem tartalmazott az elsőfokú eljárásra, a Pp. 233. § (1)-(3) bekezdése szabályozta a fellebbezéssel megtámadható határozatokat a törvény hatálybalépésének idején. A Pp. 233. § (3) bekezdés a) pontja szerint az ítélet ellen a felperes részéről akkor, ha az elutasított kereseti követelés (követelésrész) értéke, alperes részéről pedig akkor, ha a vele szemben megítélt követelés (követelésrész) értéke a száz forintot nem haladta meg kizárt volt az ítélet elleni fellebbezés.
Ezt követően a jogalkotó első ízben az Alkotmány 1997. évi LIX. törvény módosítását követően iktatott az általánoshoz képest az eljárást egyszerűsítő, gyorsító és a költségeket kímélő szabályokat az eljárási törvénybe konkrétan a fellebbezési eljárás szabályai közé azt követően, hogy a hivatkozott törvénymódosítás az Alkotmánynak azt a korábbi szabályát, mely szerint "a Magyar Köztársaságban a törvényekben meghatározottak szerint" mindenki jogorvoslattal élhet az olyan bírói, államigazgatási vagy más hatósági döntés ellen, amely jogát vagy jogos érdekét sérti, úgy módosította, hogy "a Magyar Köztársaságban a törvényekben meghatározottak szerint" mindenki jogorvoslattal élhet az olyan bírósági, közigazgatási és más hatósági döntés ellen, amely a jogát vagy jogos érdekét sérti. A jogorvoslati jogot - a jogviták ésszerű időn belüli elbírálásának érdekében, azzal arányosan - a jelenlévő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazatával elfogadott törvény korlátozhatja.
Az Alkotmány módosítását követően hozta meg a jogalkotó az 1997. évi LXXII. törvényt a Polgári perrendtartás módosításáról.
Ez a törvény az elsőfokú eljárásra vonatkozóan nem tartalmaz speciális szabályokat a kisperértékű ügyek tekintetében, elsőként a rendes jogorvoslat a fellebbezés szabályaira tartalmazott az általánostól eltérő rendelkezéseket.
A szabályozás szerint azok a vagyonjogi perek minősültek kisperértékű ügynek, amelyekben a döntést a helyi bíróság elsőfokú hatáskörében hozta és az elsőfokú bíróság által megítélt, illetve elutasított követelés (illetve annak a Pp. 24. §-a alapján megállapított értéke) a kettőszázezer forintot nem haladta meg. A pertárgyérték megállapításánál szokatlan módon nem csak a főkövetelésnek az ítélet kihirdetéséig eltelt időszakban esedékessé vált járulékait, hanem a megítélt perköltséget is figyelembe kellett venni. A fellebbezési eljárás során új tények állításának, illetőleg új bizonyítékok előterjesztésének fő szabályként nem volt helye, és a fellebbezési eljárás nem az elsőfokú eljárást követő tényállást felderítő bizonyítási eljárást foganatosító eljárásnak volt tekinthető, hanem kizárólag az elsőfokú eljárás és az elsőfokú eljárásban hozott határozat törvényességi felülvizsgálata. A fellebbezést kizárólag azon az alapon lehetett benyújtani, hogy az elsőfokú bíróság eljárási szabályait lényegesen megsértette vagy az ügy érdemi elbírálásnak alapjául szolgáló jogszabályt tévesen alkalmazta.
Lényegesnek kizárólag az az eljárási szabálysértést minősült, amely az ügy érdemére kihatással volt.
Az általános szabályokhoz képest különös szabályokat tartalmazott a törvény a keresetváltoztatásnak nem minősülő, egyébként az általános szabályok szerint folyó fellebbezési eljárásban a Pp. 247. § a)-c) pontjaiban részletezett keresetmódosításra, és a beszámítási kifogásra.
A másodfokú bíróság főszabályként tárgyaláson kívül bírálta el a fellebbezést, a fellebbező fél a fellebbezésében, illetőleg az ellenfél csatlakozó fellebbezésének kézhezvételétől számított 8 napon belül, a fellebbező fél ellenfele pedig a fellebbezés kézhezvételétől számított 8 napon belül tárgyalás tartását kérhette.
Ezeket az eltérő fellebbezési eljárási szabályokat az 1998. január 1. napja után indult ügyekben kellett alkalmazni.
Ezekben a kisperértékű ügyekben a rendkívüli jogorvoslat - a felülvizsgálati eljárás - is korlátozva volt az általános szabályokhoz képest. Amennyiben a kérelmező által vitatott határozatban, illetőleg a határozat vitatott részében megítélt, illetőleg elutasított követelés, illetőleg annak a Pp. 24. §-a alapján megállapított értéke a kettőszázezer forintot nem haladta meg felülvizsgálatnak csak akkor volt helye, ha a felülvizsgálat iránti kérelem előterjesztését a Legfelsőbb Bíróság engedélyezte. Az érték megállapításánál ez esetben is a megítélt perköltség összege is beleszámított a pertárgy értékébe.
Az Országos Ítélőtábla székhelyének és illetékességi területének megállapításáról, valamint az igazságszolgáltatás működését érintő egyes törvények módosításáról szóló 1999. évi CX. törvény változtatott a kisperértékű ügyekben benyújtott fellebbezés elbírálásának korábbi szabályain annyiban, hogy nem az elsőfokú bíróság ítéletében megállapított érték, hanem a fellebbezésben vitatott érték az irányadó annak megállapítása során, hogy az ügyet a kisperértékű ügyekre vonatkozó fellebbezési szabályok alapján kell-e elbírálni.
A rendelkezés szerint a helyi bíróság elsőfokú hatáskörébe tartozó vagyonjogi perekben, ha a fellebbezésben vitatott érték (illetve annak a 24. §-a alapján megállapított értéke) a kettőszázezer forintot nem haladja meg, az ítélet elleni fellebbezésre a Pp. 256/C-256/D. §-okban foglalt eltérésekkel kell alkalmazni az általános szabályokat. Ugyanez a fellebbezés elbírálásának módja akkor is, ha a fellebbezésben vitatott érték nem haladja meg a kereseti kérelemben megjelölt követelés tíz százalékát.
A törvény szűkíti a kisperértékű ügyekben irányadó sajátos fellebbezési szabályok igénybevételének lehetőség az által, hogy kizárja a törvény alkalmazását a tartás, illetőleg egyéb járadék iránti perekben azzal az indokkal, hogy ezekben a jogvitákban elemi fontosságú egzisztenciális érdekek elismeréséről vagy elutasításáról van szó és a fellebbezés előterjesztése gyakran nem jogszabálysértésre hivatkozással, hanem általános okból érdeksérelemre hivatkozással történik.
A Pp.-nek az 1997. évi LXXII. törvény 19. §-ával beiktatott Pp. 256/B. §-256/A. §-ai, illetve az 1999. évi CX. törvény 45. §-ával mó dosított rendelkezései 2008. december 31. napjáig vannak hatályban. Ezeket a rendelkezéseket a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény és egyes kapcsolódó törvények módosításáról szóló 2008. évi XXX. törvény helyezte hatályon kívül. Ez a törvény a kisperértékű ügyek helyett, - melyeknek már elnevezése is utalt arra, hogy nincsenek kisértékű perek, hanem csak a fellebbezés szempontjából vannak kisperértékű ügyek - megteremti a kisértékű perek eljárási szabályait, amely perek az elsőfokú eljárástól a rendes jogorvoslati eljáráson át az általánostól jelentősen eltérő speciális szabályokkal rendelkeznek. Ezek a szabályok - ugyan úgy, mint a korábbi szabályok az eljárás korábbi hasonló szabályok - az eljárás gyorsítását, költségkímélést, az ügyek egyszerűsítését szolgálják.
A módosítással megállapított rendelkezéseket a 2009. január 1. napja után indult ügyekben kell alkalmazni.
Miután a kisperértékű ügyekre vonatkozó korábbi rendelkezéseket a módosító 2008. évi XXX. törvény 64. § (7) bekezdés b) pontja 2009. január 1. napjával hatályon kívül helyezte, a kisértékű perekre vonatkozó új szabályokat, köztük a fellebbezésre vonatkozó szabályokat is csak a 2009. január 1. napja után indult perekben kell, illetőleg lehet alkalmazni, ebből az következik, hogy a 2009. január 1. napjáig indult de még jogerős másodfokú ítélettel be nem fejezett fellebbezési ügyekben - speciális rendelkezések hiányában - akkor is a Pp. XII. fejezetének a fellebbezésre vonatkozó általános szabályait kell alkalmazni, ha ezek a fellebbezési eljárások korábban a kisperértékű ügyekre vonatkozó fellebbezési szabályok szerint indultak.

Az általános szabályok alkalmazása

[a Pp. 387. § (1)-(2) bekezdéséhez]

A kisértékű perek fogalma

Kisértékűnek minősülnek azok a perek, amelyekben az eljárás a járásbíróság hatáskörébe tartozó egymillió forintot meg nem haladó pénzfizetésre irányuló követelés érvényesítése iránt fizetési meghagyás kibocsátásával kezdeményeztek, s melyek a fizetési meghagyással szemben előterjesztett ellentmondás folytán alakultak perré. A pertárgyérték megállapítása szempontjából a fizetési meghagyás benyújtásának időpontja az irányadó, számítási módja pedig az általános szabályok szerint történik. Nem minősül az eljárás - a hivatkozott konjuktív feltételek bármelyikének hiánya okából - kisértékű pernek, így nem kisértékű az a per sem, amelynél a törvény megengedő rendelkezése folytán az egymillió forint alatti követelést nem fizetési meghagyás útján érvényesítik.
A 2008. XXX. törvény nemcsak a kisértékű perekre vonatkozóan tartalmaz új szabályokat, hanem a fizetési meghagyás kibocsátására vonatkozóan is. Röviden tekintsük át ezeket, mert ez az eljárás a kisértékű per szükségképpeni előzménye, előkészítő eljárásának is tekinthető.
A pénz fizetésére vagy ingó dolog kiadására irányuló lejárt követelés fizetési meghagyás útján is érvényesíthető. Kizárólag fizetési meghagyás útján lehet érvényesíteni az olyan lejárt pénzfizetésre irányuló követelést, amelynek az értéke az egymillió forintot nem haladja meg feltéve, ha van olyan bíróság, amely a fizetési meghagyás kibocsátására illetékes. A fenti feltételek fennállása esetén sem bocsátható ki fizetési meghagyás, amennyiben a kötelezettnek belföldön ismert lakóhelye (tartózkodási helye, vagy székhelye) nincs. Az új szabályozás szerint a fizetési meghagyásos eljárásban a kifejezetten emberi közreműködést nem igénylő eljárási cselekmények tekintetében a bíróság gépi adatfeldolgozással, számítástechnikai eszközök útján is eljárhat (automatizált fizetési meghagyásos eljárás). Ennek alkalmazása során a bíróságok országosan egy közös számítógépes rendszer útján járnak el. A fizetési meghagyás iránti kérelmet egy külön űrlapon kell előterjeszteni a kérelemben a törvényben megjelölt adatokat kell feltüntetni a jogosult, illetőleg a kötelezett személye tekintetében. A fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelemre a Pp. 93., 94. §-ának a beadványokra vonatkozó általános szabályai, illetőleg a Pp. 121. §-ának a keresetlevél benyújtásának kellékeire vonatkozó rendelkezései értelemszerűen alkalmazandók. A később esetleg kisértékű perré alakuló eljárás miatt jelentősége van annak, hogy a felperesnek (akkor még jogosult) már a fizetési meghagyásban meg kell jelölnie a követelése jogalapját és összegszerűségét igazoló bizonyítékait. Az okiratok másolatát, illetőleg kivonatát, amelyre a fél bizonyítékként hivatkozik csak akkor kell csatolni, ha az a követelés kötelezett által való beazonosításához szükséges.
A fizetési meghagyás iránti kérelmet elektronikus úton az igazságügyért felelős miniszter rendeletében meghatározott elektronikus űrlapon is elő lehet terjeszteni ebben az esetben a bíróság a gépi adatfeldolgozással számítástechnikai eszköz útján végzi az ügy intézését. Mint arra utaltunk a fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelemnek a keresetlevél tartalmára vonatkozó szabályai irányadók azzal, hogy a kérelemnek nem kell tartalmaznia a közvetítői eljárás igénybevételére vonatkozó nyilatkozatot, ugyanis a fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelmet megelőzően nem kell igénybe venni a közvetítői eljárást.
A fizetési meghagyás ellen a kötelezett annak kézbesítésétől számított 15 nap alatt - váltón alapuló követelés esetében 3 nap alatt - a fizetési meghagyást kibocsátó bíróságnál írásban ellentmondással élhet, ez az ellentmondás az igazságügyért felelős miniszter rendeletében meghatározott űrlapon is előterjeszthető. Az ellentmondásban a kötelezettnek a követeléssel kell nyilatkoznia, nem tekinthető a fizetési meghagyás megtámadásának, ha a kötelezett a követelés összegét elismeri, csak annak részletekben való teljesítését kéri, illetőleg fizetési halasztást, vagy a fizetési meghagyás kijavítását kéri. Törvényben fennálló feltételek esetén nemcsak az ellentmondásra nyitva álló határidő alatt támadható a fizetési meghagyás ellentmondással, hanem arra jogerős fizetési meghagyás esetén is lehetőség van, mely esetben a jogerős fizetési meghagyás hatályát veszti és az ellentmondás folytán az eljárás perré alakul. Ezek közül azokban, amelyekben az ellentmondás folytán perré alakult eljárásban a követelés pénzfizetésre irányul és a per tárgyának értéke a fizetési meghagyás iránti kérelem beadásakor az egymillió forintot nem haladta meg kisértékű per lesz, mely perre - főszabályként - a Pp. XXVI. fejezetének speciális szabályai irányadók mind az elsőfokú, mind a jogorvoslati eljárásra.

[a Pp. 387. § (3) bekezdéséhez]

A keresetváltoztatás hatása az alkalmazandó szabályokra

A keresetváltoztatás olyan gyűjtőfogalomnak tekinthető, amelybe beletartozik minden olyan eset, amikor a felperes a korábbi eredeti keresetétől - a törvény kizáró rendelkezésének hiányában - bármilyen módon eltér. A keresetváltoztatás lehet a kereset összegszerű felemelése, leszállítása, a kereset kiterjesztése eredetileg perbe nem vont személyekre, illetőleg a korábbi kereset helyett egy másik kereset állítása. Az egymillió forint értékhatár alatt indult kisértékű perben a kereset leszállítása az alkalmazandó szabályokat nem érinti, a kereset felemelése azonban azt jelenti, hogy amennyiben a kereset felemelés folytán a követelés egymillió forintot meghaladja és ezért az ügy nem tartozna a kisértékű perek körébe a keresetfelemelést követően a pert a továbbiakban a bíróságnak az általános szabályok szerint kell lefolytatnia. A törvény lehetőséget ad arra is, hogy a korábbi perbeli cselekmények és nyilatkozatok így az általános szabályok szerint folytatandó perben is felhasználhatók, illetőleg azon perbeli jogok és kötelezettségek, amelyek tekintetében a kisértékű perek szabályai rövidebb határidőt állapítottak meg, akkor is gyakorolhatók az általános szabályok szerint folytatandó perben, ha a kisértékű perek szabályai szerint a határidő már eltelt.

[a Pp. 387. § (4) bekezdéséhez]

A kisértékű perek szabályainak mellőzése

A hirdetményi kézbesítés szükségessége, illetőleg az ügygondnok rendelés esetén a kisértékű perek szabályai nem alkalmazhatók.
Az iratok hirdetményi kézbesítésére akkor kerül sor, ha a fél tartózkodási helye ismeretlen, vagy olyan államban van, amely a kézbesítéshez jogsegélyt nem nyújt, vagy, ha a kézbesítés egyéb elháríthatatlan akadályba ütközik, illetőleg ha a kézbesítés megkísérlése már előre eredménytelennek mutatkozik. Ugyancsak hirdetmény útján kerül sor a kézbesítésre, ha a belföldön lakóhellyel vagy tartózkodási hellyel, illetőleg székhellyel nem rendelkező felperes vagy alperes a per vitelére magyarországi lakóhellyel vagy székhellyel rendelkező meghatalmazott hiányában kézbesítési megbízottat a törvényben meghatározott határidő alatt nem jelöl vagy a megjelölt kézbesítési megbízott részére az iratot kézbesíteni nem lehet és ezért hiánypótlás elrendelésének, illetőleg a fél felhívására nincs mód.
A hirdetményi kézbesítést a bíróság a kézbesítési megbízott hiánya okából felmerülő szükségesség kivételével csak a fél kérelmére és csak az annak alapjául szolgáló ok valószínűsítése esetén rendelhet el. A hirdetmény útján kézbesítendő iratot 15 napra ki kell függeszteni a bíróság hirdetőtáblájára és a fél utolsó ismert lakóhelyén a polgármesteri hivatal hirdetőtáblájára.
Ha a keresetlevelet kell az alperesnek hirdetménye útján kézbesíteni részére a bíróság ügygondnokot rendel ki és a keresetlevelet annak is kézbesíteti.
Ügygondok kirendelésére került sor a perben a keresetlevél hirdetmény útján való kézbesítésén túlmenően akkor is, ha a cselekvőképtelen félnek vagy jogi személynek törvényes képviselője, illetőleg az ismeretlen helyen tartózkodó félnek meghatalmazottja nincs.
Az ügygondnokra - amennyiben a törvény másként nem rendelkezik - a per vitelére szükséges meghatalmazott jogállását szabályozó rendelkezéseket kell alkalmazni azzal, hogy a bíróság külön felhatalmazása nélkül nem jogosult az ügygondnok peres pénz, illetőleg dolog átvételére és egyezségkötésre, illetőleg vitás jog elismerésére csak akkor jogosult, amennyiben ezáltal az általa képviselt felet nyilvánvaló károsodástól óvja meg. Amennyiben a fenti esetekben hirdetményi kézbesítésre vagy ügygondnok kirendelésére kerül sor a pert az általános szabályok szerint kell lefolytatni a kisértékű perek szabályainak alkalmazhatóságát a törvény zárja ki.
Ugyancsak lehetőség van a kisértékű perek szabályainak mellőzésére abban az esetben, amennyiben a felek a bírósághoz közösen olyan tartamú kérelmet terjesztenek elő, hogy ügyüket a Polgári perrendtartás általános szabályai szerint bírálja el a bíróság. A törvény nem jelöl meg határidőt e kérelem benyújtására, azonban nyilvánvaló, hogy célszerű minél előbb az érintetteknek ezt a közös kérelmet benyújtani. Amennyiben erre a kisértékű perben az elsőfokú eljárás későbbi szakaszában kerül sor, akkor a korábbi eljárás nem anullálódik, mert a törvény rendelkezés folytán a perben tett korábbi intézkedések, perbeli cselekmények, nyilatkozatok hatályban maradnak. A kisértékű perek szabályai szerint már lejárt határidő most már nem jelenti akadályát az általános szabályok szerint még teljesíthető nyilatkozatok megtételének, illetőleg jogok gyakorlásának.

[a Pp. 388. §-ához]

Az első tárgyalás a kisértékű perekben

A 2009. évi L. törvény hatáskört változtatott és az addig a bírósági nemperes eljárások köréből a fizetési meghagyásos eljárásokat a közjegyzők hatáskörébe helyezte. A törvény rendelkezései szerint a fizetési meghagyásos eljárás a közjegyző hatáskörébe tartozó, a pénzkövetelések érvényesítésére szolgáló egyszerűsített polgári nemperes eljárás, amelyre ha a törvény másként nem rendelkezik a polgári perrendtartás szabályait a polgári nemperes eljárás sajátosságaiból eredő eltérésekkel kell alkalmazni. Erre figyelemmel ezekben az ügyekben kizárt a közjegyzői nemperes eljárásokról szóló 2008. XLV. törvény rendelkezéseinek alkalmazása.
A fizetési meghagyásos eljárásban a közjegyző a Magyar Országos Közjegyzői Kamarának (a továbbiakban: MOKK) a közjegyzők valamint a felek és az eljárásban résztvevő személyek részére rendelkezésre álló, az internetten elérhető országosan egységes számítástechnikai rendszere használatával gépi adatfeldolgozással jár el. A fizetési meghagyásos eljárásban a kifejezetten emberi közreműködést nem igénylő eljárási cselekmények a MOOK rendszere útján az eljáró közjegyző nevében automatizáltan is végezhetők. A közjegyző eljárása, mint polgári nemperes eljárás a bíróság eljárásával azonos.
A fizetési meghagyás ellen a kötelezett annak kézbesítésétől számított 15 napon belül a közjegyzőnél ellentmondással élhet.
A kellő időben előterjesztett ellentmondás folytán a fizetési meghagyásos eljárás - az ellentmondással érintett részben - perré alakul. A közjegyző az ellentmondásról szóló értesítésnek a jogosult részére történő kézbesítését követően a fizetési meghagyásos eljárás MOKK rendszerében rögzített iratainak, a MOKK rendszerén keresztül kinyomtatott példányát (a továbbiakban: aktanyomat) megküldi a fizetési meghagyás iránti kérelemben a jogosult által megjelölt bíróságnak. A bírósági eljárás a Pp. XVI. fejezete szerint kerül lefolytatásra a Pp. 387. § (1) bekezdésében foglalt feltételek fennállása esetén. Az ellentmondás folytán perré alakult eljárásban a felperes részletes tényelőadását és bizonyítékait legkésőbb a tárgyalásról szóló idézésben közli a bíróság az alperessel, egyben tájékoztatja arról, hogy a megjelenésre keresetváltoztatásra a viszontkeresetre, beszámítási kifogásra vonatkozó határidők be nem tartása milyen jogkövetkezménnyel jár. Első tárgyalási napnak kell tekinteni azt a tárgyalási napot is, amelyről az alperes érdemi ellenkérelmének előadása előtt a bíróság a tárgyalást elhalasztotta.

[a Pp. 389. § (1)-(2) bekezdéséhez]

A kisértékű perek első tárgyalása; a bizonyítási indítványok

A közvetlenség és a szóbeliség elve két garanciális alapelve a kisértékű pereknek. A kisértékű perek elsőfokú eljárásban ezért a bíróság minden esetben tárgyalást tűz.
A per első tárgyalásának azt a tárgyalást kell tartani, amelyet a bíróság a szabályszerűen megidézett peres felek, illetőleg képviselőik jelenlétében első ízben megtart. A kisértékű perekben első tárgyalási napnak kell tekinteni azt a határnapot is, amelyre az alperes érdemi ellenkérelmének előadása előtt a bíróság bármely okból a tárgyalást elhalasztotta. A bíróság az első tárgyalást megnyitja (ezt követően akár hány tárgyalást tart, nem került sor a tárgyalás megnyitására, hanem a folytatólagos tárgyalás megkezdéséről kell rendelkeznie) majd megállapítja, hogy az idézett felek, illetőleg képviselőik szabályszerű idézés mellett megjelentek-e. Szabályszerű idézés hiányában az idézett távol maradása esetén a tárgyalás megtartására nem kerülhet sor, szabályszerű idézés esetén a tárgyalást a fél, illetőleg képviselője részéről elmulasztottnak kell tekinteni és a mulasztás jogkövetkezményeit kell alkalmazni.
A pervezetés, a tárgyalás rendjének fenntartása, illetőleg a kisértékű perekben a nyilvános tárgyaláson való kép és hangfelvétel készítésére vonatkozó szabályok az egyéb perekre vonatkozó általános szabályokkal azonosak.
Miután a kisértékű perekre vonatkozó speciális szabályok hiányában a Pp. 387. § (1) bekezdése alapján a Pp. I-XIV. fejezeteinek szabályait kell alkalmazni, ezért megállapíthatjuk, hogy abban az esetben, ha a kisértékű per első tárgyalását a felperes elmulasztja és megelőzőleg nem kérte, hogy a bíróság a tárgyalást távollétében is tartsa meg, a bíróság a jelenlévő alperes kérelmére a pert megszünteti.
Az első tárgyalás kezdetén a felperes vagy a tanács elnöke (egyes bíró) felolvassa, illetőleg ismerteti a keresetlevelet, majd a felperes nyilatkozik a kereset fenntartásáról, vagy esetleges módosításáról. El lehet tekinteni a keresetlevél ismertetésétől, amennyiben a felperes nem jelent meg a tárgyaláson. A felperes nyilatkozata után a kisértékű perekben is az alperes terjeszti elő az ellenkérelmét, amely elsődlegesen irányulhat a per megszüntetésére, illetőleg tartalmazhatja az érdemi védekezést, amely feltehetőleg azonos tartalmú lesz, mint a fizetési meghagyás ellen benyújtott ellentmondás, amelynek következtében a kisértékű per megindult. Amennyiben az alperes ellenkérelmében elsődlegesen a per megszüntetését kéri, a bíróságnak mindenekelőtt ebben a kérdésben kell határozatot hoznia, de emellett is felhívhatja az alperest, hogy az ügy érdemére vonatkozó nyilatkozatát is terjessze elő. A bíróságnak lehetősége van arra is, hogy még a permegszüntetésre irányuló alperesi ellenkérelemben való határozathozatal előtt elrendelje a per érdemi tárgyalását, ez esetben a per későbbi megszüntetésnek a Pp. 158. § (2) bekezdésében foglalt korlátozása nem érvényesül.

[a Pp. 389. § (3)-(7) bekezdéséhez]

Bizonyítási indítvány előterjeszthetősége, keresetváltoztatás-viszontkereset-beszámítási kifogás esetén

Azt már az előbbiekben láttuk, hogy a jogosultnak már a fizetési meghagyásban meg kell jelölnie követelése jogalapját és összegszerűségét alátámasztó bizonyítékait. Ezt követően a kötelezett ellentmondása folytán perré alakuló eljárásban a felperest az ellentmondás kézbesítésével egyidejűleg ismételten felhívja a bíróság tényállításai és bizonyítékai esetleges kiegészítésére, majd a törvény azt is lehetővé teszi, hogy - főszabályként - az első tárgyalási napon további bizonyítékokat jelöljön meg.
Főszabályként a felperes az alperes érdemi ellenkérelmének előadása után csak egy ízben az első tárgyaláson változtathatja meg a keresetét. Ez a keresetváltoztatás magába foglalja mind a teljes kereseti kérelem megváltoztatását, mind pedig az eredetileg előterjesztett kereseti kérelem módosítását, amely a kereset leszállítását, felemelését, más személyekre való kiterjesztését stb. jelenti. Keresetváltoztatás esetén a megváltoztatott keresettel összefüggő bizonyítási indítványt a felperes azon a napon is előterjesztheti, amikor a keresetváltoztatásra lehetősége nyílt. A viszontkereset az alperes egyik lehetséges védekező eszköze a felperesi keresettel szemben és abból a célból terjeszti elő, hogy a bíróság a keresettel együtt ugyanabban a perben bírálja el. A viszontkereset előterjesztésének anyagi jogi és eljárásjogi feltételei vannak, ezekről részletesebben a Pp. 391/B. § rendelkezését követő magyarázatban fogunk szólni. A viszontkeresettel ellentétben a beszámítási kifogás, - amely a fellebbezési eljárásban is előterjeszthető - olyan - az alperesnek a felperessel szemben fennálló, beszámításra alkalmas, lejárt követelésének az érvényesítése -, amely legfeljebb a felperes követelésének megszűnését eredményezheti. A felperes követelését meghaladó igény érvényesítésére beszámítási kifogás útján nincs lehetőség, a keresetet meghaladó igény csak viszontkereset útján érvényesíthető.
A beszámítási kifogás előterjesztése esetén az alperes a beszámítási kifogásra alkalmas követelés fennállásának jogalapját és összegszerűségét, illetőleg az ezekre vonatkozó bizonyítékait a beszámítási kifogás előterjesztésekor köteles megjelölni.

A bizonyítási indítványok előterjeszthetőségének különleges esetei

A bizonyítási indítványok előterjesztésének a kisértékű perekben alkalmazandó általános szabályait a fentiekben láttuk, és vizsgáltuk a keresetváltoztatás, viszontkereset, illetőleg beszámítási kifogásra vonatkozó bizonyítási indítványok előterjeszthetőségének határidejét is. Ezekben a perekben általánosnak tekintendő szabályoktól két esetben lehet eltérni, az egyik eset az ellenérdekű fél beleegyezésétől és a bírói kontrolltól, míg a másik eset egy kellően igazolt tény bekövetkezésétől függ.
Az elsőfokú ítélet meghozatalát megelőző tárgyalás berekesztéséig bármelyik fél akkor is előterjesztheti bizonyítási indítványát, hogy ha olyan bizonyítékra, jogerős bírósági ítéletre, hatósági határozatra hivatkozik benne, amely önhibáján kívül az indítvány előterjesztésére egyébként nyitva álló általános határidő alatt nem jutott a tudomására, vagy azt követően jutott a tudomására, illetve amely jogerőre emelkedéséről önhibáján kívül csak e határidő lejárta után szerzett tudomást. Ennek a megengedő rendelkezésnek elsődleges indoka az, hogy e szabály hiányában a félnek nyilvánvaló perújítási eljárást kellene kezdeményeznie, hogy a birtokába került bizonyítékai joghatását érvényesítenie. Ennek elkerülése érdekében engedi meg a törvény - kivételesen - az általános szabályoktól eltérő időben a bizonyítási indítvány előterjesztését, amennyiben a mulasztás önhibán kívüli körülményét a bizonyítani kívánó fél kellően igazolja.
A bizonyító félnek a bizonyítási indítványok előterjeszthetőségére vonatkozó határidő lejárta utáni tudomásszerzés önhibán kívüliségét kell kellően igazolnia. Ez az igazolás több mint a valószínűsítés [Pp. 107. § (2) bekezdés], tényekkel, adatokkal kell az állítást alátámasztania.
Lehetősége van bármelyik félnek a fenti határidőkön túl per folyamán bármikor előterjeszteni a bizonyítási indítványt amennyiben ahhoz az ellenérdekű fél hozzájárul. Ezt a beleegyezést a bíróság kontrollja teheti eredménytelenné, azaz a bizonyítási indítvány előterjesztésére mégsem kerülhet sor, amennyiben a későbbi időben való előterjesztés a félnek felróható okból, illetőleg a jóhiszemű pervitellel össze nem egyeztethető módon történt. A Pp.-nek ez a rendelkezése megfelel a Pp. általános szabályai között található Pp. 3. § (4) bekezdésében megfogalmazott alapelvnek, mely szerint a bíróság mellőzi a bizonyítás elrendelését, vagy a már elrendelt bizonyítás lefolytatását (kiegészítését, megismétlését), ha az a jogvita elbírálásának szempontjából szükségtelen, illetőleg a bíróság köteles mellőzni a bizonyítás elrendelését, ha a bizonyítási indítványt a fél neki felróható okból elkésetten, vagy a jóhiszemű pervitellel egyébként össze nem egyeztethető módon terjeszti elő, kivéve ha törvény eltérően rendelkezik.

A bizonyítási indítvány figyelmen kívül hagyása

A fent ismertetett szabályok rendelkezéseivel ellentétesen előterjesztett bizonyítási indítvány foganatosítása tárgyában a bíróságnak nincs mérlegelési lehetősége, hanem azt köteles figyelmen kívül hagyni. A figyelmen kívül hagyás nem azt jelenti, hogy a bíróság végzés alakú határozatot hoz a figyelmen kívül hagyás tárgyában, ami ellen még ráadásul még jogorvoslati jogot is biztosít, (ahogy gyakran a bizonyítékok mellőzése esetén teszik tévesen a bíróságok) hanem azt, hogy az ügy érdemében hozott határozatban megindokolja, hogy a Pp. 389. § (2)-(6) bekezdésében foglalt mely okból volt köteles figyelmen kívül hagyni az előterjesztett bizonyítási indítványt.

[a Pp. 390. §-ához]

Az első tárgyalás elmulasztásának következményei

Az előzőekben már említettük, hogy amennyiben az első tárgyalást a felperes mulasztja el és megelőzőleg nem kérte a tárgyalást távollétében történő megtartását, akkor a jelenlévő alperes kérelmére a bíróság a pert megszünteti.
Az általános szabályok szerint nem a szünetelés lesz a következménye a felek mulasztásának, illetőleg a megjelent fél nyilatkozattétele hiányának, vagy a megjelent félnek a tárgyalás megtartására irányuló kérelme hiányában. Amennyiben ugyanis a felek közül bármelyik tárgyaláson - így akár az első tárgyaláson - egyik fél sem jelenik meg, vagy a megjelent fél az ügy tárgyalását nem kívánja, illetőleg nyilatkozatot egyáltalában nem tesz és a távollévő felperes egyik esetben sem kérte, hogy a bíróság a tárgyalást a távollétében is tartsa meg, akkor az eljárás szünetelni fog.

A bírósági meghagyásról

A mulasztó alperes pert negligáló magatartásának egyik jól szankcionáló eszköze a bírósági meghagyás.
Amennyiben az első tárgyalást az alperes elmulasztja és írásbeli védekezést sem terjeszt elő a bíróság a felperes kérelmére az alperest az idézéssel közölt kereseti kérelemnek megfelelően bírósági meghagyással kötelezi, egyben marasztalja a felperes költségeiben. A bírósági meghagyás kibocsátásnak a fentiek szerint több konjuktív feltétele van az egyik az, hogy a per első tárgyalásáról legyen szó, amely mint láttuk az általános szabálytól eltérően az a tárgyalás is, amelyre az alperes érdemi ellenkérelmének előadása előtt a bíróság a tárgyalást elhalasztotta; továbbá megállapítható legyen, az alperes mulasztása, azaz az alperes idézése szabályszerű legyen, további feltétel, hogy az első tárgyaláson az alperes ne jelenjen meg, korábban írásbeli védekezést nem terjesztett elő, és a felperes kérje a bírósági meghagyás kibocsátását.
A Legfelsőbb Bíróság által kialakított bírói gyakorlat kizárja a bírósági meghagyás kibocsátásnak lehetőségét abban az esetben, ha az eljárás a fizetési meghagyás ellen benyújtott ellentmondással alakult perré, mert az ellentmondást - tartalmától függetlenül - az alperes írásbeli védekezésének tekinti.
A Pp. 319. §-ának a 2008. december 31-éig hatályos szövege az ellentmondás tartalmára vonatkozóan semmiféle megkötést vagy előírást nem tartalmazott, kizárólag azokat az eseteket szabályozta, amelyek a kötelezett elismerése miatt ellentmondásnak nem voltak tekinthetők (halasztási kérelem, részletfizetési kérelem). Ahhoz, hogy a fizetési meghagyásos eljárás perré alakuljon alperesnek valamiféle írásbeli nyilatkozatot tennie kellett, amelyben vitatja a követelést. Nyilatkozhatott akár úgy is, hogy "nem tartozom" amely elegendő volt arra, hogy az eljárás perré alakuljon.
A bírósági meghagyás kibocsátásának feltételeivel foglalkozó a PK 297. számú állásfoglalással módosított PK 172. számú Polgári Kollégiumi állásfoglalást teljes körűen felülvizsgálta és azt kiegészítette a Legfelsőbb Bíróság jogegységi tanácsa a 2009. május 7. napján hozott 2/2009. PJE határozatával.
A jogegységi határozatban foglaltakat - annak 1.b. pontjában külön kiemeltek szerint - a kis értékű perekben is alkalmazni kell.
A jogegységi határozatban foglalt rendelkezések és azok indokai a jogegységi határozat teljes szövegének közzétételét indokolják.
1. a) A per első tárgyalása elmulasztásának jogkövetkezményeként - törvényben meghatározott perek (pertípusok) kivételével - valamennyi perben helye van bírósági meghagyás kibocsátásának. A törvényben írt feltételek fennállása esetén a bíróság nem mellőzheti a bírósági meghagyás kibocsátását.
b) A fizetési meghagyás ellen benyújtott ellentmondás alapján kitűzött tárgyalás elmulasztása esetén - mind a kisértékű, mind a kisértékűnek nem minősülő perekben - kizárt a bírósági meghagyás kibocsátása, ha a fizetési meghagyással szemben előterjesztett ellentmondás érdemi ellenkérelmet (védekezést) tartalmaz.
c) A pert megelőző eljárásban tett érdemi nyilatkozat önmagában nem akadálya a bírósági meghagyás kibocsátásának.
d) A bírósági meghagyás csak a kereset leszállítása esetén térhet el a keresetlevélben közölt kereseti kérelemtől.
e) A bírósági meghagyásban a bíróság minden olyan rendelkezést megtehet, amelyet az ítélet tartalmazna.
f) A bírósági meghagyás a szabályszerűen benyújtott ellentmondás folytán hatályát veszti, ezért a bíróságnak nem kell hatályon kívül helyeznie.
g) Ha a bírósági meghagyással szemben benyújtott ellentmondás alapján kitűzött új tárgyalást mindkét peres fél elmulasztja - és a mulasztáshoz törvény eltérő jogkövetkezményt nem fűz - az eljárás szünetelésére vonatkozó szabályokat kell alkalmazni.
2. A Legfelsőbb Bíróság PK 172. számú állásfoglalása e jogegységi határozat közzétételétől nem alkalmazható.
A határozat indokolása a következő:
I.
A felek perbeli aktivitásának igénye szükségessé tette a mulasztás szankcióinak szigorítását, ezért az 1972. évi 26. törvényerejű rendelet (a továbbiakban: III. Ppn.) a Pp. 136. §-ának módosításával és a Pp. 136/A. § beiktatásával bevezette a bírósági meghagyás jogintézményét. A bírósági meghagyás alkalmazásával kapcsolatban felmerült bizonytalanságok elhárítására a Legfelsőbb Bíróság PK 400. szám alatt kollégiumi állásfoglalást alkotott (közzétéve: a Bírósági Határozatok 1975/12. számában). A polgári kollégiumi állásfoglalások újraszámozása során PK 172. számmal megjelölt állásfoglalás a)-g) pontokból áll.
A Legfelsőbb Bíróság Polgári Kollégiumának vezetője a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997. évi LXVI. törvény (a továbbiakban: Bszi.) 29. §-a (1) bekezdésének a) pontja és 31. §-a (1) bekezdésének a) pontja alapján indítványozta a Legfelsőbb Bíróság PK 172. számú kollégiumi állásfoglalásának felülvizsgálatát és e tárgyban jogegységi határozat meghozatalát.
A jogegységi határozat kezdeményezésének oka az, hogy a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény és egyes kapcsolódó törvények módosításáról szóló 2008. évi XXX. törvény módosította a bírósági meghagyásra vonatkozó rendelkezéseket, valamint az 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) Ötödik Részének beiktatásával a Pp. XXVI. Fejezetében megalkotta a kisértékű perekre vonatkozó új szabályokat. A kollégiumi állásfoglalás felülvizsgálata azért is szükségessé vált, mert annak szövege több hatályon kívül helyezett, illetve módosított jogszabályi rendelkezésre utal [így a Pp. 125. § (4) bekezdésére, 136/A. §-ának (3) bekezdésére és 319. §-ának (1) bekezdésére, illetve a Pp. 1. §-ára és 3. §-ára].
Az indítványban foglaltak értelmében a PK 172. számú kollégiumi állásfoglalás rendelkező részének különösen a b) pontja igényel felülvizsgálatot, de az időközben bekövetkezett jogszabályi változásokra tekintettel módosításra szorulnak az a) és c)-g) pontjai is.
II.
A legfőbb ügyész képviselőjének a jogegységi tanács nem nyilvános ülésén kifejtett álláspontja szerint az időközben bekövetkezett jogszabályi változásokra tekintettel a PK 172. számú kollégiumi állásfoglalás tárgyában indokolt jogegységi döntés hozatala. Ennek keretében az állásfoglalás a), b) és g) pontjaiban foglalt iránymutatások tartalmi változtatást igényelnek; a c)-f) pontok iránymutatásai a hatályos jogszabályi rendelkezések alapján is helytállóak, azonban az állásfoglalásnak a c) és f) pontokhoz fűzött indokolása pontosítást igényel.
III.
1. a) A bírósági meghagyás kibocsátásának feltételei a Pp. 136. §-a (1)-(2) bekezdéseinek egybevetése alapján állapíthatók meg.
Ezek:
1.) az első tárgyalást az alperes elmulasztja,
2.) az alperes részéről az írásbeli védekezés hiánya,
3.) a felperesnek a bírósági meghagyás kibocsátására irányuló kérelme és
4.) nincs helye a per megszüntetésének.
A Pp. más rendelkezései tartalmazzák azokat az eseteket, amelyekben a törvény kifejezetten kizárja a bírósági meghagyás kibocsátását [házassági perekben Pp. 288. § (1) bek., apasági és származás megállapítása iránti egyéb perekben Pp. 293. § (1) bek., a szülői felügyelet megszüntetésére irányuló perekben Pp. 302. § (1) bek., gondnokság alá helyezési perben Pp. 309. § (4) bek.; közigazgatási perben Pp. 335. §, a társadalombiztosítási határozat bírósági felülvizsgálata iránti perekben Pp. 341. § és sajtó-helyreigazítási perben Pp. 345. § (1) bek.].
A bírósági meghagyás kibocsátását külön törvény is kizárhatja [így pl. a gazdasági társaságokról szóló 2006. évi IV. törvény kizárja].
Mindezekből változatlanul az következik, hogy - ha törvény eltérően nem rendelkezik - a törvényben meghatározott feltételek fennállása esetén valamennyi perben helye van bírósági meghagyás kibocsátásának.
A PK 172. számú állásfoglalásnak a PK 297. számú állásfoglalással módosított a) pontja a bírósági meghagyás kibocsáthatóságának mérlegelését indokolatlanul kapcsolja össze a Pp. 136. §-ának (2) bekezdésében meghatározott permegszüntető ok hiányával, mert a Pp. 136. §-ának (2) bekezdése egyértelműen kizárja a bírósági meghagyás kibocsátását, ha a per megszüntetésének lenne helye. Az a kérdés tehát, hogy a meghagyás kibocsáthatóságát illetően megilleti-e a bíróságot a mérlegelési lehetőség, a permegszüntető ok fennállásától teljesen független, önálló megítélés alá esik.
A kollégiumi állásfoglalás a Pp. általános elveire, és különösen a törvény céljára hivatkozással tartalmazza azt az iránymutatást, mely szerint a bíróság kifejezett törvényi felhatalmazás nélkül is mellőzheti a bírósági meghagyás kibocsátását, ha a kereseti kérelmet vagy annak meghatározott részét a Pp. 136. §-át módosító III. Ppn. 23. §-ához fűzött miniszteri indokolás szóhasználatával élve "aggályosnak tartja".
A bírósági meghagyás kibocsátásának mellőzésére alapot adó esetekre a jogirodalom gyakran olyan példákat hoz fel (kétséges a fél jogképessége vagy cselekvőképessége, aktív vagy passzív perbeli legitimációja stb.), amelyekre tekintettel azért nem kerülhet sor a bírósági meghagyás kibocsátására, mert - ha ez a kétség a tárgyalás előkészítése során nem oszlatható el - a per megszüntetésének van helye.
A Legfelsőbb Bíróság az a) pontban foglalt iránymutatásának indokaként a Pp. 1. §-ára és 3. §-ának (1) bekezdésére hivatkozott, melyeknek az állásfoglalás meghozatalakor hatályos szövege értelmében a bíróságnak - a törvény céljának megfelelően - az a feladata, hogy a felmerült jogviták eldöntését az igazság alapján biztosítsa. A törvénynek a kollégiumi állásfoglalásban idézett 1. §-át az 1999. évi CX. törvény (a továbbiakban: VIII. Ppn.) "114" ssz="12">2. §-a hatályon kívül helyezte és újrafogalmazta a Pp. célját, egyben módosította a 3. § (1) bekezdésének szövegét is. A bírósági peres eljárással szemben 2000. január 1-jei hatállyal megfogalmazott törvényi követelmények értelmében a bíróság feladata a törvény céljának az Emberi Jogok Európai Egyezménye 6. cikke alapján megfogalmazott, ún. "fegyverek egyenlősége" elvvel és a felek önrendelkezési jogát, cselekvési autonómiáját kifejező rendelkezési elvvel összhangban történő értelmezése.
Ezeket az eljárási alapelveket is szem előtt tartva a Pp. hatályos szövegéből nem vezethető le az az értelmezés, amely szerint a bíróságot kifejezett jogszabályi rendelkezés hiányában is megilleti az a jog, hogy mellőzze a bírósági meghagyás kibocsátását, ha annak törvényi feltételei fennállnak.
A Pp. 136. §-ának (4) bekezdésében foglaltak sem támasztják alá ezt az értelmezést, mert a törvény ehelyütt arra a kivételes eljárási helyzetre tartalmaz rendelkezést, amikor az első tárgyalásra megidézett és megjelent tanú vagy szakértő kihallgatása során szerzett adatok alapján mellőzhető a bírósági meghagyás.
1. b) A kollégiumi állásfoglalás b) pontja szerint a fizetési meghagyás ellen benyújtott ellentmondás alapján kitűzött tárgyalás elmulasztása esetén nem bocsátható ki bírósági meghagyás. Ennek a rendelkezésnek az adta az alapját, hogy a Pp. korábban hatályos 319. §-ának (1) bekezdésében foglaltak értelmében a fizetési meghagyásnak bármilyen címen előterjesztett megtámadása ellentmondásnak számított és ekként az ellentmondás ténye már kifejezte az alperesnek a keresettel szembeni védekezését, ami a bírósági meghagyás kibocsátását kizáró ok.
A Pp.-be újonnan beiktatott Ötödik Részben, a XXVI. Fejezetben szabályozott kisértékű perekre vonatkozóan kifejezetten a PK 172. számú kollégiumi állásfoglalás előzőekben ismertetett b) pontja miatt került sor a Pp. 390. §-a (1) bekezdésének beiktatására. E rendelkezés szerint a fizetési meghagyással szemben előterjesztett ellentmondás nem akadálya a bírósági meghagyás kibocsátásának.
Ilyen törvényi szabályozás mellett a Legfelsőbb Bíróság PK 172. számú állásfoglalásának b) pontja az eredeti tartalommal nem tartható fenn.
Ez a megállapítás azonban nem csak a kisértékű perekre, hanem az ilyennek nem minősülő, fizetési meghagyással indult egyéb perekre is vonatkozik. Ennek az az oka, hogy a Pp. 319. §-a (1) bekezdésének idézett rendelkezését a VIII. Ppn. 174. §-ának (1) bekezdése hatályon kívül helyezte. A Pp. hatályos 319. §-ának (2) bekezdése szerint a kötelezettnek a követelésre az ellentmondásban nyilatkoznia kell. Ennek során előadhatja a védekezésének alapjául szolgáló tényeket, valamint ezek bizonyítékait; okirati bizonyítékait eredetiben vagy másolatban csatolhatja.
A fizetési meghagyással szemben az előzőeknek megfelelő tartalommal benyújtott ellentmondás érdemi - és értelemszerűen írásba foglalt - védekezést tartalmaz, ami a Pp. 136. §-a (2) bekezdésének a kisértékű perekben is alkalmazandó szabálya szerint kizárja a bírósági meghagyás kibocsátását. Nem zárja ki azonban a bírósági meghagyás kibocsátását az olyan ellentmondás, amelyben a kötelezett érdemi védekezést nem ad elő [Pp. 319. § (3) bek.].
Mindezeket egybevetve, a perek ésszerű időn belül történő befejezéséhez fűződő törvényi követelménynek [Pp. 2. § (1) bek.] is az a jogértelmezés felel meg, ami a Pp. új 390. §-ának (1) bekezdésében foglalt rendelkezést azzal a tartalommal teszi általánossá, hogy önmagában a fizetési meghagyással szemben előterjesztett ellentmondás nem zárja ki a bírósági meghagyás kibocsátását.
A Pp. 136. §-a (2) bekezdésének változatlanul hatályos és a kisértékű perekre is alkalmazandó szabálya szempontjából az ellentmondás akkor minősül védekezésnek és így csak akkor akadálya a bírósági meghagyás kibocsátásának, ha érdemi védekezést tartalmaz, azaz abból pontosan megállapíthatók azok a tények, amelyekre hivatkozással az ellentmondással élő kötelezett vitatja a jogosult követelését. Ilyen esetben a bíróság az első tárgyalást annak ellenére is megtartja, hogy azon az alperes (vagy képviselője) személyesen nem jelent meg.
1. c) A Legfelsőbb Bíróság a kollégiumi állásfoglalása c) pontját a Pp. 125. §-ának (4) bekezdésével indokolta, amelynek értelmében az alperes a kereseti kérelemre a kitűzött határnap előtt írásban is nyilatkozhat. E rendelkezés helyébe a VIII. Ppn. 22. §-a 2000. január 1. napjától új rendelkezést iktatott. Az alperesnek a kitűzött határnap előtti nyilatkozattételi lehetőségéről a hatályos Pp. a 126. §-ának (3) bekezdésében rendelkezik. Változatlan viszont a Pp. 136. §-a (2) bekezdésének a kollégiumi állásfoglalás indokolásában hivatkozott szövege, melynek értelmében csak a bírósági eljárásban, a már kézbesített keresetlevélre tett nyilatkozatot lehet védekezésnek tekinteni. A Pp. 126. §-a (3) bekezdésének és 136. §-a (2) bekezdésének egybevetésén alapuló jogi következtetést nem befolyásolja a jogalkotásnak az az iránya sem, amelynek révén a hatályos jogunkban egyre bővülnek a pert megelőző (perelhárító) eljárások.
1. d) A Pp. 136. §-a (2) bekezdésének hatályos rendelkezéséből következik, hogy a bírósági meghagyás kibocsátása feltételezi a kereseti kérelemnek az alperessel való előzetes közlését. Ha ez nem történt meg, bírósági meghagyás kibocsátásának nincs helye. Hasonló a helyzet a keresetnek a tárgyaláson történt megváltoztatása esetén: ez is szükségessé teszi a megváltoztatott keresetnek az alperessel való közlését.
Nem sérti azonban az alperes érdekét, ha a keresetváltoztatás csupán a kereset leszállításában áll és ezt vele nem közölték. Nincs ezért akadálya annak, hogy a bíróság a leszállított keresetnek megfelelően bocsássa ki a meghagyást, ha a felperes a keresetét - esetleg éppen az alperes részteljesítésére figyelemmel - az első tárgyaláson leszállítja. Ha azonban a felperes az alperessel közölt keresetét felemeli, vagy újabb kereseti kérelmet terjeszt elő, ezt feltétlenül közölni kell az alperessel, enélkül a bírósági meghagyás nem bocsátható ki.
1. e) A bírósági meghagyás tartalmára vonatkozó szabályok továbbra is a Pp. 136. §-ának (3) bekezdésében találhatók. E rendelkezésekből kitűnik, hogy a meghagyásnak a jogvitával összefüggő kérdések eldöntését kell magában foglalnia, vagyis lényegében az ítéletet kell pótolnia. Ebből következik, hogy a bírósági meghagyásnak tartalmaznia kell minden olyan rendelkezést, amelyet az ítélet tartalmazna, ha a bíróság ítéletet hozott volna (pl. előzetes végrehajthatóság, az ingatlanügyi hatóság megkeresése stb.).
1. f) A bírósági meghagyás elleni perorvoslati jogra és a perorvoslat módjára a Pp. 136/A. §-ának (1) bekezdésében foglalt rendelkezések az irányadók. E szakasz (2) bekezdése értelmében az ellentmondás a bírósági meghagyással szembeni rendes, nem fellebbviteli perorvoslati eszköz. Előterjesztésének joghatása, hogy megakadályozza a bírósági meghagyás (vagy annak egy része) jogerőre emelkedését és le kell folytatni az elsőfokú eljárást, amelynek eredményeként az elsőfokú bíróság a perbevitt jogvitát érdemben bírálja el.
A régi jogunkban (1911. évi I. törvénycikk 464. §) ismert mulasztásos (ún. makacssági) ítélet esetén a bíróság a benyújtott ellentmondás következtében kitűzött tárgyalás eredményeként döntött a megtámadott mulasztásos ítélet egészben vagy részbeni fenntartásáról vagy hatályon kívül helyezéséről. Ezzel szemben a hatályos jogunk nem rendelkezik a bírósági meghagyás hatályon kívül helyezéséről. A jogalkotónak ezt a mulasztását a hosszú idő óta folytatott következetes bírói gyakorlat annak kimondásával pótolta, hogy az ellentmondás "önmagában hatálytalanítja a bírósági meghagyást, elenyészteti annak hatályát". Ennek megfelelően a PK 172. számú kollégiumi állásfoglalás f) pontjában írtakat helyesen értelmezve a bírósági meghagyás hatályát veszti, ha valamelyik fél szabályszerű ellentmondást nyújt be. Következik ez az értelmezés a Pp. 136/A. §-a (4) bekezdésének a (3) bekezdés helyébe lépett és a 2008. évi XXX. törvény 15. §-ával módosított szövegéből is, mely szerint ha az alperes az ellentmondás alapján kitűzött újabb határnapot is elmulasztja - az említett módosítással beiktatott feltétel hiányában - a bíróság "a korábbi meghagyást" hatályában fenntartja. A "korábbi" szó használata egyértelműen arra utal, hogy ebben az esetben már nincs meglévő, hatályában fenntartható bírósági meghagyás, miután az az ellentmondás folytán külön bírósági intézkedés nélkül hatályát vesztette.
Az ellentmondás visszavonására a törvény nem tartalmaz rendelkezést.
Az ellentmondásnak a rendes perorvoslati eszközök általános jellemzőitől eltérő sajátosságai alapján azonban a bírói gyakorlat számára továbbra is fenntartható az a következtetés, hogy az ellentmondás visszavonásának nincs helye. Annál is inkább, mert az alperes az ellentmondás visszavonásával azonos hatást érhet el, ha az eljárás bármely szakában a keresetet elismerő nyilatkozatot tesz. Ezzel az eljárás ésszerű határidőben történő befejezéséhez fűződő törvényi követelmény sem szenved sérelmet, a bíróság ugyanis a kereset elismerésére alapítottan - akár az első tárgyaláson - jogerős ítéletet hozhat, amelyet a Pp. 221. §-ának (2) bekezdése, illetve (4) bekezdése szerint elegendő rövidített indokolással ellátni. Költségkímélő is ez az eljárás, mert - ha az alperes a követelést az első tárgyaláson azonnal elismeri - a peres eljárás illetéke mérsékelhető [Itv. 58. § (1) bek.].
1. g) A Pp. 136/A. §-ára utalással foglalhatók össze a bírósági meghagyással szemben előterjesztett ellentmondás esetén követendő eljárás fő szabályai. Ezek a szabályok jelenleg is irányadók azzal a kiegészítéssel, hogy a Pp. módosított 136/A. §-ának (4) bekezdése szerint a bírósági meghagyás után írásban érdemben védekező alperessel szemben akkor sem lehet a meghagyást hatályában fenntartani, ha az ellentmondás alapján kitűzött újabb határnapot is elmulasztotta.
A Pp. az általános szabályok között továbbra sem rendelkezik azonban arról, hogy mi az eljárás akkor, ha az ellentmondás alapján kitűzött újabb határnapot mindkét peres fél elmulasztotta, ezért erre az esetre a mulasztás általános szabályait kell irányadónak tekinteni.
A Pp. 137. §-a (1) bekezdésének b) pontja szerint az eljárás szünetel, ha bármelyik tárgyaláson egyik fél sem jelenik meg, vagy a megjelent fél az ügy tárgyalását nem kívánja, illetőleg nyilatkozatot egyáltalán nem tesz, és a távollévő felperes megelőzőleg egyik esetben sem kérte, hogy a bíróság a tárgyalást távollétében is tartsa meg.
A törvény ettől eltérő rendelkezést arra az esetre sem tartalmaz, amikor a bírósági meghagyás elleni ellentmondás alapján kitűzött újabb határnapot mindkét fél elmulasztja, ezért ilyenkor is azt kell megállapítani, hogy az eljárás szünetel.
A kisértékű perek körében a Pp. - az ügyek gyors befejezése érdekében - a felek együttes mulasztásának jogkövetkezményét az általános szabályoktól eltérően állapítja meg, amikor a 390. §-ának (3) bekezdése egyértelműen úgy rendelkezik, hogy ebben az esetben a per megszüntetésének van helye. A kisértékű perekben tehát, ha az ellentmondás folytán kitűzött újabb tárgyalást mindkét fél elmulasztja - a törvény eltérő rendelkezése folytán - az eljárás szünetelésére vonatkozó rendelkezések alkalmazásának nincs helye.
2. A Bszi. 32. §-ának (4) bekezdésében és a 105. §-ában foglaltak együttes értelmezéséből adódóan az e törvény hatálybalépését megelőzően hozott kollégiumi állásfoglalás az eltérő iránymutatást tartalmazó jogegységi határozat közzétételétől nem alkalmazható. A jogegységi tanács a PK 172. számú kollégiumi állásfoglalást teljes egészében felülvizsgálta, határozata az előzőekben kifejtettek szerint az abban foglaltaktól eltérő iránymutatást tartalmaz. Mindezekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság PK 172. számú kollégiumi állásfoglalása e jogegységi határozat közzétételétől nem alkalmazható.
IV.
A jogegységi tanács a Legfelsőbb Bíróságnak a Bszi. 27. §-ában meghatározott feladatai ellátása során meghozott határozatát a Bszi. 32. §-ának (4) bekezdése alapján a Magyar Közlönyben közzéteszi. (2/2009. PJE)
A bírósági meghagyásnak tartalmaznia kell a bíróság és az ügyszám megjelölését (beleértve a sorszámot is), az érdemi döntést, az eljárási költségek megfizetésére kötelező rendelkezést, továbbá - amennyiben ennek helye és indoka van - az előzetes végrehajthatóság kimondását, az ellentmondás lehetőségére való figyelmeztetést és végül arra való utalást, hogy a jogerős bírósági meghagyásnak ugyan olyan a hatálya, mint a bírósági ítéletnek. A bírósági meghagyás indokolási részének egyetlen tartalma az alperes mulasztása lehet, hiszen a bíróság a bírósági meghagyás kibocsátása esetén a felperes keresetének alaposságát akár jogalap, akár összegszerűség tekintetében nem vizsgálja. Nem akadálya a bírósági meghagyás kibocsátásának olyan felperesi keresetváltoztatás, amely az alperesre kedvezőbb, illetőleg nem akadálya olyan tartalomra a bírósági meghagyás kibocsátása, amely ugyan a keresetben közölve nem volt, de amelyről való döntés a bíróság számára hivatalból kötelező (pl.: a perköltség viselésre kötelezés, előzetes végrehajthatóság) [Pp. 78. § (2) bekezdése, Pp. 231. § a), e) pontja]. A bírósági meghagyást a tárgyaláson szóban ki kell hirdetni és a peres felekkel kézbesítés útján is közölni kell.
A bírósági meghagyás ellen a kézbesítéstől számított 15 napon belül bármelyik fél szóban vagy írásban a meghagyást kibocsátó bíróságnál ellentmondással élhet. Ez az ellentmondás - ellentétben a fizetési meghagyás ellen benyújtott ellentmondással - illetékköteles, ezt valamint az első tárgyalás fizetési meghagyásban rögzített a felperesi oldalon felmerült és megítélt költségét az alperes akkor is viselni tartozik, ha egyébként az ellentmondása folytán kitűzött tárgyaláson pernyertes lesz. Ennek indoka az, hogy ezeknek a felmerült költségeknek egyetlen oka az alperes mulasztó magatartása. Itt jegyezzük meg, hogy az alperes védekezése a bírósági meghagyás ellen nemcsak az ellentmondás, hanem az igazolási kérelem is lehet, amennyiben tárgyalást önhibán kívül mulasztotta el. Ez esetben az elsőfokú bíróságnak elsődlegesen az igazolási kérelem tárgyában kell döntenie és döntésétől függően kell levonnia a konzekvenciát a bírósági meghagyást követően. Miután a Pp. XXVI. fejezete eltérő szabályt nem tartalmaz, ezért ezekben a perekben is érvényes az a szabály, hogyha az alperes az ellentmondás alapján kitűzött újabb határnapot is elmulasztja és írásban érdemi ellenkérelmet nem terjeszt elő [139. §] a bíróság a korábbi meghagyást hatályában fenntartja, és az alperest az újabban felmerült költségekben is marasztalja. E meghagyás ellen sem ellentmondásnak, sem fellebbezésnek nincs helye.
A folytatólagos tárgyalás bármely fél részéről történő elmulasztása az ügy érdemében való döntést nem gátolja, ez esetben a bíróság az addig rendelkezésére bocsátott bizonyítékok, illetőleg adatok alapján hozza meg döntését, csak kivételesen indokolt esetben élhet annak a lehetőségével, hogy érdemi döntéshozatal helyett a tárgyalást elhalasztja és új határnapot tűz ki.

Folytatólagos tárgyalás

[a Pp. 391. §-ához]

Az általános szabályok szerint folytatott peres eljárásban a folytatólagos tárgyalás kitűzésével kapcsolatosan az a követelmény, hogy amennyiben az ügy körülményei azt nem zárják ki, a folytatólagos tárgyalást úgy kell kitűzni, hogy az az elhalasztott tárgyalás napját követően legkésőbb négy hónapon belül megtartható legyen. A kisértékű perekben az elsődleges követelmény az, hogy - feltétlen szükség hiányában - ne kerüljön sor a tárgyalás elhalasztására, így ne legyen a perben folytatólagos tárgyalás, hanem a bíróság lehetőleg már az első tárgyalási napon hozza meg a döntését. Amennyiben mégis indokolt a tárgyalás elhalasztása a folytatólagos tárgyalást ezekben a perekben a mielőbbi gyors befejezés érdekében úgy kell kitűzni, hogy a folytatólagos tárgyalást az elhalasztott tárgyalás napját követő harminc napon belüli időpontban kell meghatározni. E szabály alól csak az ügy körülményei adhatnak kivételt, pl.: abban az esetben a bíróságnak összegszerűség tekintetében indítványra - vagy a törvény rendelkezése folytán hivatalból - szakértői bizonyítást kell foganatosítania.

Kereset

[a Pp. 391/A. § (1)-(3) bekezdéséhez]

A keresetváltoztatás fogalma, szabályai

A keresetváltoztatás fogalmát a Polgári perrendtartás több esetben használja, definícióját azonban maga a törvény nem tartalmazza. A jogelmélet szerint a klasszikus keresetváltoztatás alatt azt az esetet értjük, amikor a felperes az eredeti keresetét elveti és helyette az alperessel szemben egy másik keresetet kíván érvényesíteni. Keresetváltoztatás az is, amikor a felperes kiterjeszti a keresetét akár az eredetileg nem követelt járulékra vagy az időközben lejárt részletekre, akár az eredetileg perbe nem volt személyekre, tehát tárgyi, illetőleg személyi kereset kiterjesztésről is beszélhetünk.
A Pp. 146. §-a, illetőleg a Pp. 391/A. §-a szempontjából keresetváltoztatás alatt minden olyan magatartást értünk a felperes részéről, amely az eredeti kereseti kérelemtől bármilyen módon eltér. Valójában a pontos kifejezés a keresetmódosítás lenne, amely jelenti mind a kereset felemelését, leszállítását, eredetileg perbe nem vont alperesekre való kiterjesztést. A keresetváltoztatás egyetlen feltétele, hogy a megváltoztatott keresettel érvényesítet jog ugyan abból a jogviszonyból eredjen mint az eredeti kereset vagy azzal összefüggjön. A jogviszony azonosságnál lényegében egyazon jogviszonyból eredő, különböző igények érvényesítéséről lehet szó, míg a kereseti kérelem alapját képező jogviszonnyal összefüggő jogviszonynál a különböző jogviszonyok tényállásainak összefüggéséről lehet szó. Van amikor maga a törvény engedi meg a perben azt a kereset kiterjesztésben megnyilvánuló keresetváltoztatást, amikor az eredeti kereseti kérelemhez képest más jogviszonyon alapuló igény elbírálását is kérheti a fél. Ilyen pl.: a Pp. 282. §-ában a házassági perek általános szabályai között található rendelkezés, mely szerint a házassági per bíróság előtt a keresettel csak az ugyanarra a házasságra vonatkozó más érvénytelenítési vagy bontókeresetet, továbbá a házasfelek gyermekének származására, elhelyezésére és tartására vonatkozó keresetet, valamint a házassági vagyonjogi keresetet lehet összekapcsolni.
A keresetváltoztatásnak két eljárásjogi feltétele van. Egyrészt meghatározott határideig lehet előterjeszteni, ez az általános szabályok esetében az elsőfokú ítélet meghozatalát megelőző tárgyalás berekesztése, a kisértékű perekben az eljárás mielőbbi befejezése érdekében az első tárgyalás.
A másik eljárásjogi feltétel az, hogy a megváltoztatott keresetnek is meg kell felelnie a keresetre előírt általános követelményeknek (Pp. 121. §) és vizsgálni kell a perindítás feltételeinek fennállást is (Pp. 131. §). Itt jegyezzük meg, hogy nemcsak a kisértékű perekben, hanem a Pp. Különleges eljárásokat szabályozó részének a XX. fejezetében is eltérő szabályt találunk a keresetváltoztatásra. A Pp. 335/A. § (1) bekezdés rendelkezése szerint a felperes a keresetét legkésőbb az első tárgyaláson [141. § (1) bekezdése] változtathatja meg. Ez a változtatás annyiban ütközik a közigazgatási perekben tilalomba, hogy a keresetet a közigazgatási határozatnak a keresetlevéllel nem támadott, önálló - a határozat egyéb rendelkezéseitől egyértelműen elkülöníthető - rendelkezésére csak a perindításra nyitva álló határidőn belül, azaz a jogerős határozat közlésétől számított harminc napon belül lehet kiterjeszteni.

A keresetváltoztatás általános és különös szabályai a kisértékű perekben

A felperes - főszabályként - az alperes érdemi ellenkérelmének előadása után csak egy ízben az első tárgyaláson változtathatja meg a keresetét. Ehhez sem a bíróság, sem az ellenérdekű fél beleegyezése nem szükséges. A keresetváltoztatásnak meg kell felelnie a keresetváltoztatás fent részletezett objektív feltételeinek. Amennyiben a felperes ezt az időpontot elmulasztja ezt követően már az ellenérdekű féltől függ a keresetváltoztatás jogának későbbi gyakorolhatósága, vagy a bíróságtól, illetőleg bizonyos törvényben előírt objektív körülményt kell kellően igazolnia a keresetváltoztatási jogának gyakorlásához, másrészt azt is kellően igazolnia kell, hogy ezen releváns objektív körülmények határidőben való érvényesítésével önhibán kívül nem tudott élni és erre tekintettel nem tudott keresetet módosítani.
A felperes az elsőfokú ítélet meghozatalát megelőző tárgyalás berekesztéséig az alperes hozzájárulásával megváltoztathatja a keresetét. A megváltoztatott keresettel összefüggő bizonyítási indítványt a felperes előterjesztheti azon a tárgyalási napon, amikor a keresetét megváltoztatta, ha pedig arra két tárgyalási nap között került sor, az azt követő tárgyalási napon.
A bíróság engedélye kell a keresetváltoztatáshoz az első tárgyalást követően akkor, ha a felperes az első tárgyaláson felkészülési időt kér és azt a bíróság engedélyezi. Ebben az esetben legkésőbb a folytatólagos tárgyalásig nyitva álló határidő első harmadában változtatható meg a felperesi kereset, mely megváltoztatott keresetet az alperessel a folytatólagos tárgyalást megelőző nyolcadik napig kézbesítés útján kell közölni, azaz az alperesnek legalább nyolc nap határidőt kell hagyni arra, hogy a megváltoztatott keresetre a folytatólagos tárgyalás határnapjáig nyilatkozni tudjon.
Valószínűsíthető, hogy tipikusan akkor fog a felperes a keresetváltoztatásra az első tárgyaláson felkészülési időt kérni, ha az alperes ellentmondása szűkszavú, hiányos és lényegében az első tárgyaláson (Pp. 139. §) terjeszti elő a felperesi követeléssel szemben az érdemi ellenkérelmét. Miután a bíróság a hiányos, az ügy érdemére részletes ellenkérelmet nem tartalmazó ellentmondást is köteles ellentmondásként kezelni, ezért indokolt megengedni a felperesnek ezt a keresetváltoztatásra való felkészülés lehetőségét.
Az elsőfokú ítélet meghozatalát megelőző tárgyalás berekesztéséig változtathatja meg a felperes a keresetét abban az esetben, ha olyan tényre, bizonyítékra, bírósági vagy más hatósági határozatra hivatkozik, amelyről önhibán kívül nem volt tudomása a keresetváltoztatásra egyébként nyitva álló határidőben, azaz az első tárgyaláson, illetve arra való hivatkozással, hogy a bírósági ítélet, illetőleg hatósági határozat jogerőre emelkedett és erről való tudomás szerzése ugyancsak nem történt meg a keresetváltoztatásra egyébként nyitva álló határidőn belül. Mindkét esetben ezeknek a tényeknek, bizonyítékoknak, bírósági vagy hatósági határozatnak a per szempontjából relevánsnak kell lennie, ezen túl a felperesnek kellően igazolnia kell azt, hogy önhibán kívül nem érvényesít határidőben, azaz ezekről a tényekről, bizonyítékokról, illetőleg bírósági vagy hatósági határozatokról később szerzet tudomást. Az igazolás több mint egy körülmény valószínűsítése, tehát a felperesnek igazolni kell a tudomásszerzés idejét és azt is, hogy korábban önhibán kívül nem juthatott ezeknek a tényeknek, körülményeknek, bírósági és egyéb hatósági határozatoknak a tudomására, amelyek végül a keresetváltoztatást indokolttá teszik.
A kereset megváltoztatását írásban kell benyújtani vagy jegyzőkönyvbe kell bemondani.

[a Pp. 391/A. § (4) bekezdéséhez]

Megengedett keresetmódosítások

A kisértékű perek gyorsítását szolgálja az a rendelkezés, amellyel az általános szabályok szerint folyó peres eljárásban csak a fellebbezési eljárás során találkozunk, nevezetesen részben az időközben beállt változásokra tekintettel, részben felperes érdekváltozásra tekintettel a keresetet bizonyos esetekben az eredetileg megszabott határidőn túl is módosíthatja az alperes hozzájárulása nélkül.
A kereset összegszerű felemelése, leszállítása, illetőleg eredeti követelés helyett más ugyanabból a jogviszonyból eredő követelési lehetőségre a felperes alperesi engedély nélkül áttérhet. Lehetősége van a felperesnek arra is, hogy akár az igény utóbb bekövetkezett esedékességére tekintettel a korábbi megállapítási keresetet marasztalási keresetté változtassa, azaz az alperest teljesítésre kérje kötelezni, de arra is, hogy a bizonyítás eredményéhez, illetőleg az alperesi védekezéshez képest, amennyiben annak törvényi feltételei fennállnak az eredeti teljesítés helyett megállapítás iránti kérelmet terjesszen elő. Megállapításra irányuló kereseti kérelemnek csak akkor van helye, ha a kért megállapítás a felperes jogainak az alperessel szemben való megóvása végett szükséges, és a felperes a jogviszony természeténél fogva vagy a kötelezettség lejártának hiányában vagy valamely más okból teljesítést nem követelhet.

[a Pp. 391/A. § (5) bekezdéséhez]

Az egyébként megengedett keresetváltoztatás figyelmen kívül hagyása

Mint már említettük a felperes az alperes hozzájárulása nélkül az egyébként megállapított határidőn túl (főszabályként az első tárgyaláson) megváltoztathatja a keresetét azokban a taxatíve felsorolt esetekben, amikor azt a törvény külön megengedi. Ezt a jogát sem gyakorolhatja azonban a felperes minden kontroll nélkül, ugyanis a bíróságnak ez esetben is ügyelnie kell arra, hogy ez a fajta időntúli keresetváltoztatás nem irányul-e a per elhúzására. Bár általában az alperes magatartására jellemző, hogy hátráltatja az érdemi döntés meghozatalát, ezt a felperes estében sem lehet kizárt, ezért ezt a jogát a felperes kizárólag bírói kontroll alatt gyakorolhatja oly módon, hogy amennyiben a bíróság úgy látja, hogy a felperes azért terjeszti elő késedelmesen a keresetváltoztatást, hogy a per befejezését hátráltassa és ez a szándéka nyilvánvaló, ez esetben a bíróság figyelmen kívül hagyja a keresetváltoztatást és az eredeti kereseti kérelem tárgyában hozza meg a döntést.
A figyelmen kívül hagyás itt sem azt jelenti, hogy a megváltoztatott keresetet végzéssel érdemi vizsgálat nélkül elutasítja, hanem az eredeti kereseti kérelem tárgyában hoz ítéletet, majd az ítélet indokolásában a tényállás megállapításánál rögzíti a felperes által bejelentett keresetváltoztatási szándékot és megindokolja, hogy miért hagyta figyelmen kívül a keresetváltoztatást, beleértve az indokolásnál azt is, hogy miért és miből nyilvánvaló a bíróság számára, hogy ez a felperes részéről a per elhúzására irányuló magatartás.

[a Pp. 391/A. § (6) bekezdéséhez]

Perbehívás, személyi kereset-kiterjesztés, a kisértékű perekben

A keresetnek az eredetileg perbe nem volt (a fizetési meghagyásban kötelezettként meg nem jelölt) alperesekre való kiterjesztése részben a felperes akaratától függ, részben attól független. A felperes akaratától függetlenül ki kell terjesztenie a felperesnek a keresetét, ha a per tárgya olyan közös jog, illetőleg olyan közös kötelezettség, amely csak egységesen dönthető el, vagy ha a perben hozott döntés a pertársakra a perben való részvétel nélkül is kiterjedne. Az ilyen alanyi keresethalmaz hiánya kényszerű pertársaság esetében az általános szabályok szerint lefolytatott perekben a Pp. 130. § (1) bekezdés g) pontja alapján a keresetlevélnek idézés kibocsátása nélküli elutasítását eredményezi, a kisértékű perekben pedig, amelyik - per definitionem - fizetési meghagyással indul, a pernek a Pp. 157. § a) pontja alapján való megszüntetésére kerül sor.
Több alperes lehet a perben akkor is, ha a perbeli követelések ugyanabból a jogviszonyból erednek, illetve ha a perbeli követelések hasonló ténybeli és jogi alapból erednek, és ugyanannak a bíróságnak az illetékessége a 40. § rendelkezésének alkalmazása nélkül is mindegyik alperessel szemben megállapítható. Ez utóbbi két esetben az alanyi keresethalmaz létrehozása a már megindult tárgyalást követően a felperes akaratától függ, ezért a keresetnek a személyi kiterjesztése ezekben az esetekben csak a keresetváltoztatásra nyitva álló határidőn belül lehetséges, azaz az első tárgyaláson. Ezt követően az elsőfokú ítélet meghozatalát megelőző tárgyalás berekesztéséig csak az eredeti alperes hozzájárulásával van erre lehetőség. Amennyiben a felperes felkészülési időt kért a bíróságtól az első tárgyaláson, úgy a folytatólagos tárgyalásig nyitva álló időköz első harmadában az alperes hozzájárulása nélkül is kiterjesztheti más alperesekre is a keresetét.
Ugyancsak az alperes hozzájárulása nélkül terjesztheti ki a felperes a keresetét az első tárgyalást követően, az elsőfokú ítélet meghozatalát megelőző tárgyalás berekesztéséig amennyiben az újabb személyek perbe vonását olyan tény, bizonyíték vagy jogerős bírói vagy más hatósági határozat alapozza meg, amely csak az eredeti határidő - az első tárgyalás - lejárta után jutott a felperes tudomására, illetve amely döntések jogerőre emelkedéséről önhibáján kívül a határidő lejárta után szerzett tudomást a felperes. Mindezt a körülményt a felperesnek kellően igazolnia kell, amely tények, adatok, okiratok bemutatásának kötelezettségét jelenti.
A kisértékű perekben is lehetőség van arra, hogy az a fél, aki pervesztessége esetére harmadik személy ellen kíván követelést érvényesíteni, vagy harmadik személy követelésétől tart ezt a harmadik személyt az első tárgyaláson perbe hívhatja. A perbehívást írásban vagy a tárgyaláson szóban kell előterjeszteni, abban meg kell jelölni a perbehívás okát és röviden elő kell adni a per állását. A perbehívást az ellenféllel is közölni kell.
Ha a perbehívott a perbehívást elfogadja a perbehívóhoz beavatkozóként csatlakozhat; ezt akár írásban, akár a tárgyaláson szóban is bejelentheti. Egyébként a perbehívóhoz való csatlakozás megengedésére és a perbehívott jogállására a beavatkozás szabályait kell megfelelően alkalmazni. A perbehívás elfogadása nem jelenti azt, hogy ezzel a perbehívott a kötelezettségét elismerné a perbehívóval szemben, továbbá a bíróság a perbehívó és a perbehívott közötti jogviszony ebben a perben nem döntheti el. Miután ez a perbehívás is késleltetheti a per mielőbbi befejezését a fél vagy a felek bármelyike főszabályként az első tárgyaláson teheti meg ennek a harmadik személynek a perbehívását. E határidőt meghaladóan csak akkor, ha a Pp. 339/A. § (2) bekezdésében, illetőleg (3) bekezdésében foglalt feltételek fennállnak.
A kisértékű perekben is lehetősége van az alperesnek arra, hogy annak ellenére, hogy a felperes jogosultként a fizetési meghagyást ellene, mint kötelezett ellen kérte kibocsátani, és mint ő kötelezett mondott ellent a fizetési meghagyásnak, mellyel az eljárás perré alakult, a bíróság a jogerős ítéletet mégsem vele, hanem egy harmadik személlyel szemben hozza meg.
Ha a per tárgyát harmadik személy - akár jogutódként, akár más jogcímen - egészen vagy részben a maga részére igényli, az alperes az igénylőt perbe hívhatja.
Ha az igénylő a perbe belép, és az alperes a per tárgyát a visszavétel jogáról való lemondás mellett bírói letétbe helyezi, az alperest a perből el kell bocsátani és a pert a felperes és az igénylő, mint új alperes között kell továbbfolytatni.
Ez a perbehívás nem azonos az ugyancsak perbehívásnak nevezett a Pp. 58-60. §-ában foglalt szabályok szerinti perbehívással, mert ott az a bizonyos harmadik személy szándékától függően beavatkozóként kerül a perbe, míg a Pp. 63. §-ában perbehívott harmadik személy az eredeti alperes helyébe peres félként kerül. Az előbbi esetben a beavatkozó harmadik személy és a felperes közötti jogvitát a bíróság nem döntheti el, addig az utóbbi esetben az új alperes és a felperes közötti jogvita érdemben elbírálásra kerül a perben. Az eredeti alperes perből való elbocsátásának feltétele az, hogy az alperes a per tárgyát a visszavétel jogáról való lemondás mellett bírósági letétbe helyezze. Ez lehet pénz, értékpapír, vagy más okirat. A letétbe helyezést követően az új alperes és a felperes között a per tárgya a bírósági letétbe helyezett pénz, értékpapír tekintetében a felperesi követelés alapossága. Amennyiben az eredeti alperes elbocsátására nem kerül sor mert nem tett joglemondó nyilatkozatot, akkor az alperes és az alperesként perbelépő harmadik személy között pertársaság keletkezik, melynek jellegét az anyagi jogszabályai szerint lehet eldönteni, attól függően lesz egységes, illetve kényszerű, vagy egyszerű a pertársaság.
A kisértékű perekben az alperest az igénylő perbehívásának a joga az első tárgyaláson illeti meg és ezt követően csak a Pp. 391/A. § (2) és (3) bekezdésében foglalt feltételek esetén élhet a perbehívás jogával.
A kisértékű perekben is előfordulhat, hogy az alperes egy jogot harmadik személy nevében gyakorol és ez iránt a jog iránt indítanak pert az alperes ellen, ebben az esetben az alperes ezt a harmadik személyt perbe hívhatja. Ha a harmadik személy elismeri, hogy a vitás jogot az alperes az ő nevében gyakorolja és a perbe belép, az alperest - kérelmére a felperes beleegyezésével - a perből el kell bocsátani és a pert a felperes és az eredeti alperes helyébe lépő harmadik személy között kell tovább folytatni. A Pp. 64. § (1) bekezdésében szabályozott fenti esetet a korábbi jogunk "elődmegnevezés" intézményeként szabályozta. Itt tulajdonképpen arról van szó, hogy az alperes letéteményesként, haszonélvezőként, bérlőként stb., tehát mástól származtatott, illetőleg származtatható jogot gyakorol és ellene olyan pert indít a felperes, amelyben a védekezés tulajdonképpen a jog elődjének, a tulajdonosnak a dolga. Bár itt is perbehívásról szól konkrétan a jogszabály, valójában a perbehívott személy itt sem beavatkozóként, hanem alperesként kerül a perbe. A harmadik személy alperesként való perbekerüléséhez azonban - ellentétben a fent szabályozott esettel - a felperes beleegyezése kell ahhoz, hogy az eredeti alperes, akivel szemben a felperes a fizetési meghagyás kibocsátását kérte a perből elbocsátásra kerüljön és a per a továbbiakban az új alperes és a felperes között folytatódjon.
Ez a perbehívás is eredményezhetne perhúzást, illetőleg mindenképpen meghosszabbítaná a peres eljárást. A kisértékű perekben ezért ezzel a lehetőséggel - főszabályként - az alperes csak az első tárgyaláson élhet. Ezen időpont után csak a Pp. 391/A. § (2) és (3) bekezdésében foglalt kivételes feltételek fennállása esetén van lehetőség a harmadik személy perbehívására.

[a Pp. 391/B. § (1)-(2) bekezdéséhez]

A viszontkereset fogalma és előterjesztésének törvényi feltételei

A viszontkereset az alperes egyik védekezése a felperesi keresettel szemben. Előterjesztésével az alperesnek az a célja, hogy a felperessel szemben fennálló igényét ugyanabban a perben bírálja el a bíróság, mint amelyben a felperes vele szemben előterjesztett igénye elbírálásra kerül. A viszontkeresetre a keresetre vonatkozó tartalmi és formai szabályok érvényesek, ebből következik, hogy a viszontkeresettel szemben a felperest ugyan úgy megilleti az ellenkérelem benyújtásának joga, mint a keresetre az alperest. A viszontkereset előterjesztése nem akadályozza meg a felperest abban, hogy a keresetétől a Pp. 160. § (1) bekezdése szerint elálljon, elállása azonban még alperes hozzájárulása esetén sem eredményezi a Pp. 157. § e) pontja alapján a per megszüntetését, mert az alperes által előterjesztett viszontkereset vonatkozásában az eljárás tovább folytatódik.
A viszontkereset előterjesztésének anyagi jogi és eljárásjogi feltételei vannak. Anyagi jogi feltétel az, hogy a viszontkeresettel érvényesített jog a felperes keresetével azonos vagy azzal összefüggő jogviszonyból eredjen, illetve hogy a viszontkereset tárgyául szolgáló követelés a felperes kereseti követelésével szemben beszámítására alkalmas legyen. Ezek a feltételek nem konjuktív, hanem alternatív - vagylagos - feltételek. Amennyiben a viszontkereset tárgyául szolgáló követelés a felperesi követeléssel szemben beszámításra alkalmas, ez esetben nem kell vizsgálni azt a körülményt, hogy a kereset, illetőleg viszontkereset azonos vagy összefüggő jogviszonyból ered-e. Eredhet például a felperes követelése adásvételi szerződésből vételár hátralékból, míg ezzel szemben az alperes viszontkeresete a tulajdonát képező helyiség bérleti jogviszonyon alapuló bérleti díjhátralékból. Azt a körülményt, hogy a viszontkereset tárgyául szolgáló követelés beszámításra alkalmas-e az anyagi jog szabályai döntik el. A Ptk. 296. § (1) bekezdése szerint a kötelezett a jogosulttal szemben fennálló egynemű és lejárt követelését - ha jogszabály kivételt nem tesz - a jogosulthoz intézet, vagy a bírósági eljárás során tett nyilatkozattal tartozásába beszámíthatja. A beszámítás erejéig a kötelezettségek megszűnnek. A követelések egyneműsége azt jelenti, hogy azonos mértékkel mérhetők legyenek a kötelezettségek. Tehát nem lehet például egy fizetési kötelezettséggel szemben egy elvégzendő munka iránti viszontkeresetet előterjeszteni. Ezek egymással nem összemérhetők még akkor sem, ha az elvégzendő munkának nyilván van meghatározható forintértéke. Az egyneműség mellett feltétele a beszámítható követelésnek az is, hogy ugyan úgy lejárt legyen, mint a felperesi követelés, hiszen a felperes nem megállapítást, hanem teljesítést követel, ami csak lejárt követelés esetében lehetséges. Lejárt követelésről akkor beszélünk, amikor a jogosult eredeti követelési joga az esedékesség okából az igény állapotába került.
Ismer az anyagi jog olyan ún. privilégizált követeléseket, amelyekkel szemben nem enged más követelést beszámítani. Az ilyen privilégizált követelésekkel szemben csak túlfizetés, illetőleg ugyancsak privilégizált lejárt követelés számítható be.
A viszontkeresetnek nemcsak anyagi, hanem eljárásjogi feltételei is vannak, ugyanazok a szabályok vonatkoznak a viszontkereset formájára, előterjesztésének módjára, mint a Pp.-nek a keresetre vonatkozó szabályai (Pp. 121. §).
Vagyonjogi perben a per bírósága a viszontkeresetre egyéb illetékességi ok hiányában is illetékes, a kisértékű perekben azonban mint ahogy a későbbiekben látni fogjuk a viszontkereset előterjeszthetőségének további feltétele az, hogy a viszontkereset ne haladja meg azt a pertárgy értéket, amely a kisértékű perekben kógens módon egymillió forintban van meghatározva.

A viszontkereset előterjesztésének határideje

Az általános szabályokkal ellentétben az alperesnek a viszontkeresetet az első tárgyaláson kell előterjesztenie. Ezt követően - az elsőfokú ítélet meghozataláig - már csak az alperes hozzájárulásával teheti ezt, illetve a bíróság engedélyével akkor, ha az első tárgyaláson a viszontkereset előterjesztéséhez felkészülési időt kért és kapott. A bíróság ebben az esetben kivételesen engedélyezi, hogy legkésőbb a folytatólagos tárgyalásig nyitva álló időköz első harmadában a felperes hozzájárulása nélkül terjessze elő a viszontkeresetet. Minden esetben a folytatólagos tárgyalás határnapja előtti nyolcadik napig felkészülés és az ellenkérelem benyújtása céljából a felperessel közölni kell a viszontkeresetet.

[a Pp. 391/B. § (3) bekezdéséhez]

A keresetváltoztatás és a viszontkereset előterjeszthetősége

Mint a viszontkereset fogalmánál már említettük a viszontkereset az alperes egyik védekezési eszköze a felperesi keresettel szemben. Amennyiben a felperes az eredeti keresethez képest akár a kereset jogalapját, akár annak összegszerűségét megváltoztatja az alperesnek is módot kell adni arra, hogy a megváltoztatott keresettel szemben az általánostól eltérő időpontban terjeszthessen elő viszontkeresetet, hiszen az általános szabályok szerinti időpontig esetleg nem történt meg a keresetváltoztatás.
A felperes a keresetét az alperes érdemi ellenkérelmének előadása után csak egy ízben az első tárgyaláson változtathatja meg, ezt követően csak az alperes hozzájárulásával vagy a bíróság kivételes engedélyével teheti azt. Az előbbi esetben az elsőfokú ítélet meghozatalát megelőző tárgyalás berekesztéséig az utóbbi esetben a folytatólagos tárgyalásig nyitva álló időköz első harmadáig. Amennyiben tehát a keresetváltoztatásra később kerül sor nyilvánvaló hogy a viszontkereset előterjeszthetősége is másképp alakul, abban az esetben, ha a felperes a keresetét az alperes hozzájárulásával változtatta meg a felperes hozzájárulása nélkül nyújthatja be a viszontkeresetét az alperes. A viszontkereset indítás határideje ez esetben az az első tárgyalás, amikor a felperes a keresetét megváltoztatta, illetve ha a keresetváltoztatás az első tárgyalás és a folytatólagos tárgyalás közötti időben történt, akkor a következő tárgyalási napon terjesztheti elő az alperes a viszontkeresetét.

[a Pp. 391/B. § (4)-(5) bekezdéséhez]

A bíróság akkor utasíthatja el érdemi tárgyalás nélkül az alperes viszontkeresetét, ha nyilvánvalóan megállapítható, hogy azt azért terjesztette elő késedelmesen, hogy a per befejezését hátráltassa. Azt, hogy mikor minősül az alperes magatartása ilyen nyilvánvalóan rosszhiszemű pervitelnek mindig az adott ügy releváns körülményei alapján lehet eldönteni.
Ugyancsak nem kerülhet sor a viszontkereset érdemi tárgyalására a kisértékű perekben akkor, ha a kisértékű perek törvényi feltételei szerint a viszontkereset a kereseti kérelemnek nem felel meg, azaz ha nem kizárólag pénzkövetelést érvényesít az alperes a viszontkeresetében, illetőleg ha olyan pénzkövetelést érvényesít, amely a Pp. 24. és 25. §-ai szerint számítva a pertárgyértékét az egymillió forintot meghaladja. Miután az egymillió forint összeghatár felett a Pp. általános szabályai érvényesülnek és ez a szabály a felperes keresetfelemelése esetén is érvényes az eredetileg kisértékű perekben, ezért a viszontkeresettel nem foszthatja meg az alperes a kisértékű perek gyors, hatékony tárgyalásától a felperest azzal, hogy egymillió forint pertárgy érték fölötti viszontkeresetet terjeszt elő, ezért a törvény rendelkezése folytán ilyen esetben a bíróságnak érdemi tárgyalás nélkül végzéssel kell az egymillió forintot meghaladó összegű viszontkeresetet elutasítania. Miután a viszontkereset érdemi tárgyalás nélkül elutasító végzés a viszontkereset tárgyában az eljárást befejezi, ezért az nem minősíthető az eljárás során hozott egyéb végzésnek. A végzés ellen önálló fellebbezésre van lehetőség, mely végzés elleni fellebbezést a Pp. 394/A. § utaló szabálya alapján a másodfokú bíróság a Pp. 257-259. §-a szerinti általános szabálya szerint bírálja el. A viszontkereset érdemi tárgyalás nélküli elutasítása természetesen res iudicatat nem teremt, hiszen a bíróság nem vizsgálta érdemben a viszontkereset tartalmát. Az alperes számára a viszontkereset tárgyalás nélküli elutasítása azt jelenti, hogy az abban foglalt igénye érvényesítése céljából külön pert kell indítania.

Beszámítási kifogás

[a Pp. 391/C. §-ához]

A beszámítás az alperes másik védekezése (a viszontkereset mellett) a felperesi keresettel szemben, amellyel a felperesi követelés megszűnését kívánja elérni. Amennyiben az alperesnek is fennáll egy követelése a felperessel szemben, azzal egynemű és lejárt, tehát a követelési joga az igény állapotába került; az alperes egyoldalú nyilatkozatával a felperes követelését a beszámítani kívánt összeg erejéig megszüntetheti. A beszámítási kifogás egyben azt is jelenti, hogy az alperes, legalább is a beszámítani kívánt összeg erejéig a felperes követelésének jogalapját és összegszerűségét elismeri. A beszámítás nemcsak a felperes követelését szünteti meg a beszámított összeg erejéig, hanem az alperes beszámított követelése is megszűnik.
A beszámítási kifogás nem kereset, ezért nem vonatkoznak rá azok az alaki feltételek, amelyek a viszontkeresetre; és a beszámítási kifogás illetékkötelezettséget sem teremt.
A beszámítási kifogást hasonlóan a viszont keresethez fő szabályként a kisértékű perek első tárgyalásán lehet előterjeszteni. Az első tárgyaláson a beszámítási kifogásnak csak az anyagi jogi feltételeknek kell megfelelnie, nevezetesen egynemű és lejárt követelésnek kell lennie és a felperesi keresettel szemben beszámításra alkalmasnak, de ezt meghaladóan sem a bíróságnak, sem a felperesnek nincs kompetenciája a tekintetben, hogy az alperes érvényesítheti-e a beszámítási kifogást. Az első tárgyalást követően azonban csak akkor terjesztheti elő az alperes a beszámítási kifogást, ha vagy elismeri a beszámítani kért követelést az ellenfél és ez az elismerés mind a jogalapra, mind az összegszerűségre is kiterjed vagy a beszámítandó követelés fennállta közokirattal vagy teljes bizonyító erejű magánokirattal bizonyítható. A közokirat olyan papír alapú vagy elektronikus okirat, amelyet bíróság, közjegyző vagy más hatóság, illetve közigazgatási szerv ügykörén belül, a megszabott alakban állított ki. A közokirat teljesen bizonyítja a benne foglalt intézkedést vagy határozatot, továbbá az okirattal tanúsított adatok és tények valóságát, úgy szintén az okiratba foglalt nyilatkozat megtételét, valamint annak idejét és módját. Ugyan ilyen bizonyító ereje van az olyan okiratnak is, amelyet más jogszabály közokiratnak nyilvánít. Ellenbizonyításnak a közokirattal szemben is helye van, de csak annyiban amennyiben a törvény ki nem zárja vagy nem korlátozza. Teljes bizonyító erejű a magánokirat, ha a kiállító az okiratot saját kezűleg írta és aláírta, vagy két tanú az okiraton aláírásával igazolja, hogy a kiállító a nem általa írt okiratot előttük aláírta, vagy aláírását előttük saját kezű aláírásnak ismerte el, vagy a kiállító aláírása vagy kézjegye az okiraton bíróilag vagy közjegyzőileg hitelesítve van, vagy a gazdálkodó szervezet által üzleti körében kiállított okiratot szabályszerűen aláírták, ügyvéd (jogtanácsos) az általa készített okirat szabályszerű ellenjegyzésével bizonyítja, hogy a kiállító a nem általa írt okiratot előtte aláírta, vagy aláírását előtte saját kezű aláírásnak ismerte el, illetőleg a kiállító minősített elektronikus aláírásával aláírt elektronikus okirat tartalma az ügyvéd által készített elektronikus okiratéval megegyezik, illetve az elektronikus okiraton kiállítója minősített elektronikus aláírást helyezett el. A teljes bizonyító erejű magánokirat valódiságát csak akkor kell bizonyítani, ha azt az ellenfél kétségbe vonja, vagy a valódiság bizonyítását a bíróság szükségesnek látja). Ugyancsak lehetőség van az első tárgyalást követően a beszámítási kifogás előterjesztésére, amennyiben a beszámítani kért követelés az első tárgyalást követően járt le, vagy a követelés fennálltáról vagy lejártáról a fél az első tárgyalást követően szerzett tudomást. A tudomásszerzés időpontját a félnek valószínűsíteni kell. A valószínűsítés a bizonyítás körében az igazolásnál alacsonyabb fokú. A beszámítást később előterjesztő félnek olyan objektív körülményeket kell felhoznia, amelyekből következtetni lehet arra, hogy csak az első tárgyalást követően szerzett tudomást a követelés fennállásáról vagy lejártáról.
Ezektől a feltételektől eltekinthet a bíróság és engedélyezheti a beszámítási kifogás feltétel nélküli előterjesztését az első tárgyalást követően is, ha az első tárgyaláson a beszámítási kifogást előterjeszteni szándékozó fél a bíróságtól felkészülési időt kér. Amennyiben a bíróság felkészülési időt adott akkor a beszámítási kifogást írásban az első tárgyalást követően, de légkésőbb a folytatólagos tárgyalásig nyitva álló határidő első harmadában lehet előterjeszteni. Ügyelni kell arra is, hogy a folytatólagos tárgyalás megkezdése előtt az ellenérdekű félnek legalább nyolc napja legyen arra, hogy a beszámítási kifogásra észrevételeit, illetőleg ellenkérelmét megtehesse. A beszámítási kifogást az ellenérdekű féllel írásban kell közölni, ezt megteheti a beszámítási kifogást előterjesztő fél is, ez esetben fel kell tüntetni a bírósághoz intézett beadványon a kézbesítés megtörténtének tényét és időpontját, vagy pedig a bíróság kézbesítet.

A kisértékű perekben alkalmazott egyéb eljárási rendelkezések

Beavatkozás a kisértékű perbe

A Pp. 387. § (1) bekezdése szerint a Pp. I-XIV. Fejezetének szabályait a Pp. XXVI. fejezetében foglalt eltérésekkel kell alkalmazni. A Pp. 391/A. § (6) bekezdése az általános szabályoktól eltérő rendelkezéseket tartalmaz a személyi keresethalmazra, illetőleg a perbehívásra; nem találunk eltérő rendelkezéseket azonban a perbe való beavatkozásra. Ennek alapján nincs akadálya annak, hogy akinek jogi érdeke fűződik ahhoz, hogy más személyek között folyamatban lévő per miként dőljön el, a perbe - az elsőfokú ítélet meghozatalát megelőző tárgyalás berekesztéséig - az azonos érdekű fél pernyertességének előmozdítása végett beavatkozhat.
A beavatkozást írásban vagy a tárgyaláson szóval kell bejelenteni, ebben meg kell jelölnie a beavatkozónak egyrészt azt, hogy milyen jogi érdeke fűződik a fél pernyertességéhez, másrészt azt, hogy melyik fél pernyertességének előmozdítása érdekében kíván beavatkozni. A beavatkozás megengedéséről a bíróság dönt, szükség esetén a felek, illetőleg a beavatkozó meghallgatását követően. A beavatkozást megengedő határozat ellen nincs helye fellebbezésnek, a beavatkozást elutasító, valamint a beavatkozót később a perből kizáró határozat ellen a beavatkozó fellebbezéssel élhet; ennek jogerős elintézéséig a beavatkozó a perben beavatkozói jogait gyakorolhatja.

A mulasztás - a mulasztás igazolása a kisértékű perekben

Egy perbeli kötelezettség elmulasztása azzal jár - ha a törvény másként nem rendelkezik - az többé hatályosan nem teljesíthető. A kisértékű perekben éppen az eljárás mielőbbi befejezése, a perelhúzás megakadályozása céljából a mulasztásnak szigorúbb következményei vannak, mint az általános szabályok szerint lefolytatott perekben. Nem kizárt a kisértékű perben sem a mulasztás jogkövetkezményeinek elhárítása igazolási kérelemmel.
Ha a fél vagy képviselője valamely határnapon hibáján kívül nem jelent meg, vagy valamely határidőt hibáján kívül mulasztott el, a mulasztás következményei - a törvény által kizárt esetekben - igazolással orvosolható. Az igazolási kérelmet tizenöt napon belül lehet előterjeszteni, ezt a határidőt az elmulasztott határnaptól, illetőleg az elmulasztott határidő utolsó napjától kell számítani, ha azonban a mulasztás csak később jutott a félnek vagy a képviselőjének a tudomására vagy az akadály később szűnt meg az igazolási kérelem határideje a tudomásszerzéssel, illetőleg az akadály megszűnésével veszi kezdetét. A mulasztástól számított három hónap eltelte után igazolási kérelmet előterjeszteni nem lehet. Az igazolási kérelem előterjesztésének tizenöt napos határideje tehát szubjektív, a három hónapos határidő viszont objektív, ezen határidőn túl semmilyen okra hivatkozással nincs lehetőség az igazolási kérelem sikeres előterjesztésére. A határidő elmulasztása esetén az igazolási kérelem előterjesztésével együtt pótolni kell az elmulasztott cselekményt is. Az igazolási kérelem tárgyában az a bíróság határoz, amelynek eljárása alatt a mulasztás történt, fellebbezési határidő elmulasztása esetén a másodfokú bíróság. Amennyiben a bíróság helyt ad az igazolási kérelemnek, a mulasztó által pótolt cselekményt olyannak kell tekinteni, mintha azt az elmulasztott határidőn belül teljesítette volna, illetőleg az elmulasztott határnapon tartott tárgyalás pedig a szükséges keretben meg kell ismételni és az elmulasztott tárgyaláson hozott határozat hatályban tartása vagy teljes, illetőleg részbeni hatályon kívüli helyezése kérdésében kell határozni.
A kisértékű perekben az ügyben tartott első tárgyalás alperes részéről történő elmulasztása esetén egyéb törvényi feltételek mellett a bíróság a felperes kérésére annak ellenére bírósági meghagyást bocsáthat ki, hogy maga az eljárás fizetési meghagyás ellen benyújtott ellentmondással indult. A kellő időben benyújtott ellentmondás esetén a bírósági meghagyást kibocsátó bíróság a per tárgyalására új határnapot tűz ki és dönt a bírósági meghagyás hatályon kívül helyezéséről vagy hatályban tartásáról [Pp. 136/A, 136/B. §-ai].

Egyezségkötés a kisértékű perekben

A kisértékű perek külön fejezete nem tartalmaz kizáró rendelkezést és különleges szabályt sem arra az esetre, ha a felek a jogvitájukat akár a bíróság előtti perben, akár a bíróság tájékoztatását követően közvetítői eljárásban egyezséggel rendezzék. Az egyezség lényege az, hogy a felek követeléseikből kölcsönösen engedve a bíróság érdemi határozatának igénye és bevárása nélkül szüntetik meg a jogvita eldöntése iránt kezdeményezett eljárást. A bíróság kötelessége, hogy a per bármely szakaszában megkísérelje a felek között az egyezség létrehozását, illetőleg amennyiben annak sikere mutatkozik (különösen, ha a felek bármelyike kéri) tájékoztatja a feleket a közvetítői eljárás lényegéről, igénybevételének lehetőségéről és ezzel összefüggésben a szünetelés szabályairól. A felek a közvetítői eljárás alatt egyezséget kötnek azt a bírósághoz jóváhagyás végett benyújtják, a bíróság az előtte kötött egyezséget, illetőleg a közvetítői eljárás alatt kötött egyezséget végzéssel jóváhagyja, ellenkező esetben amennyiben az egyezségek nem felelnek meg a jogszabályoknak a jóváhagyást megtagadja és az eljárást folytatja. A bíróság által jóváhagyott egyezségnek ugyanaz a hatálya, mint a bírói ítéletnek.

Az eljárás szünetelése a kisértékű perekben

Nem kizárt az eljárás szünetelése a felek kölcsönös kérelmére, amennyiben azt az első tárgyalást megelőzőleg, akár az elsőfokú eljárás folyamán bármikor bejelentik; továbbá amennyiben a felperes a megadott lakcímről nem idézhető, illetőleg ismeretlen helyre költözött és az alperes hirdetményi idézést nem kér, vagy az ügy tárgyalását nem kívánja, illetőleg nyilatkozatot egyáltalán nem tesz, vagy hirdetményi idézésnek volna helye és a fél ezt nem kéri. Amennyiben azonban hirdetményi idézést kérnek, úgy nem a kisértékű perek különleges szabályai, hanem az általános szabályok szerint folytatódhat a peres eljárás, mert a Pp. 387. § (4) bekezdése kizárja a kisértékű perek szabályainak alkalmazását, ha az iratokat hirdetmény útján kell kézbesíteni, vagy bármelyik félnek ügygondnokot rendel. Szünetelést eredményez a felek közös mulasztása vagy közömbössége az eljárással szemben ugyanis amennyiben a felek közül a kisértékű per bármelyik tárgyalásán egyik fél sem jelenik meg, vagy a megjelent fél az ügy tárgyalását nem kívánja, illetőleg nyilatkozatot egyáltalán nem tesz és a távollevő felperes megelőzőleg egyik esetben sem kérte, hogy a bíróság a tárgyalást a távollétében is tartsa meg.

A kisértékű perek tárgyalásának felfüggesztése

A kisértékű perekben is felmerülhet olyan körülmény, amely a perbe vitt jogvita előzetes kérdéseként elbírálásra vár. Ha a per eldöntése olyan előzetes kérdés elbírálásától függ, amelynek tárgyában az eljárás büntetőbírói vagy államigazgatási hatáskörbe tartozik, a bíróság a per tárgyalását, ennek az eljárásnak a jogerős befejezéséig felfüggesztheti. Amennyiben ez az eljárás még megindítva sincs ez esetben büntetőeljárás megindításáról a hivatalból intézendő bűncselekmény esetében a bíróság gondoskodik, egyébként pedig az eljárás megindítására megfelelő határidőt tűz, melynek eredménytelen letelte után a tárgyalást folytatja. A bíróság akkor is felfüggesztheti a per tárgyalását, ha a per eldöntése olyan előzetes kérdés elbírálásától függ, amelynek tárgyában más polgári per vagy a bíróság hatáskörébe tartozó más polgári eljárás már folyamatban van. A fent vázolt esetekben a bíróság kompetenciája a felfüggesztésről való döntés, míg abban az esetben, ha a per eldöntése házasság létezésétől vagy érvényességétől, illetőleg gyermek, családi jogállásának bírói megállapításától függ, és ez iránt per van folyamatban a tárgyalást annak jogerős eldöntéséig fel kell függeszteni. A felfüggesztést elrendelő végzés ellen külön fellebbezésnek van helye, az ilyen határozatnak egyszerű kötőereje sincs, azt a bíróság saját hatáskörében maga is megváltoztathatja. A kisértékű perekben az előzetes kérdés elbírálása miatt felfüggesztett eljárást követően lehetőség van arra, hogy a fél az egyébként az első tárgyaláson előterjeszthető bizonyítási indítványát az elsőfokú ítélet meghozatalát megelőző tárgyalás berekesztéséig terjessze elő, erre a jogerős bírói vagy más hatósági határozatra hivatkozással, amely okából a kisértékű per tárgyalása felfüggesztésre került, illetőleg lehetősége van a felperesnek az alperes hozzájárulása nélkül és a bíróság engedélye nélkül az első tárgyalást követően - az elsőfokú ítélet meghozatalát megelőző tárgyalás berekesztéséig - a keresetváltoztatásra.

Határozatok

[a Pp. 391/D. §-ához]

A kisértékű perekben a bíróság az ügy érdemében ítélettel minden más esetben végzéssel határoz. Az ítéletben foglalt döntésnek ki kell terjednie a perben érvényesített valamennyi kereseti kérelemre, viszont a döntés nem terjeszkedhet túl a kereseti kérelmen, illetőleg ellenkérelmen, ez a szabály a fő követelés járulékaira (kamat, költség stb.) is kiterjed. A határozatban megállapított kötelezettség teljesítésére fő szabályként tizenöt napos határidőt kell szabni, ennél rövidebb határidőt is megállapíthat a bíróság, ha ez a fél méltányos érdekeinek mérlegelése alapján, vagy a kötelezettség természetére való tekintettel indokoltnak mutatkozik. A teljesítési határidő megállapításánál a bíróság figyelembe veheti a feleknek a per vitelében megnyilvánuló jó vagy rosszhiszeműségét is, dönthet a bíróság a kötelezettség részletekben való teljesítése felől is. A bíróság ítéletének formája az általános perekben hozott ítélethez hasonlóan az ítélet fejrészre, rendelkező részre, illetőleg indokolási részre és záró részre tagolható. A kisértékű perekben az ítélet rendelkező részének jogorvoslati záradéka az általános szabályok szerint lefolyt ügyekben hozott ítélet jogorvoslati záradékától eltér. Ezekben a perekben az ítéletnek tartalmaznia kell mindazt, amely a Pp. 392-394. §-aiban az általánostól eltérő szabályként a kisértékű perekben igénybe vehető fellebbezés lehetőségére, illetőleg különleges szabályaira vonatkozik.
A bíróság a kisértékű perekben végzést is hozhat, a végzésnek a jogorvoslati záradéka - amennyiben külön jogorvoslattal támadható - nem tér el az általános szabály szerint lefolytatott perekben hozott végzés jogorvoslati záradékától, mert a Pp. 394/A. § rendelkezése szerint a kisértékű perekre vonatkozó speciális fellebbezési szabályok a végzés ellen benyújtott fellebbezés elbírálása során nem alkalmazhatók.

Fellebbezés

[a Pp. 392. § (1)-(2) bekezdéséhez]

A fellebbezés lehetősége a kisértékű perekben

Az általános szabályok szerint igénybe vehető rendes perorvoslati eljárásban a fellebbezés tartalmára vonatkozóan a Pp. 235. § (1) bekezdése tartalmaz rendelkezéseket. E szerint a fellebbezésben meg kell jelölni azt a határozatot, amely ellen a fellebbezés irányul és elő kell adni, hogy a fél a határozat megváltoztatását mennyiben és milyen okból kívánja. A törvényben szabályozott esetekben a fellebbezésben új tényt állítani, illetőleg új bizonyítékok előadni is lehet. Ez a fellebbezési eljárás tulajdonképpen az elsőfokú eljárás szerves része, melyet a fellebbezés köt össze, s amelyben nem az elsőfokú bíróság eljárásnak, illetőleg határozatának kontrollja, hanem a kereseti kérelem tárgyában hozott döntés megalapozottsága, illetve szükség esetén a helyes tényállás megállapításához szükséges tényállási elemek további felderítése folyik.
Az általánostól eltérő szabályokat iktatott a törvénybe az 1997. évi LXXII. törvény 19. §-a, amely a Pp. perorvoslatok rész XII. fejezetében "Fellebbezés kis perértékű ügyekben" a benyújtható fellebbezés szabályait tartalmazta. Kis perértékű ügynek az az ügy minősült a fellebbezés szempontjából, amelyben a helyi bíróság elsőfokú hatáskörébe tartozó vagyonjogi perekben, a fellebbezésben vitatott érték (illetőleg annak a 24. §-a alapján megállapított értéke) a kettőszázezer forintot nem haladta meg, illetve ugyancsak a kisértékű ügyekre vonatkozó fellebbezési szabályokat kellett alkalmazni akkor is, ha a fellebbezésben vitatott érték nem haladta meg a kereseti kérelemben megjelölt követelés 10%-át. Fellebbezésnek kizárólag az elsőfokú eljárás szabályainak lényeges megsértése vagy az ügy érdemi elbírálásának alapjául szolgáló jogszabály téves alkalmazására hivatkozással volt helye. Maga a törvény határozta meg azt az eljárási szabálysértést, amely lényegesnek minősül, nevezetesen kizárólag az olyan eljárási szabálysértés lényeges, amely az ügy érdemére kihatással volt.
A fellebbezés tartalmának megítélésénél nem lehet eltekinteni attól a körülménytől, hogy ezekben a perekben másodfokú bíróságként a fővárosi, (megyei) bíróság jár el, mely eljárásokban a jogi képviselet nem kötelező, ezért a elsőfokú ítéletet sérelmesnek tartó fél jogi képviselet nélkül is benyújthatja a fellebbezését.
Erre mutatott rá a Legfelsőbb Bíróság Pfv. II. 24.268/1998. számú felülvizsgálati ügyben hozott végzésében, mely szerint a másodfokú bíróság tanácsának elnöke nem utasíthatja el a fellebbezést hivatalból az ún. kis perértékű ügyben akkor, ha a fellebbező megjelöli, hogy az elsőfokú ítélet mely jogát vagy érdekét sérti. A Legfelsőbb Bíróság rámutatott arra, hogy a felperes fellebbezése nélkülözte ugyan azokra az eljárásjogi, illetve anyagi jogi jogszabályokra való hivatkozást, amelynek lényeges megsértése, illetve téves értelmezésére fellebbezését alapította, kellő részletességgel tartalmazta viszont azt, hogy az elsőfokú ítélet meghozatala előtti eljárást azért tartja jogszabálysértőnek, mert az elsőfokú bíróság a jogvita eldöntéséhez szükséges lényeges tényállási elemek vizsgálatát elmulasztotta, és a hiányos tényálláson alapuló ítélet a jogait, illetve jogos érdekeit azért sérti, mert egyrészt a perbeli nagykorú gyermeke a tartásra érdemtelen, másrészt a terhére megállapított gyermektartásdíj teljesítése a saját és a kiskorú gyermeke eltartását is veszélyezteti. Anyagi jogsértésként arra hivatkozott, hogy a perbeli gyermek által - akivel kapcsolatos gyermektartás díj fizetési kötelezettségének megszüntetési iránt indított pert a felperes - korábban már megszerzett irodalom-dráma tagozatú gimnáziumi érettségi egyébként is életpályára felkészítő tanulmánynak minősült.
A Legfelsőbb Bíróság rámutatott, hogy alappal hivatkozik a felperes a felülvizsgálati kérelmében arra, hogy a fellebbezésének tartalma magába foglalja az elsőfokú ítélet meghozatala előtti eljárásnak a Pp. 206. §-ában foglalt eljárásjogi szabályokat lényegesen sértő, valamint a Csjt.-nek a 60. § (1) és (2) bekezdésében és a 69. § (1) bekezdésében foglalt anyagi jogszabályok, továbbá a Legfelsőbb Bíróságnak a nagykorú gyermek tartásáról szóló XXIX. Polgári Elvi Döntésében foglalt elvek téves alkalmazásával kapcsolatos jogainak és jogos érdekeinek megjelölését. Önmagában az említett jogszabályhelyek sérelmére való hivatkozás elmulasztása a fellebbezésnek a hiánypótlás nélkül történő hivatalbóli elutasítására nem ad alapot.

[a Pp. 392. § (3) bekezdéséhez]

A fellebbezés benyújtásának határideje; az igazolási kérelem

A fellebbezés határideje a kisértékű perekben is a határozat közlésétől számított tizenöt nap, váltóperekben három nap.
A Pp. 219. § (1) bekezdése szerint kézbesítés útján kell közölni az ítéletet a felekkel, a tárgyaláson hozott végzést azzal a féllel, aki a tárgyalásra nem volt szabályszerűen megidézve, illetőleg a tárgyalás folyamán hozott olyan végzést, amely új határnap kitűzésére vonatkozik vagy amely ellen külön fellebbezésnek van helye, azzal a féllel, aki a tárgyalást elmulasztotta. Fellebbezéssel élhet a fél, a beavatkozó, illetve az akire a határozat rendelkezést tartalmaz, a rendelkezés reá vonatkozó része ellen. Ez utóbbi rendelkezéssel kapcsolatosan kiemeljük, hogy "a reá vonatkozó rendelkezés nem az anyagi jogában érintett felet jelenti, hanem kizárólag azt, aki az ítélet rendelkező részében személy szerint kiemelve meg van nevezve (nem feltétlen név szerint, de kétséget kizáróan beazonosítható módon). A fellebbezés benyújtására jogosult személy, ha a fenti határidőt elmulasztja igazolással élhet, amelyben mulasztása vétlenségét valószínűsíti, egyúttal az elmulasztott fellebbezést pótolja.
Az igazolási kérelem benyújtásának szubjektív határideje tizenöt nap, azaz az elmulasztott határnaptól, illetőleg elmulasztott határidő utolsó napjától kell számítani az igazolási kérelem tizenöt napos határidejét, ha azonban a mulasztásra később jutott a félnek vagy képviselőjének tudomására vagy az akadály csak később szűnt meg, az igazolási kérelem határideje a tudomásszerzéssel, illetőleg az akadály megszűnésével veszik kezdetét. Az általános szabály szerint lefolytatott perekben az objektív határidő az igazolási kérelem előterjesztésére három hónap, a kisértékű perekben hatvan nap. Az elmulasztott fellebbezési határidő utolsó napjától számított hatvan nap elteltével abban az esetben sem terjeszthető a fellebbezés, ha a fél a mulasztásról csak később szerzett tudomást, vagy bármilyen olyan akadály, amely őt a fellebbezés benyújtásában akadályozta csak később szűnt meg.

[a Pp. 392. § (4)-(6) bekezdéséhez]

Új tények, új bizonyítékok, keresetváltoztatás és beszámítási kifogás a fellebbezési eljárás során

Miután a kisértékű perekben a fellebbezési eljárás során nem a per folytatódik érdemben, hanem az elsőfokú bíróság ítélete kerül anyagi és eljárásjogi revízió alá a fellebbezés korlátai között, ezért - fő szabályként - új tényt állítani, illetőleg új bizonyítékra hivatkozni a fellebbezési eljárás során nem lehet. Amennyiben azonban az új tények előadására, illetőleg a bizonyítékok előterjesztésére az elsőfokú bíróság jogszabálysértő eljárása vagy az anyagi jog téves értelmezése okából válik szükségessé a fellebbezőt nem lehet jogvesztéssel sújtani és ezért a törvény ezekben az esetekben megengedi új tények és új bizonyítékok előadását is.
A másodfokú eljárásban az eredetileg követelt dolog helyett utóbb beállott változás folytán más dolgot vagy kártérítést követelni, a keresetet felemelni, leszállítani, illetőleg az eredetileg nem követelt járulékokra vagy követeléseknek, illetőleg járulékoknak a per folyamán esedékessé vált részleteire is kiterjeszteni, megállapítás helyett teljesítést vagy teljesítés helyett megállapítást kérni - csak akkor lehet a kisértékű perekben, ha a keresetváltoztatásra okot adó körülmények a tárgyalás berekesztését követően álltak be, vagy a keresetváltoztatás oka az elsőfokú bíróság eljárási szabálysértése vagy téves jogalkalmazása. Nincs megtiltva a keresetváltoztatás abban az esetben, ha annak elbírálása nem teszi szükségessé a bizonyítási eljárás lefolytatását, mert a szükséges bizonyítékok már az iratoknál rendelkezésre állnak, illetve az igény jogosságát az ellenérdekű fél elismerésére tekintettel nem kell bizonyítani.
A kisértékű perekben beszámítási kifogást főszabályként az első tárgyalásról lehet előterjeszteni. Kivételesen lehetőség van az első tárgyalás után és így a másodfokú eljárásban is beszámítási kifogás előterjesztésére, hogyha az a per elhúzását azért nem eredményezi, mert a beszámítani kért követelést az ellenérdekű fél elismeri, a beszámítandó követelés fennállta közokirattal vagy teljes bizonyító erejű magánokirattal bizonyítható, illetve a beszámítani kért követelés a később járt le, illetőleg annak létéről vagy lejártáról a fél - valószínűsítetten - később szerzett tudomást.
Amennyiben a beszámítás a fentiek szerint a másodfokú eljárásban lehetséges, úgy nem érvényesülnek az új tények előadására és a bizonyítékok felvételére vonatkozó korlátozott szabályok azon a fellebbezési tárgyaláson, amelyen az érintett fél beszámítási kifogást terjeszthetett elő.

[a Pp. 393. §-ához]

A fellebbezési tárgyalás előkészítése

A másodfokú tanács elnöke az ítélet ellen irányuló fellebbezés esetén az iratoknak a másodfokú bírósághoz való beérkezése után a szükséghez képest intézkedik a fellebbezés esetleges hiányosságainak pótlása iránt, ha pedig a fellebbezést már az elsőfokú bíróságnak el kellett volna utasítania (Pp. 237. §) ennek megfelelően határoz. Az elnök határoz a végrehajtás felfüggesztése kérdésében is, ha az elsőfokú bíróság az ítéletet a Pp. 231-232. §-ai ellenére nyilvánította előzetesen végrehajthatónak. További biztosíték adásra is felhívhatja a fellebbezési eljárásban a fellebbező felperest, amennyiben az alperes kimutatja, hogy a követelés megítélt része elegendő biztosítékul nem szolgál. Ha ezt a felperes el mulasztja az alperes kérelmére a felperes fellebbezését a tanács elnöke fellebbezési tárgyalás kitűzése nélkül elutasítja.
A kisértékű perekben a fellebbezést tartalmi revízió alá is az előkészítő szakaszban veszi a tanács elnöke, mert a fellebbezésnek tartalmaznia kell azt a lényeges eljárási szabálysértést vagy az ügy érdemi elbírálásának alapjául szolgáló jogszabály téves alkalmazására való hivatkozást, amely indokolja - amely lehetővé teszi - a kisértékű perekben a fellebbezés benyújtását.
A törvénynek a 2008. évi XXX. törvény 49. § (2) bekezdésével megállapított szövege - teljesen azonos tartalommal, mint a Legfelsőbb Bíróság korábban hivatkozott Pfv. II. 24.268/1998. számú végzése - tartalmazza azt, hogy miután nem jogvégzett fél személyesen is eljárhat a fellebbezési eljárás során, ezért nem lehet elvárni tőle, hogy a fellebbezés konkrét eljárási és anyagi jogi jogszabályhelyeket tartalmazzon és ezért nem lehet elutasítani a fellebbezést akkor, ha a fellebbező megjelöli, hogy az elsőfokú eljárás mely mozzanatát milyen eljárási cselekményét vagy mulasztását tartja jogszabálysértőnek, illetőleg, hogy az ítélet mely jogát vagy jogos érdekét sérti.

Tárgyaláson kívüli elbírálás - tárgyalás tartása kérelemre

A kisértékű perekben az ítélet elleni fellebbezés elbírálása főszabályként tárgyaláson kívül történik. Ez a fellebbezés elbírálási mód, amely a tárgyalás tartása kérdésében elsődleges választásra jogosulttá a perben érintett feleket (beleértve a beavatkozót is) teszi, már megfelel a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának 14. Cikkének. A korábbi szabályozás - amely a tárgyalás tartásában való döntést kizárólag a másodfokú bíróságra bízta, nem állta ki az Alkotmányossági próbát. Az Alkotmánybíróság 26/1990. (XI. 8.) AB határozata többek között megállapította, hogy a Pp. 256/A. § (1) bekezdésének b)-e) pontjai, továbbá a 256/B. §-a alkotmányellenes, ezért azokat a határozat a hivatalos lapban való közzététele napjától nem lehet alkalmazni. A megsemmisített rendelkezések a fellebbezés tárgyaláson kívüli elbírálását tették főszabállyá, ez alól a tanács elnöke akaratából lehetett csak eltérni, a fellebbezési eljárásban érintett felek akarata indiferens volt.
Az a hatályos szabályozás, amely lényegében a fellebbezési eljárásban érintettek akaratától teszi függővé, hogy a fellebbezésüket a másodfokú bíróság tárgyaláson vagy tárgyaláson kívül bírálja el megfelel az Alkotmánybíróság hivatkozott határozata szerint a Magyar Köztársaság Alkotmánya 57. § (1) bekezdésének, illetve a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya 14. Cikkének. Nem jelenti a nyilvános tárgyaláshoz való alapjog korlátozását az a körülmény, hogy a törvény által előírt határidőben kell a tárgyalás tartására irányuló kérelmet előterjeszteni, nevezetesen a fellebbező félnek a fellebbezésében, illetőleg amennyiben az ellenfél csatlakozó fellebbezéssel él akkor a csatlakozó fellebbezés kézhezvételétől számított nyolc napon belül, a fellebbező fél ellenfelének pedig a fellebbezés kézhezvételétől számított nyolc napon belül lehet kérni a tárgyalás tartását.

[a Pp. 394. §-ához]

A másodfokú eljárás során hozható határozatok

Amennyiben az elsőfokú ítélet ellen benyújtott fellebbezés alaptalan és ennek megítéléséhez a szükséges tényállás megállapított és bizonyítás lefolytatására sincs szükség, ez esetben a másodfokú bíróság ítélet alakú határozattal az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyja. Ugyancsak helybenhagyja az elsőfokú bíróság ítéletét akkor, ha megállapítható ugyan a fellebbezésben hivatkozott eljárási szabálysértés az azonban az ügy érdemi elbírálására kihatással nem volt.
Olyan lényeges eljárási szabálysértés miatt, amely az ügy érdemére is kihatott a másodfokú bíróság végzés alakú határozattal - a fellebbezés, csatlakozó fellebbezés, illetőleg a fellebbezési ellenkérelem korlátaira tekintet nélkül - hatályon kívül helyezi az elsőfokú bíróság ítéletét és az elsőfokú bíróságot a per újabb tárgyalására és újabb határozat hozatalára utasítja. Így, ha az elsőfokú bíróság nem volt szabályszerűen megalakítva vagy az ítélet meghozatalában olyan bíró vett részt, akivel szemben a törvény értelmében kizáró ok van fenn.
A másodfokú bíróság ugyancsak a fellebbezés, csatlakozó fellebbezést, illetőleg a fellebbezési ellenkérelem korlátaira tekintet nélkül végzéssel hatályon kívül helyezi az elsőfokú bíróság ítéletét és az elsőfokú bíróságot a per újabb tárgyalására és újabb határozat hozatalára utasítja, ha az elsőfokú eljárás lényeges szabályainak megsértése miatt szükséges a tárgyalás megismétlése, illetőleg kiegészítése.
Amennyiben a fellebbezés az anyagi jogsértés tekintetében alapos és a rendelkezésre álló tényállás, illetőleg bizonyítékok alapján a jogvita eldönthető, úgy a másodfokú bíróság - a fellebbezés, a csatlakozó fellebbezés, illetőleg a fellebbezési ellenkérelem korlátai között - az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztathatja. Amennyiben az anyagi jogszabálysértés, amelyikre a fellebbező fél a fellebbezésében hivatkozik megállapítható a döntéshez szükséges tények, bizonyítékok azonban nem állnak rendelkezésre a másodfokú bíróság - a fellebbezés, csatlakozó fellebbezés, illetve a fellebbezési ellenkérelem korlátai között - az elsőfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezi és az elsőfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasítja.

[a Pp. 394/A. §-ához]

Az elsőfokú határozat elleni fellebbezés elbírálása az általános szabályok szerint

A kisértékű perekre vonatkozó szigorú fellebbezési szabályok nem alkalmazhatók az elsőfokú eljárás során hozott végzések ellen, illetőleg abban az esetben, ha a per tárgya tartás, illetőleg egyéb járadék iránti igény. Ezekben az esetekben a fellebbezés előterjesztésére legtöbbször nem jogszabálysértés, hanem általános más egzisztenciális okokból történik az elsőfokú ítélet ellen fellebbezés benyújtása, ezért annak korlátozása kizárólag eljárási vagy anyagi jogi jogszabálysértésre hivatkozással a jogvitában érintett felek egzisztenciális érdekeit sérthetné. Ezt a különbségtételt egyébként a Pp.-nek a kis perértékű ügyekre vonatkozó korábbi fellebbezési szabályai is tartalmazták, amikor is nem kötötték fellebbezési értékhez a benyújtható fellebbezés lehetőségét, tartási, illetőleg egyéb járadék iránti perekben.
A kisértékű perekben, amennyiben az elsőfokú bíróság a fellebbezéssel megtámadott végzéséhez nincs kötve (pervezetésre vonatkozó, egyoldalú kérelmet elutasító végzés, pénzbírságot kiszabó végzés, tárgyalást felfüggesztő végzés stb.), a fellebbezésnek maga is eleget tehet, egyébként a végzés ellen benyújtott fellebbezés tárgyában a másodfokú bíróság tárgyaláson kívül határoz. Megjegyezzük, hogy a végzések elleni fellebbezésnek a tárgyaláson kívüli elbírálhatóságát az Alkotmánybíróság a hivatkozott 26/1990. (XI. 8.) AB határozatban revízió alá vette, és annak III. végzésében kifejtette, hogy az Alkotmány 57. §-ának (1) bekezdése a fél jogait érintő kérdések tárgyaláson történő elbírálását teszi kötelezővé, a per során felmerült más - a fél jogait nem érintő - kérdésekben hozandó határozatok tárgyaláshoz kötése csak a bíróság munkáját nehezítené, és a határozat meghozatalát késleltetné. Ezeket a szempontokat mérlegelve az Alkotmánybíróság a Pp. 257. §-ának második mondatát, amely lehetővé teszi a végzés elleni fellebbezés tárgyaláson kívüli elbírálását nem találta alkotmányellenesnek, ezért annak megsemmisítésére indokot nem talált.
A végzés elleni fellebbezések esetében az elsőfokú bíróságnak van kézbesítési kötelezettsége, az elsőfokú bíróság az ellenérdekű félnek a fellebbezést azzal a figyelmeztetéssel kézbesíti, hogy a fellebbezés kézhezvételétől számított nyolc nap alatt az elsőfokú bíróságnál arra észrevételeket tehet. A végzés elleni fellebbezéssel szemben csatlakozó fellebbezés nem terjeszthető elő. A határidő eltelte után annak eredményességétől függetlenül az elsőfokú bíróság az iratokat az esetleg benyújtott észrevételekkel együtt a másodfokú bírósághoz felterjeszti. A másodfokú bíróságnak lehetősége van szükség szerint a feleket meghallgatni. Ha a fellebbezéssel megtámadott végzés jogszabályt sért és a megváltoztatáshoz szükséges adatok nem állapíthatók meg, a másodfokú bíróság a végzést hatályon kívül helyezi és az elsőfokú bíróságot új határozat hozatalára utasítja. Ha a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróságnak a pert megszüntető végzését helyezi hatályon kívül, ez esetben az elsőfokú bíróságot utasítja a per további tárgyalására és újabb határozat hozatalára. Amennyiben a fenti határozatok meghozatalára nincs indok, úgy az alaptalan fellebbezés esetében a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság végzését a Pp. 259. §-ára utalással a Pp. 253. § (2) bekezdése alapján helybenhagyja vagy megváltoztatja.

Rendkívüli jogorvoslatok a kisértékű perekben a perújítás

A jogerős ítélet ellen a kisértékű perek esetében is lehetősége van perújítási eljárás kezdeményezésére, ha a fél olyan tényre, vagy bizonyítékra, illetőleg olyan jogerős bírói vagy más hatósági határozatra hivatkozik, amelyet a bíróság a perben nem bírált el, feltéve, hogy az - elbírálás esetén - reá kedvezőbb határozatot eredményezhetett volna. Ugyancsak perújítási ok, ha a fél az ítélethozatalában részt vett bírónak, az ellenfélnek vagy másnak bűncselekménye miatt a törvény ellenére lett pervesztes, illetőleg amennyiben a perben hozott ítéletet megelőzően ugyanarra a jogra nézve már korábban jogerős ítéletet hoztak. Nyilvánvaló, hogy nem kerül sor a Pp. 260. § (1) bekezdés d) pontjában szabályozott azon perújítási okra, ami szerint a keresetlevelet vagy más iratot a fél részére a hirdetményi kézbesítés szabályainak megsértésével hirdetmény útján kézbesítették, ugyanis kisértékű perek szabályainak alkalmazhatóságát kizárja az az eset, hogyha az iratokat bármelyik félnek hirdetmény útján kell kézbesíteni. A jogerős ítélet ellen a Legfelsőbb Bíróság határozata alapján a Pp. XXIV. fejezetében meghatározottak szerint perújításnak van helye akkor, ha az Alkotmánybíróság az alkotmányellenessé nyilvánított jogszabálynak a konkrét esetben történő alkalmazhatósága visszamenőleges kizárásával ad helyt egy alkotmányjogi panasznak. A perújítási kérelem előterjesztésének szubjektív határideje hat hónap, objektív határideje öt év. Az öt éves határidő eltelte esetén igazolási kérelem nem nyújtható be.

A felülvizsgálati kérelem

A jogerős ítélet vagy az ügy érdemében hozott végzés felülvizsgálatát a Legfelsőbb Bíróságtól - jogszabálysértésre hivatkozással - a fél, a beavatkozó, valamint a rendelkezés reá vonatkozó része ellen az kérheti, akire a határozat rendelkezést tartalmaz. Lehetőség van a felülvizsgálati kérelem benyújtására a keresetlevelet (a fizetési meghagyást) a Pp. 130. § (1) bekezdésének a)-h) pontjai alapján idézés kibocsátása nélkül elutasító és a pert a 157. § a) és g) pontja szerint megszüntető jogerős végzés ellen is.
A kisértékű pereket illető a törvény a felülvizsgálati kérelem benyújtására is korlátozást tartalmaz, nevezetesen nincs helye felülvizsgálatnak olyan vagyonjogi ügyben, amelyben a felülvizsgálati kérelemben vitatott érték, illetve annak a Pp. 24. §, valamint a 25. § (3) és (4) bekezdése alapján, továbbá a 25. § (3) bekezdésének az egyesített perekre történő megfelelő alkalmazásával megállapított értéke az egymillió forintot nem haladja meg.
Nem érvényesül az értékhatártól függő korlátozás azokban a perekben, amelyeket a közigazgatás jogkörben eljáró személyek által hivatalos eljárásokban okozott károk megtérítése iránt indítottak, illetve az értékpapírból származó jogviszonnyal kapcsolatos perekben, a tartási vagy élelmezési követelés, egyéb járadék, más időszakos szolgáltatás vagy haszonvétel iránti perben, továbbá a munkaügyi perekben előterjesztett pénzkövetelésre.
A Pp. ötödik része (a kisértékű perek szabályait egységes szerkezetbe foglaló XXVI. fejezete) 2009. január 1. napjától lép hatályba, az ezt követően indult ügyekben kell alkalmazni.

AZ ELEKTRONIKUS KAPCSOLATTARTÁS ALKALMAZÁSA ÉS ZÁRTCÉLÚ TÁVKÖZLŐ HÁLÓZAT IGÉNYBEVÉTELE A POLGÁRI PERBEN

XXVIII. fejezet

Az elektronikus kapcsolattartás szabályai

ELEKTRONIKUS KAPCSOLATTARTÁS A FÉLLEL

[a Pp. 394/B. §-ához]

I.1. A hivatalos iratok elektronikus kézbesítéséről és az elektronikus tértivevényről szóló 2009. évi LII. törvény (a továbbiakban: Ekézb. tv.) 11. §-a a Pp.-t kiegészítette egy új Hatodik Résszel és az "Elektronikus kommunikáció a polgári perben" címet viselő XXVII. fejezettel. E fejezetben foglalt rendelkezések - a 2010. június 29-én hatályba lépett 2010. évi LIX. törvényben foglalt módosított időpontokban - az elektronikus kézbesítés szabályait fokozatosan léptették hatályba.
Az elektronikus ügyintézés első lépcsőjeként - 2010. január 1. napját követően lehetővé - de még nem kötelezővé - vált a hivatalos iratok elektronikus kézbesítése a polgári (a büntető, a közigazgatási és más hatósági) eljárásokban, továbbá a szakértő - ha az igazságügyi szakértői névjegyzék adatai alapján az elektronikus kézbesítést vállalja - a polgári perben a hivatalos és egyéb iratokat, ide értve a szakvéleményt, az előzetes munkatervet és a díjjegyzéket is, elektronikusan kézbesítheti a bíróság részére, és a bíróság is valamennyi hivatalos iratot elektronikusan kézbesítheti a szakértőnek.
Az egyes igazságügyi tárgyú törvények módosításáról szóló 2012. évi CCXI. törvény (a továbbiakban: Mód. tv.) átfogó változtatásokat vezetett be a polgári perben folyó elektronikus kommunikáció terén. E változtatások elsősorban abban nyertek jelentőséget, hogy nem a jövőre nézve állapították meg az elektronikus kapcsolattartás bevezetésének lehetőségét, hanem e szabályok a 2013. január 1. napja után indult perekre nézve valóban hatályba léptek, egyszerűsítve - ezáltal megkönnyítve - ezzel a polgári per résztvevői közötti kapcsolattartást.
A Mód. tv. a Pp. 394/B. §-ának teljes átalakításával megteremtette azon részletes szabályokat, amelyek a bíróság és a per résztvevői közötti elektronikus kommunikáció 2013. január 1-je utáni tényleges megkezdéséhez szükségesek. A módosító jogszabály a Pp. egyéb megváltozott rendelkezéseihez igazította az elektronikus kommunikáció szabályait, átláthatóbbá tette azokat, eltörölve például az általános meghatalmazottra vonatkozó külön rendelkezéseket, továbbá a perhatékonyság jegyében szigorúbb szabályokat vezetett be annak elkerülésére, hogy a felek az elektronikus valamint a papír alapú kommunikáció közötti választási lehetőségüket ne gyakorolhassák visszaélésszerűen.
Meg kell említeni e körben a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvény (Bszi.) kapcsán bevezetett változásokat, amely alapján 2013. január 1-jétől a helyi bíróságok jogutódaként a járásbíróságok kezdték meg működésüket.
A 2013. január 1-jétől működő rendszerben az elektronikus kapcsolattartást az Országos Bírósági Hivatal rendszere, valamint a szabályozott elektronikus ügyintézési szolgáltatásokról és az állam által kötelezően nyújtandó szolgáltatásokról szóló 83/2012. (IV. 21.) Korm. rendeletben (a továbbiakban: SZEÜSZ rendelet) szabályozott általános nyomtatványkitöltő (ÁNYK) űrlap benyújtás támogatási szolgáltatás, mint kézbesítési rendszer biztosítja. Az ÁNYK program biztosítja az elektronikus űrlapok kitöltésének, illetve az űrlapokhoz mellékletként elektronikus dokumentumok csatolásának lehetőségét. Az ÁNYK programmal kitöltött elektronikus űrlapok az ügyfélkapun keresztül küldhetők el a bíróságok részére. A 650/2012/EU európai parlamenti és tanácsi rendelet 31. cikke szerinti megfeleltetési nemperes eljárásról, valamint egyes igazságügyi tárgyú törvénymódosításokról szóló 2015. évi LXXI. törvény (a továbbiakban: Megf. tv.) 2015. július 1-jével érdemi változtatásokat vezetett be az elektronikus kommunikáció terén, tovább bővítve a Mód. tv. által 2013. január 1-jével átfogóan módosított elektronikus kapcsolattartás alkalmazhatóságának körét.
A Megf. tv. által bevezetett módosítások az alábbiak szerint foglalhatók össze:
- A fél vagy jogi képviselője - választása szerint - keresetlevelét és azt követő valamennyi a beadványát a bíróság felé elektronikus úton is benyújthatja. E választására vonatkozó bejelentését a per bármely szakaszában megteheti az eljáró bíróságnál. 2016. VII. 1-jétől a beadványok adathordozón történő benyújtása is elektronikus úton történő benyújtásnak minősül.
- 2015. július 1. napjától már nemcsak az elsőfokú eljárásban, vagyis a törvényszékek és járásbíróságok előtt, hanem a per valamennyi szakaszában - ideértve a Kúria előtt folyó rendkívüli perorvoslatot is - lehetőség nyílik a bírósággal való elektronikus kapcsolattartásra. A perhatékonyságot növelő szabály, mely szerint a beadvány elektronikus úton történő benyújtása esetén a felet vagy képviselőjét nem kell a bíróságnak nyilatkoztatnia arra nézve, hogy az elektronikus kapcsolattartást a továbbiakban vállalja-e, hanem az ilyen formában történő benyújtás az elektronikus kapcsolattartás automatikus vállalásának tekintendő.
- A fél jogi képviselő nélkül eljáró jogutódjára nem vonatkozik az, hogy jogelődje az elektronikus kézbesítést vállalta, vagy a papír alapú kézbesítésre vonatkozó áttérés a jogelőd vonatkozásában megtörtént.
- A Pp. 394/C. §-a e)-g) pontjaiban szabályozott rendelkezések átkerültek a Pp. 394/B. §-ának általános szabályai közé, azzal a módosítással, hogy a törvény már nemcsak a jogi képviselő nélkül eljáró fél számára nyújt lehetőséget az elektronikus kapcsolattartás visszautasítására, hanem a jogi képviselővel eljáró fél számára is, amennyiben személyesen terjeszti elő valamely beadványát a bíróság felé.
- Továbbra is kivételt képeznek az elektronikus kapcsolattartás alól a következők:
- amennyiben a fél az eljárásban képviselője útján jár el, azonban az iratot nem a képviselő, hanem közvetlenül a fél részére kell kézbesíteni, vagy a képviselő részére nem lehet kézbesíteni, a bíróság az iratot a fél részére papír alapon kézbesíti, azonban ez esetben tájékoztatja a felet az elektronikus kapcsolattartás lehetőségéről
- a beadványok elektronikus benyújtása alóli kivételt jelenti, ha a bizonyítási eljárásban az okirat papír alapú bemutatása, megtekintése szükséges, különösen akkor, ha a nagy mennyiségű papír alapú okirati bizonyíték digitalizálása aránytalan nehézséggel járna, vagy a papír alapú okirat valódisága vitás.
- Az elektronikus kapcsolattartás választásához való kötöttség alóli mentesítő lehetőség - azonban kizárólag a jogi képviselő nélkül eljáró fél részére - hogy papír alapon benyújtott beadványával egyidejűleg egy alkalommal kérheti a bíróságtól a papír alapú eljárásra való áttérés engedélyezését. Kérelmében valószínűsítenie kell, hogy körülményeiben utóbb olyan változás állott be, amely miatt számára az elektronikus úton történő eljárás aránytalan megterhelést jelentene. E szabály biztosítékaként jelenik meg az a rendelkezés, mely szerint a nyilvánvalóan alaptan kérelmet benyújtó felet a bíróság pénzbírsággal sújthatja. A bíróság az áttérés engedélyezéséről külön végzést nem hoz, továbbá a fél e papíron benyújtott beadványa a bíróság elutasító végzése esetén is szabályszerűen benyújtottnak tekintendő.
A papír alapú eljárásra való áttérés iránti kérelem elutasítása esetén azonos indokkal a kérelmet ismételten benyújtani nem lehet, azt a bíróság érdemi vizsgálat nélkül elutasítja.
A polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény, valamint egyéb eljárásjogi és igazságügyi törvények módosításáról szóló 2015. évi CLXXX. törvény (a továbbiakban: Mód2. tv.) átfogóan módosította az elektronikus kapcsolattartásra vonatkozó rendelkezéseket a polgári eljárásokban. A 2015. december 4-ével hatályba lépett új szabályozás a Pp. Hetedik Részének címét "Az elektronikus kapcsolattartás alkalmazása és zártcélú távközlő hálózat igénybevétele a polgári perben" rész címre módosította, a Pp. XXVIII. Fejezete címét "Az elektronikus kapcsolattartás szabályai" címmel, továbbá - a 394/B. §-t megelőzően - az "Elektronikus kapcsolattartás a féllel" alcímmel egészítette ki.
A Mód2. tv. a következő változásokat hozta a féllel történő elektronikus kapcsolattartásra vonatkozóan a polgári perekben:
- a bíróság - a papíralapú okirat digitalizálást követően - immáron elektronikus úton köteles kézbesíteni a kötelezően vagy választása szerint elektronikus kapcsolattartással eljáró másik fél részére az elektronikus kapcsolattartást nem vállaló fél által papír alapon benyújtott hivatalos iratokat.
- megszűnt az a törvényi korlátozás, amely kizárta az elektronikus kapcsolattartást a fizetési meghagyást követő perben, valamint a keresetlevél benyújtását követően a pertárgy értékében bekövetkezett változás folytán a járásbíróságról a törvényszékekre áttett perekben.

[a Pp. 394/C. §-ához]

A Pp. módosítását tartalmazó 2015. évi CLXXX. törvény eredetileg 2016. január 1. napjától tette kötelezővé a belföldi gazdálkodó szervezetek, a felek jogi képviselői, a közigazgatási szervek, valamint az ügyész számára, hogy a bírósággal elektronikus úton tartsák a kapcsolatot. A polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény, valamint egyéb eljárásjogi és igazságügyi törvények módosításáról szóló 2015. évi CLXXX. törvény e szabályok bevezetésének kezdő időpontját 2016. július 1. napjára módosította. Ezen időponttól a belföldi gazdálkodó szervezetek és a felek jogi képviselői beadványaikat kizárólag elektronikus úton nyújthatják be a bíróság felé.
Az elektronikus kapcsolattartás megkönnyítése érdekében a perkapu szolgáltatás bevezetéséhez szükséges, valamint egyéb, az elektronikus ügyintézéssel kapcsolatos kormányrendeletek módosításáról szóló 123/2016. (VI. 7.) Korm. rendelet módosította a SZEÜSZ rendeletet. Ennek keretében 2016. július 1. napjától a gazdálkodó szervezetek, a jogi képviselők - továbbá a közigazgatási szervek és az ügyészség részére is - bevezetésre került a perkapu szolgáltatás, mint szabályozott elektronikus ügyintézési szolgáltatás, amelynek eljárási szabályai a SZEÜSZ rendelet alapján a következőképpen foglalhatók össze:
- a felek, illetve képviselőik számára az ÁNYK űrlapbenyújtási szolgáltatás részét képező ügyfélkapu, a hivatali kapu - amely a hatóságok számára a benyújtott űrlap átmeneti tárolását biztosító tárhely és hozzárendelt jelszavas azonosításon alapuló elérhetőségellenőrzéssel -, valamint az ügyfél számára biztosított, űrlaphoz rendelt hivatali tárhelyre történő űrlapfeltöltési szolgáltatás, illetve hatóság számára biztosított hatóság, illetve ügyfél tárhelyére történő dokumentumfeltöltési szolgáltatás (BEDSZ) elérése érdekében immáron a perkapu szolgáltatás is igénybe vehető
- a perkapun keresztül ténylegesen tevékenységet végző személy kizárólag ügyfélkapuval már rendelkező (azonosított) természetes személy lehet;
- a perkapu regisztrációja osztott: szolgáltató kizárólag a perkapu kezelésére az adott félnél felhatalmazott természetes személyt (perkapumegbízott) tartja nyilván, az adott fél nevében elektronikus kapcsolattartásra jogosult további felhasználók regisztrációját a perkapumegbízott végzi;
- a perkapu szolgáltatás igénybevételéhez a félnek csatlakoznia kell a szolgáltató rendszeréhez, majd a felek a csatlakozást követően lehetőséget kapnak a Pp. elektronikus kapcsolattartásra vonatkozó szabályai szerint a bíróságok, az első fokon határozatot hozó közigazgatási szervek, a birtokvédelmi eljárást lefolytató jegyző felé az ÁNYK űrlapbenyújtási szolgáltatásban rendszeresített formátumú elektronikus űrlapok továbbítására, azok beküldésével összefüggő elektronikus tértivevények fogadására, illetve a bíróságoktól egyéb elektronikus dokumentumok fogadására;
- a perkapumegbízott a részére biztosított regisztrációs felületen a fél képviseletére feljogosított személyek nevét és az ügyfélkapu regisztrációnál megadott elektronikus levelezési címét rögzíti az ügyfélkapujuk egyértelmű hozzárendelése érdekében;
- a perkapumegbízott a fél nevében elektronikus kapcsolattartásra jogosult személyek jogosultságára vonatkozó korlátozásokat, illetve jogosultságokat is rögzíthet: a jogosultság korlátozható időben, a kommunikáció irányára (fogadás vagy küldés) és a kapcsolat alanyára (szervezetre) vagy ezek kombinációjára vonatkozóan;
- a perkapuhoz csak értesítési tárhely tartozik, és a fél köteles gondoskodni arról, hogy az értesítési tárhelyre érkezett üzenetek átvételre kerüljenek;
- a perkapuba érkezett üzenetek átvételükkel, de legkésőbb az érkezést követő 30. napon törlésre kerülnek azzal, hogy átvétel hiányában az üzenetküldés tényét a perkapuban a kézbesítéstől számított 180. napig a fél lekérdezheti;
- ha a tárhelyen 3 napnál régebben tárolt és át nem vett üzenet van, a következő munkanap kezdetén, illetve - átvétel hiányában - a törlést megelőző munkanapon a szolgáltató üzenetet küld a perkapumegbízott elektronikus levelezési címére;
- a szolgáltató a perkapuval rendelkező fél számára elektronikus szervezeti postafiókot hoz létre;
- a szolgáltató a BEDSZ továbbítási szolgáltatás igénybevételével teszi lehetővé az igénybe vevők számára a felhasználói elektronikus űrlap küldését és válaszdokumentum fogadását.
A módosítások bevezetését követően a polgári perben és a fizetési meghagyásos eljárásban 2016. július 1. napjától a következő rendelkezéseket kell alkalmazni:
- A belföldi székhellyel rendelkező gazdálkodó szervezet a fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelmet és a keresetlevelet, továbbá minden egyéb beadványát, okirati bizonyítékát, kizárólag elektronikusan nyújthatja be a bírósághoz, és a bíróság is valamennyi hivatalos iratot elektronikusan kézbesíthet részére. Ha a gazdálkodó szervezet az eljárásban kötelezettként vagy alperesként vesz részt, részére a bíróság elektronikusan kézbesít, és a gazdálkodó szervezet a beadványait, okirati bizonyítékait kizárólag elektronikusan nyújthatja be.
- Ha a fél jogi képviselővel jár el, akkor a jogi képviselő a fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelmet és a keresetlevelet, továbbá minden egyéb beadványt, okirati bizonyítékot kizárólag elektronikusan nyújthatja be a bírósághoz, és a bíróság is valamennyi hivatalos iratot elektronikusan kézbesíthet a jogi képviselő részére.
Jogi képviselőnek a Pp. 73/C. § (1) és (2) bekezdésében meghatározottakat kell tekinteni, vagyis az ügyvédet (ügyvédi irodát), a jogi személy és egyéb gazdálkodó szervezet jogtanácsosát, a külön törvényben meghatározott személyeket pl. szabadalmi ügyvivőt, a természetes, valamint a jogi személy jogi szakvizsgával rendelkező törvényes képviselőjét, azokat, akik a jogi személy illetőleg természetes személy képviseletében a perben - a Pp. 67. §-a értelmében - meghatalmazottként eljárhatnak, amennyiben jogi szakvizsgával rendelkeznek, valamint azt, akit - jogi szakvizsgájának megléte esetén - a meghatalmazottként való képviseletre külön jogszabály feljogosít. Kivételt képez az az eset, amikor a gazdálkodó szervezet vagy az egyéni vállalkozó nem ügyvédi képviselettel jár el, ez esetben a gazdálkodó szervezet a saját, vagyis törvényes vagy szervezeti képviselőjének azonosítását biztosító perkapuján, míg az egyéni vállalkozó saját Ügyfélkapuján keresztül tarthatja az elektronikus kapcsolatot a bírósággal.
Az elektronikus kapcsolattartás szabályainak további kiterjesztéseként jelennek meg a közigazgatási szervek, valamint az ügyész fellépésére vonatkozó rendelkezések. A közigazgatási szerv - akkor is, ha nem minősül gazdálkodó szervezetnek, és ha nem közigazgatási perben jár el - kizárólag elektronikus úton tarthatja a kapcsolatot a bírósággal vagy saját, vagy - ügyvéddel történő eljárás esetén - a jogi képviselő perkapuján keresztül. Hasonló rendelkezések vonatkoznak az ügyész - Pp. vagy külön törvény szerinti - fellépésére is, illetőleg azokra a perekre, amelyeket az ügyész ellen indítanak. Ezekben az esetekben az ügyész a Legfőbb Ügyészség Ügyfélkapujának igénybevételével nyújtja be a keresetlevelet, továbbá valamennyi beadványát és okirati bizonyítékát a bírósághoz, és a bíróság is elektronikusan kézbesít az ügyész részére.
Kivételt képeznek a kötelező elektronikus kapcsolattartás alól a következő esetek:
- A jogi képviselővel eljáró, de személyesen elektronikus útra nem köteles fél a jogi képviselet visszavonására irányuló nyilatkozatát papír alapon is benyújthatja. Amennyiben ezt követően új jogi képviselőt hatalmaz meg, a visszavonással egyidejűleg csatolnia kell az új jogi képviselőnek adott meghatalmazást. Ezt követően a jogi képviselő - elektronikus elérhetőségének biztosítása érdekében - pénzbírság terhe mellett tizenöt napon belül köteles a bírósággal a kapcsolatot elektronikus úton felvenni.
- A bíróság az alperes részére - tekintettel arra, hogy elektronikus elérhetősége még nem ismert - a keresetlevelet papír alapon kézbesíti, felhívja arra, hogy amennyiben elektronikus útra kötelezett, valamennyi beadványát és okirati bizonyítékát kizárólag elektronikus úton nyújthatja be, és tájékoztatja a nem elektronikus úton történő benyújtás következményeiről. E tájékoztatási kötelezettség perbehívás esetén a perbehívóra hárul a perbehívott irányába.
- A bizonyítási eljárásban az okirat papíralapú bemutatása, megtekintése szükséges; erre különösen akkor kerülhet sor, ha az eredetileg papíralapú bizonyítékok nagy mennyisége miatt azok digitalizálása aránytalan nehézséggel járna, vagy ha a papíralapú okirat valódisága vitás; a papíralapú benyújtást a bíróság hivatalból és a fél indítványára is elrendelheti.

ELEKTRONIKUS KAPCSOLATTARTÁS A SZAKÉRTŐVEL

[a Pp. 394/D. §-ához]

E § a szakértők és a bíróság elektronikus kommunikációjának lehetőségét és módját határozza meg:
- 2015. június 30-ig a szakértőkre vonatkozó szabályokat csak a törvényszékek elsőfokú hatáskörébe tartozó, 2013. január 1. napját követően indult polgári perekben kell alkalmazni.
- A § rendelkezéseit 2015. július 1. napjától az ezen időpont után indult, a járásbíróságok előtti polgári perekben is alkalmazni kell.
Az egyes igazságügyi tárgyú törvények módosításáról szóló 2012. évi CCXI. törvény (Mód. tv.) a szakértővel való elektronikus kommunikáció szabályait részben átalakította, részben pedig új rendelkezéseket is bevezetett. Ilyen új részletszabály, hogy a szakértőnek - az elektronikus kapcsolattartás vállalása esetén - az egyszerűbb ügyintézés érdekében az Országos Bírósági Hivatal részére meg kell küldenie az erre szolgáló elérhetőségét, valamint arról is értesítenie kell az Országos Bírósági Hivatalt, ha a továbbiakban nem vállalja az elektronikus kapcsolattartást. A Mód2. törvény 2016. január 1. napjától az igazságügyi szakértői névjegyzékben nem szereplő, szakértői tevékenységre külön jogszabályban feljogosított állami szerv, intézmény és szervezet részére is biztosítja a lehetőséget a bírósággal való elektronikus kapcsolattartáshoz. Rögzíti továbbá a törvény, hogy vállalásuk esetén e szakértői szervekre is a szakértőkre vonatkozó szabályokat kell alkalmazni az elektronikus kapcsolattartás során. A szakértővel való elektronikus kommunikáció további szabályai a következőképpen foglalhatók össze:
- Ha a szakértő az igazságügyi szakértői névjegyzék adatai alapján az elektronikus kézbesítést vállalja, a polgári perben a hivatalos és egyéb iratokat, ide érve a szakvéleményt, az előzetes munkatervet és a díjjegyzéket is, - bizonyos kivételekkel - elektronikusan kézbesíti a bíróság részére, és a bíróság is valamennyi hivatalos iratot elektronikusan kézbesíti a szakértőnek. A szakértő ebben az esetben nem kötelezhető arra, hogy a bírósághoz benyújtott hivatalos és egyéb iratot a felek és más perbeli személyek számára papír alapon megküldje.
A bíróság azonban kivételes jelleggel és a szakértő indokolt kérelmére az elektronikus kézbesítési szabályok alkalmazása esetén is engedélyt adhat a szakértőnek a szakvélemény (vagy annak egy része) papír alapú benyújtására.
- Amennyiben mindkét fél és a szakértő is vállalta a perben, hogy elektronikus kapcsolattartással jár el, a bíróság valamennyi hivatalos iratot elektronikusan kézbesít a szakértő részére, azonban bármely fél papír alapú eljárása esetén a bíróság döntésén alapul, hogy papír alapon vagy elektronikusan kézbesít a szakértőnek.
Ettől függetlenül a bíróság a papír alapú kapcsolattartással eljáró szakértőt is felhívhatja arra, hogy szakvéleményét elektronikus adathordozón is benyújtsa, amennyiben a perben olyan fél is részt vesz, aki elektronikus kapcsolattartással jár el. Ez esetben a szakértő felel azért, hogy a papír alapú és az elektronikus adathordozón benyújtott szakvélemény tartalmában teljesen egyezik.
- A bíróság papír alapon vagy egyéb adathordozón bocsátja a szakértő rendelkezésre a hivatalos irat mellékletét, ha annak nagy mennyisége miatt vagy az adathordozó jellegéből adódóan a digitalizálás aránytalan nehézséggel járna vagy lehetetlen, valamint ha a papír alapú okirat valódisága vitás.
Ha a szakértő az elektronikus kézbesítést nem vállalja, az iratokat papír alapon kell kézbesíteni részére. A törvény tehát nem teszi kötelezővé az elektronikus utat a szakértők számára. Ez azért fontos, mert van olyan szakértő, aki évente csak néhány szakvéleményt készít el, esetleg nincs meg a megfelelő számítástechnikai infrastruktúrája, így célszerűtlen lenne őt kényszeríteni az elektronikus út igénybevételére.

A BÍRÓSÁGOK EGYMÁS KÖZÖTTI ÉS A KÖZIGAZGATÁSI SZERVEKKEL, ILLETVE MÁS HATÓSÁGOKKAL TÖRTÉNŐ ELEKTRONIKUS KAPCSOLATTARTÁSA

[a Pp. 394/E. §-ához]

Ez a § szabályozza azokat az eseteket, amikor a bíróságok egymással, illetve a közigazgatási szervekkel vagy más hatóságokkal elektronikusan tartanak kapcsolatot. Ennek bevezetése két lépcsőben történik:
- 2011. január 1. napjától kezdődően a bíróságok számára az elektronikus kapcsolattartás lehetőség lesz 2015. december 31-ig;
- 2016. január 1. napjától kötelező lesz a bíróságok egymás közötti elektronikus kapcsolattartása, és a közigazgatási szerveket, illetve más hatóságokat is csak így kereshetik meg. A papír alapú iratküldésre csak szűk körben teremt kivételt a törvény.

Az elektronikus kapcsolattartás szabályai

[a Pp. 394/F. §-ához]

Az igazságügyi és közigazgatási tárgyú törvények módosításáról szóló 2012. évi CXVII. törvény 2013. január 1-jétől új alcímmel - az elektronikus kapcsolattartás szabályaival - egészítette ki a Pp. XXVIII. fejezetének rendelkezéseit.
E §-sal a közigazgatási hatóságoknál a 2011. évi CLXXIV. törvény eredményeképpen alkalmazhatóvá vált az elektronikus kapcsolattartás szempontjából releváns elektronikus ügyintézési szolgáltatások váltak alkalmazhatóvá a polgári perekben. A jogalkotó magyarázata szerint a kapcsolattartásra vonatkozó közös szabályrendszer alkalmazását az igazságszolgáltatási és a közigazgatási szervezetek közötti információcsere is feltételezi.
A törvény a polgári perben a Ket. elektronikus kapcsolattartásra vonatkozó szabályait rendeli alkalmazni, amely részletes szabályokat a szabályozott elektronikus ügyintézési szolgáltatásokról és az állam által kötelezően nyújtandó szolgáltatásokról szóló 83/2012. (IV. 21.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Korm.r.) tartalmazza. A Mód2. törvény megszüntette a bíróság által az elektronikus kapcsolattartás során nyújtható, illetve igénybe vehető elektronikus szolgáltatások taxatív felsorolását, helyette - megszüntetve a korlátozást és figyelembe véve, hogy e kapcsolattartási formák folyamatosan fejlődnek és bővülnek - utalást tartalmaz immáron a Pp. a Ket.-ben és a végrehajtására kiadott kormányrendeletben szabályozott elektronikus ügyintézési szolgáltatásokra, mint az ott szabályozott valamennyi igénybe vehető szolgáltatásra.

[a Pp. 394/G. §-ához]

A Mód.tv. 2013. január 1-jével iktatta be a Pp. XXVIII. fejezetének rendelkezései közé a Pp. 394/G. § és 394/H. §-ait, amelyek a bíróság és a felek közötti elektronikus kapcsolattartás alkalmazásához szükséges informatikai rendszerek - ezen belül kiemelve az elektronikus kézbesítési rendszer - használatához szükséges szabályozást tartalmazzák. 2016. január 1. napjától a Pp. taxatíve felsorolja azokat, akik számára kötelező a bírósággal való elektronikus kapcsolattartás, továbbá akik - annak lehetősége esetén - ezt az módot választhatják (elektronikus úton kapcsolatot tartó). A belső piacon történő elektronikus tranzakciókhoz kapcsolódó elektronikus azonosításról és bizalmi szolgáltatásokról, valamint az 1999/93/EK irányelv hatályon kívül helyezéséről szóló 910/2014/EU rendelet (eIDAS rendelet), valamint rendelkezéseinek végrehajtását szolgáló, az elektronikus ügyintézés és a bizalmi szolgáltatások általános szabályairól szóló 2015. évi CCXXII. törvény (a továbbiakban: EÜB tv.) 2016. július 1-jétől alapvető változásokat hoztak az elektronikus aláírással kapcsolatos szolgáltatások terén. Az eIDAS rendelet preambulumában többek között megfogalmazott cél, hogy "egyes kulcsfontosságú elemek, például az elektronikus azonosítás, az elektronikus dokumentumok, az elektronikus aláírás és az elektronikus kézbesítési szolgáltatások tagállamok közötti kölcsönös elismeréséhez és az Európai Unió egészében interoperábilis e-kormányzati szolgáltatásokhoz szükséges megfelelő feltételek megteremtésével járuljon hozzá az egységes digitális piac létrehozásához".
Az EÜB tv. 2016. január 1. napjával hatályon kívül helyezte az elektronikus aláírásról szóló 2001. évi XXXV. törvényt (a továbbiakban: Eat.), valamint az annak végrehajtását szolgáló rendeleteket. A bizalmi szolgáltatások fogalmát az eIDAS rendelet határozza meg, amely szerint "bizalmi szolgáltatás: rendszerint díjazás ellenében nyújtott, az alábbiakból álló elektronikus szolgáltatások:
a) elektronikus aláírások, elektronikus bélyegzők vagy elektronikus időbélyegzők, ajánlott elektronikus kézbesítési szolgáltatások, valamint az ilyen szolgáltatásokhoz kapcsolódó tanúsítványok létrehozása, ellenőrzése és érvényesítése; vagy
b) weboldal-hitelesítő tanúsítványok létrehozása, ellenőrzése és érvényesítése; vagy
c) elektronikus aláírások, bélyegzők vagy az ilyen szolgáltatásokhoz kapcsolódó tanúsítványok megőrzése;"
Az EÜB tv. átmeneti rendelkezéseket tartalmaz többek között az Eat. szerinti elektronikus aláírással kapcsolatos szolgáltatást nyújtó szolgáltatók vonatkozásában. Ezen rendelkezések alapján azok a szolgáltatók, akik 2016. június 30-án a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság nyilvántartásában bejelentett szolgáltatóként szerepeltek, és az EÜB tv. szerinti bizalmi szolgáltatásra vonatkozóan nem tesznek bejelentést, az Eat. szerinti elektronikus aláírással kapcsolatos szolgáltatásaikat legkésőbb 2017. július 1-jéig kötelesek befejezni. Azok az Eat. szerinti elektronikus aláírással kapcsolatos szolgáltatást nyújtó szolgáltatók, akik 2016. június 30-án egyes elektronikus aláírással kapcsolatos szolgáltatásuk tekintetében - ide nem értve a természetes személyek számára kibocsátott minősített tanúsítványokat - a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság nyilvántartásában minősített szolgáltatóként szerepeltek, az Eat. szerinti minősített szolgáltatásuknak az eIDAS rendelet szerinti bizalmi listán való feltüntetéséig, de legkésőbb 2016. december 31-ig jogosultak ezen Eat. szerinti minősített szolgáltatásaikat nyújtani. A bizalmi szolgáltatások felügyeletét továbbra is a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság látja el.
Az informatikai rendszerek használatára vonatkozó rendelkezések a következőképpen foglalhatók össze:
- Az Országos Bírósági Hivatal (OBH) erre szolgáló informatikai rendszere egyrészt biztosítja, hogy a kézbesítési szolgáltatást nyújtó rendszer útján az elektronikus úton kapcsolatot tartó a bírósággal folyamatosan tudjon kapcsolatot tartani, másrészt e kapcsolattartás biztosítása céljából jogosult a hozzá beérkezett adatok kezelésére.
- A bíróság a bírósági iratot az OBH-n keresztül küldi meg az elektronikus úton kapcsolatot tartónak a kézbesítési rendszer útján, amely irat a bíróság elektronikus bélyegzőjével ellátott közokirat.
- Szintén az OBH rendszere biztosítja, hogy az elektronikus úton kapcsolatot tartó - a minősített vagy minősített tanúsítványon alapuló fokozott biztonságú elektronikus aláírásával vagy bélyegzőjével ellátott - beadványát és annak mellékletét a bíróság részére elektronikus formában benyújthassa a kézbesítési rendszer alkalmazásával. A fél saját beadványát a bíróság által közzétett kulccsal titkosítva küldi meg a bíróságnak, és amennyiben a bíróság részére megküldi saját titkosító kulcsát, a bíróság a bírósági iratot e kulccsal titkosítva kézbesíti részére.
A fokozott biztonságú elektronikus aláírás az eIDAS rendelet szerint olyan elektronikus aláírás, amely megfelel az a 26. cikkben meghatározott követelményeknek, vagyis kizárólag az aláíróhoz köthető; alkalmas az aláíró azonosítására; olyan, elektronikus aláírás létrehozásához használt adatok felhasználásával hozzák létre, amelyeket az aláíró nagy megbízhatósággal kizárólag saját maga használhat és olyan módon kapcsolódik azokhoz az adatokhoz, amelyeket aláírtak vele, hogy az adatok minden későbbi változása nyomon követhető. Elektronikus bélyegzőnek az eIDAS rendelet értelmében az olyan elektronikus adatok minősülnek, amelyeket más elektronikus adatokhoz csatolnak, illetve logikailag hozzárendelnek, hogy biztosítsák a kapcsolt adatok eredetét és sértetlenségét.
- Amennyiben az adott beadványtípusra az OBH elnöke űrlapot rendszeresít, a beadványt ezen űrlapon, ennek hiányában az OBH elnöke által elfogadott fájlformátumok (doc, odt, pdf) valamelyikén kell az elektronikus úton kapcsolatot tartónak a beadványát benyújtania.
A beadványok adathordozón történő benyújtása két lépésben történik. Az elektronikus úton kapcsolatot tartó első lépésként az OBH által rendszeresített űrlap kitöltésével köteles bejelenteni a per tárgya, valamint a felek és képviselőik adatainak feltüntetése mellett a benyújtandó adathordozó formátumát és darabszámát. A félnek második lépésben az űrlap befogadás-visszaigazolását követően három munkanapja van az adathordozó személyesen vagy postai úton történő benyújtására. Az elektronikus úton kapcsolatot tartónak a visszaigazolásban szereplő érkeztetési számot az adathordozón elhelyezett fájlba be kell hivatkoznia, továbbá az adathordozón minősített vagy minősített tanúsítványon alapuló fokozott biztonságú elektronikus aláírását vagy elektronikus bélyegzőjét el kell helyeznie vagy az azon szereplő dokumentumokat azonosításra visszavezetett dokumentumhitelesítés-szolgáltatás igénybevételével kell hitelesítenie. A beadvány benyújtásának időpontja - az űrlap és az adathordozó szabályszerű benyújtása esetén - az űrlap bírósághoz érkezéséről kapott értesítésben szereplő időpont. Ha az adathordozó benyújtására a fentiek megsértésével kerül sor, az adathordozón megtett jognyilatkozat vagy teljesített eljárási cselekmény hatálytalan.
- 2016. január 1-jét követően az elektronikus úton kapcsolatot tartónak a beadványt - amennyiben az adott beadványra vonatkozóan ilyen létezik - az OBH elnöke által rendszeresített űrlapon kell előterjesztenie, mely űrlapokat az OBH a honlapján teszi közzé. Az adott űrlap használata annak a honlapon való közzétételétől kezdve kötelező, a nem rendszeresített űrlapokon előterjesztett beadvány esetén a Pp. általános szabályai szerint hiánypótlásnak van helye.
- Amennyiben az űrlap nem felel meg a jogszabályoknak, az OBH az űrlapot haladéktalanul módosítja vagy új űrlapot rendszeresít. A rendszeresített űrlapok módosításáról az OBH tájékoztatást nyújt a bíróságok honlapján, továbbá a módosított űrlap közzétételét követően a felkészüléshez elegendő időt biztosítva jelzi az űrlap megváltozásának tényét.
- Figyelembe véve az informatikai rendszerek meghibásodásának lehetőségét, a törvény elektronikus kommunikáció esetén a bíróság által megállapított határidőbe nem veszi figyelembe azt a napot, amelyen a kézbesítési rendszer vagy az OBH rendszere legalább négy órán át nem üzemelt.

[a Pp. 394/H. §-ához]

A Pp. XXVIII. fejezetének ezen - 2013. január 1-jétől hatályba léptetett - §-a a 83/2012. (IV. 21.) Korm. rendeletben szabályozott általános nyomtatványkitöltő (ÁNYK) űrlap benyújtás támogatási szolgáltatás, mint kézbesítési rendszer útján megvalósuló elektronikus kézbesítés polgári perben érvényesülő szabályait hivatott rendezni.
E körben szükséges tisztázni néhány, a kézbesítési rendszerre vonatkozó alapfogalmat: a Korm.r. alapján az ÁNYK űrlap benyújtás támogatási szolgáltatás a szolgáltatás által meghatározott technikai előírásoknak megfelelő elektronikus űrlapok ügyfél általi kitöltését, hatóságokhoz való azonosítással egybekötött benyújtását biztosító szolgáltatás. E szolgáltatás részét képezik: az ügyfél azonosítását biztosító jelszavas azonosítási részszolgáltatás (a továbbiakban: ügyfélkapu); a hatóságok számára a benyújtott űrlap átmeneti tárolását biztosító tárhely, hozzárendelt jelszavas azonosításon alapuló elérhetőség ellenőrzéssel (a továbbiakban: hivatali kapu); az ügyfelek számára a hatósági válasz tárolásához tartozó, ügyfélkapuhoz rendelt tárhely, valamint az ebbe történő elhelyezési lehetőség biztosítása; ügyfél számára biztosított, űrlaphoz rendelt hivatali tárhelyre történő űrlap feltöltési szolgáltatás, illetve hatóság számára biztosított hatóság, illetve ügyfél tárhelyére történő dokumentum feltöltési szolgáltatás (BEDSZ), valamint a szolgáltatás által kezelt formátumú elektronikus űrlap megtervezését, illetve kitöltését lehetővé tevő program biztosítása.
Új szabályként szerepel Pp. 394/H. §-ában 2016. július 1. napjától, hogy a kézbesítési rendszer az elektronikus igazolások és tértivevények másolatát automatikusan a feladó és a küldeményt fogadó félnek is megküldi, tehát mindkét fél rendelkezni fog igazolással valamennyi küldemény feladásáról, átvételéről és elolvasásáról, illetve annak hiányáról.

[a Pp. 394/I-394/M. §-ához]

A 2016. január 1. napjától a Mód2. tv. új §-okkal egészítette ki a Pp. elektronikus kapcsolattartásra vonatkozó szabályait, amelyek tovább részletezik, pontosítják az elektronikus formában történő eljárást, a felek e körben felmerülő jogai és kötelességeit. A jogalkotó figyelemmel volt arra, hogy bár az elektronikus kapcsolattartás nagymértékben egyszerűsíti és költséghatékonyabbá teszi az eljárást, az "átállás" kizárólag az új szabályok szigorú betartatásával valósulhat meg zökkenőmentesen. Rögzíti ezért a Pp., hogy amennyiben a kapcsolattartás elektronikus úton történik, és az elektronikus úton kapcsolatot tartó a beadványát mégis papír alapon terjeszti elő, a bíróság a keresetlevelét idézés kibocsátása nélkül elutasítja, egyéb beadványa pedig hatálytalan. A beadvány hatálytalansága mellett további jogkövetkezmény, hogy a bíróság az elektronikus úton kapcsolatot tartót pénzbírsággal sújtja, és részére a bírósági iratot papír alapon kézbesíti.
A Pp. az okiratok digitalizálásának kötelezettsége kapcsán rendelkezik arról, hogy az okirat akkor tekinthető elektronikus okirati formába átalakítottnak, ha az okirat elektronikus másolatának képe megegyezik a papíralapú okiratéval és vélelmet állít fel arra nézve, hogy a keresetlevél és a beadvány elektronikus benyújtására szolgáló módokat és technikai eszközöket jogszerűen alkalmazzák.
Rendezi az új szabályozás az elektronikus kapcsolattartás kapcsán felmerülő kérdést, hogy milyen módon kell eljárni abban az esetben, ha a képviselet ellátására jogszabály szerint több személy is jogosult. Ebben az esetben a keresetlevélhez, illetve az első elektronikus úton benyújtott beadványhoz csatolni kell valamennyi személy közös nyilatkozatát egyrészt arról, hogy hozzájárulnak, hogy a keresetlevelet, illetve a beadványt a benyújtó személy teljes körű azonosítását biztosító és ÁNYK űrlap benyújtás támogatási szolgáltatás igénybevételével nyújtják be, másrészről nyilatkozniuk kell annak tudomásulvételéről, hogy szabályszerű kézbesítésnek minősül a bírósági iratnak a benyújtó személy kézbesítési tárhelyére történő kézbesítése.
Lényegesen egyszerűbbé vált 2016. július 1. napjától a beadványok bírósághoz történő benyújtása azáltal, hogy kikerült a szabályozásból a benyújtandó beadvány befogadható méretű darabokra történő feldarabolásának és külön-külön részekben való benyújtásának kötelezettsége. A jogalkotó magyarázata szerint azzal, hogy a rendszer áttért a dokumentumok fizikai adathordozón történő benyújtására, biztonságosabbá vált a beadványok elektronikus benyújtása. Célszerűségi szempontból az adathordozót - mint az egyéb beadványokat - eggyel több példányban kell benyújtani, mint ahány fél a perben érdekelve van, így a bíróság magát az adathordozó kézbesíti a többi fél részére.

XXVIII/A. fejezet

A zártcélú távközlő hálózat igénybevételének szabályai

[a Pp. 394/N-394/P. §-ához]

2016. január 1. napjával új fejezettel bővítette a Pp. elektronikus kapcsolattartásra vonatkozó rendelkezéseinek körét a Mód2. tv., megteremtve ezzel annak lehetőségét, hogy felek és más perbeli személyek, valamint a szakértő meghallgatására, illetve a tanú kihallgatására zártcélú távközlő hálózat útján kerüljön sor. A távmeghallgatásra, illetve -kihallgatásra a fél indítványára, vagy a bíróság hivatalból történő elrendelése alapján kerülhet sor, különösen az eljárás gyorsítása, könnyítése érdekében, ha a tárgyalás, illetve a személyes meghallgatás a kitűzött helyszínen jelentős nehézséggel vagy aránytalanul nagy költségtöbblettel járna.
Az általános nyomtatványkitöltő olyan program, amellyel az általános nyomtatványtervezővel tervezett elektronikus űrlap kitölthető és ellenőrizhető, a BEDSZ szolgáltatással beküldhető, szükség esetén a kitöltött űrlap kinyomtatható.
A Mód. tv. által a Pp. 394/H. §-ával bevezetett - kézbesítésre vonatkozó - szabályok a következők szerint foglalhatók össze:
- A kézbesítési rendszer útján a fél beadványa informatikai szempontból ellenőrzésre kerül, amelynek eredményéről a fél visszajelzést kap. Az informatikai követelményeknek megfelelő beadvány esetén a fél részére befogadás-visszaigazolás üzenet érkezik, amely a feladóra, a beadványra, valamint a befogadás időpontjára vonatkozó legfontosabb adatokat tartalmazza. A befogadás időpontja azért bír kiemelt jelentőséggel, mert ezen időpontban kell a beadványt bírósághoz megérkezettnek tekinteni.
- A fél a megérkezett beadványról a bíróságtól is kap egy automatizált érkeztetési igazolást, amely többek között a beadvány azonosítására vonatkozó adatokat, az érkeztetés időpontját, valamint az illeték megfizetéséről szóló tájékoztatást is tartalmaz.
- A beadvány elektronikus úton való benyújtása esetén az illetéket az eljárási illetékek megfizetésének és a megfizetés ellenőrzésének részletes szabályairól szóló 44/2004. (XII. 20.) PM rendelet szerint átutalással kell fizetni az illetékes törvényszék Kincstárnál vezetett illeték-bevételi számlájára; az átutalás közlemény rovatában fel kell tüntetni a beadvány bírósági érkeztetési azonosító számát és a fél nevét. Elektronikus kapcsolattartás esetén sajátosan alakul a illeték meg nem fizetése esetén követendő eljárás: a le nem rótt illetőleg hiányosan lerótt illeték miatti hiánypótlási felhívásnak a beadvány érkeztetését követő három munkanapon belül nincs helye, azonban szintén ezen idő elteltével nincs helye a keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasításának akkor, ha a jogi képviselővel eljáró fél mulasztotta el az eljárási illeték megfizetésére vonatkozó kötelezettség teljesítését.
- A fél a bírósági iratnak a fél elektronikus tárhelyén való elhelyezéséről két alkalommal - az érkezést követően azonnal, majd három nap elteltével - kap elektronikus levélben értesítést. Az iratot az iratra vonatkozó internetes hivatkozás (link) megnyitásával veheti át, amely megnyitás elektronikus tértivevényt hoz létre annak igazolására, hogy az iratot átvették.
Az elektronikus tértivevény fogalmát az Ekézb. tv. tartalmazza, amely szerint: az elektronikus tértivevény az az elektronikus okirat amely alapján a hivatalos iratot feladó hivatalos szerv hitelt érdemlő módon megbizonyosodhat arról, hogy az átvételre jogosult személy az elektronikusan kézbesített küldeményt átvette, és ez mely időpontban történt meg. Az elektronikus tértivevény közokirat.
Az építmények tervezésével és kivitelezésével kapcsolatos egyes viták rendezésében közreműködő szervezetről, és egyes törvényeknek az építésügyi lánctartozások megakadályozásával, valamint a késedelmes fizetésekkel összefüggő módosításáról szóló 2013. évi XXXIV. törvény (a továbbiakban: TSZSZ törvény) 2014. január 1-jei hatállyal iktatta be a Pp. XXVI/A. fejezetét, amely a Teljesítésigazolási Szakértői Szerv szakvéleményére alapított per, mint kiemelt jelentőségűnek minősülő per szabályait tartalmazza, külön alcímben rendezve ezen eljárásokra vonatkozóan az elektronikus kommunikáció szabályait. A TSZSZ törvény kötelező jelleggel írja elő az elektronikus kommunikációt 2014. január 1. napjától az ezen időpontot követően indult perekben.
Ezen kiemelt jelentőségű perek közül azokban, amelyek a törvényszék elsőfokú hatáskörébe tartoznak a beadványokat és azok mellékletét elektronikus úton kell benyújtani. A nem elektronikus úton benyújtott beadványban foglalt nyilatkozat hatálytalan. Ezen túlmenően az elektronikus kommunikáció általános szabályait ezen eljárások során is alkalmazni kell azzal a különbséggel, hogy az alperesnek nincs választási lehetősége a tekintetben, hogy a bírósággal való kapcsolattartás során a hagyományos papír alapú, vagy az elektronikus kommunikáció szabályai szerint jár el, védekezését, nyilatkozatát elektronikus úton kell benyújtania, erről őt a bíróság a keresetlevél részére történő kézbesítése során tájékoztatja. Amennyiben a felperes elmulasztotta a keresetindításra előírt határidőt, nem csatolta a Teljesítésigazolási Szakértői Szerv szakvéleményét, illetve az annak kézbesítési időpontját igazoló okirati bizonyítékot, továbbá ha elmulasztotta csatolni a keresetlevélhez azon iratot, amely a Teljesítésigazolási Szakértői Szerv szakvéleményére alapítva tartalmazza a felek írásbeli nyilatkozatait vagy a jogvita peren kívüli elintézésének megkísérlését, nincs helye igazolásnak, és a pert az általános szabályok szerint kell tovább folytatni. Ebben az esetben a felperes a továbbiakban választása szerint elektronikus úton vagy papír alapon járhat el. Ha a felperes a beadványát elektronikus úton nyújtja be, azt az elektronikus kapcsolattartás vállalásának kell tekinteni.

XXIX. fejezet

A Pp.-én kívüli különleges peres eljárások

A jogi személy határozatának bírósági felülvizsgálata

új Ptk. 3:34. §

A jogi személyek törvényességi felügyeletét egységesíti az új Ptk. Eddig ugyanis különféle szervek jogosítványai között szerepelt e feladat ellátása, gazdasági társaságok esetében például a cégbíróság járt el, más esetben az ügyészséggel is találkozhattunk, mint törvényességi felügyeleti szervvel.
A jogalkotó a törvényességi felügyelet ellátását egységesen a nyilvántartó bíróság hatáskörébe utalta.
A törvényességi felügyeletnek a tartalma érdemben nem változott, ez tehát a jövőben is úgynevezett alaki felügyelet lesz, hiszen az eljárás keretében nem vizsgálható a jogi személy döntéseinek gazdasági-célszerűségi aspektusa, kifejezetten a jogszabályi kötelezettségek és formai előírások betartását vizsgálhatja a bíróság.
Amennyiben a bíróság ilyen jellegű jogszabálysértést észlel, az egyéb jogszabályban - például Ctv. - meghatározott intézkedéseket teheti meg, például felhívás a törvénysértés orvosolására. Ha azonban ezek nem vezetnek eredményre, akkor ezen eljárás keretében - mint legsúlyosabb szankció - a jogi személy megszüntetésére tesz indítványt.

új Ptk. 3:35. §

Előfordulhat, hogy a jogi személy határozata jogszabályba ütközik és akár egyes tagok, akár a kisebbség érdekeit sértik. A törvény megnevezi azokat a személyeket, akik bírósághoz fordulhatnak, a határozat hatályon kívül helyezése tárgyában. E személyek a jogi személy tagja, alapítója, bármely vezető tisztségviselője, valamint - amennyiben van - a felügyelőbizottság tagjai.
Bírósághoz lehet fordulni, ha a határozat valamilyen jogszabályba ütközik, vagy ha sérti a létesítő okirat rendelkezéseit. A jogszabállyal egy tekintet alá vonja a törvény a létesítő okiratot is.

új Ptk. 3:36. §

A korábbi joghoz képest változás, hogy a perindítás kezdő időpontjaként az új Ptk. nem kizárólag a tudomásszerzést, hanem emellett azt az időpontot is megjelöli, amikor a jogosult - amennyiben kellő gondosságot tanúsított volna - a határozatról tudomást szerezhetett volna. A szabály rögzíti, hogy a határozat meghozatalától számítva a megtámadási lehetőség csupán egy évig áll fenn. Ez a határidő jogvesztő.
Az egyesülési jogról szóló 2011. évi CLXXV. törvény (a továbbiakban: Etv.) hasonló rendelkezést tartalmazott, az ezzel kapcsolatos bírói gyakorlat megállapításai ma is hasznosíthatók.
A Legfelsőbb Bíróság a keresetindítási határidő számítására a következő határozatokat hozta:
A felperesek az Etv.-ben meghatározott jogvesztő keresetindítási határidőt elmulasztották, ezért a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 251. § (1) bekezdésének alkalmazásával, a 157. § a) pontja, illetőleg a 130. § (1) bekezdésének h) pontja értelmében a pert megszüntette és az elsőfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte". (Legf. Bír. Kf.III.37.187/2000.)
"Helyesen utalt az elsőfokú bíróság arra, hogy a meghatározott határidő úgynevezett anyagi határidő, ezért nem vonatkoznak rá a Pp. eljárásjogi szabályai. Ezért nem a keresetlevél feladását kell figyelembe venni a 30 napos határidőnél, hanem a keresetlevélnek a 30. napon meg kell érkeznie a bírósághoz. A felperes az 1997. december 14-i közgyűlés határozatai vonatkozásában e 30 napos anyagi, jogvesztő határidőt elmulasztotta, amikor a kereset 1998. január 14-én érkezett a bírósághoz". (Legf. Bír. Kfv.IV.27.734/1998.)
A megtámadásra jogosult jogi személy - vagy valamely szervének - valamennyi határozatát megtámadhatja a bíróság előtt. A tagság egészét vagy szélesebb körét érintő határozatok és a személyre szóló határozatok törvénysértése egyaránt alapot szolgálhat a keresetindításra. Ezt állapította meg a Legfelsőbb Bíróság eseti határozatában a következők szerint:
"A tagok jogainak és kötelességeinek érvényesülését a személyre szóló határozatok törvényességének biztosításával is elő kell segíteni, ezért tévesen értelmezte a megyei bíróság az 19ö89. évi II. törvény 10. §-ának (1) bekezdését akként, hogy a bíróság előtt csak a tagság egészét vagy szélesebb körét érintő határozatok támadhatók meg." (BH 1990.278. sz.)
Nem fordulhatnak a bírósághoz azok a személyek, akik szavazatukkal maguk is hozzájárultak a megtámadott határozat meghozatalához. Ilyen rendelkezés hiányában ugyanis az érintett tagoknak lehetőséget biztosítanak arra, hogy felelősségük alól kibújjanak. Ha az illető bizonyítja, hogy tévedés, megtévesztés vagy jogellenes fenyegetés miatt szavazott a határozat mellett, akkor perindítási joga feléled.
A pert a társaság ellen kell megindítani. Ha a pert a vezető tisztségviselő indítja és nincs a társaság képviseletére jogosult vezető tisztségviselő, a társaságot a felügyelőbizottság által kijelölt felügyelőbizottsági tag képviseli. Ha erre sem kerülhet sor a bíróság a társaság képviseletére ügygondnokot rendel ki.
Összhangban az eddigi gyakorlattal, a per megindításának nincs halasztó hatálya a határozat végrehajtására. Előfordulhat azonban olyan eset, amikor olyan döntésről van szó, amelynek végrehajtása súlyosan sértené a jogi személy további sorsát. Éppen ezért az új Ptk. megadja a jogot a pert indító félnek arra, hogy a bíróságtól kérje a határozat végrehajtásának felfüggesztését. Ilyen esetben a bíróságnak érdemben kell vizsgálni az indítványt és az erről szóló álláspontját nyilvánvalóan megfelelően indokolnia is kell. Ha a bíróság elrendeli a határozat végrehajtásának felfüggesztését, ezen végzés ellen nincs helye fellebbezésnek.

új Ptk. 3:37. §

Ha a határozat jogszabályt sért, akkor a bíróság a határozatot hatályon kívül helyezi, és ha úgy ítéli meg, új határozat hozatalát rendeli el.
Az ítélet hatálya a perben nem álló személyekre is kiterjed. Ez természetes, hiszen a határozatok személyi köre nem szűkülhet le pusztán a felperesre.
Új lehetőség a bíróság számára, hogy amennyiben a jogszabálysértés kisebb jelentőségű és annak hatása nem befolyásolja érdemben a jogi személy törvényes működését, akkor a bíróság csupán a jogsértés tényét állapítja meg.

Az iparjogvédelemmel kapcsolatos peres eljárások

a) Szabadalmi perek

a találmányok szabadalmi oltalmáról szóló 1995. évi XXXIII. törvény (a továbbiakban: Szt.) 104. §

A 2002. évi XXXIX. tv. 32. §-a a növényfajta oltalom szabályai között beiktatta az Szt. 114/V. §-át.

Szt. 114/V. §

A törvénynek ebből a rendelkezéséből következik, hogy a növényfajta oltalmat érintő kényszerengedéllyel, az előhasználati és továbbhasználati joggal, valamint a bitorlással kapcsolatos pereket az Szt. 104. §-ának szabályai szerint kell lefolytatni.
A szabadalmi perek két csoportra oszthatók:
aa) közvetlenül az Szt. rendelkezésein alapuló igények érvényesítésére irányuló perek. Ezek a következők:
- szabadalmi kényszerengedély megadása (módosítása, visszavonása) iránt egyfelől az Szt. 31. §-a alapján (kényszerengedély kérése a hasznosítás elmulasztása miatt), másfelől az Szt. 32. §-a alapján (kényszerengedély a szabadalmak függősége, azaz a hasznosítás elkülöníthetetlensége miatt) indított per (kivétel ez alól az Szt. 33/A. §-án alapuló kényszerengedély: ennek megadása iránt a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatalához lehet fordulni);
- az előhasználati és a továbbhasználati jog iránt az Szt. 21. §-ának (1), illetve (4) bekezdése, továbbá az Szt. 86/K. §-ának (6) bekezdése, valamint az Egyezmény 112.a cikkének (6) bekezdése, illetve 122. cikkének (5) bekezdése alapján indított per;
- az Szt. 34. §-a alapján indított találmánybitorlási per, végül - az Szt. 35. §-a alapján - a szabadalombitorlás miatt indított per.
Ezek a pertípusok zárt kört alkotnak. Az eljárásra kizárólag a Fővárosi Törvényszéknek van hatásköre és illetékessége; a tanács összetétele ugyanolyan, mint a 2011. január 1-jétől az MSzH helyébe lépő Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala (a továbbiakban: Hivatal) határozatának megváltoztatására irányuló nemperes eljárásban (Szt. 87. §).
Kizárólag a szabadalombitorlás iránt indított perekben alkalmazható az Szt. 104. §-ának (2)-(4), valamint (7) és (8) bekezdése. Ezek igen kedvezményes feltételek szerint adnak lehetőséget - már a perindítás előtt is ideiglenes intézkedés hozatalára.
Az ideiglenes intézkedés tekintetében az új szabályozás lényege: törvényi vélelem szól amellett, hogy a bitorlással sértett fél érdeke különös méltánylást érdemel és jogainak védelme végett az ideiglenes intézkedés szükséges. E vélelem alkalmazásának két feltétele van:
- a kérelmezőnek igazolnia kell, hogy ő a szabadalmas, vagy olyan hasznosító, aki jogosult arra, hogy a szabadalom védelmében önállóan fellépjen,
- a kérelem benyújtása a bitorlásról és a bitorló személyéről való tudomásszerzéstől számított hatvan napon belül, legkésőbb azonban a bitorlás megkezdésétől számított 6 hónapon belül történjék.
Az ideiglenes intézkedés előfeltétele a jogsértés valószínűsítése (LB Határozatainak hiv. gyűjt. 214.). Amíg a szabadalmas a találmányt érvényes szabadalom alapján hasznosítja, ideiglenes intézkedéssel attól eltiltani nem lehet (BH 2000.294.).
Ezen felül az Szt. 104. §-ának (7) bekezdése konkrét 15 napos határidőt ír elő arra, hogy a bíróság az ideiglenes intézkedésre irányuló kérelem felől határozzon. A szabály rendszerbeli elhelyezéséből az következik, hogy ez a határidő a szabadalmi perekben a Pp. 156. §-ában előírt soronkívüli ügyintézéssel szemben akkor is irányadó, ha a törvényi vélelemnek - a határidő elmulasztása miatt - nincs helye és ezért az ideiglenes intézkedés csak a Pp. 156. §-ának (1) bekezdésében írt feltételek szerint rendelhető el.
A Pp. 156. §-ának (4)-(8) bekezdését az Szt. 104. § (2) bekezdése alapján kért ideiglenes intézkedésre is alkalmazni kell.
A bizonyítás kérdésében a speciális szabály abból áll, hogy az Szt. 104. §-ának (9) bekezdése szerint - a Pp. 164. §-ának (1) bekezdésétől eltérően - a bíróság a bizonyításra köteles fél ellenfelét is kötelezheti okiratok és tárgyi bizonyítékok bemutatására, illetőleg szemle tűrésére. Erre akkor és attól függően kerülhet sor, hogy a bizonyításra köteles fél saját tényállításait valószínűsítette. Speciális rendelkezést tartalmaz az Szt. 104. §-ának 2011. január 1-jén hatályba lépő (15) és (16) bekezdése. Ennek oka abban rejlik, hogy az Szt. ugyanakkor hatályba lépő 84/H. §-a szerint az európai szabadalmak esetén, már csak az igénypontok magyar nyelvű fordítását kell a Hivatalhoz benyújtani. Ezért kötelezi az Szt. 84/G. §-ának szintén 2011. január 1-jén hatályba lépő (2) bekezdése a szabadalmast a szabadalmi leírás magyar nyelvű fordításának bemutatására. A mulasztás szankciója is speciális, mert a perköltség viselésére van kihatással oly módon, hogy védelmezni kell a Pp. 80. §-a (1) bekezdésének alkalmazásához szükséges feltételek meglétét.
Sajátos bizonyítási szabály következik az Szt. 25. §-ának (2) bekezdéséből is: a jogaiban megsértett feltaláló vagy szabadalmas követelheti, hogy a bitorló szolgáltasson adatokat az érintett termék előállításában, illetve forgalmazásában résztvevőkről, üzleti kapcsolatairól és egyéb fontos tényekről.
Szabadalombitorlás esetén különösen fontos lehet az előzetes bizonyítás, de ez súlyosan érintheti a bitorlással gyanúsított fél üzleti érdekeit. Ezért az Szt. 104. §-ának (7) bekezdése a Pp. 207-211. §-ában foglaltakat kiegészíti azzal, hogy a bíróság az előzetes bizonyítás elrendelését biztosíték adásához kötheti.
A 2006. január 1-jétől hatályosan több új rendelkezés fontos eljárási kedvezményeket is ad a jogosultnak.
Ezen felül még felhívjuk a figyelmet a Vht. 184/A. §-ára, amely az iparjogvédelem körében a bitorlás miatt meghozott bírósági határozatok végrehajtására, speciális szabályozást ad. Ez vonatkozik a szabadalombitorlásra is.
Végül az Szt. 104. §-ának (5) bekezdése, valamint a Vht. 187. §-ának (1) bekezdés b) pontja privilegizált feltételeket ad a biztosítási intézkedésekre is.
A kifejtett szempontok minden tekintetben vonatkoznak a növényfajták oltalmával kapcsolatos perekre is.
ab) A szabadalommal kapcsolatos egyéb jogviták
Ilyenek például a személyhez fűződő jogokkal, a szerzőséggel, közös találmány esetén a szabadalmi igényjogosultság részarányával, a találmány szolgálati jellegével, a szabadalom átruházásával, a jogutódlással, a hasznosítási szerződésekkel és díjazással kapcsolatos perek.
A pereknek erre a csoportjára csak egy különös eljárási szabály vonatkozik: a jogvita elbírálása a törvényszék hatáskörébe tartozik. [A hatáskörrel kapcsolatos bírósági gyakorlatot lásd a Pp. 23. §-ának (1) bek. c) pontjához fűzött magyarázatnál.]
Eltekintve a fenti különbségektől, a szabadalmi pereknek mind a két csoportjára a Pp. szabályai az irányadók a következő kivételekkel:
- nyilvánosságra az Szt. 89. §-a az irányadó,
- a bíró kizárására vonatkozóan a Pp. egyéb rendelkezésein felül alkalmazni kell az Szt. 90. §-át is,
- perbeli képviselő lehet a szabadalmi ügyvivő is (Szt. 94. §), akinek munkadíját és készkiadásait [Szt. 95. § (3) bek.] a perköltség megállapításánál ugyanúgy kell figyelembe venni, mint az ügyvéd munkadíját és készkiadásait.
A gyakorlatban különösen fontos a Hivatal határozatának megváltoztatására irányuló nemperes ügyek és a szabadalmi perek elhatárolása. E kétféle eljárás nem egyesíthető (LB Pkf. IV. 20.133/1984., BH 1985.99. PJD X. 47.). A szabadalmi (pl. a szerzőséggel kapcsolatos) perben nem vizsgálható, hogy a találmány megfelel-e a szabadalmazhatóság feltételeinek; ezt csak a szabadalom megsemmisítése iránt indított eljárásban lehet vitássá tenni (LB Pf. IV. 20.429/1986 sz., BH 1987.79.).
Fontos eljárásjogi kérdése a szabadalmi pereknek a kötelező perbenállás. Azokban a perekben, amelyeknek a tárgya a találmány szerzősége, illetve a szabadalmi igényjogosultság vagy a szerzőség, továbbá a szabadalmi igény részaránya, mindazoknak perben kell állniuk, akiket a szabadalmi iratok feltalálóként, illetve szabadalmasként tüntetnek fel, továbbá akik a találmány szerzőségére, illetve a szabadalomra igényt tartanak. Az egymással összefüggő jogosultságok ugyanis a Pp. 51. §-a a) pontjának első fordulata szerint minősülő olyan egységes pertársaságot eredményeznek, amely szükségessé teszi mindazoknak a perbeli részvételét, akik a találmány szerzősége, illetőleg a szabadalom tekintetében olyannyira érdekeltek, hogy jogaik (kötelezettségeik) csak egységesen dönthetők el [PK 277. sz. áf., BH 1988/8. szám).
Hasonlóképpen a munkáltatót a szolgálati találmányt érintő jogvitában olyan érdekeltnek kell tekinteni, akinek perbeli részvétele csak abban az esetben mellőzhető, ha nincs a perbeli vitának rá is kiterjedő vagyoni jogi hatása (LB Eln. Tan. P. törv. 20.229/1988. sz., BH 1988.307.).

b) Védjegyperek

Az 1997. június 30-áig megindított perekre az addig hatályban volt 1969. évi IX. tv., a 2/1970. (VII. 1.) OMFB-IM együttes rendelet és a 4/1970. (VII. 1.) IM rendelet szabályait kell alkalmazni. Az 1997. július 1-je után megindított ügyekben viszont már az 1997. évi XI. tv. XII. fejezete alkalmazandó. Jelentősen továbbfejlesztette az eljárás szabályozását a 2005. évi CLXV. törvény. Ennek új szabályai a 2006. április 15. után indított perekben alkalmazhatók.

a védjegyek és a földrajzi árujelzők oltalmáról szóló 1997. évi XI. törvény (a továbbiakban: Vt.) 95. §

A védjegypereknek két csoportja van:
- közvetlenül a Vt. 27. §-ára alapított védjegybitorlási per; ezekben a Fővárosi Törvényszék hatásköre és illetősége kizárólagos, továbbá három hivatásos bíróból álló tanácsban kell eljárnia; egyebekben a szabályozás mindenben azonos a szabadalombitorlási perekével,
- a védjeggyel kapcsolatos egyéb perek (ilyenek lehetnek a használati szerződésből eredő, a védjegy átruházásával és a jogutódlással kapcsolatos stb. perek. [Ezek a perek a törvényszék hatáskörébe tartoznak.]
A védjegyperekre - a fentiektől eltekintve - a Pp. általános szabályai az irányadók azzal azonban, hogy a kizárásra a Vt. 81. §-át, a perbeli képviseletre a Vt. 81. §-át, a tárgyalás nyilvánosságára pedig a Vt. 80. §-át is alkalmazni kell.
A védjegybitorlás miatt indított perekben a 2005. évi CLXVI. törvénnyel bevezetett módosítások - az Szjt. 27. §-ának anyagi jogi szabályaihoz kapcsolódva számos eljárási kedvezményben is részesítik a jogosultat, a bizonyítás, az előzetes bizonyítás és az ideiglenes intézkedés tekintetében. Erre nézve lásd az Szt. 104. §-ához fűzött magyarázatot.
Végül felhívjuk a figyelmet a Vht. 184/A. §-ára, amely a védjegybitorlás (és általában az iparjogvédelmet sértő mindenféle bitorlás) tárgyában hozott bírósági határozat végrehajtására speciális szabályozást ad.
Privilegizálja a Vt. 95. §-ának (4) bekezdése és a Vht. 187. §-ának (1) bekezdés b) pontja a jogosultat a biztosítási intézkedés tekintetében is.

Vt. 76/H. §

A Vt. 76/H. §-át a 2003. évi CII. tv. 38. §-a iktatta be a közösségi védjegyekkel kapcsolatos jogviták tekintetében.

Vt. 100. §

A Vt. 95. §-a alapján kell eljárni az együttes védjegyek oltalmával kapcsolatos perekben is. Tekintettel arra, hogy az együttes védjegy jogosultjai csak a Vt. 96. §-ának (1) bekezdésében megjelölt közösségek lehetnek, annak tagjai csak a jogosult beleegyezésével indíthatnak bitorlási pert, a már megindított perbe azonban beavatkozhatnak.

Vt. 115. §

A törvénynek e rendelkezése folytán a földrajzi árujelzők bitorlása vagy jogtalan használata miatt, valamint közösségi védjegy használatától való eltiltás iránt indított pereket a Vt. 95. §-ának szabályai szerint kell lefolytatni.

c) A minta és a topográfia oltalmával kapcsolatos perek

A mintaoltalomnak kétféle esete van
- a formatervezési minta, amely az ipari minta helyébe lépett,
- a használati minta, amelyről az 1991. évi XVIII. törvény rendelkezik. A Vt. és a 2001. évi XLVIII. törvény az erre vonatkozó szabályozást is módosította, illetve kiegészítette.
ca) A formatervezési minta
Az iparjogvédelem szabályai között 2001. december 31-ig az ipari minta oltalmáról az 1978. évi 28. tvr. (a továbbiakban: Itvr.) rendelkezett. Ennek helyébe lépett 2002. január 1-jei hatállyal a formatervezési minta oltalmáról szóló 2001. évi XLVIII. törvény.

a formatervezési mintáról szóló 2001. évi XLVIII. törvény (a továbbiakban: Fmt.) 63. §

Fmt. 60/E. §

Az Fmt. a formatervezési minták oltalmára kétféle peres eljárásról rendelkezik.
Az egyik csoportba a mintaoltalmi perek tartoznak. Ezek a perek
- a minta, valamint a mintaoltalom bitorlása miatt, valamint
- a továbbhasználati jog fennállása miatt indíthatók meg.
A minta bitorlása lényegében a szerző jogát sérti: a bejelentett, illetve a már oltalmazott minta tárgyának egy új bejelentés során elkövetett jogosulatlan átvételét jelenti. A felperes annak megállapítását kérheti, hogy a mintaoltalom egészben vagy részben őt illeti meg és a polgári jogi szabályok szerint kártérítésre is igényt tarthat (Fmt. 22. §).
A mintaoltalom bitorlása a minta jogosulatlan felhasználásával történik. A keresetben a felperes az Szt. 35. §-ában meghatározott követeléseket (megállapítás, eltiltás, elégtétel, kártérítés stb.) érvényesítheti.
A továbbhasznosítási jog az Fmt. 67. §-ának (8) bekezdésén alapul, és azt illeti meg, aki a megszűnt, de később felújított mintát időközben használatba vette.
A mintaoltalmi perekre az Szt. 104. §-ának (1)-(7) bekezdésének szabályait kell alkalmazni.
A másik csoportba a mintával kapcsolatos egyéb perek tartoznak (például: a felhasználási szerződésből eredő perek). Ezekre az Szt. 104. §-ának (2) és (9) bekezdését kell alkalmazni. Erre nézve lásd az Szt. 104. §-ához fűzött magyarázatot, továbbá a nemperes eljárás szabályai közül az Szt. 89-90. és 94. §-át, valamint 95. §-ának (3) bekezdését és a hozzájuk fűzött magyarázatot.
Az Fmt. 60/E. §-ának (1) bekezdése alapján a Fővárosi Törvényszék a közösségi minta bitorlása miatt indított perben járhat el. A bitorlás miatt ezúttal is ugyanazokat a szabályokat alkalmazhatja, mint a hazai védjegyek bitorlása esetén.
cb) Használati minták
A használati minták oltalmáról az 1991. évi XXXVIII. tv. rendelkezik.

a használati minták oltalmáról az 1991. évi XXXVIII. tv. (a továbbiakban: Ht.) 38. §

Az (1) bek. b) pontját az Fmt. 66. §-ának b) pontja hatályon kívül helyezte.
A használati minta oltalmára vonatkozó perek felsorolása tartalmában egybevág a szabadalmi (közvetlenül az Szt.-én alapuló) perek felsorolásával; egyebekben is az Szt. szabályait kell alkalmazni.
cc) Topográfia oltalmi perek
A topográfia oltalmáról az 1991. évi XXXIX. tv. (Tot.) rendelkezik.

az 1991. évi XXXIX. tv. (a továbbiakban: Tot.) 24. §

A Tot. 10. §-án alapuló bitorlási ügyekre az Szt. 104. §-ának (1)-(4) és (9) bekezdése, az egyéb jogvitákra az Szt. 104. §-ának (8) és (9) bekezdése alkalmazandó.

XXX. fejezet

Választottbírósági eljárás

Bevezetés

Magyarországon már igen korán, Szent István korától kezdődően fellelhetők olyan okmányok, amelyek egy egyeztetés jellegű gyakorlat létére utalnak. Törvényi szabályozással először a XII. században találkozunk. A XIII. században szokás volt, hogy a felek "fogott" (lényegében választott) bírák döntésének vetették alá magukat. A XVII-XVIII. században már keletkeztek olyan törvények, amelyek a választottbírósági döntést a rendes bírói ítélettel tekintették egyenrangúnak. Ilyen az 1662. évi decretum 31. cikke, illetve az 1729. évi decretum 30. cikkelye. A XIX. században már több szakírónál (Frank, Kelemen, Kubinyi) találkozhatunk a választottbírósági szerződés meghatározásával.
Az 1852. évi ún. Ideiglenes Perrendtartás a választottbírósági megállapodást magánjogi megállapodásként, egyezségként szerepelteti.
A polgári törvénykezési rendtartásról szóló 1868. évi LVI. törvény már részletes szabályozást ad a választottbíróság intézményéről a 495-511. §-aiban. Elég széles hatáskört biztosít a választottbíróságnak, mert a felek - a telekkönyvi, hitbizományi, házassági ügyek, valamint a távollevő vagy gyámság alatt álló személyek kivételével - "kölcsönös szerződés folytán választottbíróságra bízhatták peres ügyeik intézését". Erre az időre nyúlik vissza a tőzsdei választottbíráskodás kialakulása is, amelyet az előbb hivatkozott törvényt módosító 1881. évi LIX. törvény léptetett életbe [lásd erről bővebben: dr. Horváth Éva: Nemzetközi Választottbíróság (HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft. Budapest 2010., 131-135. oldalig)].
A választottbíráskodásra vonatkozó első átfogó szabályozást a Polgári perrendtartásról szóló 1911. évi I. törvénycikk tartalmazta. A jogszabály 17. címe szól a Választottbíróságról, a 767-768. §-okban találhatók a részletes rendelkezések. A Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvénybe az 1972. évi 26. tvr.-rel beiktatott, de időközben hatályon kívül helyezett Pp. XXIV. fejezet rendelkezett a választottbírósági eljárásról. (Azt megelőzően a Pp.-t életbeléptető 1952. évi 22. tvr. 17-20. §-ai tartalmaztak lényegében azonos rendelkezéseket.) A korábbi szabályokhoz képest meglehetősen szűkszavúan és korlátozott körben engedte meg a választottbírósági eljárást a Pp. 360-364. §-aiban. A 360. § (1) bekezdése szerint, választottbírósági eljárásnak van helye:
a) gazdálkodó szervezet és külföldi fél,
b) külföldi felek, továbbá
c) belföldi gazdálkodó szervezetek közötti jogviszonyból származó vitás ügyben. Ez utóbbi esetben csak akkor, ha a törvény, törvényerejű rendelet vagy minisztertanácsi rendelet ezt lehetővé teszi.
A Pp. a nemzetközi gyakorlatnál szűkebb teret hagyott az állami bíróság szükség esetén való eljárására és az érvénytelenítési kereset benyújtásának lehetőségét csak az ad-hoc választottbírósági eljárás esetében tette lehetővé. A törvény keletkezésekor egyetlen állandó Választottbíróságként a Magyar Gazdasági Kamara mellett működő intézmény a "Kamarai Választottbíróság" szerepelt. Döntéseik véglegesek és végrehajthatóak voltak.
A Pp. 360. § (1) bekezdés c) pontjában foglalt rendelkezés alapján fokozatosan felszámolásra kerültek azok a korlátok, amelyek a választottbírósági eljárás igénybevételét akadályozták. Itt érdemes hivatkozni a 32/1967. (IX. 23.) Korm. rendeletre, valamint a szállítási és vállalkozási szerződésekre vonatkozó 7/1987. (II. 1.) MT rendeletre. Jelentős előrelépést hozott a gazdasági társaságokról szóló 1988. évi VI. törvény 18. §-a, amely a társasági szerződésből származó jogviták eldöntésére megengedte a választottbírósági eljárás kikötését. A Polgári Törvénykönyvet módosító 1993. évi XCII. törvény a Ptk.-ba beiktatott 7. § (2) bekezdésével a gazdálkodó szervezetek között kötendő valamennyi szerződésre lehetővé tette a választottbírósági hatáskör kikötését. E törvényi rendelkezésnél még előfeltétel volt, hogy mindkét fél gazdálkodó szervezet legyen, amely korlátozás csak az új választottbírósági törvény hatályba lépésével szűnt meg.
Ilyen előzmények után hozta meg az Országgyűlés az 1994. december 13-án hatályba lépett, a választottbíráskodásról szóló 1994. évi LXXI. törvényt. A törvény alapjául a választottbíráskodás területén világszerte végbemenő jogegységesítés mintájául szolgáló az ENSZ UNCITRAL által 1985-ben elfogadott, a nemzetközi kereskedelmi választottbíráskodásról szóló Mintatörvény szolgált. A magyar törvény a Mintatörvény felépítését, szabályozási rendszerét követi, attól csak a magyar jogrend sajátosságainak érvényesítése érdekében tér el. A törvény egyébként mind a belföldi, mind a nemzetközi kereskedelmi választottbíráskodásra kiterjed.
Itt érdemes kitérni arra, hogy miként lehet a választottbíróság fogalmát egyszerűen és közérthetően meghatározni.
A legegyszerűbb meghatározás, hogy "a választottbíróságok olyan magánbíróságok, amelyek egy vagy több választottbíróból állnak, akikre - az állami bíróságok helyett - a felek magánjogi akaratnyilatkozattal ráruházták a polgári jogi jogvita eldöntését". (Horváth Éva és Kálmán György: A nemzetközi eljárások joga - a kereskedelmi választottbíráskodás, OSIRIS Kiadó, Budapest)
Kiss Daisy szerint pedig "a választottbíróságok a jogszabályok által meghatározott körben a felek között felmerülő vitákat, a felek által egyező akarattal, meghatározott szervezetben és a felek által megállapított eljárási rendben döntik el" [A bírósági nemperes eljárások magyarázata (KJK-KERSZÖV Jogi és Üzleti Kiadó Kft., Budapest, 2002., 688. oldal)].
A választottbíráskodásról szóló törvény általános indokolása pedig arra mutat rá, hogy a nemzetközi gazdasági kapcsolatokban a választottbíráskodást a felek gyakran előnyben részesítik valamely nemzeti bírósággal szemben. Ennek egyik okaként említik, hogy a választottbíróság ítéletét könnyebb külföldön végrehajtani, mint a nemzeti bíróságét. Az 1962. évi 25. tvr.-rel kihirdetett a választottbírósági határozatok elismeréséről és végrehajtásáról az ENSZ keretében létrejött 1958. évi New York-i Egyezmény alapján ma már a nemzetközi kereskedelmi választottbírósági határozatok elismerése és végrehajtása gazdasági partnereink túlnyomó részénél biztosított.
A választottbíráskodás egyre jelentősebb szerepet kap a hazai és nemzetközi joggyakorlatban, ezért különböző jogirodalmi munkák igyekeznek összefoglalni a választottbíráskodás előnyeit. Az előnyök összefoglalásának leggyakrabban elfogadott sorrendje:
- különleges szakértelem,
- gyorsaság,
- gazdasági előnyök,
- nem nyilvános tárgyalás és
- a viszonylag egyszerű végrehajthatóság. (Dr. Horváth Éva: Nemzetközi választottbíráskodás, HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft. Budapest, 2010., 32. oldal)
A következőkben a választottbíráskodásról szóló 1994. évi LXXI. törvény (a továbbiakban: Vbt.) szabályait és az egyes paragrafusokhoz kapcsolódó alapvető elveket és bírósági gyakorlatot foglaljuk össze.

a választottbíráskodásról szóló 1994. évi LXXI. törvény (a továbbiakban: Vbt.)

I. fejezet

Általános rendelkezések

A törvény hatálya

[a Vbt. 1-2. §-ához]

- A Vbt. 1. §-ába foglalt szabály egyértelmű a tekintetben, hogy rendelkezései általában csak arra a választottbíróságra terjednek ki, amelynek Magyarországon van a székhelye. Minthogy a Vbt. 46. § (1) bekezdése szerint e rendelkezést a nemzetközi választottbírósági eljárás során is alkalmazni kell, a Vbt. hatálya attól függetlenül kiterjed az ilyen választottbíróságra, hogy a választottbíráskodás nemzeti vagy nemzetközi ügyben történik-e. A szövegből azt a következtetést is le lehet vonni, hogy a hazai székhelyű választottbíróságra a törvény hatálya attól függetlenül is kiterjed, hogy a választottbíróság eseti vagy állandó.
A Vbt. 2. §-ának lényegi rendelkezése, hogy állandó választottbíróságot csak országos gazdasági kamara hozhat létre.
Magyarországon jelenleg öt intézményes állandó választottbíróság működik:
− a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara mellett szervezett Választottbíróság [1999. évi CXXI. tv. 12. § (2) bekezdése],
− a Magyar Agrárkamara mellett szervezett Választottbíróság [1999. évi CXXI. tv. 12. § (2) bekezdés],
− Pénz- és Tőkepiaci Állandó Választottbíróság (ún. "Tőzsdei Választottbíróság", a tőkepiacról szóló [2001. évi CXX. tv. 376. § (1) bekezdése],
- a Sport Állandó Választottbíróság [a sportról szóló 2004. évi I. tv. 47. § (1) bekezdése],
− az Energetikai Állandó Választottbíróság [a villamosenergiáról szóló 2007. évi LXXXVI. tv. 169. § (1) bekezdése és a földgázellátásról szóló 2008. évi XL. tv. 131. §-a].
A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara mellett szervezett Választottbíróság és a Magyar Agrárkamara mellett szervezett Választottbíróság általános hatáskörű és minden olyan ügyben eljárhat, amelyben a Vbt. szerint választottbíráskodásnak van helye. A többi választottbíróság különös hatáskörű, csak a törvény által meghatározott és taxatíve felsorolt speciális ügyekben járhat el. A Pénz- és Tőkepiaci Választottbíróság hatásköre tekintetében szükséges felhívni a figyelmet arra, hogy a 2001. évi CXX. tv. 376. §-ának (5) bekezdése meghatározza azokat az ügyeket, amelyekben kizárólag ennek a választottbíróságnak az eljárása köthető ki, ideértve a nemzetközinek minősülő ügyeket is. Kimondja azt is, hogy a kizárólagosság a belföldi székhelyű állandó választottbíróságok tekintetében áll fenn. A kizárólagosság a 376. § (3) bekezdés a)-b) pontjaiban, valamint a d)-i) pontjaiban meghatározott ügyekre vonatkozik. A törvény szerint e választottbíróság eljárása kiköthető a Vbt. 3. § (1) bekezdés a) pontjában foglalt feltétel hiányában is.
Az általános hatáskörű állandó választottbíróságok közül nemzetközi ügyet csak a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara mellett szervezett Választottbíróság tárgyalhat.
A választottbírósági hatáskör tekintetében mondta ki a Legfelsőbb Bíróság, hogy az Internetszolgáltatók Tanácsa azzal, hogy a Regisztrációs Szabályzatban az ügyek meghatározott körére az általa létrehozott - esetinek nevezett, de valójában állandó választottbíróságként működő - választottbíróság kizárólagos hatáskörét kötötte ki, a domain regisztrációt kérőket a törvény által felállított állami bírósághoz való fordulás alkotmányos jogának gyakorlásában akadályozta meg; a felek tehát e választottbíróság eljárását jogszerűen nem köthették ki. A választottbírósági szerződés emiatt semmis, a bíróságnak ezért az érvénytelen választottbírósági szerződés alapján hozott választottbírósági ítéletet érvényteleníteni kellett. (LB Gfv. VI. 32.826/2001. sz., BH 2004/73. sz., EBH 2003/959.)
Az állandó választottbíróságok általában eljárási szabályzatot is alkotnak, így a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara mellett szervezett Választottbíróság is megalkotta eljárási szabályzatát. Tekintettel arra, hogy ez az eljárási szabályzat kerül alkalmazásra a legtöbb ügyben, a továbbiakban - amennyiben szükséges hivatkozunk rá - és "Vesz."-ként jelöljük.
A 2012. évi LXV. törvény 2012. június hó 13. napjától hatályosan, az ezt követően indult eljárásokban alkalmazandóan a Vbt. eredeti 2. § (2) bekezdésében foglalt felhatalmazás alapján a 2. §-t (3) és (4) bekezdéssel egészítet te ki. A módosítás kizárólagos hatáskört állapít meg a magyarországi székhelyű állandó választottbíróság részére a kizárólag magyarországi székhelyű/telephelyű felek között létrejött szerződésből eredő, belföldön fekvő ingatlannal kapcsolatos dologi jogi hatályú jogot érintő szerződésekből, valamint a bérleti és haszonbérleti szerződéses jogvitákból fakadó ügyekre. E kizárólagos hatáskör alkalmazásának feltételéül szabja, hogy az adott szerződésre a magyar jogot kell alkalmazni. Kimondja azt is, hogy ebben az esetben a magyarországi székhelyű állandó választottbíróság saját eljárási szabályzatának alkalmazásával járhat el.
A (4) bekezdés pedig arról rendelkezik, hogy az előbbiekben említett eljárásban a választottbíróság nyelve a magyar.

A választottbíróság kiköthetősége és a kikötés módja

[a Vbt. 3. §-ához]

A nemzetközi gyakorlatban a választottbíráskodás fő tevékenységi területe a kereskedelmi jogviták köre. A Vbt. azonban nem használja a kereskedelmi jogviták kifejezést és olyan megállapítást sem tartalmaz, hogy csak kereskedelmi szerződésekből származó jogviták esetében lehetne a választottbírósági hatáskört kikötni. Feltételként írja elő mégis, hogy legalább a felek egyikének gazdasági tevékenységgel hivatásszerűen foglalkozónak kell lennie és elengedhetetlen az is, hogy a jogvita e gazdasági tevékenységgel összefüggésben merüljön fel. A törvény indokolása szerint a gazdasági tevékenységet a lehető legtágabban kell értelmezni, és tágan kell értelmezni a "személy" kifejezést is, mert ez egyaránt magában foglalja a jogi személyeket, illetve a gazdasági életben működő más jogalanyokat, például olyan természetes személyeket, akik hivatásszerű gazdasági tevékenységet folytatnak. A törvény nem a joggyakorlatban elterjedt gazdálkodó szervezet kifejezést használja, mert magyar választottbíróságot külföldi fél is kiköthet, akinek személyes joga esetén ez a fogalom nehezebben értelmezhető. Természetesen a kikötés érvényességéhez szükséges az is, hogy a jogvita a gazdasági tevékenységgel összefüggésben merüljön fel, továbbá az is, hogy az eljárás tárgyául szolgáló jogok és kötelezettségek feletti rendelkezési jog a feleket megillesse, tehát az eljárás tárgyáról az anyagi jog szabályai szerint szabadon rendelkezzenek.
Az idézett törvényi rendelkezésből megállapítható, hogy - a törvényben meghatározott kivételekkel - bírósági peres eljárás helyett van helye választottbírósági eljárásnak a törvényben felsorolt feltételek fennállása esetén. Ebből a megfogalmazásból a gyakorlat azt a következtetést vonta le, hogy választottbírósági eljárásra csak bírósági peres eljárás helyett van lehetőség, nemperes eljárásban választottbírósági kikötésre nem kerülhet sor. Ebből az alapelvből eredően alakult úgy a gyakorlat, hogy betarthatatlanná válik a választottbírósági kikötés akkor, ha a választottbírósági szerződés szerinti alperes felszámolás alá kerül. A csődeljárásról és felszámolási eljárásról szóló 1991. évi XLIX. törvény (Cstv.) 6. §-a ugyanis a felszámolási eljárást nemperes eljárás keretébe utalja. A 38. § (3) bekezdése pedig úgy rendelkezik, hogy a felszámolás kezdő időpontját követően az adóssal szemben pénzkövetelést csak a felszámolási eljárás keretében lehet érvényesíteni. E rendelkezésekből levonható olyan jogi következtetés, hogy abban az esetben, ha a felek szerződésükben választottbírósági eljárást kötöttek ki, az az alperest illetően betarthatatlan lesz a felszámolási eljárás kezdő időpontját követően. A BH 2014. évi 11. számában G.4. alatt közzétett elvi határozat (Szegedi Ítélőtábla Gfv. I. 30.014/2012.) az előbb ismertetett elvet kiterjesztette a felszámolás alá került fizetésképtelen adós felperesként történő igényérvényesítésére is. Kifejtette, hogy a választottbíróság előtti ilyen igényérvényesítés a felszámolási eljárás céljával, a hitelezők érdekeivel ellentétes, ezért a választottbírósági kikötés annak betarthatatlansága miatt nem alkalmazható. Rámutatott, hogy a kikötés betarthatatlanságát az adott tényállás függvényében kell vizsgálni. A hivatkozott körülménynek mindenképpen olyannak kell lennie, hogy a választottbírósági eljárás - az adott helyzetben - a fél részére olyan súlyos érdeksérelmet jelentsen, amely miatt az eljárás céljával összeegyeztethetetlen, illetőleg az igényérvényesítést jelentősen gátolja. Ilyennek kell tekinteni - egyebek mellett -, hogy a hitelezőknek jogi érdekeltségük esetén sincs lehetőségük a beavatkozásra. Továbbá, hogy az eljárás nem nyilvános, a meghozott ítélet ellen nincs helye fellebbezésnek, az érvénytelenítési perben is csak szűkre szabott jogorvoslati lehetőség áll rendelkezésre, a rendes bíróság előtti eljárásban biztosított illetékfeljegyzési jog nem érvényesülhet, egyéb eljárási kedvezmények alkalmazására sem kerülhet sor és a költségek is jelentősen meghaladják a rendes bíróság előtti eljárás költségeit. Ugyanezt az elvet fejtette ki a Kúria a Gfv. VII. 30.223/2014/5. számú ítéletében is. Fontos azonban felhívni a figyelmet arra, hogy mindez csak a pénzkövetelésekre vonatkozik, az egyéb követelésekre, például egy ingatlanra vonatkozó adásvételi szerződés érvénytelenségének megállapítására irányuló jogvitára a választottbírósági kikötés a felszámolási eljárás megindítása után is érvényesülhet.
Több alkalommal problémaként merült fel, hogy mi a teendő akkor, ha a felek választottbírósági utat kötöttek ki, a felperes azonban fizetési meghagyásos eljárásban kívánja a követelését érvényesíteni. E tárgyban eltérő döntések születtek. Így az egyik álláspont szerint a választottbírósági kikötés a követelés fizetési meghagyás útján való érvényesítését is kizárja. A másik álláspont kifejti, hogy a fizetési meghagyásos eljárás nemperes eljárás, ebből következően a peres eljárás helyett választottbírósági eljárást kikötő felek az általános szabályok szerinti nemperes eljárás igénybevételének lehetőségét nem zárhatták ki. A Legfelsőbb Bíróság ezért a BH-ban 2003. 12/506. sz. alatt közzétett Pf. I. 26.144/2002. sz. ügyben úgy foglalt állást, hogy az eljáró elsőfokú bíróság lényeges eljárási szabályt sértve utasította el a Vbt. 8. § (1) bekezdésére alapítottan a jogosultnak a fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelmét. Lényegében ugyanezt fejtette ki a Legfelsőbb Bíróság a Gfv. VI. 30.101/2000. számú határozatában azzal kiegészítve, hogy miután az alperes a rendes bíróság eljárásának megszüntetésére irányuló kérelmét a fizetési meghagyásra adott ellentmondásban előterjesztette, a rendes bíróság előtti per megszüntetésének a Vbt. 8. §-ának (1) bekezdésében meghatározott feltételei megvalósultak, ezért az elsőfokú bíróság helytállóan döntött, amikor az eljárást megszüntette. Az eltérő gyakorlatra tekintettel foglalkozott a kérdéssel a Legfelsőbb Bíróság Polgári Kollégiumának 2005. október 12-én meghatott tanácselnöki értekezlete is, amelyen kialakult álláspont a BH 2006. évi 1. számában került közzétételre. Eszerint az érvényes választottbírósági szerződés hatálya nem zárja ki, hogy a választottbírósági kikötéssel érintett jogvitából eredő igényét bármelyik fél fizetési meghagyás útján érvényesítse. Ehhez fűzött indokolásában a tanácselnöki értekezlet kifejtette, hogy mind a Ptk. 7. § (2) bekezdése, mind a Vbt. 3. § (1) bekezdése a bírósági peres eljárás helyett engedi meg a választottbírósági eljárás kikötését. Ezzel összhangban rendelkezik úgy a Vbt. 4. §-a, hogy - egyebek mellett - a Pp. XIX. fejezetében szabályozott fizetési meghagyásos eljárásban nincs helye választottbírósági eljárásnak.
A Legfelsőbb Bíróság tanácselnöki értekezletének álláspontja szerint, a felek rendelkezési joga valójában nem terjedhet ki arra, hogy a fizetési meghagyásos nemperes eljárást elvonják a bíróság elől. Nem fosztható meg ugyanis a felek egyike sem attól, hogy jogvitájuk bírósági peres eljárásban történő rendezése helyett, esetleg éppen a választottbírósági eljárás megelőzése érdekében ne vehessenek igénybe olyan, a rendeltetése szerint perpótló, egyszerűbb, gyorsabb és kevesebb költséggel járó eljárást, mint a fizetési meghagyásos eljárás.
Ez az értelmezés összeegyeztethető a választottbírósági eljárással, mert az ellenérdekű fél a fizetési meghagyásos eljárást kellő időben előterjesztett ellentmondással perré alakíthatja, egyidejűleg kérheti a per megszüntetését. A tanácselnöki értekezlet állásfoglalását követően a bíróságok gyakorlata már az előbb ismertetetteknek megfelelően alakult.
Nem rontja le az előbb ismertetett elvet a 2010. június 1-jei hatállyal módosított Pp. 314. § (3) bekezdésének az a rendelkezése sem, amely szerint kizárólag fizetési meghagyás útján érvényesíthető követelésekre vonatkozó rendelkezés nem zárja ki, hogy a fél igényét az Európai Parlamentnek és Tanácsnak a kisértékű követelések európai eljárásának bevezetéséről szóló 861/2007/EK rendeletében meghatározott eljárásban vagy választottbírósági eljárásban érvényesítse. Véleményünk szerint ez a rendelkezés nem zárja ki a fizetési meghagyás útján való igényérvényesítést olyan ügyekben, amelyekre vonatkozóan a felek választottbírósági szerződést kötöttek. Éppen ellenkezőleg, az igényérvényesítés módja tekintetében választási lehetőséget biztosít a jogosult számára.
Lényegét tekintve a gyakorlat meghagyja a lehetőséget a jogosultnak, hogy eldöntse, él-e a fizetési meghagyás útján való egyszerűbb, gyorsabb és olcsóbb igényérvényesítéssel, vagy nyomban a választottbírósághoz fordul. Álláspontunk szerint ennek a gyakorlatnak a fenntartása továbbra is indokolt, különös figyelemmel arra, hogy a fizetési meghagyásos eljárás el is került a bíróságoktól és jelenleg a közjegyzők előtt folyó nemperes eljárás, amivel kapcsolatban a Vbt. 3. § (1) bekezdésében írt szabálynak feltétlenül érvényesülnie kell. E szabályozás mellett is lehetősége van az ellenérdekű félnek, hogy ellentmondással éljen és abban kérje a per megszüntetését a választottbírósági kikötésre tekintettel.
A Fővárosi Ítélőtábla az 5. Pf. 21.847/2013/4. számú és az 5. Pf. 21.794/2013/3. számú végzéseiben azt fejtette ki, hogy a Vbt. 3. § (1) bekezdésének és az 5. § (1) bekezdésének tartalmából az következik, hogy a választottbírósági szerződésnek csak az olyan megállapodás minősül, amely szerint a felek akár szerződéses, akár szerződésen kívüli jogviszonyból eredő vitájukat az állami bírósági eljárás helyett választottbíróság elé terjesztik. A választottbírósági szerződés mindig kizárja a rendes bírói út igénybevételét, a hatáskör nem lehet vagylagos. Ezért nem tekintette érvényes választottbírósági szerződésnek azt a kikötést, amelyben a felek a perbeli kölcsönszerződéssel kapcsolatos jogvitájukat általában a Pénz- és Tőkepiaci Állandó Választottbíróság elé utalták, de abban is megállapodtak, hogy a pénzkövetelések fizetési meghagyás útján, azaz rendes bírói úton is érvényesíthetők. Az ítélőtábla álláspontja szerint az ilyen tartalmú megállapodás nem tekinthető választottbírósági szerződésnek, ezért az elsőfokú bíróság pert megszüntető végzését hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot a per további tárgyalására és újabb határozat hozatalára utasította.
Véleményünk szerint azonban ez az álláspont vitatható, mert egy szerződéses jogviszony alanyai a szerződéses szabadságukkal élve vagylagosan is kiköthetik a választottbíróság eljárását a szerződésből eredő jogvita vagy annak egy része elbírálására. Ezt az álláspontot támasztja alá a Kúria Gfv. VII. 30.187/2015/4. számú ítélete, amelyben a Vbt. 3. § (1) bekezdésének a)-c) pontjai, valamint az 5. § (1) bekezdésében írtak figyelembevételével nem találta érvénytelennek a választottbírósági kikötést abban az ügyben, amelyben a felek "más magyar bíróságok illetékességének kizárása nélkül" vetették alá magukat a választottbíróság döntésének. A Kúria álláspontja szerint ez a megállapodás tartalma szerint a választottbíróság eljárásának a fél választásától függő kikötését jelenti. Ez azonban nem értelmezhető akként, hogy az ellenérdekű fél beleegyezésétől függne a választottbírósági eljárás megindítása. Az ilyen tartalmú megállapodás a szerződésből eredő igényt érvényesítő fél választására bízza, hogy a rendes bíróság előtt (ideértve az azzal egy tekintet alá eső közjegyzői nemperes eljárást is) vagy a szerződésben kikötött választottbíróság előtt és a szerződésben meghatározott választottbírósági keretben érvényesíti igényét. Utalt a Kúria a 3/2013. PJE határozat IV. pontjában írtakra is azzal, hogy a Ptk. nem kötelezővé, hanem választhatóvá teszi a szerződéses jogviszony alanyai számára jogvitájuk választottbírósági útra terelését.
A Kúria is hangsúlyozta, hogy a szerődéses jogviszony alanyai - a szerződéses szabadságukkal élve - vagylagosan is kiköthetik a választottbíróság eljárását. Az ilyen esetben a szerződésből eredő igény érvényesítőjét választási jog illeti meg, hogy nemcsak a rendes bíróság előtt, hanem a szerződésben egyértelműen meghatározott választottbíróság előtt is érvényesítheti igényét, s azt az ellenérdekű fél jogszerűen nem kifogásolhatja. Nem tulajdonított a Kúria jelentőséget annak, hogy az adott ügy alperese előbb fizetési meghagyásos eljárásban kívánta érvényesíteni igényét, s az eljárás perré alakult, de a pert a bíróság megszüntette. A per megszüntetésére tekintettel a Kúria megítélése szerint nem zárható ki, hogy a fél a választottbírósághoz forduljon. Mindezekre tekintettel a Vbt. 55. § (1) bekezdésének b) pontja szerinti érvénytelenítési okot nem látta megvalósultnak, ezért a választottbírósági ítélet érvénytelenítésére irányuló keresetet elutasító jogerős ítéletet hatályában fenntartotta.
Visszatérve tehát a Fővárosi Ítélőtábla előbbiekben ismertetett végzéseiben kifejtettekre, nem zárhatók el a felek attól sem, hogy a jogvitájuk egy részére az adott esetben a pénzkövetelésre irányuló igények tekintetében meghagyják a fizetési meghagyás útján való igényérvényesítés lehetőségét és csak az egyéb jogviták tekintetében kössenek ki választottbírósági eljárást.
Hangsúlyozni kell azt is, hogy a választottbírósági szerződés vagy kikötés csak akkor tekinthető érvényesnek, illetőleg akkor betartható, ha abból pontosan kitűnik, hogy a felek eseti vagy állandó választottbíróság, az utóbbi esetben pedig konkrétan melyik állandó választottbíróság eljárásában állapodtak meg.

[a Vbt. 4. §-ához]

A Vbt. 4. §-ának eredeti szövege negatív feltételekkel határozta meg, amikor kizárta a választottbírósági eljárásból a Pp. XV-XXIII. fejezetében szabályozott, úgynevezett különleges eljárásokat, tehát a házassági pereket, az apasági és származás megállapítása iránti egyéb pereket, a szülői felügyelet megszüntetése iránti pereket, a gondokság alá helyezés iránti és a gondokság alá helyezés megszüntetése iránti pereket, a fizetési meghagyásos eljárást, a közigazgatási pereket, a sajtó-helyreigazítási eljárást, valamint a munkaviszonyból és szövetkezeti tagsági viszonyból származó pereket.
A Kúria egy, az eljáró bíróság kijelölése tárgyában indult eljárásban foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy a Dopping Fellebbviteli Bizottság doppingvétségben hozott határozata elleni kereset elbírálására ki jogosult. Végkövetkeztetésül azt fejtette ki, hogy a doppingvétség tárgyában hozott határozat nem minősül közigazgatási határozatnak, ezért ellene közigazgatási per nem indítható. A sportról szóló 2004. évi I. törvény (Sporttv.) 14. § (2) bekezdése szerint kizárólag az általános hatáskörű bírósághoz vagy a Sport Állandó Választottbírósághoz lehet keresettel fordulni. Utalt arra is, hogy a közigazgatási per és a választottbírósági eljárás egymást kizárja a Vbt. 4. §-ában foglalt rendelkezésből következően, ezért ha a felek választottbírósági eljárásban nem állapodnak meg, kizárólag a rendes polgári bíróság előtt kezdeményezhető per (Kúria Kkk. II. 37.624/2014/2. sz.).
A Vbt. 4. §-ának a 2012. évi LXV. törvénnyel 2012. június hó 13. napjától hatályosan történt módosítása e rendelkezések mellett további kizáró szabályokat állapított meg. Nem engedi meg sem magyarországi, sem Magyarországon kívüli székhellyel rendelkező eseti vagy állandó választottbíróság eljárását a nemzeti vagyonról szóló törvény hatálya alá tartozó, ott körülírt jogvitákra vonatkozó ügyekben. Változatlanul tartotta azt a rendelkezést, miszerint törvény a jogvita választottbírósági eljárás keretében történő rendezését kizárhatja.
Fel kell hívni a figyelmet arra is, hogy a nemzeti vagyonról szóló 2011. évi CXCVI. törvény (a továbbiakban: Nvtv.) 2012. január 1-jétől hatályos 17. §-ának (3) bekezdése a Magyarország határa által körbezárt területen lévő nemzeti vagyonra vonatkozó polgári jogi szerződések tekintetében úgy rendelkezett, hogy a nemzeti vagyonnal rendelkezni jogosult irányadóként kizárólag a magyar nyelvet, valamint a magyar jog alkalmazását, és jogvita esetére kizárólag a magyar bíróság - ide nem értve a választottbíróságot - joghatóságát kötheti ki. A nemzeti vagyonnal rendelkezni jogosult e jogviták eldöntésére választottbírósági eljárást nem köthet ki.
Az Nvtv. 17. § (4) bekezdése szerint pedig a (3) bekezdés nem alkalmazható a nemzeti vagyont érintő, a befektetési vállalkozásokról és az árutőzsdei szolgáltatókról, valamint az általuk végezhető tevékenységek szabályairól szóló törvényben meghatározott következő pénzügyi eszközökre vonatkozó nemzetközi pénz- és tőkepiaci ügyletekre:
a) az átruházható értékpapír,
b) a pénzpiaci eszköz,
c) a kollektív befektetési forma által kibocsátott értékpapír,
d) az értékpapírhoz, devizához, kamatlábhoz vagy hozamhoz kapcsolódó opció, határidős ügylet, csereügylet, határidős kamatláb-megállapodás, valamint bármely más származtatott ügylet, eszköz, pénzügyi index vagy intézkedés, amely fizikai leszállítással teljesíthető vagy pénzben kiegyenlíthető.
Az Nvtv. 17. § (5) bekezdése kimondja, ha a (4) bekezdés szerinti ügylethez kapcsolódóan két- vagy többoldalú polgári jogi szerződés kerül megkötésre, e szerződést magyar nyelven is alá kell írni.
Az Alkotmánybíróság a 14/2013. (VI. 17.) AB határozatban döntött a nemzeti vagyonról szóló 2011. évi CXCVI. törvénnyel és a választottbíráskodásról szóló 1994. évi LXXI. törvénnyel kapcsolatos alkotmányos követelmény megállapításáról. A határozatban kifejtette:
"1. Az Alkotmánybíróság megállapítja: az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdése és a Q) cikk (2) bekezdése alapján alkotmányos követelmény a nemzeti vagyonról szóló 2011. évi CXCVI. törvény 17. § (3) bekezdése utolsó mondatának ("A nemzeti vagyonnal rendelkezni jogosult e jogviták eldöntésére választottbírósági eljárást nem köthet ki.") a 17. § (1) bekezdésével ("E törvény hatálybalépését megelőzően jogszerűen és jóhiszeműen szerzett jogokat és kötelezettségeket, e törvény rendelkezései nem érintik.") történő együttes értelmezése és alkalmazása. Ez az alkotmányos követelmény vonatkozik a nemzeti vagyonról szóló 2011. évi CXCVI. törvény által érintett, a magyar állam és egy másik államhoz kötődő jogi személy között 2012. január 1-jén hatályban lévő beruházási és vállalkozási természetű megállapodásokra.
2. Az Alkotmánybíróság megállapítja: az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdése és a Q) cikk (2) bekezdése alapján alkotmányos követelmény a választottbíráskodásról szóló 1994. évi LXXI. törvény 4. §-a, valamint olyan ügyben, amelyben a jogvita tárgya a nemzeti vagyonról szóló 2011. évi CXCVI. törvény hatálya alá tartozó Magyarország határa által körbezárt területen lévő nemzeti vagyon, illetve azzal kapcsolatos bármely jog, igény, követelés" szövegrésznek, valamint az 1994. évi LXXI. törvény 55. § (1) bekezdés b) pontjának és a (2) bekezdés a) pontjának a 2011. évi CXCVI. törvény 17. § (1) bekezdésével ("E törvény hatályba lépését megelőzően jogszerűen és jóhiszeműen szerzett jogokat és kötelezettségeket e törvény rendelkezései nem érintik.") történő együttes értelmezése és alkalmazása. Ez az alkotmányos követelmény vonatkozik a nemzeti vagyonról szóló 2011. évi CXCVI. törvény által érintett a magyar állam és egy másik államhoz kötődő jogi személy között 2012. január 1-jén hatályban lévő beruházási és vállalkozási természetű megállapodásokra.
3. Az Alkotmánybíróság megállapítja: alkotmányos követelmény, hogy a kétoldalú beruházásvédelmi szerződésekben foglalt a szuverén államok közötti jogviták rendezésére szolgáló, választottbíróság létrehozásáról rendelkező cikkekre a választottbíráskodásról szóló 1994. évi LXXI. törvény és a nemzeti vagyonról szóló 2011. évi CXCVI. törvény 17. § (3) bekezdése nem vonatkoztatható, azokat semmiben sem érinti.
4. Az Alkotmánybíróság a nemzeti vagyonról szóló 2011. évi CXCVI. törvény 17. § (3) bekezdése és a választottbíráskodásról szóló 1994. évi LXXI. törvény 4. §-ának "valamint olyan ügyben, amelyben a jogvita tárgya a nemzeti vagyonról szóló 2011. évi CXCVI. törvény hatálya alá tartozó Magyarország határa által körbezárt területen lévő nemzeti vagyon, illetve azzal kapcsolatos bármely jog, igény, követelés" szövegrésze alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja.
5. Az Alkotmánybíróság a nemzeti vagyonról szóló 2011. évi CXCVI. törvény 17. § (3) bekezdése és a választottbíráskodásról szóló 1994. évi LXXI. törvény 4. §-ának "valamint olyan ügyben, amelyben a jogvita tárgya a nemzeti vagyonról szóló 2011. évi CXCVI. törvény hatálya alá tartozó Magyarország határa által körbezárt területen lévő nemzeti vagyon, illetve azzal kapcsolatos bármely jog, igény, követelés, szövegrésze nemzetközi szerződésbe ütközését állító indítványt elutasítja."
A Paksi Atomerőmű kapacitásának fenntartásával kapcsolatos beruházásról, valamint az ezzel kapcsolatos egyes törvények módosításáról szóló 2015. évi VII. törvény 2015. március 19. napján történő hatálybalépéssel lényegében visszaállította a Vbt. 4. §-ának eredeti rendelkezését, amikor ismét negatív feltételekkel határozta meg, mely ügyekben nincs helye választottbírósági eljárásnak, fenntartva azt a rendelkezést, miszerint törvény a jogvita választottbírósági eljárás keretében történő rendezését kizárhatja.
A hivatkozott 2015. évi VII. törvény ugyancsak 2015. március 19-i hatállyal módosította a nemzeti vagyonról szóló 2011. évi CXCVI. törvény 17. §-ának az előbbiekben részletesen ismertetett (3) bekezdését is, kimondva, hogy nemzetközi szerződés eltérő rendelkezése hiányában, Magyarország határa által körbezárt területen lévő nemzeti vagyonra vonatkozó polgári jogi szerződésben a nemzeti vagyonnal rendelkezni jogosult irányadóként kizárólag a magyar nyelv és a magyar jog alkalmazását, jogvita esetére kizárólag a magyar bíróság joghatóságát kötheti ki. A magyar bíróság joghatóságának kizárólagossága nem érinti a Választottbíróság kikötésének jogát.
A gyakorlatban problémaként merült fel, hogy választottbírósági szerződéssel érintett jogvitában a közjegyzői záradékkal indult végrehajtási eljárás során a végrehajtás megszüntetése iránti per lefolytatására a választottbíróság vagy az állami bíróság a jogosult. Az egyik álláspont szerint abban az esetben, ha a felek között választottbírósági kikötés volt a záradékolt követelés vonatkozásában a végrehajtás megszüntetési perre is a választottbíróságnak van hatásköre. A Pp. 367. §-ban foglalt kizárólagos illetékességi rendelkezés csak választottbírósági kikötés hiányában lenne alkalmazható. (Kecskeméti Városi Bíróság 11. P. 21.775/2006/16.)
A másik álláspont szerint a végrehajtás megszüntetési per minden esetben az állami bíróság hatáskörébe tartozik.
Véleményünk szerint ez utóbbi álláspont fogadható el. Tekintettel ugyanis arra, hogy a választottbírósági szerződéssel érintett közjegyzői okirat a Vht. 21. § alapján (kizáró rendelkezés hiányában) végrehajtási záradékkal látható el, az így megindult végrehajtási eljárásra már az általános szabályoknak kell érvényesülniük, így annak a szabálynak is, hogy a végrehajtás már nem akasztható meg más módon, mint végrehajtás megszüntetési perrel. Ugyanez az elv érvényesül a választottbírósági ítélet alapján végrehajtási lappal elrendelt végrehajtásra is. A különbség lényege a Pp. 369. § a) pontja szerinti szabályban rejlik, miszerint a végrehajtási záradékkal ellátott okirattal elrendelt végrehajtás esetén a végrehajtás megszüntetési per abban az esetben is indítható, ha a végrehajtani kívánt követelés érvényesen nem jött létre. Nyilván erre a szabályra tekintettel foglalt úgy állást a hivatkozott ügyben a bíróság, hogy a követelés érvényes létrejötte tárgyában való döntés nem vonható el a választottbíróságtól. A Pp. 369. §-a további, b)-d) pontjaiban felsorolt okok ugyanis már a végrehajtás elrendelését követően bekövetkezett körülményekhez igazodnak. Az pedig nem lehetséges, hogy az egyes pontok szerint különböztessen a bíróság a hatáskör tárgyában.
A felvetett kérdés tárgyában annak van döntő jelentősége, hogy ha a választottbírósági kikötést is tartalmazó közjegyzői okirat esetén megilleti a felet az az egyszerűbb igényérvényesítési mód, hogy per helyett kérheti az okirat alapján végrehajtási záradékkal a végrehajtás elrendelését, a megindult végrehajtási eljárásra pedig - eltérő rendelkezés hiányában - már az általános szabályoknak kell érvényesülniük. A végrehajtás megszüntetési per tehát az állami bíróság előtt folytatható.
A kérdés egyértelműen tisztázható lenne a Vbt. 4. §-ának kiegészítésével. Valószínű, hogy a Vbt. szabályozásából a végrehajtás megszüntetési perekre vonatkozó kizáró rendelkezés azért maradt ki, mert a Vbt. előkészítési munkálatai során a végrehajtás megszüntetésére vonatkozó szabályok még nem a Pp.-ben, hanem a végrehajtási jogra vonatkozó szabályok között szerepeltek. A Vbt. és a jelenlegi szabályozást is tartalmazó végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvény nagyjából egy időben lépett hatályba. A Vbt. előkészítési munkálatai során nem voltak figyelemmel arra, hogy a végrehajtás megszüntetésére vonatkozó szabályozás átkerül a Pp.-be.

[a Vbt. 5. §-ához]

Korábban szó volt róla, hogy választottbírósági eljárásnak a Vbt. 3. § (1) bekezdés c) pontja szerint akkor van helye, ha ezt a felek választottbírósági szerződésben kikötötték. A választottbírósági szerződés fogalmát az 5. § részletezi. E szerint a feleknek meg kell állapodniuk abban, hogy milyen jogvitájukat, nevezetesen akár szerződéses vagy szerződésen kívüli jogviszonyukból eredő vitájukat választottbíróság elé terjesztik. A szerződés vonatkozásában a törvény megengedi, hogy az akár más szerződés részeként, akár külön szerződésbe foglalt választottbírósági kikötésként létrejöhet. Fontos azonban, hogy a szerződésben meghatározásra kerüljön, hogy a kikötés melyik eseti vagy állandó választottbíróságra vonatkozik. A választottbírósági szerződést írásba kell foglalni. A törvény részletezi, hogy mit kell írásban létrejött szerződésnek tekinteni, s ebben a körben tágítja az írásbeliség feltételeit. A (4) bekezdés pedig lényegében a választottbírósági megállapodás hallgatólagos, alávetéssel történő létrehozására ad lehetőséget.
A felperes keresetét akár az állami bírósághoz, akár a választottbírósághoz nyújtja be, mindenképpen abban a kérdésben kell először a bíróságnak döntenie, hogy az adott ügyben választottbírósági szerződés tárgyához kapcsolódóan indítottak-e keresetet. Ezt kell elbírálnia a Vbt. 8. §-a alapján az állami bíróságnak is annak érdekében, hogy eldönthesse a per érdemi tárgyalásába bocsátkozik-e vagy pedig a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül elutasítja, illetve az alperes hivatkozása esetén a per megszüntetése szükséges.
A választottbíróságnak is a hozzá benyújtott keresetlevél tárgyában elsődlegesen a hatáskör kérdésében kell állást foglalnia, nevezetesen el kell döntenie, hogy az adott ügyben érvényes választottbírósági kikötés történt-e.
Minden esetben a választottbírósági szerződés értelmezésével kell következtetést vonni arra, hogy a kikötés megfelel-e a Vbt. 5. §-ban írtaknak és állást kell foglalni abban a kérdésben is, hogy a felperes által érvényesíteni kívánt jogvita valóban a választottbírósági kikötéssel érintett jogviszonyból ered-e. A bíróságoknak tehát értelmezniük kell a szerződést, és értelmezniük kell a kereseti kérelmet is abból a szempontból, hogy a keresetben előadott tényállás, illetve az érvényesíteni kívánt jog tekintetében a választottbírósági kikötés alkalmazható-e vagy sem.
Hangsúlyozni kell, hogy a választottbírósági kikötés érvényessége kapcsán a bíróságnak a választottbírósági szerződés érvényessége tárgyában kell döntenie és nem a szerződés egyéb részei tekintetében. Általánosnak tekinthető mind a választottbíróságok, mind az állami bíróságok gyakorlata abban a kérdésben, hogy a szerződés egyébkénti érvénytelensége nem hozza magával feltétlenül a választottbírósági kikötés érvénytelenségét (Legf. Bír. Gf. VI. 33.424/1998/5.). A választottbírósági kikötés viszonylagos önállósággal rendelkezik azzal a szerződéssel szemben, amelynek részeként szerepel. A gyakorlat tehát a választottbírósági kikötést érvényesnek tekinti az egyébként érvénytelen szerződések vonatkozásában is azzal, hogy a választottbírósági kikötés kiterjesztően nem értelmezhető (BDT 2005/1225.). Más kérdés, hogy ha az a szerződés, amely a választottbírósági kikötést is tartalmazza létre nem jött szerződésnek minősíthető, ez kihat a választottbírósági kikötésre is, mert létre nem jött szerződésben a választottbírósági kikötés sem jöhetett létre érvényesen. (LB Gfv. 30. 379/2011. sz.)
A Legfelsőbb Bíróság azt is kimondta, hogy miután a Vbt. 5. § (3) bekezdése értelmében a választottbírósági szerződést írásba kell foglalni, az írásbeli megállapodást a ráutaló magatartást nem pótolja. Ehhez képest, ha a felek abban állapodnak meg, hogy szerződésük, amely választottbírósági kikötést is tartalmaz meghatározott időre szól, majd a szerződést továbbra is teljesítik, ráutaló magatartásuk nem eredményezheti a választottbírósági kikötés fenntartását (LB Gfv. IX. 30.061/2005., BH 2005/397. sz.).
Ezt az esetet azonban meg kell különböztetni a Vbt. 5. § (4) bekezdésében írtaktól. A választottbíróságok és az állami bíróságok gyakorlatában is igen sok esetben előfordul, hogy az egyik fél keresetlevelében/viszontkeresetében állítja, a másik fél pedig válasziratában nem tagadja, hogy közöttük választottbírósági szerződés jött létre. Ez esetben a választottbíróság az ügy érdemi tárgyalásába bocsátkozik, a határozat ellen benyújtott érvénytelenítési perben pedig az állami bíróság az érvénytelenítésre nem látott okot (LB Gfv. VI. 33.424/1998., Gfv. XI. 30.397/2006/3. sz. határozatai és a LB Gfv. XI. 30.341/2006. sz., EBH 2006/2/1525. szám alatt közzétett döntés).
A Legfelsőbb Bíróság azt is kimondta, hogy ha a felek valamely szerződésből eredő jogvitájukra kikötötték a választottbírósági utat, akkor a szerződés megszűnése nem vezet magának a választottbírósági kikötés hatályának megszűnéséhez. A szerződésből eredő bármely jogvitának választottbírósági útra utalása azt jelenti, hogy ha a szerződés maga már nincs hatályban, de a szerződésből eredően valamilyen jogvita keletkezik, ez a választottbírósági kikötés hatályát nem érinti, mert a jogvita a szerződéssel összefüggésben keletkezett (LB Gfv. XI. 30.252/2007. sz., BH 2009/186.).
A gyakorlatban kérdésként merült fel, hogy a választottbírósági eljárásban lehetőség van-e és ha igen, milyen típusú megállapítási kereset előterjesztésére. A VB 02. 122. számú határozatában (közzétéve BH 2003. évi 10. szám) a választottbíróság mondta ki, hogy rendszeresen követi azt az általános eljárásjogi elvet, mely szerint megállapítási keresetet nem lehet minden korlátozás nélkül előterjeszteni. A megállapítási kereset csak akkor lehet alapos, ha a kért megállapításra a felperesnek az alperessel szembeni jogai megóvása érdekében van szükség, és a felperes a jogviszony természete, a kötelezettség lejártának hiánya miatt vagy más okból marasztalást nem kérhet. A Legfelsőbb Bíróság pedig azt fejtette ki, hogy a szerződésben kikötött szolgáltatás tárgyára vonatkozó értelmezési vita polgári jogvita, amelynek elbírálására a választottbíróság eljárását a törvény nem zárja ki. Önmagában az a körülmény, hogy a felek közötti szerződés egyes pontjainak megszegéséhez egy közigazgatási eljárás kapcsolódik, nem teszi kizárttá, hogy a szerződés értelmezésével kapcsolatos polgári jogvitát a választottbíróság bírálja el (LB Gfv. XI. 30.155/2006. sz., BH 2007.21. sz.).
Indokolt felhívni a figyelmet arra is, hogy a szerződéssel összefüggésben keletkező bármely vita fogalmába beletartozik a szerződés eltérő minősítésével és a tényleges jogviszony jogkövetkezményeinek levonásával kapcsolatos jogvita is, tehát a választottbíróság hatásköre ezekre is megállapítható.
Abban az esetben pedig, ha a gazdasági társaság tagjai a társaság és a tag közötti jogvita eldöntésére választottbíróság eljárását kívánják kikötni, erről a társasági szerződésben kell rendelkezniük [2006. évi IV. tv. (Gt.) 10. § (2) és (3) bek.]. A társasági szerződés részévé vált választottbírósági kikötést pedig a felek a társasági szerződés módosítására vonatkozó szabályok szerint módosíthatják (Gt. 152. §) (LB Gfv. XI. 30.064/2009. sz.).
A választottbírósági hatáskör megállapítása körében a gyakorlatban problémák merültek fel a hatáskörnek jogutódlás esetén való megállapítása körében, a pertársaság és keresethalmazat vonatkozásában, az üzletszabályzatban általános szerződési feltételben szereplő választottbírósági szerződéssel kapcsolatban és a viszontkereset és beszámítási kifogás tárgyában. A következőkben röviden áttekintjük az így felvetett kérdéseket.

A választottbíróság hatásköre jogutódlás esetén

A joggyakorlatban gyakori engedményezések folytán került előtérbe ismétlődően az a kérdés, hogy vajon a választottbírósági kikötés alkalmazható-e abban az esetben, ha az alapul szolgáló szerződés vonatkozásában engedményezés történt. A választottbíróság a VB 97/169. számú ügyben az alperesnek a választottbíróság hatáskörére vonatkozó kifogását megalapozatlannak találta és rámutatott arra, hogy a létrejött választottbírósági klauzula - a felek ellenkező megállapodása hiányában - érvényes és hatályos marad akkor is, ha bármelyik fél oldalán jogutódlás következett be. Engedményezés esetén a még fennálló jogviszonyba új alanyként belépett engedményest is köti a választottbírósági klauzula.
A Fővárosi Bíróság azonban az előtte 9. Gpk. 40.168/2007. számon indult nemperes eljárásban arra mutatott rá, hogy a választottbírósági szerződés alanyában való változás ugyanolyan polgári jogi megállapodást igényel, mint bármilyen más szerződéses jogviszonyban elérni kívánt alanyváltozás. A választottbírósági szerződés ugyanúgy jogok és kötelezettségek vállalása, kölcsönösen a megkötő felek részéről. A választottbírósági szerződés alapítja egyrészről a választottbíróság előtti keresetindítás jogát, másrészről pedig kötelezettséget teremt a választottbírósági szerződés teljesítésére, a választottbírósági eljárásban való részvételre. A választottbírósági szerződés alanyában való változáshoz ezért a Ptk. 328. § (1) bekezdésével vegyes kötelezettségvállalási szerződés szükséges [Ptk. 332. § (1) bekezdés] a szerződő felek részéről.
Megállapítható tehát, hogy az engedményezett követelés vonatkozásában nem teljesen zavarmentes a gyakorlat. A jogirodalomban dr. Horváth Éva (A választottbíráskodás néhány gyakorlati kérdése, Gazdaság és Jog, 2001. évi 3. szám) azt fejtette ki, hogy a választottbíróság gyakorlata szerint, a kereskedelmi jogviszonyban végbement jogutódlás esetén, ha a felek nem zárják ki a választottbírósági megállapodás "átvállalását", akkor a jogutód választottbírósági szerződés vonatkozásában is a megállapodás alanyává válik. A választottbíróság általában abból indul ki, hogy a jogutódnak át kell tekintenie az előző jogviszonyt és azt a jogviszonyt, amit "megörökölt" és, ha ez magában foglal egy választottbírósági megállapodást, akkor erről is tudnia kellett.
A magunk részéről ez utóbbi állásponttal érünk egyet, annál is inkább, mert a Legfelsőbb Bíróság is azt fejtette ki egyik eseti döntésében, hogy ha az engedményezett kötelezettség tekintetében választottbírósági kikötés van, úgy az engedményes követelése is választottbíróság előtt érvényesíthető.

Pertársaság, keresethalmazat

Ismétlődő kérdésként merül fel, hogy mi a követendő eljárás pertársaság, illetve keresethalmazat esetén. A pertársaság vonatkozásában egyértelműnek tekinthető a helyzet a tekintetben, hogy olyan féllel szemben, aki a választottbírósági szerződésben nem szerepel, nem lehet választottbíróság előtt eljárást indítani. Ez a helyzet abban az esetben is, ha kötelezetti oldalon egyetemlegesség áll fenn. Az egyetemlegességet a bírósági gyakorlat egyszerű pertársaságnak tekinti és ebben az esetben az egyetemleges kötelezettek közül annak a kötelezettnek tekintetében, akire a választottbírósági kikötés nem vonatkozik, nem lehet a választottbírósághoz fordulni. Igaz azonban az is, hogy azzal a féllel szemben, aki választottbírósági szerződésben szerepelt, a választottbírósági kikötés nem mellőzhető azon az alapon, hogy a kötelezettek egyetemlegessége áll fenn.
Abban az esetben azonban, ha kényszerű pertársakról van szó és csak az egyikük kötött választottbírósági szerződést, az vele szemben betarthatatlannak minősül, ezért valamennyi kényszerű pertárssal szemben az állami bíróságnak kell eljárnia (LB Gf. VI. 32.424/2001. sz., BH 2003/126. számú jogeset). Ugyanebben a jogesetben hangsúlyozta a Legfelsőbb Bíróság azt is, hogy pergazdaságossági szempontok, illetve az a tény, hogy a választottbírósági eljárásra tartozó jogvitával egy nem választottbírósági eljárásra tartozó jogvita szorosan összefügg, nem adhatnak alapot a választottbírósági eljárás mellőzésére.

Üzletszabályzatban, általános szerződési feltételben szereplő választottbírósági szerződés

Külön problémakört jelent az általános szerződési feltételekben, illetve üzletszabályzatban meghatározott választottbírósági kikötés. A gyakorlat egyértelmű a tekintetben, hogy az üzletszabályzatnak a választottbírósági kikötést tartalmazó rendelkezése olyan, a szokásostól eltérő rendelkezésnek minősül, amely kikötés csak akkor válik az üzletszabályzat elfogadásával a szerződés részévé, ha erről a szerződés megkötése előtt az üzletszabályzatot alkalmazó fél a másik szerződő felet tájékoztatta és ez a fél a választottbírósági kikötést kifejezetten, az üzletszabályzatra, mint ilyen kikötést tartalmazó okiratra utalással elfogadja. E tárgyban tartalmaz részletes okfejtést a Legfelsőbb Bíróság BH 2001.131. számú, illetve a Legfelsőbb Bíróság Elvi Határozatainak Hivatalos Gyűjteményében 2003/825. szám alatt közzétett határozata.
Külön kérdésként merül fel, hogy miként minősül a választottbírósági kikötés fogyasztói szerződések esetében. A Fővárosi Bíróság a Gpk. 41.771/2008/5. számú végzésében a választottbírósági hatáskör nemleges megállapítására irányuló nemperes eljárásban a kérelmet elutasítva azt fejtette ki, hogy a választottbírósági szerződés nem a fogyasztói szerződés olyan rendelkezése, amely általános szerződési feltételnek minősülne. A választottbírósági kikötés külön szerződésként jelenti a választottbírósági eljárást megalapozó magánjogi szabályozást. Ebből arra a következtetésre jutott, hogy a fogyasztói szerződéshez kapcsolódó választottbírósági kikötés nem eshet kifogás alá.
Ezzel szemben azonban szükséges felhívni a figyelmet arra, hogy a fogyasztókkal kötött szerződésekben alkalmazott tisztességtelen feltételekről szóló 1993. április 5-i 93/13. EGK Tanácsi Irányelv - amelynek kapcsán módosításra kerültek a Ptk.-nak a fogyasztói szerződésekkel kapcsolatos rendelkezései - lényegesen szigorúbb elveket tartalmaz. Az Irányelv melléklete a tisztességtelennek minősülő feltételek felsorolását tartalmazza. Ennek az 1. q) pontja kifejezetten nevesíti az olyan feltételt, melynek tárgya vagy hatása az, hogy kizárja vagy gátolja a fogyasztó jogainak érvényesítését peres eljárás kezdeményezése vonatkozásában vagy más jogorvoslati lehetőség igénybevételével, különösen arra kötelezve a fogyasztót, hogy csak jogszabályi rendelkezések által nem kötött döntőbizottsághoz fordulhat. Az Irányelv német, angol, illetve francia nyelvű változata kifejezetten utal a választottbíróságra.
Az Európai Unió Bírósága a C-168/05. sz. Elisa Maria Claro kontra Centro Móvill Millenium SL. ügyben hozott ítéletében egyértelműen úgy foglalt állást: az Irányelv alapján valamely választottbírósági ítélet hatályon kívül helyezése iránti keresetet elbíráló nemzeti bíróság akkor is köteles vizsgálni a választottbírósági kikötés semmisségét és hatályon kívül helyezni ezt a választottbírósági ítéletet amennyiben megállapítja, hogy a fenti szerződés a fogyasztóra nézve hátrányos, tisztességtelen feltételt tartalmazott, ha a fogyasztó erre a semmisségre nem a választottbírósági eljárás során, hanem csak a hatályon kívül helyezés iránti keresetben hivatkozott. Ebből pedig olyan következtetést vonhatunk, hogy a fogyasztói szerződésekben a választottbírósági kikötés - ha az általános szerződési feltételként, illetve egyébként egyoldalúan a másik fél közreműködése nélkül, előre meghatározott szerződési feltételként válik a szerződés részévé - tisztességtelen, tehát semmis.
Az ország felsőbíróságai olyan mértékben eltérő gyakorlatot folytattak abban a kérdésben, hogy a fogyasztói szerződésben egyedileg meg nem tárgyalt, vagy általános szerződési feltétellel megállapított választottbírósági kikötés tisztességtelennek minősül-e, hogy a jogegység biztosítása érdekében a Kúria a 3/2013. PJE jogegységi határozatban részletesen foglalkozott a felvetett kérdéssel. Kifejtette, hogy a fogyasztói szerződésben az általános szerződési feltételen vagy egyedileg meg nem tárgyalt feltételen alapuló választottbírósági kikötés érvénytelen. Az indokolásban utalt az időközben - az új Ptk. szabályaira tekintettel - a 2013. évi CLXXVII. törvénnyel 2014. március 5. napjával hatályon kívül helyezett 18/1999. (II. 5.) Korm. rendelet 1. § (1) bekezdésében foglaltakra, valamint arra is, az új Ptk. 6:104. § (1) bekezdés i) pontja már egyértelműen kimondja, hogy tisztességtelen a fogyasztói szerződésben az a kikötés, ami kizárja vagy korlátozza a fogyasztó peres vagy más jogi úton történő igényérvényesítési lehetőségeit, különösen, ha - anélkül, hogy azt jogszabály előírná - kizárólag választottbírósági útra kényszeríti a fogyasztót. Rámutatott, hogy ez a rendelkezés felel meg a fogyasztóval kötött szerződésekben alkalmazott tisztességtelen szerződési feltételekről szóló, 1993. április 5-i 93/13/EGK Tanácsi Irányelvnek.
A jogegységi határozat foglalkozott azzal a kérdéssel is, hogy a bíróság e kikötés tisztességtelenségét köteles-e hivatalból észlelni. Egyértelműen úgy foglalt állást, hogy a bíróság a választottbírósági kikötés tisztességtelenségét köteles hivatalból észlelni, de annak semmisségét csak akkor állapíthatja meg, ha a fogyasztó - a bíróság felhívására - arra hivatkozik. Az indokolásban a már hivatkozott Irányelvre és az Európai Unió Bírósága több, az irányelv célját és rendelkezéseit értelmező határozatára utalt. Kifejtette, hogy a bíróságnak tájékoztatni kell a fogyasztót a szerződési feltétel tisztességtelenségéről és határidő tűzésével, a jogkövetkezményekre történő figyelmeztetéssel fel kell hívni arra, hogy kíván-e a tisztességtelenségre hivatkozni. Amennyiben a fogyasztó határidőn belül nem nyilatkozik vagy kijelenti, hogy a tisztességtelenségre nem kíván hivatkozni, a bíróságnak a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül el kell utasítania vagy a pert meg kell szüntetnie a Vbt. 8. § (1) bekezdése alapján. A fogyasztó tisztességtelenségre történő hivatkozása esetén a bíróságnak a kereseti kérelmet érdemben kell tárgyalnia.
A Kúria a Gfv. VII. 30.173/2014/7. számú végzésében kifejtette, önmagában amiatt, hogy egy szerződő fél az általa megkötött szerződésekben többször alkalmaz egy feltételt, az még nem válik általános szerződési feltétellé. Hangsúlyozta azt is, hogy az adott ügybeni felperes nem tekinthető fogyasztónak, mert ugyan magánszemély, de a szerződést gazdasági tevékenysége körében kötötte.
A Gfv. VII. 30.249/2014/8. számú határozatában pedig rámutatott, hogy nem minősül fogyasztónak a magánszemély, ha üzletrész-adásvételi szerződést köt.

Viszontkereset, beszámítási kifogás

A viszontkereset és beszámítási kifogás érvényesítése körében következetes a gyakorlat abban a vonatkozásban, hogy választottbírósági eljárásban beszámítási kifogással vagy viszontkeresettel csak olyan igényt lehet érvényesíteni, amelyre vonatkozóan a választottbírósági kikötés megállapítható. A gyakorlatban azonban sok esetben előfordul, hogy a fél előterjeszti viszontkeresetét, illetve beszámítási kifogását, a felperes pedig válasziratában ezt nem kifogásolja, így a választottbíróság, illetve az állami bíróság az érvénytelenítési perben okkal helyezkedhet arra az álláspontra, hogy a Vbt. 5. § (4) bekezdése és 6. § alkalmazására tekintettel a választottbírósági megállapodást létrejöttnek kell tekinteni (LB Gfv. XI. 30.176/2007. sz., EBH 2008.1705. sz.).
Ugyanez az elv vonatkozik arra az esetre is, ha a választottbírósági eljárásban előterjesztett keresetben érvényesített anyagi jogi igényre, illetve az annak alapjául szolgáló jogviszonyra a választottbírósági szerződés nem vonatkozik, de az alperes válasziratában ezt nem kifogásolja. Elfogadható az az értelmezés, hogy ilyen esetben a választottbírósági kikötés a Vbt. 5. §-ának (4) bekezdése alapján a keresetben érvényesített jogra is kiterjed, illetve e vonatkozásban a perbeli igény tekintetében is létrejött a választottbírósági megállapodás. Ezzel kapcsolatos részletes okfejtést tartalmaz az LB Gfv. XI. 30.341/2006. sz., EBH 2006/1525. sz. alatt közzétett eseti döntés is.

Lemondás a kifogás jogáról

[a Vbt. 6. §-ához]

Az idézett rendelkezés lényegében azt jelenti, hogy a félnek azonnal kifogással kell élnie, ha tudomást szerez arról, hogy a törvény valamely kógens rendelkezésének vagy választottbírósági szerződés valamely előírásának nem tettek eleget. Ha ugyanis ezt elmulasztja és az eljárásban továbbra is részt vesz, a kifogás jogáról lemondottnak kell tekinteni vagy a kifogás lehetősége tekintetében jogvesztés következik be. A rendelkezés egyértelmű indoka a választottbírósági eljárás indokolatlan elhúzódásának megakadályozása, amely egyébként összhangban van a jóhiszemű joggyakorlás követelményével.
Ide kapcsolódóan mondta ki a Legfelsőbb Bíróság, hogy a felperes a választottbírósági ítélet érvénytelenítésének okaként nem hivatkozhat a választottbírósági tanács összetételét érintő eljárási szabálysértésre akkor, ha az eljárás során bejelentette, hogy a választottbíróság összetételével kapcsolatban kifogása nincsen. (LB Gfv. XI. 30.344/2005. sz., BH 2006/218.)
Azt is kimondta a Legfelsőbb Bíróság, hogy ha a felperes a választottbírósághoz benyújtott keresetében állította, hogy közöttük választottbírósági szerződés jött létre, az alperes pedig az első válasziratában ezt nem tagadta, az alperes utóbb a választottbírósági közbenső ítélet érvénytelenítési okaként nem hivatkozhat arra, hogy közöttük a választottbírósági szerződés nem jött létre. (LB Gfv. XI. 30.341/2006. sz., EBH 2006/1525.)

A bíróságok szerepe

[a Vbt. 7. §-ához]

A Vbt. pontosan meghatározza azokat az eseteket, amelyekben állami bíróság szerepet kap a választottbírósági eljárásban. Ezek a következők:
- a fél mulasztása esetén a bíróság - a másik fél kérelmére - helyette választottbírót jelölhet ki [Vbt. 14. § (2) bek.],
- háromtagú választottbíróság esetében, ha a két választottbíró kijelölésüktől számított 30 napon belül nem egyezik meg a harmadik választottbíró személyében - bármelyik fél kérelmére - a bíróság jelöli ki a hiányzó választottbírót [Vbt. 14. § (2) bek.],
- ha a felek egyesbírói eljárásban állapodtak meg, de nem tudnak megegyezni az egyesbíró személyében, úgy azt az állami bíróság jelöli ki [Vbt. 14. § (4) bek.],
- eljár egyéb kijelölési ügyekben (Vbt. 15. §),
- dönthet választottbíró kizárása ügyében (Vbt. 20. §),
- eljárhat a választottbírói megbízás megszűnésével kapcsolatos egyéb ügyben (Vbt. 22. §),
- dönthet abban a kérdésben, hogy a választottbíróság jogosan állapította-e meg hatáskörét [Vbt. 25. § (1) bek.],
- választottbírósági hatáskör kikötése esetén is tehet ideiglenes intézkedést, továbbá elrendelhet biztosítási intézkedést [Vbt. 37. § (1) és (2) bek.],
- a választottbíróság megkeresésére bizonyítás lefolytatásával, valamint a választottbíróság által lefolytatott bizonyítás során szükséges kényszerítő eszközök alkalmazásával jogsegélyt nyújt [Vbt. 37. § (3) bek.],
- érvénytelenítheti a választottbíróság ítéletét (Vbt. 54. § és 55. §),
- végrehajthatja a választottbírósági ítéletet (Vbt. 58. §).
A felsorolt esetek kivételével az állami bíróság a választottbírósági szerződés tárgyát adó ügyben nem járhat el. Ide kapcsolódóan mondta ki - egyebek mellett - a Legfelsőbb Bíróság, hogy a választottbíróság eljárást megszüntető végzésének érvénytelenítése iránt a bírósági út nem vehető igénybe LB Gf. VI. 31.199/2002. sz., BH 2004/20., EBH 2003/876.).

[a Vbt. 8. §-ához]

Az idézett rendelkezés fontos hatásköri szabályt tartalmaz és megoldja azt a Vbt. hatályba lépése előtt kialakult tarthatatlan helyzetet, amely következtében az állami bíróság és a választottbíróságok között súlyos hatásköri összeütközések keletkeztek. A 8. § (1) bekezdése egyértelmű rendelkezést tartalmaz arról, hogy a bíróságnak milyen esetben kell a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül elutasítani, illetve a pert megszüntetni. Fontos, hogy határidőt szab a per megszüntetésére irányuló kérelem előterjesztésére. Azzal a rendelkezésével pedig, hogy a per megszüntetése esetén a keresetlevél beadásához fűződő jogi hatályok 30 napig fennmaradnak, megoldja azt a problémát is, amely abból állhat elő, ha a keresetet nem megfelelő fórumhoz nyújtották be, például akkor, ha a kereset benyújtására jogszabály jogvesztő határidőt állapít meg. E rendelkezés következtében a fél 30 napig nem veszti el a perlés lehetőségét. Igaz, hogy a törvény csak a per megszüntetése tárgyában tartalmazza az idézett rendelkezést, azonban nyilvánvaló, hogy a jogalkotó a kereset benyújtásának hatályait akkor is fenn kívánta tartani, ha a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül utasította el az állami bíróság.
A Vbt. 8. §-ának alkalmazása körében az állami bíróságnak minden esetben körültekintően vizsgálnia kell a választottbírósági kikötést tartalmazó szerződés tartalmát és a keresetlevél tartalmát. El kell ugyanis döntenie, hogy valóban választottbírósági szerződés tárgyát jelentő ügyben indították a keresetet. A bíróságok gyakorlatából megállapítható, hogy e vizsgálódási kötelezettségüknek minden esetben eleget tesznek (lásd BDT 2011/2399, BDT 2005/1222, BH 2009.186., BH 2001.131.).
A Kúria rámutatott arra, hogy a létre nem jött szerződésben szereplő választottbírósági kikötés is létre nem jöttnek tekintendő. (Kúria Gfv. X. 30.379/2011/19. sz.)
A Legfelsőbb Bíróság azt is kimondta, hogy választottbírósági szerződés tárgyát adó ügyben nincs helye a keresetlevél választottbírósághoz való áttételének, hanem a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül kell elutasítani (LB Gfv. VI. 32.424/2001. sz., BH 2003.126.). Rámutatott arra is, hogy választottbírósági kikötés esetén a bíróság a pert nem szüntetheti meg hivatalból, csak valamelyik vagy mindkét fél közös kérelmére (LB Gfv. IX. 30.373/2006. sz., BH 2007.266.).
A Vbt. 8. §-ának alkalmazása tekintetében a gyakorlat egységesen alakul, csak elvétve fordul elő olyan eset, amikor egy-egy bíróság tévesen az áttételről is rendelkezik.
Problémát jelent azonban, hogy a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül elutasító, illetve a pert megszüntető végzés esetén hogyan alakul a jogorvoslat.
Törvény kizáró rendelkezése hiányában egyértelmű, hogy az e tárgyban hozott végzés ellen fellebbezésnek van helye. A kérdés a felülvizsgálat körében merül fel, - nem érdektelen, hogy időközben a felülvizsgálati szabályok is többször módosultak - és, hogy e tárgyban a Legfelsőbb Bíróság is eltérő határozatokat hozott. Néhány ügyben hozott végzésével minden különösebb okfejtés nélkül érdemben bírálta el a felülvizsgálati kérelmet (LB Gfv. VI. 32.811/1999/5., Gfv. VI. 32.893/2000/2., Gfv. X. 30.259/2010.).
Más ügyben azonban a Legfelsőbb Bíróság végzésében a felülvizsgálati kérelmet hivatalból elutasította. Azt fejtette ki, hogy a Vbt. 46. § (2) bekezdése értelmében a Vbt. 8. §-át akkor is alkalmazni kell, ha a választottbíróság székhelye - mint a perbeli esetben - külföldön van. Rámutatott, hogy a pert megszüntető végzés tartalmilag a Vbt. 8. § (1) bekezdésébe foglalt rendelkezésen és nem az alperes által hivatkozott Pp. 157/A. § (1) bekezdés b) pontján alapul. A Legfelsőbb Bíróság úgy foglalt állást, hogy a Pp. 270. § (2) és (3) bekezdése csak a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül a Pp. 130. § (1) bekezdés a)-h) pontjai alapján elutasító, és a pert a 157. § a) és g) pontja alapján megszüntető végzés ellen engedi meg a felülvizsgálatot. Itt kell megjegyezni, hogy a Pp. 270. § (3) bekezdésének a 2015. évi LXXI. tv. 18. § (8) bekezdés d) pontjával történt módosítása óta a pert a Pp. 157/A. §-a alapján megszüntető végzés ellen is van helye felülvizsgálatnak. Tekintettel arra, hogy a hivatkozott ügyben hozott jogerős permegszüntető végzés nem tartozik az ügy érdemében hozott jogerős végzések körébe, és a pert a Pp. 157. § a) és g) pontja szerint megszüntető jogerős végzésnek sem minősül, mert ténylegesen a Vbt. 8. §-ának (1) bekezdése alapján meghozott döntés, ellene felülvizsgálatnak nincs helye. A felülvizsgálati kérelmet ezért a Pp. 273. § (2) bekezdés a) pontja alapján hivatalból elutasította (LB Gfv. X. 30.340/2009/6.).
A magunk részéről azzal az állásponttal értünk egyet, hogy ilyen esetben nincs helye felülvizsgálatnak. Ezt erősíti meg a Legfelsőbb Bíróság újabb döntése is (LB Gfv. X. 30.263/2010. sz., BH 2012.97. sz.).
Véleményünk szerint azonban - figyelemmel arra is, hogy a Legfelsőbb Bíróság gyakorlata sem egységes - a választottbírósági eljáráshoz kapcsolódó egyéb korlátozott jogorvoslatokhoz hasonlóan, a Vbt. 8. § (1) bekezdése alapján hozott végzések tekintetében is ki kellene mondani, hogy az ellen fellebbezésnek nincs helye, hanem csak a felülvizsgálat megengedett. Mindenképpen szükségesnek látszik, hogy a jogalkotó ezt a kérdést átgondolja, és egyértelmű rendelkezést tegyen, amihez a Vbt. vagy a Pp. módosítása szükséges.

Egyéb általános rendelkezések

[a Vbt. 9. §-ához]

A garanciális jellegű eljárási szabályok kivételével a választottbíróság által követendő eljárás szabályaiban a felek szabadon állapodhatnak meg, ez azonban a gyakorlati tapasztalatok szerint ritkán fordul elő, az ügyek többségében az eljárás rendjét a felek által kikötött eljárási szabályzatok állapítják meg.

[a Vbt. 10. §-ához]

A kézbesítés tárgyában a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara mellett szervezett Választottbíróság Eljárási Szabályzata (a továbbiakban: Vesz.) 11. §-a tartalmaz részletszabályokat, a lényeget tekintve azonban (6) bekezdésében átveszi a Vbt. 10. § (2) bekezdésében írt szabályt. A kézbesítések tárgyában a gyakorlatban meglehetősen sok probléma merül fel. A problémák jelentőségét az adja, hogy mind az ítélet érvénytelenítésével, mind a végrehajtás sikeres elrendelésével összefügg az a kérdés, hogy az eljárás során a feleknek szóló iratok kézbesítése szabályos volt-e vagy sem. Esetenként az alperesek rosszhiszemű taktikájához tartozik, hogy a választottbíróságtól érkező iratokat nem veszik át és később arra hivatkoznak, hogy nem kapták meg az adott küldeményt. E magatartásnak igyekszik elejét venni a Vbt. 10. §-ába foglalt szigorú rendelkezés. Ez a szabály ugyanis lényegében egy súlyos kézbesítési vélelmet állít fel azzal, hogy a küldeményt - belföldi címzett esetében az elküldéstől számított 8., külföldi címzett esetében pedig a 15. napon - akkor is kézbesítettnek kell tekinteni, ha az írásbeli közlést ajánlott levélben, vagy bármilyen, a kézbesítés megkísérlését bizonyító módon, a címzett utolsó székhelyére, szokásos tartózkodási helyére vagy postai címére elküldték.
A szigorú szabályokat indokolja az alperesek esetleges rosszhiszemű, késleltető magatartásának kiszűrése, nevezetesen az, hogy a választottbíróságtól érkező iratokat - történjék a kézbesítés ajánlottan vagy tértivevénnyel - nem veszik át, és később a választottbírósági ítélet érvénytelenítése, illetve a végrehajtás elrendelése kapcsán hivatkoznak arra, hogy az iratokat nem kapták meg. A kézbesítési vélelem megdöntéséről azonban sem a Vbt., sem a Vesz. nem tartalmaz semmilyen rendelkezést. Előfordulhatnak ugyanis olyan esetek, amikor a kézbesítés valóban nem történt meg, ilyen lehet a választottbírósági eljárás kezdetén, ha az alperes - legyen az természetes személy vagy gazdálkodó szervezet - lakcíme vagy székhelye megváltozott. Azt elfogadhatónak tartjuk, hogy ha az alperes részére a keresetlevelet és a választottbíró kijelölésére szóló felhívást szabályszerűen kézbesítették (itt a szabályszerűségen az átvételt igazoló kézbesítést kell tekinteni), akkor a félnek kötelezettsége lehet, hogy az esetleges székhely vagy lakcímváltozást az eljárás során nyomban bejelentse. Hangsúlyozni kell azonban, hogy erről a Vbt.-nek egyértelmű rendelkezést kellene tartalmaznia. Ez esetben lehetne csak olyan következtetést vonni, hogy a későbbi kézbesítési hiányosság a fél terhére esik és ezen az alapon nem lehet erre az érvénytelenítési perben hivatkozni, vagy a végrehajtást megtagadni.
A Legfelsőbb Bíróság például kimondta, hogy a választottbírósági alperes cégjegyzékben bejegyzett székhelyére történt szabályszerű kézbesítés esetén az alperes alaptalanul hivatkozik arra, hogy megvalósult a Vbt. 55. § (1) bekezdés c) pontjában meghatározott érvénytelenítési ok (LB Gfv. XI. 30.292/2007/7.).
Álláspontunk szerint elfogadhatatlan azonban, hogy esetleg az eljárás kezdetétől fogva nem igazolható kézbesítések esetén, ne legyen lehetőség a kézbesítési vélelem valamilyen módon való megdöntésére. A "nem kereste" jelzéssel visszaérkező iratot a Pp. szabályai szerint működő állami bíróság is szabályos kézbesítésnek tekinti a rávonatkozó rendelkezések alapján, de ehhez a kézbesítési vélelem megdöntésére vonatkozó eljárási lehetőséget biztosít. Ismert, hogy a kézbesítési gyakorlat szerint a postás nem vizsgálódik a tárgyban, hogy a címzett ott lakik vagy sem, a tértivevényes vagy ajánlott küldeményről szóló értesítést egyszerűen bedobja a levélszekrénybe, majd ha nem jelentkezik érte a címzett "nem kereste" jelzéssel visszaküldi, sok esetben olyankor is, amikor a címzett már régen nem lakik azon a címen. Nem látott, pl. alapot a Fővárosi Bíróság a Vbt. 55. § (1) bekezdés c) pontjának alkalmazására olyan esetben, amikor a keresetlevél szabályosan kézbesítésre került és csak azt követően érkeztek vissza az iratok "nem kereste", illetve "elköltözött" megjelöléssel (Főv. Bír. 4. P. 27.506/2004/11.).
Nem találta azonban a Legfelsőbb Bíróság szabályszerűen kézbesítettnek és így nem látta a felet az eljárásról szabályszerűen értesítettnek abban az ügyben, amelyben a választottbíróság az értesítéseket az alperes külföldi tulajdonosa cégjegyzékbe bejegyzett kézbesítési megbízottjának küldte meg. A Legfelsőbb Bíróság ebben az ügyben azt fejtette ki, hogy a cégjegyzékbe bejegyzett kézbesítési megbízottnak nem feladata a választottbírósági eljárással kapcsolatos küldemények átvétele, ezért a neki történő kézbesítés nem tekinthető szabályszerűnek (LB Gfv. X. 30.229/2009/4. sz., EBH 2010/1/2150. sz.).
A kézbesítési problémák élesen jelentkeznek a választottbírósági ítélet végrehajtásának elrendelése kapcsán is.
A kézbesítés tárgyában való részletesebb szabályozás annál is inkább hiányolható, mert a külföldi választottbírósági határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló New Yorkban 1958. június 10-én kelt Egyezmény kihirdetéséről szóló 1962. évi 25. tvr. nemzetközi viszonylatban lehetőséget biztosít annak a félnek, akivel szemben a választottbírósági határozatot érvényesíteni kívánják annak igazolására, hogy nem értesítették szabályszerűen a választottbíró kijelöléséről vagy a választottbírósági eljárásról, vagy pedig ez a fél egyéb okból nyilatkozatát előterjeszteni nem tudta (V. Cikk 1. b). Nemzetközi viszonylatban tehát a megfelelő jogvédelem érvényesül. A magyar Választottbíróság által lefolytatott eljárás, illetve a választottbírósági ítéletek tárgyában azonban ilyen jogvédelem nem kerül alkalmazásra. A választottbírósági ítélet elismerése és végrehajtása tárgyában a Vbt. 59. § csak két okot jelöl meg olyanként, amelynek alapján a végrehajtás megtagadható, mégpedig, ha a magyar jog szerint a vita tárgya választottbírósági útra nem tartozik, vagy az ítélet a magyar közrendbe ütközik. A kézbesítési hiányosságokkal kapcsolatosan azonban a New York-i Egyezményhez hasonló rendelkezést nem tartalmaz.
Álláspontunk szerint feltétlenül indokolt lehet a választottbírósági törvény és a Vesz. kiegészítése a kézbesítési vélelem megdöntésére vonatkozó valamilyen rendelkezéssel, illetve annak egyértelműbb meghatározásával, hogy főleg az eljárás kezdetén és a határozat kézbesítésekor milyen szabályoknak kell érvényesülniük. Nem elegendő indok az, hogy a választottbírósági eljárás elhúzódását mindenképpen meg kell akadályozni, mert a felek jogegyenlőségéhez és a jogbiztonsághoz fűződő érdekét is szem előtt kell tartani.
Az előbb kifejtettekből az is következik, hogy külföldi ítélet vagy választottbírósági ítélet végrehajtása esetén a fél nagyobb jogvédelemben részesül, mint a magyarországi választottbírósági ítélet végrehajtásának elrendelésekor, ami ugyancsak meg nem engedhető, a jogegyenlőséget sértő körülmény. Megfontolásra ajánlhatjuk a kézbesítési problémák esetén a végrehajtói kézbesítés lehetővé tételét.

II. fejezet

A Választottbíróság megalakítása

A választottbírák kijelölése

[a Vbt. 11. §-ához]

Az idézett törvényi rendelkezés azokat a követelményeket sorolja fel, amelyeket a jogalkotó a választottbírákkal szemben állít.
Ide kapcsolódóan mondta ki a Legfelsőbb Bíróság, hogy az Alkotmánynak a független és pártatlan bírósági eljárást mindenki számára lehetővé tevő alapjoga a választottbírósági eljárásra is irányadó (LB Gf. VI. 30.848/1997. sz., BH 1997/489.).
Az idézett törvényi rendelkezésekben felsorolt követelményekkel kapcsolatban meg kell említeni azt is, hogy a felek a felsoroltakon kívül egyéb szakmai feltételeket is rögzíthetnek a választottbírósági megállapodásukban. Így pl. egy jogügylet mélyebb ismeretét vagy idegen-nyelv tudást is előírhatnak az általuk jelölendő választottbíró tekintetében, ez esetben a törvényes követelményeken túl a választottbírónak ennek is meg kell felelnie.

[a Vbt. 12. §-ához]

A Vbt. 12. §-a rögzíti azokat a negatív feltételeket, amelyek esetén az adott személy választottbírói tisztséget nem tölthet be.
A választottbírósági eljárás sokszor hangoztatott előnye, hogy a felek maguk jelölhetnek választottbírót, vagy meghatározhatják azt a harmadik személyt vagy szervezetet, aki/amely helyettük választottbírót kijelöli (jelölő szerv). Ez a lehetőség a felekre felelősséget is ró, tekintve, hogy az ügy összes körülményeinek ismeretében nekik kell dönteniük arról, hogy a rendelkezésre álló személyek közül ki felel meg legjobban azoknak a követelményeknek, amelynek megléte szükséges az ügy szakszerű eldöntéséhez.

[a Vbt. 13-17. §-ához]

A Vbt. 11-17. §-aiban tartalmazza a választottbírák kijelölésére vonatkozó rendelkezéseket, annak előrebocsátásával, hogy a választottbírák függetlenek és pártatlanok, nem képviselői a feleknek, utasítást nem fogadhatnak el, és teljes titoktartásra kötelezettek.
A felek a törvény keretei között a kijelölés szabályait szabadon állapíthatják meg, ennek hiányában pedig a törvény - a leggyakrabban előforduló esetnek megfelelően - három választottbíróból álló tanács választását szabályozza.
Az ismertetett szabályok mind az eseti, mind az állandó választottbíróság esetében irányadók. A választottbíró kijelölésére vonatkozóan a gyakorlatban probléma nem merült fel, mindössze egyetlen olyan ügy mutatható ki, ahol a választottbíró kijelöléséről kellett a Fővárosi Bíróságnak döntenie. A bíróság azonban végzésében a kijelölésre irányuló kérelmet elutasította. Az elutasítás indokaként arra hivatkozott, a rendelkezésre álló adatok alapján nem állapítható meg, hogy a felek között létrejött a választottbírósági szerződés, ennek hiányában pedig a bíróságnak a választottbíró kijelölése iránti kérelmet el kell utasítania.
Álláspontunk szerint ez a határozat alapvetően téves. Téves azért, mert a Vbt. szabályai szerint [Vbt. 24. § (1) bekezdés] a választottbíróság saját hatásköréről maga dönt. Ahhoz, hogy a választottbíróság a saját hatásköréről dönthessen, szükséges, hogy a választottbírósági tanács megalakuljon, tehát a választottbíró kijelölése megtörténjen. Az állami bíróság a hatáskör tárgyában való döntést nem veheti át azzal, hogy a választottbíró kijelölése iránti kérelmet arra való hivatkozással utasítja el, hogy a felek között nem jött létre érvényes választottbírósági kikötés. Ennek eldöntése ugyanis a választottbíróságra tartozó kérdés, amelyre csak a kijelölést követően kerülhet sor.
A gyakorlatban problémák nem a választottbírák kijelölése, hanem a választottbírák feltárási kötelezettségének értelmezése körében merültek fel. Ismétlődően előforduló kérdés ugyanis, hogy egy adott egyetem tanszékén, különböző beosztásban, illetve különböző jogviszonyban működő oktatók jelölhetik-e egymást választottbíróként vagy sem.
A Legfelsőbb Bíróság iránymutató döntést hozott abban az ügyben, ahol a választottbírósági eljárásban a felperesként szereplő fél, egy meghatározott egyetem tanszékén működő egyetemi tanárt jelölte választottbíróként, míg az alperes más választottbírót jelölt. A két választottbíró elnökként ugyanannak a tanszéknek egyetemi tanárát jelölte. Így alakult meg a választottbírósági tanács abban az ügyben, amelyben a felperes képviseletét ellátó ügyvéd óraadóként ugyanazon a tanszéken dolgozik. A két választottbíró bejelentette, hogy a felperes által jelölt választottbíró és a tanács elnöke ugyanannak az egyetemnek azonos tanszékén dolgozik. Nem történt tájékoztatás azonban arról, hogy ennek a tanszéknek a munkatársa a felperest képviselő ügyvéd is. A választottbírósági eljárás alperese, a felperes által jelölt választottbíró és a tanács elnökével szemben kizárási kérelmet nyújtott be arra hivatkozással, hogy a felperest képviselő ügyvéd ugyanannak a tanszéknek az óraadó tanára, hivatkozott továbbá egy, az eljárás során folyt beszélgetésre is, amelyet a felperes meghatalmazottja kezdeményezett, de amely beszélgetés nem volt összefüggésben a választottbírósági eljárással.
A bíróság a kizárási indítványt alaptalannak találta.
Ugyanebben az ügyben a választottbírósági ítélet érvénytelenítésére irányuló perben az érvénytelenítést kérő felperes - egyéb indokok mellett - az érvénytelenítést a Vbt. 55. § (1) bekezdés e) pontjára hivatkozással is előterjesztette arra alapítottan, hogy a választottbíróság összetétele, eljárása, nem felelt meg a Vbt. rendelkezéseinek. Ebben a körben arra hivatkozott, hogy a két választottbíró és a választottbírósági felperes jogi képviselője azonos helyen dolgozik, így e három személynek lehetősége volt a kommunikációra, esetleges szimpátia is kialakulhatott közöttük. A választottbírósági felperes jogi képviselőjével közvetlen munkakapcsolatban álló felperes által jelölt választottbíró és a tanács elnöke a Vbt. 17. § (1) bekezdése értelmében haladéktalanul kötelesek lettek volna feltárni ezt a pártatlanságukban kételyt ébresztő körülményt.
A Legfelsőbb Bíróság érvénytelenítette a Választottbíróság ítéletét. Az érvénytelenítés indokaként kizárólag a Vbt. 55. § (1) bekezdésének e) pontjában írtakkal foglalkozott. Hangsúlyozta, hogy a fél az érvénytelenítési perben akkor is hivatkozhat arra az érvénytelenségi okra, amelyre alapítottan a választottbírósági eljárás során kifogását már előterjesztette és azt az állami bíróság is elutasította. A Legfelsőbb Bíróság jogirodalmi álláspontokra utalva kifejtette, hogy a választottbíró a Vbt. 17. § (1) bekezdésében írt kötelezettsége a feltárási kötelezettség; megismertetni a felekkel azokat az objektív körülményeket, amelyek jogos kétséget ébresztenek a választottbíró függetlensége és pártatlansága tárgyában.
A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint jogos kétségnek tekinthető, ha egy ésszerűen gondolkodó és tájékozott harmadik fél az adott körülményekből arra a következtetésre jutna, fennáll a lehetősége annak, hogy a választottbíró döntése meghozatalában a felek által benyújtott ügy lényegétől eltérő egyéb tényezők is befolyásolják. Ez nem jelenti azt, hogy ilyen körülmények fennállása esetén a választottbíró ténylegesen elfogult, azonban a félre kell bízni annak eldöntését, hogy a körülmények ismeretében elfogadja-e a kijelölt választottbírókat vagy pedig kifogást jelent be velük szemben. A feltárás célja, tehát a felek számára lehetőséget biztosítani vagy arra, hogy egyetértsenek a választottbíró értékelésével az elfogulatlansága tekintetében, vagy arra, hogy megtehessék a szükséges intézkedéseket.
A továbbiakban annak hangsúlyozása mellett, hogy nem vált a magyar jog részévé, foglalkozott az IBA (International Bar Association) elnevezésű nemzetközi ügyvédi szervezetnek, a nemzetközi választottbírósági eljárásokra kidolgozott Irányelvében foglaltakkal (IBA Guidelines on Conflicts of Interest in International Arbitration).
A Legfelsőbb Bíróság végül arra a következtetésre jutott, hogy a felperes által jelölt választottbírónak, a választottbírósági tanács elnökének, a választottbírósági felperes jogi képviselőjével huzamos idő óta fennálló, egy tanszék keretében végzett oktatói munkakapcsolatukat fel kellett volna tárniuk, mert e kapcsolat ténye is jogos kétséget ébreszthet a félben a választottbírák függetlensége tekintetében. A kapcsolat feltárásának elmaradása miatt a választottbíróság összetétele, eljárása, a Vbt. 17. § (1) bekezdésébe ütközik, és megalapozza a Vbt. 55. § (1) bekezdés e) pontjában foglalt érvénytelenségi ok alapján a választottbírósági ítélet érvénytelenítését (LB Gfv. X. 30.141/2010/24. sz.).
Meg kell említeni azonban, hogy a Legfelsőbb Bíróság más ügyben, amikor egy egyetem különböző tanszékein dolgozó választottbírák közötti munkakapcsolatról volt szó, azt nem minősítette olyannak, hogy a választottbíróság tagját és elnökét a feltárási kötelezettség terhelte volna. Kifejtette, hogy egyéb kapcsolat hiányában kizárólag az a tény, hogy egy egyetemen, egy karon, de más tanszéken végezte a választottbírósági tanács elnöke és tagja oktatói tevékenységét - az utóbbi vendégoktatóként -, nem alapozza meg a feltárási kötelezettséget (LB Gfv. X. 30.099/2011/7. sz.).
A Kúria kimondta azt is: önmagában az a tény, hogy a választottbíró és a fél, illetve a fél jogi képviselője azonos ügyvédi kamara tagja, nem minősül a választottbíró részéről feltárás alá eső kötelezettségnek. Ennek elmaradása a választottbíró függetlensége és pártatlansága tekintetében nem ébreszt jogos kétséget. Rámutatott arra, hogy az előbbiekben már hivatkozott IBA irányelv - megnevezéséből is következően - nem jogszabály. Az irányelvben foglalt értelmezés alapvetően nem a bíróságok számára, hanem a választottbírák számára készült. Rendeltetése az, hogy segítséget nyújtson a választottbírák számára annak eldöntésénél, mikor kell visszautasítaniuk a bíróvá jelölésüket, a felekkel fennálló mely kapcsolatuk az, amelyet fel kell tárniuk. Segítséget nyújthat a bíróságok számára is annak megítélésében, hogy egy kapcsolat feltárásának elmaradása a tisztességes és "fair" eljárás követelményeibe ütközik-e vagy sem. (Kúria Gfv.X.30.037/2012. sz., BH 2013.100.)
A Kúria ismételten hangsúlyozta, hogy a feltárási kötelezettség akkor terheli a kijelölt választottbírót, ha fennáll a feltárásra érdemes kapcsolata. Kimondta azt is, hogy feltárási kötelezettség terheli a Választottbíróság által kirendelt szakértőt is. (Kúria Gfv. VII. 30.299/2012/12. sz.)
Indokolt felhívni a figyelmet arra, hogy a Vbt. semmilyen eligazítást nem ad arról, hogy a választottbíró kizárására milyen körülmények miatt került sor. Ismert, hogy nem tartalmaz evonatkozásban eligazítást az UNCITRAL Modell Law törvény és a Mintaszabályzat sem. Az európai joggyakorlatban azonban vannak olyan országok, amelyeknek nemzeti törvényei és eljárási szabályzatai tartalmaznak rendelkezéseket a választottbíró kizárásával kapcsolatban. Figyelembe véve azt, hogy soha nem lehet elvonatkoztatni az általános társadalmi helyzettől és, hogy a jelenlegi magyar társadalom fokozottan érzékeny bármiféle, a pártatlanság vagy a függetlenség látszatát megkérdőjelező körülményre, indokolt lenne a választottbírósági törvénybe vagy a Vesz.-be, a kizárással kapcsolatos részletszabályok beiktatása.
Véleményünk szerint a választottbírósági törvénynek tartalmaznia kellene azokat az objektív kizárási okokat, amelyek fennállása esetén a választottbíró még akkor sem járhatna el, ha a felek a kizárási okok fennállásáról tudnak és a jelölést nem kifogásolják.
A kizárással kapcsolatban érdemes még felvetni, hogy indokolt-e fenntartani azt a szabályt, miszerint a választottbíróság összetételével kapcsolatos kifogásra, az érvénytelenítési perben ismételten akkor is hivatkozni lehet, ha a kizárási kérelemmel kapcsolatos eljárás során az állami bíróság eljárását is igénybe vették.
Elgondolkoztató, hogy a Legfelsőbb Bíróság következetes abban, amit a LB Gfv. XI. 30.344/2005. sz., BH 2006/7/218. szám alatt közzétett döntésében és már a korábbi döntéseiben is kifejtett, hogy a választottbírósági ítélet érvénytelenítésének okaként nem hivatkozhat a választottbírósági tanács összetételét érintő szabálysértésre a felperes akkor, ha az eljárás során bejelentette, hogy a választottbíróság összetételével kapcsolatban kifogása nincs. Ezzel szemben a kizárás kapcsán lefolytatott eljárás eredményeként az állami bíróság által meghozott végzés esetében is megismételhető az érvénytelenítési perben a választottbíróság összetételével kapcsolatos kifogás.
Az ilyen értelmezés mellett szólnak, pl. a Pp. szabályai. A 18. § (4) bekezdése ugyanis kimondja, hogy a kizárás megtagadását az ügy érdemében hozott határozat elleni fellebbezésben sérelmezni lehet. Itt is egy fokon meghozott, nem fellebbezhető végzésről van szó. A választottbírósági eljárás természete azonban nehezen viseli az ilyen ismételt hivatkozásokat.
Evonatkozásban sem a Modell törvény, sem a Mintaszabályzat nem tartalmaz rendelkezést. Ismereteink szerint az európai joggyakorlat eltérő. Vannak olyan országok, amelyek az állami bíróság eljárása esetén kizárják azt, hogy a választottbírósági ítélet érvénytelenítése iránti perben, a már elbírált kizárási okot ismét fel lehetne hozni. Más országokban azonban ilyen kizáró rendelkezés nincs, tehát a választottbírósági ítélet érvénytelenítése iránti perben a kizárási ok ismételten előadható.
E kérdés kapcsán természetesen végig kell gondolni azt, hogy az állami bíróság a jelen esetben nemperes eljárásban egyesbíróként hozza meg határozatát. Elképzelhetőnek tartunk olyan megoldást is, amely úgy szólna, hogy ebben az esetben az állami bíróság ugyan nemperes eljárásban, de három hivatásos bíróból álló tanácsban kell, hogy eljárjon. A választottbíráskodásra jellemző korlátozott jogorvoslatra tekintettel ez esetben kizárható lenne, hogy ugyanarra a kizárási okra a választottbírósági ítélet érvénytelenítése iránti perben ismételten hivatkozni lehessen.

A választottbírói megbízatás megszűnése

A kizárási eljárás

[a Vbt. 18-20. §-ához]

A kizárási eljárás keretében a Vbt. rendelkezést tartalmaz a kizárás okairól, mégpedig akként, hogy a kizárási kérelem előterjesztése lehetőségének szűkre szabott indokai vannak. Így: a választottbíró függetlensége és pártatlansága tekintetében jogos kétséget keltő körülmények fennállása, valamint a felek megállapodása szerint szükséges szakképzettség hiánya. A választottbíró kijelölésében részt vett fél ilyen okból csak akkor élhet kifogással, ha ez az ok a kijelölést követően vált ismertté.
Idekapcsolódóan érdemes megemlíteni azt a döntést, amikor a választottbírósági eljárás alperese úgy értelmezte a választottbírósági szerződésnek a magyar jog alkalmazására vonatkozó kikötését, az nem jelenthet mást, minthogy a felek a magyar jogrendszerben jártas szakemberre kívánták bízni a magyar jogi vitájuk elbírálását. Kifogásolta, hogy a választottbírósági eljárás felperese olyan külföldi személyt jelölt meg választottbírónak, aki magyar nyelvtudással nem rendelkezik és feltételezhető, hogy a magyar jogot sem ismeri olyan mélységben, ahogy az egy választottbírótól elvárható. A választottbíróság elnöksége a választottbírósági eljárás felperese által jelölt választottbíróval szemben előterjesztett kizárási indítványt elutasította, és a kizárás tárgyában indult nemperes eljárásban a Fővárosi Bíróság is megtagadta a megnevezett választottbíró kizárását (Főv. Bír. 9. Gpk. 41.813/2009/4.). A bíróság rámutatott arra, hogy a választottbírósági szerződés értelmezésével nem lehetett azt megállapítani, miszerint a felek külön szakképzettségi előírással éltek volna. Az eljárás nyelvére vonatkozó - a Vbt. 30. § (1) bekezdése szerint - megállapodás csak azt a kötelezettséget teremti meg mind a választottbíróság, mind a felek részére, hogy eljárási cselekményeiket hatályosan kizárólag magyar nyelven teljesíthetik. Az eljárás nyelvére vonatkozó választottbírósági szerződés megsértését önmagában nem jelenti az, hogy az egyik fél a választottbírói névjegyzékben szereplő külföldi választottbírót jelöl. A határozat foglalkozik a tolmács, fordító alkalmazásának lehetőségével és szükségességével, végül azt a következtetést vonja le, hogy az eljárás nyelvére vonatkozó választottbírósági szerződéses megállapodást nem lehet úgy értelmezni, hogy azzal kizárták volna a magyar nyelvet nem ismerő választottbíró jelölésének jogát.
A Vbt. szigorú rendelkezéseket tartalmaz a kizárási indítvány határidejéről, mégpedig akként, hogy eltérő megállapodás hiányában, attól számított 15 napon belül kell benyújtani, amikor a fél a választottbíróság összetételéről tudomást szerzett, illetőleg amikor az indok előtte ismertté vált.
A Vbt. az eljárás gyorsítása érdekében lehetőséget biztosít arra, hogy a kizárási indítvánnyal érintett választottbíró megbízatásáról lemondjon, illetve, hogy a felek is megállapodhatnak a választottbíró megbízatásának megszűnéséről [19. § (3) bekezdés].
A kizárási kérelemről a választottbíróság dönt, az indítványozó pedig az elutasító határozat kézhezvételétől számított 30 napon belül kérheti az állami bíróság döntését, a választottbíróság azonban tovább folytathatja az eljárást.
A választottbíró kizárásával kapcsolatos eljárás az illetékes törvényszék [megyei (fővárosi) bíróság] hatáskörébe tartozik. A bíróság nemperes eljárásban ülnökök közreműködése nélkül jár el. Határozata ellen sem fellebbezésnek, sem felülvizsgálatnak nincs helye (Vbt. 51. §, 52. és 53. §).

A választottbírói megbízatás megszűnésének egyéb esetei

[a Vbt. 21-22. §-ához]

A Vbt. részletezi a választottbírói tisztségről való lemondás okait, ezek: a kizárási indítvány, a kijelölés elfogadása után bekövetkező ún. negatív feltételek, képtelenné válás a feladatok ellátására, valamint más okból a kellő időben való eljárás kizártsága.
Ugyanilyen okból a felek is megállapodhatnak a választottbírói tisztség megszűnésében, de sem a lemondás, sem a megszüntetésben való megállapodás nem jelenti a 18. §-ban írt, vagy a (2) bekezdésben felsorolt bármely ok tényleges fennállásának elismerését.
Egyébként a választottbírói megbízatás megszűntetésével kapcsolatban a felek között felmerült vita esetén is kezdeményezheti bármelyikük a bíróság döntését.
A Legfelsőbb Bíróság rámutatott arra, hogy a választottbíróval jogviszonyban álló felek jogosultak eldönteni, hogy tudomásul veszik-e a választottbíró tisztségéről való lemondása folytán megbízatásának megszűnését. Ha ebben a kérdésben nem tudnak megegyezni, bármelyik fél a rendes bíróságtól kérheti, hogy döntsön a megbízatás megszűnéséről. E kérdésben sem az eljáró választottbírósági tanács elnökének, sem az állandó választottbíróság elnökének nincs döntési jogköre (LB Gfv. XI. 30.066/2009/6., BH 2010/4/96).
Ugyanebben az ügyben a Legfelsőbb Bíróság azt is kifejtette, hogy a választottbírósági ítélet érvénytelenítésére ad alapot, ha az eljárást befejező határozat meghozatala előtt a választottbíróság egyik tagja lemond választottbírói tisztségéről és a tanács másik két tagja anélkül hozza meg határozatát, hogy a felek a tisztség megszűnésében megállapodtak volna, illetve a megbízatás megszűnését a rendes bíróság megállapította volna.
Erre vonatkozóan érdemes még megemlíteni, hogy sem a választottbírósági törvény, sem a Vesz. nem tartalmaz rendelkezést arról, hogy a választottbíró az eljárás mely szakaszában, meddig és milyen esetben mondhat le e tisztségéről. A Vbt. 19. § (3) bekezdése csak arról tartalmaz rendelkezést, hogy a kizárással érintett választottbíró lemondhat tisztségéről. A Vbt. 21. § (1) bekezdése értelmében a 19. § (3) bekezdésében meghatározott okon kívül, a választottbíró e tisztségéről csak akkor mondhat le, ha a 12. §-ban előírt feltételeknek a kijelölés elfogadás után bekövetkező változás miatt nem felel meg, vagy ténylegesen képtelenné válik feladatai ellátására, úgyszintén, ha más okból kellő időben nem jár el (a felek is csak ezekben az esetekben állapodhatnak meg a választottbíró megbízatásának megszüntetésében, erre tartalmaz utalást a Vbt. 18-23. §-aihoz fűzött indokolás is). Az előbbiekben már hivatkozott döntésében a Legfelsőbb Bíróság arra a következtetésre jutott, hogy csak jogértelmezéssel lehet választ adni arra a kérdésre, hogy a lemondás milyen okból, meddig történhet, a lemondást kivel kell közölni és az mikor hatályosul. Abból, hogy a kizárási indítványt csak a tárgyalás berekesztéséig lehet előterjeszteni olyan következtetés is levonható, hogy a választottbíró is csak a tárgyalás berekesztéséig mondhat le tisztségéről. A Vbt. 21. § (1) bekezdésében meghatározott esetek bekövetkezése azonban nem kizárt a választottbírósági tárgyalás berekesztését követően sem (pl. betegség miatt a választottbíró képtelenné válik feladata ellátására, vagy más okból kellő időben nem jár el az érdemi határozat meghozatala érdekében). Az előbbiekben már hivatkozott döntésében a Legfelsőbb Bíróság nem fogadta el azt a jogerős ítéletben írt okfejtést, hogy a tárgyalás berekesztése után már nincs helye választottbíró lemondásának. Hangsúlyozta azonban, hogy a választottbírónak a lemondást mindegyik választottbírósági szerződést kötő féllel közölnie kell, mert mindegyikükkel jogviszonyban áll és a lemondás akkor hatályos, amikor az a felekhez megérkezik. A Vbt. 22. § értelmében pedig abban az esetben, ha a választottbírói megbízatás megszűnésével kapcsolatosan a felek között vita merül fel, bármelyikük kérheti az 51. §-ban megjelölt bíróságot, hogy döntsön a megbízatás megszűnéséről. Hangsúlyozta azonban, hogy e kérdésben sem a választottbírósági tanács elnökének, sem a választottbíróság elnökének nincs döntési jogköre.
Az előbb kifejtettekhez kapcsolódóan kell hangsúlyozni azt is, hogy a Vbt. egyértelműen szabályozza azokat az okokat, amelyek a lemondás alapjául szolgálhatnak, ezért - ha csak a felek további lemondási okot nem állapítanak meg - a választottbíró más esetekben nem mondhat le, ha pedig a Vbt.-ben nem szabályozott okból mond le tisztségéről, az ezzel esetleg okozott kárért kártérítési felelősséggel tartozhat.

Új választottbíró kijelölése

[a Vbt. 23. §-ához]

A választottbírói megbízatás természetesen minden esetben megszűnik magával az eljárásnak a megszűnésével [Vbt. 42. § (3) bek.], a megbízatás azonban az eljárás folyamán is megszűnhet. Bármilyen okból is szűnik meg a megbízatás az eljárás folyamán, új bíró kijelölésére van szükség. Ilyenkor ugyanazokat a rendelkezéseket kell alkalmazni, mint amelyeket a kiesett választottbíró kijelölésénél alkalmaztak.

III. fejezet

A választottbíróság hatásköre

A választottbíróság döntése saját hatásköréről

[a Vbt. 24-25. §-ához]

A választottbíróság hatásköréről már szó volt a Vbt. 5. és 6. §-ban írtak kapcsán, ezért itt csak utalunk arra a már korábban kifejtett lényeges elvre, hogy egy szerződés érvénytelensége nem jelenti egyidejűleg a választottbírósági kikötés érvénytelenségét is. Ezt a kérdést mindig külön kell vizsgálni. Arról is szó volt már, hogy a hatáskör tárgyában mindig vizsgálni kell a választottbírósági szerződést és magát a keresettel érvényesített jogvitát, pontosabban azt, hogy az érvényesíteni kívánt jogvita valóban abból a szerződésből ered-e, amelyre vonatkozóan a választottbírósági kikötés megtörtént. Itt most azt kell hangsúlyozni, hogy a választottbíróság hatáskörét hivatalból vizsgálja, de azzal kapcsolatban kifogás előterjesztésének is helye van. Abban az esetben tehát, ha az alperes úgy látja, hogy a választottbíróságnak az adott ügyben nincs hatásköre, válasziratának előterjesztésével egy időben ezzel kapcsolatos kifogását is elő kell terjesztenie. Ugyanez a helyzet akkor is, ha van ugyan a felek között választottbírósági kikötés, ezt azonban a választottbírósági eljárás túllépi. Ez esetben a félnek a hatáskör túllépésekor kell a kifogását nyomban előterjesztenie. Hangsúlyozni kell azt is, hogy a választottbíróság saját hatásköréről maga dönt. Abban az esetben, ha a saját hatásköre megállapításáról, a választottbírósági szerződés létéről és érvényességéről hozott döntést, ezt a rendes bíróság - erre irányuló kérelem alapján - nemperes eljárásban felülbírálhatja (LB Gfv. XI. 30.073/2006. sz., BH 2007/193.). Abban az esetben azonban, ha a választottbíróság hatáskörének hiányát állapítja meg, e döntés ellen nem lehet a bírósághoz fordulni (LB Gf. VI. 31.512/2003. sz., BH 2005/114.). Itt is utalni kell arra, hogy a választottbíróság hatáskörével kapcsolatos kifogás tárgyában indult eljárás törvényszék [a megyei (fővárosi) bíróság] hatáskörébe tartozik. Az ilyen ügyben a bíróság nemperes eljárásban, népi ülnökök közreműködése nélkül jár el. Határozata ellen sem fellebbezésnek, sem felülvizsgálatnak nincs helye (LB Gfv. VI. 31.703/2000. sz., EBH 2001/455.). Fel kell azonban hívni a figyelmet arra is, hogy a hatáskör tárgyában hozott választottbírósági döntés ellen a külön jogorvoslat igénybevétele csak lehetőség, de nem kötelezettség, maga a törvény sem mondja ki a jogvesztést arra az esetre, ha e jogorvoslati lehetőséggel a fél nem él. Ezért, ha a választottbíróság jogerősen megállapítja hatáskörét az ügy elbírálására, az érvénytelenítési perben a fél még hivatkozhat arra, hogy a választottbíróság hatáskör hiányában járt el. Nem veszti el a fél az érvénytelenítés iránti kereset benyújtására vonatkozó jogát annak folytán sem, hogy a választottbírósági eljárásban továbbra is részt vett.
Előfordulhat olyan eset is, amikor az állami bíróság is, de a választottbíróság is hatáskörének hiányát állapítja meg. Ilyen esetben a követendő eljárás az, ha a fél a keresetlevelet ismételten az állami bírósághoz nyújtja be. Ez következik abból, hogy a választottbíróság saját hatásköréről maga dönt, és a hatáskörének hiányát megállapító döntés ellen nem lehet a bírósághoz fordulni. Az állami bíróságnak pedig a hatáskör hiányáról hozott döntése nem eredményez res iudicatat, tehát a fél jogosult a keresetlevelet ismételten az állami bírósághoz benyújtani. Az állami bíróságnak pedig figyelemmel kell lenni arra, hogy a választottbíróság már nemlegesen eldöntötte saját hatáskörének hiányát, ami az állami bíróságot is köti.
Abban az ügyben, amelyben a választottbíróság hatáskörének hiányát külön végzésben nem állapította meg, hanem arra csak az érdemi határozata indokolásában utalt, a Kúria kifejtette, hogy a választottbíróságnak ez az eljárása nem felel meg a felek megállapodásának, a Vbt. rendelkezéseinek és a Választottbíróság Eljárási Szabályzata 44. § (2) bekezdés e) pontjában írtaknak. E mulasztás következtében nem állapítható meg egyértelműen, hogy a fél kereseti kérelmének mely része érvényesíthető az állami bíróság előtt. Erre tekintettel a választottbíróság ítéletének érvénytelenítésére került sor. (Kúria Gfv. VII. 30.041/2013/6. sz.)

Ideiglenes intézkedések elrendelése

[a Vbt. 26. §-ához]

A bíróság által nyújtott jogsegély tárgyában a Vbt. 37. § (1) bekezdése kimondja, hogy a félnek a választottbírósági eljárás előtt vagy alatt, a bírósághoz benyújtott, ideiglenes intézkedések megtételére irányuló kérelme és a bíróság e kérelemnek helytadó intézkedése nem összeegyeztethetetlen a választottbírósági eljárással. A Vbt. 37. § (1) bekezdésének ilyen megfogalmazásából adódóan azonban kérdésként merül fel, hogyan lehet a választottbírósági eljárások előtt ideiglenes intézkedés iránti kérelmet benyújtani, ha a Vbt. hatályba lépése óta módosult Pp. 156. § (1) bekezdése tiltja a keresetlevél benyújtása előtt, az ideiglenes intézkedés iránti kérelem előterjesztését. A bírósági peres eljárásban megtehető ideiglenes intézkedésekről a Pp. 156. §-a tartalmaz rendelkezést. A per előtt megtehető ideiglenes intézkedésekről pedig a 105/1952. (XII. 28.) MT rendelet 1-6. §-ai szóltak, e rendelkezéseket azonban az 1995. évi LX. törvény, 1995. augusztus 29. napjától hatályon kívül helyezte.
Az ideiglenes intézkedés meghozatalára irányuló kérelem meglehetősen ritka.
Nem kellően tisztázott, hogy mi az összefüggés az előbb említett Vbt. 37. § (1) bekezdése és a 26. § (1) bekezdésben foglalt szabály között. A 26. § (1) bekezdése értelmében, ha a felek másként nem állapodnak meg, a választottbíróság kérelemre bármelyik felet utasíthatja, hogy minden olyan ideiglenes intézkedést tegyen meg, melyet a vita tárgya vonatkozásában a választottbíróság szükségesnek tart. A választottbíróság bármelyik felet megfelelő biztosíték adására szólíthatja fel az ilyen ideiglenes intézkedéssel kapcsolatban. Nem látható be, hogy e szabály mellett mi szükség van a 37. § (1) bekezdésének arra a szabályára, hogy a választottbírósági eljárás alatt lehet a rendes bíróságtól ideiglenes intézkedést kérni. [Előtte pedig a Pp. 156. § (2) bekezdésében foglaltakból adódóan nem lehet.]
A választottbíróság által kiadható ideiglenes intézkedés ugyanis bármilyen jellegű kötelezésre vonatkozhat, lényege az, hogy annak gazdasági szempontból jelentősége legyen, ez eltérést jelent a rendes bírósági ideiglenes intézkedéshez képest. Rendezetlen viszont, hogy a választottbíróság az ideiglenes intézkedés végrehajtását nem kényszerítheti ki, erre ugyanis a Vbt. semmilyen rendelkezést nem tartalmaz. A választottbírósági eljárás alatt az állami bíróságtól kérhető ideiglenes intézkedés helyett talán célszerűbb lenne arról rendelkezni, hogy a választottbíróság ideiglenes intézkedésének végrehajtását is lehessen kérni az állami bíróságtól.
Nem kellően rendezett az ideiglenes intézkedés hatályon kívül helyezésének kérdése sem. A Vbt. 26. § (2) bekezdése a választottbíróság által meghozott ideiglenes intézkedés tárgyában tartalmaz rendelkezést arról, hogy az addig marad hatályban, amíg azt a választottbíróság újabb határozatával hatályon kívül nem helyezi, vagy ugyanabban a kérdésben ítéletet nem hoz. Az állami bíróság által meghozott ideiglenes intézkedés tárgyában a Pp. 156. § (8) bekezdése úgy rendelkezik, hogy az addig marad hatályban, amíg azt a bíróság végzéssel vagy ítéletével hatályon kívül nem helyezi. Tekintettel arra, hogy a választottbírósági eljárásban nem az állami bíróság, hanem a választottbíróság hoz ítéletet és arra nincs feljogosítva, hogy az állami bíróság által hozott ideiglenes intézkedést hatályon kívül helyezze vagy ítéletével egyidejűleg az megszűnjön, a kérdés nyitva marad. Nem ad megfelelő eligazítást a Pp. 156. § (8) bekezdésének az ideiglenes intézkedés hatályának megszűnésére vonatkozó rendelkezése sem. Véleményünk szerint e tárgyban feltétlenül szükséges lenne a Vbt. vagy a Pp. rendelkezéseinek kiegészítése.

IV. fejezet

A Választottbíróság eljárása

A felek egyenlő elbánásban részesítése

[a Vbt. 27. §-ához]

A választottbírósági eljárásnak is egyik fontos alapelve, hogy annak során a feleket egyenlő elbánásban kell részesíteni. Annak az ugyancsak fontos alapelvnek, hogy mindegyik félnek meg kell adni a lehetőségét, hogy ügyét előadhassa, érvényesülése körében azonban figyelemmel kell lenni arra is, hogy a felek ismétlődő előadásai ne vezessenek az eljárás elhúzódásához. Idekapcsolódóan fejtette ki a Legfelsőbb Bíróság, hogy a felperesnek az ügy előadhatóságára vonatkozó joga nem sérül, habár az alperes utolsó válasziratát követően a választottbíróság nem hívta fel a felperest az észrevételei megtételére, de az alperesnek ez a válaszirata a korábbi, a felperes által már ismert - ténybeli és jogi állásponthoz képest - változást nem tartalmazott (LB Gfv. XI. 30.176/2007. sz., EBH 2008.1705.).
Az ügy előadhatósága tárgyában különbséget kell tenni a fél előadása, pl. a bizonyítási indítvány előterjesztésének lehetősége és a választottbíróság mérlegelési körébe, illetve az érdemi döntés körébe tartozó értékelések között. A választottbíróságnak az a döntése ugyanis, hogy a fél által megjelölt bizonyítási indítványnak helytad-e vagy sem, nem az ügy előterjeszthetőségének fogalomkörébe tartozik, hanem annak elbírálása, hogy a fél által kért bizonyítás szükséges-e, ez pedig már az érdemi döntés körébe tartozik (LB Gfv. VI. 30.450/2002. sz., BH 2003/127.).

Az eljárási szabályok meghatározása

[a Vbt. 28. §-ához]

A választottbíróság eljárási szabályait a Vbt. 27-45. §-ok tartalmazzák. Ezek legtöbbje diszpozitív és egyben kisegítő jellegű: akkor jutnak szerephez, ha maguk a felek, illetőleg a választottbíróság nem állapít meg eltérő eljárási szabályokat. A választottbíróság által követendő eljárás szabályaiban ugyanis a felek - a törvény keretei között - szabadon állapodhatnak meg, de kiköthetik valamely állandó választottbíróság eljárási szabályzatának alkalmazását is. Megállapodásuk hiányában pedig e szabályokat - ugyancsak a törvény keretei között - maga a választottbíróság belátása szerint határozza meg. A hazai joggyakorlatban meglehetősen ritkán fordul elő, hogy akár a felek, akár a választottbíróság maga állapítaná meg az eljárás rendjét. Ez azzal van összefüggésben, hogy az ügyek többségében a felek a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara mellett szervezett Állandó Választottbíróság eljárását kötik ki. Emellett egyes jogszabályok meghatározott választottbíróságok kizárólagos hatáskörét is megállapíthatják (nemzetközi egyezmények, a Tőzsdei Választottbíróság kizárólagos hatásköre meghatározott ügyekre), e választottbíróságok eljárásának rendjét pedig a saját eljárási szabályzatai állapítják meg. A felek természetesen nincsenek elzárva attól, hogy a Pp. szabályainak alkalmazását kössék ki, vagy nemzetközi okmányba foglalt eljárási szabályokat.
A választottbíróságok és az állami bíróságok gyakorlata is következetes a tekintetben, hogy ilyen tartalmú kikötés hiányában a Pp. nem háttérjoga a választottbírósági eljárásnak. A választottbírósági eljárásban a Pp. szabályai csak akkor alkalmazhatók, ha a felek így állapodtak meg, vagy a választottbíróság jogosult az eljárás rendjét megállapítani és így dönt. Ebből pedig az is következik, hogy nem lehet a választottbírósági ítélet érvénytelenítését kérni azon az alapon, hogy a választottbíróság a Pp. valamely rendelkezését nem alkalmazta, vagy azt megsértette (LB Gf. VI. 30.111/1999. sz., BH 1999/471., EBH 1999/128.).
Azt is fontos hangsúlyozni, hogy a feleknek a választottbírósági kikötésbe foglalt azt a rendelkezését, amely szerint szerződésükre a magyar jog szabályait kell alkalmazni, az alkalmazandó anyagi jogra és nem az eljárási jogra vonatkozó kikötésként kell értelmezni (EBH 1999/128.).
A Legfelsőbb Bíróság azt is kifejtette, hogy az eseti választottbíróság eljárására egy mintaszabályzat szerinti eljárás kikötése csak akkor válhat a felek között érvényben lévő általános szerződési feltételek részévé, ha a mintaszabályzat szerinti eljárási rend lényegéről, a választottbírósági törvénytől eltérő, korlátozó rendelkezéseiről, az általános szerződési feltételeket használó eladó a vevőt bizonyíthatóan tájékoztatta és azt a vevő - külön figyelemfelhívó tájékoztatás után - elfogadja (LB Gfv. XI. 30.256/2006. sz., EBH 2007/1624.).

A nyilvánosság kizárása

[a Vbt. 29. §-ához]

A választottbírósági eljárásnak egyik legfontosabb - nemzetközileg is elismert és következetesen alkalmazott - alapelve, hogy az eljárás - hacsak a felek másban nem állapodnak meg - nem nyilvános. A felek szerződése sok esetben, éppen erre tekintettel tartalmazza a választottbírósági kikötést. Nem ritkán komoly érdek fűződik ahhoz, hogy kívülállók (pl. versenytársak) ne szerezzenek tudomást arról, hogy a felek között jogvita keletkezett, annak mi a tárgya, esetleg még arról sem, hogy a felek közötti vita békés úton nem volt rendezhető. Ez azonban nem zárja ki azt, hogy a felek és a választottbíróság hozzájárulásával más személyek is részt vehessenek a tárgyaláson.

Az eljárás nyelve

[a Vbt. 30. §-ához]

A törvény szerint a felek szabadon állapodhatnak meg az eljárás nyelvében, ilyen megállapodás hiányában az eljárás nyelve magyar. Hangsúlyozni kell azonban, hogy a törvény nem csak a tárgyalás nyelvének meghatározásáról tartalmaz rendelkezést, hanem e körbe vonja a választottbíróság és a felek közléseit is, továbbá a választottbíróság határozatát is.
A Vbt. 30. §-ába foglalt rendelkezés csak a belföldi felek közötti eljárásra vonatkozik, figyelemmel arra, hogy a Vbt. a nemzetközi választottbíráskodásra vonatkozó fejezetben (Vbt. 48. §) külön rendelkezik az eljárás nyelvéről. Álláspontunk szerint belföldi választottbíróság esetén akkor kerülhet sor idegen nyelvű eljárás kikötésére, ha a felek egyike Magyarországon bejegyzett, de külföldi tulajdonban lévő cég.

A választottbíráskodás helye

[a Vbt. 31. §-ához]

A felek akarata érvényesül az eljárás helyének meghatározásában is. Az állandó választottbíróság pedig az alapító okiratában meghatározott székhelyén jár el, ami azonban nem jelenti azt, hogy az eljáró tanács esetenként másutt nem találkozhat, és nem tarthat az ügyről megbeszélést.

Az eljárás megindítása

[a Vbt. 32. §-ához]

Az eljárás megindításának időpontjára vonatkozó rendelkezésnek főleg az elévülés megszakítása szempontjából van jelentősége, de biztosítási intézkedés is csak az eljárás megindítása után tehető (Vbt. 26. §). Ez az időpont különböző attól függően, hogy eseti vagy állandó választottbíróság jár-e el az ügyben, a felek eltérő megállapodásának hiányában az eseti választottbíróságnál az a nap, amelyen az alperes a vita választottbíróság elé utalására irányuló nyilatkozatot kézhez veszi. Ez esetben ugyanis az eljárás megindításához nem feltétlenül szükséges a keresetlevél benyújtása, azt megelőzheti a felperes választottbírósági eljárást kezdeményező beadványa. Ez a rendelkezés a Mintatörvényből került a Vbt.-be, amely szerint a keresetlevelet egy, a felperesnek az eljárás megindítását deklaráló nyilatkozatot előzi meg. Az eljárás megindításához fűződő joghatályok ennek az alperes általi kézhezvétele időpontjához fűződnek. Ismételten hangsúlyozni kell azonban, hogy mindez csak az eseti választottbíróságra vonatkozik.
Ha a felek állandó választottbíróságot kötöttek ki, az eljárás megindítása a keresetlevél választottbírósághoz történő megérkezésének napja.

Keresetlevél és válaszirat

[a Vbt. 33. §-ához]

A gyakorlatban a választottbírósági eljárás az esetek többségében a keresetlevél benyújtásával indul, az alperes pedig annak átvétele után a felek vagy a választottbíróság által meghatározott határidőn belül köteles előadni válasziratát.
Eltérő megállapodás hiányában az eljárás során bármelyik fél módosíthatja vagy kiegészítheti keresetét vagy válasziratát.
A gyakorlatban nem találkoztunk annak a rendelkezésnek alkalmazásával, mely szerint a választottbíróság az előterjesztéseket az eljárással okozott késedelem miatt kizárhatja. Az e §-hoz fűzött indokolás is tartalmazza, hogy a választottbíróságnak ilyenkor a felek érdekét, a módosítás vagy kiegészítés természetét kell vizsgálni, s e joga gyakorlása során általában nem, hanem csak az adott kérelem vonatkozásában utasíthatja el a módosítást vagy kiegészítést.

Szóbeli tárgyalás és írásbeli eljárás

[a Vbt. 34. §-ához]

Az idézett törvényi rendelkezés a Vbt. 27. §-ában rögzített egyenlő elbánás elvének érvényesülését szolgálja. A szabály azért utal a felek eltérő megállapodásának lehetőségére, mert a felek úgy is rendelkezhetnek, hogy a választottbíróság az okiratok alapján a felek szóbeli meghallgatása nélkül hozza meg határozatát. A felek ilyen megállapodása sem sértheti azonban a 27. §-ba foglalt elvet.
A tanúk és szakértők meghallgatása kötelezettségének teljesítését, végső soron a bíróság által nyújtott jogsegély biztosíthatja [Vbt. 37. § (3) bek.], tekintve, hogy maga a választottbíróság kényszerítő eszközt nem alkalmazhat. A gyakorlatban azonban ilyen jogsegély kérésére nemigen kerül sor.
A garanciális elvek érvényesülését szolgálják az idézett törvényi rendelkezésbe foglalt további szabályok is, így az, hogy a feleket kellő időben értesíteni kell a tárgyalásról és a választottbíróság olyan eljárási cselekményéről, amelynek célja tárgy vagy okirat megszemlélése, továbbá az, hogy az egyik fél beadványát közölni kell a másik féllel. A gyakorlatban azonban kialakult ennek az a módja, hogy a választottbíróság a felet kötelezi a benyújtandó beadványának a másik féllel való közlésére is. Közölni kell továbbá a szakértői véleményt vagy más bizonyítékot, amelyet a választottbíróság döntése meghozatalánál figyelembe vesz. E rendelkezéseknek azért van nagy jelentősége, mert ezek elmulasztása a választottbírósági határozat érvénytelenítését vonhatja maga után [Vbt. 55. § (1) bek. c) és e) pontjai].
A (4) bekezdés rendelkezik a jegyzőkönyv készítéséről. Itt érdemes megemlíteni, hogy a Mintatörvény nem írja elő a jegyzőkönyvvezetést. Ennek oka az lehet, hogy az egyre általánosabbá váló nemzetközi gyakorlatban a tárgyalásról magnetofon felvétel készül és ennek másolatát (nem átiratát) kapják meg a felek. A tárgyalás rögzítésének ez a módja, különösen a bonyolult, sok tanú meghallgatását igénylő eljárásokban előnyös. A hazai választottbíráskodásban azonban a jegyzőkönyvvezetés a megszokott. A jegyzőkönyv az érvénytelenítési eljárásban is könnyebben kezelhető, mint a magnetofon felvétel.

A fél mulasztása

[a Vbt. 35. §-ához]

A keresetlevél előterjesztésének elfogadható indok nélküli elmulasztása - a felek eltérő megállapodásának hiányában - az eljárás megszüntetését idézheti elő. Más a jogkövetkezménye annak, ha az alperes a válasziratát nem nyújtja be, ez esetben ugyanis az eljárás folytatására kerül sor, a mulasztás azonban nem minősíthető a felperes állításai elismerésének. Ugyancsak folytathatja a választottbíróság az eljárást, ha a felek bármelyike nem jelenik meg a tárgyaláson, vagy bizonyítékait nem terjeszti elő. Ilyenkor a rendelkezésre álló adatok alapján határozatot is hozhat.

Szakértő kirendelése

[a Vbt. 36. §-ához]

A választottbírósági eljárás során mindazok a bizonyítási eszközök igénybe vehetők, amelyek az állami bírósági eljárásban ismertek. A szakértő kirendelésére vonatkozó szabályok nagyban hasonlítanak a Pp. megfelelő rendelkezéseihez. Itt is érdemes megemlíteni azt, hogy a választottbíróság kényszerintézkedést általában nem hozhat, ebből pedig az következik, hogy pl. a tanúkat sem tudja kényszeríteni arra, hogy a tárgyaláson megjelenjenek és ott vallomást tegyenek, de a szakértőt sem arra, hogy a szakvéleményét kellő időben előterjessze, illetve arra, hogy a választottbírósági tárgyaláson megjelenjen. Ilyen esetben a választottbíróság az állami bíróságtól kérhet segítséget. Az állami bíróság a választottbíróság megkeresésére jogsegélyt nyújt (Vbt. 37. §).

A bíróság által nyújtott jogsegély

[a Vbt. 37. §-ához]

Az ideiglenes intézkedésről már szóltunk a Vbt. 26. §-hoz fűzött magyarázatunknál, azt most megismételni nem kívánjuk.
A Fővárosi Ítélőtábla a 3.Pkf. 25.210/2013/2. számú végzésében a Vbt. 37. § (1) bekezdése szerint a Pp. 156. § (1) bekezdésére utalással megengedhetőnek tartotta az ideiglenes intézkedés előterjesztésére vonatkozó kérelmet, más kérdés, hogy az ügy körülményeit részletesen vizsgálva azt alaptalannak találta.
A biztosítási intézkedés tárgyában a Vbt. 37. § (2) bekezdésébe foglalt szabály lényegében egyezik a bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvény 188. §-ban írtakkal. E rendelkezés szerint biztosítási intézkedés rendelhető el az olyan követelés érdekében, mely iránt belföldi választottbíróságnál keresetet indítottak, ha a végrehajtást kérő
- a kérelemhez csatolta a választottbíróság igazolását arról, hogy a választottbírósági eljárás megindult és
- a követelésének létrejöttét, mennyiségét és lejártát közokirattal vagy teljes bizonyító erejű magánokirattal igazolta.
Az 1994. évi LIII. törvény 188. § (2) bekezdése szerint a biztosítási intézkedést a 16. § d) pontja szerint illetékes bíróság rendeli el, ez pedig a következő: az adós lakóhelye, székhelye - ezek hiányában az adós végrehajtás alá vonható vagyontárgyának helye, külföldi vállalkozások magyarországi fióktelepe, illetve közvetlen kereskedelmi képviselete esetén pedig a fióktelep, illetőleg a képviselet helye - szerinti törvényszék.
A bíróság - éspedig az a járásbíróság, amelynek területén a bizonyítás a legcélszerűbben folytatható le, Budapesten pedig a Pesti Központi Kerületi Bíróság - a választottbíróság megkeresésére bizonyítás lefolytatásával is jogsegélyt nyújt. A jogsegély körébe tartozik még a választottbíróság által lefolytatott bizonyítás során szükséges kényszerítő eszközök alkalmazása.

V. fejezet

Határozathozatal és az eljárás megszűnése

Határozathozatal

[a Vbt. 38. §-ához]

A választottbíróság az eljárás befejezésként érdemi ítéletet vagy megszüntető végzést hoz. Több bíróból álló választottbíróság - a felek eltérő megállapodásának hiányában - szótöbbséggel hozza meg határozatát. Többségi álláspont hiányában (ha valamennyi választottbíró különböző véleményen van) a választottbírósági tanács elnöke dönt.
A Vbt. nem tartalmaz rendelkezést az esetleges különvéleményről. A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara mellett szervezett Állandó Választottbíróságának Eljárási Szabályzata (Vesz.) 40. §-ának (3) bekezdése azonban lehetőséget nyújt arra, hogy az ítélethez a választottbíró írásos különvéleményt adhat, amit lezárt borítékban, az ügy iratai között kell elhelyezni. A különvéleménybe, indokolt esetben, a választottbíróság elnöke engedélyezhet betekintést. Abban az esetben, ha az érvénytelenítési eljárás keretében az állami bíróság a választottbíróságtól beszerzi az ügy iratait, akkor ezek között a különvélemény is megküldésre kerül.
Itt érdemes utalni arra a legfelsőbb bírósági határozatra, amely szerint a választottbírósági ítélet érvénytelenítésre ad alapot, ha az eljárást befejező határozat meghozatala előtt a választottbíróság egyik tagja lemond választottbírósági tisztségéről, és a tanács másik két tagja anélkül hozza meg határozatát, hogy a felek a tisztség megszűnésében megállapodtak volna, illetve a megbízatás megszűnését a rendes bíróság megállapította volna (LB Gfv. XI. 30.066/2009. sz., BH 2010/96.).

Egyezség

[a Vbt. 39. §-ához]

A választottbírósági eljárásban az eljáró tanács igyekszik előmozdítani a felek közötti egyezség létrejöttét.
Amennyiben a felek között létrejön az egyezség, annak három eljárásjogi következménye lehet,
- a választottbíróság végzéssel megszünteti az eljárást,
- ha a felek az kérik, az egyezséget ítéletbe foglalja,
- a felek azt is kérhetik, hogy a választottbíróság végzéssel hagyja jóvá az egyezséget.
A választottbíróság azonban nem köteles a felek egyezségét írásba foglalni. Ezt megtagadhatja olyan esetben, ha az egyezség jogszabályellenes vagy közrendet sért. Az ítéletbe foglalt egyezség hatálya azonos a választottbírósági ítélet hatályával, ebből pedig az következik, hogy az ítélettel azonos módon végrehajtható.
Az a feltétel pedig, mely szerint az egyezségnek meg kell felelnie a jogszabályoknak, a törvény indokolása szerint azt célozza, hogy az egyezség tartalma ne legyen jogszabálysértő, ne sértse a közrendet és megakadályozza a feleknek a jogszabály megkerülésére irányuló összejátszását.

A határozat formája és tartalma

[a Vbt. 40-41. §-ához]

Értelemszerű, hogy a választottbíróságnak mind az ítéletet, mind az eljárást megszüntető végzést írásba kell foglalnia és azt a választottbírónak, illetve az eljáró tanács tagjainak alá kell írniuk. Ha az ügyben nem egyesbíró jár el, úgy a határozat érvényességének a tagok többségének az aláírása is elegendő a törvény szerint, feltéve, hogy az aláírás elmaradásának okát feltüntették.
A 40. §-ba foglalt formai kérdéseket érintő rendelkezések mellett a 41. § tartalmazza a tartalmi kellékeket. Eszerint a választottbíróság - az egyezség esetét kivéve - köteles ítéletét indokolni. Az ítéletben a dátumon kívül rögzíteni kell azt a helyet is, ahol a döntést hozták. Az elkészült ítéletet természetesen kézbesíteni kell a feleknek is.

Az eljárás megszüntetése

[a Vbt. 42. §-ához]

A választottbírósági eljárás általában az ügy érdemében hozott ítélettel ér véget. Véget érhet azonban a választottbíróságnak az eljárást megszüntető végzésével is.
Feltűnő azonban, hogy a Vbt. igen szűkszavú rendelkezéseket tartalmaz az eljárás megszüntetésére vonatkozóan. Így a megszüntetés oka lehet, hogy a felperes keresetét nem terjeszti elő, visszavonja a keresetét, a felek megállapodnak az eljárás megszüntetésében vagy a választottbíróság megítélése szerint az eljárás folytatására bármely okból nincs szükség, vagy az lehetetlen. Nem szünteti meg viszont a választottbíróság az eljárását a kereset visszavonása esetében, ha az alperes az ellen kifogással élt és a választottbíróság is elismeri, hogy jogos érdeke fűződik a vita lezárásához. A felsorolás azonban nem teljes, mert a választottbíróság akkor is megszünteti végzéssel az eljárást, ha a felek a jogvitában egyezséget kötnek, és nem kérik annak ítéletbe foglalását [39. § (1) bek.].
Az eljárás megszüntetése tárgyában ismertetett rendelkezésekből azonban több kérdés is adódik. Erre vonatkozó rendelkezés hiányában nem tisztázott, hogy az eljáró tanács mely esetekben dönthet hivatalból, és melyek azok az okok, amikor csak a felek kérelmére rendelkezhet az eljárás megszüntetéséről.
Az idézett szabályokból olyan következtetés vonható, hogy hivatalból dönthet a választottbíróság, ha a felperes keresetét nem terjeszti elő, illetve abban az esetben, ha megítélése szerint az eljárás lefolytatására bármely okból nincs szükség, vagy az lehetetlen.
Külön értelmezést igényelhet, hogy mit jelent az, hogy az eljárás lefolytatására bármely okból nincs szükség.
Érdemes felhívni a figyelmet arra is, hogy indokolt lenne az eljárás megszüntetése tárgyában való rendelkezések bővítése akként, hogy megszüntetésre kerülhessen sor, ha ítélt dolog fennállása állapítható meg, vagy a perfüggőség esetére.
Rendelkezni kellene továbbá az időelőttiség tárgyában is.
Semmilyen rendelkezés nem található arról, hogy az eljárás végzéssel való megszüntetése esetén, hogyan alakulnak a költségviselés szabályai, amire ugyancsak indokolt lenne a törvényben kitérni.
Szükséges felhívni a figyelmet arra is, hogy a választottbíróság eljárást megszüntető végzésének érvénytelenítése iránt bírósági út nem vehető igénybe (LB Gf. VI. 31.199/2002. sz., BH 2004/20., EBH 2003/876.).

Az ítélet kijavítása, értelmezése; kiegészítő ítélet

[a Vbt. 43-45. §-ához]

A Pp.-ben meghatározottakhoz hasonló okokból helye van a választottbíróság ítéletének kijavítására és kiegészítésére is. Eltérés viszont, hogy míg a bíróság a kijavítást hivatalból bármikor elrendelheti, a választottbíróság csak az ítélet meghozatalától számított 30 napon belül és, hogy - a felek eltérő megállapodása hiányában - a kiegészítés iránti kérelem előterjesztésének határideje nem 15, hanem 30 nap.
A választottbírósági eljárás sajátossága, hogy a felek erre vonatkozó megállapodása esetén - az egyik félnek a másik félhez intézett egyidejű értesítése mellett - kérheti az ítélet meghatározott része vagy pontja tekintetében annak értelmezését. Abban az esetben, ha a választottbíróság e kérésnek helyt ad, az értelmezés az ítélet indokolásának részévé válik.

VI. fejezet

Nemzetközi választottbírósági eljárás

Eljárás nemzetközi ügyekben

[a Vbt. 46. §-ához]

A Vbt. külön fejezetben foglalja össze a nemzetközi választottbírósági eljárás során alkalmazni rendelt szabályokat. Ebben a körben rendelkezik arról, hogy a Vbt. általános rendelkezései közül a 8. §-ban foglaltakat (keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasítása vagy a per bármelyik fél kérelmére történő megszüntetése érvénytelen, hatálytalan vagy betarthatatlan választottbírósági megállapodás esetén) nemzetközi választottbíráskodás esetén akkor is alkalmazni kell, ha a választottbíróság székhelye nem Magyarországon van. Ezzel szemben csak viszonosság esetén alkalmazható a külföldi székhelyű választottbíróságoknál a 37. § (1) bekezdése (állami bíróság általi ideiglenes intézkedés elrendelése).
Egy ügyben az alperes azzal védekezett, hogy külföldi választottbíróságot jelölő választottbírósági kikötés miatt - figyelemmel az 1962. évi 25. törvényerejű rendelettel kihirdetett New York-i Egyezmény II. cikk. 1. pontjára - a magyar "rendes" bíróságnak nincs joghatósága a jogvita elbírálására. A Kúria azonban hivatkozva az Egyezmény II. cikk 3. pontjára - mely szerint a választottbírósági kikötés nem irányadó, ha megállapítható hogy az semmis rámutatott, hogy a joghatósági kikötés is igényli a felek konszenzusát, az akarat egyezőséget.
Tekintettel arra, hogy a választottbírósági kikötés létre nem jött szerződésben szerepel, a Vbt. 46. §-ának (2) bekezdése és a 8. § (1) bekezdése alkalmazásával helytállónak találta a jogerős ítéletnek azt a megállapítását, hogy nincs joghatósági összeütközés a magyar bíróság és a külföldi választottbíróság között, mert a választottbíróság joghatóságát megalapozó választottbírósági szerződés létrejötte sem állapítható meg. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy fennáll a magyar bíróságnak a joghatósága a per lefolytatására és a joghatóság hiánya okából nincs helye a per hivatalbóli megszüntetésének. [Kúria Gfv. X. 30.379/2011/19. sz.]
A törvény kimondja azt is, hogy nemzetközi ügyekben állandó választottbíróságként csak a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara mellett szervezett Választottbíróság jár el, bár utal arra, hogy törvény ettől eltérően is rendelkezhet. Ilyen eltérő rendelkezést tartalmaz a tőkepiacról szóló 2001. évi CXX. törvény 376. § (5) bekezdése, amely az ott meghatározott körben, a nemzetközinek minősülő ügyek tekintetében is kizárólag a Pénz- és Tőkepiaci Állandó Választottbíróság eljárásának kikötését teszi lehetővé azzal, hogy a kizárólagosság a belföldi székhelyű állandó választottbíróságok tekintetében áll fenn.

Az eljárás nemzetközi jellege

[a Vbt. 47. §-ához]

Az idézett törvényi rendelkezés pontos szabályozást ad arra vonatkozóan, hogy mely elemek teszik nemzetközi jellegűvé a választottbírósági eljárást. E szerint, főszabályként akkor nemzetközi, ha a választottbírósági szerződést kötő felek székhelye (telephelye) a választottbírósági szerződés megkötése idején különböző államokban van. Nemzetközi azonban a választottbíróság akkor is, ha a felek székhelyét (telephelyét) tartalmazó államon kívül van a választottbírósági szerződésben meghatározott hely, vagy az a hely, ahol a felek jogviszonyából eredő kötelezettségek lényegi részét teljesíteni kell, vagy amelyhez a jogvita tárgya a legszorosabban kapcsolódik. Több telephely esetén a választottbírósági szerződéssel legszorosabb kapcsolatban álló telephely lesz az irányadó a választottbíráskodás nemzetközi jellegének meghatározása szempontjából.
Az e §-hoz fűzött indokolás szerint, ez a megoldás felel meg az 1987. évi 20. törvényerejű rendelettel kihirdetett az Egyesült Nemzeteknek az áruk nemzetközi adásvételi szerződéseiről szóló, Bécsben, az 1980. április hó 15. napján kelt Egyezményében foglaltaknak.
Ezt a szabályozási elvet követi a Mintatörvény is. Fel kell hívni a figyelmet azonban arra, hogy ez a telephely meghatározás eltér a magyar társasági, illetve cégjogban szereplő telephely fogalmától.
A Legfelsőbb Bíróság a Gfv. VI. 30.111/1999. sz., BH 1999.471. döntésében nemzetközinek minősítette azt az ügyet, ahol a választottbírósági eljárás felperesének székhelye külföldi, míg az eljárás alperesének székhelye Magyarországon - tehát különböző államokban - volt a szerződés megkötésének időpontjában.

Az eljárás nyelve

[a Vbt. 48. §-ához]

Az eljárás nyelvére vonatkozó általános szabálytól (Vbt. 30. §) - külföldi felek gyakori részvételére tekintettel - eltérés az, hogy a felek megállapodásának hiányában az eljárás során használandó nyelvet vagy nyelveket a választottbíróság határozza meg, a választottbíróság elrendelheti az írásbeli bizonyítékokhoz ezen nyelven (nyelveken) fordítás csatolását is.

Az alkalmazandó anyagi jog meghatározása

[a Vbt. 49. §-ához]

Fontos rendelkezése a nemzetközi választottbíráskodásnak az alkalmazandó anyagi jog meghatározása. Ebben a körben is, elsősorban a felek megállapodása az irányadó. Az e §-hoz fűzött indokolás szerint is a felek döntésétől függ, hogy jogviszonyukat és abból eredő jogvitájukat mely ország anyagi joga alapján kell elbírálni. A jogválasztás lehetősége összhangban van a nemzetközi magánjognak azzal az alaptételével, mely szerint a szerződésekre elsősorban azt a jogot kell alkalmazni, amelyet a felek választottak (1979. évi 13. tvr. 4. §). Ha a felek nem választottak jogot, az alkalmazandó anyagi jogot a választottbíróság határozza meg. Abban az esetben, ha a felek nem éltek a jogválasztás lehetőségével, a magyarországi székhelyű választottbíróság az eset összes körülményeire figyelemmel fogja eldönteni azt, hogy a felek rendelkezése hiányában indokolt-e a magyar nemzetközi magánjog szabályainak az alkalmazása, írja az e §-hoz fűzött indokolás.
Kérdésként merülhet fel, hogy a felek külföldi ország eljárásjogi szabályainak alkalmazását is kiköthetik-e. Véleményünk szerint nem, mert a Vbt. 49. § (1) bekezdése a vitás kérdések érdemi eldöntésére választott jogról tartalmaz rendelkezést.
A Legfelsőbb Bíróság a Legf. Bír. Gfv. VI. 30.111/1999. sz., BH 1999.471. döntésében azt is kifejtette, hogy a Vbt. 49. §-ának (1) bekezdését úgy kell értelmezni, mint amely az adott állam jogának a felmerült kérdést közvetlenül rendező szabályára utal. E rendelkezésből az következik, hogy a feleknek azt a választottbírósági kikötésbe foglalt rendelkezését, amely szerint szerződésükre a magyar jog szabályait kell alkalmazni, az alkalmazandó anyagi jogra, és nem az eljárási jogra vonatkozó kikötésként kell értelmezni.
Egy olyan ügyben, ahol a szerződést kötő és egymással perben álló felek magyar gazdálkodó szervezetek voltak, és az alperes hivatkozása szerint a jogvitát a svájci jog szabályai szerint kell elbírálni, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara mellett szervezett Állandó Választottbíróság kifejtette, hogy külföldi jogot a nemzetközi magánjogról szóló 1979. évi 13. tvr. 1. §-a alapján és csak akkor lehet alkalmazni, ha a jogviszonyban külföldi személy, vagyontárgy vagy jog szerepel. Tekintettel arra, hogy az adott esetben erről nincs szó, tehát irányadó kell, hogy legyen a Ptk. 1. §-ának (1) bekezdése, mely szerint a magyar jogalanyok vagyoni és nemvagyoni viszonyait a Törvénykönyv szabályozza. Ez a rendelkezés nem diszpozitív természetű, és a Törvénykönyv hatályáról szóló ezzel a rendelkezéssel ellentétes volna az összes diszpozitív jellegű magyar szerződési szabálynak a 200. § (1) bekezdésére történő hivatkozással való kizárása, (kógens szabályok kizárására ugyanis e szerint a rendelkezés szerint nincs lehetőség) és e szabályok helyett valamely más ország polgári joga alkalmazásának előírása. A választottbíróság ezért úgy döntött, hogy a jogviszonyra a magyar jog szabályait kell alkalmazni. (VB 940/3., BH 1998. évi 5. sz. 392. o.)
A felek abban is megállapodhatnak, hogy a választottbíróság valamely állam joga helyett a méltányosság alapján döntsön.

[a Vbt. 50. §-ához]

A Vbt. idézett 50. §-ában foglalt rendelkezés megfelel a Mintatörvény szabályainak, miszerint előírja, hogy a választottbíróság határozatát a szerződés kikötéseivel összhangban, valamint az ügyletre alkalmazandó kereskedelmi szokások figyelembevételével köteles meghozni.

VII. fejezet

A bíróság eljárása

Hatáskör, illetékesség

[a Vbt. 51-53. §-ához]

A Vbt. idézett 51-53. §-ai a bíróságok hatáskörére, illetékességére és az eljárás módjára vonatkozó szabályokat tartalmaznak. Az ügyeknek a törvényszékekre (megyei (fővárosi) bíróságra) telepítését, az e §-okhoz fűzött indokolásból is kitűnően, a speciális szakértelem szükségessége, az egységes gyakorlat kialakításának kívánalma, és az ügyek száma indokolja.
Kivétel csak a Vbt. 37. §-ában szabályozott esetekben van, mert az ideiglenes intézkedések [37. § (1) bek.] és a biztosítási intézkedések [37. § (2) bek.] esetében a Pp., illetve a Vht. vonatkozó eljárási szabályai szabják meg a bíróság hatáskörét és illetékességét. A bizonyítás során nyújtandó jogsegély végett pedig a választottbíróság azt a helyi bíróságot keresi meg, amelynek területén a bizonyítás legcélszerűbben lefolytatható, Budapesten a Pesti Központi Kerületi Bíróságot [37. § (4) bek.].
A bíróság minden esetben népi ülnökök közreműködése nélkül jár el. A törvény azt is rögzíti, hogy a törvényszék nemperes eljárásban hozott határozata ellen jogorvoslat benyújtására nincs lehetőség.
A Kúria iránymutató döntésében kifejtette, hogy a Vbt. 53. §-ában foglalt jogorvoslati korlát csak a kérelem érdemében hozott határozat elleni jogorvoslatra vonatkozik. Ha a bíróság nem a Vbt., hanem a Pp. rendelkezései alapján, az ügy érdemének vizsgálata nélkül utasítja el a kérelmet, akkor e határozata ellen a Pp. 233. § (1) bekezdése alapján jogorvoslatnak van helye. (Kúria Gpkf.VII.30.077/2014. sz., BH 2014/10/313.)

A választottbíróság ítéletének érvénytelenítése

[a Vbt. 54-55. §-ához]

A választottbíráskodás fontos eleme, hogy a választottbíróság ítélete ellen fellebbezésnek nincs helye, csak az ítélet érvénytelenítését lehet kérni a törvényben pontosan meghatározott esetekben.
Szükségesnek tartjuk felhívni a figyelmet arra, hogy a választottbírósági ítélet érvénytelenítése iránti pereket a Kúria nem tekinti kiemelt jelentőségű pernek, így arra a Pp. XXVI/A. Fejezetében részletezett szabályok nem alkalmazhatók. Abban az esetben azonban, ha az elsőfokú bíróság - bár tévesen - kiemelt jelentőségű pernek minősítette az eljárást, attól már a Kúria sem térhet el (Kúria Gfv. VII. 30.315/2014., BH 2015.167.).
Elöljáróban érdemes rögzíteni, hogy magyar bíróság előtt, csak Magyarországon működő választottbíróság ítéletének érvénytelenítése iránti pert lehet megindítani. Ez következik a Vbt. 1. §-ában írtakból, mely szerint a törvényt - eltérő rendelkezése hiányában - akkor kell alkalmazni, ha az eseti vagy állandó választottbíróság helye (székhelye) Magyarországon van.
Nem indítható tehát választottbírósági ítélet érvénytelenítése iránti per, mint ahogy a Legfelsőbb Bíróság a Gf. VI. 30.842/1997/2. számú végzésében kimondta a hamburgi székhelyű tőzsdei választottbírósági ítélet érvénytelenítésére. A Legfelsőbb Bíróság kifejtette azt is, hogy nem alapozza meg a választottbírósági ítélet érvénytelenítésére vonatkozó igényt a külföldi választottbírósági határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló, New Yorkban 1958. június 10-én kelt Egyezmény kihirdetéséről szóló 1962. évi 25. tvr. végrehajtásáról kiadott 12/1962. (X. 31.) IM rendelet 1. §-ának a) pontja sem.
Az érvénytelenítési per megindítására jogosultak körében pedig következetes a bíróságok gyakorlata a tárgyban, hogy a választottbírósági ítélet érvénytelenítését a bíróságtól csak a fél, továbbá az kérheti, akire az ítélet rendelkezést tartalmaz. Ez a szabályozás a gyakorlatban általában a részvényes, illetve a Kft. tagja által indított olyan perekben jelentős, ahol a választottbírósági eljárásban a részvényes, illetve a Kft. tagja nem vett részt, csak maga a cég.
A Legfelsőbb Bíróság a Gfv. XI. 30.010/2007/5. számú végzésében kifejtette, hogy a választottbírósági eljárásban félként részt vevő részvénytársaság részvényese nem indíthat pert a választottbírósági ítélet érvénytelenítése iránt. Rámutatott, hogy ugyan a perrel érintett igazgatósági határozat a felperest, mint részvényest érinti, ez azonban csak közvetett jelentőségű a választottbírósági ítélet vonatkozásában, tekintve, hogy az ítélet a felperesre, mint részvényesre közvetlenül rendelkezést nem tartalmaz. A felperes tehát nem jogosult a választottbírósági ítélet érvénytelenítésére irányuló keresetet előterjeszteni. Ezzel azonos okfejtést tartalmaz (LB Gfv. XI. 30.200/1996. sz.) a BH 2007/3/93. szám alatt közzétett legfelsőbb bírósági döntés is, amely szerint az a körülmény, hogy a felperes tagja volt a választottbíróság ítéletével hatályon kívül helyezett határozatot meghozó Kft.-nek, és mint tag a határozatok meghozatalában is részt vett, nem ad alapot annak megállapítására, hogy a választottbírósági ítélet reá vonatkozóan is rendelkezést tartalmaz. Tagi minőségében ezért nem jogosult keresetet indítani a választottbírósági ítélet érvénytelenítése iránt.
A keresetindítási határidő vizsgálata körében a bíróságok nem csak a kereset benyújtásának határidejét vizsgálják, hanem szigorúan bírálják el azt is, hogy a kereset benyújtására előírt jogvesztő határidőn túl, újabb érvénytelenségi okra nem lehet hivatkozni. Ezt fejtette ki a Legfelsőbb Bíróság a Gfv. XI. 30.556/2008/4. számú ítéletében is azzal, hogy a jogvesztő határidőn túl előterjesztett újabb érvénytelenségi okra hivatkozással a felperes a választottbírósági ítélet érvénytelenítését nem kérheti. Hangsúlyozni kell azt is, hogy ha a felperes a Választottbíróság ítéletének érvénytelenítése iránt indított perben tévesen jelöli meg az érvénytelenségi okot, a bíróság hivatalból nem térhet át a fél által meg nem jelölt érvénytelenségi ok megvalósulásának vizsgálatára (Legf. Bír. Gfv. X. 30.296/2009/5.).
Az érvénytelenítési per megindítására engedett jogvesztő határidő értelmezése körében, kizárólag a Vbt. 55. § (2) bekezdés b) pontjában írt okkal kapcsolatban merül fel probléma. A Fővárosi Bíróság ugyanis néhány döntésében arra az álláspontra helyezkedett, hogy a Vbt. 55. § (2) bekezdés b) pontjában írt érvénytelenségi okra nem vonatkozik a Vbt. 55. § (1) és (3) bekezdése szerinti jogvesztő határidő. Ezzel kapcsolatban a Legfelsőbb Bíróság a LB Gfv. XI. 30.016/2008. sz., EBH 2008/1796. szám alatt közzétett döntésében azt fejtette ki, alapvetően téves a jogerős ítéletnek az a megállapítása, hogy a Vbt. 55. § (2) bekezdésének b) pontjában írt érvénytelenségi okra nem vonatkozik az 55. § (1) és (3) bekezdése szerinti jogvesztő határidő. Önmagában abból a körülményből, hogy ez az érvénytelenségi ok egy külön bekezdésben szerepel, nem következik, hogy rá nem vonatkozik az érvénytelenítési per megindítására megszabott határidő, "következik ez a (2) bekezdésnek abból a megfogalmazásából, hogy a választottbírósági ítélet érvénytelenítése arra hivatkozással is kérhető ...", itt az is kitétel nyilvánvalóan arra utal, hogy az 55. § egyéb rendelkezései is alkalmazásra kell, hogy kerüljenek. Ezt az értelmezést indokolja egyébként a választottbírósági eljárás jellege is. A jogerős ítélet okfejtéséből az következne, hogy pl. közrendbe ütközés címén, határidő nélkül, bármikor, esetleg évek múlva lehetne érvénytelenítési pert indítani, ami nyilvánvalóan nem engedhető meg. A Legfelsőbb Bíróság ugyanezt az okfejtést több határozatában is nyilvánosságra hozta.
A Legfelsőbb Bíróság ítéletének közzététele óta e jogértelmezési kérdésben vita alakult ki a jogirodalomban. Az egyik álláspont szerint a Legfelsőbb Bíróság okfejtése helyes, ezt az értelmezést kívánja meg a választottbírósági eljárás jellege. Ez az álláspont elfogadja azt az okfejtést, hogy a 60 napos határidő mindegyik érvénytelenségi okra egyaránt vonatkozik, és a határidő eltelte után már semmilyen alapon sincs helye a választottbírósági ítélet érvénytelenítésének (Okányi Zsolt: Választottbíráskodás Magyarországon belföldi és nemzetközi ügyekben, Alapszint Bt, 29. oldal).
Ezzel szemben dr. Kiss Gábor, a Céghírnök 2009. szeptember 9-i számában azt fejti ki, hogy az európai szabályozás fő szabálynak tekinti, hogy az érvénytelenítési kereset nincs jogvesztő határidőhöz kötve, és a főszabályhoz képest mondják ki az egyes törvények, bizonyos érvénytelenségi okok kapcsán az igényérvényesítés jogvesztő határidőhöz való kötését A közrendbe ütközésre alapított érvénytelenítés azonban sehol sincs jogvesztő határidőhöz kötve. Másrészről hivatkozik arra, hogy az ellentétes jogértelmezést látszik alátámasztani az is, a Vbt. 59. §-a kifejezetten a Vbt. 55. § (2) bekezdésében foglalt érvénytelenítési okok fennállása esetén mondja ki, hogy a bíróság köteles megtagadni a választottbírósági ítélet végrehajtását. dr. Kiss Gábor szerint dogmatikai szempontból is különböznek a Vbt. 55. § (1) és (2) bekezdésében felsorolt érvénytelenítési okok. A Vbt. 55. § (1) bekezdésében felsorolt okok, a felek jogviszonyán túl nem mutató, relatív hatályú érvénytelenségi okok. Az 55. § (2) bekezdésében foglalt érvénytelenítési okok, a felek relatív jogviszonyán túlmutatnak, "mivel ezekben az esetekben az állam a saját jogrendje védelmében zárkózik el attól, hogy a választottbírósági ítéletet érvényességgel ruházza fel. Ez is indokolja, hogy a Vbt. 55. § (2) bekezdésében foglalt okok esetén az igényérvényesítés nem kötődik jogvesztő határidőhöz, sőt e két okra hivatkozással bárki pert indíthat, akinek a választottbírósági ítélet érvénytelenítéséhez törvényes érdeke fűződik."
A magunk részéről a Legfelsőbb Bíróság határozataiban kifejtett okfejtéssel értünk egyet, mert ez felel meg a törvénynek a Legfelsőbb Bíróság okfejtésében is kifejtett értelmezésével.
A tágabb jogértelmezés mellett, a választottbírósági ítélet érvénytelenítésére irányuló eljárások parttalanná válnának, ha megengedhető lenne bizonytalan érdekek valószínűsítése, vagy igazolása esetén a választottbírósági ítélet érvénytelenítésére irányuló pernek közrendbe ütközés címén való megindítására a feleken kívülálló személyek feljogosítása is, méghozzá határidő nélkül.
Az ilyen megoldás azt eredményezhetné, hogy a választottbírósági ítélet meghozatalát követően esetleg évek múlva indíthatna érvénytelenítési pert közrendbe ütközésre hivatkozással olyan személy, aki a választottbírósági ítélettel kapcsolatban valamilyen jogi érdekét valószínűsíti. Mindez bizonytalanná tenné a választottbírósági ítéletek érvénytelenítésére irányuló perekkel kapcsolatos gyakorlatot, figyelemmel arra is, hogy megállapítható, a választottbírósági ítélet érvénytelenítését leggyakrabban éppen a közrendbe ütközésre hivatkozással kérik.
A választottbírósági ítélettel érintett felek esetleg évekig bizonytalanságban lehetnének az ítélet érvényességét illetően. Ezt a választottbírósági eljárás - amely szűkre korlátozott jogorvoslatot ismer el, és pl. nem ismeri a perújítás intézményét sem - nyilvánvalóan nem viselné el.
Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy a választottbírósági eljárásban részt vevő félnek, az ellene irányuló végrehajtási kérelem kapcsán még lehetősége van a végrehajtás megtagadását kezdeményezni, közrendbe ütközésre hivatkozással (Vbt. 59. §).
A keresetindítási határidő vonatkozásában a bíróságok mindig szigorúan bírálják el azt, hogy a kereset benyújtására előírt jogvesztő határidőn túl újabb érvénytelenítési okra nem lehet hivatkozni. Ezt mondta ki a Legfelsőbb Bíróság a Gfv. XI. 30.556/2008/4. számú ítéletében is. A Legfelsőbb Bíróság arra is rámutatott, hogy ha a felperes tévesen jelöli meg az érvénytelenítési okot, a Választottbíróság ítéletének érvénytelenítése iránt indított perben a bíróság hivatalból nem térhet át a fél által meg nem jelölt érvénytelenítési ok vizsgálatára. (LB. Gfv. X. 30.296/2009/5. sz.)
Kimondta még a Kúria, hogy a választottbírósági ítélet érvénytelenítése iránti kereset ténybeli alapja a felülvizsgálati eljárásban nem változtatható meg. (Kúria Gfv. X. 30.324/2011/10. sz.)
Tekintettel arra, hogy a választottbírósági ítélet érvénytelenítését csak a törvényben taxatíve felsorolt érvénytelenségi okok esetén lehet kérni (BH 1996/159., EBH 2006/1525., EBH 2007/1624.), indokolt, hogy az egyes érvénytelenítési okokhoz kapcsolódó gyakorlatot az alábbiakban áttekintsük. Hangsúlyozni kell azonban, hogy az érvénytelenítési okok, mint ahogy a törvény indokolása is utal rá, nem a jogvita érdemi elbírálásával, a választott jog helyes vagy helytelen alkalmazásával, az ítélet vagy indokolás helytálló vagy téves voltával függnek össze. A bíróság tehát nem bírálhatja felül a választottbíróság ítéletét, csak azt vizsgálhatja, hogy az eljárás során a felek akarata, jogos érdekeinek védelme, és a törvény kötelezően alkalmazandó szabályai érvényesültek-e. A Kúria azt is kifejtette, hogy a választottbíróság érdemi döntése körébe tartozik annak elbírálása, hogy a fél által kért bizonyítás szükséges-e. Ez a döntés érvénytelenítési perben nem bírálható felül (Kúria Gfv.VII. 30.262/2013/5. sz.). Más ügyben rámutatott arra is, hogy az állami bíróság érvénytelenítési perben nem bírálhatja felül, hogy a választottbíróság helytállóan minősítette-e a felek közötti jogviszonyt, s arra alapítva érdemben helytálló ítéletet hozott-e (Kúria Gfv. VII. 30.224/2013/6. sz.). A bíróság lényegében a választottbírósági szerződés érvényesülését vizsgálja, ezen túlmenően csak akkor érvényteleníti a választottbírósági ítéletet, ha a vita tárgya a magyar jog szerint választottbírósági útra nem tartozik, bár a felek odautalták, vagy az ítélet a magyar közrendbe ütközik.
A Vbt.-ben felsorolt érvénytelenségi okok egyebekben mindenben megfelelnek a Mintatörvényben foglaltaknak.

A Vbt. 55. § (1) bekezdés a) pontja

A Vbt. 55. § (1) bekezdésének a) pontja szerint a választottbíróság ítéletének az érvénytelenítése kérhető, ha a választottbírósági szerződést megkötő félnek nem volt jogképessége vagy cselekvőképessége.
E tárgyhoz kapcsolódóan a gyakorlatban egy eset fordult elő, amelyben a Legfelsőbb Bíróság Gfv. XI. 30.452/2008/4. szám alatt hozott döntést (BH 2009.252.). Az ügybeni tényállás szerint a választottbírósági eljárásban alperesként az Albán Köztársaság Magyarországi Nagykövetsége szerepelt. A Legfelsőbb Bíróság a választottbíróság ítéletét arra hivatkozással érvénytelenítette, hogy a nagykövetség jogképességgel nem rendelkezik. A Legfelsőbb Bíróság rámutatott, hogy az 1965. évi 22. tvr.-rel kihirdetett, a diplomáciai kapcsolatokról Bécsben 1961. április 18-án aláírt nemzetközi szerződés (Bécsi Szerződés) 3. Cikke 1. pontjának a) alpontja értelmében a diplomáciai képviselet feladatköre - egyebek között -, hogy képviseli a küldő államot a fogadó államban. E rendelkezésből az is következik, hogy egy külföldi állam nagykövetsége, az illető állam képviseleti szerve. Ezt az értelmezést erősítette meg az elsőfokú bíróság megkeresésére az Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium Polgári Jogi Kodifikációs és Nemzetközi Magánjogi Főosztályának a Külügyminisztériummal egyeztetett tájékoztatása, mely szerint a nagykövetség nem rendelkezik jogi személyiséggel. A Legfelsőbb Bíróság arra is rámutatott, hogy amikor az ítélet meghozatalának tényéről az Albán Köztársaság tudomást szerzett, keresetindításra jogosult félként jogszerűen kérhette a választottbírósági ítélet érvénytelenítését, mert az rávonatkozóan is tartalmazott rendelkezést akként, hogy a képviselő által a képviselt fél válik jogosulttá, illetve kötelezetté.

Vbt. 55. § (1) bekezdés b) pontja

A Vbt. 55. § (1) bekezdésének b) pontja szerint, a választottbíróság ítéletének érvénytelenítését lehet kérni, ha a választottbírósági szerződés annak a jognak szabályai szerint, amelynek alávetették, ilyen kikötés hiányában a magyar jog szerint érvénytelen.
A választottbírósági szerződés érvényessége tárgyában ismételten hivatkozni kell arra az 5. §-nál hivatkozott elvre, hogy a választottbírósági kikötés alapjául szolgáló szerződés érvénytelensége önmagában nem vonja maga után a választottbírósági kikötés érvénytelenségét is. A választottbírósági kikötést tartalmazó szerződést mindig önállóan kell vizsgálni és nem kizárt, hogy az alapszerződés érvénytelen, de az abban foglalt választottbírósági kikötés érvényes.
Az általános szerződési feltételekkel kapcsolatos problémakörre azonban itt ismét érdemes felhívni a figyelmet. A bírói gyakorlat szerint az üzletszabályzatnak a választottbírósági kikötést tartalmazó rendelkezése a szokásostól eltérő rendelkezés, ezért ez a kikötés csak akkor válik az üzletszabályzat elfogadásával a szerződés részévé, ha erről a szerződés megkötése előtt az üzletszabályzatot alkalmazó fél, a másik szerződő felet tájékoztatja, és a választottbírósági kikötést kifejezetten az üzletszabályzatra, mint ilyen kikötést tartalmazó okiratra utalással a másik fél elfogadja (LB Gf. I. 32.236/2002. sz., EBH 2003.875.).
A gyakorlatból az is megállapítható, hogy számos szerződés jön úgy létre, hogy általános szerződési feltételekre, általános üzleti feltételekre történik hivatkozás és azt a felek a szerződés részévé teszik. Ha ezekben az általános szerződési feltételekben választottbírósági kikötés van, ezzel a felek azt is érvényesen kikötötték (Gfv. XI. 30.259/2006/7. szám).
Emlékeztetni kell a fogyasztói szerződésekkel kapcsolatban korábban kifejtettekre is (Vbt. 5. §-nál).
A Kúria azonban kimondta, hogy nem minősül fogyasztónak az a magánszemély, aki üzletrész-adásvételi szerződést köt. Ezt a szerződést ugyanis gazdasági tevékenysége körében köti meg, így rá nem alkalmazható a fogyasztókkal kapcsolatos többletvédelem (Kúria Gfv. VII. 30.249/2014/8.).
Érdemes felhívni a figyelmet arra a döntésre (LB Gfv. VI. 32.826/2001. sz., EBH 2003.959.), amelyben a Legfelsőbb Bíróság azt fejtette ki, hogy a választottbírósági szerződés akkor is jogszabályba ütközik, ha abban a felek olyan választottbíróság eljárását kötötték ki, amelynek fennállása és működése törvénysértő. Ilyennek minősült a hivatkozott ügyben az az eseti választottbíróság, amely ténylegesen állandó választottbíróságként működött anélkül, hogy arra külön törvényi felhatalmazással rendelkezne.
A Kúria részletesen foglalkozott azzal a kérdéssel is, hogy a társasház közös képviselője a társasház-közösség nevében kötött szerződésben kikötheti-e választottbíróság eljárását, s ha igen, milyen feltételek mellett. Rámutatott, hogy a kölcsönszerződésbe foglalt választottbírósági szerződést a kölcsönszerződéstől elkülönülten kell vizsgálni, mert az attól különálló megállapodást jelent. Feltétlenül vizsgálni kell, hogy a közös képviselőnek választottbírósági szerződés megkötésére volt-e felhatalmazása. Nem fogadta el a választottbíróságnak a saját hatásköre vizsgálata során tett azt a megállapítását, hogy a közös képviselő a társasház törvényes képviselőjének minősül, ezért harmadik személyekkel szemben külön meghatalmazás, vagy felhatalmazás hiányában is jogosult eljárni a társasház-közösség nevében.
A Kúria kifejtette, hogy a 2003. évi CXXXIII. törvény (Tht.) 50. § (1) bekezdése perlést könnyítő szabály: azt célozza, hogy a perben ne kelljen a tulajdonostársaknak félként részt venniük, hanem legyen jogi lehetőség a társasház, mint közösség perlésére, amelynek nevében a közös képviselő nyilatkozhat. A társasház közös képviselőjének képviseleti jogköre azonban nem korlátlan, csak azokban az ügyekben járhat el a társasház-közösség nevében, amelynek intézésére jogszabály rendelkezése [Tht. 43. § (1) bek.], vagy a közgyűlés határozata feljogosítja. A közös képviselő a hivatkozott jogszabályi rendelkezés alapján nem döntéshozó, hanem döntés-előkészítő és végrehajtó szerv. Önálló, harmadik személyek felé korlátlan intézkedési jogköre csak a társasház működtetésével és az épület fenntartásával kapcsolatban van.
A társasház közössége a Tht. 43. § (1) bekezdése alapján az épület fenntartására - az általa viselt közös név alatt - kölcsönt vehet fel. A pénzkölcsön felvételére és az ezzel kapcsolatos tennivalók elintézésére a közgyűlés határozata jogosíthatja fel a közös képviselőt, e tárgyban őt a Tht. 43. § (1) bekezdése nem hatalmazza fel az önálló döntésre. A közös képviselő tehát a kölcsön felvételét a közgyűlése határozatban foglaltak végrehajtásaként intézheti. A közgyűlés kölcsön felvételére vonatkozó határozatának ki kell terjednie a kölcsön legfontosabb tartalmi elemeire. Ha a pénzintézet a kölcsönszerződés megkötésekor vagy azt követően választottbírósági eljárás kikötését kezdeményezi, ez olyan kérdésnek minősül, amelynek tárgyában a társasház határozata szükséges. A közgyűlés felhatalmazása nélkül tehát a közös képviselő nem dönthet abban a kérdésben, hogy aláírja-e a választottbírósági kikötésről szóló megállapodást. Ilyen tartalmú közgyűlési határozat hiányában az egyes kölcsönszerződésekbe foglalt választottbírósági szerződések nem jöttek létre, tehát a választottbíróság hatáskör hiányában járt el, ezért a Kúria a választottbíróság ítéletét a Vbt. 55. § (1) bekezdés b) pontja alapján érvénytelenítette (Gfv. VII. 30.354/2013/6. sz., Gfv. VII. 30.263/2013/9. sz.).

Vbt. 55. § (1) bekezdés c) pontja

A Vbt. 55. § (1) bekezdésének c) pontja szerint az ítélet érvénytelenítését lehet kérni, ha a fél a választottbíró kijelöléséről, illetve a választottbíróság eljárásáról nem volt szabályosan értesítve, vagy egyébként nem volt képes ügyét előterjeszteni.
A szabályszerű értesítés körében hivatkozunk a már korábban, a Vbt. 10. §-ához fűződően kifejtettekhez, továbbá a Legfelsőbb Bíróság Gfv. X. 30.229/2009/4. sz., EBH 2010.2150. számú határozatára, amely szerint nem tekinthető szabályszerűen kézbesítettnek a keresetlevél abban az esetben, ha azt a törölt cég tulajdonosának kézbesítési megbízottja részére küldték meg. Utalunk még a Gfv. XI. 30.292/2007/7. számú döntésre is, amelyben a Legfelsőbb Bíróság a fél székhelyéről "nem kereste" jelzéssel visszaérkezett iratot szabályszerűen kézbesítettnek minősítette, s nem találta kifogásolhatónak azt, hogy a tárgyalás megtartására a fél távollétében került sor.
Szabályosnak találta a Legfelsőbb Bíróság a választottbíró kijelölésével kapcsolatos eljárást, amikor a kijelölésről a felperes legkésőbb az első választottbírósági tárgyaláson írásban is értesült, így nem látta megállapíthatónak, hogy a felperes a választottbíró kijelöléséről ne lett volna szabályszerűen értesítve (Gfv. XI. 30.369/2005/5.).
A Kúria a jogerős ítélet hatályon kívül helyezésével érvénytelenítette a Budapesti Ügyvédi Kamara támogatásával működő eseti választottbíróság ítéletét abban az ügyben, amelyben a felek választottbírósági kikötést tettek és a vonatkozó szerződést aláíró ügyvezető egyben meghatalmazást adott egy ügyvédnek arra, hogy a szerződésben foglalt választottbírósági kikötés alapján a választottbírósági alperest minden, a választottbírósági, illetve az ezekkel összefüggő egyéb eljárásban, így a választottbírói jelölés folyamatában is képviselje. A meghatalmazást aláíró ügyvezető megbízatása az aláírást követő két héten belül lejárt. A választottbírósági felperes az előbb ismertetett meghatalmazás aláírását követő több év múlva indított választottbírósági eljárásban keresetleveléhez csatolta a meghatalmazást. A meghatalmazás figyelembevételével a választottbíróság nem a választottbírósági alperest, hanem a meghatalmazás szerinti ügyvédet értesítette az eljárásról és hívta fel választottbíró jelölésére, továbbá neki címzetten küldte meg a választottbírósági tárgyalásra szóló idézést. A választottbírósági eljárás során a meghatalmazott képviselő azt jelentette be, hogy a társaságnak nincs olyan eljárási jogosultsággal rendelkező ügyvezetője, aki a társaság gazdasági tevékenységének folytatására, így különösen a peres felek között létrejött szerződés teljesítésére és a választottbírósági felperes által hivatkozott felszólítások tartalmának megfelelő intézkedések foganatosítására jogosult lenne.
Az eseti választottbíróság az érvénytelenítési per alperesét 33 227 200 forint kár megtérítésére és az eljárás költségeinek megfizetésére kötelezte. A kihirdetett és írásba foglalt ítéletet a felek jelen levő képviselőinek átadta. A választottbírósági alperesnek a vezető tisztségviselő hiányával összefüggő védekezését olyan neki felróható körülményként értékelte, amelyre az ellenérdekű féllel szemben megalapozottan nem hivatkozhat.
A választottbírósági eljárás alperese a Vbt. 55. § (1) bekezdés b)-c) és e) pontja alapján a választottbírósági ítélet érvénytelenítését kérte arra való hivatkozással, hogy az eljárásról nem szerzett tudomást.
Az elsőfokú bíróság a felperes keresetlevelét idézés kibocsátása nélkül elutasította, mert arra a megállapításra jutott, hogy a felperes a jogvesztő keresetindítási határidőt elmulasztotta. Ezt a végzést az ítélőtábla hatályon kívül helyezte és kifejtette, hogy miután időközben az előbbiekben írt meghatalmazásban megnevezett ügyvéd megbízása visszavonással megszűnt, az ítélet közléséhez fűződő joghatályok nem álltak be, így a Vbt. 55. § (1) bekezdésében szabályozott perindítási határidő sem nyílt meg. A felperes az általa megjelölt iratbetekintéssel szerzett tudomást az eljárásról és ehhez képest a 60 napos jogvesztő perindítási határidőn belül fordult a bírósághoz.
Az elsőfokú bíróság érdemben lefolytatott eljárás eredményeként hozott ítéletében a felperes keresetét elutasította, mert a felperesnek (választottbírósági alperesnek) felróható körülményként értékelte, hogy a képviseleti jog megszűnését a választottbírósághoz címzetten nem jelentették be. Tekintettel arra, hogy a Budapesti Ügyvédi Kamara elnökségének ajánlásával kiadott Eseti Választottbíráskodás Eljárási Mintaszabályzatának 38. § (1) pontja értelmében a felek a választottbírósági eljárásban közvetlenül vagy szabályszerűen meghatalmazott képviselők útján vehetnek részt. Álláspontja szerint a választottbíróság eljárási cselekményei teljesítésük időpontjában megfeleltek a Vbt. és az Eljárási Mintaszabályzat előírásainak.
A Kúria álláspontja szerint azonban az Eljárási Mintaszabályzat 9. § 3. pontjának az a rendelkezése, mely szerint a jogi képviselővel eljáró felet jogi képviselő útján kell értesíteni az eljárási cselekményekről, csak a perindítás hatályának az alperessel szembeni beállása esetén, akkor alkalmazható, ha ő csatolja ellenkérelméhez a jogi képviselője meghatalmazását.
A választottbírósági eljárás felperese birtokában lévő, az ellenérdekű fél által a választottbírósági eljárás megindulása előtt évekkel korábban készített egy esetleges későbbi választottbírósági eljárásban történő jogi képviseletének ellátására szóló ügyvédi meghatalmazás nem mentesíti a választottbírósági eljárásban a felperes által jelölt választottbírót az alól a kötelezettsége alól, hogy az Eljárási Mintaszabályzat 7. § 1. pontjának megfelelően a keresetlevelet és annak mellékleteit - köztük a választottbíró jelölésére szóló felhívást - közvetlenül az ellenérdekű félnek küldje meg. A választottbírósági eljárás megindításának hatálya ugyanis az ellenérdekű féllel, a választottbírósági alperessel szemben csak a keresetlevél részére történő közvetlen megküldésével áll be, így vele szemben az eljárás csak ekkor tekinthető megindultnak. Az Eljárási Mintaszabályzat 9. § (3) bekezdésében írtak csak akkor irányadók, ha az eljárás megindításának hatálya beáll, azaz az ezt követő eljárási cselekményekre alkalmazhatók. Tekintettel arra, hogy az eseti választottbíróság eljárása nem felelt meg az Eljárási Mintaszabályzat rendelkezéseinek és ekként nem felelt meg a felek megállapodásának, a Kúria álláspontja szerint megvalósult a Vbt. 55. § (1) bekezdés c) és e) pontjában foglalt érvénytelenítési ok, s ezért a jogerős ítélet hatályon kívül helyezésével a választottbíróság ítéletét érvénytelenítette (Gfv. VII. 30.282/2015/10.).
Az ügy előadhatósága körében pedig a Legfelsőbb Bíróság helytállónak találta az elsőfokú bíróságnak a választottbírósági ítélet érvénytelenítését kimondó döntését (LB Gfv. XI. 30.520/2077. sz.) az EBH 2008.1794. szám alatt közzétett ügyben, amely ügyben a választottbíróság a felek által érvényesített jog alapjául felhozott jogi tényektől eltérően olyan tartalmú kötelezettség teljesítését írta elő, amire a felek az ügyüket nem adhatták elő.
A Kúria megítélése szerint a választottbíróságnak az a döntése, hogy a fél által megjelölt bizonyítási indítványnak helyt ad-e vagy sem, nem tartozik az ügy előterjeszthetőségének körébe (Kúria Gfv. VII. 30.134/2014/4.).
A Gfv. VII. 30.103/2013/4. számú ítéletében a Kúria kifejtette, hogy az ügy előterjeszthetősége jogának megsértését jelenti, ha a választottbíróság olyan kereseti kérelemről dönt, amelyre a felek nem fejthették ki véleményüket. Az adott ügyben az elsőfokú bíróság úgy ítélte meg, hogy a Vbt. 55. § (1) bekezdés c) pontjában meghatározott érvénytelenítési ok alapján az érvénytelenítésre csak a választottbíróságnak a tárgyalásvezetés során elkövetett eljárási szabálysértése esetén kerülhet sor.
A Kúria azonban nem értett egyet ezzel a szűkítő állásponttal. Kifejtette, hogy a fél számára nemcsak az okozhat hátrányos megkülönböztetést, ha a tárgyaláson nem engedik kifejteni véleményét vagy nem küldik meg számára a másik fél beadványát és ezért arra nem tud nyilatkozni, hanem ebbe a körbe tartozik, ha a választottbíróság a kereseti kérelem alapjául szolgáló tényektől, a kérelemtől elrugaszkodva hozza meg határozatát oly módon, hogy a felek a választottbírósági ítélet alapjául szolgáló megállapításokra nem fejthetik ki véleményüket.
A választottbírósági ítélet érvénytelenítésére ad tehát alapot, ha a választottbíróság olyan ténybeli és jogi alapra helyezi a döntését, amelyre a kereseti kérelem nem vonatkozott és ezért az ellenérdekű félnek nem volt módja arra, hogy ténybeli előadást tegyen és jogi érveit kifejthesse. Utalt az EBH 2008.1794. szám alatt közzétett döntésre is (Kúria Gfv. VII. 30.103/2013/4. sz., BH 2014.21. sz.).
Érdemes felhívnunk a figyelmet arra, hogy a Vesz. a félnek az ügy előadásához való jogáról részletesebben rendelkezik, mint a Vbt. A Vesz.-ben foglaltakból az a következtetés vonható le, hogy az ügy előterjesztése lehetőségének fogalmába a fél álláspontjának és arra vonatkozó bizonyítékainak a választottbíróság előtt szóban és írásban történő előadása, megjelölése és mindennek az ellenérdekű fél által történő megismerése tartozik. A választottbíróságnak az a döntése azonban, hogy a fél által előterjesztett álláspontjának bizonyítására megjelölt bizonyítási indítványnak helytad-e vagy sem, nem tartozik az ügy előterjesztése lehetőségének fogalmi körébe. Annak elbírálása, hogy a fél által előterjesztett bizonyítási indítvány teljesítése szükséges-e a választottbíróság mérlegelési körébe, az ügy érdemi elbírálásának körébe tartozik (LB Gfv. VI. 30.450/2002. sz., BH 2003.127.). A Kúria a Gfv. VII. 30.134/2014/4. számú és a Gfv. VII. 30.289/2014/4. számú ítéleteiben ismételten kifejtette, a Választottbíróságnak az a döntése, hogy a fél által megjelölt bizonyítási indítványnak helyt ad-e vagy sem, nem tartozik az ügy előterjeszthetőségének körébe. Az utóbb hivatkozott ügyben azt is hangsúlyozta, hogy a bizonyítási indítvány elutasítása nem minősül az alapjogokat, a társadalom értékítéletét sértő döntésnek.
Az ügy előadhatóságának fogalmába azonban mindenkor beletartozik, hogy a fél a másik fél álláspontját megismerhesse, és az arra vonatkozó álláspontját kifejthesse. A Legfelsőbb Bíróság azonban (LB Gfv. XI. 30.176/2007. sz.) az EBH 2007.1705. szám alatt közzétett ügyben kifejtette, hogy a felperesnek ez a joga nem sérül abból eredően, hogy a választottbíróság az alperes beadványát követően nem hívta fel a felperest arra vonatkozó további álláspontjának kifejtésére, miután megállapítható volt, hogy a peres felek által korábban előterjesztett kérelmekből és ellenkérelmekből már mindkét fél álláspontja ismert volt, ehhez képest az új beadvány új álláspontot nem tartalmazott.
Az ügy előadhatóságának körébe tartozik az is, hogy mi a követendő eljárás, ha a választottbíróság az elé terjesztett kereseti kérelem elbírálása során észleli a felek szerződésének semmisségét, a jogvita eldöntésére a felek által alkalmazni rendelt anyagi jogszabály, a Ptk. 234. §-ának (1) bekezdése alapján, de a felek a semmisségre nem hivatkoznak.
Álláspontunk szerint ilyen esetben a választottbíróságnak is tájékoztatni kell a feleket az esetleges semmisségről, mert csak így kerülnek a felek abba a helyzetbe, hogy e vonatkozásban is megtehessék részletes előadásukat. E tárgykörben a Legfelsőbb Bíróság kifejtette (LB Gfv. X. 30.188/2011/9., EBH 2011.2421.), hogy a semmisségi ok észleléséről történő tájékoztatás nem minősül prejudikálásnak, a tájékoztatás ugyanis nem terjedhet ki a kereset (viszontkereset) anyagi jogi tartalmára és különösen nem, annak várható eredményére. A választottbíróságra is irányadó tisztességes eljárás elvéből következően azonban, a választottbíróságnak is közölnie kell a felekkel, hogy a perben felmerült tények, adatok alapján meghatározott semmisségi ok fennállását észleli, s ehhez képest milyen bizonyításra lehet szükség, és lehetőséget kell adnia a feleknek a bizonyítási indítványuk és érdemi nyilatkozatuk megtételére.
Ez következik a Vbt. 27. §-ában foglalt alapvető elvből is, miszerint a választottbírósági eljárás során a feleket egyenlő elbánásban kell részesíteni és mindegyik félnek meg kell adni a lehetőséget arra, hogy ügyét előadhassa.
Ahogy a Legfelsőbb Bíróság EBH 2008.1794. számú határozatában is kifejtette, és a törvény indokolása is hangsúlyozza, a Vbt.-nek ez a szabálya a választottbírósági eljárás egészében és minden részében érvényesítendő, sarkalatos rendelkezése, a választottbíráskodás egyik alapelve. A szabály magában foglalja, hogy a választottbíróságnak a feleket meg kell hallgatnia, előterjesztéseik megtételére alkalmat kell adnia.
E szabály tartalmának megfelelő, a tisztességes eljárás követelményét a választottbírósági eljárásban is érvényre juttató, helyes alkalmazás körébe az is beletartozik, hogy ha a választottbíróság az elé tárt jogvitában a felek által kötött, a jogviszonyukat részletesen rendező szerződés egy rendelkezésének egyik fél által sem hivatkozott semmisségét hivatalból észleli, felhívja e tényre a felek figyelmét. A választottbíróságnak a semmisség mint anyagi jogi tény észlelését követően, meg kell adnia a felek számára a lehetőséget arra, hogy kifejtsék azzal kapcsolatos álláspontjukat, esetleg módosítsák kérelmüket, bizonyítási indítványt terjesszenek elő stb. A Legfelsőbb Bíróság éppen ennek elmulasztása miatt érvénytelenítette a választottbíróság ítéletét a Vbt. 55. § (1) bekezdés c) pontjában foglaltak alapján.

Vbt. 55. § (1) bekezdés d) pontja

A Vbt. 55. § (1) bekezdésének d) pontja érvénytelenítési okként sorolja fel azt az esetet, ha az ítéletet olyan jogvitás ügyben hozták, amelyre a választottbírósági kikötés nem vonatkozik, illetve, amelyre a választottbírósági szerződés rendelkezései nem terjednek ki.
Álláspontunk és a következetes bírósági gyakorlat szerint, a Vbt. 55. § (1) bekezdés d) pontjában foglaltakat együtt kell alkalmazni a Vbt. 5. § (4) bekezdésében és a 6. §-ában foglaltakkal. Abban az esetben, ha a választottbírósági eljárásban előterjesztett keresetben érvényesített anyagi jogi igényre, illetve az annak alapjául szolgáló jogviszonyra a választottbírósági szerződés nem vonatkozik, de az alperes a válasziratában ezt nem kifogásolja, akkor elfogadható az az értelmezés, hogy ilyen esetben a választottbírósági kikötés a Vbt. 5. §-ának (4) bekezdése alapján a keresetben érvényesített jogra is kiterjed, illetve e vonatkozásban a Vbt. 5. § (4) bekezdése alapján a választottbírósági megállapodás jött létre. Ennek megfelelő álláspontot a Legfelsőbb Bíróság is több eseti döntésében kifejtette, így az LB Gfv. XI. 30.341/2006. szám alatt, az EBH 2006.1525. szám alatt, a BH 2005.111. szám alatt és az EBH 2001.455. szám alatt közzétett határozataiban.
A Kúria nem látta megvalósultnak a Vbt. 55. § (1) bekezdésének d) pontjában írt érvénytelenítési okot abban az ügyben, amelyben a felek a közöttük létrejött keretszerződésben az abból eredő vitás kérdéseik vonatkozásában a Court Arbitration for Sport Választottbíróság mediációs eljárása nem vezet eredményre, kikötik a Court Arbitration for Sport (Lausanne, Svájc) (továbbiakban: külföldi választottbíróság) kizárólagos joghatóságát.
A keretszerződés 3. pontja alapján azonban a felek "sportszerződés edzői feladatok ellátására" megnevezéssel megbízási szerződést kötöttek, amelyben a megbízási díjat bruttó havi 750 000 forintban állapították meg és amely szerződésben az abból eredő vitás kérdések eldöntésére a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara mellett működő Állandó Választottbíróság kizárólagos hatáskörét és illetékességét kötötték ki azzal, hogy a bíróság eljárási szabályzatának alkalmazásával jár-e.
A felperes a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara mellett működő Állandó Választottbírósághoz benyújtott keresetében annak megállapítását kérte, hogy az alperes megsértette jó hírnévhez fűződő jogát és üzleti titkait, s az általa meghatározott jogkövetkezmények alkalmazását indítványozta.
Az alperes a kereset elutasítását kérte és viszontkeresetet terjesztett elő a megbízási szerződésből eredő havi 42 000 euró és kamata forintra átszámított összegének megfizetésére.
A felperes a viszontkereset tekintetében hatásköri kifogást terjesztett elő arra való hivatkozással, hogy a viszontkereset a keretszerződésből ered, amelyben a külföldi választottbíróság kizárólagos hatáskörét kötötték ki.
A választottbíróság ítéletében kötelezte a felperest, hogy fizessen meg az alperesnek 11 337 080 forintot kártérítés címén és ennek kamatát. Ezt meghaladóan a felperes keresetét és az alperes viszontkeresetét elutasította.
A felperes keresetében a választottbírósági ítélet érvénytelenítését kérte a Vbt. 55. § (1) bekezdés d) pontja alapján arra hivatkozva, hogy a választottbíróság az alperes viszontkeresete tárgyában úgy járt el, hogy arra nem volt hatásköre.
Az elsőfokú bíróság a keresetet elutasította. A felperes felülvizsgálati kérelme alapján eljáró Kúria a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta és a felek szerződései értelmezésével és az abban foglalt adatok mérlegelésével arra a következtetésre jutott, hogy a keretszerződés 3. pontjában a felek arra kötelezték magukat, hogy a jogviszonyukat rendező szükséges szerződéseket egymással megkötik. Ezek egyike volt a megbízási szerződés, amelyben - a keretszerződésben foglaltaktól eltérve - a választottbíróság eljárását kötötték ki a szerződésből eredő jogvita elbírálására. Az a tény, hogy a keretszerződés 4. és 6. pontja is tartalmazott rendelkezést arról, hogy az alperest milyen anyagi juttatások illetik meg, nem ad alapot annak megállapítására, hogy az alperes követelése nem a megbízási szerződésből ered. A viszontkereseti követelés jogalapját a választottbíróságnak a megbízási szerződés III/1. és IV/1., valamint 3. pontja alapján kellett eldöntenie, tehát a választottbíróság rendelkezett hatáskörrel a jogalap elbírálására, amelytől nem választható el az összegszerűség elbírálása sem (Gfv. VII. 30.087/2015/9.).
A Kúria álláspontja szerint a befektetési vállalkozással kötött szerződéseknél a lakossági ügyfél fogalom nem azonosítható a fogyasztó fogalmával. A befektetési vállalkozásokról és az árutőzsdei szolgáltatásokról, valamint az általuk végezhető tevékenységek szabályairól szóló 2007. évi CXXXVIII. tv. (Bszt.) szabályait az 1959. évi Ptk. rendelkezéseivel együtt kell alkalmazni annak megítélésénél, hogy az ügyletkötő felet fogyasztónak lehet-e minősíteni az adott jogviszony tekintetében. Önmagában attól, hogy a szerződést kötő személy természetes személy, nem biztos, hogy fogyasztónak minősül. Ezért alaptalannak találta a választottbírósági ítélet érvénytelenítésére irányuló, a Vbt. 55. § (1) bekezdés b) pontjára hivatkozó keresetet, mert megállapítása szerint a hivatkozott szerződésbeli kikötés nem tekinthető érvénytelennek, figyelemmel arra, hogy a felperes nem minősül fogyasztónak (Kúria Gfv. VII. 30.082/2015/3.).
Az ismétlések elkerülése végett itt hivatkozunk a beszámítási kifogás, és a viszontkereset tárgyában, valamint a jogutódlás tárgyában korábban kifejtettekre. Fel kell azonban hívni a figyelmet arra, hogy ha a fél a választottbíróságnak a hatáskör kérdésében hozott határozata ellen nem fordul a bírósághoz, ez önmagában nem zárja ki, hogy utóbb a Vbt. 55. § (1) bekezdés d) pontjára alapított érvénytelenítési pert indítson. Ezt fejtette ki egyébként a Legfelsőbb Bíróság (a LB Gfv. XI. 30.073/2006. sz.) a BH 2007.193. szám alatt közzétett döntésében.

Vbt. 55. § (1) bekezdés e) pontja

A Vbt. 55. § (1) bekezdés e) pontja szerint a fél a választottbíróság ítéletének érvénytelenítését arra hivatkozással is kérheti, hogy a választottbíróság összetétele vagy eljárása nem felelt meg a felek megállapodásának - kivéve, ha a megállapodás ellentétes e törvény kötelezően alkalmazandó szabályával -, vagy ilyen megállapodás hiányában nem felelt meg e törvény rendelkezéseinek.
A bíróságok gyakorlatából megállapítható, hogy erre az érvénytelenségi okra hivatkozással viszonylag több érvénytelenítési per indul, mint az eddig már felsorolt érvénytelenségi okokra hivatkozással.
Szükséges utalni a Vbt. 28. §-ában foglalt rendelkezésre, mely szerint a felek a választottbíróság által követendő eljárás szabályaiban - a törvény keretei között - szabadon állapodhatnak meg, ideértve valamely állandó választottbíróság szabályzatának kikötését is. Megállapodás hiányában a választottbíróság az eljárási szabályokat - a törvény keretei között - belátása szerint határozza meg. Ebből következően a választottbírósági kikötésnek nem elengedhetetlen eleme az Eljárási Szabályokban való megállapodás, mint ahogy azt a Legfelsőbb Bíróság a BH 2004.8. szám alatt közzétett döntésében is kifejtette.
A Kúria a Vbt. 55. § (1) bekezdés e) pontjára hivatkozással érvénytelenítette a választottbíróság ítéletét, mert álláspontja szerint a választottbíróság eljárása nem felelt meg a felek megállapodásának és a Vbt. rendelkezéseinek. A választottbíróság ugyanis az érintett ügyben hatáskörének hiányát nem állapította meg a Vesz. 44. § (2) bekezdés e) pontjában írtaknak megfelelően, hanem arra csak az érdemi határozata indokolásában utalt. A Kúria úgy látta, hogy e mulasztás következtében nem állapítható meg egyértelműen, hogy a fél kereseti kérelmének mely része érvényesíthető az állami bíróság előtt. (Kúria Gfv. VII. 30.041/2013/6. sz.)
A Kúria a Vbt. 55. § (1) bekezdés e) pontjának második fordulatára történő hivatkozással érvénytelenítette a Választottbíróság ítéletét abban az ügyben, ahol a Választottbíróság az ítélet rendelkező részéből és indokolásából egyértelműen megállapíthatóan az előterjesztett keresetnek csak egy részéről döntött. Az ítélet rendelkező része azt tartalmazta, hogy a keresetet a Választottbíróság elutasítja, amiből az a következtetés is levonható lenne, hogy a teljes kereseti kérelemről döntött. Ennek ellenére rendelkezett egy meghatározott összegű választottbírósági díj visszafizetéséről. Az indokolásban pedig kifejtette, hogy az általa kiválasztott és elbírált rész nem fedte le teljes összegében a kereseti kérelemben megjelölt összeget, ezért a különbözetre kiszámított választottbírósági díjat visszautalta a felperesnek. Megállapítható tehát, hogy a Választottbíróság ítéletében bizonyosan nem döntött az előterjesztett kérelem egy részéről, csupán az erre vonatkozó választottbírósági díj visszautalásáról rendelkezett anélkül, hogy e részben megszüntető végzést hozott volna. Miután erre a követelésrészre permegszüntető végzést nem hozott, de a keresetet sem bírálta el, az a következtetés vonható, hogy a Választottbíróság nem bírálta el teljes egészében a felperes keresetét, így a Választottbíróság ítéletének rendelkező része és az indokolása az előterjesztett kereset részbeni elbírálásáról nem áll egymással összhangban, amiből következően a jogerő terjedelme sem állapítható meg. A jogerő terjedelmének megállapíthatósága alapvető jogbiztonsági szempont a választottbírósági ítélkezésben is. Mindebből a Kúria azt a következtetés vonta le, hogy a Választottbíróság nem a felek megállapodásának és az eljárási szabályzatnak, illetve a Vbt. szabályainak megfelelően járt el, ezért a Választottbíróság ítéletét érvénytelenítette (Kúria Gfv. VII. 30.315/2014/10.; BH 2015.167.).
Megalapozottnak találta a Kúria a választottbírósági ítélet érvénytelenítését abban az ügyben, ahol a választottbíróság ítéletének rendelkező részében olyan jogi tényt állapított meg, amelyre a felek közötti jogvita nem terjedt ki. Kifejtette, hogy a Vbt. 55. § (1) bekezdés e) pontja szerinti érvénytelenítéshez vezethet, ha a választottbíróság az eljárási cselekményeivel, illetve az ítéletével figyelmen kívül hagyja a választottbírósági szerződést, illetve a keresetindítással létrehozott eljárásjogi jogviszony tartalmát kitöltő Vbt. szabályait. Az adott ügyben eljáró eseti Választottbíróság Mintaszabályzatának 12. §-a nem tér el a Vbt. rendelkezéseitől abban, hogy a választottbírósági eljárást behatároló kereseti kérelem a fél által előterjesztett beadvány lényeges része.
Rámutatott, hogy az ítéletnek a rendelkező része az, amely végrehajtható, amely a bíróság döntését foglalja magában, az indokolás csak a döntés alapjául szolgáló indokokat tartalmazza [Vbt. 41. § (2) bek.]. Tekintettel arra, hogy a felek jogvitája, amelyet (a viszontkeresettel) a választottbíróság elé terjesztettek [Vbt. 5. § (1) bek.], a vételi jog gyakorlásával létrehozott szerződéstől való elállás jogszerűségének megállapítására irányult, a választottbíróság azonban nem erről határozott az ítélet rendelkező részében, hanem olyan jogi tényt állapított meg, amelyre a felek közötti jogvita nem terjed ki. Miután a választottbíróság a kérelemtől eltérő tartalommal rendelkezett a viszontkereset elbírálásáról, ez az érvénytelenítést maga után vonó eljárási szabálysértésnek minősül. [Kúria Gfv. X. 30.237/2011/7. sz.]
Hangsúlyozni kell (LB Gf. VI. 30.311/1999. sz.) az EBH 1999.128. szám alatt közzétett döntésben, és több más döntésben kifejtett azt az álláspontot, hogy a Pp. nem háttérjoga a választottbíróság eljárásának. Ebből következően nem lehet a választottbírósági ítélet érvénytelenítését kérni azon az alapon, hogy a választottbíróság a Pp. rendelkezéseit nem alkalmazta. A Legfelsőbb Bíróság (Gf. VI. 30.111/1999. sz.) a BH 1999.471. számú döntésében is azt fejtette ki, hogy a Pp. szabályai csak akkor alkalmazhatók, ha a felek így állapodnak meg, vagy a választottbíróság jogosult az eljárás rendjét megállapítani és így dönt. Rámutatott arra is, hogy a feleknek azt a választottbírósági kikötésben foglalt rendelkezését, mely szerint szerződésükre a magyar jog szabályait kell alkalmazni, az alkalmazandó anyagi jogra és nem az eljárási jogra vonatkozó kikötésként kell értelmezni.
Megalapozatlannak ítélte a Kúria a választottbírósági ítélet érvénytelenítésére a Vbt. 55. § (1) bekezdés e) pontja alapján indított keresetet, amelyben a felperes arra hivatkozott, hogy a Választottbíróság ítéletében nem tett eleget indokolási kötelezettségének, s ezzel megsértette a Választottbíróság Eljárási Szabályzata 40. § (1) bekezdés g) pontjában foglaltakat, ezáltal eljárása nem felelt meg a felek megállapodásának. A Kúria azonban rámutatott, hogy a Választottbíróság Eljárási Szabályzata 40. § (1) bekezdés g) pontja értelmében a választottbírósági ítélet tartalma - többek között - az ítélet indokolása. Az Eljárási Szabályzat azonban - a Pp. 221. § (1) bekezdésében foglaltakkal ellentétben - nem részletezi az indokolás tartalmi követelményeit. A Pp. hatálya pedig nem terjed ki a választottbírósági eljárásra. Így amennyiben a Választottbíróság ítéletéből megállapítható, hogy milyen tényállás alapján, milyen jogszabályhelyekre alapította döntését, indokolási kötelezettségének eleget tett és saját eljárási szabályait nem sértette meg. Az adott ügyben pedig a vizsgált választottbírósági ítélet e követelményeknek minden kétséget kizáróan megfelel. Azt is kifejtette a Kúria, hogy a Választottbíróság ítéletében megvalósuló esetleges eljárási szabálysértés - amely az ítélet indokolásának hiányosságában valósul meg - nem ad alapot az ítélet közrendbe ütközésének megállapítására, mert az a Vbt. 55. § (1) bekezdés e) pontja alapján eredményezné a választottbírósági ítélet érvénytelenítését. Ilyen esetben pedig a közrendbe ütközés vizsgálatára nem is kerülhet sor (Kúria Gfv.VII.30.204/2015/7.).
A Kúria a választottbíróság előtt folyó bizonyítás tárgyában kifejtette, hogy nem helytálló a felperesnek az az állítása, miszerint a Vbt. 36. § (1) bekezdése szerint a választottbíróságnak hivatalból áll fenn a szakértő kirendelésére vonatkozó kötelezettsége. A Vbt. 28. §-a értelmében a felek a választottbíróság által követendő eljárás szabályaiban - e törvény keretei között - szabadon állapodhatnak meg, ideértve valamely állandó választottbíróság eljárási szabályzatának kikötését is. Megállapodás hiányában a választottbíróság az eljárási szabályokat - e törvény keretei között - belátása szerint határozza meg. A Választottbíróság Eljárási Szabályzatának 17. § (1) bekezdése figyelembevételével a 35. § (1) bekezdése szerint a fél köteles bizonyítani azokat a körülményeket, melyekre követelése vagy védekezése megalapozásául hivatkozik. Mindebből következően a félnek kell a bizonyítékokat benyújtania, vagy a bizonyítás alapjául szolgáló szakértői kirendelést indítványoznia. A választottbíróságnak nincs hivatalbóli bizonyítási kötelezettsége. Az ügyben tehát nem történt olyan eljárási szabálysértés, amely a választottbírósági ítélet érvénytelenítéséhez vezethetne. [Kúria Gfv. X. 30.095/2012/5. sz.]
A Legfelsőbb Bíróság hangsúlyozta azt is - egyebek között (LB Gfv. XI. 30.344/2005. sz.) a BH 2006.218. szám alatt közzétett döntésében -, hogy a választottbírósági ítélet érvénytelenítésének okaként nem hivatkozhat a felperes a választottbírósági tanács összetételét érintő eljárási szabálysértésre akkor, ha az eljárás során bejelentette, hogy a választottbíróság összetételével kapcsolatban kifogása nincs.
A választottbíró lemondása kapcsán ismertetett jogesetben (BH 2010.96. szám) a választottbírósági ítélet érvénytelenítésre került, mert a lemondás körülményei és az azzal kapcsolatos eljárás nem felelt meg a törvényi előírásnak.
Ugyanígy érvénytelenítésre került abban az ügyben is a választottbíróság ítélete, amelynek részletes ismertetése a választottbíró kizárásánál történt meg, tehát amikor a választottbírák nem tettek eleget a Vbt. 17. §-ában írt tájékoztatási kötelezettségüknek (Gfv. X. 30.141/2010/24.).
A választottbíróval szemben megfogalmazott elfogultságra alapozott érvénytelenítési ok tárgyában a Kúria kifejtette, hogy a választottbírósági ítélet érvénytelenítése iránti kérelem csak akkor alapos, ha a fél által e körben konkrétan előadott indokok alapján megállapítható: a választottbírótól az ügy pártatlan elbírálása nem várható (Kúria Gfv. VII. 30.262/2013/5. sz.).

Vbt. 55. § (2) bekezdés a) és b) pontja

A Vbt. 55. § (2) bekezdése szerint a választottbírósági ítélet érvénytelenítése arra hivatkozással is kérhető, hogy
a) a vita tárgya a magyar jog szerint választottbírósági útra nem tartozik, vagy
b) az ítélet a magyar közrendbe ütközik.
A Vbt. 55. § (2) bekezdésének a) pontjában foglalt törvényi rendelkezés egyértelmű, különösebb jogalkalmazási probléma nem merült fel. Kérdés volt azonban, hogy miként lehet a közigazgatási ügyeket a polgári ügyektől elhatárolni annak érdekében, hogy megállapítható legyen, a Vbt. 4. §-ában foglalt kizáró rendelkezés alkalmazható-e.
A Gfv. VII. 30. 010/2012. szám alatt indult ügyben a felperes keresetében a Magyar Agrárkamara mellett szervezett Állandó Választottbíróságtól annak megállapítását kérte, hogy az alperes eljárása, amellyel az ökológiai termelés ellenőrzési rendszeréből kizárta, jogellenes volt.
A választottbíróság a felperes keresetét elutasította.
A felperes a válásztottbírósági ítélet érvénytelenítését kérte - egyebek mellett - a Vbt. 55. § (2) bekezdésének a) pontjára hivatkozással. Előadta, hogy a vita tárgya a magyar jog szerint nem tartozhat választottbírósági útra, tekintve, hogy közigazgatási ügynek minősül.
A Kúria részletesen vizsgálta, hogy az adott jogvita közigazgatási ügynek vagy polgári jogi jogvitának minősül-e. Kifejtette, hogy a 2004. évi CXL. tv. (Ket.) 12. § (4) bekezdése szerint a törvény vagy kormányrendelet egyéb szervezetet, köztestületet vagy személyt jogosít fel közigazgatási hatósági jogkör gyakorlására, meg kell határozni azokat az ügyeket, amelyekben e törvény rendelkezései az irányadók. A 19. § (1) bekezdése pedig kimondja, hogy a hatóság hatáskörét - a hatósági eljárás körébe tartozó ügyfajta meghatározásával - jogszabály állapítja meg. A felperes által hivatkozott érvek a közigazgatási határozatként való minősítést támasztanák alá, miután a FVM volt az ügyben hatóságként kijelölve, ezért az általa alkalmazott elismert ellenőrző szervezet szankciói is ilyennek minősülnek -, azonban jogszabályban megállapított közigazgatási eljárási út hiányában az elismert ellenőrző szervezet által hozott határozat nem minősülhet közigazgatási határozatnak.
Mindezekből az következik, hogy ha a jogszabály kifejezetten nem utasítja közigazgatási eljárási útra az ügyet és nem határozza meg a hatóság jogkörét, akkor az ügyet nem lehet közigazgatási ügynek minősíteni, a Ket. szabályait nem lehet alkalmazni, ezért csak a polgári jog szabályai szerint lehet a felek jogviszonyát megítélni.
Ebből következően a Kúria álláspontja szerint helyesen állapította meg az elsőfokú bíróság, hogy a felek polgári jogi jogalanyként magánjogi szerződést kötöttek egymással egy szolgáltatás elvégzésére, és a szankciók kiszabására is. A felek magánjogi szerződésükben állapodtak meg arról, hogy ha bizonyos feltételek fennállnak, akkor az ellenőrző szervezetnek joga van az előre meghatározott szankciót alkalmazni a vállalkozóval szemben. A magánjogi szerződéssel kapcsolatos jogvita elbírálására tehát a választottbírósági szerződés megkötésének nem volt törvényes akadálya, így a választottbíróság ítélete nem ütközik a Vbt. 55. § (2) bekezdésének a) pontjába.
A Vbt. 55. § (2) bekezdésének b) pontja szerinti közrendbe ütközésre alapított érvénytelenségi okra hivatkozással, igen sok pert indítanak a felek. Az ítélkezési gyakorlatot vizsgálva megállapítható, hogy a választottbírósági ítélet érvénytelenítését kérő felek a leggyakrabban, éppen a közrendbe ütközésre hivatkoznak. Abban az esetben is előterjesztik ezt a kérelmet másodlagos kérelemként, ha kereseti kérelmük fő iránya a Vbt. 55. § (1) bekezdésében szabályozott valamilyen más érvénytelenítési okhoz kapcsolódik.
Ahhoz, hogy a közrendbe ütközés tárgyában egyértelműen állást lehessen foglalni, mindenekelőtt szükséges a közrend fogalmának meghatározása. A jogszabályban azonban ilyen meghatározás nem szerepel, tehát a jogi szakirodalomnak és a bírói gyakorlatnak kell választ adni erre a kérdésre.
Érdemes megemlíteni, hogy az UNCITRAL Mintaszabályzat e tárgyban ugyancsak nem tartalmaz rendelkezést, hanem utal a közrendre. A legtöbb európai jogban sincs a közrend fogalma közelebbről meghatározva. Nem érdektelen azonban, hogy az UNCITRAL által végzett széles körű nemzetközi felmérés eredménye bizonyos eligazítást ad a tárgyban, hogy a különböző ENSZ-tagállamok joggyakorlatában a közrendi védelem alkalmazására milyen esetekben kerülhet sor. E felmérés eredményeként az állapítható meg, hogy a közrendi védelem alkalmazására sor kerülhet, ha
- a jog, erkölcs és igazság alapelve alapjaiban sérül,
- a legalapvetőbb tisztesség elvét az ítélet alapjaiban támadja, vagy elviselhetetlen mértékű hanyagságot, korrupciót mutat a választottbírósági tanács részéről,
- az ítélet ellentétben állna a társadalmi, gazdasági élet alapjaival (pl. vesztegetés, csalás stb.).
(Idézi: Kiss Károly: A választottbíróság ítéletének érvénytelenítése közrendbe ütközésre hivatkozással, a Gazdaság és Jog 2005/12. 13. o.)
A bíróságok gyakorlata egyértelmű és ezzel a jogi szakirodalomban kifejtett álláspontok is egyetértenek, hogy önmagában egy jogszabálysértésre hivatkozással nem lehet az ítélet közrendbe ütközését megállapítani. Abban az esetben, ha a felperes választottbírósági ítélet érvénytelenítését közrendbe ütközés címén kéri, a bíróságnak azt kell vizsgálnia, hogy a hivatkozott jogi norma, amelynek megsértésére a felperes a keresetét alapítja, közvetlenül a gazdasági és társadalmi rend alapját sérti-e (Legf. Bír. Gf. VI. 33.072/1997/5.).
A Legfelsőbb Bíróság már 1997-ben részletesebben foglalkozott a közrendbe ütközéssel és a Gfv. VI. 30.848/1997/8. számú ítéletében a következőket fejtette ki:
"…A Vbt. nem határozza meg a közrend fogalmát és a tételes jogi szabályozás sem ad fogalom-meghatározást. A magyar jogirodalomban elfogadott meghatározás szerint a közrend tartalma nem csak az Alkotmányban lefektetett elveket, s feltétlen alkalmazást kívánó törvényeinek célját védi, hanem politikai célkitűzéseinket, erkölcsi eszményeinket is (lásd Dr. Réczey László: Nemzetközi magánjog, Tankönyvkiadó, 1961., Budapest, 89. oldal).
A közrend lényege, hogy a fogalma alá vonható intézményeket és elveket a jog feltétlenül meg kívánja védeni, érvényre akarja juttatni. A közrend tartalmában változó kategória; időben és térben egyaránt, mindig az adott gazdasági-társadalmi berendezkedés és politikai, erkölcsi felfogás függvényeként. (Dr. Mádl Ferenc-dr. Vékás Lajos: Nemzetközi magánjog és nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga, Universitas 1992., 131-132. oldal.)
Nincs egyértelműen kialakult jogirodalmi álláspont arra vonatkozóan, hogy melyek egy jogi norma feltétlen alkalmazást kívánó - imperatív - jellegének kritériumai, vagyis mely jogszabályokat kell feltétlen alkalmazást kívánó természetűnek tekinteni.
A legelfogadhatóbb álláspont szerint "azok a jogszabályok imperatív jellegűek, amelyek közvetlenül szolgálják és védik a gazdasági-társadalmi rendnek - többségükben, az Alkotmányban is kifejezett - alapjait. Kétség esetén az illető jogszabály céljából kell kiindulni (Dr. Mádl-dr. Vékás: idézett mű; 133. oldal)."
Az adott ügyben a Legfelsőbb Bíróság azonban elutasította a keresetet, mert a továbbiakban kifejtette, hogy a gazdasági társaságokról szóló törvény valóban a társadalom gazdasági életét szabályozó egyik alapvető fontosságú jogszabály, azonban e jogi normába ütközés önmagában nem valósítja meg közvetlenül a gazdasági-társadalmi rend alapjainak sérelmét.
Lényegében ugyanezeket az elveket fejtette ki a Pfv. III. 22.535/1997/2. számú, a Gf. VI. 33.341/1998/7. számú, a Gfv. VI. 33.525/1998. számú, továbbá a Gf. X. 30.323/2009/6. számú ítéleteiben is.
A közrendbe ütközés kapcsán foglalkozott a Kúria a választottbíróságoknak az alkotmányos rendben való elhelyezkedésével. Kifejtette, hogy a választottbíróságok nem tartoznak az 1949. évi XX. törvény (Alkotmány) 45. § (1) bekezdésében meghatározott és törvénykezési hatalommal felruházott bíróságok közé. A választottbíróság a szerződési szabadság alapján, a szerződő felek által választott szerv a jogviták elbírálására.
Az eseti és állandó választottbíróságokat nem az állam hozza létre külön bíróságként és nem az Alkotmány 57. § (1) bekezdésében írt kötelezettségeket kell teljesíteniük, hanem a Vbt.-ben foglalt kötelező szabályokat kell betartaniuk a választottbíróságí szerződéssel összhangban. A választottbíróságok tehát nem közjogi hatalmat gyakorolnak, nem a törvénykezési hatalommal élő bíróságokra irányadó alkotmányos követelményeknek tesznek eleget az eljárásuk során, hanem a felek által rájuk ruházott polgári jogokat gyakorolva, a keresetindítással adott keretek között, magánjogi személyként (testületként) döntenek el jogvitákat.
Szükségesnek látszik megjegyezni, hogy az előbbiekben kifejtett elvek érvényesek és alkalmazhatók az Alaptörvény 25. és 26. §-ában foglaltak figyelembevételével is. [Kúria Gfv. X. 30.009/2012/11. sz.]
A Legfelsőbb Bíróság (Gfv. VI. 30.450/2002. sz.) a BH 2003.127. szám alatt közzétett ügyben részben érvénytelenítette a választottbíróság ítéletét, mert úgy látta, hogy a közfelfogás számára elfogadhatatlanul magas ügyvédi munkadíj megítélése a közrendbe ütközik, és így a választottbírósági ítélet e rendelkezésének érvénytelenítésére vezethet. Ebben az ügyben is utalt a Legfelsőbb Bíróság arra, a közrend lényege, hogy a fogalma alá vonható intézményeket és elveket a jog feltétlenül meg kívánja védeni, érvényre akarja juttatni. A közrend mint a jog értékítélete, általában tartalmában változó kategória, időben és térben egyaránt mindig az adott gazdasági-társadalmi berendezkedés, a politikai, erkölcsi felfogás függvénye. A jogirodalmi álláspon-tok szerint, csak a jogalkalmazói gyakorlat során alakíthatók ki azok a szempontok, amelyek egy-egy konkrét esetben a közrend sérelmének megállapításához vezetnek. Arra is rámutatott a Legfelsőbb Bíróság, hogy a választottbírósági ítélet közrendbe ütközése megállapításának nem szükségképpeni eleme a jogszabálysértés megvalósulása. A közrend egyik összetevője a társadalom általános értékítélete, ezért, ha egy választottbírósági döntés a társadalom értékítéletét sérti, annak közrendbe ütközése megállapítható, mert annak hatályosulásától a társadalmat meg kell védeni. Ennek az okfejtésnek az eredményeként jutott a Legfelsőbb Bíróság arra a következtetésre, hogy a közfelfogás számára elfogadhatatlanul magas összegű ügyvédi munkadíj megítélése közrendbe ütközhet.
(Itt kell megjegyezni, hogy az ügy kapcsán érdekes, és több kiadványban megjelenő jogirodalmi vita indult, mind a közrend értelmezése, mind pedig az adott ügybeni döntés tekintetében.)
A közrend fogalmához kapcsolódva a Legfelsőbb Bíróság több ügyben foglalkozott azzal a kérdéssel is, hogy a választottbírósági ítéletek tekintetében az ítélt dolog jogintézménye hogyan alkalmazható. Az (LB Gfv. XI. 30.075/2009. sz.) EBH 2009.1969. szám alatt közzétett ügyben a felperes több érvénytelenítési okra - egyebek mellett a közrendbe ütközésre - is hivatkozott, előadva, hogy az ítélt dolog jogintézményének alkalmazásával a választottbíróság megfosztotta őt az Alkotmány 57. § (1) bekezdésében biztosított attól az alapjogtól, hogy jogait és kötelességeit, a törvény által felállított független és pártatlan bíróság, igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el. E tekintetben a Legfelsőbb Bíróság rámutatott, hogy a Vbt. 58. §-a a választottbírósági ítélet hatályát a jogerős bírósági ítéletével teszi azonossá, ezért szükséges választ adni arra a kérdésre, hogy a jogerős bírósági ítélet hatálya tartalmilag mit jelent. Ebben a vonatkozásban - mivel a felek külföldi eljárási jog alkalmazását nem kötötték ki - a magyar rendes bírósági ítéletek esetében alkalmazandó Pp. 229. § rendelkezései az irányadók. E § rendelkezései akkor is irányadók lennének, ha a választottbírósági ítélet nem hivatkozik a Pp. 229. §-ára. Önmagában az, hogy e tárgyban a választottbíróság felhívta a Pp. 229. §-ában foglalt rendelkezést, nem jelenti azt, hogy eljárása során - a felek megállapodásától eltérően - a Pp. szabályait alkalmazta a Vbt. által meg nem engedett körben. Kifejtette, hogy a jogerő intézményének alkalmazása a választottbírósági eljárásban is alkotmányos követelmény, itt hivatkozott az Alkotmánybíróság 9/1992. (I. 30.) AB határozata V.3., 4. pontjában kifejtettekre, mely szerint "a jogállam nélkülözhetetlen eleme a jogbiztonság. Az anyagi igazságosság és a jogbiztonság követelményét a jogerő intézménye hozza összhangba - megint csak a jogbiztonság elsődlegessége alapján. A jogerő intézménye, alaki és anyagi jogerőként való pontos meghatározása, a jogállamiság részeként alkotmányos követelmény. A jogbiztonság megköveteli, hogy a jogerős határozat - az eldöntött kérdés személyi és tárgyi keretei között - irányadóvá váljék, mind az eljárásban részt vevőkre, mind a később eljáró bíróságra, illetőleg más hatóságra. Ha a jogerő beálltához előírt feltételek teljesültek, akkor annak hatálya a határozat tartami helyességétől függetlenül is beáll".
A felperesnek azzal az érvelésével kapcsolatban, mely szerint nincs szükség arra, hogy a választottbírósági ítélethez anyagi jogerő fűződjön, mert a választottbírósági kikötés egy szerződés, amely - ha a választottbíróság eljárására sor kerül - teljesedésbe megy abban a részében, amit a választottbíróság megvizsgált, kifejtette, hogy ez a jogi álláspont figyelmen kívül hagyja, hogy ha a felek a polgári jogvitájukat bíróság elé viszik - akár rendes bíróság, akár választottbíróság elé -, azzal az a céljuk, hogy végül olyan határozat birtokába jussanak, amely rendelkezik a jogerő hatásaival, vagyis megfellebbezhetetlen (ún. alaki jogerő), végleges (ún. anyagi jogerő) és szükség esetén állami kényszerrel végrehajtható.
A Legfelsőbb Bíróság kifejtette azt is, hogy a közrendbe ütközés, mint érvénytelenítési ok körében az vizsgálható, hogy a választottbíróság a jogerős ítéletében az anyagi jogerő alkotmányos követelményét, mint a közrend részét, tartalmának megfelelően alkalmazta-e.
Lényegében ugyanezt fejtette ki a Legfelsőbb Bíróság a Gfv. X. 30.138/2011/11. számú ítéletében is, ugyancsak utalva az Alkotmánybíróság már idézett határozatában foglaltakra, rögzítve, hogy a jogerő intézményének érvényesülése a közrend része. A közrendbe ütközés mint a választottbírósági ítélet érvénytelenítési okának megvalósulása körében, a rendes bíróság vizsgálati jogosultsága kiterjed arra, hogy a választottbíróság ítéletében a korábban jogerősen elbírált igényekre tekintettel volt-e, nem hozott-e azonos személyek között azonos tény- és jogalapon korábban már elbírált jogvitában újabb határozatot, s ezzel nem sértette-e meg a jogerő intézményét.
A Kúria egy ügyben, ahol a Választottbíróság egy korábbi választottbírósági eljárásban hozott ítéletre tekintettel ítélt dologra hivatkozással utasította el a keresetet az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdésére is utalással azt fejtette ki, hogy a jogállamiság egyik legfontosabb összetevője a jogbiztonság, ami - egyebek mellett - a jogrend intézményeinek kiszámítható, előre látható működését jelenti. A bírósági peres eljárásokban ezt a kiszámíthatóságot szolgálják az eljárási garanciák. A perjogban az anyagi igazságosság és a jogbiztonság követelményét a jogerő intézménye hozza összhangba. Itt a Kúria ismételten utalt az Alkotmánybíróságnak az Alaptörvény negyedik módosításával hatályát vesztett, de joghatásában továbbra is jelentős 9/1992. (I. 30.) AB határozatára. Utalt továbbá a 35/2011. (V. 6.) AB határozatra is, mely szerint a jogerőhöz kapcsolódó, a római jogra visszavezethető jogintézmény a res iudicata. Tartalma szerint azt jelenti, hogy a bíró - a jogállami berendezkedésben egyedüliként - a véglegesség hatásával állapít meg jogot vagy keletkeztet kötelezettséget. A véglegességbe vetett bizalom akkor megalapozott, amennyiben a perbe vitt jogviszony azonos felek között (ius facit inter partes) azonos ténybeli és jogi keretek között a továbbiakban másképpen nem dönthető el. A jogerő és a res iudicata intézményei tehát együttesen adják a bírói véglegesség intézményét, ami akkor is beáll, ha az tartalmilag téves. Összességében tehát megállapítható, hogy a res iudicata intézménye a jogrend alapja. Megsértése - ugyanazon felek viszonylatában, ugyanazon ténybeli keretek között, ugyanazon jogok eltérő ténybeli és jogi megítélése - a felek relatív jogviszonyán keresztül is a közrend sérelmét jelenti. A Kúria megítélése szerint az adott ügybeli első választottbírósági ítélet - esetleges hiányossága ellenére - ítélt dolgot eredményez és akkor sértette volna meg a res iudicata elvét az adott ügyben támadott választottbírósági ítélet, ha a keresetnek helyt adott volna. Ezért a Kúria a választottbirósági ítéletet a Vbt. 55. § (2) bekezdés b) pontja alapján támadó keresetet elutasító elsőfokú ítéletet hatályában fenntartotta (Kúria Gfv. VII. 30.363/2013., BH 2015.14.).
Közrendbe ütközésre történt hivatkozás kapcsán fejtette ki a Kúria, hogy a választottbíróságok nem tartoznak az Alkotmány 45. § (1) bekezdésében meghatározott törvénykezési hatalommal felruházott bíróságok közé. Az eseti és állandó választottbíróságokat nem az állam hozza létre külön bíróságként és nem az Alkotmány 57. § (1) bekezdésében írt kötelezettségeket kell teljesíteniük, hanem a Vbt.-ben írt kötelező szabályokat kell megtartaniuk a választottbírósági szerződéssel összhangban. Utalt az Alkotmánybíróság 657/B/2002. AB határozata indokolásában kifejtettekre, miszerint "a választottbíróság a szerződési szabadság alapján a szerződő felek által választott szerv a jogviták elbírálására és a felek a szerződés megkötésével elfogadják a korlátozott jogorvoslati lehetőségeket". Összegezve megállapította, hogy a választottbíróságok nem közjogi hatalmat gyakorolnak, nem a törvénykezési hatalommal élő bíróságokra irányadó alkotmányos követelményeknek tesznek eleget az eljárások során, hanem a felek által rájuk ruházott polgári jogokat gyakorolva, a keresetindítással adott keretek között, magánjogi személyként (testületként) döntenek el jogvitákat. (Kúria Gfv. X. 30.009/2012/11. sz.) A határozatban foglaltak irányadók az Alaptörvény XXVIII. cikkében, a 25. és 26. cikkben írtak figyelembevételével is, valamint a 2011. évi CLXI. tv. (új Bszi.) 1. §, 8. § és 16. § rendelkezései alapján.
Ugyancsak a közrendbe ütközésre történt hivatkozás kapcsán fejtette ki a Kúria, hogy ha a Választottbíróság az adott ügyben a nemzeti jogot alkalmazva mellőzi a közösségi jog vonatkozó rendelkezéseinek alkalmazását, akkor a Választottbíróság döntése a közrendbe ütközés folytán érvénytelenítési perben támadható. A nemzeti és közösségi jogot egymásra tekintettel alkalmazó választottbírósági döntés érdemi tartalma azonban nem vizsgálható az érvénytelenítési perben. (Kúria Gfv. X. 30.094/2012/7. sz.)
A közrendbe ütközés vizsgálata körében a Legfelsőbb Bíróság (a Gfv. XI. 30.016/2008. sz.) EBH 2008/1796. szám alatt közzétett ügyben foglalkozott azzal a kérdéssel is, hogy utóbb a választottbírósági ítélet meghozatalát követően előkerült bizonyítékok vagy tények alapján, a közrendbe ütközés megállapítható-e. Az adott ügyben a közrendbe ütközés címén a felperes arra hivatkozott, hogy a választottbírósági eljárás során hamisított okiratokat, bizonyítékokat használtak fel. E tárgyban a Legfelsőbb Bíróság azt fejtette ki, hogy a választottbírósági ítélet érvénytelenítése iránti perben kizárólag az vizsgálható, hogy a választottbíróság eljárása, a választottbíróság ítéleti döntése, közrendbe ütközőnek minősíthető-e vagy sem. Nyilvánvalóan nem állapítható meg a választottbírósági ítélet terhére a közrendbe ütközés olyan utóbb felmerült tények vagy bizonyítékok alapján, amelyek a választottbírósági eljárás során szóba sem kerültek, amelyekre való hivatkozás nem történt. A választottbírósági ítélet érvénytelenítése iránti per ugyanis nem használható perújítás helyett, nem pótolja a választottbírósági eljárás körében nem ismert perújítást, nem töltheti be a perújítás funkcióját. Az állami bíróság az érvénytelenítési perben csak a lefolytatott választottbírósági eljárást vizsgálhatja, azt is csak a Vbt. által megengedett szűk körben. A Vbt. pedig olyan érvénytelenítési okot nem ismer, mely megengedné a választottbírósági ítélet meghozatala után felmerült körülmények vizsgálatát. Ez egyébként megfelel az európai gyakorlatnak is. A Legfelsőbb Bíróság hivatkozott arra, hogy tudomása szerint az osztrák választottbírósági jogot módosító 2006-os törvény 2006. július 1-jén hatályba lépett rendelkezése engedi meg a választottbírósági ítélet érvénytelenítését abban az esetben, ha fennállnak azok az előfeltételek, amelyek alapján egy bírósági ítélet perújítási keresettel lenne támadható [ZPO 611. § (2) bek. 6. pont], a Vbt. azonban ilyen rendelkezést nem tartalmaz. Erre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság úgy látta, hogy a választottbírósági ítélet meghozatalát követően felmerült új körülmények és bizonyítékok nem szolgálhatnak a választottbírósági ítélet érvénytelenítése alapjául, még közrendbe ütközésre történő hivatkozás körében sem.
Úgy gondoljuk, hogy ezt a kérdést mindenképpen a jogszabályalkotónak kellene eldöntenie, mert indokolt lehet, hogy a perbelihez hasonló esetben - természetesen akkor, ha a bűncselekmény elkövetése, az okirat-hamisítás igazolható - sor kerülhessen a választottbírósági ítélet érvénytelenítésére. Erről azonban egyértelmű jogszabályi rendelkezés szükséges. Mint ahogy az ítéletben is szerepel, az európai gyakorlat eltérő. Vannak olyan országok, ahol a perújítási okul is felhozható körülmények az érvénytelenítési per keretében figyelembe vehetők érvénytelenítési okként, más országok jogi rendezése azonban ilyen érvénytelenítési okot nem ismer.
Érdemes megjegyezni, hogy a Polgári perrendtartásról szóló 1911. évi I. törvény, a választottbírósági ítéletek érvénytelenítésére vonatkozó 784. § (8) bekezdésében érvénytelenítési okként tünteti fel az ott meghatározott olyan eseteket, amelyek alapján perújításnak van helye.
A Kúria ismételten kifejtette, hogy a bizonyítási indítvány választottbíróság általi elutasítása nem minősül alapjogokat, a társadalom értékítéletét sértő döntésnek (Kúria Gfv. VII. 30.289/2014/4.).
Egy ügyben a felperes keresetében a választottbíróság ítéletének érvénytelenítését arra való hivatkozással kérte közrendbe ütközés címén, hogy a választottbíróság jogsértően minősítette adásvételi szerződésnek a felek között létrejött megállapodást, mert helyes minősítés szerint mezőgazdasági termékértékesítési szerződés jött létre közöttük. Ilyen minősítés mellett pedig alkalmazni kell az agrárpiaci rendtartásról szóló 2003. évi XVI. tv. 8/B. §-át, valamint a 2011. évi CLXVIII. tv. azt átvevő 21. § (3) bekezdését.
A Kúria mindenek előtt kifejtette, hogy nem közrendi kérdés és így az állami bíróság az érvénytelenítési perben nem bírálhatja felül, hogy a választottbíróság helytállóan minősítette-e a felek közötti jogviszonyt és arra alapítva érdemben helytálló ítéletet hozott-e.
Részletesen foglalkozott a 2003. évi XVI. tv. 8/B. §-ába és a 2011. évi CLXVIII. tv. azt átvevő 21. § (3) bekezdésébe foglalt azzal a rendelkezéssel, miszerint a Vbt. 55. § (2) bekezdés b) pontja szerint közrendbe ütközőnek kell tekinteni az olyan választottbírósági ítéletet, amely a maga termelte mezőgazdasági termény szolgáltatására elháríthatatlan külső ok (vis maior) miatt egészben vagy részben képtelen termelőt a hiányzó mezőgazdasági termény - teljesítés céljából való - pótlására, beszerzésére vagy helyette más szolgáltatás, illetve biztosíték nyújtására kötelezi. Kifejtette, hogy a 2003. évi XVI. tv. 8/B. §-ában meghatározott rendelkezés beiktatása 2011. december 22-i hatállyal történt, majd e rendelkezés 2012. augusztus 31-i hatállyal került át a 2011. évi CLXVIII. tv. 21. § (3) bekezdésébe és a hatályba léptető rendelkezések nem szólnak arról, hogy mely jogviszonyok esetén kell az abban foglaltakat alkalmazni. A hivatkozott rendelkezések tehát a felek jogviszonyában nem alkalmazhatók, mert a felek közötti szerződés 2010 októberében jött létre, még a hivatkozott rendelkezések 2011. december 22-i hatályba lépése előtt. Ebben a körben utalt a jogalkotásról szóló 2011. január 1-jén hatályba lépett 2010. évi CXXX. tv. (a továbbiakban: Jat.) 2. § (2) bekezdésében és a 15. § (1) bekezdésében írtakra. Hangsúlyozta, hogy miután a Jat. 15. § (1) bekezdése szabályozási átmenet címszó alatt azt a követelményt támasztja, hogy a jogszabályi rendelkezést - ha jogszabály eltérően nem rendelkezik - a hatályba lépését követően keletkezett tényekre vagy jogviszonyokra, valamint megkezdett eljárási cselekményekre kell alkalmazni, az adott esetben a felek szerződésének megkötésekor még hatályba nem lépett jogszabályok nem alkalmazhatók (Kúria Gfv.VII. 30.224/2013/6. sz.).
A választottbírósági ítéletek érvénytelenítésére irányuló perekkel kapcsolatos eljárásjogi kérdések vonatkozásában fel kell hívni a figyelmet arra a legfelsőbb bírósági döntésre, miszerint, ha a felperes az érvénytelenítést kizárólag az egyik alperes vonatkozásában kéri, a másik alperes perben állása nélkül a kereseti kérelem elbírálható (LB Gfv. 30.016/2008. sz., EBH 2008/1/1796.).
Az előbbinél fontosabb kérdés, hogy mely érvénytelenségi oknál, hogyan érvényesül a kereseti kérelemhez kötöttség.
Úgy gondoljuk, hogy ezt minden érvénytelenítési oknál külön-külön kell vizsgálat tárgyává tenni. Abban az esetben ugyanis, ha kizárt bíró vett részt az eljárásban, vagy a választottbíróság összetétele vagy eljárása nem felelt meg a felek megállapodásának, illetve ha a választottbírósági szerződés érvénytelen, véleményünk szerint nem lehetséges csak a kereseti kérelemmel érintett részében érvényteleníteni a választottbíróság ítéletét, figyelemmel a választottbírósági ítélettel kapcsolatban is érvényesülő res iudicata-ra. A Legfelsőbb Bíróság abban a Vbt. 17. §-nál ismertetett ügyben, ahol a választottbírósági tanács tagjai nem tettek eleget feltárási kötelezettségüknek (Gfv. X. 30.141/2010/4. sz.) kifejtette, hogy nem maradhat érvényben a választottbírósági határozat keresettel nem támadott rendelkezése sem, ha kizárt bíró járt el. Más érvénytelenítési okok esetén ilyennek tekinthető - egyebek mellett - a közrendbe ütközés is. Elképzelhető azonban csak a keresettel érintett rész tekintetében az érvénytelenítés, ha kizárólag egy jól elkülöníthető rendelkezés vonatkozásában állapítható meg a közrendbe ütközés ténye.
Megnyugtatóbb lenne, ha a törvény mondaná ki azokat a különösen sérelmes helyzeteket, amikor a kereseti kérelemhez való kötöttség elve nem érvényesülhet.

[a Vbt. 56. §-ához]

A hivatkozott törvényi rendelkezés lehetővé teszi, hogy a választottbíróság ítéletének végrehajtását a fél kérelmére a bíróság felfüggessze, amennyiben az érvénytelenítési eljárás megindult. Nem rendelkezik azonban a törvény arról, hogy a végrehajtást milyen körülmények megvalósulása esetén függesztheti fel a bíróság, csupán a felfüggesztés lehetőségét mondja ki.
A bíróságok gyakorlatát vizsgálva megállapítható, hogy a felfüggesztés tárgyában eltérő döntések születnek a tárgyban, hogy mikor, milyen okból lehet a felfüggesztésről rendelkezni. A Legfelsőbb Bíróság a Gfv. VI. 32.479/2002/5. számú határozatában azt fejtette ki, hogy a választottbírósági ítélet végrehajtásának felfüggesztését kérő félnek a felfüggesztésre okot adó méltányolható körülményt kell igazolnia, ennek hiányában a végrehajtás felfüggesztése jogszabálysértő. A Legfelsőbb Bíróság azonban idézte a bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvény (Vht.) 48. § (3) bekezdésében foglaltakat, majd arra a következtetésre jutott, hogy miután az elsőfokú bíróság a végzés meghozataláig nem szerezte be a választottbírósági eljárás teljes iratanyagát, nem volt abban a helyzetben, hogy eldöntse a felperes keresete eredménnyel járhat-e, ebből következően az sem állapítható meg, hogy a végrehajtás felfüggesztésére okot adó méltányolható körülmény fennáll-e. A végrehajtás felfüggesztése iránti kérelmet elutasító rendelkezést hagyta helyben a Legfelsőbb Bíróság a Gf. VI. 30.600/2002/2. számú végzésében is, kifejtve, hogy miután az eljárás végzés meghozatalakori szakaszában nem volt megállapítható, hogy a felperes keresete esetleg eredménnyel járna, s erre tekintettel a választottbírósági ítélet végrehajtása felfüggesztésének elmaradása számára súlyos sérelmet jelentene, ezért az elsőfokú bíróság felfüggesztés iránti kérelmet elutasító végzését helybenhagyta.
Az érvénytelenítésre irányuló kereset pontatlansága, az érvénytelenítésre vonatkozó ok egyértelmű megjelölésének hiányára hivatkozással is elutasította a Legfelsőbb Bíróság a választottbíróság ítélete végrehajtásának felfüggesztésére irányuló kérelmet (Gf. VI. 32.130/2000/3.).
Más ügyben, így pl. a Gfv. VI. 30.093/2002/2. számú végzésében a Legfelsőbb Bíróság a felfüggesztés tárgyában nyomatékosan utalt a Vht. 48. § b) pontjára [ezzel azonos rendelkezés jelenleg a Vht. 48. § (3) bekezdésében található] és a 49. § (2) bekezdésében foglaltakra.
A Pfv. V. 21.856/1997/1. számú végzésében pedig a Legfelsőbb Bíróság azt fejtette, hogy az elsőfokú bíróság tévesen hivatkozott a Vht. 48. § b) pontjára, mert az adott esetben nem a végrehajtás foganatosításáról, hanem a választottbírósági ítélet érvénytelenítése iránti perről van szó. Azt azonban nem találta kifogásolhatónak, hogy a felperes vagyoni helyzetére figyelemmel indokoltnak tartotta a végrehajtás felfüggesztését a Vbt. 56. § (1) bekezdése alapján. Utalt arra is a Legfelsőbb Bíróság, hogy sem a Vbt., sem a Pp. nem ad eligazítást arra vonatkozóan, hogy milyen feltételek, körülmények fennállása esetén kerülhet sor a választottbírósági ítélet végrehajtásának felfüggesztésére.
Más ügyben, így a Gfv. VI. 30.711/1999. szám alatt meghozott és az EBH 2000/237. sz. közzétett végzésében rámutatott arra, hogy a felfüggesztés iránti kérelem elbírálásánál figyelemmel kell lenni a Vht. felfüggesztésre vonatkozó rendelkezéseire, így a Vht. 48. § b) pontjában foglaltakra is.
Ugyancsak a Vht. felfüggesztésre vonatkozó rendelkezéseinek figyelembevételére utal (az LB VI. 32.638/2000/2. sz.) EBH 2001/554. szám alatt közzétett elvi határozat is.
A BH 2001/80. szám alatt közzétett döntés ezzel szemben azt fejti ki, hogy a választottbírósági ítélet végrehajtásának felfüggesztését az indokolja, ha legalább a valószínűség szintjén megállapítható, hogy az érvénytelenítési kereset eredményre vezethet.
E színes képet mutató eltérő gyakorlatra tekintettel szükségesnek látjuk hangsúlyozottan rögzíteni, hogy álláspontunk szerint a választottbírósági ítélet érvénytelenítése iránti perben az ítélet végrehajtásának felfüggesztésére irányuló kérelem elbírálása során a Vht., ezen belül a Vht. 48. § (3) bekezdésének alkalmazása szóba sem kerülhet. A Vht. 48. § (3) bekezdése ugyanis, a már megindult végrehajtási eljárás felfüggesztésére vonatkozóan tartalmaz rendelkezést, mégpedig akként, hogy a végrehajtást foganatosító bíróság az adós kérelmére, kivételesen mikor függesztheti fel a végrehajtást. Ezek a szabályok tehát a végrehajtás foganatosításával kapcsolatban felmerült kérdések, és nem kapcsolódnak a választottbírósági ítélet érvénytelenítése iránt megindított perekhez. Ha már a Vht. rendelkezéseit kívánja a bíróság felhívni, legfeljebb a Vht. 49. § (2) bekezdésére való utalás fogadható el, miszerint a bíróság a végrehajtást azokban az esetekben is felfüggesztheti, amelyekben ezt a Pp., vagy más törvény lehetővé teszi. Itt a lehetőséget a Vbt. 56. § (1) bekezdése biztosítja.
Véleményünk szerint a választottbírósági ítélet érvénytelenítése iránt már megindult perben az ítélet végrehajtásának a felfüggesztésére csak akkor kerülhet sor, ha a rendelkezésre álló adatok alapján valószínűsíthető, hogy a választottbírósági ítélet érvénytelenítése iránti per sikerre vezet.
Tekintettel arra, hogy a Vbt. 56. § (2) bekezdése egyértelmű rendelkezést tartalmaz a tárgyban, hogy a bíróság ítélete kizárólag a választottbírósági ítélet érvénytelenítésére szorítkozhat, kérdésként merül fel, hogy az ítélet érvénytelenítése esetén mi a követendő eljárás. Erre vonatkozóan azonban sem a Vbt., sem a Vesz. semmiféle rendelkezést nem tartalmaz. Annak ismeretében, hogy a választottbírósági ítéletek érvénytelenítésére viszonylag ritkán kerül sor, mégsem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy az érvénytelenítés esetén az azt követő eljárás rendezetlen. Ismereteink szerint vannak olyan álláspontok, ami szerint ebben az esetben az iratokat új ügynek kell tekinteni, újból szükséges a választottbírák kijelölése és ehhez kapcsolódóan a választottbírói díj és eljárási költség befizetése is, természetesen akkor, ha a felek kérik a választottbírósági eljárás folytatását, tehát nem szüntetik meg a választottbírósági szerződésüket.
Álláspontunk szerint azonban figyelemmel kell lenni arra, hogy a Vbt. 42. § (1) bekezdése szerint a választottbírósági eljárás az ügy érdemében hozott ítélettel, vagy a választottbíróságnak az eljárást megszüntető végzésével ér véget. Ehhez kapcsolódóan mondja ki a Vesz. 20. §-a, hogy az eljárás befejezésével - az ott meghatározott kivételekkel - a választottbírói (elnöki) tisztség megszűnik. E rendelkezésekből véleményünk szerint okkal vonható le olyan következtetés, hogy a választottbírósági ítélet érvénytelenítése következtében az eljárás nincs befejezve, ugyanis nem tekinthető a választottbírósági eljárás ítélettel befejezettnek abban az esetben, ha az ítélet érvénytelenítésére került sor. Ebből pedig az is következik, hogy nem tekinthető a választottbírói (elnöki) tisztség megszűntnek abban az esetben, ha az érvénytelenítés jogkövetkezményeként lényegében nincs ítélet, tehát a választottbírósági eljárás nem fejeződött be.
Annak tárgyában, hogy az érvénytelenítést követő eljárás hogyan történjen, a Vbt.-nek kellene részletes rendelkezéseket tartalmaznia. Nyilvánvaló, hogy figyelemmel kell lenni az egyes érvénytelenítési okokra is. Más lehet ugyanis a követendő eljárás, ha az érvénytelenítésre azért kerül sor, mert a választottbírósági szerződést megkötő félnek nem volt jogképessége vagy cselekvőképessége. Ugyancsak más eljárást kell megszabni arra az esetre, ha a választottbírósági szerződés érvénytelen. Más az eljárás akkor is, ha a fél a választottbíró kijelöléséről, illetve a választottbíróság eljárásáról nem volt szabályszerűen értesítve vagy egyébként nem volt képes ügyét előterjeszteni, tekintve, hogy ez esetben a teljes eljárás megismétlésére kell, hogy sor kerüljön.
Más eljárást kell megszabni arra az esetre, ha az ítéletet olyan jogvitás ügyben hozták, amelyre a választottbírósági kikötés nem vonatkozik, illetve amelyre a választottbírósági szerződés rendelkezései nem terjednek ki, és megint más lehet az érvénytelenítést követő eljárás abban az esetben, ha a választottbíróság összetétele vagy eljárása nem felelt meg a felek megállapodásának, vagy ilyen megállapodás hiányában nem felelt meg a törvény rendelkezéseinek.
Ugyancsak elgondolkodtató, hogy mi a követendő eljárás a Vbt. 55. § (2) bekezdés a) és b) pontjába ütköző érvénytelenítés esetén.
A gondolkodás körébe kell vonni azt is, hogy érvénytelenítés esetén az eredetileg jelölt választottbírósági tanács mikor járhat el, esetleg mely esetekben köteles eljárni, tekintve, hogy az általa elkövetett eljárási szabálysértés kiigazításáról van szó. Rendezni kellene továbbá azt is, hogy érvénytelenítés esetén az eredetileg jelölt választottbíró lemondhat-e a választottbírói tisztségéről, ha igen, melyek azok az esetek, amikor azt megteheti és milyen eljárás keretében. Továbbá rendelkezni kellene arról is, hogy a fél esetleg jogosult-e a választottbíró kizárását kérni és helyette más választottbírót jelölni.
Véleményünk szerint mindezek olyan kérdések, amelyekre vonatkozóan egyértelmű rendelkezést kellene tenni a Vbt.-ben a részletszabályokat az eljárási szabályzatokra bízva. E rendelkezések körében kellene kitérni a költségviselés szabályaira is.

[a Vbt. 57. §-ához]

A törvénynek az előbbiekben idézett szövege 2002. január 1. napján lépett hatályba, a 2001. évi CV. törvény 21. §-a szerint.

A választottbírósági ítélet elismerése és végrehajtása

[a Vbt. 58. §-ához]

A Fővárosi Ítélőtábla a Kúria által hatályában fenntartott Pf.V.22.238/2013/8. számú ítéletében - egyebek mellett - rámutatott, hogy a nem jogi személy választottbíróság - az adott esetben a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara mellett szervezett Választottbíróság - működését a jogi személy kamarának kell betudni. A Választottbíróság Eljárási Szabályzata 56. §-ában szereplő felelősségkizárás a választottbírósági ítélettel okozott károkra nem alkalmazható, mert ítélkező tevékenységében a választottbíróság nem tekinthető a felek megbízottjának. A Szabályzat csak a fél és a választottbíróság közötti megbízási jellegű szerződések része. A választottbíróság jogellenes ítélete bírói jogkörben okozott kár megtérítése iránti igényt alapoz meg.

[a Vbt. 59-60. §-ához]

A választottbírósági ítélet vonatkozásában hangsúlyozni kell, hogy miután az ellen fellebbezésnek nincs helye, az ítélet a meghozatala időpontjától kezdődően jogerős és végrehajtható. Egyértelmű, hogy a választottbírósági ítélethez ugyanolyan anyagi jogerő fűződik, mint a jogerős rendes bírósági ítélethez. (LB Gfv. XI. 30.075/2009. sz., BH 2010/191., EBH 2009/1969.)
A választottbírósági ítélet érvénytelenítése iránti per megindítása önmagában nem akadályozza meg annak végrehajtását, a marasztalt fél azonban az érvénytelenítési perben kérheti a végrehajtás felfüggesztését. A végrehajtás felfüggesztésével kapcsolatos kérdésekről a Vbt. 56. §-hoz fűzött magyarázatnál részletesen foglalkoztunk.
Tekintettel arra, hogy a választottbírósági ítélet végrehajtására a bírósági végrehajtásról szóló szabályok az irányadók, így a végrehajtási eljárás a bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvény 15. § d) pontja szerint a bíróság által kiállított végrehajtási lappal indítható meg. A Vht. hivatkozott rendelkezése illetékességi szabályt is tartalmaz akként, hogy a belföldi és külföldi választottbírósági határozat és egyezség alapján az adós lakóhelye, székhelye - ezek hiányában az adós végrehajtás alá vonható vagyontárgyának helye, külföldi székhelyű vállalkozás magyarországi fióktelepe, illetve közvetlen kereskedelmi képviselete esetén pedig a fióktelep, illetőleg a képviselet helye - szerinti törvényszék, illetve Fővárosi Törvényszék az eljárásra illetékes. A Vht. szabályainak alkalmazásából következik az is, hogy alkalmazni kell a végrehajtható okirat kiállításának általános feltételeit tartalmazó Vht. 13. § (1) bekezdés a)-c) pontjában foglaltakat is, ezek hiányában ugyanis a végrehajtási lap kiadásának megtagadására kerülhet sor (LB Pf. I. 25.270/2001. sz., BH 2003/3/122.).
A végrehajtás iránti kérelemhez csatolni kell a választottbírósági ítélet eredeti példányát vagy hitelesített másolatát és, ha az nem magyar nyelvű, a hitelesített fordítást is mellékelni kell.
A Vht. XII. fejezete szól a külföldi határozat végrehajtásáról.
A Vht. 205. §-a szerint a külföldi bíróság és a külföldi választottbíróság határozatát törvény, nemzetközi egyezmény vagy viszonosság alapján lehet végrehajtani. A kérelemhez itt is csatolni kell a végrehajtandó külföldi határozatot és ennek magyar fordítását is.
A Vht. 208. §-a szerint, ha a külföldi határozat a 205. § szerint végrehajtható a 16. § c) pontjában, illetőleg d) pontjában említett bíróság a végzésével a külföldi határozatra tanúsítványt vezet, amelyben azt tanúsítja, hogy a határozat a magyar jog szerint belföldi bíróság (választottbíróság) határozatával azonos módon végrehajtható. E végzés jogerőre emelkedése után állít ki a bíróság végrehajtási lapot a végrehajtási tanúsítvánnyal ellátott külföldi határozat, illetve a vele egy tekintet alá eső végrehajtható okirat alapján (Vht. 209. §).
A végrehajtási lap kiállítását követően az eljárás a Vht.-nek az állami bírósági ítéletre alkalmazandó rendelkezése szerint folytatódik.
Fel kell hívni a figyelmet a Vht. 210. §-ában foglaltakra, miszerint külföldi határozat végrehajtása során a külön törvényben és a nemzetközi egyezményekben foglalt rendelkezéseket is alkalmazni kell, továbbá a viszonosságon alapuló joggyakorlatot is figyelembe kell venni.
Hazánk is csatlakozott a külföldi választottbírósági határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló, New Yorkban 1958. június 10-én kelt Egyezményhez, és azt az 1962. évi 25. tvr.-rel hirdette ki. Az Egyezmény I. Cikke rögzíti, hogy az, a természetes vagy jogi személyek között felmerült viták tárgyában hozott olyan választottbírósági határozatok elismerésére és végrehajtására vonatkozik, amelyeket más állam területén hoztak, mint amelyben a határozatok elismerését és végrehajtását kérik. Az Egyezmény emellett olyan választottbírósági határozatokra is vonatkozik, amelyeket abban az államban, ahol azok elismerését és végrehajtását kérik, nem tekintenek hazai határozatoknak.
Magyarország az Egyezményhez történő csatlakozással élt a fenntartási lehetőségekkel, azzal, hogy az Egyezményt csak valamely másik szerződő állam területén hozott és csak a magyar jog szerint kereskedelminek tekintendő jogviszonyokból eredő vitákra vonatkozó határozatok elismerésére és végrehajtására fogja alkalmazni.
Az Egyezmény IV. Cikke szerint az elismerést és végrehajtást kérő félnek az elismerésre és végrehajtásra irányuló kérelemmel egyidejűleg be kell csatolnia a határozat megfelelően hitelesített eredeti példányát vagy annak megfelelően hitelesített másolatát, illetve az eredeti megállapodást vagy annak megfelelően hitelesített másolatát. Ha pedig az említett választottbírósági határozat vagy megállapodás nem annak az országnak hivatalos nyelvén készült, amelyben a választottbírósági határozat elismerését és végrehajtását kérik, a határozat elismerését és végrehajtását kérő fél köteles az iratokhoz ennek az országnak a nyelvén készült fordítást csatolni. A fordítást hatósági vagy hiteles fordító, illetőleg külképviseleti vagy konzuli szerv hitelesítésével kell ellátni.
Az Egyezmény végrehajtásáról a 12/1962. (X. 31.) IM rendelet rendelkezik.
A külföldi választottbírósági határozat magyar jog szerinti végrehajtásával foglalkozik a Legfelsőbb Bíróság BH 1995.292. szám alatt, illetve BH 2007.130. szám alatt közzétett Legf. Bír. XI. 22.270/2006. számú határozata, továbbá a Pf. I. 26.788/2002., BH 2004/10/416. számú határozat.
A külföldi választottbírósági határozat alapján kért végrehajtási eljárásban a kérelemhez csatolandó iratokat elemzi a Legfelsőbb Bíróság a BH 1999. évi 6. számában (Legf. Bír. Pf. VIII. 23.218/1998.) közzétett határozata, mely szerint a végrehajtási eljárásban a kérelemhez csatolni kell a választottbírósági kikötést tartalmazó eredeti megállapodást vagy annak megfelelően hitelesített másolatát, illetőleg az arra vonatkozó bizonyítékot, hogy a határozat által kötelezett adósnak a tárgyalásra szóló idézést legalább egy ízben "megfelelő módon" kézbesítették.
A Gpkf. VI. 32.457/2002. sz., BH 2004/7/285. sz., EBH 2004/1/1048. sz. határozat szerint a New York-i Egyezmény nem ad a bíróság számára mérlegelési lehetőséget atekintetben, hogy az Egyezmény által megkívánt egyik, vagy másik okirat becsatolásától - esetleges egyéb bizonyítékok alapján - eltekintsen.
A bíróság megtagadhatja a választottbírósági ítélet végrehajtását, ha úgy ítéli meg, hogy a vita tárgya a magyar jog szerint választottbírósági útra nem tartozik, vagy az ítélet a magyar közrendbe ütközik (Vbt. 59. §). Ez tehát szűkebb kör, mint azok az okok, amelyek alapján az ítélet érvényteleníthető, de a rendelkezésnek az a célja, hogy az érvénytelenítés iránti kereset hiányában se lehessen végrehajtani közrendbe ütköző vagy olyan ítéletet, amelyet választottbírósági útra nem tartozó vita tárgyában hoztak.
Végezetül Magyarország 2004. május 1-jei Európai Unióhoz történő csatlakozására tekintettel a Vht. 210/A. §-a és 210/B. §-a szerint, a választottbírósági határozatok végrehajtásánál figyelemmel kell lenni a 44/2001/EK Tanácsi rendeletre és a 2201/2003/EK Tanácsi rendeletben foglaltakra is.

VIII. fejezet

Vegyes és záró rendelkezések

A szabályozás jellege

[a Vbt. 61. §-ához]

A Vbt. legtöbb rendelkezése diszpozitív, a felekre bízza, hogy jogvitáikat kik és milyen eljárási szabályok szerint bírálják el, illetve esetenként a felek megállapodásának hiányában magára a választottbíróságra bízza a döntést.

Hatályba lépés, átmeneti rendelkezések

[a Vbt. 62-65. §-ához]

ÖTÖDIK RÉSZ

NEMPERES ELJÁRÁSOK

XXXI. fejezet

A nemperes eljárások általános szabályai

A nemperes eljárás fogalma

Az igazságszolgáltatás megvalósításának két formája van: a peres és a nemperes eljárás. A tipikus formának a polgári pert tekintjük, melynek célja általában az ellenérdekű felek és más érdekeltek közötti személyi vagy a személyi viszonyokkal összefüggő vagyoni joggal kapcsolatos jogvita bíróság által történő eldöntése. A nemperes eljáráson értjük a bíróságnak, illetőleg erre feljogosított szervnek az igazságszolgáltatás megvalósítása vagy elősegítése érdekében - a tények, illetőleg jogok tanúsítása, elismertetése végett - a polgári peres eljárásnál egyszerűbb formában végzett és törvényileg meghatározott cselekményeit, valamint az ehhez kapcsolódó eljárásjogi jogviszonyokat A nemperes eljárások célját sokféleségükre tekintettel általánosságban nem lehet pontosan meghatározni. A különféle jogok gyakorlásának elősegítésétől néha egyes jogviták eldöntésén át egészen az állami kényszer igénybevételét biztosító végrehajtásig terjednek. A nemperes eljárásokat áttekintve láthatjuk, hogy a törvényalkotó általában azért utal egyes ügycsoportokat nemperes útra, mert a részletesen szabályozott peres eljárásnál rugalmasabb és egyszerűbb eljárási forma igénybevételével lehetővé válik az eljárás gyors, idő- és pénztakarékos befejezése.

A polgári nemperes eljárások fajtái

A nemperes eljárások igen sokfélék és lényegükben is különbözőek. A jogirodalomban elfogadott csoportosítás szerint a nemperes eljárások részben tárgyuk, céljuk, illetőleg a lefolytatásukra jogosultak szerint történhet.
Az eljárás tárgya szerint a nemperes eljárások a következő három csoportba sorolhatók:
- a személyiséggel összefüggőek (pl. holtnak nyilvánítás, halál tényének bírósági megállapítása iránti eljárás, az elmeosztályon elhelyezés törvényességének ellenőrzése);
- a vagyoni jellegűek (pl. a fizetési meghagyásos eljárás, a házastársi vagyonközösség megszüntetése iránti eljárás, a hagyatéki eljárás);
- az egyéb nemperes eljárások (pl. az előzetes bizonyítás, az ideiglenes intézkedés, az iparjogvédelmi eljárások, a nyilvántartásba vételi, az engedélyezési eljárás stb.). Az eljárások célja szerinti csoportosítás megkülönböztet a nemperes eljárások között: - perpótló eljárásokat (pl. közigazgatási nemperes eljárások, az iparjogvédelmi nemperes eljárások);
- perelhárító, illetőleg perelőkészítő eljárásokat (pl. az egyezségi kísérletre történő idézéssel kapcsolatos eljárás, az előzetes bizonyítás);
- jogállapot-változtató eljárásokat (pl. a házastársi vagyonközösség megszüntetése iránti eljárás, a holtnak nyilvánítási eljárás);
- a jogok gyakorlását elősegítő eljárásokat (pl. hagyatéki eljárás, a bírósági letéttel kapcsolatos eljárás);
- a jogot kényszer útján érvényesítő eljárásokat (pl. a bírósági végrehajtás, a felszámolási eljárás).
Az eljárás lefolytatására jogosultak szerint megkülönböztetünk bírósági és közjegyzői nemperes eljárásokat.
A fentieken túl a 2005. évi XVII. törvény szabályozza az egyes közigazgatási nemperes eljárásokat is.

A nemperes eljárásokra vonatkozó általános szabályok

a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény hatályba léptetése folytán szükséges rendelkezések tárgyában alkotott 105/1952. (XII. 28.) MT rendelet (a továbbiakban: Ppék.) 13. § és 15. §

A bíróság összetételére a Pp. 11. §-a az irányadó a személyes használati tárgyak kiadására, a tartásra, valamint a családjogi szabályokon alapuló egyéb ideiglenes intézkedésekre irányuló nemperes eljárásokban. A többi nemperes eljárásban a bíróság ülnökök közreműködése nélkül egyesbíróként jár el. A nemperes ügyek intézése, hacsak törvény, törvényerejű rendelet, vagy minisztertanácsi rendelet másként nem rendelkezik, helyi bíróság hatáskörébe tartozik. Az ügyész, ha a jogosult jogainak védelmére bármely okból nem képes, és ez a jog nem kizárólag személyesen érvényesíthető, szintén indíthat nemperes eljárást. A Pp.-nek, valamint a Kmr.-nek a költségmentességre vonatkozó rendelkezéseit a cégeljárás és a hagyatéki eljárás, valamint egyéb közjegyzői eljárás kivételével a nemperes eljárásokban is alkalmazni kell. Bár a nemperes eljárás keretében a bíróság a feleket rendszerint csak meghallgatja, s tárgyalást nem tart, e meghallgatás kapcsán is megilleti a képviselőt az a jog, hogy szóban kérdéseket, indítványokat és egyéb előterjesztéseket tegyen. Az elsőfokú bíróság határozata ellen fellebbezésnek van helye, melyre a Pp. XII. fejezetének a végzés elleni fellebbezést szabályozó rendelkezései az irányadók.
A nemperes eljárás nem keresettel indul, hanem általában "kérelemre", illetőleg egyes nemperes eljárások megindításának eszköze az "árverési kifogás" (a szövetkezeti vagyonmegosztással kapcsolatos árverési kifogás elintézése iránti eljárásnál), a "bejelentés" (a csődeljárásnál), az "értesítés" (a felszámolási eljárásnál), a "határozat megküldése" (a jogutód nélküli megszűnést kimondó végelszámolásnál), a "kérelem" (a jogtanácsosi névjegyzékbe való bejegyzésre, illetőleg törlésre irányuló eljárásban), valamint a "kifogás" a választók nyilvántartásból való kihagyás, vagy a nyilvántartásba való felvétel miatti jogorvoslati eljárásnál stb. Főszabályként a nemperes eljárások a bíróság hatáskörébe tartoznak, egyes nemperes eljárások a közjegyző előtt folynak. A bírósági nemperes eljárások általában a helyi bíróság hatáskörébe tartoznak, a munkaügyi bíróság hatáskörébe tartozik a sztrájk jogszerűségének, illetőleg jogellenességének megállapítása iránti eljárás. Helyi, megyei, illetőleg kúriai hatáskör állapítható meg az általános meghatalmazás nyilvántartásba vétele iránti nemperes eljárásra. A megyei bíróság vagy a Kúria jár el a hatáskörébe tartozó ügyekben a választási törvény megsértése miatt a választási szervek tevékenysége, intézkedése, döntése, mulasztása ellen igénybe vehető bírósági eljárásban. Jelentős számban tartoznak nemperes eljárások a megyei bíráság hatáskörébe, ilyenek pl. a társadalmi szervezet, az alapítvány, a Munkavállalói Résztulajdonosi Program szervezet bírósági nyilvántartásba vétele, a jogtanácsosi névjegyzékbe való bejegyzés, illetőleg törlésére irányuló eljárás, a cégeljárás, a csődeljárás, a felszámolási eljárás, a végelszámolás. A Fővárosi Törvényszék kizárólagos illetékességéhez tartozó eljárás az iparjogvédelmi eljárás.
A nemperes eljárásokban - eltérően a peres eljárástól - nem érvényesül általánosan a felek kölcsönös meghallgatásának elve. Ez néha a nemperes eljárás speciális céljából következik pl. a holtnak nyilvánítási, vagy az eltűntnek nyilvánítási eljárásnál, más esetben pedig az ügyek mielőbbi gyors és gazdaságos befejezése indokolja (pl. a fizetési meghagyásos eljárásban). Általánosságban hiányzik a nemperes eljárásokban a tárgyalás. A bíróság a feleket és az érdekelteket többnyire csupán meghallgatja, ha egyáltalán az adott eljárásban biztosított a meghallgatás igénybevétele, egyebekben az egyoldalú kérelem folytán indult eljárásban leginkább a kérelmező által előadottakra támaszkodik. Nincs kizárva annak a lehetősége, hogy ahol a nemperes eljárás speciális szabályai nem tiltják: a bíróság bizonyítást vegyen fel, tanút, szakértőt hallgasson meg, kivételesen tárgyalást is tarthat pl. iparjogvédelmi nemperes eljárásoknál, felszámolási eljárás stb.
A bizonyítási eszközök kérdését vizsgálva a nemperes eljárásokat négy csoportba oszthatjuk: vannak olyan eljárások, ahol ugyanolyan bizonyítást folytat le a bíróság, mint a peres eljárásokban. Vannak nemperes eljárások amelyekben kötött (liquid) bizonyítás, pl. csak okirati bizonyítása megengedett. Az eljárások más részénél a bizonyítás helyett valószínűsítés folyik és ennek alapján hoz a bíróság érdemi döntést, és végül vannak olyan nemperes eljárások ahol sem bizonyítás, sem valószínűsítés nem történik. Rendes bizonyítást folytat le a bíróság pl. a választójogi eljárásban, az iparjogvédelmi eljárásokban, a holtnak nyilvánítási eljárásban, illetőleg a halál tényének bírói megállapítása során. Kötött bizonyításnál a bizonyítási eszköz önmagában hordja a bizonyítékot (ilyen az okirat). A kötött bizonyítási formáknál semmilyen más bizonyítási eszköz igénybevételére lehetőség nincs. Idetartozik a cégeljárás, bizonyos szempontból a hagyatéki eljárás. Valószínűsítést követel meg a jogszabály az értékpapír és az okirat megsemmisítésére irányuló eljárásban. Végül egyáltalán nem folyik bizonyítás a fizetési meghagyásos eljárásban, az egyezségi kísérletnél, a bírói letétnél.
A bíróság a nemperes eljárásokban is határozattal fejezi be az eljárást, ez a határozat azonban soha nem ítélet, leginkább végzés vagy más határozat (pl. meghagyás). A nemperes eljárásokban hozott határozatokhoz - függetlenül attól, hogy azt az ügy érdemében hozták-e vagy sem -, többnyire nem fűződik jogerőhatás. A határozatok anyagi jogerejének vizsgálatánál nemcsak a határozatok jogi természetéből levonható következtetésekre vagyunk utalva, hanem a tételes jog is tájékoztatást ad. Vannak ugyanis olyan rendelkezések, amelyek az egyes határozatokhoz (döntésekhez) ugyanazt a hatást fűzik, mint az ítélethez. Ilyen az ellentmondással nem támadott jogerős fizetési meghagyás [Pp. 321. § (1) bekezdés].
A kifogás tárgyában indult nemperes eljárásban kérelem elbírálására előírt rövid határidő és a felek előzetes egyeztetése nem mentesíti a bíróságot az alól a kötelezettsége alól, miszerint gondoskodnia kell arról, hogy a felek minden, az eljárás során előterjesztett kérelmet, jognyilatkozatot, okiratot megismerhessenek és azokra nyilatkozhassanak.
Erre mutatott rá a Legfelsőbb Bíróság az alábbi jogesetben:
A kérelmezett munkáltató vezérigazgatója a 2005/4. számú Vezérigazgatói Utasításban 2005. február 15-ei hatállyal elrendelte az addig 36 órában foglalkoztatott több, mint 300 fő munkavállalót érintően a heti 40 órás munkahét teljes körű bevezetését.
Az intézkedés ellen az I. és II. rendű kérelmező szakszervezetek kifogást jelentettek be azzal az indokolással, hogy az sérti az 1/1990. (VIII. 21.) IKM rendeletben és az 1992. évi XXII. törvény (a továbbiakban: Mt.) 208. §-ában foglaltakat.
A felek közötti eredménytelen egyeztetést követően az I. és II. rendű kérelmező a munkáltatói intézkedés jogellenességének megállapítása érdekében az elsőfokú bíróságon kérelmet terjesztett elő.
Az elsőfokú bíróság a kérelem tárgyában nemperes eljárásban végzéssel döntött, a kérelemnek helyt adott, és elrendelte az intézkedés végrehajtásának felfüggesztését a végzés jogerőre emelkedéséig.
A kérelmezett a végzés ellen előterjesztett fellebbezésében a határozatot érdemben és eljárási jogszabálysértés miatt is támadta azzal az indokolással, hogy az elsőfokú bíróság a kérelmet a kérelmezett munkáltatónak nem kézbesítette, és ezáltal nem biztosította, hogy az eljárásban valamennyi érdekelt részt vegyen.
A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság végzését helybenhagyta. A kérelmező eljárásjogi kifogásának elutasítását azzal indokolta, hogy a nemperes eljárás sajátosságaira figyelemmel a kérelem kézbesítésének és a nyilatkozatra való felhívásnak a hiánya a konkrét esetben nem minősül az elsőfokú eljárás lényeges szabályai megsértésének. A kérelmezett előtt ismert volt, hogy a kérelmezők az eredménytelen egyeztetést követően bírósághoz fordulnak, és a kérelemből, valamint annak mellékleteiből a bíróság a kérelmezett álláspontját megismerhette, és a kérelmezettnek ezzel összefüggésben az érdemi bírói döntésben kifejezésre jutó hátránya nem származott.
A jogerős végzés ellen a kérelmezett felülvizsgálati kérelmet terjesztett elő. Az ügy érdemét érintő jogszabálysértésre, és a nemperes eljárás szabályainak megsértésére hivatkozott. Álláspontja szerint a másodfokú bíróság tévedett, amikor az 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 3. § (6) bekezdésében foglaltaknak elmulasztását nem minősítette az eljárási szabályok lényeges megsértésének.
Az I. és II. rendű kérelmező a felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős végzés hatályában való fenntartását kérte.
A felülvizsgálati kérelem alapos.
A Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (Pp.) hatálybaléptetése folytán szükséges rendelkezések tárgyában kiadott 105/1952. (XII. 28.) MT rendelet 13. §-ának (3) bekezdése szerint amennyiben az egyes nemperes eljárásokra vonatkozó jogszabályok másként nem rendelkeznek, vagy az eljárás nemperes jellegéből más nem következik, a nemperes eljárásokban is a Pp. szabályait kell megfelelően alkalmazni.
Az Mt. 23. §-ának (4) bekezdése szabályozza - vita esetén - a kifogás elbírálásának rendjét. A kifogásról a bíróság nemperes eljárásban tizenöt napon belül dönt. Eltérő rendelkezés hiányában a kifogás elbírálásával kapcsolatos nemperes eljárásban a Pp. szabályai megfelelő alkalmazásának van helye. Eszerint - ahogyan erre a kérelmezett a felülvizsgálati kérelmében helyesen hivatkozik - az eljárás során irányadónak kell tekinteni a Pp. 3. §-ában foglaltakat. Ennek megfelelően a bíróság nemperes eljárásban is köteles gondoskodni arról, hogy a felek minden, az eljárás során előterjesztett kérelmet, jognyilatkozatot, valamint a bírósághoz benyújtott okiratot megismerhessenek, és azokra - törvényben előírt időn belül nyilatkozhassanak [Pp. 3. § (6) bekezdés]. A kifogás bírósági elbírására előírt rövid határidő a bíróságot az előbbi szabály betartása alól nem mentesíti, és a szóban forgó nemperes eljárás jellegéből sem következik a polgári eljárás alapelvei körébe tartozó szabály mellőzhetősége. A kifogással való egyet nem értés esetére az Mt. 23. §-ának (4) bekezdésében előírt egyeztetés a bírósági eljárást megelőzi és ez nem ad alapot olyan jogkövetkeztetés levonására, hogy emiatt szükségtelenné válna az ellenérdekű félnek a nemperes eljárásba való bevonása.
A másodfokú bíróság megállapította, hogy az elsőfokú bíróság eljárási szabályt sértett, tévedett azonban, hogy azt nem minősítette lényegesnek, és a fellebbezés érdemi elbírálásába bocsátkozott.
A fentiekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275. §-ának (4) bekezdése alapján a jogerős végzést az elsőfokú bíróság végzésére is kiterjedően hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította. (Legf. Bír. Mfv. II. 10.770/2005. sz.)
A Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény módosításáról és az egyes közigazgatási nemperes eljárásokban alkalmazandó szabályokról szóló 2005. évi XVII. törvény rendelkezése szerint közigazgatási nemperes eljárásra kerül sor akkor, ha a közigazgatási hatóság jogszabályban meghatározott eljárási kötelezettségének nem tesz eleget és a Ket. 20. § (6) bekezdésében foglalt feltétele valamelyike fennáll. A közigazgatási és munkaügyi bíróság erre irányuló kérelem esetén az iratoknak a bírósághoz való beérkezését követő 30 napon belül - nemperes eljárásban - végzéssel kötelezi a közigazgatási hatóságot az eljárás lefolytatására. Ugyancsak közigazgatási nemperes eljárás keretében kerül sor a Ket. 109. § (2) bekezdésében megjelölt jogerős közigazgatási végzés elleni bírósági felülvizsgálatra. A kérelem tárgyában a közigazgatási és munkaügyi bíróság hatáskörébe tartozik - a munkaügyi bíróság - nemperes eljárásban végzéssel határoz. A bíróság végzése ellen további jogorvoslatnak helye nincs, ami azt jelenti, hogy nemcsak fellebbezés, mint rendes jogorvoslat, hanem rendkívüli jogorvoslat - felülvizsgálati kérelem - sem terjeszthető elő. A közigazgatási nemperes eljárásban fő szabályként kizárólag okirati bizonyításnak van helye és nem kerülhet sor a nemperes eljárás felfüggesztésére valamint nincs helye az ügyben szünetelésnek.

Ideiglenes intézkedések

A Polgári perrendtartás módosításáról szóló 1995. évi LX. törvény 32. §-a úgy rendelkezett, hogy a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (Pp.) hatálybaléptetése folytán szükséges rendelkezések tárgyában hozott 105/1952. (XII. 28.) MT rendeletnek az "Ideiglenes intézkedések" alcíme és az ideiglenes intézkedés részletes szabályait tartalmazó 1-6. §-a a törvény hatálybalépésének napjával (1995. szeptember 1.) hatályát veszti.
A módosítás alapjaiban változtatja meg az ideiglenes intézkedés intézményét, amennyiben megszünteti annak lehetőségét, hogy az ideiglenes intézkedést a keresetlevél benyújtása előtt lehessen kérni, továbbá a hatályos szabályozással ellentétben nem nevesíti az ideiglenes intézkedés esetköreit, hanem csak generál klauzulát fogalmaz meg. Az ideiglenes intézkedés részletes szabályait a Pp. 156. § (1)-(8) bekezdései tartalmazzák.
A 2009. évi L. törvény a bíróságok hatásköréből a közjegyző hatáskörébe helyezte a fizetési meghagyásos eljárást, amelyre polgári perrendtartásnak a nemperes eljárásra vonatkozó szabályait kell alkalmaznia a közjegyzőnek. A közjegyző eljárása, mint polgári nemperes eljárás a bíróság eljárásával azonos hatályú. A törvény részletezi a fizetési meghagyás kibocsátásának eseteit, a nemperes eljárásra vonatkozó speciális szabályokat, a kellő időben előterjesztett ellentmondás folytán a nemperes eljárás perré alakulását és az iratoknak az illetékes bírósághoz való megküldésének szabályait, a fizetési meghagyásos eljárásban fizetendő díjakat, illetve az érvényesülő költségkedvezményeket, a fizetési meghagyás végrehajtására, valamint az európai fizetési meghagyásos eljárásra vonatkozó részletes szabályokat.

XXXII. fejezet

Házastársi vagyonközösség megszüntetése

Ppék. 7-9. §

1. Az új Ptk. 4:34. §-ának (2) bekezdése szerint házassági vagyonjogi szerződés eltérő rendelkezésének hiányában a házastársak között a házassági életközösség időtartama alatt házastársi vagyonközösség (törvényes vagyonjogi rendszer) áll fenn. Ennek lényege, hogy mind a házastársak aktív vagyona (azok a vagyontárgyak, amelyeket a vagyonközösség fennállása alatt együtt vagy külön szereztek), mind a vagyon passzív elemei (terhek, tartozások) a közös vagyonuk részét képezik, kivéve a törvényben tételesen felsorolt különvagyont (új Ptk. 4:37. §). A vagyontárgyak, terhek, tartozások vagyonközösséghez tartozása mellett vélelem szól (új Ptk. 4:40. §).
A házastársi vagyonközösség a törvényben meghatározott esetekben szűnik meg. Ennek leggyakoribb módja az életközösség megszűnése, de a házastársaknak lehetőségük van arra is, hogy a vagyonközösséget házassági vagyonjogi szerződéssel a jövőre nézve - a hitelezőket védő törvényi korlátok között - kizárják, illetve sor kerülhet a vagyonközösség bírósági megszüntetésére is [új Ptk. 4:53. § a)-c) pontok].
A vagyonközösség bírósági megszüntetésének lehetőségét a Csjt. is ismerte. A Csjt. 31. §-ának (1) bekezdése azonban csak annyit mondott, hogy erre az életközösség fennállása alatt "fontos okból" kerülhet sor. A 2014. március 15-étől hatályos új Ptk. szerint a bíróság a vagyonközösséget bármelyik házastárs kérelmére a házastársi életközösség alatt indokolt esetben szüntetheti meg. Erre példálózó felsorolást ad: ilyen esetnek minősíti, ha a) a másik házastárs a kérelmet előterjesztő házastárs hozzájárulása nélkül megkötött szerződéssel vagy szerződésen kívüli károkozásával olyan mértékű adósságot halmozott fel, amely a közös vagyonból őt megillető részesedést veszélyeztetheti, b) az egyéni vállalkozói tevékenységet folytató másik házastárssal szemben végrehajtási eljárás, vagy azzal az egyéni céggel, szövetkezettel, gazdasági társasággal szemben, amelynek a másik házastárs korlátlanul felelős tagja, végrehajtási eljárás vagy felszámolási eljárás indult, és az eljárás a házastársi közös vagyonból őt megillető részesedést veszélyeztetheti, vagy c) a másik házastársat teljesen vagy a vagyoni ügyeiben részlegesen korlátozó gondnokság alá helyezték, és gondnokául nem a házastársát rendelték ki (új Ptk. 4:54. §). A törvény tehát egyértelműen a házastárs (és rajta keresztül a család) vagyoni érdekeit kívánja védeni a másik házastárs (vagy annak cége) felelőtlen eladósodásával szemben, illetve lehetőséget kíván adni a házastárs és a másik házastárs gondnoka közötti vagyoni konfliktusok elkerülésére.
A jogalkotó az új Ptk. hatálybalépését követően sem változtatott a házastársi vagyonközösség megszüntetésére irányuló nemperes eljárás szabályain, azokat továbbra is a 105/1952. (XII. 28.) MT rendelet (Ppék.) 7-9. §-ai tartalmazzák.
2. A rendelet a hatáskörre nem állapít meg speciális szabályt. A II. Ppn. a személyállapotra vonatkozó pereket kivétel nélkül a járásbíróság hatáskörébe utalta, eredetileg a megyei bíróság székhelyén lévő járásbíróság illetékessége mellett. Az 1958. évi 5. tvr. 19. §-ának (2) bekezdése kimondta, hogy a házastársi vagyonközösség megszüntetését a házassági életközösség fennállása alatt a házassági perre hatáskörrel bíró és bármelyik házastárs lakóhelye szerint illetékes [Pp. 277. § (1) bek.] járásbíróság mondhatja ki. Minthogy az 1961. évi 14. tvr. óta a házassági perekben is valamennyi járásbíróság eljárhat, ugyanezek a járásbíróságok jogosultak dönteni a házastársi vagyonközösségnek nemperes eljárás keretében való megszüntetése felől is. Bár az 1958. évi 5. tvr. 19. §-ának (2) bekezdését az 1987. évi 11. tvr. hatályon kívül helyezte, az 1958. évi 5. tvr. 19. § (1) bekezdése a nemperes ügyekben általánosságban a járásbíróság hatáskörét kimondó rendelkezésén nem változtatott. Ennek következtében a házassági vagyonközösség megszüntetésére irányuló nemperes eljárás a járásbíróság hatáskörébe tartozik.
A jogszabály az illetékességre, a kérelem (kérvény) tartalmára, a házastársak személyes meghallgatására, az eljárás megszüntetésére, a bizonyításra és a kérelemnek helytadó végzés hatályára, valamint kézbesítésére tartalmaz különleges rendelkezéseket.
A vagyonközösség megszüntetésére alapul szolgáló ok bizonyítására, továbbá a végzésnek a hitelezők részére történő kézbesítésére azért van szükség mert fennáll a veszélye annak, hogy a vagyonelkülönítést a házastársak a hitelezőik kijátszása érdekében, fedezetelvonás (új Ptk. 6:120. §) céljából kérik.
Ennek megakadályozására az eljárás folyamán a bíróságnak fokozott figyelmet kell fordítania, és - szükség esetén - a felek tartozásaira a bizonyítást hivatalból is le kell folytatnia (LB P. törv. II. 21 164/1981.).
A házastársi vagyonközösséget megszüntető végzésben a bíróság meghatározza, hogy a megszüntetés időpontjában mely vagyontárgyak tartoznak a felek különvagyonához, és miből áll a közös vagyon. A vagyonközösség megszüntetésének azonban nem szükségszerű következménye a közös vagyon megosztása, a felektől függ, hogy erre sor kerül-e egyáltalán, és mikor. A vagyon megosztása iránti jog a Ppék. 9. §-ában meghatározott időponttól érvényesíthető, a házastársak tehát a bíróságtól csak ezt követően kérhetik a közös vagyon megosztását (LB P. törv. II. 21 164/1981.).
A házastársi vagyonközösség megszüntetésének az a jogkövetkezménye, hogy a végzés jogerőre emelkedését követő hónap utolsó napját követő időre - ha a bíróság az időpont tekintetében eltérően nem rendelkezik - már a házastársi vagyonközösség szabályai nem érvényesülnek. A házastársak között a vagyonelkülönítés lép érvénybe (új Ptk. 4:55. §), vagyis mindkettőjüknek a saját tevékenységével (munkavégzésével, vállalkozása alapján, különvagyon révén stb.) szerzett vagyona elkülönült tulajdonába kerül; e vagyonukat a házastársak önállóan kezelik és önállóan rendelkeznek róla, ugyanígy saját maguk felelnek tartozásaikért is. Megszűnik tehát az ügylet megkötésében részt nem vett házastárs hozzájárulásának vélelmezése (új Ptk. 4:46. §) továbbá a házastársaknak az új Ptk. 4:49. §-án alapuló korlátozott felelőssége egymás ügyleteiért. Abban az esetben viszont, ha a házastársak közös háztartást tartanak fenn, annak költségeihez, továbbá a közös gyermek és az egyik házastárs hozzájárulásával a másik házastárs közös háztartásban nevelt gyermeke megélhetéséhez, felneveléséhez szükséges kiadásokat közösen viselik [új Ptk. 4:73. § (2) bek.] a vagyonelkülönítés ellenére kötelesek mindketten hozzájárulni [Csjt. 32. § (2) bekezdése].

XXXIII. fejezet

Értékpapír és okirat semmissé nyilvánítása

A Ptk. 338/B. §-ának (1) bekezdése szerint értékpapírban meghatározott követelést érvényesíteni, arról rendelkezni, azt megterhelni csak az értékpapír által, annak birtokában lehet. Az értékpapír elvesztése, megsemmisülése tehát nem eredményezi az abban foglalt jogosultság megszűnését, viszont az értékpapír nélkül az abban foglalt alanyi jogot sem átruházni, sem érvényesíteni, sem bizonyítani nem lehet. Ez azt jelenti, hogy az értékpapír mindenkori birtokosa - általában - jogosultként léphet fel akkor is, ha az értékpapír által megtestesített alanyi jog valójában nem őt illeti. Ha egy értékpapír vagy okirat elvész, ellopják vagy megsemmisül (megrongálódik), akkor annak jogosultját védeni kell, de új értékpapírt vagy okiratot csak akkor állítanak ki a számára, ha az értékpapír kötelezettje, illetve az okirat kiállítója biztos lehet abban, hogy az értékpapír alapján ismételt követelést nem érvényesíthetnek, az okirattal utóbb nem jelentkezhetnek. Az értékpapír és az okirat semmissé nyilvánítása iránti eljárásnak tehát elsődleges célja annak deklarálása, hogy a kérdéses értékpapír illetve okirat nem létezik, annak alapján jogot gyakorolni, követelést érvényesíteni nem lehet.
Az eljárás Magyarországon több mint fél évszázada közjegyzői hatáskörbe tartozik, azt egészen a közelmúltig a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (Pp.) hatályba lépése folytán szükséges rendelkezések tárgyában meghozott 105/1952. (XII. 28.) MT rendelet szabályozta (40-45. §-ok). 2009. január 1. napjától e rendelkezések helyébe az egyes közjegyzői nemperes eljárásokról szóló 2008. évi XLV. törvény (a továbbiakban: Kjnp.) 28-36. §-ai léptek. A törvényt - fél év gyakorlati tapasztalatai alapján - a 2009. évi L. törvény kismértékben módosította (hatályba lépés: 2009. június 30.).
A Kjnp. megváltoztatta az eljárás elnevezését: míg a korábbi jogszabály az értékpapírok és okiratok "megsemmisítéséről" szólt, a törvény a "semmissé nyilvánítás" kifejezést használja. Az új megnevezés jobban kifejezi azt, hogy az eljárás célja az értékpapír illetve okirat jogi értelemben vett megsemmisítése, hiszen egyrészt a fizikai megsemmisítés nem is lehetséges, tekintve, hogy az értékpapír vagy okirat elveszett, ellopták vagy megsemmisült, másrészt az értékpapírok fizikai megsemmisítéséről külön jogszabály, a többször módosított 98/1995. (VIII. 24.) Korm. rendelet rendelkezik. A semmissé nyilvánítás ugyanakkor nem polgári jogi semmisséget jelent, hiszen az okirat alapját képező jogviszonyt az eljárás nem érinti.
A Legfelsőbb Bíróság egy ügyben kimondta, hogy "a váltó elvesztése a váltójogviszonyt nem szünteti meg és a váltóból eredő igény a közjegyzői megsemmisítést kimondó határozat alapján is érvényesíthető"..."A váltó megsemmisítése azt célozza, hogy ha a váltóhitelező követelési joga nem vitás, az a váltótól függetlenül is bizonyítható, úgy követelését annak birtoka nélkül is érvényesíthesse, viszont megakadályozza azt, hogy az elveszett váltó alapján követeléssel annak későbbi birtokosai felléphessenek." (BH 2000.166.).

az egyes közjegyzői nemperes eljárásokról szóló 2008. évi XLV. törvény (a továbbiakban: Kjnp.) 28. §

Az értékpapír megsemmisítését a közjegyzőtől annak utolsó birtokosa, valamint az is kérheti, akit az értékpapír alapján valamely jog illet meg, vagy valamely kötelezettség terhel. A törvény értelmező rendelkezése szerint értékpapírnak a nyomdai úton előállított olyan értékpapír minősül, melynek kiállítójának (kibocsátójának) székhelye Magyarországon van. A törvény ezzel kiveszi hatálya alól a külföldön kiállított értékpapírt, hiszen a külföldön kiállított értékpapír semmissé nyilvánítására irányuló eljárást abban az államban kell lefolytatni, ahol azt kiállították. Emellett kiveszi hatálya alól a dematerializált értékpapírt is, hiszen a dematerializált értékpapír egy adat, amelyet a dematerializált értékpapír előállításának és továbbításának módjáról és biztonsági szabályairól, valamint az értékpapírszámla és az ügyfélszámla megnyitásának és vezetésének szabályairól szóló 284/2001. (XII. 26.) Korm. rendelet alapján értékpapírszámlákon kezelnek. Ez a rendelet szabályozza azt, hogy a dematerializált értékpapírt hogyan kell kezelni, és mi a teendő akkor, ha valamilyen technikai hiba vagy külső behatolás eredményeként megváltozik az adattartalom, elvesznek az értékpapírszámlák, ügyfélszámlák adatai. Ezekben az esetekben nem merülhet fel a törvényben írt elvesztés, eltulajdonítás, vagy megsemmisülés; az adatsor megsemmisítése alapvetően más okból lehet indokolt (pl. kiüresedik az a jogviszony, amely alapján az értékpapír kiadásra került, megszűnik az értékpapírt kibocsátó társaság).

Kjnp. 29. §

Az eljárás lefolytatására - eltérve az általános illetékességi szabályoktól - bármelyik közjegyző illetékes. Ez a szabály megkönnyíti a kérelmezők helyzetét, akik a korábbi szabályozás értelmében csak az értékpapír kiállítójának, vagy utolsó birtokosának általános illetékessége, vagy az értékpapírban meghatározott hely alapján illetékes közjegyzőtől kérhették az értékpapír megsemmisítését. A szabályozás enyhítésének indoka az, hogy a törvény értelmében az eljárás során a hirdetményeket a Magyar Országos Közjegyzői Kamarának központilag kell közzétennie, így nincs gyakorlati jelentősége annak, hogy az eljárást melyik közjegyző folytatja le, másrészt az eljárások gyakorisága folytán sem lehet számítani kezelhetetlen ügyteher-koncentrálódásra.

Kjnp. 30. §

A kérelemnek az általános szabályokon túlmenően tartalmaznia kell az értékpapír kiállítójának (kibocsátójának) azonosításához szükséges adatokat, valamint az értékpapír lényeges tartalmát. A törvény értelmében az értékpapír lényeges tartalmának minősül az értékpapír megnevezése, az általa megtestesített jog, követelés, az értékpapír ISIN azonosítója, sorozatszáma, sorszáma. A kérelem előterjesztésének megkönnyítése érdekében nem kell valamennyi adatot megadni, hanem csak azokat, amelyek rendelkezésre állnak. Azt, hogy elégséges adat áll-e rendelkezésre az értékpapír azonosításához, a közjegyzőnek kell megítélnie. Az értékpapír azonosításának megkönnyítése érdekében a kérelemhez csatolni kell az értékpapír másolatát, amennyiben az rendelkezésre áll.

Kjnp. 31. §

Amennyiben a kérelem megfelel a törvény rendelkezéseinek, a közjegyző hat hónapig hirdetményt tesz közzé; ez tartalmazza az értékpapírra vonatkozó, a nyilvánosság számára releváns legfontosabb adatokat, továbbá az értékpapír birtokosának felhívását az értékpapír bemutatására vagy annak hollétére vonatkozó adat bejelentésére azzal a tájékoztatással, hogy ennek elmaradása esetén a közjegyző az értékpapírt semmissé fogja nyilvánítani. A törvény a hirdetmények elektronikus formában, a Magyar Országos Közjegyzői Kamara által az interneten történő közzétételét írja elő. Ez jóval szélesebb kör tájékoztatására, illetve az értékpapírokkal való visszaélések eredményesebb megelőzésére ad lehetőséget (az, aki értékpapírt kíván megszerezni, előtte ellenőrizheti, hogy az szerepel-e a nyilvántartásban), ugyancsak csökkentve a lehetséges jogviták számát. A közjegyző a hirdetmény közzétételéről a kérelmezőt, az értékpapír kiállítóját (kibocsátóját), a központi értéktárat és az egyéb érdekeltet is értesíti.

Kjnp. 32. §

A § azokat az eseteket sorolja fel, amikor a közjegyző a kérelmet érdemi vizsgálat (hirdetmény közzététele, a semmissé nyilvánítás feltételeinek vizsgálata) nélkül utasítja el, vagyis magának az eljárásnak a lefolytatását tagadja meg.

Kjnp. 33. §

Ha az értékpapír megsemmisítése irányuló kérelemmel együttesen vagy utóbb kérik, a közjegyző felhívja az értékpapír alapján kifizetésre kötelezett személyt (szervezetet), hogy további rendelkezésig az értékpapír alapján kifizetést ne teljesítsen, illetőleg, hogy az időközben esedékessé váló összeget helyezze bírói letétbe. A felhívás címzettje a felhívást köteles teljesíteni; ezt a törvény külön már nem írja elő, hiszen az következik a Kjnp. 1. §-ában foglalt azon rendelkezésből, mely szerint a közjegyző eljárása a bíróság eljárásával azonos hatályú. Amikor a közjegyző az értékpapír alapján kifizetésre kötelezettet felhívja arra, hogy az értékpapír alapján kifizetést ne teljesítsen, vagy hogy az időközben esedékessé váló összeget helyezze bírói letétbe, olyan állami érdeket érvényesít, amely szükségessé teszi azt, hogy felhívásának harmadik személyek irányában is (tehát olyan személyekkel szemben is, akik nem alanyai eljárásának) olyan jogkövetkezménye legyen, mintha a felhívást a bíróság tette volna meg.

Kjnp. 34. §

Ha a hirdetményi határidő alatt az értékpapírt bemutatják, vagy annak hollétére vonatkozó adatot jelentenek be, a közjegyző az eljárást megszünteti és egyben korábbi intézkedését (a kifizetésre kötelezett felhívását) visszavonja. Ha viszont a hirdetményi határidő alatt az értékpapírt nem mutatták be, illetőleg annak hollétére vonatkozó adatot sem jelentettek be, a közjegyző az értékpapírt semmissé nyilvánítja. A közjegyző a törvény értelmében az eljárást megszüntető, vagy az értékpapírt semmissé nyilvánító végzését közli mindazokkal, akiket az eljárás megindításáról is értesített, és azokkal az érdekeltekkel, akikről az eljárás folyamán szerzett tudomást. A közjegyző végzése a bíróság ítéletével azonos hatályú.
Az eljárás tehát érdemben kétféle módon fejeződhet be. Ha az értékpapír birtokosa záros határidőn belül jelentkezik (a hirdetményi idő alatt az értékpapírt bemutatja, vagy az értékpapír hollétére vonatkozó adatot jelent be), a közjegyző az eljárást megszünteti. A közjegyző nem vizsgálhatja, hogy a bemutató, illetve a magát birtokosként megjelölő személy tulajdonos-e vagy sem. Amennyiben a tulajdonjog vitás, a tulajdonos a Ptk. 115. §-ának (3) bekezdése alapján pert indíthat a birtokos ellen (BH 2002.236.).
Abban az esetben, ha a birtokos nem jelentkezik (a hirdetményi idő eredménytelenül telik el), a közjegyző az értékpapírt semmisnek nyilvánítja. A határozat lehetővé teszi azt, hogy a kötelezett a jogosultnak a papír nélkül teljesítsen vagy új értékpapírt állítson ki.

Kjnp. 35. §

Amennyiben a közjegyző az értékpapírt semmissé nyilvánítja, az azzal a következménnyel jár, hogy az értékpapírral a benne foglalt jogot gyakorolni, követelést érvényesíteni nem lehet. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy önmagában ettől az értékpapír alapját képező jogviszonyban bármilyen változás állna be, mindössze lehetőséget teremt arra, hogy új, a korábbi értékpapírt pótló értékpapír kiállítására kerülhessen sor.

Kjnp. 36. §

1. A 105/1952. (XII. 28.) MT rendelet 45. §-a szerint az elveszett váltó és csekk megsemmisítésére vonatkozó eljárást a közjegyző a váltótörvényben, illetőleg a csekktörvényben megállapított külön szabályok szerint kellett lefolytatni. E törvényeket viszont a váltójogi szabályok közzétételéről szóló 1/1965. (I. 24.) IM rendelet, valamint a csekkjogi szabályok közzétételéről szóló 2/1965. (I. 24.) IM rendelet váltotta fel. Ezek közül a váltórendelet nem tartalmaz szabályokat a váltó megsemmisítésére, a csekkrendelet pedig a megsemmisítés tekintetében a 105/1952. (XII. 28.) MT rendelet szabályaira utalt vissza. A Kjnp. a szabályozás koherenciáját úgy teremti meg, hogy a váltó és a csekk semmissé nyilvánítását is a hatálya alá vonja azzal, a csekkrendeletből átvett eltéréssel, hogy a hirdetményi határidő e két értékpapír tekintetében egy hónap.
Az új Ptk. 6:569. § (6) bekezdése szerint jogszabály felhatalmazást adhat arra, hogy a kibocsátó az értékpapírba felvett írásbeli nyilatkozatával a forgatmány útján való átruházás lehetőségét kizárja (negatív rendeleti záradék). Az ilyen értékpapír az engedményezés hatályával ruházható át. A Kjnp. az ilyen értékpapír semmissé nyilvánítására is az értékpapírok és okiratok megsemmisítésére vonatkozó eljárás szabályait rendeli alkalmazni azzal, hogy meghatározott személyek kezdeményezésére a hirdetményi határidőt egy hónapra kötelező leszállítani.
2. A Kjnp. 28-35. §-ainak rendelkezéseit az okiratok semmissé nyilvánítására is megfelelően alkalmazni kell, azzal az eltéréssel, hogy a hirdetményi határidő egy hónapra leszállítható.
A gyakorlatban vitás volt, hogy egyáltalán mely okiratok tekintetében van helye semmissé nyilvánítási eljárásnak. A Pp. 195. és 196. §-a csak azokra az alaki kellékekre tartalmaz rendelkezést, amelyek megléte esetén az okirat közokiratnak, illetve teljes bizonyító erejű magánokiratnak minősül. Nyilvánvalóan nem folytatható le a semmissé nyilvánítási eljárás olyan okiratokra nézve, amelyek semmissé nyilvánítására nincs szükség, mert másként pótolhatók (pl. anyakönyvi kivonat) vagy a megsemmisítésükhöz fűződő érdek már megszűnt (pl. lejárt repülőjegy), és azokra sem, amelyeknek elveszése vagy megsemmisülése csak perben mondható ki (pl. végrendelet). A semmissé nyilvánítási eljárás nem vonatkozhat olyan okiratokra sem, amelyek csupán tényállításokat bizonyítanak. Ezt támasztja alá a Kjnp. 28. §-ának (1) bekezdésében foglalt - a 36. § b) pontja alapján az okiratokra is irányadó rendelkezés, amely szerint az értékpapír megsemmisítését annak utolsó birtokosa valamint az kérheti, akit az értékpapír alapján valamely jog illet meg vagy valamely kötelezettség terhel.
A Legfelsőbb Bíróság általánosságban kimondta, hogy a megsemmisítési eljárás lefolytatására csak olyan okiratok esetében van jogi lehetőség, amelyek valamilyen alanyi joggal mutatnak kapcsolatot (annak fennállását, fenn nem állását, változását, érvényességét tanúsítják, illetve az alanyi jogot megtestesítik). Így a kitöltetlen eurócsekk űrlapok és a hozzájuk tartozó eurócsekk kártya - amellett, hogy nem minősülnek értékpapírnak - okiratként sem semmisíthetők meg. Ezek az okiratok ugyanis nem mutatnak semmiféle érdemi kapcsolatot az alanyi joggal, mert hiányzik belőlük a jogviszony tárgyának (a pénzösszegnek), a jogviszony egyik alanyának (a kiállítónak) és a keltezésnek a megjelölése, amely a kitöltött okiratból eredő alanyi jog érvényesítéséhez nélkülözhetetlen; az eurócsekk kártya pedig önmagában csak igazoló jellegű adatokat tartalmaz. Ezek elveszésének, megsemmisülésének kockázatát - a másra át nem hárítható kár veszélyét - tehát a számlatulajdonos viseli (BH 1993.609.).
A közjegyzői gyakorlatban az okirat semmissé nyilvánítása iránti kérelmek túlnyomó többsége takarékbetétre vonatkozik. A takarékbetétről szóló 1989. évi 2. tvr. 15. §-a értelmében a takarékbetét elhelyezéséről kiállított okirat elvesztése vagy megsemmisülése esetére az okiratok megsemmisítésére vonatkozó általános szabályok az irányadók. Ez valamennyi takarékbetéti konstrukcióra vonatkozik, a tvr. 1. §-a értelmében ugyanis takarékbetét: hitelintézetnél takarékbetét-szerződés alapján takarékbetétkönyv vagy más okirat ellenében elhelyezett pénzösszeg. Egyetértünk azzal a jogirodalmi nézettel, hogy jelentős állampolgári érdek fűződik ahhoz, hogy az ezek semmissé nyilvánítása iránti eljárásban a közjegyzők éljenek a számukra jogszabályban biztosított lehetőséggel és a hirdetményi határidőt - amennyiben aggályt keltő körülmények az ügyben nincsenek - egy hónapra leszállítsák (Győrpál Miklós: Az értékpapír és okirat semmissé nyilvánítása - Közjegyzők Közlönye 2008. évi 12. szám).
A semmissé nyilvánított takarékbetétkönyvet bemutató személy és az összeg tulajdonosa közti vitát a pénzintézet nem döntheti el, ezért jogosan fizeti ki az összeget a hagyatékátadó végzéssel legitimált tulajdonosnak, akinek kérelmére a közjegyző a takarékbetétet semmissé nyilvánította (BH 2000.307.).

XXXIV. fejezet

Pszichiátriai betegek gyógykezelése és gondozása

Az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt és Magyarországon az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett Egyezmény 5. cikkének l. pontja szerint mindenkinek joga van a szabadságra és a személyi biztonságra. Szabadságától senkit nem lehet megfosztani, kivéve az Egyezményben felsorolt eseteket, amelyek közé tartozik az elmebetegek, alkoholisták és kábítószer-élvezők őrizetbe vétele. A szabadság korlátozására, illetve megvonására csak a törvényben meghatározott eljárás útján kerülhet sor. Az Alaptörvény IV. cikkének (2) bekezdése szerint "senkit nem lehet szabadságától másként, mint törvényben meghatározott okokból és törvényben meghatározott eljárás alapján megfosztani.
A jogalkotó az 1994. évi LXXXVII. törvénnyel módosította az egészségügyről szóló 1972. évi II. törvényt, hogy a kóros elmeállapotú személyek gyógykezelése és gondozása tekintetében a nemzetközi normáknak és az alkotmányjogi követelményeknek eleget tegyen. A jogalkotás következő állomása az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény (a továbbiakban: Etv.) megalkotása volt, amelynek X. fejezete tartalmazza a pszichiátriai betegek gyógykezelésének és gondozásának speciális szabályait. A fejezet rendelkezéseit az 1999. évi LXXI. törvény, a 2001. évi XXXIV. törvény és a 2005. évi CLXXXI. törvény módosította. A módosítások elsősorban a garanciális szabályok erősítését, a fogalmak pontosítását és a nemzetközi gyakorlathoz történő igazítását (pl. pszichiátriai beteg definíciója) valamint az önkéntes gyógykezelés szabályainak kisebb mértékű változását jelentették.
A pszichiátriai betegek esetében két kérdéskörben van szükség az általánostól eltérő szabályozásra. Egyrészt azokat a betegeket, akik pszichés állapotuk következtében saját vagy mások életére, testi épségére, egészségére közvetlen, jelentős veszélyt jelentenek, akaratuk ellenére is gyógykezelésben kell részesíteni. Ez a személyes szabadság megvonását jelenti, ezért alapvető jelentőségű a kötelező intézeti gyógykezelés bírói elrendelése, illetőleg jogszerűségének utólagos bírói felülvizsgálata. A másik kérdéskör a pszichiátriai betegek esetében az általános betegjogok érvényesülése, illetve ezek korlátozásának törvényi garanciái, továbbá azon speciális betegjogok rögzítése, amelyek ezt a betegcsoportot megilletik.

az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény (a továbbiakban: Etv.) 188. §

A törvény meghatározza a pszichiátriai intézet fogalmát, valamint definiálja azt az állapotot (veszélyeztető állapot), amikor a pszichiátriai beteggel szemben kényszerintézkedés (személyes szabadság és a betegjogok korlátozása) alkalmazható. A pszichiátriai intézet fogalmának tág meghatározása lehetőséget ad arra, hogy a pszichiátriai betegek otthonára és rehabilitációs intézetére is kiterjedjen a törvény hatálya, a külön jogszabályban foglalt eltérésekkel. Ez azért nagyon fontos, mert ezekben az intézményekben bár alapvetően nem egészségügyi, hanem szociális intézmények, mégis pszichiátriai betegek gyógykezelését, gondozását, felügyeletét végzik.
A veszélyeztető magatartás és a közvetlen veszélyeztető magatartás definícióját a 2015. évi LXXVII. törvény 31. §-ával beiktatott módosítás pontosította. Ennek előzménye az volt, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága a Plesó kontra Magyarország ügyben a személyes szabadsághoz való jog sérelmét (az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett Emberi Jogok Európai Egyezményének 5. cikke) állapította meg az eljárással érintett személy kötelező pszichiátriai gyógykezelésének elrendelése miatt, arra tekintettel, hogy a magyar jogból és a jogalkalmazásból hiányzik a "jelentős veszély" fogalmának pontos meghatározása [kérelem száma: 41.242/08.]. A két fogalom pontos megkülönböztetésének azért van jelentősége, mert közvetlen veszélyeztető magatartás esetén az észlelő orvos közvetlenül intézkedik a beteg azonnali pszichiátriai intézetbe szállításáról, amelynek indokoltságát a bíróság utólag vizsgálja felül (Vö. Etv. 199. §); a sürgősségi gyógykezelést nem igénylő veszélyeztető magatartás esetében a bíróság dönt - a 200. §-ban szabályozott eljárás lefolytatását követően - a kötelező intézeti gyógykezelésről. A 2013. évi V. törvény (Ptk.) fogalomrendszeréhez igazodóan a törvény a mentális zavar fokozatai (akut zavarról van-e szó vagy sem), és a veszélyhelyzet súlyossága szerint (jelentős veszély lehetősége, illetve közvetlen és súlyos veszély fennállása) különböztet a magatartás jogkövetkezményei tekintetében.
A Kúria gyakorlata már a törvénymódosítást megelőzően szigorú mércét állított fel a kötelező pszichiátriai gyógykezelés elrendeléséhez. A BH 2015.39. számon közzétett eseti határozatában kimondta, hogy "nem minősül a pszichiátriai beteg saját vagy mások életére, testi épségére, egészségére jelentős veszélyt jelentő magatartásnak, ha a megállapított betegség általában járhat ilyen következményekkel, de a szakértői vélemény a kérelmezett közvetlen vizsgálatára, megfigyelésére vonatkozóan nem tartalmaz ezzel összefüggő, konkrét adatot és azt egyéb bizonyítékok sem támasztják alá. Ilyen esetben a kérelmezettel szemben a kötelező pszichiátriai intézeti gyógykezelés elrendelése sérti az egészségügyi önrendelkezéshez fűződő szabadságjogot."
Az Eütv. 2006. január 1. napján hatályba lépett módosítása iktatta be a törvénybe a pszichiátriai beteg fogalmának meghatározását, amely - az ENSZ közgyűlés 1991. december 17-én elfogadott 46/119. számú határozatának (Alapelvek a mentális betegek védelméről és az elmeegészségügy fejlesztéséről) megfelelően nemzetközi standardokon (a Betegségek Nemzetközi Osztályozása X. revíziója során elfogadott definíción) alapul. A meghatározásba nem tartoznak bele az ún. szenvedélybetegségek, amelyek - főként a kategória heterogén tartalma miatt - több más csoportba (függőség, abúzus, impulzus kontroll zavarok stb.) kerültek át.

Pszichiátriai betegek jogaira vonatkozó különös szabályok

Etv. 189-195. §

A törvényben nagy hangsúlyt kap a pszichiátriai betegek jogainak védelme. Ennek megfelelően a törvény általános elvként rögzíti, hogy az általános részben foglalt betegjogok korlátozása csak veszélyeztető vagy közvetlenül veszélyeztető magatartású beteg esetében, az állapot fennállásáig lehetséges.
A törvény két olyan, alapvető jelentőségű betegjogot rögzít, amely kifejezetten a pszichiátria ellátással kapcsolatos. A pszichiátriai betegnek joga van, hogy ellátására, gyógykezelésére lakóhelyi, illetve családi környezetében kerüljön sor (közösségi ellátás). Ezzel szorosan összefügg a betegnek az a joga, hogy gyógykezelése során a lehető legkevésbé korlátozó eszközt, illetve módszert alkalmazzák.
A törvény a továbbiakban nevesíti azokat a betegjogokat, amelyeknél a beteg veszélyeztető vagy közvetlenül veszélyeztető magatartására tekintettel kivételesen korlátozásra kerülhet sor. Az ilyen magatartású beteg esetében általában nincs lehetőség a beteg részletes tájékoztatására, és a veszélyeztető állapot elhárítását is haladéktalanuk meg kell kezdeni a beteg beleegyezése nélkül, illetve tiltakozása ellenére is. A törvény fontos garanciális elemként rögzíti, hogy a beteg tájékoztatását ilyen esetekben is a körülményekhez képest meg kell kísérelni, és a veszélyeztető magatartás elmúltával a beteget részletesen tájékoztatni kell az alkalmazott, valamint a további kezeléssel kapcsolatosan minden olyan körülményről, amelyet a betegtájékoztatás szabályai szerint beteggel közölni kell.
A törvény nem értelmezhető úgy, hogy a beteg veszélyeztető vagy közvetlen veszélyeztető magatartása esetén bármilyen nem invazív jellegű beavatkozás elvégezhető a beleegyezése nélkül. Az Etv.-nek a 2005. évi CLXXXI. törvénnyel történő módosítása egyértelművé teszi, hogy kizárólag az ilyen magatartás elhárításához szükséges beavatkozásokra korlátozódik a beleegyezéstől való eltekintés lehetősége.
Veszélyeztető vagy közvetlenül veszélyeztető magatartású, zavart, nyugtalan pszichiátriai beteg esetében kivételesen, ideiglenes jelleggel szükségessé válhat a beteg mozgásának korlátozása (pszichikai és fizikai korlátozások, pl. felszólítás a magatartás abbahagyására, elkülönítés, testi kényszer, rögzítés, erős nyugtató hatású szer alkalmazása). A törvény lehetőséget ad a korlátozó eszközök használatára, fontos garanciális elemként rögzíti azonban az arányosság követelményét: a korlátozás csak addig tarthat és olyan mértékű lehet, ameddig és amilyen mértékben az feltétlenül szükséges. A korlátozást csak orvos rendelheti el. Olyan intézményekben, ahol nincs állandó orvosi jelenlét (pl. pszichiátriai betegek otthonában) szakápoló is elrendelheti, azonban erről az orvost haladéktalanul értesíteni kell. A betegjogi képviselőt, valamint a beteg törvényes vagy meghatalmazott képviselőjét értesíteni kell a korlátozás alkalmazásáról. Az értesítés tekintetében a törvény nem tűz konkrét határidőt, haladéktalanul értesítést ír elő, amely a körülmények függvényében a lehető leghamarabb történő cselekvést feltételezi.
Az Alkotmánybíróság 36/2000. (X. 27.) AB határozata nyomán az Etv. a 2001. évi XXXIV. törvénnyel történő módosítását követően differenciálja a pszichiátriai betegekre vonatkozó korlátozó intézkedéseket. A garanciális jellegű szabályok szerint a pszichiátriai betegekkel szemben korlátozó intézkedés kizárólag a beteg különösen veszélyeztető, támadó magatartása esetén, továbbá akkor rendelhető el, ha a beteg engedély nélküli eltávozását másként nem lehet megakadályozni, valamint ha a beteg a vizsgálattal, illetve a gyógykezeléssel szemben aktív ellenállást tanúsít. Az engedély nélküli eltávozás megakadályozására csak a bíróság által kötelező gyógykezelésre utalt pszichiátriai beteg esetében kerülhet sor. Az Etv. - a 10. §-ának (4) bekezdésével összhangban - rögzíti azt az alkotmányos követelményt is, mely szerint olyan korlátozó intézkedést, amely kínzó, kegyetlen, embertelen, megalázó vagy büntető jellegű, tilos alkalmazni. Emellett pontosabban határozza meg az ellenőrzés követelményét, amikor kimondja, hogy a beteget folyamatosan ellenőrizni kell és fizikai, higiénés, valamint egyéb szükségleteit ki kell elégíteni.
A pszichiátriai betegek intézeti felvételének és az ellátásuk során alkalmazható korlátozó intézkedések szakmai szabályairól a 15/2006. (III. 27.) EüM rendelettel módosított 60/2004. (VII. 6.) ESzCsM rendelet tartalmaz részletes rendelkezéseket.
Egyes pszichiátriai kórképek esetében a terápiás kapcsolatot nagymértékben ronthatja az, ha a beteg megtekinti a róla készült feljegyzéseket. Az Etv. ezért lehetőséget ad arra, hogy a 24. §-ban foglalt betegjog, az orvosi dokumentáció megismerésének joga veszélyeztető állapotú pszichiátriai betegek esetében korlátozható legyen. Erre két okból kerülhet sor: egyrészt akkor, ha alapos okkal feltételezhető, hogy a dokumentáció megismerése a beteg gyógyulását nagymértékben veszélyeztetné, másrészt akkor, ha az abban foglalt információ megismerése más személy személyiségi jogait sértené (elsősorban a heteroanamnezis adatai tartalmazhatnak olyan információt, amely megismerése sértheti az adatokat szolgáltató személyek jogait). A törvény erre az esetre is garanciális szabályként írja elő, hogy a korlátozás elrendelésére csak orvos jogosult, és a betegjogi képviselőt, valamint a beteg törvényes vagy meghatalmazott képviselőjét haladéktalanul értesíteni kell.
A pszichiátriai betegek gyógykezelésében nagyon fontos szerepet játszik a foglalkoztatás, a terápiás munkavégzés biztosítása. A törvény ezért alapelvként rögzíti, hogy a pszichiátriai betegnek joga van a terápiás foglalkoztatáshoz. A munkában való részvétel csak önkéntes lehet, a munkáért a beteget - a külön jogszabályban foglaltaknak megfelelően - díjazás illeti meg.

Pszichiátriai betegek intézeti gyógykezelése

Etv. 196. §

A pszichiátriai betegek intézeti gyógykezelésbe vételére a törvény szerint három esetben kerülhet sor: a beteg tájékozott beleegyezése (korlátozottan cselekvőképes, illetve cselekvőképtelen beteg esetében a törvényes képviselő kérelme) alapján; veszélyeztető állapotú beteg esetében sürgősséggel; valamint bíróság kötelező intézeti gyógykezelést elrendelő határozata alapján.
A törvény az intézeti gyógykezelésbe vétel mindhárom esetében - még önkéntes gyógykezelés esetén is - kellő jogi garanciát tartalmaz és a bíróság eljárását, valamint döntését írja elő a gyógykezelés indokoltsága és a beleegyezés érvényességének vizsgálata körében [Etv. 197. § (3) bek.], ha pedig a beteget sürgősséggel vették fel, a bíróságnak a beszállítás indokoltságáról és a gyógykezelés elrendeléséről [199. § (2) bek.] kell határoznia, míg a kötelező intézeti gyógykezelést a bíróság rendelheti el [200. § (1) bek.].
Ennek megfelelően a Legfelsőbb Bíróság az 1130. sz. Elvi Határozatában kimondta, hogy a pszichiátriai megbetegedésben szenvedő, de cselekvőképes személy önrendelkezési joga nem sérül azáltal, hogy a bíróság a veszélyeztető magatartás fennállása esetén a személyi szabadságát korlátozó kötelező pszichiátriai gyógykezelését elrendeli. A konkrét esetben a kötelező intézeti gyógykezelés elrendeléséhez szükséges veszélyeztető magatartás a beteg esetében a szakértői vélemény és az intézeti szakember véleménye szerint fennállott, ugyanis a betegség belátásának hiánya miatt a beteg az intézetet mintegy fél évig nem kereste fel, állapotrosszabbodása ugyanakkor orvosilag várható volt (EBH 2004/2. szám).
A törvény rendelkezései kizárólag az intézeti gyógykezelést teszik elrendelhetővé. Jogszabályi felhatalmazás hiányában a bíróság nem rendelheti el az érintett kötelező járóbeteg-szakrendelés keretében történő gyógykezelését, még oly módon sem, hogy annak eredménytelensége, illetve a kötelezett önhibájából való elmaradása esetén, másodlagosan kerülhet sor az egészségügyi intézmény pszichiátriai és addiktológia osztályán fekvőbetegként történő kötelező gyógykezelésére. Amennyiben az érintett személynek nincs betegségtudata, csak a kötelező intézeti gyógykezelés jöhet szóba, amennyiben a veszélyeztető magatartás ezt indokolttá teszi (Kúria Pfv. II. 21.697/2014.).

Az önkéntes gyógykezelés

Etv. 197-198. §

Azon cselekvőképes pszichiátriai betegek esetében, akik nem tanúsítanak veszélyeztető vagy közvetlen veszélyeztető magatartást, de betegségük, állapotuk pszichiátriai intézeti gyógykezelést tesz szükségessé, az intézeti gyógykezelés elrendelésére a beteg Etv. 15. § (5) bekezdése szerinti - írásbeli vagy írásképtelenség esetén két tanú együttes jelenlétében szóban vagy más módon kinyilvánított -, megfelelő tájékoztatáson alapuló beleegyezése alapján kerülhet sor. A cselekvőképes beteg az intézeti gyógykezeléshez való hozzájárulását csak az osztályra történő felvétel előtt teheti meg érvényesen. Ha a beteg korlátozottan cselekvőképes, illetve cselekvőképtelen, a felvétel a nevében a 16. § értelmében nyilatkozattételre jogosult (általa megnevezett személy vagy a törvényben felsorolt hozzátartozó) kérelmére történhet.
2006. január 1-jétől a törvény lehetővé teszi, hogy a cselekvőképtelen vagy korlátozottan cselekvőképes betegek (így a kiskorúak is) maguk jelentkezhessenek önkéntes pszichiátriai felvételre. Erre abban az esetben kerülhet sor, ha az intézeti gyógykezelés indokolt és az Etv. 16. § (1)-(2) bekezdésében meghatározott személy nyilatkozatának beszerzése késedelemmel járna, vagy felmerül annak veszélye, hogy ez a személy a beteg indokolt gyógykezelésében ellenérdekelt (pl. a gyermek elleni családon belüli erőszak esetén, vagy ha a beteg ellenérdekelt abban, hogy a nyilatkozattételre jogosult személyek tudomást szerezzenek a betegségéről, pl. drogfüggő). Ezeknek a feltételeknek természetesen egyértelműen bizonyítottnak kell lenniük, hiszen a nyilatkozattételre jogosult, a törvényes képviselő, illetve a törvényben kijelölt hozzátartozó jogkörének korlátozásáról van szó. A beteget az intézetbe ideiglenesen kell felvenni és egyidejűleg haladéktalanul meg kell kísérelni a kapcsolat felvételt a 16. § (1)-(2) bekezdésben meghatározott személlyel. Abban az esetben, ha ez sikertelen, vagy az említett személy nem járul hozzá a beteg indokolt gyógykezeléséhez, az intézet haladéktalanul értesíti a gyámhatóságot a beteg intézeti felvételéről és annak körülményeiről, a gyámhatóság pedig a reá vonatkozó eljárási szabályok (Gyer.) szerint teszi meg a szükséges intézkedéseket (pl. a kiskorú védelembe vétele, eseti gondnok kirendelése stb.). A gyámhatósági eljárás eredményének jelentősége van a cselekvőképtelen vagy korlátozottan cselekvőképes beteg elbocsátásának szempontjából is.
Az intézeti gyógykezelés indokoltságának és a beleegyezés érvényességének a kérdését az önkéntesen gyógykezelt beteg esetében is a bíróság vizsgálja. Erre cselekvőképtelen, illetve korlátozottan cselekvőképes beteg esetében hivatalból, míg cselekvőképes betegeknél kérelemre kerül sor. A kérelmet a beteg, illetve az Etv. 16. § (1)-(2) bekezdésében megjelölt személy terjesztheti elő. Az önkéntesen felvett beteget kérelmére, illetve a felvételét kérő személy kérelmére az intézetből el kell bocsátani, kivéve, ha veszélyeztető vagy közvetlenül veszélyeztető magatartást tanúsít, vagy ha a (3) bekezdés szerint indult ideiglenes felvétellel egyidejűleg indult gyámhatósági eljárás eredményeként más intézkedés szükséges. Amennyiben az önkéntesen gyógykezelt beteget kérelmére - az időközben kialakult veszélyeztető vagy közvetlenül veszélyeztető magatartása miatt - nem bocsátják el, a bíróság utólag határoz az intézkedés indokoltságáról és - amennyiben ennek feltételei fennállnak - utólag rendeli el a pszichiátriai intézeti gyógykezelést.
AZ Etv. szerint a 197. § alapján felvételre került betegek esetében is a bíróság időszakosan felülvizsgálja a kötelező intézeti gyógykezelés szükségességét. Erre cselekvőképes betegek esetében azonban csak akkor kerülhet sor, ha a beteg az ellen nem tiltakozik, cselekvőképtelen, illetve korlátozottan cselekvőképes betegek esetében viszont a beteg nyilatkozatától függetlenül, pszichiátriai fekvőbeteg-gyógyintézetekben 30, pszichiátriai betegek rehabilitációs intézetében 60 naponként sor kerül a felülvizsgálatra.

Sürgősségi gyógykezelés

Etv. 199. §

Azon pszichiátriai beteg esetében, akinek veszélyeztető magatartása miatt sürgősséggel kerül sor pszichiátriai intézeti felvételére, a bíróság az eljárás kezdeményezésétől számított 72 órán belül határoz az intézeti gyógykezelés elrendeléséről.
A Kúria 2012/5.P.1. Elvi Határozata - az Alaptörvény IV. cikkének (2) bekezdésére is utalva - kimondta, hogy a pszichés állapot akut zavara következtében az ún. sürgősségi gyógykezelés elrendelésére, mint a személyi szabadságot és önrendelkezési jogot jelentősen korlátozó intézkedésre csak a garanciális szabályok betartásával lefolytatott eljárásban, a közvetlen veszélyeztető magatartás bizonyítottsága esetén kerülhet sor.
A törvény annak érdekében, hogy a bíróság a tárgyalás során valós képet alkothasson a beteg állapotáról, előírja, hogy a bírói határozat meghozataláig elsősorban a veszélyeztető vagy a közvetlen veszélyeztető magatartás megszüntetésére kell törekedni és a szakmailag lehetséges mértékben kerülni kell az olyan beavatkozások elvégzését, ami gátolhatja a bíróságot a beteg aktuális pszichés állapotának megítélésében a meghallgatása során. Ha erre mégis sor kerül, azt részletesen dokumentálni és indokolni kell. Ez a szabályozás nem csupán a beteg állapotának a stabilizálásához vagy az állapotromlás megakadályozásához szükséges beavatkozást teszi lehetővé, hanem a pszichiátriai betegség érdemi gyógykezelésének megkezdését is.
Az eljárásban a bíróságnak meg kell hallgatnia a beteget, az intézet vezetőjét vagy az általa kijelölt orvost, valamint be kell szereznie egy független - a beteg gyógykezelésében részt nem vevő - igazságügyi pszichiáter szakértő véleményét.
Az eljárás gyorsasága érdekében a bíróságnak független szakértőt a pszichiátriai intézet vezetőjétől származó értesítés kézhezvételét követően, haladéktalanul ki kell rendelnie, aki a szakvéleményét írásban vagy legkésőbb a meghallgatáson szóban terjeszti elő.
Nem sért jogszabályt a pszichiátriai intézet, ha a bíróság által történő személyes meghallgatásig, a törvényi határidők korlátai között a közvetlen veszélyeztető magatartást tanúsító beteg intézeti felvételéről és bent tartásáról intézkedik, akkor sem, ha a bíróság a sürgősségi gyógykezelést - a betegnek a személyes meghallgatáson észlelt aktuális pszichés állapota alapján - nem rendeli el (BH 2011.226.).
Fontos garanciális szabályként jelenik meg a törvényben, hogy azon betegek esetében, akiknek beszállítására sürgősséggel került sor, akkor is le kell folytatni a kötelező intézeti gyógykezelés elrendelésére irányuló eljárást, ha később tájékozott beleegyezésüket adják az intézeti gyógykezeléshez.
Az Etv. a sürgősségi gyógykezeléshez a közvetlen veszélyeztető magatartás fogalmát [188. § c) pontja] kapcsolja. A 199. §-nak a sürgősségi gyógykezelésre vonatkozó szabályai valójában az ellátásnak a bírósági döntést megelőző részére vonatkoznak, azzal azonban, hogy annak előírt feltételei vannak, és annak során a (4) bekezdésben foglalt szakmai tevékenység végezhető. A 199. § és a 200. § alkalmazhatósága szempontjából tehát nem fokozatosságról, még kevésbé a betegség súlyosságának a fokáról van szó, hanem az ellátás sürgőssége adja meg a különbségtételt (Legfelsőbb Bíróság 1130. Elvi Határozat - Hiv. Gyűjt. 2004/2.).

Kötelező gyógykezelés

Etv. 200. §

Kívánatos, hogy azon pszichiátriai betegek esetében, akik veszélyeztető állapotuk miatt intézeti gyógykezelésre szorulnak, azonban ennek önként nem vetik alá magukat, ne a sürgősséggel történő beszállítás legyen az egyetlen eszköz arra, hogy a beteg a megfelelő gyógyintézetbe kerülhessen. Ezért a törvény lehetőséget ad arra, hogy a bíróság - a pszichiátriai gondozóintézet orvosa kezdeményezésére eljárva - elrendelje a beteg intézeti gyógykezelését, és kényszerintézkedésre csak abban az esetben kerüljön sor, ha a beteg a bíróság határozatának nem tesz önként eleget. Erre az eljárásra csak abban az esetben van lehetőség, ha a megbetegedés természetére tekintettel nem indokolt az azonnali intézeti gyógykezelésbe vétel, az előreláthatólag az eljárás lefolytatásának idejére halasztható.
Az Etv.-nek a 2006. január 1. napján hatályba lépett módosítása egyértelműen meghatározta a pszichiátriai beteg fogatmát [Vö. 188. § d) pontja], amely a korszerű diagnosztikus rendszereknek megfelelően az ún. szenvedélybeteg fogalmat nem használja. Ezért a kötelező intézeti gyógykezelés elrendelésére önmagában az ún. szenvedélybetegség (kóros szerhasználat, játékszenvedély stb.), ha az más, pszichiátriai megbetegedéssel nem társul, az egyéb törvényi feltételek meglétében (veszélyeztető magatartás) sem ad alapot.
A sürgősségi gyógykezelés, illetve a kötelező intézeti gyógykezelés közötti elvi különbséget hangsúlyozta a Legfelsőbb Bíróság az 1130. Elvi Határozatában. Ennek lényege, hogy a törvény a sürgősségi gyógykezeléshez a közvetlen veszélyeztető, a kötelező intézeti gyógykezeléshez pedig a veszélyeztető magatartás fogalmát kapcsolja. A közvetlen veszélyeztető és a veszélyeztető magatartást előidéző körülményeket a beteg pszichés állapotának akut zavara, illetőleg pszichés állapotának zavara szerint különbözteti meg. Ha a beteg pszichés állapotának akut zavara következtében saját vagy mások életére, testi épségére, egészségére közvetlen és súlyos veszélyt jelent (közvetlen veszélyeztető magatartás), az észlelő orvos intézkedik a beszállításáról, ha viszont a beteg pszichés állapotának zavara következtében saját vagy mások életére, testi épségére, egészségére jelentős veszélyt jelenthet, de a megbetegedés jellegére tekintettel a sürgős intézeti gyógykezelésbe vétele nem indokolt (veszélyeztető magatartás), akkor bíróság rendelheti el a kötelező intézeti gyógykezelést [Etv. 188. § b) és c) pontjai]. A két intézkedési forma között tehát az ellátás sürgőssége adja meg a különbségtételt (EBH 2004/2/1130).
Az Etv. 200. §-nak a 2009. évi CLIV. törvénnyel (7) bekezdésként beiktatott és 2010. május 1. napjától hatályos rendelkezése a büntetőeljárásban elrendelt kényszergyógykezelés és az e törvény szerinti kötelező gyógykezelés között teremti meg a jogi kapcsolatot azokban az esetekben, ha a büntetőjogi intézkedésként elrendelt kényszergyógykezelés letelte után a beteg további intézeti gyógykezelésre szorul.

Közös eljárási szabályok

Etv. 201. §

A törvény a közös eljárási rendelkezések között e § keretében azokat a kérdéseket tartalmazza, amelyek - az eljárás jellegéből adódóan - a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény szabályaitól eltérő szabályozást igényelnek.
Az eljárás szabályait a 2015. évi LXXVIII. törvény kiegészítette: kifejezetten kimondva, hogy a szóban forgó eljárásokban kijelölt bírósági titkár is eljárhat, pontosítva az illetékességre vonatkozó szabályozást, és részletezve a bírósági meghallgatásról készült jegyzőkönyv kötelező tartalmát.
Az 1999. évi LXXI. törvény 16. §-ával beiktatott kiegészítés szerint az igazságügyi orvos szakértő a kötelező pszichiátriai gyógykezelés elrendelése kapcsán lefolytatott bírósági eljárásban arra vonatkozóan is nyilatkozik, hogy a beteg ügyeinek önálló vitelére képes-e. A rendelkezés biztosítja azt, hogy a bíróság megfelelő szakvéleményt kapjon ebben a kérdésben is a betegről. A beteget természetesen nem minden esetben helyezik gondokság alá, azonban indokolt lehet felhívni a bíróság figyelmét erre a kérdésre, hiszen a gyakorlatban számos esetben tapasztalható volt, hogy a gondnokság alá nem helyezett pszichiátriai beteg a kezelése alatt olyan jognyilatkozatot tett, amelyeket gyógyulása után már visszavont volna, hiszen negatívan érintették vagyoni helyzetét.

Etv. 201/A. §

A 2006. évi CXV. törvénnyel beiktatott rendelkezés lényege, hogy az Etv. 196. § b) és c) pontjában meghatározott gyógykezelések kötelező jellegére tekintettel azok a beteg ellátásra való jogosultságának előzetes vizsgálata nélkül is elvégezhetők. Annak vizsgálatára tehát, hogy az ellátásban részesült beteg biztosított-e vagy sem, csak a sürgősségi vagy a kötelező gyógykezelést követően kerülhet sor.

Etv. 201/B. §

A körözési nyilvántartási rendszerről és a személyek, dolgok felkutatásáról és azonosításáról szóló 2013. évi LXXXVIII. törvény által beiktatott rendelkezések értelmében az egészségügyi államigazgatási szervnek lehetősége van a sürgősségi vagy kötelező gyógykezelés hatálya alatt álló beteggel, valamint azzal a beteggel szemben, aki a kötelező intézeti gyógykezelésének elrendelését követően nem jelenik meg a kijelölt pszichiátriai intézetben, elrendelni a körözést és az előállítást. Erre csak a törvényben meghatározott szűk körben, indokolt esetben van lehetőség.

XXXV. fejezet

A hagyatéki eljárás

A hagyatéki eljárásról szóló 2010. évi XXXVIII. törvény (a továbbiakban: Het.) megalkotásával az Országgyűlés az Alkotmánybíróság 13/2008. (II. 21.) AB határozatát hajtotta végre, amely alkotmányellenesnek ítélte a korábbi hagyatéki eljárásról szóló jogszabály, a 6/1958. (VII. 4.) IM rendelet (He.) jogforrási szintjét: az állampolgárok alapvető jogait és kötelességeit érintő szabályozás ugyanis csak törvényben történhet.
Ez egyben azt is eredményezte, hogy a szabályozás többszintű lett: az alapvető - törvényi szintet igénylő - rendelkezések mellett a részletkérdésekre vonatkozó (technikai, adminisztratív, végrehajtási jellegű) szabályok miniszteri rendeletben kerültek megfogalmazásra.
Mögöttes jogszabályként alkalmazni kell továbbá több törvényszintű jogszabályt is.
A szabályozás figyelemmel volt a Polgári Törvénykönyvről szóló - az előző évben elfogadott - jogszabálynak: a 2009. évi CXX. törvénynek az öröklési jogban jelentősebb változásokat hozó rendelkezéseire is.
Változott azonban a helyzet akkor, amikor az Alkotmánybíróság 51/2010. (IV. 28.) AB határozata - néhány nappal a törvény hatálybalépése előtt - a hatályba léptető rendelkezéseket megsemmisítette, majd ennek alapján a 2010. évi LXXIII. törvény 1. §-a kimondta, hogy a 2009. évi CXX. törvény "nem lép hatályba".
Ezáltal a bevezetni kívánt új öröklési jogintézményekhez kapcsolódó eljárásjogi szabályok elvesztették anyagi jogi alapjukat. Emiatt szükségessé vált a Het. korrekciója, amit a módosításáról szóló 2010. évi CXV. törvény hajtott végre.
A polgári jog átfogó reformját végül az Országgyűlés által 2013. február 11-én elfogadott új Ptk.: a 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: új Ptk.) valósította meg.
Az új Ptk. 2014. március 15-én lépett hatályba; a hatálybalépésével összefüggő átmeneti és felhatalmazó rendelkezéseket - az ugyancsak 2014. március 15-én hatályba lépett - 2013. évi CLXXVII. törvény (Ptké.) alkotta meg. Ennek 67. § b) pontja rendelkezik arról, hogy az új Ptk. hatálybalépésével egyidejűleg a korábbi Ptk., az 1959. évi IV. törvény hatályát veszti.
Az új Ptk. öröklési jogi rendelkezései a korábbi rendelkezésekhez képest jelentős változásokat tartalmaznak, és ezek - az anyagi jog és az eljárásjog összhangjának megteremtése érdekében - szükségessé tették a Het. eljárásjogi szabályainak átfogó módosítását is; ezt a 2013. évi CCLII. törvény 122. §-a hajtotta végre.
Új helyzetet teremtett az öröklési ügyekre irányadó joghatóságról, az alkalmazandó jogról, az öröklési ügyekben hozott határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, valamint az öröklési ügyekben kiállított közokiratok elfogadásáról és végrehajtásáról, valamint az európai öröklési bizonyítvány bevezetéséről szóló 2012. július 4-i 650/2012/EU európai parlamenti és tanácsi rendelet (R.). Ennek alapján hozta meg az Országgyűlés az öröklési ügyben érintettek igényei határon átnyúló érvényesítésének elősegítése érdekében a 2015. évi LXXI. törvényt, amely szabályozta az R. 31. cikke szerinti megfeleltetési eljárást, és - más jogszabályok mellett - a 17. § (1)-(13) bekezdésével módosította a Het. egyes rendelkezéseit is.

ALAPVETŐ RENDELKEZÉSEK

A törvény célja

Het. 1. §

Az "Alapvető rendelkezések" között a Het. elsőként a törvény céljáról rendelkezik, és azt az ember halálával bekövetkező hagyatékátszállás biztosításában határozza meg.
A Polgári törvénykönyv értelmében ugyanis az örökös az öröklés megnyílásával a hagyatékot vagy annak neki jutó részét vagy meghatározott tárgyát - elfogadás vagy bármely más jogcselekmény nélkül - megszerzi [új Ptk. 7:87. § (2) bek.]. Az öröklés tehát az örökhagyó halálának ténye által a törvénynél fogva - ipso iure - következik be.
A hagyatéki eljárás valójában az örökhagyó halálával bekövetkező jogváltozásról, az öröklésre vonatkozó anyagi jogi szabályok hatályosulásáról gondoskodik, ezt a folyamatot biztosítja.

A Polgári perrendtartás szabályainak alkalmazása

Het. 2. §

A hagyatéki eljárás - mind tárgyánál, mind jellegénél fogva - polgári nemperes eljárás. Ezen a jellegén nem változtat az sem, hogy abban - a többi nemperes eljáráshoz képest - nagyobb mértékben vesznek részt az igazságszolgáltatás szervezetébe nem tartozó hatóságok. Így a mögöttes jogszabály ebben az esetben is a Polgári perrendtartás (Pp.) - kivéve, ha a Het. másként nem rendelkezik.
A 2. § kiemeli továbbá, hogy a Pp.-t ezekben a megengedett esetekben is a polgári nemperes eljárás sajátosságaiból fakadó eltérésekkel kell - megfelelően - alkalmazni. Egyben kimondja, hogy az egyes közjegyzői nemperes eljárásokról szóló, - legutóbb a 2013. évi CCLII. törvénnyel módosított - 2008. évi XLV. törvény (Kjnp.) nem alkalmazható, kivéve ha azt a Het. kifejezetten megengedi.
Ez utóbbi rendelkezés összhangban van a Kjnp. 2. §-ával, amely szerint az abban nem szabályozott közjegyzői nemperes eljárásokban a Kjnp. rendelkezései csak akkor alkalmazhatók, ha azt az egyes külön jogszabályok kifejezetten megengedik.
A fenti általános szabály irányadó a hagyatéki eljárásban résztvevő azoknak a hatóságoknak (szervezeteknek, személyeknek) az eljárási cselekményeire is, akik nem tartoznak az igazságszolgáltatás szervezetébe. Közreműködésük során ugyancsak a Het. rendelkezései szerint kell eljárniuk. A Het. külön rendelkezik azokról az esetekről, amikor az egyes eljárási cselekmények (intézkedések) foganatosítására a saját (közigazgatási hatósági) eljárásukra vonatkozó külön jogszabályok, illetőleg belső ügyrendi szabályaik irányadóak.
Új rendelkezése a Het.-nek, amely kimondja, hogy a közjegyző eljárása a bírósági eljárással azonos hatályú.
Ezt indokolja az a tény, hogy a közjegyzők az igazságszolgáltatási tevékenység részét alkotó - tehát közhatalmi jellegű - jogalkalmazási tevékenységet végeznek, ezért eljárási cselekményeik és a bírósági eljárási cselekmények között - a jogi megítélés szempontjából - indokolatlan különbséget tenni.

Hatáskör

Het. 3. §

A Het. a hagyatéki eljárás lefolytatását főszabályként a közjegyző hatáskörébe utalja, azzal azonban, hogy az eljárás első szakaszába tartozó eljárási cselekményekre a jegyzőnek van hatásköre. Ebből következik, hogy a halálesetet a jegyzőnél kell bejelenteni, az eljárás ezzel indul és az ehhez kapcsolódó egyes intézkedéseket (leltározás, biztosítási intézkedések) elsősorban a jegyző teszi meg.
A hatáskör kifejezett megállapításával a Het. hiányt pótolt. Bár az állami közjegyzőség idején hatályban volt 105/1952. (XII. 28.) MT rendelet (Ppék.) 32. §-ának g) pontja a hagyatéki eljárás lefolytatását kizárólag a közjegyző hatáskörébe utalta, a magánközjegyzőség felállításáról szóló 1991. évi XLI. törvény (Kjtv.) 184. §-ának e) pontja e rendelkezést hatályon kívül helyezte és a közjegyző hatáskörét valójában a Kjtv.-nek - lényegében utaló jellegű - 1. § (3) bekezdéséből lehetett levezetni.
A hatáskör szabályozása azonban felveti azt a további - valójában előzetes - kérdést, hogy a magyar közjegyzőnek a hagyatéki eljárás lefolytatására mikor van joghatósága.
Ezzel a kérdéssel a Het. nemzetközi vonatkozású rendelkezésekről szóló 104. §-ánál foglalkozunk majd.

Illetékesség

Het. 4. §

A közjegyző illetékességi területét a közjegyzőkről szóló 1991. évi XLI. törvény (Kjtv.) 12. §-a és a végrehajtására kiadott, a közjegyzői állások számáról és a közjegyzők székhelyéről szóló, - legutóbb a 21/2014. (III. 13.) KIM rendelettel módosított - 15/1991. (XI. 26.) IM rendelet szabályozza. Ez utóbbi jogszabály tartalmazza az ügyelosztási szabályokat is olyan esetben, amikor azonos illetékességi területen több közjegyző működik.
Így a Het.-ben csak az illetékességi okokat kellett meghatározni.
Az illetékességi okok a korábbi illetékességi okokhoz képest bővültek.
Az általános illetékesség azonos a korábbi jogszabály szerinti illetékességgel: az az örökhagyó utolsó belföldi lakóhelyéhez igazodik [Het. 4. § (1) bek. a) pont].
Utolsó belföldi lakóhely hiányában azonban a Het. új illetékességi okként az örökhagyó utolsó belföldi tartózkodási helyét határozza meg [Het. 4. § (1) bek. b) pont].
Változatlan maradt viszont az az illetékességi szabály, amely szerint, ha az örökhagyónak belföldön sem lakóhelye, sem tartózkodási helye nem volt (vagy az nem állapítható meg), az illetékességet az örökhagyó belföldi elhalálozásának helye [Het. 4. § (1) bek. c) pont], ha viszont erre sincs adat (vagy az örökhagyó külföldön halt meg) a vagyon fekvésének helye [4. § (1) bek. d) pont] alapítja meg.
Ha ez utóbbi esetben a hagyatékhoz több településen levő vagyontárgyak tartoznak, az eljárásra több közjegyzői székhelyen (működési körzetben) működő közjegyző is illetékes lenne.
A Het. erre az esetre a közjegyzők közötti illetékességi összeütközést kizárja és úgy rendelkezik, hogy a közjegyzők közül az jár el, akit a jegyző választ - figyelembe véve az örökösként érdekeltek lakóhelyét és a vagyontárgyak fekvésének helyét [Het. 4. § (4) bek.].
A Het. új illetékességi szabályt állapít meg arra az esetre is, ha a magyar állampolgár örökhagyónak Magyarországon lakóhelye (tartózkodási helye) nem volt, elhalálozásának helye sem állapítható meg és ismert vagyona sincs, jogi érdek fűződik azonban az öröklés rendjének a megállapításához. Ilyen esetben a Magyar Országos Közjegyzői Kamara (MOKK) jelöli ki - az öröklésben érdekelt hozzá benyújtott kérelmére - az eljáró közjegyzőt [Het. 4. § (1) bek. e) pont]. Ennek leggyakrabban öröklési bizonyítvány (102. §) kiadása esetében van jelentősége.
Nem ritka az az eset, amikor a hagyatéki eljárás befejezése után kerül elő olyan vagyontárgy, amely az örökhagyó hagyatékához tartozott; ilyenkor póthagyatéki eljárásnak (Het. 103. §) van helye.
De felmerülhet olyan - a hagyatéki eljárásban el nem bírált - tény is, amely az örökléssel kapcsolatban érdemi változást eredményezhet: ez a hagyatéki eljárás megismétlésére (Het. 105. §) ad alapot.
A Het. kimondja, hogy ezekre az eljárásokra az alapeljárásban eljárt közjegyző illetékessége kizárólagos [Het. 4. § (5) bek.].
Az illetékesség megállapításához szükséges adatokat a rendelkezésre álló közokiratok vagy a polgárok személyi adatait és lakcímét tartalmazó nyilvántartás alapján kell figyelembe venni.
Jelenleg a polgárok személyi adatainak és lakcímének nyilvántartásáról szóló 1992. évi LXVI. törvény tartalmazza a lakcím bejelentésére és nyilvántartására vonatkozó szabályokat. Az 5. § (2) bekezdésének értelmező rendelkezése szerint a "polgár lakóhelye" annak a lakásnak a címe, amelyben a polgár él. A lakcímbejelentés szempontjából lakásnak tekintendő az az egy vagy több lakóhelyiségből álló épület vagy épületrész, amelyet a polgár életvitelszerűen otthonául használ, továbbá - a külföldön élő magyar és nem magyar állampolgárok kivételével - az a helyiség, ahol valaki szükségből lakik, vagy - amennyiben más lakása nincs - megszáll. A "polgár tartózkodási helye" pedig annak a lakásnak a címe, ahol - lakóhelye végleges elhagyásának szándéka nélkül - három hónapnál hosszabb ideig tartózkodik. A Het. alkalmazásában tehát a "lakóhely" és a "tartózkodási hely" fogalmának ezek a meghatározások felelnek meg.
A Het. az "utolsó belföldi lakóhely", illetőleg "utolsó belföldi tartózkodási hely" kifejezést használja, ezen az utolsó ismert belföldi lakóhelyet, illetőleg belföldi tartózkodási helyet kell érteni. Ha a meghalt magyar állampolgár utolsó lakóhelye külföldön volt, az utolsó belföldi lakóhely, ennek hiányában az utolsó belföldi tartózkodási hely alapítja meg az illetékességet - feltéve természetesen, hogy a hagyatéki eljárás lefolytatására egyébként a magyar hatóságnak joghatósága van.
Ha a közjegyző a hagyatéki eljárás lefolytatására illetékességgel nem rendelkezik, megállapítja illetékességének hiányát és az iratoknak az illetékes közjegyzőhöz való áttétele iránt haladéktalanul intézkedik [Het. 4. § (3) bek. - lásd még a 43. § (2) bekezdésének b) pontját is].
A közjegyző kizárására, illetőleg az eljáró közjegyző kijelölésére a Kjnp. rendelkezéseit kell alkalmazni.

Het. 5. §

A Het. az illetékességet a hagyatéki eljárás mindkét szakaszára egységesen szabályozza és a jegyző illetékességére - eltérő rendelkezés hiányában - a közjegyző illetékességére vonatkozó szabályok megfelelő alkalmazását írja elő [5. § (1) bek.].
A jegyző illetékessége a települési önkormányzat területére terjed ki. Ebből következik, hogy a Het. 4. § (1) bekezdésének a) pontja szerinti illetékesség esetében kizárólag annak az önkormányzatnak a jegyzője járhat el, amelynek területén az örökhagyó utolsó belföldi lakóhelye volt.
Ugyanez irányadó abban az esetben is, ha az illetékességet az örökhagyó utolsó belföldi tartózkodási helye [Het. 4. § (1) bek. b) pont], ennek hiányában az örökhagyó belföldön történt elhalálozásának helye [4. § (1) bek. c) pont], végső soron a vagyon fekvésének helye [4. § (1) bek. d) pont] alapítja meg.
Ez utóbbi esetben azonban előfordul, hogy a vagyontárgyak - általában ingatlanok - több település területén vannak és így az eljárásra - hasonlóan mint a több közjegyzői székhelyen lévő vagyontárgyak esetében - mindegyik települési önkormányzat jegyzője illetékes lenne.
Ezt az illetékességi összeütközést a Het. - eltérően a közjegyzőkre vonatkozó szabálytól [lásd a 4. § (4) bekezdését] - a megelőzés alapján oldja fel: az a jegyző lesz illetékes, akinél az eljárást előbb indították meg [5. § (2) bek.].
Minthogy a Het. a jegyző kizárására sem tartalmaz rendelkezést, e körben - mögöttes jogszabályként - a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló - többször módosított - 2004. évi CXL. törvényt (Ket.) kell alkalmazni [5. § (1) bek.].

Értelmező rendelkezések

Het. 6. §

A Het. az "Értelmező rendelkezések" között igen részletes körülírását adja azoknak a fogalmaknak (megnevezéseknek), amelyeket az eljárás menetében az egyes eljárási cselekmények szabályozásánál használ. Ezzel egyértelművé teszi, hogy az adott szövegkörnyezetben használt kifejezés mire (milyen jogcselekményre), illetőleg mely személyekre (szervezetekre) vonatkozik.
A fogalommeghatározások egy részével - tartalmukra és összefüggéseikre tekintettel - indokolt külön is foglalkozni.
1. A hagyatékátadási teher [Het. 6. § (1) bek. b) pont] meghatározás a hagyatéki teher szűkebb körét jelenti: az örökhagyó temetési költségei, a hagyatéki költségek és a hagyatéki eljárás költségei - vagyis az új Ptk.-nak a hagyatéki tartozásokat felsoroló 7:94. §-a (1) bekezdéséből az első két csoport - tartoznak ide.
2. A Het. a hagyatéki eljárásban résztvevő személyek több kategóriáját határozza meg - egyre szűkülő körben:
a) A legszélesebb kör a hagyatéki eljárásban érdekelt személyek köre [Het. 6. § (1) bekezdés d) pont]. Ebbe a csoportba:
- az öröklésben érdekelt,
- a hagyatékhoz tartozó dolog birtokosa,
- az örökhagyót megillető jognak vagy követelésnek a kötelezettje,
- közös öröklési szerződés esetében az örökhagyót túlélő tulajdonostárs tartozik.
b) Szűkebb kört alkotnak az öröklésben érdekelt személyek [Het. 6. § (1) bek. l) pont]. Ez a csoport
- a hagyatéki hitelezőt,
- az igénylőt,
- a kötelesrészre jogosultat,
- a 650/2012/EU európai parlamenti és tanácsi rendelet szerinti végrendeleti végrehajtót és hagyatéki gondnokot,
- meghatározott körben a gyámhatóságot, továbbá
- a Het. 6. § (4) bekezdése szerint minősülő végrendeleti végrehajtót foglalja magában.
Ezen a csoporton belül:
ba) Örökösként érdekelt, aki örökösként lép fel, továbbá a dologi hagyományos, a halál esetére megajándékozott, az utóörökös és a dologi utóhagyományos [Het. 6. § (1) bek. n) pont]. Valójában ebbe a körbe azok tartoznak, akik öröklési jogcímre alapítva dologi jogi igényt érvényesítenek. Végintézkedésben tett alapítványrendelés esetében örökösként érdekeltnek kell tekinteni továbbá az alapítványt is [6. § (5) bek.].
bb) A hagyatéki hitelezők körébe viszont a Het. a hagyatékkal szemben kötelmi jogcímen igényt érvényesítő személyeket sorolja [6. § (1) bek. e) pont ea) és eb) alpontok] és a hagyatéki hitelezőre vonatkozó szabályokat rendeli alkalmazni a meghagyás és a kötelmi hagyomány [6. § (2) bek.] jogosultjára is.
bc) Igénylő az, aki a leltározott vagyontárgy (dolog, jog, követelés) hagyatékhoz tartozását vitatja és arra saját jogon támaszt igényt [Het. 6. § (1) bek. g) pont].
bd) Öröklésben érdekelt a kötelesrészre jogosult is, aki a hagyatéki eljárásban az őt megillető kötelesrész iránti igénnyel fellép.
be) A Het.-nek a 650/2012/EU európai parlamenti és tanácsi rendelet alapján történt módosítása rendelkezett arról, hogy - összhangban a 6. § (4) bekezdésének a végrendeleti végrehajtóra vonatkozó rendelkezésével - öröklésben érdekelt az európai parlamenti és tanácsi rendelet szerinti végrendeleti végrehajtó és hagyatéki gondnok is.
bf) A Het. az öröklésben érdekeltek közé sorolja a gyámhatóságot is, de csak a biztosítási intézkedés, illetőleg a jogorvoslat iránti kérelem előterjesztésére való jogosultsága körében.
bg) Végül a 6. § (4) bekezdése külön rendelkezik arról, hogy az örökhagyó által a végintézkedésben megnevezett végrendeleti végrehajtó is öröklésben érdekeltnek tekintendő.
c) A Het. használja a kieséses örökös megnevezést is [6. § (1) bek. h) pont]. Ezzel azokat a személyeket jelöli, akik egyébként az öröklésre jogosultak körébe tartoznak, de az adott esetben az öröklésben még nem kerültek sorra: csak akkor örökölhetnek, ha a sorrendben előttük álló (törvényes vagy végrendeleti) örökös kiesik az öröklésből.
d) A hagyatéki eljárásban azonban részt vesznek olyan személyek és szervezetek is, akik az előző csoportok egyikébe sem sorolhatók: ilyen a zárgondnok, a biztosítási intézkedés végrehajtója, az ügygondnok és a hatósági tanú. Ezekre a Het. - gyűjtőfogalomként - a közreműködő megnevezést használja [6. § (3) bek.].
3. A Het. az öröklési viták két csoportját különbözteti meg. A különbséget a következőképpen foglalhatjuk össze:
- az öröklési jogi vita az örökösként érdekeltek között az örökség megosztásával, továbbá a természetben kiadni igényelt kötelesrésszel kapcsolatos - azaz dologi jogi jellegű - vita [Het. 6. § (1) bek. m) pont],
- a másodlagos öröklési vita az öröklésben érdekeltek között a hagyatékkal szemben támasztott kötelmi jogi jellegű igényekkel kapcsolatos vita [Het. 6. § (1) bek. j) pont].
4. A korábbi Ptk. az osztályos egyezségről mint a hagyatéki osztály módjáról rendelkezést nem tartalmazott. Ezt a hiányt a He. pótolta, amikor az eljárásjogi rendelkezések között meghatározta azokat a feltételeket, amelyek szükségesek voltak ahhoz, hogy a hagyatéki eljárásban kötött egyezség osztályos egyezségnek minősüljön. A Het. ezzel egyezően határozta meg az osztályos egyezség fogalmát [6. § (1) bek. k) pont].
Az új Ptk. az anyagi jogi szabályok között már rendelkezik az osztályos egyezségről (lásd az új Ptk. 7:93. §-át).
A két jogszabályhely (nem teljesen egybehangzó) fogalommeghatározásából következik, hogy az osztályos egyezség az örökösként érdekeltek olyan megállapodása, amellyel a hagyatéki osztály módjáról rendelkeznek. A megállapodás azonban csak akkor minősül osztályos egyezségnek, ha megfelel a következő feltételeknek:
a) Osztályos egyezséget csak azok köthetnek egymással, akik az örökhagyó után - akár törvényes öröklés, akár végintézkedés alapján - ténylegesen örökölnek. Ebből következik, hogy a kieséses örökössel kötött egyezség nem osztályos egyezség.
Minthogy a túlélő házastárs özvegyi joga törvényes öröklési jog, az osztályos egyezségnek az özvegyi jog is tárgya lehet. Jogi lehetőség van arra is, hogy az osztályos egyezségben a házastárs törvényes öröklés esetén az állagból őt megillető gyermekrész helyett az egész hagyatékra kiterjedő haszonélvezeti jogot kapjon [új Ptk. 7:58. § (3) bek.]. Mindez irányadó a bejegyzett élettársra is (lásd a Het. 53. §-ához fűzött magyarázatot).
Értelemszerű, hogy az osztályos egyezség tárgya lehet az örökhagyó által végintézkedésben rendelt haszonélvezeti jog is.
b) Az osztályos egyezségben kizárólag a hagyatéki vagyontárgyak felosztásáról lehet rendelkezni, más vagyontárgyat értékkiegyenlítésül adni, vagy értékét pénzben megtéríteni nem lehet: ez már élők közötti jogügyletnek (pl. csereszerződésnek, adásvételi szerződésnek) minősül.
c) Míg a Het. a 6. § (1) bekezdésének k) pontjában feltételként határozza meg, hogy minden örökösként érdekeltnek a hagyatékból részesednie kell, az új Ptk. 7:93. §-a ilyen kifejezett rendelkezést nem tartalmaz. Abból a rendelkezésből azonban, hogy az örökösök az egyezséggel a hagyatékot osztják fel egymás között, álláspontunk szerint értelemszerűen következik, hogy a hagyatékból minden örököstársnak bármilyen csekély mértékben is, de részesednie kell; ha az egyezség alapján semmit nem kap, a megállapodás már nem osztályos egyezség, hanem élők közötti jogügylet (pl. ajándékozás) lesz.
d) Az osztályos egyezség az öröklés megnyílására visszamenőleges hatállyal rendezi a hagyatékban való részesedést és ennek lényeges jogkövetkezménye, hogy - ellentétben a hagyatéki eljárásban köthető egyéb egyezséggel - a szerzés jogcíme öröklés lesz.
A közjegyzőnek az osztályos egyezség és az ún. "egyéb egyezség" megkötésével kapcsolatos eljárására vonatkozó szabályokat a Het. 93-94. §-ai tartalmazzák.

Általános rendelkezések

Het. 7-10. §

1. Az "Általános rendelkezések" között a Het. - hasonlóan a Pp.-hez - alapelvként határozza meg, hogy a hagyatéki eljárás nyelve a magyar (7. §). Ennek kinyilvánítása után a hagyatéki eljárásban résztvevő személyek magyartól eltérő anyanyelvének, illetőleg az ún. regionális vagy kisebbségi nyelveknek a használatával kapcsolatban azonban további rendelkezést nem tesz, erre a Pp.-t - mint mögöttes jogszabályt - kell alkalmazni (lásd a Pp. 6. és 184. §-át).
2. A Pp. mögöttes jogszabályi jellege folytán a Het. indokoltnak látta annak külön kimondását is, hogy a hagyatéki eljárásban szünetelésnek nincs helye (8. §). Erre egyébként a korábbi jogszabály sem adott lehetőséget.
3. A hagyatéki eljárásban az érdekelt személyesen vagy törvényes képviselője, illetőleg a maga vagy törvényes képviselője által választott meghatalmazott útján járhat el.
Meghatalmazottként azok a személyek járhatnak el, akik a Pp. szerint a bíróság előtti képviseletre jogosultak. Ezt a személyi kört a Pp. 67. §-a határozza meg (lásd a felsorolást az említett §-nál).
Érvényesül a hagyatéki eljárásban a Pp.-nek a meghatalmazottak köréből kizárt személyekre vonatkozó 68. §-a is.
A külföldön adott meghatalmazás esetében a külföldi közokiratra a Pp. 195. §-ának (8) bekezdésében, a külföldön kiállított magánokiratra pedig a Pp. 198. §-ában foglaltakat is alkalmazni kell.
A 45/2002. (XII. 25.) PM rendelet rendelkezik a Magyar Állam képviseletéről az állam öröklése és az államot megillető egyéb jogok gyakorlása esetén. Eszerint, ha az új Ptk. 7:74. §-ának (2) és (3) bekezdése alapján az állam a törvényes örökös, illetve ha végintézkedés alapján az állam válik örökössé, a hagyatékkal kapcsolatos minden peres és nemperes ügyben - a 45/2002. (XII. 25.) PM rendelet 2. §-ában foglalt eltéréssel - a Kincstári Vagyoni Igazgatóság jár el (1. §). A Kincstári Vagyoni Igazgatóság gyakorolja az örököst megillető jogokat és viseli a hagyatékkal kapcsolatos terheket. A kulturális örökség körébe tartozó ingó és ingatlan vagyontárgyak öröklése esetén a Kincstári Vagyoni Igazgatóság a nemzeti kulturális örökség minisztere, a közérdekű meghagyást tartalmazó végintézkedés esetén a közérdekű meghagyás jellege szerint illetékes más miniszter, védett természeti terület esetén a környezetvédelmi és vízügyi miniszter álláspontjának figyelembevételével jár el [2. § (1) bek.].
A Het. 9. §-a kimondja, hogy a képviselőként fellépő személy képviseleti jogosultságát hivatalból kell vizsgálni. Ebből az általános megfogalmazásból következik, hogy a jegyző, illetőleg a közjegyző nemcsak a meghatalmazott, hanem a törvényes képviselő (szülő, gyám), a gondnok, az eseti gyám, az eseti gondnok és az ügygondnok, továbbá a jogi személy képviselőjének jogosultságát is köteles hivatalból ellenőrizni.
4. A közjegyző a hagyatéki eljárás során felmerülő minden kérdésben végzéssel dönt (Het. 10. §). Ez a rendelkezés egyaránt vonatkozik mind az eljárási jellegű (pl.: idézés, tárgyalás elhalasztása), mind valamely kérdésben érdemben hozott döntésre (pl. költségviselés, hagyaték átadása) is.

Het. 11. §

A Het. a kézbesítésre vonatkozó általános szabályok között a postai úton való kézbesítés mellett - a modern technikai-informatikai lehetőségeket felhasználva - meghatározott körben az iratok elektronikus úton való kézbesítését rendeli el. Az e rendelkezés alapjául szolgáló jogszabály azonban a Het. hatálybalépése óta többször változott, és ezzel összefüggésben módosult a 11. § is - így a 2012. évi CXVII. törvénnyel, majd legutóbb a 2013. évi CCXII. törvénnyel - és változott az egyes bekezdések hatályba lépésének időpontja is. Ennek folytán a Het. 11. § most közölt (1) bekezdése 2014. július 1-től hatályos, míg a (2)-(4) bekezdés hatályba lépésének időpontja 2015. január 1. napja.
Ezek a rendelkezések most már széles körben bevezették a Pp.-ben meghatározottak szerinti elektronikus úton való kézbesítést, és ezt kell alkalmazni a bíróságok (ideértve a cégbíróságot is), a közigazgatási szervek és más hatóságok, a gazdálkodó szervezetek, a jogi képviselővel rendelkező személyek vagy szervezetek részére történő kézbesítésnél, sőt a hagyatéki eljárásban érdekelt is kérheti, hogy részére elektronikus úton kézbesítsenek.
A Het. 11. § (2) bekezdésének utolsó fordulata csak az ingatlanügyi hatóság eljárásával kapcsolatban enged eltérést ettől a rendelkezéstől.
Az elektronikus úton való kézbesítés alól kivételt jelent, ha az okirat papír alapú bemutatása (megtekintése) valamely, az ügy szempontjából jelentős okból szükséges (pl. az irat valódisága vitás), illetőleg az iratok nagy mennyisége miatt digitalizálásuk aránytalan nehézséggel járna. Ilyen esetben az iratokat postai úton kell kézbesíteni, de ezt a közjegyző hivatalból is elrendelheti, illetőleg kérelemre is engedélyezheti [Het. 11. § (5) bek.].

Het. 12. §

A korábbi jogszabály a hagyatéki eljárás során köthető egyezségek különböző típusainál külön rendelkezett a közjegyző által jóváhagyott egyezségnek a bíróság által jóváhagyott egyezséggel azonos hatályáról. Ezt most a Het. az "Általános rendelkezések" között valamennyi, a közjegyző által jóváhagyott egyezségre egységesen mondja ki [12. § (1) bek.].
Előfordulhat azonban, hogy az egyezség érvényességéhez valamely hatóság jóváhagyása vagy hozzájárulása szükséges, de - adott esetben - nem kizárt az sem, hogy az egyezséget csak más személy jóváhagyásával vagy hozzájárulásával lehet megkötni (pl. közös öröklési szerződés esetén - az egyezség tartalmától függően - szükség lehet az örökhagyót túlélő tulajdonostárs hozzájárulására is).
A Het. ezért hiányt pótol, amikor a jóváhagyásra vagy hozzájárulásra jogosultak körét kiterjeszti más (harmadik) személyre is [12. § (2) bek.].
A korábbi jogszabály szerint a jóváhagyás vagy hozzájárulás (megerősítés) megadása céljából a közjegyző kereste meg az illetékes hatóságot. A Het. ezt most az egyezséget kötő felek kötelességévé teszi; annak megszerzésére a közjegyző megfelelő határidőt ad. Ha a fél a megadott határidő alatt a jóváhagyást vagy hozzájárulást nem szerzi meg, vagy azt az illetékes hatóság (harmadik személy) nem adja meg, a közjegyző az egyezség jóváhagyását megtagadja.

Het. 13. §

A hagyatéki eljárás nemperes jellegéből következik, hogy a közjegyző a felmerülő jogviták eldöntésére nem jogosult, ez polgári perben a bizonyítékok beszerzése és azok mérlegelése alapján a bíróság feladata.
Ezért a Het. 13. § (1) bekezdése - a korábbi jogszabállyal egyezően - általános szabályként kimondja, hogy ha a Het. eltérően nem rendelkezik, a hagyatéki eljárásban bizonyítás felvételének nincs helye, okiratok becsatolására (vagyis az okirati bizonyításra) azonban minden érdekeltnek és a hagyatéki eljárásban résztvevő más személynek jogi lehetősége van.
Bár az (1) bekezdés e fő szabály alóli kivételként a (2) bekezdésre utal, az valójában nem a kivételekről rendelkezik, hanem a közjegyzői eljárások körében egy kizárólagos illetékességi szabályt állapít meg: azt mondja ki, hogy ha valamelyik érdekelt a hagyaték átadását érintő lényeges kérdésben előzetes bizonyítás felvételét vagy igazságügyi szakértő kirendelését kéri, ennek az eljárásnak a lefolytatására a hagyatéki ügyben eljáró közjegyző kizárólagosan illetékes. Ezáltal azonban ez az eljárás nem lesz a hagyatéki eljárás "része", azt a külön jogszabály: a Kjnp. szerint kell lefolytatni, sőt a közjegyző nem köteles arra sem, hogy a hagyatéki eljárás befejezését ennek az eljárásnak a befejezésétől tegye függővé. Az eljárás eredményét pedig a hagyaték átadásánál csak akkor veheti figyelembe, ha abban a kérdésben, amelyben az eljárás lefolytatásra került, a Het. a bizonyítást megengedi.
A Het. valójában az okirati bizonyítás megengedésére vonatkozó általános rendelkezésen túl az eljárás folyamatának szabályozásánál külön rendelkezik azokról az esetekről, amikor a bizonyításra - meghatározott körben - lehetőséget ad és meghatározza azt is, hogy az adott esetben milyen bizonyítási eszközt lehet igénybe venni.
Így a Het. 47. § szerint a közjegyző a szóbeli végrendelet tanúit meghallgatja. A 2013. évi CCLII. törvény 122. § (19) bekezdésével beiktatott új Het. 97. § (2) bekezdés pedig feljogosítja a közjegyzőt, hogy az özvegyi jog megváltása iránti igény elbírálásánál a Pp. bizonyításra vonatkozó szabályai szerint bizonyítást folytasson le. Ez az új rendelkezés lehetővé teszi, hogy a döntés meghozatala érdekében tanúkat hallgasson ki, illetőleg szakértői véleményt szerezzen be.

Het. 14-18. §

A Het. hiányt pótol, amikor az alapvető rendelkezések között meghatározza az adatvédelemre és az adatkezelésre vonatkozó általános szabályokat és kimondja, hogy a közjegyző, a jegyző és a hagyatéki eljárásban közreműködő személy eljárása során köteles gondoskodni az örökhagyó és a hagyatéki eljárásban érdekeltek személyes adatainak védelméről (14. §).
A közjegyző titoktartási kötelezettségéről a Kjtv. rendelkezik. A Het. a hagyatéki eljárásban ezeket a szabályokat rendeli alkalmazni, de nemcsak a közjegyző, hanem a jegyző és az eljárásban közreműködő személy titoktartási kötelezettségére is.
Ennek folytán a jegyző és a közreműködő tekintetében külön meghatározza a titoktartási kötelezettség kezdő időpontját. Rendelkezik továbbá a titoktartás alóli felmentés megadására jogosult hatóságról (személyről) is (Het. 15. §).
A Het. ezt követően foglalkozik a hagyatéki eljáráshoz szükséges adatok vagy iratok megkeresés útján való megszerzésének, illetőleg a jegyzőhöz és a közjegyzőhöz intézett megkeresések teljesítésének szabályaival és ebben a keretben a személyes adatok védelmére irányadó részletes szabályokat is megadja (16-18. §). További szabályokat tartalmaznak még a Het. 116-118. §-ai.
A hagyatéki eljárásban a pénzbírság kiszabásának lehetőségéről a korábbi jogszabály kifejezett rendelkezést nem tartalmazott, azonban a He. 89. §-ának (1) bekezdése alapján alkalmazni kellett a Pp. szabályait és a Pp. 8. §-a (4) és (5) bekezdésének megfelelő alkalmazásával a közjegyző pénzbírságot szabhatott ki.
A Het. ezt a hiányt pótolta és általános szabályként a Pp.-nek a bíróság által kiszabható pénzbírságra vonatkozó rendelkezései megfelelő alkalmazását írja elő [Het. 17. § (4) bek.]. Ennek megfelelően a közjegyző pénzbírsággal sújthatja azt a személyt vagy szervet, aki (amely) a közjegyző megkeresését határidőn belül nem teljesíti, vagy annak teljesítését jogosulatlanul megtagadja. Ez a rendelkezés értelemszerűen vonatkozik a nyilatkozatok, illetőleg egyes eljárási cselekmények késedelmes teljesítésére vagy annak elmulasztására is.
A Het. 17. §-ának a 2013. évi CCLII. törvény 122. §-a (1) bekezdésével beiktatott új (5) bekezdése szerint az örökség visszautasításának jogáról való kifejezett lemondást az eljárásra illetékes közjegyzőnél kell megtenni. Erre korábban eljárásjogi szabály nem volt; a nyilatkozat anyagi jogi jellegére és jogkövetkezményére a Legfelsőbb Bíróságnak a PK 297. számú állásfoglalásával módosított 261. számú állásfoglalása adott iránymutatást. (Lásd a 70. §-hoz fűzött magyarázatot is.)
Új rendelkezés az is, amely a közjegyző kötelezettségévé teszi, hogy végrendeletben vagy öröklési szerződésben rendelt alapítványról a bíróságot és az új Ptk. szerint az alapítvány nyilvántartásba vétele iránt eljárni köteles személyt értesítse.
Alapítvány végintézkedéssel történő létesítéséről az új Ptk. 3:388-3:390. §-ai rendelkeznek. A 3:388. §-ának (2) bekezdés szerint a nyilvántartásba vétel iránt a kuratórium tagjának kijelölt személy köteles eljárni. Ha a nyilvántartásba vétel iránt egyik kuratóriumi tagnak kijelölt személy sem intézkedik, a nyilvántartó bíróság által kijelölt ügygondnok jár el.
Az alapítvány nyilvántartásba vételéről a bíróság hivatalból rendelkezik, és annak bejegyzéséről, vagy a bejegyzés megtagadásáról - a határozat jogerőre emelkedése után - értesíti a közjegyzőt [lásd a 2013. évi CCLII. törvény 122. § (2) bekezdésével beiktatott új Het. 18. § (3) bekezdést].

AZ ELJÁRÁS MEGINDULÁSA ÉS A HAGYATÉKI VAGYONNAL KAPCSOLATOS EGYES INTÉZKEDÉSEK

Az eljárás megindulása

Het. 19. §

A hagyatéki eljárás akkor indul meg, amikor a jegyző - aki az eljárás első szakaszának lefolytatására jogosult - értesül az örökhagyó haláláról.
Erre háromféle módon kerülhet sor:
a) a halottvizsgálati bizonyítvány alapján, ennek hiányában
b) a holtnak nyilvánító vagy a halál tényét megállapító végzés alapján, vagy
c) olyan személynek a bejelentése alapján, akinek az eljárás megindításához jogi érdeke fűződik.
a) A halottvizsgálattal kapcsolatos rendelkezéseket az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény végrehajtása körében korábban a 34/1999. (IX. 24.) BM-EüM-IM rendelet tartalmazta. Ezt azonban a halottvizsgálatról és a halottakkal kapcsolatos eljárásról szóló 351/2013. (X. 4.) Korm. rendelet 2014. január 1. napjával hatályon kívül helyezte. Az új jogszabály - lényegében a korábbi jogszabállyal egyezően - rendelkezik arról, hogy a halottvizsgálatot - a haláleset bekövetkezésének helyétől függően - melyik egészségügyi intézmény erre illetékes orvosa végzi. A halottvizsgálatot végző orvos halottvizsgálati bizonyítványt készít, amely a haláleset anyakönyvezéséhez szükséges, továbbá egyéb - a hozzátartozókra vonatkozó - adatokat is tartalmaz. A haláleset bejelentése a halottvizsgálati bizonyítvány egy példányának megküldésével történik. A halottvizsgálatot végző orvos a bejelentést - eltérően a hagyatéki eljárás illetékességi szabályaitól - minden esetben a haláleset helye szerint illetékes anyakönyvvezetőnek küldi meg, aki a haláleset anyakönyvezése után a halottvizsgálati bizonyítvány egy példányát megküldi a haláleset helye szerint illetékes jegyzőnek. A jogszabály ugyanis sem a halottvizsgálatot végző orvostól, sem az anyakönyvvezetőtől nem kívánja meg, hogy a meghalt személy utolsó belföldi lakóhelyét (tartózkodási helyét) felderítse. Ez a haláleset helye szerinti jegyző feladata, aki a rendelkezésre álló okiratok [4. § (2) bek.] és egyéb adatok alapján vagy átteszi a halottvizsgálati bizonyítványt az illetékes jegyzőhöz, vagy ha illetékességgel rendelkezik, maga jár el. [A 351/2013. (X. 4.) Korm. rendeletet utóbb módosította a 364/2014. (XII. 30.) Korm. rendelet, a 70/2015. (III. 30.) Korm. rendelet, a 192/2015. (VII. 21.) Korm. rendelet, a 157/2015. (VI. 25.) Korm. rendelet és a 441/2015. (XII. 28.) Korm. rendelet.]
b) A holtnak nyilvánítási, valamint a halál tényének megállapításával kapcsolatos eljárást a legutóbb a 21/2014. (III. 13.) KIM rendelettel módosított 1/1960. (IV. 13.) IM rendelet (a továbbiakban: Hor.) szabályozza. Az eljárás a bíróság hatáskörébe tartozik, amely nemperes eljárás keretében mind a holtnak nyilvánításról, mind a halál tényének megállapításáról végzésben határoz. A jogerős végzést - egyebek mellett - megküldi a meghalt személy utolsó belföldi lakóhelye szerint illetékes helyi önkormányzat jegyzőjének, ha pedig az utolsó belföldi lakóhely ismeretlen, a hagyatéki vagyon fekvésének helye szerint illetékes helyi önkormányzat jegyzőjének [Hor. 21. § (1) bek. c) pont].
A jogszabálynak ez a rendelkezése a Het. hatálybalépését követően nem változott, így nem áll teljesen összhangban a Het. illetékességi szabályaival. Ebben az esetben is a jegyző feladata tehát, hogy a hagyatéki eljárásra illetékes jegyzőt megállapítsa és a bíróság végzését részére megküldje.
(A holtnak nyilvánítással kapcsolatban lásd még a 113. §-hoz fűzött magyarázat 4. pontjában írtakat.)
c) A halálesetet az is bejelentheti, akinek a hagyatéki eljárás lefolytatásához jogi érdeke fűződik. A bejelentést ebben az esetben is kizárólag a jegyzőhöz lehet megtenni.
A korábbi jogszabály lehetővé tette, hogy a hagyatéki eljárásban érdekelt személy a bejelentést a közjegyzőnél is megtehesse. A Het. azonban ezt megszüntette és a hagyatéki eljárás megindítását minden esetben egységesen a jegyző hatáskörébe utalta.
A bejelentőnek jogi érdekét elegendő csak valószínűsítenie; egyúttal be kell jelentenie azokat az adatokat, amelyek az illetékesség megállapításához szükségesek és be kell csatolnia az ezt alátámasztó, valamint az örökhagyó halálának tényét igazoló okiratokat.
A bejelentő a halál tényét a Het. 19. § (1) bekezdés a)-b) pontjaiban meghatározott módon: anyakönyvi kivonattal, holtnak nyilvánító, vagy a halál tényét megállapító bírósági határozattal, illetőleg egyéb hitelt érdemlő adattal igazolhatja. Ha okiratok nem állnak rendelkezésére, valószínűsítenie kell azokat a körülményeket, amelyek miatt ezek csatolása elháríthatatlan akadályba ütközik. Ha a bejelentés ezeket nem vagy hiányosan tartalmazza, a jegyző 8 napon belül megfelelő határidő tűzésével a bejelentőt hiánypótlásra hívja fel; a megadott határidőt kifejezett kérelemre meghosszabbíthatja. A határidő elmulasztása esetén a jegyző végzéssel az eljárást megszünteti. A végzés meghozatalára és a jogorvoslatra a Ket. rendelkezéseit kell alkalmazni.
Ettől az általános szabálytól eltérő, kivételes rendelkezést tartalmaz a Het. 19. §-ának (3a) bekezdése, amelyet a 2015. évi LXXI. törvény 17. §-ának (1) bekezdése iktatott be. Eszerint, ha a bejelentő a joghatóság megállapításához nem szolgáltat elegendő adatot, azok beszerzéséről a jegyzőnek hivatalból kell gondoskodnia. Ez okból az eljárás megszüntetésének nincs helye.
A Het. a leltározás megkezdésére 8 napos határidőt szab. Ez a határidő az örökhagyó haláláról való értesüléssel, illetőleg az (1) bekezdés c) pont alatti esetben a hiányok pótlásával veszi kezdetét. A leltár elkészítésének határidejéről a 23. § (1) bekezdése rendelkezik.

A hagyaték leltározása

Het. 20. §

Az eljárás első szakaszának egyik lényeges feladata a hagyatéki leltár elkészítése; a leltárban kerülnek rögzítésre azok a hagyatéki vagyon körére, az örökhagyó és az érdekeltek személyére vonatkozó adatok, amelyek a hagyaték átadásához szükségesek.
A Het. a leltározást - a korábbi jogszabállyal egyezően - nem minden esetben teszi kötelezővé, bár a korábbinál szélesebb körben írja elő azt. Részletesen meghatározza azokat az eseteket, amikor részben a hagyaték tárgyaira, részben pedig az örökös vagy más érdekelt személyére tekintettel a leltározást kötelező elvégezni.
I. A Het. 20. § (1) bekezdésének a) pontja a hagyatékhoz tartozó vagyontárgyak jellegére tekintettel a leltározást az alábbi esetekben teszi kötelezővé:
1. A hagyatékot minden esetben leltározni kell, ha a hagyatékban belföldön fekvő ingatlan van [Het. 20. § (1) bek. a) pont aa) alpont], függetlenül attól, hogy az örökhagyó magyar vagy külföldi állampolgár volt. A magyarországi ingatlanokra ugyanis a magyar hatóságok (bíróság, közjegyző, jegyző) joghatósága kizárólagos (lásd a 104. §-nál a joghatósággal kapcsolatban írtakat).
A Het. szövegéből következően - amely a hagyaték leltározását írja elő - ebben az esetben nemcsak az ingatlant, hanem a teljes hagyatékot: tehát az ingóságokat is leltárba kell venni. (A korábbi jogszabály csak az ingatlan leltározását tette kötelezővé és az érdekeltekre bízta, hogy kérik-e az ingóságok leltározását is.)
2. A Het.-nek az előző pontban idézett szövege alapján a teljes hagyatékot kell leltározni abban az esetben is, ha az örökhagyónak belföldi cégjegyzékbe bejegyzett gazdasági társaságban, illetve szövetkezetben fennálló tagi (részvényesi) részesedése volt [20. § (1) bek. a) pont ab) alpont]. Erre a tulajdonjog átszállásának dokumentálása céljából van szükség, és ezt a hagyatékátadó végzés biztosítja majd a jogosult számára.
3. Az előbbi okból ugyancsak a teljes hagyatékot kell leltározni akkor is, ha a vagyontárgyak között lajstromozott vagyontárgy, vagyis olyan ingó dolog vagy jog van, amelynek megszerzését belföldön vezetett közhiteles nyilvántartásba történő bejegyzés igazolja [lásd a Het. 6. § (1) bek. i) pont fogalommeghatározását]. A leggyakrabban előforduló ilyen jellegű vagyontárgy a gépkocsi, motorkerékpár, motorcsónak, vitorlás hajó stb. Bár az örökös a tulajdonjogot nem a bejegyzéssel, hanem az örökhagyó halálával "ipso iure" szerzi meg, ahhoz, hogy a jogszerű használatot igazolja, tulajdonjogát dokumentálja, a jogutódlást a hagyatékátadó végzés alapján lajstromozni kell [20. § (1) bekezdés a) pont ac) alpont].
4. Leltározni kell a csak ingóságokból álló hagyatékot, ha az ingóságok összértéke meghaladja az öröklési illeték alóli mentességnek az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (Itv.) 16. §-a (1) bekezdésének d) pontjában megállapított mértékét. Ez az értékhatár jelenleg 300 000 forint [Het. 20. § (1) bek. a) pont ad) alpont].
II. A hagyatéki vagyontárgyak jellegétől és értékétől függetlenül az örökös vagy más érdekelt személyére tekintettel kötelező a leltározás az alábbi esetekben is:
1. A hagyatéki hitelezők kielégítésének biztosítását szolgálja a Het.-nek az a rendelkezése, amely szerint ha a jegyző vagy a közjegyző rendelkezésére álló adatok alapján valószínű, hogy a bejelentett hagyatéki tartozások meghaladják a hagyaték értékét, a hagyatékot leltározni kell. Ezáltal a kielégítés alapjául szolgáló vagyontárgyak rögzítésre kerülnek és megőrzésük jobban biztosítva van [20. § (1) bek. b) pont].
2. A hagyatékot leltározni kell, ha azt a Het. 20. § (2) bekezdésében felsorolt személyek kérik.
A jogszabály két személyi kört különböztet meg:
a) A leltározást az öröklésben érdekelt: azaz az örökösként érdekelt, a hagyatéki hitelező, az igénylő, a kötelesrészre jogosult, továbbá a biztosítási intézkedés, illetőleg a jogorvoslat iránti kérelem előterjesztése körében a gyámhatóság [Het. 6. § (1) bek. l) pont], és végül a 6. § (4) bekezdése alapján a végrendeleti végrehajtó kérheti.
Vitathatónak tartjuk azonban, hogy a gyámhatóság csak meghatározott feladatok ellátásával összefüggésben tartozik a kérelem előterjesztésére jogosultak közé. Bár a Het. 20. § (3) bekezdésének a) pontja kötelezővé teszi a leltározást minden esetben, ha az ott felsorolt érdekvédelemre szoruló személyek öröklési érdeke veszélyeztetve van, ez véleményünk szerint nem teszi szükségtelenné a gyámhatóság érdekvédelmi feladatai ellátásának teljes körű biztosítását. Ezért a 20. § (2) bekezdése szerinti jogosultságot a gyámhatóságnak minden korlátozás nélkül indokolt lenne megadni.
A jogszabályhely ellentmondásossága még inkább szembetűnő, ha a Het. 20. § (2) bekezdését összevetjük a 29. §-nak a helyszíni leltározásra vonatkozó rendelkezéseivel, amely viszont minden esetben feljogosítja a gyámhatóságot arra, hogy helyszíni leltározást kérjen. További ellenmondás van az előbbi jogszabályhelyek és a 24. § rendelkezése között is - az ezzel kapcsolatos észrevételeinket a 24. §-hoz fűzött magyarázatnál fejtjük ki.
b) Abban az esetben, ha más kötelező leltározás alá eső vagyontárgy nincs, kérheti a leltározást
- az örökhagyó tulajdonában állt vagyontárgy birtokosa,
- az örökhagyót megillető valamely jog vagy követelés kötelezettje, és
- közös öröklési szerződés esetében az örökhagyót túlélő tulajdonostárs [Het. 6. § (1) bek. d) pont db)-dd) alpontok].
Ezekben az esetekben viszont csak a kérelmezőnek a hagyatéki eljárásban való érdekeltségét megalapozó vagyontárgyat (jogot, követelést) kell leltárba venni. Ez ugyanis elegendő a jogviszony tisztázásához, az örökhagyót megillető jogosultságban bekövetkezett jogutódlás biztosításához.
3. Kötelező a leltározás azokban az esetekben, amikor a hagyatékban olyan - természetes vagy jogi - személy érdekelt, aki érdekvédelemre szorul.
a) A természetes személyek esetében a Het. két együttes feltétel fennállását kívánja meg:
- az örökösként érdekelt (az örökös, a dologi hagyományos, a halál esetére megajándékozott, az utóörökös és a dologi utóhagyományos - Het. 6. § (1) bek. n) pont] a törvényben meghatározott személyi körhöz tartozik és
- öröklési érdeke veszélyeztetve van.
A meghatározott személyi körhöz tartozók felsorolásában a Het. - a korábbi jogszabálynál szélesebb körben - elsősorban a méhmagzatot, a kiskorút és a cselekvőképességet érintő gondokság alatt álló nagykorú személyt nevezi meg [20. § (3) bek a) pont aa)-ac) alpont].
A sorrendben a következő az ismeretlen helyen lévő személy [Het. 20. § (3) bek. a) pont ad) alpont]. Hangsúlyozni kell, hogy ebben az esetben az érdekelt személye ismert csupán tartózkodási helye ismeretlen, így feltételezhető, hogy a hagyatéki eljárás megindulásáról nem értesülhetett és érdekeinek védelméről sem tud gondoskodni.
A Het. a természetes személyek csoportjában végül az ügyeinek vitelében akadályozott személyt nevezi meg [20. § (3) bek. a) pont ae) alpont]. Ebben az esetben - az előző esettel szemben - az érdekeltnek nemcsak a személye, hanem tartózkodási helye is ismert (pl. külföldön él, kórházban fekszik, szabadságvesztés büntetését tölti), de intézkedésre, érdekeinek megfelelő védelmére sem személyesen sem meghatalmazott útján nincs lehetősége, vagy az nagy nehézségekbe ütközik.
Ezekben az esetekben a Het. további feltételt nem szab: ebből az következik, hogy a leltározás akkor is kötelező, ha a felsorolt személyeknek van törvényes képviselőjük, akit sem a törvény kizáró rendelkezése, sem tényleges akadály nem gátol abban, hogy az általa képviselt személy hagyatéki ügyében eljárjon.
b) Kötelező a leltározás, ha az egyedüli örökös a Magyar Állam [Het. 20. § (3) bek. b) pont]. Ez a rendelkezés nemcsak arra az esetre vonatkozik, amikor ismert örökös hiányában az állam lesz a törvényes örökös, de kötelező a leltározás akkor is, ha az állam az örökhagyó végintézkedése alapján örököl. A Het. a leltározással az állam érdekeit kívánja védeni.
c) A Het. több helyen szabályozza a követendő eljárást, ha az örökhagyó végintézkedésben alapítvány létesítéséről rendelkezett. Ilyen esetben kötelező a leltározás is az alapítványi vagyon biztosítása céljából [20. § (4) bek.].

Het. 21. §

A hagyaték leltározása - főszabályként - a jegyző hatáskörébe tartozik (Het. 3. §).
Az eljárás lefolytatására illetékes jegyző azonban csak azokat a vagyontárgyakat leltározhatja, amelyek saját települési önkormányzatának területén vannak. Ha a hagyatéki vagyon egy része más települési önkormányzat területén fekszik, eljárására a Ket.-nek a belföldi jogsegélyre vonatkozó szabályai (Ket. 26. §) irányadók: eszerint a leltározás iránt az arra területileg illetékes jegyzőt kell megkeresnie. A jegyző eljárására vonatkozó szabályokról egyébként a Het. 22. § (3)-(4) bekezdése rendelkezik és meghatározza azt a keretet, amelyben a Ket. megfelelő rendelkezéseit kell alkalmazni.
A leltározást azonban a jegyzőnek nem feltétlenül személyesen kell ellátnia: ha a helyi közigazgatási apparátus létszáma, munkaterhe lehetővé teszi, kijelölt ügyintézőt: leltárelőadót bízhat meg e feladat elvégzésére.
A Het. azonban a főszabály alól két esetben kivételt tesz, és a leltározásra a közjegyzőt is feljogosítja.
A (2) bekezdésben meghatározott esetben csak lehetőséget biztosít a közjegyzőnek arra, hogy a leltárt maga készítse el. Erre akkor kerülhet sor, ha a leltár felvételének vagy kiegészítésének szükségessége a jegyző eljárása után, már a közjegyző előtt folyó eljárásban merül fel. A közjegyző azonban ebben az esetben sem köteles a leltár elkészítésére: a Het. a közjegyző döntésére bízza, hogy ha a szükséges adatok nem állnak rendelkezésre és az eljárási cselekmények jellege indokolja, a leltár felvétele vagy kiegészítése céljából az illetékes jegyzőt keresi meg, vagy a leltárt maga készíti el.
A 2015. évi CLXXXVI. törvény 165. §-ának (1) bekezdésével beiktatott új (3) bekezdés viszont a közjegyző kötelességévé teszi a leltár elkészítését olyan esetben, amikor a jegyző a leltárt 30 napon belül nem készíti el, és a késedelemnek nem áll fenn a jogszabályban meghatározott oka [lásd a Het. 23. § (1) és (4) bekezdését]. Ha erről a közjegyző bármilyen módon (pl. a hagyatéki eljárás lefolytatásában érdekeltek bejelentése alapján) értesül, a leltározást neki kell elvégeznie.
Felhívjuk a figyelmet arra, hogy ez utóbbi rendelkezés 2016. január 1. napján lépett hatályba és azt csak a hatálybalépését követően indult eljárásokban kell alkalmazni.

Het. 22. §

Alapvető szabály, hogy a leltárt minden esetben a külön jogszabályban: a hagyatéki eljárás egyes cselekményeiről szóló, a 21/2014. (III. 13.) KIM rendelettel, a 28/2014. (IV. 24.) KIM rendelettel, a 20/2014. (XII. 23.) IM rendelettel, a 12/2015. (VII. 23.) IM rendelettel és a 40/2015. (XII. 22.) IM rendelettel módosított 29/2010. (XII. 31.) KIM rendelettel (Vhr.) megállapított nyomtatvány kitöltésével kell elkészíteni. A nyomtatvány a Vhr. 1. melléklete.
A nyomtatvány részletesen tartalmazza mindazokat a hagyatéki vagyonra, az örökhagyóra és a hagyatéki eljárásban érdekeltek személyére vonatkozó adatokat - ideértve a személyes adatokat is, - amelyek a hagyatéki eljárás lefolytatásához szükségesek. Az adatok beszerzésével és a személyes adatok védelmével kapcsolatban a Het. 16-18. §-ai szerint kell eljárni.
A nyomtatvány az "ingó dolog" alcím alatt az ingóság mellett a "kötelezettséget" és az "egyéb meglevő vagyont vagy követelést" is felsorolja.
A követelések között a leggyakoribb az örökhagyót megillető munkavállalói illetmény, vagy más időszakos járandóság (pl. nyugdíj), de idetartozik valamely szerződés (pl. kölcsönszerződés, vállalkozási szerződés) alapján az örökhagyót megillető pénzkövetelés, vagy valamely dolog szolgáltatására irányuló igény. Nem szükséges az sem, hogy a követelés az örökhagyó halála időpontjában lejárt legyen.
A másik nagy csoport az örökhagyónak valamely pénzintézettel kötött szerződése (pl. takarékbetét-szerződés, folyószámla-szerződés) vagy az általa megvásárolt értékpapír alapján járó követelése.
A leltározás viszont nem vonatkozik arra a takarékbetét címén járó követelésre, amelyre az örökhagyó - az 1989. évi 2. törvényerejű rendelet 10. §-ában foglalt rendelkezés alapján - halála esetére kedvezményezettet jelölt meg. Ezekben az esetekben ugyanis a takarékbetét-szerződés alapján járó követelés nem tartozik a hagyatékba, a kedvezményezettet a rendelkezési jog a hagyatéki eljárás lefolytatásától függetlenül, közvetlenül a szerződés e kikötése alapján illeti meg.
A leltárba felvenni kért takarékbetétkönyv esetében tehát a jegyzőnek mindig vizsgálnia kell, hogy az nem tartalmaz-e kedvezményezett kijelölést; az ilyen takarékbetétkönyvet a hagyatékból ki kell hagyni.
Bár az 1989. évi 2. törvényerejű rendelet 10. §-a csak a takarékbetétet említi, kedvezményezett kijelölésére folyószámla és devizaszámla esetében is lehetőség van: az ezek alapján az örökhagyót megillető követelést tehát ugyancsak nem kell leltározni.
Nem tartozik a hagyatékba az örökhagyó által kötött a halála esetére szóló életbiztosítási, vagy a halálesetre szóló balesetbiztosítási szerződés alapján járó biztosítási összeg sem.
Ehhez kapcsolódóan célszerű röviden kitérni a biztosítási szerződésekre vonatkozó anyagi jogi szabályokra is.
A biztosítási szerződés alapján a biztosítási összeg a biztosítási esemény bekövetkezésével válik esedékessé és az a szerződés kedvezményezettjét illeti meg: az tehát a szerződés alapján jár a jogosultnak.
Ha a biztosítási szerződés kedvezményezettje az örökhagyó volt (pl. vagyonbiztosítás esetében, vagy balesetbiztosítás alapján testi sérülés vagy rokkantság esetében) és a biztosítási összeg a hagyaték megnyíltának időpontjáig - az örökhagyó haláláig - kifizetésre nem került, az, mint az örökhagyó követelése a hagyatékához tartozik, így azt a leltárba fel kell venni.
Más szabály vonatkozik azonban a biztosított halála esetére szóló életbiztosítási szerződés (új Ptk. 6:477. §), vagy az e feltétellel kötött balesetbiztosítási szerződés (új Ptk. 6:485. §) alapján járó biztosítási összegre. Az ilyen típusú szerződésekben ugyanis a biztosítási esemény a biztosított halála, a halott pedig már nem szerezhet jogokat, az ember jogképessége (így szerzőképessége) haláláig tart: a jogképesség a halállal megszűnik (új Ptk. 2:4. §).
Ebből következik, hogy a biztosítási összeg nem tartozik az örökhagyó vagyonához, s így arról - halála esetére - végintézkedésben sem rendelkezhet. A kedvezményezett személyét ilyen esetben is a szerződés határozza meg. Ha azonban az örökhagyó a szerződésben kedvezményezettet nem nevezett meg, és bemutatóra szóló kötvényt sem állítottak ki, illetőleg a kedvezményezett megnevezése nem volt érvényes a biztosítási esemény időpontjában, az új Ptk. 6:478. §-a (1) bekezdésének c) pontja szerinti vélelem alapján az örökhagyó örökösét kell kedvezményezettnek tekinteni. Az öröklési jog szabályai azonban csak mint a kedvezményezett személyét és a kedvezményezetti jogosultság tartalmát meghatározó rendelkezések jönnek figyelembe, a szerzés jogcíme a szerződés lesz.
Felhívjuk a figyelmet arra, hogy az ági örökösök - az ági örökléshez az új Ptk. 7:67. § (1) és (2) bekezdésében megkívánt feltételekre tekintettel - e minőségükben soha nem lehetnek kedvezményezettek, ezt a biztosítási összeg jellege eleve kizárja.
A halál esetére szóló életbiztosítási, illetőleg az e feltétellel kötött balesetbiztosítási szerződés esetében a jegyző és a közjegyző feladatáról a Het. 28. § (5) bekezdése rendelkezik (a magyarázatot lásd ott).
A nyomtatvány kitöltésére, illetőleg a kijavítás vagy kiegészítés módjára a Vhr. ad útmutatást (Vhr. 3-4/A. §).
A nyomtatvány használata alól a Het. egy kivételt enged: ha a leltárt a közjegyző maga készíti el, azt a hagyatéki tárgyalási jegyzőkönyvbe is foglalhatja.
A korábbi jogszabály tartalmazta a jegyzőnek, illetőleg a leltárelőadónak a leltározásnál követendő eljárása részletes szabályait is. A Het. ezt mellőzi és a jegyzőkönyvre, a tényállás tisztázására, a belföldi és nemzetközi jogsegélyre, adatoknak meghatározott szervek (Ket. 36. § (2) bek.] nyilvántartásából való beszerzésére, az idézésre és a hatósági tanú igénybevételére a Ket. rendelkezéseinek megfelelő alkalmazását írja elő (Het. 22. § (3) bek.], azzal az eltéréssel, hogy a tanúvallomás csak akkor tagadható meg, ha azzal a tanú magát vagy hozzátartozóját bűncselekménnyel vádolná [Het. 22. § (4) bek.].

Het. 23. §

A leltárt 30 napon belül kell elkészíteni. A határidőt attól a naptól kell számítani, amikor a jegyző tudomást szerez arról, hogy a leltározás a Het.-ben meghatározott valamely okból kötelező. Ez a határidő nem hosszabbítható meg és a leltár elkészítésének felfüggesztésére, vagy szünetelésére sincs lehetőség. Erre akkor sincs mód, ha a jegyzőnek a leltár összeállításához szükséges valamennyi adatot nem sikerült beszereznie. Ilyen esetben a leltárt a hiányzó adatok ellenére meg kell küldeni a közjegyzőnek, egyben jelezni kell, hogy a hiányok pótlására a jegyző milyen határidőn belül képes.
A 30 napos határidő alól a Het. 23. § (4) bekezdése egy kivételt enged: ha az eljárásban más állam hatóságának megkeresése, vagy diplomáciai, illetőleg konzuli futárposta igénybevétele szükséges, a megkeresés teljesítésének időtartama vagy a posta továbbításához szükséges idő a 30 napos határidőbe nem számít bele.
A leltár elkészítésével a hagyatéki eljárás első szakasza lezárul, és a jegyző a leltárt a mellékletekkel együtt a közjegyzőnek megküldi.
A megküldés módjáról a legutóbb a 2012. évi CXVII. törvénnyel megállapított, majd a 2013. évi CCXII. törvénnyel módosított Het. 23. § (2) bekezdés rendelkezik, és - összhangban a 11. §-nak a kézbesítés módjára, kereteire vonatkozó rendelkezéseivel - a Pp.-ben meghatározottak szerint az elektronikus út igénybevételét írja elő. A Het. 23. § (2) bekezdés - a 11. § (2)-(4) bekezdésével azonosan - 2015. január 1. napján lépett hatályba. A leltár mellékletét képező papír alapú okiratokat azonban az elektronikus kézbesítésen felül postai úton kell továbbítani, ha az végintézkedést tartalmaz vagy az valamely, a (2) bekezdésben meghatározott, az eljárás kimenetelét befolyásoló okból szükségesnek mutatkozik. De postai úton továbbítandók abban az esetben is, ha nagy mennyiségük miatt digitalizálásuk aránytalan nehézséggel járna.
A papír alapú okiratok megküldését a közjegyző hivatalból, de az öröklésben érdekelt indítványára is elrendelheti.

Het. 24. §

Ha a jegyző azt észleli, hogy a Het. 24. § (1) bekezdés a)-d) pontjaiban felsorolt - érdekvédelemre szoruló - személyeknek nincs törvényes képviselője, vagy a törvényes képviselő akár a törvény kizáró rendelkezése, akár tényleges akadály miatt nem járhat el, a leltár egy példányát az illetékes gyámhatóságnak is megküldi a megfelelő képviselet biztosítása céljából. A korábbi anyagi jogi szabályok szerint ilyen esetben a gyámhatóság gyámot, gondnokot vagy eseti gondnokot rendelt ki.
E képviseleti formák mellett az új Ptk. a kiskorú személy képviseletének új formájaként bevezette az eseti gyámság intézményét (új Ptk. 6:20. §, 4:163. §). Az új szabályozással részletesen a Het. 49. §-nál foglalkozunk.
Az érdekvédelemre szoruló személyek - a Het. 20. § (3) bekezdése a) pontjának aa)-ae) alpontjaival azonosan - a méhmagzat, a kiskorú, a cselekvőképességet érintő gondnokság alatt álló nagykorú, továbbá a törvényes képviselővel vagy meghatalmazottal nem rendelkező ismeretlen helyen tartózkodó vagy az ügyeinek vitelében más okból akadályozott természetes személy. A gyámhatóság a kirendelésről a közjegyzőt értesíti.
A jogszabályhely megszövegezéséből - amely egyébként a korábbi jogszabály szövegével lényegében megegyezik - úgy tűnik, hogy erre az intézkedésre már a leltározás befejezése: a leltár elkészítése után kerül sor: a leltárt kell megküldeni, és a gyámhatóságnak a kirendelt törvényes képviselő személyéről a jegyzőt nem, csak a közjegyzőt kell értesítenie.
A rendelkezés azonban véleményünk szerint így nem kielégítő - mind ahogy a korábbi jogszabály sem volt az, - és nincs összhangban a helyszíni leltározásra vonatkozó és a leltározás során követendő eljárás (Het. 29-30.§) szabályaival sem.
Ha ugyanis a gyámhatóság csak a már elkészült és részére megküldött leltárból értesül arról, hogy az érdekvédelemre szoruló személy részére törvényes képviselőt (gyámot, gondnokot, illetve eseti gyámot, vagy eseti gondnokot) kell kirendelnie, a kirendelt törvényes képviselőnek sem a helyszíni leltározás kérésére [Het. 29. § (1) bek.], sem a leltározás során történő meghallgatására [30. § (3) bek.] nem lesz mód, sőt a gyámhatóság sem élhet ezzel kapcsolatos jogaival [29. § (1) bek. d) pont]. Ezért - véleményünk szerint - az lenne a helyes eljárás, ha a jegyző a törvényes képviselet hiányát még a leltározás kitűzése előtt a becsatolt (beszerzett) okiratok, egyéb adatok alapján vizsgálná és - ha szükséges - a gyámhatóságot nyomban értesítené. Ezzel lehetővé válna, hogy a gyámhatóság által kirendelt törvényes képviselő már a leltározás során az érdekvédelemre szoruló személy képviseletében eljárhasson, illetőleg a gyámhatóság is időben élhessen a törvényben biztosított jogaival (itt utalunk még a 20. §-hoz fűzött magyarázat 3. pontjában írtakra is).

Het. 25. §

A hagyatékhoz tartozó vagyon (ingatlan, ingó vagyontárgy, jog, követelés) leltárba foglalásához a Vhr. 1. mellékleteként közzétett nyomtatvány részletes iránymutatást ad (lásd a Het. 22. §-hoz fűtött magyarázatot). A Het. ezért csak azokban az esetekben szabályozza a leltárba vétel módját, amikor az örökhagyónak valamely vagyontárgyon a tulajdonjoga nem kizárólagos, vagy tulajdonjogának fennállása nem egyértelmű, illetőleg vitás.
1. A hagyaték része az örökhagyót a közös tulajdon valamelyik formájából megillető tulajdoni hányad. Ennek leggyakoribb esete, amikor az örökhagyót a házastársi vagyonközösség [új Ptk. 4:34. § (2) bek.], a bejegyzett élettársi vagyonközösség (a 2013. évi LXXVI. törvénnyel módosított 2009. évi XXIX. törvény 3. §), illetőleg nem bejegyzett élettársi kapcsolat esetében az élettársi együttélés alatt keletkezett vagyonszaporulat (új Ptk. 6:516. §) alapján illeti meg a résztulajdon.
A vagyonközösség, illetőleg az együttélés alatt keletkezett vagyonszaporulat előbb felsorolt esetein kívül az örökhagyó tulajdoni hányadot szerezhet öröklés, elbirtokolás útján, vagy szerződéssel (adásvétel, ajándékozás stb.) is.
Ha a vagyontárgy nyilvántartási kötelezettség alá esik (pl. ingatlan, illetőleg ún. lajstromozott vagyontárgy: ingó dolog vagy jog esetében) és a nyilvántartás az örökhagyó tulajdonjogát akár a vagyontárgy egészére, akár meghatározott hányadára feltünteti, a vagyontárgyat teljes egészében fel kell venni a leltárba, de meg kell jelölni az örökhagyót megillető tulajdoni hányadot és csak ennek a hányadnak az értékét kell feltüntetni.
Ez a szabály irányadó a nyilvántartásba vétel alá nem tartozó egyéb ingó vagyontárgyakon fennálló közös tulajdon esetében is [Het. 25. § (1) bek.].
2. Gyakori azonban, hogy az örökhagyó tulajdonjoga a nyilvántartásban nincs feltüntetve, vagyis - a Het. 25. § (2) bekezdésének megfogalmazása szerint - az örökhagyó tulajdonjoga nyilvántartáson kívüli.
Míg azonban az ingó dolog vagy jog közhiteles nyilvántartásba való bejegyzése csak a már megszerzett tulajdonjogot igazolja, az új Ptk. 5:38. §-ának (2) bekezdése értelmében ingatlan tulajdonjogának a megszerzéséhez a szerződésen (más jogcímen) kívül a tulajdonjog ingatlan-nyilvántartásba való bejegyzése is szükséges. Ennek folytán az örökhagyó, ingatlan-nyilvántartáson kívüli tulajdonjogáról a házastársi vagy bejegyzett élettársi vagyonközösséghez, illetőleg nem bejegyzett élettársi kapcsolat esetében az élettársi együttélés alatt keletkezett vagyonszaporulathoz tartozó ingatlan (ingatlanhányad) mellett csak az eredeti szerzésmóddal (öröklés, elbirtoklás útján) szerzett ingatlan esetében beszélhetünk.
Az örökhagyónak más jogcímen (pl. adásvételi vagy ajándékozási szerződés alapján) a más személy tulajdonában álló ingatlanra nem tulajdoni, hanem kötelmi jellegű igénye van. Ilyen esetben a közjegyző eljárására lásd a Het. 71. § (2) bekezdése c) pontjának cb) alpontját és (3) bekezdését.
Véleményünk szerint azonban a Het. 25. § (2) bekezdése a kötelmi jellegű igény esetében is irányadó. Ehhez képest a nyilvántartásban nem az örökhagyó tulajdonaként bejegyzett valamennyi vagyontárgyat fel kell venni a leltárba, pontosan meg kell azonban jelölni azokat az adatokat (jogcímet), amely az örökhagyó tulajdonjogát, illetőleg a tulajdonjog bejegyzése iránti igényt megalapozza.
3. Fel kell venni a leltárba azt a vagyontárgyat is, amely a nyilvántartásban az örökhagyó nevén áll, az érdekeltek állítása szerint azonban a hagyaték megnyíltakor már nem volt az örökhagyó tulajdona, illetőleg arra más személynek van kötelmi jellegű igénye (pl. az örökhagyó a tulajdonjogot szerződéssel másra átruházta, de a szerző fél tulajdonjogát a nyilvántartásba még nem jegyezték be). Ilyen esetben a leltárban fel kell tüntetni, hogy a vagyontárgyat ki és milyen jogcímen igényli [Het. 25. § (3) bek.]. A tulajdonjogra igényt tartó személy a közjegyző előtt a 81. § (3) bekezdésében írt módon érvényesítheti igényét. (A részletes magyarázatot lásd ott.)
4. A Het.-nek a kötelező leltározás eseteire vonatkozó 20. §-ánál láttuk, hogy az ingóságok leltározása nem minden esetben kötelező. Ha viszont - a Het.-ben meghatározott valamely okból - a közhiteles nyilvántartásba vétel alá nem tartozó ingóságoknak (vagy azok egy részének) a leltározása megtörtént és az érdekeltek között vitás, hogy azok a hagyaték megnyíltakor az örökhagyó tulajdonában álltak-e, ez okból a vitás ingóságot a leltárból nem lehet kihagyni, de fel kell tüntetni, hogy annak tulajdonjogára ki és milyen jogcímen tart igényt [25. § (4) bek.]. Ilyen esetben a közjegyző eljárására a 81. § (1)-(2) bekezdésében foglaltak irányadók.

Het. 26. §

A vagyontárgyak leltározása során mind az ingatlanokat, mind az ingóságokat külön-külön egyenként értékelni kell és az értéket a leltárban fel kell tüntetni. Az érték feltüntetésénél meg kell jelölni, hogy az értékelésre hivatalos adat (pl. adó- és értékbizonyítvány vagy szakértői vélemény) alapján került sor, vagy azt becsléssel állapították meg.
A leltárba felvett ingatlan értékét az ingatlan fekvése szerint illetékes települési önkormányzat jegyzője által kiállított adó- és értékbizonyítványban foglaltakkal egyezően kell feltüntetni.
Az adó- és értékbizonyítványra lásd az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény 101. §-át.
A leltárba felvett ingóságok értékére az öröklésben érdekeltek nyilatkozhatnak és megjelölhetik, hogy a vagyontárgy értékét mennyire becsülik. A becslés megkönnyítésére a leltár készítője összehasonlításra alkalmas adatokat közölhet. A nyilatkozattétel lehetőségéről a leltározásról és a meghallgatásról szóló értesítésben az érdekelteket tájékoztatni kell. Az értékre vonatkozó nyilatkozatok azonban a leltár készítőjét nem kötik.

Het. 27. §

A leltározás során adat merülhet fel arra, hogy a hagyatékhoz olyan vagyontárgy tartozik, amely egy másik hagyatéki eljárásban még nem került átadásra. Ennek leggyakoribb esete, amikor az örökhagyó után a hagyatéki eljárás még nem fejeződött be, és közben az abban örökösként érdekelt személy is meghal. Az újabb hagyatéki eljárásban - az ipso iure öröklés folytán - a hagyaték része lesz a jogelődtől megörökölt vagyontárgy is, bár az öröklés folyamatát jogerős hagyatékátadó végzés még nem tanúsítja.
Ilyen esetben a korábbi jogszabály szerint a két hagyatéki ügyet együttesen a korábban elhunyt örökhagyó hagyatéki ügyére illetékes közjegyző folytatta le.
A Het. ezt a különös illetékességi szabályt nem tartotta fenn és úgy rendelkezik, hogy az adott ügyben a másik eljárásban még át nem adott vagyontárgyat a leltárba fel kell venni e körülménynek, valamint annak a közjegyzőnek a megjelölésével, aki a másik hagyatéki eljárást folytatja. Az eljárásokat az illetékes közjegyzők külön-külön folytatják le, de eljárásuk során együttműködésre kötelesek, hogy a vagyontárgy az eljárások végén a tényleges (élő) örökösnek kerüljön átadásra. Az együttműködésre vonatkozó részletes szabályokat a Magyar Országos Közjegyzői Kamara (MOKK) által kiadott iránymutatás tartalmazza.

Het. 28. §

1. A Het. szabályozza az eljárást azokban az esetekben, amikor az örökhagyó - foglalkozása vagy tisztsége folytán - különleges védelem alatt álló adatok vagy iratok birtokában volt, illetőleg e jogviszonya alapján olyan vagyont (vagyontárgyat) kezelt, amelyért polgári jogi felelősséggel tartozott. E rendelkezés szerint ha megállapítást nyer, hogy az örökhagyó a halála időpontjában közjegyző, ügyvéd, önálló bírósági végrehajtó, igazságügyi szakértő, gyám vagy gondnok, szerzői jogi védelem alatt álló alkotás (ehhez kapcsolódó jogi teljesítmény) jogosultja, vagy bizalmi vagyonkezelő volt, ezt a tényt valamint az e tevékenységével kapcsolatos vagyontárgyaknak és iratoknak a jegyzékét jegyzőkönyvbe kell foglalni. Egyúttal a szükséges intézkedések megtétele végett az illetékes kamarát, a szerzői jogok kezelését végző szervezetet, illetőleg bizalmi vagyonkezelői szerződés esetén a szerződésben szereplő vagyonkezelőt, gyám vagy gondnok esetében a gyámhatóságot értesíteni kell, és a felvett jegyzőkönyvet is meg kell küldeni még akkor is, ha az adott ügyben leltározásra nem került sor. A jegyzőkönyv felvételének és az értesítésnek a kötelezettsége mind a jegyzőt, mind a közjegyzőt terheli, attól függően, hogy az örökhagyó foglalkozására (tisztségére) vonatkozó adatokról az eljárás melyik szakaszában szereztek tudomást. Az értesítés és a felvett jegyzőkönyv alapján az illetékes kamara (kar), illetőleg a gyámhatóság időben intézkedni tud az elhunyt utódjának kijelöléséről, az iratok megőrzéséről és az elhunyt által kezelt vagyon (vagyontárgy) megfelelő biztosításáról.
2. Ha az örökhagyó gyámság vagy gondnokság alatt álló személy volt, előfordulhat, hogy haláláról gyámja vagy gondnoka nem szerez tudomást. Ilyen esetben a Het. a jegyző, illetőleg a közjegyző kötelességévé teszi, hogy az örökhagyó gyámját, illetőleg gondnokát haladéktalanul értesítse [28. § (4) bek.].
3. Új rendelkezése a Het.-nek, amely az örökhagyó által kötött, a halála esetére szóló életbiztosítási, vagy a halálesetre szóló balesetbiztosítási szerződése esetében előírja a szerződést kötő biztosító értesítését [25. § (5) bek.]. Az ilyen típusú biztosítási szerződések alapján járó biztosítási összeg - amint azt a 22. §-hoz fűzött magyarázatnál részletesen kifejtettük - nem tartozik a hagyatékhoz, a kedvezményezett személyét a szerződés, illetőleg az új Ptk. 6:478. §-a (1) bekezdésének c) pontja szerinti vélelem határozza meg.
Minthogy azonban a kedvezményezett bárki (az örökösök körén kívülálló személy is) lehet, előfordulhat, hogy az örökhagyó haláláról nem szerez tudomást. A jegyző vagy a közjegyző értesítése alapján viszont a biztosítónak módja lesz arra, hogy a biztosítási összeg kifizetése iránt intézkedjék. (A biztosítókról és a biztosítási tevékenységről szóló 2003. évi LX. törvényt a 2014. évi LXXXVIII. törvény hatályon kívül helyezte, és a biztosítási tevékenységet újraszabályozta. Az új törvény 2016. január 1. napján lépett hatályba.)

Het. 29. §

1. Bár a Het. erről kifejezetten nem rendelkezik, általános szabálynak tekinthető, hogy a leltárt a jegyző a hivatalos helyiségében készíti el.
Az öröklésben érdekelt személyek érdekeinek védelme vagy egyéb körülmények (pl. a hagyatéki vagyontárgyak körének pontos megállapítása és megőrzése, megrongálódásuk vagy elpusztulásuk megakadályozása) azonban indokolttá tehetik a leltározás helyszínen való elvégzését. A helyszíni leltározást a vagyon fekvésének helyén a szemlére vonatkozó szabályok (Ket. 56-57/B. §) szerint kell elvégezni.
A helyszíni leltározás kötelező eseteit a Het. 29. § (1) bekezdése sorolja fel:
a) A Het. 29. § (1) bekezdés a) pontja kötelezővé teszi a helyszíni leltározást mindazokban az esetekben, amikor az öröklésben érdekelt [Het. 6. § (1) bek. l) pont] méhmagzat, kiskorú, cselekvőképességet érintő gondnokság alatt álló, ismeretlen helyen lévő vagy ügyeinek vitelében akadályozott személy és öröklési érdeke veszélyeztetve van. A rendelkezés megegyezik a 20. § (3) bekezdésének a) pontjában írt esetekkel és feltétellel.
b) A Het. 29. § (1) bekezdés b) pontja - a Het. 20. § (3) bekezdése b) pontjával ugyancsak egyezően - abban az esetben teszi kötelezővé a helyszíni leltározást, ha örökösként csak a Magyar Állam érdekelt, vagyis ha nincs más - ismert - örökös, illetőleg az örökhagyó végrendelete alapján egyedül az állam örököl.
c) A Het. 29. § (1) bekezdés c) pontja a leltár helyszínen való elkészítését kötelezővé teszi akkor is, ha azt a jegyző vagy a közjegyző az ügy körülményeire tekintettel indokoltnak tartja. Az elrendelés okát a leltárban is fel kell tüntetni.
A korábbi jogszabály a jegyzőnek ilyen jogkört nem adott és csak a közjegyzőnek engedte meg, hogy helyszíni leltározást kérjen. Indokolt volt azonban ezt a jogkört a jegyzőre is kiterjeszteni. A hagyatéki eljárás minden esetben a jegyző előtt indul meg, így elsősorban a jegyző észlelheti azokat a körülményeket, amelyek miatt a helyszíni leltározás szükségesnek mutatkozik. A közjegyző e jogköre szükségképpen azokra az esetekre korlátozódik, amikor a leltár felvételének vagy kiegészítésének a szükségessége már a jegyző eljárása után merül fel [lásd a Het. 21. § (2) bekezdését].
d) Végül a Het. 29. § (1) bekezdés d) pontja szerint a helyszíni leltározás kötelező akkor is, ha azt az örökösként érdekelt személy [Het. 6. § (1) bek. n) pont], a végrendeleti végrehajtó, a hagyatéki hitelező vagy a gyámhatóság kéri.
A Het. hiányt pótolt a 29. § (1) bekezdés d) pontjának a beiktatásával. A korábbi jogszabály az itt felsoroltak közül csak a gyámhatóságnak biztosított jogosultságot arra, hogy helyszíni leltározást kérjen. Nyilvánvaló, hogy a további személyeknek legalább olyan érdeke fűződik a hagyatéki vagyon felderítéséhez és biztosításához, és ennek szükségességét közvetlenebbül is tudják észlelni, mint (esetleg) a gyámhatóság.
A helyszíni leltározásról, annak helyéről és idejéről az ismert öröklésben érdekelteket [Het. 6. § (1) bek. l) pont] - vagyis nemcsak az örökösként érdekelteket - értesíteni kell, de távolmaradásuk a helyszíni leltározás megtartását nem akadályozza.
A helyszíni leltározásról jegyzőkönyvet kell felvenni, amelyben a megjelentek nyilatkozatait - kérelmükre - rögzíteni kell.

Het. 30-31. §

A jegyző, ha a leltár felvételéhez szükséges adatok megállapítása érdekében indokoltnak látja, meghallgatást tarthat, amelynek helyéről és idejéről az öröklésben érdekelteket értesíti; egyben figyelmezteti őket arra, hogy a távolmaradásuk a meghallgatás megtartását nem akadályozza.
Bár a Het. a meghallgatás helyéről külön nem rendelkezik, értelemszerű, hogy azt mind a hivatalos helyiségében, mind helyszíni leltározás esetén a helyszínen megtarthatja.
Ha az öröklésben érdekelt a Het. 29. § (1) bekezdésének a) pontjában felsorolt személyek körébe tartozik, törvényes képviselőjét vagy meghatalmazottját, illetőleg ezek hiányában ügygondnokát vagy a nevében eljáró eseti gyámot, illetőleg eseti gondnokot meg kell hallgatni.
Az érdekelteknek, illetőleg képviselőiknek a meghallgatáson tett nyilatkozatait - kérelmükre - a hagyatéki leltárban fel kell tüntetni.
A leltár tartalmával és elkészítésének módjával a Het. 22-23. §-aihoz és a 25-27. §-aihoz fűzött magyarázatokban részletesen foglalkoztunk.

Biztosítási intézkedés

Het. 32. §

1. A biztosítási intézkedések célja, hogy megóvják a hagyatékot az akár személyektől származó, akár a vagyontárgyak természete folytán, vagy külső tényezők hatására bekövetkező veszélyeztetésekkel szemben.
A hagyaték biztosításának a hagyatéki eljárás mindkét szakaszában: a jegyző által végzett leltározás során és a közjegyző előtti eljárásban egyaránt helye van és az bármikor elrendelhető.
A jegyző és a közjegyző biztosítási intézkedési jogköre időbelileg korlátozott: a jegyzőt a halálesetről való tudomásszerzéstől a hagyatéki leltárnak a közjegyzőhöz való megküldéséig, a közjegyzőt ettől az időponttól a hagyatéki eljárás befejezéséig illeti meg. Minthogy a hagyatéki eljárás a teljes hatályú átadó, illetőleg az ideiglenes hatályú átadás teljes hatályúvá válását megállapító végzés jogerőre emelkedésével fejeződik be, a végzés meghozatala után, de még a jogerőre emelkedés előtt is mód van biztosítási intézkedés elrendelésére, ha utóbb merül fel annak szükségessége.
Fellebbezés esetén azonban a biztosítási intézkedést a másodfokon eljáró törvényszék rendeli el.
A jegyző és a közjegyző biztosítási intézkedést - az illetékességi szabályoknak megfelelően - csak a saját illetékességi területén fekvő vagyontárgyak tekintetében rendelhet el. Ha azt más helyen található hagyatéki vagyontárgyra is el kell rendelni, a biztosítási intézkedés foganatosítása iránt a vagyontárgy fekvésének helye szerint illetékes jegyzőt kell megkeresni [lásd ezzel kapcsolatban a Ket.-nek a 22. § (3) bekezdése értelmében alkalmazandó rendelkezéseit, illetőleg a 34. § (1) bekezdését].
A korábbi jogszabálytól eltérően a Het. a biztosítási intézkedések között az elrendelésre való jogosultság szempontjából nem tesz különbséget: valamennyi - a 32. § (1) és (2) bekezdésében felsorolt - biztosítási intézkedést mind a jegyző, mind a közjegyző megteheti. Egy kivételt csupán a 32. § (3) bekezdése szerinti intézkedés jelent: a hagyatékhoz tartozó követelés behajtása céljából csak a közjegyző rendelhet ki ügygondnokot.
Korlátozza azonban a jegyző és a közjegyző jogkörét a hagyatéki ügyek meghatározott eseteiben.
Olyan esetben ugyanis, amikor a hagyatékban végrendelet alapján nyílik meg az öröklés és az örökhagyó végakaratának érvényre juttatása céljából végrendeleti végrehajtót rendelt, a Het. 32. § (1)-(5) bekezdése szerinti rendelkezéseket csak akkor lehet alkalmazni, ha az ott szabályozott biztosítási intézkedések keretébe tartozó tevékenységet nem a végrendeleti végrehajtó vagy a Ptk. rendelkezése szerint az alapítvány nyilvántartásba vétele iránt eljárni köteles személy látja el [Het. 32. § (6) bek.].
2. Alapvető szabály, hogy biztosítási intézkedést csak belföldi hagyatéki vagyontárgyra lehet elrendelni. [Lásd a Het. 32. § (1) bekezdésének a 2015. évi LXXI. törvény 17. §-ának (10) bekezdésével kiegészített rendelkezését.]
Ha a vagyontárgy hagyatékhoz tartozása vitás, biztosítási intézkedésnek nincs helye. Ilyen esetekben a közjegyző a hagyaték átadásánál a Het. 81. §-ában foglaltak szerint jár el (lásd ott a részletes magyarázatot).
Biztosítási intézkedés rendelhető el, ha
a) tartani lehet attól, hogy a hagyatékhoz tartozó vagyontárgyakat eltulajdonítják, elrejtik, megrongálják, megterhelik vagy más módon veszélyeztetik,
b) a vagyontárgyak gyors romlásnak vannak kitéve, vagy huzamos tárolásra alkalmatlanok, illetőleg kezelésük, tárolásuk, őrzésük a vagyontárgyak értékére vagy tárolási, kezelési költségeire tekintettel aránytalan és jelentős költséggel járna, vagy értékük az előreláthatólag hosszú ideig tartó tárolás miatt jelentősen csökkenne,
c) a hagyatékhoz tartozó társasági, illetőleg szövetkezeti részesedés esetében a társasági (szövetkezeti) vagyon megóvása, a társaság (szövetkezet) működésének biztosítása ezt indokolja, végül
d) a hagyatékhoz tartozó követelés behajtása veszélyeztetve van.
3. A Het. a biztosítási intézkedések körét bővíti: a bírósági letét mellett bevezeti a hatósági és a közjegyzői letétet, amelyek a bírósági letétnél egyszerűbb, gyorsabb és kevésbé költséges formát jelentenek.
a) A bírósági letétbe helyezés [Het. 32. § (1) bek. a) pont] részletes szabályait az új Ptk. 6:53-6:55. §-ai és a bíróságokon kezelt letétekről szóló 27/2003. (VII. 2.) IM rendelet tartalmazza. Bírósági letétbe helyezést a jegyző és a közjegyző egyaránt elrendelhet.
b) A hatósági vagy közjegyzői letét az elrendelő személyétől függő letétbehelyezési forma [Het. 32. § (1) bek. b) pont].
A hatósági letét a jegyző által alkalmazható biztosítási intézkedés, amelyet mint új letéti formát a hatósági letétről és a lefoglalt dolgok tárolásának és értékesítésének részletes szabályairól szóló 40/2009. (IX. 15.) IRM rendelet vezetett be. A letét két típusát különbözteti meg: a teljesítési letétet, amelybe pénzt lehet letétbe helyezni, és az őrzési letétet, amely dolog (okmány) megőrzésére szolgál. A rendelet részletesen rendelkezik a letétbevétel módjáról, kezelésének és nyilvántartásának, továbbá az értékesítésnek a szabályairól.
A közjegyzői letétről az új Ptk. 6:56. §-a és a 21/2014. (III. 13.) KIM rendelettel, a 28/2014. (IV. 24.) KIM rendelettel, a 20/2014. (XII. 23.) IM rendelettel, valamint a 12/2015. (VII. 23.) IM rendelettel módosított 29/2010. (XII. 31.) KIM rendelet (Vhr.) 5-10. §-ai rendelkeznek. A közjegyzői letétnek is két típusa van: az örökségletét, amelybe készpénzt, nyomdai úton előállított értékpapírt és okiratot, továbbá olyan vagyontárgyat vagy eszközt lehet letétbe venni, amelynek őrzésére, illetőleg kezelésére a közjegyző maga is képes. A költségletét a hagyatéki eljárás során felmerülő költségek előlegezésére vagy viselésére szolgáló pénzösszeg kezelését biztosítja. A Vhr.-ben részletezett eljárási szabályok mellett a hatósági letétről szóló - előbb felhívott - rendelet szerinti őrzési letét szabályait az örökségletétre, a teljesítési letét szabályait a költségletétre megfelelően alkalmazni kell.
c) Nem minden hagyatéki vagyontárgy esetében szükséges azonban annak letétbehelyezéssel vagy zár alá vétellel, illetőleg zárlattal való biztosítása.
Ha ugyanis a vagyontárgy birtokosa megbízható személy, azt birtokában lehet hagyni, illetőleg ha az örökhagyó halála folytán azt senki nem tartja birtokban, megőrzés céljából megbízható személy (pl. az örökös) birtokába lehet adni. Ezekre az esetekre a korábbi Ptk. alapján a felelős őrzés szabályait kellett alkalmazni. Az új Ptk. azonban a felelős őrzés jogintézményét megszüntette. Pótlására ugyanis - amint arra a miniszteri indokolás is utal - alkalmazhatónak látta a megbízás nélküli ügyvitel (új Ptk. 6:583-6:585. §) szabályait, amelynek alkalmazási körét éppen ezért kiszélesítette. Hasonló jogintézmény továbbá a jogalap nélküli birtoklás (új Ptk. 5:9-5:12. §) is - amelyre egyébként az ott nem szabályozott kérdésekben mögöttes rendelkezésként a megbízás nélküli ügyvitel szabályait kell alkalmazni.
A Het. 39. §-ának a 2013. évi CCLII. törvény 122. §-a (7) bekezdésével történt módosítása a hagyatéki eljárásban a felelős őrzés helyett a jogalap nélküli birtoklás szabályait rendelte alkalmazni és törölte a Het. 32. § (1) bekezdésének c) pontjából a felelős őrzésre való utalást.
A vagyontárgyat birtokban tartó személy feladatait és kötelezettségeit a Het. 39. § határozza meg (lásd a magyarázatot ott).
d) További biztosítási intézkedés a zárlat és a zár alá vétel [Het. 32. § (1) bek. d) pont].
Zár alá vételre csak ingóságok esetében kerülhet sor. A zár alá vétel akként történik, hogy a jegyző vagy a közjegyző az ingóságot a megőrzésére alkalmas tárolóban (szekrényben, ládában stb.) vagy külön helyiségben helyezi el, azt lezárja és lepecsételi.
Zárlatot ingatlanokra és olyan ingóságokra lehet elrendelni, amelyek kezelésre szorulnak (pl. megművelt földterület, állatállomány).
Mind a zár alá vétel, mind a zárlat elrendelése esetében a jegyző, illetőleg a közjegyző (ha annak feltételei fennállanak) a vagyontárgy megőrzésének, megfelelő kezelésének biztosítása céljából zárgondnokot rendelhet ki.
A zár alá vételre és a zárlatra a végrehajtási eljárás során elrendelt zár alá vétel, illetőleg zárlat szabályait kell megfelelően alkalmazni és ez irányadó a zárgondnok kirendelésének feltételeire és feladataira is. Erről a bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvénynek (Vht.) a 105-106. §-ai, illetőleg a 194-199. §-ai rendelkeznek.
e) Biztosítási intézkedés a zárolás is, amely pénzforgalmi szolgáltatónál elhelyezett vagy kezelt vagyon esetében rendelhető el [Het. 32. § (1) bek. e) pont].
f) A biztosítási intézkedések keretében a vagyontárgyak értékesítésére is sor kerülhet. Ezeknek az eseteit a Het. 32. § (1) bek. f) pontjának fa)-fd) alpontjai tartalmazzák, amelyeket a biztosítási intézkedés elrendelésének feltételei között az 1.b) pontban részletesen ismertettünk már.
Ezeken az eseteken kívül - a Het. 40. § (2) bekezdése szerinti kivételtől eltekintve - az értékesítés elrendelésére sem a jegyzőnek, sem a közjegyzőnek nincs lehetősége még akkor sem, ha az értékesítést valamennyi érdekelt kéri.
Az értékesítés során befolyt vételár megőrzéséről bírósági, illetőleg hatósági, vagy közjegyzői letétbehelyezéssel kell gondoskodni [Het. 32. § (1) bek. f) pont].
g) Biztosítási intézkedésként ügygondnokot lehet kirendelni a hagyatékhoz tartozó gazdasági társasági, illetőleg szövetkezeti részesedés esetében a tagsági (szövetkezeti) jogok gyakorlása, a társasági (szövetkezeti) vagyon megóvása, illetőleg a társaság (szövetkezet) működésének biztosítása céljából [Het. 32. § (2) bek.].
Az ügygondnok azonban vagyoncsökkenést eredményező határozat hozatalát szavazatával nem támogathatja és a hagyaték terhére vagyoni kötelezettséget nem vállalhat, kivéve ha ezzel a társaságot (szövetkezetet) és az örökösként érdekeltet nyilvánvalóan károsodástól óvja meg.
Kirendelhető ügygondnok a hagyatékhoz tartozó követelések behajtása céljából is [Het. 32. § (3) bek.]. Ezt az öröklésben érdekelt kérelmére csak a közjegyző rendelheti el.
A Het. 32. § (4) bekezdéséből következik, hogy olyan esetben, amikor az ügygondnok hivatalból való kirendelésének feltételei fennállanak (lásd a 33. §), de arra még nem került sor, bármelyik örökösként érdekelt a jegyzőnél, illetőleg a közjegyzőnél kérheti ügygondnok kirendelését. Ha valamennyi öröklésben érdekelt közös kérelemben kéri meghatározott személy ügygondnokul történő kirendelését, akkor a kérelemben megjelölt személyt kell kirendelni.
(A jogszabályhely szövegében zavaró a kérelem előterjesztésére jogosultak körének kétféle megnevezése. Úgy véljük, hogy az általános szabályokra is tekintettel indokolatlan a két személyi kör megkülönböztetése és a helyes értelmezés szerint az itt meghatározott esetekben a kérelmek előterjesztésére való jogosultság az öröklésben érdekelteket illeti meg.)
Az ügygondnok kérelemre történő kirendelésének feltétele azonban, hogy a kérelmező az ügygondnok eljárásának díját és költségét - a hagyatéki eljárás költségeitől függetlenül - előlegezze és viselje. Ha ezt nem vállalja, a kérelmet el kell utasítani [Het. 32. § (5) bek.].
Végül biztosítási intézkedésként hivatalból ügygondnokot kell kirendelni minden olyan esetben, amikor az öröklésben érdekvédelemre szoruló személy érdekelt és törvényes képviselővel, illetőleg meghatalmazottal nem rendelkezik. Erről részletesen a Het. 33. §-nál lesz szó.
Az ügygondnokot a kirendeléséről szóló végzés megküldésével egyidejűleg az adott üggyel (a kirendelés okával) kapcsolatos konkrét feladatairól tájékoztatni kell. A jogállására és feladataira vonatkozó - további - részletes szabályokat a Het. 49-52. §-ok tartalmazzák.

Het. 33. §

Az előzőekben már szó volt arról, hogy biztosítási intézkedést főszabályként kérelemre lehet elrendelni; hivatalból való elrendelésére kivételesen kerülhet sor. Ezzel kapcsolatban a kérelemre, illetőleg a hivatalból történő elrendelés eseteit röviden az alábbiak szerint foglalhatjuk össze:
1. Általános szabály, hogy kérelem előterjesztésére az öröklésben érdekeltek jogosultak. E jogosultság szempontjából öröklésben érdekelteknek nemcsak a Het. 6. § (1) bekezdés l) pontjában felsoroltak tekintendők; a 6. § (4) bekezdésének értelmében öröklésben érdekelt a végrendeleti végrehajtó is. Egyébként a végrendeleti végrehajtónak az örökhagyói végakarat végrehajtásával, a hagyatéki vagyon megőrzésével és biztosításával kapcsolatos jogkörét és feladatait a 99. § részletesen meghatározza; ezek között kifejezetten feljogosítja arra, hogy biztosítási intézkedés elrendelését indítványozza [99. § (2) bek. a) pont].
Amíg az előbb megnevezett személyek biztosítási intézkedésként a Het. 32. § (1) bekezdésében felsorolt, továbbá a 32. § (3)-(4) bekezdése szerinti intézkedések bármelyikének elrendelését kérhetik, addig a 32. § (2) bekezdése szerinti esetben ügygondnok kirendelése iránti kérelem előterjesztésére a gazdasági társaság, illetőleg a szövetkezet vagy a működésében érintett más személy, szervezet jogosult csak. [Lásd a 32. §-hoz fűzött magyarázat g) pontjában írtakat.]
A kérelmezőnek a hagyatékhoz tartozó vagyon (vagyontárgy) veszélyeztetését, a biztosítási intézkedés elrendelésének indokoltságát és okait elegendő valószínűsítenie.
2. A biztosítási intézkedés hivatalból való elrendelésére csak kivételesen, akkor kerülhet sor, ha a hagyatékhoz tartozó vagyontárgyaknak vagy azok egy részének veszélyeztetése megállapítható és az öröklésben érdekelt.
- méhmagzat, kiskorú, vagy cselekvőképességet érintő gondnokság alatt álló személy és nincs törvényes képviselője, vagy törvényes képviselője akár a törvény kizáró rendelkezése, akár tényleges akadály miatt az ügyben nem járhat el, vagy
- törvényes képviselővel vagy meghatalmazottal nem rendelkező olyan személy, aki ismeretlen helyen tartózkodik vagy az ügyben más okból eljárni nem tud.
A személyi kör azonos a Het. 20. § (3) bekezdésének a) pontjában, a 24. § (1) bekezdésében, a 29. § (1) bekezdésének a) pontjában felsorolt természetes személyekkel.
Bár ezekben az esetekben a törvényes képviselet biztosítása érdekében a gyámhatóságot értesíteni kell és így az érdekvédelemre szoruló személy képviselete a hagyatéki eljárásban a továbbiakban már megfelelően biztosítva van, de az értesítés megküldése, a gyámhatóság intézkedése időt vesz igénybe, amely alatt a hagyatéki vagyonban kár keletkezhet.
Ezért a Het. a hivatalból való biztosítási intézkedés megtételére már a gyámhatóság értesítése előtt lehetőséget ad.
Más esetekben biztosítási intézkedést hivatalból elrendelni nem lehet, a rendelkezés kiterjesztő értelmezésére nincs jogszabályi lehetőség. Így hivatalból nem rendelhető el biztosítási intézkedés abban az esetben sem, ha az örökös a Magyar Állam.
Nyilvánvaló azonban, hogy a Magyar Állam öröklése esetében a képviseletében eljáró Kincstári Vagyoni Igazgatóság az általános szabályok szerint jogosult biztosítási intézkedés elrendelését kérni. (A Magyar Állam képviseletére lásd a Het. 9. §-ához fűzött magyarázatot.)

Het. 34. §

Általános szabály, hogy a biztosítási intézkedést az foganatosítja, aki azt elrendelte.
Előfordul azonban, hogy a vagyontárgyak több jegyző illetékességi területén találhatók.
A korábbi jogszabály szerint ilyen esetben a jegyzőnek a vagyontárgy fekvésének helye szerint illetékes jegyzőt kellett megkeresnie a biztosítási intézkedés foganatosítása iránt.
A Het. ilyen szabályt nem tartalmaz. A 22. § (3) bekezdése értelmében ugyanis - az ott meghatározott körben - a jegyző eljárására a Ket. rendelkezéseit kell megfelelően alkalmazni. Erre az esetre az ún. belföldi jogsegélyre vonatkozó szabályok irányadók, amelyek megfelelnek a korábbi jogszabály szerinti eljárásnak. (Lásd még a Het. 21. §-hoz fűzött magyarázatot is.)
A közjegyzőnek viszont a Het. választási lehetőséget ad, hogy az általa elrendelt biztosítási intézkedést, ha annak maga is eleget tud tenni, maga foganatosítja, vagy annak foganatosítása végett a vagyontárgy fekvésének helye szerint illetékes jegyzőt keresi meg. (Lásd ezzel kapcsolatban a 32. §-nál az 1. pont alatt írtakat is.)
A 32. §-hoz fűzött magyarázat 1. pontjában már szó volt arról is, hogy a Het. 32. § (1)-(5) bekezdéseiben felsorolt biztosítási intézkedéseket csak akkor lehet alkalmazni, ha az adott tevékenységet (intézkedést) nem az örökhagyó által kirendelt végrendeleti végrehajtó, vagy alapítványrendelés esetén annak nyilvántartásba vétele iránt eljárni köteles személy látja el. A biztosítási intézkedés elrendelését azonban a végrendeleti végrehajtó is indítványozhatja [99. § (2) bek. a) pont]; erre az esetre az általános szabályok irányadók.
Nyilvánvaló viszont, hogy a végrendeleti végrehajtó által megtett intézkedésekről, illetőleg azok foganatosításáról a hagyatéki eljárás lefolytatására jogosult jegyzőnek, illetőleg közjegyzőnek tudomást kell szereznie. A (2) bekezdés ezért kötelezi a végrendeleti végrehajtót, hogy az e körben megtett intézkedéseiről a jegyző vagy a közjegyző utasítására számoljon be.
Ugyanez a kötelezettség terheli a hagyatéki eljárásban kirendelt ügygondnokot is.

Het. 35. §

A biztosítási intézkedés elrendelése előtt a biztosítási intézkedéssel közvetlenül érintett személyt meg kell hallgatni. Ezáltal jobban tisztázható, hogy valóban fennállnak-e a biztosítási intézkedés elrendelésének a feltételei, illetőleg a veszélyeztetés jellegére tekintettel milyen intézkedés a legcélszerűbb.
A meghallgatás egyben lehetőséget ad arra is, hogy a biztosítási intézkedés elkerülése céljából az érintett vagyontárgy birtokosa a veszélyeztetett értéknek megfelelő biztosítékot ajánljon fel. Ha a biztosíték a veszélyeztetés elkerülésére alkalmasnak látszik, a biztosítási intézkedés elrendelése mellőzhető.
Biztosítékként készpénzt, vagy korlátozás nélkül forgalomba hozható értékpapírt lehet elfogadni.
Ha a biztosítási intézkedés elrendelésének indokoltsága a jegyző előtti eljárásban merül fel, a biztosítékot hatósági letétbe, a közjegyző előtti eljárásban közjegyzői letétbe kell venni.

Het. 36. §

A biztosítási intézkedés kérelemre történő elrendelésének előfeltétele, hogy a kérelmező az intézkedéssel felmerülő költségeket előlegezze. Felhívjuk azonban a figyelmet arra, hogy az (1) bekezdés általános rendelkezése mellett az ügygondnok költségeinek előlegezéséről és viseléséről a Het. 32. § (5) bekezdése külön is rendelkezik.
Attól függően, hogy a kérelmet az eljárás melyik szakaszában terjesztették elő, a jegyző, illetőleg a közjegyző felhívja a kérelmezőt a biztosítási intézkedés foganatosításával várhatóan felmerülő költségek előlegezésére. A (2) bekezdés szerint az előlegezett költség összegét - a Het. 32. § (1) bekezdése b) pontjának a letétbehelyezésre vonatkozó általános szabályától eltérően - mindkét esetben közjegyzői letétbe kell helyezni.
A biztosítási intézkedés hivatalból való elrendelésével felmerülő költségek előlegezéséről a Het. nem itt, hanem a 73. §-ban rendelkezik. Eszerint ha a biztosítási intézkedés elrendelése hivatalból történt, a költséget az örökösként érdekelt köteles előlegezni [73. § (1) bek. a) pont ab) alpont]. Több örökösként érdekelt esetében e kötelezettség egyetemlegesen terheli őket [73. § (5) bek.].
A biztosítási intézkedés foganatosításával felmerült költségek viseléséről a Het. 42. §-a rendelkezik (lásd a magyarázatot ott).

Het. 37. §

Ha a biztosítási intézkedés elrendelése indokolt, a jegyző, illetőleg a közjegyző maga dönti el, hogy valamely körülmény fennállása miatt milyen biztosítási intézkedést alkalmaz - természetesen abban a keretben, amit a Het. az adott esetre lehetővé tesz.
A biztosítási intézkedés elrendeléséről a jegyzőnek, illetőleg a közjegyzőnek indokolt végzést kell hoznia és azt a hagyatéki eljárásban érdekelteknek is kézbesíteni kell; elrendelését a hagyatéki leltárban is fel kell tüntetni.
A végzés ellen fellebbezésnek van helye, amely azonban nem halasztó hatályú [lásd a Het. 110. § (2)-(3) bekezdését és a 115. §-t]. Ennek kimondásával a Het. azt kívánja megakadályozni, hogy alaptalan fellebbezéssel gátolják - esetleg meg is hiúsítsák - a vagyontárgyak biztonságos megőrzését. Indokolt esetben azonban mind a jegyző, mind a közjegyző a biztosítási intézkedés elrendeléséről szóló végzését - részben vagy egészben - maga is megváltoztathatja [109. §, 115. § (1) bek. b) pont].
A biztosítási intézkedés foganatosításáról jegyzőkönyvet kell felvenni. A jegyzőkönyvezés módjáról, a jegyzőkönyv tartalmáról a Het. nem rendelkezik. E tekintetben a mögöttes jogszabályok: a jegyző eljárására a Ket. [lásd 22. § (3) bek.], a közjegyző eljárására a Pp. (lásd 2. § (1) bek.] rendelkezéseit kell - megfelelően - alkalmazni.

Het. 38. §

A korábbi jogszabály alapján csak az ingatlanra elrendelt biztosítási intézkedés esetében volt lehetőség annak az ingatlan-nyilvántartásba való bejegyzésére.
A Het. ezt most valamennyi nyilvántartási kötelezettség alá eső vagyontárgyra kiterjeszti és kimondja, hogy amennyiben a nyilvántartás a rendelkezési, birtok- vagy használati jogot tartalmazza, a vagyontárgyra elrendelt biztosítási intézkedést a nyilvántartásba be kell jegyezni - feltéve, hogy a nyilvántartásba vételre a jogszabály lehetőséget ad. Ilyen esetben a biztosítási intézkedést elrendelő jegyző, illetőleg közjegyző a bejegyzés végett megkeresi a nyilvántartást vezető hatóságot (pénzforgalmi szolgáltatót). A megkeresett szervnek a biztosítási intézkedés bejegyzését haladéktalanul teljesítenie, és ennek megtörténtéről a jegyzőt, illetőleg a közjegyzőt tájékoztatnia kell. A rendelkezési, birtok-, vagy használati jog átmeneti korlátozását az érintett személy tűrni köteles. Arra senki nem hivatkozhat, hogy a nyilvántartásba vett biztosítási intézkedést nem ismeri.

Het. 39. §

Az egyes biztosítási intézkedések foganatosításánál követendő eljárásról a Het. csak ott ad közelebbi szabályt, ahol az intézkedés jellege ezt megkívánja.
A Het. 32. § magyarázatánál már felhívtuk azokat a külön jogszabályokat, amelyeket a biztosítási intézkedések egyes típusainál alkalmazni kell és amelyek a foganatosítással kapcsolatos részletes szabályokat is tartalmazzák. Így a Het. csak a megbízható személy birtokába adott vagyontárggyal kapcsolatos konkrét feladatokról rendelkezik.
A Het. 32. § (1) bekezdés c) pontjánál már felhívtuk a figyelmet arra, hogy a felelős őrzés jogintézményének az új Ptk. által történt megszüntetése folytán a hagyatéki eljárásban a módosított Het. 39. § értelmében a jogalap nélküli birtoklás szabályait kell alkalmazni. A birtokba adást vagy birtokban tartást elrendelő végzésben az e feladattal megbízott személy részére a szükséges általános tájékoztatást és a rá bízott vagyontárgy kezelésével kapcsolatos konkrét utasításokat meg kell adni. A megbízott személy ezeknek az utasításoknak és az új Ptk. 5:9-5:12. §-ainak a jogalap nélküli birtoklásra vonatkozó szabályai szerint köteles eljárni. A birtokában levő vagyontárgy hasznairól a közjegyzőnek számadást kell előterjesztenie. Ha ennek helyességét az öröklésben érdekeltek vitatják, a jogvita eldöntésére a hagyatéki eljárásban nincs jogi lehetőség, ezt polgári perben a bíróság előtt kell érvényesíteni.
A Het. ezeket a szabályokat a közreműködőkre [6. § (3) bek.] is alkalmazni rendeli.

Het. 40. §

Ha a jegyző, vagy a közjegyző biztosítási intézkedésként a hagyatéki vagyontárgy értékesítését rendelte el, a befolyt ellenérték a vagyontárgy helyébe lép [Het. 40. § (1) bek.]. Az ellenértéket - amint arról a 32. § (1) bekezdésének f) pontjánál már szó volt - bírósági, illetőleg hatósági vagy közjegyzői letétbe kell helyezni.
A (2) bekezdés - a biztosítási intézkedések általános szabályaitól eltérően - kivételes lehetőséget biztosít arra az esetre, ha a Magyar Állam az egyedüli örökös. Ha ugyanis a temetési költségek fedezése céljából feltétlenül szükséges, a Magyar Állam kérelmére a jegyző, illetőleg a közjegyző hozzájárulhat a hagyatékhoz tartozó egyes ingóságok értékesítéséhez. Ilyen esetben az értékesítésre vonatkozó szabályokat megfelelően alkalmazni kell. A befolyt összegnek a temetési költségek fedezése után fennmaradó részét bírósági vagy közjegyzői letétbe kell helyezni. (Ez a rendelkezés az általános szabálytól ismét eltér, mert a jegyzőnek a hatósági letétbe való elhelyezésre nem ad lehetőséget.)

Het. 41. §

1. A biztosítási intézkedést a hagyatéki eljárás befejezése előtt is meg kell szüntetni, ha azok a feltételek, amelyek az elrendelését szükségessé tették, már nem állnak fenn.
A biztosítási intézkedésnek az eljárás folyamán történt megszüntetéséről mind a jegyző, mind a közjegyző végzéssel határoz. A fellebbezésre a biztosítási intézkedés elrendeléséről hozott végzés elleni fellebbezéssel azonos szabályok vonatkoznak (lásd a 37. §-hoz fűzött magyarázatot).
2. Ha a biztosítási intézkedés fenntartása a hagyatéki eljárás alatt végig indokolt marad, megszüntetéséről az eljárást befejező végzésben kell rendelkezni.
Az eljárás első - a jegyző előtti - szakaszában az eljárás megszüntetésének két esete lehetséges:
a) A jegyző végzéssel megszünteti az eljárást, ha a haláleset bejelentője az eljárás megindításához szükséges adatokat a hiánypótlásra megadott határidő alatt nem pótolja. E végzésre és az ellene igénybe vehető jogorvoslatra a Ket. rendelkezéseit kell megfelelően alkalmazni [19. § (3) bek.]. Értelemszerű, hogy az eljárásnak ebben a szakaszában a biztosítási intézkedés elrendelése még szóba sem jöhet.
b) A jegyző végzéssel megszünteti az eljárást abban az esetben is, ha a kötelező leltározásra okot adó körülmény utóbb megszűnt és az eljárás folytatását az öröklésben érdekeltek közül senki nem kérte, vagy ha az eljárás kérelemre indult és a kérelmet utóbb visszavonták. Ha ezt megelőzően a jegyző már biztosítási intézkedést rendelt el az eljárást megszüntető végzésben a biztosítási intézkedést is meg kell szüntetni.
Bár az eljárás megszüntetésének erről az esetéről a Het. kifejezetten nem rendelkezik, álláspontunk szerint a 78. §-t, illetőleg a 115. §-t irányadónak kell tekinteni és megfelelően alkalmazni kell.
Az eljárásnak a közjegyző előtt folyó - második - szakaszában a hagyatéki eljárás befejeződik:
a) a hagyatéki eljárás megszüntetésével [Het. 43. § (3) bek. d) pont, illetőleg 78. §],
b) a hagyaték teljes hatályú átadásával (Het. 83-84. §),
c) az ideiglenes hatályú hagyatékátadó végzés teljes hatályúvá válásának megállapításával (Het. 88-89. §).
Bármelyik módon kerül sor a hagyatéki eljárás befejezésére, a közjegyzőnek a végzésben rendelkeznie kell a biztosítási intézkedés megszüntetéséről is. A végzés jogerőre emelkedése után pedig intézkednie kell a biztosítási intézkedéssel elrendelt korlátozások feloldása iránt. [Erről részletesen a Het. 91. § (4) bekezdésénél lesz szó.]
A hagyaték ideiglenes hatályú átadása viszont nem jelenti a hagyatéki eljárás befejezését: ez a végzés csak a hagyatéki vagyon ideiglenes birtoklására és használatára jogosít mindaddig, amíg az ideiglenes hatályú átadó végzés teljes hatályúvá válását megállapító végzést a közjegyző meg nem hozza (lásd a Het. 85-89. §-ait). Ilyen esetben a közjegyző eljárását a 91. § (5) bekezdése szabályozza.

Het. 42. §

A 36. §-hoz fűzött magyarázatban szó volt a biztosítási intézkedések költségének előlegezésére vonatkozó rendelkezésekről.
A költségek megállapításáról és viseléséről a biztosítási intézkedést megszüntető, vagy az eljárást befejező végzésben kell rendelkezni. Ha a biztosítási intézkedés elrendelésének oka még a jegyző előtti eljárásban megszűnik és az eljárást a jegyző szünteti meg, a költség megállapításáról és viseléséről a jegyző, ha erre a közjegyző előtti eljárásban kerül sor, a közjegyző rendelkezik.
Itt is felhívjuk a figyelmet arra, hogy a biztosítási intézkedésként kérelemre kirendelt ügygondnok költségeinek viselésére az általánostól eltérő szabályok vonatkoznak. A Het. 32. § (5) bekezdésének értelmében ugyanis - amely egyébként összhangban van a 73. § (3) bekezdésének a kivétel lehetőségét biztosító rendelkezésével - a kérelmezőnek az ügygondnok költségeit a hagyatéki eljárás költségeitől függetlenül nemcsak előgeznie, de viselnie is kell.
A biztosítási intézkedések egyéb típusainál - ideértve az ügygondnok hivatalból való kirendelését is - a foganatosítással kapcsolatos költségek viselésének általános szabályát a Het. 73. § (1) bekezdésének b) pontja határozza meg, és úgy rendelkezik, hogy a felmerült költséget az viseli, akinek az eljárásbeli cselekménye folytán az intézkedés megtétele szükségessé vált. Ha ez a személy nem állapítható meg, vagy nem örököl az örökhagyó után, a költséget az örökös viseli; több személy felelőssége esetén fizetési kötelezettségük egyetemleges.
A felelősség előzőekben ismertetett szabályai folytán ezért a döntés meghozatalánál az elrendelés indokoltságával kapcsolatos összes körülményt gondosan vizsgálni kell.
A biztosítási intézkedés foganatosításával kapcsolatban felszámítható készkiadásokra, munkadíjakra, valamint költségekre - beleértve az ügygondnok és zárgondnok díját és költségeit is -, továbbá azok megelőlegezésének és megfizetésének módjára vonatkozó részletes szabályokat a 21/2014. (III. 13.) KIM rendelettel, a 28/2014. (IV. 24.) KIM rendelettel, a 20/2014. (XII. 23.) IM rendelettel, valamint a 12/2015. (VII. 23.) IM rendelettel módosított 29/2010. (XII. 31.) KIM rendelet (Vhr.) tartalmazza.

Intézkedések a hagyaték leltározása után

Het. 43. §

A leltárnak a közjegyzőhöz történt megküldésével a hagyatéki eljárás a második szakaszába lép: a további eljárás a közjegyző hatáskörébe tartozik.
A közjegyző első feladata a leltár és a csatolt okiratok, egyéb iratok megvizsgálása alapján annak megállapítása, hogy az eljárás továbbfolytatásának a jogi feltételei fennállanak-e. Ennek eldöntésére és a szükséges intézkedés megtételére a (2) bekezdés 15 napos határidőt ad.
A vizsgálat eredményeként - logikai sorrendet követve - az alábbi döntésekre kerülhet sor:
a) A közjegyzőnek először azt kell tisztáznia, hogy az adott hagyatéki ügyre rendelkezik-e illetékességgel. Minthogy a jegyző illetékességi területe - fő szabályként - egybeesik a közjegyző illetékességi területével, csak kivételesen fordulhat elő, hogy a jegyző a leltárt nem az illetékes közjegyzőnek küldi meg. Probléma legfeljebb akkor adódhat, ha az adott ügyre több közjegyző is illetékes lenne, illetőleg azonos illetékességi területen több közjegyző is működik. (Ezzel kapcsolatban lásd a 4. §-hoz fűzött magyarázatot.) Ilyen esetben az illetékesség kérdését a jegyző bevonásával [Het. 4. § (4) bek.], illetőleg az ügyelosztási szabályzat [Kjtv. 12. §, és legutóbb a 21/2014. (III. 13.) KIM rendelettel módosított 15/1991. (XI. 26.) IM rendelet] alapján tisztázni kell.
Ha a közjegyző illetékességének hiányát állapítja meg, a leltárt a csatolt iratokkal együtt az ügyre illetékes közjegyzőhöz teszi át (lásd a Het. 4. § (3) bekezdését). Az áttétel módjáról a Het. kifejezetten nem szól, a 10. § általános rendelkezéséből azonban az következik, hogy az áttételről a közjegyző végzést hoz, amely ellen fellebbezésnek nincs helye [110. § (1) bek.].
b) Ha az adott ügyre a közjegyző illetékességgel rendelkezik, azonban észleli, hogy vele szemben valamely kizárási ok áll fenn, ezt a székhelye szerint illetékes területi közjegyzői kamarának kell bejelentenie. A kizárásról és másik közjegyző kijelöléséről a kamara elnöke, illetőleg ha a kamara illetékességi területén másik közjegyző nem jelölhető ki, a Magyar Országos Közjegyzői Kamara (MOKK) elnöke dönt. A kizárásra és a kizárással kapcsolatos eljárásra vonatkozó szabályokat a Kjnp. 3. §-a tartalmazza; a Het. 4. §-ának (6) bekezdése értelmében ezt kell alkalmazni a hagyatéki eljárásban is.
c) Az eljárás megszüntetésének két esete lehetséges:
- Hivatalból indult eljárás esetében előfordul, hogy utóbb megszűnt az a körülmény, amely miatt a hagyaték leltározása a törvény alapján kötelező volt. Ilyen esetben az eljárást a közjegyző megszünteti.
- Kérelemre történt leltározás esetében akkor szüntethető meg az eljárás, ha ezt a kérelmező, több kérelmező esetében valamennyi kérelmező egyezően kérte, és nincs olyan ok, amely miatt egyébként a leltározás kötelező lenne.
A megszüntetésnek mindkét esetben feltétele, hogy öröklési bizonyítvány kiállítását senki nem kérte.
Az eljárás megszüntetéséről a közjegyző végzést hoz, amely ellen fellebbezésnek van helye (Het. 110. §). (A közjegyző előtt már folyamatban levő eljárás megszüntetéséről a 78. §-nál lesz szó.).
d) Ha az előző pontokban írt okok nem állnak fenn és a hagyatéki eljárás lefolytatható, azonban a leltár hiányos, a közjegyzőnek két lehetősége van: vagy megkeresi a jegyzőt a leltár kiegészítése iránt [lásd Het. 21. § (2) bek.], vagy a leltár hiányosságait saját hatáskörében pótolja.
Ha a leltár kiegészítése megtörtént, és további előkészítő intézkedésre nincs szükség, a közjegyző haladéktalanul kitűzi a hagyatéki tárgyalást.

A külföldi hagyatéki vagyonnal kapcsolatos intézkedések

Het. 43/A-43/B. §

A 2015. évi LXXI. törvény 17. §-ának (2) bekezdésével beiktatott új Het. 43/A. és 43/B. §-ok lehetőséget adnak a külföldi hagyatéki vagyonnak a 20. § alkalmazásával történő leltározására. Ennek feltétele, hogy az öröklésben érdekelt annak meglétét és hagyatékhoz tartozását igazolja. Ha igazolni nem tudja, de azt valószínűsíti, kérésére a közjegyző a hagyatéki leltár hozzá történt megküldése után hagyatéki eljárási igazolást állít ki. Ennek alapján az öröklésben érdekeltnek lehetősége van az igazoláshoz szükséges okiratok beszerzésére.
A Het. 43/A. § (2) bekezdése azonban feljogosítja a közjegyzőt arra is, hogy kérelemtől függetlenül hivatalból intézkedjen a külföldi hagyatéki vagyon meglétére vonatkozó igazolás beszerzése iránt.
A Het. 43/A. § (1) bekezdése alapján leltárba felvett külföldi hagyatéki vagyonra biztosítási intézkedés elrendelésére nincs mód. A közjegyző azonban az ilyen vagyonnak (vagyonrésznek, vagyontárgynak) a biztosítása érdekében az öröklésben érdekelt indokolt kérelmére hagyatéki eljárási igazolást adhat ki, amely nem minősül biztosítási intézkedésnek.

A HAGYATÉKI TÁRGYALÁS

A tárgyalás kitűzése

Het. 44-45. §

A korábbi jogszabály a hagyatéki tárgyalás kitűzésére határidőt nem állapított meg. A Het. az eljárás gyorsabb lefolytatása érdekében már a hagyatéki eljárás előkészítése során 15 napos határidőn belül kötelezi a közjegyzőt a leltár megvizsgálására (lásd a 43. §), a tárgyalási határnapot pedig a leltárnak a közjegyzőhöz érkezését - ha szükséges, annak kiegészítését - követő 2 hónapon belüli időpontra kell kitűzni.
Ez a határidő csak akkor hosszabbítható meg, ha a tárgyalás előkészítéséhez szükséges megkeresést, vagy az idézést külföldre kell kézbesíteni, illetőleg a tárgyalás megtartása további előkészítő intézkedést igényel.
Új rendelkezés az is, amely a tárgyalási időközt 8 napban határozza meg; a közjegyző azonban ezt sürgős esetben lerövidítheti.
A tárgyalási időköz arra szolgál, hogy az érdekeltek az idézésben foglaltakhoz (az esetleges felhíváshoz) képest a tárgyalásra felkészülhessenek és ezáltal is biztosítva legyen a hagyatéki ügy mielőbbi befejezése. Ezért a tárgyalási időköz lerövidítése csak valóban sürgős esetben indokolt.
A tárgyalást - fő szabályként - a közjegyző hivatalos helyiségébe kell kitűzni; indokolt esetben azonban más helyre is kitűzhető.

A végintézkedés beszerzése

Het. 46. §

A tárgyalás előkészítése keretében a közjegyzőnek elsősorban az adott ügyben érvényesülő öröklési rendet kell tisztáznia. Ennek érdekében fel kell derítenie, hogy az örökhagyó tett-e végintézkedést.
A legtöbb esetben a leltározás során az érdekeltek erre már nyilatkoztak, és esetleg a birtokukban lévő írásbeli végintézkedést vagy annak másolatát, illetőleg szóbeli végrendelet esetében az arról készült feljegyzést csatolták is az iratokhoz.
Ha az örökhagyó után írásbeli végintézkedés (végrendelet, öröklési szerződés, halál esetére szóló ajándékozási szerződés) maradt, de annak eredeti példánya az iratokhoz becsatolásra nem került, beszerzése iránt a közjegyzőnek kell intézkednie: felszólítja az azt birtokában tartó hatóságot (szervet) vagy személyt annak átadására (megküldésére). A közjegyzőnek ezt a megkeresését (felhívását) mindenkinek teljesítenie kell.
Előfordul, hogy az örökhagyó az írásbeli végintézkedés eredeti példányát olyan személy megőrzésére bízta, aki a hagyatékban nem érdekelt és ezért a leltározásra, illetőleg a hagyatéki tárgyalásra idézést sem kapott, esetleg a megindult eljárásról nincs is tudomása. Amint azonban az örökhagyó haláláról értesül, a megőrzésre átvett végintézkedést köteles haladéktalanul a közjegyzőhöz eljuttatni.
A végintézkedés nemcsak az illetékes közjegyzőnek, hanem bármely jegyzőnek vagy közjegyzőnek személyesen vagy postai úton átadható vagy megküldhető. A postai úton történő megküldés esetében a végintézkedést tértivevényes küldeményként kell feladni.
Ha az írásbeli végintézkedés külföldi személy (szerv) birtokában van, az a hivatásos magyar konzuli tisztviselőnek is átadható; a közjegyzőhöz történő továbbítására a külpolitikáért felelős miniszter útján kerül sor.
Az írásbeli végintézkedések leggyakoribb fajtája az írásbeli magánvégrendelet.
Az írásbeli végrendelet fogalmát az új Ptk. 7:12. §-a határozza meg. Eszerint az okirat végrendeleti jellegének megállapításához az szükséges, hogy az örökhagyó halála esetére szóló vagyoni rendelkezést tartalmazzon, és külsőleg az örökhagyótól származónak mutatkozzék. E két feltétel bármelyikének hiányában az okirat nem végrendelet.
Az előbbiekből következik, hogy a közjegyzőnek a végrendelet megvizsgálása során azt kell megállapítania, hogy a bemutatott (becsatolt) okirat írásbeli végrendeletnek tekinthető-e. Csak ezt követően kell vizsgálnia, hogy a végrendeletnek minősülő okirat érvényes, illetőleg hatályos-e.
A végrendeleti jelleg tisztázása hivatalból kötelező - ellentétben az érvénytelenség, illetőleg hatálytalanság kérdésével, amit csak az arra jogosult személy kifogása esetén lehet figyelembe venni (erről bővebben a 48. §-nál szólunk majd).
Ennek további következménye az is, hogy ha az okirat a két feltétel bármelyikének hiánya folytán végrendeletnek nem tekinthető, azt a közjegyző még akkor sem veheti figyelembe, ha valamennyi érdekelt annak végrendeletként való elfogadását kéri. Az érdekelteknek ugyanis csak arra van jogunk, hogy egy létező, de érvénytelen végrendeletet érvényesnek fogadjanak el, de egy végrendeletnek nem minősülő iratból végrendeletet nem "csinálhatnak".
A Kjtv. az egyes közjegyzői okiratokkal kapcsolatos rendelkezések között rendelkezik a végintézkedés nyilvántartásáról és kimondja, hogy a közjegyzői okiratba foglalt végintézkedést, az egyéb halál esetére szóló rendelkezést tartalmazó közjegyzői okiratot, valamint a végrendelet közjegyzőnél történt letételének tényét a közjegyző az okirat elkészítését vagy a letétbe helyezést követő 72 órán belül köteles a Végrendeletek Országos Nyilvántartásába bevezetni. Egyben minden hagyatéki ügyben az eljáró közjegyző kötelességévé teszi a nyilvántartás megkeresését annak felderítése céljából, hogy az örökhagyónak nincs-e közjegyzői megőrzésben levő végintézkedése (lásd a Kjtv. 135. §-át).

Het. 47. §

Az új Ptk. - a korábbi Ptk.-val azonos módon - a végintézkedések közül egyedül a végrendelet esetében teszi lehetővé annak szóban való megalkotását, és azt mint a végrendelet kivételes fajtáját szigorú feltételekhez köti (lásd az új Ptk. 7:20-7:22. §-ait).
A végintézkedések többi típusa: az öröklési szerződés és a halál esetére szóló ajándékozás csak írásban - mégpedig az írásbeli végrendeletre vonatkozó szabályok szerint - köthető meg érvényesen (lásd az új Ptk. 7:49. §-át, ill. 7:53. §-át).
Nyilvánvaló tehát, hogy bár a Het. 47. §-a a szóbeli végintézkedés esetében követendő eljárásról rendelkezik, az - értelemszerűen - csak a szóbeli végrendeletre vonatkozik.
Ha adat merül fel arra, hogy az örökhagyó szóbeli végrendeletet tett, a közjegyző az eljárás gyorsabb lefolytatása érdekében az előkészítés keretében előzetes nyilatkozatra hívhatja fel azt a személyt, akinek a végrendelet megtételéről és tartalmáról tudomása van; a felhívott ennek köteles eleget tenni.
A nyilatkozatot teljes bizonyító erejű magánokiratban vagy közokiratban, postai úton ajánlott tértivevényes küldeményként lehet megküldeni, illetőleg belföldön bármely jegyzőnek vagy közjegyzőnek, külföldön hivatásos magyar konzuli tisztviselőnek lehet átadni. A nyilatkozat közjegyzői okiratba vagy konzuli okiratba foglalva is megtehető. A konzuli tisztviselőnek átadott, illetőleg konzuli okiratba foglalt nyilatkozatnak a közjegyzőhöz való továbbítása a külpolitikáért felelős miniszter útján történik.
A Het. 47. § (1) és (2) bekezdés megfogalmazásából következik, hogy a közjegyző előzetes nyilatkozattételre a szóbeli végrendelet tanúit is felhívhatja. A szóbeli végrendeleti tanúk nyilatkozattételére, illetőleg a nyilatkozattételre való felhívásra azonban az általános szabályoktól eltérő szabályok vonatkoznak.
A szóbeli végrendeleti tanuk szerepe meghatározó jelentőségű. A szóbeli végrendelet jellegéből következik ugyanis, hogy a tanúknak - szemben az írásbeli végrendelet tanúival - nem csupán a végrendelkező személyazonosságát kell tanúsítaniuk, hanem a végrendelet tartalmáról is számot kell adniuk, mégpedig úgy, ahogy az akkor, a szóbeli végrendelet feltételeinek fennállása időpontjában elhangzott. A szóbeli végrendelet tartalmának teljes és hiteles megismerésére ugyanis a két tanú révén van mód.
A tanúknak a hamis tanúzás következményeinek tudatában a valóságnak megfelelően az igazat kell írásbeli nyilatkozatukban is leírniuk. Ezért a felhívásban a közjegyzőnek mindezekre a szóbeli végrendelet tanúit figyelmeztetnie kell.
Előfordulhat, hogy a hagyatéki eljárás megindulása előtt a szóbeli végrendelet tanúja meghal, vagy valamely okból (pl. bénulás, beszédkészség elvesztése) nem képes nyilatkozni. Ilyen esetben a közjegyzőnek fel kell derítenie, hogy a tanú a szóbeli végrendelet körülményeiről és tartalmáról nem tett-e teljes bizonyító erejű magánokiratba vagy közokiratba foglalt nyilatkozatot. Amennyiben ilyen okirat készült, azt a hagyatéki tárgyalásra be kell szerezni.
Ha van olyan személy, aki az elhunyt tanútól a szóbeli végrendelkezés körülményeiről, a végrendelet tartalmáról tudomást szerzett, őt nyilatkozattételre ugyancsak fel kell hívni. [Erre egyébként az (1) bekezdés általános szabálya is már lehetőséget biztosított.]
Véleményünk szerint azonban a szóbeli végrendelkezésről a tanútól hallomásból értesült személy nyilatkozata az elhunyt végrendeleti tanú személyét (és tanúvallomását) nem pótolja, ez a személy nem "minősül át" végrendeleti tanúvá és nyilatkozata nem értékelhető a szóbeli végrendelet érvényességi kellékeként.

Het. 48. §

A korábbi jogszabály általánosságban rendelkezett arról, hogy a közjegyző a tárgyalás előkészítése végett a lezárt végrendeletet felbonthatja.
A Het. 48. § (1) bekezdés ezt most úgy pontosítja, hogy a közjegyzőt feljogosítja az örökhagyó által zárt borítékban letétbe helyezett végrendelet felbontására.
Ez azonban véleményünk szerint nemcsak a közjegyzőnél letétbe helyezett végrendeletre, hanem a végintézkedések többi típusára (az öröklési szerződésre és a halál esetére szóló ajándékozásra), továbbá az örökhagyó által megbízható személynél letétbe helyezett (megőrzésre átadott) és a közjegyzőhöz továbbított végintézkedésre is irányadó.
Bár az (1) bekezdés ezt mint lehetőséget fogalmazza meg, értelemszerű az is, hogy a közjegyzőnek a zárt borítékban levő végintézkedést minden esetben fel kell bontania: enélkül ugyanis annak lényeges tartalmát az első tárgyalásra szóló idézésben a Het. 53. § (2) bekezdése szerint megidézendő érdekeltekkel nem tudja közölni.
De a végintézkedés felbontása esetében tud meggyőződni arról is, hogy annak érvényességével kapcsolatban nincs-e valamely aggályt keltő körülmény; ilyen esetben ugyanis az első tárgyalásra valamennyi törvényes örököst meg kell idéznie [Het. 53. § (3) bek.].
Írásbeli magánvégrendelet esetében a közjegyzőnek elsősorban azt kell vizsgálnia, hogy az okirat a végrendeleti jelleghez megkívánt feltételekkel rendelkezik-e (lásd ezzel kapcsolatban a 46. §-hoz fűzött magyarázatot).
A következő feladat minden végintézkedés esetében annak vizsgálata, hogy az okirat nem szenved-e az érvényességét érintő valamely hibában.
Az esetleges aggályokat a közjegyző hivatalos feljegyzésben vagy jegyzőkönyvben rögzíti és arról az érdekelteket legkésőbb a végintézkedés kihirdetése során [Het. 69. § (2) bek.] tájékoztatja. Az érvénytelenség következményeinek levonására azonban nincs jogi lehetősége. Az új Ptk. 7:37. §-a szerint ugyanis az érvénytelenség hivatalból nem vehető figyelembe, arra csak a megtámadásra jogosult megtámadó nyilatkozata alapján van mód és a jogvitában polgári perben a bíróság dönt.
Ebből következik, hogy ha a végintézkedés - beleértve az írásbeli végrendeletet is - valamely érvénytelenséget eredményező hibában szenved is, nem tekinthető jogilag létre nem jöttnek, mert érvénytelensége attól függ, hogy a megtámadásra jogosult ezt az igényét érvényesíti-e. A végintézkedés érvénytelensége tehát az érvénytelenség relatív formája.
Ha tehát a közjegyzőnek az aggályos körülményre vonatkozó tájékoztatása után az érdekeltek a végintézkedést érvényesnek fogadják el, a hagyatékot hibás volta ellenére a végintézkedés alapján kell átadni. Ellenkező esetben a közjegyző eljárására a Het. 85-89. §-ai irányadók.
Bár a Het. 48. § (2) bekezdés csak az érvényességet érintő esetleges aggályokról szól, véleményünk szerint a közjegyzőnek a végintézkedés hatályosságát is vizsgálnia és arról az érdekelteket tájékoztatnia kell. Az öröklés szempontjából ugyanis mind az érvénytelenség, mind a hatálytalanság anyagi jogi következményei azonosak (lásd az új Ptk. 7:37. §-át).
Itt hívjuk fel a figyelmet az új Ptk. hatálybalépése előtt kelt végrendelet és öröklési szerződés érvényességével, illetőleg hatályosságával kapcsolatos átmeneti rendelkezésekre, amelyeket az új Ptk. hatálybalépésével összefüggő átmeneti és felhatalmazó rendelkezésekről szóló 2013. évi CLXXVII. törvény (Ptké.) 58-63. §-ai tartalmaznak.

Eseti és ügygondnok

Het. 49. §

Ha az öröklésben érdekelt a Het. 49. § (1) bekezdés a)-b) pontjaiban felsorolt személyi körhöz tartozó érdekvédelemre szoruló személy és törvényes képviselővel, illetőleg meghatalmazottal nem rendelkezik, vagy a törvényes képviselő jogszabály vagy a gyámhatóság rendelkezése folytán érdekellentét, vagy más tényleges akadály miatt nem járhat el [(1) bekezdés c) pontja], a közjegyző ügygondnokot rendel ki, vagy (ha a leltározás során nem történt meg) a gyámhatóságot keresi meg a megfelelő képviselet biztosítása céljából.
A korábbi anyagi jogi szabályok szerint a gyámhatóság ilyen esetben az érdekelt képviseletéről eseti gondnok kirendelésével gondoskodott.
Az új Ptk. Hatodik - Kötelmi jogi - Könyve a képviseletre vonatkozó rendelkezések között szabályozta a képviselet egyes sajátos eseteit. Az erről szóló 6:20. § a gyámhatóság által kirendelhető gondok és eseti gondnok mellett a kiskorú személy képviseletének új formájaként bevezette az eseti gyámság intézményét.
Ennek megfelelően az új Ptk. Családjogról szóló Negyedik Könyvének a gyermek törvényes képviseletéről rendelkező 4:163. §-a szerint, ha a gyermek ügyében a törvényes képviseletet ellátó szülő törvény vagy gyámhatóság rendelkezése, érdekellentét vagy más tényleges akadály miatt nem járhat el, a gyámhatóság a gyermek részére (a korábbi eseti gondnok helyett) eseti gyámot rendel. Az eseti gyám jogköre megegyezik a gyám jogkörével.
Az új anyagi jogi rendelkezés szükségessé tette a gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról szóló 1997. évi XXXI. törvény (Gytv.) módosítását, amelyről a 2013. évi CCLII. törvény 2. §-a rendelkezett; ennek megfelelően a 70/2014. (III. 13.) Korm. rendelet módosította a gyámhatóságokról, valamint a gyermekvédelmi és gyámügyi eljárásról szóló 149/1997. (IX. 10.) Korm. rendeletet (Gyer.) is. [A Gytv.-t utóbb a 2014. évi XCIX. törvény, a 2014. évi CI. törvény, a 2015. évi VI. törvény, a 2015. évi LXIII. törvény, a 2015. évi LXXIV. törvény, a 2015. évi CLXXXVI. törvény és a 2015. évi CCXXIII. törvény, míg a Gyer.-t a 221/2014. (IX. 4.) Korm. rendelet, a 353/2014. (XII. 29.) Korm. rendelet, a 24/2015. (II. 20.) Korm. rendelet, a 70/2015. (III. 30.) Korm. rendelet, a 190/2015. (VII. 20.) Korm. rendelet, a 284/2015. (IX. 29.) Korm. rendelet, a 417/2015. (XII. 23.) Korm. rendelet, a 419/2015. (XII. 23.) Korm. rendelet, a 441/2015. (XII. 28.) Korm. rendelet és a 486/2015. (XII. 29.) Korm. rendelet módosította.]
A képviseleti jogkör változását követte a Het. ezzel kapcsolatos rendelkezéseinek módosítása, amelyet a 2013. évi CCLII. törvény 122. §-ának (9) bekezdése hajtott végre és a gyámhatóság által kirendelhető képviseletet ellátók körét a törvény szövegében az eseti gyámmal kiegészítette.
Az eseti gyám, illetve gondnok kirendelése azonban általában hosszabb időt vesz igénybe, és ez a hagyatéki eljárás elhúzódására vezethet. Éppen ezért a Het. a közjegyző részére választási jogot biztosít és lehetőséget ad arra, hogy a gyámhatóság megkeresése helyett ügygondnokot rendeljen ki az érdekvédelemre szoruló személy részére.
A Het. 49. § (2) bekezdés arra az esetre tartalmaz rendelkezést, amikor a közjegyző az előtte folyó eljárásban észleli, hogy az öröklésben érdekeltek között olyan személy is van, aki elmebetegsége, vagy más szellemi fogyatkozása miatt az ügyei viteléhez szükséges belátási képességgel nem, vagy csak korlátozott mértékben rendelkezik és nincs gondnokság alá helyezve.
Ha a közjegyző a gondnokság alá helyezést az érintett személynek a hagyatéki eljárásban károsodástól való megóvása érdekében indokoltnak látja, az eljárás esetleges megindítása végett értesíti az illetékes ügyészt vagy a gyámhatóságot. Lehetősége van arra is, hogy a gyámhatósági eljárás befejezéséig a hagyatéki eljárást felfüggessze [lásd a Het. 71. § (1) bekezdésének a) pontját].

Het. 50-51. §

Az ügygondnok kirendelésének feltétele, hogy az előreláthatólag felmerülő készkiadásainak és várható díjának megelőlegezése megtörténjen. [Ezzel az általános szabállyal áll összhangban a Het. 32. § (5) bekezdésének az ügygondnok biztosítási intézkedésként történő kirendelésének feltételére vonatkozó rendelkezése is.]
Az előlegezésről a közjegyző külön végzésben rendelkezik.
Az előlegezésre kérelemre történő elrendelés esetén az intézkedést kérő személy, hivatalból történő intézkedés esetén az örökös köteles [lásd a Het. 73. § (1) bekezdésének a) pontját].
Ügygondnokul - az eddig is általánosnak mondható gyakorlatnak megfelelően - elsősorban ügyvédi irodát vagy egyéni ügyvédet kell kirendelni. Ha azonban gyors intézkedésre van szükség, az öröklésben érdekelt másik személy (pl. örököstárs) is kirendelhető, feltéve, hogy érdekellentét nem áll fenn közöttük.
Az ügygondnok díját, felszámítható költségeit, valamint ezek megfizetésének módját a 21/2014. (III. 13.) KIM rendelettel, a 28/2014. (IV. 24.) KIM rendelettel, a 20/2014. (XII. 23.) IM rendelettel és a 12/2015. (VII. 23.) IM rendelettel módosított 29/2010. (XII. 31.) KIM rendelet (Vhr.) szabályozza.

Het. 52. §

A Het. - hasonlóan a korábbi jogszabályhoz - rendelkezik az ügygondnok jogállásáról és azt a meghatalmazott jogállásával azonos módon szabályozza, de a törvényben meghatározott korlátok között (lásd a Pp. 74. §-át is).
Jogköre a hagyatéki eljárással kapcsolatos minden nyilatkozatra és cselekményre kiterjed, beleértve a hagyatéki vagyon átvételét is. Ez alól csak a készpénz, értékpapír és értéktárgy átvétele kivétel, amelynek átvételéhez a gyámhatóság engedélye szükséges.
További korlátozást jelent, hogy az ügygondnok egyezséget nem köthet, jogokról nem mondhat le, jogokat (követeléseket) nem ismerhet el és kötelezettséget nem vállalhat, kivéve ha ezáltal az általa képviselt felet nyilvánvaló károsodástól óvja meg.
A jogról való lemondás tilalma kiterjed a fellebbezési jogról való lemondásra is (lásd a Het. 112. §-t).
A hagyatéki eljárásban is érvényesül azonban az a szabály, hogy az ügygondnok által képviselt félnek nincs beleszólása abba, hogy ki legyen az ügygondnoka és eljárási cselekményei nem szorulnak a képviselt fél utólagos jóváhagyására sem.

Idézés

Het. 53. §

A Het. pontosan meghatározza, hogy a hagyatéki tárgyalásra milyen esetben kiket kell megidézni. A megidézendők köre aszerint változik, hogy az örökhagyó után a törvényes öröklés rendje szerint, vagy végintézkedés alapján nyílik meg az öröklés.
A Het. 53. § (1) bekezdése azokat sorolja fel, akiket végintézkedés hiányában - vagyis ha az öröklés rendjére a törvényes öröklés érvényesül - a tárgyalásra meg kell idézni.
A törvényes örökösök körét az új Ptk. 7:55-7:66. §-ai, valamint 7:74. §-ának (1) bekezdése határozza meg. Törvényes örökös továbbá a 2013. évi LXXVI. törvénnyel módosított 2009. évi XXIX. törvény 3. §-ának rendelkezése alapján a bejegyzett élettárs is. Az öröklési kapcsolat a családi kapcsolaton: a rokonságon és a házasságkötéssel, illetőleg a bejegyzett élettársi kapcsolattal létrejött hozzátartozói viszonyon alapszik, végső soron pedig törvényes örökös a Magyar Állam.
Az örökhagyó vér szerinti rokonai azok, akik az új Ptk. 4:96. §-a értelmében rokonok: a rokonok öröklésénél a vérségi származási vonal az irányadó. Ebből következik, hogy a törvényes öröklés szempontjából közömbös, hogy a származás házasságból vagy házasságon kívüli kapcsolatból ered. Rokoni - és így öröklési - kapcsolatot eredményez továbbá az örökbefogadás is [új Ptk. 4:132. § (1) bek., 7:72-7:73. §].
A törvényes öröklésben szigorú sorrend érvényesül, amit az új Ptk. előbb felhívott szakaszai határoznak meg. Ennek folytán a hagyatéki tárgyalásra csak azokat a törvényes örökösöket kell megidézni, akik a sorrend szerint ténylegesen örökölnek. Így elsősorban az örökhagyó gyermekeit, illetőleg ha az örökhagyó gyermeke az örökhagyó előtt meghalt (kiesett) annak leszármazóit (az örökhagyó unokáit, dédunokáit stb.). Az örökhagyó leszármazói mellett minden esetben meg kell idézni az örökhagyó házastársát, illetőleg bejegyzett élettársát is.
Ha az örökhagyó után leszármazó nem maradt, de él a házastársa vagy bejegyzett élettársa, az öröklésre jogosult felmenőket, illetőleg oldalági rokonokat is meg kell idézni.
Végintézkedés esetében a hagyatéki tárgyalásra a Het. 53. § (2) bekezdésben felsoroltakat kell megidézni, és velük a végintézkedés lényeges tartalmát közölni kell.
A végintézkedésben megjelölt örökösként érdekelt [Het. 53. § (2) bekezdés a) pont] alatt nemcsak a megnevezett örököst kell érteni, hanem - a végintézkedésben tett örökhagyói rendelkezéshez képest - örökösként érdekeltnek minősül a dologi hagyományos, a halál esetére megajándékozott, valamint az utóörökös és a dologi utóhagyományos is [lásd a Het. 6. § (1) bek. n) pontját], részesítésük esetében tehát a tárgyalásra őket is meg kell idézni.
Ha a végrendeleti örökös az örökhagyó előtt meghalt, meg kell idézni a végrendeletben megnevezett helyettes örököst, vagy utóörököst, illetőleg azt, aki a törvény alapján az elhalt végrendeleti örökös helyébe lép.
A Het. 53. § (2) bekezdés b) pontja a megidézendők között sorolja fel a kötelesrészre jogosult törvényes örökösöket. A kötelesrészre jogosultakat az új Ptk. 7:75. §-a határozza meg.
Ha az örökhagyó végintézkedésében végrendeleti végrehajtót nevezett meg, a tárgyalásra őt is meg kell idézni [Het. 53. § (2) bekezdés c) pont].
Megidézendő továbbá tulajdonostársak közös öröklési szerződése esetében az örökhagyót túlélő tulajdonostárs is [Het. 53. § (2) bekezdés g) pont].
A megidézendők között mind az (1) bekezdés, mind a (2) bekezdés felsorolja a hagyatéki hitelezőt [ideértve a meghagyás és a kötelmi hagyomány jogosultját is - Het. 6. § (2) bek.], a hagyatéki eljárásban fellépett igénylőt, továbbá a hagyatékhoz tartozó dolog birtokosát, és a hagyatékhoz tartozó jog vagy követelés kötelezettjét. Ez utóbbi két érdekeltet azonban mindkét esetben csak akkor kell megidézni, ha idézésüket ők maguk kérték.
Ha a közjegyző a végintézkedés érvénytelenségére utaló körülményt észlel, vagy valamelyik törvényes örökös a végintézkedés ellenére is igényt jelent be a hagyatékra, valamennyi törvényes örököst meg kell idézni [Het. 53. § (3) bek.].
Értelemszerű azonban, hogy ilyen esetben is csak a soron következő, vagyis az örökhagyó után közvetlenül öröklésre jogosult hozzátartozókat kell megidézni - kivéve, ha olyan törvényes örökös támasztott igényt a hagyatékra, aki az öröklésben még nem került sorra: őt meg kell nyilatkoztatni arra, hogy igényét mire alapítja.
Bár a Het. 53. § (3) bekezdése erről nem szól, véleményünk szerint ez a rendelkezés a végintézkedés esetleges hatálytalanságára utaló körülmény esetében is irányadó.

Het. 54-55. §

A korábbi jogszabály szerint a közjegyzőnek a szóbeli végrendelet tanúit meg kellett hallgatnia és vallomásukat jegyzőkönyvbe kellett foglalni. A tanúk meghallgatása akkor sem volt mellőzhető, ha a szóbeli végrendeletre és annak tartalmára az örökösök egybehangzó nyilatkozatot tettek.
Az Het. 54. §-a ezzel szemben csak akkor teszi kötelezővé a szóbeli végrendelet tanúinak a hagyatéki tárgyalásra való megidézését és meghallgatását, ha nem tettek előzetes nyilatkozatot (lásd a 47. §-t), vagy meghallgatásukat valamelyik öröklésben érdekelt kéri. Egyéb esetben a közjegyző döntésére bízza, hogy a tanúkat megidézi-e; erre különösen akkor kerülhet sor, ha a szóbeli végrendelettel kapcsolatban valamely aggályt keltő körülmény merül fel.
A szóbeli végrendelet esetében is irányadó ugyanis, hogy csak az örökhagyótól származó - tehát valóban létező - végrendelet alapján van jogi lehetőség a végrendeleti öröklésre és az örökösöknek csak arra van módjuk, hogy az érvénytelen, de létező szóbeli végrendeletet érvényesnek ismerjék el. Az örökhagyó más módon, más körülmények között elhangzott ígéreteit még az érdekeltek egybehangzó nyilatkozata alapján sem lehet szóbeli végrendeletként elfogadni. (Lásd még ezzel kapcsolatban a 46. §-hoz fűzött magyarázatot is.)
Ha a szóbeli végrendelet tanúinak kihallgatásakor, illetőleg a tanúk előzetes nyilatkozatának felolvasásakor, vagy a szóbeli végrendelet kihirdetésekor valamelyik örökösként érdekelt nincs jelen, a közjegyzőnek a tárgyalást el kell halasztania és újabb tárgyalást kell kitűznie, amelyre az érdekeltet megidézi, egyben a tanúk előzetes nyilatkozatait, illetőleg a meghallgatásukról felvett jegyzőkönyvet részére megküldi. A szóbeli végrendelet tartalmát ugyanis az öröklésben érdekelteknek ismerniük kell, hogy arra nyilatkozataikat megtehessék.
Előfordulhat az is, hogy a tanúk vallomásukban olyan további személyekre nyilatkoznak, akik a hagyatéki ügyben érdekeltek, és megidézésük - bár az a Het. 53. § (2) bekezdése értelmében kötelező lett volna - nem történt meg. Ilyen esetben a közjegyzőnek a tárgyalást ugyancsak el kell halasztania, és az utóbb ismertté vált érdekelteket a következő tárgyalásra meg kell idéznie; egyúttal a tanúk előzetes nyilatkozatait, illetőleg a meghallgatásukról készült tárgyalási jegyzőkönyvet részükre meg kell küldeni. A szóbeli végrendelet kihirdetésére ugyanis valójában csak akkor kerülhet sor, ha annak lényeges tartalma minden öröklésben érdekelttel szabályszerűen közlésre került. Ehhez képest, ha a kihirdetés esetleg előzetesen már megtörtént volna - lásd az 55. § (2) bekezdésének első fordulatát - az nem tekinthető joghatályosnak. Mindezekben az esetekben a közjegyző a szóbeli végrendeletet csak az újabb hagyatéki tárgyaláson hirdetheti ki [55. § (2) bek.].
A szóbeli végrendelet kihirdetésének módjával nem itt, hanem a hagyatéki tárgyalás menetére vonatkozó rendelkezések között a 69. §-nál foglalkozunk.

Het. 56. §

A Het. a Pp.-nek a kézbesítésre vonatkozó rendelkezéseivel egyezően szabályozza a külföldön lakóhellyel (tartózkodási hellyel), illetőleg székhellyel rendelkező magánszemély vagy cég részére történő idézést, ha a külföldi cím ismert, belföldön azonban sem lakóhellyel (tartózkodási hellyel), illetőleg székhellyel nem rendelkezik és nincs belföldi meghatalmazottja sem. Ilyen esetben a külföldi érdekelt részére az idézést a külföldi címre kell megküldeni és egyúttal fel kell hívni arra, hogy legkésőbb az első tárgyaláson kézbesítési megbízottját jelentse be, egyben csatolja a megfelelő okirati formában készített megbízási szerződést. Ha ennek nem tesz eleget, hiánypótlás elrendelésének vagy az érdekelt külön felhívásának nincs helye, részére a továbbiakban hirdetményi úton (lásd az 58-66. §-okat) kell kézbesíteni.
Kivételt jelent az első tárgyalásra szóló idézés: ezt (amennyiben a kézbesítés sikertelen volt) hirdetményi úton kézbesíteni nem lehet. Ebben az esetben a kézbesítésre a Pp.-nek a külföldön történő kézbesítésre irányadó szabályait kell alkalmazni: az idézést - ha nemzetközi megállapodás másként nem rendelkezik - intézkedés végett az igazságügyért felelős miniszterhez kell felterjeszteni. A külföldön teljesített kézbesítés érvényes, akár a belföldi jogszabályoknak, akár a kézbesítés helye szerinti jogszabályoknak megfelel (Pp. 100. §). Az idézésben ezekre a jogkövetkezményekre az érdekeltet külön is figyelmeztetni kell.

Het. 57. §

Általános szabály, hogy az idézésben a mulasztás jogkövetkezményeire, továbbá a jogszabályban biztosított jogcselekmények lehetőségére a közjegyzőnek minden megidézett érdekeltet tájékoztatnia kell.
A szabályszerű idézéssel az érdekelt értesül a megindult eljárásról, így érdekeinek érvényesítése végett felléphet. Ha ezt nem teszi, tudatában kell lennie annak, hogy távolmaradása (hallgatása) nem akadályozza meg a tárgyalás megtartását és a végzés meghozatalát [Het. 57. § (1) bekezdés a) pont].
A hagyatéki ügy gyorsabb befejezése érdekében az érdekelt tájékoztatást kap arról is, hogy a hagyatéki vagyon jogi sorsát, az esetleges igények kielégítését egyezséggel rendezheti [Het. 57. § (1) bekezdés b) pont - lásd a 94. §-t], illetőleg ennek érdekében közvetítői eljárást vehet igénybe [(1) bekezdés c) pont - lásd a 93. §-t].
A Het. 57. §-a (1) bekezdésének új d) alpontja szerint, amelyet a 2015. évi LXXI. törvény 17. §-a (3) bekezdése iktatott be, abban az esetben, ha a megidézett személynek tudomása van arról, hogy a hagyatékkal kapcsolatban külföldön eljárás folyik (vagy ilyen eljárás folyamatban volt), azt haladéktalanul köteles a közjegyzőnek bejelenteni és meg kell adnia a külföldi eljárás beazonosításához szükséges adatokat is.
A Het. 57. § (2) bekezdése külön is kiemeli a tájékoztatás fontosságát abban az esetben, ha az örökhagyó házastársa az őt törvényes örökösként megillető özvegyi jog megváltására igényt terjeszthet elő. Erről a lehetőségről a közjegyzőnek a házastárs és az állagörökösök részére a szükséges tájékoztatást meg kell adnia.
Bár a (2) bekezdés erről kifejezetten nem szól, értelemszerű, hogy ha a hagyatékban az örökhagyóval közösen lakott lakás, és a hozzá tartozó berendezési és felszerelési tárgyakon kívül egyéb ági vagyontárgy is van, az azon fennálló özvegyi jog megváltása iránti igény előterjesztésének lehetőségéről az ági örököst is tájékoztatni kell [lásd az új Ptk. 7:69. § (2) bekezdés első fordulatát].
Az özvegyi jog megváltásának feltételeiről és a részletes eljárásjogi szabályokról egyébként a Het. 96-97. §-ainál lesz szó.

Het. 57/A. §

Az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény 54. § (4a) bekezdése feljogosítja a közjegyzőt arra, hogy az örökös kérelmére tájékoztatást kérjen az adóhatóságtól az örökhagyó adótartozásának vagy túlfizetésének mértékéről. Az adóhatóság által adott tájékoztatás segítséget nyújt a hagyatékot terhelő tartozások, illetőleg az esetleges túlfizetések tisztázásához. Ez az örökös érdekét szolgáló rendelkezés indokolta Het. új 57/A. §-sal történt kiegészítését, amelyet a 2013. évi CC. törvény iktatott be, s amely a közjegyzőnek az örökös adózással kapcsolatos tájékoztatásáról, annak feltételeiről és a tájékoztatás tartalmáról rendelkezik.

Hirdetmény

Het. 58-62. §

A Het. - a Pp. rendelkezéseihez hasonlóan - védelemben részesíti a hagyatéki eljárásban érdekelteket abban az esetben is, ha ismeretlen helyen tartózkodnak, vagy tartózkodási helyük olyan államban van, amely a kézbesítéshez nem nyújt jogsegélyt, vagy a kézbesítés egyéb elháríthatatlan akadályba ütközik, illetőleg előre is eredménytelennek mutatkozik és képviselővel nem rendelkeznek. A kézbesítést ilyenkor hirdetmény útján kell teljesíteni [Het. 58. § (1) bek.].
A hirdetményi kézbesítés jelentősége abban van, hogy a Het.-ben meghatározott esetekben a kézbesítést "vélelmezve" biztosítja a hagyatéki eljárás lefolytatásának jogi feltételeit.
Új rendelkezése a Het.-nek, amely a Magyar Országos Közjegyzői Kamara (MOKK) feladatává teszi a hirdetmények elektronikus úton történő közzétételét, amelyre országos nyilvántartást működtet. A nyilvántartás az interneten folyamatosan elérhető, nyilvános és díjmentesen megtekinthető [59. § (1)-(2) bek.].
Az országos nyilvántartás mellett a hirdetményt az érdekelt utolsó belföldi lakóhelye, ennek hiányában utolsó belföldi tartózkodási helye, illetőleg ha erre sincs adat, az eljáró közjegyző székhelye szerint illetékes polgármesteri hivatal hirdetőtábláján is ki kell függeszteni [Het. 60. § (1) bek.].
A hirdetményt 15 napra kell közzétenni és a 15. napon kézbesítettnek tekintendő [Het. 58. § (2) bek.]. A kézbesítés vélelmezett időpontjáról mind az országos kamara, mind a polgármesteri hivatal a közjegyzőt díjmentesen, elektronikus úton értesíti [59. § (2) bek., 60. § (2) bek.]. A közzétételhez fűződő jogkövetkezmények azonban az országos kamara nyilvántartásában való közzététel alapján állnak be: ezáltal a hagyatéki eljárás lefolytatása elől az akadály elhárul [59. § (3) bek.].
A Het. lehetőséget ad a hirdetmény más módon való közzétételére is. Bármelyik hagyatéki eljárásban érdekelt kérheti, hogy a hirdetményt a külön jogszabályban meghatározott kormányzati portálon vagy más formában (pl. országos napilapban) is közzétegyék - feltéve, hogy a kérelmező a közzététel költségeit előlegezi és viseli (61. §). A közzétételnek ez az módja alkalmas a szélesebb körű figyelemfelhívásra, jogkövetkezmények azonban nem fűződnek hozzá [lásd a 59. § (3) bekezdését].
A hirdetmény tartalmát a Het. részletesen meghatározza [lásd a 62. § (1) bekezdését]. Annak - az adott hagyatéki eljárásra vonatkozó adminisztratív jellegű adatok mellett [62. § (1) bek. a)-e) pont] - tartalmaznia kell azt az okot, amely a hirdetményi kézbesítést szükségessé tette, továbbá azokat az adatokat és figyelmeztetéseket, amelyeket az érdekelt tudomására kell hozni: így az érdekeltnek az eljárásbeli státuszát, ezzel összefüggésben jogait és kötelezettségeit és a jogkövetkezményeket is [62. § (1) bek. f)-g) pont].
A személyiségi jogok védelmét szolgálja az a rendelkezés, amely szerint végzés kézbesítés esetén a végzés tartalmát, az örökhagyó végintézkedésének közlése esetén a végintézkedés tartalmát a hirdetményben közölni nem szabad. Ilyen esetekben a hirdetmény csak annyit tartalmaz, hogy az érdekelt vagy képviselője a meghozott végzést a közjegyzőnél átveheti, illetőleg a végintézkedést a közjegyzőnél megtekintheti [Het. 62. § (2)-(3) bek.].
Ha a hirdetmény eredménytelen marad és a hagyatéki eljárásban érdekelt sem személyesen, sem képviselője útján nem jelentkezik, a közjegyző részére ügygondnokot rendel, aki az eljárás további szakaszában az érdekeit képviselni fogja [lásd a Het. 49. § (1) bekezdésének b) pontját].

Het. 63. §

Hirdetményi úton kell megidézni azokat a hagyatéki eljárásban érdekelt személyeket is, akiknek személyi adatait hiányosak vagy ismeretlenek és ezáltal személyük sem azonosítható.
Alapvető különbség van azonban az ismeretlen helyen tartózkodó, és az ismeretlen érdekelt megidézésére és az idézés eredménytelensége esetén a jogkövetkezményekre vonatkozó szabályok között.
Míg ugyanis a Het. 58-62. §-ai arra az esetre határozzák meg az idézés (kézbesítés) módját, amikor az érdekelt személye ismert csupán tartózkodási helye ismeretlen, illetőleg részére a kézbesítés valamely okból elháríthatatlan akadályba ütközik, a 63. § szerinti eljárásra akkor kerül sor, ha az érdekelt személyére közelebbi adatok nem állnak rendelkezésre, esetleg még a neve sem ismert: azaz a személye ismeretlen.
Ilyen esetben a hirdetmény azt a felhívást tartalmazza, hogy az érdekelt igényét a hirdetményi kézbesítéstől számított 30 napon belül a közjegyzőnél jelentse be, illetőleg a hagyatéki tárgyaláson jelenjen meg vagy képviseltesse magát.
Ha a felhívásra nem jelentkezik és a tárgyaláson nem jelenik meg, őt és igényét a közjegyző - ügygondnok kirendelése nélkül - figyelmen kívül hagyja.

Het. 64. §

Ha az örökhagyó után ismert örökös nem maradt és ennek folytán feltételezhető, hogy törvényes örökös hiányában - mint "szükségképpeni örökös" - a Magyar Állam örököl, a közjegyzőnek a hirdetményi kézbesítés szabályainak megfelelő alkalmazásával hirdetményt kell kibocsátania. A hirdetményben felhív mindenkit, hogy aki a hagyatékra öröklésben érdekeltként igényt tart, igényét 30 napon belül írásban jelentse be.
A közjegyző a hirdetményt - tájékoztatás céljából - a Magyar Állam képviseletét ellátó szervnek is megküldi. A Magyar Állam öröklése és az államot megillető egyéb jogok gyakorlása esetén a képviseletet a 45/2002. (XII. 25.) PM rendelet értelmében a Kincstári Vagyoni Igazgatóság látja el (lásd a Het. 9. §-ához fűzött magyarázatot).
A 30 napos határidő eredménytelen eltelte esetében a közjegyző a hagyatékot - törvényes örökösi minőségét megállapítva - a Magyar Államnak adja át. Értelemszerű, hogy a hagyatékkal szemben támasztott igények tekintetében a Magyar Állam éppúgy helytállni tartozik, mint bármely más örökös.

Het. 65. §

Az új Ptk. öröklési jogi szabályai lehetőséget adnak az örökösöknek arra, hogy az ismeretlen hagyatéki hitelezőket felderítsék: ennek érdekében a közjegyzőnél kérhetik a hagyatéki hitelezők felhívását követeléseik bejelentésére. Az a hitelező, aki követelését a felhívásban megszabott határidő alatt nem jelentette be, a jelentkezéséig történt kielégítéseket a sorrend megtartása és a csoportjához tartozók kielégítésének aránya szempontjából nem kifogásolhatja. Ha pedig a hagyatéki osztály már megtörtént, az örököstársaktól csak az örökrészeikhez igazodó aránylagos kielégítést igényelhet - kivéve mindkét esetben, ha az örökösnek a követelésről a bejelentés nélkül is tudomása volt (új Ptk. 7:100. §).
A 65. § lényegében az anyagi jogi rendelkezést megismételve megadja annak eljárásjogi szabályait. Eszerint a közjegyző a kérelem alapján hirdetmény útján felhívja a hitelezőket, hogy követeléseiket 30 napon belül a közjegyzőnél írásban jelentsék be. Egyben a hirdetményben figyelmezteti a hitelezőket a bejelentés elmulasztásának anyagi jogi következményeire és erről az öröklésben érdekelteket is tájékoztatja.

Het. 66. §

A Het. részletesen meghatározza mindazokat az adatokat, amelyeket a számítógépes nyilvántartásban rögzíteni kell és rendelkezik arról is, hogy a hirdetménnyel kézbesített irat címzettjén kívül más személy kérelmére vagy megkeresésére kinek és milyen esetben lehet felvilágosítást adni.
Míg a hirdetmény az interneten díjmentesen megtekinthető [Het. 59. § (2) bek.], annak a nyilvántartásba való rögzítéséért és a közzétételért költségtérítést kell fizetni, amely a közjegyző készkiadását képezi.

A tárgyalás menete

Het. 67. §

Az idézésre vonatkozó általános szabályokat a Het. 57. §-a határozza meg. Eszerint az idézésben az érdekelteket figyelmeztetni kell - egyebek mellett - arra is, hogy ha szabályszerű idézés ellenére nem jelennek meg a tárgyaláson, távolmaradásuk sem a tárgyalás megtartását, sem a végzés meghozatalát nem akadályozza [57. § (1) bek. a) pont]. Ez a rendelkezés az alapja a 67. § (1) bekezdésének, amely kimondja, hogy ilyen esetben az érdekelt távolmaradása ellenére a tárgyalás megtartható.
Nem akadálya a hagyatéki tárgyalás megtartásának az sem, ha valamelyik érdekelt a tárgyalásra nem volt szabályszerűen megidézve és azon meg sem jelent. (Előfordulhat ugyanis, hogy a tárgyalásról mégis értesül és azon idézés nélkül is megjelenik.) Ebben az esetben azonban a tárgyaláson érdemi határozatot hozni nem lehet: a tárgyalás folytatására újabb határnapot kell tűzni és arra a nem szabályszerűen megidézett (és meg nem jelent) érdekeltet meg kell idézni. Az új határnapra a megjelent érdekelteket már nem kell megidézni - kivéve ha várható, hogy az újabb tárgyaláson olyan adatok merülnek fel, amelyek a tényállás megváltozását eredményezik. Erre ugyanis a korábbi tárgyaláson megjelent érdekelteket meg kell nyilatkoztatni, enélkül a közjegyző érdemi határozatot nem hozhat [Het. 67. § (2) bek.].
Bár a Het. erről kifejezetten nem rendelkezik, értelemszerű, hogy nem tekinthető szabályszerűnek az 53. § (2) bekezdésében felsorolt érdekeltek megidézése, ha a kézbesítési bizonyítvány a tárgyalásig visszaérkezett ugyan, de az idézéssel együtt az örökhagyó végintézkedésének lényeges tartalma nem volt velük közölve [lásd még az 55. § (2) bekezdését is]. Biztosítani kell ugyanis, hogy a törvényes örökösök a végintézkedésről tudomást szerezzenek és - ha annak a jogi feltételei fennállanak - a megtámadásra való jogukat érvényesítsék. A közjegyzőnek ebben az esetben is a 67. § (2) bekezdésének előbb ismertetett rendelkezése szerint kell eljárnia.
Előfordul, hogy valamelyik érdekelt kézbesítési bizonyítványa a tárgyalás határnapjáig nem érkezik vissza. Ha ez az érdekelt a tárgyaláson nem jelenik meg, a közjegyző nem tudja megállapítani, hogy idézése szabályszerű volt-e vagy sem. Bár távolmaradása a (3) bekezdés értelmében nem akadálya a tárgyalás megtartásának, azonban érdemi végzést nem lehet hozni; annak meghozatalát a kézbesítési bizonyítvány megérkezéséig el kell halasztani. Ilyen esetben a közjegyző újabb határnapot nem tűz.
Ha a kézbesítési bizonyítvány 30 napon belül megérkezik és abból megállapítható, hogy a meg nem jelent érdekelt a tárgyalásra szabályszerűen meg volt idézve, az érdemi határozat hozatalának már nincs akadálya. Ilyen esetben a közjegyző a korábban megtartott tárgyaláson elhangzott nyilatkozatok és a rendelkezésre álló adatok alapján érdemi határozatot hozhat [Het. 67. § (3) bek.]. A meghozott végzést az érdekelttel kézbesítés útján közölni kell.
Ellenkező esetben a közjegyzőnek a (2) bekezdés második fordulata szerint kell eljárnia: azaz újabb tárgyalásra kell határnapot tűznie.
Az általános szabályok között a Het. 9. §-a rendelkezik a képviselőként fellépő személy képviseleti jogosultságának hivatalból való vizsgálatáról. A Het. 67. § (4) és (5) bekezdése ezzel összefüggésben szabályozza a közjegyző eljárását. Eszerint ha a meghatalmazott vagy a törvényes képviselő képviseleti jogát nem igazolta, a közjegyző megfelelő határidő kitűzésével felhívja annak igazolására. Előfordul, hogy a képviselőként megjelent személy valamely okból (pl. érdekellentét) az érdekeltet nem képviselheti. Ilyen esetben az érdekeltet kell felhívni, hogy vagy személyesen, vagy a törvénynek megfelelő képviselő útján járjon el.
Ha a hiány pótolható, a közjegyző a tárgyalást a hiány pótlása előtt is folytathatja. Ha pedig a tárgyaláson megjelent érdekeltek egyezően kérik, a tárgyalást folytatni köteles.
A hiánypótlás elmaradása esetén a közjegyző eljárására a Het. 67. § (1)-(3) bekezdésében foglaltak irányadók.

Het. 68. §

A 67. § rendelkezik arról, hogy a kézbesítéssel és a képviseletre való jogosultsággal kapcsolatos hiányosságok miatt - vagyis valamely eljárásjogi okból - mikor kell a közjegyzőnek a tárgyalást elhalasztania.
A 68. § a tárgyalás elhalasztásának azokat az eseteit szabályozza, amikor a tárgyalás megtartásának eljárásjogi akadálya nincs, az érdemi döntés meghozatala érdekében azonban a halasztás valamely okból indokoltnak látszik.
Így a hagyatéki eljárásban érdekelt fontos okból kérheti a tárgyalás elhalasztását [Het. 68. § (1) bek. a) pont]. A fontos ok - minthogy a jogszabályhely közelebbi meghatározást nem ad - bármi lehet, ennek megítélését a Het. a közjegyzőre bízza.
A közjegyző elhalaszthatja a tárgyalást abban az esetben is, ha az érdekeltek között felmerült az egyezségkötés lehetősége és a megegyezés létrejötte érdekében a halasztás indokoltnak mutatkozik [Het. 68. § (1) bek. b) pont].
Végül indokolt lehet a tárgyalás elhalasztása, ha arra a tényállás további tisztása miatt van szükség [Het. 68. § (1) bek. c) pont]. [A tényállás megállapításának kötelezettségéről részletesen a 70. § (1) bekezdésénél szólunk majd.]
Ha a közjegyző az előzőleg felsorolt valamely okból a tárgyalást elhalasztja, az eljárás mielőbbi lefolytatása érdekében - amennyiben lehetséges - kitűzi a folytatólagos tárgyalás időpontját is. Valamennyi öröklésben érdekelt azonban - a halasztást megelőzően vagy azt követően - egyezően kérheti, hogy a közjegyző újabb tárgyalás kitűzése nélkül a már rendelkezésre álló adatok alapján tárgyaláson kívül döntsön a hagyaték átadásáról és a döntést kézbesítés útján közölje [lásd ezzel összefüggésben a Het. 67. § (3) bekezdését is].

Het. 69. §

Ha a hagyatéki tárgyalás megtartásának nincs akadálya és a 68. §-ban írt valamely okból a tárgyalás elhalasztására sem került sor, a közjegyző először a hagyatéki leltárt ismerteti, amelyre a megjelentek észrevételeket tehetnek. Amennyiben a leltár hibás adatokat tartalmaz, vagy hiányos, a közjegyző azt nyomban kijavítja, illetőleg kiegészíti, vagy intézkedik a szükséges adatok beszerzése iránt. Lehetősége van azonban arra is, hogy a leltár kiegészítése céljából az illetékes jegyzőt keresse meg [lásd a Het. 21. § (2) bekezdését].
A korábbi jogszabály szerint a közjegyző a végintézkedést a hagyatéki tárgyalás előtt is kihirdethette; ebben az esetben az érdekelteket a kihirdetés helyéről és idejéről értesíteni kellett.
A Het. ilyen rendelkezést nem tartalmaz, ebből következik, hogy a végintézkedést minden esetben a hagyatéki tárgyaláson kell kihirdetni.
Az írásbeli végintézkedés kihirdetése annak felolvasásával történik.
Az előzőekben már szó volt arról, hogy a Het. a szóbeli végrendelet tanúinak meghallgatását nem minden esetben írja elő, a tanúkat csak akkor kell meghallgatni, ha előzetes nyilatkozatot nem tettek, illetőleg az öröklésben érdekeltek a tanúk meghallgatását kérték (lásd a 47. és 54-55. §-okhoz fűzött magyarázatot).
Ebből következik, hogy a szóbeli végrendelet kihirdetése kétféle módon történhet:
Ha a szóbeli végrendelet tanúi előzetes nyilatkozatot tettek - ideértve azt az esetet is, amikor a tanú halála vagy egyéb ok (pl. egészségi állapota) miatt már tanúvallomást tenni nem tud, de a szóbeli végrendelet megtételéről és annak tartalmáról korábban tett írásbeli nyilatkozata rendelkezésre áll - a közjegyző a hagyatéki tárgyaláson az előzetes nyilatkozatokat olvassa fel; ezt a tényt a jegyzőkönyvben rögzíti és az erre vonatkozó okiratokat a jegyzőkönyvhöz csatolja.
Ha viszont a közjegyző a szóbeli végrendelet tanúit a hagyatéki tárgyaláson hallgatja meg, vallomásukat jegyzőkönyvbe foglalja és a végrendelet kihirdetése a tanúvallomások felolvasásával történik - feltéve, hogy a kihirdetésnek nincs eljárásjogi akadálya [lásd a Het. 55. § (1) és (2) bekezdését].
Mind az írásbeli végintézkedés, mind a szóbeli végrendelet esetében a közjegyző egyúttal az érvényességgel (illetőleg a hatályossággal) kapcsolatos esetleges aggályokról is tájékoztatja az érdekelteket és lehetőséget biztosít arra, hogy a végintézkedésre észrevételeiket megtehessék. A közjegyző tájékoztatását és az észrevételeket a jegyzőkönyvben rögzíteni kell.
A végintézkedés érvényességét (hatályosságát) érintő aggályt keltő körülményekkel és az érvénytelenség (hatálytalanság) jogkövetkezményeivel részletesen a 48. §-nál foglalkoztunk.

Het. 70. §

A lefolytatott eljárás eredményeként a közjegyző megállapítja a hagyaték átadásához szükséges tényállást, az öröklés rendjét és azt, hogy ki és milyen jogcímen támasztott igényt a hagyatékkal szemben. Ehhez az (1) bekezdés felsorolja azokat a bizonyítási eszközöket is, amelyeket a közjegyző igénybe vehet. Ezek az érdekeltek nyilatkozatai és a rendelkezésre álló iratok.
1. A felsorolás az általános bizonyítási eszközöket tartalmazza, más bizonyítási eszköz igénybevételére csak ott van lehetőség, ahol azt a Het. külön rendelkezése kifejezetten megengedi, pl.: a szóbeli végrendelet tanúinak meghallgatása (54-55. §), vagy az özvegyi jog megváltása iránti igény elbírálásánál tanúk meghallgatásának, illetőleg szakértői vélemény beszerzésének a lehetősége [97. § (2) bek.].
a) Az érdekeltek írásban, illetőleg szóban tett nyilatkozatai jelentős részükben anyagi jogi nyilatkozatok, amelyek a hagyatéki vagyon körét, jogi sorsát, az öröklés rendjének megállapítását érintik. Visszavonásukra tehát csak akkor van mód, ha a nyilatkozat jogi jellege ezt megengedi, illetőleg a szerződéses nyilatkozatokra vonatkozó általános szabályok lehetővé teszik.
A nyilatkozatokkal kapcsolatban ma is irányadónak tekintendő a Legfelsőbb Bíróságnak - a Kúria 1/2014. PJE határozatával iránymutatásként továbbra is fenntartott, és a 3/2015. PJE határozat által nem érintett - a PK 297. számú állásfoglalással módosított PK 261. számú állásfoglalása (BH 1997. évi 3. szám). Eszerint "a hagyatéki eljárás során tett nyilatkozat addig, amíg arról az érdekelt másik fél tudomást nem szerzett, általában visszavonható, a későbbi visszavonás hatályosságához a nyilatkozattal jogot szerzett másik érdekelt fél beleegyezése szükséges. Az örökséget visszautasító nyilatkozatot az érdekelt másik félnek arról való tudomásszerzése előtt sem lehet visszavonni, de az érdekeltek közös megállapodással utóbb annak hatályát is megszüntethetik." Ez a jogértelmezési tétel lényegében a szerződés létrejöttére vonatkozó és jelenleg az új Ptk. 6:63-6:70. §-aiban foglalt rendelkezéseknek felel meg. Ezek ugyanis "rendszerint a hagyatéki vagyon átruházására, bizonyos feltételek kikötésére és más anyagi jogi joghatás elérésére irányulnak, tehát szerződési ajánlat jellegűek".
"Más a helyzet az örökséget visszautasító nyilatkozatnál, mivel ennek a jogi következménye az, hogy az illető örökös az öröklésből kiesik, s az őt illető örökségre nyomban (ipso iure) a többi örökös válik jogosulttá [új Ptk. 7:4. § (2) bek. d) pont, 7:89. §]. Az így beállott öröklésnek, illetőleg az ezt előidéző visszautasításnak a hatályát utóbb már csak megszüntetni lehet, ami az érdekeltek közös megegyezésével akadálytalanul megtörténhet per nélkül, azaz már a hagyatéki eljárás során is." Az érdekelt azonban mind a szerződési ajánlat jellegű, mind az örökséget visszautasító nyilatkozatát az általános ügyleti megtámadási alapon (pl. jogellenes fenyegetés, tévedés címén) megtámadhatja.
Az eljárásjogi nyilatkozatok visszavonására a Het. 2. §-a (1) bekezdésének értelmében alkalmazandó Pp. rendelkezései szerint "az a szabály érvényesül, hogy az eljárásjogi nyilatkozatok csak kivételesen, akkor nem vonhatók vissza, ha a visszavonást a jogszabály kifejezetten kizárja."
b) A közjegyző a már rendelkezésre álló iratok mellett az érdemi döntés meghozatalához szükséges további iratok (okiratok) bemutatására vagy becsatolására az érdekelteket felhívhatja. Ha a felhívásnak nem tesznek eleget és ezáltal az eljárás befejezését késleltetik, pénzbírság kiszabásának is helye van [lásd a Het. 17. § (4) bekezdését].
Szükség esetén a közjegyző maga keresi meg a bíróságokat, más hatóságokat, egyéb szerveket adatok vagy iratok megküldése, bemutatása vagy nyilatkozattétel céljából (lásd a Het. 16-17. §-okat).
2. Az elhangzott nyilatkozatok és a rendelkezésre álló iratok alapján a közjegyzőnek a tényállást hivatalból kell megállapítania: a hagyaték átadására ugyanis a feltárt tényállás alapján kerülhet sor. Ebből következik, hogy a közjegyzőnek ez a kötelezettsége nem csak akkor áll fenn, ha a hagyatékot tárgyalás alapján adja át, hanem abban az esetben is, ha az átadásról tárgyalás tartása nélkül rendelkezik, vagy póthagyatéki ügyben jár el. Ez a rendelkezés irányadó továbbá az öröklési bizonyítvány kiállítására az abban tanúsított tények tekintetében, és a megismételt hagyatéki eljárásban is.
A tényállás elemei a hagyaték körének, és az adott ügyben érvényesülő öröklési rendnek a megállapítása; ehhez szükségszerűen hozzátartozik az örökhagyó és az öröklésben érdekeltek között fennálló rokoni, illetőleg hozzátartozói kapcsolat feltárása, valamint annak tisztázása, hogy az örökösként, vagy más érdekeltként jelentkező személynek van-e jogcíme a hagyatékra (a hagyatéki vagyontárgyra), illetőleg az milyen jogcímen illeti (illetheti) meg.
A hagyatékhoz tartozó vagyontárgyakkal a Het. leltározásra vonatkozó 20. és 25. §-ainál részletesen foglalkoztunk, azok megismétlése helyett utalunk az ott írtakra.
Ha az örökhagyó után végintézkedés maradt, az öröklés rendjét ez határozza meg. Végintézkedés hiányában az öröklés rendjére a törvény az irányadó (új Ptk. 7:3. §).
Elsődleges tehát a végintézkedés; a törvényes öröklés csak akkor érvényesülhet, ha az örökhagyó nem tett végintézkedést, illetőleg abban nem rendelkezett teljes vagyonáról. Ha az örökhagyó végintézkedésében egész vagyonáról rendelkezett, a törvényes öröklés fogalmilag kizárt.
Az örökös azonban - amint arról a PK 261. számú állásfoglalás ismertetésénél már szó volt - az örökséget az új Ptk. 7:89-7:90. §-aiban szabályozott módon visszautasíthatja. Ez a jog mind a végintézkedés alapján, mind a törvényes öröklés rendje szerint öröklésre jogosult személyt megilleti.
Ha a végrendeleti örökös a hagyatékot visszautasítja, törvényes öröklésnek van helye. Ha pedig a törvényes öröklés rendje szerint öröklésre jogosultak is visszautasítják az örökséget, az öröklésből szintén kiesnek és helyükbe a soron következő törvényes örökös - végső soron a Magyar Állam - lép.
Olyan esetben azonban, amikor az örökhagyó a végrendeletében a végrendeleti örökös megnevezése mellett valamelyik törvényes örökösét kitagadta, az érvényesen kitagadott személy akkor sem örököl, ha a végrendeleti örökös - illetőleg a kitagadottat sorrendben megelőző törvényes örökös - az örökséget visszautasítja.
A törvényes örökösök körére vonatkozó anyagi jogi szabályokat a tárgyalásra való idézésről rendelkező 53. §-nál ismertettük. A magyarázatban szóltunk arról is, hogy ezek a rendelkezések szigorú sorrendet is megállapítanak és az ott megnevezett személyek e sorrend szerint követik egymást az öröklésben.
Éppen ezért elengedhetetlen a rokoni kapcsolatok fokának gondos feltárása. Különösen fontos ez az oldalági rokonok örökösként való fellépése esetén.
A házastárs törvényes öröklésének alapja az örökhagyóval fennállott és érvényes házasságon alapuló életközösség megléte [új Ptk. 7:62. § (1) bek.].
Két együttes feltétele van tehát: az érvényes és fennálló házasság és a házassági életközösség. E két feltételnek az örökhagyó halála - a hagyaték megnyílása - időpontjában kell fennállnia.
Ha tehát a házasság az örökhagyó halála előtt megszűnik - azt a bíróság felbontotta - házassági kötelék hiányában nincs törvényes öröklési kapcsolat sem.
Az új Ptk. 4:20. §-ának (3) bekezdése értelmében bírósági felbontás esetében a házasság a felbontást kimondó ítélet jogerőre emelkedésének napján szűnik meg. Így, ha a házasság felbontását kimondó ítélet az örökhagyó haláláig nem emelkedett jogerőre, az öröklés megnyílásakor a házasság még fennállt. Ilyen esetben a közjegyzőnek a házastársat törvényes örökösként kell számba vennie. A hagyatéki eljárásban - mint nemperes eljárásban - ugyanis a közjegyző a házastárs törvényes öröklésének két feltétele közül csak az első feltételt: a kötelék fennállását vizsgálhatja.
A másik feltétel: a házassági életközösség fennállása kérdésében a döntés polgári perben a bíróság feladata. A közjegyzőnek csak arra van módja, hogy az érdekelteknek a szükséges jogi tájékoztatást megadja és ha a házastárs törvényes örökösi minőségét vitatják, a hagyatékot a Het. 83-89. §-aiban meghatározott módon adja át.
Ezek a szabályok megfelelően irányadók a bejegyzett élettárs öröklésére is (a 2013. évi LXXVI. törvénnyel módosított 2009. évi XXIX. törvény 3. §).
De az öröklési igényen kívül más dologi jogi igény is érvényesíthető.
Dologi jellegű igény a túlélő házastárs, illetőleg a bejegyzett élettárs vagyonközösségen alapuló, vagy különvagyoni igénye, a nem bejegyzett élettársi kapcsolat esetében az élettársi együttélés alatt keletkezett vagyonszaporulaton alapuló, illetőleg különvagyoni igénye. Tulajdoni igényt érvényesíthet az örökös vagy más személy is a hagyatéki leltárba felvett valamely vagyontárgyra, amely nem volt az örökhagyó tulajdona. Ilyen esetben a közjegyző eljárására a Het. 81. §-ában foglaltak az irányadók.
A hagyatékkal kapcsolatban azonban kötelmi jellegű igényeket is érvényesíthetnek: így felléphetnek az örökhagyó hitelezői, akiknek az örökhagyóval szemben kötelmi követelésük áll fenn, amelyet a hagyatékból kívánnak kielégíteni. Gyakori az örökhagyó részére nyújtott tartási, gondozási szolgáltatások, egyéb költségek megtérítése, vagy az örökhagyónak nyújtott kölcsön visszafizetése iránti igény is. Ilyen esetben a közjegyzőnek a hitelező nyilatkozata és a rendelkezésre álló adatok alapján meg kell állapítania az igény pontos jogcímét. Ezzel lehetőséget ad arra, hogy a hitelező és az örökösként érdekelt a követelés kiegyenlítésében megegyezzenek és ezáltal a peres eljárást elkerüljék.

A hagyatéki eljárás felfüggesztése

Het. 71. §

A Het. a per tárgyalásának felfüggesztésére vonatkozó polgári eljárásjogi szabályok mintájára bevezette a hagyatéki eljárás felfüggesztését mint új eljárásjogi jogintézményt, azonban konkrétan, tárgyuk szerint meghatározva azokat az eljárásokat, amelyek lefolytatása céljából a felfüggesztésre sor kerülhet. A korábbi jogszabály szerint a közjegyzőnek jóval szűkebb körben az eljárás függőben tartására volt lehetősége.
Míg a Het. 71. § (1) bekezdésben felsorolt eljárások esetében a törvény a közjegyző döntésére bízza, hogy a hagyatéki eljárást felfüggeszti-e, vagy azt szükségtelennek tartja, a (2) bekezdés szerinti esetekben a hagyatéki eljárás felfüggesztése kötelező.
Ez utóbbiak között a c) pont ca) alpontja az "örökhagyó túlélő házastársa, vagy volt (elvált) házastársa" mellett az "élettársa élettársi vagyonközösség jogcímén érvényesített" igényét is felsorolja. Ez a meghatározás azonban - figyelemmel az élettársi kapcsolat kétféle típusára - túl általános és nem is egyértelmű. Ehhez képest a rendelkezést véleményünk szerint a bejegyzett élettárs vagyonközösségi igényére, és nem bejegyzett élettársi kapcsolat esetében az élettársi együttélés alatt keletkezett vagyonszaporulatra alapított igényre egyaránt alkalmazni kell. (Lásd még a 82. §-hoz fűzött magyarázat I. pont 3. alpontjában írtakat is.)
A Het. 71. § (2) bekezdés új d) pontját a 2013. évi CCXII. törvény 141. §-a iktatta be. A kiegészítést a mező- és erdőgazdasági földek forgalmáról szóló 2013. évi CXXII. törvény (a továbbiakban: Földforgalmi törvény) által bevezetett korlátozó rendelkezések tették szükségessé, amelyek a földek tulajdonjogának megszerzését, illetőleg e földekre haszonélvezeti jog alapítását meghatározott feltételekhez fűzték. A törvény hatálya alá tartozó esetekben a megkötött szerződésekhez hatósági jóváhagyás szükséges, amelyről az illetékes mezőgazdasági igazgatási szerv dönt. A jóváhagyás megtagadása a szerződés semmisségét eredményezi.
Az általános szabály alól kivételt jelent azonban a föld tulajdonjogának, illetve haszonélvezeti jogának törvényes öröklés jogcímén való megszerzése. Ebből következik viszont, hogy egyéb esetekben pl. végrendeleti öröklés, vagy a hagyatéki eljárás során kötött egyezség esetében - a hatósági bizonyítvány beszerzése nem mellőzhető. Ilyen esetben annak beszerzése céljából a hagyatéki eljárás felfüggesztése kötelező.
A Földforgalmi törvény e kivételes szabályát egészítette ki a 2013. évi CCXII. törvény 8. §-a, amikor kimondta, hogy törvényes örökléssel történő tulajdonszerzésnek minősül az is, ha a végrendeleti örökös, - végrendelet, illetőleg más örökös hiányában - törvényes örökössé válhat. Ez a rendelkezés a végrendelettel alapított haszonélvezet esetében is irányadó.
A Het. 71. § (3) bekezdés lehetőséget ad a közjegyzőnek arra, hogy ha akár az (1) bekezdésben, akár a (2) bekezdés a)-c) alpontjában meghatározott eljárás még nincs megindítva, de megindítása rövid időn belül valószínűnek mutatkozik, az eljárás megindítására és annak igazolására a jogosultnak határidőt szabjon. A határidő eredménytelen eltelte esetében azonban felfüggesztésnek nincs helye.
A Het. 71. § (3) bekezdés alkalmazására különösen a (2) bekezdés c) pont ca)-cb) alpontjai szerinti esetekben kerülhet sor.
Gyakori ugyanis, hogy az ingatlan-nyilvántartásban az örökhagyó tulajdonaként bejegyzett ingatlanra vagy ingatlanhányadra az örökhagyó túlélő házastársa, vagy bejegyzett élettársa vagyonközösség, illetőleg nem bejegyzett élettársi kapcsolat esetében élettársa az élettársi együttélés alatt keletkezett vagyonszaporulat jogcímén meghatározott tulajdoni hányad iránt igényt érvényesít [Het. 71. § (2) bekezdés c) pont ca) alpont].
Nem ritka ennek az ellenkezője sem, amikor a házastársi, illetőleg bejegyzett élettársi vagyonközösséghez, vagy nem bejegyzett élettársi kapcsolat esetében a vagyonszaporulathoz tartozó ingatlannak az örökhagyót megillető tulajdoni hányadára az örökhagyó tulajdonjoga az ingatlan-nyilvántartásban nincs bejegyezve, vagyis az örökhagyó ingatlan-nyilvántartáson kívüli tulajdonosnak minősül.
De előfordul az is, hogy az örökhagyónak más személy nevén álló ingatlanra (ingatlanhányadra) eredeti szerzés (öröklés, elbirtoklás) jogcímén, vagy szerződésen alapuló kötelmi jogcímen (pl.: adásvételi vagy ajándékozási szerződés alapján) van igénye [Het. 71. § (2) bekezdés c) pont cb) alpont].
Ilyen esetekben a tulajdonjog bejegyzése iránti bírósági vagy hatósági eljárás megindítására a Het. 71. § (3) bekezdés biztosít lehetőséget.
A (3) bekezdésnek a 2013. évi CCXII. törvény 141. §-ával történt kiegészítése a Het. 71. § (2) bekezdésbe beiktatott új d) pont szerinti esetre tartalmaz rendelkezést, és a Földforgalmi törvény szerint szükséges feltételek fennállásáról szóló hatósági bizonyítvány beszerzését a közjegyző feladatává teszi; annak kiadása céljából a közjegyzőnek kell megkeresnie a mezőgazdasági igazgatási szervet.
A hagyatéki eljárás felfüggesztése joghatását tekintve részben eltér a Pp.-nek a felfüggesztésre vonatkozó rendelkezéseitől, mert a Het. 71. § (5) bekezdés kimondja, hogy a hagyatéki eljárás felfüggesztése alatt rész-hagyatékátadó végzés - tehát érdemi rendelkezés - hozható. A felfüggesztésre alapot adó okoktól függően ugyanis nem feltétlenül szükséges az egész eljárás felfüggesztése: lehetőség van arra is, hogy a közjegyző erről csak meghatározott vagyontárgy tekintetében rendelkezzen (lásd a (2) bekezdés c) pont ca)-cb) alpontok, továbbá a d) pont előbb ismertetett eseteit). Ezáltal a rész-hagyatékátadó végzés meghozatalával (79. §) az egyéb hagyatéki vagyontárgyak jogi sorsa rendezhető lesz.
A 2013. évi CCXII. törvény 141. §-ával beiktatott új (6) bekezdés arra az esetre szabályozza a közjegyző eljárását, ha a Földforgalmi törvény alapján szükséges hatósági bizonyítvány kiadását a mezőgazdasági igazgatási szerv megtagadja. Ebben az esetben a végrendeletnek az a rendelkezése, amely miatt hatósági jóváhagyásra volt szükség, semmisnek tekintendő, és a közjegyző a hagyatéknak ezt a részét még ideiglenes hatállyal sem adhatja át a végrendeleti örökösnek. E hagyatéki vagyontárgy (vagyonrész) tekintetében a törvényes öröklés általános szabálya szerint nyílik meg az öröklés, azt tehát a törvényes örökösnek kell átadni.

A hagyatéki eljárás költsége

Het. 72. §

A Het. a hagyatéki eljárásban felmerülő költségek négy csoportját különbözteti meg:
a) Első helyen a közjegyzői díjazást nevezi meg, amely a közjegyző munkadíjából és költségeiből áll. A Het. 66. § (4) bekezdése külön kiemeli, hogy a közjegyző készkiadásaihoz tartozik a hirdetménynek az országos kamara számítógépes nyilvántartásában való rögzítéséért és közzétételéért járó költségtérítés is.
A közjegyzői díjszabást a 14/1991. (XI. 26.) IM rendelet állapította meg.
b) A költségekhez tartozik az ügygondnok díja és költségtérítése is, amelyről ugyancsak külön jogszabály: a 21/2014. (III. 13.) KIM rendelettel, a 28/2014. (IV. 24.) KIM rendelettel, a 20/2014. (XII. 23.) IM rendelettel és a 12/2015. (VII. 23.) IM rendelettel módosított 29/2010. (XII. 31.) KIM rendelet (Vhr.) 22. §-a rendelkezik.
A gyámhatóság által a hagyatéki eljárásban való képviseletre kirendelt eseti gyám vagy eseti gondnok munkadíja viszont nem tartozik a hagyatéki eljárás költségeihez, a munkadíj megállapításáról és viseléséről a közjegyző nem rendelkezhet: ez az eseti gyámot vagy eseti gondnokot kirendelő gyámhatóság feladata. A munkadíj megállapításáról a gyámhatóságokról, valamint a gyermekvédelmi és gyámügyi eljárásról szóló a 70/2014. (III. 13.) Korm. rendelettel módosított 149/1997. (IX. 10.) Korm. rendelet (Gyer.) 141. §-a rendelkezik.
c) A biztosítási intézkedés elrendelésével és foganatosításával kapcsolatban felmerült költségekre külön jogszabályok vonatkoznak, attól függően, hogy elrendelésükre a jegyző vagy a közjegyző előtti eljárásban került sor. A részletes szabályokat a hagyatéki eljárás első - a jegyző előtt folyó - szakaszára a 40/2009. (IX. 15.) IRM rendelet, míg a közjegyző előtti szakaszra a 21/2014. (III. 13.) KIM rendelettel, a 28/2014. (IV. 24.) KIM rendelettel, a 20/2014. (XII. 23.) IM rendelettel és a 12/2015. (VII. 23.) IM rendelettel módosított 29/2010. (XII. 31.) KIM rendelet (Vhr.) tartalmazza. Bírósági letétbe helyezés esetén az új Ptk. 6:53-6:55. §-ai és a 27/2003. (VII. 2.) IM rendelet rendelkezései irányadók.
d) Előfordul, hogy a hagyatéki eljárás lefolytatásához külföldi hatóság megkeresésére van szükség. A megkereséssel összefüggésben felmerülő költség ugyancsak a hagyatéki eljárás költségei közé tartozik.
A hagyatéki eljárás nemperes jellegéből következik, hogy az ügyvédi képviselettel felmerülő költség nem része a hagyatéki eljárás költségeinek, annak áthárítására (megtérítésére) a hagyatéki eljárásban nincs jogi lehetőség.
A (2) bekezdés külön kiemeli, hogy a Pp.-nek a költségkedvezményekre vonatkozó rendelkezései a hagyatéki eljárásban nem alkalmazhatók.

Het. 73. §

A 73. § a hagyatéki eljárás költségeinek előlegezésére és viselésére vonatkozó általános szabályokat tartalmazza.
A költségek előlegezésére - a közjegyzői díjazás kivételével - kérelemre történő intézkedés esetén a kérelmező, hivatalból történő intézkedés esetén az örökösként érdekelt köteles. Ez utóbbi esetben az előlegezett összeg hagyatékátadási tehernek [Het. 6. § (1) bek. b) pont] minősül.
A költségek viselésére elsősorban az köteles, akinek eljárásbeli cselekménye folytán az intézkedés megtétele szükségessé vált. Ha ez a személy nem állapítható meg, a felmerült költséget az örökös viseli.
A Het. 73. § (3) bekezdés az ügygondnok díjazása és a biztosítási intézkedések költségeinek megtérítése tekintetében lehetőséget biztosít a költségviselés általános szabályaitól eltérő jogszabályi rendelkezésre. Ez az alapja a 32. § (5) bekezdésének, amelynek rendelkezése szerint a biztosítási intézkedésként kirendelt ügygondnok költségét a kérelmezőnek a hagyatéki eljárás költségeitől függetlenül nemcsak előlegeznie, de viselnie is kell [lásd ezzel kapcsolatban a 32. § (5) bekezdéshez és a 42. §-hoz fűzött magyarázatot is].
A biztosítási intézkedés egyéb költségeinek viselésére - ideértve a hivatalból kirendelt ügygondnok költségét is - az általános szabályok irányadók azzal az eltéréssel, hogy az a személy, akinek cselekménye folytán az intézkedés szükségessé vált, a költség viselésére csak akkor kötelezhető, ha ő is örököl; ellenkező esetben a költséget az örökös visel.
A Het. 73. § (4) bekezdés külön rendelkezik a közjegyzői díjazás előlegezéséről és viseléséről és kimondja, hogy a közjegyzői munkadíj megelőlegezését elrendelni nem lehet. A közjegyző költségeinek megelőlegezésére viszont lehetőséget ad és az előlegezésre az általános szabályok alkalmazását írja elő.
A közjegyzői díjazás összegét az viseli, aki örököl, örökös hiányában az, aki a hagyatékra igényt terjesztett elő.
Végül a Het. 73. § (5) bekezdés kimondja, hogy ha a hagyatéki eljárás költségeinek előlegezésére vagy viselésére többen kötelesek, kötelezettségük egyetemleges.
A 73. §-nak a 2015. évi CLXXXVI. törvény 165. §-a (2) bekezdésével beiktatott új (6) bekezdése költségekkel kapcsolatos rendelkezését a Het. 21. §-nak - ugyancsak újonnan beiktatott - (3) bekezdése tette szükségessé, amely a jegyző indokolatlan késedelme esetén a közjegyző kötelességévé tette a leltár elkészítését. Erre tekintettel a (6) bekezdés kimondja, hogy ilyen esetben a közjegyző a jegyző költségére végzi el a leltározást; úgy rendelkezik továbbá, hogy a leltározással összefüggésben felmerülő hagyatéki költség megelőlegezésének nincs helye.
Ez az új rendelkezés is - összhangban a 21. § (3) bekezdésével - 2016. január 1. napján lépett hatályba, és rendelkezéseit csak a hatálybalépését követően indult eljárásokban kell alkalmazni.

Het. 74-77. §

A hagyatéki eljárás költségeinek megelőlegezésére szolgáló összeget - függetlenül attól, hogy arra a jegyző, vagy a közjegyző előtti eljárásban került sor - minden esetben közjegyzői letétbe kell helyezni.
A költségek megtérítéséről ugyanis általában a hagyatéki eljárás befejezésekor - tehát már a közjegyző előtti eljárásban - kell rendelkezni (Het. 74. §).
A költségek megfizetésére kötelező határozatban a teljesítésre határidőt kell tűzni, amely a jogerőtől számított 15 napnál hosszabb nem lehet.
Új rendelkezése a Het.-nek, amely a meg nem fizetett közjegyzői díjazás erejéig a közjegyzőnek a hagyatékon törvényes zálogjogot biztosít (75. §).
A Het. 76. §-a kimondja továbbá, hogy a hagyatéki eljárás költsége végrehajtás esetén a követelések sorrendjében a munkabérrel esik egy tekintet alá (lásd a Vht. 165. §-át).
Az eljárás során készült irat nem hiteles másolatáért járó díj összegéről a 21/2014. (III. 13.) KIM rendelettel, a 28/2014. (IV. 24.) KIM rendelettel a 20/2014. (XII. 23.) IM rendelettel és a 12/2015. (VII. 23.) IM rendelettel módosított 29/2010. (XII. 31.) KIM rendelet (Vhr.) 23. §-a rendelkezik (77. §).

A hagyatéki eljárás megszüntetése

Het. 78. §

A 43. §-nál már szó volt arról, hogy a hagyatéki eljárás második szakaszában, - amely a hagyatéki leltárnak a közjegyzőhöz való megérkezésével kezdődik - a közjegyző az előkészítés keretében egyebek mellett azt is vizsgálja, hogy valamely okból nincs-e helye a hagyatéki eljárás megszüntetésének. (Lásd a 43. §-hoz fűzött magyarázatot.)
A 2015. évi LXXI. törvény 17. §-ának (4) bekezdésével megállapított új Het. 78. § - a korábbi rendelkezéshez hasonlóan - a hagyatéki eljárás megszüntetésének azokat az eseteit határozza meg, amikor a közjegyző előtt már folyamatban levő eljárás során utóbb merül fel olyan körülmény, amely miatt az eljárást meg kell szüntetni.
Erre hivatalból vagy kérelemre kerülhet sor.
a) Hivatalból kell megszüntetni a hagyatéki eljárást, ha a közjegyző utóbb joghatóságának hiányát állapította meg.
Hivatalból kell megszüntetni a hagyatéki eljárást abban az esetben is, ha nem áll fenn, illetve megszűnik az az ok, amely miatt a leltározás kötelező volt - feltéve, hogy öröklési bizonyítvány kiadását senki nem kérte.
A hagyaték leltározásának kötelező eseteit a Het. 20. §-a határozza meg. Ezek között a hivatalból való leltározásra a 20. § (1) bekezdésében és a (3)-(4) bekezdésekben felsorolt okok esetében kerülhet sor. Ha tehát utóbb megállapítást nyer, hogy az ott meghatározott okok nem álltak fenn, vagy már megszűntek, a közjegyző a hagyatéki eljárást hivatalból megszünteti.
Nem ritka az az eset, amikor az örökösként érdekelt, vagy az örökösként érdekeltek körén kívülálló igénylő a leltározott vagyontárgyak hagyatékhoz tartozását vitatja. Ilyenkor a közjegyző eljárására a Het. 81. §-ában foglaltak irányadók (részletes ismertetésüket lásd ott). Ha az ott írt feltételek fennállása folytán valamennyi vagyontárgy hagyatéki jellege megdőlt, vagy vitatott maradt, valójában nincs olyan hagyaték, amelynek átadásáról a közjegyző rendelkezhetne. Ez esetben a hagyatéki eljárást hivatalból ugyancsak meg kell szüntetni. Ha viszont a hagyatékhoz a 20. § (1) bekezdés a) pontjában megjelölt vagyontárgyak tartoznak, vagy az örökhagyó végintézkedéssel alapítványt rendelt [20. § (4) bek.] a hagyatéki eljárás megszüntetésére nincs jogszabályi lehetőség.
b) Kérelemre akkor szüntethető meg a hagyatéki eljárás, ha a leltározás kérelemre történt [lásd a Het. 20. § (2) bekezdését], és a kérelmet a hagyatékátadó végzés meghozatala előtt a kérelmező - több kérelmező esetében valamennyi kérelmező - visszavonta, feltéve ebben az esetben is, hogy öröklési bizonyítvány kiadását senki nem kérte.
A korábbi jogszabály szerint ilyen esetben - függetlenül attól, hogy a leltározást egy vagy több érdekelt kérte - a kérelmet egyoldalúan visszavonni nem lehetett, ahhoz valamennyi érdekelt egyező kérelmére volt szükség. Ezt a szabályt a Het. nem tartotta fenn és a kérelem visszavonását csak attól az érdekelttől kívánja meg, aki azt előterjesztette, akinek kérelme alapján valójában a hagyatéki eljárás megindult.

A hagyaték átadása

Het. 79. §

Bár az ember halálával hagyatéka mint egész száll az örökösre (új Ptk. 7:1. §), ez nem jelenti azt, hogy átadására csak egységesen kerülhet sor.
Nem kizárt, hogy az öröklési jogi vita csak a hagyaték egy részére (meghatározott vagyontárgyra) vonatkozik. A 79. § lehetőséget ad arra, hogy ilyen esetben a közjegyző rész-hagyatékátadó végzéssel csak a hagyaték egy részét adja át - ideiglenes vagy teljes hatállyal, - ha az átadás feltételei csak a hagyaték egy része tekintetében állnak fenn.
De a hagyatéki eljárás felfüggesztése esetében is lehetőség van arra, hogy a felfüggesztéssel nem érintett hagyatéki vagyontárgyak tekintetében a közjegyző hagyatékátadó végzést hozzon. Erről a Het. hagyatéki eljárás felfüggesztéséről szóló 71. §-a külön is rendelkezik és az (5) bekezdésben kimondja, hogy a felfüggesztés alatt a közjegyző rész-hagyatékátadó végzést hozhat.

Het. 80. §

1. Az új Ptk. öröklési jogi szabályai - a korábbi Ptk. rendelkezéseihez hasonlóan - lehetővé teszik, hogy az örökhagyó a végrendeleti juttatást feltételtől tegye függővé. Az új Ptk. 6:116. - 6:117. §-ainak a feltétel tűzésére vonatkozó általános szabályaitól az eltéréseket az új Ptk. 7:38. §-a állapítja meg.
Ha az örökhagyó valamely bizonytalan jövőbeni eseménytől teszi függővé a végrendeleti juttatás - az öröklés - hatályának beálltát, felfüggesztő feltételről van szó: az öröklést az dönti el, hogy a feltétel bekövetkezett-e vagy sem. Ilyen felfüggesztő feltétel pl. a méhmagzat örökössé nevezése, amikor a feltétel az élveszületés. Ha a méhmagzat halva születik, a végrendeleti rendelkezés hatálytalanná válik.
Ha viszont az örökhagyó a végrendelet hatályának megszűnését teszi függővé bizonytalan jövőbeni eseménytől, bontó feltételről beszélünk. Ha ez bekövetkezik, az örökös nem örököl.
Az örökhagyó a végrendeletében hagyományt is rendelhet: valamely hagyatéki vagyontárgyat úgy juttathat közvetlenül meghatározott személynek, hogy a juttatás nem minősül öröklésnek: ez a dologi hagyomány, vagy örökösét kötelezi valamely vagyoni szolgáltatás teljesítésére: ez a kötelmi hagyomány. (Lásd az új Ptk. 7:31. §-át.)
Az örökhagyó feltételtől teheti függővé a hagyományrendelést is. Ilyen esetben a feltételnek kettős jellege van: az örökös tekintetében bontó, a hagyományos tekintetében felfüggesztő feltételről van szó.
Hagyománnyal a hagyományost is lehet terhelni: ez az alhagyomány [új Ptk. 7:31. § (3) bek.]; feltétel tűzésére az alhagyomány rendelése esetében is lehetőség van.
Az örökhagyó a végrendeletben örökösét meghagyással: meghatározott kötelezettség teljesítésével is terhelheti, vagy nemvagyoni jellegű tevékenységet (pl. sírgondozást) kíván meg tőle (új Ptk. 7:33. §). Ennek követelésére a végrendeletben megnevezett személy jogosulttá válik. Ha erre a végrendelet senkit nem jogosít, teljesítését a végrendeleti végrehajtó és a hagyatékban részesülő többi személy, közérdekű meghagyás esetében az illetékes hatóság igényelheti.
Ha az örökhagyó a részesítést a meghagyás teljesítéséhez kívánta kötni, de a részesített azt nem teljesíti, vagy annak teljesítése neki felróható okból válik lehetetlenné, a részesítést köteles kiadni. Ilyen esetben a meghagyás nemteljesítése tehát bontó feltétel.
Az anyagi jogi szabályokból következik, hogy az örökösnevezés, a hagyományrendelés, illetőleg a meghagyás feltételhez kötésének az öröklés rendjét, a hagyatékban való mikénti részesedést illetően meghatározó jelentősége van, ezért azt - ha a feltétel még nem következett be - a hagyatékátadó végzésben pontosan, az anyagi jogi szabályoknak megfelelően fel kell tüntetni [Het. 80. § (1) bek.].
2. A korábbi Ptk. az utóöröklés intézményét nem ismerte el. Az elsősorban nevezett örökös halála esetére történt örökösnevezést azonban mint helyettes örökösnevezést elfogadta.
Az új Ptk. az utóörökös nevezés érvénytelenségét fenntartotta, azonban ez alól az általános szabály alól két kivételt tett:
a) az örökhagyó az elsősorban örökösnek nevezett házastársa halála estére a házastársra háramlott hagyatékra érvényesen nevezhet utóörököst [új Ptk. 7:28. § (3) bek.];
b) érvényes az utóörökös nevezés az örökhagyó elsősorban örökösnek nevezett leszármazójára háramlott hagyatékra, ha a leszármazó a hagyaték megnyíltakor nem rendelkezik végrendelkezési képességgel, és ez okból haláláig sem tud érvényesen végrendelkezni [új Ptk. 7:28. § (4) bek.].
Az utóörökös nevezés e két esetében azonban az elsősorban örökösnek nevezett személy - az ún. előörökös - rendelkezési joga a megörökölt vagyontárgyon (vagyonrészen) nem korlátlan: a korlátozásról az új Ptk. 7:28. § (3) bekezdése, illetőleg a 7:28. § (4) bekezdése rendelkezik.
Az új Ptk. 7:32. §-a szerint érvényes továbbá az utóhagyomány rendelés is - az előhagyományos rendelkezési jogának a törvényben meghatározott korlátozásával.
A Het. 80. §-ának a 2013. évi CCLII. törvény 122. §-a (13) bekezdésével történt módosítása a feltételhez kötött öröklés mellett az utóöröklés esetére az eljárásjogi szabályokat kiegészítette, és úgy rendelkezett, hogy az utóöröklési jogot és az előörökös rendelkezési jogának korlátozását a hagyatékátadó végzésben fel kell tüntetni.
Ez értelemszerűen irányadó az utóhagyomány rendelésének esetére is.
Az előörökös halála esetén követendő eljárás lefolytatására vonatkozó rendelkezéseket a Het. új 101/A. §-a tartalmazza.

Het. 81-81/A. §

A Het. 81/A. §-a, amelyet a 2015. évi LXXI. törvény 17. § (5) bekezdése iktatott be, arra az esetre tartalmaz rendelkezést, amikor a közjegyző - a Het. 43/A. és 43/B. §-ok alapján eljárva - külföldi hagyatéki vagyon átadásáról rendelkezik és kimondja, hogy csak az igazoltan meglévő hagyatéki vagyon adható át.
Ha tehát az örökösként érdekeltek között a vagyon hagyatékhoz tartozása vitás, a további eljárásra a 2015. évi LXXI. törvény, illetőleg a 650/2012/EU európai parlamenti és tanácsi rendelet (R.) 31. cikke irányadó.
A rendelet 31. cikke a dologi jogok egymáshoz igazításáról rendelkezik és kimondja, hogy ha egy személy az öröklésre alkalmazandó jog alapján őt megillető dologi jogra hivatkozik, azonban azon tagállam joga, ahol e jogra hivatkozik, nem ismeri a kérdéses dologi jogot, a szóban forgó jogot - szükség esetén és amennyire lehetséges - az említett állam jogában létező, hozzá legközelebb álló dologi joghoz kell hozzáigazítani, figyelembe véve az adott dologi jog által megvalósítani kívánt célokat és érdekeket, valamint a hozzá fűződő joghatást. Ez a "hozzáigazítás": az ún. megfeleltetés külön eljárásban: a megfeleltetési eljárásban történik, amelynek szabályait a 2015. évi LXXI. törvény 3-9. §-ai tartalmazzák; az eljárás bírósági hatáskörbe tartozik.

Het. 82. §

I. A 81. § a vagyontárgyak hagyatékhoz tartozása kérdésében felmerült vita esetében szabályozza a közjegyző eljárását.
1. A Het. 81. § (1) és (2) bekezdése az ingó vagyontárgyakra érvényesített igény esetén követendő eljárásról rendelkezik.
Előrebocsátjuk azonban, hogy e bekezdések alkalmazásában az ingó vagyontárgyak kategóriájába nem tartoznak bele a közhiteles nyilvántartásba bejegyzett ingó vagyontárgyak, ezekre - az ingatlanokkal együtt - a Het. 82. § (3) bekezdése értelmében más eljárási szabályok vonatkoznak. [Lásd ezzel kapcsolatban a Het. 6. § (1) bekezdés i) pontjának fogalommeghatározását].
Az ingó vagyontárgy hagyatékhoz tartozásával kapcsolatban felmerült vita esetén a Het. különbséget tesz aszerint, hogy az ingó vagyontárgy tulajdonjogára az örökösként érdekeltek egyike, vagy az örökösként érdekelteken kívülálló személy tart igényt.
Ha a vita az örökösként érdekeltek között merül fel, a vitás ingó vagyontárgyat a közjegyző - egymagában a vita ténye alapján - a hagyatékból kihagyja, míg a nem vitás ingó vagyontárgyakat a hagyaték átadására vonatkozó szabályok szerint adja át, egyben figyelmezteti az igényt érvényesítő örökösként érdekeltet, hogy tulajdoni igényét bírósági úton - polgári perben - érvényesítheti [Het. 81. § (1) bek.]. Ha viszont az ingó vagyontárgy tulajdonjogát az örökösként érdekelteken kívülálló személy teszi vitássá, azt csak akkor lehet a hagyatékból kihagyni, ha igényét valamennyi örökösként érdekelt elismeri vagy azt - akár a vagyontárgyon levő jel, vagy más körülmény alapján, akár okirattal - valószínűsíti [Het. 81. § (2) bek.].
Az öröklési jogi szabályok szerint nemcsak a hagyatéki vagyontárgy állaga, hanem a hagyatéki vagyontárgy haszonélvezeti joga is örökölhető.
Így törvényes öröklés esetén a túlélő házastárs (bejegyzett élettárs) állagot és a haszonélvezeti jogot: özvegyi jogot is örököl (új Ptk. 7:58-7:61. §), ennélfogva közte és más örökösként érdekelt között felmerülő vita öröklési jogi vitának minősül. A túlélő házastárs (bejegyzett élettárs) által ingó vagyontárgyra nem a házastársi (bejegyzett élettársi) vagyonközösség jogcímén érvényesített igény esetében tehát a Het. 81.§ (1) bekezdés irányadó: igényét nem kell elismertetnie, illetőleg valószínűsítenie, a különvagyonhoz tartozónak állított ingó vagyontárgyat a hagyatékból ki kell hagyni.
De az örökhagyó végintézkedésben is rendelkezhet úgy, hogy valamely hagyatéki vagyontárgy haszonélvezeti jogát juttatja örökösének. Értelemszerű, hogy erre az esetre is az előbb ismertetett szabályok érvényesülnek.
Az eltérő szabályozás indoka az, hogy a Het. az örökösként érdekeltek egymás közti jogvitáiba nem kíván beavatkozni, és a vita rendezését az örökösként érdekeltekre, végső soron a bíróságra bízza. Arra azonban nem ad lehetőséget, hogy az adott hagyatéki ügyben az örökösként érdekelteken kívülálló személy - alaptalanul, esetleg visszaélésszerűen - megakadályozza a hagyatéki ingóságok átadását.
2. Más szabályok vonatkoznak a közhiteles nyilvántartásba bejegyzett vagyontárgyakra.
Az 1. pontban már utaltunk arra, hogy bár a Het. 81. § (3) bekezdése a közhiteles nyilvántartásba bejegyzett vagyontárgyak meghatározást használja, értelemszerűen ez alatt nemcsak a bejegyzésre köteles ingó dolgot és jogot [6. § (1) bek. i) pont], hanem az ingatlant is érteni kell.
A nyilvántartásba bejegyzett vagyontárgyak között a leggyakoribb az ingatlan és a gépkocsi.
A Het. 81. § (3) bekezdésének általános szabálya szerint az örökhagyó tulajdonaként bejegyzett vagyontárgyat két esetben lehet a hagyatékból kihagyni:
- ha jogerős bírósági vagy közigazgatási határozat alapján megállapítható, hogy az nem tartozik a hagyatékhoz, vagy
- ha a tulajdonjogra igényt tartó személy a hagyatéki tárgyalás berekesztéséig közokirattal igazolja, hogy javára a tulajdonjogot a nyilvántartásba bejegyezték.
Ez az általános szabály mindenkire vonatkozik - kivéve a Het. 81. § (4) bekezdésében megnevezett személyeknek ott megjelölt igényeit.
Ingatlan esetében az okirat akkor alkalmas a tulajdonjog bejegyzésére, ha az ingatlan-nyilvántartásról szóló jogszabályban megkívánt feltételeknek megfelel. [Lásd az 1997. évi CXLI. törvény (Inytv.) 29., 29/A. és 32. §-át.]
3. A korábbi jogszabály az általános szabálytól eltérően szabályozta a közjegyző eljárását abban az esetben, amikor az örökhagyó tulajdonként bejegyzett ingatlanra az örökhagyó túlélő házastársa házastársi vagyonközösség jogcímén érvényesített igényt.
A Het. 81. § (4) bekezdése ezt a rendelkezést nemcsak fenntartotta, de két irányban ki is terjesztette.
Egyrészt nemcsak a túlélő házastárs (volt házastárs) házastársi vagyonközösségre alapított igényére, hanem a túlélő élettárs (volt élettárs) együttélés alatt keletkezett vagyonközösségre alapított igényére is alkalmazni rendeli.
Nem egyértelmű viszont, hogy a jogszabályhely mit ért a "túlélő élettárs (volt élettárs) együttélés alatt keletkezett vagyonközösség" meghatározáson. Ez utóbbiból ugyanis nem tűnik ki, hogy ez csak a bejegyzett élettárs vagyonközösségi igényére (lásd a 2013. évi LXXVI. törvénnyel módosított 2009. évi XXIX. törvény 3. §-át) vonatkozik, vagy ezt kell alkalmazni a nem bejegyzett élettársi kapcsolat esetében az élettársi együttélés alatt keletkezett vagyonszaporulatra alapított igény érvényesítésére is. Véleményünk szerint az általános megfogalmazás folytán az "élettárs" alatt az élettársi viszony mindkét típusát érteni kell.
További változást jelent, hogy a rendelkezés minden, a leltárba felvett vagyonra (vagyonrészre, vagyontárgyra) - tehát nemcsak az ingatlanra - előterjesztett igény esetében irányadó.
Az igényelt vagyoni részesedés akkor hagyható ki a hagyatékból, ha
a) az igénylő az örökhagyó egyedüli örököse és az igény jogossága egyéb körülményekből valószínűnek mutatkozik, vagy
b) igényét az örökösként érdekeltek elismerik, vagy
c) arra az örökösként érdekelt felhívás ellenére sem nyilatkozik.
Az a) és b) pont alatti esetekben a hagyatékátadó végzés meghozatalának nincs akadálya, abban azonban meg kell állapítani, hogy az igényelt vagyonrész házastársi vagy bejegyzett élettársi vagyonközösség, illetőleg nem bejegyzett élettársi kapcsolat esetében élettársi együttélés alatt keletkezett vagyonszaporulat jogcímén a túlélő házastársat (bejegyzett élettársat), illetőleg a nem bejegyzett élettársat illeti.
A c) pont alatti esetben viszont erről külön végzésben kell rendelkezni és a végzés jogerőre emelkedéséig e vagyontárgy tekintetében a hagyatéki eljárást fel kell függeszteni. [Ez a rendelkezés valójában kiegészíti a Het. 71. § (1) bekezdés c) pont ca) alpontjának az ingatlan esetében követendő eljárásra vonatkozó rendelkezését.]
Mindazokban az esetekben, amikor a vagyontárgy tulajdonjogát közhiteles nyilvántartás - ideértve az ingatlan-nyilvántartást is - tartalmazza, a közjegyzőnek a jogerős végzést a tulajdonjog bejegyzése céljából az illetékes hatóságnak is meg kell küldenie.
Itt hívjuk fel ismét a figyelmet arra, hogy az előzőleg ismertetett szabály csak a házastársi (bejegyzett élettársi) vagyonközösségre, illetőleg a nem bejegyzett élettársi kapcsolat esetében az élettársi együttélés alatt keletkezett vagyonszaporulatra alapított igények esetében alkalmazható. Ha a házastárs vagy a bejegyzett élettárs, illetőleg a nem bejegyzett élettárs különvagyoni igényt érvényesít, vagy más jogcímen tart igényt a hagyatékként leltározott vagyontárgyra, az eljárásra - a vagyontárgy jellegéhez képest - a Het. 81. § (1)-(2), illetőleg (3) bekezdésében foglaltak irányadók.
4. Előfordul, hogy az örökhagyó és a nyilvántartásban a vagyontárgy tulajdonosaként feltüntetett személy neve azonos, a személyi adatok azonban hiányosak, illetőleg eltérnek: pl. más a születési év, vagy nem azonos az örökhagyó és a bejegyzett tulajdonos anyjának a neve, és ennélfogva a tulajdonosként feltüntetett személynek az örökhagyóval való azonossága kétséges.
Ilyen esetben a közjegyzőnek meg kell kísérelnie a rendelkezésre álló iratok, a felmutatott okiratok, illetőleg az érdekeltek nyilatkozatai alapján az azonosság megállapítását. Ha ez nem vezet eredményre, a jegyzőt kell megkeresnie a leltár kiegészítése iránt és ezt követően kell döntenie a hagyaték átadásáról. A jogerős végzést a nyilvántartást vezető hatóságnak is meg kell küldeni. A Het. 81. § (5) bekezdése kiemeli, hogy a végzés tartalma köti a nyilvántartást vezető hatóságot.
5. A korábbi jogszabály a hagyaték átadásával felmerülő vitás kérdések között szabályozta a közjegyző eljárását abban az esetben is, ha az örökösként érdekeltek olyan ingatlan hagyatékhoz tartozásának megállapítását és hagyatékként való átadását kérték, amely az ingatlan-nyilvántartásban nem az örökhagyó nevén állt. (Lásd ezzel kapcsolatban a 25. §-hoz fűzött magyarázat 2. pontját.)
A Het. erről nem a 81. §-ban, hanem a hagyatéki eljárás felfüggesztéséről szóló 71. § (2) bekezdése c) pontjának cb) alpontjában rendelkezik. Ilyen esetben - feltéve, hogy az örökhagyó tulajdonjogának ingatlan-nyilvántartásba való bejegyzése iránt a bírósági vagy hatósági eljárás már folyamatban van - a közjegyzőnek a hagyatéki eljárást fel kell függesztenie.
Ez a rendelkezés azonban nem valamennyi nyilvántartásba bejegyzett vagyontárgy, hanem csak ingatlan esetében alkalmazható. Egyéb vagyontárgy tekintetében a közjegyző eljárására a Het. 71. § (1) bekezdésének b) pontja irányadó: az ott írt feltételek esetében a közjegyző a hagyatéki eljárást felfüggesztheti.
II. Ha a jogvita csak a hagyaték egy részét érinti, a Het. 82. §-a lehetőséget ad arra, hogy a közjegyző a hagyatékátadó végzésben a hagyaték vitás részét ideiglenes hatállyal, egyéb részét pedig teljes hatállyal adja át - feltéve, hogy az átadás mindkét módjához a Het.-ben megkívánt feltételek fennállanak. Ebben az esetben tehát - eltérően a rész-hagyatékátadó végzéstől (79. §) - az egész hagyaték átadásra kerül, azonban részben teljes, részben ideiglenes hatállyal.
A teljes hatályú, illetőleg az ideiglenes hatályú átadás részletes szabályait a Het. 83-84. §-ai, illetőleg a 85-89. §-ok tartalmazzák.

A hagyaték átadása teljes hatállyal

Het. 83. §

A Het. 83. § (1) bekezdése általános szabályként a hagyaték teljes hatályú átadásának valójában három esetéről rendelkezik. Eszerint teljes hatállyal kell átadni a hagyatékot,
- ha a hagyatékra csak egy örökösként érdekelt jelentett be igényt és a rendelkezésre álló adatok szerint másnak a hagyatékra öröklés, halál esetére szóló ajándékozás, dologi hagyomány vagy közérdekű meghagyás jogcímén igénye nincs [Het. 83. § (1) bek. a) pont], vagy
- ha a hagyatéki vagyon átadása tekintetében nincs öröklési jogi vita [Het. 83. § (1) bek. b) pont első fordulata], vagy
- ha a hagyatéki vagyon átadása tekintetében - a Het. 83. § (2) bekezdésében foglaltak kivételével - nincs másodlagos öröklési jogi vita [83. § (1) bek. b) pont második fordulata].
Az öröklési jogi vitának csak az örökösként érdekeltek között felmerült és az örökösként érdekeltek személyére és az öröklés jogcímére vonatkozó, valamint a természetben kiadni igényelt kötelesrész tárgyában felmerült vita minősül [lásd a Het. 6. § (1) bek. m) pontját].
Minden más kérdésben felmerült vita nem tartozik ebbe a kategóriába.
Jogi védelemben kell azonban részesíteni a hagyatékkal szemben érvényesíthető egyéb igényeket is, mert a teljes hatályú átadás esetében a hagyatéki vagyon esetleges elidegenítése (felhasználása) folytán a követelések nehezen behajthatóvá, vagy behajthatatlanná válnának. Ezek a másodlagos öröklési vita [Het. 6. § (1) bek. j) pont] fogalmi körébe tartozó - kötelmi jellegű - igények, amelyek esetében a 83. § (2) bekezdése a teljes hatályú átadást meghatározott feltételekhez köti. Ha e feltételek nem valósulnak meg, a hagyaték teljes hatályú átadására másodlagos öröklési jogi vita esetén sincs lehetőség.
Ehhez képest másodlagos öröklési jogi vita esetén a teljes hatályú átadásra csak akkor kerülhet sor,
- ha az igény előterjesztője a teljes hatályú átadáshoz hozzájárul, vagy
- az igény összegének megfelelő pénzösszeget az örökösként érdekeltek biztosítékként közjegyzői letétbe helyezik, vagy
- az örökösként érdekeltek hozzájárulnak a hagyatékba tartozó ingatlanra az igény összegének erejéig jelzálogjog bejegyzéséhez és a bejegyzés költségeit megelőlegezik; ebben az esetben a közjegyző a jelzálogjog bejegyzése iránt megkeresi az ingatlanügyi hatóságot.
Ez utóbbi két esetben azonban a meghozott teljes hatályú hagyatékátadó végzés jogerőre emelkedését követő 30. napig az igény érvényesítőjének a bíróság által érkeztetett keresetlevél egy példányával igazolnia kell, hogy vitás igényét a bíróság előtt érvényesítette. E határidő elmulasztása esetén a közjegyző a letétbe helyezett összeget a letevőnek visszautalja, illetőleg - ha az örökösként érdekeltek a törlés díját is megelőlegezték - megkeresi az ingatlanügyi hatóságot a jelzálogjog törlése iránt.
A per megindítása esetén a letétbe helyezett biztosítékról, illetőleg a bejegyzett jelzálogjogról a közjegyzőnek a bírósági eljárás befejezésének módjához képest kell rendelkeznie.
A közjegyzői letétbe helyezett biztosíték esetében, ha a bíróság a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül elutasította és a keresetlevél beadásához fűződő jogi hatályok nem maradtak fenn, a közjegyző a letétet a letevőnek visszautalja.
Vissza kell utalni a letétet abban az esetben is, ha a bíróság a pert érdemi döntés nélkül megszüntette, vagy az szünetelés folytán megszűnt.
Ha viszont a bíróság a jogvitában érdemi döntést hozott, a letétet a döntés alapján kell az arra jogosultnak kifizetni.
A hagyatéki ingatlanra bejegyzett jelzálogjogot kérelemre és akkor kell törölni, ha a bíróság a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül elutasította és a keresetlevél beadásához fűződő jogi hatályok nem maradtak fenn.
Törölni kell a jelzálogjogot akkor is, ha a bíróság a pert érdemi döntés nélkül megszüntette. Bár a jogszabály itt erről nem rendelkezik, de véleményünk szerint ez a szabály irányadó a szünetelés folytán történő megszűnés esetére is.
Ha viszont a bíróság érdemben döntött, a bejegyzett jelzálogjogot a döntésnek megfelelően módosítani vagy törölni kell.
Ezekben az esetekben az ingatlan-nyilvántartási eljárások költségeit az viseli, akinek javára a jelzálogjog törlési vagy módosítási eljárást megindították [Het. 83. § (4) bek.].
A Het. 83. § (5) bekezdése rendelkezik arról, hogy a (2) bekezdés szerinti esetekben benyújtott keresetlevélnek - a Pp. 121. §-ában megszabott tartalmi kellékeken kívül - tartalmaznia kell a letétbe helyezés, illetőleg a jelzálogjog bejegyzésének tényét és kérelmet kell előterjeszteni az erre vonatkozó döntés iránt is. A bíróság az ügyben meghozott jogerős határozatot a szükséges intézkedések megtétele végett a közjegyzőnek, illetőleg az ingatlanügyi hatóságnak is megküldi. A közjegyző a határozat alapján rendelkezik a letét kiutalásáról; a jelzálogjoggal kapcsolatos intézkedést az ingatlanügyi hatóság teszi meg.

Het. 84. §

A 84. § a korábbi jogszabállyal azonos módon rendelkezik a hagyaték átadásáról abban az esetben, ha az örökösként érdekeltek között csak az özvegyi jog fennállása vagy annak terjedelme vitás.
A túlélő házastárs özvegyi joga törvényes öröklési jog, amely ipso iure illeti meg, ennélfogva azt részére kérelem nélkül is biztosítani kell. Ez a rendelkezés irányadó a bejegyzett élettársra is. A házastárs öröklésére vonatkozó korábbi anyagi jogi rendelkezések alapján a jogi helyzet egyszerű volt: ha a túlélő házastárs leszármazók mellett örökölt, csak a hagyatéki vagyon haszonélvezetét örökölte, ennélfogva a hagyaték állagának öröklése tekintetében nem volt öröklési jogi vita a házastárs és a leszármazók között: ha a leszármazó (az állagörökös) a házastárs kiesésére, vagy kötelesrészre szorítására hivatkozott, ez az állag öröklését nem érintette.
Változott azonban a jogi helyzet a házastárs öröklésének új szabályozása folytán. Az új Ptk. 7:58. §-a szerint ugyanis a túlélő házastársat (és így a bejegyzett élettársat is) leszármazók mellett való öröklés esetében a holtig tartó haszonélvezeti jog csak az örökhagyóval közösen lakott lakáson és a hozzá tartozó berendezési és felszerelési tárgyakon illeti meg, viszont a hagyaték többi részéből állagot: egy gyermekrészt örököl.
Ha a leszármazók a haszonélvezeti jog fennállását vagy annak terjedelmét vitatják - vagyis valójában a házastárs (bejegyzett élettárs) öröklésből való kiesésére, vagy kötelesrészre szorítására hivatkoznak - ez szükségképpen kihat a hagyatéki vagyon állagának: a gyermekrésznek az öröklésére is. Ez azt jelenti, hogy a lakás és a hozzá tartozó berendezési és felszerelési tárgyakon kívül a többi hagyatéki vagyontárgy tekintetében - a házastársat (bejegyzett élettársat) megillető gyermekrész folytán - öröklési jogi vita van a leszármazók és a házastárs (bejegyzett élettárs) között, amely a teljes hatályú átadásnak akadálya lesz (lásd a Het. 83. §-át.).
Véleményünk szerint ez azonban nem zárja ki a Het. 84. § alkalmazását a lakás és a hozzá tartozó berendezési és felszerelési tárgyakon fennálló haszonélvezeti jogra korlátozott keretben és a hagyatékot ebben a részében teljes hatállyal özvegyi joggal terhelten, míg további részében ideiglenes hatállyal kell átadni. Erre a 82. § lehetőséget ad.
A 84. § szerinti alapesetről - vagyis amikor a házastárs (bejegyzett élettárs) és az állagörökös között csak a haszonélvezeti jog fennállása vagy annak terjedelme vitás - valójában az ági öröklés alá eső vagyontárgyakon fennálló özvegyi jognál beszélhetünk (lásd az új Ptk. 7:69. §-át).

A hagyaték átadása ideiglenes hatállyal

Het. 85-86. §

Mindazokban az esetekben, amikor a hagyaték teljes hatályú átadására a Het. 83-84. §-ai alapján nincs jogi lehetőség, a hagyatékot ideiglenes hatállyal kell átadni [85. § (1) bek.].
Általános szabály, hogy az örökös a neki ideiglenesen átadott hagyatékot - a biztosítási intézkedés alapján más személy birtokába kerülő, illetőleg abban maradó vagyontárgy kivételével - birokba veheti, illetőleg birtokában tarthatja és jóhiszemű birtokosként használhatja, de el nem idegenítheti és meg nem terhelheti [Het. 85. § (2) bek.]. Ez a korlátozás a hagyaték teljes hatályú átadásáig, vagy az ideiglenes hatályú hagyatékátadó végzés teljes hatályúvá válásáig áll fenn.
Ez azt jelenti, hogy ha az örökös birtokban van, a hagyatékot továbbra is birtokban tarthatja, ha viszont az nincs a birtokában, és azt a ténylegesen birtokban tartó személy kiadni nem hajlandó, birtokba adása a hagyatéki eljárás keretében nem kényszeríthető ki. A hagyatékátadó végzés ugyanis csak megállapítást tartalmaz, annak alapján végrehajtásnak nincs helye.
A hagyaték birtoklása egyben azt is jelenti, hogy a birtokban tartó örökös köteles a vagyontárgy kezeléséről, megőrzéséről gondoskodni.
A hagyatéki vagyontárgyak elidegenítésének tilalma, illetőleg bírósági letétben vagy közjegyzői letétben való kezelése alól a Het. 85. § (3) bekezdése egy esetben kivételt enged: lehetővé teszi ugyanis, hogy a hagyatékátadási terheket és az öröklési illetéket a hagyaték terhére is kifizethessék. Ebből a célból a közjegyző megengedheti a hagyatéki vagyontárgyak értékesítését, a készpénz és az értéktárgyak felhasználását is. A megtett intézkedésért az örökösök saját vagyonukkal felelnek.
Alapvető kérdés viszont, hogy öröklési jogi vita esetén kinek kell a hagyatékot átadni.
Ennek a jelentősége abban van, hogy az az örökösként érdekelt kényszerül per indítására, akinek az igényét a hagyatéki eljárásban nem lehetett figyelembe venni és ezért a közjegyző a hagyatékot nem neki adta át.
Ezért a Het. 86. § (1) bekezdése pontosan meghatározza, hogy milyen feltételek esetén, kinek kell a hagyatékot átadni. Ebből a szempontból nincs jelentősége annak, hogy az örökös birtokában van-e a hagyatéknak vagy sem. A Het. az erősebb jogcím alapján állapítja meg az átadás sorrendjét, ehhez képest elsősorban a szerződéses végintézkedésben: az öröklési szerződésben, illetőleg a halál esetére szóló ajándékozási szerződésben megnevezett örökösnek (megajándékozottnak), ha ilyen nincs, a végrendeleti örökösnek kell a hagyatékot ideiglenes hatállyal átadni.
Ha az örökhagyó után több végrendelet maradt és ezek között szóbeli és írásbeli végrendelet is van, a Het. az írásbeli végrendeletben megnevezett örökösnek elsőbbséget biztosít még akkor is, ha a szóbeli végrendelet később keletkezett, mint az írásbeli végrendelet. Több írásbeli végrendelet esetében viszont az utóbb keletkezett - vagyis az egyébként hatályosnak minősülő - írásbeli végrendelet lesz az átadása alapja. Végül ha az örökhagyó után végrendelet nem maradt, a hagyatékot a törvényes örökösöknek kell átadni, mégpedig azoknak, akik a törvényes öröklés általános rendje szerint ténylegesen öröklésre jogosultak az örökhagyó után. Így ha az örökhagyó után törvényes öröklésre jogosult a gyermeke, akinek leszármazója (az örökhagyó unokája) felmenőjének öröklésből való kiesésére hivatkozik, a hagyatékot ideiglenes hatállyal az örökhagyó gyermekének kell átadni.
Ha leszármazó nemlétében a házastárs (bejegyzett élettárs) az általános örökös és vele szemben az örökhagyó szülője érvényesít ági öröklési igényt, a hagyatékot a házastársnak (bejegyzett élettársnak) kell - ideiglenes hatállyal - átadni.
Az erősebb jogcímen alapuló szabály azonban nem ad kielégítő megoldást akkor, amikor a közjegyző a végintézkedéssel kapcsolatban valamilyen aggályt keltő körülményt észlel. Ilyen esetben a hagyatéki eljárás során a közjegyzőnek a Het. 48. §-ában és az 53-55. §-okban foglaltak szerint kell eljárnia. (Lásd ezzel kapcsolatban a 48. §-hoz fűzött részletes magyarázatot is.)
A Het. 86. § (2) bekezdése ezért az (1) bekezdés szerinti általános szabályt kiegészíti és úgy rendelkezik, hogy ha a végintézkedés (öröklési szerződés, halál esetére szóló ajándékozási szerződés, illetőleg végrendelet) alaki hibában szenved - azaz kellékhiányos - a hagyatékot a törvényben megszabott kellékekkel rendelkező végintézkedésben megnevezett örökösnek, ilyen végintézkedés hiányában pedig a törvényes örökösnek kell - ideiglenes hatállyal - átadni.
Az erősebb jogcím szerinti sorrendben tehát elsősorban a szerződéses végintézkedés alakiságait kell vizsgálni: ha az kellékhiányos, a hagyatékot az alakiságoknak megfelelő írásbeli végrendelet alapján kell átadni. Több írásbeli végrendelet esetében az utoljára keletkezett végrendelettől sorrendben visszafelé haladva kell megállapítani, hogy van-e olyan írásbeli végrendelet, amely alakilag hibátlan.
Ha nincs olyan írásbeli végrendelet, amely a törvényben megszabott alaki kellékekkel rendelkezik, az alakiságoknak megfelelő szóbeli végrendelet alapján kerülhet sor a hagyaték átadására.
Végül alakilag hibátlan végrendelet hiányában a hagyatékot a törvényes öröklés rendje szerint kell - ideiglenes hatállyal - átadni.
Előfordul azonban, hogy a végintézkedés nem szenved alaki hibában, de valamely tartalmi okból nyilvánvalóan érvénytelen. Így pl. a végrendelet tartalmi hibája miatt érvénytelen a közreműködő javára nem a törvényben megszabott módon készített írásbeli magánvégrendelet (új Ptk. 7:19. §). Ilyen esetben az alakilag kellékhiányos végintézkedésre vonatkozó szabályokat megfelelően alkalmazni kell [Het. 86. § (2) bek. utolsó fordulata].
Végül a Het. 86. § (3) bekezdése értelmében minden más öröklési jogi vita esetén a közjegyzőnek a rendelkezésre álló adatok alapján - azokat mérlegelve - kell döntenie a hagyaték ideiglenes hatályú átadásáról.
Ez a mérlegelési jogkör azonban nem vezethet a Het. 86. § (2) bekezdésének az alaki hiba esetében követendő eljárásra vonatkozó rendelkezései félretételére. A közjegyző - amennyiben az érdekelt alaki hiba miatti érvénytelenségre hivatkozik - a 83. § (3) bekezdésére hivatkozva még méltányosságból sem adhatja át a hagyatékot a törvényben megszabott alaki kellékkel nem rendelkező végrendelet alapján.
A gyakorlatban azonban nem ritka az az eset, amikor az öröklés szempontjából releváns tényeket illetően - ideértve a tartalmi hibán kívül az egyéb érvénytelenségi okokat is - az érdekeltek között nincs ellentét, a jogkövetkezmény tekintetében azonban vita van közöttük. (Pl. a vak örökhagyó írásbeli magánvégrendelete a végrendelkezési képesség hiánya miatt érvénytelen [új Ptk. 7:14. § (5) bek.], és bár a vakság ténye nem vitatott, a végrendeleti örökös a végrendelet alapján kéri a hagyaték átadását.) Ilyen esetekben - minthogy nem alaki vagy tartalmi hibáról van szó - az általános szabályok szerint történő átadás felesleges perindításra vezetne. A Het. 86. § (3) bekezdése valójában erre ad kisegítő szabályt.
Gyakran elkerülhetetlen, hogy a közjegyző - éppen a Het. 86. § alkalmazása körében - a végintézkedést értelmezze. A végrendelet értelmezésével kapcsolatban korábban - anyagi jogi rendelkezés hiányában - a Legfelsőbb Bíróság a PK 82. számú állásfoglalás indokolásában adott általános iránymutatást.
Az új Ptk. azonban a hiányt pótolta, és 7:24. §-ában kimondta, hogy a végrendeletet kétség esetén az örökhagyó feltehető akaratának megfelelően, és úgy kell értelmezni, hogy az örökhagyó akarata lehetőség szerint érvényre jusson. Kimondja azonban azt is, hogy ez a szabály nem szolgálhat alapul a végrendelet alaki hibájának orvoslására.
Ebből következik, hogy bár az örökhagyó akaratának minél teljesebb érvényre juttatására kell törekedni, erre csak alakilag érvényes (hibátlan) végrendelet esetében van lehetőség; a "favor testamenti" elvére hivatkozva a végrendelet alaki hibáját orvosolni nem lehet.
A közjegyző azonban alakilag hibátlan végrendelet esetében is csak az egyes kifejezések általánosan használt jelentéséből indulhat ki, és az értelmezés csak addig terjedhet, hogy a rendelkezés valószínű nyelvtani értelmét megállapítsa. A logikai értelmezés ugyanis már az öröklési jogi vita körében indult polgári per tárgya lehet.
Értelemszerű, hogy a végrendelet értelmezésével kapcsolatban előzőleg kifejtettek a végintézkedések minden fajtájára irányadóak.

Het. 87-89. §

A hagyaték ideiglenes hatályú átadásának jogkövetkezményeire a közjegyzőnek a végzésben a feleket figyelmeztetnie kell.
Az öröklésben érdekeltnek az ideiglenes hatályú átadó végzéssel figyelembe nem vett igénye érvényesítése iránt hagyatéki pert [Het. 6. § (1) bek. f) pont] kell indítania. A pert a végzés jogerőre emelkedésétől számított 30 napon belül kell megindítani és azt e határidő elteltét követő 8. napig a közjegyzőnél a bíróság által érkeztetett keresetlevéllel (vagy más hitelt érdemlő módon) igazolni kell (lásd a 114. §-t).
A per megindítására megszabott 30 napos határidő elmulasztása azt eredményezi, hogy az ideiglenes hatályú átadás teljes hatályúvá válik. Nincs tehát lehetőség a 30 napos és a 8 napos határidő összevonására: ha a fél a 30 napos határidő lejárta után, de még 8 napon belül be is nyújtja a keresetlevelet és ez utóbbi határidő alatt a per megindítását is igazolja a közjegyzőnél, ennek ellenére az ideiglenes hatályú átadás teljes hatályúvá válása mindenképpen bekövetkezik. Ugyanezzel a következménnyel jár, ha az örökös a keresetlevelet a 30 napos határidő alatt benyújtja ugyan, de azt 8 napon belül a közjegyzőnél nem igazolja [Het. 88. § (1) bek. a) pont].
Teljes hatályúvá válik az átadás akkor is, ha a kellő időben megindított perben a bíróság a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül jogerősen elutasította [Het. 88. § (1) bek. b) pont], vagy jogerős (érdemi) határozattal utasította el a keresetet [88. § (1) bek. c) pont]. Ugyanezzel a jogkövetkezménnyel jár, ha a bíróság a hagyatéki pert jogerősen megszüntette [88. § (1) bek. d) pont], vagy azt érdemi döntés nélkül fejezte be [88. § (1) bek. e) pont]. Ez utóbbi rendelkezés irányadó arra az esetre is, amikor a megindított per szünetelés következtében megszűnik.
Ezekben az esetekben az ideiglenes hatályú átadás teljes hatályúvá válását a közjegyző végzéssel állapítja meg; a végzést a perindítás, illetőleg a perindítás igazolásának elmulasztása esetében a határidő elteltével, minden más esetben a bírósági határozat átvételét követő 15 napon belül kell meghoznia [Het. 88. § (2) bek.].
Az ideiglenes hatályú átadás teljes hatályúvá válása a jogszabály erejénél fogva áll be, azt a közjegyző végzéssel csupán megállapítja; a joghatást tehát nem a közjegyző végzése eredményezi. A végzés a megállapításon kívül mást nem tartalmaz. Ez ellen a végzés ellen van helye fellebbezésnek [lásd a Het. 109. § (1) bekezdését], a fellebbezésben azonban csak a teljes hatályúvá válás megállapításának helytállóságát lehet vitatni, a már korábban jogerőre emelkedett ideiglenes hatályú átadó végzésnek az átadásra vonatkozó rendelkezései nem támadhatók. A jogerős ideiglenes hatályú átadó végzéssel figyelembe nem vett igények miatt a perindítás elmulasztásának jogkövetkezményeit a teljes hatályúvá válást megállapító végzés elleni fellebbezéssel nem lehet orvosolni.
Hangsúlyozni kell azonban, hogy a perindítási határidő elmulasztása csak a hagyaték átadása tekintetében eredményez jogkövetkezményt: a hagyaték a támasztott igényre tekintet nélkül az örökösöknek átadásra kerül, a Het. 85. § (2) bekezdése szerinti korlátozások megszűnnek és az örökösök szabadon rendelkezhetnek a hagyatéki vagyontárgyakkal. Ez azonban nem jár jogvesztéssel: az érdekelt az ideiglenes átadásnál figyelembe nem vett igényét polgári perben - az elévülési, illetőleg az elbirtoklási időn belül - bármikor érvényesítheti.
Ha a kellő időben megindított hagyatéki perben a bíróság az öröklési jogi vita tárgyában érdemi döntést hoz és az az ideiglenes hatályú átadó végzéstől részben vagy egészben eltér, ez okból a végzést nem változtathatja meg, illetőleg nem helyezheti hatályon kívül. A hagyatéki eljárás során hozott valamely határozatot (végzést) ugyanis csak az ott előterjesztett törvényszerű jogorvoslat eredményeként lehet akár megváltoztatni, akár hatályon kívül helyezni. Ilyen esetben a bíróság jogerős határozata szerint szükségessé váló további intézkedéseket a közjegyző teszi meg: az ideiglenes hatályú átadó végzést a határozattal érintett részében hatályon kívül helyezi és annak megfelelő teljes hatályú hagyatékátadó végzést hoz, míg a határozattal nem érintett részére megállapítja annak teljes hatályúvá válását. Ha azonban a bíróság jogerős határozatával a hagyatékra vonatokozó minden vitás igényt rendezett, a közjegyzőnek teljes hatályú hagyatékátadó végzés helyett az eljárást befejező végzést kell hoznia. Ebben megállapítja, hogy a vitás igények tekintetében a bíróság határozata az irányadó (Het. 89. §).

Végzések közlése

Het. 90. §

A végzések közlése kétféle módon történhet: kihirdetéssel és kézbesítéssel.
1. A tárgyaláson hozott minden végzést ki kell hirdetni; a kihirdetés a végzés szövegének szóbeli közlését jelenti. Mindazok a végzések, amelyeket nem kell kézbesítés útján közölni, a kihirdetéssel közöltnek tekintendők [Het. 90. § (4) bek.].
2. A közlés másik módja a kézbesítés. A Het. 90. § (2) bekezdése határozza meg azokat a végzéseket, amelyeket kézbesítés útján kell közölni. Ezek a következők:
a) A tárgyaláson hozott végzések közül a hagyatékátadó végzést vagy az eljárást befejező egyéb végzést a kihirdetés mellett kézbesítés útján is közölni kell a hagyatéki eljárásban érdekeltekkel [Het. 6. § (1) bek. d) pont], továbbá ha az érdekeltek között méhmagzat, kiskorú, cselekvőképességet érintő gondnokság alatt álló vagy ismeretlen helyen tartózkodó személy van, a gyámhatósággal is [Het. 90. § (2) bek. a) pont].
b) A tárgyaláson hozott bármely végzést kézbesítés útján kell közölni azzal az érdekelttel, aki a tárgyalásra nem volt szabályszerűen megidézve [Het. 90. § (2) bek. b) pont].
c) A tárgyaláson hozott végzések közül az új határnapot kitűző végzést, továbbá azt a végzést, amely ellen külön fellebbezésnek is helye van (lásd Het. 109-110. §-okat) kézbesítés útján közölni kell a tárgyalásra szabályszerűen megidézett, de azon meg nem jelent érdekelttel [Het. 90. § (2) bek. c) pont].
d) Ha a közjegyző végzését tárgyaláson kívül hozta meg [lásd Het. 67. § (3) bek., 68. § (2) bek.] azt valamennyi érdekelt részére kézbesítés útján kell közölni.
A kézbesítés az érdekeltek részére általában postai úton történik.
Ha a tárgyaláson a hagyatékátadó végzés, illetőleg az eljárást befejező egyéb végzés írásbafoglalása nyomban megtörténik és a kiadmányok is elkészülnek, a közjegyző a végzéseket a jelenlevő érdekelteknek - az átvétel elismertetésével - nyomban kézbesítheti [Het. 90. § (3) bek.].

Az eljárás befejezését követő intézkedések

Het. 91-92. §

A fellebbezéssel támadható végzések (Het. 109-110. §) jogerőre emelkedését a közjegyző állapítja meg, de arról az érdekelteket hivatalból nem kell értesítenie.
Ha azonban az érdekelt kéri, a részére kiadott végzéskiadmányra a jogerőre emelkedést tanúsító záradékot rá kell vezetni.
A 80. §-nál már szó volt arról, hogy bár az utóörökös nevezés érvénytelenségét az új Ptk. is fenntartotta, az általános szabály alól két kivételt tett, és meghatározott személyi körben és meghatározott feltételek mellett azt érvényesnek ismerte el (lásd a Het. 80. §-ához fűzött magyarázat 2. pontját).
A Het.-nek az új Ptk. hatálybalépésével szükségessé vált módosításáról rendelkező 2013. évi CCLII. törvény a 122. § (17) bekezdésével a Het. 91. §-ába beiktatott új (2a) bekezdésben érvényes utóörökös nevezés esetében a közjegyző kötelességévé teszi az előörökös nevének és személyi adatainak, továbbá a teljes hatályú hagyatékátadó végzésre vonatkozó adatoknak a Végrendeletek Országos Nyilvántartásába való bejegyzését. (A Végrendeletek Országos Nyilvántartásáról a Kjtv. 135. §-a rendelkezik, ezzel kapcsolatban lásd a Het. 46. §-ához fűzött magyarázatot.)
A végzés jogerőre emelkedésének megállapítása után a közjegyző feladata a végzés hatályosulása érdekében a szükséges intézkedések megtétele.
Olyan esetben, amikor a hagyatékban közhiteles nyilvántartásban - ideértve az ingatlan-nyilvántartást is - nyilvántartott vagyontárgy van, a teljes hatályú átadó végzést, illetőleg az ideiglenes hatályú átadó végzés teljes hatályúvá válását megállapító végzést meg kell küldeni a nyilvántartást vezető hatóságnak.
A Het. 41. §-nál már szó volt arról, hogy ha a biztosítási intézkedés fenntartása az eljárás folyamán végig indokolt maradt, a közjegyzőnek a hagyatéki eljárást befejező végzésében - ideértve a hagyatéki eljárást megszüntető végzést is (78. §) - annak megszüntetéséről is rendelkeznie kell és a végzés jogerőre emelkedése után intézkedni kell a korlátozások feloldása iránt.
A Het. 32. §-ánál és 39. §-ánál már felhívtuk a figyelmet arra, hogy az új Ptk. a felelős őrzés jogintézményét megszüntette, és az e fogalomkörbe tartozó tevékenységekre és azok jogkövetkezményeire a jogalap nélküli birtoklás (új Ptk. 5:9-5:12. §) szabályait rendelte alkalmazni. A korlátozások feloldása körében tehát a közjegyzőnek a letétben levő vagyontárgy kiutalása és a zár alá vétel (zárlat) feloldása mellett intézkednie kell a megbízható személy birtokába adott (birtokában hagyott) vagyontárgy kiutalásáról is.
A 41. §-nál kiemeltük, hogy az ideiglenes hatályú átadás nem jelenti a hagyatéki eljárás befejezését, így annak végleges lezárásáig a biztosítási intézkedést egymagában az ideiglenes hatályú átadó végzés meghozatalára tekintettel megszüntetni nem lehet. A közjegyzőnek azonban a végzésben minden esetben kifejezetten rendelkeznie kell a korábban elrendelt biztosítási intézkedés fenntartásáról vagy megszüntetéséről: ennek során megvizsgálja, hogy a biztosítási intézkedés elrendelésének oka még fennáll-e. Ha megállapítja, hogy annak fenntartása már szükségtelen, a biztosítási intézkedést az ideiglenes hatályú átadó végzésben megszünteti.
A jogerős teljes hatályú átadó végzés, illetőleg az ideiglenes hatályú átadás teljes hatályúvá válását megállapító végzés alapján kerül sor az öröklési illeték kiszabására.
A közjegyző az illetékkiszabás végett, illetőleg a hagyaték bejelentése céljából a jogerős végzést - a jogszabályban előírt egyéb iratokkal együtt - a jogerőre emelkedés megállapításától számított 15 napon belül az illetékes állami adóhatóságnak köteles megküldeni (Het. 92. §).

KÜLÖNLEGES ELJÁRÁSOK

Közvetítői eljárás, osztályos és egyéb egyezségek

Het. 93. §

A közvetítői eljárást a 2002. évi LV. törvény vezette be a joggyakorlatba. A törvény meghatározza, hogy ki járhat el közvetítőként és részletesen szabályozza a közvetítői eljárás lefolytatásának menetét. A 2012. évi CXVII. törvénnyel történt módosítás pedig bevezette a bírósági közvetítést is. A 2013. évi CCLII. törvénnyel történt módosítását viszont az új Ptk. hatálybalépése tette szükségessé. Utóbb módosította még a 2015. évi CLXXXVI. törvény.
A Het. a hagyatéki eljárásban is lehetőséget biztosít közvetítői eljárásra és az alkalmazására vonatkozó részletes szabályokat a "Különleges eljárások" között adja meg.
A közvetítői eljárás módot ad a feleknek arra, hogy ha a öröklési (másodlagos öröklési) jogi vita miatt a közjegyző a hagyatékot ideiglenes hatállyal adta át, a peres eljárás elkerülése céljából megkíséreljék jogvitájukat megállapodással: azaz egyezséggel rendezni.
Ezért ha a perindításra nyitva álló határidő (Het. 114. §) alatt a közvetítői eljárás megindítását a közjegyzőnél igazolják, a közjegyző e határidőt további 30 nappal meghosszabbítja [93. § (1) bek.].
Ha a közvetítői eljárásban a vitás kérdésben, vagy annak egy részében a felek között az egyezség létrejön, és azt jóváhagyás végett a közjegyzőhöz beterjesztik, a közjegyző kétféle döntést hozhat:
- az egyezséget (rész-egyezséget) végzéssel jóváhagyja, vagy
- az egyezség jóváhagyását - ha annak a jogszabályban megkívánt feltételei nem állnak fenn - megtagadja.
A felek a közvetítői eljárás során megkötött és a közjegyzőhöz beterjesztett egyezségüket utóbb módosíthatják. Erre azonban csak a jóváhagyó végzés meghozataláig van mód. Ebben az esetben a közjegyző a módosított egyezség jóváhagyásáról dönt [Het. 93. § (4) bek.].
A jogvitának egyezséggel nem rendezett részében, illetőleg az egyezség jóváhagyásának megtagadása esetén a közjegyző végzéssel megállapítja a megállapodásra nyitva álló meghosszabbított határidő lejártát és a végzést az érintett felekkel közli.
Ugyanígy jár el abban az esetben is, ha a közvetítő által készített és a közjegyzőhöz beterjesztett igazolásból, illetőleg feljegyzésből megállapítható, hogy a közvetítői eljárás nem vezetett eredményre, vagy az a meghosszabbított határidő alatt nem fejeződött be.
A Het. arról kifejezetten nem rendelkezik, hogy egyezség (rész-egyezség) esetén a közjegyzőnek az ideiglenes hatályú átadó végzéssel kapcsolatban milyen rendelkezést kell tennie. Úgy véljük, hogy ilyen esetben a 89. § analóg alkalmazásával a közjegyzőnek az ideiglenes hatályú átadó végzést az egyezséggel érintett részében hatályon kívül kell helyeznie.
Az egyezséggel nem rendezett részében az ideiglenes hatályú átadó végzés változatlanul hatályban marad, annak minden jogkövetkezményével együtt. Az érdekelt azonban a határidő lejártát megállapító végzés közlésétől, illetőleg a meghosszabbított határidő lejártától számított 8 napon belül a hagyatéki per megindítását igazolhatja. Ebben az esetben a perindítás hatálya beáll [Het. 93. § (3) bek.].

Het. 94. §

A hagyatéki eljárás során felmerülő öröklési (másodlagos öröklési) jogi viták rendezésére a közjegyzőnek nincs hatásköre, ezért lehetőleg arra kell törekedni, hogy a vitás kérdésekben az érdekeltek között megállapodás: egyezség jöjjön létre.
Az egyezségek egyik típusa az osztályos egyezség, amellyel az örökösként érdekeltek [lásd a Het. 6. § (1) bek. n) pontját] az esetleges vitás kérdések rendezése mellett a hagyatékon fennálló közösségüket is megszüntetik. Az osztályos egyezség fogalmát az "Értelmező rendelkezések" között a 6. § (1) bekezdésének k) pontja határozza meg, jellemzőivel az ehhez fűzött magyarázatban részletesen foglalkoztunk.
Alapvető sajátossága, hogy miután az osztályos egyezség a hagyatéki osztály egyik módja, nem minősül élők közötti jogügyletnek, ezért a hagyatékot az örökösöknek öröklés jogcímén kell átadni.
A Het. azonban - a korábbi jogszabállyal egyezően - lehetőséget biztosít az öröklésben érdekelteknek [lásd a 6. § (1) bek. l) pontját] a felmerülő egyéb jellegű jogviták peres eljárás nélkül, egyezséggel történő rendezésére is.
Így, ha az örökösként érdekelt a hagyatéki vagyont vagy annak egy részét az öröklésben érdekelt más személyre (a hagyatéki hitelezőre, az igénylőre, a kötelesrészre jogosultra), vagy a kieséses örökösre átruházza, a közjegyző a jognyilatkozatokat egyezségbe foglalja és végzéssel dönt annak jóváhagyásáról. Ez az egyezség azonban már élők közötti jogügyletnek (ajándékozásnak, tartozás megfizetésének stb.) minősül, annak illetékjogi következményével együtt. Ilyen esetben a közjegyző az egyezséget jóváhagyó végzésben megállapítja az örökös öröklés jogcímén való közbenső jogszerzését és a hagyatékot (a hagyatéki vagyontárgyat) az egyezség szerinti jogcímen adja át a szerző félnek.
Új rendelkezése a Het.-nek, amely az örökösnek lehetőséget ad arra, hogy a hagyatékhoz tartozó mezőgazdasági gazdálkodás céljára szolgáló vagyontárgyakat a Magyar Állam részére felajánlja. A felajánlás külön elfogadására nincs szükség, azt a Het. rendelkezése értelmében elfogadottnak kell tekinteni [94. § (3) bek.]. Az e címen felajánlható vagyontárgyak köre megegyezik az új Ptk.-nak az örökség részleges visszautasítására vonatkozó 7:89. §-a (2) bekezdésében felsorolt vagyontárgyakkal.
Ilyen esetben a közjegyző - az örökös öröklés jogcímén történő közbenső jogszerzésének megállapítása mellett - a vagyontárgyakat ajándékozás jogcímén adja át a Magyar Államnak. Az örökös illetékfizetési kötelezettségére az örököstársnak való ingyenes átengedés szabályait kell alkalmazni [Het. 94. § (4) bek.].

A hagyaték átadása tárgyalás nélkül

Het. 95. §

1. A hagyaték tárgyalás nélkül történő átadásának akkor van helye, ha az örökhagyó hagyatékában a törvényes öröklés érvényesül. Az örökhagyó végintézkedése esetében a tárgyalás nélküli átadásra még akkor sincs jogi lehetőség, ha a végintézkedésben csak vagyona egy részéről rendelkezett, vagy csak hagyományt rendelt és a hagyaték többi részén a törvény alapján nyílik meg az öröklés.
A tárgyalás nélkül történő átadás eseteit a Het. 95. § (1) bek. a)-d) pontjai sorolják fel.
Az eljárás gyors lefolytatását segíti elő, hogy a Het. 95. § (1) bekezdés a), c) és d) pontjai szerinti esetekben: vagyis ha csak egy törvényes örökös van [(1) bek. a) pont], vagy valamely utóbb előkerült vagyontárgyra póthagyatéki eljárást kell lefolytatni [(1) bek. c) pont], illetőleg ha a hagyaték az öröklési illeték alól mentes ingóságokból áll [(1) bek. d) pont] - feltéve valamennyi esetben, hogy tárgyalás tartását az arra jogosultak közül senki nem kérte - a közjegyző hivatalból eljárva tárgyalás nélkül hozza meg a hagyatékátadó végzést.
Minden más esetben a hagyaték tárgyalás nélkül történő átadására akkor van lehetőség, ha az örökösként érdekeltek
- teljes bizonyító erejű magánokiratba vagy közokiratba foglaltan nyilatkoznak arról, hogy az örökhagyónak kizárólagos törvényes örökösei és a hagyaték átadását a törvényes öröklés rendje szerint kérik [Het. 95. § (1) bek. b) pont első fordulata], vagy
- csatolják a hagyaték átadására vonatkozó teljes bizonyító erejű magánokiratba vagy közokiratba foglalt olyan egyezségüket, amelynek alapján a hagyaték átadható [Het. 95. § (1) bek. b) pont második fordulata].
2. A Het. azonban lehetőséget ad arra, hogy a törvényes örökös a tárgyalás nélkül történő átadás valamennyi esetében a hagyatékátadó végzés jogerőre emelkedése előtt kérhesse a tárgyalás kitűzését, ha
- az örökséget visszautasítja, vagy
- más öröklésben érdekelttel egyezséget kíván kötni, vagy
- a Het. 95. § (1) bekezdés b) pontja szerinti egyezségtől el kíván térni, vagy
- örökségét vagy annak egy részét a hagyatéki hitelezőre, vagy a kieséses örökösre kívánja átruházni, illetőleg igénylővel kíván egyezséget kötni.
Erről a jogáról a törvényes örököst a tárgyalás nélkül hozott hagyatékátadó végzésben tájékoztatni kell.
A felsoroltakon kívül a tárgyalás kitűzésére más okból nincs jogi lehetőség.

Az özvegyi jog megváltása

Het. 96-97. §

1. Az új Ptk. jelentősen megváltoztatta a korábbi törvényes öröklési rendet, amikor - egyéb rendelkezések között - a túlélő házastársnak leszármazók mellett való öröklése esetében csak az örökhagyóval közösen lakott lakásra és a hozzá tartozó berendezési és felszerelési tárgyakra biztosítja a most már holtig tartó haszonélvezeti jogot, a hagyaték többi részéből pedig állagörökösként egy gyermekrészt ad [új Ptk. 7:58. § (1) bek.].
Ági öröklés esetében viszont a teljes ági vagyonon az ugyancsak holtig tartó haszonélvezeti jog változatlanul megilleti a túlélő házastársat [új Ptk. 7:69. § (1) bek.]. (Lásd még a Het. 84. §-hoz fűzött magyarázatot is.)
Változtak a haszonélvezeti jog megváltására vonatkozó szabályok is.
Míg a korábbi jogszabály általános érvényű tilalma folytán a közösen lakott lakáson és a hozzá tartozó berendezési és felszerelési tárgyakon fennálló haszonélvezeti jog megváltását sem a túlélő házastárs, sem az állagörökösök egyoldalúan nem kérhették, az új Ptk. a túlélő házastársnak mind leszármazók mellett való öröklés, mind ági öröklés esetében megadja ezt a jogot [új Ptk. 7:59. § (1) bek., 7:69. § (2) bek.].
Az állagörökösöket azonban fő szabályként ez a jog továbbra sem illeti meg [új Ptk. 7:58. § (2) bek., 7:69. § (2) bek.]. Az állagörökös megváltás iránti kérelem előterjesztésére csak ági öröklés esetében, és csak - az örökhagyóval közösen lakott lakáson és a hozzá tartozó berendezési és felszerelési tárgyakon kívül - az egyéb ági vagyontárgyakon fennálló haszonélvezeti jog tekintetében jogosult.
Mindezek a rendelkezések irányadóak a bejegyzett élettársat megillető haszonélvezeti jogra, illetőleg annak megváltására is.
Az új Ptk. a végintézkedésen alapuló öröklésre vonatkozó szabályok között (lásd az új Ptk. Hetedik Könyv második részét) a haszonélvezeti jog megváltásáról rendelkezést nem tartalmaz, ebből következik, hogy ezek a rendelkezések - a korábbi szabályozással egyezően - csak a törvényen alapuló haszonélvezeti jogra: az özvegyi jogra vonatkoznak.
A Het. 22. § magyarázatánál már felhívtuk a figyelmet arra, hogy bár az örökhagyó által kötött, a halála esetére szóló életbiztosítási, vagy az e feltétellel kötött balesetbiztosítási szerződés alapján járó biztosítási összeg nem tartozik a hagyatékhoz, meghatározott esetekben (lásd az új Ptk. 6:478. §-a (1) bekezdésének c) pontját) a kedvezményezett személyének megállapításához az öröklési szabályok analóg alkalmazására van szükség.
Minthogy a korábbi öröklési jogi szabályok szerint leszármazókkal való együttöröklés esetén a túlélő házastársat (bejegyzett élettársat) a teljes hagyatéki vagyonon haszonélvezeti jog illette meg, értelemszerű volt, hogy ilyen esetben, mint kedvezményezett a biztosítási összegen is haszonélvezeti jogot kapott.
Az új Ptk. öröklési jogi rendelkezései folytán azonban a biztosítási összegen a haszonélvezeti jog fogalmilag kizárt.
A biztosítási összeg ugyanis jellegénél fogva az új Ptk. 7:58. § (1) bekezdésének b) pontjában meghatározott "a hagyaték többi részéhez" tartozó vagyontárgyakkal esik egy tekintet alá, amelyből viszont a házastárs (bejegyzett élettárs) állagot: egy gyermekrészt örököl, ennek folytán a biztosítási összegből is mint kedvezményezett egy gyermekrészt kap.
Ági öröklés esetében pedig - az ági örökléshez az új Ptk. 7:67. § (1) és (2) bekezdésében megkívánt feltételekre tekintettel - az ági örökösök e minőségükben soha nem lehetnek a biztosítási összeg kedvezményezettjei. A biztosítási összeg ugyanis eleve nem tartozhat e feltételek által meghatározott vagyontárgyak körébe.
2. Az új Ptk. a megváltás iránti igény érvényesítését időbelileg nem korlátozta, azt az arra jogosultak a jövőre nézve bármikor érvényesíthetik [új Ptk. 7:59. § (1) bek., 7:69. § (2) bek.].
Ez az új anyagi jogi rendelkezés szükségessé tette az eljárásjogi szabályoknak a hatáskör szempontjából való felülvizsgálatát.
A 2013. évi CCLII. törvény 122. §-a (19) bekezdésével beiktatott új Het. 96-97. §-ok az özvegyi jog megváltása iránti igény érvényesítését - vagyis az eljárás megindítását - minden esetben a közjegyző hatáskörébe utalja. Ez alól a szabály alól csak egy kivételt enged: ha utóbb a bíróság előtt öröklési jogi vita miatt per indul, és a bíróság döntése a megváltás alapjául szolgáló hagyaték megosztásában változást eredményezhet [lásd a 97. § (4) bekezdését].
A közjegyző illetékességére a hagyatéki eljárásra vonatkozó illetékességi szabályokat rendeli alkalmazni; ez irányadó abban az esetben is, ha az érdekelt a megváltás iránti igényt a hagyatéki eljárásban elkésetten, vagy már utóbb, a hagyatéki eljárás befejezése után terjeszti elő [Het. 96. § (2) bek.].
3. A Het. módosított 96. §-a a közjegyző előtti eljárás szabályozásánál abból indult ki, hogy az özvegyi jog megváltása iránti igény érvényesítése általában a hagyatéki eljárásban történik: az öröklési rend megállapításával, a hagyaték átadásával együtt az özvegyi jog megváltása a túlélő házastárs (bejegyzett élettárs) és az örökösök érdekeinek is megfelel. Az igényt legkésőbb a hagyatéki tárgyalás berekesztéséig kell előterjeszteni [96. § (1) bek.].
Ha pedig a hagyatéki eljárás befejezése után kerül elő a hagyatékhoz tartozó valamely vagyontárgy, és ez okból póthagyatéki eljárás indul, az ezen a vagyontárgyon fennálló özvegyi jog megváltásának a póthagyatéki eljárásban is helye van [Het. 96. § (3) bek.]. Ilyen esetben a kérelmet a póthagyatéki eljárás berekesztéséig lehet előterjeszteni; az eljárásra az általános szabályok irányadók.
E határidők elmulasztása azonban jogvesztéssel nem jár, de az ezt követően előterjesztett megváltás iránti igényt a hagyatéki eljárásban már figyelembe venni nem lehet. S minthogy az új Ptk. a megváltás iránti igény érvényesítését időbelileg nem korlátozta (lásd a 2. pont alatt írtakat), a hagyatéki eljárásban nem érvényesített, de utóbb előterjesztett igény esetére a közjegyző eljárását szabályozni kellett.
Az igény utóbb történő érvényesítésére leggyakrabban akkor kerül sor, amikor a jogosult a hagyatéki eljárásban a határidőt elkéste, de előfordulhat, hogy azt akkor valamely okból nem is kívánta érvényesíteni, mert az özvegyi jog fennmaradása az érdekeinek még megfelelt. Utóbb azonban körülményei megváltoztak: pl. a túlélő házastárs újabb házasságot kíván kötni, és az örökhagyóval közösen lakott lakásból el akar költözni, ezért az azon fennálló özvegyi joga megváltására tart igényt. Az új Ptk. anyagi jogi rendelkezése folytán ugyanis az özvegyi jog a jogosultat haláláig megilleti, s így azt az újabb házasságkötés sem szünteti meg (új Ptk. 7:58-7:59. §).
Ezekben az utóbb indult ügyekben az eljárást az a közjegyző folytatja le, aki egyébként a póthagyatéki eljárás lefolytatására illetékes lenne. Az eljárásra a póthagyatéki eljárás szabályai irányadók [Het. 96. § (2) bekezdés első fordulata].
Az eljárás során két eset lehetséges:
a) Ha az érdekeltek a megváltásban megállapodnak, a közjegyző a megállapodást egyezségbe foglalja, és azt végzéssel jóváhagyja. A jóváhagyó végzésre a Het. 12. §-a irányadó.
b) Abban az esetben viszont, ha az érdekeltek az özvegyi jog megváltásában megállapodni nem tudnak (nem kötnek egyezséget), a közjegyző az eljárást végzéssel megszünteti: az igény ezt követően már csak bírósági úton - polgári perben - érvényesíthető [Het. 96. § (2) bekezdés második fordulata].
Láthatjuk tehát, hogy a polgári per megindításának ebben az esetben is "előfeltétele" a közjegyző előtti igényérvényesítés, az özvegyi jog megállapodással történő megváltásának a megkísérlése.
Az özvegyi jog megváltása iránti igénynek a hagyatéki eljárásban kellő határidőben való előterjesztése esetén háromféle jogi helyzet állhat elő:
a) Az első eset, amikor az örökösök között öröklési jogi vita nincs, vagyis az öröklés rendjét és a hagyatékban való részesedés arányát nem vitatják, és a túlélő házastárs (bejegyzett élettárs), valamint az állagörökösök az özvegyi jog megváltásában megállapodnak [Het. 97. § (1) bek.]. Ilyen esetben a közjegyző a megállapodást egyezségbe foglalja és dönt annak jóváhagyásáról. Az egyezségre az osztályos egyezségre vonatkozó szabályok irányadók: a közjegyzőnek a jóváhagyásról nem kell külön alakszerű végzést hoznia, hanem a hagyatékot a megváltás tárgyában létrejött egyezségre figyelemmel az általános szabályok szerint teljes hatállyal adja át.
b) Ha az örökösök között öröklési jogi vita nincs, de a megváltásban megállapodni nem tudnak, a közjegyző - szükség esetén bizonyítás lefolytatása után - külön végzést hoz, és abban vagy helyt ad a megváltás iránti kérelemnek, vagy elutasítja azt. Új rendelkezése a Het. módosított 97. § (2) bekezdésének, amely a bizonyításra a Pp. bizonyításra vonatkozó szabályait rendeli alkalmazni. A közjegyzőnek lehetősége van tehát arra, hogy döntése meghozatalához tanúkat hallgasson ki, vagy (pl. a hagyatéki vagyontárgyak értékére) szakértői véleményt szerezzen be.
A külön végzés ellen fellebbezésnek van helye [lásd a Het. 110. § (2) bekezdés k) pontját]. Ha a fellebbező fél igényét az illetékes törvényszék másodfokon meghozott végzése sem veszi figyelembe, azt a külön végzés jogerőre emelkedésétől számított 30 nap alatt a bíróság előtt perrel érvényesítheti. A per 30 napon belül történt megindítását a határidő lejártát követő 8 napon belül kell a közjegyzőnél igazolni (114. §). Erre a lehetőségre egyébként a közjegyzőnek a külön végzésben az örökösök figyelmét fel kell hívnia azzal, hogy ha egyik érdekelt sem érvényesíti igényét a bíróság előtt, a külön végzés végrehajthatóvá válik.
A perindítási határidő számítására, illetőleg a külön végzés jogerőre emelkedésére vagy megváltoztatására a közvetítői eljárás (Het. 93. §) megindításának, illetőleg eredményének a jogkövetkezményeit megfelelően alkalmazni kell.
Ha a bíróság előtt sem a túlélő házastárs (bejegyzett élettárs), sem az állagörökös nem érvényesít igényt, a közjegyző a megváltásra vonatkozó döntésének alapján teljes hatállyal adja át a hagyatékot, ha viszont valamelyik érdekelt pert indít, a bíróság dönt a megváltással kapcsolatos igényekről. A közjegyző a bíróság döntését követően adhatja át - a döntésnek megfelelően - a hagyatékot teljes hatállyal.
c) Végül, ha az örökösök között öröklési jogi vita van, a közjegyző a hagyatékot a törvényes öröklés rendje szerint a túlélő házastárs (bejegyzett élettárs) özvegyi jogával terhelten ideiglenes hatállyal adja át. Ilyen esetben a megváltás iránti igény a bíróság előtt perrel érvényesíthető [Het. 97. § (3) bek.]. Ehhez a közjegyzőnek az érdekeltek részére a szükséges tájékoztatást meg kell adnia. A per megindítására a 114. §-ban foglaltak irányadók: vagyis a keresetlevelet az ideiglenes hatályú átadó végzés jogerőre emelkedésétől számított 30 nap alatt kell a bírósághoz benyújtani, és benyújtását további 8 nap alatt a közjegyzőnél igazolni kell. A perindítási határidő számítására ebben az esetben is a közvetítői eljárás (93. §) megindításának jogkövetkezményeit kell megfelelően alkalmazni.
4. A hatásköri szabályoknál már szó volt arról, hogy a Het. csak egy esetben ad lehetőséget arra, hogy az érdekelt az özvegyi jog megváltása iránti igényét ne a közjegyzőnél, hanem közvetlenül a bíróságnál érvényesítse.
Erre akkor kerülhet sor, ha utóbb öröklési jogi vita merül fel az érdekeltek között, és ennek eldöntése érdekében bírósághoz fordulnak. A perben meghozott döntés változást hozhat az öröklés rendjében, a hagyaték megosztásában és ezzel összefüggésben megváltoztathatja az özvegyi jog mértékét, arányát is (pl. ági öröklési igény esetében). Ha a bíróság érdemi döntése az öröklési jogi vitát rendezi a felek között, nem lenne célszerű a megváltás iránti eljárást a közjegyző elé utalni. Ezért ilyen esetben az érdekeltnek az özvegyi jog megváltásához fűződő jogát a megindult perben kell érvényesítenie. A kérelmet legkésőbb az elsőfokú határozat meghozatalát megelőző tárgyalás berekesztéséig terjesztheti elő [Het. 97. § (4) bek.].

Eljárás végrendeleti végrehajtó megnevezése esetén

Het. 98. §

Az örökhagyó a végintézkedése végrehajtására megbízottat: végrendeleti végrehajtót rendelhet ki.
A végrendeleti végrehajtó jogállását, feladatait sem a korábbi, sem az új Ptk. nem szabályozza, ezért ezeket a rendelkezéseket - a hagyatéki eljárásról szóló korábbi jogszabályhoz hasonlóan - a Het. tartalmazza.
A Het.-nek a végrendeleti végrehajtó eljárására vonatkozó 98-101. §-ai egyaránt használják a "végrendelet" és a "végintézkedés" kifejezéseket, ebből értelemszerűen következik, hogy az örökhagyó végrendeleti végrehajtót nemcsak végrendeletben, hanem a végintézkedések bármelyik fajtájában: pl. öröklési szerződésben is kirendelhet. Ebből viszont következik az is, hogy végrendeleti végrehajtót csak végintézkedésben lehet kirendelni; más módon: élők közötti megállapodásban (pl. megbízási szerződésben) tett ilyen tárgyú rendelkezés a hagyatéki eljárásban e minőségben való részvétel szempontjából nem érvényes.
Nyilvánvaló az is, hogy a végrendeleti végrehajtó megbízásához érvényes végintézkedés szükséges.
A végrendeleti végrehajtó személyét illetően a Het. feltételt nem szab, kizáró rendelkezést nem tartalmaz, ennélfogva bárki kirendelhető, aki teljes cselekvőképességgel rendelkezik; annak sincs akadálya, hogy az örökhagyó ne az örökösök körén kívülálló személyt, hanem egyik örökösét vagy hagyományosát bízza meg ezzel a feladattal. Nincs akadálya annak sem, hogy az örökhagyó végrendeleti végrehajtóként valamely jogi személyt bízzon meg.
A korábbi jogszabály a végrendeleti végrehajtóval kapcsolatos intézkedésre csak a közjegyzőt jogosította fel. A Het. ezzel szemben egyaránt kötelezi a jegyzőt és a közjegyzőt, hogy ha az előttük folyó eljárás során az örökhagyói kirendelésről tudomást szereznek, erről a végrendeleti végrehajtót haladéktalanul értesítsék. Az értesítésben közölni kell a végintézkedésnek a végrendeleti végrehajtóra vonatkozó tartalmát, továbbá jogait és kötelességeit, egyben fel kell hívni arra, hogy nyilatkozzon: a megbízatást elfogadja-e vagy sem. A megbízatás elfogadása ugyanis a kirendelt személy döntésén múlik: a tisztséget - indokolás nélkül - vissza is utasíthatja. A 98. § (2) bekezdése az elfogadásról - a korábbi jogszabálytól eltérően - kifejezett nyilatkozatot kíván meg. A végintézkedésben kirendelt személy azonban nem tarthatja hosszabb ideig bizonytalanságban az öröklésben érdekelteket, ezért a 98. § (3) bekezdése határidőt szab: a megbízatás elfogadásáról 30 napon belül kell nyilatkoznia. A megbízatást elfogadó nyilatkozatot a jegyző vagy a közjegyző jegyzőkönyvbe foglalhatja, de azt teljes bizonyító erejű magánokiratba vagy közokiratba foglaltan is el lehet juttatni a jegyzőhöz vagy a közjegyzőhöz. Ha a kirendelt személy a megbízatást nem fogadja el, vagy a 30 napos határidő alatt nem nyilatkozik, a megbízatás nem jön létre. A határidő elmulasztása miatt igazolásnak nincs helye.
A jegyző, illetőleg a közjegyző mindkét esetben végzést hoz; a megbízatás létrejöttét megállapító végzésnek tartalmaznia kell a végrendeleti végrehajtónak a végintézkedésben meghatározott, illetőleg a jogszabályok szerinti jogait és kötelességeit. A végrendeleti végrehajtó kérelmére a végzés egyes rendelkezéseiről kivonatot is kell készíteni.
A végzést mindkét esetben az öröklésben érdekeltekkel is közölni kell.
Ha a végrendeleti végrehajtó megbízatása kérdésében a végzést a jegyző hozta meg, azt a közjegyzőnek is meg kell küldeni.

Het. 99. §

A végrendeleti végrehajtó jogkörét - a jogszabályban megszabott keretek között - az örökhagyó a végintézkedésben meghatározhatja. Lehetősége van arra is, hogy különböző feladatokra más-más végrendeleti végrehajtót nevezzen meg. A végrendeleti végrehajtó köteles az örökhagyó utasításai és a rendes gazdálkodás szabályai szerint eljárni.
Előfordulhat azonban, hogy az örökhagyó olyan utasítást ad, amely jogszabályba ütközik. Értelemszerű, hogy a végrendeleti végrehajtó jogellenes magatartásra nem köteles, az ilyen utasítást nem kell teljesítenie. Ha viszont az a cél, amit az örökhagyó ezzel az utasítással el kívánt érni, jogszerű módon is teljesíthető, a végrendeleti végrehajtó köteles ezt a megoldást választani és az örökhagyó rendelkezéseit aszerint teljesíteni [Het. 99. § (1) bek.].
Ha az örökhagyó a végintézkedésben a végrendeleti végrehajtó konkrét feladatait nem határozta meg, a jogokra és kötelességekre a jogszabály rendelkezései irányadók.
Ezeket a Het. 99. § (2) bekezdésének a)-d) pontjai sorolják fel. Eszerint:
a) A végrendeleti végrehajtó joga és kötelessége, hogy az eljáró hatóságokat a hagyaték leltározásában segítse és szükség esetén biztosítási intézkedés elrendelését indítványozza.
b) A végrendeleti végrehajtó feladata, hogy a végintézkedés foganatosítását az örököstől, illetőleg a hagyományostól követelje; jogosult továbbá arra is, hogy amíg a részesített személy maga nem lép fel, annak javára, de a saját nevében a bíróság előtt is eljárjon - azaz pert indítson.
c) A végrendeleti végrehajtó feladata a hagyatéki vagyon kezelése. E jogkörében jogosult a hagyaték birtokbavételére; köteles továbbá a saját nevében eljárva, de a hagyaték terhére a hagyatéki hitelezőket kielégíteni, illetőleg a hagyaték javára a hagyatéki követeléseket érvényesíteni, valamint abban az esetben, ha az örökhagyó gazdasági társaságban (szövetkezetben) tagsági jogokkal rendelkezett, ezeket a jogokat gyakorolni.
d) Végül a végrendeleti végrehajtó kötelessége, hogy a hagyatékátadó végzés jogerőre emelkedését követően annak rendelkezéseit foganatosítsa (teljesítse).
Az előzőekben meghatározott jogköre azonban nem jogosítja fel arra, hogy a hagyatéki vagyon terhére kötelezettséget vállaljon, illetőleg vagyontárgyat elidegenítsen, kivéve, ha ahhoz minden öröklésben érdekelt hozzájárul; továbbá a hagyaték terhére ingyenesen nem rendelkezhet [Het. 99. § (3) bek.].
A Het. a végrendeleti végrehajtó jogkörének gyakorlásához biztosítja, hogy az egész eljárás folyamán jelen lehessen és megtehesse nyilatkozatait, illetőleg észrevételeit. E célból a végrendeleti végrehajtót kifejezetten e minőségére utalva, illetőleg mint öröklésben érdekeltet feljogosítja az egyes eljárási cselekmények végzésére. A 6. § (4) bekezdése értelmében ugyanis a végrendeleti végrehajtó öröklésben érdekeltnek tekintendő, így mindazokban az esetekben, amikor a Het. az öröklésben érdekeltre [6. § (1) bek. l) pont] valamely rendelkezést tartalmaz, ez alatt a végrendeleti végrehajtót is érteni kell.
Ennek folytán a végrendeleti végrehajtó
- kérheti a hagyaték leltározását [Het. 20. § (2) bek.],
- a leltározás során a leltárba felvett ingóság értékére nyilatkozatot tehet [Het. 26. § (2) bek.],
- helyszíni leltározást is kérhet [Het. 29. § (1) bek. d) pont], annak helyéről és idejéről értesíteni kell [29. § (2) bek.],
- ha a jegyző a leltárhoz szükséges adatok megállapítása végett meghallgatást tart, annak helyéről és idejéről értesíteni kell [Het. 30. § (1) bek.],
- a helyszíni leltározás során vagy a meghallgatáson tett nyilatkozatait a hagyatéki leltárban vagy a jegyzőkönyvben fel kell tüntetni [Het. 30. § (4) bek.],
- a Het. 32. § (1) bekezdése külön is feljogosítja biztosítási intézkedés elrendelésének kérésére,
- a végintézkedésben, illetőleg a jogszabályban meghatározott keretek között biztosítási intézkedésnek minősülő tevékenységet is végezhet [Het. 32. § (6) bek.], erről azonban a jegyző vagy a közjegyző utasítására köteles beszámolni [34. § (2) bek.],
- biztosítási intézkedésként a vagyon, a vagyon meghatározott részének vagy egyes vagyontárgyaknak a birtokosává vált személy által annak hasznairól előterjesztett számadás helyességét - bírósági úton - vitathatja [Het. 39. § (1) bek.],
- a hagyatéki tárgyalásra meg kell idézni [Het. 53. § (2) bek. c) pont],
- kérheti a hagyatéki hitelezők hirdetmény útján való felhívását [Het. 65. § (1) bek.],
- fontos okból kérheti a hagyatéki tárgyalás elhalasztását [Het. 68. § (1) bek. a) pont],
- a tárgyalás elhalasztása esetén kérheti, hogy a közjegyző a hagyaték átadásáról tárgyaláson kívül döntsön [Het. 68. § (2) bek.],
- a hagyatéki tárgyaláson észrevételeket tehet [Het. 69. § (3) bek.],
- a hagyatékátadó végzést vagy az eljárást befejező egyéb végzést részére kézbesíteni kell [Het. 90. § (2) bek. a) pont aa) alpont],
- ha a hagyatéki tárgyalásra nem volt szabályszerűen megidézve, a tárgyaláson hozott végzést részére kézbesíteni kell [Het. 90. § (2) bek. b) pont],
- ha a hagyatéki tárgyaláson szabályszerű idézés ellenére nem jelent meg, az új határnap kitűzésére vonatkozó végzést, illetőleg az olyan végzést, amely ellen külön fellebbezésnek van helye, részére kézbesítés útján kell közölni [Het. 90. § (2) bek. c) pont],
- a tárgyaláson kívül hozott végzést részére kézbesíteni kell [Het. 90. § (2) bek. d) pont],
- kérheti öröklési bizonyítvány kiadását (Het. 102. §),
- kérheti a hagyatéki eljárás megismétlését [Het. 105. § (1) bek.],
- a jegyző vagy a közjegyző végzése ellen fellebbezéssel élhet [Het. 110. § (2) bek., 111. § (1) bek., 115. §].
Ezzel azonban a végrendeleti végrehajtót a hagyatéki eljárásban megillető jogosultságok köre nem merült ki. A Het. ugyanis több helyen az eljárási cselekmények végzésére jogosultak mellett - vagy helyett - általánosítva fogalmaz és jogot biztosít annak, akinek az eljáráshoz jogi érdeke fűződik, vagy aki valamely cselekményt (rendelkezést) magára nézve sérelmesnek tart.
Ezek között az eljárási cselekmények között különösen jelentősnek tartjuk a haláleset bejelentésére való jogosultságot. A Het. erről rendelkező 19. § (1) bekezdésének c) pontja ugyanis azt is feljogosítja a haláleset bejelentésére, akinek a hagyatéki eljárás megindításához jogi érdeke fűződik. Minthogy a Het. - az előbb részletesen ismertetett rendelkezések között - a végrendeleti végrehajtót feljogosítja, hogy a hagyaték leltározását kérje és a leltározás során nyilatkozatokat tehessen: vagyis a hagyatéki eljárás megindulásától kezdve abban aktívan részt vegyen, nyilvánvaló, hogy a halál bekövetkezésének bejelentéséhez - amely valójában a hagyatéki eljárás megindításának előfeltétele - megbízatásának teljesítése céljából neki is jogi érdeke fűződik. Ennélfogva álláspontunk szerint jogosult a haláleset bejelentésére is.

Het. 100. §

A végrendeleti végrehajtó jogkörére vonatkozó rendelkezések ismertetésénél láttuk, hogy a végrendeleti végrehajtó a hagyatéki vagyon birtokbavétele mellett a vagyonkezelői jogok gyakorlására, a hagyatéki hitelezők kielégítésére, a követelések behajtására, sőt a végintézkedés rendelkezéseinek foganatosítása körében - meghatározott esetben - a bíróság előtti eljárásra is jogosult. E feladataiból következik, hogy a végrendeleti végrehajtót nemcsak az örökösként érdekeltek, hanem - a 9. §-ban megszabott keretben - az öröklésben érdekeltek megbízottjának is kell tekinteni.
Megbízotti minősége folytán a végrendeleti végrehajtóra - a Het.-ben foglalt eltérésekkel - a megbízottra (új Ptk. 6:272-6:280. §) vonatkozó rendelkezéseket kell alkalmazni. A tevékenységével okozott károkért a szerződésen kívüli károkozás szabályai (új Ptk. 6:519. §) szerint felel.
A végrendeleti végrehajtónak eljárása során költségei merülhetnek fel és a feladatok ellátásával vagyoni értékű munkát végez. A költségek viselése és az ingyenes munkavégzés a végrendeleti végrehajtótól általában nem várható el, ezért a Het. a költségek megtérítésére és a megbízatás teljesítéséért járó munkadíj megfizetésére az örökösöket kötelezi.
A gyakorlatban azonban előfordul, hogy az örökhagyó a megbízatás teljesítéséért a végrendeletben maga részesíti vagyoni juttatásban a végrendeleti végrehajtót. A korábbi jogszabály szerint ilyen esetben a munkadíjba a részesítés értékét be kellett számítani. A Het. 100. § (3) bekezdése ezzel szemben kimondja, hogy a munkadíjba a részesítés értéke nem számít bele - kivéve, ha az örökhagyó a végintézkedésben ettől eltérően rendelkezett. Az örökhagyónak tehát lehetősége van arra, hogy a végintézkedésben úgy részesítse juttatásban a végrendeleti végrehajtót, hogy a részesítés mellett díjazásra nem tarthat igényt. Ilyen esetben a végrendeleti végrehajtó döntésén múlik, hogy a megbízatást elfogadja-e vagy sem.

Het. 101. §

A végrendeleti végrehajtó megbízatását a Het. határidőhöz köti.
Erről elsősorban az örökhagyó a végintézkedésben jogosult rendelkezni és azt meghatározott határidő elteltéhez vagy valamely feltétel bekövetkezéséhez kötheti.
Ha a végintézkedés ilyen rendelkezést nem tartalmaz, általános szabály, hogy a megbízatás a hagyatéki eljárás jogerős befejeződéséig áll fenn [Het. 101. § (1) bek. a) pont].
Megszűnik a végrendeleti végrehajtó megbízatása halálával, továbbá megszűnésével [Het. 101. § (1) bek. b) pont]. Ez utóbbi olyan esetben következik be, amikor az örökhagyó végrendeleti végrehajtóként jogi személyt rendelt ki.
Megszűnik a megbízatás lemondással [Het. 101. § (1) bek. c) pont]; a végrendeleti végrehajtó ugyanis nem zárható el attól, hogy a megbízatás elfogadása után valamely okból azt utóbb mégis lemondja. A lemondásra a megbízatás elfogadására vonatkozó alaki szabályok irányadóak: az erre vonatkozó nyilatkozatot jegyzőkönyvbe kell foglalni, illetőleg teljes bizonyító erejű magánokiratban vagy közokiratban kell megtenni [lásd a 98. § (2) bekezdését].
Megszűnik a végrendeleti végrehajtó megbízatása annak megvonásával [Het. 101. § (1) bek. d) pont].
A 100. § magyarázatánál már utaltunk arra, hogy a végrendeleti végrehajtót valójában az öröklésben érdekeltek megbízottjának kell tekinteni, jogukban áll tehát, hogy a megbízatást megvonják és a továbbiakban személyesen vagy más megbízott útján járjanak el. A megbízatás megvonása nincs határidőhöz kötve, azt az öröklésben érdekeltek bármikor megtehetik és azt indokolniuk sem kell.
A korábbi jogszabállyal ellentétben ezt az öröklésben érdekeltek egyhangúlag, ugyanazon okiratba foglalt közös nyilatkozatban tehetik meg. A nyilatkozatot a közjegyzőhöz kell intézniük, aki azt a végrendeleti végrehajtóval haladéktalanul közli; a megvonás hatálya a közléssel áll be [Het. 101. § (3) bek.].
Végül megszűnik a megbízatás, ha az annak betöltéséhez szükséges feltételek már a megbízatás elfogadásakor sem álltak fenn, vagy utóbb megszűntek [Het. 101. § (1) bek. e) pont].
A 98. § magyarázatánál már szó volt arról, hogy jelenleg a végrendeleti végrehajtó jogállását, feladatait anyagi jogi jogszabály nem határozza meg. A Het. viszont a végrendeleti végrehajtó személyét illetően feltételt nem szab, kizáró rendelkezést nem tartalmaz. Ehhez képest végrendeleti végrehajtónak bárki kirendelhető, aki teljes cselekvőképességgel rendelkezik (lásd a 98. §-hoz fűzött magyarázatot). Jelenleg tehát a "törvényben előírt feltételnek" egyedül a teljes cselekvőképesség tekinthető; a megbízatásnak a 101. § (1) bekezdésének e) pontja alapján történő megszűnése tehát ennek hiánya, illetőleg utólagos bekövetkezése esetén állhat be.
A Het. 101. § (1) bekezdésének a)-e) pontjai szerinti esetek a végrendeleti végrehajtó megbízatásának teljes megszűnését eredményezik.
A Het. 101. § (4) bekezdése azonban lehetőséget ad arra, hogy a végrendeleti végrehajtó az örökhagyó egyes rendelkezéseinek teljesítése alól felmentést kapjon. Erre a végrendeleti végrehajtó és a feladat teljesítésében érdekeltek közös kérelmére és csak abban az esetben van jogi lehetőség, ha a rendelkezések teljesítése a hagyatékot jelentősen veszélyeztetné.
A felmentést csak a közjegyző adhatja meg, mégpedig nemperes eljárás keretében; az eljárásra a 2008. évi XLV. törvény (Kjnp.) rendelkezéseit kell - megfelelően - alkalmazni.
A felmentés megadásához szükséges tényeket teljes bizonyító erejű magánokirattal vagy közokirattal kell igazolni. A felmentésről a közjegyző végzést hoz, amelyben meg kell jelölni, hogy a felmentés az örökhagyó mely rendelkezéseire vonatkozik és a végzést valamennyi öröklésben érdekelttel közölni kell. A közjegyző azonban a felmentés kérdésében a hagyatéki eljárást érdemben befejező végzésben is dönthet.
A végrendeleti végrehajtó megbízatásának megszűnését a jegyző vagy a közjegyző végzéssel állapítja meg. A megszűnés okát teljes bizonyító erejű magánokirattal vagy közokirattal kell igazolni. A végzést az öröklésben érdekeltekkel közölni kell [Het. 101. § (5) bek.].

Hagyatéki eljárás utóörökös-nevezés esetén

Het. 101/A. §

Az utóörökös-nevezés meghatározott körben és meghatározott feltételek mellett érvényesnek való elismerése szükségessé tette a hagyatéki eljárási szabályok kiegészítését.
E körben a Het. új 80. §-a határozta meg, hogy utóöröklés esetében a hagyatékátadó végzésnek mit kell tartalmaznia, míg a 91. § az előörökös személyi adatainak és a hagyatékátadó végzésnek nyilvántartásba vételéről rendelkezett.
További szabályozást igényelt azonban, hogy az örökhagyó által nevezett előörökös halála esetén a hagyatékába tartozó utóöröklési joggal terhelt vagyontárgy átadásánál a közjegyzőnek milyen eljárási szabályok szerint kell eljárnia.
Erről a 2013. évi CCLII. törvény 122. §-a (20) bekezdésével beiktatott új Het. 101/A. § rendelkezik. Eszerint az utóöröklési joggal terhelt vagyontárgyat az előörökös után folytatott hagyatéki eljárásban, de nem az előörökös hagyatékaként, hanem mint az utóörököst nevező örökhagyó hagyatékához tartozó vagyontárgyat kell átadni az utóörökösnek.
Az előörökös hagyatékát terhelő tartozások az utóörökséget is terhelik, tehát azokért az előörökös örököseivel együtt az utóörökös is felel.
Ha azonban az előörökös az utóörökléssel terhelt vagyontárggyal kapcsolatban túllépte rendelkezési jogának az új Ptk. szerinti korlátait, az ennek folytán keletkezett tartozások kizárólag az előörökös hagyatékát terhelik. [A rendelkezési jog korlátozására lásd az új Ptk. 7:28. § (3)-(4) bekezdését.]

Hagyatéki eljárási igazolás

Het. 101/B. §

A Het. új 101/B. §-a, amelyet a 2015. évi LXXI. törvény 17. § (6) bekezdése iktatott be, a hagyatéki eljárási igazolás (lásd a Het. 43/A. és 43/B. §-ait) bevezetésével kapcsolatban szükségessé vált további rendelkezéseket tartalmazza. Eszerint az igazolást külön végzésbe kell foglalni. Tartalmát tekintve a végzés azt igazolja, hogy az örökhagyó hagyatéka tekintetében a közjegyző előtt hagyatéki eljárás van folyamatba és a hagyatékban - a rendelkezésre álló adatok szerint - kik az öröklésben érdekeltek.
A közjegyző a hagyatéki eljárási igazolást külföldi felhasználás céljára adja ki; az nem minősül jogot keletkeztető vagy kötelezettséget megállapító okiratnak, és nem jogosít fel a hagyatéki vagyon birtokba vételére, használatára, hasznosítására, haszonélvezetére és az azzal való rendelkezésre. Ebből következik az is, hogy nem ad alapot a vagyonnal (vagyontárggyal) kapcsolatban bármiféle jogcímen nyilvántartásba való bejegyzésre sem.
A közjegyző által az adott ügyben meghozott hagyatékátadó végzésben mindezekre utalni kell.

Öröklési bizonyítvány

Het. 102. §

A Het. - hasonlóan a korábbi jogszabályhoz - lehetővé teszi, hogy a közjegyző annak kérelmére, akinek jogainak érvényesítéséhez vagy megóvásához az örökhagyó utáni öröklési rend igazolása szükséges, külön végzésben foglalt öröklési bizonyítvány állítson ki. Ebben a hagyatékban, vagy annak egy részében érvényesülő öröklési rendet, az örökös személyét, a hagyatékban való részesülése jogcímét és arányát állapítja meg.
A 102. § több rendelkezése jelentősen eltér a korábbi szabályozástól.
A Het. 102. § (2) bekezdése értelmében öröklési bizonyítvány kiállításának akkor van helye, ha
a) nincs hagyatéki vagyon, vagy a hagyaték tárgya kizárólag külföldi ingatlan, vagy olyan külföldön lévő ingóság, amelynek átadására a közjegyzőnek nincs joghatósága, vagy
b) az öröklési rend tekintetében több öröklésben érdekelt között öröklési jogi vita nincs és hagyatékátadó végzés meghozatalára még nem került sor.
Két esetcsoportról van tehát szó, amelynek feltételei nem azonosak.
Az a) pont szerinti esetekben az öröklési bizonyítvány kiállításának nem feltétele, hogy több örökösként érdekelt között öröklési jogi vita ne legyen. Ha tehát hagyatékátadó végzés meghozatalára - akár hagyaték nemlétében, akár joghatóság hiányában - nincs jogi lehetőség, a közjegyző az öröklési rendet öröklési jogi vita esetén is megállapíthatja.
Vitatjuk azonban, hogy öröklési jogi vita esetén az öröklési rend [az örökös személye, a hagyatékban való részesülésének jogcíme, és aránya - lásd a Het. 102. § (1) bekezdését] megállapítható lenne, miután a vita ilyen esetben éppen az öröklés rendjére vonatkozik. Ha pedig az öröklési bizonyítvány ezt egyértelműen megállapítani nem tudja, az érdekeltnek más eljárásokban (hatóságok előtt) jogai érvényesítéséhez, vagy megóvásához segítséget nem tud nyújtani: az igény érvényesítőjének a jogvita eldöntése végett mindenképpen bírósághoz kell fordulnia.
A b) pont szerint viszont öröklési bizonyítvány kiállításának akkor is helye van, ha az örökhagyó után hagyatéki vagyon maradt: tehát ilyen esetben a hagyatékátadó végzés hozatalának - meghatározott kivételektől eltekintve - nincs akadálya.
A feltétel csupán az, hogy az öröklésben érdekeltek között öröklési jogi vita ne legyen, egyébként az öröklési bizonyítvány kiállítását - mintegy érdekvédelmet szolgáló előzetes intézkedést - minden esetben lehet kérni. Ez nem zárja ki a hagyatéki eljárás lefolytatását, és hagyatékátadó végzés hozatalát. Ehhez kapcsolódik a Het. új 102/A. §-a, amely az utóbb meghozott hagyatéki eljárást jogerősen befejező végzésnek a korábban kiadott öröklési bizonyítványra vonatkozó jogkövetkezményéről rendelkezik (lásd a 102/A. §-t).
A kérelem előterjesztésére a Het. 102. § (3) bekezdés szerint a hagyatéki eljárásban érdekeltek [Het. 6. § (1) bek. d) pont] - vagyis valójában mindenki - jogosult, szemben a korábbi jogszabályban meghatározott személyi körrel, amely lényegében az öröklésben érdekelteknek [6. § (1) bek. l) pont] felelt meg.
A Het. 102. § (5) bekezdése kimondja azt is, hogy az (1) bekezdés b) pontja szerinti esetekben - tehát amikor az érdekeltek között öröklési jogi vita nincs - a kiállított öröklési bizonyítványhoz a közjegyző annyiban kötve van, hogy attól eltérő határozatot osztályos egyezség alapján nem hozhat, továbbá a hagyatékon (a hagyatéknak azon a részén, amelyre az öröklési bizonyítvány kiállítása vonatkozik) az özvegyi jog megváltásának is csak pénzben lehet helye.
Ez azt jelenti, hogy ha az öröklésben érdekeltek az örökségben való részesedésük módjára, az özvegyi jog megváltására vonatkozóan az öröklési bizonyítványban egyező nyilatkozatuk alapján rögzítettektől utóbb el kívánnak térni, azt az utóbb megindult hagyatéki eljárásban már nem tehetik meg, erről csak élők közötti megállapodásban (szerződésben) rendelkezhetnek. (Lásd a 102/A. §-ban írtakat is.)

Het. 102/A. §

A 2013. évi CCLII. törvény 122. §-a (21) bekezdésével beiktatott Het. 102/A. §-a szerint abban az esetben, ha az öröklési bizonyítvány kiállítása után hagyaték átadására kerül sor, az erről hozott - a hagyatéki eljárást véglegesen lezáró - végzés jogerőre emelkedésével az öröklési bizonyítvány hatályát veszti. A hatályvesztésről sem az eljárás befejező végzésben, sem külön rendelkezni nem kell, ez a törvény alapján következik be. Erre azonban - amennyiben a közjegyzőnek az öröklési bizonyítványról tudomása van - a végzésben utalni kell.
Az öröklési bizonyítvány hatályvesztése azonban a közjegyzőnek a Het. 102. § (5) bekezdése szerinti korlátozását nem érinti. (Lásd a 102. §-hoz fűzött magyarázatot.)

Európai öröklési bizonyítvány

Het. 102/B-102/C. §

Az európai öröklési bizonyítványt a 650/2012/EU európai parlamenti és tanácsi rendelet vezette be a magyar jogalkalmazásba. A rendelet alapján a 2015. évi LXXI. törvény 17. §-ának (7) bekezdése a Het.-et 102/B. és 102/C. §-okkal egészítette ki és rendelkezett a további részletes szabályokról.
Általános szabályként kimondja, hogy európai öröklési bizonyítvány kiadását
- a teljes hatályú hagyatékátadó végzés,
- a teljes hatályúvá vált ideiglenes hatályú hagyatékátadó végzés,
- az ideiglenes hatályú hagyatékátadó végzéssel érintett valamennyi igény bírósági elbírálása esetén hozott hagyatéki eljárást befejező végzés
jogerőre emelkedése után lehet kérni [ Het. 102/B. § (1) bek.].
Az általános szabály alól egy kivételt enged: a Het. 6. § (1) bekezdésének kiegészített l) pontja szerinti végrendeleti végrehajtó és hagyatéki gondnok - ideértve a 32. § (2) és (3) bekezdése szerinti ügygondnokot is - egy másik tagállamban a végrendelet végrehajtására vagy a hagyaték kezelésére való jogosultsága bizonyítására a hagyatéki eljárás jogerős befejezése előtt is kérheti európai öröklési bizonyítvány kiadását [Het. 102/B. § (2) bek., lásd még a Rendelet 63. cikk (2) bek. c) pontját is].
Az európai öröklési bizonyítvány kiadása iránti kérelem elbírálására az adott hagyatéki eljárást lefolytató közjegyző illetékes [Het. 102/B. § (3) bek.].
A rendelet 65. cikke határozza meg azokat az adatokat, amelyeket a kérelemnek tartalmaznia kell és felsorolja azok igazolásához szükséges okiratokat is [lásd a Rendelet 65. cikk (3) bekezdésének a)-m) pontjait].
Azoknak az okiratoknak a becsatolására azonban nincs szükség, amelyek egyébként a hagyatéki eljárásban már rendelkezésre állnak [Het. 102/B. § (4) bek.].
A közjegyző a kérelemről külön végzésben dönt, amely ellen fellebbezésnek van helye [lásd a Het. 110. § (2a) bekezdését].
Ha a közjegyző a kérelemnek helyt adott, a végzés jogerőre emelkedése után az európai öröklési bizonyítványt az 1329/2014/EU bizottsági végrehajtási rendelet 5. mellékletében közzétett formanyomtatvány felhasználásával állítja ki (Het. 102/C. §).

Póthagyatéki eljárás

Het. 103. §

Ha a hagyatéki eljárás befejezése után kerül elő a hagyatékhoz tartozó valamilyen vagyontárgy, póthagyatéki eljárásnak van helye.
Az eljárásra az általános szabályok irányadók. Így a póthagyatéki eljárás lefolytatására az a közjegyző illetékes, aki a korábbi eljárást - azaz az alaphagyatéki eljárást - lefolytatta [lásd a Het. 4. § (5) bekezdését]. Irányadó továbbá a póthagyatéki eljárásra is, hogy a közjegyző a tényállást hivatalból köteles megállapítani (lásd a 70. §-hoz fűzött magyarázat 2. pontját).
Abban az esetben azonban, ha egyúttal a hagyatéki eljárás megismétlésének a feltételei is fennállanak, a póthagyatéki eljárásra tartozó igényeket a megismételt hagyatéki eljárás során kell érvényesíteni [Het. 105. § (3) bek.].
Az alaphagyatéki eljárásban tett nyilatkozatok a póthagyatéki eljárásra nem hatnak ki - kivéve, ha az örökösként érdekelt az alaphagyatéki eljárásban az örökséget visszautasította, vagy a visszautasítás jogáról lemondott.
A hagyaték egységére tekintettel ugyanis mind az örökség visszautasítása, mind a visszautasítás jogáról lemondás kihat a póthagyatéki eljárás tárgyát képező hagyatéki vagyontárgyra. Ha tehát az örökös az alaphagyatéki eljárásban az örökséget visszautasította, az utóbb előkerült hagyatéki vagyontárgyra a póthagyatéki eljárásban sem tarthat igényt.
Az előzőekből következik viszont az is, hogy nincs helye a póthagyatéki vagyontárgy visszautasításának, ha az örökös az alaphagyatéki eljárásban a hagyatékot a maga részére kérte átadni. Ez ugyanis a hagyaték egységére tekintettel részleges visszautasításnak minősülne, amire az új Ptk. 7:89. §-ának (4) bekezdése nem ad lehetőséget, így az érvénytelen.
Az előzőek természetesen nem vonatkoznak az örökség részleges visszautasításának az új Ptk. 7:89. §-ának (2) bekezdésében megengedett esetére. Az alaphagyatéki eljárásban a hagyatéki vagyontárgyak e jogszabályhely alapján történt visszautasítása nem akadálya a póthagyatéki vagyontárgyak elfogadásának, illetőleg - ellenkező esetben - a hagyatéknak az alaphagyatéki eljárásban való elfogadása nem zárja ki az e vagyontárgyaknak a póthagyatéki eljárásban való visszautasítását.

Het. 104. §

A Het.-nek a nemzetközi vonatkozású rendelkezésekről szóló 104. §-át a 2015. évi LXXI. törvény 17. §-ának (12) bekezdése hatályon kívül helyezte.
Az öröklési ügyekre irányadó joghatóságról, az alkalmazandó jogról, az öröklési ügyekben hozott határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, valamint az öröklési ügyekben kiállított közokiratok elfogadásáról és végrehajtásáról, valamint az európai öröklési bizonyítvány bevezetéséről a 2012. július 4-i 650/2012/EU európai parlamenti és tanácsi rendelet 31. cikke rendelkezik. Ennek alapján módosította a 2015. évi LXXI. törvény 17. §-ának (1)-(13) bekezdése a Het. egyes rendelkezéseit is.

A KÖZJEGYZŐ ELJÁRÁSÁVAL KAPCSOLATOS JOGORVOSLATOK

A hagyatéki eljárás megismétlése

Het. 105-106. §

A közjegyző eljárásával kapcsolatos jogorvoslatok közül a Het. először a rendkívüli jogorvoslatot: a hagyatéki eljárás megismétlését szabályozza, amely lehetőséget ad a hagyatéki eljárást érdemben befejező jogerős végzés ellenére a hagyaték újratárgyalására.
Erre a teljes hatályú hagyatékátadó végzés és az ideiglenes hatályú átadás teljes hatályúvá válását megállapító végzés esetében kerülhet sor. A Het. 105. § (1) bekezdése idesorolja továbbá az öröklési bizonyítványt is.
A Het. 105. § (1) bekezdése meghatározza a hagyatéki eljárás megismétlésének személyi és tárgyi feltételeit.
A személyi kör a korábbi jogszabályhoz képest bővült: nemcsak az örökösként érdekeltek, hanem az öröklésben érdekeltek [Het. 6. § (1) bek. l) pont] - tehát pl. a hagyatéki hitelező, az igénylő, a kötelesrészre jogosult is - kérhetik a hagyatéki eljárás megismétlését, és meghatározott esetekben jogosult erre a gyámhatóság is (lásd részletesen ismertetve a 106. §-nál).
A tárgyi feltételek viszont változatlanok maradtak: a hagyatéki eljárás megismétlésére csak olyan, a hagyatéki eljárásban el nem bírált tény esetében van lehetőség, amely a jogerős hagyatékátadó végzésben megállapított öröklési rendnek vagy az öröklés jogcímének, továbbá ezekhez kapcsolódóan a hagyatékban való részesedés arányának a megváltozását eredményezi.
A Het. 105. § (1) bekezdésének megszövegezéséből következik, hogy ezekben az esetekben olyan tényről van szó, amely a hagyatéki eljárás lefolytatása idején objektíve fennállt, az azonban - bármilyen okból - nem jutott az öröklésben érdekeltek vagy a gyámhatóság, illetőleg a közjegyző tudomására. A leggyakoribb eset, amikor a hagyatéki eljárásban részt vett örökösökön kívül az örökhagyónak más örököse is van, akinek személyét a hagyatéki eljárásban nem jelentették be, esetleg nem is tudtak róla. Az így "kihagyott" örökös - a jogszabályban meghatározott határidőn belül - kérheti a hagyatéki eljárás megismétlését: személyére tekintettel ugyanis az öröklés rendje és ehhez kapcsolódóan a hagyatékban való részesedés aránya megváltozik.
A hagyaték tárgyát: a hagyatéki vagyon körét érintő kérdésekben viszont a hagyatéki eljárás megismétlésére nincs mód. Utóbb előkerült hagyatéki vagyontárgy esetében póthagyatéki eljárásnak van helye; ha pedig valamely vagyontárgy hagyatékhoz tartozása a jogerős hagyatékátadó végzés meghozatala után válik vitássá, a jogvita csak polgári perben rendezhető. Így nincs helye a hagyatéki eljárás megismétlésének, ha a túlélő házastárs vagy a túlélő bejegyzett élettárs a hagyatékként átadott vagyontárgyak tekintetében utóbb kíván házastársi vagy bejegyzett élettársi vagyonközösségi igényt érvényesíteni. Bár a túlélő házastárs, illetőleg a bejegyzett élettárs maga is az öröklésben érdekeltek körébe tartozik (sőt ezen belül örökösként érdekeltnek minősül), a vagyonközösségi igény az öröklés rendjére vagy az öröklés jogcímére nem hat ki. A hagyatékban való részesedés arányának megváltozása pedig csak ezekhez kapcsolódóan ad lehetőséget a hagyatéki eljárás megismétlésére.
A korábbi gyakorlat szerint nem volt értékelhető el nem bírált tényként az a körülmény sem, hogy az örökösök a hagyatéki eljárásban köztük létrejött egyezségtől utóbb el akarnak térni, vagy ha az egyezség megkötésénél valamelyik örökös nyilatkozatának tartalmában vagy annak jogi következménye tekintetében tévedésben volt. Ezekben az esetekben a jognyilatkozat bíróság előtti megtámadására, vagy újabb - de már élők közötti szerződésnek minősülő - megállapodás kötésére volt csak lehetőség. Minthogy a tárgyi feltételek változatlanok maradtak, véleményünk szerint a korábbi gyakorlat a Het. alkalmazásánál is irányadó.
A hagyatéki eljárás megismétlése iránti kérelmet az érdemi végzést hozó közjegyzőnél kell jegyzőkönyvbe mondani vagy írásban benyújtani.
A kérelem benyújtásának határideje az alapügyben meghozott érdemi végzés jogerőre emelkedésétől számított egy év. A határidő elmulasztása miatt igazolásnak nincs helye [Het. 105. § (2) bek.].
Az eljárás egyszerűbb és gyorsabb lefolytatását szolgálja a Het. 105. § (3) bekezdésének az a rendelkezése, amely szerint olyan esetben, amikor a hagyatéki eljárás megismétlésének és a póthagyatéki eljárás lefolytatásának a feltételei egyaránt fennállanak, mindkét igényt együttesen a megismételt hagyatéki eljárás során kell érvényesíteni. Ugyanez a szabály érvényesül öröklési bizonyítvány esetében is [105. § (4) bek.].
A Het. 106. §-a mindazokban az esetekben, amikor az öröklésben érdekvédelemre szoruló személy érdekelt, a gyámhatóságot is feljogosítja arra, hogy a hagyatéki eljárás megismétlését indítványozza. Ez a személyi kör a méhmagzat, a kiskorú, a cselekvőképességet érintő gondnokság alatt álló, az ismeretlen helyen lévő vagy ügyeinek vitelében egyébként akadályozott személy [106. § a)-c) pont], amely megfelel a Het.-nek más érdekvédelmet biztosító rendelkezéseiben meghatározott személyi körnek.

Het. 107. §

A hagyatéki eljárás megismétlése iránti kérelemben az alapeljárásban meghozott jogerős érdemi végzés megváltoztatására okot adó tényt és annak bizonyítékait elő kell adni. A közjegyzőnek - az előadott tények és a megjelölt bizonyítékok alapján - hivatalból kell vizsgálnia, hogy az eljárás megismétlésének feltételei fennállanak-e. Ha a kérelem bármely okból hiányos, a kérelmezőt hiánypótlásra kell felhívni.
Olyan esetben, amikor a hagyatékhoz ingatlan tartozik, az ingatlan-nyilvántartásról szóló 1997. évi CXLI. törvény (Inytv.) 17. § (1) bekezdésének 25. pontja - amelyet a 2010. évi CXV. törvény iktatott be, majd a 2014. évi XV. törvény módosított - a megismételt hagyatéki eljárás megindításának az ingatlan-nyilvántartásba való feljegyzésére is jogi lehetőséget ad. A feljegyzés lehetőségéről, annak jogkövetkezményeiről és a törlés módjairól a közjegyzőnek - értelemszerűen még az eljárás előkészítése keretében - a kérelmezőt tájékoztatnia kell. (Erről bővebben a Het. 108. §-nál szólunk majd.)
Az eljárás megismétlésének elrendeléséről vagy a kérelem elutasításáról a közjegyző külön végzésben dönt; a végzést a kérelem benyújtásától számított 30 napon belül kell meghoznia. Hiánypótlás elrendelése esetén ezt a határidőt a hiányok pótlásától, illetőleg a megadott határidő eredménytelen elteltétől kell számítani.
A közjegyző végzése ellen fellebbezésnek van helye, amely azonban nem halasztó hatályú [lásd a Het. 110. § (2) bekezdésének i) pontját és (3) bekezdését].
A közjegyző a hagyatéki eljárás megismétlését elrendelő végzésben biztosítási intézkedést is elrendelhet. Erre azonban csak olyan vagyontárgy tekintetében van lehetőség, amelynek átadásáról az alapeljárásban meghozott hagyatékátadó végzés döntött, és a vagyontárgy még annak a tulajdonában és birtokában van, akinek azt átadta.
A megismételt hagyatéki eljárásra egyebekben az általános eljárási szabályokat kell alkalmazni.

Het. 108. §

Az eljárás megismétlése iránti kérelemnek való helytadás esetén a közjegyző - a lefolytatott eljárás eredményeként - a következő határozatokat hozhatja:
- végzéssel a korábbi eljárásban meghozott végzést hatályában fenntartja vagy
- azt részben vagy egészben hatályon kívül helyezi és az általános szabályoknak megfelelően a hagyatékot (annak a megismételt eljárással érintett részét) teljes hatályú (Het. 83-84. §), vagy ideiglenes hatályú (85-89. §) átadó végzéssel átadja.
A 107. § magyarázatánál már felhívtuk a figyelmet arra, hogy az ingatlan-nyilvántartásról szóló 1997. évi CXLI. törvénynek (Inytv.) a 2010. évi CXV. törvénnyel történt kiegészítése az ingatlan-nyilvántartásban feljegyezhető tények között lehetőséget adott a megismételt hagyatéki eljárás megindítása tényének feljegyzésére is [Lásd az utóbb a 2014. évi XV. törvénnyel módosított Inytv. 17. § (1) bekezdésének 25. pontját.]. Ez alkalmas arra, hogy a megismételt hagyatéki eljárás jogerős befejezése előtt az ingatlan tulajdonjogának átruházását, annak jóhiszemű harmadik személy tulajdonába kerülését megakadályozza.
A feljegyzés feltételeit az Inytv. 65/A. §-a határozza meg. Eszerint a közjegyzőnek a feljegyzés iránt - a hagyatéki eljárás megismétlését kérő kérelmére - előzetesen végrehajtható végzéssel kell megkeresnie az ingatlanügyi hatóságot. Rendelkezik továbbá arról is, hogy a megismételt eljárásban hozott teljes hatályú, vagy azzá vált hagyatékátadó végzésen alapuló változás bejegyzésével egyidejűleg a feljegyzést törölni kell. Ha pedig a hagyatékátadó végzés miatt hagyatéki per vagy tulajdonjogi per indul, a bíróság megkeresése alapján a pert a megismételt hagyatéki eljárás feljegyzésének ranghelyén kell feljegyezni.
E rendelkezésekhez kapcsolódóan a 2010. évi CXV. törvény kiegészítette a Het. rendelkezéseit és a közjegyző által hozott - és fellebbezéssel támadható - végzések közé beiktatta a megismételt hagyatéki eljárás ingatlan-nyilvántartásba való bejegyzése tárgyában hozott végzést [110. § (2) bek. m) pont]. A végzés elleni fellebbezésnek azonban - összhangban az Inytv. 65/A. §-ával - halasztó hatálya nincs [Het. 110. § (3) bek.]. Részletesen szabályozta továbbá a közjegyzőnek a feljegyzés törlésével kapcsolatos eljárását. Ezeket a rendelkezéseket a 108. § (2)-(4) bekezdései tartalmazzák.
Ezek a következők:
1. Ha a hagyatéki eljárás megismétlésének előfeltételei eleve nem álltak fenn, vagy annak megalapozatlansága az eljárás folyamán megállapítást nyert, a közjegyző a kérelmet elutasítja, illetőleg a már megindult eljárást megszünteti.
Ez utóbbi esetben az eljárás megindításának tényére vonatkozóan már elrendelt feljegyzés törlése iránt a közjegyzőnek az ingatlanügyi hatóságot meg kell keresnie.
Ugyancsak töröltetni kell a feljegyzést abban az esetben is, ha a megismételt eljárás eredményeként meghozott teljes hatályú, vagy teljes hatályúvá vált átadó végzés az alapeljárásban hozott végzéshez képest az ingatlan-nyilvántartásban feltüntetett állapoton változást nem eredményezett [Het. 108. § (2) bek. a) pont].
2. A megismételt hagyatéki eljárásban az érdekeltek között felmerült öröklési jogi vita esetén a közjegyző csak ideiglenes hatályú átadó végzést hozhat.
Ha az az érdekelt, aki a végzés rendelkezését sérelmesnek tartja kellő időben megindítja a hagyatéki pert, függő jogi helyzet áll elő. A megismételt hagyatéki eljárás megindítása tényének feljegyzése esetében ilyenkor a közjegyző intézkedése attól függ, hogy a hagyatéki per megindítását igazoló keresetlevél perfeljegyzés iránti kérelmet tartalmaz-e vagy sem. Ha a pert indító fél ilyen kérelmet a bírósághoz nem terjeszt elő, a közjegyzőnek a feljegyzést töröltetnie kell [Het. 108. § (2) bek. b) pont].
A feljegyzést akkor is töröltetni kell, ha a keresetlevélnek a bírósághoz való érkezését követő 45 napon belül - a megismételt hagyatéki eljárás megindításának tényére vonatkozó feljegyzés ranghelyén - a perfeljegyzés nem történik meg [Het. 108. § (4) bek.]. Ellenkező esetben a megismételt hagyatéki eljárás megindításának tényére vonatkozó feljegyzés ranghelyén a perindítást kell feljegyezni [lásd az Inytv. 65/A. § (3) bekezdését].
3. Előfordul azonban, hogy az alapeljárásban meghozott jogerős végzéssel átadott hagyatéki ingatlant időközben az örökösként érdekelt harmadik személynek elidegenítette (eladta, elajándékozta). Ha a szerződés alapján a harmadik személy tulajdonjoga az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzésre került, a megismételt hagyatéki eljárásban meghozott jogerős teljes hatályú vagy azzá vált hagyatékátadó végzés alapján e személy tulajdonjogát törölni és a tulajdonjog-változást bejegyezni nem lehet. Ilyen esetben az örökösként érdekeltnek tulajdonjogi pert kell indítania a bejegyzett harmadik személy ellen. Ha a bírósághoz a végzés jogerőre emelkedésétől számított 30 napon belül benyújtott keresetlevél perfeljegyzés iránti kérelmet nem tartalmaz, a közjegyző a megismételt hagyatéki eljárás megindítása tényének feljegyzését törölteti [Het. 108. § (2) bek. c) pont].
Ha viszont az érdekelt a határidőn belül benyújtott keresetlevélben perfeljegyzést kért és ezt a határidő elteltét követő 8. napig a közjegyzőnél igazolja, a feljegyzés fennmarad [Het. 108. § (3) bek.].
Ennek azonban további feltétele, hogy a keresetlevélnek a bírósághoz érkezésétől számított 45 napon belül a perindítás - a megismételt hagyatéki eljárás megindításának tényére vonatkozó feljegyzés ranghelyén - feljegyzésre kerüljön. Ha ez nem történik meg, a közjegyzőnek a feljegyzést töröltetni kell [Het. 108. § (4) bek.]. Az ingatlan tulajdonosaként bejegyzett személyt ugyanis hosszabb ideig nem lehet bizonytalanságban tartani.
4. A megismételt hagyatéki eljárás tényének feljegyzésére egyebekben az Inytv. 65/A. §-ának (2) bekezdése - eltérő rendelkezés hiányában - a perfeljegyzésre (Inytv. 64-65. §) vonatkozó szabályokat rendeli - megfelelően - alkalmazni.
Abban az esetben tehát, amikor a megismételt hagyatéki eljárás eredményeként a közjegyző a korábbi eljárásban meghozott végzéstől részben vagy egészben eltérő tartalmú teljes hatályú, vagy teljes hatályúvá vált hagyatékátadó végzést hozott és az jogerőre emelkedett, a végzést megküldi az ingatlanügyi hatóságnak [Het. 91. § (2) bek.].
Az ingatlanügyi hatóság - amennyiben a változás bejegyzésének jogi akadálya nincs - azt a jogerős végzés alapján az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzi, egyidejűleg a megismételt hagyatéki eljárás megindítása tényének feljegyzését törli.
Ha hagyatéki per vagy tulajdonjogi per indult és a bíróság perfeljegyzést rendelt el, az annak törlésére vonatkozó rendelkezéseket az Inytv. 65. §-a tartalmazza.
5. A 107. §-nál már felhívtuk a figyelmet arra, hogy az ingatlan-nyilvántartásba feljegyezhető tények körének bővüléséről, a megismételt hagyatéki eljárás megindítása tényének feljegyzésére vonatkozó új rendelkezésről a közjegyzőnek az eljárást megindító érdekeltet tájékoztatnia kell. A Het. 108. § (5) bekezdése szerint a tájékoztatásnak ki kell terjednie a feljegyzés jogkövetkezményeire és a törlés módjaira is. Ez a kötelezettség azonban a közjegyzőt csak akkor terheli, ha az érdekelt feljegyzés iránti kérelmet nem terjesztett elő, vagy jogi képviselője nincs.

Fellebbezés

Het. 109-110. §

A hagyatéki eljárásban a közjegyző által meghozott végzések közül fellebbezéssel lehet élni
- a hagyatéki eljárást érdemben befejező végzés, és
- az olyan végzés ellen, amely ellen a fellebbezést a Het. kifejezetten megengedi.
Az eljárást érdemben befejező végzés:
- a hagyatékot teljes hatállyal átadó végzés,
- a hagyatékot ideiglenes hatállyal átadó végzés,
- az ideiglenes hatályú átadás teljes hatályúvá válását megállapító végzés.
A végzés e jellege szempontjából nincs jelentősége annak, hogy azt a közjegyző az ún. alapeljárásban, póthagyatéki eljárásban, vagy megismételt hagyatéki eljárásban hozta meg. Eljárást befejező érdemi végzésnek minősül továbbá a kiállított öröklési bizonyítvány is [Het. 109. § (1) bek. első fordulata].
A Het. külön meghatározza, hogy a közjegyző által meghozott egyéb végzések közül melyek ellen lehet fellebbezéssel élni. Ezeket a 109. § (1) bekezdésének második fordulata és a 110. § (2) bekezdése, valamint a 2015. évi LXXI. törvény 17. §-ának (9) bekezdésével beiktatott új Het. 110. § (2a) bekezdése sorolja fel.
A Het. 109. § (1) bekezdésének második fordulata szerint fellebbezéssel támadható
- az eljárási költséget megállapító, és annak viselésére kötelező végzés, és
- a pénzbírságot kiszabó végzés.
Fellebbezéssel lehet élni továbbá
- a Het. 110. § (2) bekezdésének a)-m) pontjaiban, és
- a Het. 110. § (2a) bekezdésének a)-c) pontjaiban felsorolt végzések ellen.
A Het. azonban lehetőséget biztosít arra is, hogy egyes végzéseket a közjegyző saját hatáskörében maga is megváltoztathassa.
Így a Het. 110. § (2) bekezdésében felsorolt végzések közül részben vagy egészben megváltoztathatja a biztosítási intézkedés tárgyában hozott végzést [lásd a 109. § (2) bekezdését].
Saját hatáskörben megváltoztathatja továbbá az európai öröklési bizonyítvány kiállítása iránti kérelemnek helyt adó végzést, sőt azt hatályon kívül is helyezheti, azonban csak abban az esetben, ha a 650/2012/EU európai parlamenti és tanácsi rendelet 71. cikkének (2) bekezdésében írt feltétel fennáll [lásd a 2015. évi LXXI. törvény 17. §-a (8) bekezdésével beiktatott új Het. 109. § (3) bekezdést].
A rendelet 71. cikke a bizonyítvány kijavításáról, módosításáról vagy visszavonásáról rendelkezik. Eszerint elírás esetén a bizonyítványt ki kell javítani, ha pedig megállapítást nyer, hogy az, vagy annak egyes elemei nem felelnek meg a valóságnak, azt módosítani kell vagy vissza kell vonni. Erre hivatalból vagy kérelemre kerülhet sor.
A közjegyző a (3) bekezdés szerinti végzés meghozataláig - kérelemre - az európai öröklési bizonyítvány hatályát felfüggesztheti [lásd a Het. 109. § (4) bekezdését].
Az eljárást érdemben befejező végzések, továbbá az eljárási költséget megállapító és annak viselésére kötelező végzés, valamint a pénzbírságot kiszabó végzés [Het. 109. § (1) bek.] ellen benyújtott fellebbezésnek halasztó hatálya van. A 2015. évi LXXI. törvény 17. §-a (10) bekezdése f) pontjával kiegészített Het. 110. § (3) bekezdése alapján halasztó hatályú továbbá a (2a) bekezdés a) és b) pontja szerinti végzés elleni fellebbezés is.
Ez azt jelenti, hogy a végzések rendelkezéseit a fellebbezés elintézéséig nem lehet foganatosítani, és nem érvényesülnek azok a jogkövetkezmények sem, amelyek az adott végzéshez fűződnek. Ha pl. az ideiglenes hatályú átadó végzést valamelyik érdekelt megfellebbezte, a Het. 114. § szerinti perindítási határidőt értelemszerűen a fellebbezést elbíráló másodfokú végzés kézbesítésétől kell számítani. A fellebbezés eredményeként ugyanis a törvényszék olyan döntést is hozhat, amely a perindítást feleslegessé teszi.
Nincs viszont halasztó hatálya a fellebbezésnek, ha azt a Het. 110. § (2) bekezdésének a)-m) pontjaiban, továbbá a (2a) bekezdés c) pontjában felsorolt valamely végzés ellen terjesztette elő a jogosult [110. § (3) bek.].
E felsorolásban k) pont alatt szerepel az özvegyi jog megváltása tárgyában hozott végzés, amelynek végrehajtására - az előbb felhívott jogszabályhely folytán - a fellebbezésnek ugyancsak nincs halasztó hatálya.
Ez azonban ellentétben áll a Het.-nek az özvegyi jog megváltása iránti eljárásra vonatkozó 97. §-a (2) bekezdésével. E rendelkezés szerint olyan esetben, amikor az örökösök között öröklési jogi vita nincs és a hagyaték teljes hatályú átadásának volna helye, de a megváltás kérdésében egyezség nem jön létre, a megváltásról a közjegyző külön végzésben dönt. A külön végzés viszont csak akkor válik végrehajthatóvá, ha annak jogerőre emelkedésétől számított 30 napon belül a megváltás kérdésében perindításra nem kerül sor. A végzés végrehajtásához tehát nemcsak a fellebbezési határidő lejárta, hanem a perindítási határidő eltelte is szükséges. Ebből következik, hogy a fellebbezésnek halasztó hatálya van. Véleményünk szerint a két jogszabályhely ütközésének feloldásához jogszabály-módosítás szükséges.
A Het. 109. § (1) bekezdésében és a 110. § (2) és (2a) bekezdésében felsorolt végzéseken kívül a közjegyzőnek a hagyatéki eljárás során hozott egyéb végzése ellen fellebbezésnek nincs helye [110. § (2) bek.].
Így nem lehet fellebbezéssel élni az eljárás vezetése körében hozott végzések ellen. Nincs helye fellebbezésnek a tárgyalási jegyzőkönyvben rögzített ténymegállapítások ellen: ezek ugyanis nem "rendelkezések".
Nincs helye fellebbezésnek a hagyatéki vagyontárgyak értékelése miatt sem. A hagyatéki vagyontárgyak értékének megállapítása nem tartozik a közjegyző hatáskörébe, erre a közjegyző csak az illetékes állami adóhatóság tájékoztatása céljából, a fizetendő illeték meghatározhatósága érdekében tér ki, de az értékelés valójában az adóhatóság feladata, amelynek jogában áll hivatalból is a hagyatéki vagyontárgy értékét a feleknek a közjegyző előtt tett nyilatkozatától eltérően megállapítani, vagy az érdekeltek bármelyikének kérelmére azt vizsgálni. Éppen ezért a közjegyző végzésének erre vonatkozó megállapítása nem érdemi rendelkezés, és csak az adóhatóság előtt sérelmezhető.
Nem lehet fellebbezéssel élni a bizonyítási indítványt elutasító végzés ellen; az azt sérelmező érdekelt azonban az eljárást befejező érdemi végzés ellen benyújtott fellebbezésében kifogásolhatja indítványa elutasítását.
A jegyző által hozott végzések elleni jogorvoslatról a Het. 115. §-a rendelkezik.

Het. 111-113. §

1. A hagyatéki eljárásban a Het. 111. § (1) bekezdése értelmében fellebbezéssel az öröklésben érdekeltek mellett mindenki élhet, akire a végzés, vagy annak valamely része rendelkezést tartalmaz. Végzés alatt a 109. § (1) bekezdése alapján az öröklési bizonyítványt is érteni kell.
Méhmagzat, kiskorú vagy cselekvőképességet érintő gondnokság alatt álló, illetőleg ismeretlen helyen lévő, vagy ügyeinek vitelében egyébként akadályozott személy [Het. 111. § (2) bek.] érdekében a gyámhatóság is fellebbezhet. Ezzel a Het. - összhangban az eljárás egyes szakaszaira vonatkozó hasonló rendelkezésekkel - ezeknek a személyeknek a fokozott érdekvédelmét kívánja biztosítani.
2. A fellebbezés jogáról csak a végzés közlése (lásd a Het. 90. §-át) után lehet lemondani (112. §). A végzés közlése előtt bejelentett lemondás tehát hatálytalan; a hagyatéki eljárásban nem alkalmazható a Pp. 228. §-ának (2) bekezdése, amely lehetővé teszi, hogy a jogi képviselővel eljáró felek legkésőbb az elsőfokú ítélet meghozatalát megelőző tárgyalás berekesztéséig benyújtott közös nyilatkozatban a fellebbezési jogukról előzetesen lemondjanak.
A végzés közlése után sem mondhat le azonban a fellebbezés jogáról képviseltje nevében a természetes személy törvényes képviselője, valamint a gyám, az eseti gyám, az eseti gondnok és az ügygondnok.
3. Minthogy a Het. 113. § (1) bekezdése értelmében a közjegyző végzése a jogorvoslat szempontjából a járásbíróság által hozott végzéssel azonos hatályú - a 2. § (1) bekezdésének általános szabályára is tekintettel - eltérő rendelkezés hiányában irányadók rá a Pp.-nek a jogorvoslatra vonatkozó rendelkezései.
Így a Pp. 228. §-ának (3) bekezdése értelmében a fellebbezési jogról való lemondás a végzés közlése után is csak akkor hatályos, ha azt valamennyi fellebbezésre jogosult bejelenti.
Az előzőekből következik továbbá az is, hogy bár a Het. a fellebbezési határidőről nem rendelkezik, az a Pp. 234. §-ának (1) bekezdése értelmében a közjegyző által hozott végzés esetében is 15 nap, és a határidőt a végzés közlésétől kell számítani.
A fellebbezési határidő elmulasztása esetén alkalmazni kell továbbá a Pp. 106-110. §-ainak a mulasztás igazolására vonatkozó szabályait is - kivéve, amikor a Het. konkrét rendelkezése a mulasztás igazolását kifejezetten kizárja [lásd pl. a 105. § (2) bekezdését].
A fellebbezést a közjegyzőnél kell előterjeszteni és a törvényszékhez kell címezni [Het. 113. § (2) bek.].
A végzés bármilyen címen előterjesztett megtámadását - a kijavításra és a kiegészítésre irányuló kérelmek kivételével (Pp. 224-226. §) - fellebbezésnek kell tekinteni [Pp. 234. § (3) bek.]. Alkalmazni kell továbbá a Pp. 235. §-ának (1) bekezdését, amely szerint a fellebbezésben új tényt is lehet állítani.
Nincs tehát jogi akadálya annak, hogy a hagyatéki eljárás során az érdekeltek az özvegyi joggal, illetőleg a hagyatéki vagyontárgyak megosztásával kapcsolatos egyező nyilatkozatukat utóbb ugyancsak egyező nyilatkozattal megváltoztassák. Erre nemcsak a közjegyző előtt folyó eljárásban van lehetőség, hanem az érdekeltek a korábbi nyilatkozatuk egyező akaratelhatározással történt megváltoztatása miatt fellebbezéssel is élhetnek.
Végrendelet esetében ha valamelyik törvényes örökös csak a hirdetmény útján kézbesített hagyatékátadó végzésből értesül a végrendelet létéről [lásd a Het. 62. § (3) bekezdését], ez nem zárja el őt attól a jogától, hogy fellebbezésében a végrendelet érvényességét vitássá tehesse.
Az alakilag aggályos írásbeli magánvégrendeletben megnevezett örökös fellebbezésében hivatkozhat arra, hogy az örökhagyó szóbeli végrendeletet is tett az ő javára. Lehetőséget kell tehát biztosítani arra, hogy a szóbeli végrendeletre alapított öröklési igényét a hagyatéki eljárásban érvényesíthesse.
A végzés ellen benyújtott fellebbezés elbírálása a törvényszék hatáskörébe tartozik.
A végzés ellen beadott fellebbezést akkor lehet a másodfokon eljáró törvényszékhez felterjeszteni, ha a fellebbezési határidő valamennyi jogosulttal szemben lejárt (Pp. 238. §).
Irányadó a Pp. 257. §-a is, amely szerint a végzés ellen beadott fellebbezés tárgyában a törvényszék tárgyaláson kívül határoz.
A Het. a hagyatéki eljárás során hozott végzések jogerőre emelkedéséről nem rendelkezik, ezért e tekintetben is a Pp. 228. §-ának (1) bekezdését, és a Legfelsőbb Bíróságnak - a Kúria 1/2014. PJE határozatával iránymutatásként fenntartott, és a 3/2015. PJE határozattal nem érintett - PK 262. számú állásfoglalását (PEH 1988.328. old.) kell alkalmazni.
Eszerint:
- a fellebbezéssel nem támadható végzés a közléssel,
- a fellebbezéssel támadható végzés valamennyi fellebbezésre jogosult tekintetében a fellebbezési határidő lejártával, vagy a másodfokon eljáró törvényszéknek a fellebbezést elbíráló érdemi végzése meghozatalával
emelkedik jogerőre.
4. A jogerős végzés a hagyatéki eljárás keretében rendes jogorvoslattal nem támadható.
Rendkívüli jogorvoslati lehetőség a hagyatéki eljárás megismétlése, amelynek kereteiről és feltételeiről a Het. 105-108. §-ai rendelkeznek (lásd a részletes szabályokat ott).
A rendkívüli jogorvoslat másik típusa a felülvizsgálat, amely a hagyatéki eljárásban jelenleg már nem alkalmazható.
Tekintsük át röviden a jogintézmény bevezetése óta az alkalmazására vonatkozó szabályok változásait.
A Pp.-ben és az ehhez kapcsolódó jogszabályokban az 1992. évi LXVIII. törvény vezette be a felülvizsgálati eljárást, mint rendkívüli jogorvoslatot.
Az e törvénnyel megállapított Pp. 270. §-a határozta meg, hogy mely határozatok felülvizsgálatát lehet kérni a Legfelsőbb Bíróságtól. Ez a rendelkezés azóta többször módosult. E módosítások során a 2004. évben hozott két törvény - a 2004. évi XXIX. törvény és a 2004. évi CXXVII. törvény - még fenntartotta azt a rendelkezést, hogy az egyes nemperes eljárásokban az ügy érdemében hozott jogerős végzés ellen - az egyéb feltételek fennállása esetén - felülvizsgálatnak van helye.
Azt, hogy az egyes nemperes eljárások tekintetében mi minősült az ügy érdemében hozott végzésnek, az eljárás sajátosságai alapján kellett megítélni. Az érdeminek minősülő jogerős végzések közül kizárólag a Pp. 271. §-ában felsoroltakat nem lehetett felülvizsgálattal támadni. Ezek között nem szerepelt a hagyatéki eljárást az ügy érdemében lezáró határozat: a hagyatékátadó végzés.
A Pp.-nek a 2005. évi CXXX. törvénnyel történt módosítása azonban újraszabályozta a felülvizsgálat jogintézményét és tovább korlátozta azoknak a határozatoknak és ügyeknek a körét, amelyek ellen, illetőleg amelyekben a felülvizsgálat kérelmezhető. Így a Pp. 271. §-a (1) bekezdésének i) pontja kizárta a felülvizsgálatot a hagyaték átadása tárgyában hozott végzés ellen.
Ezt a rendelkezést iktatta be a 2012. évi CXVII. törvény 78. §-a a Het.-be a 113. § (3) bekezdéseként, és így most már a hagyatéki eljárásról szóló törvény mondja ki, hogy a hagyaték átadása tárgyában hozott végzés ellen nincs helye felülvizsgálatnak.
Sajátos helyzet áll elő akkor, amikor az 1/1960. (IV. 13.) IM rendelet (a továbbiakban: Hor.) 14. §-a alapján holtnak nyilvánított személyről utóbb kiderül, hogy életben van.
Ilyen esetben az új Ptk. 2:7. §-ának (4) bekezdése értelmében a bíróság holtnak nyilvánító határozata hatálytalanná válik, és az annak alapján beállott jogkövetkezmények semmisek. Ennek megfelelően a bíróság a holtnak nyilvánító határozat hatálytalanságát megállapító végzést hoz (Hor. 22. §), amelyet a hagyatéki eljárásban eljárt közjegyzőnek is megküld.
Értelemszerű, hogy ezáltal a holtnak nyilvánító végzés alapján megindult hagyatéki eljárásban [Het. 19. § (1) bek. b) pont] meghozott hagyatékátadó végzés is elveszti jogalapját, és ennek következményeit a közjegyzőnek is le kell vonnia.
A hagyatéki eljárásról szóló korábbi jogszabály - a He. - azonban erre az esetre eljárási szabályt nem tartalmazott. A joghézagot a Legfelsőbb Bíróság PK 264. számú állásfoglalása (PEH 1988. 329. old.) pótolta. Eszerint "ha a bíróság a holtnak nyilvánító végzés hatálytalanságát állapította meg, a közjegyző az erről szóló végzés alapján hivatalból állapítja meg a holtnak nyilvánításhoz fűződő jogkövetkezmények hatálytalanná válását, és hivatalból jár el a hagyatéki eljárást megelőző állapot helyreállítása iránt."
A Kúria 3/2015. PJE határozata a rendelkező részben szereplő jogértelmezést továbbra is irányadónak tekinti, az indokolást azonban - a jogszabályváltozásokra, illetve az érvelés elavultságára tekintettel - nem tartotta fenn. Egyébként a kollégiumi állásfoglalás indokolása nem szólt arról, hogy a jogerős hagyatékátadó végzés hatályának feloldása milyen eljárásjogi szabályok alapján történik, így e tekintetben korábban sem adott kellő iránymutatást a közjegyző számára. Ennek a jogi helyzetnek a jogszabályi rendezése a Het.-ben sem történt meg.
Véleményünk szerint ilyen esetben a közjegyzőnek - a bíróság végzésének megfelelően - a hagyatékátadó végzés hatálytalanságát kell megállapítania és ehhez képest kell rendelkeznie a hagyatéki eljárást megelőző állapot helyreállítása iránt. Erre azonban csak akkor van jogi lehetőség, ha a hagyatékként átadott vagyontárgyakon (pl. ingatlanon) időközben harmadik személy tulajdonjogot nem szerzett. Ebben az esetben ugyanis az érdekelt csak polgári per útján érvényesítheti igényét.
Ennek folytán a PK 264. számú állásfoglalás marad az alapja a közjegyző eljárásának.

A HAGYATÉKI PER ÉS A JEGYZŐ ELJÁRÁSÁVAL KAPCSOLATOS JOGORVOSLATOK

Hagyatéki per

Het. 114. §

A hagyatéki per sajátos pertípus, jellegzetessége, hogy megindítása a hagyatéki eljárás során hozott jogerős végzés végrehajtását a bíróság döntéséig függőben tartja.
A perindításnak ez a joghatása azonban csak a Het.-ben külön meghatározott végzések ellen és az ott megállapított határidőn belül benyújtott keresetlevél alapján megindult per esetében áll be.
Ezeknek a végzéseknek alapvető típusa az ideiglenes hatályú hagyatékátadó végzés (Het. 85-89. §). A hagyatéki pert a végzés jogerőre emelkedésétől számított 30 napon belül kell megindítani és a per megindítását legkésőbb e határidő elteltét követő 8. napig a perre illetékes bíróság által érkeztetett keresetlevél bemutatásával - vagy más hitelt érdemlő módon - a közjegyzőnél igazolni kell.
A joghatás - a függő jogi helyzet - bekövetkezéséhez szükséges határidők betartásának jelentőségével, a perindítás elmulasztásának, továbbá az egyes bírósági döntéseknek a jogkövetkezményeivel a 85-89. §-oknál részletesen foglalkoztunk. Ott szóltunk arról, a perindítás szempontjából lényeges kérdésről is, hogy öröklési jogi vita, illetőleg másodlagos öröklési vita esetén a hagyatékot kinek kell ideiglenes hatállyal átadni. Ez dönti el ugyanis, hogy az az érdekelt, akinek a hagyatékkal kapcsolatos igényét nem lehetett figyelembe venni, kivel szemben kényszerül a per megindítására.
Ezt mondja meg most a Het. 114. §-a; eszerint a pert azzal szemben kell megindítani, akinek a hagyatékból való részesülése az öröklési jogi vita tárgya.
A hagyatéki pernek a 114. §-ban szabályozott és előzőleg ismertetett általános típusa mellett azonban a jogkövetkezmények jellege folytán hagyatéki pernek minősül
- a közvetítői eljárásban a Het. 93. § (3) bekezdése alapján, és
- az özvegyi jog megváltása tárgyában a Het. 97. § (3) bekezdése alapján
meghozott végzés rendelkezése miatt indított per is. (Lásd a hivatkozott jogszabályhelyekhez fűzött magyarázatot.)
Gyakori azonban - különösen másodlagos öröklési vita [Het. 6. § (1) bek. j) pont] esetében - hogy a vita tárgya készpénzkövetelés és a hagyatéki per ennek megfizetése iránt indul.
A Pp. 314. §-ának (1) bekezdése szerint viszont a kizárólag pénz fizetésére irá-nyuló olyan lejárt követelés, amelynek összege az 1 000 000 forintot nem haladja meg - az egyéb feltételek megléte esetén - csak a Pp. 313. §-ában meghatározott fizetési meghagyásos eljárás útján, a Pp. 127. §-ában meghatározott módon vagy a Teljesítésigazolási Szakértői Szerv szakvéleményére alapított perben érvényesíthető.
A fizetési meghagyásos eljárás részletes szabályait a 2009. évi L. törvény (Fit.) tartalmazza. Ennek értelmében a fizetési meghagyásos eljárás a közjegyző hatáskörébe tartozó nemperes eljárás (Fit. 1. §), amely a bíróság eljárásával azonos hatályú (Fit. 2. §).
Ebből értelemszerűen következik, hogy "hagyatéki per" alatt a fizetési meghagyásos eljárást is érteni kell; az eljárás megindítása iránti kérelem benyújtása a jogkövetkezmények tekintetében azonos a keresetlevél benyújtásával.
A 2013. évi CCLII. törvény 122. §-a (23) bekezdésével kiegészített Het. 114. § ezt most egyértelművé tette.

Jogorvoslat a jegyző eljárásával kapcsolatban

Het. 115. §

A hagyatéki eljárás sajátosságai közé tartozik, hogy bár jellegénél fogva polgári nemperes eljárás, annak első szakaszára az igazságszolgáltatási szervezeten kívüli, a közigazgatási hatóság szervezetébe tartozó jegyzőnek van hatásköre [Het. 3. § (2) bek.]. Ebből következik, hogy bár a Het. az eljárás egész folyamatát egységesen szabályozza, meghatározott eljárási cselekményekre mögöttes jogszabályként a Ket. rendelkezéseit rendeli alkalmazni, illetőleg a közjegyző eljárására vonatkozó szabályoktól részben eltérő szabályokat állapít meg [lásd pl. a jegyző illetékességére a Het. 5. §-át, eljárásának szabályaira a 22. § (3)-(4) bekezdését].
Így a 115. §-ban külön rendelkezik a jegyző eljárásával kapcsolatban a jogorvoslatról is.
Általános szabály, hogy a hagyaték leltározása során a jegyző által hozott végzésekre a közjegyző végzése elleni jogorvoslat szabályait kell alkalmazni azzal az - értelemszerű - eltéréssel, hogy a fellebbezést a jegyzőnél kell előterjeszteni.
A Het. jogi lehetőséget biztosít azonban a jegyzőnek arra, hogy végzését saját hatáskörben a fellebbezésben foglaltaknak megfelelően részben vagy egészben maga is megváltoztassa. Erre - az eljárás elhúzódásának megakadályozása érdekében - rövid határidőt: 3 napot ad. Ha ezalatt a határidő alatt a fellebbezésnek nem, vagy csak részben ad helyt, a végzést a fellebbezéssel együtt haladéktalanul a közjegyzőnek kell megküldenie.
Ez utóbbi esetben a közjegyző - felülbírálva a jegyző végzését - vagy helytad a fellebbezésnek és a végzést megváltoztatja, vagy ellenkező esetben az iratokat a törvényszékhez terjeszti fel. A jegyző végzésének felülbírálatára a közjegyzőnek is csak 3 nap áll rendelkezésére.
Ezzel a rendelkezéssel a Het. a jegyző által hozott és fellebbezéssel támadható rendelkezéseket végső soron a bíróság kontrollja alá vonja: a végső jogorvoslati fórum egységesen a törvényszék; eljárására a közjegyző végzése elleni fellebbezés elbírálására vonatkozó szabályok irányadók (lásd a 113. §-t is).

ADATKEZELÉS

Het. 116-118. §

Az adatvédelemre és az adatkezelésre vonatkozó általános szabályoknak a hagyatéki eljárásban való érvényesítését szolgálják a Het.-nek azok a rendelkezései, amelyek részletesen meghatározzák, hogy a jegyző és a közjegyző a hagyatéki eljárásban érdekelt, illetőleg közreműködőként résztvevő természetes vagy jogi személyeknek milyen személyes adatait kezelheti (116-117. §). Megszabják továbbá, hogy a hagyatéki eljáráshoz szükséges személyes, illetőleg az örökhagyó vagyonára vonatkozó adatok megállapítása vagy ellenőrzése céljából mely szervektől és milyen adatokat szerezhetnek be (118. §).
A titoktartási kötelezettségről és az egyes szervek és személyek megkereséséről lásd még a Het. 14-18. §-ait is.

ZÁRÓ RENDELKEZÉSEK

Felhatalmazások

Het. 119-119/A. §

Hatálybalépés

Het. 120. §

Átmeneti rendelkezés

Het. 121-125. §

XXXVI. fejezet

A holtnak nyilvánítási eljárás

Az ember jogképessége a halállal szűnik meg (új Ptk. 2:4. §). Az anyakönyvi eljárásról szóló 2010. évi I. törvény 61. §-a alapján a halálesetet az illetékes anyakönyvvezetőnél be kell jelenteni és ezzel egyidejűleg igazolni mindazokat az adatokat, amelyek az anyakönyvezéshez szükségesek. A haláleset tényét és időpontját orvos által kiállított bizonyítvány igazolja. Ha a halál ténye bizonytalan és csupán valószínűsíthető, hogy az érintett személy meghalt, vagy a halál bekövetkezése biztos ugyan, de a bejegyzéshez szükséges adatok nem állnak rendelkezésre, az érdekeltek kérelme alapján holtnak nyilvánítási, illetve a halál tényének megállapítására irányuló eljárás lefolytatására kerülhet sor.
A holtnak nyilvánítás megdönthető vélelmet állít fel arra nézve, hogy a hosszabb ideje eltűnt és magáról semmiféle életjelt nem adó személy meghalt. A halál tényének megállapítása a halál bekövetkezésének közhitelű igazolását jelenti. Mindkét kérdésben nemperes eljárás lefolytatását követően a bíróság határoz. Abban az esetben viszont, ha csupán a halál anyakönyvezése maradt el, bár annak helye lett volna, a holtnak nyilvánítási, illetve a halál tényének megállapítása iránti eljárás lefolytatásának nincs helye (BH 1959.2288.).
A bíróság eljárását az 1960. évi 11. tvr. 15. §-ában foglalt felhatalmazás alapján az 1/1960. (IV. 13.) IM rendelet (Hor.) szabályozza. A rendeletet a 2014. március 15-én hatályba lépett 2013. évi V. törvényre (új Ptk.) tekintettel a 21/2014. (III. 13.) KIM rendelet módosította.

A holtnak nyilvánítás iránti kérelem előterjesztése

1/1960. (IV. 13.) IM rendelet (a továbbiakban: Hor.)

[a Hor. 1-2. §-ához]

A Hor.1. §-a tartalmilag megismétli az új Ptk. 2:5. § (1) bekezdésének a holtnak nyilvánítás feltételeire vonatkozó rendelkezését. Tekintettel arra, hogy személyállapotot érintő eljárásról van szó, annak megindítására csak jogszabályban meghatározott személyek jogosultak. A jogosultakat 2014. március 15-e óta nem a rendelet, hanem törvény: az új Ptk. 2:5. §-ának (3) bekezdése sorolja fel; eszerint a holtnak nyilvánítást az eltűnt személy közeli hozzátartozója [új Ptk. 8:1. § (1) bekezdésének 1. pontja szerint a házastárs, az egyeneságbeli rokon, az örökbe fogadott, a mostoha- és a nevelt gyermek, az örökbe fogadó a mostoha- és a nevelőszülő, valamint a testvér], az ügyész, a gyámhatóság és az kérheti, akinek a holtnak nyilvánításhoz jogi érdeke fűződik. A Hor. 2. §-ának (2) bekezdése kimondja, hogy aki a holtnak nyilvánítás kérésére jogosult, a más jogosult kérelmére megindított eljáráshoz csatlakozhat.
A gyakorlatban a jogi érdek igazolása jelenthet problémát. A Legfelsőbb Bíróság szerint a holtnak nyilvánítani kért személy állítólagos ági örökösének megbízottja nem volt jogosult a holtnak nyilvánítási eljárás megindítására, mert "az öröklési igényt még nem is valószínűsítette, meghatalmazást nem csatolt és nem igazolta, hogy megbízójának olyan hozzátartozója lenne, aki a Pp. 67. §-ára tekintettel jogosult volna eljárni" (PJD III. 583 - BH 1967/2/5199.). Ugyancsak nem látta igazoltnak a Legfelsőbb Bíróság a jogi érdeket abban az ügyben, amelyben a kérelmező arra hivatkozott, hogy a holtnak nyilvánítani kért személy örököseitől vásárolta meg az ingatlanilletőséget, az adásvételi szerződését azonban nem csatolta (LB P. törv. II. 21 222/1971.).

Az eljárás általános szabályai

[a Hor. 3. §-ához]

A rendelet - a többi nemperes eljáráshoz hasonlóan - eltérő rendelkezés hiányában a Pp. szabályainak megfelelő alkalmazását írja elő azzal, hogy a bíróság népi ülnökök közreműködése nélkül jár el.

Illetékesség

[a Hor. 4. §-ához]

Az eljárásra a jogszabály kizárólagos illetékességi szabályokat állít fel. A holtnak nyilvánításhoz szükséges bizonyítás felvételének meg-könnyítése érdekében, illetőleg ha az más okból célszerű, lehetővé teszi azonban, hogy a kérelmező a Kúriától más bíróság kijelölését kérje.
A nemzetközi magánjogról szóló az 1979. évi 13. tvr. (Nmjt.) 62/D. §-ának (2) bekezdése értelmében magyar bíróság nem magyar állampolgár holtnak vagy eltűntnek nyilvánítása vagy halála tényének megállapítása iránt eljárhat, ha az eltűnt személy utolsó ismert lakóhelye vagy tartózkodási helye belföldön volt, és holtnak vagy eltűntnek nyilvánítását vagy halála tényének megállapítását belföldi jogi érdek - így különösen az eltűnt személy magyar állampolgárságú vagy belföldön lakóhellyel rendelkező házastársával fennálló házassága, illetőleg belföldön lévő vagyona jogi sorsának rendezése - szükségessé teszi. Ilyen esetben a magyar jogot kell alkalmazni [Nmjt. 16. § (2) bek.].

A kérelem tartalma

[a Hor. 5. §-ához]

A jogszabály tételesen felsorolja, hogy a holtnak nyilvánítás iránti kérelemnek mely adatokat kell tartalmaznia. Az eljárás az 1993. évi LXXV. törvénnyel módosított 1990. évi XCIII. törvény 57. §-a (1) bekezdésének d) pontja alapján illetékmentes, ha az eltűnés vagy a halál háborús esemény vagy természeti katasztrófa folytán következett be. Egyébként a nemperes eljárásokra vonatkozó illetékszabályok az irányadók.
A kérelemben az előterjesztésére való jogosultság jogcímén kívül az annak alátámasztására szolgáló bizonyítékokat is csatolni kell (lásd az 1. ponthoz fűzött magyarázatot).

Hirdetmény

[a Hor. 6-10. §-ához]

Ügygondnok kirendelése

[a Hor. 11. §-ához]

A holtnak nyilvánítási eljárás tárgya annak tisztázása, hogy az eltűnt személy eltűnésétől számítva öt év eltelt-e anélkül, hogy életben létéré utaló bármilyen adat ismeretes volna. Ezért a rendelet - az eltűnt életben létére, illetve elhalálozására vonatkozó adatok bejelentése végett - a bíróság számára hirdetmény kibocsátását írja elő, amely felhívást tartalmaz a Hor. 6. § (2) bekezdésében megjelölt személyek felé a holtnak nyilvánítás szempontjából lényeges körülmények bejelentésére. A jogszabály részletes szabályokat tartalmaz a hirdetmény kifüggesztésére, kézbesítésére, lehetővé teszi, hogy a bíróság - ha ezt a körülmények indokolttá teszik - a hirdetménynek vagy a hirdetmény meghatározott szövegű kivonatának valamely belföldi vagy külföldi napilapban való közzétételét rendelje el, a hirdetmény kibocsátásával egyidejűleg vagy utóbb is az eltűnt részére ügygondnokot rendeljen ki, és bizonyos esetekben a kézbesítés megismétlése felől intézkedjék.
A hirdetményi kézbesítésnek a Pp.-beli szabályait az 1999. évi CX. törvény 16. §-a új rendelkezésekkel egészítette ki, amelyek 2002. január 1. napjától hatályosak. Ezek lényege, hogy az eljáró bíróság a hirdetményekről számítógépes nyilvántartást vezet, amelynek a Pp. 102. §-ának (6) bekezdésében meghatározott adatokat kell tartalmaznia, az országosan összekapcsolt számítógépes közhiteles nyilvántartást pedig az Országos Bírósági Hivatal elnöke kezeli és arról a jogszabályban megjelölt szervek és személyek részére felvilágosítást ad (részletesen lásd a Pp. 102. §-ához fűzött magyarázatot). Bár a törvény módosításának hatálybalépésével egyidejűleg a Hor.-nak a hirdetményre vonatkozó rendelkezéseit nem módosították, véleményünk szerint a Hor. 3. §-ában foglaltakra tekintettel a polgári peres eljárásra vonatkozó szabályokat ebben a vonatkozásban is megfelelően alkalmazni kell, amit az is indokol, hogy a hirdetménynek a holtnak nyilvánítási eljárásban kiemelkedő szerepe van. Ezért a Pp. 102. §-ának (6)-(7) bekezdésében foglalt rendelkezések a holtnak nyilvánítási eljárásban is megfelelően irányadók.
A hirdetményi határidő a határozathozatal szempontjából a Hor. 13. § (2) bekezdésében foglalt esetekben tekinthető lezártnak. Ezt megelőzően a bíróság a holtnak nyilvánítás felől nem határozhat [13. § (1) bek.].

Adatszolgáltatás és bizonyításfelvétel

[a Hor. 12. §-ához]

A holtnak nyilvánítási eljárás során a bíróságnak nemcsak a kérelemben előterjesztett bizonyítási eszközöket kell figyelembe vennie, hanem a szükséges bizonyítást hivatalból is le kell folytatnia (LB P. törv. II. 20 930/1971.). A Ptk. miniszteri indokolása szerint: "nyilvánvaló feltételt a holtnak nyilvánításnak, hogy az eltűnt személy életbenlétére utaló adatok ne álljanak rendelkezésre. Hogy erre vonatkozóan milyen széles körű bizonyításra van szükség, azt a bíróság annak figyelembevételével állapítja meg, hogy az érintett személy milyen körülmények között és milyen egészségi állapotban tűnt el: kikkel állott szorosabb kapcsolatban; érdekében állott-e, hogy valakivel az eltűnése után az érintkezést felvegye, halálának látszatát keltse stb." A Ptk. Kommentár hangsúlyozza, hogy "az életbenlétre utaló bármilyen adat nemcsak a tanúkihallgatások, levelek, hanem egyéb bizonyítékok, esetleg újságcikk vagy híradás, szakértői vélemény vagy egyéb közokirati formában történő és a holtnak nyilvánítani kért személy életben létére utaló adat lehet" (171. old.). A tényállás minél pontosabb felderítését szolgálja az a szabály is, amely szerint a bíróság a holtnak nyilvánítás iránti kérelem előterjesztőjét is tanúként hallgathatja ki.

[a Hor. 13-14. §-ához]

A holtnak nyilvánítási eljárásban a bíróság tárgyalást nem tart, de ha az érdekelteket meghallgatja, arról a Pp. 115. §-ának (1) bekezdése értelmében jegyzőkönyvet kell készítenie.
A holtnak nyilvánítás kérdésében a bíróság - indokolással ellátott - végzéssel határoz. Holtnak nyilvánítás esetében az új Ptk. 2:6. §-ának megfelelően a halál idejét is megállapítja. Ennek, a körülmények a mérlegelésével, akként kell történnie, hogy a halál napját a határozat - a körülményekhez képest - a valóságos helyzetnek megfelelően tartalmazza. "Különösen fontos ez akkor, ha az eltűnés és a holtnak nyilvánítási eljárás lefolytatása közötti időben olyan esemény következik be, amelynek következtében a jogviszonyok rendezése a halál időpontjától függ (pl. az örökös halála vagy a hagyaték megnyílta az eltűnt javára)" (régi Ptk. miniszteri indokolás). Ha azonban a körülmények mérlegelése alapján a halál napja nem állapítható meg, akkor az eltűnést követő hónap 15. napja a halál időpontja.
A bíróság az eltűnt személyt holtnak nyilvánító határozatában a halál helyét nem állapíthatja meg. Ha a halál helye a bizonyítási eljárás adatai alapján ismertté válik, a halál ténye megállapításának van helye (PK 1. számú állásfoglalás). Az indokolásból: "...az eltűnt személyt lehet holtnak nyilvánítani, nem pedig a bizonyíthatóan meghatározott helyen meghalt személyt. (...) Abban az esetben, ha a bizonyítékok alapján a halál helye és ezzel egyben természetszerűleg a halál ténye is megállapítható, nem holtnak nyilvánításnak, hanem a halál ténye megállapításának [1/1960. (IV. 13.) IM rendelet 20. §] van helye". Ugyanakkor a halál valószínű helyének bizonyítása (pl. ha a Honvédelmi Minisztérium veszteségi nyilvántartásából csak az tűnik ki, hogy az érintett személy melyik helységben tűnt el, illetőleg Sz. környékén katonai bevetésre volt beosztva és valószínűleg az akkori ütközetben esett el) nem jelent kétségtelen bizonyosságot a halál helyét illetően, ezért ilyen esetek-ben nem a halál tényének megállapítására, hanem holtnak nyilvánításra kerülhet csak sor (LB P. törv. B. 20 525/1976., P. törv. II. 20 202/1974.).
A holtnak nyilvánítás jogkövetkezménye, hogy a holtnak nyilvánított személyt az ellenkező bizonyításáig a bírósági határozatban megjelölt időponttól halottnak kell tekinteni [új Ptk. 2:5. § (2) bek.]. Vagyonjogi szempontból tehát pl. megnyílik utána az öröklés lehetősége, személyi jogi szempontból újabb házasságot köthet [új Ptk. 4:20. § (1) bek. a) pont], és a holtnak nyilvánítás kihat családjogi viszonyaira is: az 1/2014. PJE határozattal az új Ptk. alkalmazása körében is irányadónak tekintett PK 97. sz. állásfoglalás szerint "az anya férjének a gyermek fogamzási idejét megelőző időponttal történt holtnak nyilvánítása esetében a gyermeket házasságon kívül születettnek kell tekinteni." Az indokolásból: "abban az esetben (...), ha a bíróság az anya férjét olyan időponttal nyilvánította holtnak, amely az anya gyermekének fogamzási idejét megelőzi, a gyermeket a születési anyakönyvben feltüntetett adatra tekintet nélkül házasságon kívül születettnek kell tekinteni. A gyermek az apaság megállapítása iránt pert indíthat. Az anyakönyv kijavításának elmaradása vagy késedelme ezen a helyzeten nem változtat.

A határozat kézbesítése

[a Hor. 15. §-ához]

A holtnak nyilvánítás tárgyában hozott végzés - a Pp. 219. § (1) bekezdésében foglaltakkal ellentétben - minden esetben csak a kézbesítéssel tekinthető közöltnek.

Az eljárás költsége

[a Hor. 16. §-ához]

A holtnak nyilvánítási eljárás elsősorban a kérelem előterjesztőjének érdekeit szolgálja. Ezért annak költségeit - az ügyészt kivéve - a kérelmező köteles előlegezni; ha a bíróság a holtnak nyilvánítás iránti kérelemnek helyt ad, a kérelmező a holtnak nyilvánított hagyatékából megtérítést követelhet. Ugyanez irányadó az ügygondnokra akkor, ha díját a költségmentességre vonatkozó szabályok értelmében a kérelem előterjesztője nem előlegezte.
A holtnak nyilvánítási eljárás illetékéről a kérelemmel kapcsolatban szóltunk (ld. 4. pont).

Fellebbezés

[a Hor. 17. §-ához]

A holtnak nyilvánítás a személyállapotot érintő eljárás. Ezzel függ össze, hogy a jogszabály a holtnak nyilvánítás kérdésében hozott végzés ellen mindazoknak fellebbezési jogot biztosít, akik a kérelem előterjesztésére jogosultak, még akkor is, ha az eljárásban addig nem vettek részt. Reájuk nézve csak a fellebbezési határidő tekintetében van korlátozás.
A fellebbezésre a Pp. XII. fejezetének a végzések elleni, fellebbezést szabályozó rendelkezései irányadók [Ppék. 13. § (2) bek.].

Hatályon kívül helyezés, módosítás

[a Hor. 18-19. §-ához]

A már egyszer jogerős határozattal holtnak nyilvánított személyt mindaddig, amíg a határozat hatályon kívül helyezése vagy módosítása meg nem történt, újabb határozattal holtnak nyilvánítani nem lehet (LB P. törv. I. 20 527/1967.).
A határozat módosítására akkor kerülhet sor, ha a holtnak nyilvánítás feltételei egyébként fennállanak, de bebizonyosodik, hogy a holtnak nyilvánított a határozatban alapul vett időpontnál korábban vagy későbben tűnt el [új Ptk. 2:7. § (1) bek.]. A bírói gyakorlat szerint a módosítás iránti kérelem nemcsak a halál időpontja megállapításának módosítására terjedhet ki, hanem minden egyéb olyan lényeges körülményre, adatnak a helyesbítésére is - ha azok bebizonyítást nyernek -, amelynek a helyesbítéséhez a kérelmezőnek érdeke fűződik (LB P. törv. I. 20 527/1967.). A jogkövetkezmények ilyen esetben a módosított határozat szerint alakulnak.
A határozatot a bíróság akkor helyezi hatályon kívül, ha bebizonyosodik, hogy a holtnak nyilvánított a határozatban alapul vett időpontnál később tűnt el és a holtnak nyilvánítás feltételei nem állnak fenn. A határozat alapján beállott jogkövetkezmények - ha jogszabály kivételt nem tesz - semmisek [új Ptk. 2:7. § (2) bek.].
Végül, ha a holtnak nyilvánított előkerül, a határozat hatálytalan, és az annak alapján beállott jogkövetkezmények - ha jogszabály kivételt nem tesz - semmisek [új Ptk. 2:7. § (4) bek.]. A bíróság a hatálytalanságot végzéssel állapítja meg.
A törvényben jogkövetkezmények eltérő alakulására, illetve semmisségére vonatkozó rendelkezése alóli kivételre történő utalás elsősorban a új Ptk. 4:20. §-ának (2) bekezdésére vonatkozik, amely szerint a holtnak nyilvánított házastársának újabb házasságkötése esetén a korábbi házasságot akkor is megszűntnek kell tekinteni, ha a bírósági határozat hatálya az újabb házasságkötést követően megdől. Nem alkalmazható viszont ez a kivételes rendelkezés, ha az újabb házasságkötéskor bármelyik házasuló tudta, hogy a halál nem következett be.
A új Ptk. 2:7. §-ának (1) és (2) bekezdése értelmében csak arra van lehetőség, hogy a bíróság megfelelő feltételek esetén a holtnak nyilvánító végzést egyes vonatkozásokban módosítsa, illetőleg azt teljes egészében hatályon kívül helyezze. "Kettős holtnak nyilvánításnak tehát nincs helye, de lehetőség van a határozat hatályon kívül helyezése mellett esetleg a megfelelő idő elteltével - más határidővel és más feltételek mellett az érintett személy újabb holtnak nyilvánítására" (Ptk. Kommentár).
A bíróságnak a holtnak nyilvánító határozatát módosító, illetve hatályon kívül helyező végzését is kézbesítés útján kell közölni (PJD VI. 717. - BH 1975/10/473.).

Halál tényének megállapítása

[a Hor. 20. §-ához]

A halál ténye megállapításának akkor van helye, ha minden adat rendelkezésre áll, illetve bizonyítás útján beszerezhető annak kétséget kizáró megállapítására, hogy az érintett (eltűnt, szerencsétlenül járt) személy meghalt, de a halál anyakönyvezése nem történt meg és az anyakönyvezés feltételei sem állnak fenn.
A halál tényének bírósági megállapítására irányuló eljárásra a holtnak nyilvánítási eljárás szabályait a jogszabályban meghatározott, az eljárás sajátosságaiból adódó eltérésekkel kell alkalmazni.
A két eljárás sajátosságaiból adódó eltérésekre, egyúttal a holtnak nyilvánítás szabályainak megfelelő alkalmazására hívta fel a figyelmet a Legfelsőbb Bíróság abban az eljárásban, amely a halál tényét megállapító jogerős végzés hatályon kívül helyezése iránt folyt, mivel az eljárás megindítására jogosult - az alapeljárásban részt nem vett - érdekeltek [Hor. 2. § (1) bek.] olyan új adatokra hivatkoztak, amelyek kétségessé tették a halál bekövetkeztét.
A határozat indokolása szerint, amely a régi Ptk.-nak az új Ptk.-val azonos tartalmú rendelkezéseire hivatkozik: "...a R. a holtnak nyilvánításra vonatkozó szabályok megfelelő alkalmazását rendeli a halál tényének megállapítására vonatkozó eljárásra. A két eljárás között azonban lényegi különbség áll fenn. A holtnak nyilvánító bírósági határozat vélelmezi az eltűnt halálát, ha az illető személy eltűnését követően öt év úgy telt el, hogy életben létére utaló semmiféle adat nem ismeretes (Ptk. 23. §). Ezzel szemben a halál tényének megállapítására akkor kerülhet sor, ha mind a halál ténye, mind annak helye és ideje kétséget kizáróan bizonyítható, de ezekről közokirat nem áll rendelkezésre. A holtnak nyilvánító végzésben foglalt vélelemből kifolyólag annak módosítására, hatályon kívül helyezésére és hatálytalanságának megállapítására is lehetőség van. A végzés módosítására irányuló eljárás nem a holtnak nyilvánítási eljárás újbóli lefolytatását jelenti, hanem a vélelem alapjául szolgáló feltételek valamelyikének megváltozása bizonyítását (korábbi vagy későbbi eltűnés stb.)."... "A végzés hatályon kívül helyezésére [Ptk. 25. § (2) bekezdés] akkor kerülhet sor, ha az új adatok alapján a holtnak nyilvánítás feltételei nem állnak, vagy eredetileg sem álltak fenn (nem telt el öt év, a nevezett személy nem tűnt el vagy egyértelműen megállapítható, hogy meghalt), hatálytalanság pedig [Ptk. 25. § (3) bekezdés] akkor állapítható meg, ha az eltűnt személy előkerül.
Abból, hogy a jogszabály a halál ténye megállapításának hatályon kívül helyezése iránti eljárásra - a két eljárás tárgyának eltérő jellege ellenére - a holtnak nyilvánítási eljárás szabályainak megfelelő alkalmazását rendeli, az következik, hogy ebben az eljárásban is az vizsgálandó, hogy a halál ténye megállapításának feltételei fennállnak-e, és nem azt kell bizonyítani, hogy a meghalt személy még él, mert az utóbbit a jogszabály a hatálytalanság feltételéül követeli meg. A halál tényét megállapító végzés hatályon kívül helyezésére irányuló eljárásban tehát az újabb eljárásban felmerült és az alapeljárásban értékelt tények és bizonyítékok együttes mérlegelésével kell eldönteni, hogy van-e ok a végzéshez fűződő jogerő feloldására. E mérlegelés eredményeként kell állást foglalni abban, hogy a halál tényleges bekövetkezte az adott helyen és időpontban igazolt-e, mert bármelyik feltétel hiányában a halál ténye megállapításának nincs helye, mivel az eltűnés ténye önmagában csak a holtnak nyilvánítási eljárás lefolytatására ad lehetőséget. Eltérő álláspontjuk folytán az eljárt bíróságok az eljárást nem ilyen szempontok alapján folytatták le, ezért az újabb eljárásban hozott jogerős végzés jogszabálysértő". (BH 2007.150).

A jogerős határozat közlése

[a Hor. 21-22. §-ához]

A 21-22. §-ok arról rendelkeznek, hogy a bíróság a holtnak nyilvánító vagy a halál tényét megállapító jogerős végzését, illetőleg ezt a végzést módosító, hatályon kívül helyező vagy annak hatálytalanságát megállapító jogerős határozatát kiknek (mely szerveknek) köteles megküldeni, illetőleg mely adatokat kell közölnie az anyakönyvvezetővel.
A bíróság a végzésében az anyakönyvvezetővel a (3) bekezdésben felsorolt adatok közül azokat köteles közölni, amelyek ismeretesek (természetesen azok az adatok, amelyeket a holtnak nyilvánítás iránti kérelemben fel kell tüntetni - vö. Hor. 5. § - nem hiányozhatnak).
Ha a bíróság a holtnak nyilvánító végzés hatálytalanságát állapította meg, a közjegyző ezzel kapcsolatos feladatairól lásd a XXXV. fejezetben írottakat.

Vegyes rendelkezések

[a Hor. 23. §-ához]

A Hor. 23. § (2) bekezdésben említett 12 200/1948. (XII. 4.) Korm. rendeletet a 86/1987. (XII. 29.) MT rendelet 2. §-a hatályon kívül helyezte.

Eltűntnek nyilvánítás

Ppék. 11. §

Ppék. 12. §

Míg a holtnak nyilvánítási és a halál tényének megállapítása iránti kérelemnek helyt adó határozathoz - egyebek mellett - az ismertetett polgári jogi és családjogi jogkövetkezmények fűződnek, az eltűntnek nyilvánítás kizárólag társadalombiztosítási joghatások kiváltására alkalmas. Egyes társadalombiztosításon alapuló igények érvényesítésével ugyanis nem lehet megvárni az eltűnést követő öt év elteltét, mert ez a jogosultra nézve súlyosan méltánytalan volna. A társadalombiztosítási nyugellátásról szóló 1997. évi LXXXI. törvény (Tny.) 44. §-a szerint ezért a hozzátartozói nyugellátásra (özvegyi nyugdíjra, árvaellátásra, szülői nyugdíjra) jogosultság szempontjából halálesetnek számít az eltűnés is, ha a bíróság az eltűnést jogerősen megállapította. E társadalombiztosítási igényhez kapcsolódik az eltűntnek nyilvánítási eljárás, amely hasonló a holtnak nyilvánítási eljáráshoz, de annál egyszerűbb és szabályai kevésbé szigorúak.
Az eljárásra az ismertetett speciális rendelkezéseken túl - mögöttesen - a peren kívüli eljárások általános szabályai (lásd XXXI. fejezet) és a Pp. szabályai az irányadók.

XXXVII. fejezet

A cégnyilvánosság, a cégeljárás, a végelszámolás

A Cégbíróság, valamint a céginformációs szolgálat feladatai

a cégnyilvánosságról, a bírósági cégeljárásról és a végelszámolásról szóló 2006. évi V. törvény (a továbbiakban: Ctv.)

[a Ctv. 1. §-ához]

A Ctv. 1. §-a összefoglalja a cégeljárásban két alapvető feladatot ellátó szerv a cégbíróság és a céginformációs szolgálat feladatait.

[a Ctv. 1/A. §-ához]

A hatályos szabályozás főszabállyá teszi, hogy a törvényben szabályozott eljárásokban érdemi határozat meghozatalára a bíró mellett bírósági titkár is jogosult. Ezen végzések köre állandóan szűkül és egyre több tárgyban járhatnak el a bírósági titkárok. Például 2014. március 15-től kezdődően a titkárok a kft.-k változásbejegyzési kérelmeit is elbírálhatják kivéve, ha a változásbejegyzési kérelem a vagyonra, illetve a létesítő okirat cégjegyzéket nem érintő rendelkezésére vonatkozik.
Ugyanakkor a titkári hatáskör bővülése valójában nem korlátozódik csak a titkárokra, hanem az a Ctv. egyéb rendelkezéseiből következően főszabályként a bírósági ügyintézők, illetve fogalmazók hatáskörének bővülését is jelenti.

A cég

[a Ctv. 2. §-ához]

A cégoltalom tehát az anyagi és az eljárási jogszabályokban előírtak szerint lezajlott alapítást követően a cégnyilvántartásba történő bejegyzéssel szerezhető meg.
A Ctv. 2. § (2) bekezdése ennek megfelelő kógens rendelkezést tartalmaz.
A cégjegyzékben nyilvántartott cégformák jelenleg a következők: gazdasági társaságok - ezen belül közkereseti társaság, betéti társaság, korlátolt felelősségű társaság, részvénytársaság, illetve nonprofit kkt., bt., kft., rt. - egyesülés, szövetkezet, egyéni cég, külföldiek magyarországi közvetlen kereskedelmi képviselete, külföldi vállalkozás magyarországi fióktelepe, erdőbirtokossági társulat, vízgazdálkodási társulat, végrehajtói iroda, közjegyzői iroda, európai gazdasági egyesülés, európai részvénytársaság, európai szövetkezet. A Ptké. 9. § (5) bekezdése értelmében a régi Ptk.-ban nevesített állami vállalat, tröszt, állami gazdálkodó szerv, egyes jogi személyek vállalata, valamint a leányvállalat a 2014. március 14-én hatályos, reá vonatkozó rendelkezések szerint továbbműködhet, de ilyen típusú jogi személy nem alapítható, a közös vállalatra pedig a Gt. 2014. március 14-én hatályos 333. § (7) bekezdésében foglaltakat kell alkalmazni.

A cégnév

[a Ctv. 3. §-ához]

A Ctv. 3. § (5) bekezdése a 2011. évi CXCVII. törvény 167. § (3) bekezdése értelmében 2012. március hó 1. napjától hatályos.

[a Ctv. 4-6. §-ához]

A cégnévnek a XIX. század óta kialakult cégjogi alapelveknek - cégvalódiság, cégszabatosság, cégkizárólagosság - meg kell felelnie.
A cégvalódiság azt jelenti, hogy a cégnévnek a cég tényleges formáját kell feltüntetnie a jogszabályban írtak szerint és a cégnév nem kelthet megtévesztő látszatot. Például ha a cégnév utal arra, hogy a cég milyen tevékenységet folytat, az adott tevékenységet a cégnek ténylegesen űznie kell.
A cégszabatosság elvének megfelelően a cégnévben vezérszón kívül csak a magyar helyesírás szabályai szerinti magyar szavak szerepelhetnek.
A cégkizárólagosság elvének érvényesülése biztosítja, hogy a cégek neve a forgalmi életben jól megkülönböztethető legyen. A cégnévnek a korábban bejegyzett cégnévtől különböznie kell. E körben kiemelendő a Ctv. 4. § (1) bekezdése, melynek értelmében a cégtulajdonos vagy a cég tagjainak neve csak a 3. § (4) bekezdésének rendelkezése szerint szerepelhet a cégnévben.
A vezérszó a cég azonosítását, más cégektől való megkülönböztetését segíti elő. A vezérszó mozaikszó, rövidítés is lehet, több szóból is állhat. Földrajzi név vezérszókénti alkalmazása az adott közigazgatási egység engedélyével, történelmi kiemelkedő személyiségének neve pedig a Magyar Tudományos Akadémia engedélyével lehetséges.
Találmány, szabadalom, védjegy, márkanév felhasználásához a jogosult engedélye szükséges.
Olyan személy, szervezet neve, mely a XX. századi önkényuralmi rendszerekkel hozható összefüggésbe a cégnévben nem szerepeltethető. Kétség esetén a cégbíróságnak be kell szereznie az MTA állásfoglalását. Ez azonban problémát okozhat, hiszen a bejegyzési eljárás szoros határidőkhöz kötött eljárás. Mód van rövidített cégnév használatára is. Ebben az esetben a vezérszónak teljes egészében, rövidítés nélkül kell a cégnévben szerepelnie, és a cégformát is - akár a törvényes rövidítés szerint - fel kell tüntetni.
A Ctv. lehetőséget nyújt arra is, hogy a cégnév - szó szerinti fordításban latin betűkkel írva - idegen nyelven is feltüntetést nyerjen a cégjegyzékben.
Mód van arra, hogy a cég az általa felvenni kívánt nevet előre lefoglalja. A cégnév foglalásra irányuló kérelmet a 21/2006. (V. 18.) IM rendelet mellékletében szereplő nyomtatványon kell előterjeszteni. A kérelem tárgyában a cégbíróságnak 1 munkanapon belül kell döntenie. Az eljárás során a cégbíróság megvizsgálja, hogy a választott név szerepel-e vagy különbözik-e bejegyzett vagy bejegyzés alatt álló más cég elnevezésétől és a választott nevet, amennyiben a feltételek fennállnak, 60 napra lefoglalja, feltünteti az elektronikus nyilvántartásban. Ez idő alatt más jogalany nem jegyeztetheti be ezt a cégnevet a cégnyilvántartásba. A 60 nap esetleges eredménytelen eltelte - a vállalkozás bejegyzésére irányuló kérelem nem érkezik - után a névfoglalás megszűnik.
A cégnyilvánosság mint alapvető elv érvényesülését szolgálja, hogy a cég bejegyzéséig a cég nevét b. a., végelszámolás estén v. a., felszámolás esetén f. a., csődeljárás esetén cs. a., kényszertörlési eljárás esetén kt. a. toldattal kell használni.
A nonprofit társaságok a cégnévben a nonprofit jelleget is fel kell, hogy tüntessék, a részvénytársaságok pedig működési formájuknak - zárt vagy nyilvános - továbbá szociális szövetkezet esetén a szociális, iskolai szövetkezet esetén pedig az iskolai kifejezést is fel kell tüntetni, mindezeknek a cégjegyzékben szerepelniük kell.

A székhely, telephely, fióktelep

[a Ctv. 7. §-ához]

A Ctv. 7. § (2) és (4) bekezdése a 2011. évi CXCVII. törvény 167. § (3) bekezdése értelmében 2012. március hó 1. napjától hatályos.
A cég székhelyére, telephelyére, fióktelepére vonatkozó előírásokat a jogszabály pontosan meghatározza. A székhely megjelölésről kiemelten rendelkezik, kimondván, hogy azt a cégnek cégtáblával kell megjelölnie. A székhelyet helységnév, irányítószám, utca, házszám megjelölésével kell feltüntetni, postai irányítószám nem elegendő. Meg kell említeni, hogy a cégeljárás szempontjából székhelynek minősül a külföldi vállalkozás magyarországi fióktelepe, a külföldiek közvetlen kereskedelmi képviselete, valamint az európai gazdasági egyesülés telephelye, központi ügyintézésének helye is.

[a Ctv. 7/A. §-ához]

Ez a rendelkezés a 2011. évi CXCVII. törvény 167. § (3) bekezdése értelmében 2012. március hó 1. napjától hatálytalan.
2012. március 1-jétől ügyvédi irodával nem köthető székhelyszolgáltatásra irányuló szerződés. Az ennek részleteit szabályozó, az ügyvédi székhelyszolgáltatásról szóló 49/2007. (XI. 14.) IRM rendelet hatályon kívül helyezésre került.

[a Ctv. 7/B. §-ához]

A 2007. évi LXI. tv. 28. § (1) bekezdése értelmében 2007. szeptember 1-jétől hatályos.

Képviselet; cégjegyzés

[a Ctv. 8-9. §-ához]

A Ctv. 9. § (1)-(4) bekezdése a 2007. évi LXI. törvény 29. § (1) bekezdése értelmében 2007. szeptember 1. napjától lép hatályba.
Új rendelkezés, hogy a jövőben kizárólag a cég- (változás) bejegyzési eljárásban ügyvéd is ellenjegyezheti az aláírás mintát akkor, ha a cég létesítő okiratát, vagy a létesítő okirat módosítását is ő készíti (szerkeszti) és ellenjegyzi.
Képviselet esetén az érintett személy nevében más személy jár el. A képviselet lehet törvényen, jogügyleten és alapszabályon-szerződésen alapuló.
Az anyagi jogszabályok határozzák meg egyes cégformák törvényes képviselőit. Törvényes képviselő csak természetes személy lehet. Kivételt képez a közkereseti társaság és a betéti társaság, melynek jogi személy is lehet a képviselője azzal, hogy a jogi személy az általa kijelölt természetes személy által jár el.
Az anyagi jogszabály határozza meg azt is, hogy a törvényes képviselők átruházhatják-e, kikre, milyen módon és esetben a képviseleti jogosultságot, a származékos képviselőknek nincs ilyen törvényes lehetőségük. Mód van azonban eseti jelleggel, meghatalmazással a képviseleti jog átruházására. A meghatalmazott azonban nem szervezeti képviselő, személye a cégjegyzékbe nem jegyezhető be, esetre szól.
A cégjegyzés a cég írásbeli képviselete. Módja: önálló vagy együttes azzal, hogy a cégjegyzés módjára vonatkozó előírások a képviseletre vonatkozó szabályokon alapulnak.
Kiemelendő, hogy ugyanaz a személy csak egyféleképpen jegyezheti a céget. Abban az esetben, ha a cégjegyzésre több személy van feljogosítva, mód van arra, hogy egyesek önállóan, mások csak együttesen járhatnak el. A képviseleti jogot a cégek belső szabályaikban korlátozhatják, harmadik személyekkel szemben a cég a korlátozásra alappal nem hivatkozhat.

Szerződésminta

[a Ctv. 9/A. §-ához]

A § a 2013. évi CCLII. törvény 119. § (3) bekezdése értelmében 2014. március 15-től hatályos.
Változatlanul mód van szerződésminta szerinti cég alapításra, működésre. A szerződésminták azonban 2014. március 15-től nem a Ctv. mellékletét képezik, hanem azok átkerültek a 21/2006. (V. 18.) IM rendelet mellékletébe. Változatlanul a kkt.-k, bt.-k, kft.-k (egyszemélyes kft.-k), zrt-k (egyszemélyes zrt.-k) működhetnek szerződésminta alapján.

Tag, vezető tisztségviselő eltiltása

[a Ctv. 9/B-9/E. §-ához]

A Gt.-ben szereplő eltiltási esetek átkerültek a Ctv.-be. Ezek a következők:
Eredménytelen végrehajtási eljárás után a végrehajtó (más arra jogosult hatóság) elektronikus értesítése alapján a cégbíróság 5 évre eltiltja azt a személyt, aki
- felszámolási vagy kényszertörlési eljárás során jogerősen megállapított fizetési kötelezettségét nem teljesítette,
- gazdasági társaság korlátolt felelősségű tagjaként nem tett eleget helytállási kötelezettségének,
- jogerős cégbírósági bírsággal sújtott vezető tisztségviselő és fizetési kötelezettségét nem teljesítette.
Kényszertörlési eljárás lezárásaként hozott törlő végzéssel, vagy ha a kényszertörlési eljárás átfordult felszámolási eljárássá a céget törlő cégbírósági végzéssel egyidejűleg a cégbíróság 5 évre eltiltja azt, aki a kényszertörlési eljárás megindításakor vagy az azt megelőző évben (nem naptári év)
- vezető tisztségviselő/végelszámoló,
- korlátlanul felelős tag,
- korlátolt tagi felelősséggel működő társagában legalább többségi befolyással rendelkező tag volt.
Az eltiltott:
- nem szerezhet gazdasági társaságban többségi befolyást,
- nem lehet gazdasági társaság korlátlanul felelős tagja vagy egyéni cég tagja,
- nem lehet vezető tisztségviselő/végelszámoló.
Az eltiltásról szóló végzéssel szemben fellebbezésnek van helye. Ezt követően kell a cégjegyzék adatait az eltiltással összhangba hozni.
Vezető tisztségviselő eltiltása esetén ez a kötelezettség nemcsak az adott cég cégjegyzékét érintően áll fenn, hanem valamennyi olyan cég tekintetében, melyben az adott személy vezető tisztségviselőként tevékenykedik. Ha az eltiltott törlése miatt törvénysértő helyzet jött le hivatalból az eltiltással egyidejűleg törvényességi felügyeleti eljárásban fel kell hívnia a céget a törvénysértő helyzet megszüntetésére.
Ugyanez az eljárásrend, ha a bűnügyi nyilvántartási rendszer adataival való összevetés alapján azt állapítja meg a cégbíróság, hogy a vezető tisztségviselővel szemben a vezető tisztségviselői foglalkozástól való eltiltás büntetését szabta ki büntetőbíróság. Ebben az esetben az eltiltás időtartamát a büntető ítéletben írtaknak megfelelően kell a cégjegyzékbe bejegyezni.

Nonprofit gazdasági társaság

[a Ctv. 9/F. §-ához]

A nonprofit gazdasági társaság szabályozása a Gt.-ből átkerült a Ctv.-be.
Nonprofit gazdasági társaság bármely társasági formában alapítható, működtethető. Alapjellemzője, hogy a nyereség a tagok között nem osztható fel. Nonprofit társaság más társasági formába csak nonprofit jellegének megtartásával alakulhat át, csak nonprofit gazdasági társasággal egyesülhet, ill. csak nonprofit gazdasági társaságokká válhat szét.
A nonprofit gazdasági társaság közhasznú jogállást szerezhet, az ehhez szükséges feltételek fennállását a cégbíróság vizsgálja, azt a cégjegyzékbe bejegyzi.
Kizárólag a közhasznú szervezetnek minősülő nonprofit gazdasági társaság jogutód nélküli megszűnésére vonatkozik az a rendelkezés, hogy a hitelezők kielégítése után fennmaradó vagyonból legfeljebb a tagok vagyoni hányadának teljesítésekori értéke adható ki, az ezt meghaladó vagyon a létesítő okiratban megjelölt közcélokra fordítandó, ennek hiányában a Nemzeti Együttműködési alapot illeti.

A cégnyilvántartás nyilvánossága és közhitelessége

A nyilvánosság

[a Ctv. 10-11. §-ához]

A cégnyilvántartás a cégekre vonatkozó anyagi és eljárási szabályok alapján - az EU-szabályozással összhangban - a cégek létrejöttét, változásait, megszűnését, a gazdasági forgalom tisztasága, a hitelezők és más közérdek védelme céljából biztosítja (hitelesen) közvetlenül vagy elektronikus úton.
A cégnyilvánosságot a cégbíróság, a céginformációs szolgálat (a továbbiakban: cégszolgálat vagy céginformációs szolgálat) a Cégközlönyben való közzététellel biztosítja a Ctv. 11. §-a szerint.
A cégnyilvántartás cégjegyzékből és az alapjául szolgáló adatokat igazoló mellékletekből, okiratokból - cégiratokból - áll, melyek csatolására a cég a törvény rendelkezése alapján a forgalom biztonsága, köz- és hitelezővédelmi okokból köteles.
A cégnyilvántartás nyilvános és közhiteles tájékoztatást ad a cégek adatairól, azok változásairól.
A korábbi Ctv.-vel azonosan nemcsak a fennálló, hanem a bejegyzés alatt álló adatokat és a törölteket is fel kell tüntetni azzal, hogy a kérelem elbírálásánál erre folyamatosan utalni kell.
A törvényességi felügyelet iratai is nyilvánosak, de ezek nyilvánosságáról és a nyilvánosság korlátozásáról a Ctv. külön rendelkezik [Ctv. 72. § (5) bekezdés].
A cégszolgálatról a Ctv. 13-17. §-a, a Cégközlönyről a 20-21. §-a rendelkezik (lásd ott).
A cégszolgálat működésének részletes szabályait a Céginformációs és az Elektronikus Cégeljárásban Közreműködő Szolgálat működéséről, valamint a céginformációs költségtérítéséről szóló 1/2006. (VI. 26.) IRM rendelet tartalmazza, az ingyenesen nyújtandó céginformációk körét az ingyenes céginformációról szóló 47/2007. (X. 20.) IRM rendelet szabáyozza. A Cégközlönyben megjelenő közlemények közzétételéről és költségtérítéséről a 22/2006. (V. 18.) IM rendelet tartalmaz rendelkezéseket.

[a Ctv. 11/A-11/B. §-ához]

A papír alapú, valamint az elektronikus és az elektronikus okirattá alakított cégiratok megismerése

[a Ctv. 12. §-ához]

A Ctv. 12. § (5) bekezdése a 2011. évi CXCVII. törvény 167. § (3) bekezdése értelmében 2012. március hó 1. napjától hatályos.
A cégekre vonatkozó adatokat közvetlenül a cégbíróság tartja nyilván. Az iratok ingyenesen megtekinthetők a cégbíróságon, azokról feljegyzések készíthetők, papír alapú cégmásolat, cégkivonat és cégbizonyítvány igényelhető, a közokiratok kiállításáért illetéket kell fizetni.
A nyilvánosság alapelvén túl a közhitelesség alapelve érvényesül abban a rendelkezésben, mely szerint záradék formájában fel kell tüntetni az adott okiraton, ha változásbejegyzési eljárás van folyamatban, továbbá ha a változásbejegyzés megtörtént, annak időpontját is fel kell tüntetni a megfelelő adatnál. Nemcsak a cégjegyzékről, hanem a cégiratokról is kérhető másolat.
A bírósági ügyvitel szabályairól szóló 14/2002. (VIII. 1.) IM rendelet (a továbbiakban: BÜSZ) 61. § (3) bekezdése értelmében az aláírási címpéldányt kivéve a nyilvános cégiratokról kiadható hiteles, illetve nem hiteles másolat. Az aláírási címpéldányról kizárólag hatósági megkeresésre készíthető hiteles vagy nem hiteles másolat. Amennyiben papír alapon készült okiratot kell elektronikus okirattá átalakítani, arra kizárólag az adott okiratot irattárában tartó cégbíróság jogosult, így az ilyen tartalmú kérelmet ennél a cégbíróságnál kell előterjeszteni, figyelemmel az elektronikus cégbejegyzési eljárás és cégnyilvántartás egyes kérdéseiről szóló 24/2006. (V. 18.) IM rendelet 12. §-ában írtakra.

[a Ctv. 13. §-ához]

Ez a rendelkezés a 2007. évi CXXVI. tv. 391. § (1) bekezdés értelmében 2008. I. 1. napjától hatályos.

[a Ctv. 14. § (1) bekezdéséhez]

A 2007. évi CXXVI. törvény 310. §-ával megállapított Ctv. 14. § (1) bekezdés - a módosító törvény 2008. évi XCVI. törvény 27. § (10) bekezdésével módosított 2007. évi CXXVI. törvény 488. § (1) bekezdése szerint - 2008. január 1-jén lépett hatályba azzal, hogy rendelkezéseit nem kell alkalmazni a 2008. XCVI. törvény 27. § (11) bekezdése értelmében.

[a Ctv. 14. § (2)-(6) bekezdéséhez]

Csoportosított céginformáció nyújtására kizárólag a cégszolgálat jogosult, a cégbíróságtól csoportosított céginformáció nem szerezhető be. Bizonyos csoportosított céginformáció beszerzésért költségtérítést keli fizetni, míg a (6) bekezdésben rögzített körben a csoportosított céginformáció beszerzése ingyenes.

[a Ctv. 15. § (1) bekezdéséhez]

Ez a rendelkezés a 2011. évi CXCVII. törvény 167. § (3) bekezdése értelmében 2012. március hó 1. napjától hatályos.
Az ingyenes céginformációról szóló 47/2007. (X. 20.) IRM rendelet 2. § (2) bekezdése értelmében a céginformációs szolgálat az ingyenes céginformációt a 4. § és 5. § szerint biztosítja.
Ez a rendelkezés a közigazgatási és igazságügyi miniszter 20/2010. (XII. 22.) KIM rendelete 6. § (1) bekezdése alapján 2010. december 28. napjától hatályos.

[a Ctv. 15. § (2)-(2a) bekezdéséhez]

A (2) bek. a 2010. évi CLXXIX. tv. 15. § (1) bekezdése értelmében 2010 december 31-jétől hatályos.

[a Ctv. 15. § (3)-(4) bekezdéséhez]

[a Ctv. 16. § (1) bekezdéséhez]

Ez a rendelkezés 2010. december 31-én lép hatályba.

[a Ctv. 16. § (2)-(5) bekezdéséhez]

[a Ctv. 17. § (1) bekezdéséhez]

Módosította a 2012. évi LXXXV. törvény 30. §-a.
A céginformációs szolgálat amellett, hogy az elektronikus ügyintézést támogatja a cégeljárásokban, céginformációt is nyújt. A céginformáció kiterjed a cégjegyzék adataira (hatályos, törölt, bejegyzés alatt állókra), az elektronikus cégiratokra, valamint az elektronikus úton benyújtott számviteli törvény szerinti beszámolókra. Ezek az információk a céginformációs szolgálat honlapján bárki számára megismerhetőek.
A céginformációs szolgálat csoportosított céginformáció nyújtására is jogosult.
A céginformáció a Ctv.-ben meghatározott körben ingyenes. Azt meghaladó körben, valamint, ha céginformációt közokirati formában kérik költségtérítést kell fizetni.
A részletszabályokat a Céginformációs és az Elektronikus Cégeljárásban Közreműködő Szolgálat működéséről, valamint a céginformáció költségtérítéséről szóló 1/2006. (VI. 26.) IRM rendelet tartalmazza.

A beszámoló letétbe helyezése és közzététele

[a Ctv. 18-19. §-ához]

A 2008. évi XCVI. törvény 27. § (9) bekezdése szerint a 18-19. § módosított rendelkezését a 2009. május 1. napján vagy azt követően benyújtott beszámolókra kell alkalmazni. 2009. április 30-áig a letétbe helyezési és közzétételi kötelezettségnek papír alapon és elektronikusan egyaránt eleget lehetett tenni.
A beszámolót, annak mellékleteit, az elektronikus űrlapot a hatályos szabályok szerint elektronikus úton kell megküldeni a céginformációs szolgálat részére. Ezzel a cég eleget tesz a beszámoló letétbe helyezésére, közzétételére vonatkozó kötelezettségének. A céginformációs szolgálat ellenőrzi, hogy a cég a jogszabályban meghatározott közzétételi díjat megfizette-e, ha nem, úgy akként kell tekinteni, hogy a cég nem tett eleget fenti kötelezettségének.
Elsődlegesen az adóhatóság feladata annak kikényszerítse, hogy a cég tegyen eleget letétbe helyezési, közzétételi kötelezettségének ennek elérése érdekében az adózás rendjéről szóló törvényben meghatározattak szerint jár el és próbálja kikényszeríteni a fenti kötelezettség teljesítését. Amennyiben az adóhatóság eljárása nem vezet eredményre a Ctv. 87. §-a szerinti különleges törvényességi felügyeleti eljárásban a cégbíróság a céget megszűntnek nyilvánítja és kényszertörlését rendeli el.
A számviteli törvény szerinti beszámolók napi feltöltéssel ingyenesen megismerhetők a céginformációs szolgálat honlapján.

A cégekre vonatkozó közlemények közzététele

[a Ctv. 20-21. §-ához]

A cégnyilvánosságot biztosítja a cégbíróság, a cégszolgálat mellett a Cégközlöny. A Cégközlönyben, mint hivatalos elektronikus úton megjelenő lapban kerülnek közzétételre egyrészt a cégbíróságok, a csőd, felszámolási ügyekben eljáró bíróságok meghatározott döntései, az újonnan bejegyzett cégek cégjegyzéki adatai, a cégjegyzéki adatokban bekövetkező változások, másrészt a cégek közvetlen közleményei, melyek vagy jogszabály kötelező rendelkezése folytán teendők közzé a Cégközlönyben (pl. az átalakulással kapcsolatos közlemények), vagy a cég önkéntes választása folytán. Úgy kell tekinteni figyelemmel a törvényi vélelemre, hogy a Cégközlönyben történő megjelenés napján harmadik személyek tudomást szereznek a megjelentekről, mely vélelemmel szemben ellenbizonyításnak a Ctv. 22. §-ában szabályozott körben van lehetőség.

[a Ctv. 21/A-21/B. §-ához]

E rendelkezések a 2007. évi LXI. törvény 28. § (1) bekezdése és a 28. § (5), (6) bekezdésében foglaltak szerint 2007. szeptember 1. napjától, illetve e törvény 20, 21. §-ában írtak szerint lépnek hatályba.
A fenti rendelkezések értelmében tehát abban az esetben, ha a törvény a céget közvetlenül kötelezi arra, hogy a Cégközlönyben közleményt tegyen közzé, választása szerint e kötelezettségének eleget tehet a saját honlapján történő közzététellel is. Ebben az esetben a közzététel megtörténtének igazolásaként a honlap közzététel céljára szolgáló helyének a pontos megjelölését kell majd megadni a Cégközlöny lappéldányának csatolása helyett. Arra is van lehetőség, hogy a tevékenység folytatásához szükséges hatósági engedélyt a Cégközlöny helyett a cég honlapján tegye közzé az érintett.
A honlapon történő közzététel részletes szabályait az 50/2007. (XI. 14.) IRM rendelet tartalmazza.

A közhitelesség

[a Ctv. 22. §-ához]

Az EU-hoz történő csatlakozás folytán szükséges jogharmonizációra tekintettel az 1. számú társasági jogi irányelv 3., 8., és 9. cikkének rendelkezései tulajdonképpen beépültek a Ctv. 22. §-ának rendelkezéseibe. Így a cégjegyzék adatok változásának - bejegyzés, törlés - dátumát is tartalmazza a cégjegyzék.
Vélelmezni kell annak jóhiszeműségét, aki a Cégközlöny adataiban bízva, ellenérték fejében jogot szerzett. A cég maga nem hivatkozhat arra, hogy valamely közzétett adat nem felel meg a valóságnak. Csak a Cégközlönyben történő megjelenés után lehet harmadik személlyel szemben valamely adatra hivatkozni. A jóhiszeműség fogalmát egyetlen jogszabály sem határozza meg, a bírói gyakorlatban kikristályosodott elvek szerint az tekinthető jóhiszeműnek, aki valósnak tűnő jogi helyzettel szemben ellentétes körülményekről nem tud és kellő gondosság mellett nem is kell tudnia. Ezzel szemben azok rosszhiszeműek, akik a változásról tudtak vagy kellő gondosság tanúsítása esetén tudhattak volna, ők a nyilvántartásba való bejegyzés elmaradására sikerrel nem hivatkozhatnak.
A megválasztott és a cégjegyzékbe bejegyzett képviselőre vonatkozóan a megválasztással vagy kinevezéssel kapcsolatos jogszabálysértésre harmadik személlyel szemben a cég csak akkor hivatkozhat, ha bizonyítja, hogy a harmadik személynek a jogszabálysértésről tudomása volt. Ezen túlmenően a közzététel megtörténtét követően a cég harmadik személlyel szemben arra sem hivatkozhat, hogy a bejegyzett képviselő a hatáskörét túllépve járt el.

[a Ctv. 22/A. §-ához]

Ez a rendelkezés a 2011. évi CXCVII. törvény 167. § (3) bekezdése értelmében 2012. március hó 1. napjától hatályos.

A cégjegyzék

[a Ctv. 23-23/A. §-ához]

A cégjegyzék tartalma

[a Ctv. 24. §-ához]

A cégjegyzék adatainak döntő többsége a cég, esetleg más arra jogosult jogalany (Ctv. 61/A. §) kérelmére a cég illetve változásbejegyzési eljárás eredményeképpen kerül a cégjegyzékbe bejegyzésre. Egyes adatok hivatalbóli eljárás keretében válnak a cégjegyzék részévé, pl. az adószámmal kapcsolatos adatok, míg vannak olyan cégjegyzéki adatok is, melyek automatikusan, a cégbíróság közreműködése nélkül válnak a cégjegyzék részévé.
A cégjegyzéki adatok egy része olyan, mellyel minden cégnek rendelkeznie kell (cégnév, székhely, adószám stb.). Vannak olyan cégjegyzéki adatok is melyekkel bármelyik cégformában működő cég rendelkezhet (pl. telephely, fióktelep) végül a harmadik csoportba azok a cégjegyzéki adatok tartoznak melyek cégforma specifikusak (pl. bt. esetén a beltagra, kültagra vonatkozó adatok).

[a Ctv. 25. §-ához]

A Ctv. 25. § (1) bekezdés e) pontja, q)-t) pontja és (3) és (4) bekezdések a 2007. évi LXI. törvény 28. § (1) bekezdése értelmében 2007. szeptember 1. napjától kezdődően hatályos.
A Ctv. 25. § (1) bekezdés u) pontja a 2007. évi CVI. tv. 43. § (1) bekezdése értelmében 2007. szeptember 18. napjától hatályos.
A Ctv. 25. § (1) bekezdés m) pontja a 2006. évi LXI. törvény 243. § (5) bekezdése értelmében 2006. szeptember 15-től hatályos, az ezt követően indult eljárásokban kell alkalmazni.

[a Ctv. 26. § (1) bek. a)-b) pontjához]

A felszámolás alá került cég ügyvezetésével kapcsolatban probléma merült fel a gyakorlatban. E körben a Fővárosi Ítélőtábla 13.Cgf.43.048/2011/2. számú határozatában kifejtette, hogy a cég felszámolás alá kerülése és az ügyvezető, mint képviseletre jogosult személy cégjegyzékből való törlése nem jelenti az ügyvezetői tisztség megszűnését automatikusan. A felszámolási eljárás alatt az ügyvezető képviseleti joga a Cstv. 34. § (2) bekezdése értelmében korlátozott, ugyanis a cég vagyonával kapcsolatos nyilatkozatot csak a felszámoló tehet. Az ügyvezetőnek azonban továbbra is vannak, lehetnek olyan feladatai, amelyek a hatáskörébe tartoznak és ezek teljesítése során elláthatja a cég képviseletét.

[a Ctv. 26. § (1) bek. c)-n) pontjához]

Ez a rendelkezés a 2011. évi CXCVII. törvény 167. § (3) bekezdése értelmében 2012. március hó 1. napjától hatályos.
A módosított m) pont a 2013. évi CCLII. törvény 119. § (3) bekezdése értelmében 2014. március 15-től hatályos.

[a Ctv. 26. § (2)-(9) bekezdéséhez]

[a Ctv. 27-29. §-ához]

A cégjegyzék adataira vonatkozó közös szabályok

[a Ctv. 30-31. §-ához]

Valamennyi cég minden esetben rögzítendő adatait a Ctv. 24. §-a; szükség szerint rögzítendő adatait a Ctv. 25. §-a tartalmazza.
Az egyes cégformákra vonatkozó - a Ctv. 24-26. §-ain túlmenően rögzítendő - adatok nyilvántartásba vételéről a Ctv. 27-28. §-a, a külföldi székhelyű társaságokról e körben a 29. §-a rendelkezik.

[a Ctv. 30/A. §-ához]

A cégbejegyzési és a változásbejegyzési eljárás

Közös szabályok

[a Ctv. 32-35. §-ához]

A korábbi cégeljárási szabályokhoz hasonlóan rendelkezik a Ctv. 32. §-a a bejegyzési és változásbejegyzési eljárás nemperes jellegéről, a Pp. háttérszabályként történő alkalmazásáról, meghatározva a kivételeket is mint a felfüggesztés tilalma, a bizonyítás okirati formára történő korlátozása, a költségmentesség, illeték és költségfeljegyzési jog kizárása. Rendelkezik továbbá a jogszabály arról is, hogy a bejegyzési - változásbejegyzési - eljárás során a jogi képviselet mindvégig kötelező.
A cégbejegyzés kérelemre történik, mely kérelmet a cég szervezeti képviselője jogi képviselő útján köteles a létesítő okirat ellenjegyzésétől, közjegyzői okiratba foglalásától, alapítási engedély esetén a jogerős engedély kézhezvételétől számított 30, illetve 15 napon belül a cégbíróságon benyújtani. Késedelem esetén a kötelezett 50 000 forinttól 900 000 forintig terjedő pénzbírsággal sújtható.
A cégbejegyzési kérelem visszavonására az elsőfokú határozat meghozataláig van mód.

A cégbejegyzési (változásbejegyzési) kérelem elektronikus úton történő benyújtása

[a Ctv. 36. §-ához]

A cégbejegyzési és változásbejegyzési eljárás elektronikus eljárás, ami egyebek mellett azt jelenti, hogy a bejegyzési kérelem csak elektronikus úton nyújtható be.
A bejegyzési eljárásban jogi képviselet igénybevétele kötelező. A jogi képviselő feladata, hogy a bejegyzési kérelmet elektronikus úton benyújtsa és a cégbírósággal elektronikus úton tartsa a kapcsolatot. Az elektronikus eljárás szabályai a jogorvoslati eljárásokban is megfelelően irányadóak.
A cégbírósági eljárás részeként, de attól elkülönülten folyik az adóregisztrációs eljárás, melynek lefolytathatósága érdekében olyan adatokat is fel kell tüntetni a bejegyzési kérelemben, melyek nem válnak a cégjegyzék részévé.
Az elektronikus eljárás azt is jelenti, hogy a bejegyzési eljárástól függetlenül benyújtandó okiratokat is csak elektronikus úton lehet előterjeszteni, melyre vagy a jogi képviselő, vagy legalább fokozott biztonságú elektronikus aláírás alkalmazásával maga a cég jogosult képviselője útján.

[a Ctv. 37-39/B. §-ához]

A cégiratok elektronikus úton történő nyilvántartása

[a Ctv. 40. §-ához]

Az elektronikus bejegyzési eljárásban a jogi képviselő feladata a bejegyzési kérelem mellékleteinek elektronikus okirattá történő átalakítása, az átalakítás értelemszerűen szükségtelen azon okiratok esetén, melyek minősített elektronikus aláírással vannak ellátva. Az eredetileg nem elektronikus formában elkészült okiratokat a jogi képviselő köteles megőrizni.
A bejegyzési kérelem mellékleteit képezik egyebek mellett az eljárási illeték illetve a közzétételi díj megfizetését igazoló okiratok, feltéve, hogy azok megfizetése szükséges.
A jogi képviselő a bejegyzési kérelmet nem közvetlenül az illetékes cégbíróságnak, hanem a cégszolgálatnak köteles megküldeni, mely továbbítja azt a Ctv. 38. §-ában szabályozott vizsgálatot követően a cégbíróságnak, ha a kérelem, annak mellékletei informatikailag megfelelőek.
A bejegyzési eljárásban érvényesülő szigorú határidők szempontjából a bejegyzést kérőre vonatkozó határidők szempontjából annak van jelentősége, hogy az elektronikus úton előterjesztett kérelem mikor érkezett a cégszolgálathoz illetve a kormányzati portálhoz, míg a cégbíróságra vonatkozó határidők akkortól számítódnak, amikor az informatikai szempontból szabályszerű kérelem a cégbírósághoz megérkezik, kivéve a Ctv. 44/A. §-ában szabályozott esetet. Fontos hangsúlyozni, hogy a cégbíróságra irányadó határidők a bejegyzési eljárásban munkanapokban vannak meghatározva, ezzel szemben a bejegyzés kérőkre irányadó határidők naptári napokban.
Az elektronikus bejegyzési eljárásban a cégbíróság és a bejegyzést kérő elektronikus úton kommunikálnak egymással, elektronikus úton küldi meg a cégbíróság végzéseit a bejegyzést kérőnek kivéve a Ctv. 39/A. § (1) bekezdésében szabályozott esetet.

[a Ctv. 41-43. §-ához]

A cégbíróság feladata a cég bejegyzésére irányuló kérelem benyújtását követően

[a Ctv. 44-44/A. §-ához]

A cég egyik legfontosabb azonosítója az adószám, melyet az adóhatóság adóregisztrációs eljárás során állapít meg. Ezen eljárást a bejegyzési kérelem cégbírósághoz történő beérkezését követően a cégbíróság kezdeményezi. Cég adószám nélkül nem létezhet, így ha az adóhatóság az adóregisztrációs eljárás során az adószám megállapítását jogerősen megtagadja a cégbíróságnak minden további vizsgálat nélkül a bejegyzési kérelmet el kell utasítania, végzésével szemben jogorvoslatnak nincs helye, a jogorvoslati lehetőség az adóregisztrációs eljárásban áll rendelkezésre. Amennyiben egy munkanapon belül a cég adószámát az adóhatóság nem állapítja meg a cégbejegyzési eljárást a cégbíróság az adóregisztrációs eljárás jogerős befejezéséig felfüggeszti.

A cég bejegyzésére irányuló kérelem hiánypótlás nélküli elutasítása

[a Ctv. 45. §-ához]

Az általános szabályok szerinti bejegyzési eljárás jól elkülöníthető szakaszokra oszlik. Az első fázisban formai vizsgálatra kerül sor.
A cégbíróság a kérelem beérkezése után 3 munkanapon belül formai szempontból vizsgálja meg a bejegyzési kérelmet. Ha a kérelemmel együtt nem került benyújtásra a Ctv. 1. számú mellékletében felsorolt minden okirat, továbbá nem rótták le teljes mértékben az illetéket, vagy nem fizették meg vagy csak részben a költségtérítést, a cégbíróság legkésőbb a 3. munkanapon hiánypótló felhívás kiadása nélkül elutasítja a bejegyzési kérelmet. Az eljárásra bírósági fogalmazó, titkár, illetve bírósági ügyintéző önállóan, önálló aláírással jogosult. A kérelmet elutasító végzés ellen fellebbezésnek van helye, melynek a cég működése megszüntetésére nincs halasztó hatálya, igazolásnak pedig az eljárás során nincs helye.
Amennyiben az elutasító végzés közlését követően 8 napon belül ismételten kérik a cég bejegyzését, a jogkövetkezmények nem alkalmazhatók, és a korábban benyújtott okiratok felhasználhatók. A határidő elmulasztása miatt nincs helye igazolásnak.

A cég bejegyzésére irányuló kérelem érdemi vizsgálata; döntés a cégbejegyzési kérelemről

[a Ctv. 46-47. §-ához]

A bejegyzési eljárás második szakasza a bejegyzési kérelem érdemi vizsgálata. Ennek keretében egyrészt a cégbíróság megvizsgálja, hogy a bejegyzést kérő vezető tisztségviselője, illetve cégvezetője nem áll-e eltiltás hatálya alatt. Amennyiben igen a bejegyzési kérelmet a bejegyzési kérelem cégbírósághoz történt megérkezésétől számított legkésőbb 8 munkanapon belül hiánypótlási eljárás lefolytatása nélkül el kell utasítani.
Az érdemi vizsgálat keretében a fentieken túlmenően azt is vizsgálja a cégbíróság, hogy a Ctv. 2. számú mellékletében felsorolt és az adott bejegyzési kérelem tartalmára tekintettel szükséges okiratokat a cég csatolta-e, illetve, ha a formai vizsgálat elmaradt vagy az nem megfelelő volt az 1. számú mellékletben felsorolt szükséges okiratok csatolásra kerültek-e. Az érdemi vizsgálódás során nemcsak formai, hanem tartalmi szempontból is ellenőrzi a cégbíróság a csatolt okiratokat. Amennyiben az 1. vagy a 2. számú mellékletben felsorolt valamelyik szükséges okirat hiányzik illetve a benyújtott bármelyik melléklet akár alakilag, akár tartalmilag nem felel meg a jogszabályi előírásoknak a cégbíróság hiánypótló végzést ad ki.
A hiánypótló végzésben fel kell sorolni tételesen, lehetőség szerint jogszabályi rendelkezésre utalással, hogy milyen hiányosságokat, jogszabálysértéseket észlelt a cégbíróság és a hiánypótlás teljesítéséhez szükséges, maximum 30 napos (nem munkanap) határidőt kell biztosítani a hiányok pótlására. Fontos hangsúlyozni, amennyiben a cég a végzésben megjelölt határidőn belül a hiánypótló végzésben megjelölt hiánypótlási kötelezettségének nem tesz eleget azzal a következménnyel kell számolnia, hogy bejegyzési kérelmét a cégbíróság elutasítja, ismételt hiánypótlás elrendelésének ugyanis nincs helye. A cég a hiánypótló végzésben megjelölt jogszabálysértéseket, hiányosságokat a fellebbezési eljárás során joghatályosan nem pótolhatja. A cégbíróság olyan okból is elutasíthatja a bejegyzési kérelmet, melyet a hiánypótló végzésben nem tüntetett fel, ebben az esetben azonban a hiányosság a fellebbezési eljárás során megszüntethető. Kivételes esetben előfordulhat, hogy hiánypótlási eljárás lefolytatása nélkül kerül a bejegyzési kérelem elutasításra, mert a cégbíróság a bejegyzési kérelem megérkezésétől számított 8 munkanapon belül nem tudta hiánypótló végzését kiadni. Ekkor is mód van a fellebbezési eljárás során a bejegyzési kérelem elutasítását eredményező hiányosságok, jogszabálysértések megszüntetésére.
Az érdemi döntést (bejegyzés elrendelése, bejegyzési kérelem elutasítása, változás bejegyzési eljárás esetén részleges elutasítása) a bejegyzési kérelem megérkezésétől számított 15 munkanapon belül kell meghozni. Amennyiben ezen határidőn belül a döntés nem születik meg a cégbíróság vezetője számára 3 munkanap áll rendelkezésre, hogy intézkedjék a kérelem érdemi elbírálása érdekében. Amennyiben ezen határidőn belül sem történik meg a kérelem érdemi elbírálása a 19. munkanapon a bejegyzési kérelemmel egyező tartalommal a bejegyzés a törvény erejénél fogva a cégjegyzékbe megtörténik, melynek érdekében a cégbíróságnak haladéktalanul intézkednie kell.
A cégbíróság bejegyző végzése indokolás nélküli, ezzel szemben az elutasító végzés a Pp. szabályainak megfelelően indokolandó.

Egyszerűsített cégeljárás

[a Ctv. 48. §-ához]

A 2012. március 1-jétől hatályos szabályok szerint egyszerűsített cégeljárás keretében is lehet kérni a cég bejegyzését, ha a Ctv. mellékletében szereplő szerződésminta alkalmazásával jön létre a cég és ezt a körülményt a bejegyzési kérelem nyomtatványon a cég feltünteti. Változásbejegyzési eljárásban már nincs mód egyszerűsített eljárás lefolytatására.
Az egyszerűsített cégbejegyzési eljárás lényege, hogy a szerződésminta alkalmazása lehetővé teszi az eljárás gyors, az adószám megállapításától számított 1 munkanapon belüli elbírálását. Az eljárás során a bejegyzést kérő jogi képviselőjének fokozott felelőssége érvényesül. Egyszerűsített eljárás esetén a bejegyzést kérőnek a Ctv. 3. számú mellékletében felsorolt okiratokat kell csatolnia, melyek törvényességi szempontú vizsgálatát a jogi képviselőnek kell elvégeznie és erről nyilatkoznia is kell a bejegyzési kérelemben.
A cégbíróság kizárólag a Ctv. 48. § (6) bekezdésben meghatározott körben vizsgálhatja a bejegyzési kérelem jogszerűségét. Az f) pont lehetőséget ad, de nem kötelezi a cégbíróságot arra, hogy észlelje, miszerint a becsatolt mellékletek - ideértve a létesítő okiratot is - nem felel meg a jogszabályok rendelkezéseinek. Amennyiben ilyen okból a bejegyzési kérelmet elutasítja, köteles a jogi képviselővel szemben a (7) bekezdés szerinti pénzbírságot kiszabni, feltéve, hogy a benyújtott okirat súlyosan törvénysértő.
Az egyszerűsített cégbejegyzési eljárásban hiánypótló végzés nem adható ki, de a bejegyzési kérelem a Ctv. 48. § (9) bekezdésében foglaltak szerint ismételten 8 napon belül benyújtható.

[a Ctv. 49. §-ához]

A változásbejegyzési eljárás eltérő szabályai

[a Ctv. 50. §-ához]

Míg a cég bejegyzési eljárásra sor kerülhet az általános, illetve az egyszerűsített cégeljárás szabályai szerint, addig 2012. március 1-jétől a változásbejegyzési eljárás csak az általános szabályok szerint folyhat az ott meghatározott ügyintézési határidő betartásával. Ez természetesen nem zárja ki, hogy a cég a létesítő okirataként szerződésmintát használjon, azt módosítsa.

A létesítő okirat módosítása

[a Ctv. 51. §-ához]

Minden cégformára irányadó az 1. számú Társasági irányelv 2. cikk (1) bekezdésének rendelkezése szerint, hogy a létesítő okirat minden módosítását minden esetben be kell jelenteni a cégbíróságon.
A kérelemhez csatolni kell az egységes szerkezetbe foglalt - a változás feltüntetésével hatályosított - okiratot. Olyan adatokat is fel kell tüntetni hatályosítva (vezető tisztségviselő, kft. tagjai), melyeket a törvény egyébként csak a létesítő okirat tartalmaként ír elő.
A jogi képviselőnek igazolnia kell, hogy az egységes szerkezetű szöveg megfelel a létesítő okirat hatályosított tartalmának. Ez esetben tehát a jogi képviselő nem ellenjegyzi az okiratot (a közjegyző nem foglalja közokiratba), hanem igazolja az összeállítás helyességét. A jogi képviselő az általa elkészített szerződésmódosító okiratot ellenjegyzi. E rendelkezések a hiánypótlási eljárás során benyújtott okiratokra is irányadók.
Amennyiben a cégjegyzéki adatok nemcsak magyar, hanem az Európai Unió valamely hivatalos nyelvén is bejegyzést nyertek, a létesítő okirat módosítását és az egységes szerkezetű változást feltüntető okiratot a Ctv. 25. § n) pontja szerinti fordítással együtt csatolni kell.

[a Ctv. 52. §-ához]

A változásbejegyzési kérelemre vonatkozó egyes rendelkezések

[a Ctv. 53. §-ához]

A statisztikai számjel, valamint az adószám megváltozását az azt megállapító szervezet, a cég pénzforgalmi számlájával kapcsolatos változást pedig a számlát vezető pénzforgalmi szolgáltató közli a cégbírósággal elektronikus úton, ez esetben is a változás bejegyzése illeték és közzétételi költségtérítés megfizetése nélkül történik.
Mivel mód van arra, hogy a cég kérelmére a cégbíróság az Európai Unió bármely hivatalos nyelvén tartson nyilván cégadatokat, de ez nem kötelező, hanem csak lehetséges megoldás, a cég kérelmére a cégbíróság a cégjegyzéknek és a cégiratoknak az Európai Unió hivatalos nyelvén történő nyilvántartását törli változásbejegyzési kérelem alapján.

A cég székhelye változásának bejegyzésére irányuló eljárás

[a Ctv. 54-54/A. §-ához]

A cég székhelyének más cégbíróság illetékességi területére történő áthelyezésének bejegyzésére irányuló kérelmet a korábbi székhely szerint illetékes cégbíróság előtt kell előterjeszteni. Ez a rendelkezés azonos az 1997. évi CXLV. törvény szabályaival. A cégbíróság az eredeti cégiratokat megküldi az új székhely szerint illetékes cégbíróság részére, az elektronikusan nyilvántartott adatok átadása elektronikus úton történik meg.
Az áttétel előtt a cégbíróság a korábban benyújtott, folyamatban lévő változásbejegyzési kérelmek elbírálására köteles. Az áttétel tényét a cégiratok megküldésével egyidejűleg a cégnyilvántartásban fel kell tüntetni, de a cég nyilvántartását a korábbi székhely szerinti cégbíróságnál csak akkor lehet megszüntetni, ha az új székhely bejegyzése már megtörtént. Ekkor a cégbíróság a céget a nyilvántartásából az új székhely bejegyzésének napjával kivezeti.
Az európai részvénytársaság, illetve az európai szövetkezet székhelyének áthelyezésére irányuló eljárás során a cégbíróság végzéssel tanúsítja, hogy a székhely áthelyezésre irányuló eljárás a jogszabályoknak megfelelően folyt le, a cégek a szükséges intézkedéseket megtették, valamint a formai előírásokat teljesítették.
Amennyiben az európai gazdasági egyesülés, az európai részvénytársaság, illetve az európai szövetkezet székhelyének más tagállamba történő áthelyezését határozza el, székhely áthelyezési tervet kell készítenie és a cégbírósághoz benyújtania. Ezzel egyidejűleg a cégnek a székhely áthelyezési tervet a Cégközlönyben is közzé kell tennie. Azt követő 30 napon belül, hogy a másik tagállamban lévő új székhely cégbejegyzése az Európai Közösségek Hivatalos Lapjában közzétételre került, a magyarországi cégjegyzékből való törlésre hivatalból sor kerül.
A lehetséges visszaélések elkerülése végett rendelkezik úgy a Ctv., hogy eltekintve attól az esettől, amikor a székhely áthelyezéssel a törvénysértés megszűnik a székhelyváltozás a törvényességi felügyeleti eljárás folyamatban léte alatt nem jegyezhető be, az eljárás felfüggesztendő. Amennyiben a cégbíróság a céget megszűntnek nyilvánítja a székhelyváltozás bejegyzésére irányuló kérelmet érdemi vizsgálat nélkül el kell utasítani.

A jogutód nélküli megszűnés bejegyzése iránti eljárás

[a Ctv. 55-56. §-ához]

A cég jogutód nélküli megszűnésére vonatkozó rendelkezéseket tartalmazza a Ctv. 55. §-a, 2006. július 1. napjától kezdődően ugyanis nem a Cstv., hanem a Ctv. VIII. fejezete szabályozza a végelszámolási rendjét. A végelszámolási eljárás megindulását, mint a cégjegyzékbe bejegyzendő tényt változásbejegyzési kérelem előterjesztésével a cégjegyzékbe be kell jegyeztetni, kivéve, ha egyszerűsített végelszámolási eljárás lefolytatására kerül sor. A Ctv. 56. §-a a külföldi székhelyű vállalkozások megszűnése esetén azok magyarországi fióktelepére, valamint az európai gazdasági egyesülés telephelyére vonatkozóan rendelkezik.

A cég átalakulásának bejegyzése iránti eljárás

[a Ctv. 57-61. §-ához]

A Ptk. szabályai valamint az egyes jogi személyek átalakulásáról, egyesüléséről, szétválásáról szóló 2013. évi CLXXVI. törvény rendelkezései értelmében az átalakulás megszűnt gyűjtőfogalom lenni. Az átalakulás alatt kizárólag cégforma váltás értendő.
Cégformaváltozás esetén a cég átalakulását a létesítő okirat aláírásától, illetve elfogadásától számított 60 napon belül be kell jelenteni a jogelőd székhelye szerint illetékes cégbíróságnak kérve egyúttal a jogelőd cég törlését is.
A cégformaváltozásról a jogelőd cég székhelye szerinti cégbíróság dönt, a cég jogutódjára történő utalással a jogelőd céget a cégbíróság törli, egyúttal a jogutód céget a cégjegyzékbe bejegyzi. Ezt követően kell rendelkezni a cégiratoknak a jogutód székhelye szerint illetékes cégbírósághoz való megküldéséről.
Mód van arra, hogy az átalakuló cég maga határozza meg az átalakulás időpontját [2013. évi CLXXVI. törvény 6. § (5) bekezdés, Ctv. 25. § g) pont]. Ez az időpont nem lehet korábbi, mint a cégbejegyzés napja, amennyiben a cég nem határozta meg az átalakulása időpontját, az a cégbejegyzés napjával következik be.
Az átalakulási kérelem kötelező mellékleteit bejegyzés esetére a Ctv. 1. számú melléklet III. pontja tartalmazza, ezek hiánya hiánypótlás nélküli elutasításhoz vezet. A 2. számú melléklet III. pontjában felsorolt okirat hiánya miatt pedig a cégbíróság hiánypótló felhívást ad ki.
A kérelem elbírálására a jogelőd cég székhelye szerint illetékes cégbíróság jogosult, ez a bíróság gondoskodik a jogelőd cég törléséről, valamint az új cég bejegyzéséről. Ha a jogutód cég választott székhelyére tekintettel másik cégbíróság illetékes a cégbejegyzésre, a fentiek szerint kell eljárni és a székhely szerint illetékes cégbírósághoz csak a bejegyzést követően kell megküldeni a cégiratokat.
A kérelem elbírálására a cégbíróság részére 30 munkanapos határidő áll nyitva, mely akkor kezdődik, amikor az átalakulásban részt vevő valamennyi cégirata az eljárásra illetékes cégbíróság rendelkezésére áll.
Az egyesülésnek két formája van az összeolvadás és a beolvadás, melyekre vonatkozó eljárási szabályok részben eltérnek. Összeolvadás esetén a két vagy több jogelőd cégből egy jogutód jön létre. Ez esetben az az illetékességi rendelkezés, hogy az összeolvadás bejegyzése iránti kérelmet a jogutód cég székhelye szerint illetékes cégbíróságon kell előterjeszteni a korábban részletezett 60 napon belül. A kérelem benyújtásával egyidejűleg kell kérni a jogelőd cégek törlését is. Amennyiben az összeolvadó cégek székhelye a jogutód cég székhelyétől eltérő cégbíróság illetékességi területén van, a jogutód cég székhelye szerint illetékes cégbíróság megkeresésére a jogelődök székhelye szerinti cégbíróság intézkedik a cégiratoknak a jogutód cég székhelye iránti cégbírósághoz történő megküldéséről azzal, hogy egyidejűleg a cégnyilvántartásban rögzíti az iratok megküldésének tényét. Természetesen ezt megelőzően dönteni köteles a folyamatban lévő változásbejegyzési kérelmekről. Az összeolvadás bejegyzésére a jogutód cég székhelye szerinti cégbíróság az illetékes, amely egyben törli a jogelődöket is a cégjegyzékből a jogutódra történő utalással.
A beolvadás azt jelenti, hogy a jogelőd cégek valamennyien egyetlen jogutód cégbe olvadnak be. Ez tehát az egyesülésnek egy másik sajátos formája. Ilyen esetben a kérelmet az átvevő cég létesítő okirata módosításának aláírásától, illetve elfogadásától számított 60 napon belül kell benyújtani bejegyzés iránt az illetékes cégbírósághoz. Beolvadás esetén az illetékes cégbíróság a változásbejegyzési kérelem alapján bejegyzi az átvevő társaság cégjegyzékében bekövetkező változásokat és a beolvadó cégeket törli a cégjegyzékből.
Ha az európai részvénytársaság alapítása beolvadással történik, a cégbíróság az európai részvénytársaságot az új cégformának megfelelően új cégjegyzékszámmal jegyzi be. Az átvevő cég korábbi, illetve az új cégforma szerinti cégjegyzékében utalni kell arra, hogy az átvevő részvénytársaság cégformát változatott a beolvadás során.
Ha az európai részvénytársaság egyesülés útján jön létre, a cég bejegyzése iránti kérelmet a jogutód cég székhelye szerint illetékes cégbíróságnál kell előterjeszteni. A cégbejegyzés során a jogelőd cégek törlésére vonatkozó rendelkezések csak akkor alkalmazandók, ha azok székhelye Magyarországon van.
Az európai részvénytársaság bejegyzése iránti kérelmet az európai részvénytársaságról szóló törvényben meghatározott különleges tárgyaló testület megalakulásától számított 8 hónapon belül kell benyújtani.
A cégek szétválás formájában megvalósuló átalakulásának esetében a Ctv. 57. § (3) és (4) bekezdésében meghatározott rendelkezések alkalmazandók azzal az eltéréssel, hogy soron kívül kell dönteni a jogelőd cég folyamatban lévő változásbejegyzési kérelméről és kiválás esetén nem kerül sor a jogelőd cég törlésére. Ez esetben a működő cég cégjegyzékadataiban szükséges változásokat, módosításokat a szétváló cég székhelye szerint illetékes cégbíróság jegyzi be a cégjegyzékbe.

[a Ctv. 61/A. §-ához]

Tagváltozás bejegyzése iránti eljárás

[a Ctv. 61/B. §-ához]

Amennyiben az adott cégforma tekintetében a cégbíróság a tagokat nyilvántartja a tagváltozás bejegyzésére irányuló kérelemről a cégbíróság az adóhatóságot értesíti. A tagváltozás akkor jegyezhető be, ha a cég 3 millió Ft-nál kevesebb köztartozással rendelkezik, vagy ha több a köztartozása a cég a cégbíróság hiánypótló felhívására közbenső mérleget készít, és azt letétbe helyezi, közzéteszi a számviteli törvény szerinti beszámoló letétbe helyezésére, közzétételére vonatkozó szabályok szerint.

A cég törlése a cégjegyzékből

[a Ctv. 62. §-ához]

A cégbíróság adatszolgáltatási, illetve a cég tájékoztatási kötelezettsége

[a Ctv. 63. §-ához]

Jogorvoslatok

A cégbejegyzést (változásbejegyzést) elutasító végzés elleni fellebbezés

[a Ctv. 64-64/C. §-ához]

A cégbejegyzést (változásbejegyzést) elrendelő végzés hatályon kívül helyezése iránti per

[a Ctv. 65-68. §-ához]

A bejegyzési - változásbejegyzési, törlési - kérelmet érdemben eldöntő cégbírósági határozat ellen a döntés tartalmától függően többféle jogorvoslati eszköz van.
Ha a cégbíróság a bejegyzési, változásbejegyzési, törlési kérelmet elutasítja, illetve annak csak részben ad helyt, az elutasított rész vonatkozásában a végzés fellebbezéssel támadható. Amennyiben a cégbíróság a kérelemnek megfelelő tartalommal bejegyző végzést hoz, a jogorvoslati lehetőség a bejegyző végzés hatályon kívül helyezése iránt indítandó per.
A cégbejegyzési kérelem esetén nincs mód a kérelem részbeni elutasítására, változásbejegyzési eljárás esetén igen. Amennyiben a cégbíróság a bejegyzési kérelmet elutasítja, illetve a változásbejegyzési kérelmet részben elutasítja, a végzés ellen a cég, továbbá az, akire a végzés rendelkezést tartalmaz a rendelkezés rá vonatkozó része ellen a cég számára nyitvaálló határidőn belül fellebbezéssel élhet.
Változásbejegyzési eljárás során a kérelmek elkülöníthetők, ezért kerülhet sor a kérelem részbeni elutasítására és részbeni helytadásra is. Nincs helye a változásbejegyzési kérelem részbeni elutasításának a Ctv. 78. § (2) bekezdésében írtakra figyelemmel, ha a bejegyzési kérelem elbírásával egyidejűleg arra vonatkozó törvényességi felügyeleti kérelmet is el kell bírálni.
Ha a bejegyző végzés a kérelemnek megfelelő tartalmú, de ennek adminisztrációs tévedés, elírás az oka, akkor a Pp. irányadó szabályainak megfelelően kijavítási vagy kiegészítési kérelem terjeszthető elő.
Fellebbezésre jogosult a cég, mégpedig korlátozás nélkül, illetve az a személy, akire a végzés rendelkezést tartalmaz, de ez a személy csak a végzés rá vonatkozó része ellen.
A bejegyzési kérelmet elutasító vagy részben elutasító végzést minden esetben kézbesíteni kell a cég számára. Annak a személynek is kézbesíteni kell az elutasító végzést, aki a bejegyzési eljárás folyamatban léte alatt a bejegyzési kérelem elutasítása érdekében törvényességi felügyeleti kérelmet terjesztett elő.
A fellebbezési határidő a Pp. háttérszabály jellegének megfelelően a kézbesítés napját követő 15 nap.
A fellebbezésben meg kell jelölni azt a határozatot, mely ellen a fellebbezés irányul és elő kell adni azt is, hogy a fellebbező milyen jogi, illetve ténybeli indokok alapján kéri a határozat megváltoztatását.
Hiánypótló végzés után meghozott elutasítás esetén, amennyiben a cég megfelelő határidő biztosítása után a hiánypótló felhívásnak nem megfelelően tett eleget, ezért kérelmét a cégbíróság elutasította, a fellebbezési eljárás során a hiányok joghatályosan nem pótolhatók. Amennyiben azonban a cégbíróság a hiánypótló végzésben megjelölt októl eltérő okból utasította el a bejegyzési kérelmet, az esetleges hiányok a fellebbezési eljárásban is joghatályosan pótolhatók.
A fellebbezést a másodfokú bíróság - az illetékes táblabíróság - nemperes eljárásban, személyes meghallgatás nélkül bírálja el. A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság végzését helybenhagyhatja, megváltoztathatja, illetve az elsőfokú bíróság végzését hatályon kívül helyezheti és az elsőfokú bíróságot újabb eljárásra és újabb határozat hozatalára utasíthatja. A fellebbezési eljárás során már nincs mód a bejegyzési kérelem visszavonására, csupán a fellebbezésére van törvényes lehetőség.
A hivatalból meghozott bejegyző végzés ellen nincs helye fellebbezésnek, illetve felülvizsgálatnak, ha a bejegyzésre más bíróság vagy más hatóság határozata alapján került sor, összhangban a Ctv. 26. §-ában foglaltakkal.
A bejegyzési - változásbejegyzési, törlési - kérelemnek helyt adó végzés jogerős. E határozatokkal szembeni jogorvoslati lehetőséget a bejegyző végzés elleni fellebbezési jog helyett annak hatályon kívül helyezése iránt indítható per biztosítja.
Perindításra jogosult az ügyész, illetve az, akire nézve a végzés rendelkezést tartalmaz a rendelkezés őt érintő része ellen. A pert a cég ellen kell megindítani, tehát a per alperese a cég, ha pedig a kereset a cég törlését kérelemre elrendelő végzés ellen irányul, a bíróság által kirendelt ügygondnok ellen indítandó a per. A perre hatáskörrel és illetékességgel a cég székhelye szerint illetékes törvényszék rendelkezik. A per megindítása a Cégközlönyben történő közzétételtől számítottan 30 napos jogvesztő határidőn belül lehetséges, a bejegyző végzés, illetve az annak alapjául szolgáló okiratok jogszabályba ütközése miatt. Az eljárás során csak olyan jogszabálysértésre lehet hivatkozni, amelyet a cégbíróságnak eljárása során észlelnie kellett volna. A bíróság a perben soron kívül köteles eljárni [Ctv. 71. § (1) bekezdés].
A perbíróság döntésére a Ctv. 66-68. §-ai tartalmaznak rendelkezéseket attól függően, hogy a perben milyen jogszabálysértésre történt hivatkozás.
Abban az esetben, amikor a bejegyző végzés vagy a meghozatala alapjául szolgáló okirat jogszabálysértő és a bíróság a keresetnek helyt adva ezt megállapítja, a peres bíróság elsődleges feladata, hogy megfelelő határidő biztosításával felhívja a céget a jogszabálysértő állapot megszüntetéséhez szükséges intézkedések megtételére. Amennyiben a cég a felhívásban foglaltakat a megadott határidőn belül a felhívásban foglaltaknak megfelelően teljesíti, a bíróság ítéletében a cégbíróság bejegyző végzését hatályában fenntartja, egyben felhívja a cégbíróságot, hogy törvényességi felügyeleti jogkörében eljárva, hivatalból jegyezze be, illetve törölje az ítéletben meghatározott cégjegyzéki adatot. Így a cégjegyzék megfelel a helyreállított törvényességi helyzetnek. Az is lehetséges megoldás, hogy a bíróság meghagyja a cégbíróságnak, hogy a céget hívja fel a bejegyzéshez szükséges további adatok bejelentésére, illetve a törvényes állapot helyreállításához szükséges további intézkedések megtételére.
Amennyiben a változásbejegyzési eljárás során bejegyzett adattól a jogszabálysértő adat elkülöníthető, a bíróság csak a jogszabálysértő adatot helyezi hatályon kívül.
Új rendelkezése a Ctv.-nek, hogy amennyiben a jogszabálysértés csekély jelentőségű és cégjegyzéki adatot nem, csak cégiratot érint, úgy a bíróságnak módja van olyan döntés meghozatalára, hogy a jogszabálysértés megállapítása mellett a végzést hatályában fenntartja. Ilyen esetben a jogszabálysértés kiküszöbölése a perben nem történik meg és arra a bíróság, illetve a cégbíróság sem hívja fel a céget.
Abban az esetben, ha a létesítő okirat, illetve annak módosítása cégjegyzéki adat tekintetében jogszabálysértő és emiatt a bejegyző végzés is az, a peres bíróságnak az az elsődleges feladata, hogy megkísérelje az érvénytelenségi ok kiküszöbölését. Ennek az a módja, hogy a peres bíróság a céget megfelelő határidő kitűzésével felhívja az érvénytelenségi ok kiküszöbölésére. Ha ezt követően az nyer megállapítást, hogy az érvénytelenség oka már nem áll fenn, mert akár a pert megelőzően, akár a per alatt a bíróság felhívására a létesítő okirat, illetve módosításának jogszabálysértő rendelkezéseit módosította a cég, a peres bíróság a bejegyző végzést fenntartja hatályában. Egyben fel kell hívnia a cégbíróságot, hogy a cégjegyzéket hozza összhangba a kialakult új helyzettel, ennek érdekében szükség esetén hívja fel a céget meghatározott intézkedések megtételére. Ezt követően a cégbíróság törvényességi felügyeleti jogkörében jár el.
Amennyiben a per során történt felhívás ellenére az érvénytelenség változatlanul fennáll, a peres bíróság attól függően intézkedik, hogy mi a létesítő okirat érvénytelenségének az oka.
Cégbejegyző végzés esetén a bejegyző végzés hatályon kívül helyezésének csak akkor van helye, ha Ctv. 69. § (2) bekezdésében meghatározott érvénytelenségi okok valamelyike fennáll (a Ctv. 69. §-ában írtaknak megfelelően ez a rendelkezés nemcsak a gazdasági társaságokra, hanem valamennyi cégforma esetén irányadó). Ilyen esetben a bíróság a bejegyző végzés hatályon kívül helyezése mellett, az ítéletében megállapított időpontig a létesítő okiratot hatályossá nyilvánítja. Ez az időpont nem lehet korábbi mint a jogerős ítélet kelte, és nem lehet későbbi, mint az ítélet jogerőre emelkedésétől számított 90 nap. A perbíróságnak ítéletében fel kell hívnia a cégbíróságot, hogy az ítéletben meghatározott időponttal intézkedjék a cég megszűntnek nyilvánításáról és ehhez kapcsolódóan a kényszertörlési eljárás vagy a felszámolási eljárás kezdeményezéséről.
Ha létesítő okirat nem a Ctv. 69. § (2) bekezdésében meghatározott valamely ok fennállása miatt jogszabálysértő, nincs lehetőség a bejegyző végzés hatályon kívül helyezésére. Ebben az esetben a perbíróság az érvénytelenség megállapítása mellett a bejegyző végzést hatályában fenn kell hogy tartsa, és a cégbíróságot kell felhívnia a szükséges intézkedések megtételére. A cégbíróságnak törvényességi felügyeleti eljárásban kell intézkednie a törvénysértés megszüntetése iránt, de intézkedése ebben az eljárásban a Ctv. 84. § (3) bekezdésében foglaltakra tekintettel nem vezethet a cég megszűntnek nyilvánításához.
Más a helyzet a változásbejegyző végzés esetén. Ilyenkor, ha az érvénytelenségi ok a per során változatlanul fennáll, a perbíróság a bejegyző végzést az ítéletben meghatározott időponttal hatályon kívül helyezi és a létesítő okirat módosítását eddig a időpontig hatályossá nyilvánítja. Ez az időpont az ítélet jogerőre emelkedésétől számított 90 nap. Az ítéletben a bíróságnak fel kell hívnia a cégbíróságot, hogy tegye meg a szükséges intézkedéseket ahhoz, hogy az ítéletben foglalt rendelkezések a cégjegyzékben megfelelően feltüntetést nyerjenek.
A Ctv. 66. és 68. §-ában írtaknak megfelelően a perbíróságnak az ítéletét meg kell küldeni a cégjegyzéket vezető cégbíróságnak. A cégbíróság gondoskodni köteles az ítélet rendelkező részének a Cégközlönyben történő közzétételéről, illetve a szükséges cégjegyzéki adatok bejegyzéséről [Ctv. 26. § (1) bekezdés f) pontja].

A cégalapítás érvénytelenségének megállapítása iránti per

[a Ctv. 69. §-ához]

A létesítő okirat módosítása érvénytelenségének megállapítása iránti per

[a Ctv. 70. §-ához]

A cégalapítás érvénytelenségének megállapítása iránti per szabályai csak abban az esetben irányadók, ha az alapított új cég bejegyzése már megtörtént.
A cégalapítás érvénytelenségének megállapítása iránti per csak a Ctv. 69. § (2) bekezdésében taxatíve felsorolt érvénytelenségi ok fennállása esetén indítható. A keresetet a cég bejegyzését elrendelő végzés Cégközlönyben történt közzétételétől számított 6 hónapos jogvesztő határidőn belül lehet előterjeszteni a cég székhelye szerint illetékes törvényszéken.
A perindításra az ügyész, illetve az jogosult, aki jogi érdekét valószínűsíti. A kialakult bírói gyakorlat szerint jogi érdek alatt azt kell érteni, hogyha a per által a felperes valamely jogot szerez, kötelezettségtől szabadul, illetve az eljárás eredménye a jogviszonyaira kihatással lehet. A rendelkezésből következően a cég maga nem lehet felperes, hiszen a pert a céggel szemben kell megindítani. Azt kell e körben megjegyezni, hogy a cégbejegyzés megtörténte előtt nem a Ctv., hanem a Ptk. rendelkezései alapján lehet a létesítő okirat érvénytelenségének megállapítását kérni. Ebből következően nemcsak a Ctv. 69. § (2) bekezdésében tételesen felsorolt érvénytelenségi okok valamelyikére lehet hivatkozni, hanem a Ptk. szerinti bármely érvénytelenségi okra. Ez esetben nem a cég az alperes, hanem az alapító tagok.
Mivel az a cél, hogy a forgalmi életben törvényesen bejegyzett és a jogszabályoknak megfelelően eljáró cégek működjenek, amennyiben a cégalapítási okirat érvénytelen, a bíróságnak elsősorban az érvénytelenségi ok kiküszöbölésére kell törekednie. Ezért a perben megfelelő határidő tűzésével fel kell hívnia a céget az érvénytelenségi ok megszüntetéséhez szükséges intézkedések megtételére. Amennyiben ezek az intézkedések eredményre vezetnek, a bíróság ítéletében csak az érvénytelenség tényét állapítja meg, egyben felhívja a cégbíróságot a Ctv. 66. § (2) bekezdése szerint a szükséges intézkedések megtételére.
Előfordulhat, hogy az érvénytelenség oka nem küszöbölhető ki, illetve, hogy a cég a bíróság felhívásának nem tesz eleget. Ilyen esetben a bíróság a cégalapítás érvénytelenségének megállapítása mellett ítéletében megállapított időpontig a létesítő okiratot hatályossá nyilvánítja. Ez az időpont nem lehet későbbi, mint az ítélet jogerőre emelkedésétől számított 90 nap. Egyben a bíróság felhívja a cégbíróságot, hogy intézkedjen a cég megszűntnek nyilvánításáról.A cégbíróság a cég megszűntnek nyilvánítási időpontját a bírósági ítéletben megállapított hatályossági időponttal azonos időpontban kell, hogy meghatározza.
A cég bejegyzését követően a létesítő okirat módosítása érvénytelenségének megállapítása iránt, amennyiben az adat a cégjegyzékadattal nem függ össze a Ptk.-ban foglalt rendelkezésében írtak szerint kérhető. A pert ilyen esetben is a változásbejegyző végzés Cégközlönyben történő közzétételétől számított 6 hónapos jogvesztő határidőn belül kell a cég székhelye szerint illetékes törvényszék előtt a cég ellen megindítani és a perindításra az ügyész, illetve az jogosult, aki jogi érdekét valószínűsíti. Az ilyen perekben is az elsődleges cél az érvénytelenségi ok kiküszöbölése, ezért a bíróság a perben a Ctv. 69. § (3) bekezdésében írtak megfelelő alkalmazásával jár el.
Amennyiben nem küszöbölhető ki az érvénytelenségi ok, a bíróság megállapítja a létesítő okirat módosításának érvénytelenségét és a létesítő okiratot, illetve annak módosítását az ítéltében megállapított időpontig hatályossá nyilvánítja. Ez az időpont nem lehet későbbi az ítélet jogerőre emelkedésétől számított 90 napnál. A bíróság ítéletében fel kell, hogy hívja a cégbíróságot a Ctv. 66. § (2) bekezdésében foglalt megfelelő intézkedéseknek megtételére.

A bejegyző végzés hatályon kívül helyezése és a cégalapítás, valamint létesítő okirat módosításának érvénytelensége iránti perek közös szabályai

[a Ctv. 71. §-ához]

A cég bejegyző végzésének hatályon kívül helyezése és a cégalapítás, valamint a létesítő okirat módosításának érvénytelensége iránti perek közös szabályairól rendelkezik a Ctv. 71. §-a.
A Ctv. 71. § (1) bekezdése értelmében a cégbejegyzést, változásbejegyzést elrendelő végzés hatályon kívül helyezése iránti, illetve a cégalapítás érvénytelenségének megállapítása, továbbá a létesítő okirat módosítása, érvénytelenségének megállapítása iránti perben a bíróság soron kívül jár el.
Amennyiben a szétválás folytán létrejött valamely cég ellen indul ilyen jellegű per, a perben a szétváló cég valamennyi jogutódjának perbenállása kötelező. A pert a jogelőd cég székhelye szerint illetékes törvényszék előtt kell megindítani. A kereset benyújtására az ügyész, illetve az jogosult, aki jogi érdekét valószínűsíti.
Közös szabály az is, hogy a jogerős bírósági ítéletet meg kell küldeni a cégjegyzéket vezető cégbíróságnak, amely gondoskodni köteles a Ctv. 66. § (2) és (3) bekezdésében, 67. §-ában, 68. § (2) és (4) bekezdésében, 69. § (3) és (4) bekezdésében, valamint a 70. §-ban megjelölt határozatok rendelkező részének a Cégközlönyben történő közzétételéről.

A gazdasági társaság és a szövetkezet tagjának kizárása iránti per

[a Ctv. 71/A. §-ához]

A Gt.-ben szabályozott, a gazdasági társaság tagjainak kizárására vonatkozó eljárási rendelkezések átkerültek a Ctv.-be. A Ctv. szabályai azonban nem csak a gazdasági társaságok tagjainak, hanem a szövetkezetek tagjainak kizárására irányuló peres eljárásokban is irányadóak.

A törvényességi felügyeleti eljárás

Általános rendelkezések

[a Ctv. 72-73. §-ához]

A törvényességi felügyeleti eljárásra okot adó körülmények

[a Ctv. 74-75. §-ához]

"A törvényességi felügyelettel az állam biztosítja, hogy az ez által érintett jogalanyok jogaik gyakorlása és kötelezettségeik teljesítése során a jogszabályokban foglaltaknak megfelelően járjanak el, működésük feleljen meg a hatályos jogszabályok előírásainak... A gazdaságban a forgalom biztonságának, harmadik személyek védelmének követelménye és fogyasztóvédelmi szempontok alapján a gazdálkodó szervezetek létrejöttének, működésének állam általi felügyelete fokozottabban érvényesül, mint a polgári jog egyéb területein. Ezért a közjogi jelleg (az alapjául szolgáló jogviszonyok magánjogi természetének ellenére) e jogalanyok vonatkozásában is erősebb, mint a pusztán polgári jogviszonyokban működő polgári jogalanyok esetén." [30/1994. (V. 20.) AB határozat] A törvényességi felügyeleti eljárás alapvető célja tehát, hogy amennyiben a cég nem a hatályos jogszabályoknak megfelelően működik, a törvényes működés helyreálljon ésszerű határidőn belül. A cégbíróságnak a törvényességi eljárás során intézkedések kikényszerítésére is lehetősége van, így biztosítja, hogy a cégjegyzék valós és törvényes adatokat tartalmazzon a forgalom biztonsága érdekében.
A Ctv. külön fejezetben szabályozza az általános törvényességi felügyeleti eljárást és a különleges törvényességi felügyeleti eljárást. A különleges törvényességi felügyeleti eljárásokban az általános törvényességi felügyeleti eljárás szabályai csak akkor irányadóak, ha az adott speciális rendelkezés eltérő szabályt nem tartalmaz.
A régi Ctv. rendelkezéseihez hasonlóan a hatályos Ctv. is különválasztja a bejegyzési és a törvényességi felügyeleti eljárás szabályait. A két eljárás elkülönítését támasztja alá, hogy a Pp.-re mint háttérszabályra külön történik hivatkozás és más-más rendelkezések irányadók háttérszabályként a két eljárásban a Ctv. 32. és 72. §-ában írtak szerint.
A törvényességi felügyeleti eljárásra vonatkozóan általában a különböző cégformákra vonatkozó anyagi jogszabályok tartalmaznak rendelkezéseket, mégpedig legtöbbször olyképpen, hogy a Ctv. törvényességi felügyeleti eljárására vonatkozó szabályait rendelik alkalmazni. Ilyen rendelkezést tartalmaz például a Gt. a gazdasági társaságok illetve az egyesülés tekintetében.
A Ctv. 73. §-ának (1) bekezdése azonban kimondja, hogy a törvényességi felügyeletre vonatkozó Ctv. rendelkezések az egyes cégformák esetében akkor is irányadók, ha az adott cégre vonatkozó anyagi jogszabályok a törvényességi felügyelet jogintézményéről nem rendelkeznek.
A törvényességi felügyeleti eljárás során keletkezett iratok akkor élveznek teljes nyilvánosságot, amikor az eljárásban a cégbíróság a cég jogellenes működése miatt már szankciót alkalmazott, illetve ha erre azért nem került sor, mert a cégbíróság intézkedése előtt a cég megszüntette a törvénysértő állapotot, helyreállította a törvényes működését.
Meg kell jegyezni, hogy egy adott cégre vonatkozóan az anyagi jogszabályok nemcsak a cégbíróság, hanem más szervezet részére is biztosíthatnak a Ctv.-től eltérő törvényességi felügyeleti jogokat, például az MNB is gyakorol törvényességi felügyeletet a pénzügyi intézmények mint cégek felett.
Az általános szabályok szerinti törvényességi felügyeleti eljárás - hasonlóan a bejegyzési (változásbejegyzési) kérelemre indult törlési eljáráshoz - nemperes eljárás, melyre a Pp. szabályait, ha a törvény másként nem rendelkezik megfelelően kell alkalmazni, szünetelésnek azonban nincs helye.
A törvényességi felügyeleti eljárás során a bizonyítási eszközök korlátozottak. Ha a Ctv. másként nem rendelkezik, csak okirati bizonyításnak van helye, valamint az ügyben érintettek személyes meghallgatására van lehetőség.
A bejegyzési eljáráshoz viszonyítva az is különbséget jelent, hogy a törvényességi felügyeleti eljárásban a jogi képviselet nem kötelező. Ez a rendelkezés mind a kérelmezőre, mind a kérelmezettre vonatkozik. A másodfokú fellebbezési, illetve a felülvizsgálati eljárásban a kérelmet előterjesztő fél azonban csak jogi képviselője útján járhat el a Pp. mint háttérszabály rendelkezéseinek megfelelően.
2014. július 1-jétől a törvényességi felügyeleti eljárás is folyhat elektronikusan, az erre vonatkozó háttérszabályokat részben a Pp. részben a Ctv. elektronikus bejegyzési eljárásra vonatkozó szabályai tartalmazzák.
Kötelező az eljárás elektronikus úton történő lefolytatása, ha a kérelmező vagy a kérelmezett jogi képviselővel jár el, illetve, ha a kérelmező cég. 2015. január 1-jével a kérelmezett számára is mindenképpen kötelező lesz az elektronikus eljárás.
Az eljárás során hozott érdemi végzés ellen minden esetben fellebbezésnek van helye.
A Ctv. meghatározza, hogy mely esetekben van helye törvényességi felügyeleti eljárásnak, illetve mely esetekben nincs helye ilyen eljárásnak.
A cégbíróság törvényességi felügyeleti jogkört csak a cégjegyzékbe bejegyzett, illetve bizonyos esetekben bejegyzésüket kérő cégek felett gyakorolhat.
A hatályos Ctv. a régi Ctv.-vel egyezően felsorolja azokat az eseteket, amikor törvényességi felügyeleti eljárásnak van helye, így ha a létesítő okirat vagy annak módosítása, illetve a cégjegyzékbe bejegyzett adat már a bejegyzést megelőzően fennálló ok folytán törvénysértő, illetve, ha az adat a bejegyzést követően keletkezett okok miatt törvénysértő [Ctv. 74. § (1) bekezdés a)-b) pont]; ha a létesítő okirat vagy annak módosítása vagy a cégjegyzék nem tartalmazza azokat az adatokat, amit a cégre vonatkozó jogszabályok kötelezően előírnak, továbbá, ha a cég a működése során nem tartja be a szervezetére és működésére vonatkozó jogszabályi rendelkezéseket, illetve a létesítő okiratában foglaltakat és ha a törvény a törvényességi felügyeleti eljárás lefolytatását kötelezővé teszi [Ctv. 74. § (1) bekezdés c)-e) pont]. Az itt felsorolt meghatározott okokon kívül más okból általános jelleggel törvényességi felügyeleti eljárás nem indulhat.
A fentiekből következik, hogy a törvényességi felügyeleti jogkört a cégbíróság csak a cégjegyzékbe bejegyzett cégek felett gyakorolhat. Nem terjed ki a cégbíróság törvényességi felügyelete olyan cégekre sem, melyeknek a bejegyzési kérelme jogerős elutasítást nyert, illetve, ha a céget a cégjegyzékből már jogerősen törölték.
A törvényességi felügyeleti eljárás során a cégbíróság hivatalból vagy kérelemre jár el. A párhuzamos eljárások kiküszöbölése érdekében úgy rendelkezik a törvény, hogy a cégjegyzékben szereplő adatokra vonatkozóan törvényességi felügyeleti eljárást csak az indíthat, aki a Ctv. 65-70. §-a alapján perindításra nem jogosult.
Meghatározza a jogszabály, hogy mely esetekben nincs helye törvényességi felügyeleti eljárás lefolytatásának. Ilyen eset, ha az arra vonatkozó igény a Ctv. 65-70. §-aiban meghatározott, vagy más polgári perben, illetve közigazgatási eljárásban érvényesíthető. Végül nem terjed ki a cégbíróság törvényességi felügyeleti jogköre a cég gazdálkodásának és a döntéseinek gazdasági célszerűségi szempontból való felülvizsgálatára, ez a rendelkezés megegyezik a korábban hatályos jogszabályban írtakkal.
Amennyiben a létesítő okirat vagy annak módosítása, illetve a cégjegyzékbe bejegyzett adat a bejegyzést megelőzően már fennálló ok folytán törvénysértő, illetve a létesítő okirat vagy annak módosítása vagy a cégjegyzék nem tartalmazza azt, amit a cégre vonatkozó jogszabályok előírnak, a megindult törvényességi eljárás során az ügy elbírálásában nem vehet részt az a cégbíró, aki az eljárás tárgyává tett ügyben a bejegyző, változást bejegyző végzést hozta.

A cégbíróság eljárása hivatalból

[a Ctv. 76. §-ához]

A Ctv. 75. § (1) bekezdése szerint a cégbíróság hivatalból vagy kérelemre jár el törvényességi felügyeleti ügyekben.
A cégbíróság hivatalból jár el, ha az eljárás lefolytatásának szükségességéről az arra okot adó körülményről hivatalos eljárása során maga szerez tudomást. Ilyen esetnek kell tekinteni azt is, hogyha az eljárás lefolytatását más bíróság kezdeményezi, illetve ha olyan személy beadványából értesül a cégbíróság az eljárás lefolytatásának szükségességéről, akinek a beadványa alapján kérelemre törvényességi felügyeleti jogkörében nem járhatott el.
Amennyiben az eljárást más bíróság kezdeményezte, az eljárás megindításáról és befejezéséről a cégbíróság a kezdeményezőt értesíteni köteles.
A hivatalból indult eljárás során hozott érdemi határozatokkal szemben a cég jogorvoslattal élhet. A törvényességi felügyeleti eljárás során felmerült költségeket az állam előlegezi. Az eljárás befejezésekor a cégbíróság a költségekről dönteni köteles, amennyiben a cég a törvényes állapotot az eljárás során a kérelemben foglaltaknak megfelelően, illetve annak alapján helyreállította, vagy a cégbíróság a céggel, illetve a vezető tisztségviselővel szemben valamilyen intézkedést, szankciót alkalmazott a felmerült költségek viselésére a céget kell kötelezni. A költségviselést megállapító végzés ellen külön fellebbezésnek van helye.
Amennyiben a felmerült költségek behajthatatlanok, azokat az állam viseli.

A cégbíróság eljárása kérelemre

[a Ctv. 77. §-ához]

A törvényességi felügyeleti eljárás lefolytatása iránti kérelmet előterjesztők körét a Ctv. 77. § (1) bekezdése taxatíve sorolja fel.
Az ügyészt általános jelleggel illeti meg a kezdeményezési jog.
Más hatóság, közigazgatási szerv, gazdasági vagy szakmai kamara jogszabály által meghatározott feladatai teljesítése érdekében jogosult törvényességi eljárás lefolytatását kezdeményezni. Az egyéb érdekeltek fogalmát pontosan nem határozza meg a Ctv., két feltételt ír elő a kérelem előterjesztéséhez: nevezetesen, hogy a kérelmezőnek az eljárás lefolytatásához jogi érdeke fűződjék, és ezt az érdeket valószínűsítse. A törvényességi felügyeleti eljárás lefolytatása iránti kérelem tartalmáról is rendelkezik a Ctv. Előírja, hogy a kérelemnek az elbírálásához szükséges valamennyi tényt, illetve adatot tartalmaznia kell. Alaki szabályokat nem tartalmaz ez a szakasz, de a Ctv. 72. §-ának (2) bekezdése értelmében a kérelemnek meg kell felelnie a Pp. általános előírásainak.
Ennek megfelelően a beadványnak tartalmaznia kell, hogy mely cég ellen és milyen okból kéri a törvényességi felügyeleti eljárás lefolytatását, meg kell jelölnie azokat a körülményeket, amelyekből megállapítható, hogy a törvényes határidőn belül terjesztette elő a kérelmet. Amennyiben a kérelmező jogi érdekeltségre hivatkozva terjesztette elő a kérelmét meg kell jelölnie azt is, hogy milyen jogi érdeke fűződik az eljárás megindításához.
A törvényességi felügyeleti eljárás során a kérelmező a kérelme előterjesztésének okát nem változtathatja meg, ez új rendelkezés a korábbi Ctv.-hez viszonyítva.
A költségviselésről is rendelkezik a Ctv. kimondván, hogy a törvényességi felügyeleti eljárás lefolytatásával felmerülő költségeket a Pp. általános szabályai szerint a kérelmező köteles előlegezni és a költségek viselése csak akkor terheli őt, ha a kérelme alaptalan volt.
Az eljárás során a kérelmező a kérelmét bármikor visszavonhatja. Ez esetben a cégbíróság az eljárást megszünteti, az eljárás során felmerült költségeket pedig a Pp. általános szabályai szerint a kérelmező viseli.
Amennyiben a kérelem nem felel meg a Ctv. 77. § (1) bekezdésben írt feltételeknek, a cégbíróság a kérelmet elutasítja.
Ha a kérelem elutasítására került sor, illetve ha a kérelmező az eljárás során a kérelmét visszavonta, a cégbíróság az eljárást hivatalból is megindíthatja, amennyiben a törvényességi felügyeleti eljárásnak hivatalból is helye van.
A törvényességi felügyeleti eljárás hivatalbóli megindítására vonatkozó határidőkre nézve a Ctv. 79. §-a új szabályokat ír elő.
A törvényességi felügyeleti eljárás speciális nemperes kontradiktórius eljárás. Ennek megfelelően az eljárás során keletkezett iratokat, beadványokat a cégbíróság az ellenérdekű félnek megküldeni köteles. A felek kölcsönösen nyilatkozatokat, észrevételeket tehetnek a beadványokra. A törvényességi felügyeleti eljárás során hozott határozatokat a cégbíróság a feleknek megküldeni köteles, az érdemi határozatokkal szemben a felek jogorvoslattal élhetnek.

A cégbíróság törvényességi felügyeleti eljárása a cégbejegyzési (változásbejegyzési) kérelem elbírálásával egyidejűleg

[a Ctv. 78. §-ához]

Mivel a cégbíróság a bejegyzési (változásbejegyzési, törlési) eljárás során a bejegyzésre váró adatok és azok alapjául szolgáló okiratok törvényességét vizsgálni köteles, a Ctv. akként rendelkezik, hogy a bejegyzési eljárás során a bejegyzési kérelem tárgyához kapcsolódóan hivatalból nem indítható törvényességi felügyeleti eljárás.
Mód van azonban a Ctv. 77. §-ában írtak szerint törvényességi felügyeleti eljárás lefolytatására - ha az a bejegyzési kérelem tárgyához kapcsolódik is - ha a bejegyzési (változásbejegyzési) kérelem vagy annak részei, illetve mellékletei jogszabályba ütköznek.
Ilyen esetben a törvényességi felügyeleti eljárásban a cégbíróság a bejegyzési kérelemről, illetve a törvényességi felügyeleti kérelemről együttesen köteles dönteni. Azzal azonban, hogy ilyen esetben a változásbejegyzési kérelem a Ctv. 64. § (1) bekezdése szerinti részben történő elutasítására nem kerülhet sor.
Az ilyen eljárásnak a jogorvoslati rendszere a törvényességi felügyeleti eljárás általános szabályaitól eltérő, nevezetesen a bejegyzési kérelemnek helytadó és ezáltal a törvényességi felügyeleti kérelmet elutasító végzés ellen fellebbezésnek nincs helye, a Ctv. 65. §-ában meghatározott perindítási jog azonban a kérelmezőt is megilleti.
A cégbejegyzési eljárás a törvényességi felügyeleti kérelem elbírálására tekintettel legfeljebb 60 napra felfüggeszthető.

A törvényességi felügyeleti eljárás megindításának határideje, lefolyása

[a Ctv. 79-80. §-ához]

A törvényességi eljárás megindítására a Ctv. szubjektív és objektív határidőt ír elő. A régi Ctv. hatálybalépése előtt a törvényességi felügyeleti eljárás megindítása nem volt határidőhöz kötött, a közhitelesség elve dominált e körben. De éppen ez az elv sérült az által, hogy a jogszabályellenes tény bekövetkezte után évekkel később került csak sor intézkedésre, s ezáltal megkérdőjelezhetővé váltak a jogellenesnek minősülő bejegyzés alapján bekövetkezett cselekmények. E problémák kiküszöbölése érdekében a régi Ctv. már határidőhöz kötötte a törvényességi felügyeleti eljárás megindítását, mégpedig a tudomásszerzéstől számított 30 naphoz. Egy év eltelte után azonban a kérelem már nem volt joghatályosan előterjeszthető. Az objektív határidővel kapcsolatos szabályt a bírói gyakorlat kiterjesztően értelmezte olyképpen, hogyha állapotjellegű volt a törvénysértés lefolytathatónak találta a törvényességi felügyeleti eljárás lefolytatását, mivel a jogsértő állapot fennállására tekintettel a jogvesztő határidő még el sem kezdődött.
A hatályos Ctv.-ben főszabályként továbbra is érvényesül az az előírás, hogy a törvényességi felügyeleti eljárás kérelemre, az arra okot adó körülményről való tudomásszerzéstől számított 30 napos határidőn belül indítható meg, illetve az eljárás lefolytatását az arra okot adó körülmény bekövetkezésétől számított egy éves jogvesztő határidőn belül lehet kérni. Arra az esetre is e határidők vonatkoznak, amikor a cégbíróság hivatalból indít törvényességi felügyeleti eljárást.
A bírósági gyakorlat figyelembevételével született meg a jogszabálynak az a rendelkezése miszerint, ha a cég valamely jogszabálysértő helyzetet vagy állapotot nem szüntet meg, az eljárás megindítása mindaddig kérhető, amíg ez a helyzet vagy ez az állapot fennáll.
Kivételes esetben kizárólag hivatalból, kizárólag a törvénysértő cégjegyzéki adat kiküszöbölése céljából az egy éves határidő leteltét követően is megindítható a törvényességi felügyeleti eljárás.
A törvényességi felügyeleti eljárás nem fejeződik be az intézkedés alkalmazásával, azt addig kell folytatni, amíg a cég törvényes működése helyre nem állt, vagy a legsúlyosabb törvényességi felügyeleti szankció alkalmazására, a cég megszűntnek nyilvánítására sor nem került.
A törvényességi felügyeleti eljárás lefolytatásának menetét, szakaszait szabályozza a Ctv. 80. §-a.
Az eljárás megindításáról a cégbíróság végzéssel határoz, melyet az eljárás alá vont cégnek kell kézbesíteni, a kérelemre indult eljárás esetén a kérelemmel együtt. A végzésben a cégbíróság köteles pontosan megjelölni az eljárás alapjául szolgáló jogszabálysértést és a jogkövetkezményekre figyelmeztetni a céget. A végzésben fel kell hívni a céget legfeljebb egyszer, kérelemre további 30 nappal meghosszabbítható 30 napos határidővel, hogy írásban nyilatkozzon arról, vitatja-e a kérelemben, illetve a végzésben foglaltakat, ha pedig nem úgy a törvénysértő állapotot szüntesse meg.
Ha a cég az eljárás eredményeként megszüntette a törvénysértő állapotot, helyreállította a törvényes működést, akkor a cégbíróság a törvényességi felügyeleti eljárást megszünteti. Ha az eljárás hivatalból indult és a jogsértés nem volt megállapítható a cégbíróság az eljárást ebben az esetben is megszünteti. Amennyiben a cégbíróság a céggel szemben szankciót alkalmaz, illetve ha a cég a cégbíróság felhívására nem vitatja a törvényességi felügyeleti eljárást elrendelő végzésben foglaltakat, de a törvénysértést az eljárás során kiküszöböli, a felmerült költségeket a cég köteles viselni és ez esetben az ügyben keletkezett iratok is nyilvánossá válnak.

A cégbíróság intézkedései

[a Ctv. 81. §-ához]

A törvényességi felügyeleti eljárás célja, hogy a cégbíróság a cégek törvényes működését biztosítsa, szükség esetén kikényszerítse. Akár hivatalból, akár kérelemre indul meg a törvényességi felügyeleti eljárás a céggel szemben, a cégbíróság első intézkedésével végzésben felhívja a céget a törvényes állapot helyreállítására - a jogkövetkezményekre utalással - és erre megfelelő határidőt biztosít [Ctv. 80. § (1) bekezdés]. E végzés kiadását követően, ha a jogszabálysértő helyzet vagy állapot nem szűnt meg, az eljárás megindulásától számított 90 napon belül valamilyen intézkedést, szankciót alkalmaznia kell a cégbíróságnak a céggel szemben. A jogszabálysértő helyzet vagy állapot kiküszöbölésére felhívó végzés kiadásától a végzésben meghatározott határidő lejártáig eltelt időt az intézkedésre előírt határidő számítása során nem lehet figyelembe venni.
Amennyiben a törvénysértő állapot a felhívás ellenére fennáll a cégbíróság a céggel szemben a jogsértés kiküszöbölésére leginkább alkalmas, illetve arra ösztönző intézkedéseket alkalmazza.
Egyrészt 100 000 Ft-tól 900 000 Ft-ig terjedő pénzbírságot szabhat ki a céggel, vagy a vezető tisztségviselővel szemben. A Ctv. 81. § (5) bekezdése értelmében a pénzbírságot, mint szankciót a cégbíróság megfelelően alkalmazhatja a minősített többséget biztosító befolyás megszerzőjével szemben is, ha ez a befolyás megszerzésére vonatkozó bejelentési kötelezettségét késedelmesen teljesíti vagy elmulasztja.
A törvényességi felügyeleti eljárás során lefolytatott bizonyítás eredményeképpen - amennyiben nem szűnt meg a törvénysértő állapot - a cégbíróság a cég által hozott jogszabálysértő vagy a cég létesítő okiratába ütköző határozatot megsemmisíti és szükség esetén megfelelő határidő kitűzésével új határozat meghozatalát írja elő. A cégbíróság végzésében köteles meghatározni az új határozat meghozatalához szükséges időtartamot. Amennyiben a cégbíróság úgy értékeli, hogy a cég törvényes működése a legfőbb szervének összehívásával előreláthatólag helyreállítható, összehívja a cég legfőbb szervét vagy ennek a feladatnak a végrehajtására - a cég költségére - megfelelő személyt vagy szervezetet rendel ki.
Ha a cég törvényes működése más módon nem biztosítható, a cégbíróság legfeljebb 90 napra felügyelőbiztost rendel ki. E jogintézmény alkalmazására akkor kerül sor, ha nem egy cégjegyzéki adat jellege vagy bejelentési kötelezettség elmulasztása miatt kell eljárni, hanem a cég jogszabályba ütköző működése összetettebb okokra vezethető vissza (a felügyelőbiztos jogköréről és eljárásáról a Ctv. 82-83. §-ai rendelkeznek).
A cégbíróság a fentebb meghatározott és részletezett intézkedéseket együttesen, illetve a pénzbírsággal kapcsolatos szankciót ismételten is alkalmazhatja. Az egyes jogerős törvényességi felügyeleti intézkedések között azonban 6 hónapnál hosszabb idő nem telhet el.
A törvényességi felügyeleti eljárás során alkalmazható legsúlyosabb szankció a cég megszűntnek nyilvánítása, melyről a Ctv. 81. §-ának (6) bekezdése rendelkezik. Fel kell hívni a figyelmet arra, hogy míg a Ctv. 81. § (1) bekezdésének a)-e) pontjában írt intézkedések célja a cég törvényes működésének helyreállítása, addig a (6) bekezdésben foglalt rendelkezés alkalmazására akkor kerül sor, amikor ez a cél már nem áll fenn, mert a cégbíróság úgy ítéli meg, hogy nincs lehetőség a cég törvényes működésének helyreállítására. Indokolt esetben akár első intézkedésként is alkalmazható a cég megszűntnek nyilvánítása.

A felügyelőbiztos jogköre

[a Ctv. 82-83. §-ához]

A felügyelőbiztos kirendelésére a törvényességi felügyeleti eljárás során akkor kerülhet sor, ha a cég működése törvényességének helyreállítása más módon nem biztosítható. Ez az intézkedés egy súlyosabb szankció, melynek alkalmazására akkor kerül sor, ha nem egy cégjegyzéki adat törvénysértő jellege, illetve bejelentési kötelezettség elmulasztása miatt kell az intézkedést meghozni, hanem a cég törvénysértő működése összetett okokra vezethető vissza.
A cégbíróság a felügyelőbiztost kérelemre vagy hivatalból, végzéssel rendeli ki, a végzésben meghatározza a felügyelőbiztos feladatkörét. A kirendelés időtartama legfeljebb 90 nap.
A cégbíróság felügyelőbiztosként csak a cégtől független, arra alkalmas személyt jelölhet ki állami szerv vagy kamara által vezetett névjegyzékben szereplő személyek közül. A kirendelt személy nem köteles a megbízatást elfogadni, amennyiben elfogadja, azt kifejezetten el kell vállalnia. Működése során az adott helyzetben általában elvárható gondossággal köteles eljárni, kötelezettségei megszegésével okozott kárért a polgárjogi felelősség általános szabályai szerint felel. A felügyelőbiztos feladata az, hogy a cég törvényes működésének helyreállításához szükséges intézkedéseket megtegye. Ennek során a vezető tisztségviselőktől, illetve a cég vezető állású munkavállalóitól felvilágosítást kérhet, a cég üzleti titkait köteles megőrizni és a birtokába jutott információkról csak a cégbíróságot tájékoztathatja. A cégbíróság felhívására a cégbíróság által megadott határidőn belül és módon a tevékenységéről köteles beszámolni.
A cég vezető tisztségviselői hatáskörüket csak a felügyelőbiztos részére biztosított jogok megsértése nélkül gyakorolhatják. Ha a törvényességi felügyeleti eljárásnak az az oka, hogy a cégnek nincs választott vezető tisztségviselője, akkor a felügyelőbiztos a vezető tisztségviselő jogkörét gyakorolja. Erre tekintettel a cégbíróság a felügyelőbiztost a cégjegyzékbe hivatalból bejegyzi, szükség esetén a korábbi vezető tisztségviselő törlésével egyidejűleg.
A cég vezető munkavállalói, illetve tagjai a felügyelőbiztos részére minden olyan eszközt, iratot kötelesek rendelkezésre bocsátani, hogy a felügyelőbiztos vezető tisztségviselő feladatait elláthassa. Amennyiben a felügyelőbiztos kirendelése a cég kérelmére történt, a cégbíróság feljogosíthatja arra is, hogy betekintsen a cég könyvvezetésébe, szerződéseit, bankszámláit megvizsgálhassa, továbbá jogosult a halaszthatatlan intézkedések megtételére is. Szerződést azonban csak akkor köthet, illetve követelést csak akkor ismerhet el, jogról akkor mondhat le, ha az általa képviselt céget nyilvánvaló károsodástól óvja meg.
A felügyelőbiztos tevékenységét akadályozó személyt a felügyelőbiztos kérelmére a cégbíróság a Ctv. 82. § (5) bekezdése, illetve a Pp. 120. § alapján pénzbírsággal sújthatja, mely pénzbírság többször is kiszabható.
Ha pedig a felügyelőbiztos jogszabálysértő vagy a cég, illetve tagjai, hitelezői vagy más személy jogos érdekét sértő tevékenységet folytat vagy mulaszt, akkor a sérelmet szenvedő személy vagy szervezet a tudomásszerzésétől számított 8 napon belül - legfeljebb azonban a felügyelőbiztos kirendelésének időtartama alatt - az intézkedéssel szemben kifogással élhet. Ha a cégbíróság a kifogást megalapozottnak találja, megsemmisíti a felügyelőbiztos intézkedését, illetve kötelezi a megfelelő intézkedések megtételére, továbbá más felügyelőbiztost rendel ki. Amennyiben a kérelem nem alapos, a kifogást elutasítja.
Ha a felügyelőbiztos kirendelése kérelemre történt, költségeinek és díjának a cégbíróság által meghatározott várható összegét a kérelmező köteles előlegezni.
Amikor a cég törvényes működése helyreállt, illetve a Ctv. 81. §-a (1) bekezdés e) pontjában meghatározott 90 napos határidő lejárt, a cégbíróság felmenti a felügyelőbiztost, és költségeit, díját megállapítja azzal, hogy azt a cég viseli. Amennyiben behajthatatlannak bizonyul a hivatalból kirendelt felügyelőbiztos költségét és díját az állam viseli oly módon, hogy a kirendelést elrendelő bíróság gazdasági hivatala téríti azt meg a felügyelőbiztos részére.
A felügyelőbiztos költségeinek előlegezésre, viselésére a Ctv.-ben szabályozottakon túlmenően a törvényességi felügyeleti eljárásban közreműködő felügyelőbiztos díjáról szóló 23/2006. (V. 18.) IM rendelet tartalmaz rendelkezéseket.

A cég megszűntnek nyilvánítása

[a Ctv. 84. §-ához]

A legsúlyosabb törvényességi felügyeleti szankció alkalmazására egyrészt sor kerülhet az általános törvényességi felügyeleti eljárás eredményeképpen, másrészt a beszámoló letétbe helyezése, valamint közzététel elmulasztásának jogkövetkezménye iránti eljárásban (Ctv. 87. §), az ismeretlen székhelyű cég megszüntetésére irányuló eljárásban (Ctv. 89-90. §), az adószámtörléssel érintett cégek megszűntnek nyilvánítására irányuló eljárásban (Ctv. 91. §).
A cégbíróságnak a cég megszűntnek nyilvánításával egyidejűleg döntenie kell az ezt követő eljárásról, amely tipikus esetben a kényszertörlési eljárás elrendelése. Amennyiben a cégbíróság rendelkezik arról adattal, hogy a cég ellen felszámolási eljárás lefolytatásának van helye a felszámolási eljárás megindítását kell kezdeményeznie.
Kivételes, rendkívül indokolt esetben akár első intézkedésként is lehet a legsúlyosabb szankciót alkalmazni, ha a cégbíróság meggyőződése szerint a cég törvényes működésének helyreállítása nem lehetséges.
A cég bejegyzésére vonatkozó végzéssel kapcsolatos törvényességi felügyeleti eljárás nem vezethet a cég megszűntnek nyilvánításához, a Ctv. 84. § (3) bekezdése értelmében. E körben egyetlen kivétel, ha a cég alapítása bűncselekménnyel vagy bűncselekmény elkövetése érdekében történt és ezt a tényt jogerős bírósági ítélet állapította meg. A bíróság a jogerős ítéletét ilyen esetben megküldi a cégbíróságnak, mely az ítélet kézbesítésétől számított 60 napon belül megszűntnek nyilvánítja a céget kivéve, ha az állapítható meg, hogy az alapítók már nem szerepelnek a cégjegyzékben és erre figyelemmel e körben a cég működése törvényes.

Különleges törvényességi felügyeleti eljárások

A zárgondnok kirendelése

[a Ctv. 85. §-ához]

A zárgondnok kirendelésére, a cég működésének felfüggesztésére csak hivatalbóli eljárás keretében kerülhet sor, akkor, ha a cégbíróság hivatalos tudomására jut, hogy a cég vagy annak tagja tekintetében a Ctv. 85. § (1) bekezdés a) vagy b) pontjában meghatározott feltételek fennállnak. A Ctv. nem rendelkezik arról, hogy ki juttatja a cégbíróság tudomására, hogy a cég működése felfüggesztésének feltételei fennállnak. A szabályozásból következően a cégbíróságnak nincs mérlegelési lehetősége, ha a Ctv. 85. § (1) bekezdés a) vagy b) pontjában szereplő feltételek fennállásáról megbizonyosodik köteles a cég működését felfüggeszteni, feltehetőleg zárgondnokot kijelölni, más intézkedés alkalmazására nincs lehetőség. A zárgondnok kijelölésének kötelezettsége a 85. § rendelkezéseiből nem következik arra csak a § előtti szöveg, illetve a Ctv. 26. § (1) bekezdés l) pontja rendelkezése utal.
A Ctv.-nek a zárgondnokra vonatkozó szabályai rendkívül hiányosak, nem rendezik ki rendelhető ki zárgondnoknak, a zárgondnoknak mi a feladatai, jogai és kötelezettségei, milyen intézkedéseket, jognyilatkozatokat tehet a cég nevében. Nincs szabályozva az sem, hogy a zárgondnok ingyen vagy díjazás fejében látja-e el feladatait, ha díjazás ellenében, annak mekkora a mértéke és azt ki köteles megfizetni. Az sincs egyértelműen rendezve, hogy a zárgondnok meddig látja el ezt a funkcióját, de a szabályozásból arra kell következtetnünk, hogy mindaddig, amíg a cégbíróság az intézkedést meg nem szüntetni, figyelemmel arra, hogy a Ctv. 85. § (1) bekezdésben vázolt feltételek már megszűntek.

Más hatóság eljárásának kezdeményezése

[a Ctv. 86. §-ához]

Amennyiben a cégbíróság úgy ítéli meg, hogy a cég jogszabálysértő működése vagy a vezető tisztségviselők jogellenes tevékenysége miatt a tagok (részvényesek) érdekeinek, illetve a hitelezők jogainak védelme céljából szükséges jogosult más hatóság eljárásának lefolytatását kezdeményezi.

A beszámoló letétbe helyezése, valamint közzététele elmulasztásának jogkövetkezménye

[a Ctv. 87. §-ához]

Ez a rendelkezés a 2011. évi CXCVII. törvény 167. § (3) bekezdése értelmében 2012. március hó 1. napjától hatályos.
Súlyos jogkövetkezménnyel, a cég megszűntnek nyilvánításával (Ctv. 84. §) kell számolnia a cégnek, ha az adóhatósági eljárásban történő felhívások, intézkedések ellenére nem tesz eleget a beszámoló letétbe helyezésére, közzétételére vonatkozó kötelezettségének. A cégbíróságnak a különleges törvényességi felügyeleti eljárás során egy feladata van meggyőződni arról, hogy az állami adóhatóság értesítésében írt feltételek fennállnak-e és ha igen köteles a legsúlyosabb törvényességi felügyeleti intézkedést alkalmazni, egyben a céget felügyeleti illeték megfizetésére kötelezni és rendelkezni a cég elleni kényszertörlési eljárás elrendeléséről illetve a felszámolási eljárás kezdeményezéséről.

A cégjegyzékbe bejegyzett személynek a céggel kapcsolatos jogviszony törlésére irányuló kérelme

[a Ctv. 88. §-ához]

Kizárólag a cég cégjegyzékébe bejegyzett személy kérelmére indítható különleges törvényességi felügyeleti eljárás, amelynek célja, hogy a kérelemnek megfelelően a kérelmező a kérelmezett cégjegyzékéből törlésre kerüljön. A kérelmezőnek igazolnia kell, hogy a céggel szemben fennálló jogviszonya megszűnt és e tényt a cégbírósághoz történő bejelentése érdekében a cég vezető tisztviselőjétől kérte, aki azonban ennek a kérelemnek 60 napon belül nem tett eleget. Ilyen tartalmú kérelem előterjesztésére a volt vezető tisztségviselők, egyéb képviseletre feljogosítottak, felügyelőbizottsági tagok, a könyvvizsgáló, illetve a cég cégjegyzékbe bejegyzett tagjai, valamint a kézbesítési megbízott jogosult.
A kérelmező a törlés iránti törvényességi felügyeleti kérelméhez csatolni köteles a vezető tisztségviselőhöz megküldött felhívása elküldését igazoló okiratot.
Ha a kézbesítési megbízott fordul a cégbírósághoz törlés iránti kérelmével, igazolnia kell azt is, hogy a külföldi személyt tájékoztatta a megbízatásáról történt lemondásról, és írásban felhívta, hogy gondoskodjék más kézbesítési megbízottról, azonban a külföldi személy az értesítést követő 60 napon belül nem jelölt ki új kézbesítési megbízottat, vagy részére a lemondást tartalmazó okirat nem volt kézbesíthető. A kézbesítési megbízott a fentieket igazoló okiratokat csatolni köteles és a törvényességi felügyeleti kérelme benyújtásáig köteles a feladatait is ellátni, kivéve, ha már a lemondást tartalmazó okirat kézbesítése is sikertelen volt a külföldi személy részére.
A fenti eljárások illeték, valamint közzétételi költségtérítés megfizetése nélkül kezdeményezhetők.
Amennyiben a cégbíróság a kérelemnek helyt ad és a kérelmezőt törli a cégjegyzékből, ezzel egyidejűleg a Ctv. 81. § (1) bekezdésében meghatározott törvényességi felügyeleti intézkedések valamelyikét köteles megtenni.
Abban az esetben, ha a cég képviseletére kizárólag olyan személy jogosult, akinek kézbesítési megbízottját a cégbíróság törölte a cégjegyzékből, a törvényességi felügyeleti általános intézkedések helyett a cégbíróság megindítja a cég megszüntetésére irányuló eljárást.

Az ismeretlen székhelyű cég megszűnésére irányuló eljárás

[a Ctv. 89-90. §-ához]

Az ismeretlen székhelyű cég megszűnésére irányuló eljárás hatályos szabályai szerint akkor kell az eljárást megindítani, ha a cég a székhelyén, telephelyén, fióktelepén nem található, bejegyzett képviselőjének lakóhelye ismeretlen, illetve ha külföldi kézbesítési megbízottja nem lelhető fel. Ezen feltételeknek együttesen kell fennállnia az eljárás megindulásához.
Az eljárás célja, hogy a cég elérhetővé váljék. Ennek érdekében a cégbíróság a cég cégjegyzékbe bejegyzett tagjait közvetlenül köteles felhívni a törvényes működés helyreállítására ettől csak szükség esetén lehet eltekinteni ilyen esetben a felhívást a Cégközlönyben kell közzétenni. A tagok részére 60 nap áll rendelkezésre, hogy a cég elérhetőségét helyreállítsák és ennek érdekében bármelyik tag (részvényes) jogosult a cég legfőbb szervének összehívására, melyen kizárólag olyan döntések hozhatók jogszerűen, melyek a cég elérhetőségét biztosítják.
Amennyiben a cég tagjait a cégjegyzék nem tartja nyilván vagy a törvényes működés nem állt helyre (cég valamennyi vezető tisztségviselője, tagja ismeretlen) a cégbíróság a Cégközlönyben mindenkihez szóló felhívást tesz közzé, hogy aki a cég elérhetőségét biztosító adatról tud, azt 30 napon belül jelentse be.
Amennyiben a felhívásra olyan érdemi bejelentés érkezik, mely alapján a cég elérhetővé válik a cégbíróság felhívja a cég képviselőjét a cég elérhetőségének helyreállítására, vagyis hogy terjesszen elő a cég változásbejegyzési kérelmet, mely a cég elérhető székhelyét illetve a vezető tisztségviselője tényleges címét tartalmazza, melyen elérhető. Amennyiben a változásbejegyzési eljárást az arra jogosult jogi képviselő benyújtja az ismeretlen székhelyű cég megszüntetésére irányuló eljárást a cégbíróságnak meg kell szüntetnie.
Amennyiben a felhívások nem vezetnek eredményre azon cégjegyzéki adatok bejegyzését az arra jogosult nem kéri, melyen a cég elérhető a cégbíróság mérlegelés nélkül köteles a céget megszűntnek nyilvánítani és a kényszertörlési eljárást lefolytatni esetleg felszámolását kezdeményezni (Ctv. 84. §)

Adószámtörléssel érintett cégek megszüntetésére irányuló eljárás

[a Ctv. 91. §-ához]

Ez a rendelkezés a 2012. évi CLXXVIII. törvény 430. §-ának (1) bekezdése értelmében 2012. november 30-tól hatályos.
Adószám nélkül cég jogszerűen nem működhet. A cég megszűntnek nyilvánításáról pedig az adóhatóság nem dönthet, ezért amennyiben az adóhatóság a cégbíróságot arról értesíti, hogy a cég adószáma törlésre került a cégbíróságnak mérlegelési lehetőség nélkül a céget megszűntnek kell nyilvánítania és a kényszertörlési eljárás megindításáról vagy a felszámolási eljárás kezdeményezéséről kell döntenie. Amennyiben a döntés meghozatala előtt a cég ismételten rendelkezik adószámmal, a cégbíróság az eljárást megszünteti.

[a Ctv. 92-93. §-ához]

Hatályon kívül helyezte a 2011. évi CXCVII. törvény 141. § g) pontja, hatálytalan 2012. március 1-jétől.

A végelszámolás

Általános rendelkezések

[a Ctv. 94-97. §-ához]

A végelszámolás tulajdonképpen nem bírósági eljárás, hanem a cég különleges, sajátos, a megszűnését előkészítő intézkedéseinek sorozata, amelyhez számos bírósági, cégbírósági eljárási intézkedés kapcsolódik.
A cégeljárásra vonatkozó jogszabály szerkezetében és tartalmában nagy változás, hogy a Cstv.-ből a Ctv.-be került át ez a különleges eljárás, hogy a megfelelő vagyonnal rendelkező cég jogutód nélküli megszűnéséhez szükséges intézkedésekre vonatkozó rendelkezések ne a fizetésképtelenségre irányadó törvényben kerüljenek szabályozásra.
Forgalombiztonsági szempontokra figyelemmel egy vállalkozási tevékenységgel nem lehet megfelelő intézkedések megtétele nélkül felhagyni. A cégnek tisztáznia kell jogait és kötelezettségeit, rendeznie kell vagyoni viszonyait, be kell hajtani kintlévőségeit és kiegyenlíteni tartozásait. Csak ezt követően - pozitív mérleg esetén - lehet rendelkezni a cég tulajdonosait megillető vagyon felosztásáról, vagyis lefolytatni a cég elhatározásán alapuló végelszámolási eljárást.
Végelszámolásra a cég legfőbb szervének elhatározása alapján kerülhet sor.
A Ctv. kimondja, hogy jogszabály cégnek nem minősülő szervezet végelszámolása esetén is előírhatja e fejezet rendelkezéseinek megfelelő alkalmazását. Bizonyos cégformák esetén ugyanakkor nincs mód végelszámolás lefolytatására, vagy speciális szabályok alapján folyik a végelszámolási eljárás.
Nem határozható el végelszámolás a cég fizetésképtelenségét megállapító végzés kézhezvételét követően, ha pedig a végelszámolási eljárás során rendelték el a felszámolást, a folyamatban lévő végelszámolás megszűnik.
Nem határozható el végelszámolás és a megindult eljárás nem fejezhető be, ha a büntetőügyben eljáró bíróság vagy ügyész a céget, illetve a cégbíróságot arról értesíti, hogy a céggel szemben büntetőjogi intézkedés alkalmazására került sor.
A megindult végelszámolási eljárást a büntetőügyben eljáró bíróság határozatának jogerőre emelkedéséig nem lehet befejezni, illetve a büntetőeljárás során hozott határozatban alkalmazott intézkedés végrehajtásának befejezéséig a cég nem törölhető.
Ugyancsak nem lehet befejezni a végelszámolást, ha a céggel szemben hatósági vagy bírósági eljárás van folyamatban. Az eljárás befejezésére csak akkor kerülhet sor, ha az adott lejárás megszűnt, vagy a cég a fél személyében bekövetkező változás miatt az eljárásnak többé nem alanya.
A végelszámolás tárgya a cég vagyona, az a vagyon, amellyel a cég a végelszámolás kezdő időpontjában rendelkezik. A végelszámolás kezdő időpontja a jogutód nélküli megszűnésről rendelkező határozatban megállapított időpont, amely nem lehet korábbi, mint a határozat kelte. A végelszámolás tárgya az a vagyon is, melyet a cég a végelszámolás folyamata alatt szerez, ide nem értve a Cstv. 4. §-ának (3) bekezdésében meghatározott vagyont.
A végelszámolással kapcsolatos cégbírósági eljárásokra a Ctv.-ben nem szabályozott kérdésekben a Pp. rendelkezései megfelelően irányadók, a nemperes eljárás sajátosságai figyelembevételével. A végelszámolással összefüggő nemperes eljárásokban a cég székhelye szerinti cégbíróság, a peres eljárásokban pedig a cég székhelye szerint illetékes törvényszék rendelkezik hatáskörrel és illetékességgel. A bizonyítással kapcsolatban a Ctv. e fejezete nem tartalmaz különös rendelkezéseket.

A végelszámolás elhatározása

[a Ctv. 98. §-ához]

A cég jogutód nélküli megszűnéséről, illetve a végelszámolás elrendeléséről a cég legfőbb szerve hoz határozatot az erre irányadó jogszabályok szerint. E határozatban meg kell állapítani a végelszámolás kezdő időpontját és megválasztani a végelszámolót. A végelszámoló rendelkezik a cég vagyoni részesedésével működő jogalanyok, valamint a részvételével működő alapítványok, illetve egyesület sorsáról is.
A végelszámolás kezdő időpontjában megszűnik a cég vezető tisztségviselőjének a megbízatása. Ettől az időtől kezdve a cég önálló képviseleti joggal rendelkező vezető tisztségviselője a végelszámoló.
A végelszámolás kezdő időpontját követő 45 napon belül a cég korábbi vezető tisztségviselője a számviteli törvény alapján a cég tevékenységét lezáró beszámolót készít a végelszámolás kezdő időpontját megelőző nappal, és elvégzi mindazon feladatokat, melyeket számára a számviteli törvény előír, továbbá ezeket az iratokat legkésőbb a végelszámolás kezdő időpontjától számított 45. napon átadja a végelszámolónak. Ezenkívül a folyamatban lévő ügyekről tájékoztatja a végelszámolót, illetve a végelszámolás megindításáról a munkavállalókat, valamint a Munka Törvénykönyvében meghatározott szervezeteket, üzemi tanácsot. A nem selejtezhető és titkos minősítésű iratokról pedig jegyzéket készít, és azokat az irattári anyagokkal együtt a végelszámolónak átadja. E rendelkezéseket megfelelően kell alkalmazni abban az esetben is, ha a végelszámoló a korábbi vezető tisztségviselő. A cég korábbi vezető tisztségviselője a fentebb részletezett feladatok, illetve határidők elmulasztásából vagy nem megfelelő teljesítéséből eredő károkért a polgári jog általános szabályai szerint felel. Mulasztása esetén a végelszámoló kérelmére őt a cégbíróság törvényességi felügyeleti eljárás keretében 100 000 Ft-tól 900 000 Ft-ig terjedő ismételten kiszabható pénzbírsággal sújthatja, és a cégbíróság arra is kötelezheti, hogy viselje azokat a költségeket, amelyek a mulasztások folytán alkalmazott szakértő által történt megbízatás folytán merültek fel.

A végelszámoló jogállása, felelőssége

[a Ctv. 99-102. §-ához]

A cég legfőbb szerve bárkit megválaszthat végelszámolónak, aki a vezető tisztségviselővel szemben támasztott követelményeknek megfelel a Ctv. 99. § (1) bekezdésében foglalt eltéréssel, és elfogadja a megbízatást. Ezzel egyidejűleg rendelkezni kell a végelszámoló díjazásáról, illetve a feladat ellátásának ingyenességéről is. Amennyiben a végelszámoló nem természetes személy, a Ctv.-ben előírt összeférhetetlenségi és alkalmazási feltételeknek a szervezetnek, illetve a kijelölt személynek meg kell felelnie.
Ha a végelszámolási eljárás során a végelszámoló meghalt vagy jogutód nélkül megszűnt, illetve a feladatai ellátására bármely okból képtelenné vált, ettől számított 60 napon belül meg kell választani az új végelszámolót. Amennyiben ez nem történt meg, a cég bármely tagja, részvényese vagy hitelezője a cégbírósághoz fordulhat annak érdekében, hogy a cégbíróság a végelszámoló megválasztása érdekében hívja össze a legfőbb szerv ülését, vagy erre a kérelmezőt jogosítsa fel. A végelszámoló visszahívásáról és új végelszámoló kijelöléséről a cég legfőbb szerve határoz.
Új végelszámoló kirendelésére irányuló kérelmet akkor teljesíti a cégbíróság, ha a kérelmező a legfőbb szerv összehívásának várható költségeit megelőlegezi, ez esetben a cégbíróság döntése alapján a cég székhelyétől eltérő helyen is megtartható a legfőbb szerv ülése. Amennyiben a végelszámolási eljárás során a végelszámoló felhagy e tevékenységével, a cégbíróság hivatalból törvényességi felügyeleti eljárást indíthat a cég ellen.
Ha a fentiek miatt indul törvényességi felügyeleti eljárás, a cégbíróság a Ctv. 106. § (3) bekezdésében foglalt intézkedéseket megfelelően alkalmazhatja, illetve a 100. § (1) bekezdése szerint biztosíthatja a feltételeket az új végelszámoló megválasztásához.
A végelszámoló a végelszámolás megindítását változásbejegyzési kérelemben köteles bejelenteni a cégbíróságnak. Ebben a kérelemben fel kell tüntetni a Ctv. 101. § (1) bekezdés a)-d) pontjában taxatíve felsorolt adatokat.A cégbíróság a végelszámolás megindításáról végzést hoz, amelyet közzé kell tenni a Cégközlönyben. A közlemény a Ctv. 102. § (2) bekezdése a)-c) pontja szerinti adatokat kell, hogy tartalmazza.
A végelszámoló a végelszámolás közzétételétől számított 15 napon belül a végelszámolás megindításáról értesíti a Ctv. 102. § (3) bekezdés a)-h) pontjában felsorolt szervezeteket és személyeket, akik számára a cég megszűnése miatt jelentőséggel bíró határidőt biztosít a folyamatban lévő ügyek lezárására.

A végelszámolás lefolytatása

[a Ctv. 103-110. §-ához]

A végelszámolás alatt a végelszámoló gondoskodni köteles a cég vagyonának megóvásáról, az értékesítésre nem kerülő vagyon megőrzéséről, de elsősorban a cég vagyoni helyzetét kell felmérnie a cég követelését behajtania, tartozásait kiegyenlítenie, jogait érvényesíteni és kötelezettségeit teljesíteni, a cég vagyoni eszközeit pedig szükség esetén értékesíteni. A hitelezők kielégítése után fennmaradó vagyont pedig a cég tagjai (részvényesei) között pénzben vagy természetben fel kell, hogy ossza és meg kell szüntetnie a cég működését.
Amennyiben a végelszámolás előreláthatóan hosszabb ideig tart, a társaság legfőbb szerve minősített többségű határozatával a cég gazdasági tevékenységének ideiglenes és korlátozott folytatását rendelheti el. Ennek feltétele, hogy az ésszerű gazdálkodás követelményei ezt az intézkedést megköveteljék. Ezen kívül a cég legfőbb szerve azt is elrendelheti, hogy a végelszámoló a cég vagyoni eszközeit vagy annak meghatározott részét csak nyilvános pályázat, illetve árverés útján értékesítheti.
Ha a végelszámolás a megindításának évében nem fejeződik be, a végelszámoló a számviteli törvény szerinti beszámolót és adóbevallást köteles készíteni annak feltüntetésével, hogy a cég végelszámolás alatt áll. A végelszámolás kezdő időpontját követően évente kell tájékoztatást készítenie a végelszámolónak a társaság legfőbb szerve és a cégbíróság részére, ebben be kell mutatnia a cég helyzetét a végelszámolás alatt és annak okát, hogy az eljárás befejezésére miért nem került még sor.
A végelszámolást a végelszámolás kezdő időpontjától számított legkésőbb 3 éven belül be kell fejezni. Ha erre nem kerül sor, tehát ha a cég a törlésére irányuló kérelem benyújtását 3 éven belül nem eszközli, kényszertörlési eljárást kell lefolytatni.
A végelszámolás megindításának közzétételét követő 40 napon belül a cég hitelezői bejelenthetik követeléseiket a végelszámolónak akkor is, ha a céggel szemben a követeléssel kapcsolatban hatósági vagy bírósági eljárás van folyamatban. A megállapított határidő nem jogvesztő, de az ezt követően előterjesztett igények érvényesítésével a hitelező hátrányos pozícióba kerül, ugyanis a zárómérleg és a vagyonfelosztási határozat elfogadását követően a hitelezői igényt már csak a megszűnt cég tartozásaiért történő helytállásra vonatkozó szabályok szerint lehet érvényesíteni.
A hitelezői igények bejelentését követő 15 napon belül a végelszámoló a követelésekről jegyzéket készít, melyben külön kimutatja az elismert és vitatott hitelezői igényeket, további 15 napon belül köteles a végelszámoló a vitatott hitelezői igények érvényesítőit az ilyen minősítéséről értesíteni.
Az a hitelező, akinek bejelentett követelését a végelszámoló vitatja, a végelszámoló értesítésének kézhezvételétől számított 30 napos határidőn belül igényét bíróság előtt, perben érvényesítheti. A határidő nem jogvesztő, az igényérvényesítéshez a jogalkotó semmilyen további törvényes feltételt nem írt elő, tehát az elévülési időn belül az igény az anyagi és eljárási szabályoknak megfelelően érvényesíthető.
A vitatott hitelezői igények fedezetére a végelszámoló köteles lekötött tartalékot képezni.
Amennyiben a végelszámoló a hitelezői igény bejelentési határidő elteltét követő 15 napon belül nem készíti el a Ctv. 106. § (2) bekezdésében előírt jegyzéket, a cég tagja, részvényese, hitelezője, illetve az, aki jogi érdekét valószínűsíti, törvényességi felügyeleti eljárást kezdeményezhet a cégbíróságnál. Ha a kérelem alapos, a cégbíróság a végelszámolót határidő tűzésével és pénzbírság terhe mellett hívja fel mulasztása pótlására, ennek eredménytelensége esetén pedig 100 000 Ft-tól 900 000 Ft-ig terjedő, ismételten is kiróható pénzbírsággal sújthatja.
A végelszámoló a cég korábbi tisztségviselője által készített számviteli törvény szerinti beszámoló mérlegének adataiból végelszámolási nyitómérleget köteles készíteni, melyet a hitelezők igénybejelentésére nyitva álló határidő elteltét követően - de legfeljebb 75 napon belül - a hitelezői követelések jegyzékéből kiindulva korrigált végelszámolási nyitómérleget kell készítsen és ezt a cég legfőbb szerve elé kell terjesztenie.
A végelszámolási nyitómérleg összeállítása előtt a végelszámoló a kárelhárítás körében felmerülő és más halaszthatatlanul szükséges, valamint az esetleges működés fenntartásával kapcsolatos költségek kivételével más kifizetést nem teljesíthet.
A korrigált végelszámolási nyitómérleg adatai alapján - pozitív mérleg esetén - mód van a cég végelszámolására, ellenkező esetben, illetve ha az eljárás során alakul ki fizetésképtelenségi helyzet - amennyiben a tagok a hiányzó összeget nem fizették be - a végelszámoló haladéktalanul köteles a felszámolási eljárás lefolytatására irányuló kérelmet benyújtani. Ehhez az intézkedéséhez nincs szükség a legfőbb szerv hozzájárulására, de a felszámolás kezdeményezéséről haladéktalanul tájékoztatnia kell a céget.
A felszámolás elrendelése esetén a végelszámoló a számviteli szabályok szerint köteles a felszámoló részére beszámolót készíteni azzal, hogy ezt a cég legfőbb szervének nem kell elfogadnia. A végelszámoló ezzel kapcsolatos kötelezettségeire a Cstv.-nek a vezető tisztségviselőkre vonatkozó rendelkezéseit kell megfelelően alkalmazni.
A felszámolás elrendelése esetén a végelszámoló díja felszámolási költségnek minősül. Ha végelszámolóként felszámoló szervezet jár el, e szervezet a felszámolási eljárásban felszámolóként kirendelhető.
A végelszámoló intézkedése elleni kifogás nem új jogintézmény, a Ctv. a hatályos jogszabályba beépítette a felszámolói kifogás elbírálásával kapcsolatban szerzett jogalkalmazói tapasztalatokat.
A végelszámoló jogszabálysértő intézkedése vagy mulasztása miatt sérelmet szenvedő fél a tudomás szerzésétől számított 8 napon belül legfeljebb azonban az intézkedés vagy mulasztás bekövetkeztétől számított 60 napon belül, a cégbíróságnál végelszámolási kifogással élhet, a végelszámoló eljárásának időtartama alatt. A kifogásnak akkor is helye van, ha a végelszámoló a cég bármely hitelezője kérésére a hitelezői igénybejelentés határidejének lejártától számított 30 napon belül nem ad tájékoztatást arról, hogy elismeri-e a követelést, illetve, hogy mikorra várható a kifizetés.
A végelszámoló észrevételeket tehet a kifogásra a cégbíróság által megállapított határidőn belül. Ezt követően a cégbíróság - a szükséges bizonyítás felvétele, illetve a felek meghallgatása után - a végelszámolási kifogás felől végzéssel határoz soron kívül eljárva. Ennek során a kifogásolt intézkedés végrehajtásának felfüggesztését is elrendelheti.
Amennyiben a cégbíróság a végelszámolási kifogást megalapozottnak találja, megsemmisíti a végelszámoló intézkedését, és határozatával helyreállítja az eredeti állapotot, illetve erre kötelezi a végelszámolót. A végelszámoló mulasztása esetén a cégbíróság a végelszámolót az intézkedés megtételére kötelezheti.
Amennyiben a kifogás alaptalan, azt a cégbíróság végzésével elutasítja.
A végelszámolási kifogás tárgyában hozott végzés ellen külön fellebbezésnek van helye. Ezzel kapcsolatban a Ctv. 96. §-ában írtak az irányadók.
Ha a végelszámoló a végelszámolási kifogásnak helytadó jogerős bírósági végzésnek nem tesz eleget, a cégbíróság törvényességi felügyelet keretében eljárva összehívja a cég legfőbb szervét, új végelszámoló megválasztása céljából. Amennyiben a legfőbb szerv új végelszámolót nem választ a cégbíróság a felszámolók névjegyzékéből rendel ki új végelszámolót.
Jogutód nélküli megszűnés esetén feltétlenül rendezni szükséges a cégnek kívülálló harmadik személyekkel fennálló szerződéses jogviszonyait. Ennek megfelelően a Ctv. 110. §-a feljogosítja a végelszámolót a cég által kötött szerződések azonnali hatállyal történő felmondására, illetve a szerződéstől való elállásra. Ez a jogosítvány nem illeti meg a végelszámolót a lakásra fennálló bérleti szerződés tekintetében - kivéve a szolgálati lakás és garázs esetén -, valamint az iskolával vagy a tanulóval a gyakorlati képzés szervezésére kötött, a munkaszerződések, továbbá a nem gazdasági tevékenységgel összefüggő kölcsönszerződés és szövetkezeti vállalkozás jellegű jogviszonyával kapcsolatos szerződés és a kollektív szerződés tekintetében.
A cég járadék jellegű, valamint tartási életjáradéki kötelezettségeit rendezni kell, ez esetben a jogosultat megfelelő kártalanítás illeti meg, amely egyösszegű is lehet.
Az elállással, illetve a felmondással a másik félnek okozott károk megtérítése érdekében a végelszámoló lekötött tartalékot köteles képezni. Amennyiben a cég vagyonában olyan vagyoni értékű jog (szabadalomhasznosítás, szerzői jogi felhasználási jog) van, melynek átengedésére nem terjed ki a cég joga, a végelszámoló köteles a szerződést felmondani.
A jövőben felmerülő szavatossági, jótállási és kártérítési kötelezettségek rendezésével a végelszámoló harmadik megfelelő személyt köteles megbízni, akinek részére az e célra lekötött tartalékot át kell adnia. Erről a megbízásról a közvéleményt a Cégközlönyben történő közzététellel tájékoztatni kell.

A végelszámolás befejezése

[a Ctv. 111. § (1) bekezdéséhez]

A 2008. évi XCVI. törvény 27. § (4) bekezdése szerint a Ctv. 111. § (1) bekezdés f) pontjának és a 112. § (4) bekezdésének "és f)" szövegrészének hatályon kívül helyező rendelkezését a 2009. február 1. napját követően kezdődő végelszámolási eljárásokban kell alkalmazni. Az ezt megelőző kezdőidőpontú végelszámolási eljárásokban a 2008. december 27. napját megelőző napon hatályos rendelkezések szerint kell alkalmazni. Az f) pont 2008. december 27-ig hatályos szövege a következő:
"f) az állami adóhatóság és a vámhatóság - erre a célra rendszeresített nyomtatványon kiadott - nyilatkozatát arról, hogy a cégnek adótartozása nincs, és a cégnél adóhatósági eljárás nincs folyamatban."

[a Ctv. 111. § (2)-(3) bekezdéséhez]

[a Ctv. 112-113. §-ához]

A végelszámolási folyamat befejezésekor a végelszámoló elkészíti a Ctv. 111. § (1) bekezdés a)-e) pontjában felsorolt okiratokat, melyeket a felügyelőbizottság, illetve a könyvvizsgáló jelentésével együtt a cég legfőbb szerve elé terjeszt jóváhagyásra azzal, hogy a vagyonfelosztási javaslatban - amelyben szerepelni kell a végelszámoló költségeinek is - az egyes tételeket piaci értéken kell beállítania.
A legfőbb szerv az előterjesztett okiratok, illetve a vagyonfelosztási javaslat tárgyában határozatot hoz a díjra is kiterjedően. A hitelezők kielégítése után fennmaradó vagyonnak a tagok (részvényesek) közötti természetbeni felosztására csak vagyonértékelés esetén van mód.
A végelszámoló köteles gondoskodni a cég iratanyagának elhelyezéséről, ennek költségeit is fel kell tüntetni a vagyonfelosztási javaslatban. Ezt a kötelezettséget a tagok valamelyike is elvállalhatja. Az iratőrzésre a Cstv. szabályai megfelelően irányadóak.
A végelszámolónak ugyancsak feladta, hogy adatokkal szolgáljon a társadalombiztosítási jogszabályban meghatározott módon a biztosítottak jogviszonyára vonatkozó nyugdíjbiztosítási adatokról a Ctv. 112. § (2) bekezdésében meghatározott módon.
A fentebb meghatározott okiratok jóváhagyása és a vagyonfelosztási javaslat elfogadása után a legfőbb szerv a felosztott vagyon kiadásának időpontjáról dönt. A lebonyolításra a végelszámoló a köteles azzal, hogy a vagyon kiadására nem kerülhet sor a cég törlésére vonatkozó végzés meghozatalát megelőzően. A végelszámolás lefolytatása után a cég törlésére irányuló kérelmet a végelszámolónak kell benyújtania. A kérelem illetékmentes és közzétételi költséget sem kell fizetni.
A végelszámolást addig nem lehet befejezni, amíg a cégnek olyan ismert követelése vagy tartozása áll fenn, amely a vagyonfelosztási határozatban nem nyert rendezést.
Amennyiben a cég értékpapírt bocsátott ki a működése alatt, a cégbíróság a cég törlését elrendelő határozat jogerőre emelkedését követően haladéktalanul értesíteni köteles a Központi Értéktárat a gazdálkodó szervezet által kibocsátott értékpapírok érvénytelenítése érdekében.
Hasonlóan a régi Ctv.-ben írt rendelkezésekhez a legfőbb szerv a végelszámolás folyamata alatt - a cég törlésére irányuló kérelem cégbírósághoz történő benyújtásáig - elhatározhatja a végelszámolás megszüntetését, vagyis a cég működésének tovább folytatását. Ebben az esetben a végelszámoló megbízásának visszavonásáról, díjának megállapításáról, kifizetéséről és az új vezető tisztségviselő megválasztásáról is döntenie kell a legfőbb szervnek.

Az egyszerűsített végelszámolás

[a Ctv. 114-115. §-ához]

Ha a kkt., bt., illetve az egyéni cég a végelszámolása kezdő időpontjától számított 150 napon belül a végelszámolást befejezi, egyszerűsített módon is megtörténhet a végelszámolás. Ebben az esetben a végelszámolás megindulásáról szóló közlemény Cégközlönyben történő közzétételét a végelszámoló a végelszámolás kezdő időpontjától számított 8 napon belül köteles kezdeményezni.
A cég a végelszámoló személyét - akinek jogállására és feladataira a Ctv. 99-113. §-ainak rendelkezéseinek megfelelően alkalmazni kell - a végelszámolás befejezésével és a törlési kérelemmel együtt jelenti be a cégbíróságnak. A cégbíróság a törlés bejegyzéséről és közzétételéről, ennek keretében a végelszámoló személyéről és lakhelyéről rendelkezik a cégbíróság utalva arra is, hogy a végelszámolás egyszerűsített módon folyt le.
A végelszámoló az egyszerűsített végelszámolás helyett a végelszámolásra vonatkozó általános szabályok szerint kell, hogy eljárjon, ha a végelszámolás során valamely hitelező igényét vitatja, illetve a cég ellen a hitelező peres eljárást indított, továbbá, ha az egyszerűsített végelszámolás lefolytatására előírt határidő az eljárás folyamatban léte alatt lejár, illetve előreláthatóvá válik, hogy az egyszerűsített végelszámolás befejezése a határidőben nem történhet meg. Az áttérés időpontja a kérelem benyújtásának napja.
Nincs helye egyszerűsített végelszámolás lefolytatásának, hogyha a végelszámolási kifogással kapcsolatos eljárás van folyamatban.
A fenti esetekben a végelszámoló a változásbejegyzési kérelméhez - amennyiben a közzététel már megtörtént - csatolni köteles a végelszámolási közlemény megjelenését igazoló okiratot, ebben az esetben a cégbíróság már nem tesz közzé hitelezői felhívást, de utal arra, hogy a végelszámolás egyszerűsített módon indult meg és a korábban megjelent közlemény megjelenési időpontját is feltünteti. Ha pedig az áttérés olyan időpontban történt, amikor a végelszámoló még nem tett közzé közleményt, akkor a végelszámoló bejelentése alapján a cégbíróság végzésében kerül sor a hitelezői felhívásra.
A hitelezők igénybejelentésére a követelések jegyzékének elkészítésére és egyéb, a végelszámolási hirdetményhez kapcsolódó határidők számítására a végelszámoló által közzétett közlemény megjelenési időpontjához igazodóan van lehetőség és kötelezettség.
A Ctv. 114. § (3)-(5) bekezdésében foglalt szabályok megszegése esetén kényszer-törlésnek van helye.

Kényszertörlési eljárás

A kényszertörlés elrendelése

[a Ctv. 116. §-ához]

A kényszertörlési eljárás szabályai váltották fel a korábbi kényszer-végelszámolás szabályait. A kényszer-végelszámolás jogintézménye nem vált be, mert az esetek túlnyomó részében a kényszer-végelszámolás költségesen és időigényesen lefolytatandó felszámolási eljárássá alakult át, ugyanakkor a hitelezők érdekeit az egyszerűsített felszámolási eljárás nem védte. A 2012-ben bevezetett kényszertörlési eljárás szabályai is nehézkesek voltak, többször módosításra kerültek majd a 2013. évi CCLII. törvény 2014. július 1-jei hatállyal az egész eljárásra kiterjedően azokat módosította.
A kényszertörlési eljárás egy szankciós jellegű eljárás, melyre a Ctv. 116. § (1) bekezdésében felsorolt esetekben kerülhet sor, ha a (2) bekezdésben meghatározott kizáró ok nem áll fenn.
A kényszertörlési eljárás hatálya alá került cég szükségszerűen a cégjegyzékből törlésre kerül még akkor is, ha a kényszertörlési eljárás felszámolási eljárássá alakulna át. Az eljárás során a cég gazdasági tevékenységet nem végezhet, olyan döntést sem hozhat, mely az eljárás céljával ellentétes lenne.

A kényszertörlés lefolytatása, cégbíróság által lefolytatott vagyonfelmérés

[a Ctv. 117-117/B. §-ához]

A kényszertörlési eljárásban - anélkül, hogy abban végelszámoló vagy felszámoló közreműködne - a cégbíróság feladata annak felderítése, hogy van-e a céggel szemben hitelezői követés, illetve van-e a cégnek vagyona. A fenti információk beszerzése végett a cégbíróság egyrészt a Cégközlönyben a Ctv. 117. § (2) bekezdése szerint közleményt tesz közzé másrészt azzal egyidejűleg elektronikus úton a cég vagyonát felkutatja a (3) és (4) bekezdésben felsorolt szervezetek megkeresésével, illetve a hitelbiztosítéki nyilvántartásba történő betekintés útján. Ha a kényszertörlési eljárást ismeretlen székhelyű cég megszüntetésére irányuló eljárás előzte meg a vagyonfelkutatási kötelezettség a 117/B. §-ban meghatározottak szerint korlátozottabb.
Amennyiben az eljárás eredményeként az állapítható meg, hogy a cég vagyonnal rendelkezik a cégbíróság feladata azok értékének megállapítása érdekében adó és értékbizonyítvány kiállíttatása.
Amennyiben munkavállalói bejelentés érkezik fennálló munkaviszonnyal összefüggésben a felszámolók közül bérgarancia biztost kell kijelölni feltéve, hogy a felszámolás kezdeményezésének nem állnak fenn a feltételei.

A kényszertörlés befejezése

[a Ctv. 118. §-ához]

A kényszertörlés befejezésének módja igen differenciált. Egyrészt a cég törlésére, másrészt a kényszertörlés megszüntetésére és felszámolási eljárás kezdeményezésére kerülhet sor.
A kényszertörlési eljárás eredményeképpen a cég törlésére kerül sor, ha:
- a Ctv. 117. § (2) bekezdésében meghatározott felhívásra bejelentés nem érkezik és a cégnek nincs vagyona, ez esetben az eltiltást mellőzni kell,
- a cégnek nincs vagyona, de vele szemben követelés bejelentésére került sor, egyben a cégbíróságnak rendelkeznie kell az eltiltásról,
- a céggel szemben követelést jelentettek be, de a felkutatott vagyona nem fedezi a felszámolás várható költségeit, egyben a cégbíróságnak rendelkeznie kell az eltiltásról, a vagyont fel kell osztania a bejelentők között,
- van a cégnek vagyona, de nincs bejelentett követelés ez esetben a cégbíróságnak a vagyont fel kell osztania a tagok között az eltiltás mellőzésével.
A kényszertörlési eljárás megszüntetendő és felszámolási eljárás kezdeményezendő, ha:
- van a cégnek a felszámolás költségét fedező vagyona és van vele szemben bejelentett követelés,
- a cégnek fedezetelvonó ügylet miatt csökkent a vagyona vagy amiatt nincs vagyona,
- a cég a kényszertörlési eljárás előtt indult peres vagy nemperes eljárásban fél.

Tag, vezető tisztségviselő felelőssége

[a Ctv. 118/A-118/C. §-ához]

A kényszertörlési eljárás nem eredményezheti azt, hogy pusztán ezen eljárás sajátosságai miatt a hitelezők igényeiket a cég korlátozott felelősségű tagjaival, illetve vezető tisztségviselőivel szemben nem érvényesíthetnék.
A Ctv. 118/A. § (1) és (2) bekezdése a törléskori tagok mögöttes korlátlan felelőssége megállapításának feltételeit szabályozza, míg a (3) bekezdés a kényszertörlési eljárás megindulását megelőző három éven belül vagyoni érdekeltségét átruházó tag felelősségét.
A Ctv. 118/B. §-a a kényszertörölt társaság vezető tisztségviselőjének (végelszámolójának, árnyék vezető tisztségviselőjének) mögöttes felelősségét rendezi, ha a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet bekövetkezését követően nem a hitelezői érdekek figyelembevételével látta el tisztségét.
Az eljárásra vonatkozó szabályokat a Ctv. 118/C. §-a tartalmazza.

A vagyonrendezési eljárás

A vagyonrendezési eljárás kezdeményezése

[a Ctv. 119. §-ához]

A bíróság feladatai

[a Ctv. 120-121. §-ához]

Többször előfordult, hogy a felszámolás, végelszámolás, korábban az ismeretlen székhelyű cég törlésére irányuló eljárás, jelenleg a kényszertörlési eljárás lefolytatása után a már törölt, így jogalanyiságát vesztett cég tulajdonában vagyontárgyak maradnak. Ennek a helyzetnek az orvoslását biztosítja a vagyonrendezési eljárást. A törölt cég követelése vagyonrendezési eljárás alapjául nem szolgálhat.
Vagyonrendezési eljárást kérelemre vagy hivatalból kell lefolytatni akkor, ha a megszüntetési eljárás lefolytatása után a cég jogutód nélküli megszűnését követően kerül elő olyan vagyontárgy, melynek a törölt cég volt a tulajdonosa. Kötelező a vagyonrendezési eljárás lefolytatása akkor, ha kft. üzletrésszel rendelkező tag jogutód nélkül úgy szűnt meg, hogy üzletrészéről nem rendelkeztek.
A vagyonrendezési eljárás nemperes eljárás, a Pp. szabályait, ha a Ctv. IX. fejezete másként nem rendelkezik, megfelelően kell alkalmazni az eljárás során, szünetelésnek azonban nincs helye. Az eljárásra a törölt cég utolsó bejegyzett székhelye szerint illetékes törvényszék rendelkezik hatáskörrel és illetékességgel.
Az eljárás lefolytatását a törölt cég volt hitelezője, volt tagja (részvényese), illetve az kérheti, akinek jogi érdeke fűződik az eljárás lefolytatásához, mivel az általa megjelölt vagyontárgyra vonatkozóan követelése áll fenn. A kérelemben meg kell jelölnie az eljárás lefolytatásához szükséges adatokat, a törölt céget, a vagyontárgy azonosításához szükséges adatokat és azokat az okiratokat, amelyekkel követelésének fennállását valószínűsíti. Csatolni kell a közzétételi költségtérítés megfizetésére vonatkozó igazolást is.
Hivatalból kell lefolytatni a vagyonrendezési eljárást, ha közhiteles vagy közérdekvédelmi célból vezetett nyilvántartást vezető szervezet bejelenti, hogy nyilvántartásában a törölt cég tulajdonosként szerepel [e körben figyelemmel kell lenni a Ctv. 120. § (3) bekezdésében írtakra is].
Amennyiben a folyamatban lévő eljárás során újabb vagyontárgy kerül elő - ha a Ctv. 120. §-ában foglalt feltételek fennállnak - újabb vagyonrendezési eljárást rendel el a bíróság, melyet a korábban indult eljárással a Pp. rendelkezései szerint egyesít. Ha a törölt cég ellen végrehajtási eljárás van folyamatban nem kezdeményezhető vagyonrendezési eljárás a lefoglalt vagyontárgy vonatkozásában.
Kérelemre indult vagyonrendezési eljárás esetén, ha megállapítható a megjelölt vagyontárgy megléte és hogy annak a törölt cég a tulajdonosa, a bíróság elrendeli a vagyonrendezési eljárás lefolytatását kivéve, ha valószínűsíthető, hogy a fellelt vagyontárgy értékesítéséből befolyó összeg a felmerülő költségeket nem fedezné. A bíróság tehát a vagyonrendezési eljárás lefolytatására irányuló kérelmeket megvizsgálja, e körben további okiratokat szerezhet be, a kérelmezőt, valamint a törölt cég tagjait, részvényeseit meghallgathatja. Amennyiben a vizsgálódás eredményeképpen az állapítható meg, hogy a fellelt vagyontárgy értékesítéséből befolyó összeg az eljárás lefolytatásával felmerülő költségeket nem fedezné, a bíróság a kérelmet elutasítja és a vagyontárgyat a kérelmező (kérelmezők közös) tulajdonába adja. Ha a kérelmező a vagyontárgyra természetben nem tart igényt, ezt be kell jelentenie a bíróságnak, ebben az esetben a vagyontárgy a Ptk. szabályai szerint uratlan vagyontárgynak minősül (a Ctv. 122. §-ában írtak figyelembevételével).
Nem folytatható le az eljárás, ha a vagyontárgy ténylegesen nem lelhető fel, ebben az esetben a bíróság elrendeli a vagyontárgynak a nyilvántartásból való törlését.
Ha a bíróság elrendeli a vagyonrendezési eljárás lefolytatását, a végzését a Cégközlönyben közzé kell tenni, ebben meg kell jelölnie az eljárás tárgyát képező vagyontárgyat, és vagyonrendezőt kell kirendelni a felszámolók névjegyzékében szereplő felszámolók közül. A vagyonrendezőre vonatkozóan a Cstv.-nek a felszámoló szervezetre vonatkozó szabályai az irányadók.
A bíróság a végzésében fel kell, hogy hívja a törölt cég volt hitelezőit, tagjait, részvényeseit, hogy igényüket a közzétételtől számított 30 napon belül jelentsék be a vagyonrendezőnek okirati bizonyítékaik csatolásával. Ha az eljárás tárgya zálogjoggal terhelt, a zálogjog jogosultját a bíróság külön felhívja hitelezői igény bejelentésére. A bejelentés elmaradása esetén a zálogjog megszűnik.
Amennyiben a vagyonrendező nem fogadja el a bejelentett igényt, a kérelmező 8 napon belül az eljárást lefolytató bírósághoz fordulhat. A bíróság helyt adhat a kérelemnek, illetve elutasíthatja azt, döntése ellen külön fellebbezésnek van helye.
A vagyonrendező jogszabálysértő intézkedése vagy mulasztása ellen a kirendelésének időtartama alatt a tudomásszerzéstől számított 8 napon belül az eljárásban résztvevő sérelmet szenvedett fél az eljáró bíróságnál kifogással élhet, melyről a bíróság soron kívül köteles határozni. Ennek során a kifogásolt intézkedést megsemmisíti vagy elutasítja azt. A bíróság döntése ellen külön fellebbezésnek van helye. A fellebbezésre vonatkozóan a Ctv. 119. § (2) bekezdésében írtak szerint a Pp. szabályait megfelelően kell alkalmazni.

A vagyonrendező feladatai

[a Ctv. 122. §-ához]

A vagyonrendezési eljárás befejezése

[a Ctv. 123-124. §-ához]

A vagyonrendező feladatait tételesen sorolja fel a Ctv. 122. §. Külön kiemeli a jogszabály, hogy ingatlan esetében az új tulajdonos kérelmére bírósági határozat alapján történik a tulajdonjog bejegyzése.
A vagyontárgy értékesítése mellőzhető abban az esetben, ha az eljárásban részt vevők ezt közösen kérik, és megfizetik a felmerült eljárási költségeket beleértve a vagyonrendező díját is.
A vagyontárgy értékesítését követő 30 napon belül a vagyonrendező köteles ezt a tényt a bíróságnak bejelenteni az általa összeállított vagyonfelosztási javaslat egyidejű csatolásával. A felmerült költségek és vagyonrendező díjának megfizetése után fennmaradó összeget a törölt céggel szemben még fennálló hitelezői igények kielégítésére kell fordítani, követeléseik arányában.
Ha még marad pénz a befolyt összegből annak felosztása a volt tagok, részvényesek között a cég törlésekor fennálló részesedésük arányában történik. Ekkor csak azok a tagok vehetők figyelembe, akik igényt jelentettek be. Amennyiben a törölt cég létesítő okirata eltérő likvidációs hányad felosztási elveket tartalmaz, akkor nem a tagok részesedésének arányában, hanem a létesítő okirat rendelkezései szerint történik a felosztás.
A vagyonrendező vagyonfelosztási javaslatát a bíróság megvizsgálja, majd nyilatkozattételre az érintetteknek megküldi. Ezt követően határoz végzéssel a Ctv. 123. § (2) bekezdése szerint a vagyon felosztásáról.
Az értékesítés mellőzése esetén a vagyontárgyat tulajdonba - esetleg közös tulajdonba - adja és rendelkezik a tulajdonjog közhiteles nyilvántartásba történő bejegyzéséről, miután a jogosultak a bíróság által megállapított eljárási költségeket és a vagyonrendező munkadíját megfizették.
A bíróság vagyonfelosztásról rendelkező végzésével szemben fellebbezésnek van helye, melyre a Ctv. 119. § (2) bekezdése értelmében a Pp. rendelkezései megfelelően irányadóak. Az eljárás jogerős befejezésének tényét a Ctv. 123. §-a (6) bekezdése értelmében közzé kell tenni a Cégközlönyben.
A vagyonrendezésre vonatkozó szabályok megfelelően irányadók abban az esetben is, ha a cég törlésére végelszámolási eljárás vagy felszámolási eljárás lefolytatása után kerül sor, de a cég törlését követően került elő olyan vagyon, amelynek a törölt cég volt a tulajdonosa, de arról sem a végelszámolási, sem a felszámolási eljárás során rendelkezés nem történt.

Megszűnt külföldi tag üzletrészére vonatkozó eljárás

[a Ctv. 124/A. §-ához]

Hatályba léptető és átmeneti rendelkezések, módosuló jogszabályok

[a Ctv. 125-132. §-ához]

XXXVIII. fejezet

Civil szervezetek bírósági nyilvántartása

Általános rendelkezések

2011. évi CLXXXI. törvény (a továbbiakban: Civ.tv.)

[a Civ.tv. 1-4. §-ához]

A jogi személy keletkezésének két alapvető rendszere közül a magyar polgári jogban az ún. "normatív meghatározás" rendszere érvényesül, ha nem is minden jogi személy esetében következetesen. A normatív meghatározás követelménye szerint valamennyi jogi személy jogképességét nem közvetlenül az alapítással, hanem az ezt követő konstitutív hatályú aktussal, a nyilvántartásba vétellel szeri meg. A másik rendszer - az ún. "szabad alapítási rendszer" - a modern gazdasági forgalomban veszélyeket rejthet magában, jogbizonytalanságot eredményezhet a jogi személy keletkezésének időpontját, felelősségének terjedelmét illetően.
A hatályos jogban megvalósult az a követelmény, hogy minden jogi személyre kiterjedő hatályú általános szabállyá kell tenni, hogy a jogi személy a nyilvántartásba való bejegyzéssel jön létre.
A nyilvántartásba való bejegyzést minden esetben megelőzi vagy egy közjogi aktus - jogszabály vagy hatósági határozat -, vagy az alapító személyek kötelmi jellegű megállapodása, amely a jogi személy létrehozására irányul. Ezt követően a megalapított szervezet már funkcionál. Jogi személyiség nélkül azonban polgári jogi forgalomban nem vehet részt. A még nyilvántartásba nem vett személyek jogi helyzetét e jogszabályok részben már rendezik.
A jogi személyiség elnyerésének ma már szinte kivétel nélkül feltétele a hatósági nyilvántartásba vétel. A nyilvántartást vezető szervek szerint megkülönböztethetünk:
a) cégbírósági nyilvántartásba vételt,
b) bírósági nyilvántartásba vételt,
c) közigazgatási szerv által történő nyilvántartásba vételt.
A cégbírósági bejegyzés kétarcú: egyrészt a cégoltalomra vonatkozó igény regisztrálása, másrészt állami közhatalmi ellenőrzés, megfelel-e a jelölt a vonatkozó törvényi előírásoknak, rendelkezik-e a megkívánt hatósági engedélyekkel stb. (részletesebben: Petrik: Új cégjog, KJK 1994. 25. o.). Ez a kétarcúság többé-kevésbé minden hatósági bejegyzésnek sajátja, bár a bejegyzéssel megszerzendő alanyi jog nem oly erős jogosultság, mint a cégoltalom. A cégoltalom ugyanis olyan vagyoni értékű jogosítvány, amely mindenkivel szemben biztosítja a cégnév kizárólagos használatát, valamint e név alatt jogok szerzését és kötelezettségek vállalását (i. m. 11-12. o.). Egyéb nyilvántartásba vétel is jogot ad meghatározott név viselésére, s arra, hogy a nyilvántartással szerzett személyiséget a jog oltalmazza, s mindenkivel szemben azt a kötelezettséget támassza, hogy jogi személyiségét - személyhez fűződő és vagyoni jogait - tartsa tiszteletben. Az újabb szabályozás már erre a - nemritkán vagyoni értékkel bíró - jogosultságra is kiterjed.
A nyilvántartásba vételre vonatkozó eljárásnak bizonyos garanciális elveknek meg kell felelnie. Ilyen követelmény:
- a nyilvánosság elve, tehát az, hogy bárki megtekintse, a bejegyzett tényekről másolatot (kivonatát, esetleg hatósági bizonyítványt) kérhessen,
- a közhitelesség elve, amely szerint a nyilvántartás hitelesen tanúsítja a benne feltüntetett adatokat, továbbá a bejegyzett jogok és tények fennállását és változását. A bejegyzést kérő jóhiszemű személyekkel szemben nem hivatkozhat arra, hogy a bejegyzés nem felel meg a valóságnak. Másrészt senki nem hivatkozhat arra, hogy a nyilvántartásban feltüntetett adat, tény, jog fennállásáról nem tudott.
A nyilvántartásba vétel deklaratív vagy konstitutív. Deklaratív akkor, ha a nyilvántartásba vételnek a jog vagy tény létére, illetőleg alakulására nincs befolyása, csak ezek fennállását rögzíti. Deklaratív bejegyzésről a cégnyilvántartás egyes eseteiben van szó (pl. egyéni vállalkozó esetében).
A nyilvántartás többnyire konstitutív hatályú, a nyilvántartásba vétel eredményezi a jogi személyiséget.
A 2011. évi CLXXXI. törvény (a továbbiakban: Civ.tv.) újraszabályozta a társadalmi szervezetek, alapítványok és más civil szervezetek nyilvántartásba vételét. [Az erre vonatkozó anyagi rendelkezéseket a 2011. évi CLXXV. törvény (a továbbiakban: Ectv.) állapítja meg, amely az egyesülési jogra, a közhasznú jogállásra, valamint a civil szervezetek működésével és támogatására vonatkozó szabályokat foglalta össze egyetlen törvénybe.] Ez a szabályozási rend nem biztos, hogy áttekinthető és hézagmentes lesz, hiszen az egyesületre és az alapítványra vonatkozóan a Polgári Törvénykönyv is tartalmaz rendelkezést. a közhasznú jogállás megállapítása pedig főként pénzügy-politikai kérdés.
A Civ.tv. hatálya az egyesületekre, a pártra, sportszervezetre (szakszövetségre)], a legtöbb köztestületre, az alapítványra és közalapítványra, valamint a törvény 4. §-ában meghatározott egyéb szervezetekre terjed ki. A bírósági nyilvántartás a szervezetek székhelye szerinti törvényszék hatásköre.

[a Civ.tv. 5-14. §-ához]

A Civ.tv.-ben nem szabályozott kérdésekben a Polgári perrendtartás szabályai megfelelően irányadók, a polgári nemperes eljárás sajátosságait figyelembe véve. A bírósági titkár első fokon önállóan eljárhat és határozhat.
A törvény részletesen meghatározza - valamennyi szervezetre vonatkozóan - a beadványok típusait. A törvényben (Civ.tv. 8. §) felsorolt szervezetek (így a párt, a szövetség) beadványát kizárólag elektronikus úton terjeszthetik elő, ez irányadó a jogi képviselővel eljáró kérelmezőre, és a közhasznú tárgyú kérelemre. Ehhez képest, ha az okiratok eredetileg papír alapú okiratban készültek el, elektronikus okirati formába kell átalakítani (megőrizve az eredetit). Az elektronikus útra nem kötelezett választhatja a papír alapú eljárást, de kérelmeit elektronikus úton is benyújthatja.

[a Civ.tv. 15-19. §-ához]

A kézbesítés szabályai is a szerint alakulnak, hogy köteles-e a kérelmező elektronikus eljárásra. Ezekben az esetekben a bíróság a kézbesítést elektronikus úton bonyolítja.
A bíróság által az informatikai rendszer alkalmazásával előállított irat (kiadmány) a Pp. 195. §-a szerinti elektronikus közokirat.

A kérelmek tartalmi elemei

[a Civ.tv. 20-27. §-ához]

A kérelemnek tartalmaznia kell a törvény által meghatározott okiratot és nyilatkozatokat, függetlenül attól, hogy azok a létesítő okiratban már szerepelnek. A szervezet törvényes képviselője nevének megjelölésén kívül utalni kell arra, hogy képviseleti joga mire terjed ki (pontosabban: mennyiben korlátozott).
Kiemelendő a felsorolásból a szervezet célja szerinti besorolása, amelyre a vonatkozó jogszabály csoportokat állapít meg, a szervezet céljához illő, megfelelő kategóriát kell megjelölni.
Ha a szervezetnek jogi személy szervezeti egysége van (pl. az alapítványnak szociális intézménye), ennek a nevét és székhelyét, az ügyintéző és képviseleti szervének nevét is közölni kell.
A Civ.tv. 20. §-a a szervezet nevére vonatkozó előírások közül is néhányat itt szabályoz, erre a 35. § magyarázatánál visszatérünk.
A változásbejegyzési kérelem és a törlés iránti kérelem szabályait a Civ.tv. 23-27. §-ok állapítják meg.

Az e törvényben szabályozott polgári nemperes eljárások szabályai

[a Civ.tv. 28-33. §-ához]

A civil szervezet nyilvántartásba vételére vonatkozó eljárásban a Pp. szabályait a nemperes eljárásra vonatkozó eltérésekkel kell alkalmazni. A Civ.tv. azonban meghatározza a nyilvántartásba vétel különös szabályait, így
- a bíróságnak a kérelem érdemi elbírálása előtti feladatait,
- a kérelem elutasításának eseteit,
- a kérelem érdemi elintézésének szabályait.
A Civ.tv. 30. §-a részletesen foglalkozik a hiánypótlásra vonatkozó rendelkezésekkel, a Pp. 95. §-ától eltérő szabályokkal. A kérelmezők tekintetében különös megengedő szabály, amely az ismételt hiánypótlásra vonatkozik: ha a hiánypótlás teljesítésekor a kérelem olyan - az eredeti kérelemben nem szereplő - hiányosságban szerved, a kérelmező eleve kérheti, hogy ennek a hiányosságnak pótlására hívja fel őt a bíróság.
A törvény a bírósági eljárás határidőben történő elintézésére vonatkozó igazgatási rendelkezést is megállapít: a bíróság elnöke figyelmezteti a határidőt elmulasztó bírót (titkárt), aki a mulasztás okáról jelentést tesz.

[a Civ.tv. 34. §-ához]

A szervezet neve

[a Civ.tv. 35-36. §-ához]

A névviselés joga a jogi személyeknek is olyan alapvető jogosultsága, amely minden jogképességgel bíró személyt megillet.
A névviselés joga tehát a jogi személy esetében azt a személyhez fűződő jogot jelenti, amely szerint igényelheti, hogy a neve olyan jelzőként szerepeljen, amely csak őt jelzi, s amelyen őt ismerhetik fel és senki mást.
A névviselés jogi szabályozása jogi személy tekintetében is kettős jellegű: védi a már megszerzett jogot, másrészt törvényes korlátok megállapításával elejét veszi a jog megsértésének. Ez utóbbi a szabályozó jelleg, aminek különösen jogi személyek esetén van jelentősége, ugyanis elsősorban ott érvényesülhet, ahol a személynek névválasztási joga van. A jogi személy - a jog által megszabott körben - megválaszthatja nevét, a névválasztás joga viszont az embernél nem tipikus. Az ember családi neve többnyire adott és csak az utónév megválasztása körében érvényesül a választás szabadsága. Ugyanakkor bizonyos - a jogi személynél meglévő - korlátozással az ember tekintetében nem találkozunk (pl. ha valaki jogosan viseli az Arany családnevet, nem zárhatóak el a szülők attól, hogy gyermeküknek a János utónevét válasszák). A felvett név esetében az ember tekintetében is érvényesül - a polgári jog védelmen túlterjeszkedő - szabályozó jelleg. A jogi személyek esetében pedig a névviselési jog szabályozó jellege a védelmi funkcióval legalább azonos súllyal esik latba, hiszen a jogi személy mindig választással vesz fel valamilyen nevet.
A jogi személy nevével kapcsolatos követelmények a következők:
a) a jogi személy ne használja jogtalanul más nevét vagy máséhoz hasonló nevet, továbbá feleljen meg
b) a névkizárólagosság elvének,
c) a névvalódiság elvének,
d) a névszabatosság elvének.
Az a) és b) pont alatti követelmények személyiségi jogi védelmet fejeznek ki. A c) és d) pont alattiak az államrendészeti hatalom alá tartoznak, a jogi személy bejegyzését végző állami szerv (bíróság) őrködik azon, hogy a névválasztás ne sértse a névvalódiság és a névszabatosság elvét.
(Megjegyzendő, hogy e követelményeket a cégeken kívüli jogi személyekre a bírói gyakorlat terjesztette ki. Egységes törvényi rendezés hiányában a Legfelsőbb Bíróság Közigazgatási Kollégiuma 1. számú állásfoglalásában előbb kimondta, hogy a társadalmi szervezet nyilvántartásba vételekor a bíróságnak vizsgálnia kell, hogy az egyesület által választott elnevezés megfelel-e a névkizárólagosság, a névvalódiság és a névszabatosság követelményeinek. Később a Közigazgatási Kollégium 2. számú állásfoglalása ugyanezt az elvet az alapítvány neve vonatkozásában is kimondta: a bíróságnak meg kell győződnie arról, hogy az alapítvány neve a jogi személyek elnevezésére vonatkozó szabályoknak megfelel-e.
A névkizárólagosság követelménye azt jelenti, hogy a szervezet neve különbözik az ország területén hasonló működési körben tevékenykedő és már nyilvántartásba vett szervezet nevétől. További feltétel, hogy a név egyediesítésre alkalmas, kizárja az összetévesztés lehetőségét. A nyilvántartásba vétel követelménye nem csupán civil szervezeti nyilvántartást, hanem egyéb - jogi személyre vonatkozó nyilvántartást jelent. A hasonló működési kör a jogi személy tevékenységét jelenti, az azonos terület pedig a földrajzi helyet.
A névvalódiság követelményét sérti, ha a szervezet nevében olyan kifejezés szerepel, amely a szervezet jelentőségét vagy működését illetően megtévesztésre alkalmas.
Ha a jogi személy elnevezése azt a hamis látszatot kelti, hogy léte és tevékenysége más jogi személy vagy közösség tevékenységéhez kapcsolódik. E szabály jelentősége általános, valamennyi jogi személy névviselésére vonatkoztatni lehet. A jogi személy tehát nem használhat olyan nevet, amelyből az a hamis látszat keletkezhet, hogy pl. X egyház kulturális egyesületeként tevékenykednek, vagy Y párt kiadóvállalataként fejtik ki működésüket. Természetesen, ha az érdekelt jogi személy ehhez hozzájárult, ilyen kitételt a jogi személy nevében szerepeltetni lehet. Ez a sérelem azonban nemcsak a jogi személyek tekintetében merülhet fel, hanem a szélesebb értelemben vett közösségek (vallásfelekezetek, nemzetiségek stb.) jogait és jogos érdekeit is sértheti valamely jogi személy névviselése.
A jogosulatlan névhasználat a gyakorlatban többnyire a névkizárólagosság követelményének sérelmét is megvalósítja. Előfordulhat azonban, hogy nem a névkizárólagosság főszabálya, a (megelőzés) dönt a névviselés jogsértő volta tekintetében, hanem az, hogy pl. a törvény csak meghatározott személyt jogosít fel valamely név viselésére.
A névszabatosság követelményének nem felel meg e szervezet, ha a szerv névváltozás nyelvi és társadalmi követelményeinek nem felel meg, nem kiejthető, megjegyezhető vagy azonosítható. Az országban meg nem honosított idegen szavak nem alkalmazhatók. A szervezet nemzetközi jellege vagy történelmi hagyományok esetén e szabálytól el lehet térni.

A változásbejegyzési eljárás és a módosított alapító okirat, az alapszabály és a beszámoló benyújtásának szabályai

[a Civ.tv. 37-41. §-ához]

A változásbejegyzési eljárásra a nyilvántartásba vételi szabályokat kell alkalmazni, a Civ.tv. 37-38. §-ban írt módosításokkal.
A létesítő okirat változását is e rendelkezések szerint kell bejegyezni, azzal, hogy a módosított okiratot egységes szerkezetben is csatolni kell, megjelölve a változásokat.
Ha a szervezet beszámoló készítésére köteles, ezt az OBH-hoz kell megküldeni, azt azonban bíróság ellenőrzi.

A nyilvántartásból való törlés

[a Civ.tv. 42-43/B. §-ához]

A civil szervezetek esetében ma már általánosnak mondható, hogy felszámolási eljárást vagy végelszámolást kell lefolytatni.
A bíróság hivatalból törli e szervezetet a nyilvántartásból
- a felszámoló jogerős végzése alapján,
- a szervezet feloszlatásáról, megszüntetéséről vagy a megszűnés megállapításáról szóló jogerős ítélet alapján, ebben az esetben azonban a felszámolási (végelszámolási) eljárás lefolytatását követően törli a nyilvántartásból.
A végelszámolásra, valamint a felszámolási eljárásra vonatkozó különös - a civil szervezetekre irányadó - rendelkezéseket az egyesülési jogról, a közhasznú jogállásról és a civil szervezetekről szóló 2011. évi CLXXV. törvény (a továbbiakban: Ectv.) állapítja meg.
Eszerint a civil szervezet végelszámolására - törvény eltérő rendelkezése hiányában - a cégnyilvánosságról, a bírósági cégeljárásról és a végelszámolásról szóló 2006. évi V. törvény (a továbbiakban: Ctv.) rendelkezéseit az e törvényben szabályozott eltérésekkel kell alkalmazni.
A civil szervezet végelszámolására irányuló kérelmet a végelszámoló által aláírt papír alapú, illetve a civil szervezetek bírósági nyilvántartásáról és az ezzel összefüggő eljárási szabályokról szóló törvényben elektronikus útra kötelezett civil szervezetek esetén elektronikus nyomtatványon kell előterjeszteni. A végelszámolással összefüggő nemperes eljárásokban a civil szervezet székhelye szerinti törvényszék jár el.
A végelszámoló a végelszámolás iránti kérelemben köteles bejelenteni a végelszámolás megindítását elrendelő határozat keltét, a végelszámolás kezdő időpontját, a végelszámoló nevét (cégnevét) és lakóhelyét (székhelyét), ha a végelszámoló nem természetes személy, akkor a cégjegyzékszámát és a megbízásából eljáró természetes személy nevét és lakóhelyét, valamint a civil szervezet ügyintéző és képviseleti szerve jogviszonyának megszűnését. A bíróság a végelszámolás megindításáról végzést hoz, melynek közzétételéről a bíróság a civil szervezetek bírósági nyilvántartásáról és az ezzel összefüggő eljárási szabályokról szóló törvényben meghatározott nyilvántartás útján gondoskodik. A végelszámolás elrendelésekor a nyilvántartásban a "v.a." toldatot fel kell tüntetni.

A közhasznú nyilvántartásba vétel és a közhasznú minősítés nyilvántartásból való törlése

[a Civ.tv. 44-45. §-ához]

Jogorvoslat

[a Civ.tv. 46. §-ához]

A 46. § főként az iratok informatikai rendszeren való felterjesztéséről (megszüntetéséről) rendelkezik. A másodfokú bíróság a fellebbezésről 60 napon belül dönt. A bíró mulasztása igazgatási eljárást von maga után.

Az alapítvány nyilvántartásba vétele

[a Civ.tv. 48-53. §-ához]

Az alapítvány az alapító által meghatározott cél megvalósítására létrehozott jogi személy, amely az alapító, illetőleg a csatlakozók által biztosított vagyonnal rendelkezik. Cselekvőképességét vagy egy másik jogi személy (magánszemély) vagy az alapító által létrehozott ügydöntő, ügyintéző és képviselő szervezet biztosítja. Az alapítvány kötelezettségeiért vagyonával felel.
Az alapítvány a következőkben tér el a többi jogi személytől:
a) Az alapítvány célja kötött, alapítvány csak törvényben pontosan meghatározott célra jöhet létre.
b) Az alapítvány - miután alapítója létrehozta - elválik az alapítótól, aki az alapítvány vagyonával közvetlenül nem rendelkezhet, felhasználására nem adhat utasítást és azt nem vonhatja el. Az alapító az alapítvány kezelő szervében nem gyakorolhat döntő befolyást a döntéshozatalra.
Alapítványt magánszemély, jogi személy és jogi személyiséggel nem rendelkező gazdasági társaság egyaránt létrehozhat. Az alapítók vonatkozásában a Ptk. semmiféle korlátozást nem tartalmaz. Ennek megfelelően Magyarországon alapítványt tehet magyar és külföldi természetes személy, továbbá bármely magyar és nem magyar jogi személy (pl. vállalat, szövetkezet, gazdasági társaság, civil szervezet stb.). A törvény a jogi személyek mellett kizárólag a jogi személyiséggel nem rendelkező gazdasági társaságok részére teszi lehetővé alapítvány létrehozását.
Az alapítvány a bírósági nyilvántartásba vételével jön létre, függetlenül az alapító okirat létrejöttének idejétől. A törvényszék nemperes eljárásban jár el.
Az alapítvány nyilvántartásba vételekor a bíróságnak meg kell győződnie arról, hogy az alapítvány a törvényben meghatározott feltételeknek megfelel, és a bejegyzés alapjául szolgáló alapító okirat a törvényben meghatározott kellékeket tartalmazza-e.
Az alapítványnak célja eléréséhez megfelelő vagyonnal kell rendelkeznie. A bíróságnak a nyilvántartásba vételkor azt kell vizsgálnia, hogy a vagyon terjedelme a céllal összhangban áll-e. Az alapító az alapítvány vagyonát kétféle módon is meghatározhatja. Az alapító a működés megkezdéséhez szükséges vagyont bocsátja az alapítvány rendelkezésére, és lehető teszi, hogy az alapítványhoz bárki csatlakozhassék (nyílt alapítvány), vagy az alapító a cél megvalósításához szükséges vagyont bocsátja az alapítvány rendelkezésére úgy, hogy ez az összeg csatlakozással nem növelhető (zárt alapítvány).
A nyílt alapítvánnyal az alapító rendelkezésére bocsátott vagyon csak az alapítvány működésének megkezdését szolgálja, hiszen a későbbiek során ez a vagyon a csatlakozó személyek felajánlásával, esetleg az alapítvány gazdálkodásával, vállalkozási tevékenységgel elért nyereségével tovább gyarapodhat. A nyilvántartásba vételre vonatkozó kérelemhez csatolni kell az igazolást az alapítvány céljára rendelt vagyon rendelkezésre bocsátásáról (pénzforgalmi igazolást, bírósági letétbe helyezésről szóló okiratot stb.).
Gyakori, hogy az alapítvány szervezeti egysége is jogi személy. Akorábbi szabályozással ellentétben e jogi személyeket is be kell vezetni a nyilvántartásba. Ez az alapítvány nyilvántartásba vételével egyidejűleg is történhet, akkor csatolni kell a kérelemhez azt az igazolást, amely tanúsítja, hogy az elkülönített vagyon a jogi személy rendelkezésére áll.

Az alapítvány kuratóriuma tagjának vagy kurátorának bíróság általi kijelölésére irányuló eljárás

[a Civ.tv. 54-58/B. §-ához]

Az alapítvány nyilvántartásból való törlése polgári jogi feltételei bekövetkeztének megállapítása, illetve az alapítvány megszüntetésére irányuló polgári nemperes eljárás

[a Civ.tv. 59-62. §-ához]

Az alapítvány törlésére irányuló kérelmet a Ptk. 74/E. § (1) bekezdésének a)-c) pontja alapján az alapító terjesztheti elő, illetőleg az ügyész indítványozhatja.
Részletesebb eljárást kell lefolytatni, ha az alapító amiatt kéri az alapítvány megszüntetését, mert az alapítvány célja lehetetlenné vált [Ptk. 74/E. § (3) bek.]. Az eljárás nemperes eljárásban és perben is történhet. E kettősség oka a bírósági nyilvántartási eljárás jellegének tisztázatlansága: vajon bírósági vagy közigazgatási eljárásról van szó. A törvény kizárja azt, hogy a nemperes eljárás közigazgatási jellegű (de a nemperes bírósági eljárás jellemzői is hiányoznak), így a bíróság a nemperes eljárásban - a legcsekélyebb vita esetén - nem tehát mást, mint a kérelem elutasításával az eljárást megszünteti, s ugyanaz a bíróság peres eljárásra tér át, s kérelmező felperesként folytathatja a vitát. A Civ.tv. 57. §-ához hasonlóan a pert az alapítvány és a kezelő szerv ellen kell megindítani.
Peres eljárásban kell dönteni az ügyész vagy egyéb érdekelt keresetéről [Ptk. 74/E. § (3) bek.] az alapítvány megszüntetése tárgyában. A bíróság megszüntetését kimondó ítéletet a bíróság hivatalból vezeti át a nyilvántartáson, tehát a nemperes eljárás szabályai ebben az esetben nem érvényesülnek.
Az alapítvány törlésének elrendelése, megszűnésének megállapítása vagy megszüntetése esetén a végelszámolási (kényszer-végelszámolási) eljárást is le kell folytatni, s a nyilvántartásból való törlésre csak ezt követően kerülhet sor.
A közalapítvány megszüntetésére irányuló eljárásra a nyilvántartó bíróság illetékes és rendelkezik hatáskörrel, azonban ebben az ügyben a 2006. évi LXV. törvény rendelkezései irányadóak.

[a Civ.tv. 62/A. §-ához]

Az egyesület nyilvántartásba vétele

[a Civ.tv. 63-68/A. §-ához]

Az egyesület nyilvántartásba vételének szabályai csak részben térnek el a nyilvántartás általános rendelkezéseitől. Azonos szabály, hogy az egyesületet is a törvényszék veszi - nemperes eljárásban - nyilvántartásba. Az egyesület nyilvántartásba vételére irányuló kérelemhez - a Civ.tv. 21. és 22. §-ban írtakon kívül - csatolni kell az egyesület alakuló ülésének jegyzőkönyvét, jelenléti ívét, az egyesület ügyintéző és képviseleti szerve tagjainak elfogadó nyilatkozatát.
Ha szövetség nyilvántartásba vételét kérik, a kérelemhez - értelemszerűen - a létesítő jogi személyek (egyesületek) nevét és székhelyét, valamint nyilvántartási számát kell csatolni.
Az egyesület nyilvántartásba vétele iránti eljárásban vizsgálandó tartalmi kérdések természetesen eltérnek más civil szervezetek nyilvántartásától. A bíróságnak vizsgálni kell, hogy az egyesület a törvényben írt feltételeknek megfelel-e. Igazolni kell, hogy legalább tíz alapító tag mondta ki a szervezet megalakítását, s vizsgálni kell az alapszabály törvényben rögzített tartalmi elemeinek a meglétét. Az ügyintéző és a képviseleti szerv tagjainak nyilatkozniuk kell a törvényes feltételek meglétéről és, hogy nincsenek eltiltva a közügyek gyakorlásától. Az egyesület nyilvántartásba vételekor vizsgálni kell, hogy a választott elnevezés megfelel-e a névkizárólagosság, a névvalódiság és a névszabatosság követelményének.
A nyilvántartásba vétel iránti kérelemhez csatolni kell az érdekelt jogi személy hozzájáruló nyilatkozatát, ha a szervezet elnevezése és célja azt a látszatot kelti, hogy tevékenységét más jogi személy tevékenységéhez kapcsolódóan fejti ki. "Az egyház hozzájáruló nyilatkozata szükséges a társadalmi szervezet megalakulásához, ha annak neve és célja arra utal, hogy a szervezet tevékenysége az egyházéhoz kapcsolódik." (BH 1993.258.)

Egyéb szervezetek

[a Civ.tv. 69-71. §-ához]

A civil szervezetekről szóló törvény hatálya alá tartozó szervezetek (Civ.tv. 4. §) nyilvántartásba vételére elsősorban az őket létesítő (működésüket szabályozó) törvények vonatkoznak. A Civ.tv. rendelkezései csak kisegítő jelleggel érvényesülnek, alkalmazásukra akkor kerülhet sor, ha valamely kérdésről törvény nem rendelkezik. A köztestület bírósági nyilvántartásba vételére sem kerülhet sor, ha a létrehozásáról szóló törvény így rendelkezik.
Két sajátos esetet is szabályoz a törvény. Ha valamely egyesületet a bíróság egyháznak ismer el, a miniszter megkeresésére törölni kell a nyilvántartásból. A kölcsönös biztosító egyesületet - részvénytársaságként való átalakulása esetén - hivatalból törölni kell a nyilvántartásból.

A bírósági eljárás nyilvánossága

[a Civ.tv. 85-89. §-ához]

A nyilvántartás nyilvánosságára vonatkozó - garanciális - rendelkezéseket állapítja meg a Civ.tv. 85-89. §-a. Ez a feladat megoszlik az Országos Bírói Hivatal (OBH), a nyilvántartást vezető törvényszék között. A bíróság a nyilvántartásból másolatot, kivonatot, valamint bizonyítványt adhat ki a szervezetnek, alapítvány esetén az alapítónak.

XXXIX. fejezet

Az államháztartáshoz tartozó törzskönyvi jogi személyek nyilvántartásáról

az államháztartásról szóló 2011. évi CXCV. törvény (a továbbiakban: Áht.) 3. §

Áht. 7. §

A jogi személyek egyik markáns csoportja - a költségvetési szervek - eddigi különállásukat is feladva, beolvadni tűnnek az államháztartás rendszerét alkotó szervezetek közé. Az államháztartás részei a központi és önkormányzati alrendszerek, amelyben helyet kapnak egyes köztestületek, s - az önkormányzati alrendszerben - a helyi és az országos önkormányzatok, a helyi nemzetiségi önkormányzat, a jogi személyiségű társulatok, a térségi fejlesztési tanács. Ezekhez a szervezetekhez számos viszonylag önálló költségvetési szerv, és más jogi személy kapcsolódik.
A költségvetési szervekre vonatkozó szabályozás mindig az aktuális gazdaságpolitikai irányzatokhoz igazodik, ritkán lehet felfedezni az erre vonatkozó törvényekben a polgári jogi - vagy egyáltalán a jogi - kodifikáció hagyományait. 2008. évben valami mégis felcsillanni látszott: a költségvetési szervek jogállásáról szóló 2008. évi CV. törvény (a továbbiakban: Kszt.) igyekezett megjeleníteni a törvény szövegében a polgári jogi fogalomhasználatot: a költségvetési szerveket jogképességük foka szerint szabályozva közelített a jogi személyiséget jellemző önállósághoz. Az egyes gazdasági és pénzügyi tárgyú törvények megalkotásáról és módosításáról rendelkező 2010. évi XC. törvény azonban szabályozást visszaterelte az Áht. kötött pályáján működő szervek típusába.
A Kszt. korábbi rendelkezései differenciált szabályozást adtak a költségvetési szervek különböző típusairól. A közigazgatási szerv tevékenysége, jellege szerint lehetett
a) közhatalmi költségvetési szerv, amely alaptevékenységként közhatalmi jogosítványokat gyakorol, illetőleg abban közreműködik (alkotmánybíráskodás, igazságszolgáltatás, ügyészség, számvevőszéki ellenőrzés, védelmi feladat stb.),
b) a közszolgáltató költségvetési szerv, amely lehet
ba) közintézmény (közoktatás, közművelődés, szellemi közszolgáltatás stb.),
bb) közintézet (egészségügyi, felsősoktatási, kutatási, környezetvédelmi tevékenység stb.),
bc) vállalkozó közintézet, amelynek altípusai vannak (főként szolgáltatási tevékenységének forrásai szerint),
bd) közüzem.
A korábbi törvény a közintézeteket, a vállalkozó közintézeteket és a közüzemeket gazdálkodási környezetbe helyezte az általuk ellátott feladatoknak megfelelően. Az e típusokba sorolandó szervek - gazdálkodási viszonyaik tekintetében - nem illenek a költségvetési szervek közé, jelentős részben piaci környezetben, jelentős eszközállománnyal működnek.
A vállalkozó közintézeti típus jelentősége abban áll, hogy a magyar jogrendszerből mindeddig hiányzó megoldás történt a tekintetben, hogy e szervek képesek legyenek a piaci mechanizmusok elemeivel élni, a piacon a lehető legteljesebb értékű résztvevőként működni. A jelenlegi szabályozás (az államháztartásról szóló 2011. évi CXCV. törvény) az államháztartás olvasztótengelyébe utalja a költségvetési szerveket is, megtartva a vállalkozási (termelő, szolgáltató, értékesítési) tevékenységet végző költségvetési szervek viszonylagos különállását.

Áht. 8. §

Áht. 10. §

Áht. 11. §

A költségvetési szerv közfeladat ellátására létrejött az államháztartás részét képező jogi személy, amelynek létrehozásáról jogszabály vagy alapító okirat rendelkezik. E rendelkezés alapján kell az alapítónak kiadni a jogi személy alapító okiratát.
Alapító lehet, az Országgyűlés, a Kormány, a miniszter, helyi önkormányzat, ezek társulása (a továbbá: többcélú kisebbségi társulás), települési, területi kisebbségi önkormányzat (a továbbiakban: ezek társulása), országos nemzetiségi önkormányzat (a továbbiakban: ezek társulása), köztestület stb.
Az alapító csak a törvényben meghatározott típusú költségvetési szervet alapíthat. Az alapító okirat kötelező tartalmát törvény határozza meg (név, székhely, a szerv közfeladata, alaptevékenysége, irányító szerve stb.).
A költségvetési szerv általában hierarchikus irányítás alatt álló szerv. "Vagyonát" a rendelkezésére álló költségvetési előirányzatot az állam, az alapító és irányító szerve közvagyonból biztosítja, az ellátandó alapfeladatát e szerv határozza meg, hagyja jóvá.
Irányítási jogok: a költségvetési szerv alapítása, átalakítása, megszüntetése (alapítói jogok). Irányítási jog a költségvetési szerv vezetőjének kinevezése, felmentése, a vele kapcsolatos alapvető munkáltatói jogok gyakorlása, a szerv tevékenységének törvényességi, szakszerűségi, hatékonysági és pénzügyi ellenőrzése, jogszabályban meghatározott esetekben a szerv döntéseinek előzetes vagy utólagos jóváhagyása, egyedi (vagy normatív) utasítás adása feladat elvégzésére vagy mulasztás pótlására, továbbá jelentéstételre vagy beszámolóra való kötelezés. Ezen kívül az Áht., számos irányítói jogkört határoz meg az ún. fejezetet irányító szervnek címezve.
A költségvetési szervek felett - főszabályként - nem egyszerűen felügyelet, hanem az irányítási jogok teljessége valósul meg. A költségvetési szerv ennek megfelelően csak viszonylagos szakmai és gazdasági önállósággal rendelkezhet.
A költségvetési szerv és alapítója között sajátos, közjogi elemekkel átszőtt kapcsolat van, amely nem mellőzi a polgári jogi elemeket sem. Polgári jogi jellegű a kapcsolat, amennyiben az alapító okirat jogi személyt hoz létre, meghatározza jogképességének terjedelmét. Az alapító nem minden esetben jogi személy, így az Országgyűlés alapító lehet, bár maga nem jogi személy. A Kormány tagja alapító lehet, jogi személyisége azonban nem egyértelmű. További sajátossága az alapító és a költségvetési szervek közötti kapcsolatnak, hogy több esetben az alapító maga jogi személy (helyi önkormányzat, köztestület), de nem költségvetési szerv, míg a gazdálkodását végző szerv (pl. polgármesteri hivatal) költségvetési szerv. Ennek a kapcsolatnak feltehetően nem elvi-jogi megfontolás az alapja, hanem a gazdálkodás kötöttségének biztosítása.
A költségvetési szerv lényegéhez tartozik korlátozott jogképessége. A jogalkotónak bevallott célja, hogy e költségvetési szervek gazdasági mozgásterét minél szűkebbre vonja. (Kérdés, hogy ez a jogpolitikai-gazdaságpolitikai elképzelés helyes-e.)
A központi költségvetési szervek vonatkozásában a vagyontörvény tovább szűkítette a jogképességüket.
A központi költségvetési szervek jogképességének abszolút voltát tehát mind az Áht., mind - a központi költségvetési szervek vonatkozásában - a nemzeti vagyonról rendelkező törvény megkérdőjelezi.

Áht. 104-105. §

Az államháztartás hatálya alá eső jogi személyek nyilvántartása nemcsak a költségvetési szervekre vonatkozik. A törzskönyvi nyilvántartásba kell bevezetni - a költségvetési szerveken kívül -
- a helyi önkormányzatokat,
- a nemzetiségi önkormányzatokat,
- a többcélú kistérségi társulatokat,
- a jogi személyiségű társulásokat,
- a költségvetési szervek módjára gazdálkodó egyéb jogi személyeket.
A törzskönyvi jogi személyeket tartalmazó - a Kincstár által vezetett - nyilvántartás nyilvános és közhiteles. A költségvetési szerv a nyilvántartásba való bejegyzéssel a bejegyzés napjával jön létre, az alapítást rendelő jogszabály (határozat) ettől eltérő időpontot is megállapíthat. A költségvetési szerveken kívüli jogi személyek létrejöttének, illetőleg megszűnésének időpontjára eltérő szabály vonatkozik.
A nyilvántartás közhiteles. Vélelmezni kell annak jóhiszeműségét, aki a nyilvántartásban szereplő adatban bízva szerez jogot a költségvetési szervvel szemben. E vélelem megdönthető, hasonlóképpen az, hogy a bejegyzett adat fennáll, és a jogosultat illeti meg. Az adat törlése esetén vélelmezni kell, hogy azok nem állnak fenn.
A Kincstár eljárásra a Ket. rendelkezéseit kell alkalmazni, így a törvénynek a hatósági nyilvántartásról szóló VI. fejezetét, feltéve, hogy az Áht. a kérdésről nem rendelkezik. Az ügyintézési határidő 15 nap, a hiánypótlás teljesítésére legfeljebb 20 napos határidőt lehet megállapítani. Az újrafelvételi eljárás kizárt.
A Kincstár határozata ellen fellebbezésnek nincs helye. Az alapító (alapításra jogosult) jogszabálysértésre hivatkozással a határozat kézhezvételétől számított 15 napon belül a határozat felülvizsgálatát kérheti az illetékes törvényszéktől.
A bírósági eljárás során felfüggesztésnek és szünetelésnek nincs helye. A bíróság a feleket meghallgathatja. A kérelemről a bíróság - annak beérkezésétől számított - 30 napon belül, közigazgatási nemperes eljárásban végzéssel határoz. E határidő számításakor a hiánypótlásra felhívó végzés postára adásától (átadásától) a hiányok pótlásáig, illetőleg a hiánypótlás elmaradása esetén a hiánypótlásra biztosított határidő lejártáig eltelt idő nem vehető figyelembe. A bíróság a Kincstár határozatát megváltoztathatja. A bíróság eljárásra egyebekben a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény módosításáról és a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény 4. §-át kell alkalmazni. A bíróság határozat ellen felülvizsgálatnak nincs helye.

XL. fejezet

Az iparjogvédelmi eljárások[2]

Az iparjogvédelmi eljárások szabályozásának kizárólagos rendeltetése: törvényben meghatározott egyes szellemi alkotások védelme és hasznosításuk feltételeinek biztosítása.
A szellemi alkotások (nemzetközi viszonylatban használt fogalom szerint: szellemi tulajdon) anyagi jogi szempontból a polgári jogviszonyok világába tartoznak. A rájuk vonatkozó legáltalánosabb szabályt a Ptk. 86. §-ának (1) bekezdése tartalmazza: a szellemi alkotás a törvény védelme alatt áll. Nyomban különbséget kell azonban tenni a Ptk. hatálya alatt megmaradó és külön jogszabályok hatálya alá rendelt szellemi alkotások között.
A Ptk. a szellemi alkotások legfontosabb fajtáinak (a szerzői és vele rokon, valamint az iparjogvédelmi alkotásoknak) védelmét külön jogszabályokra bízza. Az iparjogvédelem körébe ötféle alkotás tartozik, amelyeknek oltalmáról, a hozzájuk fűződő jogok keletkezéséről, megszűnéséről, a belőlük eredő jogosultságok gyakorlásáról és kötelezettségek teljesítéséről
- a találmányok szabadalmi oltalmáról szóló 1995. évi XXXIII. törvény (Szt.),
- a védjegyek és földrajzi árujelzők oltalmáról szóló 1997. évi XI. törvény (a továbbiakban: Vt.),
- a formatervezési minták oltalmáról szóló 2001. évi XLVIII. törvény (a továbbiakban: Fmt.),
- a használati minták oltalmáról szóló 1991. évi XXXVIII. törvény (a továbbiakban: Et.), végül a mikroelektronikai félvezető termékek topográfiájának oltalmáról szóló 1991. évi XXXIX. törvény (a továbbiakban: Tot.) rendelkezik.
A Ptk. által nem nevesített szellemi alkotásokat, valamint a vagyoni értékű gazdasági, műszaki és szervezési ismereteket az iparjogvédelem alá vont alkotásoktól két szempont szerint lehet megkülönböztetni:
- nem felelnek meg az oltalom külön törvényben meghatározott feltételeinek, illetve
- megfelelnek ugyan az iparjogvédelmi törvények által felállított követelményeknek, azonban az alkotás létrehozója nem indította meg az oltalom elnyeréséhez szükséges eljárást.
Ehhez képest a tartalmában azonos szellemi alkotás védelme attól függ, hogy az alkotó igénybe veszi-e az iparjogvédelmi törvények által felkínált - és az ezek által létrehozott hatóságnál: a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala (a továbbiakban: Hivatal) érvényesíthető - lehetőségeket, vagy sem. Ha igen, jogállása e törvények rendelkezései szerint alakul, ha nem, meg kell elégednie a Ptk. szabályain alapuló védelemmel. (A választást nem egyszer a hasznosítás üzleti szempontjai befolyásolják. Például egy arra felkészült céggel kötött szerződés gyorsabb és hatékonyabb megvalósításra vezethet, mint az iparjogvédelmi törvény által nyújtott lehetőségek igénybevétele.)
Az anyagi jogi jogintézményekre vonatkozóan a külön törvények megosztják a hatáskört az iparjogvédelemre rendelet közigazgatási hatóság: a Hivatal és a bíróság között és ennek megfelelően különböző eljárási rendeket és szabályokat kapcsolnak hozzájuk.
A Hivatal hatáskörébe elsősorban - és döntő súllyal - a szellemi alkotás oltalmát megalapozó eljárás tartozik. Azáltal, hogy a Hivatal az oltalmat megadja, tulajdonképpen egy abszolút szerkezetű, vagyoni értékű és forgalomképes jogot hoz létre, amely természeténél fogva a polgári jogviszonyok világában honos. Hasonlóképpen a Hivatal hatáskörébe tartozik az általa létrehozott jog nyilvántartása is, néhány járulékos jellegű feladattal együtt. A jog megszüntetésére irányuló, illetve megszűnését megállapító eljárást a külön törvények szintén a Hivatal hatáskörébe utalják. Kivételes eset, amikor a bejegyzett joggal szemben támasztott igény is a Hivatal hatáskörébe tartozik.
A Hivatal által létrehozott abszolút szerkezetű, jogviszonyból eredő minden egyéb jogvita elbírálása a bíróság hatáskörébe tartozik; ebben a tekintetben az iparjogvédelmi törvények megmaradtak a bírósági eljárásra vonatkozó néhány speciális szabály felállításánál.
Az iparjogvédelmet a törvényhozó, hagyományosan egy különálló hatóságra bízta. Ez a hatóság eredetileg a Magyar Szabadalmi Hivatal volt, ennek helyébe lépett a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala. E hivatalok hatáskörébe tartozó eljárások is eredetileg önálló rendszert alkottak és csak az utóbbi időben tagozódtak be a közigazgatási eljárási jog rendszerébe. A korábbi helyzeten először az akkor hatályban volt Áe. 3. §-ának (6) bekezdése változtatott, jelenleg pedig a Ket. 13. §-ának (1) bekezdés a) pontja minősíti az iparjogvédelmi eljárásokat közigazgatási eljárásnak, azzal azonban, hogy a Ket. szabályait csak akkor lehet alkalmazni, ha a külön törvények másként nem rendelkeznek.
Az iparjogvédelmi eljárások azonban az általános értelemben vett közigazgatási eljárástól mind alapvető elveikben, mind részletszabályaikban és azok módozataiban igen jelentősen különböznek. A különbözőség nagyon is indokolt, hiszen az eljárás tárgya nem közhatalmi - közigazgatási ügy, azok az ismérvek és jellemzők, amelyek a II. fejezetben olvashatók, az iparjogvédelmi ügyekre nem illenek rá. A határozathozatal nem egyoldalúan történik (nincs nyoma az alá-, fölé rendeltségnek, de annak sem, hogy az ügyfél akarata nem gátolhatná meg az aktus létrehozását), az eljáró "szerv" nem a közjog területére tartozó jogokat, illetve kötelezettségeket állapít meg (a közérdek érvényesítésének ezúttal nincs nagyobb szerepe mint ahogyan az a jogrendszer egészében jelen van), a "szerv" döntésének - közhatalmi úton - nem saját maga szerez érvényt stb. Az iparjogvédelmi eljárások még csak a polgári jogviszonyokat érintő perkisegítő -megelőző eljárások közé sem sorolhatók be, hiszen itt több történik: abszolút szerkezetű, vagyoni értékű, forgalomképes jog létrehozása.
Ez a polgári jogi jogviszonyt keletkeztető eljárás módozataiban is gyökeresen különbözik a Ket. általános szabályai alá eső közigazgatási eljárástól. Erre néhány példa:
- az eljárás hivatalból való megindítása csaknem teljesen kizárt (egyedüli esete a jog megszűnésének megállapítása),
- a Hivatal és az ügyfelek eljárási cselekményei az alapul szolgáló anyagi jogszabály jellegéhez igazodó következetes rendszert alkotnak,
- az érdemi döntésben a kérelemhez való kötöttség túlsúlya érvényesül, sőt megjelenik az ügyfél rendelkezési joga is.
A bírósági jogorvoslat megvan, de jellege merőben más, ugyanis az iparjogvédelmi ügyekben a bíróság feladata nem a Ket. szabályainak megfelelő törvényességi felülvizsgálat, amely a törvénysértést elsősorban hatályon kívül helyezéssel orvosolja. Ezzel szemben az iparjogvédelem körében a jogorvoslat polgári jogviszony körébe tartozó jogokra irányul, ezért a bíróságtól már eleve a Hivatal határozatának megváltoztatását lehet kérni, tehát a kasszációval szemben kizárólagos a reformatórius jogorvoslat.
Az iparjogvédelmi eljárások különbözősége a Ket. általános szabályaihoz képest oly nagy, hogy a bírósági nemperes eljárásokhoz hasonlíthatók, főként az egyoldalú meghallgatáson alapuló, illetve - a jog megsemmisítése és a nemleges megállapítás esetében - kivételképpen a kétoldalú meghallgatáson alapuló nemperes eljárásokhoz.
Annak következtében, hogy a Ket. 13. §-ának (1) bekezdés a) pontja a közigazgatási eljárások közé sorolja be az iparjogvédelmi eljárásokat, természetesen sok esetben alkalmazni kell a Ket. szabályait is. Ezek azonban olyan eljárási elemekre vonatkoznak, amelyeknek az eljárás jellegére nincs meghatározó ráhatásuk.
Mindebből jól látható az is, hogy az iparjogvédelmi eljárások bírósági szaka csak az első pillantásra hasonlít a közigazgatási határozatok bírósági felülvizsgálatához. Valójában azonban másról és többről van szó. A közigazgatási határozatok bírósági felülvizsgálata mindig külső és rendkívüli jogorvoslat, amelynek feltétele a közigazgatási eljárásban bevezetett rendes jogorvoslat (fellebbezés) kimerítése (illetve a rendes jogorvoslat lehetőségének hiánya). Ezzel szemben az iparjogvédelmi eljárásokban a bírósági eljárás ugyan külső, de rendes, jogorvoslat. Továbbá: a bírósági eljárás érdemi döntésre, nem pedig hatályon kívül való helyezésre irányul. Az iparjogvédelmi döntés a bírósági megváltoztatási kérelem benyújtására adott határidő elteltével, illetve a megváltoztatásra irányuló kereset elutasításával emelkedik jogerőre: ha pedig a bíróság a Hivatal döntését megváltoztatja, annak helyébe a bíróság jogerős határozata lép. A bíróság azonban nem csak a Hivatal érdemi határozatait bírálhatja felül, hanem a bejelentési nyilvántartásba való bejegyzés tárgyában meghozott döntéseket úgyszintén az ezekkel kapcsolatban az eljárás folyamán meghozott végzéseket is. Ilyenek lehetnek az ügyfél különféle mulasztásaival kapcsolatos, az igazolási kérelmet vagy az eljárás folytatására irányuló kérelmet elutasító, az eljárás felfüggesztése tárgyában meghozott stb. végzések. A Hivatal és a bíróság eljárása között ezért oly szoros az összefüggés, hogy az ismertetés csak együtt lehetséges.

A találmányok szabadalmi oltalmával kapcsolatos eljárások

A találmányok szabadalmi oltalmáról korábban az 1969. évi II. törvény (a továbbiakban: régi Szt.) rendelkezett. Ennek helyébe - 1996. január 1-jei hatállyal - az 1995. évi XXXIII. törvény (a továbbiakban: Szt.) lépett.
Az Szt. rendelkezéseit azonban - főszabályként - csak a hatálybalépése után indult eljárásokban lehet alkalmazni. Azt, hogy melyik törvény szabályait kell alkalmazni az 1996. január 1-jén folyamatban lévő vagy az addig már befejezett eljárásokban, a maga helyén ismertetni fogjuk.
Az Szt. hatálybalépésével az Országos Találmányi Hivatal (OTH) elnevezése Magyar Szabadalmi Hivatalra (MSzH) változott, majd ennek helyébe 2011. január 1-jétől kezdve a Szellemi Tulajdon Nemzeti hivatala lépett.
Az Szt. hatálybalépésére vonatkozó rendelkezéseket a 115. § tartalmazza.
Az Szt. szabályait - főleg a Magyar Köztársaságnak az Európai Unióhoz való csatlakozására tekintettel - jelentős mértékben módosította és kiegészítette az 2002. évi XXXIX. törvény és a 2003. évi CII. törvény, amelyeknek rendelkezései részben 2003. január 1-jén, részben pedig az Európai Unióhoz való csatlakozással egyidőben (2004. május 1-jén) léptek hatályba. Ezt követően a Ket. hatályba lépésével kapcsolatban 2005 novemberi hatállyal a 2005. évi LXXXIII. törvény, majd a 2005. évi CLXV. törvény, 2007. évi XXIV. törvény, 2007. évi CXLII. törvény, 2009. évi XXVII. törvény, 2010. évi CXLVIII. törvény, 2011. évi CLXXIII. törvény, legutóbb a 2013. évi XVI. törvény módosította az Szt. számos rendelkezését.

A Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatalának eljárása

a) A Hivatal eljárásának általános szabályai

Az Szt. VII. fejezete tartalmazza azokat az általános szabályokat, amelyeket valamennyi külön nevesített eljárásban alkalmazni kell.

Szt. 44. §

A találmányban megtestesülő szellemi alkotása (amely tartalmánál fogva új, iparilag alkalmazható, a technika mindenkori állásához képest szakember számára nem nyilvánvaló műszaki megoldást jelent) védelme a szabadalom megadásával történik. Ennek eredményeképpen a szabadalom jogosultja - kizárólagos jogot nyer a szabadalmazott találmány hasznosítására, illetve hasznosításának engedélyezésére (Szt. 19. §), de át is ruházhatja a szabadalmi oltalomból eredő vagyoni jogokat.
A találmánnyal és a szabadalommal kapcsolatban a hatáskörök megoszlanak a Hivatal és a bíróság között.
A Hivatal hatáskörét az Szt. a rábízott ügyek felsorolásával határozza meg oly módon, hogy mindegyik ügy egy-egy anyagi jogi jogszabályhoz kapcsolódik és egyúttal mindegyik ügynek egy-egy eljárási módozat felel meg. Az ügyek osztályozása tehát egyúttal eljárásjogi osztályozást is jelent, miáltal minden, egyes szabadalmi ügynek - a szabadalmi eljárások általános szabályai mellett - megvannak a maga speciális eljárási szabályai is.
A Hivatal hatáskörébe utalt ügyek és az ezeknek megfelelő eljárások kiválasztása elsősorban a találmány műszaki tartalmára, illetve a szabadalmak nyilvántartásához, valamint a tájékoztatáshoz fűződő érdekekre figyelemmel történt. A találmány szabadalmazhatóságának feltétele ugyanis a szellemi alkotás műszaki jellege és ipari alkalmazhatósága. Ezek a szempontok hét fő (egymástól többé-kevésbé különböző) eljárástípus kidolgozását kívánták meg. Ezeknek az eljárásfajtáknak egyik csoportja a szabadalmi jog keletkezésére és megszűnésére terjed ki. A szabadalmi oltalom megadására irányuló eljárás az oltalmazás anyagi jogi feltételeihez kapcsolódik, ugyanúgy a szabadalom megsemmisítésére irányuló eljárás is, de ellenkező előjellel: akkor kell a szabadalmat megsemmisíteni, ha valójában hiányoztak az oltalmazás feltételei. Az oltalom megszűnésének megállapítása a megszűnésre vezető jogi tényeken (oltalmi idő letelte, lemondó nyilatkozat, fenntartási díj fizetésének elmulasztása) alapul. A díj fizetés elmulasztása az újbóli érvénybe helyezési eljárásban orvosolható. A Hivatal hatáskörébe utalt ügyek másik nagy csoportjának tárgya: a szabadalmak nyilvántartása és a hatósági tájékoztatás. Ide sorolható a szabadalmi leírás értelmezése, valamint a nemleges megállapítási eljárás. Ez utóbbinak célja annak tisztázásában van, hogy valamely alkalmazott vagy alkalmazni kívánt eljárás sérthet-e egy meghatározott szabadalmat.
A szabadalommal kapcsolatos összes többi ügyet az Szt. 104. §-a a bíróság hatáskörébe utalja. A szabadalmi perek két csoportra oszthatók:
- Közvetlenül az Szt. rendelkezésein alapuló perek: a találmány- és szabadalombitorlási, előhasználati és tovább-használati jog, valamint kényszerengedély megadása iránt a hazai jogszabály (Szt. 31. §) alapján indított perek. Az uniós jogszabályon alapuló kényszerengedély kiadása viszont a Hivatal hatáskörébe tartozik, amely erről az Szt. 83/A-83/H. §-ai által szabályozott eljárásban dönt.
- A szabadalommal kapcsolatos egyéb perek, amelyekben már egyaránt szerepe - van az Szt. és a Ptk. anyagi jogi szabályainak. Ilyenek lehetnek például a szerző személyhez fűződő jogainak sérelmével, a szerzőséggel és szerzőtársággal, a találmány szolgálati jellegével, a szabadalom átruházásával, jogutódlásával, hasznosításával kapcsolatos perek.
A Hivatal eljárására egyfelől az Szt. 46-56. §-aiban foglalt általános, másfelől az egyes ügyekre vonatkozó különös szabályokat kell alkalmazni.

Szt. 45. §

A Hivatal közigazgatási hatóság, eljárása pedig - elvileg - közigazgatási eljárás. Ezért azokban a kérdésekben, amelyekről az Szt. nem rendelkezik, a Ket. szabályait kell alkalmazni. Az Szt. 45. §-ának (2) bekezdése azonban mindjárt kiemeli a Ket. szabályaitól való legfontosabb eltérést: a szabadalmi eljárások - fő szabályként - az ügyfél kérelmére indíthatók meg. Hasonlóképpen az Szt. 45. §-ának (4) bekezdése kizárja a Ket. jogutódlásra vonatkozó szabályainak alkalmazását is. Ezért a bejelentő halála vagy jogutód nélküli megszűnése esetén az Szt. 8. § és 9. §-ának anyagi jogi szabályaiból kiindulva kell eldönteni, hogy az Szt. 50. §-ának (2) bekezdése alapján felfüggesztett eljárás folytatását mikor lehet elrendelni. Kizárt a közvetítő igénybevétele is.
Ha áttekintjük az Szt. eljárási szabályait, látjuk, hogy ezek mind a Hivatal, mind az ügyfél eljárási cselekményeit (jogait és kötelezettségeit) olyan összefüggő koherens rendszerbe foglalják, amelyben a Ket. szabályainak alkalmazására csak csekély lehetőség marad. Az Szt. egyes esetekben kifejezetten más esetekben tartalmánál fogva zárja ki a Ket. szabályainak alkalmazását. Végül is a gyakorlatban inkább csak a Ket. legáltalánosabb szabályai (például az eljárás alapelvei, az ügyintéző kizárása), illetve eljárás-technikai szabályai (például idézés, jegyzőkönyv felvétele) kaphatnak helyet a szabadalmi eljárásokban.

Szt. 46. §

Az Szt. 46. §-át a 2005. évi LXXXIII. törvény 188. §-a teljes egészében újraszabályozta.
A szabadalmi eljárás általános szabályai minden fontos kérdésben alapvetően különböznek a közigazgatási eljárás jellegétől és módszereitől.
A legfontosabb különbség: fő szabályként a szabadalmi eljárás csak kérelemre indulhat meg. Kivétel a szabadalmi oltalom megszűnésének megállapítására irányuló eljárás, ezt hivatalból kell megindítani, ha a szabadalmi oltalom időtartama lejárt, vagy a fenntartási díjat a türelmi időn belül sem fizették meg [Szt. 39. §-ának a) és b) pontja, 79. §-ának (1) bekezdése].
Az Szt. ugyan kifejezetten nem rendelkezik róla, de szabályaiból levezethető a Hivatal döntéseinek kérelemhez kötöttsége is: érdemi döntését nemcsak kérelem alapján, hanem a kérelem keretei között hozhatja meg (ez alól csak a megsemmisítési ügyekben találunk kivételt).
Ugyancsak fontos különbség, hogy a szabadalmi ügyekben megkülönböztethetők az egyoldalú, illetve kétoldalú meghallgatásom alapuló eljárások. Kifejezetten egyoldalú meghallgatáson alapul a szabadalom megadására, a szabadalmi oltalom megszűnésének megállapítására, illetve újból érvénybe helyezésére irányuló eljárás, de hasonlóak a nyilvántartással, tájékoztatással kapcsolatos eljárásjogi cselekmények is.
Amikor azonban a Hivatalnak ellenérdekű felek között a találmány vagy a szabadalom tekintetében keletkezett jogvitát kell eldöntenie, előtérbe kerülnek a kontradiktórius eljárás elemei. Feltétlenül ellenérdekű felek között folyik a jogvita a szabadalom megsemmisítési és a nemleges megállapítási eljárásban, de fennállhat az érdekellentét akkor is, ha a kényszerengedélyezésről kell dönteni vagy a szabadalmi leírás értelmezése válik vitássá. Különös esete a kontradiktórius eljárásoknak az uniós jogszabályon alapuló szabadalmi kényszerengedély kiadása.
Az egyoldalú meghallgatáson alapuló eljárásban az ügyintézést illetően nincs eltérés a közigazgatási eljárás általános szabályaitól. A kontradiktórius ügyekben viszont a Hivatal háromtagú tanácsban jár el és határozatait szótöbbséggel hozza meg.
Formai szempontból a Ket. 71. §-ának a döntéshozatalra vonatkozó rendelkezései érvénysülnek a szabadalmi eljárásokban is. A döntés általános fogalmán belül meg kell különböztetni az ügy érdemében hozott határozatot és a nem érdemi kérdésben - rendszerint az eljárás folyamán - hozott, vagy az eljárást érdemi döntés nélkül befejező végzést. Az ügy érdemében hozott határozatok a következők:
- a szabadalom megadása,
- a szabadalmi oltalom megszűnésének megállapítása és újbóli érvénybe helyezése,
- a szabadalom megsemmisítése,
- a nemleges megállapítás,
- az európai szabadalmi bejelentés lefordított igénypontjainak közzététele és az európai szabadalom szövegéről készített magyar nyelvű fordítás benyújtása, valamint a fordítás kijavítása.
A döntéshozatal módját illetően a kontradiktórius eljárások különösen fontos vonása, hogy mind az érdemi határozat, mind a végzés meghozatala a tanács hatáskörébe tartozik egyszersemind szavazással történik.
Ezzel kapcsolatban érdekes módon alakul az "eljárás nyilvánossága" is. Az Szt. 53. §-ának (4) bekezdése szerint a szabadalmi ügyekben az eljárás csak akkor nyilvános, ha abban ellenérdekű fél is részt vesz.
Az eljárás nyilvánosságára való utalás a fogalom félreértett használatával történt. Mind az egyoldalú, mind a kétoldalú meghallgatáson alapuló eljárás esetén ugyanis nem magának az eljárásnak, hanem az ügyiratoknak a nyilvánosságáról lehet szó. Ez a nyilvánosság a szabadalmi bejelentés közzétételével kezdődik. Ezen felül a kétoldalú eljárásban azzal a többlettel találkozunk, hogy a háromtagú tanács által megtartott tárgyalások (amelyeken a felek meghallgatása, bizonyítás felvétele, határozat kihirdetése történik) nyilvánosak.
A határozat és a végzés megkülönböztetésének döntő kihatása van a jogorvoslat szabályozására.
A szabadalmi eljárásban meghozott döntések jogerőre emelkedésére vonatkozó szabályok szintén a jogorvoslati rendszerhez igazodnak. Minthogy a fellebbezés kizárt, a döntések a kézbesítés időpontjában emelkednek jogerőre, kivéve ha a fél annak bírósági megváltoztatását kéri.
Sajátos szabályokat tartalmaz az Szt. 46. §-ának (4) bekezdése a hirdetményi úton történő közlésre, ha az ügyfél az általa közölt lakcímen (székhelyen, telephelyen) ismeretlen, vagy a postai küldemény azzal a jelzéssel érkezett vissza, hogy a címzett ismeretlen helyre távozott, vagy a címe ismeretlen (nem található fel). A döntésről szóló hirdetmény közzététele az Szt. 56. §-ának mintájára a Hivatal hivatalos lapjában és honlapján történik. A döntést ilyenkor a közzétételt követő tizenötödik napon kell kézbesítettnek tekinteni.
Ha az Szt. 51. §-ának (1) bekezdése értelmében a külföldi ügyfél képviseletével ügyvédet vagy szabadalmi ügyvivőt köteles megbízni, a döntést minden esetben a képviselőnek kell kézbesíteni. Nem lehet tehát helye annak, hogy az ügyfél a Ket. 78. §-ának (4) bekezdése alapján a kézbesítést saját kezéhez kérje.

Szt. 47. §

Az előbbiekből kitűnik, hogy a szabadalmi eljárás - fő szabályként - kérelemre indul és fennáll az érdemi határozat kérelemhez kötöttsége is. A tényállás megállapításában azonban megjelenik egyfelől a tények hivatalból való megvizsgálása, de másfelől az is, hogy a Hivatal a tényeket is az ügyfelek tényállításainak és indítványainak körében vizsgálhatja.
A hivatalbóliság az egyoldalú meghallgatáson alapuló eljárások sajátossága. A tényeket az ilyen eljárásokban a Hivatal hivatalból köteles vizsgálni, nem korlátozódhat a tények megállapításában az ügyfél előadásaira, tényállításaira. (Különös jelentősége lehet ennek például a szabadalmazást kizáró körülmények feltárása tekintetében.)
A kétoldalú meghallgatáson alapuló (kontradiktórius eljárásokban) viszont a Hivatal a tényeket már nem csak a kérelem, hanem a felek tényállításai és egyéb nyilatkozatai alapján és azok körében vizsgálhatja meg.
Kontradiktórius a szabadalom megsemmisítése, a nemleges megállapításra és a kényszerengedély megadására irányuló eljárás. Ezekben az eljárásokban ügyfélként részt kell venniük azoknak, akiknek jogát az eljárás érinti. Külön is ügyfélnek minősíti a szabadalom megsemmisítési eljárásban a törvény a szolgálati találmány feltalálóját. Az ügyfelek részvételét szolgálja az a rendelkezés, amely szerint a beadványokat és azok mellékletét olyan számban kell benyújtani, hogy azokat nekik (képviselőjüknek) kézbesíttetni lehessen. Az előírt példányszám nem pótolt hiánya miatt az eljárás megindítására irányuló kérelmet visszavontnak, az egyéb beadványokat pedig be nem nyújtottnak kell tekinteni.
Az ügyfél jogait azonban a törvény mind a két esetben messzemenő védelemben részesíti: a Hivatal döntését csak olyan tényekre és bizonyítékokra alapíthatja, amelyeket az ügyfél ismert (módjában volt megismerni) és amelyekre észrevételét megfelelő határidőn belül megtehette.
Ha az ügyfél nyilatkozatát, tényállítását vagy indítványát tartalmazó beadvány hiányos, a Hivatal köteles - a mulasztás jogkövetkezményeire való figyelmeztetés mellett - az ügyfelet hiánypótlásra felhívni. A jogkövetkezményeket az Szt.-nek az egyes eljárási cselekményeket szabályozó rendelkezései tartalmazzák (elutasítás, visszavonás vélelmezése, - az eljárás megszüntetése).
Sajátos rendelkezést tartalmaz az Szt. 47. § (4) bekezdés újonnan beiktatott második mondata. Eszerint, ha a kivonat (lásd az 57. §-hoz fűzött magyarázatot) hiányos vagy nem megfelelő, a Hivatal a hiánypótlásáról vagy a kivonat átdolgozásáról "hivatalból" intézkedhet.
Az értelmezési problémát az jelenti, hogy a leírás és az igénypontok hiányainak pótlására is a Hivatal hivatalból köteles a bejelentőt felhívni. Ezért a kivonat esetében a hivatalból való intézkedés nyilván azt jelenti, hogy a Hivatal a kivonat hiányát saját maga pótolja, ugyanígy elvégezheti az átdolgozást is.
A Hivatalnak ez az eljárása nem sérti a bejelentő érdekét, hiszen a kivonat csupán tájékoztató jellegű, anyagi jogi jelentősége nincs.
A tényállást a Hivatal - a szükséges bizonyítás lefolytatása után - az összes körülmény mérlegelésével állapítja meg.

Szt. 48. §

A határidők számítására a Ket. 65. §-a az irányadó. Ehhez képest a napokban számított határidőbe a közlés (kézbesítés) napja nem számít bele; ha a határidő utolsó napja munkaszüneti nap, a határidő a legközelebbi munkanapon jár le; a postán küldött beadvány benyújtása napjának a postára adás napját kell tekinteni. A hónapokban vagy években megállapított határidő azon a napon jár le, amely számozásánál fogva a kezdőnapnak megfelel, ha pedig ilyen nap nincs a naptárban, a hónap utolsó napját kell a határidő végének tekinteni.
Az Szt. kétféle határidőt ismer: egyfelől a saját maga által megállapított, másfelől a Hivatal által kitűzött határidőt.
A törvény által meghatározott határidők lehetnek anyagi jogi vagy eljárási határidők. A meghosszabbítás tiltalma mindkettőre vonatkozik. A határidő elmulasztásának következményeit maga a törvény meghatározza. A Hivatalnak az officialitásból eredő kötelezettségei kiterjednek ugyan a jogkövetkezményekre való figyelmeztetésre is [Szt. 47. § (4) bek.], a jogkövetkezmények azonban a figyelmeztetés hiányában is bekövetkeznek (hacsak e szabály alól maga az Szt. kivételt nem tesz).
Anyagi jogi határidők például:
- a fenntartási díj esedékessége és a megfizetésére vonatkozó türelmi idő [Szt. 23. § (1) és (2) bek.]; elmulasztásának következménye: az oltalom megszűnése [Szt. 39. § b) pont],
- a szabadalmi oltalom újbóli hatályba helyezésére engedélyezett határidő [Szt. 40. § (2) bek.]; jogkövetkezmény a kérelem elutasítása.
Eljárási jogi határidő áll fenn például:
- az elsőbbségi igények (belső és uniós egyaránt) bejelentésére [Szt. 61. § (2) bek.],
- a használati mintaoltalom származtatására vonatkozó igény bejelentésére (Szt. 62. §),
- az érdemi vizsgálat elvégzésére vonatkozó kérelem benyújtására [Szt. 75. § (1) bek.] és a vizsgálati díj befizetésére [Szt. 75. § (4) bek.].
Az érdemi vizsgálat díja egyébként példa arra az esetre is, amikor a határidő lejártához és a jogkövetkezmények bekövetkezéséhez a figyelmeztetésre - kivételesen - szükség van.
Mind az anyagi jogi, mind az eljárási határidők elmulasztása jogvesztéssel jár, vagy pedig amiatt a kérelmet visszavontnak kell tekinteni.
A Hivatal eljárási cselekmények elvégzésére állapíthat meg határidőket. Ezzel - az összefüggések jobb megvilágítása végett - az Szt. 49. §-ához fűzött magyarázat keretében foglalkozunk.

Szt. 49. §

Az Szt. 48. §-ának (2)-(6) bekezdését, valamint 49. §-át a 2007. évi CXLII. törvény 13. és 14. §-a a Szabadalmi Jogi Szerződés (SzJSz) által megkívánt jogharmonizálás végett iktatta be, illetve módosította. (Az SzJSz-re vonatkozó tudnivalókat lásd az Szt. 53/E. §-ához fűzött magyarázatnál.)
Az Szt. 48. §-ának (1) bekezdése a törvény által meghatározott határidőkről rendelkezik: ezeket a Hivatal nem hosszabbíthatja meg és elmulasztásuk jogkövetkezményei külön felhívás vagy figyelmeztetés nélkül is bekövetkeznek.
Az Szt. 48. §-ának (2) bekezdése a Hivatal által kitűzött határidőkről rendelkezik. Azokban az esetekben, amelyekben a törvény hiány pótlására vagy nyilatkozat tételére nem állapít meg határidőt, a Hivatal kettő-négy hónapos időkereten belül tűzhet ki határidőt a jogcselekmény teljesítésére. A határidő lejárta előtt előterjesztett kérelemre a Hivatal a határidőt újabb kettő-négy hónapos időkeretben meghosszabbíthatja. Kivételesen indokolt esetben engedhető meg többszöri, vagy négy hónapot meghaladó hosszabbítás, azzal azonban, hogy az így adott többletidő nem lehet hosszabb hat hónapnál.
A mulasztás jogkövetkezményeinek elhárítására az Szt. 48. §-ának (3)-(6) bekezdése az eljárás folytatására irányuló kérelem formájában új jogintézményt vezetett be, az Szt. 49. §-a pedig kiszélesítette az igazolási kérelem előterjesztésének lehetőségét.
A mulasztás jogkövetkezményeinek elhárítására az igazolási kérelem adja az általánosabb jellegű lehetőséget. Előterjesztésének egyaránt hely lehet a törvény által megállapított anyagi és eljárásjogi határidő elmulasztása esetén. Az eljárás folytatására irányuló kérelemnek viszont csak a Hivatal által megállapított határidő elmulasztása esetén van helye. A kétféle lehetőség egymáshoz való viszonyában az eljárás folytatására irányuló kérelemnek van elsőbbsége: nincs helye igazolásnak, ha az eljárás folytatását kérni lehet és az erre megszabott határidő elmulasztását nem lehet igazolással kimenteni.
A késedelem orvoslásának mind a két esetben feltétele az elmulasztott jogcselekmény pótlása; abban is azonosság van, hogy a kérelem benyújtására mind a két esetben a törvény két hónapos határidőt ad. Különbözik azonban a határidő kezdő napja:
- az eljárás folytatására irányuló kérelmet a mulasztás miatt hozott döntés (végzés vagy határozat) közlésétől számított két hónapon belül lehet benyújtani, viszont
- az igazolási kérelem esetén a törvény továbbra is fenntartja a szubjektív és az objektív határidő megkülönböztetését. Általában véve a szubjektív határidő az elmulasztott határnaptól, illetve határidő utolsó napján kezdődik, azonban, ha a mulasztás csak később jutott az ügyfél tudomására vagy a mulasztást előidéző akadály csak később szűnt meg, a két hónapos határidő a tudomásszerzés vagy az akadály elhárulásának napján kezdődik. Az objektív határidő 12 hónap. Kivételt az uniós elsőbbségre az Szt. 61. §-ának (1) bekezdés c) pontjában meghatározott tizenkét hónapos határidő jelent: ennek elmulasztása esetén az igazolási kérelem csak két hónapos objektív határidőn belül nyújtható be.
A legfontosabb különbség a két kérelem alapjául szolgáló feltételekben van:
- az igazolással az ügyfél csak a mulasztás vétlensége esetén élhet (vagyis akkor, ha az önhibáján kívül következett be); a mulasztás okát és vétlenségét (azonosan a közigazgatási és bírósági eljárásokban általánosan érvényesülő szempontokkal) valószínűsíteni kell. Ezzel szemben
- az eljárás folytatásának lehetősége nem függ a késedelem okától, erre az ügyfélnek még csak hivatkoznia sem szükséges.
A mulasztás elhárításának legfontosabb következménye mind a két esetben abban van, hogy az elmulasztott jogcselekményt határidőben teljesítettnek kell tekinteni. Ennek módjában azonban már az eljárás jellegéből folyó eltérések vannak. Amennyiben a Hivatal az eljárás folytatására irányuló kérelemnek helyt ad (mert a fél pótolta az elmulasztott eljárási cselekményt) a Hivatalnak a mulasztás miatt meghozott döntését - a szükséghez képest - részben vagy egészben módosítania, illetve visszavonnia kell. A bejelentő mulasztásának jogkövetkezménye lehet az eljárás megszüntetése, de ennél gyakoribb, hogy a törvény a bejelentés (egyéb jognyilatkozat) visszavonását vélelmezi. A mulasztás jogkövetkezménye többnyire abban van, hogy a bejelentést visszavontnak kell tekinteni, amit, a Hivatal végzéssel vesz tudomásul. Ezt a végzést vonja vissza tehát a Hivatal, miáltal az eljárást minden további feltétel nélkül folytatni kell. Igazolási kérelemnek való helyt adás esetén viszont már nem pusztán az eljárás folytatásáról lehet szó, hanem esetleg új tárgyalás tartásáról, vagy érdemi döntés visszavonásáról, módosításáról, illetve hatályban tartásáról is.
Mind a kétféle kérelem előterjesztésének meg vannak a korlátai. Az eljárás folytatását nem lehet kérni a három kontradiktórius (a szabadalom megsemmisítésére, nemleges megállapítására és kényszerengedélyre irányuló) eljárásban. Az igazolás lehetőségét a törvény - a korábbihoz képest - ma már csak szűk körben zárja ki. Nincs helye igazolásnak az elsőbbségi nyilatkozat megtételére és kijavítására az Szt. 61. §-ának (2) és (6) bekezdésében megszabott határidők elmulasztása esetén. (Arról már csak fölös óvatosságból rendelkezik a törvény, hogy az igazolási kérelem benyújtására megszabott határidők elmulasztásának igazolása is ki van zárva.)

Szt. 50. §

Az Szt. 50. §-át a 2005. évi LXXXIII. törvény 172. §-a új tartalommal töltötte meg.
A Ket. 32. §-ának rendelkezései nyomán az Szt. szakított az eljárás félbeszakadásának jogintézményével és minden olyan ok esetén, amely az eljárás érdemi befejezését akadályozza, illetve annak késleltetését indokolttá teszi, az eljárás felfüggesztésére vonatkozó szabályok alkalmazását rendeli el.
A felfüggesztésre okot adó körülményeket az Szt. 50. §-a szabadalmi ügy tárgyához igazodva határozza meg.
Hivatalból kötelező az eljárás felfüggesztése, ha a szabadalomra való jogosultság tárgyában per indul. Ilyen lehet a szabadalombitorlás (Szt. 35. §) miatt, illetve a szerzőség részarányának [Szt. 7. §-ának (4) bekezdése] megállapítása iránt indított vagy a találmány szolgálati, alkalmazotti jellegével (Szt. 9. §) kapcsolatos per. Fel kell függeszteni a szabadalmi eljárást akkor is, ha annak eldöntése olyan kérdés előzetes elbírálásától függ, amelyben az eljárás más hatóság hatáskörébe tartozik (például a szabadalom megsemmisítésére irányuló eljárásban vitás, hogy a szabadalom átruházásáról szóló szerződés érvényes-e). Az utóbbi ok felmerülése estén alkalmazásra kerülhet a Ket. 32. §-a első bekezdésének utolsó két mondata (felhívás az eljárás megindítására, a mulasztás következménye).
Szintén hivatalból kötelező a szabadalmi eljárás felfüggesztése az ügyfél halála illetve megszűnése esetén. Az Szt. 50. §-ának (3) bekezdése értelmében a Hivatal az eljárást az ügyfél kérelmére vagy hivatalból függeszti fel, ha az adott ügyet a vele szorosan összefüggő - szintén a Hivatal hatáskörébe tartozó - másik eljárásban hozott (hozandó) döntés nélkül megalapozottan nem lehet eldönteni. Például: a szabadalom megsemmisítésére irányuló eljárás eldöntéséhez szükséges lehet annak bevárása, hogy a szabadalom megszűnésének megállapítására irányuló eljárás milyen határozattal ér véget.
A fél kérelmére a Hivatal a szabadalmi eljárást a Ket. 32. §-ának (3) bekezdése alapján függesztheti fel. Ennek lehetőségét azonban a szabadalom megadására irányuló eljárásban az Szt. 50. §-ának (4) bekezdése kizárja. Az ilyen eljárást kérelem esetén is csak az Szt. 50. §-ának (1) és (3) bekezdésében meghatározott feltételek szerint lehet felfüggeszteni.
Az eljárás felfüggesztéséről a Hivatal a Ket. 32. §-ának (7) bekezdése szerint végzéssel dönt. Az ügyfelek a végzés megváltoztatását a bíróságtól kérhetik.
Az eljárás felfüggesztésekor minden határidő megszakad. Ehhez azonban hozzá kell tenni, hogy a felfüggesztés időtartama alatt sem a Hivatal, sem az ügyfél (eltekintve a felfüggesztett eljárás folytatásának elrendelését célzó intézkedésektől) eljárási cselekményeket nem végezhet. A Hivatal azonban rendelkezhet úgy is, hogy a felfüggesztés nem érinti egyes - meghatározott - határidők folytatódását. A felfüggesztés megszűnésekor a félbeszakadt határidő újra kezdődik (nem folytatódik!).

Szt. 51. §

A szabadalmi ügyekben a képviseletet elsősorban ügyvédek vagy szabadalmi ügyvivők látják el.
Az ügyvédi képviseletre mindenben az általános szabályok az irányadók [lásd a Pp. 67. § (1) bek. c) pontjához fűzött magyarázatot].
A szabadalmi ügyvivőkről szintén külön jogszabály: a 2003. évi VI. törvény, majd a 2005. évi LXXXIII. törvénnyel módosított 1995. évi XXXII. törvény rendelkezik. A szabadalmi ügyvivő feladata - egyebek között -, hogy szabadalmi ügyben megbízás vagy kirendelés alapján - az ügyfél képviseletét ellássa a bíróság vagy más hatóságok előtt. A szabadalmi ügyvivő ezen felül elláthatja a képviseletet a Hivatal hatáskörébe tartozó növényfajta oltalmi, használati mintaoltalmi és topográfia oltalmi ügyekben, a védjegyügyekben, a földrajzi árujelzőkkel kapcsolatos ügyekben, valamint az ezekhez kapcsolódó jogorvoslati és végrehajtási eljárásokban is. (Ezzel itt azért foglalkozunk, mert a felsorolt eljárásokban a képviselet kérdésével a szabályozás azonossága, vagy a szabadalmi eljárás szabályaira való visszautalás miatt csak a figyelemfelhívásra szorítkozunk.)
A szabadalmi ügyvivői tevékenység elengedhetetlen feltétele a Szabadalmi Ügyvivői Kamarában való tagság.
A szabadalmi ügyvivői tevékenység formái:
a) egyéni ügyvivő, aki a képviselet ellátását saját személyében vállalja,
b) jogi személyként működő ügyvivői iroda,
c) kizárólag ügyvivői feladatok elvégzésére alakult korlátolt felelősségű társaság, amely szintén jogi személyiséggel rendelkezik.
Az ügyvivői iroda és kft. nevében szabadalmi ügyvivő jár el, aki tag vagy alkalmazott egyaránt lehet. Ezen felül gazdálkodó szervezetek is foglalkoztathatnak szabadalmi ügyvivőt, aki a képviseletet munkaviszonya alapján látja el.
A Magyar Köztársaságnak az Európai Unióhoz való csatlakozása folytán az 1995. évi XXXII. törvény 2004. május 1-je óta hatályos 27/A. §-a értelmében a szabadalmi ügyvivőkre irányadó szabályok szerint elláthatja a Hivatal előtti képviseletet az európai közösségi iparjogvédelmi képviselő is (aki az Európai Gazdasági Térség valamelyik tagállamában szabadalmi ügyvivői jogosultsággal rendelkezik).
Az, aki hivatásos közösségi képviselőként állandó jelleggel kíván a Magyar Köztársaság területén szabadalmi ügyvivői tevékenységet folytatni, köteles magát felvétetni a Szabadalmi Ügyvivői Kamaránál vezetett európai közösségi hivatásos iparjogvédelmi képviselők névjegyzékébe. Eseti jellegű képviselet ellátáshoz vagy egyéb szolgáltatás nyújtásához a névjegyzékbe való feltétel lehetséges, de nem kötelező. A névjegyzékbe való felvétel nélkül eljáró képviselő azonban a Hivatal, a bíróság vagy más hatóság előtt köteles igazolni, hogy az Európai Gazdasági térség valamelyik tagállamában szabadalmi ügyvivői tevékenység folytatására jogosultságot szerzett.
Az európai közösségi hivatásos képviselők tevékenységüket saját jogukon vagy gazdasági társaság, ügyvivői iroda vagy ügyvivői társaság alkalmazásában folytathatják. A saját jogán tevékenykedő közösségi képviselő kizárólag csak olyan idegen nyelvű szakmai elnevezést használhat, amelyre abban a tagállamban jogosult, ahol a működési jogot megszerezte és köteles feltüntetni, hogy abban az államban melyik szervezetnek a tagja. Az elnevezéshez magyar nyelvű magyarázatot kell csatolnia. A közösségi képviselő a Hivatal és a bíróság előtt a Kamara által kiállított fényképes igazolvánnyal igazolhatja magát.
A jogi képviselet a belföldi ügyfélre nem kötelező, eljárhat saját maga is. A külföldi ügyfelet azonban képviseletei kényszer terheli: köteles képviseletével szabadalmi ügyvivőt vagy ügyvédet megbízni. A kötelező képviseletet elláthatja közösségi képviselő is, de csak akkor, ha ebből a célból belföldi szabadalmi ügyvivővel, ügyvivői irodával vagy társasággal együttműködési szerződést köt és ezt a Hivatalnak bemutatja.
Amennyiben a külföldi ügyfél nem gondoskodik jogi képviseletéről, ennek következményei különbözők:
- ha a természetes személy ügyfél lakóhelye, illetve jogi személy ügyfél székhelye az Európai Gazdasági Térség tagállamának területén van, az ügyfelet hiánypótlásra kell felhívni. Ha a képviselet hiánypótlás ellenére sem felel meg a jogszabályoknak a bejelentést el kell utasítani, hogyha pedig a bejelentő a kitűzött határidőn belül a felhívásra nem reagál, a bejelentést visszavontnak kell tekinteni. Amennyiben a külföldi ügyfél az ellenérdekű fél jogi pozíciójában van a Hivatal a kérelmet a rendelkezésére álló adatok alapján bírálja el. Viszont,
- ha az ügyfél lakóhelye illetve székhelye az Európai Gazdasági Térségen kívülálló államban van, a Hivatal az ellenérdekű fél kérelmére a szabadalmi ügyvivők vagy ügyvédek közül ügygondnokot rendel ki részére. Minthogy a Hivatal hivatalból nem rendelhet ki ügygondnokot az ellenérdekű fél kérelmének hiányában - a bejelentői pozícióban lévő ügyfelet hiánypótlásra kell felhívni, amelynek elmulasztásához vagy nem megfelelő teljesítéséhez az előbbiekben ismertetett jogkövetkezmények fűződnek.
Nem zárja ki az Szt. a Ket. 40. §-ának (1) bekezdésében írt egyéb meghatalmazott megbízását sem. E jogszabály alapján bárki eljárhat képviselőként. Az alkalmasság azonban követelmény: a Hivatal az alkalmatlan meghatalmazott eljárását a Ket. 40. §-ának (4) bekezdése alapján visszautasíthatja.
Az Szt. a meghatalmazást a meghatalmazott kilététől függően különböző alakszerűségekhez köti.
A legszigorúbb alakszerűséget a Ket. 40. §-ának (1) bekezdésén alapuló megbízás esetén követeli meg: ebben az esetben közokiratra vagy teljes bizonyító erejű magánokiratra van szükség (lásd a Pp. 195. és 196. §-át). Az ügyvéd és a szabadalmi ügyvivő (ezek irodái) meghatalmazásához ezzel szemben elegendő az egyszerű magánokirat, amelyen csak a megbízó aláírását lehet megkövetelni. Ügygondnoknak csak ügyvéd vagy szabadalmi ügyvivő rendelhető ki.

Szt. 52. §

Az a szabály, amely a szabadalmi eljárás magyar nyelven való lefolytatásáról rendelkezik, nem ismer kivételt. Az a rendelkezés azonban, amely szerint a szabadalmi leírást (az igényponttal együtt), továbbá a rajz feliratát és a kivonatot is magyar nyelven kell elkészíteni, a 2009. évi XXIII. törvény 5. §-ával 2011. január 1-jei hatállyal bevezetett módosítás folytán fő szabállyá válik, mert lehetővé válik, hogy a törvény ettől eltérően rendelkezzék. Ez eltérés az európai szabadalom tekintetében az Szt. 84/H. §-ának (1) és (2) bekezdésében fog lehetségessé válni.
Az Szt. 52. §-ának (2) bekezdése alá tartozó esetekben a Hivatal elhatározásától függ: megköveteli-e, hogy a fél az idegen nyelvű beadványról - saját költségén - egyszerű vagy hitelesített fordítást készíttessen és csatoljon be. A Hivatalnak ez a joga azonban korlátozott: az Szt. 61. §-ának (1) bekezdés b) pontja szerint megállapítható uniós elsőbbség esetén az ennek megalapozására szolgáló okirat fordítását csak akkor lehet megkövetelni, ha a szabadalmazhatóság megítéléséhez van rá szükség. Ezen felül az elsőbbség igazolását segíti az Szt. 61. §-ának (5) bekezdésében foglalt az az új rendelkezés is, amely szerint - a feltételektől függően - a Hivatal által hozzáférhető külföldi bejelentés másolatát (mint a szabadalmi bejelentés mellékletét) benyújtottnak kell tekinteni.

Szt. 53. §

A nyilvánosság - bővebb magyarázatot nem igénylő általános szabályai a bejelentő érdekét védik: addig, amíg a közzététellel ideiglenes oltalmat nem nyer, az eljárásból a nyilvánosság kizárása indokolt.
A nyilvánosságot az eljárás egész időtartamára kizárja a bejelentés minősített adattá való minősítése. Ez egyfelől a hazai szabályozás, másfelől nemzetközi szerződés alapján mehet végbe.
A hazai szabályozás szerint a bejelentést az illetékes miniszter indítványára a minősített adatok védelméről szóló 2009. évi CLV. törvény alapján a Hivatal elnöke a 141/2008. (V. 16.) Korm. rendelet szerint minősítheti minősített adattá. Ebben az esetben az eljárási szabályok között anyagi jogi szabályt is találunk, amely kizárólagos hasznosítási szerződés megkötését írja elő. Arról nincs rendelkezés, hogy mit kell tenni, ha a szerződést nem sikerül tető alá hozni. Ilyenkor - nézetünk szerint - kényszerhasznosításhoz hasonló helyzet jön létre, amelyben előtérbe kerülnek a hasznosítási díj mértékére és fizetésének időtartamára vonatkozó rendelkezések.
A nemzetközi szerződésen alapuló minősítésnek is megvan a maga anyagi jogi vonzata: a kártalanítás. Ez azonban feltétlenül csak akkor kötelező, ha a minősítést a Magyar Állam kezdeményezte. Amennyiben ezek után hazai hasznosításra vonatkozó szerződés is létrejön, érdekes problémát kell megoldani: hogyan viszonylik egymáshoz a díjazás és a kártalanítás?
Egyéb esetekben - ha ezt a nemzetközi szerződés lehetővé teszi - a kártalanítás elkerülhető a lemondás kieszközlésével.
A bejelentés elutasítása esetén a találmány államtitkokká való minősítésére kerülhet sor. Ez nem jelent nehézséget, ha az elutasítás eljárási okból történt. Kérdéses azonban, hogy mi a teendő akkor, ha a találmány az anyagi jogi szabályoknak nem felelt meg (pl. a szellemi alkotás nem minősíthető találmánynak).
Az Szt. 53. § (2) bekezdésének 2011. január 1-jén beiktatott c) pontja a személyes adatok védelmét szolgálja.
Amikor a harmadik személy betekintési jogát illetően a közigazgatási hatósági eljárás általános szabályaira utal, a Ket. 17. és 39/A. §-ára gondolhatunk. Ezek a személyes adatok megismerését hatóságok része teszik lehetővé, más jogi vagy természetes személyek részére viszont csak attól függően, hogy azokra jogorvoslat gyakorlása érdekében van szükségük.

Szt. 53/A. §

Az Szt. 53/A. §-át a 2005. évi LXXXIII. törvény 196. §-a iktatta be.
Az Szt. 53/A. §-a a szabadalmi eljárás jogorvoslati rendszerét átfogóan szabályozza. E jogszabályhely (1) bekezdése a döntések valamennyi fajtájával szemben kizárja
- a fellebbezést (Ket. 98. §-a)
- az el nem bírált új tényre, adatra vagy bizonyítékra alapítható újrafelvételt (Ket. 112. §),
- a felügyeleti szerv által lefolytatható felügyeleti eljárást (Ket. 115. §),
- a törvénysértésre hivatkozással előterjeszthető ügyészi óvást.
Ezek után a szabadalmi eljárás során hozott döntésekkel szemben a Ket. VII. fejezetében szabályozott jogorvoslati lehetőségek közül csak a következők alkalmazhatók.
a) A döntés kijavítása vagy kicserélése (név-, szám- vagy más elírás, számítási hiba esetén), továbbá a döntés kiegészítése (ha a Hivatal valamely, az ügy érdemére tartozó kérdésben nem döntött, vagy hiányzik a döntésből a jogszabály által előírt elem). Ez a jogorvoslati mód mindenféle döntés esetében alkalmazható.
b) A döntés módosítása vagy visszavonása a Ket. 114. §-a szerint. Erre a jogorvoslati módra a bíróság által el nem bírált döntés esetén van lehetőség, ha a döntés jogszabályt sért. Egy ízben és csak a határozat közlésétől számított egy éven belül élhet a Hivatal a jogorvoslatnak ezzel a módjával.
A végzések esetében a módosításnak és visszavonásnak csak ez akadálya lehet: a bírósági felülvizsgálat. A bíróságtól azonban csak az Szt. 85. §-ának (1) bekezdés b)-d) pontjában felsorolt végzések megváltoztatását lehet kérni, a többiét önállóan nem [csak a 85. § (1) bekezdésében felsorolt határozatok felülvizsgálata keretében].
Az Szt. 53/A. §-ának fent írt (3) bekezdésében felsorolt érdemi határozatokat a Hivatal csak megváltoztatási kérelem alapján és csak annak a bírósághoz való továbbítása előtt módosíthatja vagy vonhatja vissza. Kivételt jelentenek ez alól az eljárás folytatását elrendelő és az igazolási kérelemnek helyt adó, az Szt. 48. §-ának (5) bekezdése és 49. §-ának (5) bekezdése alapján meghozott határozatok.
A szabadalom megsemmisítéséről és a nemleges megállapításról, valamint a kényszerengedély megadásáról hozott határozat módosítását vagy visszavonását az Szt. 53/A. §-ának (4) bekezdése két további feltételhez köti:
- a Hivatal megállapítja, hogy döntése jogszabályt sért [ez a feltétel csak látszólagos, illetve felesleges, hiszen a Ket. 114. §-ának (1) bekezdése úgyis csak a jogszabálysértő határozat módosítását vagy visszavonását engedi meg],
- a felek a határozat módosítását vagy visszavonását egybehangzóan kérik.
A jogalkotó 2013. április 1-jei hatállyal iktatta be az Szt. 53/A. § (5)-(7) bekezdését.
Az (5) bekezdésben foglalt rendelkezés szerint a Hivatal, ha az eljárásban nincs ellenérdekű fél
- a szabadalmi oltalom megszűnésének megállapításáról és újra érvénybe helyezéséről,
- a szabadalom megsemmisítéséről,
- a nemleges megállapításról, valamint
- a kényszerengedély megadásáról
hozott határozatát megváltoztatási kérelem alapján akkor is visszavonhatja vagy módosíthatja, ha döntése ugyan nem sért jogszabályt, azonban a megváltoztatási kérelemmel egyetért.
Az oltalom megszűnésének megállapítására és újbóli érvénybe helyezésére irányuló eljárás egyoldalú meghallgatáson alapul. Ellenérdekű fél létezése ezért igen ritka; például az Szt. 85. §-ának (4) bekezdés b) vagy c) pontja alapján fordulhat elő.
A szabadalom megsemmisítésére, a nemleges megállapításra és a kényszerengedélyre irányuló eljárás kétoldalú meghallgatáson alapul (kontradiktórius), ezért az ellenérdekű fél hiánya igen ritkán merül fel; például a megsemmisítési kérelem visszavonása esetén [Szt. 81. § (3) bek.], ha az eljárás hivatalból folytatódik.
A visszavonásról, módosításról hozott határozat kötelező kézbesítése után a megváltoztatási kérelem ezekkel szemben ugyanúgy nyújtható be, mint az eredeti határozat esetében.
c) A Hivatal döntésének bírósági megváltoztatására irányuló eljárás. E tekintetben a Ket. 109. §-a és a Pp. XX. fejezete helyett az Szt. XI. fejezetében foglalt szabályok az irányadók.
A bíróságtól az Szt. 53/A. §-ának (3) bekezdés a)-f) pontjaiban felsorolt, eljárást befejező érdemi határozatoknak és az Szt. 85. §-ának (1) bekezdés b)-d) pontjaiban felsorolt végzéseknek a megváltoztatását lehet kérni.

Szt. 53/B. §

Az Szt. új 53/B. §-át a 2005. évi LXXXIII. törvény 197. §-a iktatta be az eljárás szabályai közé.
Az Szt. 53/B. §-a a Ket. végrehajtásról rendelkező VIII. fejezetéhez kapcsolódik. Az Szt. 53/B. § (1) bekezdése a közigazgatási végrehajtásra csak a Hivatal által kiszabott eljárási bírságokat utalja.
Maga az Szt. a bírságolás felől nem rendelkezik, ezért a Ket. 61. §-ának szabályaihoz kell fordulni.
Bírság az eljárás akadályozása miatt a Ket. különböző konkrét rendelkezései alapján szabható ki. Ilyen például a megidézett személlyel szemben a Ket. 48. §-ának (2) bekezdése alapján stb. kiszabható bírság.
Az Szt. 53/B. §-ának (2) bekezdése a szabadalmi eljárás költségeiről rendelkezik. A költségek viselésére való kötelezésnek az ellenérdekű felek egymás közti viszonyában az Szt. 81. §-ának (7) bekezdése és 83. §-ának (2) bekezdése alapján van helye.
A költségekre vonatkozó határozatot a Vht. szabályai szerint lehet végrehajtani; a végrehajtási eljárás megindítását az a fél kérheti, akinek javára a marasztalás szól.

Szt. 53/C. §

Az Szt. új 53/C. §-ának (1) bekezdését a 2005. évi LXXXIII. törvény 198. §-a iktatta be az eljárás szabályai közé. A 2009. évi XXVII. törvény 10. §-a 2009. augusztus 1-jei hatállyal az Szt. 53/C. §-ának (1) bekezdését módosította, (2) bekezdésével pedig a szabályozást kiegészítette.
A Ket. 159. §-a rendelkezik az ügyfél részére engedélyezhető költségmentességről, amely egyaránt kiterjed az eljárási illetékre és az igazgatási szolgáltatási díjakra és az egyéb költségekre. A szabadalmi ügyekben a költségmentesség engedélyezésének kizárása értelemszerűen az Szt. 81. §-ának (7) bekezdésében és 83. §-ának (2) bekezdésében szereplő költségekre vonatkozik. Az ilyen értelemben használt költségek fogalmától meg kell különböztetni az igazgatási szolgáltatási díjakat. Ezek esetében a költségmenetesség kizárt, azonban bizonyos kedvezményekre lehetőség nyílik. Ezekről itt csak annyit, hogy a kedvezmény, a mentesség vagy a halasztás kizárólag természetes személyt illethet meg, illetve természetes személy javára engedélyezhető.
Az Szt. 53/C. §-ának (2) bekezdése általános rendelkezést tartalmaz a szabadalmi ügyekben fizetendő igazságszolgáltatási díjakról. Az ezek fizetésére vonatkozó konkrét rendelkezések az egyes eljárási cselekmények szabályozásánál találhatók. Ezeken felül a 2009. augusztus 1-jét követően megindult eljárásokban kiterjed a fizetési kötelezettség az eljárás folyamán benyújtott módosítási határidő hosszabbítási és eljárás folytatási kérelmekbe is, valamint a szabadalmi lajstromba bejegyzendő jogutódlás, jelzálogjog alapítása és a hasznosítási engedély tudomásul vétele iránt benyújtott kérelmekre is. Egyebekben a díjakra, kedvezményekre, szankciókra vonatkozó szabályokat az Szt. 115/M-115/S. §-ai tartalmazzák.
A mentesség, illetve a halasztás felől a Hivatal végzéssel határoz. E végzés bírósági felülvizsgálatát önállóan nem lehet kérni, csak az Szt. 53/A. §-ának (3) bekezdésében megjelölt határozatok felülvizsgálatához kapcsolva.

Szt. 53/D. §

Az Szt. 53/D. §-ának rendelkezéseit előbb a 2009. évi XXIII. törvény 6. §-a 2011. január 1-jei hatállyal, majd a 2010. évi CXLVIII. törvény 66. §-a 2011. március 1-jei hatállyal vezette be. A hatályos szabályozás tételesen meghatározza az elektronikus ügyintézés kereteit és módját; továbbá taxatíve felsorolja azokat a bejelentéseket, különféle fordításokat és kérelmeket, amelyeket az ügyfél elektronikus úton is benyújthat a Hivatalhoz.
Más kérdés, hogy a Hivatalra is vonatkozik a Ket. 164. §-ának az a rendelkezése, amely szerint honlapján általános tájékoztatást adhat az ügyfélfogadás és ügymenet rendjéről, de lehetőséget lehet adni formanyomtatványok letöltésére is.
Megfontolást érdemel az Szt. 53/D. § (7) bekezdésben szereplő "értelmezhetetlenség" fogalma. Azt kell-e fogalom alatt érteni, hogy a beadvány nem felel meg az elektronikus ügyintézés szabályainak (pl. nem lehetett volna elektronikus úton benyújtani), vagy arról van-e szó, hogy a beadványból még a szabadalmi igény bejelentésére irányuló szándék, vagy az eljárási cselekmény mibenléte sem állapítható meg.
Nem világos az sem, hogy az értelmezhetetlenségről szóló elektronikus vagy postai levélben megküldött értesítés lezárja-e az eljárást (egészében, illetőleg az eljárás adott szakaszára) vagy nem. Ettől függ például a szabadalmi bejelentés esetében, hogy azt úgy kell-e tekinteni, mintha a Hivatalhoz meg sem érkezett volna, vagy a bejelentő csak a bejelentés napjához fűződő elsőbbséget veszti el. Más esetekben az a kérdés vetődik fel, hogy az adott eljárási cselekményt nem létezőnek kell-e tekinteni, vagy pedig helye lehet a hiánypótlásra való felhívásnak. Ennek főleg a határidőkhöz kötött eljárási cselekmények esetében van jelentősége.
A szabadalmi bejelentések elektronikus úton való benyújtásának részletes szabályait a 147/2007. (VI. 26.) Korm. rendelet határozza meg.

Szt. 53/E. §

Az Szt. 53/E. §-át a 2007. évi CXLII. törvény 18. §-a iktatta be a szabadalmi eljárás szabályai közé. Hatályba lépésének napja: 2008. január 1-je, rendelkezéseit az ezt követően megindított ügyekben lehet alkalmazni.
A törvénynek ez a rendelkezése - afféle kollíziós szabályként - elrendeli a 2007. évi CXXXI. törvénnyel kihirdetett, Genfben 2000. június 1-jén elfogadott Szabadalmi Jogi Szerződés (SzJSz) alkalmazását. Minthogy a Szabadalmi Jogi Szerződés 15. cikke utal a Münchenben 1973. október 5-én elfogadott (és 2000. évben felülvizsgált) Európai Szabadalmi Egyezmény (ESzE) rendelkezéseire, ennek szabályai is alkalmazhatókká váltak.
A Szabadalmi Jogi Szerződést a magyar jogterületen akkor kell alkalmazni, ha az Szt. Második Részében foglalt szabályoknál a bejelentőre (egyéb ügyfélre) nézve kedvezőbb szabályokat tartalmaz.
A szabadalmi jogi szerződés - tárgyunk szempontjából - legfontosabb célja
- a bejelentés napjára vonatkozó követelmények és eljárási szabályok harmonizálása, a bejelentők jogvesztésének elkerülése végett,
- a bejelentés alaki követelményeinek egységesítése,
- a határidők kedvező szabályozása és a mulasztások kimentésére adott lehetőségek kiszélesítése. Ezek érdekében azokat a feltételeket határozza meg, amelyeknél a szerződésben részes államok nem hozhatnak szigorúbb szabályokat; eltérésnek csak "lefelé" lehet helye.
E célok érdekében történt az Szt. 48. és 49. §-ának már ismertetett, valamint a következőkben tárgyalandó 58., 61. és 66. §-ának módosítása.
Az alkalmazandó jogszabály választása megköveteli az Szt. és az SzJSz fogalomrendszerének egyeztetését és egybevetését. Ez nem lesz mindig könnyű feladat. Például: az SzJSz 5. cikkének (1) bekezdés a) pontja szerint a bejelentési nap megállapításának harmadik feltétele, hogy a bejelentés olyan részt tartalmazzon, amely "leírásnak tekinthető", de leírás helyett rajz is elfogadható. Ezzel a rendelkezéssel az Szt. 58. §-a (1) bekezdésének c) pontját kell egybevetni, amely szerint a bejelentésnek "leírást, illetve leírásnak tekinthető iratot" kell tartalmaznia, függetlenül attól, hogy az egyébként megfelel-e a leírással szemben támasztott követelményeknek.
A határidőkre és a mulasztás következményeinek orvoslására vonatkozó szabályok a szabadalom megadására irányuló eljárásban jól védik a bejelentő érdekeit. A kontradiktórius eljárásokban azonban a nyilatkozatokra stb. való felhívás esetén a Hivatal által kitűzhető minimális két hónap túlságosan hosszú. Rövidebb határidő kitűzésére csak gyorsított eljárás (Szt. 81/A. §) elrendelése esetén van lehetőség, ami külön költséggel jár. A mulasztás igazolására az Szt. 49. §-ának (1) bekezdésében meghatározott két hónapos szubjektív és (2) bekezdésében meghatározott tizenkét hónapos objektív határidő megrövidítésére nincs lehetőség. Már pedig a megsemmisítési és a nemleges megállapítási eljárásokhoz fontos gazdasági érdekek fűződhetnek, ezért az eljárás elhúzódása hátrányos következményekkel járhat.
A 320/2007. (XII. 5.) Korm. rendelet kihirdette a Szabadalmi Jogi Szerződés mellékletét képező Végrehajtási Szabályzatot, amely a szabadalmi bejelentés részletes szabályait tartalmazza. Erre a szabályzatra is vonatkozik, hogy a benne lévő rendelkezéseket kell alkalmazni, ha azok kedvezőbbek a 20/2002. (XII. 12.) IM rendeletben meghatározott részletes alaki szabályoknál.

b) Szabadalmi lajstrom, hatósági tájékoztatás (az Szt. VIII. fejezete)

Szt. 54. §

Az Szt. 54. §-át a 2010. évi CXLVIII. törvény 2011. március 1-jei hatállyal újra szabályozta.
A szabályozásban bekövetkezett változások lényege abban foglalható össze, hogy megszűnik a bejelentési nyilvántartás vezetése. Ezt követően már csak a szabadalmi lajstromot kell vezetni és egyaránt ebbe kell bejegyezni mind a közzétett szabadalmi bejelentéseket, mind a megadott szabadalmakat.
A lajstrom rendeltetése ehhez képest kettős jellegű. A bejelentés közzététele után fel kell tüntetni benne az eljárás során keletkezett tényeket és döntéseket, ezek közül különös jelentősége van azoknak, amelyek az ideiglenes oltalomra vonatkoznak.
A már megadott szabadalmak tekintetében a lajstrom tartalmát a törvény példálózóan sorolja fel. A felsorolás magában foglalja a szabadalommal kapcsolatos legfontosabb tényeket és körülményeket. Ezeken felül kötelező bejegyezni a szabadalmi lajstromba a fenntartási díj elmulasztása miatt megszűnt szabadalom újra érvénybe helyezését [Szt. 40. §-a és 79. §-ának (2) bekezdése] is. A szabadalom megadását követően a lajstrom vezetésének fő rendeltetése abban van, hogy közhiteles tájékoztatást adjon a szabadalom fennállásáról és a jogosult kilétéről, mert ez elengedhetetlenül szükséges a szabadalom hasznosításához stb. Az új Ptk. ezenfelül 2014. március 15-ével létrehozta a bizalmi vagyonkezelés jogintézményét (új Ptk. 6:310-6:330. §). A kezelt vagyonhoz tartozhat a szabadalom is, és ha ez megtörténik a vagyonkezelő arról saját nevében rendelkezhet. Ez tette szükségessé a vagyonkezelés feltüntetését.
A szabadalom hasznosítását befolyásolja a kényszerengedély megadása is, ezért feltüntetése szintén szükséges, az Szt. 83/F. §-ának (6) bekezdése pedig ugyanebből az okból uniós jogszabály alapján megadott kényszerengedély visszavonásának bejegyzését rendeli el a szabadalmi lajstromba, azonban ez a követelmény vitathatatlanul irányadó az Szt. 31. és 32. §-a alapján szabadalmi perben meghozott ítélettel megadott kényszerengedély módosítása és visszavonása [Szt. 33. §-ának (7) bekezdése] esetén is.
Jogszabály rendelkezése nélkül is indokolt megkövetelni például szabadalmi perben elbírált előhasználati jog [Szt. 21. §-ának (1) bekezdése] és továbbhasználati jog [Szt. 21. §-ának (4) bekezdése], bejegyzését is, hiszen ezek a jogok a szabadalom hasznosításának gazdasági feltételeit jelentősen befolyásolják; a nyilvánosság tájékoztatásához ebben a vonatkozásban épp oly fontos érdek fűződik, mint a hasznosítási és kényszerhasznosítási engedélyek nyilvántartásához. Ez a szempont több más tény nyilvántartását is megkívánhatja, pl. a megsemmisítési eljárás vagy az előhasználati jogra irányuló per megindításának bejegyzését.
A szabadalom záloggal való megterhelése a Ptk. 267. §-ának (1) bekezdése alapján történhet. (Ehhez képest nem a Ptk. 261. §-ában szabályozott jelzálogjogról, hanem jogot terhelő zálogjog létesítéséről van szó.) Amennyiben a jog fennállását közhiteles nyilvántartás tanúsítja és az erről szóló jogszabály elzálogosításukat e nyilvántartásba való bejegyzéshez köti, a zálogjog a nyilvántartásba való bejegyzéssel jön létre. Az Szt. 25. §-ának (2) bekezdése a zálogjog alapítását megengedi azzal, hogy ehhez a szerződés írásba foglalása és a zálogjognak a szabadalmi lajstromba való bejegyzése szükséges. Ehhez képest a bejegyzésnek zálogjogot keletkeztető (konstitutív) hatálya van.
A lajstromba való bejegyzések fontos csoportját képezi a változások átvezetése. Ezek elsősorban a jogosultak személyében következhetek be. A feltaláló helyébe jogutódlással az örökös léphet (haszonélvezet is keletkezhet). A szabadalmi jog is átszállhat jogutódlással, de átruházással is.
A szabadalmi lajstromba való bejegyzéseknek (a zálogjog kivételével) deklaratív hatálya van. A szabadalmi jogot a Hivatal jogerős határozata keletkezteti, megszűnését pedig a jogszabály rendelkezése vagy a Hivatal határozata idézi elő.
A szabadalmi lajstrom nyilvános és közhitelű nyilvántartás. Harmadik személyekkel szemben csak a lajstromba bejegyzett jogokra lehet hivatkozni, de ennek állnia kell fordítva is: harmadik személy sem hivatkozhat arra, hogy a bejegyzett jogról vagy tényről nem tudott. A bejelentés közzététele után ez a szabály vonatkozik az ettől kezdve már nyilvános bejelentési nyilvántartásra is.

Szt. 55. §

A lajstromba való bejegyzés hivatalból vagy kérelem alapján történhet.
A Hivatal saját döntése alapján végi el az általa lefolytatott eljárás során bekövetkezett, valamint a megadott oltalommal összefüggő jogok, illetve tények bejegyzését. A módosított szabályozás szerint a bejegyzés nem függ többé a Hivatal döntésének jogerőre való emelkedésétől, azonban, ha a döntéssel szemben az Szt. 85. §-ának (1) bekezdése értelmében bírósági megváltoztatásnak helye van, fel kell tüntetni, hogy a döntés jogerős-e vagy sem, megváltoztatási kérelem érkezett, illetve a döntés mikor emelkedett jogerőre.
Minden más esetben a bejegyzés kérelem alapján történhet. Ilyen esetben a bejegyzéshez a Hivatal tudomásul vevő határozata szükséges. Ebben az esetben a bejegyzés alapja egyaránt lehet bírósági vagy más hatósági határozat, valamint okirat.
Ezek jellemző esetei:
= közigazgatási hatóság döntése (pl. adóügyi végrehajtással kapcsolatos határozat);
= a bíróságnak a szabadalommal kapcsolatos perben meghozott határozata (ítélete vagy végzése), ha az bejegyzett tényt érint (pl. megállapítja a hasznosítás engedélyezéséről szóló szerződés érvénytelenségét vagy megszűnését);
= a közjegyző által meghozott hagyatékátadó végzés vagy öröklési bizonyítvány;
= a bírósági végrehajtónak a szabadalmi jog lefoglalásáról hozott intézkedése;
= olyan szerződést vagy egyéb jognyilatkozatot tartalmazó okirat, amely nyilvántartott jogra, tényre vagy körülményre vonatkozik.
Az ilyen köz-, illetve magánokiratok alapján a bejegyzendő jog, tény vagy körülmény figyelembevételét lehet kérni.
Az Szt. 55. §-ának 2012. január 1-jétől beiktatott (2a) bekezdése a feltalálóra és a szerzőség arányára vonatkozó bejegyzés módosítására alkalmas jognyilatkozat felől rendelkezik. Ez felveti azt a kérdést, hogy a feltalálót feltüntető bejegyzés okirat alapján is módosítható-e?
Az Szt. 7. §-ának (2) bekezdése a feltaláló kilétére vélelmet állít fel: azt kell feltalálónak tekinteni, akit az elismert elsőbbségi napon benyújtott bejelentésben feltalálónak tüntettek fel. Ez a vélelem azonban megdönthető a találmány bitorlási perrel. Ha a per a szabadalom megadása előtt megindul, a szabadalom megadására irányuló eljárást az Szt. 50. §-ának (1) bekezdése szerint fel kell függeszteni. A szabadalmi lajstromba való bejegyzés után a bíróság az Szt. 34. §-a alapján megállapíthatja, hogy a szabadalom - részben vagy egészben - a pert megindító ügyfelet illeti meg.
Úgy tűnik, hogy a feltaláló kilétének rendezése és a bejegyzés módosítása jognyilatkozattal is megoldható. Erre azonban gyakorlati példa nem vált ismertté.
A szerzőség arányára az Szt. 7. §-ának (3) bekezdése szintén vélelmet állít fel, amíg a bíróság az arányt másképpen nem állapítja meg. Egyértelmű azonban, hogy a bejegyzett arányt a feltalálók egyező nyilatkozata alapján is módosítani lehet.
Az okirat formáját illetően az Szt. 55. §-a külön szól a közokiratról, a magánokirat esetében az adott jognyilatkozattal szemben más jogszabályok által előírt bizonyító erőt követeli meg. A közokirat fogalmára és a magánokiratok bizonyító erejére lásd a Pp. 195. és 196. §-át.
A Hivatal nem fogadhat el bejegyzés alapjául alaki hiányban szenvedő okiratot vagy olyan jognyilatkozatot, amely a jogszabály által megkívánt hatósági jóváhagyás miatt hatálytalan. Az okirat tartalma miatt akkor tagadhatja meg a bejegyzést, ha a jognyilatkozat nyilvánvalóan érvénytelen. (Akkor nyilvánvaló az érvénytelenség, ha az magából az okiratból minden további vizsgálódás nélkül megállapítható.)
Amennyiben a jogok és tények bejegyzése iránt több egymást kizáró kérelem érkezik, ezekről a Hivatal a kérelmek beérkezésének sorrendjében dönt. Az utóbb érkezett kérelmek teljesítésének lehetősége ilyenkor a korábbi kérelmek elbírálásának eredményétől függ.
Az Szt. 55. § (2a) bekezdése arról rendelkezik, hogy a feltaláló (feltalálók) személyére és a szerzőség arányára vonatkozó bejegyzést milyen okiratok alapján lehet teljesíteni (bíróság jogerős ítélete, illetve valamennyi kérelmező és feltaláló egybehangzó nyilatkozata). Egyúttal a (2b) bekezdés visszamegy az eljárásnak a megadott és bejegyzett szabadalom közzétételét megelőző szakaszára. Ha a feltaláló személyére vagy a szerzőség arányára vonatkozó módosítás ekkor történik, erre is a (2a) bekezdésben meghatározott feltételek alkalmazandók, azonban a változást az engedélyezési eljárás iratain kell átvezetni.
Fontos a jogutódlás bejegyzése is. Ha öröklésről van szó, a kérelemhez hagyatékátadó végzést kell csatolni. A jogutódlás alapulhat a szabadalom átruházásán is, ilyenkor a szerződést közokiratba vagy teljes bizonyító erejű magánokiratba kell foglalni. Ha a szabadalmat vagyonkezelő ruházta át (új Ptk. 6:318. §), az Szt. 55. §-ának 2014. március 15. óta hatályos (3a) bekezdése értelmében a vagyonkezelésre való jogosultságot igazolni kell a 2014. évi XV. törvény által szabályozott módon. Ha egyedi vagyonkezelésről van szó, e törvény 19-21. §-ának megfelelő bejelentést kell csatolni a jogutódlást bejelentő kérelemhez. Az üzletszerűen működő vagyonkezelő vállalat tevékenységét a szóban forgó törvény 28. §-a szerint kiadott engedély alapján folytatja.
A Hivatal bejegyzést megtagadó határozatának bírósági megváltoztatását lehet kérni. Ez vonatkozik a jognyilatkozat nyilvánvaló érvénytelenségének megállapítására is. Ezen túlmenően a jognyilatkozat érvénytelenségét a bíróság peres eljárásban állapíthatja meg.

Szt. 56-56/A. §

Az Szt. 56. § a) pontjának hatályon kívül helyezésével 2011. január 1-jével megszűnt a Hivatal adatközlési kötelezettsége. Megmaradt a tájékoztatási kötelezettségnek kétféle esete:
- a szabadalmi bejelentés közzététele: ez a bejelentő kilétének a kivonatnak és egyéb adatoknak közlésével nyilvánossá teszi a találmányt és ettől kezdve a szabadalmi iratok is nyilvánossá válnak, továbbá tájékoztatást kell adni arról is, hogy az újdonságkutatásra már sor került-e;
- a megadott szabadalom közzététele a fontos adatokkal együtt; továbbá a szabadalom változásainak és megszűnésének közzététele.
A hivatalos lapban végzett közzétételeknek kettős funkciója van:
konstitutív, mert az ideiglenes oltalom a bejelentés közzétételével keletkezik,
deklaratív, tájékoztató jellegű a szabadalmi oltalom megadását, megszűnését, korlátozását és újbóli érvénybe helyezését illetően.

c) A szabadalom megadására irányuló eljárás

A szabadalom megadására irányuló eljárás különös szabályait az Szt. IX. fejezete tartalmazza.

Szt. 57. §

A szabadalom megadására a Hivatal rendelkezik kizárólagos hatáskörrel, ezért jog (így az elsőbbség elnyerése is) csak a Hivatalhoz benyújtott bejelentéshez fűződhet.
Ez arra az esetre is áll, ha más hatóság teszi át a hozzá beadott bejelentést a Hivatalhoz.
A szabadalmi bejelentés részletes alaki szabályait a 20/2002. (XII. 12.) IM rendelet tartalmazza. Ez azonban nem csupán formai kérdésekkel foglalkozik, több fontos tartalmi követelményről is rendelkezik. Az iparjogvédelmi eljárások díjait a 19/2005. (IV. 12.) GKM rendelet állapítja meg.
A szabadalmi bejelentés a következő részekből áll:
a) Bejelentési kérelem, amelyet a bejelentő a szabadalmi oltalom megadása iránt terjeszt elő. Ebben olyan adatközlés előírásán kívül, mint a bejelentő nevének, személyi adatainak és lakhelyének a feltüntetése, nyilatkozni kell anyagi jog szempontjából fontos körülményekről is. Ilyenek:
- a "jogosultság" aránya (a találmány szerzősége, vagy a szabadalmaztatás jogának megszerzése szerint,
- a feltaláló személyének és adatainak megjelölése, ha nem azonos a bejelentővel, illetve utalás a szerző esetleges jogutódára,
- a képviselő megjelölése és meghatalmazásának csatolása,
- a különféle elsőbbségekről (uniós, belső, vagy kiállítási elsőbbség) szóló nyilatkozat előterjesztése és az igazolására szolgáló okiratok csatolása.
b) Szabadalmi leírás és igénypontok.
A szabadalmi leírásban meg kell jelölni a találmány címét, valamint a technika állásához viszonyítva annak tárgyát, alkalmazási területét és a találmány felhasználásával megoldható feladatokat, továbbá - általános szinten meg kell ismertetni a találmány - felhasználásának előnyeit.
Az igénypontok között meg kell különböztetni a fő- és az aligénypontokat.
Az igénypontok meghatározása a műszaki jellemzőkkel történik. A műszaki jellemzők - a találmány tárgya szerint - termékre, berendezésre, eljárásra és alkalmazásra vonatkozhatnak. Formai követelmény: az egyes igénypontokat arab számjelekkel ellátva, egy-egy mondatban kell összefoglalni. Az igénypontokat mindig szöveges leírással kell megfogalmazni, rajzokra való utalás nem fogadható el.
Az igénypontot a tárgyi kör és jellemző részek alapján kell összeállítani.
A főigénypont az oltalmi kör meghatározására szolgál és fel kell ölelnie a feladat megoldásához szükséges összes jellemzőt. Egy találmány oltalmi körének meghatározása egy vagy több igénypont által történhet.
Az aligénypontok segítségével a főigénypont oltalmi körébe tartozó előnyös megoldások bemutatása történik.
c) A rajzok. Ezek rendeltetése a találmány szemléltetése. Az IM rendelet a rajzok elkészítésének módját szabvány-szerűen írja elő. Speciális esetekben, így főleg növény és állatfajtákra vonatkozó találmány esetén a rajz helyébe fénykép lép. Mikroorganizmusok esetén őrzésük helyéről kell igazolást csatolni.
d) Kivonat a találmány lényegének rövid ismertetésére szolgál, anyagi jogi jelentősége azonban nincs. Tartalma a találmány címéből és olyan összefoglalásából áll, amely bemutatja a találmány lényegét és fő alkalmazási területeit és utal a találmányt legjobban jellemző ábra számára és hivatkozási jelére.
A szabadalmi bejelentés benyújtása után kerülhet sor annak államtitokká való minősítésére.
A titokköröket az államtitokról szóló 1995. évi LXV. törvény melléklete sorolja fel. A Hivatal eljárásban leginkább a melléklet 14. pontjának lehet jelentősége, ide elsősorban a honvédelmi, nemzetbiztonsági, haditechnikai szempontból fontos találmányok sorolhatók.
A titkosítás a 141/2008. (V. 16.) Korm. rendelet által szabályozott eljárásban történik. A találmányt az illetékes miniszter javaslata alapján Hivatal elnöke határozattal minősíti államtitoknak.
Mint az Szt. 53. §-ának (2) bekezdésével kapcsolatban már utaltunk rá, az államtitkot képező iratok a szabadalmi bejelentés közzététele után sem válnak nyilvánossá.
A szabadalmi bejelentéssel szemben követelmény, hogy tartalmazza mindazokat az adatokat, amelyek alapján a szabadalom anyagi jogi feltételei elbírálhatók. Alaki hibának minősül, ha a bejelentés nem tartalmazza az elbíráláshoz szükséges adatokat, ez pedig - mint látni fogjuk - a bejelentés elutasítására vezethet.
A bejelentő a bejelentést a közzétételig [azaz a szabadalmi bejelentésnek az Szt. 56. § b) pontja szerinti közzétételig] visszavonhatja. A visszavonás az Szt. 41. §-ának megfelelő alkalmazásával történhet, azaz a szabadalmi oltalomról való lemondás szabályai szerint. Ebből következik, hogy a bejelentés visszavonása
- mások jogait nem sértheti [Szt. 41. § (4) bek.], továbbá
- a bejelentés visszavonása részleges is lehet, úgyhogy csak egyes igénypontokra vontkozik. Ez egyébként egyértelmű az igénypontok szűkítő jellegű módosításával.
A lemondást a Hivatal végzéssel veszi tudomásul.

Szt. 57/A-58. §

A bejelentés napjának anyagi jogi szempontból (a szabadalom elsőbbsége) van jelentősége. Annak érdekében, hogy a bejelentő jogai ne sérüljenek, a törvény az elsőbbség elnyerését csak az elkerülhetetlenül szükséges feltételekhez köti. A bejelentés napjának rögzítéséhez ezért elegendő, ha a bejelentésből kitűnik a bejelentő személye, a vele való kapcsolatfelvétel lehetősége, valamint a találmánynak olyan mértékű leírása, amelyből mibenléte megállapítható.
A bejelentési nap elismeréséhez hivatkozni lehet korábbi bejelentésre is, természetesen csak akkor, ha ahhoz nem fűződik elsőbbség. A korábbi bejelentés másolatát a hivatkozást tartalmazó bejelentés beérkezésétől számított két hónapon belül kell benyújtani.
Minthogy a korábbi bejelentés csatolása nem az Szt. 66. §-a által elrendelt hiánypótlás keretében történik, a bejelentés napját a hivatkozást tartalmazó bejelentés beérkezése határozza meg.
A külföldi bejelentés másolatának csatolását ezúttal is pótolja az Szt. 61. §-ának (5) bekezdése szerinti hozzáférhetőség.

Szt. 59. §

A találmány egységének eljárásjogi vetülete: egy eljárás tárgya csak egy találmány vagy önálló találmányok olyan csoportja, amelyek egyetlen általános találmányi gondolaton alapulnak (pl. új termék és az annak előállítására vonatkozó technológiai eljárás). A találmányok indokolatlan összekapcsolása esetén a Hivatal a bejelentőt megosztásra hívhatja fel.

Szt. 60. §

Az Szt. 60. §-ának (1) bekezdését, valamint (2) bekezdését a 2002. évi XXXIX. tv. 20. §-a egészítette ki, illetve iktatta be.
A szabadalmi bejelentés érdemi elbírálásához szükséges adatokat a találmány feltárásának és az igénypontnak kell tartalmaznia.
A találmány feltárását a szabadalmi leírásban kell elvégezni. A szabadalmi leírás rendeltetése annak megismertetése, hogy miből áll a szabadalommal védett találmány és az oltalom mire (milyen termékre, eljárásra, egyéb megoldásra) terjed ki. Címében a találmány tárgyát kell megjelölni. Bevezető részében a technika állásához viszonyítva kell megjelölni azt, hogy a találmány mire vonatkozik, mi benne az újdonság és alkalmazási köre mire terjed ki. Fő eleme a találmány lényegének (az új műszaki megoldásnak stb.) megvalósításra alkalmas módon való megismertetése.
Az igénypont tárgyi köre a találmány megjelölését és annak elemeit tartalmazza; jellemző része pedig a találmány megkülönböztető ismérveit sorolja fel. Az első nagy főigénypont foglalja össze a találmány lényegét adó, a megoldáshoz feltétlenül szükséges összes legfontosabb elemet; tulajdonképpen a találmány legáltalánosabb megfogalmazásának tekinthető. Az ún. aligénypontok a főigénypont keretein belül eső többféle előnyös megoldásokat tartalmazzák. A szabadalmi oltalom terjedelmét ehhez képest az igénypontok határozzák meg, az igénypontokon belül pedig a jellemző rész a szabadalom által védett megoldást (LB Pkf. I. 20.149/1981., BH 1982.329.).
Ha a főigénypont csak célkitűzést tartalmaz, nem pedig megvalósításra alkalmas megoldást, az aligénypontban meghatározott kivitel, alak sem oltalomképes (LB Pf. IV. 20. 854/1991., BH 1992.98.).
A leíráshoz rajz csatolható, ez a megvalósítás megkönnyítését szolgálja. A kivonat célja pedig a tájékoztatás, ez a szabadalomról való döntésnél figyelmen kívül marad.

Szt. 61. §

Az elsőbbség a szabadalmi oltalom anyagi jogi kérdése; eljárási szempontból annak van jelentősége, hogy az elsőbbséget milyen cselekmények alapozzák meg. Ezek a cselekmények:
- belföldi vagy külföldi szabadalmi bejelentés,
- uniós illetve belső elsőbbség igénylése. (A belső elsőbbség a bejelentés módosításával vagy megosztásával kapcsolatos). Az Szt. 61. §-ának a 2007. évi CXLII. törvénnyel módosított rendelkezései külön-külön szabályozzák az uniós és a belső elsőbbség igénylésének módját és határidejét, egyúttal a jogosultak részére a korábbinál kedvezőbb határidőket állapítottak meg.
Az uniós elsőbbséget az egyezményben részes tagállamok bármelyikében keletkezett legkorábbi elsőbbség napjától számított tizenhat hónapon belül lehet Magyarországon is igényelni, illetve benyújtani az elsőbbségi iratot. Az elsőbbségi irat benyújtását azonban kiválthatja az a körülmény, hogy a Hivatal az Szt. 61. §-ának (5) bekezdése szerint hozzájut az egyezmény másik tagállamában eszközölt szabadalmi bejelentéshez.
Bonyolítja a határidőt az elsőbbségi nyilatkozat kijavításának lehetősége:
- Az elsőbbségi nyilatkozat kijavítását is a legkorábbi elsőbbségi naptól számított tizenhat hónapon belül lehet kérni; azonban, ha a legkorábbi elsőbbséget érintő kijavítás történt, a határidő a kijavítás napján kezdődik;
- a későbbi (a hazai) elsőbbségi nyilatkozat kijavítása négy hónapon belül kérhető, ez a határidő azonban nem nyúlhat túl a legkorábbi elsőbbség fentiek szerinti napjától számított tizenhat hónapos határidején.
Az Szt. 70. §-ának (2) bekezdése szerint a bejelentő a szabadalmi bejelentés közzétételébe - az (1) bekezdésben meghatározott tizennyolc hónap eltelte előtt is kérheti. Ha ez megtörténik, többé már elsőbbségi nyilatkozatot nem tehet.
A belső elsőbbség érvényesítésének határideje az alapul szolgáló szabadalmi bejelentés benyújtásától számított négy hónap. Az elsőbbségnek ez a fajtája akkor igényelhető, ha a bejelentéshez másfajta [az Szt. 61. §-ának (1) bekezdés a) vagy c) pontján alapuló] elsőbbség nem kapcsolódik. A korábbi bejelentés napjához fűződő belső elsőbbség igénylésével a korábbi bejelentést visszavonatnak kell tekinteni.
Az elsőbbség igénylése szűkebb is lehet az alapul szolgáló bejelentésnél, vonatkozhat annak egy vagy néhány igény pontjára is. Egyebekben az elsőbbség igénylése egybe esik a bejelentés és rajz által feltárt megoldással.

Szt. 62. §

Ugyanaz a technikai jellegű megoldás egyaránt megfelelhet mind a szabadalomhoz, mind a használati mintaoltalomhoz megkívánt feltételeknek, következésképpen a korábbi mintaoltalmi bejelentésnek a későbbi szabadalmi bejelentésre újdonságrontó hatása van [Szt. 2. § (3) bek.] Másfelől a törvény ezért lehetőséget ad arra, hogy a használati minta bejelentője, illetve a megadott oltalom jogosultja szabadalmi bejelentést is tegyen és ennek tekintetében is igényt tarthasson annak a mintaoltalmi bejelentésnek elsőbbségi szakjára, amelyből a szabadalmat származtatni kívánja. Az erre alapított származtatási elsőbbség bővebb magyarázatot nem igénylő, szigorúan az előírt határidőn belül teljesítendő, eljárási cselekménnyel nyerhető el.
A származtatás a korai jogban mindkét irányban lehetséges. Az európai szabadalomra vonatkozó szabályok azonban nem ismerik a párhuzamos oltalmat. Ezért az Szt. 62. §-ának (3) bekezdése, amelyet a 2007. évi XXIV. törvény 9. §-a iktatott be - rendszerbeli következetlenséggel - ezen a helyen zárja ki használati mintának európai szabadalmi bejelentésből vagy európai szabadalomból való származtatását.

Szt. 63. §

Az Szt. 63. §-át a 2002. évi XXXIX. tv. 22. §-a a biológiai eredményekre figyelemmel módosította és kiegészítette. Minthogy az Szt. 5/A. §-a folytán szabadalmazhatóvá vált biológiai anyagok felhasználásán alapuló találmány feltárása a szabadalmi bejelentésben nem mindig lehetséges, szükség lehet ezért a letétbe helyezésre, amely azonban speciális eljárási szabályokat igényel.
A letétbe helyezés részletes szabályait a 61/2006. (III. 23.) Korm. rendelet állapította meg.

Szt. 64. §

Az Szt. a kiállítási elsőbbséget (szemben a régi Szt.-vel) nem ismeri, azonban - az erre nézve előírt - eljárási cselekményekkel elérhető, hogy a találmány kiállítását a technika állásának (azaz az újdonságnak) a megítélésénél a Hivatal hagyja figyelmen kívül.

Szt. 65-66. §

Az Szt. 66. §-át a 2007. évi CXLII. törvény 22. §-a újraszabályozta. Az új rendelkezéseket a 2008. január 1. napja után megindított eljárásokban lehet alkalmazni.
A szabadalmi bejelentés első szakaszában a Hivatalnak azt kell megvizsgálnia, hogy a hozzá beérkezett beadvány
- megfelel-e az elsőbbségi nap megállapításához szükséges minimális feltételeknek,
- a bejelentő az Szt. 57. §-ának (4) bekezdése szerint befizette-e a bejelentési és kutatási díjat,
- idegen nyelvű bejelentés esetén a bejelentő az Szt. 57. §-ának (5) bekezdése szerint benyújtotta-e a magyar nyelvű szabadalmi leírást, kivonatot és rajzot.
Azokat a minimális feltételeket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a beadványt egyáltalán szabadalmi bejelentésnek lehessen elfogadni, az Szt. 58. §-a tartalmazza. Mint láttuk, ezek a következők: a bejelentésnek
a) valamiféle módon (magyar nyelven) - kifejezett nyilatkozattal vagy "hallgatólagosan" azaz ráutalással - ki kell fejeznie a szabadalmi oltalomra irányuló igényt;
b) tartalmaznia kell (szintén magyar nyelven) a bejelentő személyének azonosítására alkalmas adatokat és azt, hogy hol, illetve miként lehet vele a kapcsolatot felvenni;
c) tartalmaznia kell a leírást, illetve annak tekinthető iratot (függetlenül attól, hogy megfelel-e az Szt. 60. §-ában meghatározott követelményeknek). Amennyiben már érkezett a Hivatalhoz olyan szabadalmi leírás, amelyhez nem fűződik elsőbbségi nap megállapítása, akkor a leírásnak tekinthető irat helyett arra hivatkozni.
Ha a bejelentés megfelel ezeknek a feltételeknek, akkor beérkezésének napját bejelentési napnak kell elfogadni, amely az Szt. 61. §-ának (1) bekezdés a) pontja szerint megalapozza az oltalom bejelentési elsőbbségét.
Ha a bejelentés nem felel meg az Szt. 58. §-ában írt feltételeknek, a következő módon és határidőkkel hiánypótlásnak van helye:
- ha a bejelentésből a kapcsolatfelvételre vonatkozó adatok hiányoznak, a bejelentőnek a bejelentés napját követő két hónapon belül lehetősége van a hiányok pótlására;
- egyéb esetekben a Hivatalnak fel kell hívnia a bejelentőt a bejelentés hiányainak pótlására.
A leírás akkor nem megfelelő, ha nem felel meg az Szt. 60. §-ában foglalt követelményeknek, azaz nem tárja fel oly módon és részletességgel a találmányt, hogy azt szakember a leírás és rajz alapján meg tudja valósítani. Ebben az esetben a bejelentőt a hiánypótlásra az Szt. 66. §-ának (1) bekezdése értelmében két hónapos határidővel fel kell hívni. Az Szt. 66. §-ának (4) bekezdése külön rendelkezik arról az esetről, ha a leírás valamely része hiányzik (vagy hiányozni látszik), illetve az igénypontokban hivatkozott rajzot hiányolja a Hivatal. A bejelentőt hiánypótlásra ebben az esetben is fel kell hívni, azonban a felhívás elmaradására a bejelentő nem hivatkozhat. Ehhez képest, ha a felhívásra nem került sor, a bejelentő javára a leírás hiányzó részének, illetve a hiányzó rajznak a pótlására a bejelentés benyújtásától számított két hónap áll rendelkezésre. Amennyiben a Hivatal felhívta a bejelentőt, ezeknek a hiányoknak pótlására, ezúttal e felhívás közlésétől kezdődik a két hónapos határidő.
Ha a bejelentő a hiánypótlási kötelezettségének az előírt határidőn belül nem tesz eleget, beadványát nem lehet bejelentésnek elfogadni és az eljárást végzéssel meg kell szüntetni. Ettől eltérő rendelkezés vonatkozik arra az esetre, amikor a bejelentés hiányzó részének vagy a rajznak a pótlása nem történik meg. Ilyenkor az Szt. 66. §-ának (9) bekezdése azzal a vélelemmel él, hogy ezt a részt, illetve a rajzot a bejelentő törölte a leírásból és a Hivatal további eljárást ennek megfelelően folytatja.
Ha a bejelentő eleget tesz hiánypótlási kötelezettségének, ennek nincs visszamenőleges hatálya, hanem a bejelentési napnak a hiánypótlás napját kell tekinteni, az elsőbbség ehhez a naphoz kapcsolódik.
Mint már említettük, a leírás csatolása helyett a bejelentő hivatkozhat olyan korábbi bejelentésre is, amely nem járt az elsőbbség rögzítésével. A hivatkozás módját az Szt. 58. §-ának (3) bekezdése szabályozza, (4) bekezdése szerint pedig a hivatkozott leírást tartalmazó bejelentés másolatát a hivatkozást tartalmazó bejelentés benyújtásától számított két hónapon belül kell - felhívás nélkül - benyújtani. Ezáltal biztosítani lehet az Szt. 58. §-ának (1) bekezdésében meghatározott bejelentési nap elfogadását.
Más rendelkezések vonatkoznak az uniós és a belső elsőbbség napjának meghatározására:
- az uniós elsőbbség elnyeréséhez szükséges elsőbbségi iratot az Szt. 61. §-ának (2)-(5) és (7)-(9) bekezdésében meghatározott módon és határidőn belül kell benyújtani;
- a belső elsőbbség pedig az Szt. 61. §-ának (6)-(8) bekezdésének rendelkezései szerint érvényesíthető.
Az Szt. 66. §-ának (6)-(8) bekezdése ezúttal is külön szabályozást ad arra az esetre, amikor az elsőbbség igénylése egy korábbi olyan bejelentésen alapul, amelyből a leírás egy része illetve a rajz hiányzik. Ilyen esetben az uniós, illetve a belső elsőbbség napja is az lesz, amelyikben - a (6) bekezdés a)-c) pontjában írt feltételek teljesítésétől függően - az (5) bekezdésben írt (már ismertetett) határidőkön belül megvalósulnak az Szt. 58. §-ának (1)-(3) bekezdésében írt körülmények.
Az elismert bejelentési napról a Hivatalnak értesítenie kell a bejelentőt.

Szt. 67-68. §

Az alaki vizsgálat a bejelentésnek az Szt. 65. §-a alapján végzett - eredményes - megvizsgálása után következik. Célja annak megállapítása, hogy a bejelentés tartalmazza-e mindazokat a kellékeket, amelyek az érdemi vizsgálatra és döntésre alapot adnak.
A bejelentés alaki hiányai esetén a Hivatal hiánypótló felhívásra köteles. A jogkövetkezmények kettős jellegűek:
a) Ha a bejelentés a megkísérelt hiánypótlás ellenére sem felel meg az Szt. 57. §-ának (2) és (3) bekezdésében írt alaki követelményeknek, a bejelentést el kell utasítani. Az elutasítás csak a felhívásban pontosan és határozottan megjelölt hiányok pótlásának elmulasztása esetén lehetséges. A Legfelsőbb Bíróság továbbra is irányadó állásfoglalása szerint: a konkrét hibák és hiányosságok megjelölését nem pótolja az alaki szabályokra való általános utalás (LB Pkf. IV. 20. 671/1985., BH 1986.457.). Az alaki hiányok körében vizsgálható, hogy a főigénypontban megjelölt megoldás oltalomra nem képtelen-e (LB Pkf. IV. 20. 584/1991., BH 1992.99.). Viszont ha a találmányi leírás alkalmas arra, hogy a találmányt szakember megvalósítsa, alaki hiba címén elutasításnak nincs helye (LB Pkf. 20. 423/1989., BH 1990.211.). A bejelentés, amely az igénypontokat nem tartalmazza, érdemi elbírálásra alkalmatlan, de a bíróságnak a felülvizsgálat során vizsgálnia kell azt is, hogy a Hivatal megfelelő határidőt adott-e a hiánypótlásra (LB Pkf. IV. 20. 333/1979., BH 1980.13.).
b) Ha a bejelentő a hiánypótlásra megszabott határidőn belül a felhívásra nem reagál, ezt úgy kell tekinteni, hogy a szabadalmi bejelentést visszavonta. Ebben az esetben ismét csak az Szt. 57. §-ának (6) bekezdése szerint kell eljárni.

Szt. 69-69/A. §

Az újdonságkutatás az Szt. szabályai szerint elkülönül az érdemi vizsgálattól, annak egyik elemét mintegy előre hozva vizsgálja. Célja annak tisztázása, hogy a bejelentés nem ütközik-e már megadott szabadalomba, vagy pedig korábbi elsőbbségű bejelentésbe. Az újdonságkutatás elvégezhető részlegesen is, ha a bejelentés csak részben értelmezhető vagy megosztása szükséges.
A Hivatal feladata: jelentés készítése az újdonságkutatás eredményéről és ennek közlése a bejelentővel.

Szt. 70. §

Az Szt. 67. §-ának hatályon kívül helyezésével megszűnt az adatközlés, ettől kezdve csak a szabadalmi bejelentést kell közzé tenni.
A szabadalmi bejelentés közzététele [Szt. 56. § b) pont] nincs szükségszerű összefüggésben az alaki vizsgálat pozitív eredményével, bár mindenképpen kívánatos, hogy annak elvégzése után történjék.
A közzététel időpontja egyfelől a bejelentő akaratától, másfelől a törvény rendelkezésétől függ;
- a bejelentő kérelmére közzé lehet tenni a szabadalmi bejelentést már annak megállapítása után, hogy a bejelentés tartalmazza az elsőbbségi nap megállapításához az Szt. 65. §-a szerint szükséges minimális kellékeket;
- a törvény rendelkezése folytán mindenképpen kötelező a közzététel, a legkorábbi elsőbbségi naptól számított tizennyolc hónap elteltével.
Ha az újdonságvizsgálatról szóló jelentés már elkészült, a bejelentés közzétételével együtt azt is meg kell jelentetni a hivatalos lapban. Ha a jelentés csak később készül el, külön kell közzétenni [Szt. 69. § (4) bek.].
A közzététel elrendelése semmiben sem köti a Hivatalt. A közzététel után az érdemi határozatig a Hivatal a szabadalmazhatóság bármely feltétele tekintetében újabb vizsgálatot folytathat, és ennek megfelelően határozhat (M. törv. I. 10. 202/1974., BH 1975/4. sz. 172., PJD VI. 34.).

Szt. 71. §

A szabadalmi bejelentés közzététele a találmányt nyilvánossá teszi, és megadja a lehetőséget arra, hogy bárki - attól függetlenül, hogy az eljáráshoz fűződik-e konkrét érdeke - észrevételt tegyen a szabadalmi oltalom anyagi jogi feltételei felől. A Hivatalt megvizsgálási és értesítési kötelezettség terheli. A bejelentő azonban nem kerül az ügyfél jogállásába, így a szabadalom megadásáról szóló határozatot neki kézbesíteni nem kell és a bíróságtól sem kérheti a határozat megváltoztatását. Jogait külön eljárásban (pl. szerzőségi per; szabadalom megsemmisítése) védheti meg.

Szt. 72-73. §

A bejelentőnek - akár az alaki vizsgálat előtt, akár az után, de legkésőbb a szabadalom kérdésében meghozott döntés napjáig - lehetősége van a szabadalmi leírást módosítani, feltéve, hogy a módosítás megmarad a találmány eredeti tárgykörén belül. Az igénypont módosítás akkor jelenti az oltalmi kör bővítését, ha ezáltal az oltalom oly megoldásra is kiterjedne, amelynek oltalmazására az eredeti igénypont nem volt alkalmas (LB Pkf. IV. 20. 982/1978/9.). Bővítő módosítás nem fogadható el (a bővítés tartalma új bejelentés tárgya lehet). A megosztás a találmány egységének létrehozását szolgálja a belső elsőbbség megtartásával.
A bejelentés módosításán felül ugyanolyan határidőn belül megengedett a bejelentés megosztása is. Ehhez képest az eljárást befejező határozat meghozatala előtt bejelentett módosítás vagy megosztás esetén a Hivatal a bejelentés új tartalma szerint határoz, (kivéve, ha a bejelentő a megosztásra való felhívásra nem válaszol; ezt ugyanis az ideiglenes oltalomról való felhívásra nem válaszol; ezt ugyanis az ideiglenes oltalomról való lemondásnak kell vélelmezni amit végzéssel kell tudomásul venni),
A bejelentés megosztása díjazás alá esik; a díj befizetésére meghatározott határidő elmulasztásának következménye: a megosztási bejelentés visszavonásának vélelmezése, amiért is a Hivatal a bejelentés eredeti tartalmáról hoz határozatot.

Szt. 74-75. §

Az érdemi vizsgálat az eljárás utolsó szakasza, amely a szabadalom anyagi jogi feltételeire irányul és - hacsak a bejelentés közzétételével keletkezett ideiglenes oltalom meg nem szűnik -, a Hivatal érdemi határozatával fejeződik be.
Az érdemi vizsgálatot kérelemre kell megtartani. A kérelem benyújtható a bejelentés napjától kezdve az újdonságvizsgálatnak a hivatalos lapban megjelent közzétételétől számított hat hónap elteltéig. A kérelem benyújtásának elmaradása esetén vélelmezni kell, hogy a határidő lejártának napjával a bejelentő lemondott az ideiglenes oltalomról, aminek következtében a Hivatalnak az Szt. 79. §-ának (1) bekezdése szerint végzést kell hoznia, annak alapján az ideiglenes oltalom megszűnését be kell jegyeznie a szabadalmi bejelentések nyilvántartásába és az Szt. 79. §-ának (2) bekezdése értelmében a közzétételről is gondoskodnia kell.
Az érdemi vizsgálatért vizsgálati díjat kell fizetni, a kérelem benyújtásától számított két hónapon belül. E tekintetben - hasonlóan a bejelentési és a kutatási díjhoz - a Hivatalt nem hiánypótlásra való felhívási, hanem csak figyelmeztetési kötelezettség terheli. A mulasztás következménye:
- ha a fizetés határideje a szabadalmi bejelentés közzététele előtt járt le a bejelentés visszavonását,
- ha utána járt le, az ideiglenes oltalomról való lemondást kell vélelmezni, és megtenni a szükséges további eljárási cselekményeket.
Az érdemi vizsgálatra irányuló kérelmet hatályosan visszavonni nem lehet (nehogy függő helyzet keletkezzék), viszont helye van az ideiglenes oltalomról való lemondásnak.
A Hivatal az érdemi vizsgálat eredményeként a szabadalmi bejelentést elutasító vagy szabadalmat megadó határozatot hoz.

Szt. 76. §

A szabadalmi bejelentés érdemi határozattal akkor utasítható el, ha nincsenek meg a szabadalom megadásának anyagi jogi feltételei. Az elutasításra azonban csak a bejelentővel előzetesen közölt hiányok vagy okok miatt kerülhet sor, és csak akkor, ha ezeket a bejelentő felhívás ellenére sem pótolta illetve hárította el. A felhívás szólhat:
- hiánypótlásra, ha a bejelentés (szabadalmi leírás, igénypontok stb.) elégtelen tartalma akadályozza az elbírálást;
- nyilatkozattételre, ha a bejelentés hiánytalan ugyan, de tartalmánál fogva a Hivatal úgy látja, hogy a szabadalom megadásának akadálya van,
- megosztásra, ha a bejelentés nem felel meg a szabadalom egységére vonatkozó törvényes követelménynek.
A hiánypótlásra vagy egyéb nyilatkozatra való felhívásban meg nem jelölt körülmények alapján a bejelentést nem lehet elutasítani (LB Pkf. IV. 21. 053/1976.).
Ha a bejelentő a felhívásra egyáltalán nem válaszol, a következmény ezúttal is az ideiglenes szabadalmi oltalomról való lemondás vélelmezése, a Hivatalnak ehhez kapcsolódó eljárási cselekményeivel együtt.

Szt. 77-78. §

Ha a bejelentés a szabadalom anyagi jogi feltételeinek megfelel: a Hivatal a szabadalmi oltalmat megadja.
A határozathozatal folyamatába azonban egy három hónapos időközt kell beiktatni, amely kettős célt szolgál:
- lehetőséget ad a bejelentőnek arra, hogy a Hivatal által a szabadalmi oltalom alapjául alkalmasnak talált szabadalmi leírást, igénypontot vagy rajzot megvizsgálja és egyetértéséről vagy kifogásairól nyilatkozzék,
- kötelezővé teszi a szabadalom megadási és kinyomtatási díj előzetes befizetését.
Szankció a megadási és kinyomtatási díj megfizetésének elmulasztásához fűződik: ez ismét csak az ideiglenes oltalomról való lemondás vélelmezése.
Az eljárás utolsó mozzanata a szabadalmi okirat kiadása, a szabadalom bejegyzése a szabadalmi lajstromba és közzététele a hivatalos lapban. Az Szt. módosított 55. §-ának a) bekezdéséből következik, hogy a Hivatal határozatának bejegyzésével nem kell megvárni, hogy a jogerő az Szt. 46. §-ának (3) bekezdése szerint bekövetkezzék. A jogerő bekövetkezését külön kell feltüntetni a lajstromban.

d) Egyéb szabadalmi eljárások

Az Szt. X. fejezete tartalmazza a Hivatal hatáskörébe tartozó különös eljárási szabályokat. Ezek a szabadalmi oltalommal kapcsolatos egyes tények vagy jogok tekintetében indíthatók meg.

da) A szabadalmi oltalom és megszűnésének megállapítása és újra érvénybehelyezése

Szt. 79. §

A megszűnés megállapítása egyaránt irányulhat ideiglenes vagy végleges szabadalmi oltalomra.
a) Mind a két esetben szabadalmi oltalom megszűnéséről a Hivatalnak akkor kell megállapító határozatot hoznia, ha a megszűnés oka a fenntartási díj fizetésének elmulasztása, vagy a bejelentő lemondása, ide értve a szabadalom megadására irányuló eljárásban egyes mulasztások esetére vélelmezett lemondást is. [Szt. 38. § b) és c) pontja, 39. §-ának a), b) és c) pontja].
Az ideiglenes oltalom megszűnése elválaszthatatlanul összefügg a szabadalom megadására irányuló eljárással, mert együtt jár annak megszüntetésével is. A fenntartási díj befizetésének elmulasztása esetén a Hivatal - a türelmi idő lejártával - hivatalból, lemondás esetén pedig az Szt. 55. §-ának (2) bekezdésében előírt alakszerűségeknek megfelelő nyilatkozat alapján határoz.
b) A megszűnt szabadalmi oltalom újbóli érvénybe helyezése csak akkor lehetséges, ha az oltalom megszűnésének oka a fenntartási díj fizetésének elmulasztása volt. Feltétele: kérelem benyújtása és a fenntartási díj pótlólagos megfizetése a türelmi idő [Szt. 23. § (2) bek.] lejártát követő három hónapon belül.

db) A szabadalom megsemmisítése

Szt. 80-81/A. §

A megsemmisítési eljárás anyagi jogi alapja az Szt. 42. §-a: lényegében olyan okból lehet kérni a szabadalom megsemmisítést, amelyek miatt az oltalom megadását is meg kellett volna tagadni. A Hivatal az eljárást kizárólag kérelem alapján indíthatja meg. Az eljárás hivatalból való megindítása még a közérdek sérelme esetén is kizárt, az Szt. 6. §-ának (2) bekezdésére azonban bárki (hatóság is) jogosult lehet a kérelem előterjesztésére.
A szabadalom megsemmisítését az Szt. 42. § (1) bek. a)-c) pontja alapján jogi érdek igazolása nélkül (LB Határozatainak hivatalos gyűjteménye 638.) is bárki kérheti, a d) pont alapján azonban csak az, aki a szabadalmat magának igényli. A szabadalom megsemmisítésének a következő okból lehet helye:
- Az a) pont alapján amiatt indítható meg az eljárás, hogy a szabadalom engedélyezése az Szt. 6. §-ának (1) bekezdés a) pontjában meghatározott feltételek hiányában történt, azaz a feltaláló tevékenysége nem felel meg az Szt. 4. §-ában meghatározott kritériumoknak; nincs meg a találmánynak az Szt. 2-3. §-aiban körülírt illetve körülhatárolt újdonsága; hiányzik a szabadalmazott megoldásnak az Szt. 5. §-ában definiált ipari alkalmazhatósága.
Szintén az a) pont alapján indítható meg az eljárás, ha a szabadalom megadása az Szt. 6. §-ának (2) bekezdésében meghatározott kizáró okok (pl. a találmány közrendbe vagy jóerkölcsbe ütközik) ellenére történt, illetve a (3) vagy (4) bekezdés a találmány jellege vagy tárgya miatt tagadja meg az oltalom megadását.
- A b) pont alapján amiatt indítható meg az eljárás, hogy a szabadalmi leírás nem felel meg az Szt. 60. §-a (1) bekezdésében meghatározott feltételeknek, azaz nem tárja fel a találmányt oly módon és oly részletességgel, hogy azt a szakember a leírás és a hozzá tartozó rajz alapján meg tudja valósítani.
A c) pont alapján akkor indítható meg az eljárás, ha a szabadalmi leírás, igénypont és rajz alapján az Szt. 77. §-ának (3) bekezdése szerint megadott szabadalom tárgya bővebb, mint amit a bejelentő az elismert bejelentési napon benyújtott (vagy később megosztott) bejelentésében az Szt. 57. §-ának (2) bekezdése és 60. §-a szerint - a 20/2002. (XII. 12.) IM rendelet által előírt módon - feltárt.
Az Szt. 42. §-ának (1) bekezdés d) pontja alapján csak az a jogosult kérheti a szabadalom megsemmisítését, aki a szabadalmat magának követelheti.
A kérelmet elutasító határozat hatálya mindenkire kiterjed; az Szt. 42. §-ának (3) bekezdése értelmében a megsemmisítési kérelmet elutasító határozat jogereje kizárja, hogy azonos ténybeli alapon ugyanannak a szabadalomnak a megsemmisítése iránt bárki újabb eljárást indítson. Ha több kérelem érkezik, ezeket egy eljárásban kell elintézni.
A kérelmet a szabadalmas ellen kell benyújtani. Ezen felül az eljárásban ügyfélként részt vehet a fel találó is (amennyiben nem ő a szabadalom jogosultja). Ezért a Hivatal neki is köteles megküldeni a megsemmisítési kérelmet. Amennyiben a feltaláló ügyfélként részt kíván venni az eljárásban, ezt a kérelem kézbesítésétől számított harminc napon belül be kell jelentenie.
Eltérően a többi feltalálótól a szolgálati találmány feltalálóját az Szt. 81. §-ának (1) bekezdése a részvételre vonatkozó nyilatkozat nélkül is az ügyfél eljárásjogi pozíciójába helyezi.
Analógiaként értékelhető, hogy a Legfelsőbb Bíróság PK 277. sz. állásfoglalása szerint a Pp. 51. §-ának a) pontja értelmében a perben kell állnia mindazoknak, akiket a szabadalmi okiratok feltalálónak, szabadalmasnak feltüntetnek, vagy akik a találmányra igényt tartanak.
A megsemmisítési eljárás díjköteles és csak kérelemre indítható meg, hivatalból nem; azonban az eljárást a kérelem visszavonása esetén hivatalból folytatni lehet (akkor is, ha a kérelmet a díj fizetés elmulasztása miatt kell visszavontnak tekinteni).
Az eljárás kontradiktórius jellegű, amelyben a szabadalmas és a szolgálati szabadalom feltalálója kerül az ellenérdekű fél jogi pozíciójába. A felek kölcsönösen előterjeszthetik indítványaikat és bizonyítékaikat. Érvényesül a kérelemhez kötöttség elve is: a Hivatal a felek kérelmeinek és nyilatkozatainak megfelelően jár el és azok keretei között hozhatja meg érdemi határozatát.
A tényállás megállapításában azonban nem érvényesül a hivatalbóliság: a Hivatal a tényállást az ügyfelek előadásai és tényállításai által meghatározott körben állapíthatja meg. A Hivatal ugyanis a szabadalmat csak olyan ok alapján szüntetheti meg, amelyre a kérelmező hivatkozott. Az okra vonatkozó tényállításait a kérelmező legkésőbb az Szt. 48. §-ának (2) bekezdése által megállapított határidőn belül terjesztheti elő, az ezt követő nyilatkozatát már nem lehet figyelembe venni.
A megsemmisítési eljárás menete a következő eljárási cselekményekből áll. A Hivatal
- megvizsgálja a kérelmet és szükség esetén felhívja a kérelmezőt a hiánypótlásra (ennek elmulasztását a törvény a kérelem visszavonásának vélelmezi),
- felhívja a szabadalmas és az eljárásban részt vevő feltalálót, hogy nyilatkozzanak a kérelemről,
- szóbeli nyilvános tárgyalást tart és ezen érdemi határozatot hoz a szabadalom megsemmisítéséről, korlátozásáról vagy a kérelem elutasításáról, valamint az eljárás költségeinek viseléséről.
Az eljárás költségeit - fő szabályként - a vesztes fél köteles viselni. Mentesül azonban a szabadalmas a költségviselés alól, ha az eljárásra okot nem adott.
A szabadalomról való lemondás hiányában a megsemmisítési eljárásra mindig szükség van. Ez felveti azt a kérdést, hogy milyen feltételek szerint kell eldönteni, hogy a szabadalmas nem okolható az eljárás szükségszerű megindításáért. Véleményem szerint akkor nem okolható, ha a szabadalom megadását jóhiszeműen kérte és jóhiszeműsége fennállt az eljárás megindításának időpontjában is. Azonban, ha a szabadalomról legkésőbb a nyilatkozattételi határidőben le nem mond, a költség akkor is őt terheli, ha a megsemmisítés okát illetően mindvégig jóhiszeműen járt el.
Az eljárás folyamán hozott végzéseket (ideértve az eljárást befejező végzéseket is) tárgyaláson vagy tárgyaláson kívül egyaránt meg lehet hozni. Az érdemi határozatot tárgyaláson kell meghozni és kihirdetni, de a határozat kihirdetése el is halasztható. Az eljárást befejező határozatban vagy végzésben a vesztes ügyfelet kell kötelezni az eljárás költségeinek viselésére. Ezek a szabályok akkor is irányadók, ha a kérelemre megindított eljárást a Hivatal a kérelem visszavonása után hivatalból folytatja.
Az Szt. 81/A. §-át a 2005. évi CLXV. tv. 6. §-a iktatta be, és a 2006. január 1-je után indult eljárásokban alkalmazható.
Ennek alapján kérni lehet az eljárás gyorsított lefolytatását, aminek előnye a határidők megrövidítésében és a soron kívüli ügyintézésben van.
A megsemmisítési eljárásban a kérelmező köteles bizonyítani, hogy a szabadalom tárgya nem felel meg a szabadalmazhatóság követelményeinek (LB Pkf. IV 21.549/1979/8.).
Ha a megsemmisítés feltételei csak részben állnak fenn, a Hivatal az Szt. 42. §-ának (2) bekezdése alapján szabadalmat korlátozó határozatot hoz.

dc) Nemleges megállapítási eljárás

Szt. 82-83. §

A nemleges megállapítási eljárás anyagi jogi alapját az Szt. 37. §-a adja. Az eljárás megindítását az kérheti, aki attól tart, hogy az általa hasznosított vagy használni kívánt termék vagy műszaki eljárás miatt ellene szabadalombitorlási pert (Szt. 35., 35/A. és 36. §) indítanak. A kérelem tárgya annak megállapítása, hogy a termék vagy eljárás hasznosítása nem ütközik a kérelmező által megjelölt szabadalomba.
Az eljárás kérelemre indul, amelyhez - az összehasonlítás végett - csatolni kell mind a szabadalom, mind az alkalmazni kívánt termék vagy műszaki megoldás leírását és rajzát. Egy eljárás keretében egy szabadalmat egy termékkel vagy műszaki eljárással lehet egybe vetni.
A 2009. évi XXIII. törvény 8. és 9. §-a a nemleges megállapítási eljárás szabályait az európai szabadalmak vonatkozásában 2011. január 1-jei hatállyal kiegészítette. Ettől kezdve ugyanis az Szt. 84/H. §-ának (1) bekezdése az európai szabadalom magyarországi hatályosításához csak a szabadalmi igénypontok magyar nyelvű fordítását kívánja meg. Viszont, ha a nemleges megállapítási eljárásban szükség van a szabadalom szövegének magyar nyelvű fordítására, ezt a szabadalmas köteles produkálni, illetve viselni a fordítás költségeit. Ettől eltekintve az eljárás költségei a kérelmezőt terhelik. (Hasonló szabályok érvényesülnek a bitorlási perben is.)
Az eljárás kontradiktórius, menete ennek megfelelő. A Hivatal megvizsgálja a kérelmet; ha az hiányos vagy nem történt meg az eljárási díj befizetése, a kérelmezőt hiánypótlásra hívja fel. Ha a kérelem rendben van, a Hivatal azt kézbesíti a szabadalmasnak, és nyilatkozattételre hívja fel. Végül a Hivatal háromtagú tanácsban nyilvános tárgyaláson hozza meg érdemi döntését.
Gyorsított eljárásra ezúttal is megnyílt a lehetőség.
A nemleges megállapítást kimondó jogerős határozat hatálya: az Szt. 37. §-ának (2) bekezdése értelmében a megjelölt szabadalom alapján ugyanarra a termékre vagy eljárásra vonatkozóan szabadalombitorlás miatt nem lehet pert indítani.

dd) Kényszerengedély megadása

A kényszerengedély megadását az abban érdekelt személy az Szt. 33. §-a, illetve 33/A. §-a alapján kérheti.
Az Szt. 33. §-a alapján a hasznosítás elmulasztása, 34. §-a alapján pedig több szabadalom hasznosításának egymástól való függősége miatt lehet kényszerengedélyt kérni. Az Szt. 33/A. §-ának beiktatásával a hazai törvényhozás a 816/2006. EK rendeletből fakadó kötelezettségének tett eleget.
A kényszerengedélyezés tekintetében a hatáskör megoszlik a bíróság és a Hivatal között. A Hivatal csak az Szt. 33/A. §-án alapuló eljárást folytathatja le. Ennek érdekében iktatta be a

Szt. 83/A-83/H. §

A 2007. évi XXIV. törvény 14. §-a a 816/2006/EK rendelet hatálya alá tartozó kényszerengedélyekkel összefüggő eljárások szabályozása végett iktatta be az Szt. 83/A-83/H. §-ait.
A szabadalmak kényszerengedély útján való hasznosításának eljárási szabályai attól függően különböznek egymástól, hogy az erre irányuló kérelem előterjesztése
- az Szt. 31. és 32. §-ának hagyományos hazai szabályainak vagy pedig
- a 816/2006/EK rendeletnek az Szt. 33/A. §-a által inkorporált rendelkezéseinek alapján történt-e.
Az Szt. 31. és 32. §-án alapuló kérelem esetében az Szt. 33. §-ának (2) bekezdése szerint a bíróság peres eljárásban (Szt. 104. §) határoz a kényszerengedély megadásáról, annak terjedelméről, időtartamáról és a szabadalmas díjazásáról. Az Szt. 33. §-ának (7) bekezdése szerint a bíróságtól lehet kérni a kényszerengedély módosítását és visszavonását is.
Az EK rendeleten alapuló kényszerhasznosítás engedélyezését az Szt. 33/A. §-a és 44. §-ának (5) bekezdése a Hivatal hatáskörébe utalta, az Szt. 83/A-83/H. §-ai pedig e feladat ellátására a szabadalmi iparjogvédelmi eljárásnak egy újabb speciális fajtáját vezették be. Ezen felül az eljárásnak ez a speciális fajtája is több változatot foglal magában:
- az Szt. 83/B-83/D. §-ai a kényszerengedély megadására irányuló,
- az Szt. 83/E. §-a a tájékozódás egy különleges esetére vonatkozó,
- az Szt. 83/F. §-a kényszerengedély felülvizsgálatára és visszavonására irányuló,
- az Szt. 83/G. §-a pedig a kényszerengedély módosítása iránt indítható eljárást szabályozza.
Speciális eljárási módozatról rendelkezik az Szt. 83/H. §-a. Ebben az esetben az eljárást "a gyógyszerészeti államigazgatási szerv" folytatja le, a Hivatalnak a közreműködő szerepe jut.
Az eljárás valamennyi változatára irányadó szabályokat ad az Szt. 83/A. §-a: az eljárást soron kívül kell lefolytatni és hiánypótlás határideje 15 napra leszállítható, viszont a határidő csak különösen indokolt esetben hosszabbítható meg. Az Szt. 83/B-83/G. §-a szerinti eljárásokban a kontradikció (Szt. 46. §) érvényesül; továbbá alkalmazandók az Szt. 81. §-a (4)-(6) bekezdésének a döntéshozatalt meggyorsító rendelkezései is.
Az eljárás egyes változatainak speciális szabályai a következők szerint foglalhatók össze:
a) A kényszerengedélyt közegészségügyi problémákkal küszködő országokba irányuló kivitelre szánt gyógyszeripari termékek gyártása céljából lehet kérni. A kérelem benyújtására minden olyan gazdálkodó szervezet jogosult, amelynek tevékenysége kiterjed az unió tagállamaiban szabadalom (kiegészítő tanúsítvány) által oltalmazott gyógyszeripari termék előállítására és kivitelére. Az eljárás sajátos vonásait az EK rendelet által támasztott követelmények határozzák meg, mind a kérelem tartalma, mind a döntéshozatal és a hatósági tájékoztatás szempontjából:
- a kérelemnek tartalmaznia kell az EK rendelet 6. cikkének (2)-(3) bekezdésében felsorolt adatokat és meg kell felelnie a (4) bekezdése szerint a nemzeti jog által előírható alakiságoknak,
- a kényszerengedélyt az EK rendelet 9. cikkének (1) bekezdése értelmében sikertelenül végződött előzetes tárgyalás után lehet előterjeszteni,
- a kényszerengedély alapján gyártott gyógyszeripari termékeket az EK rendelet 10. cikkének (5) bekezdése értelmében megkülönböztető jellemzőkkel kell ellátni (egyedi csomagolás, színek, formák),
- a kényszerengedély az EK rendelet 10. cikkének (2) bekezdésében meghatározott feltételeknek megfelelően a szükséges mennyiségre adható meg,
- az EK rendelet 10. cikkének (6) bekezdése szerint az engedélyes a nyilvánosság tájékoztatása végett honlapot köteles nyitni, és meg kell jelölni annak címét.
A Hivatal a határozatban a kényszerengedély megadása esetén meghatározza az engedély időtartamát, valamint a szabadalom használatáért fizetendő díjat is.
b) A kényszerengedélyt elnyerő felhasználó könyvelésében és nyilvántartásaiban köteles feltüntetni az EK rendelet 10. cikkének (8) bekezdésében előírt adatokat, oly módon, amely lehetővé teszi annak ellenőrzését, hogy az exportálás a kényszerengedélynek megfelelő rendeltetési helyre történt-e. A könyvekbe és nyilvántartásokba az illetékes hatóság a szabadalmi oltalom jogosultjának kérelmére - vagy, ha a nemzeti jog ezt megengedi, hivatalból is - betekinthet. Az Szt. 83/E. §-a betekintés jogának gyakorlására külön eljárást ír elő, melynek során a Hivatal dönthet a betekintés elrendeléséről. Az EK rendelet felhívott rendelkezésének megfelelően a betekintést maga a hivatal eszközölheti, de nincs szabályozva, hogy miként? Saját ügyintézői által, vagy szakértőt vehet igénybe? Maga a szabadalmas nyilván csak a kényszerengedélyes hozzájárulásával vehet részt a betekintésben. Az eljárás azzal végződik, hogy a Hivatal értesíti a szabadalmast a betekintés eredményéről.
c) Az EK rendelet 16. cikkének (1) bekezdése alapján a kényszerengedély felülvizsgálását lehet kérni, ha a kényszerengedélyes tevékenysége nem felel meg az engedélyben meghatározott feltételeknek.
Az Szt. 83/F. §-a a felülvizsgálatra irányuló eljárást a szabadalom megsemmisítési eljáráshoz hasonlóan szabályozza. A Hivatal - ha a kérelem megalapozott - a kényszerengedély visszavonásáról vagy módosításáról dönthet. Elrendelheti a jogellenesen előállított termékek megsemmisítését, vagy más arra rászoruló országba való átirányítását.
d) A kényszerengedély módosítását az EK rendelet 16. cikkének (4) bekezdése szerint további mennyiség gyártása céljából lehet kérni.
A fenti a)-d) pont alatt felsorolt eljárási változatokat a 2007. évi XXIV. törvény 6. §-a beiktatta az Szt. 53/A. §-ának (3) bekezdés e) pontjába. Ezáltal a Hivatal által meghozott határozatok megváltoztatását a bíróságtól az Szt. 85. §-a alapján megindított nemperes eljárásban lehet kérni.
Abban az esetben, ha az országba a kényszerengedély alapján gyártott perméket az EK rendelet 13. cikkének (1) bekezdésébe ütköző módon hoznak be, annak hazai forgalmazását az Szt. 83/H. §-a alapján "a gyógyszerészeti államigazgatási szerv" tilthatja meg. Ebben az esetben a Hivatal feladata csupán az Európai Bizottság értesítésére terjed ki.
A gyógyszerügyekben illetékes hatóság eljárását a Ket. általános szabályai szerint folytatja le. A jogerős határozat bírósági felülvizsgálatát ezért a Ket. 109. §-a alapján a Pp. 324. §-a szerint megindított közigazgatási perben lehet kérni.

de) A szabadalmi leírás értelmezése

Szt. 84. §

Az iparjogvédelmi eljárások speciális esete. Bíróság vagy más hatóság előtt folyó vitás kérdésben adott szakvéleményről van szó.
A megkeresés javasolt tartalma: annak megjelölése, hogy a leírás milyen része, az igénypontok melyik jellemzője tekintetében keletkezett vita a felek között. Hasznos lehet az eltérő álláspontok ismertetése is.
A szakvélemény annak közléséből áll, hogy a leírást vagy ezen belül az igényponti jellemzőket illetően mi a Hivatal hivatalos álláspontja. Ezen túl más vitás kérdésekre a Hivatal nem terjeszkedhet ki.

Az európai szabadalmi bejelentésekre és az európai szabadalmakra vonatkozó eljárások

A 2002. évi XXXIX. tv. 27. §-a iktatta be az Szt. X/A. fejezetét, amely az 1973. október 5-én megkötött Müncheni Egyezményen alapuló európai szabadalom bevezetésével kapcsolatos eljárási szabályokat foglalja magában [erre nézve lásd a 2002. évi L. törvényt és a 20/2002. (XII. 12.) IM rendelet módosított rendelkezéseit is].
A Müncheni Egyezmény a találmányi szabadalmakra a szerződő államokra kiterjedő hatállyal közös jogrendet hozott létre. A szabadalom megadására, módosítására, korlátozására és megsemmisítésére irányuló eljárás az Európai Szabadalmi Hivatal hatáskörébe tartozik. Hazánk nemzeti Hivatala az európai szabadalmi ügyek intézésében meghatározott eljárási cselekmények végzésével működik közre.

Szt. 84/A-84/C. §

Hazánk nemzeti Hivatala az európai szabadalmi ügyek intézésében elsősorban a szabadalmi bejelentések fogadásával és továbbításával vesz részt. A Hivatal bárkitől elfogadhat bejelentést, azonban a Hivatalhoz kötelező benyújtani a bejelentést, ha a bejelentő magyar állampolgár, illetve ha a természetes személy lakóhelye vagy a jogi személy székhelye Magyarország területén van. Kivétel ez alól az az eset, amikor a Hivatalhoz legalább két hónapnál régebben benyújtott elsőbbséget kíván a bejelentő az európai szabadalmi bejelentéssel érvényesíteni: ebben az esetben közvetlenül lehet az Európai Szabadalmi Hivatalhoz fordulni. (Nem vonatkozik ez a szabály a titkossá minősített bejelentésekre.)
A bejelentést a 20/2002. (XII. 12.) IM rendelet 9. §-a értelmében a Müncheni Egyezmény által előírt alaki követelmények szerint kell benyújtani. A magyar nemzeti Hivatal alaki vizsgálatot nem végez, hanem a bejelentést - az Szt. 58. §-ának (1) bekezdésében foglaltakhoz hasonlóan - csak a bejelentés és a bejelentő azonosításához szükséges mélységben vizsgálja.

Szt. 84/D-84/E. §

A Hivatalhoz benyújtott és általa továbbított bejelentés napjához csak akkor fűződik elsőbbség, ha a bejelentés napját az Európai Szabadalmi Hivatal - az Egyezmény 90. cikkének (1) bekezdése szerint - elismeri.
Az ideiglenes oltalom Magyarországon azzal kezdődik, hogy a nemzeti hivatal - hatósági tájékoztatás formájában - közzéteszi az európai szabadalmi bejelentés igénypontjainak magyar nyelvű fordítását.
A hatósági tájékoztatásra irányuló kérelmet a 20/2002. (XII. 12.) IM rendelet 10. §-ának (2) bekezdésében tüzetesen felsorolt adatok feltüntetésével ellátva kell benyújtani. Különös jelentősége van az európai szabadalmi bejelentés igénypontjainak. Ezek tartalmát az IM rendelet 2. §-ának (2)-(5) bekezdésében meghatározott alaki követelmények megtartásával kell magyar nyelvre lefordítani.
A nemzeti hivatal alaki vizsgálatot csak az IM rendeletben meghatározott követelmények tekintetében végezhet. Ha a kérelem ezeknek nem felel meg, a kérelmezőt hiánypótlásra hívja fel. A hiánypótlás elmulasztása a kérelem elutasítását vonja maga után. A közzétételért díjat kell fizetni. Ennek elmulasztása esetén a közzétételi kérelem visszavonását kell vélelmezni.
Az ideiglenes oltalom keletkezését a Hivatal az erre felfektetett külön jegyzéken tünteti fel.

Szt. 84/F. §

A bejelentést a Hivatal az Egyezmény 77. cikkének (1) és (2) bekezdése szerint a lehető legrövidebb időn belül továbbítja az Európai Szabadalmi Hivatalhoz. Ha a bejelentés oda tizennégy hónapon belül nem érkezik meg, azt a 77. cikk (3) bekezdése értelmében visszavontnak kell tekinteni. Az Egyezmény 90. cikkének (5) bekezdése szerint pedig a bejelentési és kutatási díj befizetésének, valamint a fordítás benyújtásának elmulasztása miatt kell a bejelentés visszavonását vélelmezni. Ezekben az esetekben a bejelentő kérelmére az európai szabadalmi bejelentés nemzeti bejelentéssé átalakítható. Amennyiben a bejelentő az Szt. 84/F. §-ának (2)-(4) bekezdésében meghatározott feltételeket teljesíti, a Hivatal az általános szabályok szerint folytatja le a szabadalom megadására irányuló eljárást.

Szt. 84/G. §

Az európai szabadalom megadása önmagában nem keletkeztet oltalmat Magyarország területén. Ennek további feltételei vannak, amelyeket az Szt. 84/H. § tartalmaz.
A (2) bekezdést a 2009. XXIII. törvény 9. §-a 2011. január 1-jei hatállyal iktatta be és az Európai Szabadalmi Közlönyben ezt követően meghirdetett európai szabadalmak esetében kell alkalmazni.

Szt. 84/H. §

Az európai szabadalmak fordításának kérdését az Szt. 84/H. §-a újraszabályozta. Az új rendelkezéseket azokra az európai szabadalmakra kell alkalmazni, amelyek esetében a szabadalom megadásáról szóló értesítés 2011. január 1-jén vagy ezt követően jelent meg az Európai Szabadalmi Közlönyben.
A szabályozás lényege abban foglalható össze, hogy az európai szabadalom csak akkor válik hatályossá Magyarországon, ha a szabadalmas az előírt fordítást (fordításokat) legkésőbb a póthatáridő lejártáig benyújtja a nemzeti hivatalhoz.
A 20/2002. (XII. 12.) IM rendelet 11. §-a azonban az európai szabadalom igénypontjai magyar nyelvű benyújtásának kérdését kiterjesztő értelemben szabályozza. Megköveteli oly kérelem benyújtását is, amelyből kitűnik, hogy a kérelem célja az, hogy az európai szabadalom Magyarországon is hatályossá váljék, továbbá a kérelemnek tartalmaznia kell a szabadalmas nevét és címét, az európai szabadalom lajstromszámát és annak a napnak a megjelölését is, amelyen az Európai Szabadalmi Közlönyben a szabadalmat meghirdették, továbbá ezen felül is a rendelet 10. §-ának (2) bekezdés c)-j) pontjában felsorolt adatokat is.
Az igénypontok magyar nyelvű fordítására minden esetben szükség van, de ha a szabadalmazott találmány megismeréséhez szükséges, be kell nyújtani magyar fordításban vagy angol nyelven az európai szabadalom igénypontokon kívül eső (azokhoz képest többletet jelentő) szövegét is. A fordítást ezúttal is a 20/2002. (XII. 12.) IM rendelet 2. §-ának (2)-(5) bekezdésében meghatározott alaki követelmények szerint kell elkészíteni.
A nemzeti hivatal a fordítást és tartozékait alaki vizsgálat alá veti. Elrendeli az esetleges hiányok pótlását; ha a szabadalmas e felhívásnak nem tesz eleget, a fordítást be nem nyújtottnak kell tekinteni.
A fordítás meghirdetéséért díjat kell fizetni; ha a szabadalmas e kötelezettségét nem teljesíti, szintén hiánypótlásra kell felhívni. A mulasztás következménye ezúttal is az, hogy a fordítást be nem nyújtottnak kell tekinteni.
Jogot keletkeztető hatása a fentiek szerint önmagában a fordítás határidőben való hibátlan és hiánytalan benyújtásának van; a meghirdetés és a lajstromba való bejegyzés már csak deklaratív jellegű.

Szt. 84/I. §

Az Egyezmény 101. cikkének (3) bekezdése szerint a szabadalom megadását követő felszólalás elbírálása a szabadalom módosításával járhat. Ebben az esetben is az Szt. 84/H. §-a szerint kell a Hivatalnak eljárnia, ideértve a 20/2002. (XII. 12.) IM rendelet 11. §-ának (5) bekezdése folytán e § (1)-(4) bekezdésében támasztott követelményeket is.

Szt. 84/J-84/K. §

Az Szt. 84/J. §-a anyagi szabályt tartalmaz. A 84/K. § a szabadalmi igénypontok és leírás magyar nyelvű fordításának kijavítására irányuló eljárást szabályozza. A kijavításra irányuló kérelmet a 20/2002. (XII. 12.) IM rendelet 12. §-ának (2) bekezdése által meghatározott tartalommal kell benyújtani. Az európai szabadalom azonosításához szükséges adatokon felül különös jelentősége az igénypontok és a leírás fordítása kijavított változatának van; ez teljes egészében felváltja az eredeti fordítás szövegét. A kijavított változatot szintén az IM rendelet 2. §-ának (2)-(5) bekezdésével meghatározott alakban kell elkészíteni.
A nemzeti hivatal az alaki vizsgálatot az Szt. 84/H. §-ának rendelkezései szerint végzi el. Különbség abban van, hogy a hiánypótlás elmulasztásának következménye az, hogy a kérelmet visszavontnak kell tekinteni.
Itt megjegyezzük, hogy a 2009. évi XIII. törvény 13. §-ának (3) bekezdése 2011. január 1-jétől kezdődően az Szt. 84/J. §-ának (1) bekezdésében, valamint 84/K. §-ának (1) és (3) bekezdésében hatályon kívül helyezte a "magyar nyelvű" szövegrészt, figyelemmel arra, hogy a 84/H. § (1) bekezdése szerint csak az igénypontok esetében kötelező a magyar nyelvű fordítás, a leírás benyújtható angol nyelven (angol fordításban) is. A 84/K. § (2) bekezdésében a 84/H. § (3) bekezdésére való hivatkozás a 84/H. § (4) bekezdésére módosul.
Az európai szabadalom fordításával kapcsolatban jelentős változást hozott magával az Szt. 84/H. §-ának kiegészítése.
A korábbi szabályozás szerint a szabadalmasnak az európai szabadalom igénypontjainak magyar nyelvű fordítását minden esetben be kell nyújtania, ettől válik hatályossá az európai szabadalom Magyarországon. A szabadalom igénypontokon kívüli szövegét csak akkor kellett magyar vagy angol nyelvű fordítással ellátni, ha az Európai Szabadalmi Hivatal eljárása francia vagy német nyelven folyt. Az Szt. 84/H. §-ának 2012. január 1-jétől hatályos új (1a) és (10a) bekezdései szerint a szabadalom igénypontokon kívüli szövege magyar nyelven bármikor benyújtható. Ez azért fontos, mert az Szt. 84/J. §-ának szintén 2012. január 1-jével beiktatott (1b) bekezdése a továbbhasznosítás jogát attól tette függővé, hogy a használatot a szabadalom igénypontokon kívüli szövegének magyar nyelvű benyújtásáról szóló hatósági tájékoztatás közzététele előtt kezdték-e meg.

Szt. 84/L. §

A fenntartási díjfizetési kötelezettség anyagi jogi kérdés; eljárásjogi jelentősége a határidőknek van.

Szt. 84/M-84/N. §

A megadott szabadalommal szemben a felszólalási, korlátozási vagy megvonási eljárás az Egyezmény 99. cikke szerint indítható meg és elbírálása az Európai Szabadalmi Hivatalra tartozik. Ha a felszólalás folytán a szabadalom megvonására kerül sor, a Hivatal feladata: bejegyzés a lajstromba és a közzététel.
A megsemmisítés felől az Egyezmény 139. cikkének (1) bekezdése alapján a Hivatal határoz.
Ha a felszólalási és a megsemmisítési eljárás ütközik, a felszólalás elbírálásáé az elsőbbség.

Szt. 84/O. §

A bírósági felülvizsgálat lehetősége az Szt. 53/A. §-ának (3) bekezdés e) pontja értelmében kiterjed a Hivatalnak az európai szabadalmak felől hozott döntéseire is.

A kiegészítő oltalomra vonatkozó eljárás

Az Szt. 22/A. §-a bevezette a kiegészítő oltalom jogintézményét. A kiegészítő oltalom csak uniós jogszabály alapján keletkezhet és tartalma abban van, hogy a találmány tárgya a közösségi jogszabály által meghatározott esetekben, feltételekkel és időtartamra kiegészítő oltalomban részesül, azt követően, hogy a szabadalmi oltalom az oltalmi idő lejártával megszűnik.
A közösségi jogban eddig két termékcsoportra nézve született kiegészítő oltalmat engedélyező rendelet:
- a 1768/92/EGK rendelet gyógyszerek:
- a 1610/96/EK rendelet növényvédő szerek kiegészítő oltalmáról rendelkezett.
Az Szt. 118. §-ának (2) bekezdésével adott felhatalmazás alapján a 26/2004. (II. 26.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Korm. r.) a kiegészítő oltalmi tanúsítvány kiadására egy további eljárási változatot vezetett be az alábbiak szerint:

Korm. r. 1-10. §

Az ismertetett eljárási szabályokat kell alkalmazni a 1610/96/EK rendelet által a növényvédő szerekre engedélyezett kiegészítő oltalom esetében is.

Korm. r. 11. §

A kormányrendelet a kiegészítő oltalmi tanúsítványra vonatkozó eljárást a szabadalmi oltalomra vonatkozó eljárás mintájára szabályozta. Az eltérések az oltalom tárgyából adódnak.
A Hivatal hatásköre a kiegészítő oltalmi tanúsítvány esetében - elnevezésbeli különbségekkel - azonos az Szt. 44. §-ának (2) bekezdésében foglaltakkal.
A kiegészítő oltalom megadására irányuló eljárás menete egybevág a szabadalmi oltalom megadására irányuló eljárással.
A kérelem tartalma az EGK rendelet által támasztott feltételekhez igazodik. A kérelmet a Hivatal
- először a bejelentési nap megállapításához szükséges szempontok szerint vizsgálja meg,
- ha a kérelem tartalma (eredetileg, vagy az esetleges hiánypótlás után) megfelel a bejelentési nap elismeréséhez szükséges feltételeknek erről hatósági tájékoztatást tesz közzé,
- ezután alaki vizsgálatra nincs szükség, hanem a Hivatal megvizsgálja, hogy megvannak-e az oltalomnak az EGK rendeletben előírt feltételei,
- végül az érdemi határozat meghozatala és a kiegészítő oltalom megadása esetén annak a szabadalmi lajstromban való feltüntetése és a tanúsítványok lajstromába való bevezetése, továbbá a tanúsítvány kiadása és az arra vonatkozó hatósági tájékoztatás következik.
A tanúsítvány megszűnésére és újra érvénybe helyezésére az Szt. 79. §-át kell alkalmazni. Ugyanígy a tanúsítvány érvénytelenségének megállapítása a szabadalom megsemmisítésére vonatkozó szabályok (Szt. 80-81. §) szerint történik. A nemleges megállapításra is az Szt. 82-83. §-át kell alkalmazni.
A Korm. r. 5. §-a (1) bekezdésének rendelkezése folytán a Hivatal
- tanúsítvány megadásáról,
- a tanúsítvány megszűnésének megállapításáról és újra érvénybe helyezéséről,
- a tanúsítvány érvénytelenségének megállapításáról,
valamint
- a nemleges megállapításról
hozott érdemi határozatának megváltoztatását az Szt. 85. §-a alapján a bíróságtól nemperes eljárásban lehet kérni.

A nemzetközi szabadalmi bejelentésekre vonatkozó eljárások

Az Szt. X/B. fejezetét szintén a 2002. évi XXXIX. tv. 27. §-a iktatta be és azokat az 1970. június 19-én Washingtonban megkötött Szabadalmi Együttműködési Szerződés alkalmazásával kapcsolatos eljárási szabályokat tartalmazza [lásd az 1980. évi 14. tvr.-t és a 2/2004. (I. 28.) IM rendelettel módosított 34/2002. (XII. 25.) IM rendelet].

Szt. 84/P. §

A nemzetközi szabadalom felől a Szellemi Tulajdon Világszervezetének Nemzetközi Irodája határoz. A Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala az Egyezmény rendelkezései szerint az eljárásban mint átvevő, illetve megjelölt vagy kiválasztott hivatal járhat el.

Szt. 84/R. §

A nemzeti hivatal átvevő hivatalként magyar állampolgárok, valamint Magyarországon lakó természetes és magyarországi székhellyel rendelkező jogi személyek bejelentései tekintetében jár el.
A nemzetközi szabadalmi bejelentést a 20/2002. (XII. 12.) IM rendelet 13. §-a értelmében a Washingtoni Szerződésben előírt alaki követelményeknek megfelelően elkészített három példányban kell benyújtani. A nemzeti hivatal a bejelentés alaki kellékeit nem vizsgálja. Feladata csupán arra terjed ki, hogy abban az esetben, ha a bejelentés benyújtása egyedül magyar nyelven történt, felhívja a bejelentőt a szerződésben meghatározott nyelvek egyikének megfelelő fordítás benyújtására. A hivatal a bejelentőt értesíti a bejelentési nap elismeréséről és ha eddig a fordítás nem érkezett be, figyelmezteti a határidőre. Az egy-, illetve végső esetben a kéthónapos határidő elmulasztása esetén a bejelentés visszavonását kell vélelmezni.
A bejelentőnek továbbítási díjat kell fizetnie. Az Szt.-nek erre vonatkozó rendelkezése azonban a díj befizetésének elmulasztását nem szankcionálja. A gyakorlatra vár annak eldöntése, hogy az Szt. 84/R. § (4) bekezdésnek a hiánypótlásra vonatkozó rendelkezései alkalmazhatók-e a továbbítási díj befizetésének elmulasztására is, és végső soron emiatt is vélelmezhető-e a bejelentés visszavonásának vélelmezése és helye lehet-e bírósági jogorvoslatnak.

Szt. 84/S. §

A Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala a megjelölt, illetve kiválasztott hivatali minőségben előbb újdonságkutatást, majd második lépésként érdemi vizsgálatot végez. A nemzetközi eljárás nemzeti szakasza az Szt. 84/S. §-a (3) és (5) bekezdésének, valamint a 20/2002. (XII. 12.) IM rendelet 14. §-ának megfelelő iratok benyújtásával kezdődik, amelyeknek tartalmazniuk kell
- az iratok benyújtásának rendeltetését (köztük azt, hogy az eljárás tárgyát az eredetileg bejelentett vagy módosított igénypontok képezik-e),
- a nemzetközi szabadalmi bejelentés magyar nyelvű fordítását (amelyet a 20/2002. (XII. 12.) IM rendelet 15. §-a szerint alaki követelmények szerint kell elkészíteni), továbbá
- mindazokat az adatokat, amelyeket a 20/2002. (XII. 12.) IM rendelet 14. §-ának (1) bekezdés c)-k) pontjai tételesen felsorolnak.
A nemzeti hivatal eljárása díjköteles.
Az iratok benyújtásának, valamint a díjfizetés elmulasztásának a következménye abban van, hogy a nemzetközi szabadalmi bejelentés hatálya Magyarországon megszűnik a bejelentés visszavonásának megfelelő módon [azaz megszűnik az ideiglenes oltalom az Szt. 576. §-ának (4) bekezdése és 38. §-a szerint].

Szt. 84/T. §

A nemzetközi szabadalmi bejelentésre Magyarország területén akkor keletkezik ideiglenes oltalom, ha a bejelentés szabályszerűen elkészített fordításának közzététele az Szt. 70. §-a által meghatározott módon megtörtént.

Szt. 84/U. §

Az érdemi vizsgálatot a Hivatal külön kérelemre, díjazás ellenében az Szt. 74-76. §-ainak alkalmazásával végzi el.
A díjfizetés elmulasztásának következménye egyértelmű: az ideiglenes oltalom Magyarországon úgy szűnik meg, mintha a bejelentés visszavonására került volna sor. Azonban, ha az érdemi vizsgálat negatív eredményre vezet az Szt. 76. §-ának (2) bekezdését csak úgy lehet alkalmazni, hogy az elutasítás a nemzetközi bejelentés ideiglenes oltalmát csak Magyarország területére kiterjedő hatállyal tagadja meg.

Szt. 84/V. §

Az Szt.-nek ez a rendelkezése anyagi szabályt tartalmaz.

Szt. 84/Z. §

Az Szt. 84/Z. § (1) és (2) bekezdése az érdemi vizsgálatnál felhasználható ábrázolás és okirati bizonyítékok benyújtása, illetve beszerzése felől rendelkezik.
Az Szt. 84/Z. § (3) bekezdése a bejelentő kérelméhez köti a felülvizsgálat megtartását.
Felülvizsgálatnak akkor van helye, ha a nemzetközi hivatal megtagadja az elsőbbségi nap elismerését, úgy nyilatkozik, hogy a bejelentést visszavontnak tekinti, vagy a bejelentés továbbítása 16 hónapon túl történt. A felülvizsgálat alapján a Hivatal arról határoz, hogy a nemzetközi hivatal döntése indokolt volt-e, és az az átvevő vagy a nemzetközi hivatal mulasztásának a következménye-e. Ha a hivatali mulasztás megállapítható, a Hivatal a bejelentés magyarországi hatályát úgy tekinti, mintha a mulasztás nem következett volna be.

A bíróság eljárása

Az Szt. Harmadik Része szabályozza a bíróság eljárását a szabadalmi ügyekben.
A bírósági eljárásnak kétféle formája van: az Szt. XI. fejezete tartalmazza a Hivatal döntésének felülvizsgálata iránt indított nemperes eljárás, XII. fejezete pedig a találmányokkal és a szabadalommal kapcsolatos peres eljárás szabályait. (Ez utóbbiakkal könyvünk XXIV. fejezetének 4. pontja foglalkozik.)

a) A Hivatal döntésének bírósági felülvizsgálata

Mint említettük, a Hivatal határozata ellen fellebbezésnek nincs helye, ehelyett a törvény által meghatározott körben a bíróságtól lehet a Hivatal döntésének megváltoztatását kérni.

Szt. 85. §

A megváltoztatható döntések három csoportba oszthatók:
- a Hivatal által lefolytatott eljárás eredményeként a szabadalom megadása felől, illetve a szabadalmi oltalom megszűnésének megállapítása és újra érvénybe helyezése, a szabadalom megsemmisítése, valamint a nemleges megállapítás kérdésében hozott ügydöntő érdemi határozat, továbbá az európai szabadalmi bejelentés igénypontjai fordításának közzétételéről, valamint a megadott európai szabadalom fordítása és annak kijavítása,
- a Hivatal azon a döntései, amelyek a bejelentési nyilvántartásba, vagy a szabadalmi lajstromba való bejegyzésről szólnak. Ezeket a Hivatal az Szt. 55. §-ának (2) bekezdése alapján benyújtott kérelem, vagy pedig (az előbbiekben már tárgyalt) vélelmezett nyilatkozatok alapján hozza meg.
- A Hivatal eljárást felfüggesztő végzése (Szt. 50. §).
- A Hivatal bírságot kiszabó és eljárási költségről hozott döntése [Szt. 81. § (4) bek. és 83. § (2) bek.].
A Hivatal több végzésének megváltoztatás önállóan nem lehet kérni, hanem azok a fentiekben felsorolt döntések valamelyikéhez kapcsolódva.
A Hivatal döntésének megváltoztatására irányuló kérelmet az terjesztheti elő, aki a Hivatal által lefolytatott eljárásban félként részt vett. Mint az Szt. 45. §-ával kapcsolatban már láttuk, a Hivatal az ügyek egy részében egyoldalú kérelem alapján, illetve hivatalból egy féllel szemben jár el, az ügyek más részében viszont eljárása kontradiktorius.
A szabadalom megadására irányuló eljárásban ügyfél a kérelmező (az észrevételező viszont nem). A szabadalom megszűnésének megállapítására és a megszűnt szabadalom újra érvénybe helyezésére irányuló eljárásban a szabadalmas az ügyfél; a szabadalom megsemmisítésére és a nemleges megállapításra irányuló kontradiktórius eljárás viszont a kérelmező és a szabadalmas között folyik.
A gyakorlat azonban eddig is egyértelmű volt abban, hogy a megsemmisítési eljárásban a feltaláló félként szerepelhet akkor is, ha nem szabadalmas (LB Eln. Tan. P. törv. 21. 420/1976.). Ugyanez vonatkozik a szolgálati szabadalom feltalálójára is (LB Eln. Tan. P. törv. 21.314/ 1975., BH 1976/7. sz. 306., PJD VII. 20.).
Az ügyész (anélkül, hogy félnek minősülne) a szabadalom megadása vagy megsemmisítése felől hozott határozat megváltoztatását kérheti, de csak azon a címen, hogy a találmány azért nem részesülhet szabadalmi oltalomban, mert a közrendbe vagy a közerkölcsbe ütközik [Szt. 6. § (2) bek.].
A fentieken felül a bíróságtól kérheti a Hivatal határozatának megváltoztatását az az érdekelt is, akinek iratbetekintési jogát megsértették (Szt. 53. §).
A kérelem benyújtásának határideje a döntéskézbesítésétől számított 30 nap. Ez a határidő az ügyészre is irányadó annak ellenére, hogy részére nem kell kézbesíteni a határozatot. Több fél esetén az ügyészi kérelem határideje az utolsó kézbesítés napján kezdődik. Amennyiben az ügyfél olyan mulasztás kimentésére nyújtott be igazolási kérelmet, amelyre a Hivatal a megváltoztatni kért határozatát alapította, és az eljárás folytatására irányadó, illetve az igazolási kérelmet elutasító végzés kézbesítése később történt mint magának a megváltoztatni kért határozaté, a 30 napos határidő az igazolási kérelmet elutasító végzés kézbesítésének napján kezdődik meg.
A megváltoztatási kérelem határidejének elmulasztására vonatkozó igazolási kérelemről a bíróság dönt.
A kérelem alaki és tartalmi kellékeire a Pp. 121. §-át kell alkalmazni. A kérelmet a Hivatalhoz kell benyújtani. Amennyiben a kérelmező a határidőt elmulasztotta és igazolással nem, vagy sikertelenül élt, a megváltoztatásra irányuló kérelmet a 4/2003. Polgári jogegységi határozat második bekezdésére figyelemmel, a Pp. 130. §-ának (1) bek. h) pontja alapján el kell utasítani.
A Ket. 117. §-ában szabályozott felülvizsgálat kiterjed a bírósági jogorvoslatra is. E rendelkezés (1) bekezdésében megjelölt alkotmánybírósági határozat alapján, annak kihirdetésétől számított harminc npon belül, kérelmet lehet előterjeszteni a bírósághoz a Hivatal határozatának megváltoztatása iránt.

Szt. 86. §

A kizárólagos hatáskört és illetékességet a Hivatal országos hatásköre indokolja.

Szt. 87. §

Az eldöntendő ügyek jellege teszi szükségessé a többszörös szakmai képesítést, - legalábbis az elsőfokú eljárásban.

Szt. 88. §

A Hivatal döntésének megváltoztatásáról a bíróság a nemperes eljárás szabályai szerint határoz, kivéve, ha maga az Szt. másként nem rendelkezik. A nemperes eljárás szabályaira vonatkozó rendelkezés elvileg a 105/1952. (XII. 28.) MT rendelet alkalmazását írná elő, valójában azonban az Szt. ide vonatkozó szabályai minden vonatkozásban megelőzik az említett MT rendeletet, így annak alkalmazására ténylegesen nem kerülhet sor. Elsősorban tehát az Szt. IX. fejezetének szabályai alkalmazandók, amennyiben pedig valamely eljárási kérdést ezek nem rendeznek, nyomban a Pp. szabályainak alkalmazása következik.

Szt. 89. §

Az Szt. a Pp. 5. §-ában írt okokon túl is megengedi a bejelentő, a szabadalmas vagy egyéb fél érdekeire tekintettel a nyilvánosság kizárását, a tárgyalásról, egyebekben az általános szabályok alkalmazandók. A határozat kihirdetése az 5. § (3) bek. értelmében már nyilvánosan történik.

Szt. 90. §

Ez a rendelkezés a Pp. 15. §-ának mintájára az alkalmaztatás megváltozásának esetére szól.

Szt. 91-93. §

Az ügyfél fogalmával - amely valójában tágabb a fenti meghatározásnál - az Szt. 85. §-ával kapcsolatban már foglalkoztunk.
Sajátos rendelkezés, hogy a szabadalmastársak az eljárásba - saját elhatározásuk szerint - félként beléphetnek (nemcsak kérelmezőként, hanem ellenérdekű félként is). Erre a lehetőségre őket figyelmeztetni is kell. Az egyéb érdekeltek esetében pedig a beavatkozás lehetősége azzal tágabb a Pp. 54. §-a (1) bekezdésénél, hogy nem csupán az első, hanem a másodfokú eljárás során is bejelenthető. A beavatkozásra csak a bejelentővel közös érdek ad alapot. Ha a beavatkozás ellentétes a szabadalmi ügyben szereplő fél érdekével, nem engedélyezhető (Pkf. III. 21. 095/1972., BH 1973/9. sz. 308., PJD VI. 36.).

Szt. 94. §

Ez a szabály a Pp. 67. §-ának (1) bekezdésében írt felsorolást a szabadalmi ügyvivővel (lásd az Szt. 51. §-át) egészíti ki.
A Hivatal előtti eljárásban adott meghatalmazás nem terjed ki a bírósági eljárásra: erre a meghatalmazást külön kell igazolni (BH 1998.387.).

Szt. 95. §

Az eljárási költség előlegezése és viselése az eljárás jellegétől függ:
- kontradiktórius eljárásban az ellenérdekű felekre a Pp.-nek a perköltségekről szóló 75-83. §-ai az irányadók,
- egyoldalú eljárásban viszont a költségeket függetlenül a bírósági eljárás kimenetelétől - kizárólag a fél előlegezi, illetve viseli. A Hivatal ugyanis a bíróság előtti eljárásban nem fél, költség viselésére ezért minthogy jogorvoslatról van szó - akkor sem kötelezhető, ha határozatát a bíróság megváltoztatja.

Szt. 96. §

Az Szt.-nek ez a rendelkezése két irányban tér el a Pp. általános szabályaitól:
- nem alkalmazhatók a tárgyalás elmulasztásának következményei [Pp. 136. és 136/A. §, valamint 137. §-ának (1) bek. b) pontja]; a fél vagy a felek távol maradása tehát a tárgyalás megtartását nem akadályozza;
- nincs eljárásjogi következménye annak sem, hogy a fél a bíróság felhívásának nem tesz eleget; a mulasztás következménye anyagi jogi jellegű (a hiányos adatok alapján történő döntés).

Szt. 97-97/A. §

Az Szt.-nek ez a rendelkezése elsősorban az igazolás kizárásának eseteiben, valamint a felfüggesztő hatály és a felfüggesztés lehetősége tekintetében különbözik a Pp. szabályaitól. Fontos különbség továbbá, hogy ebben az eljárásban az igazolási kérelem objektív határideje hat hónap maradt és elég a mulasztás vétlenségét csak valószínűsíteni. A képviselő mulasztása azonban kimentésre nem alkalmas (BH 2002.304.)

Szt. 98. §

Bár nemperes eljárásról van szó, az ügy elsőfokú intézése elsődlegesen a Pp. IX. fejezete szerint megtartandó tárgyaláson történik, a Pp. X. fejezete szerint - a szükséghez képest lefolytatott - bizonyítás után. (Mint az Szt. 102. §-ával kapcsolatban kifejtjük, az a helyes eljárás, ha a bíróság bizonyítást csak tárgyaláson vesz fel.) A kétoldalú - kontradiktórius - eljárásokban a tárgyalás kötelező; az egyoldalú eljárásban a bíróság eljárhat tárgyaláson kívül is. A fél meghallgatása azonban mindenképpen kötelező, tárgyaláson kívüli elbírálás esetén ezért a Pp. 113. §-a különös jelentőséghez jut.
Az európai szabadalom megsemmisítésére irányuló ügyben a bíróság is köteles az eljárást felfüggeszteni, ha az Európai Szabadalmi Hivatalhoz felszólalást nyújtottak be.
A szabadalmi bejelentést elutasító határozat megváltoztatása iránt indított eljárás során a kérelmező tartozik bizonyítani, hogy a találmány alkalmas a szabadalmi oltalomra (LB Pkf. IV. 21. 196/1980., BH 1982.189., PJD X. 51.).

Szt. 99-101. §

A bíróság a megváltoztatási kérelemről első fokon nemperes eljárásban, de tárgyalás tartásával határoz. Másodfokon a végzés elleni fellebbezés szabályai irányadók, azonban az Szt. 101. § (2) bekezdésének a 2003. évi CII. tv. 110. §-ának g) pontjával kiegészített rendelkezése szerint tárgyalást kell tartani, ha az ügyben ellenérdekű fél is szerepel. Ez a rendelkezés 2003. december 12. napja óta hatályos. A 2005. évi CLXV. törvény 8. §-ának (2) bekezdése azonban a 2006. január 1-je után megindított eljárásban már mellőzi a tárgyalást, de ehelyett úgy rendelkezik, hogy kérelmük esetén a feleket az Szt. 85. §-ának (1) bekezdés a) és b) pontja alapján megindított ügyekben másodfokon is szóban is meg kell hallgatni.
Az elsőfokú eljárásban meg kell különböztetnünk
- az ügy érdemében meghozott végzést, illetőleg
- az eljárás folyamán meghozott végzéseket, melyekhez eljárásjogi hatályok fűződnek. Ezek tartalmuknál fogva vagy a "pervezető végzésekkel" esnek egy tekintet alá, vagy pedig a felek eljárási jogairól rendelkeznek.
Az ügy érdemében hozott végzés lehet helytadó és elutasító.
A bíróság eljárása és érdemi végzése csak azokra a kérdésekre terjedhet ki, amelyekről a Hivatal megváltoztatni kért döntése rendelkezett (LB Pkf. IV. 20. 800/1978.). Ha a Hivatal alaki okból utasította el a bejelentést, a bíróság végzése nem terjedhet ki a szabadalmazhatóság érdemi feltételeire (LB Pkf. IV. 21. 419/1977.). Az Szt. 47. §-ának (3) bekezdése a bírósági eljárásra is kihat: a bíróság nem változtathatja meg a Hivatal döntését olyan tény alapján, amelyet a Hivatal a késedelmes előterjesztés miatt jogszerűen hagyott figyelmen kívül (BH 2003.241.).
A Hivatal döntésének megváltoztatására irányuló kérelem esetén a bíróságnak - fő szabályként - az ügy érdeméről kell határoznia; a Hivatal érdemi döntését kizárólag - olyan eljárási szabálysértés miatt helyezheti hatályon kívül, amely miatt a döntésfelülbírálásra nem alkalmas, feltéve, hogy a szabálysértés a bírósági eljárásban nem orvosolható (további bizonyításra tehát a bíróság a Hivatal-t nem utasíthatja, a hiányzó bizonyítást saját magának kell lefolytatnia); továbbá a kizárásra vonatkozó szabályok megsértése miatt.
Át kell tenni a Hivatalhoz az olyan kérelmet amelynek tartalmaz nem volt az az ott lefolytatott eljárás tárgya. Ilyen lehet az új szabadalmi leírás, új igénypont, vagy új rajz előterjesztése (BH 2001.13.). Ugyancsak áttételnek van helye akkor is, ha az ügyfél olyan egyéb kérdésben kér döntést, amely nem volt a Hivatal előtt folyó eljárás tárgya (BH 2001.568.). Hasonlóképpen a bővítő értelmű módosítás is új szabadalmi bejelentésként bírálható el. Ha a módosítás megmarad az eredeti bejelentés korlátai között, annak elbírálása nem utalható vissza a Hivatal elé: arról a módosított igénypontok alapján a bíróságnak kell határoznia (BH 1991.311.). Különösen nem küldhető vissza az ügy szűkítő módosítás esetén (BH 1972/6. sz. 7097., PJD V. 21.). A szabadalom megsemmisítésére irányuló eljárásban azonban kizárja a kérelem áttételét az Szt. 81. §-ának (1) bekezdése. Az ott írt határidő eltelte után a megváltoztatási kérelemben vagy a bírósági eljárás során sem lehet további megsemmisítési okra hivatkozni.
A bíróság érdemi határozatával vagy elutasítja a megváltoztatási kérelmet, vagy helytad annak. A megváltoztatás lehet teljes vagy részleges. A bíróság megváltoztató végzése a Hivatal döntésének helyébe lép. Ebből következik, hogy az érdemi döntést a végzés rendelkező részébe kell belefoglalni, nemcsak akkor, ha a bíróság például - a Hivatal elutasító határozatával szemben megadja a szabadalmat, hanem a fordított esetben is, amikor a Hivatal szabadalmat megadó határozata ellenére elutasítja a bejelentést (133/1984., BH 1985.99., PJD X. 47.).
Más a helyzet a nem érdemi határozatok megváltoztatására irányuló kérelem esetén.
Mint már láttuk, a nem érdemi döntéseket (azaz a végzéseket) a Hivatal az ügynek a bírósághoz való továbbítása után is saját hatáskörben megváltoztathatja vagy visszavonhatja. Ha ez történik, a bíróság az eljárást - a visszavonás vagy módosítás terjedelmétől függően - megszünteti.
Az eljárás folyamán hozott végzést a jelenlévő féllel kihirdetés útján lehet közölni, a kézbesítés útján való közlés csak a Pp. 219. §-ának (1) bek. b), c) és d) pontjában írt esetekben kötelező. Az érdemi végzést viszont mindig kézbesítéssel kell közölni.

Szt. 102. §

Hatályon kívül helyezte az 1997. évi LXXII. tv. 38. §-ának b) pontja.
A bíróság végzése elleni fellebbezést az Szt. 101. § (2) bekezdésének 2001. december 31-éig hatályban volt rendelkezése kizárta, megengedte viszont a felülvizsgálatot. A fellebbezés kizárása az 1999. január 1-je után indított eljárásokra vonatkozik, ugyanezekben az ügyekben nyílt meg a felülvizsgálat lehetősége.
A 2001. évi CV. tv. újból módosította az Szt. 101. §-ának (2) bekezdését: a bíróság első fokon meghozott végzése ellen az általános szabályok megfelelő alkalmazásával lehet fellebbezést benyújtani.
A 2001. évi CV. tv. 20. §-ának (1) bekezdése értelmében az új szabályozás 2001. január 1-jén lépett hatályba. Átmeneti szabály nincs. Ehhez képest a 2001. január 1-je után meghozott végzések fellebbezhetők meg.

Szt. 103. §

Hatályon kívül helyezte a 2001. évi CV. tv. 21. §-a.
Mint már említettük, az Szt. 2000. december 31-éig hatályban volt 101. §-ának (2) bekezdése szerint a bíróság végzése ellen fellebbezésnek nem volt helye. Ugyanakkor az 1999. január 1-je után megindított ügyekben megnyílt a felülvizsgálat lehetősége.
A 2001. évi CV. tv. 21. §-a ugyan 2002. január 1-jével hatályon kívül helyezte az Szt. 103. §-át, azonban ezzel egyidőben alkalmazhatóvá vált Pp. 270. §-ának (1) bekezdése, amely a nemperes ügyekben hozott - érdemben döntő - végzések ellen is megnyitja a felülvizsgálatot, de csak a (2) bekezdésben írt feltételek szerint. Ezek a szabályok a 2002. január 1-jén vagy ezután meghozott jogerős határozatok tekintetében alkalmazhatók.
Érdekes hiányossága az Szt.-nek, hogy nem zárja ki a perújítás lehetőségét, holott ez indokolt lenne. A LB is csak a Hivatal határozatát érdemi vizsgálat nélkül elutasító végzés tekintetében mondotta ki, hogy nincs helye perújításnak (Pkf. IV 20. 779/1988., BH 1989.155.). Az lenne a helyes, ha a bírósági gyakorlat kimondaná, hogy az Szt. jellege zárja ki a perújítás lehetőségét.

Növényfajták oltalmával kapcsolatos eljárások

Az Szt.-ének a 2002. évi XXXIX. törvény 31. §-ával beiktatott Ötödik Része újraszabályozta a növényfajták oltalmának a kérdését. Az oltalommal kapcsolatos eljárásokat az Szt. XIV. fejezete tartalmazza.

a) A növényfajta-oltalmi eljárások általános szabályai

Szt. 114/G-114/H. §

A Hivatal hatáskörére és eljárásának általános kérdéseire vonatkozó szabályozás a szabadalmakra vonatkozó eljárás szabályait veszi alapul, az eltérések a szabályozás tárgyának sajátosságaiból önként adódóan következnek. Ilyen először is az, hogy az oltalmazás feltételeit erre külön kijelölt szerv vizsgálja és következésképpen elesik az előhasználatra és az értelmezésre vonatkozó eljárás, valamint szűkül az érdemi határozatok köre is.

b) Növényfajta-oltalom megadására irányuló eljárás

Szt. 114/I-114/K. §

A növényfajta oltalmazására irányuló bejelentésnek az általános szabályokhoz képest speciális vonása, hogy már ekkor be kell nyújtani a növényfajta megkülönböztethetőségére, egyneműségére és állandóságára vonatkozó vizsgálati eredményt, azonban a bejelentési nap elismeréséhez elegendő a szokásos adatokon felül az ideiglenes fajtaleírás, valamint az ideiglenes fajtanév magyar és latin nyelvű megjelölése.
Az oltalom egysége azt jelenti, hogy tárgya csak egy növényfajta lehet. Ez az akadály ezúttal is megosztással hárítható el.

Szt. 114/L. §

Az elsőbbséget a bel- vagy külföldi bejelentés alapozza meg; a belső elsőbbségre a szabályozás itt nem utal, a bejelentés megosztására vonatkozó rendelkezésekből azonban levezethető. A származtatásra nem kerülhet sor, így kizárt az abból eredő elsőbbség is.

Szt. 114/M-114/S. §

Az oltalmazásra irányuló eljárás tagozódása az általános szabályokhoz igazodik, az egyes fázisokhoz csatlakozó adatközléssel, illetve közzététellel együtt. Az oltalmi bejelentés közzététele azonban előbbre hozható, ha megfelelt a bejelentés benyújtását követő vizsgálat szempontjainak.
Sajátossága az eljárásnak, hogy nem ékelődik be a folyamatba az újdonságkutatás.
A bejelentés közzététele után megnyílik az észrevétel benyújtásának lehetősége.
Az érdemi vizsgálat az Szt. 106. §-ának (3)-(5) bekezdésében meghatározott feltételekre hivatalból végzendő el, az újdonságot azonban csak észrevétel alapján kell vizsgálni.

Szt. 114/T. §

A Hivatal az oltalmat az általános szabályok szerint adja meg. A határozatot a lajstromozás, a közzététel és az okirat kiadása követi.

c) A növényfajták oltalmával kapcsolatos egyéb eljárások

Szt. 114/U. §

A növényfajta oltalommal kapcsolatban a következő eljárások indíthatók:
- az ideiglenes és végleges oltalom megszűnésének megállapítása, illetve újra érvénybe helyezése (Szt. 114/F. §),
- a növényfajta oltalom megsemmisítése azon az alapon, hogy az oltalmazás feltételei már eredetileg sem voltak meg (Szt. 114/D. §),
- az oltalom megszüntetése és a fajtanév törlése, ha az oltalmazás feltételei megszűntek (Szt. 114/E. §).
Az oltalom megsemmisítését vagy megszüntetését bárki kérheti, kivéve azt az okot, hogy az oltalom mást illet meg. Erre csak az hivatkozhat, aki az oltalmat magának igényeli.

Bírósági eljárás a növényfajta oltalmi ügyekben

Szt. 114/V. §

Az ügyfél a Hivatal érdemi döntéseinek megváltoztatását a bíróságot kérheti.

A közösségi növényfajta-oltalmi rendszerre vonatkozó rendelkezések

Az Szt. új 115-115/B. §-át a 2005. évi LXXXIII. törvény 216. §-a iktatta be a szabadalmi eljárás szabályai közé. Ezek a szabályok a közösségi növényfajta oltalomra vonatkozó 2100/94/EK rendelet alapján a Hivatalra háruló feladatok végrehajtására vonatkoznak.

Szt. 115. §

Az Szt. 115. §-a megadja a 115/A. és 115/B. §-ok alkalmazásához szükséges fogalmak meghatározását.

Szt. 115/A. §

Az EK rendelet alkalmazása szempontjából a Hivatal a közösségi Hivatal nemzeti kirendeltségének minősül. A nemzeti kirendeltség a rendelet 49. cikkének (2) bekezdése értelmében köteles mindent megtenni annak érdekében, hogy a bejelentésnek a közösségi Hivatalhoz való továbbítása két héten belül megtörténjék.
A továbbítás feltétele azonban az ezért járó díj befizetése.

Szt. 115/B. §

Az EK rendelet 32. cikke kizárja az oltalom halmozását. Ezért a közösségi oltalom elnyerése érvénytelenné teszi a nemzeti oltalmat.
Az Szt. 115/B. §-a a közösségi oltalom megszűnése esetén lehetővé teszi a nemzeti oltalom felélesztését.
A felélesztésre irányuló kérelem a közösségi oltalom megszűnésétől számított három hónapon belül nyújtható be. E határidő elmulasztása esetén a nemzeti oltalom is megszűnik.
A felélesztés feltétele: a közösségi oltalom megszűnésének igazolása és a hazai fenntartási díj befizetése.

Szt. 115/C. §

A Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala jogállására vonatkozó szabályok

A 2007. évi XXIV. törvény 16. §-a beiktatta az Szt. 115/D-115/L. §-ait, amelyekkel a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala jogállását, szervezetét és feladatait szabályozta. E szabályok közül csak azokat ismertetjük, amelyeknek eljárásjogi szempontból jelentőségük van.

Szt. 115/D. §

Az Szt. 115/D. § (2)-(4) bekezdése, 115/H. §-ának (4) bekezdése, valamint 115/J-115/L. §-ai a Hivatal jogállásáról, szervezetéről, gazdálkodásáról és a szerzői joggal kapcsolatos feladatairól rendelkeznek. Ezek közül eljárásjogi vetülete csak a 115/E. § (2) bekezdésében található annak a rendelkezésnek van, amely szerint a Hivatal - díjazás ellenében - másolatot, kivonatot vagy fordítást készíthet, és iratokat is hitelesíthet.
Az Szt.-nek ezek a rendelkezései - a Hivatal feladatainak meghatározása körében - bevezetik a magyar jog szabályai közé a szellemi tulajdon fogalmát, amely az iparjogvédelem alá tartozó szellemi alkotásokon felül magában foglalja a szerzői jogi műveket is. A Hivatal jogköre - valamilyen mértékben - kiterjed a szellemi tulajdon valamennyi formájára.

Szt. 115/E. §

Szt. 115/H. §

A 115/H. § a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatalának hatósági feladatait határozza meg. Ennek (4) bekezdése a Hivatal hatáskörét kiterjesztette a szerzői jogi alkotások egy részére is. Ezek közül azokkal kell foglalkoznunk, amelyeknek rendelkezései polgári eljárási szabályokat is tartalmaznak.
1. A 115/H. § (4) bekezdésének a) pontja szerint a Hivatal lefolytatja az "árva művek" felhasználásával összefüggő eljárásokat és ezek felhasználására kiadott engedélyekről nyilvántartást vezet.
Az Szjt. 57/A. §-ának (1) bekezdése szerint az ismeretlen vagy ismeretlen helyen tartózkodó szerző alkotásának felhasználását a Hivatal engedélyezi, a (3) bekezdés alapján pedig az engedélyt visszavonhatja. Ezenfelül hatáskörébe tartozik a felhasználási díj mértékének meghatározása is.
A Hivatal ezeket a feladatait - az Szjt. 57/B. §-ában meghatározott eltérésekkel - a Ket. szabályai szerint lefolytatott eljárásával teljesíti. E § (1) bekezdésének d) pontja szerint a Hivatal döntésével szemben a jogorvoslatnak csak egyetlen módja van: a bírósági felülvizsgálat. Ez azonban nem a Pp. XX. Fejezetének szabályai szerint végezhető, hanem az Szjt. 57/C. §-a ennek elvégzésére a Ppék. 13. §-ához kapcsolódó nemperes eljárások egyik új fajtáját hozta létre.
Ennek az eljárásnak szabályai a következők: Az eljárás megindítására irányuló kérelmet a döntés közlésétől számított harminc napon belül a Hivatalnál kell benyújtani. A kérelmet a Hivatal az ügy irataival együtt tizenöt napon belül továbbítja a bírósághoz; azonban, ha elvi jelentőségű kérdés merült fel és erről nyilatkozatot tesz, a továbbítás határideje harminc nap. Az ügyfél kérelmének kellékeire a keresetlevélre vonatkozó szabályokat kell alkalmazni. A kérelem késedelmes benyújtása esetén az igazolási kérelemről a bíróság dönt. Egyebekben az eljárásra a polgári perrendtartás általános szabályait kell alkalmazni.
2. Az Szt. 115/H. § (4) bekezdésének c) pontja szerint a Hivatal nyilvántartást vezet a szerzői jogok és kapcsolódó jogok kezelését végző közös jogkezelő szervezetekről és független jogkezelő szervezetekről, továbbá d) pontja szerint engedélyezi, hogy a közös jogkezelést reprezentatív jogkezelő szervezet végezze.
Az Szjt. XII. Fejezete helyébe 2016. augusztus 1-jei hatállyal a szerzői jogok és a szerzői joghoz kapcsolódó jogok közös kezeléséről szóló 2016. évi XCIII. törvény (a továbbiakban: Szjkk.) lépett.
E törvény Első-Harmadik Része tartalmazza a közös jogkezelést végző egyesületek jogállásának, szervezetének és tevékenységének szabályait. A Negyedik Rész pedig a jogkezeléshez kapcsolódó hatósági eljárásokról rendelkezik.
Ezek az eljárások a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatalának hatáskörébe tartoznak. E Hivatal az Szjkk. 75. §-a szerint (ebben a törvényben meghatározott eltérésekkel) a Ket. szabályai szerint jár el.
Az általános jellegű eltéréseket az Szjkk. 76-83. §-ai tartalmazzák. Ezek az ügyintézés jellegének megfelelően rendelkeznek az ügyfél részvételéről, az eljárás felfüggesztéséről, a határidőkről és a nyelvhasználatról.
Az Szjkk. 74. §-ának a)-d) pontjai határozzák meg a Hivatal hatáskörébe tartozó eljárásokat. Ezek a következők.
a) A közös jogkezelő szervezet és a független jogkezelő szervezet tevékenységének bejelentése. Ennek szabályait az Szjkk. 84-86. § tartalmazza.
b) A reprezentatív közös jogkezelő tevékenységének engedélyezése. Ennek szabályait az Szjkk. 87-100. § tartalmazza. Ezek szerint a Hivatal hatásköre kiterjed az engedély módosítására, a szervezet működésének felügyeletére és az engedély visszavonására is.
c) A fenti a) pontban megjelölt szervezetek nyilvántartásba való vételére a Hivatal az Szjkk. 74. § c) pontja alapján jogosult. A 101. § (1) bekezdésének c) pontjából kitűnik, hogy a Hivatal a fenti b) pontban szereplő reprezentatív közös jogkezelő szervezetet is köteles nyilvántartani. A Hivatal hatásköre kiterjed a nyilvántartás adatainak módosítására és a jogkezeléstől eltiltott szervezetek nyilvántartásból való törlésére is (a 102-107. §-ok szerint).
d) végül a Hivatal hatáskörébe tartozik az a) pontban megjelölt szervezetek működésének felügyelete is. Az Szjkk. 74. § c) pontjának és a 101. § (1) bekezdés a)-c) pontjának egybevetéséből kitűnik, hogy a Hivatal felügyeleti kötelezettsége valamennyi közös jogkezelő szervezetre kiterjed. Ennek szabályait a törvény 108-121. §-ai tartalmazzák. A Hivatal jogosult az egyes szervezeteket jogszerű működésre kötelezni, bírsággal sújtani, a jogkezeléstől eltiltani stb.
Az Szjkk. 82. §-ának (2) bekezdése szerint a Hivatal határozatával szemben jogorvoslat csak a bírósági felülvizsgálat lehet. A Hivatal az ügy bírósághoz való továbbítása előtt csak a (3) bekezdés a)-d) pontjaiban feltüntetett határozatait módosíthatja vagy vonhatja vissza.
A felülvizsgálatot a bíróság e törvény XVI. fejezetében szabályozott nemperes eljárásban folytatja le. Ennek szabályai a következők.
Az Szjkk. 128. § és 129. § szerint a Hivatal érdemi határozatán felül az ügyfél jogállását megtagadó, az eljárást felfüggesztő, a bírságot kiszabó valamint az iratbetekintést akadályozó végzés felülvizsgálatának van helye.
Az Szjkk. 130. § és 131. § a felülvizsgálatra irányuló kérelem benyújtását a közigazgatási perekkel azonos módon szabályozza. A 131. § szerint a felülvizsgálati kérelem kellékeire a Pp. keresetlevélre vonatkozó szabályait kell alkalmazni.
A Hivatal határozatának felülvizsgálata a 133. § szerint a Fővárosi Törvényszék hatáskörébe és kizárólagos illetékessége alá tartozik, és három hivatásos bíróból álló tanácsban jár el.
Az Szjkk. 135. §, valamint a 136. és 137. §-nak a bírák kizárására és az eljárás résztvevőire vonatkozó rendelkezései egybeesnek a közigazgatási perek szabályaival.
Az Szjkk. 138. § szerint az eljárás költségeire a Pp. perköltségre vonatkozó szabályait kell alkalmazni. A 139. § szerint a felek mulasztása esetén a bíróság a kérelmet a rendelkezésére álló iratok alapján bírálja el; a 140. § szerint pedig a Hivatalnak a felülvizsgálati kérelemre tett nyilatkozatát a tanács elnöke írásban közli a kérelmezővel.
Az Szjkk. 141. § szerint az első fokon eljáró bíróság a Pp. szabályai szerint folytat tárgyalást és végez bizonyítást. Tárgyaláson kívül csak akkor hozhat határozatot, ha az eljárásban ellenérdekű fél nem vesz részt (azonban a 128. § értelmében erre aligha kerülhet sor).
Az Szjkk. 142-144. § szerint a bíróság mind az ügy érdemében, mind az egyéb esetekben végzéssel hoz határozatot. E végzéssel a Hivatalnak az ügy érdemében meghozott határozatát - jogsértés megállapítása esetén - a bíróság hatályon kívül helyezi és a Hivatalt új eljárás lefolytatására kötelezi. Megváltoztatni csak a Hivatalnak az eljárás során hozott végzését lehet. Amennyiben a Hivatal a felülvizsgálati kért határozatát a 82. § (3) bekezdése szerint visszavonja, a bíróság a nemperes eljárást megszünteti, a határozat módosítása esetén pedig az eljárást csak a tovább is vitás kérdésekben folytatja.
Az Szjkk. 143. § szerint a bíróság a tárgyaláson meghozott végzést kihirdeti, az ügy érdemében meghozott végzést azonban minden esetben írásban kell közölnie.
Az Szjkk. 144. § értelmében a Fővárosi Törvényszék végzése ellen fellebbezésnek van helye; a másodfokú bíróságnak a fellebbezést a Pp. 257. §-ában foglalt szabályok megfelelő alkalmazásával kell elbírálnia; azzal az eltéréssel, hogy a feleket - kérelmük esetén - szóban is köteles meghallgatni. Ez a kötelezettség a másodfokú bíróságot csak a Hivatal érdemi határozatának felülvizsgálata esetén terheli, az eljárás során hozott végzések esetén nem.
A törvénynek ezek a szabályai - az uniós jogalkotás menetéhez igazodva - helyesen hozzák egymáshoz közel a szellemi tulajdont védelmező eljárásokat.

Szt. 115/I. §

A Hivatal hatósági feladatainak teljesítéséhez hozzárendelt eljárási szabályokat az Szt. és a többi iparjogvédelmi törvény tartalmazza.

Az iparjogvédelmi eljárások igazgatási szolgáltatási díjaira, valamint a fenntartási díjak megfizetésére és az újra érvénybe helyezési kérelem díjára vonatkozó szabályok

Az Szt. 115/M-115/S. paragrafusai - amelyeket a 2009. évi XXXIII. törvény 36. §-a iktatott be - újraszabályozták az iparjogvédelmi eljárások során fizetendő díjakat, valamint az ezekkel kapcsolatos kedvezményeket és szankciókat. Ezeket a szabályokat a 2009. augusztus 1-jét követően benyújtott bejelentések és kérelmek után fizetendő díjakra kell alkalmazni.
Az új szabályozás a közigazgatási szolgáltatási díjak köréből kiemelte a fenntartási díjakat és az újra érvénybe helyezési kérelem díját. Ezekről az Szt. új 115/M. §-a rendelkezik.

Szt. 115/M. §

A kedvezmények, mentességek és a halasztás szabályozása a következők szerint történt.

Szt. 115/N-115/P. §

A különféle díjak megfizetésének esedékességéről és a díjfizetés elmulasztásának következményeiről az Szt. 115/R. és 115/T. §-a a következők szerint rendelkezik.

Szt. 115/R-115/S. §

Az Szt.-nek ezek a szabályai általános jellegűek: valamennyi iparjogvédelmi eljárásokra irányadók.
A különféle díjak mértékét időről-időre a Hivatal felett felügyeletet gyakorló miniszter rendelettel állapítja meg.

Iparjogvédelmi szakértői testületre vonatkozó és egyéb rendelkezések

Szt. 115/T. §

Az iparjogvédelmi szakértői testület szervezetének és működésének részletes szabályait a 270/2002. (XII. 20.) Korm. rendelet állapította meg.
Az Szt. 84. §-ában foglalt rendelkezés értelmében a Hivatal csak a szabadalmi leírás értelmezéséről ad - speciális eljárásban - hivatalos álláspontjáról szakvéleményt. Az Szt. 115/C. §-a az iparjogvédelmi szakértői testületet általánosságban jogosítja fel arra, hogy kompetenciájába tartozó iparjogvédelmi kérdésekben bíróságok és más hatóságok megkeresésére, illetve bárki más részére felkérés (pontosabban: megbízás) alapján szakvéleményt adjon.

Szt. 115/U. §

A régi Szt. - a módosításáról szóló és a végrehajtására kiadott szabályokkal együtt - 1996. január 1-jén hatályát vesztette, ezt követően rendelkezéseit csak az Szt. 115/U. § (3)-(5) bekezdésben meghatározott esetekben, azaz
- az Szt. hatályba lépése előtt megkötött találmányi díjszerződésre, szabadalmi licencia szerződésre és szolgálati találmányt értékesítő szerződésre,
- az Szt. hatályba lépése előtt megkezdett hasznosítás esetén az oltalom tartalma, az oltalom korlátai és a szabadalombitorlás megítélésére, végül
- a szabadalom megsemmisítésével kapcsolatos elsőbbségekre lehet alkalmazni.
Az Szt. módosításáról és kiegészítéséről szóló rendelkezések hatályba lépésének időpontját meghatározó jogszabályoknak ma már nincs aktualitása.
Végül az Szt. 118. §-a felhatalmazásokat tartalmaz, 119. §-a pedig megjelöli a figyelembe vett uniós irányelveket és rendeleteket.

A védjegyek oltalmával kapcsolatos eljárások

A védjegy olyan szellemi alkotás, amelynek rendeltetése, hogy használatával - főleg a kereskedelmi forgalomban - meg lehessen különböztetni valamely meghatározott árut vagy szolgáltatást mások áruitól vagy szolgáltatásaitól.
A védjegy lényege a megkülönböztetésre való alkalmasság. Az oltalom feltétele, hogy grafikailag ábrázolni lehessen; állhat szavakból szóösszetételekből lehet jelmondat, betű, szám, alakzat, szín, fényjel, hologram, hang, valamint ezek kombinációja.
A földrajzi árujelzők a kereskedelmi forgalomban mezőgazdasági és egyéb termékek földrajzi származásának megjelölésére szolgálnak. A földrajzi származás helye valamely táj, helység, kivételesen ország nevével határozható meg.
A Vt. egyaránt magában foglalja a védjegyek és a földrajzi árujelzők oltalmának anyagi jogi és eljárási szabályait, Az oltalom fogalma sokkalta, tágabb mint a kifejezés köznyelvi jelentéséből következnek: magában foglalja a védjegy (földrajzi árujelző) használatára vonatkozó jog keletkezését, megszűnését, hasznosítását megsértésének jogkövetkezményeit stb.
A védjegy oltalmát 1997. június 30-ig az 1969. évi IX. tv., valamint a 2/1970. (VII. 1.) OMFB-IM együttes rendelet, a védjegyekkel kapcsolatos bírósági eljárás egyes kérdéseit a 4/1970. (VII. 1.) IM rendelet szabályozta. 1997. július 1-jén hatályba lépett a védjegyek és a földrajzi árujelzők oltalmáról szóló 1997. évi XI. tv. (a továbbiakban: Vt.).
A Vt. szabályait azonban - kevés kivétellel - csak a hatálybalépése után indult ügyekben lehet alkalmazni, a korábban megindult eljárásokban még a megindulásuk idejében hatályban volt jogszabályok továbbra is alkalmazandók. (A kivételeket a hatályba léptető rendelkezések körében fogjuk ismertetni.)
A Vt. rendelkezéseit - az Európai Unióhoz való csatlakozásra tekintettel számos helyen kiegészítette és módosította a 2003. évi CII. törvény I. fejezete. Ezt követően a Ket. hatályba lépésével kapcsolatban a 2005. évi LXXXIII. törvény 2005. november 1-jei hatállyal, majd a 2005. évi CLXV. törvény, 2007. évi CXLII. törvény, 2009. évi XXVII. törvény, 2010. évi CXLVIII. törvény, 2011. évi CLXXIII. törvény, legutóbb a 2013. évi XVI. törvény módosította a Vt. számos rendelkezését.

a) A Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatalának eljárása védjegyügyekben

A Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala eljárásának egyetlen tárgya van: dönteni a védjegyek és a földrajzi árujelzők oltalmáról, valamint a védjegyen alapuló és a védjeggyel szemben gyakorolható egyes jogokról.
A Vt. eljárási szabályai nagy mértékben megegyeznek az Szt.-nek a találmányok oltalmával kapcsolatos eljárási szabályaival. A fellelhető eltérések az oltalom tárgyára, annak egyszerűbb szabályozást kívánó jellegére vezethetők vissza.
A Vt.-nek azokkal a szabályaival, amelyek az Szt. szabályaival azonosak, bővebben foglalkoznunk nem kell, figyelmünket az eltérésekre összpontosítjuk.

aa) A Hivatal eljárásának általános szabályai

Vt. 37. §

A Magyar Szabadalmi Hivatal helyébe 2011. január 1-jével a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala (a továbbiakban: Hivatal) lépett. A Vt. a Hivatal hatáskörét az anyagi jog szempontjából határozza meg. Eltér mind az Szt.-től, mind a korábban hatályos védjegyszabályoktól abban, hogy a felsorolt hatáskörökhöz most már nem kapcsolódnak közvetlenül speciálisan szabályozott eljárások; ugyanazon eljárásnak tárgya lehet több anyagi jogi jogosultságról való döntés is. A védjegyoltalommal kapcsolatos hatáskörök megoszlanak az iparjogvédelemre rendelt hatóság: a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala (Hivatal) és a bíróság között.
A Hivatal hatáskörébe (mint az iparjogvédelem körében általánosan) a jog keletkeztetésére, megőrzésére (megújítására) irányuló, valamint megszűnésével vagy megszüntetésével kapcsolatos eljárások tartoznak.
A Vt. 27. §-ára alapított védjegybitorlási pert a Vt. 95. §-ának (1) bekezdése a bíróság hatáskörébe és a Fővárosi Törvényszék kizárólagos illetékességébe utalja. Minden egyéb védjeggyel kapcsolatos per a Vt. 95. §-ának (15) bekezdése a bíróság hatáskörébe (közelebbről a törvényszék hatáskörébe) utalja.
A Hivatal hatáskörébe tartozó ügyek eljárásának szabályozása az anyagi jog egy-egy rendelkezéséhez kapcsolódik.
Az iparjogvédelmi eljárások alaptípusát a találmányok szabadalmi oltalmával kapcsolatos eljárásban találjuk meg. A védjegyek oltalmával kapcsolatos eljárások azonban az anyagi jogszabályokhoz való viszonyukban nem különülnek el egymástól olyan szigorúan, mint a szabadalmi eljárások, itt ugyanannak az eljárásnak tárgya lehet több anyagi jogosultságról szóló döntés is.
A védjegyoltalom létrehozására a védjegy lajstromozási eljárás szolgál. Az oltalom - a Vt. 10. §-a értelmében - a lajstromozáskor keletkezik, de a bejelentés napjára visszaható hatállyal. Az oltalom abszolút szerkezetű vagyoni értékű forgalomképes jogot hoz létre, amely jogutódlás tárgya lehet, szerződéssel átruházható, megterhelhető, és amelynek használata is másnak átengedhető.
A többi védjegyeljárás közül a Vt. 11. §-ához kapcsolódik a tíz éves oltalmi idő megújítása.
A Hivatal a védjegyoltalom megszűnését a Vt. 11. §-ának (1) bekezdése alapján meg nem újított oltalmi idő eltelte, illetve a Vt. 32. §-a alapján az oltalomról való lemondás, a Vt. 34. §-a alapján a használat hiánya, végül a Vt. 35. §-a alapján a megkülönböztető képesség elvesztése, illetve megtévesztővé válása miatt állapíthatja meg.
A védjegyek oltalmával kapcsolatos eljárások szabályozása követi a szabadalmi eljárások rendjét. Itt is megtalálhatók az eljárás általános szabályai, ezt követik a lajstromozási eljárás szabályai, majd az egyes speciális eljárások szabályai következnek. Mindezekben visszaköszönnek az Szt. eljárási szabályai. Különbségek vannak ugyan, de ezek az oltalom tárgyának eltérő voltából és több tekintetben egyszerűbb szabályozást kívánó jellegéből következnek. Ezért a Vt.-nek azokkal a szabályaival, amelyek azonosak az Szt. szabályaival bővebben nem foglalkozunk, figyelmünket az eltérésekre összpontosítjuk.
Mindezek a szempontok vonatkoznak a védjegylajstrom vezetésére és a hatósági tájékoztatásra is.
A szabadalmi ügyekhez képest a védjegyügyek közül hiányzik a nemleges megállapítás, az esetleges jogtalan használat kérdése ezért csak utólag, a védjegybitorlás miatt indított perben dönthető el.

Vt. 38. §

A Vt.-nek ez a rendelkezése teljesen egybe esik az Szt. 45. §-ával. A szabályozás módját ezúttal is az jellemzi, hogy a védjegyügyi eljárások közigazgatási eljárások körébe tartoznak [Ket. 13. § (1) bek. a) pontja], saját speciális szabályaik azonban (hasonlóan a szabadalmi eljárásokhoz) a közigazgatási eljárásoktól alapvetően különböző, az anyagi jogszabályok céljaihoz igazodó koherens rendszert alkotnak. Ezúttal is fennáll a kérelemhez kötöttség, megkülönböztethetők az egyoldalú meghallgatáson alapuló és a kontradiktórius eljárások, a hivatalból való bizonyítás korlátozott, a Hivatal és az ügyfelek eljárásjogi cselekményei tüzetesen meghatározottak és szorosan kapcsolódnak egymáshoz. Megjelenik a háromtagú tanács által megtartandó nyilvános tárgyalás és határozathozatal is.
A védjegyeljárások speciális szabályai olyan szorosan és tüzetesen határozzák meg az eljárás rendjét, hogy a Ket. szabályainak közvetlen alkalmazására csak ritkán és szűk körben kerülhet sor (pl. néhány általános jellegű és technikai szabály esetén).

Vt. 39. §

A Vt. 39. §-át a 2005. évi LXXXIII. törvény 39. §-a újraszabályozta.
A Vt.-nek ez a rendelkezése az eljárás módját illetően azonos az Szt. 46. §-ával. A különbség az anyagi jogból adódik. Azokban az esetekben, amikor a döntéshez elegendő az egyoldalú meghallgatás, a Hivatal határozatát a Ket. szabályai szerint hozza meg. Ennek esetei: a védjegy lajstromozása, a védjegyoltalom megújítása, a védjegyoltalom megosztása, döntés a védjegylajstromba való bejegyzésre irányuló kérelmek felől, végül a hatósági tájékoztatás.
Azokban az esetekben, amikor egy adott jog felől való döntéshozatal kontradiktórius eljárást kíván, a Hivatal háromtagú tanácsban jár el és a tanács szótöbbséggel határoz. Ezek az eljárások a következők:
- a törlési eljárás; ugyanis főként akkor indítható, ha a védjegy nem felel meg a Vt. 1. §-ában meghatározott követelményeknek, illetve a Vt. 2-7. §-ában meghatározott kizáró okok állnak fenn, amelyek között nagy jelentőséggel szerepel a közérdek, vagy más - természetes vagy jogi - személyek jogainak sérelme,
- a lajstromozás ellen a Vt. egyidejűleg beiktatott 61/B. §-a szerint benyújtott felszólalás elbírálását célzó eljárás,
- az oltalom megszűnésének megállapítására irányuló eljárás, főleg ha azt a védjegy megkülönböztető képességének elvesztése vagy megtévesztővé válása (Vt. 35. §), illetőleg a használat legalább öt éves hiánya (Vt. 34. §) miatt indították. Kivételt jelent azonban a kontradiktórius eljárás alól az az eset, amikor az oltalom a Vt. 35/A. §-a alapján a védjegyjogosult jogutód nélküli megszűnése miatt következik be. (Megjegyzendő: más esettel állunk szemben, ha a végelszámolási vagy felszámolási eljárás során megtörténik a védjegyoltalom átruházása. A végelszámoló ezt a Vt. 19. §-ának (3) bekezdése alapján teheti meg, a felszámolót pedig a Cstv. 49. és 52. §-a jogosítja fel az adós vagyonának értékesítésére, illetve szétosztására.
Egyebekben az Szt. 46. §-ához fűzött magyarázat ezúttal is irányadó.

Vt. 40-42. §

A Vt.-nek ezek a rendelkezései - kevés kivétellel - azonosak az Szt. 47., 48. és 49. §-ával. Eltérés egyedül az igazolás kizárásának az eseteiben van. A Vt. - a logikai sorrendet követve - kizárja az igazolást a következő határidők esetében.
Először: nincs helye igazolásnak az elsőbbségi igényre való hivatkozás határideje tekintetében. Az elsőbbségi igény lehet
- uniós elsőbbség (az ipari tulajdon oltalmára megkötött Párizsi Uniós Egyezményben meghatározott esetekben), amely a külföldi bejelentés napjával azonos. Itt megjegyzendő: a Vt. 42. §-ának (5) bek. b) pontja uniós elsőbbség érvényesítésére hat hónapos, míg az Szt. 49. §-ának (5) bek. a) pontja tizenkét hónapos határidőt jelöl meg;
- belső elsőbbség (amely hiánypótlással és a bejelentés megosztásával kapcsolatban merül fel), ez a Vt. 53. §-ának (1) bek. d) pontja szerint a korábbi bejelentéstől számított hat hónapon belüli bejelentés esetén áll fenn [eltérően az Szt. 61. § (1) bek. c) pontjától, amely erre tizenkét hónapot jelöl meg];
- kiállítási elsőbbség [erre a Vt. 53. §-ának (1) bek. c) pontja értelmében a kiállítás kezdő napjától számított hat hónapon belül lehet hivatkozni a Vt. 54. §-a szerint kiállított igazolás alapján].
Másodszor: nincs helye igazolásnak a felsorolt elsőbbségek igénylésére, más kifejezéssel, az elsőbbségi nyilatkozat előterjesztésére [Vt. 53. § (2) bek.] megszabott, a védjegy bejelentés napjával kezdődő két hónapos határidő elmulasztása esetén.
Az igazolás kizárásának további két esetét vezette be a Vt. 42. §-a (5) bekezdésének kiegészítése. Nincs helye igazolásnak a Vt. egyidejűleg beiktatott 61/B. § (1) bekezdésében a felszólalásra meghatározott három hónapos határidő elmulasztása esetén, ideértve a nemzetközi védjegybejelentéssel kapcsolatos felszólalást is [Vt. 76/P. § (3) bek.]. Kizárt továbbá nemzetközi védjegybejelentés gyorsított eljárásban való elintézése iránt előterjeszthető kérelem egy hónapos határideje elmulasztásának igazolása is.
Egybevetve a Vt. 42. § (5) bekezdésének a) és b) pontját, felmerül egy jogalkalmazási kérdés: a b) pont egyedül az uniós és a kiállítási elsőbbségi igény érvényesítésére megjelölt hat hónapos határidő elmulasztásának az igazolását zárja ki, viszont az a) pont - a Vt. 53. § (2) bekezdésére való utalással - az elsőbbségi nyilatkozat előterjesztésére adott két hónapos határidő elmulasztásának igazolását kizárja nemcsak az uniós és kiállítási, hanem a belső elsőbbség esetén is. A kérdés megoldása abban van, hogy a hat hónapos határidő a belső elsőbbség anyagi jogi feltételének minősül, amelyhez külön nyilatkozat nem szükséges. Ugyanez következik az Szt. 49. §-ának (5) bek. a) pontjából és 61. §-ának (2) bekezdéséből is.
A további különbség: az Szt. 49. §-ának (1) bek. c) pontja a kiállítás újdonságrontó hatását kiküszöbölő nyilatkozat előterjesztésére megszabott határidő tekintetében zárja ki az igazolást; a származtatás és a fenntartási díj fizetése pedig a védjegyügyekben ismeretlen.

Vt. 43. §

E szabály azonos az Szt. 50. §-ával, az ahhoz fűzött magyarázat az irányadó.

Vt. 44. §

A Vt. 44. §-a a képviselet kérdésében az Szt. 51. §-ában foglaltakkal mindenben megegyező rendelkezéseket tartalmaz (lásd az ott írt magyarázatot.)

Vt. 45. §

A Vt. 45. §-a egybevág az Szt. 52. §-ával; az ott olvasható magyarázat erre is irányadó.

Vt. 46. §

A nyilvánosságnak két vonatkozása van:
- betekintés az iratokba (főként a védjegy megjelölésnek és az árujegyzéknek a megtekintése végett),
- az eljárás nyilvánossága, ami csak akkor áll fenn, ha abban ellenérdekű fél is részt vesz. Az eljárás nyilvánosságán a tárgyalás nyilvánosságát, valamint az iratokba való betekintés szabadságát kell érteni.
Egyebekben a Vt. 46. § szabályai további magyarázatot nem igényelnek.

Vt. 46/A. §

A jogorvoslatra vonatkozó rendelkezések a 2005. évi LXXXIII. törvény 226. §-a iktatta be a Vt. eljárási szabályai közé.
Ezek a rendelkezések elveikben megegyeznek az Szt. 53/A. §-ában foglaltakkal, az eltérés az anyagi jogszabályokra vezethető vissza. A Vt. 46/A. §-ának (3) bekezdés a)-j) pontja a Hivatal eljárást befejező döntéseket sorolja fel, ezek a bíróság által felülvizsgálhatók.
A Hivatal döntéseivel (határozataival és végzéseivel szemben igénybe vehető jogorvoslatokra egyebekben lásd az Szt. 53/A. §-ához fűzött magyarázatot).

Vt. 46/B. §

A végrehajtásra vonatkozó szabályokat a 2005. évi LXXXIII. törvény 197. §-a iktatta be. Lásd az Szt. 53/B. §-ához fűzött magyarázatot.

Vt. 46/C. §

A Vt. 46/C. §-ának (2) bekezdése - amelyet a 2009. évi XXVII. törvény 23. §-a iktatott be - általános rendelkezést tartalmaz a védjegyügyekben fizetendő igazgatási szolgáltatási díjakról. Az ezekre vonatkozó konkrét rendelkezések az egyes díjköteles eljárási cselekményeknél találhatók. Ezen felül a 2009. augusztus 1-je után benyújtott bejelentések és kérelmek tekintetében kiterjeszti a díjfizetési kötelezettséget az eljárás során benyújtott módosítási, határidő-hosszabbítási és igazgatási kérelmekre, továbbá a védjegylajstromba való bejegyezni kért jogutódlás, jelzálogjog és használati engedély tudomásulvételére irányuló kérelmekre is.
A védjegyekkel kapcsolatos eljárásokban a költségmentesség kizárt, de - eltérően az Szt. 115/N-115/P. §-ától - díjkedvezmény sem adható.
A költségeken a feleknek a kontradiktórius eljárásokban felmerült kiadásait kell érteni, amelyeknek viseléséről a Vt. 74. §-ának (3) bekezdése és 76. §-ának (4) bekezdése rendelkezik.
Az igazgatási szolgáltatási díjak esedékességére és szankcionálására az Szt. 115/R. és 115/S. §-ai irányadók, de jelentősége lehet az Szt. 115/E. §-ának (2) bekezdésében írt díjaknak is.
Az Szt. kedvezményekről, mentességről és halasztásról szóló 115/N-115/P. §-ai védjegyügyekben nem alkalmazhatók.

Vt. 46/D. §

A 2005. évi LXXXIII. törvény 199. §-ával és a 2010. évi CXLVIII. törvény 114. §-ával beiktatott, majd módosított szabályok meghatározzák az elektronikus ügyintézés kereteit és módját. A módosított szabályok 2011. március 1-jétől hatályosak.
Az elektronikus úton benyújtható bejelentések és kérelmek tartalmától eltekintve a Vt.-nek ezek a rendelkezései azonosak a szabadalmi eljárás szabályaival. (Bővebben lásd az Szt. 53/D. §-ához fűzött magyarázatot.) A bejelentés és a kérelem elektronikus úton való a bejelentés és kérelem elektronikus benyújtásának részletes szabályait a 147/2007. (VI. 26.) Korm. rendelet tartalmazza. Lásd az Szt. 53/D. §-ánál olvasható magyarázatot is.

Vt. 47. §

A védjegybejelentésekre, védjegylajstromra vonatkozó szabályok eljárási szempontból egybe vágnak az Szt. 54. §-ával. A különbség a lajstrom és nyilvántartás néhány adatában van (pl. fel kell tüntetni az árujegyzéket, de nincs feltaláló és fenntartási díj). (Egyebekben lásd az Szt. 54. §-ához fűzött magyarázatot.)

Vt. 48. §

Vt. 49-49/A. §

A Vt. 48., 49. és 49/A. §-ainak rendelkezései egybe vágnak az Szt. 55., 56. és 56/A. §-aival. A különbség az oltalom tárgyából adódik: a hivatalos lapban a védjegybejelenést kell meghirdetni (Vt. 61/A. §), illetve a lajstromozott védjegyet (Vt. 64. §), annak megosztását (Vt. 70. §) és megújítását (Vt. 67. §) közzétenni stb.

ab) A védjegylajstromozására irányuló eljárás

Vt. 50-50/A. §

Vt. 50/A. § Hatályon kívül helyezte a 2010. évi CXLVIII. törvény 133. §-a.

Vt. 51-52. §

A Vt.-nek a védjegybejelentésre vonatkozó szabályai elveikben teljesen azonosak az Szt. 57-59. §-aiban foglalt szabályokkal. A védjegy bejelentésének részletes alaki szabályait a 16/2004. (IV. 27.) IM rendelet tartalmazza. Eszerint a védjegybejelentésnek a következőket kell magában foglalnia:
a) Bejelentési kérelmet a védjegy lajstromozása iránt. Ebben kell feltüntetni a bejelentő személyi adatait.
b) A védjegy megjelölését. Ennek módja többféle lehet: ábra, hologram, fénykép, a színekről minta, a hangokról kotta. A térbeli alakzatról az ábrát síkbeli alap-vetületben kell elkészíteni. A földrajzi árujelzők esetén termékjegyzéket, leírást és eredetigazolást kell csatolni. Együttes és tanúsító védjegyhez szabályzatot kell készíteni.
c) Árujegyzéket a Nizzai Megállapodásban előírt osztályok és elnevezések [Vt. 52. § (2) és (3) bek.] használatával.
d) Az esetleg szükséges egyéb okiratokat, mint a képviselő meghatalmazása, vagy az elsőbbséget igazoló bizonyítvány.
Az eljárás megindításáért díjat kell fizetni, ennek összegét a 19/2005. (IV. 12.) GKM rendelet határozza meg.
A továbbiakban az eljárás módja az Szt. szabályaitól csak az oltalom tárgyából adódó különbségek által szükségessé tett kérdésekben tér el:
- az elsőbbség megállapításához a bejelentő adatain felül a megjelölés és az árujegyzék szükséges (ezek a bejelentés már említett minimális tartalmi kellékei),
- a kérelem csak egy megjelölésre vonatkozhat (a csoportképzést a Vt. nem ismeri).

Vt. 53-54. §

Az elsőbbség több kérdésével a mulasztás igazolásának tárgyalása [Vt. 42. § (5) bek.] során már foglalkoztunk. Itt még arra kell rámutatnunk, hogy legáltalánosabb a bejelentési elsőbbség, amely a Vt. 51. §-ának megfelelő védjegybejelentés napjával azonos; ebből az is következik, hogy az 51. §-nak meg nem felelő bejelentés elsőbbséget nem keletkeztet. A bejelentési elsőbbséget viheti vissza egy korábbi időpontra az uniós, a kiállítási és a belső elsőbbség.
A kiállítási igazolás a kiállítási elsőbbség megalapozására szolgál (ebben eltér az Szt. szabályaitól, ahol ugyanez az igazolás az újdonságrontás kiküszöbölésére szolgál).

Vt. 55-64/A. §

A védjegybejelentést követő eljárás konstrukciója lényegében azonos az Szt.-nek a szabadalmi bejelentést követő eljárásának szabályozásával. Az alább tárgyalandó eltérések részben a Vt. 47. §-ának (2) bekezdésével és 52. §-ával kapcsolatban már megemlített okokra, valamint a megvizsgálandó és eldöntendő kérdések kisebb számára vezethetők vissza.
Az egymást követő eljárási cselekmények a következő szakaszokból állnak össze egységes folyamattá:
a) Az első szakaszban (Vt. 55-57. §) az eljárás célja kétirányú.
Először: az elsőbbségi nap megállapítása. Ehhez azt kell vizsgálni, hogy a bejelentés megfelel-e Vt. 51. §-ában írt követelményeknek (azaz történt-e utalás a védjegyoltalom igénylésére, megismerhető-e belőle a bejelentő kiléte, tartalmazza-e a védjegynek szánt megjelölést és van-e árujegyzék). A vizsgálat ekkor még a felsorolt kellékek puszta számbavételét jelenti, tartalmukra nem terjed ki.
Másodszor: annak megállapítása, hogy befizették-e a Vt. 50. §-ának (4) bekezdése szerint külön jogszabályban meghatározott bejelentési díjat, továbbá - ha a benyújtott árujegyzék nem magyar nyelven készült -, becsatolták-e azt magyar nyelven is.
A bejelentés hiányainak vagy hibáinak a következményei különbözők.
Ha a bejelentés nem alkalmas az elsőbbségi nap elismerésére, a bejelentőt - harminc napos határidővel - hiánypótlásra kell felhívni. A hiánypótlás a bejelentés hibáját visszamenőlegesen nem orvosolja: az elsőbbség napjának a hiánypótlás napját kell elfogadni.
Amennyiben a bejelentő a hiánypótlásra felhívó végzésnek nem tesz eleget (egyáltalán nem válaszol; válaszol ugyan, de a hibát vagy hiányt nem küszöböli ki; elmulasztja a határidőt) a kérelmet visszavontnak kell tekinteni.
A bejelentési díj befizetésére és a magyar nyelvű árujegyzék csatolására maga a törvény állapít meg - a bejelentés napján kezdődő - határidőt: a díjat két hónapon, a magyar nyelvű árujegyzéket négy hónapon belül kell befizetni, illetve benyújtani. A Hivatalnak ezért a bejelentőt nem is hiánypótlásra kell felhívnia, hanem csak figyelmeztetnie kell arra, hogy a hiányokat az említett határidőn belül pótolni kell. [A díjat a 19/2005. (IV. 12.) GKM rendelet határozza meg.]
A hiánypótlás elmulasztásának következménye ezúttal is az, hogy a bejelentést visszavontnak kell tekinteni.
Az eljárásnak ez a szakasza tehát kétféleképpen zárulhat:
- ha a bejelentés (akár eredetileg, akár hiánypótlás után) megfelel a Vt. 51. §-ában írt minimális kellékeknek a bíróság értesíti a bejelentőt az elsőbbségi nap elismeréséről,
- ha a bejelentést a fentiek szerint visszavontnak kell tekinteni (akár az elsőbbségi nap elismerése előtt, akár utána), a Hivatal a vélelmezett visszavonást a Vt. 50. § (6) bekezdése értelmében végzéssel tudomásul veszi. A visszavonás vélelmezése a fél jognyilatkozatát helyettesíti, ezért a mulasztás igazolása fogalmilag kizárt, jogorvoslatnak (bírói felülvizsgálatnak) azonban - mint látni fogjuk - helye van.
b) A Hivatal eljárásának második szakasza az alaki vizsgálat. Ez annak megállapítására irányul, hogy a bejelentés megfelel-e a Vt. 50. § (2) és (3) bekezdésében meghatározott feltételeknek. E körben tehát a Hivatal azt vizsgálja, hogy a bejelentési kérelem, a védjegymegjelölés és az árujegyzék megfelel-e a védjegyekre és a földrajzi árujelzőkre vonatkozó bejelentés részleges szabályairól szóló 16/2004. (IV. 27.) IM rendeletben előírt követelményeknek. Ezen felül még tárgya lehet-e vizsgálatnak az is, hogy van-e szükség egyéb mellékletek csatolására.
A védjegyügyekben az alaki vizsgálat körébe tartozik annak megvizsgálása is, hogy a megjelölés egységes-e, azaz a bejelentő egy megjelölésre kér-e oltalmat, hiszen egy eljárás tárgya a Vt. 52. §-ának (1) bekezdése szerint csak egy megjelölés lehet. A megjelölések gyakran összetettek, ilyen esetben a vizsgálat arra irányul, hogy az összetétel egy egységes megjelölést alkot-e, vagy pedig több önálló (önmagukban egységes) megjelölésre oszlik-e.
Ha a Hivatal az alaki kellékek vagy az egységesség hibáját vagy hiányát észleli, a bejelentőt hiánypótlásra, illetve a bejelentés megosztására fel kell hívnia. Ha a bejelentés a hiánypótlás elégtelensége miatt nem felel meg az alaki követelményeknek, vagy a megosztás nem történt meg, illetve elégtelen, a bejelentést részben vagy egészen el kell utasítani. Részbeni elutasítás esetén, ha a bejelentő a bírósághoz megváltoztatási kérelmet nyújtott be, annak elbírálásáig az eljárást fel kell függeszteni. Abban az esetben pedig, ha a bejelentő a felhívásra egyáltalán nem válaszol, a bejelentés visszavonását kell vélelmezni [bővebben lásd a Vt. 61. § (5) bekezdéséhez fűzött magyarázatot].
- A Hivatal eljárásának következő lépése a korábban lajstromozott jogok kutatása, annak megállapítása végett, hogy nincs-e korábbi elsőbbséggel lajstromozott vagy legalábbis korábban bejelentett [lásd a Vt. 4. §-ának a 2005. évi LXXXIII. törvény 218. §-ával kiegészített (2) bekezdését], azonos vagy összetéveszthetően (esetleg tisztességtelen előny szerzésére alkalmas) hasonló védjegy, figyelembe véve a hozzá kapcsolódó árujegyzéket is (Vt. 4. és 6. §). A kutatás eredményéről a Hivatal jelentést készít és megküldi a bejelentőnek.
A 2003. évi CII. tv. által bevezetett módosítások fontos mozzanata, hogy elmaradt a korábbi adatközlés, helyébe a bejelentés meghirdetése lépett. A Hivatalnak a meghirdetést a kutatási jelentés megküldését követő egy hónap elteltét követően kell közzé tennie. - a Vt. 49. §-ának a) pontjában meghatározott tartalommal. Amennyiben a közzététel után a bejelentő a bejelentést visszavonja (vagy azt visszavontnak kell tekinteni), módosítja vagy megosztja, illetve a Hivatal a bejelentési kérelmet elutasítja, erről is tájékoztatást kell közzé tenni a hivatalos lapban.
A védjegybejelentés meghirdetésének jelentősége van az észrevételek és a felszólalások előterjesztése, illetve elintézése szempontjából is.
A 2003. évi CII. tv. módosította az észrevétel szabályozását és bevezette a felszólalás jogintézményét.
Az észrevételt a védjegy lajstromozására irányuló eljárás során bármikor bárki előterjesztheti, azonban csak azon az alapon, hogy a bejelentés tárgyát képező megjelölés tekintetében feltétlen kizáró ok áll fenn (Vt. 2-3. §).
A kifogásolt feltételekre kiterjedő vizsgálat során a Hivatalnak az észrevételekre figyelemmel kell lennie, kivéve, ha annak benyújtása oly későn történt, hogy késleltetné a döntéshozatalt. A Hivatal a kivétel lehetőségével nyilván akkor élhet, ha a felhozott ok megvizsgálása nem végezhető el nyomban, hanem ahhoz további időre, adatok beszerzésére stb. lenne szükség. A bejelentés meghirdetése után (amikor az újdonságvizsgálat megtörtént) csak az észrevételek alapján - az abban előadott tények, jogi érvek és adatok figyelembevételével - lehet a feltétlen kizáró okokat vizsgálni.
A felszólalás a védjegybejelentés meghirdetésétől számított három hónapon belül a Vt. 4-6. §-ában foglalt viszonylagosan kizáró okok alapján terjeszthető elő; az előterjesztő pedig a Vt. 61/B. §-ának (1) bekezdés a)-d) pontjában taxatíven felsorolt olyan természetes vagy jogi személy lehet, akinek korábban megszerzett jogait az oltalom megadása sértené.
A felszólalás alapján a Hivatal érdemi vizsgálatot folytat le. Az erre irányuló eljárás szabályozása követi, az Szt.-nek a szabadalom megadása iránt indított eljárásra vonatkozó szabályait (felszólalás tartalma, hiánypótlás, nyilatkozat, döntéshozatal stb.) de vannak sajátos vonásai is:
- szóbeli tárgyalás a kontradiktórius eljárás szabályai szerint, ide értve az eljárási költségek viselésének kérdését is
- a bizonyítás szabályozása;
- helye van egyezségkötésnek;
- több felszólalás egy eljárásban való elintézése, amely mellett lehetőség van elkülönítésre és felfüggesztésre is.
Az érdemi vizsgálatnak ez a fajtája érdemi határozattal zárul le, amely egyaránt rendelkezhet a bejelentés elutasításáról, illetve az oltalom megadásáról.
A felszólalás után díjat kell fizetni, ezt azonban a felszólalás sikere esetén a hivatal visszatéríti.
Az észrevétel előterjesztője nem válik az eljárásban ügyféllé, a felszólalás előterjesztője azonban (a felszólalás tárgykörén belül) igen, és eljárási jogai és kötelezettségei is ehhez igazodnak. Ha a felszólalás miatt a Hivatalnak tárgyalást kell tartania háromtagú tanácsban jár el. [Vt. 39. § (2) bek.].
Főleg az alaki és az azt követő érdemi vizsgálatra vonatkozik a gyorsított eljárás kérésének és elrendelésének lehetősége.
Ha a kérelmező eleget tesz a Vt. 64/A. §-ának (1)-(4) bekezdésében írt feltételeknek, a Hivatal a gyorsított eljárást végzéssel rendeli el. Ennek előnyei: a hiánypótlásra és a nyilatkozattételre 15 napos határidő is kitűzhető és a védjegybejelentés meghirdethető mindjárt a kutatási jelentés megküldése után, a felszólalással kapcsolatban pedig a tárgyalás megtartása is mellőzhető.
A Vt. 64/A. §-ának (7) és (8) bekezdése - amelyet a 2007. évi CXLII. törvény által iktatott be - bevezette a különösen gyorsított eljárás jogintézményét. Ez azonnali lajstromozásra ad lehetőséget, azonban a védjegyokiratot csak a felszólalásra megadott határidő eltelte után lehet kiadni. Ha felszólalás érkezik, a védjegy lajstromozását elrendelő határozatot vissza kell vonni és az eljárást - gyorsítottan - folytatni kell.
c) A lajstromozási eljárás utolsó szakasza az érdemi vizsgálat, amely annak megállapítására irányul, hogy a megjelölés megfelel-e a védjegyoltalom feltételeinek (Vt. 1. §), illetve hogy nem áll-e fenn feltétlen (Vt. 2-3. §) vagy feltételes (Vt. 4-6. §) kizáró ok. Ez utóbbiak megvizsgálásának alapjául a kutatási jelentés, a beérkezett észrevételek és esetleg a Hivatal egyéb úton szerzett hivatalos tudomása szolgál.
Abban az esetben, ha az eljárásnak ebben a szakaszában a Hivatal úgy látja, hogy a bejelentés nem felel meg az anyagi jogi követelményeknek, a bejelentőt - a körülményektől függően - hiánypótlásra, a bejelentés megosztására vagy nyilatkozatra kell felhívnia. A nyilatkozat eredménytelenségének esetére a Vt. 61. §-a az Szt. 76. §-ával azonos rendelkezést tartalmaz (lásd az ott írt magyarázatot).
A Vt. 62. és 63. §-a az érdemi vizsgálat szabályainak körében rendelkezik arról, hogy a védjegybejelentést a bejelentő mennyiben változtathatja meg. Ez a szabály azonban alkalmazandó az eljárás teljes tartamára (főként az alaki vizsgálat szakaszára), függetlenül attól, hogy a változtatás hiánypótlásra való felhívás alapján vagy pedig a bejelentő ettől független elhatározásából történt-e? A bejelentés megváltoztatása - a bejelentés felől hozott döntés (érdemi határozat vagy eljárást befejező végzés) meghozatalának napjáig - lehetséges, de két rendkívül súlyos kivétellel:
- egyáltalán nem lehet megváltoztatni a védjegy-megjelölést,
- az árujegyzéknek csak szűkítése megengedett, bővítése teljességgel kizárt.
A bejelentés megváltoztatásának speciális, különös esete a bejelentés már említett megosztása, amely szintén a bejelentés felől hozott döntés meghozataláig történhet.
Amennyiben a megosztásra a Hivatal hívja fel a bejelentőt, megjelöli azt az okot is, amelyet a megosztással ki kell küszöbölni. A felhívás nélkül végzett megosztás két okból történhet. Részben azért, mert a bejelentő egy bejelentésben több megjelölésre kért oltalmat. Ebben az esetben a megosztás kényszerű, tehát a felhívás elkerülését célozza. Másfelől kérni lehet az árujegyzék megosztását, ha a fél ugyanannak a megjelölésnek az oltalmát a szétválasztott árujegyzékben felsorolt áruk (szolgáltatások) tekintetében külön-külön kéri. Az árujegyzék megosztását indokolttá teheti annak elkerülése, hogy az áruk (szolgáltatások) azonossága akadályozza - a Vt. 4. § (1) bek. a) pontja szerint - a megjelölés oltalmát, de enélkül is megkívánhatja ezt a bejelentőnek az üzleti forgalommal kapcsolatos érdeke.
Korlátozza a megosztás lehetőségét az árujegyzéket érintő felszólalás. Nem lehet helyt adni a kérelemnek, ha az az árujegyzék felszólalással érintett részének megosztására irányul. Ilyenkor a Hivatal az érdemi határozatban dönti el, hogy az oltalom az árujegyzékre (teljesen vagy részben) megadható-e.
A megosztásért a Vt. 63. § (2) és (3) bekezdésében foglaltak szerint külön díjat kell fizetni. [Erre lásd a Vt. 56. §-ának (4) bekezdéséhez fűzött magyarázatot.]
Az érdemi vizsgálat az ügy érdemében hozott határozattal zárul. A törvény rendelkezéseinek meg nem felelő bejelentést részben vagy egészen el kell utasítani. Ha a bejelentés megfelel a Vt. 1. §-ának és kizáró ok nem merül fel, a Hivatal határozatot hoz, amellyel elrendeli a bejelentés védjegyként való lajstromozását, a Vt. 47. §-a szerint bevezeti a védjegyet a védjegylajstromba, a Vt. 49. §-ának b) pontja szerint hatósági tájékoztatást tesz közzé, végül a bejelentőnek védjegyokiratot ad, amelyhez hozzáfűzi a védjegylajstrom kivonatát.
Amennyiben a Hivatal a védjegybejelentést az árujegyzék egy részére nézve utasítja el, és a bejelentő a határozat részbeni elutasító rendelkezésének bírósági megváltoztatását kéri, a bejelentés el nem utasított rész tekintetében sem lehet az eljárást (lajstromba való bejegyzés stb.) folytatni, hanem az eljárást az árujegyzék elfogadott része tekintetében a bíróság határozatának jogerőre emelkedéséig fel kell függeszteni.
Minthogy a felszólaló és meghatározott esetekben az ügyész bírósági jogorvoslattal élhet, a az oltalmat megadó érdemi határozat az erre megállapított harminc nap elteltével emelkedik jogerőre. Ugyanilyen szabályok szerint emelkedik jogerőre az oltalmat megtagadó (a bejelentést elutasító) határozat, valamint az eljárást más módon befejező végzés.

ac) Egyéb védjegyeljárások

A védjegyoltalom a 10 éves oltalmi idő elteltével további tíz-tíz éves időtartamokra meghosszabbítható. Erre a célra szolgál a megújítási eljárás.

Vt. 65-67. §

A kérelmet a védjegyjogosult nyújthatja be, tehát az, aki a védjegyoltalmat kapta, vagy aki azt átruházással vagy jogutódlás folytán megszerezte (Vt. 19. §). Nem tartozik ide a használati jogosult (Vt. 23. §).
A kérelem írásban és elektronikus űrlapon egyaránt benyújtható. Tartalmának külön nevesített kelléke a lajstromszám megjelölése, egyebekben a Vt. 65. § (2) bekezdése az 50. § (2) és (3) bekezdésére utal. Az 50. § (2) bekezdésének azonban nyilván csak az árujegyzék szűkítő megváltoztatása [Vt. 65. § (5) bekezdés] esetén van jelentősége (egyéb változtatás ugyanis nem végezhető), a (3) bek. pedig a 16/2004. (IV. 27.) IM rendeletben meghatározott alaki követelmények megtartását teszi ezúttal is kötelezővé. A megújítási kérelem után díjat kell fizetni.
A megújítási kérelem hiányainak pótlására vonatkozó szabályok a Vt. 61. §-át, a megújítási díjra vonatkozó rendelkezések pedig a Vt. 56. § (4) bekezdését követik (lásd az ezekhez fűzött magyarázatot).
A megújítási kérelem határideje az oltalmi idő lejártához igazodik: előtte egy év, utána pedig hat hónap. [Lásd a Vt. 71. § (1) bekezdésében írt figyelmeztetési kötelezettséget is.]
A hiánytalan, helyes és kellő időben benyújtott kérelem alapján a Hivatal határozatot hoz a védjegyoltalom megújításáról; ezt a lajstromba való bejegyzés, a közzététel és az okirat kiadása követi.
A védjegybejelentés megosztása először a lajstromozási eljárásban történhet. Ezzel már foglalkoztunk. Megosztható azonban a már lajstromozott védjegy is. Erre szolgált a megosztási eljárás.
A Vt. 65/A. §-át a 2007. évi XXIV. törvény 20. §-a iktatta be. Ezáltal a védjegybejelentésen kívül az oltalom megújítása iránti kérelmet is be lehet nyújtani a 147/2007. (VI. 26.) Korm. rendelet szabályai szerint elektronikus úton is. E lehetőséggel az ügyfelek 2007. július 1-je óta élhetnek.

Vt. 68-70. §

Minthogy a védjegyoltalom csak egy és egységes megjelölésre adható, a lajstromozás után a megosztás csak az árujegyzékben felsorolt (szolgáltatások) szétválasztásával lehetséges.
A kérelmet - a Vt. 65. § (1) bekezdésével azonosan - a védjegyjogosult nyújthatja be.
A megosztási eljárás speciális szabálya: ugyanannyi kérelmet kell benyújtani; ahány részre a kérelmező az árujegyzéket szétbontja. A kérelemben fel kell tüntetni a védjegy lajstromszámát, egyebekben a Vt. 50. § (2) és (3) bekezdését kell alkalmazni. (Erre, a megosztási díjra és a hiánypótlásra lásd a 65-66. §-hoz fűzött magyarázatot).
A követelményeknek megfelelő kérelem alapján a Hivatal a megosztást határozattal elrendeli, a bejegyzés, közzététel, okirat kiadása a korábban ismertetett szabályokkal azonos módon történik.
A védjegyoltalom a Vt. 11. § (1) bek. értelmében az oltalmi idő lejártával, a Vt. 32. §-a szerint pedig a jogosult - mások érdekét nem sértő - lemondása folytán megszűnik. Ezekben az esetekben eljárást kell indítani a lejárat, illetve a lemondás miatti megszűnés megállapítása iránt.

Vt. 71. §

A lejárat miatti megszűnés megállapítása iránt az eljárást a Hivatal hivatalból indítja, de ennek során figyelmeztetnie kell a jogosultat a megújítás lehetőségére.
Kérdés, miként kell folytatni az eljárást, ha a megújítási kérelem beérkezik? A legegyszerűbb megoldás a két eljárás egybevonása lenne, melynek befejezése vagy a megújítást elrendelő vagy a megszűnést kimondó határozattal történnék. De elfogadható a megszűnés megállapítása iránti ügy felfüggesztése is a Vt. 43. §-ának (3) bekezdése alapján, és ha a megújítás megtörténik, a megszűnés megállapítási ügyet meg lehet szüntetni.
Ha a jogosult a védjegyoltalomról lemond, a megszűnés megállapításának anyagi jogi feltétele, hogy azok, akiknek a lemondás akár jogszabályon, vagy hatósági határozaton, akár a védjegylajstromba bejegyzett használati vagy más szerződésen alapuló jogát érinti, a lemondáshoz hozzájáruljon [Vt. 32. § (2) bek.]. Ugyancsak szükség van annak a jogosultnak a hozzájárulására is, aki a védjegyoltalommal kapcsolatban pert indított, feltéve, hogy a per a lajstromba be van jegyezve. A lajstrom alapján a Hivatal megkövetelheti a lemondással érintett személy hozzájáruló nyilatkozatának csatolását, vagy közvetlenül is felhívhatja nyilatkozat tételére. Mindezek ellenére a Vt. szabályai az ilyen érdekeltek részére nem adnak elegendő eljárási garanciát (pl. a lemondás megelőzte a szerződés alapján szerzett jog egyébként késedelmesnek nem tekinthető bejegyzését, vagy vitás a hozzájáruló nyilatkozat érvényessége stb.). Az észrevételezés (Vt. 58. §) sem ad önmagában elegendő jogvédelmet. A megoldás Ket. 15. §-ának (1) bekezdésében kereshető: a Hivatal eljárásában is ügyfél az, akinek (amelynek) jogát vagy jogos érdekét az ügy érinti. Az érdekelt ehhez képest a Hivatal előtti eljárásban részt vehet és jogorvoslattal is élhet.
Az oltalom megszűnését határozattal kell megállapítani, be kell jegyezni a lajstromba és közzé kell tenni.
A Vt. 33. §-a tartalmazza a védjegy törlésének anyagi jogi szabályait; amelyeknek érvényesítése a törlési eljárásban történik.

Vt. 72-74. §

A védjegy akkor törölhető, ha azt oltalomban részesíteni eredetileg sem lehetett volna, akár azért, mert hiányoztak a Vt. 1. §-ában meghatározott feltételek, akár azért, mert feltétlen vagy viszonylagos kizáró okok álltak fenn. A törlés lehetősége alól a Vt. 72. §-ának (1) bekezdése a 33. § (2) bekezdésére való utalás által - az időközben bekövetkezett változásokat elfogadva - két anyagi jogi kivételt tesz: nem részesíti védelemben a korábbi elsőbbségű védjegyet a használat elmulasztása (Vt. 18. §) vagy a később bejegyzett védjegy használatának tűrése, azaz a belenyugvás (Vt. 17. §) esetén.
Az eljárás kérelemre indul, a kezdeményezésre való jogosultság azonban differenciált: a törlést - a Vt. 1. §-ában írt feltételek hiányára és a Vt. 2-3. §-ában írt feltételek hiányára és a Vt. 2-3. §-ában írt feltétlen kizáró okok fennállására való hivatkozással bárki,
- a Vt. 4-6. §-ában írt kizáró okokra való hivatkozással csak a korábbi védjegyjogosult, illetve az kérheti, akinek jogát a lajstromozás sérti. (Ezek az ún. akadályozó jogok jogosultjai.)
Azok a jogok, amelyeket a védjegyoltalom sérthet, különfélék lehetnek. Ezeknek egy része maga is az iparjogvédelem körébe tartozik, mint például a szabadalom vagy a formatervezési minta. A védjegyoltalom azonban sértheti mások szerzői jogát (1999. évi LXXVI. tv. 1. §), vagy éppenséggel csak olyan személyiségi jogát, mint pl. a névhasználat).
Az iparjogvédelem körén kívül eső jogok sérelméből keletkező viták eldöntésére a Hivatalnak nincs hatásköre. Ezért pl. szóvédjegy törlése iránt indított ügyben előzetes kérdésnek minősül a szerző személyéhez fűződő jogok, illetve a szellemi alkotáshoz fűződő jog megsértése miatt indított peres eljárás jogerős befejezése, amiért a Hivatal előtt folyó törlési ügyben a Vt. 43. §-ának (1) bekezdés második mondata alapján az eljárás felfüggesztésének van helye (BH 2003.14.).
Az eljárás kontradiktórius. A védjegyjogosult (védjegyjogosultak) ellen indul, aki(k) részére a kérelemből elegendő példányt kell benyújtani. A Hivatal írásbeli előkészítés és kölcsönös meghallgatás után szóbeli tárgyalás alapján határoz. A Hivatal a felek kérelmeihez kötve van [Vt. 74. § (2) bek.]. A feleknek azonban indítványaikat kellő időben kell megtenniük: a Hivatal figyelmen kívül hagyhatja azokat a nyilatkozatokat, amelyeket késve terjesztettek elő [Vt. 40. § (3) bek.], sőt a törlést nem alapíthaja olyan okra, amelyekre a kérelmező a hiánypótlás határideje után hivatkozik [Vt. 73. § (1) bek.].
A Vt. 73/A. §-át a 2005. évi CLXV. tv. 13. §-a iktatta be; azzal, hogy alkalmazására a 2006. január 1-je után indított ügyekben kerülhet sor. Előnye a rövidebb határidőkben és a soronkívüli ügyintézésben van.
A hiánypótlásra és a törlési kérelem díjának lerovására vonatkozó szabályozás ezúttal is azonos a Vt. 61. §-ával, illetve 56. §-ának (4) bekezdésével. A Vt. 73. §-ának (2) bekezdése a védjegyek ütközése esetén megfordítja a bizonyítási terhet: a kérelmezőnek kell bizonyítania, hogy saját későbbi védjegyét a törlési eljárás idején használta, azaz nem áll fenn részéről a törlést a Vt. 18. §-a szerint megakadályozó mulasztás.
A törvény csak egy törlési eljárást enged meg. A Vt. 33. §-ának (4) bekezdése szerint a törlési kérelmet elutasító határozat jogereje mindenkire kiterjed. Ugyanannak a védjegynek azonos alapon való törlését már senki sem kérheti. Ezért rendelkezik a Vt. 74. § (1) bekezdése úgy, hogy az ugyanazon védjegy törlésére irányuló kérelmet egy eljárásban kell intézni; továbbá a (2) bekezdése szerint az eljárást a jogosulttól eredő törlési kérelem visszavonása esetén hivatalból folytatni lehet. (A Hivatal kérelemhez való kötöttsége ekkor is fennmarad.)
Az eljárás kontradiktórius jellegéből folyik, hogy az eljárás költségeinek viselésére a vesztes felet kell kötelezni. Kivételt jelent az az eset, amikor az eljárásra a védjegyjogosult nem adott okot. Erre nézve lásd az Szt. 81. §-ához fűzött magyarázatot.
Ha az anyagi- és eljárásjogi feltételek fennállnak, a Hivatal határozatot hoz a védjegy törléséről, vagy az oltalom korlátozásáról (ami azonban csak az árujegyzékre vonatkozhat). Ezt követi a törlés (korlátozás) bejegyzése a lajstromba és a közzététel.
A védjegyoltalom - teljesen vagy részben - megszűnhet a Vt. 34., valamint 35. §-ában írt anyagi jogi okok miatt is. Ennek megállapítására szolgál a használat hiánya, megkülönböztető képesség elvesztése vagy megtévesztővé válás miatti megszűnés megállapítása iránt indított eljárás.

Vt. 75-76. §

Vt. 34. §-a, illetve 35. §-a alapján az eredetileg jogszerű oltalom utólag bekövetkezett körülmények miatt szűnik meg.
A kérelmet a megszűnés megállapítása végett a jogosult ellen bárki előterjesztheti. Az eljárás kontradiktorius, a bizonyítás ezért azt a felet terheli, akinek érdekében áll, hogy a vitás tényt a Hivatal illetve a bíróság valónak fogadja el. Ha az eljárást az oltalom megszűnésének megállapítása iránt a használat hiányára hivatkozva indították meg, a kérelmezővel szemben a védjegy magyarországi használatának tényét a védjegyjogosultnak kell bizonyítania (BH 2002.353.). A megalapozott kérelem esetén a Hivatal a védjegyoltalom teljes, vagy - az árujegyzék korlátozását jelentő - részleges megszűnését megállapítja.
Egyebekben a szabályozás azonos a Vt. 72-74. §-aival, (lásd az ezekhez fűzött magyarázatot).

b) Az európai uniós védjegyrendszerre vonatkozó eljárási szabályok

A 2003. évi CII. tv. 38. §-a iktatta be a Vt. Harmadik részét (X/A. fejezetét), amely az Európai Unióban hatályos közösségi védjegyrendelettel kapcsolatos hazai szabályozást tartalmazza.
A X/A. fejezetben vegyesen találhatók anyagi jogi és eljárási szabályok. A következőkben azokkal a szabályokkal foglalkozunk, amelyeknek eljárásjogi jelentősége van.

Vt. 76/A. §

A Hivatal az európai uniós védjegybejelentésekkel, illetve közösségi védjegyekkel kapcsolatban háromféle vonatkozásban végezhet eljárási cselekményeket:
- továbbítja az európai uniós védjegybejelentést az Európai Szabadalmi Hivatalhoz,
- lefolytatja az európai uniós védjegybejelentés és az európai uniós védjegy nemzeti védjegybejelentéssé, illetve védjeggyé való átalakítására irányuló eljárást,
- eljár a szenioritás igénylésére irányuló kérelem esetén és elvégzi az ezzel kapcsolatos lajstromozást.

Vt. 76/E. §

A rendelet 108. cikkének rendelkezései alapján a 109. cikkének (3) bekezdése szerint a bejelentő, illetve a már megadott oltalom jogosultja kérheti
- az európai uniós védjegybejelentésnek nemzeti bejelentéssé való átalakítását, ha azt az európai uniós hivatal elutasította, visszavontnak tekintette, vagy maga a bejelentő visszavonta,
- az európai uniós védjegyoltalomnak nemzeti oltalommá való átalakítását, ha annak hatálya megszűnt (kivéve a Magyarországra is kiterjedő használat hiánya miatti, vagy a magyar bíróság határozatán alapuló megszűnést).
A kérelem benyújtásának határideje három hónap. Azt a közösségi hivatal küldi meg a Hivatalnak.
A Hivatal eljárásának speciális vonásai: a rendelet 108. cikkének (2) bekezdésében írt kizáró okok megvizsgálása, a kérelmező értesítése a kérelem megérkezéséről, a bejelentési díj megfizetésének határideje, magyar nyelvű fordítás csatoltatása.
A védjegybejelentés alapján a Hivatal az eljárást lényegében az általános szabályok szerint folytatja le és dönt az oltalom megadásáról, vagy a bejelentés elutasításáról.
Az európai uniós védjegyoltalom átalakításánál a Hivatal csak a speciális feltételeket vizsgálja; ha ezek megvannak, az átalakítás további vizsgálat nélkül, lajstromozással történik.
A 2005. évi LXXXIII. törvény 339. §-ának 16. pontja hatályon kívül helyezte a Vt. 76/E. §-ának (1), (2) és (3) bekezdését. Törvényszerkesztési hiba, hogy a (6) bekezdés továbbra is az "(1) bekezdés szerinti" kérelemre utal, ezen a (4) bekezdés szerint megküldött kérelmet kell érteni.

Vt. 76/F. §

A rendelet 34-35. §-a az Unió valamelyik tagállamában bejegyzett korábbi védjegy jogosultja részére lehetővé teszi, hogy - áruazonosság esetén - erre a tagállamra kiterjedő hatállyal, az európai uniós védjegyoltalomhoz kapcsolódóan igényelje az időbeli elsőbbséget. A 34. § ezt a lehetőséget az európai uniós védjegy bejelentőjének, a 35. § pedig a már bejegyzett európai uniós védjegy jogosultjának adja meg. Az elsőbbségnek ezt az esetét szenioritásnak is szokták nevezni.
Az időbeli elsőbbség (szenioritás) az európai uniós oltalomhoz kapcsolódva akkor is megmarad, ha a nemzeti védjegy oltalma megszűnik. Az elsőbbség akkor vész el, ha a nemzeti védjegyoltalma az európai uniós védjegy lajstromozása előtt szűnt meg.
A Vt. 76/F. §-ának (1) bekezdése szerint a hazai oltalom törölhető, illetve megszűnése megállapítható, ha ezek feltételei mind a szenioritást igénylő kérelem benyújtásának mind a védjegyoltalom korábbi megszűnésének napján fennálltak. A szenioritás szempontjából azonban az a döntő, a hazai oltalom az európai uniós védjegy lajstromozása előtt szűnt-e meg.
A szenioritást fel kell tüntetni a védjegylajstromban és azt tovább kell vezetni a hazai védjegyoltalom megszűnése után is.

Vt. 76/G. §

A Hivatal az európai uniós védjegybejelentés ügyekben meghozott határozatainak bírósági felülvizsgálatát - a Vt. 76/E. §-ának (4) bekezdésére figyelemmel - a védjegyeljárás általános szabályai lehet kérni.

c) Védjegyek nemzetközi lajstromozására vonatkozó szabályok

A Vt. 44">X/B-D. fejezetét a 2003. évi CII. törvény 38. §-a iktatta be a hazai védjegyszabályok közé. Rendelkezései mind eljárásjogi jellegűek.

ca) A nemzetközi védjegybejelentés általános szabályai

Vt. 76/I. §

Az általános szabályok mindenekelőtt a Madridi Megállapodás és a hozzá csatolt jegyzőkönyv által használt fogalmak meghatározását adják. A következőkben külön-külön szabályozzák a Hivatalnak a Megállapodás, illetve az ahhoz csatolt jegyzőkönyv alapján tett nemzetközi védjegybejelentésekhez kapcsolódó eljárási cselekményeit.
A szabályozás jellemzője: a nemzetközi jellegű cselekményekre a Vt. X/B-D. fejezet ét</a>, egyebekben pedig a Vt. általános szabályait kell alkalmazni.
A nemzetközi védjegyügyek körében a Hivatal határozatainak bírósági felülvizsgálatát is a védjegyeljárás általános szabályai szerint lehet kérni.

cb) Eljárás a Megállapodás alapján tett nemzetközi védjegybejelentés esetén

Vt. 76/J. §

A Hivatalhoz a nemzetközi védjegybejelentést kétféle alapon lehet benyújtani. Egyfelől már lajstromozott (vagy lajstromozni kért) hazai védjegy, másfelől a bejelentő magyarországi telephelye vagy lakóhelye, illetve magyar állampolgársága alapján.

Vt. 76/K-76/L. §

A Hivatal a védjegybejelentést az alaki követelmények szempontjából vizsgálja meg és intézkedik az esetleges hiányok pótlása iránt. A hiánypótlás elmulasztásának következménye - a hiány mibenlététől függően - a bejelentés elutasítása, illetőleg hiányos tartalommal való továbbítása. Egyéb esetekben a késedelem a bejelentési nap elhalasztódására vezethet.
A továbbításért a Hivatalt díj illeti meg, melynek meg nem fizetése a bejelentés visszavonásának vélelmével jár.
Végül a Hivatal feladata a nemzetközi lajstromozás napjának és számának feltüntetése a hazai védjegylajstromban.

Vt. 76/M. §

A Hivatalhoz a nemzetközi hivatal által lajstromozott védjegy oltalmának más országokra való utólagos kiterjesztése iránt kérelmet lehet benyújtani. A kérelmet a Hivatal ezúttal is az alaki követelmények szempontjából vizsgálja.
A hiánypótlásra, a továbbítási díjra ugyanolyan rendelkezések vonatkoznak, mint a védjegybejelentésre.

Vt. 76/N-76/O. §

Különös eljárást folytat le a Hivatal abban az esetben, ha a nemzetközi védjegybejelentés megjelöli Magyarországot. A megjelölésnek két esete van:
- a nemzetközi védjegybejelentés alapján adott oltalom Magyarországra is kiterjed,
- a már lajstromozott nemzetközi védjegyoltalmát utólag Magyarországra is kiterjesztik.
A Hivatal eljárása azzal kezdődik, hogy a védjegybejelentés nemzetközi lajstromozása után megtekinthetővé teszi annak közzétett tartalmát, továbbá maga is meghirdeti a nemzetközi védjegybejelentést.

Vt. 76/P. §

A Hivatal Magyarországot megjelölő bejelentés tekintetében újdonságkutatást és érdemi vizsgálatot végez. Ennek speciális eleme az ún. ideiglenes elutasítás, amelyre akkor kerülhet sor, ha a bejelentés nem felel meg az érdemi vizsgálat tárgyát képező követelményeknek, vagy azokkal kapcsolatban felszólalást nyújtottak be. Az eljárás lefolytatása után figyelemmel a bejelentő nyilatkozatára is, vagy annak hiányában a rendelkezésére álló adatok alapján a Hivatal a bejelentést részben vagy egészen elutasítja, ha nincsenek meg az oltalmazás hazai feltételei. Ha megvannak, részben vagy egészen elismeri az oltalmat és erről értesíti a Nemzetközi Irodát, majd bejegyzi a nemzetközi védjegyet a hazai lajstromba. Ezáltal a nemzetközi védjegy a hazaival azonos oltalomban részesül.

Vt. 76/R. §

Az előbbiekhez hasonló eljárásban dönt a Hivatal a védjegyoltalom nemzetközi lajstromba bejegyzett átruházásának vagy használati engedély hazai lajstromozása, illetve annak elutasítása felől.

Vt. 76/S. §

A nemzetközi védjegyoltalom magyarországi érvénytelenítése felől a Hivatal a védjegy törlése vagy a védjegyoltalom megszűnésének megállapítása iránt indított eljárásban dönt.

Vt. 76/T. §

A kiegészítő lajstrom célja a nemzetközi lajstromba be nem jegyezhető, de a magyar szabályozás szempontjából lényeges tények és körülmények nyilvántartása.

cc) Eljárás a Jegyzőkönyv alapján tett nemzetközi védjegybejelentés esetén

Vt. 76/U-76/V. §

A Jegyzőkönyv alapján tett nemzetközi védjegybejelentés sajátossága abba van, hogy a Hivatalhoz már benyújtott, de még nem lajstromozott hazai védjegybejelentés esetén a bejelentő választhat, hogy a bejelentés napja az oltalom magyarországi lajstromozásával vagy a nemzetközi védjegybejelentés beadásának napjával legyen-e azonos.

Vt. 76/Z. §

A Jegyzőkönyv bevezette a nemzetközi lajstromozás magyar nemzeti védjegybejelentéssé való átalakításának lehetőségét. Erre a nemzetközi védjegyoltalmának törlése esetén kerülhet sor. Az átalakítás az oltalom megadására irányuló általános eljárási szabályok szerint történik, azonban, ha a Magyarország megjelölése folytán lefolytatott eljárásban eltelt az ideiglenes elutasításra adott határidő és a nemzetközi oltalom törlése ezután következik be, a Hivatal érdemi vizsgálatot nem végez.

d) Bírósági felülvizsgálat védjegyügyekben

A Vt. csaknem teljes egészében az Szt. mintájára szabályozza a védjegyügyekben a bíróság eljárását. Ezért különösen indokolt az, hogy az ismétlések elkerülése végett csak az eltérő rendelkezésekkel foglalkozzunk.
Éppen úgy, mint a találmányi ügyekben a bíróság eljárásának kétféle formája van:
- a Hivatal döntésének felülvizsgálatára irányuló nemperes eljárás,
- a védjegyek és a földrajzi árujelzők oltalmával, valamint az oltalmon alapuló jogokkal kapcsolatos peres eljárás.
A következőkben a nemperes eljárás szabályait ismertetjük, a peres eljárással könyvünk XXIV. fejezetének 4. pontjában foglalkozunk.

da) A megváltoztatási kérelem

A Hivatal határozatai ellen fellebbezésnek nincs helye, jogorvoslatot a Hivatal határozatának megváltoztatása (hatályon kívül helyezése) iránt indított perben lehet keresni.

Vt. 77. §

Éppen úgy, mint az Szt. esetében az ügyfél a Hivatal döntésével szemben a bírósághoz fordulhat jogorvoslatért.
A Hivatal döntésének megváltoztatását az ügyfél kérheti továbbá az eljárás egyéb résztvevője, de ez csak a döntés rávonatkozó része ellen. Kérheti a határozat megváltoztatását az iratbetekintési jogában (Vt. 46. §) sértett személy is.
Az ügyész joga a megváltoztatási kérelem előterjesztésére ezúttal is korlátozott: még az abszolút kizáró okok közül is csak azokra hivatkozhat, amelyek a közérdeket veszélyeztetik (közrendet, közerkölcsöt vagy jogszabályt sértő, illetve megtévesztő, valamint az oltalmazásból kizárt védjegymegjelölések).
A kérelem előterjesztésének határidejére vonatkozó szabályok azonosak az Szt. 85. §-ának (6) és (7) bekezdésével. (Lásd az ott írt magyarázatot.)
A megváltoztatási kérelem a Hivatal
- érdemi határozata
- az eljárást felfüggesztő, végzése,
- az eljárási költség viselése felől hozott döntése,
- az iratbetekintést akadályozó végzése, végül
- olyan határozata ellen nyújtható be, amely a Hivatal által vezetett nyilvántartásba, illetve védjegylajstromba való bejegyzés alapjául szolgál. A Hivatal védjegyügyekben hozott érdemi határozatait és eljárásait befejező végzéseit a Vt. 46/A. §-ának (3) bekezdés a)-j) pontjai sorolják fel.
Azokban az ügyekben, amelyekben a Hivatal egyoldalú meghallgatás alapján jár el, egyoldalú meghallgatáson alapul a bírósági nemperes eljárás is.
A kérelem alaki és tartalmi kellékeire a Pp. 121. §-át kell megfelelően alkalmazni. Ettől jelentős eltérés csak az egyoldalú meghallgatáson alapuló eljárás esetén van: nincs ellenérdekű fél, akit meg kellene nevezni. A kontradiktórius eljárás esetén a kérelemnek tartalmaznia kell a keresetlevél összes kellékeit. A kérelem határidejének elmulasztása esetén a bíróság határoz az igazolási kérelem felől.

db) A bíróságra vonatkozó szabályok

Vt. 78. §

[A Vt. 78. § (3) bekezdését hatályon kívül helyezte az 1997. évi LXXII. tv. 38. §-ának d) pontja.]

Vt. 79-81. §

A bíróságra vonatkozó szabályok egy kivétellel azonosak az Szt. 86-90. §-aival: a Fővárosi Törvényszék három hivatásos bíróból álló tanácsban jár el, műszaki szakképesítésre nincs szükség.

dc) A felek és az eljárás más résztvevői

Vt. 82-85. §

A Vt.-nek a felekre, az eljárás egyéb résztvevőire és a képviselőre vonatkozó szabályai megegyeznek az Szt. 91-94. §-aival.

dd) Egyes eljárási szabályok

Vt. 86-89. §

Az Szt. és a Vt. a bíróság eljárását csak annyiban szabályozza, amennyiben az ügy jellege szükségessé teszi, egyébként a Pp. szabályait kell alkalmazni.
(A Vt. idevonatkozó rendelkezései mindenben megegyeznek az Szt. 95-98. §-aival, lásd az ott írt magyarázatot.)

de) A bíróság határozatai

Vt. 90-92. §

A Vt. 90-92. §-ai mindenben azonosak az Szt. 99-101. §-aival. (Lásd az ott írt magyarázatot).

df) Jogorvoslati eljárások

Vt. 93-94. §

A Vt. 93-94. §-ai mindenben azonosak az Szt. 101. és 103. §-aival. (Lásd az ott írt magyarázatot).

e) Az együttes és a tanúsító védjegyek

A Vt. két külön fejezetben foglalja össze az együttes és a tanúsító védjegyre vonatkozó szabályokat.
Az együttes védjegy valamely társadalmi szervezet, köztestület vagy egyesülés tagjai áruinak és szolgáltatásainak megkülönböztetésére használható (Vt. XIII. fejezet).
A tanúsító védjegy arra szolgál, hogy egyes árukat (szolgáltatásokat) minőségük vagy egyéb jellemzőik szerint különböztessen meg (Vt. XIV. fejezet).
A védjegynek e két fajtájára vonatkozó szabályok mind anyagi jogi jellegűek. Eljárási vonatkozása csak a Vt. XV. fejezetét alkotó 102. §-nak van.

Vt. 102. §

Ebből a rendelkezésből az következik, hogy az együttes és a tanúsító védjegyek esetében mind a Hivatal, mind a bíróság esetében a Vt. fentebb ismertetett eljárási szabályait kell alkalmazni. Az észrevételezés jogának kiterjesztése az együttes védjegy oltalmazását kizáró külön okokra vonatkozik.

f) A földrajzi árujelzők oltalma

A Vt. oltalomban részesíti a kereskedelmi forgalomban a termékek származási helyének feltüntetésére használt földrajzi árujelzőket is. Ezekről a Vt. külön - a XVI. fejezetben - rendelkezik. Az anyagi szabályok a védjegy mintáját követik, de sok speciális sajátossággal. Az eljárási szabályok speciális vonásai már sokkal kevesebbek, de így is jól kifejezik a szabályozás tárgyából eredő sajátos eltérő vonásokat.

fa) Az eljárás általános szabályai

Vt. 112. §

A Hivatal hatáskörének megállapítása egyben meghatározza azt is, hogy a földrajzi árujelzőkkel kapcsolatban milyen eljárások indíthatók. Ezek:
- az oltalom elnyerésére irányul a lajstromozási eljárás,
- az oltalom feltételeinek eredeti hiánya miatt indítható a törlési eljárás, illetőleg az ellenőrzésre kijelölt hatóság eljárást indíthat - a termékleírás követelményeinek megsértése miatt - az oltalom megszűnésének megállapítása iránt, továbbá a Hivatal
- nyilvántartást vezet a bejelentett, és lajstromot az oltalomban részesített árujelzőkről, végül ilyen eljárás még
- a hatósági tájékoztatás, amely ezúttal is kiterjed mind a bejelentés, mind pedig az oltalom megadásának és megszűnésének közzétételére.
A felsorolás a 2003. évi CII. tv. 46. §-ával beiktatott rendelkezés folytán kiegészül a közösségi oltalomra vonatkozó ügyekkel.
A Hivatal eljárásának általános szabályait a Vt. 112. § (2) bekezdésének utaló rendelkezése folytán a földrajzi árujelzőkre vonatkozó eljárásokban is megfelelően alkalmazni kell. Ugyanez áll a nyilvántartás és a hatósági tájékoztatás szabályaira is (lásd a Vt. 37-46. és 47-49. §-aihoz fűzött magyarázatot).

fb) A lajstromozási eljárás

Vt. 113. §

A Vt. 113. §-át a 2009. évi XXVII. törvény 28. §-ának (1) bekezdése és 37. §-ának (5) bekezdése 2009. augusztus 1-jei hatállyal módosította. Ennek lényege a mezőgazdasági termékek eredetvédelmének a Vt. 113. § (6) bekezdésének kiiktatásával való egyszerűsítése.
A lajstromozási eljárás tekintetében a Vt. 113. §-ának (1) bekezdése a bejelentésnek - az eljárás tárgyához igazodó - tartalmát határozza meg. Minden esetben szükséges a kérelem, a földrajzi árujelző megnevezése és a termékjegyzék. Ezúttal is bejelentési díjat kell fizetni. A bejelentés a részletes alaki szabályait ebben a vonatkozásban is a 16/2004. (IV. 27.) IM rendelet tartalmazza.
A Vt. 113. §-ának (1) és (3) bekezdése megelégszik a kérelem feltételeinek szabályozásával, egyebekben a Vt. IX. fejezetének rendelkezéseire utal, azzal, hogy azokat megfelelően kell alkalmazni.
A földrajzi árujelzők esetében a jogosultság nem köthető egyes személyekhez, hanem a Vt. 107. §-ának megfelelő csoportot illeti meg. Az elsőbbség tehát csak abban az esetben merül fel, ha más személyek vagy csoportok akarnak azonos vagy összetéveszthető földrajzi árujelzőt használni. Ilyen értelemben van jelentősége a Vt. 51-56. §-ának. Mindenesetre a gyakorlatra vár, hogy az elsőbbség ilyen felfogásának megfelelő eljárási módozatokat kidolgozza. Az alaki és érdemi vizsgálat már nem vet fel különösebb problémát, (erre lásd a Vt. 59-64. §-aihoz fűzött magyarázatot).
Az elsőbbségnél előre láthatóan fontosabb lesz az oltalom kezdő napja. Ez a Vt. 108. §-ának (1) bekezdésére tekintettel a bejelentés napjával azonos. Ebből a szempontból fontos a Vt. 53. § (1) bek. a) pontja is.

Vt. 113/A. §

A 2009. évi XXVII. törvény 30. §-ával beiktatott, 2009. augusztus 1-jétől kezdve hatályos Vt. 113/A. § (eltérve az egyéb mezőgazdasági termékektől) a szeszes italok eredetmegjelölésének védelmére irányuló eljárásban továbbra is megköveteli a termékleírást és az agrárpolitikáért felelős miniszter egyetértését.

dc) Egyéb eljárások

Vt. 114. §

A földrajzi árujelzők oltalma korlátlan ideig, illetve addig tart, amíg azt nem törlik, illetve megszűnését meg nem állapítják.
A földrajzi árujelzők törlésének anyagi jogi szabályait a Vt. 111. § (1) bek. a) pontja és (2) bekezdése, a megszűnés megállapításának anyagi jogi szabályait pedig a Vt. 111. § (1) bek. b) pontja és (3) bekezdése tartalmazza.
Az oltalom megszűnésének a lajstromba való bejegyzése szempontjából fontos, hogy az oltalom törlés esetén a bejelentés napjára, a megszűnés megállapítása esetén pedig az erre irányuló eljárás megindításának napjára visszahatóan szűnik meg.
(Egyebekben lásd a Vt. 72-74. és 75-76. §-aihoz fűzött magyarázatot.) A törlés esetén nem kétséges az eljárás kontradiktorius jellege; az viszont nem eléggé kidolgozott, hogy miként kell lefolytatni az eljárást, ha a Vt. 116. §-a szerint az ellenőrzésre kijelölt szerv a Vt. 111. §-ának (3) bekezdése szerint megállapítja a termékleíráshoz viszonyított hiányosságot. A Vt. 75-76. §-ából mindenesetre az következik, hogy az eljárást az ellenőrző szervnek kell megindítania, az eljárás kontradiktórius, és abban az ellenőrző szerv ügyfélként szerepel.
A Vt. 114. §-ának (4) bekezdése folytán a törlési és a megszűnés megállapítási perben hozott határozatnak is mindenkire kiható hatálya van.

fd) A bírósági eljárás

Vt. 115-116. §

A bíróság nemperes eljárására lásd a Vt. 77-93. §-aihoz fűzött magyarázatot. Az ellenőrző szervet kormányrendelet jelöli ki.

g) Mezőgazdasági termékek és élelmiszerek, valamint szőlészeti és borászati termékek, továbbá szeszes italok földrajzi árujelzőinek közösségi oltalmával kapcsolatos eljárás

Vt. 116/A-116/C. §

A mezőgazdasági termékek, élelmiszerek, a szőlészeti és borászati termékek, valamit földrajzi árujelzőinek uniós oltalmazását a vonatkozó rendelet 15. §-a szerint meghatározott csoportosulások (termelők, illetve feldolgozók társulása), valamint természetes vagy jogi személyek kizárólag általuk termelt vagy előállított termékek tekintetében kérhetik.
Az eljárási feladatok megoszlanak az illetékes - az agrárpolitikáért felelős - miniszter, valamint a Hivatal között. A kérelmet a minisztériumhoz kell benyújtani, megvizsgálásában a két hatóság a tárgykörök megfelelően vesz részt.
A kérelmet a miniszterhez kell benyújtani, aki azonban azt köteles a Hivatalhoz továbbítani.
A Hivatal eljárása során először is azt vizsgálja meg, hogy a kérelem megfelel-e a vonatkozó EU rendelet követelményeinek. Szükség esetén a védjegybejelentés általános szabályai szerint jár el a hiánypótlás végett. Ha a bejelentés megfelel a vizsgálandó feltételeknek, erről nyilatkozatot ad a miniszternek, aki a kérelmet közzéteszi a minisztérium hivatalos lapjában és ezzel megnyílik az út a kifogások előterjesztése előtt. Végül is a miniszter az, aki (Hivatal nyilatkozatával összhangban) határozatot hoz arról, hogy a kérelem megfelel-e az oltalmazás feltételeinek. A határozatot a minisztérium hivatalos lapjában kell közzétenni, az ideiglenes oltalom ehhez a határozathoz kapcsolódik.
Az oltalmazásról és annak közzétételéről a Bizottság határoz. Az ezt követően (6 hónapon belül) előterjeszthető kifogással kapcsolatos döntés végső soron ezúttal is a Bizottságra tartozik. Itt fontos ügyelni arra, hogy a magyarországi lakó- vagy székhellyel rendelkező felek a kifogást benyújthatják a magyar minisztériumhoz, de a közzétételtől számított négy hónapon belül.

h) Az eredetmegjelölések nemzetközi lajstromozására irányuló eljárás

A Vt. XVII/B. fejezetét szintén a 2003. évi CII. tv. 48. §-a iktatta be, az 1958. október 31-én kelt Lisszaboni Megállapodás alkalmazásával kapcsolatos eljárás szabályozása végett.

Vt. 116/D. §

A szabályozás módja: a speciális kérdésekre a Vt. XVII/B. fejezetét, az abban nem rendezett kérdésekre pedig a Vt. általános szabályait kell alkalmazni.
A Hivatal eljárása két irányú. Egyfelől fogadja a bejelentést és a szükséghez képest megkísérli a hiányok pótoltatását, másfelől határoz a nemzetközi lajstromozás után annak Magyarországra kiterjedő hatálya felől.

Vt. 116/E-116/H. §

A bejelentés a nemzetközi oltalom elnyerése végett a Hivatal által (hazai hatállyal) lajstromozott vagy lajstromozni kért eredetmegjelölés alapján tehető meg. A nemzeti oltalom ezután is feltétele a nemzetközi oltalomnak: ez előbbi megszűnésével megszűnik az utóbbi is.
A Hivatal a nemzetközi bejelentést alaki szempontból vizsgálja. Ennek során a hiányok pótlására fel kell hívnia a bejelentőt, de a hiánypótlás elmulasztását nem szankcionálhatja: a bejelentést hiányos tartalommal is továbbítania kell.
A továbbításért a Hivatalt díj illeti meg. Ennek megvan a szankciója is: a bejelentés visszavonásának vélelmezése.

Vt. 116/I-116/K. §

A Hivatal által továbbított bejelentés lajstromozásáról a Nemzetközi Iroda dönt. Az oltalom hatálya azonban Magyarországra csak akkor terjed ki, ha a Hivatal erre nézve lefolytatja az eljárást és nem utasítja el az oltalom kiterjedését.
A Hivatal eljárásának konstrukciója a következő: értesítés közzététele a nemzetközi lajstromozásról - ez megnyitja az észrevételek benyújtásának lehetőségét - esetleges értesítés küldése a Nemzetközi Irodának az oltalmazás akadályairól (ideiglenes elutasítás) - kutatási jelentés készítése és érdemi vizsgálat. A döntés, ha az oltalom hazai feltételei hiányoznak: a végleges elutasítás és erről a Nemzetközi Iroda értesítése, ennek hiányában pedig az oltalom hatálya bekövetkezik és erről hatósági tájékoztatást kell közzé tenni.

i) Hatályba léptető és átmeneti rendelkezések

Vt. 117. §

A Vt. eljárási szabályai csak az 1997. július 1-jei után folyamatba tett ügyekben alkalmazandók; a már folyamatban levő ügyekben csak az igazolás szabályait lehet alkalmazni.
A többi hatályba léptető rendelkezés az anyagi jogi szabályokra vonatkozik.
A Vt.-nek a 2003. évi CII. tv. rendelkezéseivel módosított szabályai az EU-hoz való csatlakozás napján (2004. május 1.) léptek hatályba. Kivétel a Vt. módosított 93. §-a és 95. §-ának (4) bekezdése: ezek 2003. december 12. óta hatályosak.
A módosított szabályokat a hatályba lépésük után indított eljárásokban kell alkalmazni; a Vt. 91. § (2) bekezdésének hatályon kívül helyezett c) pontját a hatályvesztés napja után benyújtott megváltoztatási kérelmekre nem lehet alkalmazni.

Vt. 118. §

A Ket. hatályba lépése folytán a 2005. évi LXXXIII. törvény módosította a védjegyeljárások számos szabályát. E törvény 2005. november 1-jén lépett hatályba; rendelkezéseit a hatályba lépés után megindított ügyekben lehet alkalmazni. Kivétel a Vt. új 46/D. §-a, amely 2007. július 1-jén lép hatályba.
Az átmeneti szabályok közül eljárási jogi jelentősége a Vt. 118. § (2) bekezdésben írt határidőnek, valamint a (3) bekezdésben írt lajstromozásnak és közzétételnek van.

Vt. 119. §

A formatervezési minta oltalmával kapcsolatos eljárások

A formatervezési minta olyan szellemi alkotás, amely valamilyen termék külső megjelenésének (ide értve a csomagolást is) új és egyéni jellegű kialakításában jelenik meg.
A formatervezési minta a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala (a továbbiakban: Hivatal) által vezetett mintaoltalmi lajstromba való bejegyzéssel - a bejelentés napjától kezdve - részesül oltalomban. A lajstromba való bejegyzéssel ezúttal is abszolút szerkezetű, vagyoni értékű, forgalomképes jog keletkezik. Az oltalom kizárólagos jogosultságot teremt a minta hasznosítására, átruházására és elzálogosítására.
Az iparjogvédelem körében az áruk külső megjelenésének védelméről 2001. december 31-éig az ipari minta oltalmáról szóló 1978. évi 28. tvr. (a továbbiakban: Itvr.) rendelkezett. Ennek helyébe lépett 2002. január 1-jei hatállyal a formatervezési minták oltalmáról szóló 2001. évi XLVIII. törvény (a továbbiakban: Fmt.).
Az Fmt. rendelkezéseit - néhány kivétellel - hatálybalépése után megindított eljárásokban lehet alkalmazni. A 2002. január 1-je előtt indított eljárásokat változatlanul a Itvr. eljárási szabályai szerint kell lefolytatni.
Az Fmt. szabályait - főleg az Európai Unióhoz való csatlakozásra tekintettel - számos helyen módosította és kiegészítette a 2002. évi XXXIX.törvény 39. §-a és a 2003. évi CII. törvény 91-105. §-a. Ezt követően a Ket. hatálybalépésével kapcsolatban 2005. november 1-jei hatállyal a 2005. évi LXXXIII. törvény, majd a 2005. évi CLXV. törvény, 2007. évi CXLII. törvény, 2009. évi XXVII. törvény, 2010. évi CXLVIII. törvény, 2011. évi CLXXIII. törvény, legutóbb a 2013. évi XVI. törvény módosította jelentős mértékben az Fmt. eljárási szabályait.

A Hivatal eljárása a formatervezési minta ügyekben

A formatervezési minta oltalmazása tekintetében (éppen úgy, mint a szabadalom és a védjegy esetében) a hatáskör megoszlik a Hivatal és a bíróság között.
A Hivatal hatáskörébe utalt ügyek fő jellemzője, hogy az oltalmazás feltételeként elsősorban a termék külső megjelenítésének műszaki kérdéseit kell megítélni, kiegészítve az összbenyomás, az összehasonlítás és az alkotói szabadság szempontjaival. Ehhez szorosan kapcsolódik a nyilvánosság tájékoztatása az oltalom keletkezése, változásai és megszűnése felől.
A bíróság feladata a Hivatal hatáskörébe utalt ügyekben a jogorvoslat; ezt azonban a Hivatal hatásköréhez hozzárendelt eljárási szaknak kell tekinteni.
Ezek után a bíróság saját hatáskörébe az oltalommal kapcsolatos jogviták tartoznak. Ezek két csoportra oszlanak:
a) az Fmt. 63. §-ának (1) bekezdése által nevesített
mintaoltalmi perek, amelyek a következők:
- a minta vagy mintaoltalom bitorlása miatt indított perek, amelyek az Fmt. 22. §-a alapján akkor indíthatók meg, ha valaki más a saját bejelentését az oltalom alatt álló mintából vette át, vagy jogtalanul hasznosítja az oltalmazott mintát;
- az előhasználati joggal kapcsolatban az Fmt. 17. §-ának (3) bekezdése, valamint a továbbhasználati joggal kapcsolatban az Fmt. 65. §-ának (8) bekezdése alapján megindított perek,
- a 6/2002/EK sz. közösségi mintaoltalmi rendelet 110a. cikke alapján a közösségi minta használatától való eltiltás iránt indított perek.
b) az Fmt. 63. §-ának (2) bekezdésében írt, a mintaoltalommal kapcsolatos nem nevesített perek. Ilyenek lehetnek például a minta szerzőségével, hasznosítására vonatkozó szerződésekkel, a jogi átruházásával vagy utódlásával, elzálogosításával kapcsolatos különféle perek.
A Hivatal eljárásának tárgya: döntés a formatervezési minta megadásáról, megújításáról, tartalmának módosulásáról, az oltalom megszűnésével (megszüntetésével) kapcsolatos cselekmények elvégzése, nyilvántartás és a nyilvánosság tájékoztatása, valamint döntés egyes, az oltalommal szemben érvényesíthető jogok felől.
Az eljárás szabályai ebben az esetben is az iparjogvédelmi eljárások alaptípusának felfogható szabadalmi eljárás rendszeréhez igazodnak, de - az oltalom tárgyának hasonlósága folytán - több tekintetben hasonlók a védjegyügyek szabályaival is. Ezért ezúttal is elsősorban a különbségekre kell nagyobb figyelmet fordítanunk. A Hivatal eljárására vonatkozó szabályokat az Fmt. Második Részének V. fejezete tartalmazza.

A Hivatal eljárásának általános szabályai

Fmt. 30-31. §

A Hivatal hatásköre szorosan igazodik a mintaoltalom anyagi jogi szabályaihoz; a szerző illetőleg más jogosult által érvényesíthető valamennyi jog mindegyikéhez egy-egy eljárási típus tartozik.
Az Fmt. 30. §-ának (1) bekezdésében felsorolt különös eljárások közül a legfontosabb a mintaoltalom megadására irányuló eljárás, hiszen ez hozza létre a mintaoltalmat, mint abszolút szerkezetű jogot. Az oltalom alatt álló minta tartalmának megváltoztatását teszi lehetővé a mintaoltalom megosztására irányuló eljárás. A megosztásnak akkor van helye, ha a Hivatal az oltalmat több, azonos osztályba tartozó termékre vonatkozó mintára, vagy pedig a minták olyan csoportjára adta meg, amelyeket azonos összbenyomást keltő külső jellegzetességek kapcsolnak össze.
A mintaoltalom időtartama az Fmt. 19. §-ának (1) bekezdése szerint öt év. Ehhez az időtartamhoz két speciális eljárás kapcsolódik:
- az oltalom megújítására irányuló eljárás [a Hivatal a jogosult kérelmére az Fmt. 19. §-ának (2) bekezdése alapján az oltalmat legfeljebb négy alkalommal további öt-öt évre meghosszabbíthatja],
- az oltalom megszűnésének megállapítása, amely (megújítás hiányában) az oltalmi idő eltelte esetén, valamint a jogosultnak az Fmt. 26. §-ának (2) bekezdése szerint kijelentett lemondásán alapulhat.
A megadott mintaoltalmi bejelentéssel szemben harmadik személyek által érvényesített igény elbírálására szolgál a megsemmisítési és a nemleges megállapítási eljárás.
A formatervezési minta oltalmának nyilvánosságát szolgálja a mintaoltalmi bejelentések és az oltalmazott minták nyilvántartása, valamint a hatósági tájékoztatás.
A mintaoltalmi eljárás ezúttal is a közigazgatási eljárások egyik ágazata, ezért kell a Ket. szabályait alkalmazni oly kérdésekben, amelyekről az Fmt. nem rendelkezik. Ez az utaló szabály azonban csak végső soron érvényesül, mert számos esetben megelőzi az Szt. szabályaira való utalás. Egyebekben az Szt. 45. §-ával kapcsolatban kifejtett szempontok ezúttal is irányadók.
A formatervezési mintákkal kapcsolatos eljárások jellegzetességei ugyanolyanok, mint a szabadalmi- és védjegyeljárások esetében. Az eljárás kérelemre indul, megjelennek a kérelemhez kötöttség elemei, találkozunk az egyoldalú meghallgatáson alapuló és a kontradiktórius eljárásokkal stb. Minderre azok a szempontok irányadók, amelyeket a szabadalmi eljárás szabályainak ismertetésénél kifejtettünk.

Fmt. 32. §

A Hivatal határozatára vonatkozó rendelkezések lényegében megfelelnek az Szt. 46. §-ának (1), (2) és (6) bekezdésében foglalt rendelkezéseknek. A szabályozás ezúttal is két megkülönböztető szempont köré csoportosul:
- Az egyik az eljárás kontradiktórius jellege. Ennek elemei ott jelennek meg, ahol ellenérdekű fél is fellép. Ez a mintaoltalommal kapcsolatban mindenekelőtt a megsemmisítés iránt indított eljárásra vonatkozik. A megsemmisítéssel egy tekintet alá esik a mintaoltalom korlátozása is, hiszen ezt Fmt. 28. §-ának (3) bekezdésére figyelemmel az oltalom részleges megsemmisítésének kell tekinteni. Szintén kontradiktórius jellegű eljárás a nemleges megállapítás is, amellyel az ellenérdekű fél a bitorlási pert kívánja elhárítani.
- A másik szempont az érdemi és a nem érdemi döntések megkülönböztetése. A Hivatal az ügy érdemében határozatot, az egyéb kérdésekben pedig végzést hoz. Ügydöntőnek a jog fennállása vagy fenn nem állása felől hozott határozat minősül.

Fmt. 32/A. §

A jogorvoslatra vonatkozó rendelkezéseket a 2005. évi LXXXIII. törvény 248. §-a iktatta be az Fmt. szabályai közé. Ezek tartalmukban megegyeznek az Szt. 53/A. §-ában foglaltakkal, azzal az anyagi jogból fakadó eltérésekkel, hogy az oltalom tárgya nem szabadalom, hanem az áru külső megjelenését kifejező minta.

Fmt. 32/B. §

Az elektronikus ügyintézésre vonatkozó rendelkezéseket a 2005. évi LXXXIII. törvény 249. §-a valamint a 2010. évi CXLVIII. törvény 167. §-a 2011. március 1-jei hatállyal iktatta be az Fmt. szabályai közé. Azonos az Szt. 53/D. §-ával, lásd az ott olvasható magyarázatot.

Fmt. 33. §

A mintaoltalmi eljárás általános szabályaira az Szt. 44-56/A. §-ait kell alkalmazni, de fontos eltérésekkel:
- mintaoltalmi ügyekben nincs helye az eljárás folytatásának (Szt. 48. §), marad a mulasztás igazolására, lényegében ugyanolyan kivételekkel, mint a szabadalmi eljárásokban,
- az Szt. 53. §-ának az iratok nyilvánosságáról rendelkező szabályait a megadott oltalom közzétételéhez igazodva kell alkalmazni, - további fontos különbség az minősített adatokra vonatkozó szabályok alkalmazásának kizárása.

Fmt. 34. §

Az Fmt. 34. §-át a 2010. évi CXLVIII. törvény 169. §-a 2011. március 1-jei hatállyal módosította.
A változások lényege abban foglalható össze, hogy megszűnt a mintaoltalmi bejelentésekről szóló nyilvántartás vezetése, a jövőben már csak a lajtsromot kell vezetni.
Az új szabályozás azonban csak a megadott oltalmak lajstromozásáról rendelkezik, arról nem, hogy a bejelentéseket miként kell nyilvántartani. A helyes megoldásnak az látszik, hogy a bejelentések lajstromozására az Szt. 54. §-ának rendelkezéseit kell megfelelően alkalmazni, a hozzáfűzött magyarázat szerint.
Az Fmt. 34. §-ának (2) bekezdésében az adatok felsorolása ezúttal is csak példálódzóan történik. A felsorolás lényegében egybevág az Szt. 54. §-ának (2) bekezdésével, de követve az oltalom tárgyából eredő különbségeket (ilyen a minta ábrázolása, a termék megnevezése stb.). Bejegyzendők ezen felül az egyéb fontos tények is, mint pl. a jogutódlás vagy az oltalomból eredő vagyoni jogok átruházása. Arra pedig, hogy mintán jelzálogjogot létesítenek, a lajstromba való bejegyzésnek egyenesen konstitutív hatálya van [Fmt. 21. § (1) bek.].
(A mintaoltalmi lajstrom közhitelességével és nyilvánosságával kapcsolatban lásd az Szt. 54. §-ához fűzött magyarázatot.) Arról már volt szó, hogy a bejelentett minta nem titkosítható. (Az iratokba való betekintésre lásd az Szt. 53. §-át).

Fmt. 35. §

A hatóság tájékoztatásra vonatkozó szabályok szintén az Szt. 56. §-ának rendszerét követik.
Az Fmt. 35. §-ának módosításával ezúttal is megszűnt az adatközlés, mintaoltalmi bejelentésekre és a megadott oltalmakra vonatkozó közzétételi kötelezettség maradt meg.
A mintaoltalmi bejelentés közzétételéről az Fmt. 35. §-a további rendelkezést nem tartalmaz, ezért arra nézve az Szt. 56. §-ának b) pontjában foglalt rendelkezéseket kell megfelelően alkalmazni. A közleménynek értelemszerűen a bejelentő kilétéről és a minta mibenlétéről kell tájékoztatást adnia.
A megadott mintaoltalom meghirdetésének tartalmát az Fmt. 35. §-ának d) pontja tételesen felsorolja, e)-g) pontjai pedig az oltalomban bekövetkezett változások közléséről rendelkeznek.
A mintaoltalom megadását követően a következő új tényekről és körülményekről kell hatósági tájékoztatást adni
- a minta megosztása, a mintaoltalom megváltoztatása illetve korlátozása, - a mintaoltalom megújítása,
- a mintaoltalom megszűnése, ennek időpontja és jogcíme,
- a lajstromba bevezetett jogok változása. Ezek bekövetkezhetnek egyfelől a mintaoltalomhoz fűződő vagyoni jogok jogosultja, másfelől a felhasználási szerződés jogosultja vonatkozásában.

A mintaoltalom megadására irányuló eljárás

Fmt. 36. §

Az Fmt. 36-50. §-ai a mintaoltalom megadására irányuló eljárást önállóan, az Szt.-nek a szabadalom megadására vonatkozó rendelkezéseire való utalás nélkül szabályozzák. A 2011. január 1-jétől bekövetkezett változások az eljárást - nem minden kétség nélkül - jelentősen egyszerűsítették.
A mintaoltalmi bejelentés tartalma az Fmt. 1. §-ában található fogalmi elemeknek felel meg: ki kell belőle tűnni a termék mibenlétének és külső megjelenésének szabályait a 19/2001. (XI. 29.) IM rendelet a védjegybejelentés mintájára határozza meg (kérelem előterjesztése, ábrázolás, termék neve és osztálya).

Fmt. 36/A-37. §

A mintaoltalmi bejelentés napjának az elsőbbség (Fmt. 9. §) és a mintaoltalom kezdő napja szempontjából van jelentősége. Ezúttal is érvényesül az iparjogvédelemben elfogadott az az általános megoldás, amely szerint a bejelentés napjának megállapításához nem szükséges, hogy a bejelentés teljes és hibátlan legyen, hanem elég, ha kitűnik belőle a jogvédelem igénylése, a bejelentő kiléte és tartalmazza a minta ábrázolását.

Fmt. 38. §

A minta egysége fő szabályként azt fejezi ki, hogy a meghatározott termék egyfajta külső megjelenésének tervére vonatkozóan lehet oltalmat kérni. Minták csoportjára akkor igényelhető oltalom, ha a termékek
- azonos nemzetközi termékosztályba tartoznak, továbbá
- a mintákat a csoporton belül olyan jellegzetességek kapcsolják össze, amelyek a tájékozott felhasználóra azonos összbenyomást tesznek.
Annak természetesen nincs akadálya, hogy ugyanazon termékre a szerző több különböző formatervet készítsen, ezekre azonban csak külön-külön lehet oltalmat kérni.

Fmt. 39. §

Az ábrázolás rendeltetése a termék külső megjelenésének feltüntetése; az egyértelműség elengedhetetlen a minta újdonságának (Fmt. 2. §) és az egyéni jellegének (Fmt. 3. §) megítéléséhez.

Fmt. 40. §

Az elsőbbséget általános jelleggel az Fmt. 37. §-a szerint megállapított bejelentési nap határozza meg. Ez alól kivétel az uniós és a kiállítási elsőbbség, amelyeknek elfogadását igényelni kell. Fontos a határidők megtartása; e határidők egybevont hat hónapos határidejének mulasztása miatt igazolásnak nincs helye [Fmt. 33. § (2) bek. b) pont]. A kiállítási elsőbbség igazolására alkalmazni kell az Szt. 64. §-át is.
További kivétel a belső elsőbbség, amely a Hivatalhoz korábban, de hat hónapnál nem régebben benyújtott bejelentés napjának elfogadását jelenti. A belső elsőbbséget azonban egyedül csak az Fmt. 40. §-ának első mondatában meghatározott két hónapos határidőn belül lehet igényelni, az Fmt. 33. §-ának (2) bekezdés a) pontja e határidő tekintetében zárja ki a mulasztás igazolását.
A belső elsőbbség igénylésére a bejelentés megosztásával (Fmt. 49. §) kapcsolatban kerülhet sor.

Fmt. 41-45. §

Az Fmt. 42-43. §-ának, valamint 45-46. §-ának hatályon kívül helyezésével megszűnt a mintaoltalom megadására irányuló eljárás szakaszos jellege. Az eljárás megmaradó elemei: a bejelentést követő vizsgálat, az újdonságkutatás, valamint az egymástól el nem különített alaki és érdemi vizsgálat. Ezek sorrendjét az ügy jellege és az ésszerűség szerint kell megválasztani.
Az első eljárási cselekmény mindenképpen a bejelentés benyújtását követő vizsgálat és az adatközlés. Ennek tárgya egyfelől az, hogy a bejelentés megfelel-e az elsőbbségi nap megállapításához szükséges követelményeknek (Fmt. 30. §), másfelől a bejelentési díj megfizetése. Egyebekben az Szt. 66. §-a irányadó a hozzá fűzött magyarázattal együtt. Különös fontossága van a hiánypótlásnak és az ahhoz kapcsolódó jogkövetkezményeknek (az elsőbbségi nap megváltozása és a bejelentés visszavonásának vélelmezése, amit a Hivatal végzéssel vesz tudomásul).
A hatályos szabályozás az alaki és az érdemi vizsgálatot nem választja el egymástól, de a célszerűség megkívánhatja, hogy az alaki vizsgálatra még az újdonságkutatás előtt sor kerüljön. E vizsgálat tárgya: az Fmt. 30. §-ának (2) és (3) bekezdésében írt kellékek meglétének megvizsgálása. Egyebekben az Szt. 68. §-a és a hozzáfűzött magyarázat az irányadó (különösen fontosak a hiánypótlásra, valamint az alaki követelmények hiánya miatt a bejelentés elutasítására vonatkozó szabályok, valamint az ezek alapján meghozott végzések, illetve érdemi határozatok).
Az oltalom egyik legfontosabb feltétele az újdonság, ami akkor állapítható meg, ha a bejelentéssel azonos minta - figyelemmel a termék megnevezésére is - nem vált az elsőbbség időpontja előtt nyilvánossá. Ennek igazolását célozza az újdonságkutatás és erről megindokolt jelentés készítése.
Az Fmt. 35. §-a szerint a mintaoltalmi bejelentést közzé kell tenni, de nincs rendelkezés ennek módjáról és időpontjáról. Egyébként a korábbi szabályozás sem tette a közzétételt függővé az alaki vizsgálat elvégzésétől. Ezúttal is az látszik helyesnek, hogy a közzététel (ha a bejelentés megfelel az Fmt. 41. §-ában meghatározott követelményeknek), még az újdonságvizsgálat előtt megtörténjék.
Az Szt. 53/C. pontjának a díjak alóli kedvezményre, a mentesítésre és halasztásra vonatkozó rendelkezéseit alkalmazni kell a formatervezési mintaoltalmi ügyekben is. A részletes szabályozás ezúttal is a 19/2005. (IV. 12.) GKM rendelet 18. és 19. §-ában található.
Az eljárás megrövidítésével kapcsolatban történt az észrevétel benyújtására vonatkozó rendelkezések hatályon kívül helyezése.
Ez azonban nem jelentheti azt, hogy a mintaoltalmi bejelentésre ne lehetne észrevételt tenni, de azt sem, hogy a Hivatal a bejelentést figyelmen kívül hagyhatja. A kérdés az, hogy a megoldást a Ket. vagy az Szt. szabályaiból kell-e levezetni.
Általánosságban nem lehet vitás, hogy ha a hatóságnak a döntés alapjául szolgáló tényeket hivatalból kell feltárnia, meg kell vizsgálnia minden releváns, alapos és hitelt érdemlő értesülést. Ehhez képest bárki tehet észrevételt arról, hogy a mintaoltalom törvényes feltételei nem állnak fenn (pl. a bejelentés tárgya nem felel meg a formatervezési minta fogalmának, a minta nem új vagy egyéni jellege hiányzik), illetőleg általános jellegű kizáró ok forog fenn,
A Ket. 15. §-ának (1) bekezdése ügyfélnek minősít mindenkit, akinek az ügy jogát vagy jogos érdekét sérti, továbbá a Ket. 51. §-ának (1) bekezdése szerint az ügyfél jogosult észrevételeit megtenni. A mintaoltalmi eljárások természetével azonban nem férne össze az érdekeltek ügyféllé való minősítése. Ebben a kérdésben az Szt. 71. §-ának (3) bekezdésére kell támaszkodnunk. Végül is el kell fogadnunk azt, hogy a korábbi jogosultak észrevételt tehessenek az Fmt. 10. §-ában írt kizáró okok miatt. Ilyen korábbi jogosult lehet az,
- akinek a mintaoltalom megadása korábban megszerzett iparjogvédelmi jogát sértené (pl. azonos ipari illetve formatervezési mintára kapott oltalmat, illetve az áru külső megjelenése vagy csomagolása oltalmazott védjegyet sért),
- aki termékének olyan megjelenítését, megjelölését használja, amely azonos az oltalmazni kért formatervvel (ilyen lehet például az 1996. évi LVII. törvény 6. §-a által védett "árujelző"),
- akinek szerzői jogát sértené (pl. ipari tervező vagy iparművészeti alkotását).
A fentiekhez képest kétségtelen, hogy a Hivatalnak az észrevételeket értékelnie kell. Az Szt. 71. §-ának (1) bekezdéséből levonható a Hivatal tájékoztatási kötelezettsége is. Az azonban nem látszik járható útnak, hogy az Fmt. 8. és 10. §-a szerinti érdekelteket ügyfélnek fogadjuk el. Az ilyen észrevételező tehát a mintaoltalom megadására irányuló eljárásban nem lesz ügyfél, ezért a Hivatal döntésének bírósági megváltoztatását nem kérheti, hanem jogainak megóvására más jogi eszközöket (pl. szerzőségi per, oltalom megsemmisítésére irányuló eljárás) vehet igénybe.

Fmt. 47-50. §

Az Fmt. módosított 47. §-a együtt rendelkezik a bejelentés alaki és érdemi vizsgálatáról.
Az alaki vizsgálat az Fmt. 36. § (2) és (3) bekezdésében előírt eljárásjogi követelmények ellenőrzésére irányul, azaz arra, hogy a bejelentés megfelel-e a 19/2001. (XI. 29.) IM rendelet által meghatározott alakiságoknak és megfelelő módon tartalmazza-e az oltalomra irányuló kérelmet, a minta ábrázolását és a termék megjelölését.
Az érdemi vizsgálat az anyagi jogi feltételekre irányul: megfelel-e az oltalmazni kért minta az Fmt. 1-5. §-ában meghatározott követelményeknek és nem áll-e fenn a 6-8. §-ban szereplő kizáró ok.
Mind az alaki, mind a tartalmi feltételek hibája vagy hiánya orvosolhat. Ha a Hivatal a vizsgálat során olyan körülményeket észlel, amelyek akadályai lehetnek az oltalom megadásának e "kifogások" természetéhez képest a bejelentőt
- hiánypótlásra,
- nyilatkozatra, vagy
- a bejelentés megosztására köteles felhívni. Ebben szerepe lehet a beérkezett észrevételekben előadott tényeknek és körülményeknek is.
A hiánypótlás értelemszerűen a bejelentés nem kielégítő elemeire vonatkozhat (pl. nem egyértelmű a minta ábrázolása, vagy a termékek megjelölése), a nyilatkozat pedig a jogi megítélés kérdéseire (pl. vannak-e kizáró okok).
A bejelentés módosítására vagy megosztására az oltalom megadásának kérdésében rendelkező határozat meghozatalának napjáig van lehetőség.
A módosítás a bejelentés megváltoztatását jelenti, azonban csak a bejelentés tárgyának, azaz a formaterv szerinti minta azonosságának megtartása mellett. Megváltoztatott formaterv esetén csakis új bejelentésnek van helye, az ennek megfelelő elsőbbségi idővel.
Módosításnak számít az is, ha a bejelentő úgy nyilatkozik, hogy a formatervnek megfelelő ábrázolás meghatározott része nem tartozik az oltalmazni kért mintához. A külső megjelenés egyes elemei tehát elhagyhatók a mintából, azonban új elemeket nem lehet hozzátenni, sem pedig a megjelenést módosítani.
A megosztás a mintaoltalmi bejelentés egységének (Fmt. 38. §) érvényre juttatását célozza. Ha egy bejelentés több mintára terjed ki, a megosztás - szintén oltalmat megadó határozat jogerőre emelkedéséig - bejelenthető, miáltal az egyes minták a belső elsőbbség [Fmt. 40. § (1) bek. d) pont] által meghatározott időponttól kezdődően külön-külön részesülnek oltalomban.
Amennyiben a bejelentő a hiánypótlásra vagy nyilatkozattételre irányuló felhívásra nem válaszol, ezt a magatartását a bejelentés visszavonásának kell tekintei.
Abban az esetben pedig ha a hiánypótlás vagy a nyilatkozat nem alkalmas a hiány pótlására vagy a hiba kijavítására és ezért a bejelentés továbbra sem elégíti ki akár az alaki, akár anyagi jogi követelményeket a Hivatal a bejelentést elutasítja. Ez elutasítás a bejelentés tartalmához képest lehet teljes vagy részleges.
A Hivatal azonban csak akkor utasíthatja el a bejelentést, ha az oltalom megadása ellen szóló "kifogásait", illetve a kifogás okait a bejelentőhöz intézett felhívásban pontosan és határozottan megjelöli, és tájékoztatja a bejelentőt arról, hogy milyen hiányokat kell pótolnia, miről kell nyilatkoznia, illetve felhívást intéz hozzá a bejelentés megosztására. Az elutasítását a Hivatal csak a felhívásban megjelölt okokra alapíthatja.
Ha a bejelentés megfelel az alaki és anyagi jogi követelményeknek, a Hivatal határozatot hoz az oltalom megadásáról. Az oltalom a határozat meghozatalának napján kezdődik. Ezt követi a bejegyzés az Fmt. 34. §-ának (2) bekezdése szerint a mintaoltalmi lajstromba, az oltalom közzététele (hatósági tájékoztatás) az Fmt. 35. §-ának d) pontja szerint végül a mintaoltalmi okirat kiadása az Fmt. 50. §-ának (3) bekezdése szerint.
A Hivatal határozata - bírósági megváltoztatási kérelem hiányában - a kézbesítés megtörténtével, annak napján emelkedik jogerőre.

Egyéb mintaoltalmi eljárások

A mintaoltalom megadása után az oltalommal, illetve annak egyes elemeivel kapcsolatban speciális eljárások indíthatók. Ezek egy-egy anyagi szabály érvényre juttatását célozzák.

a) A megújítási eljárás

Fmt. 51-53. §

A mintaoltalom időtartama az Fmt. 19. §-a értelmében öt év, amely legfeljebb négy alkalommal, további öt-öt évre meghosszabbítható. A meghosszabbítási eljárás egy éves időtartamon belül kérhető, amely az oltalmi idő lejártát megelőző és követő hat-hat hónapból áll össze. Az oltalom lejártát követő hat hónap - nézetem szerint anyagi jogi határidő, aminek elmulasztása esetén igazolásnak [Szt. 49. § (1)-(4) bek.] nincs helye.
Amennyiben a mintaoltalom az Fmt. 38. § (1) bekezdésének második fordulata folytán több mintára terjed ki, helye lehet az oltalomnak csak meghatározott egyes mintákra vonatkozó - részleges - megújításának is.
Az eljárás az Fmt. 47. és 50. §-ában szabályozott érdemi vizsgálat rendjét követi mind
- a hiánypótlás, a nyilatkozat és a megújítási díj befizetésének elmulasztása, mind
- az érdemi döntés meghozatala, majd pedig az oltalom megújítása esetén a lajstromba való bejegyzés és a közzététel tekintetében.

b) A megosztási eljárás

Fmt. 54-56. §

A megosztási eljárás - az oltalom részleges megújításához hasonlóan szintén az Fmt. 38. §-ának (1) bekezdésében meghatározott csoporthoz tartozó minták egyediesítésére vagy kisebb csoportokra való szétbontására irányul. Ebből a célból annyi kérelmet kell benyújtani, ahány mintára (minta csoportra) kíván a jogosult önálló oltalmat elnyerni. Minden egyes kérelemben meg kell jelölni azt a terméket, amely a mintának megfelelő külső megjelenéssel állítható elő és csatolni kell hozzá az adott minta ábrázolását.
Egyebekben az eljárás ezúttal az előbbi §-sal kapcsolatban említett érdemi vizsgálat rendjét követi, azzal a többlettel, hogy a megosztott mintákról (mintacsoportokról) külön-külön okiratot kell kiadni.

c) A megsemmisítési eljárás

Fmt. 57-58/A. §

A mintaoltalom megsemmisítésének anyagi jogi alapjait az Fmt. 28. §-ának (1) bekezdése tartalmazza. Ennek szabályaihoz szorosan igazodik az eljárás kezdeményezésének joga (az aktoratus).
- Bárki kérheti a mintaoltalom megsemmisítését azon az alapon, hogy az oltalmazott minta nem esik a mintának az Fmt. 1. §-ában meghatározott fogalma alá; nem felel meg az újdonságra, illetve az egyéni jellegre vonatkozó (az Fmt. 2-5. §-ában meghatározott) követelményeknek; a mintával szemben műszaki okokból eredő kizáró ok áll fenn (Fmt. 6. §), a minta közrendbe vagy közerkölcsbe ütközik (Fmt. 7. §), vagy jelet, jelzést jogtalanul használ (Fmt. 8. §).
- Bárki kérheti az oltalom megsemmisítését az érdemi határozat hibája miatt is: az oltalom alapjául szolgáló ábrázolás nem egyértelműen mutatja be a mintát; a mintaoltalom tárgya nem azonos az elsőbbség szempontjából irányadó ábrázolással (pl. mert az eljárás során meg nem engedett módosítás történt).
Csak a jogaiban sértett fél kérheti az oltalom megsemmisítését az Fmt. 10. §-ában felsorolt kizáró okok esetén; ezek azonosak az észrevételezésre jogosultakkal [lásd az Fmt. 46. §-ának (2) bekezdéséhez fűzött magyarázatot].
- Az Fmt. 28. §-ának (1) bek. d) pontja alapján csak az kérheti az oltalom megsemmisítését, aki a szerzőségre (Fmt. 13. §) igényt tart.
A megsemmisítési eljárás szabályai már kontradiktórius jellegűek. A hiánypótlás és a megsemmisítési díj megfizetésének elmulasztását ezúttal is a kérelem visszavonásának kell tekinteni. Az ellenérdekű felet (az oltalom jogosultját, a szolgálati minta szerzőjét) nyilatkozatra kell felhívni, de ennek elmulasztása nem jár eljárásjogi következményekkel. A kérelemről szóbeli tárgyaláson a bemutatott okiratok és egyéb bizonyítékok alapján kell érdemi határozatot hozni. Sőt az Fmt. 33. §-ának (1) bekezdése folytán alkalmazandó Szt. 47. § (2) bekezdése szerint megjelenik a kérelemhez kötöttség is.
Az eljárásban érvényesülnek a hivatalbóliság egyes elemei is: ha több kérelem érkezik, az ügyeket egyesíteni kell; továbbá az eljárást - ha az bárki által felhozható okból indult - folytatni lehet a kérelem kifejezett vagy vélelmezett visszavonása esetén is, de csak a felek már előterjesztett kérelmeinek korlátai között. Az ellenérdekű fél költségének megtérítésére a vesztes felet kell kötelezni.
Az elutasító határozatnak az Fmt. 28. §-ának (4) bekezdése értelmében mindenkire kiható hatálya van: a határozat jogereje kizárja, hogy ugyanannak a mintaoltalomnak a megsemmisítése iránt azonos ténybeli alapon bárki újabb eljárást indítson. Ez a hatály értelemszerűen csak a bárki által érvényesíthető megsemmisítési okokra vonatkozik; az Fmt. 9. és 10. §-án, illetve 28. §-ának (1) bek. d) pontjának alapján indított eljárásban a jogerős elutasító határozat hatálya csak a kérelmező személyére vonatkozóan teremt "ítélt dolgot".
A megsemmisítési eljárás altípusa a mintaoltalom korlátozását célzó eljárás, amelynek anyagi jogi alapját az Fmt. 28. §-ának (2) bekezdése adja. Ha a megsemmisítés feltételei nincsenek meg, akkor
- az egyes minták megváltoztatásának (szűkebb terjedelemre való korlátozásának) az Fmt. 48. §-ának keretei között helye lehet;
- a mintacsoportra adott oltalom esetén az egyes minták tekintetében is helye lehet a megsemmisítésnek, miáltal az oltalom a többi mintára korlátozódik.
Az oltalom megsemmisítését illetve korlátozását az általános szabályok szerint kell bejegyezni a lajstromba és közzé tenni a Hivatal hivatalos lapjában.
Az Fmt. 58/A. §-át a 2005. évi CLXV. törvény 31. §-a iktatta be, azzal, hogy a 2006. január 1-je után indított ügyekben alkalmazható.

Fmt. 59-60. §

A nemleges megállapítás iránt az indíthat eljárást, aki attól tart, hogy a mintaoltalom bitorlása címén az oltalom jogosultja pert indít ellene. Egy kérelem csak egy mintára és egy termékre vonatkozóan terjeszthető elő, tárgya pedig annak megállapítása, hogy a kérelmező által hasznosított vagy hasznosítani kívánt termék nem ütközik a megjelölt mintát megillető oltalomba [Fmt. 24. § (1) bek.]
A Hivatal eljárása ezúttal is kontradiktórius, menete azonos a megsemmisítési eljárás rendjével. A lajstromba való bejegyzésre és közzétételre azonban nem kerülhet sor.
A kérelemnek helyt adó érdemi határozat jogereje az Fmt. 24. §-ának (2) bekezdése szerint kizárja, hogy a határozatban megjelölt minta alapján ugyanarra a termékre vonatkozóan a mintaoltalom bitorlása miatt pert indítsanak. Ez a rendelkezés értelemszerűen csak a kérelmező által előállított (előállítani kívánt) termékre vonatkozik, másokra a jogerő hatálya nem terjed ki.

A minták közösségi oltalmával kapcsolatos eljárás

Az Fmt. 89">VIII/A. fejezetét a 2003. évi CII. tv. 101. §-a iktatta be a formatervezési mintákra vonatkozó eljárás szabályai közé.

Fmt. 60/A. §

Az Fmt. 60/A-60/E. §-ai a közösségi mintaoltalomról szóló uniós jogszabály: a 6/2002/EK tanácsrendelet végrehajtására irányul. Egyaránt tartalmaz anyagi és eljárásjogi szabályokat; a következőkben egyedül csak az eljárási szabályokkal foglalkozunk.

Fmt. 60/B. §

A közösségi mintaoltalmi bejelentés - a bejelentő választása szerint - benyújtható bármelyik tagállam központi jogvédelmi hivatalához, tehát a Hivatalhoz is.
A Hivatal feladata a bejelentés továbbítására korlátozódik. A továbbítás feltétele: a díj megfizetése.
A bejelentést a Hivatalnak két héten belül kell továbbítania. A díjfizetés elmulasztásának következménye a továbbítás mellőzése. Ennek szankciója abban rejlik, hogy azt a bejelentést, amelyet a Hivatal harminc napon belül nem juttat el hozzá, a közösségi hivatal visszavontnak tekinti.

A nemzetközi mintaoltalommal kapcsolatos eljárás

Az Fmt. sz="832">VIII/B. fejezetét</a> a 2003. évi CII. tv. 101. §-a iktatta be a formatervezési mintákra vonatkozó rendelkezések közé.

Fmt. 60/F-60/I. §

Az Fmt. 60/F-60/K. §-ai az 1925. évi Hágai Megállapodás végrehajtását célozzák. A Hivatal eljárásának tárgya kétféle lehet:
- mint a bejelentő által megjelölt hivatal fogadja és továbbítja a nemzetközi bejelentést,
- a Magyarországot megjelölő bejelentéseket megvizsgálja és érdemben is elbírálja.

Fmt. 60/J. §

A Hivatal mint megjelölt hivatal a nemzetközi bejelentést annak megvizsgálása nélkül továbbítja a nemzetközi hivatalhoz. Ennek egyetlen feltétele a továbbítási díj megfizetése.

Fmt. 60/K. §

Amennyiben a bejelentő megjelöli Magyarországot oly értelemben, hogy az oltalmat reá is kiterjedően kéri. A Hivatal azt követően, hogy a bejelentés nemzetközi lajstromozása és közzététele megtörtént, érdemi vizsgálatot végez annak megállapítása céljából, a minta megfelel-e a hazai oltalmazás feltételeinek.
Az érdemi vizsgálat során ideiglenes elutasításnak lehet helye, ha a bejelentés nem felel meg a magyar jogszabályoknak, vagy korábbi használatra vonatkozó észrevétel érkezett. A bejelentő nyilatkozata után a Hivatal vagy visszavonja az ideiglenes elutasítást, vagy véglegesen elutasító határozatot hoz. Ennek hiányában a nemzetközi oltalom kiterjed Magyarországra is.

Bírósági eljárás mintaoltalmi ügyekben

Az Fmt. Harmadik Része szabályozza a bíróság felülvizsgálati eljárását. A törvény IX. fejezete a nemperes megváltoztatási eljárás, a X. fejezete pedig a peres eljárás szabályait tartalmazza.
A mintaoltalmi ügyek közül ezúttal csak az Fmt. IX. fejezetében szabályozott nemperes eljárással foglalkozunk.

Fmt. 61-62. §

A bíróság a mintaoltalmi ügyekben nemperes eljárás lefolytatására a 2005. évi LXXXIII. törvény 253. §-ával beiktatott rendelkezések szerint az Szt. 85. §-ával azonos módon rendelkezik hatáskörrel. (Lásd az ott olvasható magyarázatot.)
A megváltoztatási kérelem benyújtására a mintaoltalmi eljárásban is elsősorban az ügyfelek rendelkeznek aktorátussal, továbbá azok is, akik ugyan nem minősülnek ügyfélnek, de észrevétel benyújtása folytán az eljárás résztvevői lettek. Ez utóbbiak azonban csak a döntés rájuk vonatkozó részének megváltoztatását kérhetik. Az ügyész a közrend és a jőerkölcsöt sértő, valamint a jelek, jelzések jogtalan használata miatt törvénysértő védjegyoltalom ellen léphet fel.
A bíróság nemperes eljárásának szabályozására lásd az Szt. 86-115. §-ait és a hozzájuk fűzött magyarázatot.

Az Fmt. hatálybalépésére vonatkozó és egyes átmeneti szabályok

Fmt. 65. §

Az Fmt. eljárási szabályait csak a törvény hatálybalépése után megindított eljárásokban lehet alkalmazni. Ez alól egyetlen közvetlen kivétel van: az igazolásra vonatkozó szabályokat a már folyamatban lévő eljárásokban is alkalmazni kell.
Az Fmt. 65. § (2)-(11) bekezdése túlnyomórészt anyagi jogi szabályokra vonatkozik.
Az eljárást az Fmt. 65. § (5)-(7) bekezdés közvetve annyiban érinti, hogy ha az oltalom meghosszabbítására az Fmt. megújítási szabályait kell alkalmazni, az eljárást is az Fmt. 51. §-a szerint kell lefolytatni; továbbá a (8) bekezdés megengedi a megszűnt minta felélesztését, ami értelemszerűen szintén az Fmt. 51. §-ának eljárási szabályai szerint történhet; a felélesztett mintát pedig a (9) bekezdés értelmében az új anyagi jogi szabályok alapján és értelemszerűen az Fmt. 57. §-a szerinti eljárásban lehet megsemmisíteni.
Az Fmt. 65. § (10) bekezdése az Fmt. hatálybalépésekor hatályos mintaoltalom megsemmisítésére az elsőbbség időpontjában hatályos szabályok alkalmazását rendeli el; nézetem szerint ez vonatkozik a megsemmisítési eljárás szabályaira is.
Az Fmt.-nek a 2003. évi CII. törvénnyel módosított rendelkezései az EU csatlakozással egyidőben (2004. május 1-jén) léptek hatályba; rendelkezéseit az ezt követően indított eljárásokban kell alkalmazni. Az átmeneti szabályok az eljárást nem érintik.
A 2005. évi LXXXIII. törvény 2005. november 1-jén lépett hatályba, rendelkezéseit a hatályba lépés után indult ügyekben kell alkalmazni. Kivétel az elektronikus ügyintézés szabályozása, ez 2007. július 1-jétől hatályos.

A használati minta oltalmával kapcsolatos eljárások

A használati minta oltalmáról az 1991. évi XXXVIII. törvény (a továbbiakban: Ht.) rendelkezik. A használati minta a találmányhoz, a használati minta oltalma pedig a szabadalom oltalmához igen közel álló jogintézmény. A különbség a szellemi alkotó tevékenység tárgyában van: míg a találmány valamely új dolog (szerkezet, vegyület stb.) létrehozásában, vagy új műszaki módszer bevezetésében jelenik meg, addig a használati minta valamilyen tárgy belső kialakítására, szerkezetére vagy részeinek elrendezésére vonatkozó megoldás. A használati minta általában olyan tárgyra vonatkozik, amely nem áll szabadalmi oltalom alatt.
Az alkotó tevékenység eredményében való különbségtől eltekintve, az oltalom feltételei azonosak a szabadalmi oltalom feltételeivel, követelmény tehát a technika állásához viszonyított újdonság a "feltalálói lépés" (azaz olyan megoldás, amely a szakértő számára nem nyilvánvaló), valamint az ipari alkalmazhatóság (Ht. 1-4. §).
Azonos a szabadalommal az oltalmazás eredménye is: abszolút szerkezetű, forgalomképes, kizárólagos használatot biztosító jog keletkezik. Nincs különbség a hasznosítás szabályozásában sem.
A használati minta oltalmával kapcsolatos eljárások ugyanúgy oszlanak meg az MSzH helyébe lépett Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala (a továbbiakban: Hivatal) és a bíróság között, mint a szabadalmi ügyekben. A Hivatalra tartoznak az oltalom keletkezésével, megszűnésével, nyilvántartásával kapcsolatos eljárások. A bíróságok hatásköre a Ht. 38. §-ának a), b) és d) pontjában nevesített mintaoltalmi perekre és a Ht. 38. §-ának (2) bekezdése értelmében a használati minta oltalmával kapcsolatos különféle egyéb perekre terjed ki.

a) A Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatalának eljárása

A Hivatal eljárása - hasonlóan a többi iparjogvédelmi eljáráshoz - az oltalom megadása és az oltalmazott mintával kapcsolatos egyes jogok felől való döntésre irányul. Az eljárás szabályai - az oltalom tárgyából eredő kivételekkel - lényegében azonosak az Szt. szabályaival; ezért figyelmünket a különbözőségekre kell koncentrálnunk.
A Hivatal eljárásának szabályait a Ht. IV. fejezete tartalmazza.
A Ht. szabályát több vonatkozásban módosította a 2002. évi XXXIX. tv. 39. §-ának (1) bek. a)-g) pontja. Ezt követően 2005. november 1-jei hatállyal a 2005. évi LXXXIII. törvény majd 2006. január 1-jei hatállyal a 2005. évi CLXV. törvény és 2008. január 1-jei hatállyal a 2007. évi CXLII. törvény, majd 2009. augusztus 1-jei hatállyal a 2009. évi XXVII. törvény, majd 2011. január 1-jei hatállyal a 2010. évi CXLVIII. törvény módosította a Ht. több rendelkezését.

Ht. 26. §

A Hivatalnak a használati mintával kapcsolatos hatáskörét a Bt. 26. §-a lényegében az Szt. 44. §-ának (2) bekezdésével azonos módon határozza meg. A mintaoltalmi eljárás szabályozását az jellemzi, hogy
- egyes esetekben az eljárás tárgyát képező szellemi alkotásban mutatkozó eltérések miatt a Ht. egyes kérdéseket önállóan szabályoz, de ezekben az esetekben is az Szt. szabályainak mintájára;
- más esetekben viszont az eljárási cselekmények szabályozását a Ht. nem vállalja, hanem közvetlenül az Szt. szabályainak alkalmazását rendeli el.
Mindenesetre a Ht. és az Szt. szabályainak együttes alkalmazása több esetben is komoly megfontolást igényel.
A mintaoltalmi eljárás általános szabályai mindenben azonosak a szabadalmi eljárás általános szabályaival. A Ht. ide vonatkozó 27. §-a formailag önálló szabály lenne, de tartalma tulajdonképpen csak megerősíti az Szt. azonos rendeltetésű szabályainak alkalmazását.
A Hivatal hatáskörébe tartozó egyes eljárások körül a legfontosabb mintaoltalom megadására irányuló eljárás, hiszen ez hozza létre az abszolút szerkezetű jogot. Ebben a körben a Ht. 29., 32., 34. és 35. §-a a szabadalom megadására irányuló eljáráshoz hasonlóan, de önálló rendelkezéssel szabályozza a mintaoltalmi bejelentést, a minta tárgyának leírását, a mintaoltalmi bejelentés alaki vizsgálatát, majd az érdemi vizsgálat szempontjait. Azt azonban, hogy miként kell megállapítani a bejelentés napját és elismerni az ahhoz fűződő elsőbbséget, már az Szt. 58. §-ából kell levezetni, ide értve a bejelentés hiányai miatt szükségessé váló eljárási cselekményeket is. Fontos különbség, hogy kimarad az újdonságkutatás, hiszen ezt a Ht. 35. §-a nem teszi az érdemi vizsgálat részévé. (Az újdonság hiánya megsemmisítésre ad alapot).
A fentiek szerint külön szabályozott kérdéseken felül a Ht. 36. §-a értelmében a mintaoltalmi bejelentés elsőbbsége, vizsgálata, módosítása és megosztása tekintetében az Szt. rendelkezéseit kell alkalmazni.
A megosztást illetően ki kell emelni, hogy egy mintaoltalmi bejelentés mindig csak egy mintára vonatkozhat.
A használati minta oltalma a Ht. 11. §-ának (2) bekezdése szerint 10 évig tart (megújítására nincs lehetőség). Az oltalmi idő letelte előtt is megszűnik az oltalom lemondás és a fenntartási díj fizetésének elmulasztása esetén. Az oltalom megszűnését a Hivatal az Szt. rendelkezéseinek alkalmazásával állapítja meg. Ha az oltalom a fenntartási díj fizetésének elmulasztása miatt szűnt meg, a Ht. 22. §-a alapján - az Szt. 79. §-ának megfelelő eljárásban - újból érvénybe helyezhető.
A mintaoltalom a Ht. 24. §-a alapján az Szt. 80-81/A. §-a által szabályozott eljárásban megsemmisíthető. Nemleges megállapításra a Ht. 20. §-a alapján az Szt. 82-83. §-a szerint van lehetőség.
A mintaoltalom nyilvántartására és fenntartására, az adatközlésre és a mintaoltalmi leírás értelmezésére a Ht. 36. §-ának (1) bekezdése értelmében közvetlenül az Szt. szabályait kell alkalmazni azzal a megszorítással, hogy a Ht. 36. §-ának (3) bekezdése folytán a csak a mintaoltalom megadását kell meghirdetni és a bejelentést is csak ezt követően lehet megtekinteni, illetve másolatot kérni róla.

Ht. 27-28. §

Azon felül, hogy a Ht. 27. §-a - az anyagi jogi szabályokból adódó eltérésekkel - az Szt. 45. §-ának (1) bekezdésével és 53/A. §-ával azonos rendelkezést tartalmaz, a Ht. 28. §-a külön is elrendeli, hogy a Hivatal eljárására az Szt. szabályait kell megfelelően alkalmazni, mindazokban a kérdésekben, amelyeket a Ht. másként nem szabályoz. Ez vonatkozik az Szt. 53/C. §-a által biztosított kedvezményre mentességre és halasztásra is, amelynek részletes szabályait a 19/2005. (IV. 12.) GKM rendelet 18. és 19. §-a tartalmazza.
Az Szt. 62. §-a értelmében a használati mintaoltalmi bejelentésből szabadalmat, a Ht. 30. §-a értelmében pedig a szabadalom bejelentésből használati mintaoltalmat lehet származtatni. A megoldás azonban csak egyféle védelemben részesülhet, ezért a szabadalom megadása esetén - a származtatás irányától függetlenül - a mintaoltalmi bejelentést visszavontnak kell tekinteni. A vélelmezett visszavonást a Hivatalnak az Szt. 57. §-ának (6) bekezdése értelmében végzéssel kell tudomásul vennie.
A formatervezési mintából való származtatás kizárt, mert a termék esztétikai kialakítása nem lehet használati minta tárgya [Ht. 1. §-ának (2) bekezdés a) pontja].

Ht. 29. §

A mintaoltalmi bejelentés részletes alaki szabályait a 18/2004. (IV. 28.) IM rendelet a szabadalmi bejelentéssel azonos módon határozza meg. A bejelentés ezúttal is az oltalomra irányuló kérelemből, leírásból és igénypontokból áll. A bejelentést a 147/2007. (VI. 26.) Korm. rendelet által meghatározott módon elektronikus úton is be lehet nyújtani.
A Ht. 29. §-ának (4) bekezdését az Szt. 116. §-ának b) pontja hatályon kívül helyezte. Ennek következményeire a Ht. 34. §-ának ismertetése során térünk vissza.
Az eljárás kezdő napja az a nap, amelyen a bejelentés megérkezett a Hivatalhoz (akkor is, ha azt postán küldték vagy más hatóság tette át).

Ht. 30-31. §

Az Fmt. 67. §-ának (1) bek. c) pontja a Ht. 30. §-ának (1) és (2) bekezdését módosította, az Fmt. 66. §-ának b) pontja pedig a Ht. 31. §-át hatályon kívül helyezte.
A Ht. szabályaiban bekövetkezett változások folytán formatervezési mintából használati mintát többé nem lehet származtatni. Megmaradt azonban a használati mintának a szabadalmi bejelentésből való származtatása. Ebben az esetben arra kell ügyelni, hogy a származtatott elsőbbség a mintaoltalmi bejelentés napjától számított két hónapon belül benyújtott igénybejelentés alapján is csak akkor illeti meg a bejelentőt, ha a mintaoltalmi bejelentés a szabadalmat megadó határozat jogerőre emelkedése előtt, illetve a szabadalmi bejelentést elutasító határozat jogerőre emelkedésétől számított három hónapon belül megérkezett a Hivatalhoz. Ezen felül a szabadalom újdonsághiány miatti megsemmisítése esetén a használati mintaoltalmi bejelentésre és az elsőbbségi nyilatkozatra a megsemmisítést kimondó határozat jogerőre emelkedésétől kezdve is három hónapos határidő áll az ügyfél rendelkezésére. (Egyebekben lásd az Szt. 62. §-ához fűzött magyarázatot.)

Ht. 32. §

A használati minta valamely tárgy belső kialakítására, szerkezetére vagy részeinek elrendezésére vonatkozó megoldás. A leírásnak ezt kell megjelölnie, illetve a rajznak ábrázolnia. (Az igénypontokra lásd az Szt. 60. §-ához fűzött magyarázatot).

Ht. 33. §.

Mintacsoportra oltalmat - az Szt. 59. §-ától eltérően - akkor sem lehet kérni, ha azt egységes alkotói gondolat kapcsolja össze.

Ht. 34. § (1) bek.

Ht. 35. §

A Ht. 34. §-ának (2) bekezdését hatályon kívül helyezte az Szt. 116. §-ának b) pontja. [Elfeledkezett azonban a Ht. 34. § (1) bekezdésének oly módosításáról, hogy kihagyja a 29. § szintén hatályon kívül helyezett (4) bekezdésére vonatkozó utalást.]
A Ht. eredeti 29. §-ának (4) bekezdése és 34. §-ának (2) bekezdése a Vt. 26. §-ának (3) bekezdését és 28. §-ának (2) bekezdését követte, azaz meghatározta az elsőbbség elnyeréséhez szükséges minimális feltételeket azzal, hogy ezek hiánya esetén a bejelentést hiánypótlásra való felhívás nélkül el kell utasítani. E rendelkezések hatályon kívül helyezéséből az következik, hogy abban az esetben, ha a Ht. 34. §-ának (1) bekezdése által elrendelt megvizsgálás során a Hivatal hiányt észlel, annak pótlására a bejelentőt az Szt. 68. §-ának (2) bekezdése szerint fel kell szólítania. Minthogy a Ht. 29. § (4) bekezdése hatályát vesztette, a Ht. 36. §-ának (1) bekezdése folytán a bejelentési nap és az elsőbbség megállapítására az Szt. 58. §-át, a hiánypótlásra 66. §-ának (1) és (2) bekezdését kell alkalmazni.
A Ht. 35. §-ából következik, hogy az eredetileg hiánytalan vagy hiánypótlással hiánytalanná tett bejelentést érdemi vizsgálatnak kell alávetni.

Ht. 36. §

A Ht. 36. §-ának (2) bekezdését az Fmt. 67. §-ának (1) bek. e) pontja iktatta be. A felsorolt eljárási kérdésekben az Szt. nehézség nélkül alkalmazható. Az eljárást lényegében úgy kell szakaszolni, mint a szabadalmi eljárás esetében. El kell végezni a mintaoltalmi bejelentést követő vizsgálatot, valamint az alaki és az érdemi vizsgálatot. Nem kerül viszont sor az Szt. 56. §-ának a) pontjában írt adatközlésre, hanem csak az Szt. 56. §-ának b) pontja szerint a mintaoltalmi bejelentést kell közzé tenni. Konkrét szabályozást kaptak a kiállítási elsőbbség feltételei, ha ezek megvannak, az Szt. 64. §-át kell alkalmazni. Az újdonság az érdemi vizsgálatnak nem tárgya - ez az esetleges megsemmisítési eljárásra marad. Az oltalom megadása után egyszerűsítés a leírás és a rajz kinyomtatásának elhagyása, a nagyközönségnek meg kell elégednie a nyilvánossággal és a díjazás ellenében kiadható másolattal.
Az európai és a nemzetközi szabadalmi bejelentésre vonatkozó szabályokat a mintaoltalom tekintetében is alkalmazni kell.

b) A bíróság eljárása a Hivatal döntésének felülvizsgálatára irányuló ügyekben

A bírósági eljárás szabályait a Ht. V. fejezete tartalmazza.

Ht. 37. §

A Ht. ezen szabályait a 2005. évi LXXXIII. törvény 157. §-a iktatta be. A bírósági felülvizsgálat módja - az anyagi szabályokból adódó eltérésekkel - ugyanolyan, mint az Szt. esetében.

A mikroelektronikai félvezető termékek topográfiájának oltalmával kapcsolatos eljárások

A félvezető mikroelektronikai termékek topográfiájának (továbbiakban: topográfia) oltalmáról az 1991. évi XXXIX. tv. (a továbbiakban: Tot.) rendelkezik. Az oltalommal kapcsolatos eljárások ezúttal is a szabadalmi eljáráshoz állnak a legközelebb.
A Tot. néhány rendelkezését módosította a 2002. évi XXXIX. tv. 39. §-ának (1) bek. h) és i) pontja. Ezt követően a Ket. hatályba lépésével kapcsolatban 2005. november 1-jei hatállyal további módosításokat iktatott be a 2005. évi LXXXIII. törvény, 2008. január 1-jei hatállyal a 2007. évi CXLII. törvény, a 2009. évi LVI. törvény, majd 2011. január 1-jei hatállyal a 2010. évi CXLVIII. törvény.

a) A Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatalának eljárása

A mikroelektronikai félvezető termékek topográfiája olyan szellemi alkotás, amely a mikroelektronikai félvezető termék elemeinek és azok összeköttetéseinek térbeli elrendezését alakítja ki. Műszaki jellegű követelmény, hogy a félvezető termék elemei közül legalább az egyiknek aktív elemnek kell lennie.
Az oltalmazás feltételei: a szellemi alkotás feleljen meg a törvény által adott műszaki definíciónak és legyen eredeti. Akkor eredeti a topográfia, ha a szerző saját alkotó munkájának eredménye és megalkotása szokásos az iparban. (Az oltalom hatálya ehhez képest nem terjed ki a harmadik személy által az oltalmazott topográfiától függetlenül kidolgozott megoldásra.)
Az oltalom eredményeként ezúttal is abszolút szerkezetű forgalomképes jog jön létre, amelyet az oltalom jogosultja kizárólagosan használhat, átruházhat, megterhelhet.
Az oltalommal kapcsolatos hatáskör az Szt. mintájára oszlik meg az MSzH helyébe lépett Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala (a továbbiakban: Hivatal) és a bíróságok között. A bíróság hatáskörére az Szt. szabályait kell alkalmazni. Ezúttal azonban nevesített topográfia oltalmi per tárgya a Tot. 9. §-a alapján a topográfia, és a Tot. 10. §-a alapján az oltalom bitorlása lehet; az előhasználati jog és a kényszerengedély a topográfia esetében ismeretlen.
A Hivatal eljárásának tárgya: döntés az oltalomról és az oltalommal kapcsolatos vagy vele szemben érvényesíthető jogokról. Az eljárás szabályait a Tot. IV. fejezete tartalmazza.

Tot. 16. §

A Hivatal általános szabályait a Tot. 17. §-a tartalmazza. Ez azonban (mint látni fogjuk) egybevág a szabadalmi eljárás általános szabályaival. Önálló rendelkezést csupán
- a Tot. 19. §-a egyes eljárási cselekmények elmulasztásának igazolása, valamint
- a Tot. 20. §-a topográfia ábrázolásának (egyébként a lajstromozás meghirdetését követő) nyilvánossá válása tekintetében tartalmaz.
A Hivatal hatáskörébe tartozó különös eljárások közül elsődleges jelentősége a lajstromozási eljárásnak van. Ezt a Tot. 20. és 22. §-ának rendelkezései szerint tagolás nélkül, egybevontan kell lefolytatni, egyebekben az egyes eljárási cselekményekre az Szt. rendelkezéseit kell megfelelően alkalmazni. Fontos jellemzője ennek az eljárásnak a topográfia egysége: egy bejelentésben csak egy topográfia oltalmát lehet kérni. Az eljárás legfontosabb jellemzője, hogy az oltalmazás feltétele egyedül az, hogy a bejelentés helyesen tartalmazza a topográfia fogalmát alkotó műszaki feltételeket [Tot. 20. §-ának (2)-(4) bekezdése szerint] és meglegyen a Tot. 3. §-a által támasztott személyi feltétel (a szerző belföldi személy legyen, külföldi esetén a viszonosság).
A többi különös eljárást a Tot. 17. §-ának (6) bekezdése értelmében az Szt. szabályai szerint kell lefolytatni. Ehhez képest
- a Tot. 6. §-ának (2) bekezdésében meghatározott tíz év oltalmi idő eltelte, vagy a jogosult lemondása esetén az oltalom megszűnését az Szt. 79. §-a szerint lefolytatott eljárásban kell megállapítani;
- a Tot. 14. §-a alapján az Szt. 80-81/A. §-a szerint lefolytatott eljárásban lehet az oltalmat megsemmisíteni;
- a nemleges megállapítási eljárást a Tot. 11. §-a alapján az Szt. 82-83. §-a szerint lehet lefolytatni;
- a Topográfia ábrázolásának értelmezésére az Szt. 84. §-a irányadó;
- az oltalom nyilvántartását az Szt. 54-55. §-a szerint kell elvégezni;
a topográfia lajstromozásának meghirdetését pedig a Tot. 18. §-a által meghatározott esetben az Szt. 56. §-ának c) pontja szerint kell elvégezni; az oltalom megszűnését pedig az Szt. 56. §-ának d) pontja szerint kell közzétenni.

Tot. 17. §

A Ket. szabályainak alkalmazására vonatkozó rendelkezés egybevág az Szt. 45. §-ának (1) bekezdésével és 53/A. §-ával. Ugyanakkor rendelkezik arról is, hogy a Hivatal eljárására az Szt. szabályait kell megfelelően alkalmazni. A Tot. eltérő rendelkezései alább következnek. Ez vonatkozik az Szt. 53/C. §-ára is, amely a különféle díjak tekintetében kedvezmény, mentesség és halasztás felől rendelkezik. Ezeknek részletes szabályai a 19/2005. (IV. 12.) GKM rendelet 18. és 19. §-ában találhatók.

Tot. 18. §

A topográfiával kapcsolatos eljárásban a bejelentést nem kell közzé tenni, hanem csak - az oltalom megadása után - a lajstromozást kell meghirdetni. A topográfia ábrázolása ezért csak ettől kezdve válik nyilvánossá.

Tot. 19. §

Az igazolásra az Szt. 49. §-a az irányadó. Eltérés az igazolás egyik okában van. Az Szt. 49. §-ának (6) bekezdés b) pontjában írt határidők ugyanis a topográfiával kapcsolatos eljárásban nem fordulhatnak elő, ezért a bejelentésnek az első nyilvános hasznosításkor kezdődő határideje tekintetében zárja ki a törvény a mulasztás igazolását.

Tot. 20. §

A topográfia oltalma elektronikai félvezető termékek elemeinek, ezek összeköttetéseinek stb. térbeli elrendezésére vonatkozik. Ezért a kérelemhez ennek az elrendezésnek azonosítására vonatkozó ábrázolást kell a bejelentéskor csatolni. A bejelentés részleges alaki szabályait a 19/1991. (XII. 28.) IM rendelet, az elektronikus úton való bejelentés módját pedig a 147/2007. (VI. 26.) Korm. rendelet ezúttal is a szabadalmi bejelentések mintájára (kérelem, leírás, igénypontok) határozza meg.
Az Szt. - szemben a használati mintaoltalommal - a topográfia tekintetében nem érinti a Tot. 20. §-ának (4) bekezdését, amely a bejelentésnek jogok keletkezéséhez szükséges minimális tartalmi elemeit határozza meg. Ennyiben a Tot. összhangban van az Szt. 58. §-ának (1) bekezdésével; a jogkövetkezmény azonban - mint látni fogjuk - más lesz.

Tot. 21. §

Szigorúbb rendelkezés az Szt. 59. §-ánál. Oltalmat egy bejelentésben csak egy topográfiára lehet kérni; egy alkotói gondolattal összekapcsolt csoportra nem.

Tot. 22. §

A lajstromozást megelőző vizsgálat jelentősen eltér az Szt. szabályaitól.
Az eljárás menete:
a) A Hivatal az oltalom megadásának valamennyi alaki és anyagi jogi feltételét egyszerre - tehát szakaszolás nélkül - végzi. A bejelentés hiányainak következményei azonban eltérőek:
- ha a bejelentés nem tartalmazza a Tot. 20. § (4) bekezdésében írt minimális tartalmi elemeket (azaz alkalmatlan arra, hogy bármilyen jogot keletkeztessen), a bejelentést hiánypótlásra való felhívás nélkül végzéssel el kell utasítani;
- ha a bejelentésnek az elbírálást akadályozó egyéb hiányosságai vannak, a bejelentőt azok pótlására (a bejelentés egységének sérelme esetén a megosztásra) fel kell hívni;
- ha a bejelentés ugyan hiánytalan, azonban az oltalom megadásának anyagi jogi akadályai mutatkoznak, a bejelentőt arra kell felhívni, hogy ezekről nyilatkozzék.
A Tot. 22. §-ának (3) bekezdése szerint abban az esetben, ha a hiánypótlásra, a megosztásra vagy a nyilatkozatra való felhívás eredménytelen, a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatalának a bejelentést - határozattal - el kell utasítania. A törvény tehát nem tesz különbséget aközött, hogy az elutasításnak eljárási jogi (a hiánypótlás elmulasztása), vagy pedig anyagi jogi (Tot. 3. §-a értelmében az oltalom nem igényelhető vagy a minta nem egységes) oka van-e. A Hivatal a topográfia eredetiségét nem vizsgálja, ez az esetleges megsemmisítési eljárásra marad.
Ha a bejelentés megfelel azoknak a körülményeknek, amelyeket meg kell vizsgálni, a Hivatal elrendeli a lajstromozást. Az eljárás a lajstromba való bevezetéssel, az okirat kiadásával és meghirdetéssel ér véget.

b) Bírósági felülvizsgálat a topográfia oltalmával összefüggő kérdésekben

A bírósági eljárást a Tot. is az Szt. mintájára szabályozza. Az idevonatkozó szabályok a Tot. V. fejezetében találhatók.

Tot. 23. §

A Tot. a bíróság által felülvizsgálható érdemi határozatok körülhatárolásában az anyagi szabályok különbségéből adódó kérdésekben tér el az Szt. szabályaitól.
A kérelem előterjesztésére jogosultak megjelölése a lényeget tekintve egybevág az Szt. 85. §-ának (4) és (5) bekezdésével; az ügyész azért hiányzik, mert a topográfia tekintetében nincsenek olyan kizáró okok, mint amilyeneket az Szt. 6. §-ának (2) bekezdése vagy a Ht. 5. §-ának (2) bekezdése tartalmaz (a közrend vagy közerkölcs sérelme).
Egyebekben a bíróság az Szt. szabályai szerint jár el.

XLI. fejezet

A választási szervek határozatainak bírósági felülvizsgálata

Az új választási eljárásról szóló 2013. évi XXXVI. törvény (a továbbiakban: Ve.) 2013. május 3-án lépett hatályba; ezzel egyidejűleg a korábban hatályos választási eljárásról szóló 1997. évi C. törvény hatályát vesztette. A Ve. 171. pontja azonban átmeneti szabályokat tartalmaz, amelyek alapján a hatályon kívül helyezett régi eljárási törvény szabályait választások esetén az új Ve. hatálybalépését követő első általános választásokig, népszavazási, népi kezdeményezési ügyekben pedig az ezekről rendelkező új törvény megalkotásáig alkalmazni kell.

Átmeneti rendelkezések

Ve. 349. §

Az 1/2014. (I. 20.) KIM határozat megállapította, hogy a népszavazás kezdeményezéséről, az európai polgári kezdeményezésről, valamint népszavazási eljárásról szóló 2013. évi CCXXXVIII. törvény 93. § (1) bekezdésében meghatározott feltétel - az országgyűlési képviselők 2014. évi általános választása kitűzése - a köztársasági elnök 16/2014. (I. 20.) KE határozatában foglaltak szerint 2014. január 18. napján bekövetkezett, ezáltal a népszavazás kezdeményezéséről, az európai polgári kezdeményezésről, valamint népszavazási eljárásról szóló 2013. évi CCXXXVIII. törvény e napon hatályba lépett.
A Ve. jogorvoslati szabályait tehát a következő választási eljárásokban kell alkalmazni:
a) az országgyűlési képviselők választásán,
b) a helyi önkormányzati képviselők és polgármesterek választásán,
c) a nemzetiségi önkormányzati képviselők választásán,
d) az Európai Parlament tagjainak választásán,
e) abban az eljárásban, amelyre e törvény alkalmazását törvény elrendeli.
Az e) pont alá tartoznak mindenekelőtt a népszavazás kezdeményezéséről, az európai polgári kezdeményezésről, valamint a népszavazási eljárásról szóló 2013. évi CCXXXVIII. törvény hatálya alá tartozó eljárások, az e törvényben foglalt eltérésekkel.
A jogorvoslati kérelmet elbíráló bíróságnak a Ve. szabályai alkalmazása során érvényre kell juttatnia a választási eljárás következő alapelveit:
a) a választás tisztaságának megóvása,
b) önkéntes részvétel a választási eljárásban,
c) esélyegyenlőség a jelöltek és a jelölő szervezetek között,
d) a fogyatékossággal élő választópolgárok joggyakorlásának elősegítése,
e) jóhiszemű és rendeltetésszerű joggyakorlás,
f) a választási eljárás nyilvánossága.

A bírósági felülvizsgálat

Ve. 222. §

A Ve. a választási bizottság határozatának bírósági felülvizsgálata iránti kérelem benyújtására jogosultak körét a korábbi szabályozáshoz képest jelentősen szűkítette. Amíg a régi szabályok szerint kérelmet bármely választópolgár benyújthatott, addig a Ve. 222. § (2) bekezdése már csak az ügyben érintett természetes személyek és szervezetek számára teszi ezt lehetővé.
Erre mutatott rá a Kúria a következő döntésében:
"A Kúria megállapította, hogy a természetes személy kérelmező kérelmében nem hivatkozott az üggyel kapcsolatos érintettségére, illetőleg nem jelölt meg olyan körülményt, amely alapján érintettségére következtetni lehetett volna. A kérelmező érintettségére továbbá semmilyen adat nem utal sem a kérelemhez csatolt mellékletekben, sem a Nemzeti Választási Bizottsághoz benyújtott iratanyagban. A fentiek alapján a Kúria megállapította, hogy a kérelmező nem igazolta jogorvoslati jogát.
Rámutat a Kúria, hogy hivatalbóli bizonyítás nincs, a kérelmezőt terheli az érintettségének valószínűsítése, a valószínűsítés hiányának következményeit viselni köteles.
A fentiek alapján a Kúria a kérelmező bírósági felülvizsgálat iránti kérelmét érdemi vizsgálat nélkül elutasította." (Kvk. II. 31.111/2014.)
A Kúria következetes ítélkezési gyakorlata szerint a választási ügyben nem közvetlenül érintett személy felülvizsgálati kérelmét érdemi vizsgálat nélkül kell elutasítani:
"A kérelmező bírósági felülvizsgálati kérelme érdemi felülvizsgálatra nem alkalmas.
A Ve. 222. § (1) bekezdése értelmében "a választási bizottság másodfokú határozata, továbbá a Nemzeti Választási Bizottság határozata ellen az ügyben érintett természetes és jogi személy, jogi személyiség nélküli szervezet bírósági felülvizsgálati kérelmet nyújthat be." A Ve. 231. § (1) bekezdése a) pontja szerint a bírósági felülvizsgálati kérelmet érdemi vizsgálat nélkül el kell utasítani, ha nem a 221. § (1) bekezdés, illetve a 222. § (1) bekezdés szerinti jogosult nyújtotta be.
Ellentétben a korábbi szabályozással, a Ve. egyfokú rendes és bírósági jogorvoslattal megerősített jogorvoslati rendszerében eltérően határozza meg az egyes jogorvoslati szinteken a jogosultak alanyi körét. A fellebbviteli fórum előtt a központi névjegyzékben szereplő választópolgár, a jelölt, a jelölő szervezet, továbbá az ügyben érintett természetes személy és jogi személy, valamint a jogi személyiség nélküli szervezet jogosult fellebbezést benyújtani [221. § (1) bekezdés].
Ezzel szemben a bírósági felülvizsgálat előterjesztésére a fentiekben hivatkozott rendelkezés értelmében csak az ügyben érintett természetes és jogi személy, jogi személyiség nélküli szervezet jogosult [Ve. 222. § (1) bekezdés]. A felülvizsgálati kérelem befogadásának feltétele tehát az egyéb formai feltételek mellett az is, hogy a kérelmező az ügyben érintett legyen.
Érintettség akkor állapítható meg, ha a kérelmező saját jogaira és kötelezettségeire az állított jogsérelem közvetlenül kihat. A kérelmező felülvizsgálati kérelmében ugyan hivatkozott az érintettségére ("az ügyben érintett miskolci lakos"), de nem jelölt meg olyan tényt, körülményt, adatot, amelyből a Kúria az érintettségét bizonyítottnak találta volna, és ilyen tény, körülmény, adat az ügy irataiból sem volt megállapítható.
Rámutat a Kúria arra, hogy választási ügyben az eljárás nemperes jellege folytán a bíróság hivatalból bizonyítást nem végezhet. A kérelmezőt terhelte volna érintettségének igazolása, mely kötelezettségének nem tett eleget, ezért az igazolás hiányának következményeit viselni köteles.
Ezért a Kúria a felülvizsgálati kérelmet a Ve. 231. § (1) bekezdés a) pontja alapján érdemi vizsgálat nélkül elutasította." (Kvk. 38.025/2014.)
A felülvizsgálati kérelem befogadhatóságának vizsgálata során értelmezést igényel az törvényi előírás, amely szerint felülvizsgálati kérelmet csak "az ügyben érintett" személyek nyújthatnak be. A bíróságnak minden esetben egyedileg kell mérlegelnie, hogy a kérelem előterjesztője érintett személynek tekinthető-e. Erre az érintettségre általános definíció nem adható, azonban a rendelkezés céljából levezethető, hogy az érintettségnek közvetlennek kell lennie. A megelőző időszakban ugyanis gyakran fordult elő, hogy a felülvizsgálati kérelmet benyújtó személyek az adott ügyben semmiféle érintettséggel nem rendelkeztek, eljárásuk kizárólag szakmai vagy egyéb érdeklődési körükbe eső öncélt szolgált. Az ilyen kérelmek elbírálása azonban feleslegesen terhelte meg a választások idején különösen leterhelt hatásköri bíróságokat, elvonva ezzel energiáikat a választások tisztasága érdekében ellátott feladataik törvényes határidőben történő ellátásától.
Az ügyben való érintettség mindenképpen megállapítható, ha az ügy a kérelmező jogi helyzetét érinti (pl. a jelölt, jelölő szervezet saját ügyében). Természetesen nem lehet csupán erre leszűkíteni az érintettség fogalmát, mivel felmerülhetnek ezen körbe nem tartozó esetek is, azonban az érintettség nem lehet áttételes, távoli. Nem minősíthető érintettnek pl. valamely jelölő szervezet tagja csupán azon az alapon, hogy egy teljesen távoli választókerületben jelölt szervezeti társa választási sikerében érdekelt.

A fellebbezés és a bírósági felülvizsgálati kérelem benyújtása

Ve. 223. §

A Ve. 223. § (2) bekezdése választási ügyben kizárja a fellebbezés, valamint a bírósági felülvizsgálat benyújtására jogosultak köréből az ügyben eljárt választási bizottságot és annak tagját. A kérelmezőnek e szabály megsértésével előterjesztett kérelme érdemben nem vizsgálható. Egyebek mellett erre mutatott rá a Kúria a következő határozatában.
"A kérelmező bírósági felülvizsgálati kérelme érdemi vizsgálatra alkalmatlan.
A Ve. 224. § (5) bekezdése szerint, amint arra a felülvizsgálni kért határozat jogorvoslati tájékoztatója is utalt - a bírósági felülvizsgálati eljárásban az ügyvédi képviselet kötelező. A fentiek alól a jogalkotó csak a természetes személyek esetében enged kivételt, amikor kimondja, hogy jogi szakvizsgával rendelkező személy szakvizsga-bizonyítvány egyszerű másolatának csatolásával saját ügyében ügyvédi képviselet nélkül is eljárhat. A kérelmező ügyvédi meghatalmazást nem csatolt, a saját ügyben való eljárás feltételeit sem igazolta.
A Ve. 231. § (2) bekezdése kimondja, hogy a bírósági felülvizsgálati kérelmet érdemi vizsgálat nélkül el kell utasítani, ha a 224. § (5) bekezdésében foglalt rendelkezés megsértésével nyújtják be. Tekintettel arra, hogy a kérelmező nem ügyvéd útján terjesztette elő kérelmét, így az nem felelt meg a tartalmi követelményeknek.
A személyesen eljáró kérelmező beadványából és az NVB irataiból az is megállapítható, hogy ő az NVB megbízott tagja. Az iratokhoz csatolt 2014. május 30-i ülésről készült jelenléti íven is aláírás nélkül szerepel a neve. A Ve. 223. § (2) bekezdése értelmében nem nyújthat be fellebbezést és bírósági felülvizsgálat iránti kérelmet az ügyben eljárt választási bizottság és annak tagja. Ennélfogva a kérelmező, mint a támadott határozatot hozó választási bizottság tagja - a törvény kógens rendelkezése szerint - ügyvéd útján sem lenne jogosult a határozat felülvizsgálatát kérni.
A fentiek alapján a Kúria a kérelmező bírósági felülvizsgálati kérelmét érdemi vizsgálat nélkül elutasította" (KVk. I. 37.634/2014.).
A választási ügyben hatáskörrel rendelkező bíróság a Ve. 223. § (1) bekezdésének rendelkezése alapján köteles befogadni az elektronikus dokumentumként benyújtott felülvizsgálati kérelmet is abban az esetben, ha azt a kérelem benyújtójának jogi képviselője, vagy az arra személyesen jogosult kérelmező minősített elektronikus aláírással látta el. A Ve. 223. § (1) bekezdésében foglalt rendelkezés alkalmazásánál az elektronikus aláírásról szóló 2001. évi XXXV. törvény 2. § 17. pontját kell figyelembe venni, amely szerint: "Minősített elektronikus aláírás: olyan - fokozott biztonságú - elektronikus aláírás, amelyet az aláíró biztonságos aláírás-létrehozó eszközzel hozott létre, és amelynek hitelesítése céljából minősített tanúsítványt bocsátottak ki."
Ezek a szabályok azt jelentik, hogy a bírósági felülvizsgálati kérelmet egyszerű elektronikus levélben nem lehet benyújtani. Minősített elektronikus aláírás hiányában a bíróságnak a felülvizsgálati kérelmet a Ve. 231. § (2) bekezdése alapján érdemi vizsgálat nélkül kell elutasítani, mivel az a Ve. 224. § (5) bekezdésben foglalt feltételnek nem felel meg. Az elektronikus aláírás nélkül benyújtott bírósági felülvizsgálati kérelmet utasította el a Kúria a következő határozatában:
"A bírósági felülvizsgálati kérelmet tehát a fellebbezéssel ellentétben nem lehet telefaxon benyújtani, illetve elektronikus dokumentumként csak úgy, ha azt minősített elektronikus aláírással láttak el. Ha az ügyvédi képviselet kötelező, úgy a fenti szabály alapján a kérelmet benyújtó ügyvéd minősített elektronikus aláírása szükséges. Az elektronikus aláírásról szóló 2001. évi XXXV. törvény 2. § 17. pontja értelmében Minősített elektronikus aláírás: olyan - fokozott biztonságú - elektronikus aláírás, amelyet az aláíró biztonságos aláírás-létrehozó eszközzel hozott létre, és amelynek hitelesítése céljából minősített tanúsítványt bocsátottak ki.
Jelen ügyben megállapítható, hogy az elektronikus dokumentumban (pdf. formátumban) benyújtott bírósági felülvizsgálati kérelem a Ve. 223. § (1) bekezdése szerinti minősített elektronikus aláírást nem tartalmaz, azt a jogi képviselő nem látta el minősített elektronikus aláírással. A Ve. 224. § (5) bekezdése értelmében a bírósági felülvizsgálati eljárásban az ügyvédi képviselet kötelező. Jelen ügyben a jogi képviselet a fentiek szerint nem igazolt. A Ve. 231. § (2) bekezdése értelmében "[a] bírósági felülvizsgálati kérelmet érdemi vizsgálat nélkül kell elutasítani továbbá, ha a 224. § (5) bekezdésében foglalt rendelkezés megsértésével nyújtják be."
A fentiek alapján a Kúria a kérelmező bírósági felülvizsgálat iránti kérelmét érdemi vizsgálat nélkül elutasította." (Kvk. IV. 37.284/2014.)
A bírósági eljárás a kérelem benyújtását követően is papír alapon folyik tovább. A választási nemperes eljárásban ugyanis a Pp. nem kötelezi, de nem is jogosítja fel a bíróságot elektronikus ügyintézésre.
A Ve. 223. § (3) bekezdése kötelező előírást tartalmaz arra vonatkozóan, hogy a bírósági felülvizsgálati kérelemben meg kell jelölni a kérelmező álláspontja szerint megsértett jogszabályt, vagy az arra való kifejezett utalást, hogy a kérelmező a választási bizottság milyen mérlegeléssel meghozott döntését sérelmezi.
A Kúria érdemi vizsgálat nélkül utasította el azokat a kérelmeket, amelyekből az említett kötelező tartalmi elemek hiányoztak. A következő eseti határozatokban a jogszabálysértés megjelölése nélkül benyújtott bírósági felülvizsgálati kérelmekről döntött a Kúria:
"A kérelmező az NVB határozatával szemben bírósági felülvizsgálati kérelmet terjesztett elő, melyben általánosságban hivatkozott jogsértésre, de konkrét jogszabálysértést nem jelölt meg.
A kérelmező bírósági felülvizsgálati kérelme érdemi vizsgálatra alkalmatlan. A választási eljárásról szóló 2013. évi XXXVI. törvény (a továbbiakban: Ve.) 223. § (3) bekezdés a) pontja szerint a bírósági felülvizsgálati kérelmet jogszabálysértésre hivatkozással lehet előterjeszteni. A Ve. 224. § (3) bekezdés a) pontja előírja, hogy a bírósági felülvizsgálati kérelemnek tartalmaznia kell a kérelem Ve. 223. § (3) bekezdése szerinti alapját, azaz a jogsértés konkrét megjelölését.
A kérelmező csak általánosságban hivatkozott jogszabálysértésre, a Ve.-t vagy más konkrét jogszabályi helyet nem jelölt meg, ami a kérelemmel tartalmi összefüggésbe lenne hozható.
A fentiek alapján a Kúria a kérelmező bírósági felülvizsgálat iránti kérelmét a Ve. 231. § (1) bekezdés d) pontja alapján érdemi vizsgálat nélkül elutasította." (Kvk. III. 37296/2014.)
"A választási eljárásról szóló 2013. évi XXXVI. törvény (a továbbiakban: Ve.) 222. § (1) bekezdése értelmében a Nemzeti Választási Bizottság határozata ellen az ügyben érintett természetes és jogi személy, jogi személyiség nélküli szervezet bírósági felülvizsgálati kérelmet nyújthat be. A Ve. 224. § (3) bekezdés a) pontja egyebek mellett kimondja, hogy a bírósági felülvizsgálati kérelemnek tartalmaznia kell a kérelem 223. § (3) bekezdése szerinti alapját, ekként meg kell jelölni azt a jogszabálysértést, amelybe az egyedi ügyben hozott NVB határozat ütközik. A kérelmezők a jogszabálysértést abban látták fennállni, hogy az általuk hivatkozott alaptörvénybéli rendelkezésekkel ellentétes a választójogi törvény, mert megítélésük szerint a győztes kompenzációjának nincs meg az alkotmányos indoka. A kérelmezők tehát jogszabályokat felsoroltak, azonban azt nem jelölték meg és arra nem is utaltak, hogy az NVB döntése azokat miként sértette meg. Önmagában az a körülmény, hogy a kérelmezők a jogi normát sérelmezik, azt Alaptörvénybe ütközőnek tartják, a határozat érdemi felülvizsgálatát nem eredményezheti. A bírósági felülvizsgálati kérelemben a kérelmezők állították az NVB döntésének az Alaptörvénybe és egyes alkotmánybírósági határozatokba ütközését, de nem kérték - sőt ezzel ellentétes nyilatkozatot tettek -, hogy a Kúria az alapul szolgáló törvényi rendelkezések Alaptörvénybe ütközése miatt az Alkotmánybírósághoz forduljon.
A Kúria hangsúlyozza, hogy a választási rendszer, illetőleg az annak alapját képező normarendszer felülvizsgálatára nincs hatásköre, jogalkotási kérdésekben az egyedi ügyben született határozat felülvizsgálata során nem foglalhat állást, utalva e körben az Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdés c) pontjára is. A kérelmezők tehát nem jelölték meg, hogy a felülvizsgálattal támadott határozat milyen okból jogszabálysértő, a megjelölt jogszabályhelyekhez kapcsolódóan valójában mi volt a tényleges jogszabálysértés. Felülvizsgálati kérelmük a támadott határozat megváltoztatására irányult anélkül, hogy pontosan és konkrétan rögzítették volna, hogy a megváltoztatást mennyiben, milyen irányban kérik, figyelemmel arra a tényre is, hogy az NVB a határozata mellékletét képező jegyzőkönyv szerint állapította meg a listás szavazás eredményét.
A fentiekre tekintettel a Kúria a kérelmezők bírósági felülvizsgálat iránti kérelmét a Ve. 231. § (1) bekezdés d) pontja alapulvételével érdemi vizsgálat nélkül elutasította." (Kvk. III. 37.512/2014.)

Ve. 224. § (1)-(2) bekezdés

A bíróságnak mindenekelőtt azt kell megvizsgálnia, hogy a kérelmet a törvényes határidőben nyújtották-e be, amely a Ve. 224. § (2) bekezdése szerint - néhány kivételtől eltekintve - három nap. A Ve. egyértelmű rendelkezése, hogy a határidő nem a kérelem postára adására, hanem a választási bizottsághoz való megérkezésére vonatkozik. Ezt támasztja alá a Ve. 10. § is, amely szerint a Ve.-ben meghatározott határidők jogvesztők, a határidőket naptári napokban kell számítani és a határidő annak utolsó napján 16 órakor jár le. A 16 órát követően benyújtott felülvizsgálati kérelmet a következő napon teljesítettnek kell tekinteni. A Ve. 10. § rendelkezése alapján a határidő bármely, akár objektív okból történt elmulasztása miatt igazolásnak nincs helye.
Az elkésetten benyújtott felülvizsgálati kérelmet a Kúria érdemi vizsgálat nélkül utasította el:
"A kérelmezők bírósági felülvizsgálati kérelme érdemi vizsgálatra alkalmatlan. A Kúria megállapította, hogy az NVB a Ve. 224. § (3) bekezdés a) és c) pontjára figyelemmel a Ve. 231. § (1) bekezdés d) pontja alapján érdemi vizsgálat nélkül, azért utasította el a fellebbezést, mert azt hiányosnak ítélte. Az NVB a támadott határozatát 2014. március 8. napján hozta meg.
A Ve. 224. § (2) bekezdése alapján a fellebbezést és a bírósági felülvizsgálati kérelmet is úgy kell benyújtani, hogy az legkésőbb a határozat meghozatalától számított 3. napon megérkezzen a Ve. 224. § (1) bekezdése szerinti választási bizottsághoz. A tárgyi ügyben a bírósági felülvizsgálati kérelmet a 2014. március 8. napját követő 3. napon a Ve. 10. §-ára is figyelemmel - 2014. március 11-én 16 óráig lehetett volna joghatályosan előterjeszteni az NVB-nél. A Ve. 224. § (2) bekezdésében foglaltak miatt nincs relevanciája annak, hogy a kérelmezők mikor szereztek tudomást az NVB határozatáról, mert nem a tudomásszerzés, hanem a támadott határozat meghozatalának napja a jogorvoslati határidő kezdő időpontja.
A kérelmezők a bírósági felülvizsgálati kérelmüket 2014. március 14-én elkésetten nyújtották be az NVB-hez, ezért azt a Kúria a Ve. 231. § (1) bekezdés b) pontja alapján érdemi vizsgálat nélkül elutasította." (Kvk. II. 37. 308/2014.)

Ve. 224. § (3) bekezdés

A Ve. 224. § (3) bekezdése a bírósági felülvizsgálati kérelem kötelező tartalmi követelményeit állapítja meg. Ha a kérelem ezek közül akár egyetlen elemet nem tartalmaz, azt a bíróságnak a Ve. 231. § (1) bekezdés d) pont alapján érdemi vizsgálat nélkül kell elutasítania.
Erre mutatott rá a Kúria következő határozata:
"A határozatot a kérelmezők akként támadták bírósági felülvizsgálat iránti kérelemmel, hogy a kérelem nem tartalmazza a választási eljárásról szóló 2013. évi XXXVI. tv. (a továbbiakban: Ve.) 224. § (3) bekezdés c) pontjának megfelelően a szervezet - jelen esetekben: szervezetek - bírósági nyilvántartásba-vételi számát. A Ve. által a felülvizsgálati kérelemben elvárt azonosítót nem helyettesíti a jogi képviselő részére adott meghatalmazásban feltüntetett, az általános választásra jelölő szervezetként történt nyilvántartásba vételt elrendelő NVB határozat száma.
Miután a kérelmezők az előírt kötelező tartalmi elem nélkül nyújtották be a kérelmüket, és sem hiánypótlásnak, sem hivatalbóli bizonyításnak nincs helye, a kérelmet a Kúria a Ve. 231. § (1) bekezdés d) pontja alapján érdemi vizsgálat nélkül elutasította." (Kvk. I. 37.220/2014.)

Ve. 224. § (4)-(5) bekezdés

Ügyvéd képviselő nélkül beadott felülvizsgálati kérelmet a bíróság érdemi vizsgálat nélkül utasítja el. Ha a saját ügyében eljáró személy jogi szakvizsgával rendelkezik, eljárása akkor fogadható el, ha szakvizsga bizonyítványának másolatát kérelme mellé becsatolja.
A Kúria az ügyvédi képviselettel kapcsolatban a következő határozatokat hozta:
"A kérelmező bírósági felülvizsgálat iránti kérelme érdemi vizsgálatra nem alkalmas.
A Ve. 224. § (5) bekezdése értelmében a bírósági felülvizsgálati eljárásban kötelező a jogi képviselet. A bírósági felülvizsgálati kérelmet érdemi vizsgálat nélkül kell elutasítani a Ve. 231. § (2) bekezdése alapján, ha a kérelmező jogi képviselő nélkül jár el.
Mivel a kérelmező bírósági felülvizsgálat iránti kérelmét személyesen, jogi képviselő nélkül eljárva nyújtotta be, a Kúriának a felülvizsgálati kérelmet a Ve. 231. § (2) bekezdése alapján érdemi vizsgálat nélkül el kellett utasítania. (Kvk. V. 37.437/2014.)
A II. r. kérelmező felülvizsgálati kérelmével kapcsolatban a Kúria álláspontja az alábbi: A Ve. 224. § (5) bekezdése értelmében bírósági felülvizsgálati eljárásban az ügyvédi képviselet kötelező. A Ve. 224. § (5) bekezdés második mondata szerint lehetőség van arra, hogy a jogi szakvizsgával rendelkező személy - a szakvizsga-bizonyítvány egyszerű másolatának csatolásával - saját ügyében ügyvédi képviselet nélkül is eljárjon. A Kúria nem tekinthetett el a törvényben írt bizonyítvány másolat beadásától a saját ügyében eljáró ügyvéd esetében sem, annak ellenére, hogy ügyvédi státusát az I. r. kérelmező esetén igazoltnak tekintette. A saját ügyében eljáró ügyvéd esetén a jogi szakvizsga-bizonyítvány egyszerű másolatának benyújtását a Ve. kifejezetten megkívánja. Ennek hiányában a II. r. kérelmezőt úgy kell tekinteni, mint a kötelező jogi képviselet nélkül eljáró kérelmezőt, és kérelmét a Ve. 231. § (2) bekezdés alapján érdemi vizsgálat nélkül el kellett utasítani." (Kvk. I. 37.391/2014.)
"A választási eljárásról szóló 2013. évi XXXVI. tv. (a továbbiakban: Ve.) 224. § (5) bekezdése értelmében bírósági felülvizsgálati eljárásban az ügyvédi képviselet kötelező. Az ügyvédekről szóló 1998. évi XI. tv. (a továbbiakban: Ügyvédi tv.) 26. §-ának szabályaiból következően az ügyvédi képviseleti tevékenységre vonatkozó meghatalmazás csak akkor érvényes, ha abból, figyelemmel a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. tv. (a továbbiakban: Pp.) 63. § (2) bekezdésére, 195. § és 196. §-aira, és az Ügyvédi tv. 13. § szabályaira, kétséget kizáróan kitűnik, hogy az azt ügyvédként aláíró személy az Ügyvédi tv. hatálya alá tartozik.
Az I. rendű felperes által adott képviseleti meghatalmazás nem tartalmazza a dr. F. Z. ügyvédi státusának azonosítására alkalmas adatokat (ide értve ügyvédi bélyegzőjének lenyomatát is). Ennek következtében az I. rendű kérelmező tekintetében ügyvédi képviseleti jogosultsága nem igazolt.
A Ve. 224. § (5) bekezdés második mondata szerint lehetőség van arra, hogy a jogi szakvizsgával rendelkező személy - a szakvizsga-bizonyítvány egyszerű másolatának csatolásával - saját ügyében ügyvédi képviselet nélkül is eljárjon.
Dr. F. Z. , mint a II. rendű kérelmező elnöke elmulasztotta Ve. által megkívánt irat csatolását, ennek következtében a II. rendű kérelmező tekintetében sem jogosult a Kúria előtti jogi képviseletre.
Mivel mindkét kérelmező jogi képviselő nélkül kezdeményezte az NVB határozatának bírósági felülvizsgálatát, kérelmüket a Kúria a Ve. 231. § (2) bekezdés alapján érdemi vizsgálat nélkül elutasította." (Kvk. I. 37.306/2014.)
A Kúria következetes ítélkezési gyakorlata szerint a választási bizottság határozatának bírósági felülvizsgálata iránti nemperes eljárásban pártfogó ügyvéd kirendelését a Ve.-ben előírt rövid eljárási határidők betartása nem teszi lehetővé:
"A kérelmező az NVB határozata ellen bírósági felülvizsgálati, költségmentesség engedélyezése és pártfogó ügyvéd kirendelése iránti kérelmet nyújtott be. A kérelmező felülvizsgálati kérelme érdemi vizsgálatra nem alkalmas.
A választási eljárásról szóló 2013. évi XXXVI. törvény (továbbiakban: Ve.) 224. § (5) bekezdése értelmében a bírósági felülvizsgálati eljárásban az ügyvédi képviselet kötelező.
A Ve. 228. § (2) bekezdése arról rendelkezik, hogy a bírósági felülvizsgálati kérelemről a bíróság legkésőbb a beérkezésétől számított 3 napon belül dönt.
A pártfogó ügyvéd kirendeléséről és a költségmentesség engedélyezéséről, annak feltételeiről a Pp. 84-83. §-a tartalmaz szabályozást.
A Ve. 228. § (2) bekezdése és 229. § (2) bekezdése alapján alkalmazandó nemperes eljárásban, a 105/1952. (XII. 28.) MT rendelet 13. §-a alapján a Pp. szabályai csak akkor alkalmazhatók, amennyiben azok a Ve. szabályaival - annak jellege miatt - összhangban állnak. A pártfogó ügyvéd kirendelése iránti eljárás lefolytatását a Ve. nem teszi lehetővé, mert a Pp. idézett rendelkezései ellentétesek a Ve. rövid, de kötelező eljárási határidőket megállapító szabályaival. A pártfogó ügyvéd szabályszerű kirendelése a bírósági eljárásra és a döntéshozatalra előírt határidők betartása miatt nincs mód, azok túllépésével a bíróság a választási eljárás alapelveit is súlyosan sértő törvénysértést valósítana meg. Ezen elvek a választási eljárás korábbi szabályozásával egyezően változatlanul fennállnak. (Legfelsőbb Bíróság Kvk. IV. 37.147/2006/2., Kvk. III. 37.155/2006/2., Kvk. IV. 37.484/2006/5.)
A kérelmező a felülvizsgálati kérelméhez nem csatolta azt a nyilatkozatot és igazolást jövedelmi és vagyoni viszonyairól, amely költségmentességi kérelme elbírálásának előfeltétele és a már említett szigorú eljárási határidők miatt azok bevárására nincs törvényi lehetőség.
A pártfogó ügyvédi képviselet iránti kérelemről a Kúria egyébként sem jogosult dönteni. A jogi segítségnyújtásról szóló 2003. évi LXXX. törvényben foglalt feltételek fennállása esetén arról a kormányhivatalok szakigazgatási szerveként működő Jogi Segítségnyújtó Szolgálat határoz. A kérelem elbírálására a kérelem előterjesztésének formájától függően 5 vagy 15 napon belül határoz. Ezek az előírások ugyancsak nem teszik lehetővé pártfogó ügyvéd kirendelése esetén a törvényes eljárási határidő alatt a döntés meghozatalát. Miután a kérelmező az előírt kötelező ügyvédi képviselet nélkül nyújtotta be kérelmét, pártfogó ügyvéd kirendelésének pedig nincs helye, a Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet a Ve. 231. § (2) bekezdése alapján hivatalból elutasította." (Kvk. I. 31.013/2014.)

Ve. 225. §

A Ve. 225. §-a lehetőséget biztosít arra, hogy a kérelmező a bírósági felülvizsgálati eljárásban jogorvoslati kérelmét új bizonyítékokkal is alátámassza. Az eljárás nemperes "sommás" jellege azonban a bíróság számára csak igen szűk körben biztosít lehetőséget bizonyítás lefolytatására. Hivatalbóli bizonyításnak eleve nem lehet helye, bizonyítási indítvány pedig a rövid eljárási határidők betartásának kötelezettsége miatt nem teljesíthető. Erre figyelemmel a bíróság elsősorban azokat a bizonyítékokat tudja figyelembe venni, amelyeket a kérelmezők beadványukban a bíróság elé tárnak, új bizonyítékok beszerzése az eljárás folyamán már nem lehetséges.
Az állított tények bizonyítékai becsatolásának szükségességére hívta fel a figyelmet a Kúria eseti döntésében:
"A Kúria a Ve. 222. § (2) bekezdése, valamint 223. § (2) bekezdése értelmében felülvizsgálati jogorvoslati fórum, amelynek eljárása a meghozott választási határozat jogszerűségi felülvizsgálatára irányul. Bizonyítás felvételét az eljárás sommás jellege csak szűk körben és korlátozott eszközökkel teszi lehetővé, a Kúria a sérelmezeti határozat, valamint az azt megelőző eljárás jogszerűségét - a bírósági felülvizsgálati kérelem megalapozottságát - azon bizonyítékok alapján bírálja el, amelyet a kérelmező elé tár. A felülvizsgálati kérelem megalapozottságát és ezzel az NVB határozatának, az azt megelőző eljárás jogsértő jellegét az ügy érdemi elbírálása esetén, a jelen eljárásban is csak akkor lehetett volna megállapítani, ha a kérelmező olyan bizonyítékokat csatol (fotó felvétel, hangfelvétel, okirat, cella információ stb.), amelyből hitelt érdemlően meg lehetett volna állapítani, hogy a kérelmező megbízottja az ajánlási ívek leadása céljából 2014. március 3-án 16 órát megelőzően megérkezett az adott választási iroda helyiségébe, és a szigorú számadású ajánlóíveket megkísérelte leadni. Arra azonban a kérelmező hivatkozásán túlmenő bizonyíték nem volt, így az adott választási iroda fair eljárás elvébe ütköző eljárása nem volt érdemben megállapítható.
Mindezek alapján a Kúria megállapította, hogy az NVB határozatai megfeleltek a Ve. felhívott rendelkezéseinek, ezért azokat a Ve. 231. § (5) bekezdés a) pontja alapján helybenhagyta." (Kvk. IV. 37.316/2014.)
A választási eredmény elleni bírósági felülvizsgálati kérelem sajátosságaival, ennek keretében a bizonyítási teherrel kapcsolatos ítélkezési gyakorlatot fejtette ki a Kúria a következő határozatában:
"Az NVB helyesen utalt arra, hogy a Ve. 241. § (2) bekezdése alapján a választási eredmény elleni jogorvoslat alapvető követelménye a törvénysértés pontos megjelölése. Ez azt is jelenti, hogy a választási bizottság, illetve a bíróság eljárását az eredményt megállapító döntés elleni fellebbezés keretei határozzák meg, a későbbi jogorvoslat során attól nem térhetnek el. A választási eredmény elleni jogorvoslat annyiban is speciális az egyéb választási jogorvoslathoz képest, hogy a törvénysértés pontos megjelölése mellett annak bizonyítékait is olyan fokon kell megjelölni, illetve hivatkozni, amely legalább a valószínűsítés szintjén alátámasztja az eredmény megállapítása során bekövetkezett jogsértéseket. Az eredmény elleni jogorvoslat sajátossága továbbá az is, hogy a bizonyítás lehetőségei a jogorvoslatot előterjesztő részéről korlátozottak, mivel csupán közvetett ismerete lehet a szavazatszámlálás eredményérői. A Kúria álláspontja szerint a bizonyítási kötelezettséget a fellebbező eljárás jogi lehetősége által meghatározott meder, lehet megkövetelni. Jelen ügyben a jogorvoslati kérelmet előterjesztők csak korlátozott bizonyítási helyzetben voltak, mivel az általuk elérhető és beszerezhető dokumentumok közvetlenül nem tartalmazhatták a szavazólapok minősítésének konkrét okait és körülményeit, így általuk pontosan nem volt ellenőrizhető az egyes szavazatok érvényességének minősítése. E körben a Kúria elegendőnek ítélte a kérelmezők által delegált SZSZB-tagok nyilatkozatait a hivatkozások valószínűsítéséhez. A Kúria a Ve. 241. § (3) bekezdését a korábbi bírói gyakorlattal azonos módon értékelte, tekintettel arra, hogy a Ve. az 1997. évi C. törvénnyel, e vonatkozásban azonos szabályokat tartalmaz. A Közigazgatási Gazdasági Döntvénytár (a továbbiakban: KGD) 2002. évi 2012. számú döntése szerint önmagában a kis szavazatkülönbség nem indokolja a szavazatok újraszámolását, melyre a Kúria - elvi tartalommal - jelen ügy keretei között is utal. A kérelmezők állításait és a valószínűsítés szintjét figyelembe véve a Kúria arra az álláspontra helyezkedett, hogy jelen ügyben adottak a Ve. 241. § (3) bekezdésének feltételei, mivel a jelöltek közötti szavazatkülönbség, illetőleg a kifogásolt érvénytelen szavazatok száma alapján szükséges az érvénytelen szavazatok teljes körű vizsgálata és azok jogi minősítésének ellenőrzése. E kérelemnek részben az NVB is eleget tett, ugyanakkor a Kúria a Ve. 241. § (2) bekezdésének értelmezése alapján szélesebb körű vizsgálatot tartott szükségesnek az eredménnyel kapcsolatos jogvita végleges és megnyugtató lezárásához." (Kvk. II. 37.500/2014.)

Ve. 226-227. §

A Kúria a következő ítéletében arra mutatott rá, hogy a választási bizottságnak nincs hatásköre a beérkezett kérelem tartalma szerinti minősítésére, a bírósági felülvizsgálati kérelmet az elbírálására jogosult bírósághoz kell felterjesztenie:
"1. A Ve. XII. Fejezete által felkínált jogorvoslati lehetőség a kifogás, a fellebbezés és a bírósági felülvizsgálat. A Ve. alapján nem lehet a választási bizottságok döntése ellen kétszer fellebbezéssel élni. Ha a helyi választási bizottság jár el első fokon, akkor a másodfokú döntést a területi választási bizottság hozza meg. Bírósági felülvizsgálatra az ítélőtáblához lehet fordulni.
Megállapítható az is, hogy a választás eredményei elleni jogorvoslatra speciális szabályokat állapít meg a Ve. 241. § (2) bek. a), b) pontja. A Ve. 241. § (2) bekezdése szerint "A választási bizottságnak a választás eredményét megállapító döntése ellen
a) a szavazatszámláló bizottság szavazóköri eredményt megállapító döntésének törvénysértő voltára, vagy
b) a szavazóköri eredmények összesítésére és a választási eredmény megállapítására vonatkozó szabályok megsértésére
hivatkozással lehet fellebbezést benyújtani."
Ebből következően az ny.-i helyi önkormányzati képviselő- és polgármester választás eredményét a HVB állapítja meg. Döntése ellen fellebbezésnek van helye. Helyesen állapította meg az NVB hogy hibás a TVB 82/2014. (X.17.) határozatának rendelkező részében és indokolásában a kifogásra utalás: "a kifogást elutasítja".
2. A fentiekből következően az NVB jelen ügyben helyesen mutatott rá arra, hogy a TVB a választás eredményét megállapító határozat ellen benyújtott fellebbezését a Ve.-ben foglalt jogorvoslati rend alapján nem bírálhatja el kifogásként, arról másodfokú határozatot hoz. Ennek megfelelően a jogorvoslati tájékoztatóban is az ítélőtáblához való felülvizsgálati kérelem benyújtásának lehetőségére kell felhívnia a kérelmezőt. Nincs összhangban a Ve.-vel ha a TVB azt a tájékoztatást nyújtja, hogy határozata ellen fellebbezésnek van helye, ha maga is fellebbezés alapján jár el. (A TVB döntésének tartalmából következően a HVB választás eredményét megállapító határozatát vizsgálta fellebbezés keretében.) A rossz jogorvoslati kioktatás a jogorvoslathoz való jog sérelméhez, kiüresedéséhez vezet.
3. Az NVB 1443/2014. számú határozata szerint az NVI a fellebbezést a Ve. 227. § bekezdése alapján terjesztette fel a Debreceni Ítélőtáblához. A Ve. 227. § (1) bekezdése szerint a bírósági felülvizsgálati kérelmet a választási iroda az ügy összes iratával legkésőbb a beérkezését követő napon 9 óráig felterjeszti az annak elbírálására jogosult bírósághoz. A Kúria megítélése szerint e szabály nem ad hatáskört a NVI-nek, hogy a beérkezett kérelmet tartalma szerint minősítse. A Ve. 227. § (1) bekezdése csupán a bírósági felülvizsgálati kérelem továbbításáról rendelkezik, az NVI-nek az irat érdemi minősítésére döntési lehetőséget sem ez a szabály, sem a Ve. 75. § (1) bekezdése nem biztosít.
Megjegyzendő, hogy a Ve. 229. § (1) bekezdés második mondata szerint a Nemzeti Választási Bizottság határozata ellen benyújtott bírósági felülvizsgálati kérelmet a Kúria bírálja el. Ez alapján az NVB mellett működő NVI a Ve. 227. § (1) bekezdése folytán egyébként is a Kúriához terjeszti fel az iratokat.
4. A kérelmező fellebbezésnek címzett beadványt nyújtott be az NVB-hez, amelyet később a NVI a Debreceni Ítélőtábla részére továbbított. Maga az NVB 1443/2014. számú határozata a TVB eljárásához kapcsolódva a következőket rögzíti: "A kérelemhez kötöttség nemcsak azt jelenti, hogy nem állapíthat meg olyan jogsértést, amelyre a kérelmező nem hivatkozik, hanem azt is, hogy nem bírálhatja felül a benyújtónak a kérelemben foglalt, a jogorvoslati forma egyértelmű meghatározására vonatkozó nyilatkozatát." A Kúria megítélése szerint e megállapítás igaz az NVI és az NVB eljárásra is. Azaz jelen esetben a fellebbezést az NVB soron következő ülésére kellett volna terjeszteni." (Kvk. IV. 38085/2014.)

A fellebbezés és a bírósági felülvizsgálati kérelem, valamint a választással kapcsolatos alkotmányjogi panasz elbírálása

Ve. 228. §

A bíróság a választási bizottság határozatát a Ve. 228. § (2) bekezdése és 229. § (2) bekezdése alapján a Ve.-ben foglalt eltérésekkel - a Pp. XX. fejezetének szabályai szerint, nemperes eljárásban vizsgálja felül. Az eljárási szabályok helyes alkalmazásánál figyelemmel kell lenni a Pp. 324. § (1) bekezdésében foglalt rendelkezésre, amely a közigazgatási perekben a Pp. általános szabályainak alkalmazását - a XX. fejezetben foglalt eltérésekkel - rendeli alkalmazni. A nemperes eljárásról rendelkezik továbbá a 105/1952. (XII. 28.) MT rendelet 13. §-ának (3) bekezdése, amely a nemperes eljárásban a Pp. szabályainak a nemperes eljárás sajátosságainak megfelelő alkalmazását írja elő. A bíróság tehát eljárása során elsőként azt vizsgálja, hogy az adott eljárási kérdésben a Ve. tartalmaz-e rendelkezést. Amennyiben ilyen nincs, a bíróság a Pp. XX. fejezetének szabályait alkalmazza, ha pedig az adott kérdésben a Pp. a közigazgatási perekre vonatkozó speciális rendelkezést sem tartalmaz, a bíróság a Pp. általános részének szabályai szerint jár el.

Ve. 229. §

A nemperes eljárás sajátossága, hogy az eljáró bíróság nem tart tárgyalást, határozatát tanácskozás alapján hozza meg. A kérelmező ennek megfelelően nem is kérheti nyilvános tárgyalás tartását, az erre irányuló kérelmet a bíróságnak a Ve. 229. § (2) bekezdése, valamint a Ve. 228. § (2) bekezdése alapján alkalmazandó Pp. 5. § (1) bekezdése szerint el kell utasítania. A Pp. általános szabályainak alkalmazásával nem kizárt, hogy a bíróság a kérelmezőt személyesen meghallgassa, azonban a személyes meghallgatásról való döntés a bíróság diszkrecionális jogkörébe tartozik.

Ve. 230-231. §

A Ve. 231. § (1) és (2) bekezdése határozza meg, hogy melyek azok a Ve.-ben meghatározott tartalmi kellékek és előírások amelyek hiányában, illetve megszegése esetén a bíróságnak a felülvizsgálati kérelmet érdemi vizsgálat nélkül el kell utasítania. A Ve. 231. §-ban szabályozott elutasítási okokon túlmenően azonban a bíróságnak olyan egyéb törvényes feltételek fennállását is vizsgálnia kell, amelyek hiányában a kérelem érdemben nem bírálható el. Ilyen törvényes feltételt állapít meg pl. a Ve. 221. § (1) bekezdése a választási bizottság bíróság által felülvizsgálható jogi aktusával kapcsolatban. Amennyiben a felülvizsgálati kérelem a Ve. 231. § (1) vagy (2) bekezdése alapján érdemi vizsgálat nélkül nem utasítható el, azonban az elbírálásának mégis egyéb törvényes akadálya van, azt a Pp. megfelelő szabályának alkalmazásával a bíróságnak hivatalból kell elutasítania.
A Ve. 231. § (5) bekezdése szerint a bíróság a megtámadott határozatot vagy helybenhagyja vagy megváltoztatja. A bíróság más határozatot akkor sem hozhat, ha a kérelmező ettől eltérő határozat meghozatalát tartja szükségesnek és kérelme kifejezetten más határozat meghozatalára irányul:
"A kérelmező által kért, a Nemzeti Választási Bizottság határozatát hatályon kívül helyező és a Nemzeti Választási Bizottságot új eljárásra kötelező döntés a Ve. 231. § (5) bekezdésére figyelemmel nem is hozható, a bíróság csak a megtámadott határozat helybenhagyására vagy megváltoztatására jogosult." (Kvk. II. 37.239/2014.)
A bíróságnak a felülvizsgálati kérelmek elbírálása során számos olyan eljárási kérdést kell eldönteni, amelyek pontos, egyértelmű szabályai a Ve.-ben nincsenek megállapítva. Az a rendelkezés, amely szerint a polgári peres eljárás szabályait a nemperes eljárás sajátosságainak megfelelően kell alkalmazni, olyan alapvető eljárási kérdések megoldását utalja a bírói gyakorlat körébe, mint az eljárási költségek megtérítése, személyes költségmentesség engedélyezése, pártfogó ügyvéd kirendelése, igazolás, az eljárás során alkalmazható bizonyítási eszközök stb. A Legfelsőbb Bíróság a tételesen nem szabályozott eljárási kérdésekben az elmúlt években következetes ítélkezési gyakorlatot alakított ki, amely a Ve. szabályai mellett is változatlanul irányadónak tekinthető.
A Legfelsőbb Bíróság a 2/2009. (X. 7.) KK véleményben elemezte a bíróság által felülvizsgálható választási határozatok körét. A kollégiumi vélemény egyes megállapításai - annak ellenére, hogy az alapjául felhívott, korábban hatályos választási eljárási törvényt a Ve. időközben hatályon kívül helyezte -, az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítására a Ve. szabályainak megfelelő alkalmazásával továbbra is alkalmas:
"A választási szervek eljárásuk során nem csak határozatokat hoznak, hanem tájékoztatókat, közleményeket bocsátanak ki, az OVB pedig (...........) állásfoglalásokat hoz.
A Legfelsőbb Bíróság következetes gyakorlata szerint a választási szervek tájékoztató levele ellen nincs helye "bírósági felülvizsgálat iránti kérelemnek (Kvk. III. 37.043/2008., Kvk. III. 37.321/2008., Kvk. IV. 37.261/2006.), továbbá a bíróság nem rendelkezik hatáskörrel a választási szervek működése, magatartása ellen benyújtott panaszok elbírálására (Kvk. I. 37.346/2002., Kvk. V. 37.584/2002.).
A Legfelsőbb Bíróságnak hatáskör hiányában érdemi vizsgálat nélkül kell elutasítani az OVB állásfoglalásai ellen benyújtott jogorvoslati kérelmeket (Kvk. V. 37.530/2002., Kvk. V. 37.582/2002.), valamint nincs helye felülvizsgálati eljárásnak a választási ügyben hozott megyei bírósági határozatok ellen (Kfv. III. 37.021/2001., Kfv. III. 37.039/2007.).
A bíróság a (...............) három napos eljárási határidő alatt a választási szervek határozatai ellen benyújtott felülvizsgálati kérelmekről köteles döntést hozni, az egyéb - hatáskörébe nem tartozó - beadványok elbírálására a határidő nem vonatkozik.
A bíróság (...............) a felülvizsgálat iránti kérelemről nemperes eljárásban határoz.
A választópolgárok és a választásban érintett egyéb résztvevők a választási eljárás szabályainak alkalmazása során (...............) kötelesek a jóhiszemű és rendeltetésszerű joggyakorlás alapelvét érvényre juttatni. A jogorvoslat lehetőségét ezért a bíróságnak úgy kell törvényesen biztosítani, hogy a választópolgárok e jogukat ne gyakorolhassák a jóhiszemű és rendeltetésszerű joggyakorlás alapelvébe ütközően. A választási jogorvoslati eljárásban előírt rövid határidők csak azokban az ügyekben kötik a bíróságot, amelyeket a törvény hatáskörébe utal. A választásokkal összefüggő egyéb beadványok elintézésére a 105/1952. (XII. 28.) MT rendelet 13. § (3) bekezdése alapján a nemperes eljárásban az eljárás jellegének megfelelően alkalmazandó Polgári perrendtartásban és az ügyviteli szabályokban foglaltak szerint kerülhet sor."
A nemperes eljárásban alkalmazandó Pp. szabályai szerint a bíróságnak az eljárást befejező határozatában a felek eljárás során felmerült költségeinek viseléséről és az eljárási illeték megfizetésére kötelezettről is határoznia kell.
A Legfelsőbb Bíróság a 2/2010. (II. 22.) KK véleményben úgy foglalt állást, hogy a választási bizottság határozatának bírósági felülvizsgálata iránti nemperes eljárásban perköltség nem állapítható meg:
"A Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 78. § (1) bekezdése szerint a pernyertes fél költségeinek megfizetésére a pervesztes felet kell kötelezni.
A választási eljárásról szóló (.................) törvény (a továbbiakban: Ve.) (.................)alapján a bíróság a felülvizsgálat iránti kérelemről nemperes eljárásban határoz. A nemperes eljárásban a bíróság a 105/1952. (XII. 28.) MT rendelet 13. § (3) bekezdése alapján az eljárás jellegének, sajátosságainak megfelelően alkalmazza a Pp. szabályait.
A bíróság ebben az eljárásban alapjogvédelmi feladatát látja el. Az Alkotmányban biztosított alapjog védelmét azonban nem önmagában az alapjog megsértése közvetlenül teszi lehetővé, hanem - miként más esetekben is - a bíróság előtti jogérvényesítés feltételeit külön törvény, a Ve. szabályozza. A Ve. a perköltségre vonatkozóan rendelkezést nem tartalmaz.
A választási bizottság határozatának bírósági felülvizsgálata iránti eljárás olyan sui generis eljárásnak minősül, amelyben a Pp. szerinti pernyertes és pervesztes félről nem beszélhetünk. A bíróság a választási bizottság határozatát vizsgálja felül, azonban - ellentétben a közigazgatási pertől - a határozatot hozó szerv a bírósági eljárásban nem vesz részt, a felülvizsgálatot kérelmezővel nem ellenérdekű fél, így pervesztesnek még akkor sem tekinthető, ha határozatát a bíróság megváltoztatja. Az eljárásban szerepelhetnek ellenérdekű felek (pl. két ellenérdekű jelölt vagy jelölő szervezet), azonban a bírósági eljárás tárgya ebben az esetben is a választási bizottság határozatának felülvizsgálata kapcsán a választási jogsértés megállapítása, és nem az ellenérdekű felek jogvitája. Az eljárásnak csak a kérelmező a résztvevője.
A választópolgárok, jelöltek, jelölő szervezetek alkotmányos jogukat gyakorolják. amikor a Ve. korlátlan jogorvoslatot engedő szabályozásával élve, a választás tisztasága érdekében fordulnak bírósághoz, ezért a felmerülő költségeik viselésére más szerv vagy személy nem kötelezhető. A Pp. perköltséget szabályozó rendelkezései a választási eljárás sajátosságai miatt nem alkalmazhatók, a Ve. pedig eljárási költség megállapítását nem teszi lehetővé." (Bírósági Határozatok 2010. évi 4. szám.)
A korábbi években a nem egyértelmű törvényi szabályozás következtében nem alakult ki egységes gyakorlat abban a kérdésben, hogy kell-e eljárási illetéket fizetni a választási szervek határozatának bírósági felülvizsgálata során. Ezért hozta meg a Legfelsőbb Bíróság Közigazgatási Jogegységi Tanácsa a 2/2010. KJE határozatot, amelyben kimondta, hogy a választási eljárásról szóló törvényben szabályozott bírósági felülvizsgálat iránti nemperes eljárás nem tárgyi illetékmentes. Időközben a jogalkotó felismerve az egyértelmű szabályozás szükségességét módosította az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvényt (Itv.). Az Itv. 62. §-ának (1) bekezdését 2013. május 3-i hatállyal kiegészítette az s) ponttal, amely szerint a feleket jövedelmi és vagyoni viszonyaikra tekintet nélkül illeték feljegyzési jog illeti meg a választási bizottság határozatának felülvizsgálatára irányuló nemperes eljárásban. Ezzel a jogalkotó megerősítette azt a 2/2010. KJE határozatban is lerögzített jogértelmezést, hogy a választási nemperes eljárás nem tárgyi illetékmentes, másrészt mentesítette a felülvizsgálati kérelmet benyújtókat az illeték előzetes lerovásának kötelezettsége alól. Az illeték mértéke az Itv. 43. § (7) bekezdése alapján 10 000 forint. A felülvizsgálati kérelem érdemi vizsgálat nélküli elutasítása esetén a mérsékelt eljárási illeték mértéke 1000 forint:
"A Kúria a kérelmező felülvizsgálati kérelmét érdemi vizsgálat nélkül elutasítja. Kötelezi a kérelmezőt, hogy külön felhívásra fizessen meg az államnak 1000 (egyezer) forint mérsékelt eljárási illetéket.
A Kúria a közigazgatási nemperes eljárás illetékének mértékét az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény 43. §-ának (7) bekezdése és 58. § (1) bekezdésének f) pontja alapján állapította meg és az ennek alapján számított mérsékelt eljárási illeték viselésére a 6/1986. (VI. 26.) IM rendelet 13. §-ának (2) bekezdése alapján kötelezte a kérelmezőt." (Kvk. III. 37.182/2014.)

Ve. 232-233. §

A Ve. 233. §-a a választási szerv határozatának felülvizsgálata során hozott bírói döntés ellen benyújtható alkotmányjogi panaszról rendelkezik. Gyakori eset, hogy a kérelmezők a bírósági felülvizsgálati kérelmükben terjesztésnek elő alkotmányjogi panaszt is és kérik a bíróságot, hogy azt juttassa el az Alkotmánybírósághoz. A kérelmezők bírósági felülvizsgálati kérelemben előterjesztett alkotmányjogi panaszát a bíróságnak figyelmen kívül kell hagynia, mivel a Ve. 233. § (1) bekezdése szerint a bírói döntés ellen, annak közlésétől számított három napon belül nyújtható be alkotmányjogi panasz. Erre figyelemmel csak az eljáró bíróság határozatának közlésével nyílik meg az Alkotmánybírósághoz való fordulás lehetősége:
"A kérelmező felülvizsgálati kérelmében arra az esetre, ha a Kúria a megtámadott döntést helybenhagyná alkotmányjogi panaszt terjesztett elő a Ve. 233. §-ára hivatkozással.
Az alkotmányjogi panasz előterjesztésére irányuló indítvány a Ve. 233. § (1) bekezdésére figyelemmel idő előtti.
A fentiek folytán a kérelmező alaptalan bírósági felülvizsgálati kérelmet nyújtott be, a Kúria ezért a Ve. 231. § (5) bekezdés a) pontja alapján a Nemzeti Választási Bizottság határozatát helybenhagyta." (Kvk. III. 37.262/2014.)
Az Alkotmánybíróság a bíróságok felülbírálati jogköréhez tartozó szakjogi, vagy törvényértelmezési kérdésekben nem foglalhat állást, a bírói döntéseket kizárólag az alkotmányosság szempontjából ellenőrizheti. Az Alkotmánybíróság a 3065/2014.(III. 26.) AB határozatában mutatott rá arra, hogy a bírói döntések irányának, a bizonyítékok bírói mérlegelésének és értékelésének, illetve a bírósági eljárás teljes egészének ismételt felülbírálatára nem rendelkezik hatáskörrel. Az ilyen irányú alkotmányjogi panaszokat ezért az Alkotmánybíróság visszautasítja:
"[39] 3. Az Alkotmánybíróság az Alaptörvény 24. cikk (1) bekezdésének értelmében az Alaptörvény védelmének legfőbb szerve. Ennek megfelelően az Alkotmánybíróság az Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdésének d) pontja alapján a bírói döntéseket az alkotmányosság szempontjából ellenőrizheti, és jogköre a bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenesség vizsgálatára és kiküszöbölésére korlátozódik, ezért a bírói döntés irányának, a bizonyítékok bírói mérlegelésének és értékelésének, illetve a bírósági eljárás teljes egészének ismételt felülbírálatára nem rendelkezik hatáskörrel [elsőként lásd: 3231/2012. (IX. 28.) AB végzés, Indokolás ; ezt követően megerősítette: 3392/2012. (XII. 30.) AB végzés, Indokolás ; 3017/2013. (I. 28.) AB végzés, Indokolás ].
[40] Az Alkotmánybíróság a 2011. évi CLI. törvény 27. §-ában szabályozott hatáskörében eljárva a bírói döntés és az Alaptörvény összhangját biztosítja. Ebből következően a bírói döntés alaptörvény-ellenességének vizsgálata során az Alkotmánybíróság attól is tartózkodik, hogy a bíróságok felülbírálati jogköréhez tartozó, szakjogi vagy kizárólag törvényértelmezési kérdésekben állást foglaljon [elsőként lásd: 3003/2012. (VI. 21.) AB végzés, Indokolás ; ezt követően megerősítette: 3065/2012 (VII. 26.) AB végzés, Indokolás ; 3391/2012. (XII. 30.) AB végzés, Indokolás; 7/2013. (III. 1.) AB határozat, Indokolás].
[41] A 3037/2014. (III. 13.) AB határozat Indokolásának - bekezdése szerint alkotmányjogi panasz értelmét, és az Alkotmánybíróság feladatát értenénk félre, ha az Alkotmánybíróság - hasonlóan egy rendes bírósági felülvizsgálati fórumhoz - a bírósági döntések korlátlan felülvizsgálatát végezné pusztán amiatt, mert egy téves döntés érintheti a sérelmet szenvedett fél alapvető jogait. Az eljárás lefolytatása, a tényállás megállapítása és értékelése, az alkalmazandó jog meghatározása és annak az értelmezése kizárólag a rendes bíróság feladata." [3065/2014. (III. 26.) AB határozat]

Az Alkotmánybíróság 3195/2014. (VII. 15.) AB végzésével rámutatott arra, hogy a Ve. 233. §-ában biztosított alkotmányjogi panasz kizárólag a bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenesség, vagy alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdés esetén vizsgálható érdemben.
"[14] 5. Az Nsztv. az országos népszavazás kezdeményezését (az országos népszavazás kitűzésére irányuló választópolgári kezdeményezést, a kérdés benyújtását, hitelesítését, az aláírásgyűjtést, az aláírások ellenőrzését, a népszavazás elrendelését, a kezdeményezéssel összefüggő jogorvoslatot), valamint az országos népszavazási eljárást (a népszavazás kitűzését, a választási szerveket, kampányt, az adatszolgáltatás a névjegyzékből, a szavazólap adattartalmát, a szavazási levélcsomagot, a szavazatok továbbítását, a szavazás módját, a szavazatszámlálást, a választás eredményének megállapítását továbbá a jogorvoslatot) külön szabályozza.
[15] Az Nsztv.-ben az országos népszavazás kezdeményezése és az országos népszavazási eljárás külön fejezet (II. és V. fejezet).
[16] Az Nsztv. V. fejezet 31. címe "az országos népszavazási eljárásban "rendelkezésre álló jogorvoslatról szól. Az Nsztv. 79. § (1) bekezdése szerint "az országos népszavazási eljárásban a jogorvoslat benyújtására és elbírálására rendelkezésre álló határidő öt nap. Ha a határidő utolsó napja nem munkanapra esik, a határidő csak az azt követő legközelebbi munkanapon jár le." Az Nsztv. 79. §-ának (3) bekezdése külön említi a Ve. 233. §-át, eszerint az alkotmányjogi panasz benyújtására és az Alkotmánybíróság döntéseire rendelkezésre álló határidő - a népszavazással összefüggő eljárás e részében - öt munkanap.
[17] Az Nsztv. értelmezhető úgy, hogy a Ve. 233. §-a alkalmazásával alkotmányjogi panasz csak a népszavazás kitűzését követően ("az országos népszavazási eljárásban") nyújtható be.
[18] Ettől különálló kérdés, hogy az Abtv. 33. §-a - az Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdés g) pontja alapján - az Alkotmánybíróság hatáskörébe utalja az Országgyűlés népszavazás elrendelésével összefüggő határozatának vizsgálatát, "bárki" indítványára. Ebben az eljárásban az Alkotmánybíróság az országgyűlési határozat érdemében csak akkor folytat vizsgálatot, ha az aláírásgyűjtő ív hitelesítése és a népszavazás elrendelése között a körülményekben olyan lényeges változás következett be, amelyet a kérdés hitelesítéséről, illetve az azzal szembeni felülvizsgálati kérelemről hozott döntés során a Nemzeti Választási Bizottság, illetve a Kúria nem vehetett figyelembe, és a döntést érdemben befolyásolhatja. Az Alkotmánybíróság nem vizsgálja érdemben azt az indítványt, amelyben az indítványozó a népszavazási kérdés tartalmát illető, illetve a hitelesítéssel összefüggő alkotmányossági aggályokra hivatkozik.
[19] Az országos népszavazási kezdeményezés és az országos népszavazási eljárás elválasztható egymástól, a kezdeményezések mindegyikéből nem feltétlenül válik népszavazási eljárás, a kezdeményezések egy része a hitelesítési vagy aláírás gyűjtési szakaszban megakad.
[20] Megállapítható, hogy a népszavazással összefüggő eljárásoknak az Alkotmánybíróság egyes, az Alaptörvényben és Abtv.-ben rögzített hatáskörei gyakorlása szempontjából három szakasza lehet: a népszavazási kezdeményezés (választópolgári kezdeményezés, a kérdés benyújtása, hitelesítése, az aláírásgyűjtés, az aláírások ellenőrzése), a népszavazás elrendelése és a köztársasági elnöki kitűzés utáni szakasz.
[21] A kérdés hitelesítése körében - ahogyan a jelen ügyben is - a Kúria döntése mint bírósági döntés az Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdés d) pontja és az Abtv. 27. §-a alapján alkotmányjogi panasszal támadható meg, de az alkotmányjogi panasznak Alaptörvényben biztosított jog (pl. tisztességes eljáráshoz való jog, népszavazáson való részvétel joga) sérelmére kell hivatkoznia, a népszavazásból kizárt tárgykörök mikénti értelmezését - alapjogi sérelem állítása nélkül - önmagában nem lehet vitatni az Alkotmánybíróság előtt.
[22] A népszavazás elrendelését követően az Abtv. 33. §-ában foglalt feltételekkel járhat el az Alkotmánybíróság, az ott meghatározott indítványozói jogosultság és határidő mellett.
[23] A népszavazás kitűzését követően a népszavazási eljárásban az Alkotmánybíróság eljárására alkalmazni kell a Ve. 233. §-át is, az Nsztv. 79. § (3) bekezdésében szereplő, a határidőkre vonatkozó eltéréssel.

A választási ügyben hozott bírói döntést megsemmisítő AB határozatból fakadó eljárási teendőket fejtette ki a Kúria a következő végzésében:
"2. A kérelmező alkotmányjogi panaszt nyújtott be az Alkotmánybírósághoz a választási eljárásról szóló 2013. évi XXXVI. törvény (a továbbiakban: Ve.) 233. §-a alapján, amelyben - többek között - az Alaptörvény IX. cikk (1) bekezdésébe foglalt véleménynyilvánítási szabadsághoz való jog sérelmét állította.
Az Alkotmánybíróság a 2014. október 7-én meghozott IV/1672/2014. számú AB határozatában a Szegedi Ítélőtábla Pk.I.20.821/2014/2. számú végzését megsemmisítette. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy azok a közszereplők, akik nyíltan vállalhatnak közéleti - politikai szerepet (szemben például egy bíró idevonatkozó lehetőségeivel), meg is tudják magukat védeni az alaptalan megnyilvánulásokkal szemben a nyilvánosság előtt. Erre minden lehetőség adott például egy választási kampány során a polgármester-jelölteknek. Az Alkotmánybíróság arra a következtetésre jutott, hogy a bírói döntés ezeket az alkotmányossági szempontból meghatározó összefüggéseket helyesen értelmezte ugyan, de a konkrét ügyben tévesen alkalmazta őket. A véleménynyilvánítás szabadsága tehát fokozottan érvényesül olyan értékítéletekkel kapcsolatban, amelyek a közügyekre vonatkozó vélemények ütközésében kapnak hangot, még akkor is, ha esetleg túlzóak és felfokozottak.
3. A Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 360. § b) pontja szerint, ha az Alkotmánybíróság megállapítja a bírói döntés alaptörvény-ellenességét és a bírósági határozatot megsemmisíti, az alkotmányjogi panasz orvoslásának eljárási eszközét - az Alkotmánybíróság határozata alapján és a vonatkozó eljárási szabályok megfelelő alkalmazásával - a Kúria állapítja meg. A választási ügyben hozott bírói döntés más bírói döntésektől eltérő kezelését, sem a Pp. sem a Ve. nem írja elő.
A Pp. 361. § c) pontja szerint a Kúria az alkotmányjogi panasz orvoslása érdekében - ha az Alkotmánybíróság a bíróság határozatát megsemmisítette - az Alkotmánybíróság határozatából következően az első vagy a másodfokon eljárt bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasítja, vagy a felülvizsgálati kérelem tárgyában új határozat hozatalát rendeli el. A Pp. 362. § (1) bekezdése szerint ebben az esetben az eljárás hivatalból indul, s a Pp. 363. § (1) bekezdése alapján a Kúria soron kívül jár el (jóllehet a választási ügyekben a Ve.-ben szabályozott szoros, háromnapos jogorvoslati határidőket a tételes jog erre az eljárásra nem írja elő).
A Pp. fenti rendelkezései alapján indult eljárásban - az Alkotmánybíróság IV/1672/2014. számú AB határozata nyomán - a Kúria megállapította, hogy az ítélet megsemmisítése folytán el nem bírált bírósági felülvizsgálat maradt folyamatban, ezért a Szegedi Ítélőtáblát új eljárásra és új határozat hozatalára utasította. Az új eljárásban a Szegedi Ítélőtáblának a IV/1672/2014. AB határozatban foglaltak szerint - a Ve. szerinti határidőn belül - kell eljárnia." (Kvk. 38.047/2014.)

A szavazókörök kialakításával és felülvizsgálatával kapcsolatos jogorvoslat

Ve. 234. §

A szavazókörök kialakításával és felülvizsgálatával kapcsolatban hozott határozat ellen bírósági felülvizsgálatnak nincs helye.

A névjegyzékkel kapcsolatos jogorvoslat

Ve. 235-238. §

A névjegyzékkel kapcsolatos határozatok bírósági felülvizsgálatának szabályai az általános felülvizsgálati szabályoktól több eltérést tartalmaznak. Ezek a következők:
- a nem elfogadott fellebbezés elbírálása a járásbíróság hatáskörébe tartozik (ez esetben a járásbíróság közvetlenül a fellebbezést bírálja el);
- ügyvédi képviselet nem kötelező; egyesbíró jár el;
- a Nemzeti Választási Iroda elnökének hatáskörébe tartozó döntés esetében a Fővárosi Törvényszék jár el;
- az elbírálási határidő 15 nap (kivéve a választás kitűzését követően benyújtott fellebbezés esetén).

A jelöltek, listák sorrendjének sorsolása elleni jogorvoslat

Ve. 239. §

A jelöltek, listák sorrendjének sorsolása ellen önálló jogorvoslatnak nincs helye, a sorsolás törvényessége a szavazólap adattartalmának jóváhagyása elleni bírósági felülvizsgálat keretében támadható.

A szavazólap adattartalmának jóváhagyása elleni jogorvoslat

Ve. 240. §

Az általános 3 napos elbírálási határidővel szemben a szavazólap adattartalmának felülvizsgálatára a Ve. 1 napos határidőt ír elő. Ennek megfelelően 1 nap alatt kell a bíróságnak határoznia az ebben a kérelemben foglalt, a jelöltek, listák sorrendje ellen benyújtott kérelemről is.

A választás eredménye elleni jogorvoslat

Ve. 241. §

A Kúria eseti döntésben kifejtett álláspontja szerint a választási bizottság tagjának összeférhetetlensége - mint jogsértés - esetén az eredmény megállapítása ellen, annak megállapításától számított három napon belül kifogás nyújtható be:
"A Ve. - a fellebbezés és a bírósági felülvizsgálati kérelem mellett - jogorvoslati eszközként intézményesíti a kifogást, amely a 208. § értelmében (...) a választásra irányadó jogszabály, illetve a választás és a választási eljárás alapelveinek megsértésére (a továbbiakban együtt: jogszabálysértés) hivatkozással (...) nyújtható be. Mivel a Ve. 241. §-a -, valamint lex specialisként a Ve. 307/N. § és 307/P. § - a választás eredményének megállapításával kapcsolatosan meghatározza a jogorvoslat irányát és speciális eljárási rendjét, ezért a választás eredményét befolyásoló, kifogással támadható jogsértés csak olyan jellegű magatartás lehet, amely a választási eredmény megállapításáig megvalósul, illetve a választási eredmény megállapításáig fejti ki hatását.
Utalni kell továbbá arra is, hogy a Ve. jogorvoslati rendszere nem ismeri a szubjektív határidőt a jogorvoslati eszköz alkalmazásakor: a megállapított rövid határidők főszabályként a jogsértés megtörténtéhez és nem az érintett kérelmező szubjektív észleléséhez kötődnek. A határidők időtartama pedig jogvesztő jellegű. A jogorvoslati határidők ezen Ve.-beli sajátosságai a választási eljárások gyors és hatékony lezárását, a választások eredményének jogorvoslatok utáni stabilitását szolgálják.
Mindemellett rögzíteni szükséges azt is, hogy egyebek mellett a Ve. 18. §-a szerinti intézményes és individuális, valamint abszolút összeférhetetlenségi okok garantálják azt, hogy a választási bizottságok képesek legyenek betölteni a Ve. 14. § (1) bekezdése szerinti pártatlan, részrehajlás nélküli döntéshozatali funkciójukat. Amennyiben a választási bizottság működésében olyan személy vesz részt akár elnökként -, akivel szemben a Ve. 18. §-a szerinti összeférhetetlenségi ok valamelyike fennáll, úgy a jogsértés nem egy aktussal, nem egyszeri magatartással valósul meg. Ebben az esetben a jogsértés a választási bizottság összetételében rejlő állapot, amely lényegében a választási bizottság tagjainak, illetve elnökének megválasztásától kezdődően a megbízatás Ve. 34. §-ában foglalt megszűnéséig fennáll. Az ilyen jogsértés a választási bizottság egész tevékenységét befolyásolja, egészében megkérdőjelezi a választási bizottság eljárásnak jogszerűségét.
A fenti általános megállapítások után a Kúria előtti eljárásban a kérelmező a választási eredményt vitatta azzal, hogy az a HVB elnökének összeférhetetlenségére visszavezethető elfogultsága miatt alakult a megállapítottak szerint. A kifogás értelmében a kérelmező a vélt jogsértést 2014. október 24-én, az eredmények és a jogorvoslati döntések olvasása közben észlelte.
A Kúriának abban a kérdésben kellett állást foglalnia tehát, hogy a kifogás előterjesztésére nyitva álló három napos határidőt milyen időponttól kell számítani akkor, ha az állított jogsértés nem egyszeri magatartással valósul meg, hanem folyamatos állapotot jelent, és befolyással lehet a kinyilvánított választói akarat eredményére.
A Kúria e kérdés kapcsán arra a következtetésre jutott, hogy az összeférhetetlenség mint jogsértő állapot a választás eredményének viszonylataiban nem a választói akarat kinyilváníthatóságának lezárásáig (2014. október 12. 19 óra) fejti ki jogsértő hatását, hanem kifejezetten az eredmény megállapításában. A Ve. 34. § (3) bekezdése alapján bárki által benyújtható kifogást tehát a választás eredményének HVB általi megállapításától számított 3 napos határidőben lehet előterjeszteni. Ha ez nem így lenne és a felülvizsgálati kérelem logikája szerint az eredmény megállapítására is kiható összeférhetetlenségre alapozott kifogás (...) a sérelmezett állapot fennálltáig [Ve. 209. § (2) bekezdés második fordulata] előterjeszthető lenne, úgy az akár évekre is relativizálhatná a megállapított választási eredményeket. Emellett kifejezetten ellentétbe kerülne a Ve. fentiek szerint jellemzett objektív és jogvesztő határidőkkel operáló jogorvoslati rendszerével
A jelen esetben mindez azt jelenti, hogy szemben a bírósági felülvizsgálati kérelemben foglaltakkal - a kérelmezőnek a kifogást a választási eredmény HVB szerinti megállapítását követően, tehát 2014. október 12-ét követő harmadik nap (2014. október 15.) 16 óráig beérkezően kellett volna benyújtania. Mivel a kérelmező kifogása 2014. október 25-én érkezett a TVB-hez, ezért az NVB határozatában jogszerűen jutott arra a megállapításra, hogy a jogorvoslati kérelem elkésett, amelyet ezért érdemi vizsgálat nélkül el kellett utasítani." (Kvk. 38.098/2014.)
Ha a szavazatok újraszámlálását a bíróság szükségesnek tartja, azt 6 nap alatt köteles elvégezni. Az újraszámlálás szükségességének megítélése a bíróság mérlegelési jogkörébe tartozik. Újraszámlálásra csak akkor kerülhet sor, ha a szavazóköri eredményt megállapító döntés törvényessége egyéb módon nem dönthető el.

Jogorvoslat a választási szerv hallgatása miatt

Ve. 242. §

A Nemzeti Választási Bizottság eljárási kötelezettségének elmulasztása esetén közvetlenül a Kúriához lehet kifogást benyújtani az általános jogorvoslati szabályok betartásával.
A Kúria a Nemzeti Választási Bizottság hallgatása miatt benyújtott kifogás elbírálására a Ve. 228. § (2) bekezdés szerinti, a bírósági felülvizsgálati kérelem elbírálására vonatkozó eljárási szabályok megfelelő alkalmazását írta elő a következő határozatában:
"A kérelmező 2014. április 3-án elektronikus levélben 12 kifogást terjesztett elő a Nemzeti Választási Bizottságnál (NVB).
A kérelmező a Kúria előtt 2014. április 7-én, elektronikus levélben benyújtott kifogásában azt sérelmezte, hogy az NVB a kifogásokat az előírt három napon belül nem bírálta el. Erre figyelemmel kérte a mulasztásban megnyilvánuló törvénysértés megállapítását és az NVB soron kívüli eljárásra utasítását a választási eljárásról szóló 2013. évi XXXVI. törvény (a továbbiakban: Ve.) 242. § (2) bekezdése alapján. A kérelmező Kúriára benyújtott kifogását saját kezű aláírás és jogi képviselő nélkül terjesztette elő. A beadványban nincs utalás arra sem, hogy a kérelmező jogi szakvizsgával rendelkezne.
A kérelmező bírósági felülvizsgálati kérelme érdemi vizsgálatra nem alkalmas. A Kúria következetes ítélkezési gyakorlata értelmében a választási szerv hallgatása miatti jogorvoslati eljárás sajátos bírósági felülvizsgálati eljárás, melyre a Ve. 228. § (2) bekezdés szerinti, a bírósági felülvizsgálati kérelem elbírálására vonatkozó szabályokat kell megfelelően alkalmazni.
A Ve. 224. § (5) bekezdése értelmében ,,[a] bírósági felülvizsgálati eljárásban az ügyvédi képviselet kötelező. A jogi szakvizsgával rendelkező személy - a szakvizsga-bizonyítvány egyszerű másolatának csatolásával - saját ügyében ügyvédi képviselet nélkül is eljárhat."
A kérelmező elektronikusan benyújtott felülvizsgálati kérelméhez nem csatolt sem jogi képviselőnek adott meghatalmazást, sem szakvizsga-bizonyítványt, amely azt igazolná, hogy ügyében ügyvédi képviselet nélkül, személyesen eljárhatna.
A Ve. 231. § (2) bekezdése értelmében "[a] bírósági felülvizsgálati kérelmet érdemi vizsgálat nélkül el kell utasítani továbbá, ha a 224. § (5) bekezdésében foglalt rendelkezés megsértésével nyújtják be."
Mivel a Kúria megállapította, hogy a kérelmező felülvizsgálati kérelmét jogi képviselet nélkül nyújtotta be, ezért a felülvizsgálati kérelmet érdemi vizsgálat nélkül elutasította." (Kvk. IV. 37.467/2014.)

XIII. FEJEZET

Az országgyűlési képviselők választása

Ve. 243. §

Az országgyűlési képviselők választásánál az általános jogorvoslati szabályokat kell alkalmazni, eltérést a Ve. nem állapít meg.

A jogorvoslat

Ve. 297. §

Az országgyűlési képviselők választásán a bírósági felülvizsgálati kérelmet a Ve. 229. § (1) bekezdés alapján a Kúria bírálja el.

XIV. FEJEZET

A helyi önkormányzati képviselők és polgármesterek választása

Ve. 301. §

A jogorvoslat

Ve. 307/P-307/Q. §

A helyi önkormányzati képviselők és polgármesterek választásán a Ve. 307/P. § (1) bekezdésben foglalt esetekben a helyi választási bizottságnak van hatásköre a benyújtott kifogások elbírálására, másodfokon pedig a területi választási bizottság jár el. Ennek következtében az önkormányzati választásokon a Ve. 229. § (1) bekezdése alapján a bírósági felülvizsgálati kérelmet a másodfokú határozatot hozó választási bizottság székhelye szerint illetékes ítélőtábla bírálja el.

XV. FEJEZET

A NEMZETISÉGI ÖNKORMÁNYZATI KÉPVISELŐK VÁLASZTÁSA

Ve. 308. §

A jogorvoslat

Ve. 330. §

A nemzetiségi önkormányzati képviselők választásán a jogorvoslati rend lényegében megegyezik az önkormányzati választások jogorvoslati szabályaival, vagyis alapesetben az ítélőtábla bírálja el a bírósági felülvizsgálati kérelmet. A Kúria jár el a területi és az országos nemzetiségi önkormányzati választáshoz kapcsolódó felülvizsgálati kérelmek elbírálásánál.

XVI. FEJEZET

Az Európai Parlament tagjainak választása

Ve. 331. § (1) bekezdés

XLII. fejezet

A csőd- és a felszámolási eljárás

A csődtörvény célja, története

A gazdaság életét szabályozó törvények sorába tartozó, nagy jelentőséggel bíró, az Országgyűlés által 1991. szeptember 24-én elfogadott, a csődeljárásról, a felszámolási eljárásról és a végelszámolásról szóló 1991. évi IL. törvény (a továbbiakban: Cstv. vagy Csődtörvény) 1992. január 1-jén lépett hatályba.
Ez az ún. csődtörvény, a címében is meghatározott három eljárást szabályozta. Csődeljárásnak nevezi a reorganizáció lehetőségét nyújtó eljárást. Felszámolási eljárásnak tekinti azt az eljárást, ahol a cél a fizetésképtelen gazdálkodó szervezet végleges megszüntetése, a vagyon hitelezők közötti szétosztásával. Végül e törvényben kapott helyett a végelszámolás szabályozása is, amelyet kezdettől fogva vitattak, mert végelszámolásra csak akkor kerülhet sor, ha nem fizetésképtelen a gazdálkodó szervezet, ezért nem volt indokolt e szabályozásnak a fizetésképtelenségi helyzetet rendező csődtörvényben történő elhelyezése.
A csődtörvény gyakorlati alkalmazása során felmerült tapasztalatok alapján a törvénynek, a változó gazdasági helyzethez való hozzáigazítása érdekében számtalan módosítás történt. Ezek közül az alábbiakban felsoroltak változtattak nagyobb mértékben a törvény szövegén, s az eredeti jogalkotói szándékon.
Az 1993. szeptember 2-án hatályba lépett 1993. évi LXXXI. törvény elsősorban a csődeljárási részt érintette, megszüntetve a kötelező csődöt és megváltoztatva a csődeljárás indításának a módját. E módosítás következtében azonban a csődeljárások száma nagymértékben csökkent.
Az 1997. augusztus 6-án hatályba lépett 1997. évi XXVII. törvénnyel történt módosítás főként a felszámolási eljárásban hozott változást. Célja - többek között - a felszámolók tevékenységének átláthatóbbá, ellenőrizhetőbbé tétele volt azzal egyidejűleg, hogy a díjazásuk forrását is biztosítani akarták, figyelemmel arra, hogy a felszámolás alá kerülő gazdálkodó szervezetek vagyona annyira lecsökkent, hogy még a felszámoló díját sem fedezte. (Ez a folyamat oda vezetett, hogy a 2001. szeptember 1-jétől hatályba lépett 2000. évi CXXXVII. törvénnyel a felszámolók díjazása tekintetében ismét módosítani kellett a csődtörvényt. Ekkor került sor a zálogjoggal biztosított követelések korlátozott külön kielégítésére vonatkozó új szabály beiktatására is).
Az egyes pénzügyi tárgyú törvények jogharmonizációs célú módosításáról szóló 2004. évi XXVII. törvény a Magyar Köztársaságnak az Európai Unióhoz történő csatlakozásáról szóló nemzetközi szerződést kihirdető törvény hatálybalépésének napjától, azaz 2004. május 1-jétől ismét módosította a csődtörvényt. Erre Magyarországnak az Európai Unióhoz való csatlakozása miatt, a fizetésképtelenségi eljárásokról szóló 1346/2000/EK rendelet alkalmazhatósága érdekében, valamint a pénzügyi hitelbiztosítéki megállapodásokról szóló 2002/47/EK irányelv átültetése érdekében került sor. Ez a módosítás - többek között - bevezette a felszámolási eljárásban az ideiglenes vagyonfelügyelő intézményét, újraszabályozta az óvadékos hitelezők helyzetét, illetve a felszámoló megtámadási jogát.
A csődtörvény módosításáról szóló 2006. évi VI. törvény nagy része 2006. július 1-jén lépett hatályba az új társasági törvénnyel (2006. évi IV. törvény), valamint a cégnyilvánosságról, a bírósági cégeljárásról és a végelszámolásról szóló új cégtörvénnyel (2006. évi V. törvénnyel) egy időben. Ez a módosítás egyrészt megteremti az összhangot a Cstv. rendelkezései, valamint az új Gt. és Ctv. rendelkezései között. Ennek során a Cstv. végelszámolásról szóló IV. fejezetét (65-79. §-ok) kiemelték és áthelyezték a cégtörvénybe, újra kodifikálva annak rendelkezéseit. Ennek következtében 2006. július 1-jétől a csődtörvény neve megváltozott: "A csődeljárásról és a felszámolási eljárásról szóló 1991. évi XLIX. törvény" lett az elnevezése. Míg a végelszámolásról szóló rendelkezéseket a Ctv. VIII. fejezete tartalmazza.
Másrészt a Kormány 1094/2005. (IX. 19.) Korm. határozatával elfogadta az új csődtörvény koncepcióját. E koncepcióban megfogalmazott tézispontokkal összhangban a 2006. évi VI. törvénnyel történt módosítás bevezetett számos olyan rendelkezést, amelynek célja, a törvény általános indokolásában megfogalmazottak szerint - a gazdasági élet tisztaságának és átláthatóságának, valamint a hitelezői érdekek biztosításának erősítése. Ennek érdekében - többek között - részletes szabályokat állapított meg a nem vitatott, vagy elismert követelésen alapuló felszámolási kérelmek benyújtásának előfeltételei, a kérelem elbírálása körébe eső körülmények, illetve a jogerős bírósági határozatokon alapuló felszámolási kérelem körében. Megteremtette a dologi biztosítékkal rendelkező hitelezők külön kielégítési jogát, valamint kidolgozta az adós vezetőinek a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet bekövetkeztét követő, speciális csődjogi felelősségi szabályait. Rendezte továbbá a felszámolókkal összefüggő szakmai, összeférhetetlenségi kérdéseket.
A vállalkozói "körbetartozások" mérséklése céljából történő törvénymódosításokról szóló, 2007. július 7-én hatályba lépett 2007. évi LXXXVIII. törvény módosította a csődeljárás lefolytatása iránti kérelem, valamint az adós által nem vitatott, vagy elismert hitelezői követelésen alapuló felszámolási kérelem benyújtásának előfeltételeit.
A 2009. szeptember 1-jén hatályba lépett 2009. évi LI. törvény egyszerűsítette, gyorsította és ésszerűsítette a Cstv. szabályait. Teljes egészében újraszabályozta a korábban csak kivételesen alkalmazott csődeljárást annak érdekében, hogy ez az eljárás vonzóbbá váljon mind az adós, mind a hitelezői részére, megteremtse a vállalkozás vagyonának védelmét, erősítse a csődeljárás adósságrendező funkcióját, a csődegyezségek megkötésével a felszámolási eljárások száma csökkenjen. E módosítások leglényegesebb eleme, hogy - az adós által kezdeményezett csődeljárásban - a fizetési haladékhoz nem követeli meg az előzetes hitelezői hozzájárulást, hanem bevezeti a bíróság által automatikusan engedélyezett, annak közzétételétől érvényesülő ideiglenes fizetési haladék (moratórium), majd a kérelem formai vizsgálata után elrendelt csődeljárás szerinti fizetési haladék intézményét. Ezzel az ún. "csődmoratórium" a csődeljárás elrendelésétől kezdve csődvédelmet jelent az adósnak a hitelezők követelésének érvényesítésével szemben. Ugyanakkor az adós mellé a bíróság által kirendelt vagyonfelügyelő szerepét, jogkörét bővíti annak érdekében, hogy az adós ne éljen vissza a csődvédelemmel és megőrizze a csődvagyont. Amennyiben az adós a moratórium időtartama alatt nem tudja megszerezni a csődegyezséghez szükséges támogatást, az erről szóló értesítés alapján a bíróság hivatalból dönt a csődeljárás megszüntetéséről és az adós felszámolásának elrendeléséről.
A módosított rendelkezések a felszámolási eljárásban a hitelezői választmánynak az értékesítési eljárás előkészítésére, lefolytatására nagyobb befolyást, illetve tájékozódási lehetőséget adnak. Lehetővé teszik a felszámolási eljárás megszüntetését is, ha az adós - a törvényben részletezett - valamennyi tartozását rendezi és kifizeti az eljárás költségeit is. Az úgynevezett egyszerűsített felszámolási eljárásban differenciáltabb szabályrendszert teremtenek meg annak érdekében, hogy a vagyontalan, már nem működő cégek gyorsított eljárásban kerüljenek megszüntetésre, jelentősen csökkentve ezáltal az eljárás lefolytatásából keletkező állami költségeket is.
A 2011. augusztus 4-én hatályba lépett, a nemzetgazdasági szempontból kiemelt jelentőségű gazdálkodó szervezetek csődeljárásának és felszámolásának különleges szabályairól és az azzal összefüggő törvénymódosításokról szóló 2011. évi CXV. törvény - indokolásában megfogalmazott - célja, hogy a nemzetgazdasági szempontból kiemelt jelentőségű gazdálkodó szervezetek esetében - ha azok csődeljárás vagy felszámolási eljárás alá kerülnek, akkor a Cstv. általános szabályaitól eltérő szabályok érvényesülhessenek. Közérdek, gazdaságpolitikai érdek, a közszolgáltatások biztonságosságához fűződő elvárások teszik indokolttá, hogy az említett vállalkozások adósságrendezése, hitelezőikkel való megegyezése, reorganizációjuk, kiemelt ügyként valósuljon meg, ha pedig a vagyonhiányuk és fizetésképtelenségük nem szüntethető meg, akkor a jogutód nélküli megszüntetésük gyorsabb, átláthatóbb és egységesített eljárásrend szerint, a felszámolás hatékonyabb szakmai kontrolljával történjék.
Az egyesülési jogról, a közhasznú jogállásról, valamint a civil szervezetek működéséről és támogatásáról szóló 2011. évi CLXXV. törvény (a továbbiakban: Civtv.) jelentősen bővítette a Cstv. személyi hatálya alá tartozó jogalanyok körét és 2012. január 1-jétől kezdődő hatállyal az egyesületekre és az alapítványokra is alkalmazni rendeli a Cstv. szabályait - törvény eltérő rendelkezése hiányában. (Lásd a Civtv. 10. §-ában foglaltakat.)
A 2011. évi CXCVII. törvény a fizetésképtelenségi eljárási szabályok kisebb részben 2012. január 1-jétől, nagyobb részben 2012. március 1-jétől kezdődő hatállyal történt módosításával azt célozza, hogy a szabályozás biztosítsa az eljárás alá került adós vállalkozás vagyonának védelmét, erősítse a csődeljárás adósságrendező funkcióját, a csődegyezségek megkötésével a felszámolási eljárások száma csökkenjen. Mindezek - a jogalkotó szándéka szerint - közvetetten hozzájárulhatnak a vállalkozások munkahelymegtartó képességének megőrzéséhez. A szabályozás elősegíti továbbá, hogy ezek az eljárások átláthatóbbak és a kapcsolódó jogszabályokkal koherensek legyenek.
Az egyes törvényeknek az új Polgári Törvénykönyv (2013. évi V. törvény, a továbbiakban: új Ptk.) hatálybalépésével összefüggő módosításáról szóló 2013. évi CCLII. törvény 91. §-a a Cstv. rendelkezéseit főként az új Ptk. zálogjogi, dologi biztosítékokra vonatkozó szabályozásának változásai miatt módosította. Az átmeneti rendelkezések (Cstv. 83/I-83/J. §) lehetővé teszik, hogy azok a biztosítékok, amelyeket bár az új Ptk. nem ismer (vagyont terhelő zálogjog), vagy nem ismer el (vételi jog biztosítéki célú kikötése), azonban az új Ptk. átmeneti rendelkezése alapján érvényesen fennállnak, megfelelő eljárásjogi elbírálást kapjanak a Cstv. hatálya alá tartozó eljárásokban.
A Cstv. rendelkezéseit - a 28. pótlaptól kezdődően - a számtalan módosítás miatt, a jobb áttekintés érdekében, a joganyag teljes körű feldolgozásának igényével - a törvény hatályos szabályozásának sorrendjében ismertetjük és elemezzük.

A törvény általános rendelkezései

A Cstv. által szabályozott eljárások fogalma

[a Cstv. 1. §-ához]

A csődeljárás lényege, hogy az adós gazdálkodó szervezet, amely tartozását az esedékességkor nem tudta vagy előre láthatóan nem tudja kiegyenlíteni, fizetési haladékot kap annak érdekében, hogy hitelezőivel egyezséget kössön adósságának rendezéséről.
A csődeljárás szabályozásának célja, hogy a reorganizációra, a hitelezőkkel való egyezségkötésre képes és arra felkészült adós valamint hitelezői a kedvezőbb gazdasági eredménnyel járó csődeljárás megindítását válasszák, az adós tevékenységének teljes leépítésével, megszüntetésével járó felszámolási eljárás helyett.
A felszámolási eljárás lényege, hogy a fizetésképtelen gazdálkodó szervezet jogutód nélküli megszüntetésére és ennek során a hitelezők követeléseinek a lehetséges mértékű kielégítésére a törvényben szabályozott módon és sorrendben kerüljön sor.
A két eljárás szorosan kapcsolódhat egymáshoz.
A 2009. szeptember 1-je után indult csődeljárásban amennyiben az adós a hitelezőivel folytatott tárgyalásokon a moratórium (meghosszabbított moratórium) időtartama alatt nem tudja megszerezni az egyezséghez szükséges hozzájárulást, a tárgyalásokat le kell zárnia és erről a bíróságot értesítenie kell, amely hivatalból dönt a csődeljárás megszüntetéséről és az adós felszámolásának elrendeléséről.
Ugyanakkor a felszámolási eljárás még a felszámolás közzétételét (kezdő időpontját) követően sem vezet minden esetben az adós gazdálkodó szervezet jogutód nélküli megszüntetésére. A Cstv. 41-45. §-aiban szabályozott egyezség - az ún. kényszeregyezség - jogintézménye módot ad arra, hogy az adós a hitelezőivel megállapodást kössön. Ha az egyezség folytán a gazdálkodó szervezet fizetésképtelensége megszűnik és az egyezség megfelel a jogszabályoknak, a bíróság az egyezséget jóváhagyja, s - egyéb intézkedések mellett - a felszámolási eljárás befejezéséről dönt.
A 2009. szeptember 1-je után indult felszámolási eljárásokban alkalmazható Cstv. 45/A. §-a pedig lehetőséget teremt arra, hogy az adós ellen indított felszámolási eljárást meg lehessen szüntetni, ha az adós valamennyi - a felszámolási eljárásban bejelentett és elismert - tartozását kifizette, a vitatott követelésekre és a felszámoló díjának megfizetésére pedig biztosítékot nyújtott. Ezekben az esetekben tehát az adós megszüntetése nélkül fejeződik be a felszámolási eljárás.

A törvény személyi hatálya

[a Cstv. 2. §-ához]

A törvény személyi hatálya a jogalanyoknak azt a körét határozza meg, akik számára jogokat illetve kötelezettségeket állapít meg.
A Cstv. 2. §-a a gazdálkodó szervezeteket és ezek hitelezőit, továbbá a külföldi székhelyű vállalkozások magyarországi fióktelepeit és a sportegyesületeket nevezi meg a törvény személyi hatálya alá tartozókként. A Csődtörvény részletszabályai alapján azonban megállapítható, hogy a 2. §-ban lévő felsorolás nem teljes körű, további jogalanyokra is kiterjed a Cstv. hatálya. Az ezekre vonatkozó rendelkezéseket az egyes részletszabályoknál találjuk. Így például a törvény rendelkezést tartalmaz a bíróságra [6. § (1) bek.]; arra a harmadik személynek nevezett jogalanyra, akinek jogát, jogos érdekét a vagyonfelügyelő [15. § (3) bek.], az ideiglenes vagyonfelügyelő [24. § (6) bek.] vagy a felszámoló [51. § (1) bek., 6. § (4) bek.] intézkedése vagy mulasztása érinti; az adós gazdálkodó szervezet vezetőjére [31. § (1) bek.], az adós gazdálkodó szervezet volt vezetőjére, árnyékvezetőjére, többségi befolyással rendelkező tagjára [33/A. § (1)-(2) bek.]; az óvadék jogosultjára [38. § (5) bek. ]; az adóssal szerződést kötött személyre [40. § (1)-(2) bek., 47. § (1) bek.]; az árverési vevőre [49/B. § (4) bek.]; az adósnak - a felszámolási eljárás megindítását megelőző három éven belül részesedését átruházó, többségi befolyással rendelkező - volt tagjára (részvényesére) (63/A. §) stb.
A külföldi székhelyű vállalkozás magyarországi fióktelepével szemben lefolytatott felszámolási eljárásra elsődlegesen a külföldi székhelyű vállalkozások magyarországi fióktelepeiről és kereskedelmi képviseleteiről szóló 1997. évi CXXXII. törvény rendelkezéseit kell alkalmazni és csak az ott szabályozott eltérésekkel alkalmazható a Cstv. I. és III. Fejezete (EBH 2003.879.). Csődeljárás nem folytatható le a fiókteleppel szemben.
Szükséges megemlíteni, hogy sajátos tevékenységük miatt külön szabályok vonatkoznak a hitelintézetekre és pénzügyi vállalkozásokra (2013. évi CCXXXVII. törvény IV. Fejezet), a biztosító részvénytársaságra és a biztosítási szövetkezetre (2003. évi LX. törvény 9. rész 217-224. §-ok), a befektetésialap-kezelőre, a kockázatitőkealap-kezelőre, a tőzsdére, az elszámolóházra és a központi értéktárra [2001. évi CXX. törvény (Tpt.) 182. §, 188-197. §-ok], a magánnyugdíjpénztárakra (1997. évi LXXXII. törvény 84. §), valamint az önkéntes kölcsönös biztosító pénztárakra (1993. évi XCVI. törvény 45. §, 45/B. §) (EBH 2002.668.).
A Cstv. 2. §-ának (4a) bekezdése egyértelművé teszi, hogy a Cstv. csak akkor irányadó a biztosító egyesületekre, ha nem rendelkezik másképp a biztosítókról és a biztosítási tevékenységről szóló 2003. évi LX. törvény (a továbbiakban: Bit.) A sajátos szabályokat a Bit. 217-224. §-a tartalmazza, hasonló szabályokat kimondva, mint a biztosító részvénytársaság és a biztosító szövetkezet esetében.

A Cstv. alkalmazásában használt fogalmak

A gazdálkodó szervezet fogalma

[a Cstv. 3. § (1) bekezdés a) pontjához]

A Cstv.-ben szabályozott két eljárás csak a Cstv. 3. § (1) bekezdés a) pontjában teljes körűen felsorolt szervezetek ellen indítható meg. A Ptk. alkalmazásában gazdálkodó szervezetnek minősülő egyéni vállalkozót a Cstv. ebben a minőségében nem vonja a hatálya alá. Ha azonban az egyéni vállalkozó a tevékenységét egyéni cégként végzi - amely egyszemélyes cég jogi személyiség nélküli, de a tagtól elkülönült, önálló, saját vagyonnal rendelkező jogalany - az egyéni cég 2010. január 1-jétől kezdődő hatállyal a Cstv. gazdálkodó szervezet fogalmába tartozik, tehát a Cstv. hatálya kiterjed rá. 2012. január 1-jétől kezdődő hatállyal az egyesülési jogról, a közhasznú jogállásról, valamint a civil szervezetek működéséről és támogatásáról szóló 2011. évi CLXXV. törvény (Civtv.) az egyesületekre és az alapítványokra is alkalmazni rendeli a Cstv. szabályait - törvény eltérő rendelkezése hiányában (Lásd a Civtv. 10. §-ában foglaltakat).
A helyi önkormányzatok nem tartoznak a Csődtörvény hatálya alá. A fizetőképességük helyreállítására irányuló, a hitelezőknek jogvédelmet biztosítani hivatott adósságrendezési eljárást az 1996. évi XXV. törvény szabályozza.
BH 2015.286. Az ügyvédi irodák névjegyzékéből már törölt ügyvédi iroda a törléssel megszűnt, jogképességgel nem rendelkezik, ellene nincs helye felszámolási eljárás kezdeményezésének [Cstv. 3. § (1) bek. a) pont; 1998. évi XI. tv. 76. § (1) és (6) bek.; 1952. évi III. tv. 48. §, 130. § (1) bek. a) pont].

A fizetésképtelenségi eljárás fogalma

A 2004. május 1-je óta Magyarországon is hatályban lévő, a fizetésképtelenségi eljárásokról szóló 1346/2000/EK tanácsi rendelet (továbbiakban: EU Fizetésképtelenségi-R) 2. cikk a) pontja a fizetésképtelenségi eljárás fogalma alá azokat az eljárásokat vonja, amelyek az 1. cikk (1) bekezdésében megnevezett kollektív eljárások. Ezek együttes jellemzői a következők:
- az adós valamennyi hitelezőjére kiterjednek;
- az adós vagyona feletti rendelkezési jogának részleges vagy teljes elvonásával járnak;
- felszámoló kijelölését foglalják magukba. [A 2. cikk b) pontja és a "C" melléklet értelmében a "felszámoló" fogalmába Magyarország esetében egyaránt beletartozik a csődeljárásban kijelölt vagyonfelügyelő és a felszámolási eljárásban kijelölt felszámoló.]
Azt, hogy az egyes tagállamok esetében mely eljárások tartoznak a fizetésképtelenségi eljárások közé, az EU Fizetésképtelenségi-R. "A" melléklete sorolja fel. Magyarország esetében az "A" melléklet a csődeljárást és a felszámolási eljárást sorolja ide, tehát a Cstv.-ben szabályozott ez a két eljárás minősül fizetésképtelenségi eljárásnak az EU Fizetésképtelenségi-R alkalmazása körében.
Az EU fizetésképtelenségi-R által szabályozott eljárások lehetséges fajtái:
1. A fizetésképtelenségi főeljárás. Az adósnak az Európai Unió területén lévő teljes vagyonára kiterjedő, egyetemes hatályú eljárás. Az a tagállam rendelkezik joghatósággal ennek az eljárásnak a megindítására amelynek területén az adós fő érdekeltségeinek központja található. A "fő érdekeltségek központja" az a hely, ahol az adós érdekeltségeinek kezelését rendszeresen végzi és ez harmadik személyek részéről is megállapítható. Egy adós ellen csak egy főeljárás indítható meg az EU területén. [3. cikk (1) bek., preambulum (12) bek.]
2. A másodlagos fizetésképtelenségi eljárás. Megindításának feltétele, hogy az adós fő érdekeltségeinek központja az EU egy másik tagállamának területén legyen. A főeljárás megindulását követően és abban a tagállamban lehet megindítani ahol az adósnak telephelye van. "Telephely" bármely olyan működési hely, ahol az adós nem átmeneti jellegű gazdasági tevékenységet folytat emberi erőforrással és termékekkel. Csak felszámolási eljárás indítható másodlagos eljárásként. Hatálya az adott államban lévő vagyontárgyakra korlátozódik. [3. cikk (2)-(3) bek., preambulum (14) bek., 2. cikk h) pont].
3. A területi fizetésképtelenségi eljárás. Az adós telephelye szerinti államban - a rendeletben meghatározott okokból és személyek részéről - a főeljárás megindítása előtt megindított fizetésképtelenségi eljárás, amelynek hatálya azonos a másodlagos fizetésképtelenségi eljáráséval, tehát csak a telephely szerinti államra korlátozott [3. cikk (4), preambulum (17) bek.].
Az ismertetett fizetésképtelenségi eljárásokban alkalmazandó jog az eljárás megindításának helye (fóruma) szerinti jog, a lex fori concursus. Külön kiemeli az EU fizetésképtelenségi-R, a lex fori concursus alapján kell megítélni, hogy egy adott tagállamban indítható-e fizetésképtelenségi eljárás az adós ellen, azaz az adott tagállam csődtörvényének alanyi hatálya kiterjed-e az adott jogalanyra. A Csődtörvénynek az egyes pénzügyi tárgyú törvények jogharmonizációs célú módosításáról szóló 2004. évi XXVII. törvény 45. §-ának (1) bekezdésével történt módosítása, majd a 2006. évi VI. törvény 1. §-ával történt pontosítása egyértelművé tette, hogy Magyarországon nemcsak a magyar jog szerint bejegyzett gazdálkodó szervezetek ellen indítható fizetésképtelenségi eljárás. A módosítás következtében Magyarországon az 1346/2000/EK rendelet szerint fizetésképtelenségi fő- vagy területi eljárást lehet indítani adósként azok ellen a "jogi személyek vagy jogi személyiséggel nem rendelkező gazdasági társaságok" ellen, amelyek fő érdekeltségeinek központja Magyarországon található vagy Magyarországon telephellyel rendelkeznek. A külföldön megindított fizetésképtelenségi főeljárás esetén Magyarországon másodlagos eljárást lehet indítani, illetve külföldi főeljárás hiányában is a Magyarországon található telephely vonatkozásában területi eljárás kezdeményezhető, mely eljárások során - főszabályként - a magyar jogot kell alkalmazni.

Az adós fogalma

[a Cstv. 3. § (1) bekezdés b) pontjához]

A törvény az adós mindkét eljárásban érvényesülő fogalmát határozza meg. Adósnak minősíti azt a gazdálkodó szervezetet, amely a már lejárt tartozását esedékességkor nem tudta kiegyenlíteni és azt is, amelynek a tartozása még nem járt le, de azt a lejáratkor előre láthatóan, a jövőben nem tudja majd kiegyenlíteni. Ez utóbbi az ún. fenyegető fizetésképtelenség esete.
A törvény nem tulajdonít jelentőséget az adós tartozásai számának és mértékének, továbbá annak sem, hogy az adós milyen okból - esetleg éppen behajthatatlan követelései miatt - nem tudja a tartozását kiegyenlíteni.
Az esedékességre, azaz a teljesítés idejére vonatkozó szabályokat a polgári anyagi jogi rendelkezések határozzák meg.

A hitelező fogalma

[a Cstv. 3. § (1) bekezdés c) pontjához]

A két eljárásban érvényesülő hitelezői fogalom közös eleme, hogy pénz- vagy pénzben kifejezett vagyoni követelés jogosultja minősülhet hitelezőnek.
A csődeljárásban érvényesülő hitelezői fogalomnak nem szükségképpeni eleme az, hogy a hitelező pénzben kifejezett vagyoni követelése lejárt legyen, de feltétel az, hogy a követelést a vagyonfelügyelő nyilvántartásba vegye.
A felszámolási eljárásban a hitelező fogalma különböző a felszámolás kezdő időpontjáig (a felszámolást elrendelő jogerős végzés közzétételének napjáig) és az azt követő eljárási szakaszban.
A felszámolás kezdő időpontja után a pénz- vagy pénzben kifejezett vagyoni követelés fennálltán túlmenően a hitelezővé válás további törvényi feltétele, hogy azt a felszámoló nyilvántartásba is vegye. A hatályos szabályozás szerint - a kielégítési rangsor első és harmadik kategóriájába [Cstv. 57. § (1) bekezdés a) és c) pont] tartozó követelések jogosultjainak kivételével - minden igényét érvényesíteni kívánó hitelező köteles a követelés egy százalékát, de legalább ötezer forintot és legfeljebb kétszázezer forintot az adott felszámolási eljárást foganatosító bíróság gazdasági hivatala által kezelt elkülönített számlára befizetni, s azt a felszámolónak igazolni. Ez az összeg azután, mint hitelezői követelés, a rangsor hatodik csoportjába [Cstv. 57. § (1) bekezdés f) pont] kerül besorolásra. Itt is meg kell jegyeznünk, hogy a törvény azok számára, akik hitelezői követeléssel rendelkeznek, de nem kívánják azt a felszámolás során érvényesíteni, vagyis nem kívánják a nyilvántartásba-vételi díjat befizetni, lehetővé teszi, hogy a felszámolótól, ha az a bejelentett követelést elismeri, kérje a követelés behajthatatlanságára vonatkozó igazolást. A jogosult ebben az esetében is bejelenti a követelését a felszámolónak, azonban azt nem a nyilvántartásba-vétel céljából teszi, hanem a nyilatkozat kiadása érdekében. Ebből következik, hogy nem is tekinthető hitelezőnek és nem rendelkezik a hitelezőt megillető jogokkal (választmány alakítás, választmányban való részvétel, egyezségkötés joga stb.).

A gazdálkodó szervezet vezetőjének fogalma

[a Cstv. 3. § (1) bekezdés d) pontjához]

A törvény alapvetően az anyagi jogszabályok alapján határozza meg az egyes gazdálkodó szervezetek vezetőit. A vezetői tisztségnek azért van jelentősége, mert a törvény alapján a vezetőt több kötelezettség terheli, illetve jogosultság illeti meg (pl. Cstv. 5. §, 31. §).
Az Európai Unió más tagállamában bejegyzett gazdálkodó szervezet vezetőjének meghatározását a 2004. évi XXVII. törvény 45. §-ának (2) bekezdése iktatta be a törvénybe. A törvénymódosításhoz fűzött indokolás hangsúlyozza, ha az Európai Unió más tagállamában bejegyzett gazdálkodó szervezet fő érdekeltségeinek központja vagy a telephelye Magyarországon található, abban az esetben vagy az adóhatóságnál veszik nyilvántartásba mint adófizetésre kötelezettet, hiszen tevékenységet végez - a fő érdekeltségeinek központjában vagy a telephelyen -, s emiatt adófizetésre kötelezett, az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény (a továbbiakban: Art.) 44. §-ának (3) bekezdése, illetve a társasági adóról és osztalékadóról szóló 1996. évi LXXXI. törvény (a továbbiakban: Tao.) 2. §-ának (1) és (3) bekezdései alapján, vagy pedig cégnyilvántartásban veszik nyilvántartásba, mint fióktelepet. Mindkét esetben be kell jelenteni az aláírásra - jognyilatkozat tételére - jogosult személy nevét, s őt kell a külföldi székhelyű vállalkozásokkal szembeni eljárásokban vezetőnek tekinteni. Ha nincs az említett nyilvántartásokba bejegyzett személy, akkor - a kisegítő szabály szerint - azt kell vezetőnek tekinteni, aki az adós gazdálkodó szervezet nevében a hatóságok előtt vagy a polgári jogi kapcsolatokban eljárt. Így esetenként kell vizsgálni, hogy az adós gazdálkodó szervezet ügyeit a különböző hatóságoknál ki intézte, illetve ki tett a nevében jognyilatkozatokat.

A vagyon fogalma

[a Cstv. 3. § (1) bekezdés e) pontjához]

A törvény a vagyon fogalmának meghatározásánál a mindenkori számviteli törvényben meghatározott vagyoni eszköz fogalmára utal. A számvitelről szóló jelenleg hatályos 2000. évi C. törvény (a továbbiakban: Számv.tv.) 24. §-a értelmében befektetett eszközként olyan eszközt szabad kimutatni, amelynek az a rendeltetése, hogy a tevékenységet, a működést tartósan, legalább egy éven túl szolgálja. A befektetett eszközök közé az immateriális javakat, a tárgyi eszközöket, a befektetett pénzügyi eszközöket kell besorolni. A Számv.tv. 28. § (1) bekezdése értelmében a forgóeszközök csoportjába a mérlegben a készleteket a vállalkozó tevékenységét nem tartósan szolgáló követeléseket, hitelviszonyt megtestesítő értékpapírokat, tulajdoni részesedést jelentő befektetéseket, pénzeszközöket kell besorolni.

Az EGT-állam fogalma

[a Cstv. 3. § (1) bekezdés f) pontjához]

Az Európai Gazdasági Térség az Európai Unió és az Európai Szabadkereskedelmi Társulás tagjai által létrehozott intézmény, az Európai Unió egységes piacának kiterjesztése. Az Európai Gazdasági Térség kiterjeszti az Európai Közösség egységes közös piacát azoknak az országoknak a piacgazdaságával, amelyek nem kívánnak az Európai Unió politikai közösségében tagként részt venni. Az egységes piacra vonatkozó szabályozás, illetve az Európai Bíróság joghatósága többnyire kiterjed az egész Európai Gazdasági Térségre.
Az Európai Gazdasági Térség tagjai jelenleg az Európai Unió tagállamai, valamint Izland, Norvégia és Liechtenstein.
Az EGT-tagállam fogalmának meghatározását a 2009. évi LI. törvény 3. §-ának (3) bekezdése iktatta be a törvénybe, melyet a Cstv. 11. § (2)-(3) bekezdésének a pénzügyi biztosítéki megállapodásokról szóló 2002. június 6-ai 2002/47/EK európai parlamenti és tanácsi irányelvnek való megfelelést szolgáló módosítása indokolta.

[a Cstv. 3. § (1) bekezdés g) pontjához]

A függő követelés az adóssal szemben a jövőben létrejöhető visszakövetelési igény, melynek létrejötte attól függ, hogy az adós helyett, az arra kötelezettséget vállaló személynek, a fizetési kötelezettséget teljesíteni kell-e vagy sem. Ha a helytállásra kötelezett megtérítési igénye létrejött - azzal, hogy az adós helyett teljesített, vagy a zálogtárgyból kielégítést keresett - a követelés már nem függő, hanem összegszerűségében meghatározott, esedékes követeléssé válik.

[a Cstv. 3. § (1) bekezdés h)-l) pontjához]

A Cstv. 3. § (1) bekezdés h)-i) pontját 2014. március 15-i hatállyal az egyes törvényeknek az új Polgári Törvénykönyv (2013. évi V. törvény) hatálybalépésével összefüggő módosításáról szóló 2013. évi CCLII. törvény 91. § (2) bekezdése iktatta be.
A Cstv. 3. § h) pont a közeli hozzátartozó fogalmát az új Ptk. 8:1. § [Értelmező rendelkezések] 1. pontjában foglaltakra utalással határozza meg, kiegészítve az abban foglalt felsorolást az élettárssal.
A Cstv. 3. § (1) bekezdés j)-l) pontjait a 2013. évi CCL. törvény 2. § (1) bekezdése 2014. május 1-jei hatállyal iktatta be, a mező- és erdőgazdasági földek forgalmáról szóló 2013. évi CXXII. törvény 5. § 17. pontjában foglalt mező- és erdőgazdasági föld, valamint a 25. pontjában meghatározott tanya fogalmára utalással. A termőföld védelméről szóló 2007. évi CXXIX. törvény 2. § 19. pontja tartalmazza a termőföld fogalmának meghatározását.

A csőd- és felszámolási eljárás körébe tartozó vagyon meghatározása

[a Cstv. 4. §-ához]

A Cstv. a két eljárás körébe vonja - a 4. § (3)-(5) bekezdésekben írt kivételekkel és korlátozásokkal - az adós minden vagyonát, amellyel az eljárások kezdő időpontjában rendelkezik, továbbá azt a vagyont, amelyet ezt követően az eljárások tartama alatt szerez. A vagyon [3. § (1) bekezdés e) pontja] a számviteli törvény által befektetett eszköznek, illetve forgóeszköznek minősített eszközök összessége, tehát immateriális javakat, tárgyi eszközöket, befektetett pénzügyi eszközöket, követeléseket, hitelviszonyt megtestesítő értékpapírokat, tulajdoni részesedést jelentő befektetéseket, pénzeszközöket foglal magába.
A Cstv. 4. § (3)-(5) bekezdései a kivételeket, illetve korlátozásokat tartalmazzák. Ezek közül az 1/2007. Közigazgatási-Polgári Jogegységi Határozat foglalkozik a Cstv. 4. § (3) bekezdés c) pontjának helyes értelmezésével.
Gyakorlati jelentősége miatt kiemeljük, hogy a 2012. március 1-jén hatályba lépett módosított rendelkezések egyértelművé tették, nem tartozik az ún. csődvagyonba az a vagyontárgy, amely bár az adós birtokában van, de az eladó a tulajdonjogot fenntartotta a vételár kiegyenlítéséig.
Utalnunk kell arra, hogy a Cstv. 62. § (1) bekezdése értelmében az adós vagyonából ki nem elégített hitelezői követelések teljesítéséért az állam felelősséggel tartozik a gazdálkodó szervezet olyan vagyontárgyai értékének erejéig, amelyek a 4. § (3) bekezdésének b) és d) pontjai, továbbá (4) bekezdése szerint nem képezik a gazdálkodó szervezet felszámolásba bevonható vagyonát vagy jogszabály rendelkezése folytán forgalomképtelenek. Ezzel kapcsolatos további rendelkezéseket tartalmaz a Cstv. 61. § (6) bekezdése, valamint a 62. § (4) és (5) bekezdése.

[a Cstv. 4/A. §-ához]

A Cstv. 2014. március 15-én hatályba lépett 4/A. §-a egyértelművé teszi, hogy a fizetésképtelenségi eljárásokban sajátos szabályok irányadók a zálogjogosult zálogjogának érvényesítésére, kielégítési jogának gyakorlására.
A csődeljárásban az a) pontban írt "a csődeljárás kezdeményezésére vonatkozó értesítés" az adósnak a Cstv. 8. § (2) bekezdés i) pontjában előírt, a pénzforgalmi szolgáltató számlavezetők értesítését jelenti, akik a Cstv. 8. § (5) bekezdése értelmében a csődkérelem benyújtásáról való értesülésüket követően nem élhetnek a zálogjogból (óvadéki szerződésből) eredő jogaikkal. [Nem vonatkozik azonban ez a korlátozás az óvadék esetében, azokra a személyekre, akik a Cstv. 11. § (3) bekezdésében foglalt személyi körbe tartoznak, mert ők az óvadék biztosította jogaikat a csődeljárás tartama alatt is gyakorolhatják.] A zálogtárgyból (az óvadék tárgyából) való kielégítés korlátozása kiterjed nem csupán a csődeljárás teljes tartamára, hanem - amennyiben nem jön létre bíróság által jóváhagyott csődegyezség, akkor - a felszámolás hivatalból történő megindítása következtében - a korlátozás eltart a felszámolás kezdő időpontjáig.
A felszámolás kezdő időpontja után az óvadék jogosultja - kivéve, ha az adós többségi befolyása alatt álló személy a jogosult - a Cstv. 38. § (5) bekezdése szerinti 3 hónapos határidőn belül élhet az óvadéki szerződésben biztosított jogaival és kielégítheti a követelését az óvadék tárgyából.
A felszámolási eljárásban érvényesülő korlátok esetében a ba) pontban írt, a tartozás kiegyenlítésére határidőt engedélyező végzést [Cstv. 26. § (3) bekezdés] a bíróság nem teszi közzé, azt csak az eljárásnak ebben a szakaszában félnek minősülő személyek részére küldi meg. Ebből következően ez a rendelkezés akkor jelent korlátot az óvadék, illetve zálogjog jogosultja számára, ha ő volt a felszámolási eljárást kezdeményező hitelező, és ő kézhez vette a bíróság végzését a határidő engedélyezéséről.
A bb) pont a stratégiailag kiemelt jelentőségű, a Cstv. 68-70. §-ainak hatálya alá tartozó adós gazdálkodó szervezet elleni felszámolási eljárásra vonatkozik, mert az abban foglalt szabályok [69. § (2)-(3) bekezdés] értelmében kaphat az adós rendkívüli moratóriumot.

Tájékoztatási kötelezettség

[a Cstv. 5. §-ához]

A törvényben felsoroltak részéről az adós vagyoni és pénzügyi helyzetére vonatkozó tájékoztatás elsősorban a hitelezői választmányt, hitelezői képviselőt és csak ennek hiányában a bejelentett és elismert hitelezői követelések legalább 10%-át képviselő hitelezőt (hitelezők csoportját) illeti meg.
A tájékoztatás kérését meg kell különböztetni a felek irat-betekintési jogától. Így a felszámoló nem tagadhatja meg a hitelezőnek az adós olyan irataiba való betekintését, amelynek megismeréséhez a hitelezőnek jogi érdeke fűződik, s amelyre vonatkozóan a közbenső mérlegben nem adott teljes körű tájékoztatást. [Legfelsőbb Bíróság Gfv. XI. 30.221/2005/4.]
A törvénynek a 2009. évi LI. törvénnyel módosított rendelkezése egyértelművé teszi, hogy a vitatott hitelezői igénnyel rendelkező hitelezők felé a tájékoztatási kötelezettség nem áll fenn.
A munkavállalókat érintő kérdésekről nem csupán a munkavállalókat, hanem azok minden olyan szervezetét tájékoztatni kell, melynek elsődleges célja a munkavállalók munkaviszonnyal kapcsolatos érdekeinek előmozdítása és megvédése. Tájékoztatásra jogosult továbbá az állami foglalkoztatási szerv (mely a munkaügyi központokat váltotta fel).
Az adós valós pénzügyi és gazdasági helyzetének meg nem felelő tájékoztatás esetén a bíróság a felszámoló kártérítési felelősségét megállapíthatónak találta. (BH 2009.185.)

A hitelezői választmány

[a Cstv. 5/A. §-ához]

A jogalkotó nagyobb szerepet kíván adni a hitelezők érdekeit védő és képviselő szerveződéseknek, ezért a 2009. évi LI. törvény 5. §-ával beiktatásra került a hitelezői választmány megalakulásáról, működéséről, szervezetéről, jogköreiről és megszüntetéséről rendelkező új Cstv. 5/A. §.
A Cstv. a hitelezői választmányt változatlanul a hitelezők érdekvédelmi és képviseleti szerveként szabályozza. A hitelezői választmánynak azonban az 5/A. § (1) bekezdésén alapuló eljárásbeli jogképessége csak a csődeljárásban és a felszámolási eljárásban biztosított, ez polgári perben nem érvényesül.
Csak egy hitelezői választmány ismerhető el, amelynek tömörítenie kell legalább a hitelezők egyharmadát, hogy kellő felhatalmazással lehessen felruházni a törvényben meghatározott érdekvédelmi és képviseleti jogkörökkel. Ha a választmány tagjainak száma utóbb a törvényes mérték alá csökken, és 30 napig nem csatlakoznak hozzá új hitelezők, a választmány megszűnik.
A választmány megalakulásakor a hitelezőknek egy írásbeli megállapodást kell kötniük és ebben a választmány megalakulásáról, jogosítványairól, szervezetéről (ügyeinek vitelére tanácsot vagy elnököt választ), működésének, finanszírozásának főbb kérdéseiről kell rendelkezni, és azt a bíróságnak, továbbá a vagyonfelügyelőnek/felszámolónak is el kell juttatni.
A csődeljárásban megalakult hitelezői választmány a csődeljárást a Cstv. 21/B. §-a szerint követő felszámolási eljárásban is tovább működtethető.
A hitelezők választmány helyett hitelezői képviselőt is megbízhatnak a csőd- és felszámolási eljárásbeli képviseletükre, ugyanolyan létszámarányban és eljárásrendben, mint a választmányt. A hitelezői képviselő is csak hitelező lehet. A hitelezői képviselővel kötött megbízási szerződésben foglaltak határozzák meg a hitelezői képviselő feladatait, képviselői jogkörét, költségeinek viselését.
A felszámolási eljárásban a Cstv. több helyen [39. § (3)-(5) bekezdés, 40. § (5) bekezdés, 46. § (2)-(4) bekezdés, 47. § (6) bekezdés, 49. § (1)-(2) bekezdés, 49/A. § (2) bekezdés, 50. § (5) bekezdés, 54. §, 63/B. § (3) bekezdés] a hitelezői választmány részére tájékoztatási, egyetértési, hozzájárulási, észrevételezési jogot biztosít.
A hitelezői választmány jogkörének lényeges bővülését jelenti a 2009. szeptember 1-je után induló felszámolási eljárásokban, hogy a Cstv. 39. § (4)-(5) bekezdései értelmében a felszámoló a hitelezői választmánynak (a hitelezők képviselőjének) negyedévente elszámolást és jelentést küld a tevékenységéről, az adós vagyoni és pénzügyi helyzetének alakulásáról és a felszámolási költségekről. E kötelezettségek teljesítésének elmulasztása esetén pedig a hitelezői választmány, hitelezői képviselő (vagy bármely hitelező) kezdeményezheti a bíróságnál a felszámoló felmentését.
BH 2014.88. Ha a felszámolási eljárásban a Hitelezői Választmány nyújtotta be a kifogást, az eljárásban ő minősül félnek és ő gyakorolhatja az eljárási jogokat, nem a Választmányt működtető hitelezők [Cstv. 5/A. § (1) bek., 51. §].
BH 2014.372. I. A Cstv. 5/A. §-a nem tartalmaz rendelkezést arra vonatkozóan, hogy az egymással tulajdonosi vagy egyéb kapcsolatban álló hitelezők ki lennének zárva a hitelezői választmány alakításából.
II. A felszámolás kezdő időpontját követően, a felszámoló által már nyilvántartásba vett több hitelezői igény engedményezés útján történt megszerzése esetén, a hitelezői választmány jogszerű megalakulásának vizsgálatakor figyelembe kell venni azt is, hogy a hitelezőnek hány jogelődje volt [Cstv. 5/A. §; Pp. 8. §].

Az eljárások formája, hatáskör, illetékesség

[a Cstv. 6. § (1)-(2) bekezdéséhez]

1. A polgári eljárás két lehetséges formája - a peres és nemperes eljárás - közül a törvényben szabályozott mindkét eljárás nemperes eljárás. Közös jellemzőjük, hogy bíróság hatáskörébe tartoznak. Az eljárások lefolytatása során általában nem érvényesül a felek kölcsönös meghallgatásának elve és a bíróság általában nem tart tárgyalást, hanem csak meghallgatja a feleket, illetve az érdekelteket. Az eljárás egyes részei nem a bíróság előtt, hanem azon kívül kerülnek lefolytatásra (csődegyezségi tárgyalás, a felszámoló által történő vagyonértékesítés stb.). A bíróság az ügy érdemében nem ítélettel, hanem végzéssel határoz.
A felszámolási eljárásnak azonban a perekhez hasonló jellemzői is vannak. Erre példaként említjük meg, hogy a bíróság az adós felszámolási eljárásának első szakaszában, a fizetésképtelenség vizsgálata során, bizonyítási eljárás lefolytatása alapján, gyakran mindkét felet (adóst, hitelezőt) meghallgatva dönt abban a kérdésben, hogy az adóssal szemben támasztott hitelezői követelés [Cstv. 27. § (2) bek. a) pont] annak időközbeni kiegyenlítése folytán megszűnt-e. A felszámolási eljárás második szakaszában a bíróság a felszámoló által vitatott hitelezői igényt [Cstv. 46. § (6) bek.] általában a peres eljárásra jellemző konradiktórius eljárás keretében, részletes bizonyítási eljárás lefolytatása után bírálja el.
2. Mindkét eljárás lefolytatására első fokon a megyei (fővárosi) törvényszék rendelkezik hatáskörrel.
A csőd- és felszámolási ügyeket nem elkülönült szervezettel működő bíróság intézi. A megyei törvényszékeknek a gazdasági peres és peren kívüli ügyekben eljáró bírái, a Fővárosi Törvényszéken pedig a gazdasági kollégium felszámolási csoportjába beosztott bírái (egyes eljárási szakaszban titkárok) járnak el ezekben az ügyekben.
3. A törvény az eljáró bíróság illetékességét meghatározó tényként mindkét eljárásban az adós székhelyét jelöli meg.
A székhely fogalmát a Ctv. 7. §-ának (1) bekezdése határozza meg. Eszerint a cég székhelye a cég bejegyzett irodája. A bejegyzett iroda a cég levelezési címe, az a hely, ahol a cég üzleti és hivatalos iratainak átvétele, érkeztetése, őrzése, rendelkezésre tartása, valamint ahol a külön jogszabályban meghatározott, a székhellyel összefüggő kötelezettségek teljesítése történik. A cégnek a székhelyét cégtáblával kell megjelölnie.
A Cstv. 6. § (1a)-(1b) bekezdéseinek beiktatása - a törvény indokolása szerint - azért történt, hogy az adósnak ne legyen érdeke a hitelezői elől a székhelyét az ország egy távolabbi megyéjébe (településére) áthelyezni, és ott kezdeményezni maga ellen fizetésképtelenségi eljárást, megnehezítve ezzel a hitelezők részvételét az eljárásban.
Az új szabályok szerint a bíróságnak - akár felszámolási, akár csődeljárást kezdeményeznek előtte - meg kell vizsgálnia, hogy az adós megváltoztatta-e a kérelem beadása előtti 180 napban a székhelyét, s ha igen, akkor a korábbi székhely szerinti bíróságon hivatalból tudakozódnia kell az adós ellen esetlegesen folyamatban lévő eljárásokról [Cstv. 6. § (1b) bek.].
Amennyiben a székhelyváltozást követő 180 napos határidő alatt felszámolási eljárást kezdeményeztek az adós ellen az illetékes (korábbi székhely szerinti) bíróságon, de a felszámolás elrendeléséről a bíróság még nem hozott végzést, ez a bíróság lesz illetékes a székhelyváltozást követő 180 napon belül, illetve azt követően benyújtott csődkérelmek alapján indítandó csődeljárás lefolytatására [Cstv. 6. § (1a) bekezdés].
A Cstv. 6. § (1b) bekezdésének csak csődeljárás esetén van jelentősége. A felszámolási eljárás lefolytatása iránti kérelmet - a székhelyváltozást követő 180 nap eltelte után - az új székhely szerinti bíróságon kell benyújtani. Ez a szabály érvényesül akkor is, ha van olyan felszámolási eljárás folyamatban, amelyben a korábbi székhely szerinti bíróság még nem hozott elsőfokú határozatot. A korábbi székhely szerinti bíróság megkeresése felszámolás esetén arra irányulhat, hogy hoztak-e felszámolást elrendelő jogerős határozatot.
Amennyiben az adós több alkalommal változtat székhelyet a kérelem beadása előtti 180 napon belül, az első székhelyváltozástól kell számítani a 180 napot. Amennyiben nem indítottak csőd-, illetve felszámolási eljárást az első székhelyváltozás bejegyzésétől számított 180 napon belül, de a második székhelyváltozástól számított 180 nap még nem telt el, úgy az első székhelyváltozáskor bejegyzett székhely szerinti bíróság jár el, és nem a második székhely szerinti bíróság.
Miután a Cstv. ismertetett 6. §-ának (1a) és (1b) bekezdéseiben foglalt rendelkezéseket a 2012. március 1-je után érkezett kérelmek alapján indult ügyekben kell alkalmazni, a hatálybalépés előtti székhelyáthelyezéseket már figyelembe kell venni.
A megváltozott szabályok maradéktalan alkalmazásának megkönnyítése érdekében, a 2013. január 1-jén hatályba lépett rendelkezések szerint, a bíróságoknak elektronikus úton kell tájékoztatniuk egymást arról, hogy mely szervezetek nyújtottak be náluk csődeljárást, vagy melyek ellen kezdeményeztek előttük felszámolást. Ennek érdekében 2012 júliusáig az Országos Bírósági Hivatalnál fel kellett állítani egy elektronikus nyilvántartást a megindult, de még jogerősen el nem rendelt csődeljárásokról és felszámolási eljárásokról, mely nyilvántartáshoz a bíróságok és az ügyészségek férhetnek hozzá. Az eljárások jogerős elrendelése után az OBH által vezetett elektronikus nyilvántartásból ezek a szervezetek már törölhetők, mivel a nyilvános cégnyilvántartásból a csőd- és felszámolási eljárás jogerős elrendelése - mint kötelező cégjegyzéki adat - mindenki számára megismerhető. Az OBH nyilvántartásából a Cstv. hatálya alá eső szervezetek igazolást kérhetnek arról, hogy nincs ellenük benyújtva jogerősen még el nem bírált csődeljárás vagy felszámolási eljárás iránti kérelem, valamint nincs ellenük kezdeményezett és jogerősen még el nem rendelt eljárás.
4. A főszabály alóli kivételt fogalmaz meg a Cstv. 6. § (2) bekezdése. A különleges szakértelem biztosítása érdekében a Fővárosi Törvényszék rendelkezik kizárólagos illetékességgel az 1346/2000/EK rendelet hatálya alá tartozó és nem Magyarországon bejegyzett gazdálkodó szervezet [Cstv. 3. § (1) bek. a) pont] ellen megindított főeljárás, vagy területi eljárás [lásd a fogalom meghatározását a 3.1.2. a)-b) pontok alatt] lefolytatására.

A Pp. szabályainak megfelelő alkalmazása

[a Cstv. 6. § (3) bekezdéséhez]

A Pp. peres eljárásjogi előírásai mint általános szabályok akkor kerülhetnek alkalmazásra, ha a Cstv. különös eljárási szabályokkal külön vagy eltérően nem rendelkezik. Másrészt a Pp. szabályait csak a polgári nemperes eljárás sajátosságaiból eredő eltérések figyelembevételével lehet alkalmazni.
A Pp. szabályainak a Cstv.-ben foglalt külön szabályozás hiányában történő alkalmazására gyakran kerül sor az eljárási határidők elmulasztása miatt benyújtott igazolási kérelmek elbírálása során. Ezzel kapcsolatban mondta ki a Legfelsőbb Bíróság a BH 2008.50. II. szám alatt közzétett eseti döntésében azt, hogy az ügyviteli hiányosságokra visszavezethető késedelem a mulasztás kimentésére nem ad alapot [Cstv. 6. § (3) bek., Pp. 105. §, 107. §].
Példaként hivatkozunk arra, a bírói gyakorlat egységes abban, hogy a felszámolási eljárás során hozott, egyébként érdemi jellegű végzések ellen nincs helye perújításnak, mert e jogintézmény alkalmazása nem egyeztethető össze a felszámolási eljárás sajátos jellegével [BH 1999.230., Fővárosi Ítélőtábla 12. Fpkf. 43.253/2005/2., Fővárosi Ítélőtábla 40.255/2003/4., Szegedi Ítélőtábla Fpkf. I. 30.125/2003.]
A Legfelsőbb Bíróság a BH 2007.345. számú eseti döntésében rámutatott arra, hogy a Cstv. 51. §-ának (4) bekezdése a kifogást elbíráló végzés elleni rendes jogorvoslatra jogosultak körét az 1952. évi III. törvény általános szabályaitól eltérően határozza meg, s a fellebbezés jogát csak a két ellenérdekű félnek - a felszámolónak és a kifogást benyújtó félnek - biztosítja. Abból a szabályozásból, amely szerint a Pp. rendelkezéseit a felszámolási eljárásban a polgári nemperes eljárás sajátosságaiból eredő eltérésekkel kell alkalmazni, az elbírált ügyre nézve az következik, hogy érdekelt harmadik személy felülvizsgálati kérelmet sem nyújthat be a kifogást elbíráló jogerős végzés ellen [Cstv. 6. § (3) bek., 51. §; Pp. 270. § (2) bek.].
A BH 2004.291. számú eseti döntésében a Pécsi Ítélőtábla akként foglalt állást, hogy a felszámolási eljárásban is alkalmazni kell a Pp. 229. § (1) bekezdését, amely kimondja: a keresettel érvényesített jog tárgyában hozott ítélet jogereje kizárja, hogy ugyanabból a tényalapból származó ugyanazon jog iránt ugyanazok a felek - ideértve azok jogutódait is - egymás ellen új keresetet indíthassanak, vagy az ítéletben már elbírált jogot egymással szemben egyébként vitássá tehessék (anyagi jogerő) [Cstv. 6. § (3) bek., Pp. 229. §].
További példa a Pp. szabályainak megfelelő alkalmazására a Legfelsőbb Bíróságnak a BH 2003.421. szám alatt közzétett és a hatályos szabályozás alapján is irányadó eseti döntése, melyben akként foglalt állást, hogy a bíróság az előtte ugyanazon adós ellen különböző hitelezők kérelmére indult felszámolási eljárásokat nem köteles egyesíteni. Az egyesítés csak lehetőség. Ha a bíróság egy hitelező kérelmére az adós felszámolását jogerősen elrendeli, a további eljárásokat meg kell szüntetni [az 1993. évi LXXXI. tv.-nyel és az 1997. évi XXVII. tv.-nyel módosított 1991. évi IL. tv. 6. § (2) bek., 27. § (2) bek. a)-c) pontjai, Pp. 130. § (1) bek. d) pont, 149. § (2) bek., 157. § a) pont, 229. §, 123/1973. (IK 1974. 1.) IM utasítás [Ez utóbbi utasítást felváltva a jelenleg hatályos szabályozást a bírósági ügyvitel szabályairól szóló 14/2002. (VIII. 1.) IM rendelet 36. §-a tartalmazza.].
Néhány peres eljárási jogintézménynek a Csődtörvény szabályozta eljárásokban való alkalmazásának kizárásáról a törvény kifejezetten rendelkezik. Így - az eljárások gyors lefolytatásához fűződő érdekekre figyelemmel - a csődeljárásban az eljárás menetének időleges megakadását eredményező felfüggesztésnek, félbeszakadásnak és szünetelésnek, a felszámolási eljárásban pedig félbeszakadásnak nincs helye.
Ugyancsak kizárja a törvény a felülvizsgálati kérelem benyújtását a gazdálkodó szervezet fizetésképtelenségét megállapító és a felszámolását elrendelő jogerős végzés [Cstv. 27. § (1) bek. harmadik mondata], valamint a felszámolási eljárás befejezéséről hozott jogerős végzés [Cstv. 60. § (7) bek.] ellen.
A Cstv. 26. § (4) bekezdése pedig korlátozza a szünetelés jogintézményének igénybevételét a felszámolási eljárásban, mivel arra csak a felszámolási eljárás első szakaszában, a felszámolás elrendeléséről szóló végzés jogerőre emelkedéséig és csak a felek együttes kérelmére van lehetőség.
A BH 2010.156. szám alatt közétett eseti döntésében a Legfelsőbb Bíróság azt vizsgálta, hogy a másodlagos felszámolási eljárást megszüntető jogerős végzés felülvizsgálati kérelemmel támadható-e. Ennek vizsgálata során kifejtette, hogy a másodlagos felszámolási eljárást megszüntető jogerős végzésre, a fizetésképtelenségi eljárásról szóló 1346/2000/EK rendelet (a továbbiakban: EK rendelet) 4. cikk (1) bekezdése szerint, a másodlagos fizetésképtelenségi eljárás megindításának helye szerinti jog - azaz adott esetben a magyar jog - az irányadó. A magyar Cstv. 6. § (3) bekezdése folytán irányadó Pp. 270. §-ának (2) bekezdése értelmében a jogerős ítélet, vagy az ügy érdemében hozott jogerős végzés ellen van helye felülvizsgálatnak. A Pp. 270. § (3) bekezdése szerint a (2) bekezdésben foglaltak megfelelő alkalmazásával van helye felülvizsgálati kérelemnek a keresetlevelet (fizetési meghagyást) a 130. § (1) bekezdésének a)-h) pontjai alapján idézés kibocsátása nélkül elutasító és a pert a 157. § a) és g) pontja szerint megszüntető jogerős végzés ellen. A másodlagos felszámolási eljárásnak a Cstv. 25. § (3) bekezdése alapján magyarországi telephely hiányában történő megszüntetése azonos tartalmú a Pp. 157. § a) pontja szerint alkalmazott 130. § (1) bekezdésének a) pontja alapján alkalmazandó eljárás megszüntetési okkal. Mindezek értékelésével a felülvizsgálati bíróság úgy ítélte meg, hogy az ügyben vizsgált, a másodlagos felszámolási eljárást megszüntető jogerős végzés ellen a Pp. 270. § (3) bekezdésének megfelelő alkalmazásával helye van felülvizsgálatnak [BH 2010.156. II.].
A BH 2014.87. szám alatt közzétett eseti döntésében a Kúria azt fejtette ki, hogy a felszámolás megindítását követően a felszámolási eljárásnak a Pp. szabályai alapján történő megszüntetése esetén, a bíróságnak valamennyi függő kérdésről rendelkeznie kell, így a felszámolónak megállapítható díjról, a felszámoló által kötött jogügyletek alapján fennálló jogok és kötelezettségek sorsáról is [Cstv. 6. § (3) bek., 25. § (3) bek., Pp. 157. § e) pont, 160. §, 225. § (1) és (6) bek.].
Jól szemlélteti a Pp. szabályainak a csőd- és felszámolási eljárásban történő megfelelő alkalmazását a Kúria BH 2014.281. számon közzétett eseti döntése. Eszerint a felszámolási eljárásban jogerősen jóváhagyott kényszeregyezség elleni felülvizsgálat kizárása megakadályozza azt is, hogy a felszámolási eljárás hivatalból történt megindítására alapul szolgáló csődeljárást megszüntető jogerős végzés elleni felülvizsgálati kérelmet a Kúria elbírálja. Az adós vagyonából a hitelezőknek a jogerős felszámolási kényszeregyezségben foglaltak szerinti kielégítése nem tehető vitássá a csődeljárást megszüntető jogerős végzés felülvizsgálata útján sem [1991. évi XLIX. tv. 6. § (3) bek., 21/B. §, 27. § (2) bek. e) pont, 60. § (7) bek.; 1952. évi III. törvény 273. § (2) bek. a) pont].

A fél fogalma és a bíróság valamint a felek közötti kapcsolattartás szabályozása

[a Cstv. 6. § (4)-(7) bekezdéséhez]

A Pp. 48. §-a értelmében a perben fél az lehet (perbeli jogképesség) akit a polgári jog szabályai szerint jogok illethetnek és kötelezettségek terhelhetnek. A Cstv. 6. § (4) bekezdése tételesen felsorolja a két eljárásban félnek minősülő személyek körét. Itt is felhívjuk a figyelmet arra, hogy a hitelezőnek minősülő felek köre eltérő a felszámolás kezdő időpontjáig és az azt követő eljárási szakaszban. A 2009. évi LI. törvény a 2009. szeptember 1-je után induló felszámolási eljárásban hitelezői minőséget biztosít az úgynevezett függő követelések jogosultjainak is. [Lásd erről a Cstv. 3. (1) bekezdés § g) pontjánál írtakat.]
2015. január 1-jétől a bíróság és a fél egymással a kapcsolatot a Pp.-ben meghatározottak szerint (lásd a Pp. XXVIII. Fejezetét), elektronikus úton tartja. Természetes személyek esetén azonban továbbra is lehetőség van arra, hogy a bírósághoz intézett beadványaikat és más hivatalos iratokat papír alapon is benyújtsák, illetve részükre a bíróság a kézbesítést papír alapon végezze.
A Cstv. 6. §-ának 2015. január 2-ától beiktatott (5a) bekezdése - a Pp. 394/H. § (5) bekezdésétől eltérő szabályként - rendelkezik arról, hogy az elektronikus úton kezdeményezett eljárások esetén a közzétételi költségtérítés, illetve az eljárási illetékek megfizetése elektronikus úton történik, a kérelem benyújtását megelőzően. Az Országos Bírósági Hivatal (OBH) a honlapján (www.birosag.hu) közzéteszi a fizetési kötelezettségek teljesítésére vonatkozó módot (a törvényszék kincstárnál vezetett számlájára történő átutalás mint fizetési mód esetén az ügyazonosítók, utalványminták igénylését, az utalványmintákat, az átutalással, továbbá az elektronikusan hitelesített befizetés igazolásra vonatkozó tudnivalókat). Az illeték megfizetése igazolásának elmulasztása esetén a kérelem a Pp. 130. § (1) bekezdés i) pontja alapján elutasításra kerül. A közzétételi költségtérítés megfizetésének igazolásáig pedig a bíróság nem intézkedik az adóst megillető ideiglenes fizetési haladék Cégközlönyben történő közzétételéről.
A 2012. évi CXVII. törvény 21. §-ával a Cstv. 6.§ (6) bekezdéseként 2012. június 29-től kezdődő hatállyal beiktatott rendelkezések biztosítják annak lehetőségét, hogy a bíróság hatáskörébe tartozó peres és nemperes eljárásokban a hivatásos bírák mellett jogszabályban meghatározott körben bírósági titkárok is eljárhassanak. A jogszabályhelyhez fűzött jogalkotói indokolás kiemeli az alábbiakat:
"Az Alaptörvény 27. cikkének (3) bekezdése szerint törvény által meghatározott ügyekben egyesbíró hatáskörében bírósági titkár is eljárhat, akire e tevékenysége során alkalmazni kell a 26. cikk (1) bekezdését. Hasonló rendelkezést tartalmaz a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvény 15. § (2) bekezdése.
A Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény 12/A. § (1) bekezdése szerint "az elsőfokú bíróság hatáskörébe tartozó ügyekben az egyesbíró, illetve a tanács elnöke helyett tárgyaláson kívül bírósági titkár is eljárhat; a bírósági titkár jogosult továbbá a 202. § (2) bekezdésében meghatározottak szerinti bizonyítási eljárás lefolytatására. A bíróság eljárására irányadó, e törvényben meghatározott rendelkezéseket ilyen esetben a bírósági titkár eljárására kell alkalmazni." A 12/A. § (2) bekezdése pedig akként rendelkezik, hogy "az (1) bekezdésben meghatározott esetben a bírósági titkárnak - ha törvény ettől eltérően nem rendelkezik - önálló aláírási joga van, és megteheti mindazokat az intézkedéseket, illetve az ítélet kivételével, meghozhatja mindazokat a határozatokat, amelyeket a törvény a bíróság, vagy a tanács elnöke hatáskörébe utal." A 12/A. § (3) bekezdése szerint a bírósági titkár ideiglenes intézkedésről nem hozhat határozatot.
Az igazságszolgáltatás hatékony működése, a bírói munkateher csökkentése szempontjából kívánatos, hogy a bírósági hatáskörbe tartozó ügyekben bírósági titkár a korábbi szabályozáshoz képest szélesebb jogkörrel járhasson el, megtehessen minden olyan intézkedést és meghozhasson minden olyan mérlegelést nem igénylő határozatot, amely alkotmányossági megfontolásból, garanciális okokból, vagy az adott tevékenység magasabb szakképzettséget és felkészülést igénylő jellegére tekintettel kizárólagos bírói jogkört nem igényel.
Minderre tekintettel a módosítás egyes nemperes eljárásokban bővíti a bírósági titkárok által ellátható feladatok körét. Rögzíti, hogy az adott törvényben szabályozott nemperes eljárásokban - a törvényben meghatározott kivétellel - első fokon önálló aláírási joggal, az érdemi határozatok meghozatalára is kiterjedően bírósági titkár is eljárhat, majd meghatározza az egyes törvényekben, hogy melyek azok a határozatok, amelyeket kizárólag bíró hozhat meg, illetve melyek azok az eljárási cselekmények, amelyeket kizárólag bíró folytathat le."
Természetes személyek esetén azonban a beadványokat és más hivatalos iratokat, papír alapon, a fenti határidő után is be lehet nyújtani, illetve lehet kézbesíteni.

Az eljárások megindításának felfüggesztésére vonatkozó - a jogi személy büntetőjogi felelősségének megállapításával kapcsolatos szabályok

[a Cstv. 6/A. §-ához]

A Cstv. 6/A. § módosításának jogalkotói célja, hogy az adós gazdálkodó szervezet ellen - a fizetésképtelensége okán - a felszámolási eljárást meg lehessen indítani, ha annak egyébként a Cstv.-ben meghatározott feltételei fennállnak. A felszámolási eljárást azonban fel kell függeszteni, ha büntetőügyben az adós gazdálkodó szervezettel szemben intézkedés alkalmazásának lehet helye, és erről a büntetőügyben eljáró bíróság vagy ügyész a bíróságot értesítette vagy arról egyébként a bíróságnak hivatalos tudomása van.
A bíróságnak a felfüggesztést akkor kell elrendelnie, ha az adós vezetője már teljesítette a Cstv. 31. §-a szerinti, tevékenységet lezáró mérlegkészítési kötelezettségét és az iratanyagot a felszámolónak átadta, továbbá a felszámoló és a hatóságok tájékoztatásával összefüggő feladatait teljesítette, és ezt követően a felszámoló elvégezte a hitelezők követeléseinek nyilvántartásba vételét. A felszámolási eljárás felfüggesztése akkor is kötelező, ha az adós vezetője ezeket a teendőit elmulasztja.
A felfüggesztés a büntetőügyben eljáró bíróság határozatának jogerőre emelkedéséig, illetve a büntetőeljárás során alkalmazott intézkedés végrehajtásának befejezéséig tart. A felfüggesztés alatt a felszámolónak el kell látnia a feladatait, az adós ellen az esetleges perek folytatódnak, továbbá a felszámoló megtámadhatja az adós fedezetelvonó ügyleteit is.
A büntetőügyben eljáró bíróság által zár alá vont vagyon nem vonható be a vagyonfelosztásba. A felszámoló kérelmet nyújthat be a bírósághoz a zár alá vétel korlátozása, illetve az értékesítés engedélyezése tárgyában, de az értékesítés csak olyan módon valósítható meg, hogy ne veszélyeztesse a büntetőügyben kiszabható pénzbírság és bűnügyi költség megtérítését. Az értékesítés esetén a vételárból a biztosíték összege lép a zár alá vont vagyon helyébe. A büntetőügy lezárását, illetve érdemi befejezését követően a bírósági letéti számláról visszautalt összeg bekerül az adós gazdálkodó szervezet vagyonába, a büntetőeljárásban az állam javára fizetendő pénzbírságot és bűnügyi költséget a felszámoló hitelezői igényként nyilvántartásba veszi, és a kielégítési sorrend szabályai szerint kerül sor a követelés kielégítésére.

A közzétételi és a bejegyzési nemperes eljárások

[a Cstv. 6/B-6/D. §-ához]

Az egyes pénzügyi tárgyú törvények jogharmonizációs célú módosításáról szóló 2004. évi XXVII. törvény 7. §-a a fizetésképtelenségi eljárásokról szóló 1346/2000/EK rendeletben foglaltakra figyelemmel iktatta be a Csődtörvénybe a 6/B-6/D. §-okat.
A EK rendelet 21. cikkelye úgy rendelkezik, hogy bármely fizetésképtelenségi eljárás felszámolója kérheti az eljárást megindító határozat, illetve a felszámolót kijelölő határozat lényeges tartalmának közzétételét egy másik tagállamban, az e másik tagállamban a közzétételre irányadó szabályok szerint. Ez a közzététel a másik tagállam hitelezőinek az érdekét védi azért, hogy időben értesüljenek a másik tagállamban megindult eljárásról, követeléseiket bejelenthessék az eljárás felszámolójának, illetve másodlagos területi eljárás megindítását kezdeményezhessék, ha ennek az EK rendelet szerinti feltételei fennállnak.
Az EK rendeletnek megfelelő szabályt tartalmaz a Cstv. 6/A. §-ának (1) bekezdése. A törvényhely (2) bekezdése meghatározza, hogy mi az, amit a közzétételre irányuló kérelemnek, illetve magának a közzétételnek feltétlenül tartalmaznia kell. A magyar jogalkotó élni kívánt az EK rendelet 21. cikkelyének (2) bekezdésében biztosított lehetőséggel, és így kötelező közzétételt ír elő abban az esetben, ha a másik tagállamban fizetésképtelenségi főeljárás alá vont adósnak Magyarországon telephelye található. Ennek elmulasztása esetén a felszámoló felel az ezáltal okozott kárért. (Például azért a kárért, ami amiatt érte a hitelezőket, hogy a közzététel elmaradása következtében nem tudták időben bejelenteni követeléseiket a főeljárásban.) A közzététel azonban nem feltétele a más tagállamban megindult fizetésképtelenségi eljárás elismerésének, mivel az EK rendelet 16. cikkelye szerint minden tagállam köteles automatikusan elismerni a más tagállamban hozott eljárást megindító határozatot.
Az EK rendelet 22. cikkelyének (2) bekezdése által adott lehetőséggel élve a Cstv. 6/C. §-a kötelezi a felszámolót arra, hogy kérje a főeljárást megindító határozat tényének a közhitelű nyilvántartásokba való bejegyzését, ha az adósnak Magyarországon ingatlan vagyona, vagy egyéb, közhitelű nyilvántartásba bejegyzett vagyona, vagy telephelye van. A felszámoló az ennek elmulasztásával okozott kár megtérítésére köteles.
A felszámolónak a kérelmet mind a Cstv. 6/B. § (1) bekezdése szerint nem kötelező, mind a 6/B. § (4) bekezdése szerint kötelező közzététel, illetve a 6/C. § szerinti kötelező bejegyzési kérelem esetén a Fővárosi Törvényszékhez kell benyújtania, amely kizárólagos hatáskörrel és illetékességgel rendelkezik ezeknek az eljárásoknak a lefolytatására. A bíróság speciális nemperes eljárásban dönt a kérelemről. A csődeljárásban és a felszámolási eljárásban a hitelezők követelésének bejelentése érdekében elküldésre kerülő felhívás formanyomtatványon történik. [A 38/2009. (VIII. 31.) IRM rendelet teszi közzé a Tanács fizetésképtelenségi eljárásokról szóló 1346/2000/EK rendeletének 40. cikkében előírt értesítés formai és tartalmi kellékeit, s az értesítésekre szolgáló nyomtatványt - a magyar nyelven kívül - angol, francia és német nyelven is közli.] Ennek a nemperes eljárásnak kizárólagos célja a más tagállamban megindított eljárásról a nem ismert magyar hitelezők tájékoztatása, illetve az adós vagyonával kapcsolatos figyelemfelhívás. Így a közzététel, illetve a bejegyzés elrendelésével be is fejeződik az eljárás. A bíróság határozata ellen nincs helye jogorvoslatnak.

Csődeljárás

Csődeljárás megindítása, fizetési haladék

A csődeljárás megindítása iránti kérelem benyújtása

[a Cstv. 7. §-ához]

A korábbi szabályozástól eltérően 2012. március 1-jétől kezdődően a hitelező nem kezdeményezheti az adósa ellen csődeljárás lefolytatását. A gyorsabb és egyszerűbb ügyintézés érdekében a kérelmet formanyomtatványon kell előterjeszteni, amely 2013. január 1. napjától kizárólag elektronikus nyomtatvány lehet. A csődeljárás iránti kérelem benyújtására vonatkozó formanyomtatványokat a 33/2009. (VIII. 26.) IRM rendelet 1-2. számú mellékletei tartalmazzák.
Az adós gazdálkodó szervezet nevében továbbra is annak vezetője [Cstv. 3. § d) pont] nyújthatja be a kérelmet. Az adós részéről a jogi képviselet kötelező.
A törvény kizárja a kérelem benyújtásának lehetőségét az alábbi esetekben:
- ha az adós ellen már csődeljárás van folyamatban;
- ha az adós ellen felszámolás iránti kérelmet nyújtottak be és az elsőfokú bíróság a felszámolása elrendeléséről már meghozta a végzést;
- ha a korábbi csődeljárás elrendelésének időpontjában fennállt, illetve annak során keletkezett hitelezői igényét az adós nem elégítette ki és a korábbi csődeljárás jogerős befejezésétől számítva még nem telt el két év;
- ha a bíróság az adósnak a korábbi csődeljárás lefolytatása iránti kérelmét hivatalból elutasította [Cstv. 9. § (4) bekezdés] és az erről szóló jogerős végzés közzétételétől számítva egy év még nem telt el.

[a Cstv. 8. §-ához]

A Cstv. 8. §-a részletesen meghatározza, hogy milyen követelményeknek kell megfelelnie az adós által a csődeljárás kezdeményezésekor benyújtandó kérelemnek, és mit kell ahhoz csatolni. A csődeljárás iránti kérelem benyújtására vonatkozó formanyomtatványokról szóló - a 2012. III. 2-án hatályba lépett 15/2012. (III. 1.) KIM rendelettel módosított - 33/2009. (VIII. 26.) IRM rendelet 1. számú melléklete tartalmazza a Cstv. 7. §-ának (5) bekezdése és 8. §-ának (2) bekezdése alapján az adós által benyújtandó csődeljárás iránti kérelem - kötelezően alkalmazandó - formanyomtatványát. Az adós vagyoni helyzetét bemutató, a Cstv. 8. § (2) bekezdésének j) pontja szerinti adatlap tartalmát a 33/2009. (VIII. 26.) IRM rendelet 2. számú melléklete tartalmazza.
2012. március 1-jétől kezdődően az adósnak jogi képviselő útján kell beadnia a csődeljárás iránti kérelmet, oly módon, hogy a jogi képviselőnek mind a formanyomtatvány, mind az adatlap adós vezetője által cégszerűen aláírt példányát ellenjegyzésével kell ellátnia. Ezt a változtatást az indokolja, hogy - a csődeljárás jellegére és a rövid eljárási határidőkre is tekintettel - lehetőség szerint ne kerüljön sor hiánypótlásra, a kérelem és a csatolandó okiratok jogszabályoknak megfelelő előkészítését a jogi képviselő ellenőrizni tudja.
A csődeljárás iránti kérelem kötelező tartalmi elemei közül kiemeljük, hogy 2012. március 1-jétől az adósnak nem csupán a hitelezőinek névsorát, tartozásainak felsorolását, azok esedékességét, valamint azt kell közölnie, hogy mely hitelezői követeléseket ismer el és melyeket vitat, melyek a biztosított [Cstv. 12. § (3) bekezdés] és a nem biztosított hitelezői igények, hanem azt is ismertetnie kell, melyek az általa vállalt, a számvitelről szóló törvény szerinti függő kötelezettségek, továbbá az adóssal szemben fennálló függő követelések. Ez a kiegészítés azt szolgálja, hogy a hitelezők teljes képet kapjanak az adós jelenlegi és jövőbeni tartozásállományáról.
Az illetékességi szabályok módosulására tekintettel [Cstv. 6/A-6/B. §-ai] az adósnak a bíróság számára azt is be kell jelentenie, hogy van-e tudomása ellene kezdeményezett felszámolási eljárásról, s ha igen, ezeket a felszámolási eljárásokat folytató bíróságokat tájékoztatnia is kell a csődeljárás iránti kérelme benyújtásáról.
Mivel a törvény szerint a bíróság az ideiglenes moratóriumot - az adós által előterjesztett - csődeljárás iránti kérelem benyújtását követően automatikusan és soron kívül elrendeli, az adós kötelezettségévé teszi, hogy a kérelem benyújtásáról - a kérelem benyújtásával egyidejűleg - értesítse a számláit vezető pénzügyi intézményeket. Annak érdekében, hogy a számlavezető ezzel a még nem nyilvános információval ne élhessen vissza, a törvény kimondja, hogy a számlavezetőnek az adós e bejelentését banktitokként kell kezelnie, az adós számlájával szemben nem érvényesítheti az adóssal fennálló jogviszonyán alapuló követeléseket, továbbá nem tehet más olyan intézkedést sem, ami őt vagy más hitelezőt előnyös helyzetbe hozza a többi hitelezőhöz képest.
2012. március 1-jétől kezdődő hatállyal a törvény megszüntette azt a lehetőséget, hogy a hitelező is kezdeményezhessen (felszámolás helyett) csődeljárást. Ennek az az oka, hogy ilyen hitelezői kezdeményezés az adós egyetértése és aktív közreműködése nélkül nem vezet sikerre, és a gyakorlatban visszaélésekre került sor. (Például az adós és "baráti" hitelezője ezzel a jogi lehetőséggel próbálták elodázni a felszámolás elrendelését, és nyert az adós időlegesen csődvédelmet.)

Az ideiglenes fizetési haladék és a bíróság azzal kapcsolatos eljárása

[a Cstv. 9. §-ához]

A csődeljárásra vonatkozó korábbi szabályok előzetes hitelezői hozzájárulást követeltek meg a fizetési haladék adós általi igénybevételéhez. A 2009. szeptember 1-jétől hatályba lépett, 2012. március 1-jétől módosított szabályok szerint, ha a csődeljárás lefolytatása iránti kérelem azonnali elutasítására nem kerül sor, a bíróságnak - egy munkanapon belül végzést kell hoznia arról, hogy az adóst azonnali ideiglenes fizetési haladék illeti meg és ezt nyomban közzé is kell tennie a Cégközlönyben. A bíróságnak e végzése fellebbezéssel nem támadható meg. Az ideiglenes fizetési haladék annak Cégközlönyben történő közzétételétől illeti meg az adóst. Ettől kezdve az adós cégneve "cs.a." toldattal használható.
A csődeljárás lefolytatása elsőbbséget élvez a felszámolási eljárás lefolytatásával szemben. Ez jut kifejezésre a törvénynek abban a rendelkezésében, hogy ha az adós ellen a csődeljárás iránti kérelem benyújtását megelőzően felszámolás iránti kérelmet nyújtottak be, de a fizetésképtelenség megállapításáról és a felszámolás elrendeléséről még nem hoztak elsőfokú végzést, a bíróságnak a felszámolási eljárást a csődeljárás elrendeléséig [Cstv. 10. § (1) bekezdés] illetőleg a csődeljárás iránti kérelem elutasításáig fel kell függesztenie. Ha a felszámolási eljárás megindítására irányuló kérelmet a csődeljárás iránti kérelem benyújtásával egyidejűleg vagy azt követően nyújtják be az adós ellen, a bíróságnak szintén fel kell függesztenie a felszámolási kérelem elbírálását a csődeljárás elrendeléséig, illetőleg a csődeljárás iránti kérelem elutasításáig. Amennyiben a bíróság a csődeljárást elrendeli, azzal egyidejűleg a felfüggesztett felszámolási eljárásokat soron kívül, hivatalból megszünteti [Cstv. 10. § (5) bek.].
A törvény részletesen szabályozza a csődeljárás iránti kérelem megvizsgálásának és annak alapján a bírósági végzések meghozatalának szabályait. Mind a bíróság részére a kérelem érdemi megvizsgálására, mind pedig a hiánypótlásra visszaadott kérelem hiányainak pótlására rövid, 5 munkanapos határidőt biztosít. Ha a bíróságnak az adós csődeljárás lefolytatása iránti kérelmét hivatalból el kell utasítania, az erről szóló végzés elleni fellebbezést a másodfokú bíróságnak soron kívül, de legfeljebb 8 munkanapon belül kell elbírálnia. A csődeljárás iránti kérelmet hivatalból elutasító jogerős végzést a bíróságnak közzé kell tennie a Cégközlönyben, és az ideiglenes fizetési haladék a jogerős végzés közzétételével szűnik meg.
A csődeljárást megszüntető végzést hoz a bíróság akkor, ha hitelt érdemlően tudomást szerez arról, hogy a csődeljárás iránti kérelmet hivatalból el kellett volna utasítania a Cstv. 9. § (4) bekezdés b)-h) ponja szerinti okból. Ebben az esetben a vagyonfelügyelő az addig elvégzett munkájával arányos, csökkentett díjra jogosult.
Ha a csődeljárás iránti kérelem benyújtója csalárdul jár el - valótlan tartalmú adatot közöl, vagy valótlan tartalmú dokumentumot csatol - a bíróság őt 100 000 Ft-tól 2 000 000 Ft-ig terjedő bírsággal sújtja és marasztalhatja őt az eljárás költségeiben is. Amennyiben tőle a bírság nem hajtható be, annak megfizetéséért a törvény előírja az adós gazdálkodó szervezet azon többségi befolyással (Ptk. 685/B. §) rendelkező tagjának (egyszemélyes társaság és egyéni cég esetén a tagnak, külföldi székhelyű vállalkozás magyarországi fióktelepe esetén a külföldi székhelyű vállalkozásnak) a kezesi felelősségét, amely a bírság kiszabásának alapjául szolgáló cselekmény vagy mulasztás idején az említett mértékű részesedéssel rendelkezett. A bírságot kiszabó végzést részükre is kézbesítenie kell a bíróságnak. A külföldi székhelyű vállalkozás az említett kezesi kötelezettségéből eredő fizetési kötelezettségét nem teljesítheti a fióktelepe rendelkezésére bocsátott vagyonból.

A csődeljárás elrendelése és joghatásai

[a Cstv. 10. §-ához]

Ha a bíróságnak a csődeljárás megindítása iránti kérelmet annak érdemi megvizsgálása után nem kell hivatalból elutasítania, haladéktalanul meg kell hoznia a végzést a csődeljárás elrendeléséről, és e végzésben hivatalból ki kell rendelnie vagyonfelügyelőt. A Cstv. nem e jogszabályhelynél, hanem a 13. § (1) bekezdésében rendelkezik arról, hogy a vagyonfelügyelő kirendelésére a felszámolóra vonatkozó szabályokat [27/A. § (1) bek.] kell alkalmazni. A bíróság a vagyonfelügyelőt is elektronikus, véletlenszerű kiválasztás segítségével - a külön jogszabályban meghatározott eljárási rend szerint - jelöli ki. E végzés ellen külön fellebbezésnek nincs helye, s annak meghozatalát követően a bíróságnak haladéktalanul intézkednie kell egyrészt a végzés Cégközlönyben való közzétételéről, másrészt a cégjegyzékben az adós neve mellett a "cs.a." toldat feltüntetéséről.
A csődeljárás és a felszámolási eljárás elrendeléséről szóló végzés a Cégközlöny honlapján kerül közzétételre. Bár a Cstv. 10. § (1) bekezdése a közzétételre napi feltöltést ír elő, szervezeti és informatikai okokból a végzést hozó bíró nem tudhatja biztosan a közzététel dátumát, tekintettel arra, hogy a végzés közzétételét a Közlönykiadó végzi. Erre tekintettel - a 2015. január 2-től módosított rendelkezés szerint - a bírói végzésben a közzététel dátuma helyett az arra való utalás szerepel, hogy a csődeljárás (illetve a felszámolás) elrendelésének napja a Cégközlönyben történő közzététel napja. A Cégközlöny - bárki számára az interneten elérhető - elektronikus felülete nap és perc pontossággal tünteti fel a közzététel időpontját.
A végzés közzétételétől az adóst fizetési haladék (moratórium) illeti meg, amely a közzétételtől számított 120 napot követő második munkanap 0 óráig tart, kivéve, ha a bíróság a fizetési haladékot meghosszabbítja. Amennyiben a fizetési haladék nem kerül meghosszabbításra, a vagyonfelügyelő erről szóló értesítésének beérkezését követő 5 munkanapon belül a bíróságnak végzést kell hoznia a csődeljárás megszüntetéséről (Cstv. 21/B. §) és a fizetési haladéknak a felszámolást elrendelő jogerős végzés közzétételi napját követő második munkanap 0 órájáig történő meghosszabbításáról. Nem fordulhat elő olyan helyzet, hogy a fizetési haladék a csődeljárás tartama alatt lejár. Ezért a bíróságnak figyelemmel kell kísérnie, hogy a moratórium a vagyonfelügyelő bejelentése nélkül ne járhasson le. Ennek érdekében a fizetési haladék lejárata előtt fel kell szólítania a vagyonfelügyelőt - amennyiben az adós az egyezséget nem csatolja be -, hogy tegye meg nyilatkozatát.
Azok a hitelezők, akik a csődeljárásban érvényesíteni kívánják követelésüket, a csődeljárás kezdő időpontjától számított 30 napon belül - míg a csődeljárás kezdő időpontját követően keletkező követeléseiket 8 munkanapon belül - kötelesek bejelenteni az adósnak és a vagyonfelügyelőnek is. Ezen időponton belül kell befizetniük a regisztrációs díjat is. Minderre és a követelés bejelentés elmulasztásának jogkövetkezményeire, a csődeljárást elrendelő bírósági végzésben is figyelmeztetni kell a hitelezőket.
A csődeljárás elrendelésével egyidejűleg a bíróságnak a Cstv. 9. § (3) és (3a) bekezdése szerint felfüggesztett felszámolási eljárásokat soron kívül, hivatalból meg kell szüntetnie, a csődeljárás elrendelését követően benyújtott felszámolás iránti kérelmeket pedig el kell utasítania.

A fizetési haladék joghatásai

[a Cstv. 11. §-ához]

A fizetési haladék (moratórium) a csődeljárás iránti kérelem benyújtásakor fennálló és a csődeljárás kezdő időpontja után esedékessé váló pénzkövetelések tekintetében illeti meg az adóst.
Főszabályként az adós a csődeljárás kezdő időpontjában fennálló követeléseken alapuló kifizetéseket nem teljesítheti, a hitelező pedig nem érvényesíthet vele szemben ilyen kifizetéseket célzó igényeket. Az adóssal szemben a pénzkövetelések végrehajtása szünetel. és végrehajtásuk nem rendelhető el.
A fizetési haladék nem szünteti meg az adós és a hitelezők közötti jogviszonyokból eredő jogokat és kötelezettségeket, de annak időtartama alatt a jogok gyakorlása, s a kötelezettségek teljesítése a Cstv.-ben meghatározott eltérésekkel lehetséges.
A moratórium célja a csődvagyon megőrzése a hitelezőkkel kötendő egyezség érdekében, ezért annak időtartama alatt az adós, a vagyonfelügyelő, a számlavezetők és a hitelezők is kötelesek tartózkodni minden olyan intézkedéstől, amely a haladék célját meghiúsítja.
A Cstv. 11. §-a (1) bekezdésének a)-d) pontjai sorolják fel a főszabály alóli kivételeket, azokat a kifizetéseket, amelyeket a moratórium alatt is teljesíteni kell. Ezek köre a korábbi szabályozáshoz képest bővült a csődeljárás kezdő időpontja után az adósra a számlával áthárított forgalmi adókkal, az adós számlájára tévesen átutalt összegek visszatérítésével, továbbá az adós gazdasági tevékenységének folytatásához a vagyonfelügyelő ellenjegyzésével vállalt fizetési kötelezettség teljesíthetőségével.
Lényeges szabály, hogy a fizetési haladék időtartama alatt az adóssal szemben nem lehet beszámítási igényeket érvényesíteni, tehát az adós tartozása ilyen módon sem egyenlíthető ki, illetve a hitelező követelése ilyen módon sem teljesíthető a moratórium időtartama alatt. Ez alól a szabály alól kivételt határoz meg a törvény akként, hogy az adós által indított perekben a csődeljárás kezdetéig előterjesztett beszámítási kifogás elbírálható.
A csődvagyon megőrzését szolgálja, hogy az adós új kötelezettséget csak akkor vállalhat, ha ahhoz a vagyonfelügyelő hozzájárult, továbbá az adós vagyona terhére kifizetések csak a vagyonfelügyelő ellenjegyzésével teljesíthetők.
Főszabály szerint a fizetési haladék tartama alatt az adós vagyonával szemben zálogtárgyból, óvadék tárgyából nem lehet kielégítést szerezni. Az óvadék érvényesítésének korlátozása alól a törvény kivételt enged, de csak a pénzügyi biztosítéki megállapodásokról szóló 2002/47/EK Európai Parlamenti és Tanácsi irányelv által minimálisan megkövetelt körben. Ennek oka az, hogy az adós minél nagyobb csődvagyon birtokában tudjon sikeres tárgyalásokat folytatni a hitelezőivel.
A fizetési haladék időtartamával az adóssal szemben a külön jogszabályok szerinti, vagyoni igények érvényesítésére, ilyen igényekkel összefüggésben keresetindításra meghatározott határidők meghosszabbodnak, amennyiben a hitelező az igényét a törvényben meghatározott határidőben [Cstv. 10. § (2) bek. f) pont] bejelentette.
Többféle szankciója van annak, ha a moratórium időtartama alatt az adós gazdálkodó szervezet vezetője jogszabályba ütköző kifizetést teljesít, vagy lehetővé teszi, hogy a hitelezők törvénysértő módon érvényesítsék követeléseiket. Ebben az esetben egyrészt az adós gazdálkodó szervezet vezetője pénzbírsággal sújtható, melynek összege a kifizetett összeg 10%-a. A bírság megfizetéséért pedig az adós gazdálkodó szervezet legalább többségi befolyást biztosító részesedéssel rendelkező tagja (részvényese) - a vezetőtől való behajthatatlanság esetén - kezesi felelősséggel tartozik. Másrészt ilyen esetben a bíróság azt is elrendelheti, hogy a vagyonfelügyelőt együttes cégjegyzési és a bankszámlák feletti együttes rendelkezési jog illesse meg.
A törvény - a visszaélések elkerülése érdekében - kizárja a fellebbezési jogot az olyan végzés ellen, amely a csődeljárás szabályait megsértő adóst azzal bünteti, hogy a vagyonfelügyelőnek erősebb felügyeleti és ellenőrzési jogosítványokat biztosít.
BH 2015.229. A csődeljárás alá került adósnál visszatartott jóteljesítési garancia (biztosíték) nem tartozik az adós csődeljárás hatálya alá eső vagyonába, arra nem terjed ki a csődegyezség hatálya [Cstv. 11. § (3) bek., 1959.évi IV. tv. 270. §, 271. §].

A hitelezői igények bejelentése és nyilvántartásba vétele

[a Cstv. 12. §-ához]

A törvény részletesen rendelkezik a hitelezők igényeinek bejelentéséről, határidejéről, módjáról, azok megvizsgálásáról, besorolásáról és nyilvántartásba vételéről. A felszámolási eljáráshoz hasonlóan a csődeljárásban is előírja, hogy a hitelezőknek egy minimális összegű nyilvántartásba vételi díjat kell fizetniük a bejelentett követeléseik után, melynek mértéke a hitelező követelésének 1%-a, de legalább 5000 forint és legfeljebb 100 000 forint. Ezt az összeget a vagyonfelügyelő pénzforgalmi számlájára kell befizetniük, aki azt elkülönítetten köteles kezelni, és azt kizárólag a számlával igazolt költségeinek megtérítésére és díjának kiegyenlítésére használhatja fel. Annak felhasználásáról a hitelezői választmánynak, hitelezői képviselőnek, ezek hiányában a bíróságnak el kell számolnia. Amennyiben a hitelezők által fizetett nyilvántartási díj a vagyonfelügyelő költségét és díját nem fedezi, akkor azt az adósnak kell előlegeznie és viselnie.
A korábbi szabályozástól eltérően - az esetleges visszaélések elkerülése érdekében - a hitelezői követeléseket nem az adósnak, hanem a vagyonfelügyelőnek kell megvizsgálnia, de a vizsgálatba be kell vonnia az adóst is. A vagyonfelügyelő feladata a követelések minősítése és a kategóriákba történő besorolása, valamint minderről a hitelezők értesítése.
A besorolásra a törvény két fő kategóriát határoz meg:
Az egyik a bejelentési kötelezettség alá nem eső követelések köre. Ezek azok a követelések amelyeket az adósnak a fizetési haladék tartama alatt is fizetnie, illetve teljesítenie kell.
A másik fő kategória a határidőben, nyilvántartásba vételi díj megfizetése mellett bejelentett biztosított és nem biztosított követelések csoportja. Ezen belül a vagyonfelügyelőnek külön-külön fel kell tüntetnie a hitelezői követeléseket az alábbi alcsoportok szerint:
- Elismert vagy nem vitatott követelések;
- Vitatott követelések (attól függetlenül, hogy azok tárgyában bíróság vagy hatóság előtt van-e jogérvényesítés folyamatban).
A törvény szerint nem lehet vitatott követelésként nyilvántartásba venni a közokiratba foglalt hitelezői követeléseket [Pp. 195. §]. Másrészt a követelés nem vitatottként történő besorolása nem minősül tartozáselismerésnek. A biztosított követelések azok, amelyek kifizetésének biztosítására az adós, mint zálogkötelezett vagyontárgyán vagy vagyonán zálogjogot alapítottak; az adós, mint kötelezett által nyújtott óvadékot kötöttek ki; amely érvényesítése érdekében az adós vagyontárgyán végrehajtási jog van bejegyezve, vagy a végrehajtás során az adós vagyontárgyát lefoglalták.
- Az adóssal összefonódásban lévő hitelezők által bejelentett követelések csoportja.
- A tartozásátvállalási, illetve engedményezési szerződés folytán az adós Ptk. szerinti kezesi felelősségéből eredő követelések csoportja. Azok a szerződések sorolhatók ide, amelyeket a csődeljárás iránti kérelem benyújtását megelőzően kevesebb, mint 180 napon belül kötöttek.
Az ismertetett kategóriákba történő besorolás azért is szükséges, hogy annak alapján meg lehessen ítélni, mely követelésekre teljesíthető kifizetés a moratórium alatt és melyekre csak a csődegyezség szerint.
A vagyonfelügyelőnek a besorolásról és a nyilvántartásba vett követelés összegéről nemcsak a hitelezőket, hanem az adóst is értesítenie kell, s részükre legalább 5 napos határidőt kell biztosítania észrevételeik megtételére. A benyújtott észrevételek elfogadásáról a vagyonfelügyelőnek kell döntenie, így döntéséről értesítenie kell mind a hitelezőt, mind az adóst.
A vagyonfelügyelő döntéséről való tudomásszerzéstől számított 5 napon belül mind a hitelező, mind az adós kifogást nyújthatnak be a vagyonfelügyelő besorolásra vonatkozó intézkedése ellen a csődeljárást lefolytató bírósághoz. A bíróságnak a kifogást végzéssel soron kívül, de legfeljebb 8 munkanapon belül el kell bírálnia. Ez az eljárás egyfokú. A kifogást elbíráló végzés ellen külön fellebbezésnek nincs helye. Ezt ellensúlyozza az a rendelkezés, hogy a bíróság végzése következtében nem vitatottként nyilvántartásba vett követelés nem minősül az adós általi tartozáselismerésnek, nem zárja ki a hitelezővel szembeni igényérvényesítést.
Másrészt a vagyonfelügyelő által vitatott követelés (a követelés vitatott része) tekintetében az adósnak - a vagyonfelügyelő jóváhagyásával - olyan mértékű tartalékot kell képeznie a csődegyezség során, mint ami a hitelezőt akkor illetné meg, ha követelése nem vitatottként kerülne besorolásra. E tartalékképzésre azonban csak akkor kerülhet sor, ha a követelés jogosultja az igényét bírósági úton vagy közigazgatási határozattal érvényesíti az adóssal szemben (ideértve a már folyamatban lévő eljárásokat is), és ezt a vagyonfelügyelőnél igazolja. A 2012. március 1-jétől módosult rendelkezések szerint az adós a tartalékképzés helyett - a vagyonfelügyelő jóváhagyásával - olyan biztosítékot is nyújthat, amely a követelés esedékessé válása esetén a hitelező igényének rendezését biztosítja.
A Cstv. 12. § (6) bekezdés b) pontjának 2015. december 12-től hatályba lépett és a folyamatban lévő eljárásokban is alkalmazandó szabályai azt a helyzetet rendezik, amikor egy követelést egy másik követelés biztosítása érdekében elrendelt bűnügyi zárlat (büntetőeljárási törvény szerinti zár alá vétel) keretében lefoglaltak és - mint már esedékessé vált követelést - a fedezetbiztosítás keretében a végrehajtói letéti számlára befizettek. A törvény kimondja, hogy csődeljárásban ezeket a követeléseket a vitatott követelések között veszi nyilvántartásba a vagyonfelügyelő, a felszámolási eljárás kezdeményezésének pedig akadályát képezi a jelzett helyzet.
A csődeljárásban benyújtott kifogást érdemi vizsgálat nélkül elutasító végzés ellen fellebbezésnek van helye. [BH 2013.224.]
A csődeljárásban előterjesztett kifogás érdemi elbírálását tartalmazó végzés ellen felülvizsgálatnak nincs helye [BH 2013.312.]
A csőd moratórium tartama alatt a vételi jog - mint a felek szerződésében megállapított olyan jogkövetkezmény, melyet a kötelezett nem teljesítése esetén a jogosult alkalmazhat - nem gyakorolható. [BH 2013.131. I.]

A vagyonfelügyelő

[a Cstv. 13. §-ához]

A korábbi szabályozáshoz hasonlóan a vagyonfelügyelők is a felszámolók névjegyzékében [114/2006. (V. 12.) Korm. rendelet] szereplő társaságok közül rendelhetők ki. A kirendelésre, annak visszautasítására az összeférhetetlenségi esetekre és a vagyonfelügyelő felmentésére is a felszámolókra vonatkozó szabályokat [Cstv. 27/A. §] kell alkalmazni azzal a kivétellel [Cstv. 27/A. § (8) bekezdés], hogy a csődeljárásban a hitelezők jogszabálysértésre vagy kizárási okra hivatkozás nélkül nem mentethetik fel a bírósággal a vagyonfelügyelőt.
A törvény részletesen szabályozza, hogy a vagyonfelügyelőnek milyen kötelezettségei vannak a csődvagyon megőrzése, a hitelezők követeléseinek megvizsgálása, besorolása és nyilvántartása, a hitelezőkkel folytatott tárgyalások előkészítése és levezetése, végül a csődegyezség megkötése és a bíróság számára való továbbítása tekintetében.
A korábbi szabályozáshoz képest az adós cég vezetésének a jogosítványai a vagyonfelügyelő kirendelésével jóval szűkebbé váltak. A vagyonfelügyelő hagyja jóvá és ellenjegyzi az adósnak a csődeljárás kezdő időpontját követően keletkező vagyoni jellegű kötelezettségvállalásait. Ennek során csak olyan kötelezettségvállalásokhoz, illetve kifizetésekhez járulhat hozzá, amelyek az adós célszerű - veszteséget mérséklő - működéséhez, valamint az egyezség előkészítéséhez szükségesek. Az adós e kötelezettségeire vonatkozó biztosítékot csak akkor vállalhat, ha ahhoz hozzájárulnak a szavazati joggal [Cstv. 18. § (4)-(5) bekezdés] bíró hitelezők követeléseinek többségével rendelkező hitelezők.
A vagyonfelügyelő megtámadhatja az adósnak azokat a jognyilatkozatait vagy szerződéseit, amelyeket a törvényben megkövetelt jóváhagyása vagy ellenjegyzése nélkül tett, illetve kötött meg. Másrészt kezdeményezi vagy megindítja azoknak a kifizetéseknek a visszakövetelésére irányuló eljárásokat, amely kifizetéseket az adós annak ellenére teljesített, hogy a törvény rendelkezése szerint [Cstv. 11. § (2) bekezdés e) pont] azokat a fizetési haladék tartama alatt nem lehet teljesíteni.

[a Cstv. 14-15. §-ához]

A törvény korábbi szabályai szerint a vagyonfelügyelő működése során az adott helyzetben általában elvárható gondossággal volt köteles eljárni. A hatályos szabályozás a vagyonfelügyelő polgári jogi felelősségét szigorúbban fogalmazza meg, az ilyen tisztséget betöltőktől elvárható gondosság tanúsítását követeli meg feladatainak teljesítése és a csődvagyon megőrzése során.
A vagyonfelügyelő jogszabálysértő intézkedései vagy mulasztásai ellen a sérelmet szenvedett személy vagy szervezet, hitelezői választmány, hitelezői képviselő a csődeljárást lefolytató bíróságnál kifogással élhet. A törvény - a korábbi 8 napos határidőt lerövidítve - a tudomásszerzéstől számított 5 munkanapot biztosít a kifogás benyújtására. A bíróság számára pedig előírja, hogy a kifogás elbírálásáról soron kívül, de legfeljebb 5 munkanapon belül döntenie kell. Egyebekben a bíróság eljárására a Cstv. 51. §-ában foglaltakat rendeli megfelelően alkalmazni azzal az eltéréssel, hogy a kifogás elbírálása tárgyában hozott végzés ellen külön fellebbezésnek nincs helye.
A Kúria a Gfv. X. 30.127/2012/9. számú végzésében is kifejtette: a másodfokú bíróság csak azokat a "külön fellebbezéssel" nem támadható határozatokat bírálhatja felül az eljárást befejező határozat elleni fellebbezés alapján, amelyek érdemben bírálták el a kifogást. Ha egy jogvitát az elsőfokú bíróság érdemben nem bírál el, annak tárgyában nem hoz határozatot, az a másodfokú bíróság által elsőként érdemben nem bírálható el.
Ebből azonban az is következik, hogy ha csak az érdemben elbírált kifogások tekintetében lehet az eljárást befejező végzés elleni fellebbezésben jogorvoslattal élni, akkor az érdemi vizsgálat nélkül elutasított kifogások esetén a feleket külön fellebbezési jog illeti meg. Az érdemi vizsgálat nélkül elutasított kifogásokra vonatkozóan ugyanis a Cstv. nem tartalmaz speciális eljárási szabályt, s a Pp. 233. § (1) bekezdése az ilyen tartalmú elsőfokú végzések ellen külön fellebbezési jogot biztosít.
A kifogás érdemi vizsgálat nélküli elutasítása esetén a bíróság a felet a bírósághoz fordulás jogától zárja el, s a félnek e határozat elleni fellebbezési jogtól való megfosztása az Alaptörvény XXVIII. cikk (7) bekezdésébe ütközne, amely szerint mindenkinek joga van ahhoz, hogy jogorvoslattal éljen az olyan bírósági döntés ellen, amely a jogát vagy jogos érdekét sérti. Ennek az alkotmányos alapelvnek akkor is érvényesülnie kell, ha a jogalkotó erre az esetre nem rendelkezett a fellebbezés soron kívüli elbírálásáról. A kifejtettekből a Kúria arra a jogi következtetésre jutott, hogy a csődeljárásban benyújtott kifogást érdemi vizsgálat nélkül elutasító végzés ellen fellebbezésnek van helye [Alaptörvény XVIII. cikk (7) bekezdés, az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett emberi jogok és alapvető szabadságjogok védelméről szóló Egyezmény 13. cikke, Cstv. 12. § (5) bek., 15. § (3) bek., Pp. 233. § (1) bek.].
BH 2015.74. számon közzétett határozatában a Kúria arra mutatott rá, hogy nincs helye közjegyzői előzetes bizonyítás keretében szakértő kirendelésének, ha a csődeljárásban az ingatlan forgalmi értékének meghatározására irányuló kifogás alapján eljárás van folyamatban [Cstv. 15. § (3) bek., 2008. évi XLV. tv. 21. § (2) bek.].

[a Cstv. 16. §-ához]

A bíróság a vagyonfelügyelőt a csődeljárás jogerős megszüntetésével vagy eredményes befejezetté nyilvánításával egyidejűleg menti fel, ha pedig a sikertelen csődeljárást követően felszámolási eljárás indul, akkor a vagyonfelügyelő a felszámoló kirendeléséig látja el a feladatait. Ennek indoka az, hogy a csődvagyon védelmét és felügyeletét folyamatosan biztosítani kell.
A vagyonfelügyelő jogosult a számlával igazolt költségei megtérítésére. Díját a törvény részletesen szabályozza, mértékét az adós cég eszközértékétől teszi függővé.
A Cstv. 16. § (3) bekezdése 2012. március 1-jétől módosított rendelkezései egyértelművé teszik, hogy a vagyonfelügyelői díjszabás sávosan van megállapítva. Másrészt a törvény a vagyonfelügyelői díjakat is csökkentette, azzal az indokkal, hogy annak mértéke - különösen a nagyobb vagyonnal rendelkező vállalkozások esetében - némely esetben aránytalanul magas díjazást tett lehetővé. Emellett a bíróság lehetőséget kap arra, hogy a vagyonfelügyelő díját a törvényben meghatározott mértéknél alacsonyabb összegben határozza meg, figyelembe véve a vagyonfelügyelő által elvégzett feladatok jellegét, munkaterhét, illetve a csődeljárás időtartamát.

Egyezségi tárgyalás hitelezőkkel, a fizetési haladék meghosszabbítása

Az egyezségi tárgyalás előkészítése

[a Cstv. 17. §-ához]

Az adósnak az egyezségi tárgyalás előkészítése során több törvényi követelménynek eleget kell tennie:
Az egyezségi tárgyalást a csődeljárás kezdő időpontjától számított 60 napon belül meg kell tartania. A tárgyalás időpontját úgy kell kitűznie, hogy a vagyonfelügyelő az esteleges fizetési haladék-meghosszabbítás közzétételének kezdeményezésével kapcsolatos feladatainak eleget tudjon tenni. A Cstv. 18. § (11) bekezdésében foglaltak szerint elkészített közzétételi kérelemnek - törvényi mellékleteivel együtt - legkésőbb a csődeljárás kezdő időpontjától számított 120 napos határidő, illetve a meghosszabbított fizetési haladék határidejének leteltét megelőző 15. munkanapon a bírósághoz meg kell érkeznie.
Az adósnak az egyezségi tárgyalásra a vagyonfelügyelőt és a nyilvántartásba vett hitelezőket közvetlenül meg kell hívnia olyan időpontban, hogy a meghívó és mellékletei [Cstv. 8. § (2) bekezdés, és (4) bekezdés b) pont] legalább 8 munkanappal a tárgyalást megelőzően eljussanak a meghívottakhoz.
A további hitelezőket hirdetmény útján kell meghívnia, s ezt a hirdetményt a fizetési haladék közzétételétől számított 8 munkanapon belül két országos napilapban, továbbá - ha működtet ilyet - a saját honlapján is közzé kell tennie.
A felsorolt követelmények megsértésének súlyos szankciója van. Bármely hitelező vagy a vagyonfelügyelő kérelmére a bíróság az adós vezetőjét 100 000 forinttól 2 000 000 forintig terjedő bírsággal sújthatja és az eljárás költségeiben marasztalhatja, továbbá elrendelheti, hogy a vagyonfelügyelőt az adós gazdálkodó szervezetben együttes cégjegyzési, és a bankszámlák felett együttes rendelkezési jog illesse meg.
Az egyezségi tárgyalásra az adósnak a vagyonfelügyelő bevonásával fizetőképesség helyreállítását vagy megőrzését célzó programot és egyezségi javaslatot kell készítenie, és ennek megismerhetőségét a hitelezők számára a tárgyalás időpontját 5 munkanappal megelőzően biztosítania kell.

Az egyezségi tárgyalás megtartása és a fizetési haladék meghosszabbítása

[a Cstv. 18. §-ához]

A törvény rendelkezik az egyezségi tárgyalás megtartásának garanciális szabályairól, a tárgyalásról készítendő jegyzőkönyv kötelező tartalmáról, a hitelezői szavazatok számításának módjáról, meghatározza a fizetési haladék meghosszabbításának rendjét.
E szabályok közül kiemeljük, hogy az egyezségi tárgyaláson szavazati joggal csak az a hitelező rendelkezik, aki a törvény szerinti határidőn belül bejelentette a hitelezői igényét, a nyilvántartásba vételi díjat befizette és követelését a vagyonfelügyelő elismert vagy nem vitatott követelésként nyilvántartásba vette. A törvény e hitelezők részére úgynevezett követelésarányos szavazati jogot biztosít. Minden 50 000 forint követelésük után megilleti őket egy szavazat, de az 50 000 forint alatti követeléssel rendelkező hitelezőket is egy-egy szavazat illeti meg. Az adóssal tulajdoni összefonódásban lévő személy (szervezet), továbbá az, akire az adós korábban követelését engedményezte vagy tőle tartozást vállalt át, kevesebb értékű szavazati joggal - az egyébkénti 1/4-ével - rendelkezik. Ezt a számítási módot az indokolja, hogy az adós és ezek a hitelezők ne tudják kijátszani a többi hitelezőt. A cégcsoporton belüli azon hitelezőt azonban, aki az adóst megfelelő mértékű reorganizációs célú hitelnyújtással segíti, nem lehet a szavazatszámítás során csökkentett mértékű szavazati joggal rendelkező hitelezőként figyelembe venni.
Az adósnak lehetősége van arra, hogy kérje a csődeljárás kezdő időpontjától számított 120 napos, első fizetési haladék meghosszabbítását. A meghosszabbítás időtartama attól függ, hogy az adós a hitelezőinek milyen arányú hozzájárulását tudja megszerezni. Ha az egyes hitelezői osztályokban a követelésarányos többséget szerzi meg, a 120 napos, első moratórium legfeljebb 240 napig hosszabbítható meg. Ennél hosszabb, de legfeljebb a csődeljárás kezdő időpontjától számított egy éves fizetési haladékhoz akkor juthat, ha ahhoz az egyes hitelezői osztályokban 2/3-os támogatást szerez.
A fizetési haladék időtartama a csődeljárás kezdő időpontjától számított egy évet nem haladhatja meg, ez alatt az adósnak feltétlenül meg kell állapodnia a hitelezőivel.

Egyezség a csődeljárásban

[a Cstv. 19. §-ához]

EBD 2015. G.4. I. Az 1991. évi LXIX. törvény nem határozza meg a csődegyezségben felajánlható biztosíték nyújtásának konkrét módját, azonban az megállapítható, hogy olyan, a kötelezett által egyoldalúan vissza nem vonható vagyoni értékű jognak kell lennie, amelynek alapján a biztosíték jogosultja számára a fedezet mindaddig fennáll, amíg a vitatott követelés részben vagy egészben bizonyossá, illetve bizonyosan alaptalanná nem válik.
II. Az egyezség keretében kell megállapodni - egyebek között - az egyes követelések átvállalásáról, a követelések megfizetéséért való kezességvállalásról, melyeknek az adóstól különböző személytől kell származniuk, így megállapítható, hogy nem kizárólag az adós nyújthat biztosítékot a hitelezők javára. A biztosíték nyújtásának az egyezségkötés során kell megtörténnie, ennek hiányában a csődegyezség nem hagyható jóvá [1991. évi XLIX. tv. 12. § (6) bek., 13. § (5) bek., 19. § (1) bek.].

[a Cstv. 20. §-ához]

BH 2016.65. I. A vagyonfelügyelőnek nincs önálló joga a csődeljárást megszüntető végzés elleni felülvizsgálati kérelem benyújtására. II. Addig a mértékig, ameddig a zálogtárgy értéke fedezi a zálogjoggal biztosított követelést, a zálogjogosultaknak a csődeljárásban egyforma szavazati joguk van, nincs különbség közöttük aszerint, hogy egyébként a vagyontárgyon milyen sorrendben keletkezett a zálogjoguk. III. Az 1991. évi XLIX. törvény 20. § (1a) bekezdésének rendelkezései kizárólag az egyezség tartalma vonatkozásában teszik lehetővé a jóhiszemű joggyakorlás követelménye betartásának vizsgálatát. IV. A jóhiszemű joggyakorlás követelményébe ütközik az is, ha a kirívóan előnytelen vagy méltánytalan rendelkezés akár egy hitelező tekintetében megállapítható [1991. évi XLIX. tv. 20. § (1a) és (2) bek., 21/A. § (3) bek; 2013. évi V. tv. 1:3. §, 1:5. §; 1959. évi IV. tv. 4. § (1) bek., 5. § (1) bek.].
BH 2015.329. II. A dologi adósokkal szemben az egyezségkötésben részt nem vevő hitelezők addig érvényesíthetik az adóssal szemben fennálló teljes követelést, amíg az adós a kényszeregyezségben foglaltakat minden érintett hitelező részére nem teljesítette. Ezt követően az adóssal szembeni követelés részbeni megszűnése a dologi kötelezett helytállási kötelezettségére is kihat a kötelezettségvállalás járulékos jellegére tekintettel [1959. évi IV. tv. 270. §, 318. §, 1952. évi III. tv. 253. § (2) bek., 275. §, 1991. évi XLIX. tv. 11., 20. §].

[a Cstv. 21. §-ához]

Az adós és a hitelező bármiben megállapodhatnak, amit fontosnak tartanak az adósság rendezése, az adós fizetőképességének megőrzése vagy helyreállítása érdekében. A törvény csak példálózó jelleggel sorolja fel a lehetséges megállapodás tartalmát.
A bizalmi vagyonkezelőkről és a tevékenységük szabályairól szóló 2014. évi XV. törvény 2014. április 1-jétől kezdődő hatállyal iktatta be a Cstv. 20. § (1a) bekezdését, hangsúlyozva a csődegyezség megkötésénél a jóhiszemű joggyakorlás követelményét. Ez a rendelkezés a csődvédelemmel történő visszaélések megakadályozását szolgálja.
Az egyezség megkötésénél szavazati joggal rendelkező hitelezők körének, a szavazatok számítási módjának meghatározására az előző pontban már kifejtettek az irányadók.
A csődegyezség akkor köthető meg, ha ahhoz az adós a két hitelezői osztályban - a biztosított és a nem biztosított hitelezőktől - külön-külön a szavazatok többségét megkapta. Ez az egyezség kényszeregyezség, mert a törvény rendelkezése alapján kiterjed azokra az egyezségkötésre jogosult hitelezőkre is, akik az egyezséghez nem járultak hozzá, vagy szabályszerű értesítésük ellenére az egyezség megkötésében nem vettek részt, továbbá kiterjed azokra a hitelezőkre is, akiknek a vitatott követelésére tartalékot kellett képezni, vagy tartalékképzés helyett biztosítékot kellett számára nyújtani. A csődegyezség megkötésében részt nem vevő, azt nem támogató hitelezőkre nézve azonban az egyezség nem lehet diszkriminatív, azaz reájuk vonatkozóan nem állapíthat meg kedvezőtlenebb feltételeket, mint amelyeket az egyezséghez hozzájáruló hitelezőkre az adott hitelezői osztályban, illetve csoportban [Cstv. 12. § (2) bekezdés b) pont bc)-bd) alpontjai] megállapított.
A vitatott követelés jogosultjainak akkor lehet kifizetést teljesíteni a vitatott követelésekre (követelésrészekre), ha a vitatott követelés jogosultja által az adós ellen indított perben, vagy közigazgatási eljárásban jogerősen megállapították a hitelező követelésének jogalapját és összegét. A csődegyezség érvényességi feltétele annak írásba foglalása, s a törvény meghatározza annak minimális tartalmi követelményeit. Az egyezséget nemcsak a feleknek (törvényes képviselőiknek vagy meghatalmazottjaiknak) kell aláírniuk, hanem azt a vagyonfelügyelőnek, továbbá, ha a csődeljárásban létrejött hitelezői választmány, akkor a választmánynak is ellenjegyzésével kell ellátnia.
A 2011. évi CXV. törvény 2. §-a 2011. augusztus 4-i hatállyal iktatta be a Cstv. 20. § (3) bekezdését annak érdekében, hogy az a hitelező, aki elmulasztotta a követelése bejelentését, ne kerüljön előnyösebb helyzetbe, a csődeljárásba hitelezőként határidőben bejelentkező, a csődegyezségben résztvevő hitelezőkhöz képest. Az új rendelkezések szerint az a hitelező, aki a Cstv. 10. § (2) bekezdés f) pontjában meghatározott határidőben nem jelentette be a követelését, a csődeljárásban nem minősül hitelezőnek, így nem kap szavazati jogot a csődegyezség megkötése során, s nem tudja az adóssal létrejött jogviszonyból eredő jogait érvényesíteni. A csődeljárás jogerős egyezséggel történt befejezését követően sem húzhat hasznot abból, hogy rá nézve nincs a csődegyezségben rendelkezés, az adóssal szembeni követelését ugyanis - egy eset kivételével - a továbbiakban nem érvényesítheti. Kivételt az az eset jelent, ha a más személy által kezdeményezett felszámolási eljárásban a felszámolás megindul, mert ebben a felszámolási eljárásban a hitelezői igényét bejelentheti, feltéve, hogy az igénye még nem évült el. A felszámolási eljárásban hitelezői igényként azonban csak a tőke és ügyleti kamat jogcímén fennálló követelését érvényesítheti, az eredeti lejárati időtől a kiegyenlítésig vagy legfeljebb a felszámolási zárómérleg elkészítésének időpontjáig terjedő időszakra késedelmi kamat és késedelmi pótlék, továbbá pótlék és bírság jellegű követelést ebben a felszámolási eljárásban sem érvényesíthet.
Az elvi bírósági döntésként közzétett EBD 2014. G.1. számú határozatában a bíróság a csődegyezség sajátosságait vizsgálva a következőket fejtette ki:
I. A bíróság által jóváhagyott csődegyezség jogi természetét tekintve nem azonosítható a perbeli egyezséggel, de a felek kölcsönös és egybehangzó akaratának kifejezésén alapuló, a Ptk.-ban szabályozott egyezséggel sem. A csődegyezségre vonatkozó jogszabályi rendelkezés olyan sui generis szabály, melynek lényegét a hitelezők közösségével - szavazás útján - létrejött kényszeregyezség jellege adja.
II. A csődegyezséget jóváhagyó végzés elleni perújítás - a csődeljárás jellegéből fakadóan - a 2012. március 1-je előtti időszak tekintetében is kizárt.
III. Ha a csődegyezség hatályát veszti, arra a hitelező a szerződés érvénytelensége iránti perben jogi érdeket nem alapíthat.
IV. Abból a tényből, hogy a követelés jogosultja az a jogi személy, amely az adós gazdasági társaság többségi befolyással rendelkező tulajdonosa, önmagában - többlettényállás hiányában - nem következik a követelése alapjául szolgáló szerződés jóerkölcsbe ütközés miatti semmissége, hanem azzal a jogkövetkezménnyel jár, hogy az ilyen hitelező szavazatát a csődeljárásban csökkentett mértékben kell figyelembe venni. [1991. évi XLIX. tv. 12. § (2) bek. bc) alpont, 18. § (5) bek., 19. § (1) bek., 20. § (2) bek., 21/A. § (3) bek.; 1952. évi III. törvény 3. § (1) bek., 148. §; 1959. évi IV. törvény 240. § (3) bek.]

A csődeljárás befejezetté nyilvánítása vagy megszüntetése

[a Cstv. 21/A. §-ához]

Számos közzétett eseti döntésben foglalkozott a bíróság a csődegyezség elbírálásával. Ezek közül az alábbi döntéseket emeljük ki:
BH 2014.22. II. A csődegyezségben a hitelezők nem mondhatnak le még nem létező - esetleg a jövőben létrejövő - követelésükről, mert arra a csődeljárás nem terjed ki [Cstv. 3. § (1) bekezdés c) pont ca) és cc) alpont, 13. § (3)-(4) bek., 21/A. §; Pp. 148. § (4) bek., 235. § (1) bek.].
BH 2014.118. A csődegyezség célja az adós gazdasági helyzetének a hitelezőivel való egyezségkötés útján történő újjászervezése, a tevékenységének folytatása érdekében. A bíróság a felek által megkötött egyezséget csak akkor hagyhatja jóvá, ha az eljárás adataiból megállapíthatóan az adós folytatni kívánja a tevékenységét [Cstv. 17. § (1) bek., 19. § (1) bek., 21/A. § (3) bek.; 1959. évi IV. törvény (Ptk.) 5. § (1) bek.].
BH 2015.43. A csődeljárásban, ha a hitelező szavazati jogával kapcsolatban kifogás alapján indult eljárás van még folyamatban, az adós csak azzal a kockázattal kötheti meg a csődegyezséget, hogy utóbb - amennyiben a szavazatok száma a bíróság döntése következtében megváltozik -, a kifogás tárgyában hozott végzésnek megfelelően a csődegyezség létrehozását ismét meg kell kísérelnie, feltéve, hogy erre még lehetőség van a moratórium nyújtotta határidőn belül [Cstv. 12. § (5) bek., 20. § (1) bek., 21/A. § (3) bek., 21/B. §].
BH 2015.73. A polgári jogban a többségi befolyás fogalmát csak az 1959. évi IV. törvény (Ptk.) tartalmazza, ettől eltérő tartalmú meghatározás máshol nem található, ezért a 1959. évi IV. törvény szerinti tartalommal kell a többségi befolyás fogalmát figyelembe venni akkor, ha maga a Cstv. egyes szakaszainál nem utal vissza a 1959. évi IV. törvény rendelkezésére [1959. évi IV. tv. 685/B. §; 2013. évi V. tv. 8:2. §, Cstv. 21/A. § (3) bek.].
BH 2015.75. A bíróságnak hivatalból kell vizsgálnia a nyilvánvaló jogszabálysértés fennállását a csődegyezség jóváhagyása kapcsán, így a szavazatszám megállapítása tekintetében is [Cstv. 12. § (2) bek., 18. § (5) bek., 20. § (1) bek., 21/A. § (3) bek.].
BH 2015.231. Nem hagyható jóvá a csődegyezség, ha ahhoz olyan reorganizációs programot (tervet) csatolnak, amely tartalmilag nem tekinthető annak [Cstv. 8. § (2) bek., 17. § (1) bek., 19. § (1) bek., 21/A. § (3) bek.].
BH 2016.91. A csődegyezségi tárgyalás szabálytalan összehívása miatt a csődegyezség nem hagyható jóvá [1991. évi XLIX. tv. 17. § (1) bek., 21/A. § (3) bek.; 2013. évi V. tv. 5:126. § (1) bek.].

[a Cstv. 21/B-21/C. §-ához]

Az egyezségi tárgyalás eredményének bejelentésére eltérő határidőket állapít meg a törvény, az első (120 napos) fizetési haladék igénybevétele és a meghosszabbított fizetési haladék igénybevétele esetén. Az első fizetési haladék esetén az egyezségi tárgyalás eredményét 5 munkanapon belül, míg a meghosszabbított fizetési haladék esetén legkésőbb annak lejártát 45 nappal megelőzően kell bejelentenie az adós gazdálkodó szervezet vezetőjének a bíróság részére, mellékelve az egyezségi megállapodást is. E kötelezettség teljesítésének elmulasztását vagy késedelmes teljesítését 500 000 forintig terjedhető pénzbírság kiszabásával szankcionálja a törvény.
A bíróság az egyezség jóváhagyása iránti kérelmet egy alkalommal 3 napos jogvesztő határidő terhe mellett hiánypótlásra visszaadhatja. Egyébként az egyezség jóváhagyása tárgyában a kérelem beérkezésétől számított 15 munkanapos törvényi határidőn belül döntenie kell. Az egyezség jóváhagyása körében vizsgálnia kell, hogy ahhoz csatolták-e a törvényben megkívánt feltételek teljesülését igazoló jegyzőkönyveket, megállapodásokat, nyilatkozatokat (Cstv. 19-21. §-ai). Ha az egyezség megfelel a jogszabályokban foglaltaknak, a bíróság végzéssel azt jóváhagyja - hasonlóan a Pp. 148. § (3) bekezdésében foglaltakhoz -, és a csődeljárást befejezetté nyilvánítja. A 2012. március 1-jétől hatályos törvényi rendelkezés egyértelművé teszi, hogy a bíróságnak az egyezség megkötésekor vizsgálnia kell a törvényi feltételek teljesülését, így azt is, hogy az egyezség nem sérti-e a jóhiszemű joggyakorlás követelményeit. Másrészt beiktatta azt - a bírói gyakorlatban eddig is érvényesült - rendelkezést, hogy az egyezséget jóváhagyó végzés ellen nincs perújításnak helye.
A törvény kimondja továbbá, hogy az adós ellen a csődeljárás kezdeményezése előtt indított, és a csődeljárás alatt szünetelő végrehajtási eljárások akkor folytatódnak, ha az adós a csődegyezségben foglaltakat nem teljesíti.
A bíróság e jogerős végzésének Cégközlönyben való közzétételével szűnik meg a fizetési haladék és kezdődik meg a csődegyezség végrehajtása.
A Kúria a BH 2014.118. szám alatt közzétett döntésében azt hangsúlyozta, hogy a csődegyezség célja az adós gazdasági helyzetének a hitelezőivel való egyezségkötés útján történő újjászervezése, a tevékenységének folytatása érdekében. A bíróság a felek által megkötött egyezséget csak akkor hagyhatja jóvá, ha az eljárás adataiból megállapíthatóan az adós folytatni kívánja a tevékenységét. Nem használható fel a csődeljárás - és így a kényszeregyezség - jogintézménye olyan terhektől való esetleges mentesülés érdekében, amelyet csődeljárás hiányában az adós vezető tisztségviselőjével, vagy a tulajdonosával szemben érvényesíthetnének a hitelezők. [Cstv. 17. § (1) bek., 19. § (1) bek., 21/A. § (3) bek.; Ptk. 5. § (1) bek.].
Ha a bíróság azt állapítja meg, hogy a csődegyezség nem jött létre vagy nem felel meg a jogszabályokban foglaltaknak, a csődeljárást megszünteti. A megszüntető végzés jogerőre emelkedése után a bíróságnak hivatalból meg kell indítania a felszámolási eljárást, az adós fizetésképtelenségét hivatalból kell megállapítania [Cstv. 27. § (2) bekezdés e) pont], és el kell rendelnie az adós felszámolását.
A hitelezők kielégítésére szolgáló vagyon védelmét szolgálja az a törvényi szabályozás, hogy ez esetben a bíróság a fizetési haladékot meghosszabbítja a felszámolást elrendelő jogerős végzés közzétételét követő második nap 0 óráig. A vagyonfelügyelő megbízatása (ideiglenes vagyonfelügyelői jogosítványokkal és díjazással) megmarad addig is, míg a felszámoló ezeket a feladatokat tőle átveszi. A törvény rendezi a vagyonfelügyelő ezen időszakra eső díja előlegezésének és megfizetésének szabályait is.
A csődeljárásban létrejött egyezséget jóváhagyó és egyidejűleg a csődeljárást befejezetté nyilvánító végzés, valamint a csődeljárást megszüntető végzések elleni fellebbezések benyújtására a törvény rövid, 8 munkanapos határidőt biztosít. A jogorvoslatokat a másodfokú bíróságnak soron kívül, de legfeljebb 8 munkanapon belül el kell bírálnia. A bíróságnak a végzések jogerőre emelkedésekor haladéktalanul intézkednie kell azok Cégközlönyben való közzététele, valamint a cégjegyzékben a "cs.a." toldat törlése iránt.
A Cstv. 21/C. §-a a hirdetményi kézbesítés szabályait állapítja meg. E szabály akkor alkalmazható, ha a nyilvántartásba vett hitelezők száma több mint 100. A végzést ilyenkor is meg kell küldeni postai úton az adósnak, a vagyonfelügyelőnek, továbbá (ha van) a hitelezői választmánynak, hitelezői képviselőnek, ezen kívül a bíróság hirdetőtábláján is közzé kell tenni. A végzés rendelkező részét a Cégközlöny honlapján két alkalommal, 2 napos időközökkel kell közzétenni. A hirdetményi kézbesítés esetén a végzést a második közzététel napján kell kézbesítettnek tekinteni. A közzététel tartalmazza, hogy a végzés teljes szövege a bíróságon átvehető, továbbá hogy a végzés ellen benyújtott esetleges fellebbezéseket a kézbesítést követő 3 munkanapon belül lehet a bíróságon megtekinteni, és a kézbesítést követő 5 munkanapon belül lehet rá észrevételt benyújtani.
A fellebbezést 8 munkanapon belül kell benyújtani, és a bíróságnak 8 munkanapon belül kell róla döntenie. Az egyezséget jóváhagyó jogerős végzés közzététele időpontjában szűnik meg a fizetési haladék. A végzést az adós és a vagyonfelügyelő köteles az adós számláit vezető pénzforgalmi szolgáltatóknak haladéktalanul bemutatni.

A felszámolási eljárás

A felszámolási eljárás megindítása

[a Cstv. 22. §-ához]

A felszámolási eljárás az adós fizetésképtelensége esetén hivatalból, (ha a bíróság csődeljárást megszüntető végzése jogerőre emelkedett) az arra jogosultak (adós, hitelező, végelszámoló) kérelmére, vagy az arra jogosultak (cégbíróság, büntetőügyben eljáró bíróság) értesítése alapján folytatható le. A felszámolási eljárás, mint bírósági eljárás annak hivatalból történő elrendelése esetén az erről szóló végzés meghozatalának napján, a további esetekben a bírósági eljárás lefolytatása iránti kérelemnek, valamint a cégbíróság, illetve a büntetőügyben eljáró bíróság értesítésének a bírósághoz való érkezése napján indul meg. Ettől az időponttól a felszámolást elrendelő végzés jogerőre emelkedéséig tart a három szakaszra tagolhatóként jellemzett felszámolási eljárás első szakasza.
Az eljárás megindításának napjához több jogkövetkezmény fűződik. Így ettől függhet, hogy a Cstv. mely rendelkezéseit kell az adott ügyre alkalmazni. (Lásd a Cstv. 82. §-nál a törvény időbeli hatályáról írottakat.) Jelentősége van annak meghatározásánál, hogy az adós gazdálkodó szervezet mely szerződései vagy jognyilatkozatai támadhatók meg a Cstv. 40. §-ának (1) bekezdésében felsorolt okok alapján.
A felszámolási eljárás - mint polgári nemperes eljárás - megindulásának napját el kell határolni a felszámolás megindulásának napjától - a felszámolás kezdő időpontjától. Ez utóbbi időpont az adós fizetésképtelenségét megállapító és felszámolását elrendelő jogerős végzés Cégközlönyben történő közzétételének napja [Cstv. 27. § (1) bek.], s ebben az időpontban kezdődik a felszámolási eljárás második szakasza, a tényleges felszámolás lefolytatása. Ehhez az időponthoz a később ismertetésre kerülő más jogkövetkezmények fűződnek, mint a felszámolási eljárás kezdő időpontjához.

A felszámolási eljárás megindítása hivatalból

A felszámolási eljárás hivatalból történő lefolytatásának három alapesetét szabályozza a törvény, melyek a következők:
A Cstv. 21/B. §-a szerint a bíróság az eredménytelen csődeljárást megszünteti, ezt követően felszámolási eljárásban hivatalból meg kell állapítania az adós fizetésképtelenségét és el kell rendelni a felszámolását; a további két eset a cégbíróság, illetőleg a büntetőügyben eljáró bíróság értesítése alapján induló felszámolási eljárás.
A cégbíróság értesítése alapján akkor kerül sor a felszámolási eljárás megindítására, ha a cégbíróság a céget - törvényességi felügyeleti jogkörében eljárva - megszűntnek nyilvánítja. [Ctv. 84. § (1) bekezdés]. Ha a cég fizetésképtelenségére vonatkozó adatok merülnek fel, felszámolási eljárás megindítását kezdeményezi.
Ha a cégbíróság a cég megszűntnek nyilvánítása esetén kényszertörlési eljárását rendeli el [Ctv. 116. § (1) bek. a) pont] és adat merül fel arra, hogy a cég vagyona előreláthatóan fedezi a várható felszámolási költségeket, vagy a cégnek valószínűsíthetően fedezetelvonó ügylet miatt nincs vagyona, vagy a cégnek munkavállalója van. A cégbíróság a kényszertörlési eljárást megszünteti, és kezdeményezi a cég ellen felszámolási eljárás megindítását. [Ctv. 118. § (5)-(6) bekezdés].
Az előző pontokban részletezettek szerint hivatalból indult felszámolási eljárás lefolytatására a megelőző csődeljárást lefolytató bíróság, illetőleg a megszüntetésre irányuló eljárást, kényszertörlési eljárást lefolytató cégbíróság szerinti törvényszék illetékes.
A büntetőügyben eljáró bíróság akkor kezdeményezi a jogi személy ellen a felszámolási eljárást, ha a jogi személlyel szemben alkalmazott pénzbírság behajtására indult bírósági végrehajtás a megindulásától számított 6 hónapon belül nem vezetett eredményre, s erről a bírósági végrehajtó írásban értesítette az intézkedést alkalmazó bíróságot [2001. évi CIV. törvény 26. § (5) bekezdés].
A csődtörvényben szabályozottakon túlmenően a hivatalból történő eljárásnak több más jogszabály alapján is helye van [így pl. a magánnyugdíjról és a magánnyugdíjpénztárakról szóló 1997. évi LXXXII. törvény 84. § (1) bekezdésének a) pontjában, vagy a külföldi székhelyű vállalkozások magyarországi fióktelepeiről és kereskedelmi képviseleteiről szóló 1997. évi CXXXII. törvény 19. § (3) bekezdésében szabályozott esetekben].
A hivatalból megindított felszámolási eljárások közös jellemzője, hogy a bíróság a felszámolást a Csődtörvény 25-26. §-aiban foglaltak mellőzésével rendeli el, azaz az értesítés megalapozottságát és a fizetésképtelenség fennállását érdemben nem vizsgálja, s nem alkalmazhatja a kérelem érdemi vizsgálat nélküli elutasítására vonatkozó rendelkezéseket sem. Ezen túlmenően a felszámolást hivatalból elrendelő végzés ellen fellebbezésnek sincs helye.

Az adós és a végelszámoló kérelmére induló felszámolási eljárás

[a Cstv. 23. §-ához]

Az adós a hatályos szabályozás értelmében nem csak akkor kérheti a felszámolási eljárás lefolytatását maga ellen, ha fizetésképtelen, hanem akkor is, ha a tartozásait előreláthatóan nem tudja kielégíteni és a csődeljárás lehetőségével nem tud élni [a Cstv. 7. § (3) bekezdésében felsorolt korlátok miatt], vagy pedig nem is kíván azzal élni. A kérelem benyújtására a törvény alkalmazni rendeli a csődeljárás lefolytatása iránti kérelem adós által történő benyújtására vonatkozó, a törvény 8. § (1)-(2) bekezdésében foglaltakat. A 8. § (2) bekezdését azonban - álláspontunk szerint - csak értelemszerűen lehet alkalmazni a felszámolás iránti kérelem tartalmára, illetve az ahhoz csatolandó okiratok körére, mert azok közül több kifejezetten csak a csődeljárás lefolytatása iránti kérelemhez csatolandó [így a 8. § (2) bekezdésének i) pontjában meghatározott, az adós vezetőjének kötelezettségvállaló nyilatkozata.]
A végelszámoló kérelme valójában az adós kérelmének minősül, hiszen a végelszámoló a végelszámolás kezdő időpontjától a cég önálló képviseleti joggal rendelkező vezető tisztségviselőjének minősül. [2006. évi V. törvény (Ctv.) 98. § (2) bekezdés.] A végelszámoló akkor köteles felszámolási eljárás lefolytatására irányuló kérelmet benyújtani, ha a korrigált végelszámolási nyitómérleg alapján azt állapítja meg, hogy a cég vagyona a hitelezők követeléseinek fedezetére nem elegendő és a tagok (részvényesek) a hiányzó összeget 30 napon belül nem fizetik meg [Ctv. 108. § (1) bekezdés]. E szabályozással való összhang megteremtése érdekében került beiktatásra 2009. szeptember hó 1. napjától kezdődő hatállyal a Cstv. 27. § (2) bekezdésének f) pontja.
A végelszámoló díja felszámolási költségnek minősül. Ha végelszámolóként felszámoló szervezet járt el, e szervezet a felszámolási eljárásban felszámolóként kirendelhető.
Mind az adós, mind a végelszámoló kérelmére 2012. március 1-je után induló felszámolási eljárásban a jogi képviselet kötelező.

A hitelező kérelmére induló felszámolási eljárás

[a Cstv. 24. §-ához]

A hitelező által benyújtott felszámolás lefolytatása iránti kérelem kötelező tartalmát részben a Cstv. 24. § (1) bekezdése, másrészt a Cstv. 6. § (3) bekezdése alapján mögöttes szabályként megfelelően alkalmazandó Pp. 121. §-ának (1)-(3) bekezdései és a 93. § rendelkezései határozzák meg. Ezek közül kiemeljük, hogy a kérelemben pontosan meg kell jelölni, a hitelező mely fizetésképtelenségi ok [Cstv. 27. § (2) bekezdés a)-d) pontjai] alapján kéri az adós fizetésképtelenségének megállapítását és ehhez képest kell becsatolnia a kérelemben foglaltak bizonyítására a szükséges iratokat. Ezért a hitelező által megjelölhető egyes fizetésképtelenségi okokhoz kapcsolódóan ismertetjük a további követelményeket.
a) Amennyiben a hitelező a Cstv. 27. § (2) bekezdés a) pontjára - szerződésen alapuló nem vitatott, vagy elismert tartozásra - alapítja a kérelmét, a kérelemben meg kell neveznie az adós tartozásának jogcímét, közölnie kell a tartozás lejáratának (esedékességének) időpontját és röviden ismertetnie kell, hogy az adóst miért tartja fizetésképtelennek. A kérelemhez csatolnia kell a szerződés alapján kiállított és az adósnak megküldött számlát, valamint csatolnia kell az adósnak küldött fizetési felszólítást. E fizetési felszólításnak - minimális követelményként - tartalmaznia kell legalább a követelés jogcímét, összegét, megfizetésének határidejét és abban meg kell határozni azt a végső határidőt is, amelynek eredménytelen elteltét követően a hitelező meg kívánja indítani a felszámolási eljárást, vagy egyéb jogi úton kívánja érvényesíteni a követelését. - A hitelezőnek csatolnia kell továbbá a fizetési felszólítás átvételét igazoló okiratokat (pl.: könyvelt postai küldemény feladóvevényét, tértivevényt, átvételi elismervényt). Felhívjuk a figyelmet arra, hogy a posta által "nem kereste" jelzéssel visszaküldött fizetési felszólítás nem minősül szabályos kézbesítésnek, mert a mögöttes szabályként alkalmazandó Pp. 99. § (2) bekezdése csak a bíróságnál már megindult eljárásban, a postai úton megküldött bírósági iratokra vonatkozóan állapít meg kézbesítési vélelmet [Fővárosi Ítélőtábla 15. Fpkf. 43.135/2007/3., ÍH 2007/43.]
A törvény külön rendelkezik arról, hogy amennyiben a fizetési felszólítást, illetve annak adós általi vitatását tartalmazó írásbeli nyilatkozatot postán küldték, azt a tértivevényen feltüntetett átvételi időpontban, ajánlott küldemény esetében pedig - ellenkező bizonyításig - a feladástól számított 5. munkanapon, a belföldi címzetthez megérkezettnek kell tekintetni. Megfelelő az a nyilatkozat is, amelyben a felek a felszólítást (érdemi vitatást), illetve annak a másik fél általi átvételét, vagy megismerését okiratba foglalják (közösen felvett jegyzőkönyv vagy átadás-átvételi nyilatkozat). Az üzleti életben elterjedt elektronikus levélváltás (e-mail) nem megfelelő bizonyítási eszköz. A bíróság csak a külön jogszabályba foglalt feltételeknek megfelelő elektronikus okiratokat fogadja el bizonyítékként (ezeket el kell látni fokozott biztonságú, vagy minősített elektronikus aláírással).
b) Amennyiben a hitelező a felszámolás iránti kérelmét a Cstv. 27. § (2) bekezdés b) pontjára alapítja, csatolnia kell a jogerős bírósági határozatot vagy fizetési meghagyást. Ebben az esetben nincs szükség az adós fizetésre való felszólítására, mert a bírósági határozatból, fizetési meghagyásból már tudomást szerzett a hitelező követelésének fennállásáról és annak teljesítési határidejéről is. Nincs szükség a végrehajtás eredménytelenségének igazolására sem.
c) A Cstv. 27. § (2) bekezdés c) pontjára alapított felszámolás iránti kérelem esetében a hitelezőnek csatolnia kell a jogerős hatósági határozatot, valamint a végrehajtás eredménytelenségét igazoló okiratot is.
Megjegyezzük, hogy a Legfelsőbb Bíróság a 2/2011. PJE határozatában akként foglalt állást, hogy a hitelező - ha eleget tesz a Cstv. 27. § (2) bekezdés a) pontjában és a (3) bekezdésében foglalt követelményeknek - nem köteles záradékoltatni az adós közjegyzői okiratba foglalt tartozás elismerő nyilatkozatát és ennek alapján a bírósági végrehajtást lefolytatni, hanem enélkül is kezdeményezheti a Cstv. 27. § (2) bekezdés a) pontja alapján a felszámolási eljárás megindítását. A 2/1999. PJE határozatot - az azóta bekövetkezett jogszabályi változásokra tekintettel - meghaladottá nyilvánította azzal, hogy az a 2/2011. PJE határozat közzétételétől nem alkalmazható. [Megjelent a Magyar Közlöny 153. számában (2011. december 16-i szám).]
d) A Cstv. 27. § (2) bekezdés d) pontjára alapított felszámolás iránti kérelem esetén a hitelezőnek csatolnia kell a csődeljárásban kötött egyezséget is.
Az a)-d) pontban felsorolt hitelezői kérelmekhez - a felsoroltakon túlmenően - csatolni kell az arra vonatkozó igazolást, hogy a hitelező a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium részére a közzétételi költségtérítés összegét, 25 000 forintot megfizette [22/2006. (V. 18.) IM rendelet 6. §].
Le kell róni a felszámolási eljárás illetékét is, amely jogi személyiséggel rendelkező gazdálkodó szervezet esetében 50 000 forint, míg a jogi személyiséggel nem rendelkező gazdálkodó szervezetnél 25 000 forint [1990. évi XCIII. törvény 44. § (1) bekezdés].
A hitelező által benyújtott felszámolás iránti kérelmet a bíróság megvizsgálja, hogy az megfelel-e a korábbiakban részletezett törvényi feltételeknek, s amennyiben azt nem kell érdemi vizsgálat nélkül elutasítania [Cstv. 25. §], a kérelem és mellékleteinek megküldésével haladéktalanul értesítenie kell az adóst.
A hitelező kérelmére indult felszámolási eljárás kapcsán mutatott rá a Legfelsőbb Bíróság arra, hogy a felszámolási eljárás lefolytatása iránti kérelem olyan iratnak minősül, amelyet a kereset-kézbesítés szabályai szerint kell kézbesíteni [Fpkf. II. 31.510/1992.], ezért az "ismeretlen", valamint "ismeretlen helyre költözött" postai jelzésű visszaérkezett bírósági irat esetén fel kell hívni a hitelezőt a hirdetményi kézbesítés [Pp. 101. §], valamint az ügygondnok kirendelésének lehetőségére [Pp. 102. § (3) bekezdése]. [BH 2002.371.]
Az adósnak a szabályszerű kézbesítést követően az értesítés kézhez vételétől számított 8 napon belül nyilatkoznia kell a bíróságnak arról, hogy a kérelemben foglaltakat elismeri-e. Ha az adós e határidőn belül a bíróságnak nem nyilatkozik, a fizetésképtelensége tényét vélelmezni kell. Ez azt jelenti, hogy a bíróság az adós fizetésképtelenségét annak a tényállásnak az alapján fogja megállapítani, amelyet a hitelező a felszámolási eljárás lefolytatása iránti kérelemben előadott. A vélelem esetén a bizonyítási teher megfordul, s a továbbiakban az adósra hárul a felszámolás iránti kérelemben előadott tényállás valótlanságának a bizonyítása.

Az ideiglenes vagyonfelügyelet

[a Cstv. 24/A. §-ához]

Az ideiglenes vagyonfelügyelő kirendelésére biztosítási intézkedésként kerülhet sor. Az ideiglenes vagyonfelügyeletnek két fő esetköre van:
1. A felszámolási eljárás lefolytatását kérő hitelező kérelmére rendeli ki a bíróság az ideiglenes vagyonfelügyelőt a Cstv. 24/A. § (1) bekezdésében és a 27/A. § (3) bekezdésében szabályozottak szerint.
2. Ha a felszámolási eljárást közvetlenül csődeljárás előzte meg és a bíróság hivatalból rendeli el a felszámolást, a csődeljárásban eljáró vagyonfelügyelőt jelöli ki ideiglenes vagyonfelügyelőnek a Cstv. 21/B. §-ában és a 24/A. § (2) bekezdésének c) pontjában szabályozottak szerint.
A hitelező a felszámolási eljárás lefolytatása iránti kérelem benyújtásával egyidejűleg vagy azt követően a felszámolás kezdő időpontjáig kezdeményezheti, hogy a bíróság az adós gazdálkodásának felügyeletére a felszámolói névjegyzékből ideiglenes vagyonfelügyelőt rendeljen ki. A kirendelésnek három együttes feltétele van:
- a hitelezőnek valószínűsítenie kell, hogy követelésének későbbi kielégítése veszélyben van;
- a követelésének létrejöttét, nagyságát és lejártát közokirattal vagy teljes bizonyító erejű magánokirattal igazolnia kell;
- az ideiglenes vagyonfelügyelő díját meg kell előlegeznie olyan formában, hogy a kérelem benyújtásával egyidejűleg bírósági letétbe helyezi.
A törvény részletesen szabályozza az ideiglenes vagyonfelügyelő jogait, az esetleges jogszabálysértő intézkedése vagy mulasztása elleni kifogás lehetőségét, az adós cég vezetőjének az ideiglenes vagyonfelügyelővel való együttműködési kötelezettségét, az ideiglenes vagyonfelügyelő tevékenységének időtartamát és díjazását. E szabályozásból kiemeljük, hogy az ideiglenes vagyonfelügyelet tartama alatt az adós gazdálkodó szervezet vezetője a gazdálkodó szervezet vagyonával kapcsolatban csak az ideiglenes vagyonfelügyelő jóváhagyásával, ellenjegyzésével köthet a rendes gazdálkodás körét meghaladó szerződést, tehet más jognyilatkozatot, ide értve a már létrejött szerződés alapján az adós részéről történő teljesítést is. Ha pedig az ideiglenes vagyonfelügyelő a felszámolási eljárást közvetlenül megelőző csődeljárásban is eljárt, és a csődeljárásban együttes cégjegyzési, illetve a bankszámlák feletti együttes rendelkezési jog illette meg, ugyanez irányadó az ideiglenes vagyonfelügyelői működése alatt is. Az ideiglenes vagyonfelügyelőnek azonnal értesítenie kell a bíróságot, ha az adósnál vagyonkimentő vagy a hitelezők érdekeit más módon sértő jogügyleteket tapasztal. Ha az adós cég vezetői együttműködési kötelezettségüket súlyosan vagy ismétlődően megsértik - így különösen legalább két alkalommal a vagyonfelügyelő hozzájárulása nélkül kötnek szerződést vagy tesznek más jognyilatkozatot - az ideiglenes vagyonfelügyelő kérelmére a bíróság a fizetésképtelenségre tekintet nélkül soron kívül dönt a felszámolás elrendeléséről, mintegy szankcióként, s ez a végzése előzetesen végrehajtható. Az adós felszámolása elrendelésének ez egy sajátos - az ideiglenes vagyonfelügyelő kérelmére történő, a fizetésképtelenség érdemi vizsgálata nélküli esete.

A felszámolás iránti kérelem érdemi vizsgálat nélküli elutasítása

[a Cstv. 25. §-ához]

A felszámolási eljárás lefolytatása iránti kérelmet a bíróságnak elsősorban abból a szempontból kell megvizsgálnia, hogy nincs-e akadálya a kérelem érdemi elbírálásának. A Cstv. 25. § (1) bekezdése felsorolja a felszámolási eljárás lefolytatása iránti kérelem érdemi vizsgálat nélküli elutasításának speciális, a Pp. 130. §-a (1) bekezdésében szabályozottakon kívüli eseteit. Ez tehát azt jelenti, hogy amennyiben nincs a Cstv. 25. §-ában meghatározott speciális elutasítási ok, a feltételek fennállása esetén a Pp. 130. § (1) bekezdését kell alkalmazni. A bíróság által hozott, a felszámolási eljárás lefolytatása iránti kérelmet érdemi vizsgálat nélkül elutasító végzés ellen a Cstv. 6. §-ának (3) bekezdése szerint megfelelően alkalmazott Pp. 233. § (1) bekezdés értelmében fellebbezésnek van helye. A felszámolási eljárás lefolytatása iránti kérelem érdemi vizsgálat nélkül történő jogerős elutasítása esetén pedig a Cstv. 6. § (3) bekezdése folytán megfelelően alkalmazható a Pp. 132. § (1) bekezdése, amely biztosítja a kérelmező részére a kérelem benyújtásához fűződő jogi hatályok fennmaradását, ha kérelmét szabályszerűen újra benyújtja. Ez esetben a kérelmet az eredeti időpontban beadottnak kell tekinteni, melynek nagy jelentősége van, pl. hogy az adós által kötött vagy teljesített mely jogügyletek támadhatók meg a Cstv. 40. § (1) és (2) bekezdésében felsorolt okokból.
A Cstv. 25. § (2)-(3) bekezdésében foglalt szabályok beiktatása 2004. május 1-jétől kezdődő hatállyal történt és céljuk a joghatósági összeütközések elkerülése. Ha egy másik EU tagállamban főeljárás indult az adós ellen, a magyar bíróság a kérelmet érdemi vizsgálat nélkül köteles elutasítani. Ha azonban ez csak utólag, a főeljárás megindítása után jut a bíróság tudomására, köteles a főeljárást másodlagos területi eljárássá alakítani és erről a főeljárást a másik tagállamban korábban megindító bíróságot tájékoztatni. A területi eljárássá alakítás feltétele az 1346/2000/EK rendelettel összhangban az, hogy az adósnak Magyarországon telephellyel kell rendelkeznie. (Lásd az I.3.1.3. pontban írtakat)
A BH 2010/156 szám alatt közzétett eseti döntésében a Legfelsőbb Bíróság kifejtette: meg kell szüntetni a másodlagos fizetésképtelenségi eljárást, ha a hitelező nem tudja bizonyítani, hogy az adós - aki ellen az Európai Unió más tagállamában fizetésképtelenségi főeljárás indult - Magyarország területén telephellyel rendelkezett vagy rendelkezik. A telephely létezésének megállapítását önmagában nem alapozza meg a magyarországi székhelyű gazdasági társaságban szerzett részesedés, sem pedig bankszámla nyitása, illetve fenntartása [1991. évi XLIX. törvény 25. § (3) bekezdés, Európai Unió Tanácsa 1346/2000/EK rendelete 3. cikk (2) bekezdés, 2. cikk h) pont].

A fizetésképtelenség vizsgálata és a felszámolás elrendelése

[a Cstv. 26. §-ához]

Amennyiben a bíróság a kérelmet érdemi vizsgálat nélkül nem utasítja el, megvizsgálja az adós fizetésképtelenségét. A 24. §-nál már ismertetettek szerint nem kell a fizetésképtelenség tényét vizsgálni akkor, ha az adós a hitelezői kérelemre nem nyilatkozik. Ebben az esetben vélelmezni kell a fizetésképtelenség tényét. Ez az adós részéről megdönthető (praesumptio iuris et de iure) vélelem. A törvény 45 napnál hosszabb fizetési haladék engedélyezésére nem ad lehetőséget, a haladék engedélyezése nem kötelező az elsőfokú bíróság részére. [BH 2002.324.] A fizetési haladék iránti kérelem elbírálására vonatkozó végzés pervezető végzésnek minősül, amely fellebbezéssel nem támadható [Pp. 233. § (3) bekezdés b) pont].
A törvény kizárja a fizetési haladék engedélyezését abban az esetben, ha a felszámolási eljárás megindítását közvetlenül csődeljárás előzte meg.
A Pp. 137. §-ában szabályozott szünetelésnek a felszámolási eljárásban csak a felek együttes kérelmére és csak a felszámolás elrendeléséről szóló végzés jogerőre emelkedéséig van helye.
A 2012. március 1-je után indult felszámolási eljárásokban a törvény lehetővé teszi, hogy a fél a felszámolás kezdő időpontjáig a felszámolási kérelmétől egyoldalúan - a másik fél hozzájárulása nélkül - elálljon. Ebben az esetben az eljárás megszüntetéséről az a bíróság rendelkezik, amely előtt az eljárás az elállás bejelentésekor folyamatban van. A jogalkotó ezzel a szabályozással akkor is lehetőséget adott az eljárás megszüntetésére, ha már jogerős döntés született az adós fizetésképtelenségéről, s e tekintetben a felek rendelkezési jogát erősítette meg.
A gyakorlatban problémaként jelentkezett, hogy a felszámolás alatt álló vállalkozásoknál nem áll rendelkezésre a felszámolói munkával és a vállalkozás tevékenységének lezárásával összefüggő költségek fedezete, és nincs bevétel sem. Így nincs meg a forrása annak sem, hogy a felszámoló ki tudja fizetni a felszámolás alá került cég vagyonának az állami nyilvántartásokból való összegyűjtésével, az iratanyag rendezésével, elhelyezésével, a bankszámlavezetéssel összefüggő készkiadásokat. Elvárható, hogy a vállalkozások még akkor is, ha felszámolásuk elkerülhetetlenné vált - a piacról történő kivezetésük legszükségesebb költségeiből részt vállaljanak. Ezért a 2014. április 1-jétől hatályba lépett törvénymódosítás a Cstv. 26. § új (5) bekezdésében arra kötelezi az adóst, hogy ha kézhez kapja a felszámolást elrendelő végzést, legalább 100 000 Ft-ot céltartalékként különítsen el a legszükségesebb felszámolási költségekre. Ezt a rendelkezést - a Cstv. 83/K. § (1) bekezdésében foglalt átmeneti rendelkezés szerint - azokban a folyamatban lévő eljárásokban is alkalmazni kell, amelyekben a felszámolást első fokon elrendelő végzést 2014. április 1-jét követően hozta meg a bíróság.

[a Cstv. 27. §-ához]

1. A Cstv. 27. § (2) bekezdés a)-f) pontjaiban felsorolt, a fizetésképtelenség megállapítására alapul szolgáló okok tekintetében utalunk a 23-24. §-nál már kifejtettekre.
Leggyakrabban a hitelezők, és a Cstv. 27. § (2) bekezdés a) pontjára alapítva kezdeményezik a felszámolási eljárás lefolytatását. E törvényhely alapján az adós fizetésképtelensége akkor állapítható meg, ha
- a hitelezővel szemben szerződésen alapuló, pénz-, vagy pénzben kifejezett tartozása áll fenn;
- ezt a tartozását a teljesítési határidő lejártát követő 20 napon belül írásban nem vitatta, vagy elismerte;
- a hitelező a felszámolási kérelem benyújtását megelőzően eredménytelenül szólította fel a tartozás megfizetésére.
A Kúria a 4/2013. PJE határozatában akként foglalt állást, hogy a Cstv. 27. § (2) bekezdés a) pontja szerinti "szerződésen alapuló tartozás" fogalmába mind a szerződésben az adós által vállalt, mind a szerződésből eredő egyéb - a hitelező által az adóssal a pénzkövetelés megismeréséhez szükséges terjedelemben közölt - hitelezői igények beletartoznak, ideértve a nem szerződésszerű teljesítésből, illetve a szerződés megszűnéséből eredő pénzköveteléseket is.
2012. március 1-jétől kezdődő hatállyal fontos kiegészítés került be a törvénybe: kisösszegű tartozások miatt, a Cstv. 27. § (2) bekezdés a) és b) pontjára alapítva a hitelező csak akkor kezdeményezheti az adós felszámolását, ha követelésének tőkeösszege meghaladja a 200 000 forintot. Másrészt az a hitelező nem kérheti az adós felszámolását, aki a megelőző csődeljárásba nem jelentkezett be.
BH 2015.310. Amennyiben a hitelező követelésének a vitatása elektronikus úton egyszerű e-mail formájában történik, s az kétséget kizáróan megérkezett a hitelezőhöz, továbbá az eljárásból kitűnik az is, hogy a felek között az elektronikus út volt a bevett kapcsolattartási formák egyike, akkor az állapítható meg, hogy a felek közötti kommunikáció zárt láncolatot alkot, s ezért az adós a közölt vitatásra, mint írásban történő vitatásra eredménnyel hivatkozhat [1991. évi XLIX. tv. 27. § (2) bek. a) pont, (2c) bek.; 2001. évi XXXV. tv. 3. § (5) bek.].
A tartozás vitatására megállapított, a teljesítési határidő lejártát követő 20 napban megállapított határidő nem jogvesztő. A Cstv. 27. § (3) bekezdése szerint az adós vitatásának legkésőbb a hitelező fizetési felszólításának kézhezvételét megelőző napig, írásban van helye. [BDT 2008/5/89.I.]
A 2012. március 1-jétől hatályba lépett rendelkezések meghatározzák az adós fizetési felszólításának, továbbá az adós vitatásának a minimális tartalmát [Cstv. 27. § (2c) bek.], segítve ezzel az egységes joggyakorlatot.
Nem állapítható meg az adós fizetésképtelensége, ha a hitelező által küldött fizetési felszólítás nem felel meg - a közöttük fennálló szerződésben - a kapcsolattartás nyelvére vonatkozó kikötésnek [BH 2010/255].
Ha a kérelmező az adós felszámolását nem az adós vele szemben fennálló, hanem a csődegyezséggel érintett másik hitelezőnek az adós által ki nem egyenlített követelése miatt kezdeményezte, a kérelmező nem minősül hitelezőnek, ezért kérelmét érdemi vizsgálat nélkül kell elutasítani [EBD 2013. G.6.]
A fizetési felszólítás kézhezvételét követően az adós által a hitelező ellen indított per az adós fizetésképtelensége szempontjából nem teszi vitatottá a hitelező követelését [BH 2013.193.]
Ugyancsak az egységes joggyakorlatot és az adósnak az eljárások elhúzására vonatkozó törekvései visszaszorítását szolgálja annak szabályozása, hogy az adós mikor hivatkozhat eredményesen a bíróság előtt a hitelező követelésének beszámítással történő teljesítésére [Cstv. 27. § (5) bek.].
2. Ha a bíróság arra a következtetésre jut, hogy az adós nem fizetésképtelen az eljárást soron kívül meg kell szüntetnie.
A felszámolási eljárásnak az adós fizetésképtelenségének hiányában történő megszüntetése érdemi döntés, amelynek következménye, hogy a költségek és illeték megfizetésére az alaptalan eljárást indító hitelezőt kell kötelezni [BH 2002.25.].
Több hitelező által azonos adós ellen indított felszámolási eljárásban a hitelezők csak egyszerű pertársak, ezért a kérelmeiket is ezt figyelembe véve kell elbírálni. Ha valamelyik hitelező esetében az adós fizetésképtelensége nem állapítható meg, vele kapcsolatban az eljárás soron kívüli megszüntetésének van helye. [BH 1998.448. II.]
Ha a hitelező a csődegyezség vagy a felszámolási eljárásban kötött egyezség nem teljesítésére hivatkozással kezdeményezi a felszámolási eljárást, az adós a felszámolást elrendelő végzés jogerőre emelkedése előtt fizetési kötelezettségének teljesítésével megakadályozhatja a felszámolásának megindítását [BH 2014.280., Cstv. 26. § (3) bek., 27. § (2) bek. d) pont, (3) bek., (6) bek.].
A felszámolási eljárást soron kívül megszüntető végzés ellen - a Cstv. 6. § (3) bekezdése folytán megfelelően alkalmazott Pp. szabályai alapján - fellebbezésnek, és a jogerős másodfokú végzés ellen felülvizsgálati kérelem előterjesztésének van helye.
Ha a bíróság a felszámolási eljárást soron kívül megszünteti - mert az adós igazolja a követelés vitatását -, a végzés jogerőre emelkedése után ugyanezen követelés vonatkozásában akkor sem lehet újabb felszámolási eljárást kezdeményezni, ha az adós időközben az általa vitatott követelés egy részét megfizette [BH 2004.199.].
3. A fizetésképtelenség törvényben felsorolt feltételei bármelyikének bizonyítottsága, valamint az adós esetleges kérelmére a tartozás kiegyenlítésére engedélyezett határidő eredménytelen elteltének együttes fennállása esetén a bíróságnak az adós fizetésképtelenségét meg kell állapítania. A jogerős végzés közzétételének napja a felszámolás kezdő időpontja. Ennek indoka az, hogy ekkor válik a hitelezők számára is nyilvánvalóvá a felszámolás megindulása.
Az adós felszámolását elrendelő jogerős végzéshez a felekkel való közlésétől kezdve kötőerő [BH 2004.289.], a jogerőre emelkedést követően pedig anyagi jogerő fűződik [Cstv. 6. § (3) bekezdés, Pp. 229. § (1) bekezdés].
A Cstv. 27. § (7), (8) bekezdésének 2015. december 12-től hatályba lépett és a folyamatban lévő eljárásokban is alkalmazandó szabályai azt a helyzetet rendezik, amikor bűnügyi zárlat során az adós vagyonát zár alá veszik, melybe az adós harmadik személyekkel szembeni követelései is beletartoznak. A követelés biztosítása annak lefoglalásával történik, melynek összegét - ha az esedékessé vált - a harmadadósnak meg kell fizetnie a hitelezője hitelezőjének, zár alá vétel esetében az állam e célra szolgáló letéti számlájára kell befizetni. Ha az adós a harmadadóssal szemben ennek ellenére próbálná meg a követelést felszámolási eljárás keretében érvényesíteni, a törvény úgy rendelkezik, hogy a bíróság nem rendeli el a felszámolást, hanem felfüggeszti az eljárást, mindaddig, amíg nem dől el a büntetőeljárásban, hogy feloldják-e a zár alá vételt vagy pedig a zár alá vétellel biztosított követelés megfizetésére vonatkozóan hoz a bíróság végrehajtható határozatot.

A felszámoló kijelölésére, tevékenységére és felmentésére vonatkozó szabályok

[a Cstv. 27/A. §-ához]

A felszámolók névjegyzékét - a felszámolók névjegyzékéről szóló, a 169/2012. (VII. 20.) Korm. rendelettel módosított 114/2006. (V. 12.) Korm. rendelet szabályozza. A hatályos rendelet igen részletes gazdasági és személyi feltételeket ír elő ahhoz, hogy egy társaság felszámolóként a névjegyzékbe felvételre kerülhessen és felszámolóként tevékenykedhessen.
Felszámoló az a gazdasági társaság lehet, amely a felszámolók névjegyzékében szerepel, s amelyet a Kormány a Cstv. 66. § (2) bekezdésében és 84/A. § (2) bekezdés a) pontjában foglaltak alapján állami felszámolóként kijelöl, vagy amelyet törvény pénzügyi szervezet felszámolására vagy végelszámolására kijelöl.
A felszámolók névjegyzékéről szóló 114/2006. (V. 12.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Fnj. Korm. rendelet) 2015. november 14-től módosított 4. § (1) bekezdése szerint, a Kormány a felszámolók névjegyzékét vezető szervként - a Felszámolók Névjegyzékét Vezető Hatóságot (a továbbiakban: felszámolók névjegyzékét vezető hatóság) jelölte ki, amely az állami vagyon felügyeletéért felelős miniszter által vezetett minisztérium - hatósági ügyek tekintetében nem utasítható - önálló szervezeti egysége. A felszámolók névjegyzékét vezető hatóság, a névjegyzékbe való felvétellel, az új névjegyzék felállításával és a névjegyzék vezetésével kapcsolatos, továbbá a Cstv. szerinti hatósági ellenőrzési eljárás során, az Fnj. Korm. rendeletben foglaltak figyelembevételével jár el azzal, hogy ahol a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) kérelemről rendelkezik, ott az e rendelet szerinti pályázati kérelmet is érteni kell. Újrafelvételi eljárásnak nincs helye.
A bizalmi vagyonkezelőkről és a tevékenységük szabályairól szóló 2014. évi XV. törvény 2014. április 1-jétől kezdődő hatállyal módosította a Cstv. 27/A. § -ának a felszámolókra vonatkozó több rendelkezését:
A Cstv. 27/A. § (1) bekezdésében megszüntetésre kerül a bírónak az a lehetősége, hogy egyedi ügyekben eltérjen a számítógépes program által történő felajánlástól. Ezt a jogalkotó azzal indokolta, hogy az új felszámolói névjegyzék kialakításánál már olyan szakmai követelmények érvényesültek, amelynek eredményeként már minden felszámoló szervezetnek képesnek kell lennie az ügyek ellátására, és elegendő létszámú, szakértelemmel rendelkező személyzettel kell rendelkeznie. A felszámolás elrendelésekor a bíró egyébként sincs abban a helyzetben, hogy objektív ismérvek alapján meg tudja ítélni, az adósnak melyek azok a sajátosságai, amelyeket kizárólag az általa egyedileg kiválasztott felszámoló szervezet tudna hatékonyabban kezelni. A gyakorlatban egyébként is nagyon ritkán éltek a bírók az egyedi kijelölés lehetőségével, ezért is okafogyottá vált. A jövőben tehát minden esetben a számítógépes program jogszabályban meghatározott automatizmusa érvényesül. A felszámoló kijelölést támogató számítógépes program ellenőrzött működtetésével összefüggő szabályokat a végrehajtási rendelet tartalmazza.
Új rendelkezésként került be a Cstv. 27/A. § (3) bekezdésébe, hogy legalább egy éves felszámoló szervezetnél töltött szakmai gyakorlat kell ahhoz, hogy a szakirányú végzettséggel rendelkező személyt felszámolóbiztosnak lehessen kijelölni a felszámoló szervezetnél.
Ugyancsak új rendelkezés, hogy a felszámolóbiztosnak nyilatkozatot kell tennie a kijelölésekor a felszámoló szervezet részére arról, hogy minden törvényes feltételnek megfelel, és nem áll fenn vele szemben kizáró vagy összeférhetetlenségi ok.
A Cstv. 27/A. § (4) bekezdésének módosítása a felszámolóbiztossal szembeni törvényi kizáró, illetve az adott ügyben az összeférhetetlenségi okok körét bővíti, szigorítva ezzel a felszámolóbiztossal szemben érvényesülő törvényi követelményeket és elősegítve a felszámolóbiztos tevékenységének ellenőrizhetőbbé tételét. A törvénymódosítás, a visszaélésekre esetleg alkalmat adó helyzetek elkerülését szolgálja, és a felszámolóbiztos tevékenységének ellenőrzöttebbé tételét, végül annak a törvényi követelménynek a betartását, hogy csak olyan felszámolóbiztos kerülhessen megbízásra, akit a felszámoló szervezet bejelentett a felszámolók névjegyzékébe is.
Az a felszámolóbiztos, akinek jogszabálysértése miatt a bíróság a felszámolót a csődeljárásból vagy felszámolási eljárásból felmentette, 3 évig felszámolóbiztosként nem bízható meg.
A Cstv. 27/A. § (5) bekezdésének módosítása és új (5a) bekezdése a felszámolóbiztos megbízatásával, személye bíróságnak történő bejelentésével összefüggő szabályokat egészíti ki, illetve pontosítja.
A korábban hatályos 5 napos határidő 2 napra rövidül, a felszámoló szervezetnek a kirendelését tartalmazó végzés kézhezvételétől számított 2 napon belül kell bejelentenie a bíróságnak az általa kijelölt felszámolóbiztos törvényben meghatározott adatait is. A felszámolóbiztosnak nyilatkozatot kell tennie arról, hogy nem áll sem törvényi kizáró ok alatt, sem pedig az adott ügyben nincs a személyében fennálló összeférhetetlenségi ok. Kötelezettséget kell vállalnia arra hogy ha ilyen okok bármelyike bekövetkezik, azt haladéktalanul bejelenti a felszámoló szervezetnek, kezdeményezve a kijelölése visszavonását. A felszámolóbiztos ezen nyilatkozatát a felszámoló szervezetnek a bíróság számára is be kell csatolnia. [Ezeket az új rendelkezéseket a Cstv. 83/K. § (2) bekezdése értelmében a 2014. március 15-ét követően hozott kirendelő végzésekre kell alkalmazni.]
Az egyértelmű hivatkozás érdekében a Cstv. 27/A. § (6) bekezdésből a (6a) bekezdésbe kerülnek át azok a rendelkezések, amelyek a névjegyzékbe való felvétellel összefüggő pályáztatás során a névjegyzékbe - a keretszám korlátja miatt - be nem került felszámoló szervezetek folyamatban lévő ügyeinek lezárásával kapcsolatosak.
E felszámoló szervezetekről a névjegyzéket vezető szerv egy külön hatósági nyilvántartást vezet. A törvénymódosítás egyértelművé teszi, hogy az említett felszámolókra és az e tevékenységgel foglalkozó tagjaikra, foglalkoztatottaikra - a folyamatban lévő csőd- és felszámolási ügyekben történő működésük befejezéséig - továbbra is a felszámolókra vonatkozó követelmények irányadók. Ha azonban a bíróság jogszabálysértés miatt felmentette őket egy éven belül kétszer vagy két éven belül három eljárásból is, megszűnik a lehetőségük a többi folyamatban lévő ügyeik véghezvitelére, a nyilvántartó szerv értesítése alapján a bíróságoknak intézkedniük kell a felmentésük iránt azon csődeljárásokból vagy felszámolási eljárásokból, amelyekben eljárnak.
A Cstv. 27/A. § (7) bekezdésének módosítása a felszámoló szervezetnek az adott csőd- vagy felszámolási ügyből történő bírósági elmozdításának eseteit bővíti annak érdekében, hogy a felszámoló szervezeteket a jogszabályoknak megfelelő működésre ösztönözze, és a jogszabálysértéseket szigorúbban szankcionálja. A bíróság ezen döntéséről köteles értesíteni a felszámolói névjegyzéket vezető hatóságot, tekintettel arra, hogy a felszámolók névjegyzékéből való törlésre is sor kerülhet, ha egy vagy két éven belül többször is sor kerül ilyen jogkövetkezmény alkalmazására. A bíróság adatszolgáltatása a jogszabálysértéssel érintett felszámolóbiztos adatait is tartalmazza, ezekről a személyekről a felszámolók névjegyzékét vezető szerv hatósági nyilvántartást vezet.
A módosítás alapján - figyelemmel a Cstv. egyéb rendelkezéseire - a következő esetekben lehet felmenteni a felszámolót:
a) A hivatalból történő felmentés esetei a következők:
1. A kijelölést követően, ha a bíróság megállapítja, hogy a felszámolóval szemben kizárási ok áll fenn.
2. A kijelölést követően a bíróság megállapítja, hogy a felszámolóbiztossal szemben kizárási ok áll fenn (mivel a felszámolóbiztos kijelöléséért a felszámoló tartozik felelősséggel).
3. A felszámolót a felszámolói névjegyzékből törölték. (Ez közzétételre kerül a Pénzügyi Közlönyben és a Cégközlönyben, továbbá a törlésről közvetlenül is tájékoztatást kapnak az első- és másodfokú bíróságok). Nem kell ugyanakkor felmenteni a folyamatban levő eljárásban azt a vagyonfelügyelőt, vagy felszámolót, amely a pályázati keretszám miatt nem került be a felszámolók névjegyzékébe, rájuk speciális felmentési ok vonatkozik [Cstv. 27/A. § (6a) bekezdés].
4. A felszámolóval szemben felszámolás indult (a Cégközlönyben közzétették a felszámolását elrendelő végzést).
5. A felszámolóval szemben kényszertörlési eljárás indult.
6. A felszámolóval szemben végelszámolás indult.
7. A felszámoló súlyosan vagy ismétlődően megsérti a jogszabályokat.
8. A felszámoló a székhelyén vagy a fióktelepén nem található.
b) Kérelemre/indítványra történik a felszámoló felmentése az alábbi esetekben:
- Ha a felszámoló súlyosan vagy ismétlődően megsérti a jogszabályokat - a hitelezői választmány, hitelezői képviselő vagy bármelyik hitelező indítványára, 8 napon belül [Cstv. 27/A. § (7) bek.].
o Amennyiben a hitelezők többsége kéri - akár indok nélkül [Cstv. 27/A. § (8) bekezdés].
o Ha kifogásnak helyt adó jogerős bírói végzésnek nem tesz eleget [Cstv. 51. § (5) bek.].
o Amennyiben a felszámoló nem hívja össze a hitelezői gyűlést - a hitelező, hitelezői képviselő vagy hitelezői választmány kérelmére [Cstv. 39. § (5) bek.];
o Ha a felszámoló nem tájékoztatja a hitelezői választmányt vagy a hitelezők képviselőjét a 39. § (3) bekezdése szerinti ügyletekről [Cstv. 39. § (5) bek.].
- Amennyiben a felszámoló nem küldte meg a negyedéves elszámolását és jelentését tevékenységéről, az adós vagyoni és pénzügyi helyzetének alakulásáról és a felszámolási költségekről a hitelezői választmánynak vagy a hitelezők képviselőjének, a hitelező, hitelezői képviselő vagy hitelezői választmány kérelmére [Cstv. 39. § (5) bek.].
o Ha a felszámoló a székhelyén vagy a fióktelepén nem található és a hitelezői választmány, a hitelezői képviselő vagy bármelyik hitelező indítványozza [Cstv. 27/A. § (7) bek.].
A felszámoló felmentésének mindegyik esetében érvényesülnek az következő szabályok:
- A régi felszámoló felmentésével egyidejűleg az újat is ki kell jelölni.
- A felmentett felszámoló díját és költségeit meg kell állapítani.
- Fellebbezéssel csak a felmentett felszámoló élhet a felmentéséről szóló végzés kézbesítéstől számított 5 munkanapon belül, amelyet a másodfokú bíróság legfeljebb 8 munkanapon belül bírál el. Fellebbezéssel lehet élni a felmentéssel, továbbá a költség-, valamint a díjmegállapítással szemben.
- A fellebbezésnek nincs halasztó hatálya, tehát azonnal végrehajtható, s ez azt jelenti, hogy a régi felszámoló a továbbiakban nem járhat el, az adós vagyonát, iratanyagát tételes elszámolással át kell adnia a kijelölt új felszámolónak a Cstv. 27/A. § (11) bekezdésben meghatározottak szerint.
- A bíróságnak a felszámolócserét közzé kell tennie a Cégközlönyben [amely a Cstv. 28. § (2) bek. g) pontjában, továbbá a Ctv. 22. § (3) bekezdésében foglaltakból következik].
Természetesen az új felszámoló kijelölése is elektronikusan, a számítógépes programmal történhet.
BH 2015.106. Amennyiben a hitelező a felszámoló felmentését arra hivatkozással kéri, hogy vele szemben kizárási ok áll fenn, ezt az indítványát a bíróságnak érdemben kell elbírálnia. Az indítványt elutasító - mint az ügy érdemében hozott - végzéssel szemben a hitelező fellebbezéssel élhet [Cstv. 6. § (3) bek., 27/A. § (4), (6) és (7) bek., Pp. 233. § (1) bek.].
EBH 2015. G.2. I. A felszámoló az 1991. évi XLIX. törvény 27/A. § (12) bekezdése alapján a vagyonnal kapcsolatos, harmadik személyek irányában fennálló jogviszonyokban a hatóságok, bíróságok irányában az adós vezető tisztségviselőjének helyébe lépő, a vezető tisztségviselő jogait gyakorló személy, jogszabály eltérő tételes rendelkezése hiányában. Mindazon jogok és kötelezettségek őt illetik, illetve terhelik, amelyeket a gazdasági társaságokról szóló 2006. évi IV. törvény, illetve a Polgári törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény a vezető tisztségviselőkre telepít, hacsak jogszabály másként nem rendelkezik. A felszámoló jogköre egyrészt kiterjed azokra a feladatokra, amelyek egy felszámolási eljáráson kívül működő adósnál is felmerülnek, másrészt azokra is, amelyek a felszámolási eljárásból erednek.
II. A felszámoló nyilatkozata főszabályként az adós képviselője által tett nyilatkozatként értelmezendő olyan esetben is, ha az ő jogszabálysértő tevékenységét vagy mulasztását támadja kifogással a sérelmet szenvedett fél. A felszámolási eljárásban a felszámoló akkor rendelkezik saját személyében is a fél jogosítványával, amikor a felszámoló és az adós érdekellentéte miatt a felszámoló nem járhat el az adós képviseletében (így például a felszámolóval szembeni bírság kiszabása, a felszámolói díj megállapítása, a felszámoló felmentése körében). Ekkor a felszámoló szervezet önmagában jogosítható, illetve kötelezhető, és ő jogosult jogorvoslati kérelem előterjesztésére [1991. évi XLIX. tv. 27/A. § (12) bek., 34. § (2) bek., 51. §].

[a Cstv. 27/B. §-ához]

A 27/B. §-nak a 2011. évi CXCVII. törvénnyel megvalósult, 2012. március 1-jétől hatályos módosítása egyértelművé teszi, hogy a felszámoló az adós képviseletében jár el, jogkörét pedig felszámolóbiztos útján gyakorolja. A felszámoló szervezettel a felszámolóbiztos munkaviszonyban, megbízási jogviszonyban vagy tagsági viszonyban állhat.
A felszámolóbiztossal szemben a törvény követelményeket támaszt, büntetlen előéletűnek kell lennie, és nem állhat felszámoló biztosi vagy felszámolói tevékenységben való közreműködést kizáró foglalkozástól eltiltás hatálya alatt. Az erre vonatkozó személyi adatokat a bűnügyi nyilvántartó szerv által kiállított hatósági bizonyítvány tartalmazza.
A bűnügyi nyilvántartási rendszer átalakításával összefüggő törvénymódosításokról szóló 2009. évi CXLIX. törvénnyel beillesztett, 2010. január 1-jén lépett hatályba lépett Cstv. 27/B. § (2)-(12) bekezdések részletezik, hogyan kell a felszámoló társaságnak ellenőriznie azt, hogy az általa alkalmazott (megbízott stb.) felszámolóbiztos megfelel-e az előbbiekben említett törvényi követelményeknek.

[a Cstv. 27/C. §-ához]

A Cstv. 27/C. § új (1a) bekezdése rendszeres és kötelező továbbképzést ír elő azon személyek számára, akik felszámolóbiztosként nevezhetők ki. Ehhez a módosításhoz fűzött átmeneti rendelkezés biztosítja a felkészülési időt a továbbképzések megszervezéséhez, és azok elvégzéséhez. A Cstv. 83/K. § (5)-(6) bekezdése szerint a módosított 27/C. § (1) bekezdésben foglalt követelménynek 2015. október 1-jéig kell eleget tenni, és a 27/C. § (1) bekezdése, továbbá a 83/B. § (3) bekezdése szerinti követelmény teljesüléséről szóló nyilatkozatot és dokumentumokat 2015. november 1-jéig kell a névjegyzéket vezető szervnek megküldeni. A módosított 27/C. § (1a) bekezdése szerinti szakmai továbbképzési kötelezettségnek először 2015. december 31-éig kell eleget tenni, és a továbbképzésen való részvételről kiállított dokumentumot 2016. január 31-éig kell a névjegyzéket vezető szervnek megküldeni.
A Cstv. 83/K. § (7) bekezdése szerint a módosított 27/C. § (2) bekezdés f) pontjában foglalt, a vagyonfelügyelői tevékenységért felelős személy kinevezésére vonatkozó szabályt, a 2014. április 1-jét követően elrendelt csődeljárásokra kell alkalmazni.
A 2013. évi LXXXIV. törvénnyel 2013. július 1-jétől módosított Cstv. 27/C. § (4) bekezdése szerint a felszámolói névjegyzék közhiteles hatósági nyilvántartásnak minősül, melynek kötelező alapadatait a törvény tartalmazza. Eszerint nemcsak a cégnyilvántartásban is szereplő, a felszámoló céget azonosító adatokat, hanem a felszámoló társaság tagjainak a nevét, a felszámoló társaság által közvetlenül vagy közvetve tulajdonolt szervezetek adatait, és a nála foglalkoztatott szakképzettséggel rendelkezők, valamint közgazdászok, jogászok, könyvvizsgálók nevét, lakcímét továbbá a felsorolt személyeknek kizárólag az adott felszámoló cégnél használt elektronikus levelezési címét is fel kell benne tüntetni.

[a Cstv. 27/D. §-ához]

A felszámolók névjegyzékének vezetése körében korábban már kifejtettek szerint az Fnj. Korm. rendelet 4. § (1) bekezdésének 2015. november 14-től történt módosítása értelmében a felszámolók névjegyzékét vezető szervként a Kormány az állami vagyon felügyeletéért felelős miniszter helyett a miniszter által vezetett minisztérium önálló szervezeti egységét jelölte ki (Felszámolók Névjegyzékét Vezető Hatóság). Ennek megfelelően került beiktatásra a Cstv. 27/D. §-a, amely kifejezetten kimondja, hogy a felszámolói névjegyzék vezetésével (az új névjegyzék felállításával, a névjegyzékbe való bejegyzéssel, a névjegyzéki adatváltozásokkal) kapcsolatos, valamint a hatósági ellenőrzési eljárás során hozott közigazgatási hatósági döntésekkel szemben önálló fellebbezésnek nincs helye, vagyis a közigazgatási hatósági eljárás egyfokú, és a közigazgatási döntéssel szemben a Ket. rendelkezései szerint közvetlenül bírósági felülvizsgálat kezdeményezhető.

A felszámolás lefolytatása

A felszámolás elrendelésének közzététele és az értesítendők köre

[a Cstv. 28. §-ához]

A Cstv. 28. § (1) bekezdésének 2014. március 15-től hatályos rendelkezései értelmében a bíróság csak akkor jelöli ki a felszámoló szervezetet, amikor a felszámolást elrendelő végzés már jogerőre emelkedett. A felszámolást elrendelő (és egyben a felszámolót kirendelő) végzés Cégközlönyben való közzétételére akkor kerül sor, ha a felszámoló a 27/A. § (5a) bekezdése szerint a felszámolóbiztos adatait is bejelenti. [E rendelkezések hatálybalépésére vonatkozóan lásd a Cstv. 83/K. § (3)-(4) bekezdését.]
A közzététel egyik legfontosabb része a hitelezőknek szóló felhívás, és a felszámolás kezdő időpontjának megjelölése (mely a felszámolást elrendelő jogerős végzés közzétételének napja). Ettől az időponttól kezdődik ugyanis az a 40 napos határidő, amely alatt a hitelezők követeléseiket a felszámolónak bejelenthetik azok érvényesítése és számbavétele érdekében.
A Cstv. 28. § (2) bekezdés f) pontjának 2009. szeptember 1-jétől beiktatott kiegészítése egyértelművé teszi, hogy a zálogjogosult hitelezőknek is be kell jelenteniük a követeléseiket a felszámolónak, úgyszintén az úgynevezett függő követeléssel rendelkező jogosultaknak. Ez utóbbiak azok a szervezetek, amelyek az adós javára a Cstv. 3. § (1) bekezdés d) pontjában meghatározott garanciát vállaltak, azonban a helytállási kötelezettségük beállta és esedékessége még bizonytalan, ezért amíg ez be nem következik, a felszámolás alatt csak arra jogosultak, hogy a felszámoló tartalékot képezzen az esetleges követeléseik fedezetére.
Ugyanakkor a törvény rendelkezik arról is, hogy nem kell bejelenteniük ismételten követeléseiket azoknak a hitelezőknek, akik a felszámolási eljárást közvetlenül megelőző csődeljárásban - amelynek a Cstv. 21/B. §-a szerinti megszüntetése okából a bíróság az adós fizetésképtelenségét a 27. § (2) bekezdés e) pontja alapján hivatalból megállapította - már bejelentették a követelésüket. A csődeljárásban ugyanis a vagyonfelügyelő - az új szabályok szerint - már nyilvántartásba vette az adóssal szembeni követelésüket.
Ha az adós a korábbi csődegyezséget nem tartja be és emiatt indul ellene felszámolási eljárás, akkor a hitelező a csődeljárásban elismert vagy nem vitatott, és a csődegyezség végrehajtása során megtérült követelésének a különbözetét jelentheti be, azaz nem a csődegyezségben szereplő csökkentett követelése és az abból megtérült követelése különbözetét.
BH 2015.135. A felszámolási eljárást kezdeményező hitelezőt is terheli az a kötelezettség, hogy pénzkövetelését a felszámolónak a törvényi határidőn belül bejelentse és egyidejűleg a nyilvántartásba vételi díjat befizesse [Cstv. 3. § (1) bek., 28. § (2) bek., 37. § (1), (3) bek., 46. § (7) bek., 51. §].
BH 2015.169. A felszámolási eljárásban a hitelezői igény bejelentésére telefax útján is lehetőség van [Cstv. 28. § (2) bek.].

[a Cstv. 29. §-ához]

A felsorolt szervek felé fennálló értesítési kötelezettség azért terheli a bíróságokat, hogy az érintett szervek (hatóságok) a jogszabályban előírt feladataikat megfelelő módon és határidőben teljesíteni tudják.
A felszámolási eljárás elrendeléséről szóló cégbírósági végzés földhivatalnak történő megküldése nem jelenti a felszámolási eljárás megindításának tényfeljegyzése iránti kérelem előterjesztését. A felszámoló terhére igazgatási díj nem írható elő (EBH 2013. K.11.)
A Kúria által EBD 2013. G.7. szám alatt közzétett határozatban a bíróság azt hangsúlyozta, hogy a csődeljárásban nyilvántartásba vett hitelezői igény bejelentése az eredménytelen csődeljárást követő felszámolási eljárásban szükségtelen. Besorolását azonban automatikusan nem tartja meg, azt a felszámoló jogosult más kategóriába sorolni, illetve a korábban elismertként nyilvántartásba vett hitelezői igényt vitatottá minősíteni, és azt eldöntés végett a bíróság elé terjeszteni [Cstv. 28. § (2) bekezdés f) pont, 46. § (6) bekezdés].

[a Cstv. 30. §-ához]

A Cstv. 2014. március 15-től hatályba lépett új 30. §-a egyértelművé teszi, hogy a felszámoló - a csődvagyon összegyűjtése érdekében - köteles megkeresni a közhiteles nyilvántartásokat és azokat a pénzügyi szolgáltatókat, akik az adós számláit vezetik vagy egyéb pénzpiaci eszközeit kezelik.

Az adós vezetőjének kötelezettségei

[a Cstv. 31. §-ához]

A törvény tételesen felsorolja a felszámolás alá került gazdálkodó szervezet vezetőjének azokat a kötelezettségeit, amelyek az adós tényleges felszámolásának elindításához és lefolytatásához szükségesek.
A gazdálkodó szervezet vezetője köteles együttműködni a felszámolóval a csődvagyon átadásának és felmérésének érdekében. A vezetőnek nyilatkoznia kell arról is, hogy a mérleg elfogadása óta milyen változások következtek be az adós vagyonában, annak a felszámoló részére történő átadásáig. A felszámolónak nemcsak az iratokat kell átadnia, hanem leletár szerint a vagyont is. A törvénymódosítás továbbá általános jelleggel kimondja, hogy az adós volt vezetője köteles a felszámoló kérésére az adós felszámolás előtti tevékenységével kapcsolatos tájékoztatást megadni, a felszámoló tevékenységét elősegíteni annak érdekében, hogy a felszámoló el tudja látni a törvényben meghatározott feladatait.
A 2014. április 1-jétől hatályba lépett törvénymódosítás szerint a Cstv. 26. § új (5) bekezdésében kötelezi az adóst, hogy ha kézhez kapja a felszámolást elrendelő végzést, legalább 100 000 Ft-ot céltartalékként különítsen el a legszükségesebb felszámolási költségekre. Az adós vezetőjének ezt az elkülönített összeget is át kell adnia a felszámoló részére.

A vagyon felszámoló által történő számbavétele

[a Cstv. 32. §-ához]

E rendelkezés beiktatását az indokolta, hogy hazánk az Európai Unióhoz történő csatlakozásának időpontjától (2004. május 1.) a Tanács fizetésképtelenségi eljárásokról szóló 1346/2000/EK rendelete hazánkban is hatályosul. A rendelkezést beiktató 2004. évi XXVII. törvény 50. §-ához fűzött indokolás szerint az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény 44. §-ának (3) bekezdése alapján a könyvviteli kötelezettséget a külföldi székhelyű vállalkozónak a kettős könyvvitelt vezető vállalkozókra vonatkozó szabályok megfelelő alkalmazásával kell teljesítenie, s ennek alapján számolják ki adófizetési kötelezettségét is. Ebből következően rendelkeznie kell nyilvántartásokkal, bár mérlege nem biztos, hogy van, illetve a felszámolónak a megtalált vagyont kell számba vennie.

Az adós vezetőjével szemben alkalmazható szankciók

[a Cstv. 33. §-ához]

Az adós gazdálkodó szervezetnek azt a vezetőjét, aki a Cstv. 31. §-ában felsorolt kötelezettségeinek teljesítését elmulasztja, vagy hamis adatokat szolgáltat, illetve hamis nyilatkozatot tesz, a bíróság pénzbírsággal sújthatja, továbbá marasztalhatja azokban a költségekben is, amelyek azzal összefüggésben merültek fel, hogy ezeket a feladatokat a felszámoló csak szakértő megbízásával tudta az adós helyett elvégezni. A bírság felső összeghatára - a 2012. március 1-je után indult felszámolási eljárásokban - 2 000 000 forintra emelkedett. Ha a volt cégvezető a felszámoló számára nem elérhető, akkor az ő költségére a felszámoló a neki szóló felszólításokat a bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvény (Vht.) 31/D. §-ában és a külön jogszabályban meghatározott módon, ún. végrehajtói kézbesítés útján is eljuttathatja. A végrehajtói kézbesítés a címzett felkutatását és az irat személyes kézbesítését jelenti, annak érdekében, hogy az ténylegesen eljusson a címzetthez, s ezt a tényt hatósági eljárásban állapítsák meg.
A cégtulajdonosok (a legalább többségi befolyással rendelkező tag, az egyszemélyi tulajdonos, a külföldi anyacég) a volt vezető bírság- és költségviselési tartozásaiért kezesként felelnek. A kötelezettség teljesítésére és a bírság kiszabására figyelmeztető végzést, valamint a bírságot kiszabó és a költségek megtérítésére vonatkozó végzést a bíróságnak kézbesítenie kell az adós gazdálkodó szervezet azon többségi befolyással [Ptk. 685/B. §] rendelkező tagjának (egyszemélyes társaság és egyéni cég esetén a tagnak, külföldi székhelyű vállalkozás magyarországi fióktelepe esetén a külföldi székhelyű vállalkozásnak), amely a bírság kiszabásának alapjául szolgáló cselekmény vagy mulasztás idején az említett mértékű részesedéssel rendelkezett, annak érdekében, hogy a mulasztás miatti költség, illetve bírság tőlük - mint mögöttesen felelős személyektől - behajtható legyen, amennyiben a végrehajtás az adós vezetőjével szemben eredménytelen.

Az adós vezető tisztségviselőinek felelőssége

[a Cstv. 33/A. §-ához]

A gazdasági társaságokról szóló 2006. évi IV. törvény (Gt.) továbbfejlesztette a gazdasági társaság vezető tisztségviselőire irányadó felelősségi szabályokat és az ún. "wrongful trading" intézményét vezette be annak érdekében, hogy a társaság ügyvezetését csőd közeli helyzetben visszatartsa a hitelezői érdekeket sértő, indokolatlan mértékű kockázatvállalástól. A Gt. 30. § (3) bekezdése kimondja, hogy a társaság fizetőképtelenségével fenyegető helyzet bekövetkezése esetén, a vezető tisztségviselők a hitelezők érdekeinek elsődlegessége alapján kötelesek ügyvezetési feladataikat ellátni és lehetővé teszi külön törvénynek, hogy e kötelezettség felróható megszegése esetén előírja a vezető tisztségviselők hitelezőkkel szembeni helytállási kötelezettségét. E szabályozás alapján került beiktatásra a csődtörvénybe a 2006. július hó 1-jétől kezdődő hatállyal a 33/A. §. A törvény a vezető tisztségviselők felelősségét úgy állapítja meg, hogy egyben kifejezésre juttatja ennek a felelősségi formának a rendkívüli jellegét, így azt, hogy marasztalásra csak abban az esetben kerülhet sor, ha a felszámolás után ki nem elégített hitelezői követelések maradnak fenn.
A 2012. március 1-jén hatályba lépett, módosított szabályok összehangolták a korábban hatályban volt Cstv. 33/A. § és 63. § (3) bekezdésének szövegét.
A hatályos szabályozás értelmében a felszámolási eljárás tartama alatt a hitelező, vagy az adós nevében a felszámoló jogosult keresettel, perben annak megállapítását kérni, hogy
- azok, akik az adós gazdálkodó szervezet vezetői voltak a felszámolás kezdő időpontját megelőző 3 évben, azt a kötelezettségüket, hogy a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet bekövetkeztét követően ügyvezetési feladataikat a hitelezők érdekeinek elsődlegessége alapján lássák el, megszegték, és emiatt az adós vagyona meghatározott összeggel csökkent, vagy
- a hitelezők követeléseinek teljes kielégítését meghiúsították, vagy
- elmulasztották a környezeti terhek rendezését (megállapítási per).
A törvény vezető tisztségviselőnek minősíti azt a személyt is, aki jogi értelemben ugyan nem volt vezető tisztségviselő, de ténylegesen meghatározta a gazdasági társaság vezetését, ún. "árnyékvezető" volt. Ennek bizonyítása az erre hivatkozó felperest terheli. [EBH 2011.2326.]
A törvény a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet bekövetkeztét abban az időpontban határozza meg, amelytől kezdve a gazdálkodó szervezet vezetői előre látták, vagy ésszerűen előre láthatták, hogy a gazdálkodó szervezet nem lesz képes esedékességkor kiegyenlíteni a vele szemben fennálló követeléseket.
[BH 2014.188.] A fenyegető fizetésképtelenség bekövetkezik, ha az adós tartozását esedékességkor előreláthatólag nem képes kiegyenlíteni. Ennek fennállása alatt a vezető tisztségviselőnek a hitelezői érdekeket szolgálva kell gazdálkodnia. Ez a kötelező gazdálkodási elv addig áll fenn, amíg a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet.
Amennyiben a vezető a felszámolás kezdő időpontját megelőzően nem tett eleget az adós éves beszámolója [összevont (konszolidált) éves beszámolója] külön jogszabályban [Ctv. 87. §, 81. § (1) bek. b) pont] meghatározott letétbe helyezési és közzétételi kötelezettségének, vagy nem teljesíti a Cstv. 31. § (1) bekezdés a)-d) pontja szerinti beszámoló-készítési, irat- és vagyonátadási, továbbá tájékoztatási kötelezettségét, a hitelezői érdekek sérelmét vélelmezni kell.
[BH 2013.222. ] I. A vezető tisztségviselő nem a hitelezők érdekeinek megfelelően jár el, ha a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet bekövetkezése után igazolható módon létre nem jött szerződések és teljesítési igazolások nélkül rendelkezik különböző nagyságú összegek kifizetése felől. II. Nem állapítható meg az éves beszámoló letétbe helyezésével kapcsolatos mulasztás, ha a gazdálkodó szervezet felszámolásának kezdő időpontja megelőzi a letétbe helyezési kötelezettség teljesítésére a számviteli törvényben előírt határidőt.
Ha több vezető közösen okoz kárt, felelősségük egyetemleges. Kimentheti magát azonban az a vezető, aki bizonyítja, hogy az ilyen tisztséget betöltő személytől elvárható valamennyi intézkedést megtette a hitelezői veszteségek elkerülése, csökkentése, továbbá az adós gazdálkodó szervezet legfőbb szerve intézkedéseinek kezdeményezése érdekében.
A 2009. szeptember 1-jétől hatályba lépett módosított rendelkezések lehetővé teszik (az ezt követően indult perekben), hogy a keresetben biztosíték nyújtását kérje a felperes a hitelezők követelésének kielégítése érdekében. A Cstv. 33/A. § (3) bekezdése részletesen felsorolja a lehetséges biztosítékokat.
A bíróságnak - a későbbi végrehajthatóság érdekében - a keresetlevelet - a beavatkozás lehetőségére történő felhívással - és a vagyoni biztosíték nyújtása iránti kérelmet, valamint az eljárásban hozott határozatokat meg kell küldenie az adós gazdálkodó szervezet azon többségi befolyással rendelkező tagjának (egyszemélyes társaság és egyéni cég esetén a tagnak, külföldi székhelyű vállalkozás magyarországi fióktelepe esetén a külföldi székhelyű vállalkozásnak) is, amely a felszámolás kezdő időpontját megelőző három évben az említett részesedéssel rendelkezett.
Az említett többségi befolyással rendelkező tag, illetőleg a külföldi székhelyű vállalkozás a pénzügyi biztosíték teljesítéséért a vezetőtől való behajthatatlanság esetén kezesként felel. A külföldi székhelyű vállalkozás az említett kezesi kötelezettségéből eredő fizetési kötelezettségét nem teljesítheti a fióktelepe rendelkezésére bocsátott vagyonból.
A bíróság biztosítéknyújtásra kötelező végzése ellen külön fellebbezésnek van helye.
A vagyoni biztosíték hitelezők közötti felosztásáról a felszámolási eljárás jogerős lezárása után, a marasztalásra irányuló per jogerős lezárásakor, a hitelezők pernyertessége esetén kell a bíróságnak rendelkeznie. A felosztás a hitelezők között a felszámolási eljárásban meg nem térült követeléseik arányában történik.
A felszámolási eljárás jogerős lezárását követő 60 napos jogvesztő határidőn belül - ki nem elégített követelése erejéig - bármely hitelező keresettel kérheti a felszámolási eljárást lefolytató bíróságtól, hogy a megállapítási perben jogerősen megállapított felelősség alapján kötelezze az adós volt vezetőjét követelésének kielégítésére. Amennyiben azonban a felszámolási eljárás jogerős lezárásáig a megállapítás iránti perben még nincs jogerős döntés, a 60 napos jogvesztő határidő kezdő napja a jogerős bírósági döntés napját követő nap.
Amennyiben határidőben több hitelező terjeszt elő keresetet, a bíróság a pereket egyesíti, és a hitelezői követelések arányos kielégítéséről rendelkezik (marasztalási per).

A tulajdonosok jogainak korlátozása

[a Cstv. 34. §-ához]

A felszámolás kezdő időpontjához számos jogkövetkezmény fűződik, ezek közül a legfontosabb anyagi jogi rendelkezés, hogy megszűnnek a tulajdonosnak a gazdálkodó szervezettel kapcsolatos külön jogszabályokban meghatározott jogai, továbbá, hogy a kezdő időponttól kezdődően a vagyonnal kapcsolatos jognyilatkozatot csak a felszámoló tehet. A másik oldalról hangsúlyoznunk kell azonban, hogy a felszámolónak csak a vagyonnal kapcsolatos jognyilatkozatok megtételére van jogosultsága, a gazdálkodó szerv vezetőjének az egyéb - a vagyonnal kapcsolatba nem hozható - jogai megmaradnak. Az ún. tulajdonosi szervezetek (taggyűlés, közgyűlés stb.) is tovább működnek, melyet a Cstv. kifejezésre juttat az egyezségkötés [41. § (2) bekezdés] és a kifogás előterjesztésére való jogosultság [51. § (1) bekezdés] szabályozásánál is. (BH 1999/326.)
2009. szeptember 1-jétől kiegészült a Cstv. 34. § (3) bekezdése azzal a szabállyal, hogy a felszámolónak haladéktalanul be kell jelentenie az adós számláit vezető pénzintézményekhez a kijelölését és hitelt érdemlő módon igazolt aláírását.
Olyan esetekben, amikor az adós vezetője a Cstv. 34. § (1) bekezdésében foglaltakat megsértve a felszámolás kezdő időpontja után is rendelkezett az adós felszámolás hatálya alá tartozó vagyonával, abból kifizetést teljesített, a bíróságok kötelezték a jóhiszemű harmadik személyeket a csődvagyonból kifizetett összeg visszafizetésére, mert a teljesítésre az adott időpontban és az adott módon már nem volt jogi lehetőség. (BH 2011.140., BH 2009.156., EBH 2007.1614., BH 2006/296., BH 2004/469.)
A törvény reális lehetőséget teremt a felszámolás alatti egyezségkötésre azzal, hogy kötelezi a felszámolót: adjon tájékoztatást a tulajdonosi jogokat gyakorló szervek képviselőjének - kérelemre - arról, kik és milyen összegre nyújtottak be hitelezői igényt, azokat a felszámoló elfogadta-e és hova sorolta be, valamint köteles tájékoztatást adni a Cstv. 57. § (1) bekezdés a) és c) pontjaiban felsorolt követelések összegéről és jogosultjairól. Ez a jog azonban az adós nevében eljáró tulajdonosi szerveket csak akkor illeti meg, ha képviselőjüket a felszámolóhoz benyújtandó - közokirat vagy teljes bizonyító erejű magánokirat formájában elkészített - képviseleti meghatalmazásban megnevezik.

A tartozások esedékessé válása

[a Cstv. 35. §-ához]

E rendelkezés célja, hogy az adós gazdálkodó szervezetet terhelő valamennyi tartozás összege egyértelműen meghatározható legyen. A törvény egységesen szabályozza a szerződéses kamat és a késedelmi kamat kérdését a felszámolás kezdő időpontja előtt és a felszámolás kezdő időpontjában a törvény alapján lejárt követelések tekintetében. Ennek alapján minden pénztartozás után - függetlenül attól, hogy mikor járt le a követelés - az eredeti lejárati időig szerződéses kamat, az eredeti lejárati idő után a kiegyenlítésig, vagy a zárómérleg elkészítéséig, késedelmi kamat és késedelmi pótlék kerül felszámításra. Ennek megfelelően minden, az eredeti lejárati időig felszámított szerződéses kamat a tőkeköveteléssel együtt kerül kielégítésre, minden késedelmi kamat pedig a kielégítési sorrend utolsó előtti [Cstv. 57. § (1) bekezdés g) pont] ranghelyén.

A beszámítási jog korlátozása

[a Cstv. 36. §-ához]

A törvény szerint - a felszámolás alatt történő visszaélések kiküszöbölése érdekében - csak azt a követelést lehet a felszámolás alatt álló gazdálkodó szervezet követelésével szemben beszámítani, amelyet a felszámoló elismertként nyilvántartásba vett és amelynek tekintetében a felszámolás kezdő időpontját követően - vagy ha a követelés később vált esedékessé, az esedékessé válás időpontját követően - nem került sor engedményezésre. Ez alól a rendelkezés alól a Cstv. 38. § (3) bekezdése kivételt fogalmaz meg akként, hogy a hitelező - a gazdálkodó szervezet által indított perben - a gazdálkodó szervezettel szemben a felszámolás kezdő időpontjában fennálló követelését beszámítási kifogásként érvényesítheti, feltéve, hogy a követelés jogosultja a felszámolás kezdő időpontjában is a hitelező volt.
A 2009. szeptember 1. napjától hatályba lépett módosítás kizárja, hogy a vezető tisztségviselő, a cégtulajdonos, a leányvállalat és az anyacég beszámítási joggal éljen. Ennek indoka az, hogy az említettek a kielégítési sorrendben az Cstv. 57. § (1) bekezdés h) pontjába (az utolsó kielégítési rangsorba) tartoznak, ezért a beszámítási jog megengedése indokolatlanul kedvezőbb helyzetbe hozná őket a kielégítési sorrendben előbb szereplő többi hitelezőhöz képest.
A pozíciólezáró nettósítás fogalmát a tőkepiacról szóló 2001. évi CXX. törvény 5. § (1) bekezdés 107. pontja határozza meg. A hitelező a felszámolás kezdő időpontját megelőzően létrejött megállapodás alapján, az abban meghatározott értéknapra vonatkozóan (a kölcsönös követelések beszámításával) megállapított nettó követelést jelentheti be a felszámolónál. A felek megállapodásában a nettó követelés kiszámítására meghatározható értéknap minden esetben a hitelezői igények bejelentésére - a Cstv. 28. § (2) bekezdés f) pontja, vagy a külön jogszabály alapján - nyitva álló határidőt megelőző időpont.

A hitelezői igények bejelentésére vonatkozó külön szabályok

[a Cstv. 37. §-ához]

A hitelezői igények bejelentésre vonatkozó, a Cstv. 28. § (2) bekezdésének e) pontjában szabályozott ún. rendes igény-bejelentési határidő a felszámolást elrendelő végzés közzétételétől számított 40 nap. A törvény 37. § (1) bekezdése alapján azonban a felszámolónak a felszámolás közzétételétől számított 40 napon túl, de - a 2009. szeptember 1. napját megelőzően indult ügyekben 1 éven belül, az azt követően indult ügyekben - 180 napon belül bejelentett hitelezői követeléseket is nyilvántartásba kell vennie és ki kell elégítenie, ha a határidőben bejelentett tartozások kielégítése [57. § (1) bekezdés] után van rá vagyoni fedezet. Több ilyen "elkésett" hitelezői igény bejelentése esetén, azok kielégítésére a törvény 57-58. §-ainak rendelkezései irányadók, ebből következően az "elkésett" követeléseket is kielégítési csoportokba kell besorolnia a felszámolónak.
A felszámolás alatt keletkezett és felszámolási költségnek [Cstv. 57. § (2)-(3) bekezdés] nem minősülő követelést az esedékessé válásától számított 40 napon belül kell a felszámolónak bejelenteni, aki azt a határidőn belül benyújtott hitelezői igények között veszi nyilvántartásba.
A Cstv. 2007. április 1. napjától hatályos 37. §-ának (4) bekezdése értelmében a felszámoló bejelentés hiányában is köteles nyilvántartásba venni és a kielégítési sorrend általános szabályai [57-58. §] szerint kielégíteni a munkavállalót megillető és a felszámolási eljárás befejezésének időpontjában esedékessé váló, ott meghatározott követeléseket.
A korábbi 1 évről a 2009. szeptember 1-je után indult ügyekben 180 napra csökkent igény-bejelentési határidő elmulasztása jogvesztéssel jár, a követelést bírósági úton többé nem lehet érvényesíteni [Ptk. 204. § (1) bekezdés c) pont].
A 2009. szeptember 1. napjától beiktatott rendelkezés egyértelművé teszi, hogy a zálogjogosult kielégítése is csak akkor történhet meg a Cstv. 49/D. §-a szerinti sajátos eljárásban, ha igényét a jogvesztő határidőn belül bejelentette és a regisztrációs díjat is befizette. Ha a zálogjogosult a követelését 40 napon belül nem jelenti be, a felszámoló a zálogtárgyat értékesítheti, de az ebből származó bevételt elkülönítetten kell kezelnie és a zálogjogosultat csak akkor kell kielégítenie, ha az 57. § (1) bekezdésében felsorolt tartozások kiegyenlítése után van rá vagyoni fedezet.

A felszámolás elrendelésének további jogkövetkezményei

[a Cstv. 38. §-ához]

1. Végrehajtási eljárások megszüntetése

A felszámolási eljárás az adós teljes felszámolás hatálya alá tartozó vagyonának [Cstv. 4. § (1) bekezdés] hitelezők közötti felosztására irányuló eljárás [1. § (3) bekezdés], ún. totális végrehajtás. Ebből következően az egyes hitelezők által indított egyedi végrehajtási eljárások nem folytathatók párhuzamosan a felszámolási eljárással. Az adós felszámolásának kezdő időpontjához fűződő egyik eljárásjogi joghatás az, hogy a felszámolás hatálya alá tartozó vagyonra vonatkozó végrehajtási eljárásokat a végrehajtást foganatosító bíróságnak végzéssel meg kell szüntetnie [1994. évi LIII. törvény (Vht.) 55. § (1) bekezdés b) pont]. Ez a szabály megfelelően irányadó a végrehajtást foganatosító hatóságra, így az adóhatóságra is.
A felszámolás hatálya alá tartozó vagyont nem érintő végrehajtási eljárások megszüntetésének azonban nincs helye, így pl. a birtokháborítástól való eltiltást kimondó jogerős bírósági határozat alapján indult végrehajtási eljárás nem szüntethető meg.

2. A peres eljárások, a viszontkereset és a beszámítási kifogás

A jogirodalom a felszámolás alatt álló gazdálkodó szervezet perbeli pozíciójától függően megkülönbözteti az aktív és a passzív pereket (lásd: Dr. Dancs Mária: Csődeljárás, felszámolási eljárás, végelszámolás. Bagolyvár Könyvkiadó, 156. oldal). Aktív per a felszámolás alatt álló gazdálkodó szervezet által indított per, amelyben a felszámolás alatt álló a felperes pozíciójában van.
Passzív per az a per, amely a felszámolás alatt álló gazdálkodó szervezet ellen folyik, tehát, amelyben az adós gazdálkodó szervezet az alperes. Az aktív perekre a felszámolási eljárásnak nincs kihatása, függetlenül attól, hogy az a kezdő időpont előtt vagy után indult meg. A felszámolás kezdő időpontja azonban ezekben a perekben sem hagyható figyelmen kívül, minthogy ezután a gazdálkodó szervezet vagyonával kapcsolatos jognyilatkozatot csak a felszámoló tehet. Ennek következtében a fél nevében korábban eljárt jogi képviselő a továbbiakban már csak a felszámolótól kapott külön meghatalmazás alapján képviselheti a felszámolás alatt álló gazdálkodó szervezetet [BH 1993.521. I.], a kötelezett személyében azonban a felszámolás kezdő időpontjában sem következik be változás [BH 1998.384.].
A felszámolás kezdő időpontja után ezekben az aktív perekben az alperes a felszámolás körébe tartozó vagyonnal kapcsolatos pénzkövetelésre vonatkozó viszontkeresetet nem terjeszthet elő, beszámítási kifogásként pedig csak akkor érvényesítheti ezt a követelést, ha a felszámolási eljárásban hitelezőnek minősül és e követelésnek a felszámolás kezdő időpontjában is ő volt a jogosultja. [Cstv. 38. § (3) bekezdés]
A passzív pereknél az eljáró bíróság hatásköre és illetékessége függ a felszámolás kezdő időpontjától és attól, hogy a felperes a felszámolás körébe tartozó vagyonnal kapcsolatos pénzkövetelést érvényesít-e.
A felszámolás kezdő időpontját követően a felszámolás körébe tartozó vagyonnal kapcsolatos pénzkövetelés csak a felszámolási eljárás keretében érvényesíthető. A Kúria a BH 2013.192. szám alatt közzétett eseti döntésében hangsúlyozta a következőket: A felszámolás tartama alatt keletkezett és az adós felszámolás hatálya alá eső vagyonából történő pénzbeli kielégítést magában foglaló, munkaviszonyból (annak megszüntetéséből) eredő jogviták elbírálására, a Cstv. 38. § (3) bekezdése alapján, a felszámolást lefolytató bíróság rendelkezik kizárólagos hatáskörrel. Az érvényesítés módja a hitelezői igénybejelentés (kivéve azokat a követeléseket, amelyeket a felszámolónak hivatalból is nyilvántartásba kell vennie). A beszámítási kifogás érvényesíthetőségével kapcsolatban az előző bekezdésben, illetve a Cstv. 36. §-nál szóltunk.
A felszámolás kezdő időpontja után a nem pénzkövetelésre irányuló igényt - a Cstv. 3. § (1) bekezdés c) pontjában és a 38. § (3) bekezdésében foglaltak alapján - az általános hatáskörű bíróság előtt kell érvényesíteni.

3. A végrehajtási jog, az elidegenítési és terhelési tilalom, a visszavásárlási és vételi jog, a zálogjog megszűnése

A felszámolás kezdő időpontjában a törvény erejénél fogva megszűnik az adós ingatlanán fennálló végrehajtási jog, valamint az ingatlanán és egyéb vagyontárgyain fennálló elidegenítési és terhelési tilalom, míg a vagyontárgy értékesítésével szűnik meg a visszavásárlási és vételi jog, valamint a zálogjog.

4. Az óvadék jogosultjai helyzetének megváltozása

Az óvadék, mint szerződést biztosító mellékkötelezettség arra szolgál, hogy, ha a kötelezett nem képes vagy nem akar a szerződésnek megfelelően teljesíteni, úgy erre az esetre az óvadék fedezetet nyújtson [1959. évi IV. tv. (régi Ptk.) 270. § (1) bekezdés, 271. § (1) bekezdés, 2013. évi V. tv. (Ptk.) 5:95. §].
A Cstv. 38. § (5) bekezdése szerint az adós által a felszámolás kezdő időpontjáig nyújtott óvadékból a jogosult kielégítheti követelését a felszámolás kezdő időpontja után is. A törvény rendelkezése az óvadék jogosultja számára - követelése erejéig - külön kielégítési jogot biztosít. Ha e jogával a jogosult a felszámolás kezdő időpontjától számított 3 hónap elteltével nem él, követelésének kielégítésére zálogjogosultként tarthat igényt. Ez utóbbi esetben a felszámolási eljárás általános szabályai szerint elégítheti ki az igényét.
BH 2015.309. Az óvadékként letett összeg meghatározott jogviszonyok biztosítékául szolgál. Az 1959. évi IV. törvény 297. § (1) bekezdése szerint beszámításnak nincs helye olyan szolgáltatással szemben, amelyet megállapodás alapján meghatározott célra kell fordítani. Ha az óvadék jogosultja nem fizeti vissza az 1991. évi XLIX. törvény 38. § (5) bekezdése alapján a felszámolás alá került óvadékot nyújtónak a fennmaradt összeget, az így keletkező tartozásába nem számíthatja be más, óvadékkal nem biztosított, ki nem elégített követeléseit, mert a beszámítást az 1959. évi IV. törvény 297. § (1) bekezdése kizárja [1959. évi IV. tv. 297. § (1) bek., 1991. évi XLIX. tv. 38. § (5) bek.].
Korlátozó rendelkezést tartalmaz a törvény arra az esetre, ha az óvadék jogosultja az adós többségi befolyása alatt álló személy [1959. évi IV. tv. (régi Ptk.) 685/B. §, 2013. évi V. tv. (Ptk.) 8:2. §], mert ez esetben az óvadékot a felszámolás kezdő időpontjában köteles kiadni a felszámolónak, aki az óvadéki szerződés szerint jár el, de annak alapján a jogosultnak járó összeget csak akkor adhatja ki, ha az óvadéki szerződés Cstv. 40. §-a szerinti megtámadásának határideje anélkül telt el, hogy a szerződést megtámadták volna.
A BH 2011/285. számú eseti döntésben a Legfelsőbb Bíróság kifejtette, hogy a bankgarancia szerződés alapján keletkező - megtérítési kötelezettség teljesítésének biztosítékául szolgáló - óvadékból a hitelintézet akkor elégítheti ki magát, ha a bankgaranciában vállalt összeget a jogosultnak kifizette. Az 1991. évi XLIX. törvény 38. § (5) bekezdésében írtak megkerülését célozza, ezért érvénytelen az a szerződési kikötés, amely az óvadék igénybevételét a bankgarancia nyilatkozat teljesítése nélkül arra az esetre is lehetővé teszi, ha az óvadékot adó kötelezett anyagi helyzetének megrendülése miatt a hitelintézet a bankgarancia szerződést felmondja (1959. évi IV. törvény 249. §, 270. §, 1991. évi XLIX. törvény 38. §).

[a Cstv. 38/A. §-ához]

A Cstv. 38/A. §-ának rendelkezései 2015. december 12-től léptek hatályba és azokat a folyamatban lévő eljárásokban is alkalmazni kell. A törvény rendelkezik arról, hogy a felszámoló tisztsége a felfüggesztés alatt is megmarad, továbbá hogy mire terjed ki ezekben a felfüggesztett ügyekben a jogosultsága.

A felszámoló kötelezettségei a hitelezői választmány (hitelezők képviselője) felé

[a Cstv. 39. §-ához]

A hitelezői választmány megalakítását segíti elő a törvénynek az a rendelkezése, hogy a felszámolónak ebből a célból a felszámolás kezdő időpontjától számított 75 napon belül össze kell hívnia a nyilvántartásba vett hitelezőket. Ez a kötelezettség akkor is terheli, ha előre láthatólag egyszerűsített felszámolásra (Cstv. 63/B. §) fog sor kerülni.
A 2009. szeptember 1-jétől hatályba lépő új rendelkezés szerint a hitelezőknek - ha nem élnek a hitelezői választmány megalakításának lehetőségével - módjuk van érdekeik képviseletére írásban megbízni egy képviselőt.
A törvény a felszámolónak a választmány (képviselő) tájékoztatására vonatkozó kötelezettségét részletesen szabályozza. Ezek közül kiemelkedő jelentőségű, hogy a hitelezői választmánynak (a hitelezők képviselőjének) negyedévente elszámolást és jelentést kell küldenie a tevékenységéről, az adós vagyoni és pénzügyi helyzetének alakulásáról, a felszámolási költségekről.
Kötelezettségei elmulasztása esetén a felszámoló felmentése kezdeményezhető a bíróságnál, amely ezt a kérelmet soron kívül köteles elbírálni.

Az adós szerződéseinek és jognyilatkozatainak megtámadása és a visszakövetelési jog

[a Cstv. 40. §-ához]

1. A törvény az adós által kötött, a hitelezői elől fedezetet elvonó szerződések speciális megtámadási lehetőségét biztosítja, rövid keresetindítási határidővel, annak érdekében, hogy az adós hitelezői elől elvont fedezet visszakerüljön a felszámolás hatálya alá tartozó vagyonba és fedezetként szolgáljon a hitelezők igényeinek kielégítésére. Ez a Cstv.-ben biztosított speciális megtámadási jog nem érinti az arra jogosultak számára a Ptk.-ban biztosított szerződés megtámadási, illetve semmisségének megállapítása iránti jogokat.
2. A Cstv. szabályai alapján a hitelező és az adós nevében a felszámoló gyakorolhat megtámadási jogot. Ez azt jelenti, hogy felperesként a megtámadási pert a hitelező, vagy az adós indíthatja meg, de az adós nevében a felszámoló jár el. A hitelező által megindított perben alperesként az adósnak (akit a felszámoló képvisel) és a vele szerződést kötő harmadik személy(ek)nek kell perben állniuk, mint alperesi pertársaknak [Pp. 51. § a) pont]. Az adósnak a vele szerződést kötő személlyel, mint alperessel szemben kell megindítania a pert.
3. A törvény a megtámadható szerződések körét egyrészt tárgyuk, másrészt a felszámolási eljárás megindulása (a felszámolási eljárás lefolytatása iránti kérelem bíróságra történő beérkezése) napjához viszonyított megkötésük időpontja alapján határozza meg.
a) A legsúlyosabb megítélés alá az ún. csalárd ügyletek esnek, melyek: az adós vagyonának csökkenését eredményező szerződés vagy más jognyilatkozat, ha az adós szándéka a hitelező vagy a hitelezők kijátszására irányult és a másik fél erről a szándékról tudott vagy tudnia kellett. Ezek a szerződések akkor támadhatók meg, ha azokat az adós a felszámolási eljárás megindulását megelőző 5 éven belül és azt követően kötötte meg.
b) A megtámadható jogügyletek másik csoportjába az ingyenes jogügyletek vagy a harmadik személy javára feltűnően aránytalan értékkülönbözettel megkötött visszterhes jogügyletek tartoznak. Ezek akkor támadhatók meg, ha azokat az adós a felszámolási eljárás megindulását megelőző 2 éven belül kötötte meg, vagy tette meg az arra vonatkozó jognyilatkozatot.
c) A harmadik csoportba azok a jogügyletek tartoznak, amelyek tárgya egy hitelező előnyben részesítése, különösen egy fennálló szerződésnek a hitelező javára történő módosítása vagy biztosítékkal nem rendelkező hitelező számára biztosíték nyújtása. Ezek a szerződések, illetve jognyilatkozatok abban az esetben támadhatók meg, ha azokat az adós a felszámolási eljárás megindulását megelőző 90 napon belül és azt követően kötötte meg, vagy tette meg a jognyilatkozatot.
[BH 2014.189.] Az adós felszámolási eljárásának megindítása előtt a vételi jog kikötése önmagában a vételi joggal rendelkező hitelezőt nem juttatja előnyhöz a felszámolás során.
A 2009. szeptember 1-jétől beiktatott rendelkezés egyértelművé teszi, hogy az eredményes megtámadás jogkövetkezménye az érvénytelenség. A korábbi időszakra vonatkozó jogértelmezést a 3/2008. PJE fejti ki.
A 2012. március 1-jétől hatályos rendelkezések szerint mind a felszámoló, mind a hitelező érvénytelenség címén kérhetik az eredeti állapot helyreállítását és a közhiteles nyilvántartásba bejegyzett jog törlését is.
BH 2015.256. Az 1991. évi XLIX. tv. 40. § (1) bekezdés b) pontjában foglalt szerződésmegtámadási ok azt a hitelezővédelmi célt szolgálja, hogy a felszámolás hatálya alá tartozó vagyont ne lehessen elvonni a hitelezői igények kielégítése elől. A fedezetelvonás orvoslása elsődlegesen az eredeti állapot helyreállítása. Ha ez nem valósítható meg, az érdeksérelem orvoslására az értékkülönbözet teljes összegének megfizetésével kerülhet sor [1991. évi XLIX. tv. 40. § (1) bek. b) pont].
BH 2016.120. A Cstv. 40. § (1) bekezdés a) pontjában foglalt, a hitelező vagy hitelezők kifejezés alatt nemcsak azokat a hitelezőket kell érteni, akiknek a követelése már fennállt a vagyoncsökkenést eredményező szerződés vagy jognyilatkozat megtételekor, hanem a felszámolási eljárásban figyelembe veendő összes hitelező érdeke védendő, valamennyiük tekintetében vizsgálni kell, hogy a támadott szerződés a kijátszásukra irányult-e [1991. évi XLIX. tv. 40. § (1) bek. a) pont, (3) bek.; 1/2011. (VI. 15.) PK vélemény 12. pont].
4. A felsorolt csoportokba tartozó szerződések megtámadásának határideje a hitelező vagy a felszámoló tudomásszerzésétől számított 90 nap, de a megtámadás legfeljebb a felszámolás kezdő időpontjától számított egyéves jogvesztő határidőn belül gyakorolható.
A hitelezők megtámadási jogának érvényesítését segíti elő az a rendelkezés, mely szerint, ha a 90 napos (elévülési) határidőn belül a felszámoló tudomására jut a megtámadható jogügylet, erről haladéktalanul értesítenie kell a hitelezői választmányt vagy a hitelezőket a bizonyítékok egyidejű megküldése mellett. A hitelező pedig az értesítés kézhezvételétől számított 15 napon belül akkor is jogosult a szerződés megtámadására, ha a 90 napos határidő már eltelt, vagy abból 15 napnál kevesebb van hátra.
5. Külön szabályokat tartalmaz a törvény azokra az adós által nyújtott szolgáltatásokra, melyeknek eredménye egy hitelező előnyben részesítése és a szolgáltatás nem minősül a rendes gazdálkodás körébe tartozónak. Ha e szolgáltatást az adós a felszámolási eljárás megindulásától számított 60 napon belül és azt követően nyújtotta, a felszámoló azt az adós nevében visszakövetelheti. [BH 2009.248.] A Kúria a BH 2013.310. számú eseti döntésében értelmezte a rendes gazdálkodás körén kívül eső szolgáltatás fogalmát. Rámutatott arra: "Mindig az adott ügy sajátosságai alapján kell vizsgálni azt, hogy a szolgáltatás a Cstv. 40. § (2) bekezdésben meghatározott rendes gazdálkodás körén kívül esik-e. Önmagában az a tény, hogy az adós ellen indított felszámolási eljárásban fizeti ki az adós a hitelezőt, a szolgáltatást nem teszi a rendes gazdálkodás körén kívül esővé." A BH 2014.51. számú eseti döntésben a Kúria úgy foglalt állást, hogy a Cstv. 40. § (2) bekezdése szerinti visszakövetelési jog csak egy már korábban megkötött, létező szerződésnek a hitelező számára előnyösebb módon való teljesítése esetén alkalmazható. A hitelezőt előnyben részesítő új szerződés esetén a Cstv. 40. § (1) bekezdés c) pontja kerülhet alkalmazásra. Ez esetben a szerződés érvénytelenségét kell megállapítani.
6. A Cstv. 40. § (3) bekezdésében foglalt, a szerződés ingyenességére és a szerző fél rosszhiszeműségére vonatkozóan megállapított törvényi vélelem célja az, hogy az adós által kötött szerződéseknek a speciális megtámadására vonatkozó szabályai a Ptk. általános megtámadásra vonatkozó szabályaival összhangba kerüljenek.
7. A Cstv. kizárja a 40. § (1) bekezdés c) pontja szerinti (a hitelezőt előnyben részesítő) szerződés megtámadása, illetőleg a (2) bekezdés szerinti visszakövetelési jog gyakorlását a pozíciólezáró nettósításra irányuló szerződés alapján történt nettósítás, valamint az óvadék tárgyának egyenértékű fedezettel való helyettesítése és a kiegészítő biztosíték nyújtása esetében.

Egyezség a felszámolás során

[a Cstv. 41-45. §-ához]

A felszámolási eljárásban is lehetőség van arra, hogy az adós gazdálkodó szervezet elkerülje a jogutód nélküli megszüntetését. Ennek egyik módja, ha a törvényben szabályozottak szerint a bíróság előtt, tárgyaláson egyezséget köt valamennyi hitelezőjével, ezt a bíróság jóváhagyja és dönt a felszámolási eljárás befejezéséről.
Az egyezségre vonatkozó szabályok közül kiemeljük, hogy a Ctv. 116. § (5) bekezdése értelmében, ha a kényszertörlési eljárás során felszámolási eljárást kell kezdeményezni, a felszámolás során egyezségkötésnek nincs helye, és a felszámolási eljárás az adós cég teljesítésére tekintettel nem szüntethető meg. A Ctv. 116. § (5) bekezdésében foglalt korlátozó rendelkezés a Cstv. 41. § (1) bekezdésében foglalt rendelkezésekhez képest speciális rendelkezés, melyet a felszámolási eljárást lefolytató bíróságnak alkalmaznia kell.
A törvény szabályozza, hogy az adós gazdálkodó szervezet nevében ki gyakorolhatja az egyezségkötés jogát. Erre a Cstv. 8. § (1) bekezdésében meghatározott tulajdonosi szervezetek jogosultak, képviselőiken keresztül.
Az egyezség megkötésénél mind az adósnak, mind a hitelezőinek a jóhiszemű joggyakorlás követelményét kell szem előtt tartani, az egyezség nem tartalmazhat a hitelezők összességére vagy egyes hitelezői csoportokra vonatkozóan sem kirívóan előnytelen vagy méltánytalan rendelkezéseket. Tekintettel arra, hogy az egyezségkötéskor az adósnak lehetnek még függő követelései vagy tartozásai, ezekről is rendelkezni kell az egyezségkötés során.
Az egyezség megkötésében a Cstv. 57. § (1) bekezdés a) és c) pontjában szereplő hitelezők (akiknek a követelését folyamatosan, azok esedékességekor teljesítenie kell az adósnak, tehát "alku" tárgyát nem képezhetik), valamint a vitatott követeléssel rendelkező hitelezők nem vehetnek részt, így az adósnak a többi hitelező hozzájárulását kell megszereznie az általa kidolgozott, fizetőképesség helyreállítására alkalmas program és egyezségi javaslat elfogadásához.
Egyezség létrejöttére akkor kerülhet sor, ha ahhoz az egyezség megkötésére jogosult hitelezők legalább fele minden csoportban [Cstv. 57. § (1) bekezdés b), d), e), f), g) és h) pontjai, továbbá - követelésük kiegyenlítéséig - a 49/D. § (1)-(3) bekezdése szerinti zálogjogosult hitelezők] hozzájárul, feltéve, hogy követelésük az egyezség megkötésére jogosultak összes követelésének a kétharmad részét kiteszi.
A Cstv. 28. § (2) bekezdés f) pontjában és a 37. § (2) bekezdésében meghatározott 40 napon túl bejelentkezett hitelezők a követelésük 57. § (1) bekezdése szerinti besorolásának megfelelő csoportban szavazhatnak, együtt a 40 napos határidőben bejelentkezett hitelezőkkel. A szavazatok számításánál a Cstv. 18. § (5) bekezdésében foglalt követelésarányos számítást kell alkalmazni, azzal azonban, hogy a hitelezők számát nem befolyásolja a felszámolás jogerős elrendelését követően követeléseiknek más hitelezőre történt engedményezése, és a 40 napos határidőn túl bejelentkezett hitelezők szavazatát feleakkora mértékben kell figyelembe venni.
Az egyezség jóváhagyásánál a bíróságnak azt kell vizsgálnia, hogy az megfelel-e a jogszabályoknak [Pp. 148. § (3) bek.], az 57. § (1) bekezdés a) pontja szerinti követelések kiegyenlítésre kerültek-e, vagy azok fedezete rendelkezésre áll-e, továbbá, hogy az egyezség folytán a gazdálkodó szervezet fizetésképtelensége megszűnik-e.
Ha ezek a feltételek fennállnak, a bíróság végzéssel jóváhagyja az egyezséget. Ez az egyezség ún. kényszeregyezség, mert hatálya - a Cstv. 57. § (1) bekezdés a)-c) pontjaiban felsorolt követelések jogosultjainak kivételével - valamennyi hitelezőre kiterjed, tehát azokra is, akik az egyezséghez nem járultak hozzá, az egyezségi tárgyaláson szabályszerű idézés ellenére nem jelentek meg, továbbá a vitatott követeléssel rendelkező hitelezőkre is, ha a követelésük fennállását jogerős bírósági határozat megállapította. Jogilag ez a kényszeregyezség az adós és a hitelezői között létrejött eredeti szerződés módosítását jelenti. (BH 2013.216.)
Tekintettel arra, hogy az egyezségkötés időpontjában vitatott követeléssel rendelkező hitelező az egyezségkötésben nem vehet részt, a részére járó, a saját csoportja szerinti kielégítésnek megfelelő összeget az adósnak elkülönítve kell kezelnie, és azt csak a jogvita jogerős befejezését követően adhatja ki e hitelező részére, amennyiben a követelése fennállását jogerős bírósági határozat megállapította. Ha a bíróság döntése értelmében a hitelező követelése alaptalan volt, úgy ezt a vagyonhányadot a csoporton belüli hitelezők között kell felosztani követeléseik arányában, teljes kielégítésük erejéig. E felosztásért az adós gazdálkodó szervezet tartozik felelősséggel.
A törvény 2012. március 1-jétől hatályos rendelkezése kifejezetten kimondja, hogy a bíróság az egyezség jóváhagyása tárgyában hozott végzését a tárgyaláson jelen lévő feleknek kihirdetéssel közli.
Az egyezséget jóváhagyó jogerős végzés ellen felülvizsgálati és perújítási kérelem nem nyújtható be. (Pp. 271. § (1) bek. h) pont, Cstv. 45. § (1) bek.) A felszámoló az egyezségkötés napjával köteles a Cstv. 52. § (3) bekezdése szerinti zárómérleget, valamint az 52. § (4) bekezdése szerinti, a bevételek és költségek alakulásáról készített kimutatást, záró adóbevallást és zárójelentést elkészíteni, és azokat az állami és az önkormányzati adóhatóságnak az egyezségkötést követő 30 napon belül megküldeni.
Felhívjuk a figyelmet arra, hogy mindazok, akik az adós felszámolási eljárásába hitelezőként nem jelentkeztek be, egyezség esetén az eljárás befejezését követően sem érvényesíthetik az adóssal szemben követelésüket.
Ha az egyezség eredményeként nem biztosítható az adós fizetésképtelenségének megszűnése, vagy az egyezség nem felel meg a jogszabályoknak, a bíróság az egyezség jóváhagyását megtagadó végzést hoz. Ez esetben tovább folytatódik a felszámolási eljárás.

A felszámolási eljárás megszüntetése

[a Cstv. 45/A. §-ához]

A törvény 2009. szeptember 1. napjától hatályos rendelkezése lehetőséget biztosít arra, hogy a bíróság a felszámolási eljárást megszüntethesse akkor is, ha az adós valamennyi nyilvántartásba vett, elismert vagy nem vitatott tartozásának megfizetése megtörtént, a vitatott követelésekre, továbbá a felszámoló díjának megfizetésére pedig biztosítékot nyújtott. A felszámoló minimumdíja a 2012. március 1-je után indult felszámolási eljárásokban csökkent, tekintettel arra, hogy kisvállalkozások esetén a korábbi szabályok alapján megállapítható díja túl magas volt az elvégzett munkájához képest. A bíróságnak ezen túlmenően is jogában áll a felszámoló díját az elvégzett munkához, annak időigényéhez mérten meghatározni.
A felszámolási eljárás ilyen módon történő megszüntetése is kizárt azonban akkor, ha a felszámolási eljárást kényszer-végelszámolás során kezdeményezték.

A felszámoló eljárása

[a Cstv. 46. §-ához]

1. Az adós vagyoni helyzetének felmérése
A bíróság által a felszámolási eljárást elrendelő végzésben kijelölt felszámoló tényleges tevékenységét akkor kezdheti meg, amikor értesül a felszámolást elrendelő végzés jogerőre emelkedéséről. Eljárása első szakaszában elvégzendő feladataiként a törvény előírja nyitó felszámolási mérleg elkészítését, a felszámolás végrehajtásához szükséges költségek megtervezését, ütemterv készítését, mely utóbbit a hitelezői választmánynak, a hitelezői képviselőnek vagy bármely hitelezőnek - kérésükre - be is kell mutatnia, s akik az ellen a bíróságnál kifogással élhetnek.
A felszámoló által elkészítendő nyitó felszámolási mérlegre vonatkozó szabályokat a 225/2000. (XII. 19.) Korm. rendelet 5. § (1)-(3) bekezdései tartalmazzák.
Az adós vagyoni helyzetét és a vele szemben támasztott követeléseket a felszámoló akkor tudja felmérni, ha az adós gazdálkodó szervezet vezetője eleget tesz a Cstv. 31. §-ában előírt feladatainak, s a felszámolás kezdő időpontját követő 30 napon belül elkészíti és átadja az adós tevékenységet lezáró mérlegét, valamint átadja az adós vagyontárgyait és iratanyagát, továbbá megadja a felszámoló tevékenységéhez szükséges tájékoztatást.
2. Az adós tevékenységének folytatása
Az adós gazdálkodó szervezet veszteséges továbbműködtetésének elkerülése érdekében a törvény előírja, hogy a felszámolónak az adós gazdasági tevékenységének felszámolás alatti továbbfolytatásához be kell szereznie a választmány hitelezői képviselő hozzájárulását a felszámolás közzétételét követő 100 napon belül.
Tekintettel arra, hogy az egyébként indokolt gazdasági tevékenység később veszteségessé válhat, a törvény kimondja azt is, hogy a választmány hozzájárulása csak egy évre szól. Amennyiben a felszámoló tovább kívánja folytatni a tevékenységet, ehhez újra be kell szereznie a hitelezői választmány, (hitelezői képviselő) hozzájárulását.
A Cstv. 2014. április 1-jével hatályba lépett 46. § (4a) bekezdése a hitelezői választmánynak (képviselőnek) biztosított jóváhagyási joggal azt a gyakorlatot kívánja visszaszorítani, hogy a felszámolás alatt álló vállalkozások vagyonát a megszűnő vállalkozás tulajdonosai, kapcsolt vállalkozásai, illetve volt vezető tisztségviselői bérlik vagy használják addig is, amíg az nem kerül a felszámolás során értékesítésre. A Cstv. 83/K. § (9) bekezdésében foglalt hatályba léptető rendelkezés szerint, ha az adósnak van ilyen szerződése a rendelkezés hatályba lépésekor, ennek fenntartása csak a hitelezők egyhangú beleegyezése mellett engedhető meg. Az említett bérleti vagy használati szerződések fenntartásához 2014. június 30-áig be kell szerezni a hitelezői választmány, illetve a hitelezők képviselője, vagy ha ilyen sincs, akkor az összes hitelező jóváhagyását. Ha a jóváhagyásra 2014. augusztus 1-jéig nem kerül sor, akkor az említett szerződéseket a felszámoló köteles felmondani.
3. A hitelezői követelések nyilvántartásba vétele
Az adóssal szemben támasztott követelések felmérésének részeként a felszámolónak külön nyilvántartásba kell vennie:
- A Cstv. 28. § (2) bekezdés f) pontjában előírt határidőben (a felszámolást elrendelő végzés közzétételétől számított 40 napon belül) bejelentett követeléseket. Ezek közé tartoznak a felszámolási eljárást közvetlenül megelőző csődeljárásban már bejelentett és nyilvántartásba vett követelések, a 3. § (1) bekezdés g) pontja szerinti, határidőben bejelentett függő követelések, továbbá a 37. § (2) bekezdésében szabályozott, a felszámolás alatt keletkezett és a követelés esedékessé válásától számított 40 napon belül bejelentett követelések.
- Külön nyilvántartásba kell venni a 40 napos igény bejelentési határidőn túl, de a 180 napos jogvesztő határidőn [Cstv. 37. § (3) bekezdés] belül bejelentett követeléseket.
4. A nyilvántartásba-vételi díj
A nyilvántartásba-vételi díjra vonatkozó hatályos rendelkezések szerint a hitelezőknek a követelésük tőkeösszegének 1%-át, de legalább 5000 forintot és legfeljebb 200 000 forintot kell nyilvántartásba-vételi díjként befizetni a bíróság gazdasági hivatala által kezelt elkülönített számlára. Ezt a számlaszámot a felszámolás elrendelésének közzétételéről szóló végzés tartalmazza [Cstv. 28. § (2) bekezdés h) pont]. Ha azonban a hitelező a felszámolási eljárást közvetlenül megelőző csődeljárásban már bejelentette követelését és befizette a nyilvántartásba-vételi díjat is, a felszámolási eljárásban a követelését nem kell ismét bejelentenie, csupán a felszámoló felhívására a díjkülönbözetet kell befizetnie.
Mentesülnek a nyilvántartásba-vételi díj befizetésének kötelezettsége alól a felszámolási költségnek minősülő követelések jogosultjai [Cstv. 57. § (1) bekezdés a) pont] és az ún. járulékkövetelések jogosultjai [Cstv. 57. § (1) bekezdés c) pont].
Ha a felszámolási eljárást valamely hitelező kérelme alapján rendelték el, ennek a hitelezőnek a követelését akkor is határidőben érkezett követelésként kell nyilvántartásba vennie a felszámolónak, amennyiben a követelést utóbb a felszámolóhoz az előírt határidőben nem jelentette be [EBH 1999.34.]. A hitelező azonban a nyilvántartásba-vételi díj megfizetése alól - a törvényi kivételektől eltekintve - nem mentesül [ÍH 2004.155.].
A felszámolási eljárás a végelszámolási eljárástól független, önálló eljárás. A felszámolási eljárást megelőző végelszámolási eljárásban bejelentett hitelezői igényt a felszámoló, a felszámolási eljárásra vonatkozó szabályoknak megfelelő külön hitelezői igénybejelentés nélkül, nem veheti nyilvántartásba. [2/2008. PJE]
A felszámolás kezdő időpontja után, a hitelezői igény bejelentését és a követelésnek megfelelő nyilvántartásba vételi díj befizetését követően történt jogutódlás esetén - függetlenül attól, hogy az engedményezés szerződésen vagy törvény rendelkezésén alapul - a hitelezői igény új jogosultjától a felszámoló nem követelheti nyilvántartásba vételi díj fizetését. [BH 2013.22.]
5. A behajthatatlansági igazolás
Azok számára, akik hitelezői követeléssel rendelkeznek, de nem kívánják azt a felszámolás során érvényesíteni [vagyis nem kívánják a nyilvántartásba-vételi díjat befizetni], a törvény lehetővé teszi, hogy a felszámolótól kérjék a társasági adó alapjának csökkentéséhez szükséges ún. behajthatatlansági igazolás kiadását. Az igazolás kiadásának feltétele, hogy a jogosult befizessen 2000 forint nettó összegű költségtérítést, a határidőben bejelentett követelését a felszámoló elismerje, és a felszámolás kezdő időpontját követően a bejelentett követelés tekintetében ne kerüljön sor engedményezésre, valamint megállapítható legyen, hogy az igény kielégítésére várhatóan nincs fedezet.
6. A vitatott hitelezői igények elbírálása
A törvény előírja, hogy a felszámolónak a határidőben bejelentett követeléseket a bejelentési határnapot követő 45 napon belül felül kell vizsgálnia és az érdekeltekkel való egyeztetés után is vitathatónak minősített igényeket elbírálás végett a felszámolást elrendelő bíróságnak kell megküldenie 15 munkanapon belül. A vitatott hitelezői igény elbírálása során a bíróság azt vizsgálja, hogy az igény jogalapjában és összegében helytálló-e. [BH 2001.292., BH 1996.659., BH 1996.542., ÍH 2005.133.] Ezt követően a felszámolónak a bíróság döntése alapján kell nyilvántartásba vennie a hitelezői igényt.
Amennyiben a bejelentett hitelezői igényt a felszámoló nem vitatja, arról a felülvizsgálatra megállapított határidőben írásban értesítenie kell a hitelezőt. Erre vonatkozó kifejezett rendelkezést a törvény ugyan nem tartalmaz, de a felszámolónak ez az eljárása következik a Cstv. 54. §-ában megkövetelt, tőle elvárható, gondos eljárásból [BH 2001.292.].
BH 2016.17. Amennyiben a felszámolási eljárásban bejelentett követelés olyan közigazgatási határozaton alapul, amely ellen közigazgatási határozat felülvizsgálata iránti per van folyamatban és a támadott közigazgatási határozat végrehajtása felfüggesztésre került, a felszámoló helyesen jár el, ha a követelést vitatott igényként veszi nyilvántartásba anélkül, hogy elbírálás végett a felszámolást elrendelő bíróság elé terjesztené [1991. évi XLIX. tv. 38. § (2) bek., 46. § (6) bek.].

A felszámolónak az adós szerződéseivel kapcsolatos jogosultságai

[a Cstv. 47. §-ához]

A felszámolás a gazdálkodó szervezet tevékenységének folyamatos megszüntetését is jelenti, melynek keretében és az adósságállomány további növekedésének megakadályozása céljából a felszámoló jogosult a gazdálkodó szervezet által kötött szerződéseket - a törvényben részletezett kivételekkel - azonnal hatállyal felmondani, illetve ha a felmondásig még egyik fél sem teljesített szolgáltatást, a szerződéstől elállni. Az adóssal szerződő másik felet ennek folytán megillető követelés hitelezői követelésnek minősül, melyet az elállás, illetőleg a felmondás közlésétől számított 40 napon belül a felszámolónak való bejelentéssel érvényesíthet [EBH 1999.124.].
Ha a felszámoló az adós által kötött lízingszerződést mondja fel a felszámolási eljárás tartama alatt, akkor - a törvény külön rendelkezése szerint -, a szerződéses partnereknek el kell számolniuk egymással.
A felszámoló a Cstv.-ben biztosított elállási és felmondási jog mellett - az adós nevében - gyakorolhatja a Ptk.-ban biztosított elállás vagy felmondás jogát is [BH 1996.391.].
A pozíciólezáró nettósítással érintett szerződések egy egységet alkotnak, azok tekintetében a felszámoló nem érvényesítheti külön-külön az elállási, illetve felmondási jogát.
A felszámolás kezdő időpontjától - a törvényben írt korlátozásokkal - a felszámoló jogosult a munkáltatói jogok gyakorlására és terhelik az ezzel járó kötelezettségek is, a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény (Mt.) 87. §-ában írtak szerint. [BH 1997.143., BH 1998.395. I., BH 1998.608.]
Az államnak a Cstv. 62. § (2) bekezdése szerinti helytállási kötelezettsége miatt indokolt, hogy az államot képviselő miniszter tudomást szerezzen a felszámolónak a járadékjellegű jogosultak igényének kielégítésével összefüggésben történő kötelezettségvállalásairól, illetve ezzel összefüggésben eljárások indulásáról. Az erről történő haladéktalan értesítés kötelezettségét írja elő a beiktatott 47. § (7) bekezdés.

A felszámolónak az adós vagyonával kapcsolatos feladatai

[a Cstv. 48. §-ához]

A felszámoló kötelezettsége, hogy az adós vagyonát a legkedvezőbb feltételekkel értékesítse. Előfordulhat olyan eset, hogy a vagyon részenkénti eladása helyett célszerűbb e vagyon működtetésére társaságot alapítani és utóbb ennek részvényeit vagy üzletrészeit értékesíteni. Módot nyújt a törvény arra is, hogy a felszámoló már működő társaságba lépjen be, a hitelezők meghatározott arányú, az egyezség szabályainál irányadó (Cstv. 44. §) hitelezői egyetértéssel.
2014. április 1-jétől léptek hatályba a Cstv. 48. § (2), (2a), (2b) bekezdéseiben foglalt rendelkezések, amelyek a felszámolónak az adós vagyonának értékesítésével kapcsolatos feladatait bővítik. Előírják, hogy az adós értékesítésre kerülő vagyontárgyán közhiteles nyilvántartásba bejegyzett joggal, illetve elővásárlási joggal rendelkező személyekről a felszámoló köteles külön nyilvántartást vezetni, s az ezzel kapcsolatos adatokat a felszámolási eljárás jogerős lezárásáig jogosult kezelni. Az értékesítés megkezdéséről a felszámolónak külön értesítenie kell ezeket a személyeket. Ellenőriznie kell továbbá a felszámolónak azt is, hogy a vagyontárgyat megszerezni kívánó személy nem tartozik-e abba a személyi körbe, akiket törvény kizár az értékesítés során történő jogszerzésből [Cstv. 49. § (3), (3b) bekezdés].
A törvény utal a felszámolási eljárás és a végelszámolási eljárás környezet- és természetvédelmi követelményeiről szóló 106/1995. (IX. 8.) Korm. rendeletre, amely részletesen meghatározza az adós gazdálkodó szervezet vezetőjének, valamint a felszámolónak az e körben teljesítendő feladatait és kötelezettségeit. Ha a környezeti állapotvizsgálat elvégzését követően a felszámoló azt állapítja meg, hogy a vagyon nem nyújt fedezetet a környezeti károsodások, illetve környezeti terhek rendezésére, úgy köteles egyszerűsített felszámolás elrendelését kérni. [EBH 2002.778., EBH 2001.549., BH 2001.337.]
Ha a felszámoló nem tud elszámolni a rábízott vagyonnal, akkor a Cstv. 48. § (3) bekezdésében írt kötelezettsége folytán az eredeti állapotot kell helyreállítania a vele jogviszonyban lévő adós tekintetében [BH 2014.215. II.]

A vagyon értékesítésére vonatkozó általános szabályok

Általános szabályok

[a Cstv. 49. §-ához]

1. Az adós felszámolás hatálya alá tartozó vagyontárgyainak nyilvánosan és a forgalomban elérhető legmagasabb áron történő értékesítse a felszámoló alapvető kötelezettsége. A törvény az értékesítés két fő formájaként a pályázatot és az árverést határozza meg. Az egyéb nyilvános módon csak akkor történhet az értékesítés, ha ehhez a hitelezői választmány hozzájárul vagy, ha a várható bevételek nem fedezik az értékesítés költségeit, illetve a várható bevételek és az előre látható költségek közötti különbség kevesebb, mint 100 000 forint.
2. A 2009. szeptember 1. napjától hatályba lépő módosítás 120 napról 100 napra rövidíti az adós vagyona értékesítése megkezdésének határidejét. Ez olyan határidő, amelytől a felszámoló a hitelezői választmány (választmány hiányában a hitelezők képviselője) eltérő rendelkezése alapján térhet el.
Az értékesítés folyamatának ellenőrzése körében bővült a hitelezői választmány jogköre. Előírhatja, hogy a felszámoló a pályázati felhívás, illetve az árverési hirdetmény szövegéről, az értékesítésre kerülő vagyontárgyak becsértékéről előzetesen észrevételezési jog biztosításával tájékoztassa a választmányt, amely a becsérték felülvizsgálatára a bíróságtól szakértő kirendelését is kezdeményezheti.
3. Az értékesítések tisztasága, a visszaélések elkerülése érdekében a törvény kizárja egyrészt azt, hogy az értékesítésen azok, akik bennfentes információval rendelkezhetnek, tulajdonjogot vagy más vagyoni értékű jogot szerezzenek, másrészt, hogy a tulajdonjogot vagy más vagyoni értékű jogot szerző fél az adóssal szemben beszámítással éljen. A beszámítási jog érvényesítésének tilalma alól, kivételt képez az az eset, amikor az adós vagyonaként olyan lakóingatlan kerül értékesítésre, amelynek ellenértékét a magánszemély vevő részben vagy egészben már kifizette, de a tulajdonjog átruházására nem került sor a felszámolás elrendelése előtt, s ily módon a lakóingatlan a csődvagyonban maradt. Különös méltánylást érdemlő magánérdek fűződik ahhoz, hogy ebben az esetben a magánszemély vevő gyakorolhassa a beszámítás jogát.
4. A Cstv. 49. §-ának (5)-(6) bekezdése a Ptk. megtámadási szabályaihoz képest speciális perindítási lehetőséget biztosít. E szerint megtámadási kereset benyújtására jogosult az érdekelt fél abból az okból, hogy a felszámoló a vagyontárgy értékesítése során a Cstv.-ben foglalt, az értékesítés formáira és a közjegyző igénybevételére vonatkozó rendelkezéseknek nem tett eleget; másrészt megtámadási keresetet nyújthat be az elővásárlásra jogosult, ha a felszámoló a vagyontárgy értékesítése során az elővásárlási jogát nem vette figyelembe.
A megtámadási határidő az értékesítéstől számított 30 nap, amely jogvesztő. A kereset elbírálására az a törvényszék rendelkezik (értékhatártól függetlenül) hatáskörrel és illetékességgel, amely az adós gazdálkodó szervezet felszámolási eljárásában eljár.
A 30 napos megtámadási határidő a szerződés megkötésének napjától számított anyagi jogi határidő, következésképpen a keresetlevélnek a 30 napos határidőn belül a bíróságra meg kell érkeznie. A keresetindításra nyitva álló anyagi jogi jogvesztő határidő elmulasztása esetén a bíróságnak a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül el kell utasítania, vagy az eljárás későbbi szakaszában a pert meg kell szüntetnie [EBH 2007.1706., BH 2002.373.].
A Cstv. 49. § rendelkezéseinek alkalmazása körében a Kúria (Legfelsőbb Bíróság) kifejtette: A felszámolás alatt álló céggel szemben egyetemleges kártérítési felelősséggel tartozik a felszámoló és a vevő, amennyiben a felszámoló a vevővel összejátszva a felszámolási vagyonba tartozó követelést a forgalmi érték töredékéért ruházza át (1991. évi XLIX. törvény 49. §, 54. §, 1959. évi IV. törvény 339. §, 344. §). [BH 2011.227.]
Ha a felperes a szerződés semmisségének megállapítása iránti keresetében a jóerkölcsbe ütközés ténybeli alapjaként olyan körülményekre hivatkozik, amelyek az 1991. évi XLIX. törvény szerint önálló megtámadási kereset alapjául szolgálnak, a szerződés érvénytelensége ezen a címen nem állapítható meg [1991. évi XLIX. törvény 49. § (5) bekezdés, 1959. évi IV. törvény 200. §]. [BH 2011.44.]
A felszámolás alatt álló tulajdonostárs is jogosult a közös tulajdon megszüntetése iránt keresetet indítani, az alkalmazott megszüntetési mód a természetben történő megosztás vagy a bírósági végrehajtó által lefolytatott árverés lehet (1991. évi XLIX. törvény 49. §, 1959. évi IV. törvény 147-148. §, 1994. évi LIII. törvény 145. §, 150. §). [BH 2010.336.]
Az adós ingatlanának értékesítése körében a felszámoló által kötött adásvételi szerződéseket a hitelezők az 1991. évi XLIX. törvény 40. § (1) bek. c) pontja alapján nem támadhatják, erre csak az 1991. évi XLIX. törvény 49. § (5) bek. vagy az 1959. évi IV. törvény alapján van jogi lehetőség [1991. évi XLIX. törvény 40. § (1) bek. c) pont, 49. § (5) bek.]. [BH 2009.216. II.]
Ha a felszámoló több önálló, - de rendeltetését illetően egységes épületegyüttesként kezelendő - ingatlan együttes értékesítését hirdeti meg, az egyik ingatlant terhelő elővásárlási jog jogosultja e jogát jogszerűen csak akkor gyakorolhatja, ha a teljes ingatlan-együttesre vonatkozó vételi ajánlatot elfogadja [1959. évi IV. törvény 373. § (2) bek.; 1991. évi XLIX. törvény 49. §]. [BH 2008.124.]
A Cstv. 49. § (5) bekezdése az 1959. évi IV. törvényben meghatározott megtámadási lehetőségeken felül biztosít megtámadási jogot az érdekelt fél részére. Az ebben a tényállásban található értékesítés formáira vonatkozó rendelkezés kifejezés nem csak a pályázat vagy az árverés, mint értékesítési forma betartásának kötelezettségét tartalmazza, hanem azt is, hogy a felszámolónak a választott értékesítési forma törvényben foglalt valamennyi szabályát be kell tartania. [EBH 2013. G.5. II.]
A felszámolás során kötött adásvételi szerződés Cstv. 49. § (5) bekezdése alapján történt eredményes megtámadása esetén, ha az érvénytelenség jogkövetkezményének levonása körében az eredeti állapot visszaállítása indokolt és lehetséges, akkor a szerző félnek vissza kell adnia a vagyontárgyat, míg az adósnak ezzel egyidejűleg vissza kell fizetnie a vételárat a vevő részére, és a vevőnek csak az ezen kívüli igényeit kell hitelezői igényként bejelentenie a felszámolónak. [EBH 2013. G.5. III.]
BH 2016.16. Ha a felszámoló megsérti az értékesítési eljárás szabályait, az érvénytelenségi ok nem küszöbölhető ki, a szerződést érvénytelennek kell nyilvánítani [1991. évi XLIX. tv. 49. § (5) bek., 65-67. §-ok, 67. § (9c) bek., 70. § (2) bek., 1952. évi III. tv. 3. § (2) bek., 224. §].
BH 2016.121. I. A nyilvános értékesítés szabályaitól eltérhet a felszámoló, ha a várható bevétel és az értékesítés költségei közötti különbség kisebb, mint 100 000 Ft [1991. évi XLIX. tv. 49. § (1) bek.].

Vagyonértékesítés pályázat útján

[a Cstv. 49/A. §-ához]

A törvény részletesen szabályozza a pályázat útján történő értékesítés menetét, annak garanciális szabályait. A 2012. március 1-jétől hatályos rendelkezések egyértelművé teszik, hogy felszámoló a pályázatot eredménytelennek nyilváníthatja, amennyiben nem adtak be a pályázati feltételeknek megfelelő pályázatot. Ezt követően - legkésőbb az eredménytelen pályázati felhívás közzétételétől számított 3 hónapon belül - új pályázatot írhat ki. Amennyiben több, közel azonos értékű (a vételár vonatkozásában legfeljebb 10%-kal eltérő) ajánlat érkezik, a felszámoló köteles haladéktalanul nyilvános ártárgyalást tartani a pályázók között. Az ártárgyalás feltételeit, annak megkezdését megelőzően, közölnie kell a pályázókkal. A pályázók által addig megtett pályázati ajánlatok automatikusan érvényben maradnak, vagy azoknál magasabb vételárat tartalmazó ajánlatot lehet tenni. Ekként a törvény a második fordulós ártárgyalás előírásával azt segíti elő, hogy a korábbi árnál magasabb vételáron kerüljön sor az értékesítésre. Emellett egyértelművé teszi azt is, hogy az ártárgyaláson önhibájából részt nem vevő, vagy visszalépő pályázó az ajánlati biztosítékát elveszíti.
Az újabb sikertelen pályázat esetén -amennyiben azzal a hitelezői választmány, vagy ennek hiányában a választmány létrehozására egyébként jogosult hitelezők egyetértenek - a vagyontárgyra zálogjoggal rendelkező hitelező becsértéken megvásárolhatja a vagyontárgyat. Az ily módon tulajdonjogot szerző zálogjogosult hitelezőnek - a szerződéskötést követő 15 munkanapon belül - meg kell fizetnie a felszámoló költségeit és díját, továbbá a vételár (becsérték) és a hitelezői igényként nyilvántartott követelése közötti különbözetet.
BH 2016.92. A felszámolónak a zálogtárgy értékesítése során arra kell figyelemmel lennie, hogy a forgalomban elérhető legmagasabb áron értékesítse a vagyontárgyat, és az első két értékesítési kísérlet során nem lehet tekintettel a zálogjogosult igényére [1991. évi XLIX. tv. 49/A. § (4), (5) bek., 51. §].
BH 2015.258. II. A hitelezők támadhatják a felszámoló tevékenységét kifogással a saját kielégítési kategóriájukhoz képest a sorrendben előbb álló kategóriába sorolt más hitelező követelésének elfogadása és besorolása, illetve a saját kategóriájukba sorolt más hitelező követelésének elfogadása és besorolása miatt, ha a saját kategóriájukon belül nincs kielégítési sorrend [1991. évi XLIX. tv. 49/A. § (5) bek., 49/D. § (1) és (3) bek., 51. § (1) és (3) bek., 57. § (1) bek., 1959. évi IV. tv. 256. § (1) bek.].

Vagyonértékesítés árverés útján

[a Cstv. 49/B. §-ához]

Az árverés 2009. szeptember 1. napjától módosult szabályai közül kiemeljük, hogy a felszámoló csak a hitelezői választmány egyetértésével szállíthatja le a becsértéket. Ha sem az újabb árverés, sem a becsérték csökkentésével kikiáltott áron nem sikeres az árverés, akkor a hitelezői választmány, illetve ennek hiányában az annak létrehozására jogosult hitelezők egyetértésével, a felszámoló az árverés harmadik megkísérlése helyett a zálogjogosultnak értékesítheti a vagyontárgyat, becsértéken. Az árverési jegyzőkönyvből a hitelezői választmány és a hitelezők is kaphatnak másolatot.
A felszámolási eljárás során árverés útján történt ingatlanértékesítés a tulajdonszerzőre nézve más jogkövetkezményekkel jár, mint a bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvény (Vht.) szabályai szerinti értékesítés. Az ingatlannak bírósági végrehajtás során történő árverése esetén a Vht. 137. §-a értelmében az új tulajdonost terheli a telki szolgalom, a közérdekű használati jog, az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzett haszonélvezeti jog, és - bejegyzés nélkül is - a törvényen alapuló haszonélvezeti jog (pl.: a túlélő házastársat megillető özvegyi jog). A bejegyzett jelzálogjog - az árverési vevő és a jelzálogos hitelező megállapodásától függően - fennmaradhat [Vht. 151. § (1) bekezdés].
A felszámolási eljárásban tartott árverésen történő tulajdonszerzést követően fennmaradnak a harmadik személynek az árverés időpontjában az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzett és az ingatlan-nyilvántartáson kívül fennálló jogai. Kivételként rendelkezik a Cstv. 38. § (1) és (4) bekezdése az ingatlanra bejegyzett végrehajtási jog, továbbá az elidegenítési és terhelési tilalom felszámolás kezdő időpontjában történő megszűnéséről, továbbá a visszavásárlási és vételi jognak, valamint a zálogjognak az ingatlan értékesítésekor történő megszűnéséről.

Az elővásárlási jogra vonatkozó speciális szabályok

[a Cstv. 49/C. §-ához]

A 49/C. § első mondata törvényen alapuló, mindenki mást megelőző elővásárlási jogról rendelkezik. Szövegét a 2012. évi CXCI. törvény 2. § (1) bekezdése módosította és abból a miniszter elővásárlási joggal kapcsolatos jogosítványa elhagyásra került, mert az örökségvédelmi szempontból indokolt, ingatlan-átruházással kapcsolatos jogosultságokat a kulturális örökség védelméről szóló 2001. évi LXIV. törvény (Kötv.) tartalmazza. A 2012. március 1-jétől hatályba lépett rendelkezés elővásárlási jogot biztosít annak a magánszemélynek is, aki a csődvagyonba tartozó lakóingatlan vevője volt, de annak tulajdonjogát nem tudta megszerezni a felszámolás kezdő időpontja előtt. E jog gyakorlásának speciális szabályaként a törvény előírja, hogy az a nyilvános értékesítésen gyakorolható oly módon, hogy az elővásárlásra jogosult a véglegesen kialakult vételár ismeretében nyilatkozik a vételi szándékáról.

A zálogjogosultak külön kielégítésének szabályai

[a Cstv. 49/D. §-ához]

1. A zálogjoggal biztosított hitelezők követeléseinek külön kielégítésére vonatkozó szabályokat a zálogjoggal kapcsolatos törvényi szabályozás módosításáról szóló 2000. évi CXXXVII. törvény 2001. szeptember hó 1. napjával iktatta be a Cstv. szabályai közé, s a rendelkezések azóta több alkalommal módosultak. A 2009. szeptember 1. napjától hatályos rendelkezés teszi egyértelművé, hogy a zálogjogosult hitelezőnek is az általános szabályok szerint be kell jelentenie követelését a felszámolónak, és be kell fizetnie a regisztrációs díjat is, csak akkor tarthat igényt követelésének e §-ban foglalt rendelkezések szerinti kielégítésére. A bírói gyakorlat eddig is ezt az álláspontot fogadta el [Győri Ítélőtábla Fpkf. II. 25.504/2006/2., Legfelsőbb Bíróság Gfv. XI. 30.079/2007/3.].
2. Az e §-ban foglalt rendelkezések a zálogjoggal biztosított hitelezők követeléseinek a Cstv. 57. § (1) bekezdés b) pontjában foglalt szabályok alapján történő kielégítéséhez képest lényegesen kedvezőbb megtérülést biztosítanak.
A 2001. szeptember 1-jétől 2004. május 1-jéig hatályban volt rendelkezések szerint azok a hitelezők, akik követelésüket zálogjoggal, illetve óvadékkal biztosították és a zálogjog (óvadék) a felszámolási eljárás megindításának időpontja előtt legalább egy évvel keletkezett, a zálogtárgy, illetve az óvadékul szolgáló vagyontárgy értékesítése során befolyt és az értékesítés költségeivel csökkentett vételár 50%-ához - a biztosított követelés erejéig - mindenképpen hozzájuthattak, függetlenül attól, hogy volt-e ki nem elégített felszámolásiköltség-követelés. A külön kielégítés feltétele volt, hogy a fedezet elvonásának rosszhiszeműségét, illetve ingyenességét nem kellett vélelmezni.
A 2004. május 1-jétől hatályba lépett módosítás (2004. évi XXVII. törvény 55. §-a) az óvadék jogosultjainak külön kielégítése tekintetében eltérő szabályokat állapított meg a Cstv. 38. §-ának (6) bekezdésében. Az óvadék jogosultjának 100%-os külön kielégítést biztosította.
A 2007. január 1-jétől kezdődő hatállyal - a 2006. évi VI. törvény 15. §-ával - módosított szabályok megteremtették a zálogjogos hitelezőknek a felszámolási eljáráson belüli, korlátozott külön kielégítéshez való jogát. Megszűnt a felszámolási eljárás megindításának időpontja előtti egy évben keletkezett zálogjoggal biztosított követelések hátrányos megkülönböztetése. Ha a zálogjog a felszámolás kezdő időpontja előtt keletkezett, a felszámoló a zálogtárgy értékesítése során befolyt vételárból kizárólag a zálogtárgy megőrzésének, illetve állaga megóvásának, értékesítésének költségeit, valamint a külön jogszabályban [16/2006. (IV. 7.) IM rendelet] meghatározott felszámolói díjat vonhatja le, és a fennmaradó összeget, a zálogtárgy értékesítését követően, haladéktalanul a zálogjoggal biztosított követelés jogosultjának köteles kifizetni.
A vagyont terhelő zálogjoggal biztosított követelés tekintetében azonban fennmaradt a korábbi szabályozás szerinti, a zálogtárgy értékesítéséből befolyt vételár 50%-ára korlátozott külön kielégítési jog. Azaz a vagyont terhelő zálogjog jogosultja a befolyt vételár 50%-át a zálogjoggal terhelt vagyon értékesítését követően - az értékesítés költségeinek levonása után - kapja meg, a fennmaradó követelés erejéig pedig a Cstv. 57. § (1) bekezdésének b) pontjába sorolt hitelezőként kaphat kielégítést.
A 2007. június 16-ától kezdődő hatállyal - a 2007. évi LXI. törvény 33. § (3) bekezdésével - beiktatott Cstv. 49/D. § (3) bekezdése [az 57. § (1) bekezdésének b) pontja mellett] kimondja, hogy a zálogjoggal biztosított követelésekkel azonos elbírálás alá esik az önálló zálogjog, illetve az a követelés, amely kizárólag a zálogtárgyból történő kielégítés tűrésére irányul (dologi kötelezettség). A külön kielégítési joggal csak az a tag hitelező nem élhet, aki többségi befolyással rendelkezik, s a zálogjoggal biztosított követelés a fenyegető fizetésképtelenség bekövetkeztét követően keletkezett.
A 2009. szeptember 1-jétől hatályba lépett módosító rendelkezések megszüntették a követelésen alapuló zálogjogból történő kielégítésre vonatkozó joghézagot, meghatározzák a felszámolói díj mértékét is ezekben az eljárásokban (a követelés behajtásából származó bevétel 5%-a).
A Cstv. 49/D. § kiegészült a (7) bekezdéssel, amely azt az esetet rendezi, ha az ún. függő követelések jogosultja követelését az adóssal szemben zálogjoggal biztosította. Ebben az esetben az a tény, hogy a függő követelés esedékessége még nem állt be, nem akadálya a zálogtárgy értékesítésének, de a függő követelés kielégítésére ebben az esetben is meg kell képezni a Cstv. 58. §-a szerinti tartalékot.
A biztosított követeléseknek az ismertetett - külön kielégítésre vonatkozó - szabályok szerint ki nem egyenlített része kielégítése, valamint a kielégítés után fennmaradó összeg felosztása a Cstv. 57-58. §-ában foglalt általános szabályok szerint történhet.
Valamennyi ismertetett, módosított rendelkezést a hatályba lépését követően indult felszámolási eljárásokban lehet alkalmazni.
A BH 2014.117. számú eseti döntésben a Kúria arra mutatott rá, hogy az ingó jelzálogjog nem alakulhat át vagyont terhelő zálogjoggá, nem a felek utólagos megítélésén múlik, hogy az ingó jelzálogjog vagy a vagyont terhelő zálogjog szabályait kell alkalmazni a kielégítéskor, hanem annak van jelentősége, hogy a felek milyen zálogjogi formát hoztak létre [1959. évi IV. törvény 262. § (2) bek., 266. § (2) bek.; Cstv. 49/D. § (1)-(2) bek., 51. § (1) bek.].
A hitelezői igény privilegizáltként történő nyilvántartásba vételéhez arra is szükség van, hogy a felszámolónak határidőn belül átadják a hitelezői követelés biztosítékára vonatkozó iratokat. (BH 2014.341.)
Amennyiben a felszámolás megindulása előtt az egyedi végrehajtás során már értékesítésre került a zálogtárgy és helyébe pénzösszeg került, akkor a kiutalást megelőzően megindult felszámolásban a zálogjoggal biztosított követelés hitelezője a Cstv. 49/D. §-a alapján jogosult a végrehajtótól átvett összeg tekintetében a felszámolási költségeket megelőző kifizetésre.
A felszámoló a végrehajtótól átvett összeg után nem a Cstv. 49/D. § (1) bekezdése, hanem a Cstv. 59. § (1) bekezdése alapján jogosult a felszámolói díj érvényesítésére. [BH 2014.312. I- II.]
A zálogjoggal biztosított hitelezői követelések kielégítését szabályozó Cstv. 49/D. §-a a hitelezői kielégítési rangsor része, ezért a Cstv. 57. § (1) bekezdés g) pontjában foglalt rendelkezések a zálogjoggal biztosított követelésekre is vonatkoznak (BH 2014.311. V.)
A Cstv. 49/D. §-a szerinti besorolás szempontjából az a lényeges, hogy a követelés biztosítotti minősége mikor következett be.
A többségi befolyással rendelkező hitelező igényét a Cstv. 57. § (1) bekezdés ha) alpontjába kell sorolni akkor is, ha nem állapítható meg a hitelező közvetlen tulajdonjoga - tagi, részvényesi állapota -, de a közvetett tulajdonosi helyzete fennáll. (BH 2014.250. II-III.)
Az 1/2015. PJE határozatban a Kúria akként foglalt állást, hogy a Cstv. 49/D. § (1) bekezdésében szabályozott, a zálogtárgy megőrzésének, állagmegóvásának, értékesítésének költségei körébe tartozik, és így a zálogtárgy értékesítése során befolyt vételárból levonható, a zálogtárggyal kapcsolatban a felszámolás kezdő időpontját követően keletkezett adókötelezettség, illetve egyéb közteher.
BH 2015.280. Ha az adós ingatlana kisajátítható, a felszámolónak a pályázati felhívásban az eladási ár meghatározása során az ingatlan kisajátítási értékére is figyelemmel kell lennie, és legalább az annak megfelelő vagy ahhoz közelítő áron kell az ingatlant meghirdetnie és értékesítenie. Az 1991. évi XLIX. tv. 49. § (1) bekezdése nem zárja ki azt sem, hogy a felszámoló - ha ez a hitelezők érdekei szempontjából megfelelőbb - az ingatlanra kisajátítást helyettesítő adásvételi szerződést kössön [1991. évi XLIX. tv. 1. §, 49. § (1) bek., 49/D. § (1) bek., 237/2009. (X. 20.) Korm. rendelet 2. § (2) és (3) bek.].
BH 2015.308. A vagyont terhelő zálogjog jogosultja annak a vagyontárgynak az értékesítéséből befolyó bevétel - értékesítési költségekkel csökkentett - 50%-ára tarthat igényt, amely a felszámolás kezdő időpontjában az adós vagyonát képezte [1991. évi XLIX. tv. 4. § (1) bek., 49/D. § (2) bek., 57. § (1) bek. b) pont; 1959. évi IV. tv. 266. § (1) bek.].
BH 2016.40. A felszámolónak a zálogtárgy értékesítéséből befolyt bevétellel több zálogjogosult esetén a zálogjogok keletkezésének sorrendje (rangsora) szerint elsőbbséget élvező jogosulttal kell elszámolnia [1991. évi XLIX. tv. 49/D. § (1) bek.; 1959. évi IV. tv. 256. § (1) bek., 266. § (3) bek.; 1952. évi III. tv. 206. § (1) bek.].
3. A Cstv. 49/D. § rendelkezéseinek alkalmazása során figyelembe kell venni az új Ptk.-nak azt a tartalmi változását, hogy megszüntet két zálogfajtát: a vagyon terhelő zálogjogot és az önálló zálogjogot. Az új Ptk. 6:99. § értelmében pedig semmis az a kikötés, amely - a pénzügyi biztosítékokról szóló irányelvben meghatározott biztosítéki megállapodások kivételével - pénzkövetelés biztosítása céljából tulajdonjog, más jog vagy követelés átruházására, vételi jog alapítására irányul.
A 2013. évi CLXXVII. törvény (új Ptké.) 49. §-a szerint az új Ptk. zálogjogra vonatkozó rendelkezéseit arra a zálogjogra kell alkalmazni, amelyet az új Ptk. hatálybalépését követően kötött zálogszerződéssel alapítottak, illetve amely törvényes zálogjogként az új Ptk. hatálybalépését követően keletkezett. Ezzel összhangban 2014. március 15-től a Cstv.-be beiktatott 83/I. §, mint átmeneti rendelkezés, azt a célt szolgálja, hogy azok a biztosítékok, amelyeket bár az új Ptk. nem ismer (vagyont terhelő zálogjog), vagy nem ismer el (vételi jog biztosítéki célú kikötése), azonban az új Ptk. átmeneti rendelkezése alapján érvényesen fennállnak, megfelelő eljárásjogi elbírálást kapjanak. A Cstv. 83/I. § (1) bekezdése rendelkezik arról, hogy a felszámolási eljárásban 2014. március 15. napját követően a 2014. március 15. napja előtt kikötött fiduciárius hitelbiztosítékból (új Ptk. 6:99. §) eredő igényekre e törvény 2014. március 14. napján hatályos rendelkezéseit kell alkalmazni. A Cstv. 83/I. § (2) bekezdése szerint pedig a 2014. március 15. napját követően indult felszámolási eljárásban a 2014. március 15. napja előtt alapított vagyont terhelő zálogjogból, illetve önálló zálogjogból eredő jogokra és kötelezettségekre e törvény 2014. március 14. napján hatályos rendelkezéseit kell alkalmazni azzal, hogy ha a felszámolási eljárásban körülírással meghatározott zálogtárgyra vonatkozó zálogjogból (új Ptk. 5:102. §) eredő követelés érvényesítésére is sor kerül, az új Ptk. 5:118-5:122. §-a szerinti rangsor elvét megfelelően kell alkalmazni.

[a Cstv. 49/E-49/H. §-ához]

A 2012. március 1-jén hatályba lépett rendelkezések kiegészítették a Cstv. szabályait a felszámolási eljárás során alkalmazott elektronikus értékesítés törvényi keretszabályaival (Cstv. 49/E-49/G. §). A törvény meghatározza, hogy az elektronikus értékesítési pályázatnál hogyan kell a közjegyző közreműködését igénybe venni, kimondja továbbá, hogy az elővásárlási joggal rendelkezőknek nem kell részt venniük az elektronikus értékesítésben. A felszámoló az elektronikus értékesítés érvényességének és eredményességének megállapítását követően a nyertes ajánlatot bemutatja az elővásárlási joggal rendelkezőknek, az őket megillető sorrendben, annak érdekében, hogy nyilatkozzanak: kívánnak-e élni elővásárlási jogukkal.
A törvény az elektronikus felszámolási értékesítések adatainak megőrzésére is határidőt szab meg, az ellenőrizhetőség érdekében.
A törvény rendelkezik továbbá arról, hogy a felszámoló kizárhatja az árverezésből, pályázatból azokat, akik az elektronikus értékesítés szabályait, az eljárás eredményét csalárd módon befolyásolták vagy hamis adatszolgáltatással vettek benne részt, illetve az említetteket megkísérelték.
A felszámolónak az elektronikus értékesítésen is ellenőriznie kell, hogy árverezőként, pályázóként nem járnak-e el olyan személyek, akikre nézve összeférhetetlenségi ok áll fenn. Ebből a célból a hatóságok bevonásával végezhet ellenőrzést.
A Cstv. 2014. XI. 26-tól hatályba lépett módosítása - a jogalkotó célja szerint - erősíti a hitelezők ellenőrzési jogkörét az adós vagyontárgyainak értékesítése felett azáltal, hogy a felszámoló egyértelmű kötelezettségévé teszi a pályázat értékeléséről készült jegyzőkönyv megküldését mind a bíróság, mind pedig a hitelezői választmány, a hitelezői képviselő részére.
A hitelezői ellenőrzés lehetőségeit növelő szabály beiktatása szükséges annak érdekében, hogy ha a hitelezők úgy látják, hogy az értékesítés nem felelt meg az értékesítési hirdetménynek vagy a jogszabályban foglaltaknak, akkor élni tudjanak a Cstv. 51. §-a szerinti kifogás benyújtásának lehetőségével a bírósághoz. Az ehhez szükséges adatokat tartalmazó iratok megismerhetőségét biztosítja a törvény.

A közbenső felszámolási mérleg

[a Cstv. 50. §-ához]

A közbenső felszámolási mérlegre vonatkozó részletes szabályokat a felszámolás számviteli feladatairól szóló 225/2000. (XII. 19.) Korm. rendelet 7. §-a tartalmazza. E közbenső felszámolási mérleg célja, hogy megbízható, hiteles helyzetfelmérés alapján történjen a hitelezők és a bíróság tájékoztatása a pénzügyi helyzetről. Ennek érdekében a felszámolás kezdő időpontjától évente közbenső mérleget köteles készíteni a felszámoló.
A közbenső felszámolási mérlegnek tartalmában és felépítésében egyeznie kell a Cstv. 52. §-ának (3) bekezdésében meghatározott felszámolási zárómérleggel.
A felszámolás várható költségeire és a vitás hitelezői igények fedezetére képzett tartalékon felüli vagyonból a Cstv. 57. § (1) bekezdés d)-f) pontjaiba sorolt követelések a közbenső mérleg alapján kielégíthetők.
A felszámolónak a közbenső mérleget, a bevételek és kiadások alakulásáról készített kimutatást, s a hitelezők részbeni kielégítésének sorrendjét és összegét tartalmazó részleges vagyonfelosztási javaslatot kötelessége megküldeni a hitelezőknek (választmánynak, hitelezői képviselőnek), akik arra 15 napon belül észrevételt tehetnek és ezeket az észrevételeket is csatolva kell a közbenső mérleget jóváhagyás végett bemutatnia a bíróság részére.
A közbenső mérlegre tehető észrevételeik benyújtására megállapított 15 napos törvényi határidő a hitelezők jogainak gyakorlását biztosítja (EBH 2004.1134.). A hitelezők, illetve a hitelezői választmány által a közbenső mérlegre tett észrevételt a bíróság a közbenső mérleg jóváhagyása során értékeli.
A bíróságnak a hozzá beterjesztett közbenső mérleget és részleges vagyonfelosztási javaslatot a beérkezéstől számított 30 napon belül kell végzéssel elbírálnia, s azt vagy jóváhagyja, vagy elutasítja. A közbenső mérleg jóváhagyása során a bíróság a törvényben részletezett felszámolói díjelőleget állapíthatja meg.
A közbenső mérleg elbírálásáról hozott végzés ellen fellebbezésnek van helye a Cstv. 6. § (3) bekezdése folytán alkalmazott Pp. 233. § (1) bekezdése alkalmazásával. A jóváhagyó végzés elleni fellebbezésnek azonban a Cstv. speciális rendelkezése folytán nincs halasztó hatálya.
A bíróság több eseti döntésében rámutatott arra, hogy a közbenső mérleggel szemben nincs helye kifogásnak, ezért annak tárgyában külön határozat nem hozható. A bíróság a hitelezőnek a közbenső mérleggel kapcsolatos észrevételét a közbenső mérleg jóváhagyása körében bírálja el (EBH 2004.1133., BH 2001.490., ÍH 2005.176.I.).
A Legfelsőbb Bíróság eseti döntésében akként foglalt állást, hogy a részleges vagyonfelosztási javaslatot jóváhagyó jogerős végzéshez anyagi jogerő fűződik. Nem fűződik viszont anyagi jogerő a közbenső mérleget és az ahhoz kapcsolt szöveges jelentést jóváhagyó bírósági végzéshez (BH 2011.140. II.).
BH 2015.198. II. A 2000. évi C. törvény rendelkezéseiből az következik, hogy a céltartalék nem azonosítható az 1991. évi XLIX. törvény 50. § (3) bekezdésében írt tartalékkal, mivel ez utóbbit a törvény kifejezetten a felszámolás várható költségeire és a vitás hitelezői igények fedezetére írja elő. III. A közbenső mérlegben és részleges vagyonfelosztási javaslatban képzett tartalék mértékének megállapítása a felszámoló felelőssége.[Cstv. 50. § (3) bek.; 2000. évi C. tv. 41. § (1) bek.; 225/2000. (XII. 19.) Korm. rendelet 2. § (1) bek.].
BH 2016.18. II. Ha az adósnak volt vagyona, vagy a felszámolás során a tevékenységet folytatja, s ebből következően bevételei és kiadásai vannak, a felszámolónak kötelezően közbenső mérleget kell készítenie akkor is, ha az eljárást végül egyszerűsített módon fejezi be [1991. évi XLIX. tv. 27/A. § (7) bek., 49. § (4) bek., 50. §, 57. § (1) bek., 58. § (1) bek.].

A kifogás jogintézménye

[a Cstv. 51. §-ához]

A csőd- és felszámolási eljárásban szabályozott kifogás olyan jogvédelmi eszköz, amely a felszámoló/vagyonfelügyelő [Cstv. 15. § (3) bekezdés], ideiglenes vagyonfelügyelő [24/A. § (6) bekezdés] jogszabálysértő intézkedése vagy mulasztása ellen vehető igénybe. A Pp. 114. §-ában szabályozott, az eljárás szabálytalansága miatt benyújtható kifogásnak a csőd- és felszámolási eljárásban szabályozott speciális esete. A törvény jogszabálysértő intézkedésről szól, amelyből az következik, hogy a felszámoló egyoldalú cselekménye ellen lehet kifogást benyújtani. Amennyiben a felszámoló intézkedése következtében két- vagy többoldalú jogügylet, azaz szerződés jön létre, az kifogással már nem támadható. (EBH 2001.450., EBH 2000.231., BH 2000.368.)
Ha a felszámoló vitatja az adós gazdálkodó szervezet vagyonával szemben támasztott (bejelentett) hitelezői követelést, a felszámolónak a Cstv. 46. § (6) bekezdése szerint kell eljárnia és a vitathatónak minősített igényeket elbírálás végett 15 napon belül a felszámolást elrendelő bíróságnak köteles megküldeni. Ha e törvényi kötelezettségének nem tesz eleget, mulasztása miatt a hitelező kifogással élhet (BH 1996.659.).
A kifogás előterjesztésére a sérelmet szenvedett fél jogosult. A fél fogalmát a Cstv. 6. § (4) bekezdése határozza meg. Az adós, a hitelezői választmány és a hitelezői képviselő mellett kifogás előterjesztésére jogosult az a harmadik személy, akinek a jogát, jogos érdekét érinti a felszámoló (vagyonfelügyelő, ideiglenes vagyonfelügyelő) tevékenysége vagy mulasztása. A törvény kifejezett rendelkezése alapján az adós nevében kifogást a 8. § (1) bekezdésében meghatározott szervek - azaz az adós gazdálkodó szervezet alapítói (tagsági) jogait gyakorló legfőbb szerv - által meghatalmazott képviselő nyújthatja be (BH 1998.246.).
A kifogás előterjesztésére a törvény 8 napos határidőt biztosít, melyet a sérelemről való tudomásszerzéstől kell számítani. Előfordulhat, hogy a kifogásoló a felszámoló több intézkedését (mulasztását) sérelmezi, ebben az esetben minden egyes sérelem tekintetében külön kell vizsgálni, hogy arról a kifogást benyújtó mikor szerzett tudomást, s ehhez képest kell megállapítani a határidő betartását (BH 2001.491.II.).
A tudomásszerzéstől számított 8 napos határidő eljárásjogi határidő, ezért a kifogás késedelmes előterjesztése esetén a Cstv. 6. § (3) bekezdésében foglalt rendelkezésre tekintettel a Polgári perrendtartásnak (Pp.) a mulasztás igazolására vonatkozó szabályait kell alkalmazni (Pp. 106-110. §-ai). (BH 1999.327.I.).
A bírósági gyakorlatban - az utóbbi években hozott jogerős határozatokból megállapíthatóan - ellentétes álláspontok alakultak ki annak megítélése tárgyában, hogy a Cstv. 51. § (1) bekezdésében a kifogás előterjesztésére engedett 8 napos határidő anyagi jogi, elévülési jellegű határidőnek vagy olyan eljárásjogi határidőnek minősül-e, amelyre a Pp. 103-109. §-ai alkalmazhatók. A Kúria a joggyakorlat egységesítése érdekében lefolytatott jogegységi eljárásban, 2015. január 28-án hozott 2/2015. PJE határozatában akként foglalt állást, hogy a felszámoló jogszabálysértő intézkedése, illetve mulasztása elleni kifogás előterjesztésére megengedett 8 napos határidő eljárásjogi határidő, amelynek elmulasztása igazolási kérelemmel kimenthető. Határozatának indokolásában hangsúlyozta: Az eljárás nemperes jellegével, a szabályozás logikai rendjével nem egyeztethető össze a Cstv. 51. § (1) bekezdésében meghatározott határidőnek az az értelmezése, amely a kifogás előterjesztője számára a kifejezetten rövid törvényi határidő elmulasztása esetén, akadályoztatásra hivatkozással, annál jóval hosszabb kimentési határidőt biztosít. Magyarország Alaptörvényének 28. cikke egyértelműen előírja, hogy a bíróságoknak a jogalkalmazás során a jogszabályok szövegét azok céljával összhangban kell értelmezniük. Erre és a már kifejtettekre tekintettel a kifogás előterjesztésére nyitva álló határidő csak eljárásjogi határidőnek minősülhet, amelyre vonatkozóan a Cstv. 6. § (3) bekezdése alapján a Pp. szabályai megfelelően alkalmazandók. Tehát a kifogás előterjesztésére vonatkozó eljárásjogi határidőt elmulasztó fél a Pp. 105-109. §-ai szerint igazolási kérelemmel élhet, és irányadók a határidők számítására vonatkozó rendelkezések is (Pp. 103-104. §).
A kifogás elbírálására a felszámolást elrendelő bíróság rendelkezik hatáskörrel és illetékességgel, s azt soron kívül, de (a 2009. szeptember 1. napját követően indult eljárásokban) legfeljebb 30 napon belül, el kell bírálnia. Ez utóbbi határidő a bizonyítási eljárás időtartamával meghosszabbodik.
A kifogás elbírálása során a bíróság a kifogásolt intézkedés felfüggesztését rendelheti el, ha a felek meghallgatását vagy egyéb bizonyítás felvételét szükségesnek ítéli. A 2009. szeptember 1-jétől hatályba lépett kiegészítő szabály egyértelműen rendelkezik arról, hogy a kifogásolt intézkedés felfüggesztését elrendelő végzés ellen nincs helye külön fellebbezésnek. Korábban e kérdésben a joggyakorlat megoszlott.
A kifogást elbíráló végzésében a bíróság csak a Cstv. 51. § (3) bekezdésében felsorolt intézkedéseket teheti meg. Így pl. nem kötelezheti a felszámolót valamely eljárás bíróság előtti megindítására. (BDT 2006.55., ÍH 2006.178.). A 2012. március 1-jétől hatályba lépett rendelkezés - a Legfelsőbb Bíróság 3/2010. PJE határozatában kifejtetteknek megfelelően - egyértelművé teszi, hogy amennyiben a kifogás a felszámolási költségként való elszámolással függ össze, a bíróság erre irányuló kérelem esetén a jogellenesen felszámolási költségként elszámolt összegnek az adós vagyonába történő megfizetésére is kötelezheti a felszámolót.
A bíróság kifogás tárgyában hozott végzése fellebbezéssel támadható, azonban a végzés tartalmától függ, hogy ki élhet a jogorvoslati lehetőséggel. A kifogásnak helytadó végzés ellen a felszámoló, a kifogást elutasító végzés ellen a kifogás benyújtója fellebbezhet. [BH 2007.345.]
Súlyos szankciója van annak, ha a felszámoló a kifogásnak helytadó jogerős bírói végzésnek nem tesz eleget, mert ez esetben a bíróság új felszámolót jelölhet ki és kötelezheti a felszámolót az ezzel járó költségek viselésére, valamint a díját csökkentheti. Emellett a bíróságnak a jogerős végzést meg kell küldenie a felszámolók névjegyzékét vezető szervnek is.
A BH 2013.311. számú eseti döntésben a Kúria kifejtette: Amennyiben a bíróság határozata alapján nem az eljárás befejezésekor, hanem korábban szűnik meg a kijelölt felszámoló tisztsége, akkor a bíróságnak a tisztség megszűnésekor kell határoznia a felszámoló díjazásáról az addig végzett tevékenysége alapján [Cstv. 51. § (5) bek., 60. § (1) bek.].
A BH 2014.88. számú eseti döntésben arra mutatott rá a Kúria, hogy ha a felszámolási eljárásban a Hitelezői Választmány nyújtotta be a kifogást, az eljárásban ő minősül félnek és ő gyakorolhatja az eljárási jogokat, nem a Választmányt működtető hitelezők [Cstv. 5/A. § (1) bek., 51. §].
EBH 2015.G.2.II. A felszámoló nyilatkozata főszabályként az adós képviselője által tett nyilatkozatként értelmezendő olyan esetben is, ha az ő jogszabálysértő tevékenységét vagy mulasztását támadja kifogással a sérelmet szenvedett fél. A felszámolási eljárásban a felszámoló akkor rendelkezik saját személyében is a fél jogosítványával, amikor a felszámoló és az adós érdekellentéte miatt a felszámoló nem járhat el az adós képviseletében (így például a felszámolóval szembeni bírság kiszabása, a felszámolói díj megállapítása, a felszámoló felmentése körében). Ekkor a felszámoló szervezet önmagában jogosítható, illetve kötelezhető, és ő jogosult jogorvoslati kérelem előterjesztésére [1991. évi XLIX. tv. 27/A. § (12) bek., 34. § (2) bek., 51. §].
BH 2016.41. Az 1991. évi XLIX. tv. 56. § (1) bekezdésében szabályozott kifogás az 1991. évi XLIX. tv. 51. §-a szerinti kifogásnak egy korlátozottabb, speciális formája. Az 1991. évi XLIX. tv. 56. § (1) bekezdésében szabályozott kifogás csak a felszámolási zárómérlegben és vagyonfelosztási javaslatban foglalt, sérelmezett intézkedés miatti kifogás előterjesztését teszi lehetővé, meghatározott határidőn belül, abban az esetben, ha a hitelező a sérelmezett intézkedésről korábban még nem szerzett tudomást [1991. évi XLIX. tv. 51. § (1) bek., 56. § (1) bek.].
BH 2016.121. II. A Cstv. 56. § (1) bekezdésében szabályozott kifogás eltér a Cstv. 51. §-ában található kifogástól, előterjesztésének határidejében, céljában, a kifogással támadható intézkedésben [Cstv. 51. §, 56. § (1) bek.].

A felszámolási eljárás befejező szakasza

A felszámolási zárómérleg és vagyonfelosztási javaslat, az iratok megőrzése

[a Cstv. 52-53. §-ához]

A felszámolás számviteli feladatairól szóló 225/2000. (XII. 19.) Korm. rendelet 8-10. §-ai részletezik a felszámolási zárómérleg, a bevételek és költségek alakulásáról szóló kimutatás, valamint a vagyonfelosztási javaslat elkészítésére vonatkozó szabályokat. A rendelet 8. § (6) bekezdése a felszámoló kötelezettségévé teszi, hogy a felszámolási zárómérleghez kapcsolódó szöveges jelentésben részletes tájékoztatást adjon a nyitó felszámolási mérleg és a felszámolási zárómérleg adatai közötti eltérésekről, változtatásokról. Ezt az ún. záró anyagot meg kell küldenie a bíróságnak, az adóhatóságnak és intézkednie kell a gazdálkodó szervezet iratanyagának az elhelyezéséről is. A vagyonfelosztási javaslat elsősorban az adós vagyonának értékesítése során behajtott pénz felosztását tartalmazza a Cstv. 57. §-ának megfelelő kielégítési sorrendben. Kivételesen azonban tartalmazhatja követelés vagy vagyonhányad felosztását is pl. akkor, ha a felszámolási zárómérleg elkészítésére a felszámolás kezdő időpontjától számított 2 év eltelte miatt kerül sor. [EBH 2002.775.]. Ebben az esetben a felszámoló az adós gazdálkodó szervezet követelését a Ptk. 328-330. §-ában foglaltak alkalmazásával a vagyonfelosztási javaslatban engedményezi a hitelezőkre a kielégítésre való jogosultságuk sorrendjének megfelelően. A Cstv. kifejezett anyagi jogi rendelkezése (a Ptk. 331. §-ra történő utalása) szerint az adós kezesi felelőssége az engedményezést követően nem marad fenn.
A felszámolási eljárás befejezésével a bíróság az adós gazdálkodó szervezetet jogutód nélkül megszünteti, ezért fontos felszámolói feladat a fennmaradó irat kezelése és megőrzése, melyre vonatkozó szabályokat a Cstv. 53. §-a részletezi. Az irattározási költségek a törvény 57. § (2) bekezdésének f) pontja értelmében felszámolási költségnek minősülnek.

A felszámoló felelőssége

[a Cstv. 54. §-ához]

A Cstv. 27/A. §-ának (1) és (3) bekezdése értelmében felszámolóként gazdálkodó szervezet jár el, amely az adós felszámolásának lefolytatására felszámolóbiztost nevez ki, aki már természetes személy és a felszámolóval létesített munkaviszonya, tagsági viszonya vagy megbízási jogviszonya alapján, annak nevében jár el. Így a felszámoló szervezettől elvárható gondosság mértékéhez kell viszonyítani megfelelt-e ennek a mértéknek a felszámoló eljárása. A felszámoló a kötelezettségeinek megszegésével okozott kárért a Cstv. utaló szabálya folytán a Ptk. rendelkezései szerint tartozik felelősséggel.
A törvény a felszámolói kötelezettségek körébe tartozó feladatként határozza meg a jogszabályellenes vagyonkimentés miatti eljárások megindítását, ha a felszámoló úgy látja, hogy az ilyen vagyonkimentéssel szembeni fellépéssel a felszámolás hatálya alá tartozó vagyon növelhető.
A 2009. szeptember 1-jétől hatályba lépett módosítás a felszámoló felelősségét annyiban pontosította, hogy ez a felelősség az adósnak a felszámolás kezdő időpontjában meglévő, illetve a felszámolás alatt szerzett vagyonával összefüggésben áll fenn. [EBH 2001.550., BH 2007.381., BH 2009.185.]
A Legfelsőbb Bíróság a BH 2011/227. számú eseti döntésében akként foglalt állást, hogy a felszámolás alatt álló céggel szemben egyetemleges kártérítési felelősséggel tartozik a felszámoló és a vevő, amennyiben a felszámoló a vevővel összejátszva a felszámolási vagyonba tartozó követelést a forgalmi érték töredékéért ruházza át. Az EBH 2011.2331. számú elvi határozatban pedig a Legfelsőbb Bíróság akként foglalt állást, hogy "A felszámoló kártérítési felelősséggel tartozik a felszámolási költségek - Bérgarancia Alapból nyújtott támogatás - esedékességekor történő kielégítésének elmulasztása miatt, ha annak akárcsak részbeni megfizetésére az adós - a felszámolás alatt - pénzeszközzel rendelkezett, de azt a felszámoló nem az esedékes felszámolási költség kifizetésére fordította" (1991. évi XLIX. törvény 54. §, 57. §, 58. §, 1959. évi IV. törvény 339. §).

[a Cstv. 55. §-ához]

A felszámolási eljárás befejezése

[a Cstv. 56. §-ához]

A felszámoló által elkészített felszámolási zárómérleget és vagyonfelosztási javaslatot nem a felszámolónak, hanem a bíróságnak kell kézbesítenie a hitelezők részére azzal a felhívással, hogy arra a kézbesítéstől számított 30 napon belül írásban kifogást nyújthatnak be. E kifogásra - a Cstv. 51. §-ában szabályozott kifogástól eltérő - speciális szabályok vonatkoznak a kifogás benyújtására jogosult személyek köre, a benyújtásra megállapított határidő tartama és jogi jellege, a kifogás elbírálásának rendje, valamint a jogorvoslat tekintetében.
E kifogás benyújtására a hitelezők jogosultak, amely személyi kör szűkebb, mint a Cstv. 51. § (1) bekezdésében szabályozott "sérelmet szenvedett fél" személyi kör. A benyújtásra megállapított határidő - az 51. §-ban szabályozott 8 nappal szemben - 30 nap, és ez a 30 napos határidő jogvesztő, szemben a 51. §-ban szabályozott határidő igazolási kérelemmel kimenthető elévülési jellegével.
A Legfelsőbb Bíróság a BH 2011/258. számú eseti döntésében kifejtette, hogy a felszámoló által előterjesztett zárómérleggel és vagyonfelosztási javaslattal kapcsolatos kifogás előterjesztésére nyitva álló határidő anyagi jogi természetű, tehát a kifogásnak a határidőn belül meg is kell érkeznie a bíróságra (1991. évi XLIX. törvény 56. §, 4/2003. PJE határozat).
A zárómérleg és vagyonfelosztási javaslat ellen benyújtott kifogást a bíróságnak tárgyaláson kell elbírálnia, melyre meg kell idéznie a kifogás előterjesztőjét, valamint a felszámolót, míg az 51. §-ban szabályozott kifogás tárgyaláson kívül is elbírálható, s a bíróságnak csak szükség esetén kell az érintett feleket meghallgatnia.
A Cstv. 56. § (1) bekezdése alapján benyújtott kifogás elutasítása ellen a hitelező külön fellebbezést nem nyújthat be, hanem a felszámolási eljárás befejezéséről hozott határozat elleni fellebbezésben sérelmezheti a kifogás elutasítását. Ezzel szemben az 51. § (1) bekezdése alapján benyújtott kifogást elbíráló végzés ellen a közléstől számított 15 napon belül fellebbezésnek van helye, mégpedig a kifogásnak helytadó végzés ellen a felszámoló, míg a kifogást elutasító végzés ellen a kifogással élő nyújthat be fellebbezést. [EBH 1999.32., ÍH 2005.46., ÍH 2007.136.]
A felszámolási zárómérleggel kapcsolatban nem támadható meg kifogással a felszámoló olyan intézkedése vagy mulasztása, amely ellen a törvényben megállapított határidőn belül az arra jogosultak nem terjesztettek elő kifogást [BH 1996.119. II.].
A felszámolónak nem minden esetben sikerül a be nem hajtott követeléseket a hitelezők részére engedményezni. Ezt a helyzetet a Cstv. 56. § (2) bekezdése rendezi akként, hogy a követelések hitelezők közötti felosztását - a kielégítési sorrend alapján - a bíróság kötelezettségévé teszi. Amennyiben a felszámoló eljárásának befejezésekor az értékesítetlen vagyontárgyak között zálogjoggal terhelt vagyontárgyak is maradtak, a vagyontárgyaknak a hitelezők közötti felosztásáról rendelkező végzés jogerőre emelkedésével szűnik meg a zálogjog. Ez esetben a bíróságnak hivatalból kell megkeresnie az illetékes földhivatalt a zálogjog törlése iránt [Inytv. 26. § (8) bekezdés], ingót terhelő zálogjog törlése iránt pedig a közjegyzőt a 11/2001. (IX. 1.) IM rendelet 4. §-ának (2)-(3) bekezdése szerint.

A hitelezők kielégítésére vonatkozó szabályok

A kielégítés rangsora

[a Cstv. 57. §-ához]

1. Az adós gazdálkodó szervezet felszámolásának kezdő időpontjától a hitelezői igények kielégítésének polgári jogban rögzített szabályai helyébe a Cstv. által előírt kielégítési sorrend lép. A követelések csoportjainak felsorolása - a második, b) kategória részbeni kivételével - egyúttal rangsort is jelent. Főszabályként a hátrább álló csoportba tartozó hitelező csak az őt megelőző csoportba tartozó hitelezők követeléseinek teljes kielégítése után juthat hitelezői igényének kielégítéséhez. Itt is felhívjuk azonban a figyelmet arra, hogy a zálogjogosult hitelezők és a velük egy tekintet alá eső hitelezők [49/D. § (3) bekezdés] követeléseinek külön kielégítését a törvény 49/D. §-a szabályozza.
2. A Cstv. 57. § (1) bekezdésében szabályozott kielégítési sorrend első helyén a felszámolási költségek találhatók, s az 57. § (2) bekezdése határozza meg tételesen, hogy mi minősül felszámolási költségnek. A (2) bekezdésében található felsorolás azonban nem jelent kielégítési rangsort. Valamennyi felszámolási költséget annak esedékességekor kell kiegyenlíteni, tehát a korábban esedékessé vált felszámolási költség kifizetése megelőzi a később esedékessé vált költségkövetelések teljesítését. Ha a felszámolás hatálya alá tartozó vagyon nem elegendő az azonos esedékességű felszámolási költségek kiegyenlítésére, akkor a kiegyenlítés egymás között követelésarányos (BH 1996/553.).
3. A Cstv. 57. § (2) bekezdésének d) pontjában hivatkozott bérgarancia alapot az 1994. évi LXVI. törvény hozta létre. Az 1995. évi CXXIV. törvény 30. §-ának (4) bekezdése értelmében azonban, bérgarancia alapon a továbbiakban a Munkaerőpiaci Alap bérgarancia alap részét kell érteni, melynek elnevezése Nemzeti Foglalkoztatási Alap bérgarancia alaprészre változott. Ennek az a rendeltetése, hogy a felszámolás alatt álló gazdálkodó szervezet részére támogatást nyújtson ahhoz, hogy az adóst, mint munkavállalót terhelő munkabértartozásokat, a bérgarancia alapról szóló törvényben meghatározott feltételek mellett és mérték erejéig ki tudja fizetni. Ez az igénybevétel korlátozott és a támogatás visszatérítendő támogatás. A felszámoló által a bérgarancia alaptól igénybe vett összeget a felszámolás alatti vagyonból vissza kell fizetni. Az alaptól kapott támogatás felszámolási költségnek minősül.
4. A Cstv. lehetővé teszi, hogy a felszámoló a 27/A. § (13) bekezdésében [korábbi (10) bekezdés] meghatározott esetekben a felszámolói feladat ellátása érdekében, előzetes bírói engedély nélkül polgári jogi jogviszonyt (az esetek jelentős részében megbízási, vállalkozási jogviszonyt) létesítsen, amely jogviszonyokkal kapcsolatban keletkezett költségek a felszámolási költségek részét képezik [Cstv. 57. § (2) bekezdés b) pont]. Ezzel a szabályozással a törvény megszüntette a teljesítési segéd igénybevételével kapcsolatos korábbi, a költségviseléssel összefüggésben felmerült jogértelmezési problémákat. Egyértelművé tette, hogy amennyiben a felszámoló olyan esetekben létesít polgári jogi jogviszonyt, amelyet a törvény nem sorol fel, azt csak a saját díja terhére teheti meg [57. § (2) bekezdés g) pont].
A Legfelsőbb Bíróság a 3/2010. PJE. számú polgári jogegységi határozatában kifejtette, "Ha az állapítható meg, hogy a felszámoló az őt terhelő feladatok elvégzéséhez igénybevett teljesítési segéd költségeit a Cstv. 57. § (2) bekezdése g) pontjának kógens előírása ellenére felszámolási költségként külön elszámolta, az elkövetett jogszabálysértés következményei a felszámolási eljárás keretében, a Cstv. 51. §-ában szabályozott kifogás alapján orvosolhatók. A teljesítési segéd közreműködésével összefüggésben felmerült kiadásnak a felszámolási költségek körében történő jogszabálysértő elszámolása esetében fennállnak a Cstv. 51. §-ában szabályozott kifogás előterjesztésének feltételei. A felszámoló ezen intézkedése ugyanis nem csupán a tőle általában elvárható gondosság követelményének nem felel meg, hanem a Cstv. konkrét előírásának, az 57. § (2) bekezdése g) pontjának megsértését jelenti." [3/2010. PJE III. pont. 5. bekezdése] A jogegységi határozat megállapításai a jelenleg hatályos Cstv. előírásai szerint folyamatban lévő felszámolási eljárásokban is irányadók akkor, ha a felszámoló a nem a Cstv. 27/A. § (13) bekezdésében meghatározott feltételek szerint igénybevett teljesítési segéd költségeit a saját díján felül, a felszámolási költségek körében kívánja elszámolni.
5. A felszámolási költségeket követő második ranghelyen azok a követelések állnak, amelyeket vagyont terhelő zálogjoggal, 2014. március 15-ét követően körülírással meghatározott vagyontárggyal biztosítottak, de a hitelező a Cstv. 49/D. § (2) bekezdésében szabályozott korlát alapján a zálogtárgy értékesítéséből befolyt vételár 50%-ából a törvényben meghatározott költségek levonásával csökkentett összeget kaphatja csak meg. A fennmaradó követelését lehet kielégíteni a Cstv. 57. § (1) bekezdés b) pontjába sorolt igényként. Több ilyen zálogjoggal biztosított követelés esetén, azok keletkezésének időpontja határozza meg a kielégítési sorrendet is.
6. A Cstv. 57. § (1) bekezdés c) pontja szerinti harmadik kielégítési kategóriába tartozó követelések közös jellemzője, hogy az ott meghatározott magánszemélyek megélhetését biztosítják (ez az oka annak, hogy e követelések nem tárgyai a felszámolási eljárás során kötött egyezségnek) [41. § (3) bekezdés]. Ezeket a visszatérően járó követeléseket esedékességükkor ki kell egyenlíteni [58. § (1) bekezdés]. A követelések kielégítéséről a felszámolás befejezését követő időszakra is gondoskodnia kell a felszámolónak [58. § (3) bekezdés], s ha az adós vagyonának hiányában nem elégíthetők ki, azok teljesítéséért az állam felelősséggel tartozik [62. § (1) bekezdés].
7. A Cstv. 57. § (1) bekezdés d) pontja szerinti negyedik kielégítési kategóriába tartozó követelések kapcsán utalunk arra, hogy a 3/2002. Polgári Jogegységi Határozat értelmében a felszámolási eljárás során a kielégítési sorrend meghatározásakor kötvényen alapuló követelésnek minősül a magánszemélynek a kötvényből eredő minden kártérítési követelése is, függetlenül attól, hogy azt a kötvény kibocsátójával, vagy más, a kárért felelős jogalannyal szemben érvényesíti. A kötvényből eredő kártérítési követeléseket a Cstv. 57. § (1) bekezdésének f) pontja szerinti egyéb követelések közé kell besorolni.
8. A Cstv. 57. § (1) bekezdés e) pontjába tartozó, az ötödik kielégítési csoportba sorolt hitelezői igények esetén, ha azok teljes kielégítésére nincs elegendő fedezet, a csoporton belül először a társadalombiztosítási alapok javára fennálló tartozásokat kell teljes egészében kielégíteni, majd a többi hitelezőt, követeléseik arányában. A 2012. március 1-jén hatályba lépett módosítás a pénzbírságot és bűnügyi költséget a Cstv. 57. §-a (1) bekezdés e) pontja szerinti kielégítési sorrendben, az adókkal és más köztartozásokkal egy sorban helyezi el. E rendelkezéshez fűzött indokolás szerint amennyiben a büntetőügyben eljáró bíróság jogerős határozata az adós gazdálkodó szervezettel szemben pénzösszegben vagy meghatározott vagyontárgyra vagyonelkobzást rendelt el, annak a Vht. szabályai szerinti végrehajtását követően a felszámolási eljárás tovább folytatódik, és a felszámoló a jogerős bírói határozattal a gazdálkodó szervezettel szemben kiszabott pénzbírságot és bűnügyi költség megfizetésére kötelezést hitelezői igényként veszi nyilvántartásba, és elégíti ki a kielégítési sorrend általános szabályai (57-58. §) szerint.
9. A Cstv. 57. § (1) bekezdés f) pontja szerinti hatodik kielégítési kategóriába tartoznak mindazok a hitelezői igények amelyek az előző kategóriákba nem sorolhatók, és nem tartoznak a g) és h) pontban szabályozott kivételek közé.
10. A Cstv. 57. § (1) bekezdés g) pontja szerinti hetedik kielégítési csoportba tartozik - függetlenül a tőke besorolásától és keletkezésének idejétől - a tőkéhez tartozó késedelmi kamat, késedelmi pótlék, továbbá pótlék és bírság jellegű tartozás. A Cstv. 35. § (2) bekezdésének a) pontjában meghatározott szerződéses kamatot azonban a tőkeköveteléssel azonos kielégítési csoportba kell besorolni.
11. A Cstv. az 57. § (1) bekezdés h) pontja szerinti nyolcadik, s egyben utolsó kielégítési csoportba annak a személynek a követelését rendeli besorolni, aki a gazdálkodó szervezet legalább többségi befolyással rendelkező tagja (részvényese), vezető tisztségviselője, vezető állású munkavállalója, ezek közeli hozzátartozója, élettársa, az adós többségi befolyása alatt álló gazdálkodó szervezet vagy az adós ingyenes szerződései alapján kedvezményezett személy.
Kivételt képez: a kötelező legkisebb munkabér, kizárólag teljesítménybérrel díjazott munkavállaló esetén a 2012. évi I. törvény (Mt.) 138. § (6) bekezdése szerinti garantált bér kétszeresét el nem érő, hat havi átlagkeresetet meg nem haladó munkabér és bérjellegű követelés. E követeléseket akkor is felszámolási költségként kell kielégíteni [Cstv. 57. § (2) bekezdés a) pont], ha annak jogosultja az 57. § (1) bekezdés h) pont ha)-hd) alpontjában megjelölt személy.
12. Fontos rendelkezése a törvénynek, hogy a felszámoló által nyilvántartásba vett követelés engedményezése nem érinti a követelésnek a kielégítési sorrendben elfoglalt helyét. Így pl., ha egy eredetileg f) kielégítési kategóriába besorolt követelést annak jogosultja egy kisvállalkozásnak minősülő gazdálkodó szervezetre engedményez, a követelés nem sorolható át a Cstv. 57. § (1) bekezdés d) pontja szerinti kielégítési csoportba.

A kielégítés időpontja

[a Cstv. 58. §-ához]

A hitelezői követelések kielégítésének időpontjáról az egyes kielégítési kategóriák körében már szóltunk.
A Cstv. 58. §-ának (5) bekezdése 2009. szeptember 1-jei hatállyal került beiktatásra. Az ún. függő követelésekre elkülönített tartalék felhasználására vonatkozó szabályokat egészíti ki. Ebbe a tartalékba rendeli elhelyezni a függő követelés jogosultja által a Cstv. 38. § (5) bekezdés alapján a felszámoló részére kiadott, a függő követelést biztosító óvadékot is. Egyértelművé teszi, hogy ha a tartalék felhasználása a felszámolási eljárásban nem történik meg (mert a jogosultnak az adóssal szemben fennálló követelése nem válik esedékessé), akkor a felszámolási zárómérleggel alátámasztott olyan összeget kell a függő követelés jogosultja számára letétbe helyezni, amely őt akkor illetné meg, ha a Cstv. 49/D. §-a vagy az 57. §-a szerinti hitelező lett volna. A tartalék utólagos felhasználásának kezdeményezésére a felszámolás jogerős befejezésétől számítva a harmadik év végéig van lehetősége a függő követelés jogosultjának. Ha nem érkezik bejelentés, a bíróságnak fel kell hívnia a függő követelés jogosultját, hogy 30 munkanapos jogvesztő határidőn belül jelentse be a követelését és csatolja az annak igazolására vonatkozó okiratokat.
A bejelentés elmaradása esetén is megszűnik a zálogjog, nemcsak az igényérvényesítési jogosultság. A bíróság ebben az esetben 15 napos jogvesztő határidővel a felszámolási eljárásban nyilvántartásba vett többi hitelezőt hívja fel a meg nem térült követelésük bejelentésére. A bíróság mindezeket követően a Cstv. 57. §-ának alkalmazásával, 15 munkanapon belül dönt a tartalék felosztásáról a határidőben bejelentkezett, és a felszámolásban vagy azt követően ki nem fizetett igényét hitelt érdemlően igazoló hitelezők és az adós tulajdonosai között.

A felszámolói díj megállapításának szabályai

[a Cstv. 59. §-ához]

A törvény a felszámolók díját az általános szabályok szerint lefolytatott eljárás esetére, az egyszerűsített felszámolásban és az egyezséggel befejeződő eljárásban külön-külön meghatározza.
A 2009. szeptember hó 1. napjától módosított rendelkezések alapján az általános szabályok szerint lefolytatott felszámolások esetében a felszámolók minimum díja 100 000 forintról 300 000 forintra, míg egyezség esetében is 100 000 forintról 300 000 forintra emelkedett. Egyezségkötés esetén a felszámoló díja - az általános szabály szerint - az egyezség körébe tartozó, a számviteli jogszabályok szerinti felosztható vagyon értékének [42. §] 5%-a. Ha azonban a felosztható vagyon mértéke több mint 1 000 000 000 forint, akkor a felszámolói díjat a bíróság ennél alacsonyabb mértékben, a felszámoló által elvégzett tevékenység és munkateher figyelembevételével állapíthatja meg. Az elv tehát itt is az, hogy amennyiben az adós vagyonához mért %-os díjkulcs aránytalanul magas díjat eredményezne a felszámoló által elvégzett munkához és felelősségéhez képest, a bíróság a díjat alacsonyabb mértékben határozhatja meg.
Az egyszerűsített felszámolási eljárásban tételesen meghatározott 300 000 forint díjösszeg ugyan nem emelkedett, de a módosítás ösztönzi a felszámolót az értékesítésből származó minél nagyobb bevétel elérésére akként, hogy a 300 000 forinton felül még megilleti őt a felszámolás során eladott vagyontárgyak bevétele és a befolyt - a felszámolás kezdő időpontja előtt keletkezett - követelések pénzbevétele együttes összegének 1%-a. Emellett a törvény rendelkezik arról, hogy a felszámoló felmentése esetén díjazását az általa végzett tevékenységre tekintettel és a működése alatt az adóshoz befolyt bevételek arányában kell megállapítani.
A 2009. évi LI. törvény 51. §-ának (5) bekezdése értelmében a felszámoló díjával kapcsolatos módosított rendelkezéseket a folyamatban lévő ügyekben is alkalmazni kell, amennyiben a zárómérleget még nem készítették el.

A felszámolási eljárást befejező végzések

[a Cstv. 60. §-ához]

A törvény meghatározza, hogy mit kell tartalmaznia az eljárást befejező végzésnek abban az esetben, ha a bíróság az általános szabályok szerint fejezi be az eljárást és akkor, ha a felek egyezséget kötöttek, és a bíróság az egyezséget jóváhagyó végzésben dönt a felszámolási eljárás befejezéséről. A felszámolási eljárásnak az általános szabályok szerinti befejezése körében a törvény nem szól arról, hogy a bíróságnak a felszámoló által beterjesztett felszámolási zárómérleget és vagyonfelosztási javaslatot jóvá kell-e hagynia vagy sem [a felszámolási közbenső mérleg és részleges vagyonfelosztási javaslat esetén a Cstv. 50. § (6) bekezdése kifejezetten rendelkezik arról, hogy azt a bíróság végzéssel jóváhagyja, vagy elutasítja]. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a bíróságnak ne kellene vizsgálnia - hitelezői kifogás hiányában is -, hogy a zárómérleg és a vagyonfelosztási javaslat megfelel-e a törvényben foglaltaknak. Ha ezt nem találja megállapíthatónak, megtagadhatja a zárómérleg illetve a vagyonfelosztási javaslat jóváhagyását. [BH 1999.422.].
Ha a bíróság dönt a felszámolás befejezéséről és az adós megszüntetéséről, el kell rendelnie az erről szóló jogerős végzés Cégközlönyben való közzétételét és meg kell küldenie a Cstv. 29. §-ában felsorolt szerveknek is. A végzést - elektronikus úton - meg kell küldenie a cégbíróságnak, amely a céget hivatalból törli a cégjegyzékből. Az adós gazdasági társaság a cégjegyzékből való törléssel szűnik meg [Ctv. 62. § (2) bekezdés a) pont, (4) bekezdés].
A Cstv. 60. § (7) bekezdése kizárja a felszámolási eljárás befejezéséről szóló jogerős végzés felülvizsgálatát. A felszámolási eljárásban kötött egyezséget jóváhagyó jogerős végzés ellen pedig a Cstv. 6. § (3) bekezdése folytán alkalmazott Pp. 271. § (1) bekezdésének h) pontja alapján kizárt a felülvizsgálat.
A 2012. március 1-jén hatályba lépett rendelkezés a felszámoló kötelezettségévé teszi, hogy az eljárás befejezéséről szóló jogerős végzés közzétételétől számított 15 napon belül járjon el a közhiteles nyilvántartásoknál, hatósági nyilvántartásoknál, annak érdekében, hogy ott, törlésre kerüljenek azok a jogok és tények, amelyeknél az adós jogosultként van feltüntetve.

A hitelezői igények kielégítése után megmaradt vagyon felosztása

[a Cstv. 61. §-ához]

Amennyiben az adós felszámolás hatálya alá tartozó vagyona meghaladja a megalapozott hitelezői igényeket, a hitelezői igények kielégítése után fennmaradó vagyon felosztására vonatkozóan a felszámolónak kell javaslatot tenni a vagyonfelosztási javaslatban, s a bíróságnak erről is döntenie kell az eljárást befejező határozatában.
A törvény a hitelezői követelések teljesítése után fennmaradó vagyon felosztásáról az egyes gazdálkodó szervezetekre vonatkozó anyagi jogszabályoknak megfelelően rendelkezik.
A felszámolási vagyonba be nem vonható, az állami, illetve tulajdonosi joggyakorló szervezet részére történő átadással érintett vagyontárgyak a következők:
a) a jogszabályban meghatározott természetvédelmi oltalom alatt álló földterület (nemzeti park, fokozottan védett terület, nemzetközi egyezmény hatálya alá tartozó terület), külön jogszabályban meghatározott nemzeti vagyonban lévő műemlék, valamint az olyan állami vagy önkormányzati tulajdonban álló vagyon, amely tekintetében a gazdálkodó szervezet jogszabály vagy szerződés alapján tulajdonosi jogokat, vagyonkezelői jogot vagy más, használatot biztosító jogot gyakorol, az említett vagyonkezelői jog és más, a használatot biztosító jog,
b) a vízitársulatok tulajdonában, vagyonkezelésében, használatában lévő vizek, vízilétesítmények és a vízitársulatoknak a közfeladatok ellátásához szükséges elkülönített vagyona;
c) a kárpótlás céljára elkülönített termőföld, a törvényben meghatározott földalap és a kárpótlási árverésre kijelöléssel nem érintett, illetve a kárpótlási árverésből visszamaradt földterület;
d) a gazdálkodó szervezet vagyonából az az ingatlan, amely - a volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezéséről szóló 1991. évi XXXII. törvény 7. § (1) bekezdésében foglaltak alapján - a Kormány által jóváhagyott jegyzékben szerepel. [Cstv. 4. § (3) bek.]
Ha az állam a felszámolási zárómérleg jóváhagyását követő 30 nap elteltét megelőzően megtéríti az előbbiekben felsorolt vagyon értékét, a felszámolónak a pénzösszeg átutalását követően a vagyont haladéktalanul át kell adnia az állami tulajdonosi jogokat gyakorló szervezeteknek.

Az adós vagyonából ki nem elégíthető hitelezői követelésekért fennálló felelősség

Az állam felelőssége

[a Cstv. 62. §-ához]

A törvény általános jelleggel rögzíti, hogy az állam nem felel a gazdálkodó szervezetek ki nem elégített tartozásaiért. Ez a rendelkezés összhangban van a piacgazdaság elveivel, hiszen a gazdálkodóknak önállóan, üzleti érdekeik alapján hozott döntéseikért maguknak kell vállalniuk a felelősséget.
A főszabály alóli kivételek kapcsolódnak a Cstv. 57. § (1) bekezdésének c) pontjában foglalt járadék jellegű követelésekhez, ezekről a törvényhely elemzésénél részletesen szóltunk. Ha az állam a helytállási kötelezettsége alapján a járadék jellegű követelések jogosultjainak a felszámolás alatt fizetést teljesít, akkor ez olyan állami követelés, amelyet az állam az adós gazdálkodó szervezettel szemben megtérítési igénye alapján érvényesít. Ez a felszámolási költségek részeként a Cstv. 57. § (2) bekezdés b) pontja szerinti felszámolási költség kategóriájába tartozik.
A kivételek másik köre a felszámolás hatálya alá tartozó vagyonból kivett vagyontárgyakkal kapcsolatos [Cstv. 4. § (3) bekezdés]. E vagyontárgyak értékének erejéig az állam felelőssége fennáll minden - a felszámolás hatálya alá tartozó vagyonból ki nem elégített - hitelezői követelés teljesítéséért.
A törvény rendelkezése szerint a felszámolónak kell képviselnie azoknak a hitelezőknek az érdekeit is, akiknek a követeléséért az állam felelősséggel tartozik.
A törvény egyértelművé teszi, hogy ha az állam a gazdálkodó szervezettel szemben fennálló követelések teljesítéséért felelősséget vállal, az ilyen kötelezettségek teljesítésére nem a Cstv. rendelkezéseit, hanem a kötelezettségvállalás alapjául szolgáló külön jogszabály rendelkezéseit kell alkalmazni.

A többségi befolyással rendelkező személy és az adós volt vezetőjének felelőssége

[a Cstv. 63. §-ához]

A Cstv. 63. §-ának (1) bekezdését a 2009. évi LI. törvény 51. § (1) bekezdés c) pont cb) alpontja hatályon kívül helyezte 2009. szeptember 1-jétől azzal az indokkal, hogy elavult, már nem létező szervezeti formára tartalmazott rendelkezést.
A Cstv. 63. § (2) bekezdése a minősített többséget biztosító befolyás alatt álló, valamint az egyszemélyes gazdasági társaságok felszámolása esetén érvényesülő felelősségi szabályt tartalmaz. Az ilyen gazdasági társaság hitelezői - ha az adós vagyona a felszámolási eljárás során nem fedezi a követeléseiket - a befolyással rendelkező, illetve az egyedüli tag (részvényes) korlátlan felelősségének megállapítását kérhetik a bíróságtól.
A hitelezőknek a keresetüket a felszámolási eljárás során vagy annak jogerős lezárásáról hozott határozat Cégközlönyben való közzétételét követő 90 napos jogvesztő határidőn belül kell benyújtaniuk az általános hatáskörű és illetékességgel rendelkező bíróságnál. (A törvény nem írja elő a felszámolási eljárást lefolytató bíróság kizárólagos hatáskörét és illetékességét).
E per tárgya annak megállapítása, hogy a befolyással rendelkező, illetve egyedüli tag (részvényes) az adós társaság felé érvényesített tartósan hátrányos üzletpolitikája miatt korlátlan és teljes felelősséggel tartozik az adós társaság tartozásaiért.
A Cstv. 63. § (3)-(4) bekezdése 2012. március 1-jei hatállyal átkerült a Cstv. 33/A. §-ába.

A vagyoni hányad rosszhiszemű átruházása miatti felelősség megállapítása

[a Cstv. 63/A. §-ához]

E felelősségi szabály akkor alkalmazható, ha az adósnak- a bíróság által jóváhagyott közbenső mérleg (egyszerűsített felszámolási eljárás esetén a bíróság által jóváhagyott vagyonfelosztási javaslat) szerint - a jegyzett tőkéjének 50%-át meghaladó mértékű tartozása áll fenn. Perindításra az adós képviseletében a felszámoló és a hitelező rendelkezik jogosultsággal, a pert az általános hatáskörű és illetékes bíróság előtt kell megindítani.
A per tárgya annak megállapítása, hogy a felszámolási eljárás megindítását megelőző 3 éven belül részesedését átruházó, többségi befolyással [Ptk. 685/B. §] rendelkező volt tag (részvényes) korlátlanul felel az adós ki nem elégített kötelezettségeiért.
A keresetet a felszámolási eljárás jogerős lezárásáról hozott határozat Cégközlönyben való közzétételét követő 90 napos jogvesztő határidőn belül lehet benyújtani.
Az említett tag (részvényes) a felelősség alól azzal mentheti ki magát, ha bizonyítja, hogy a vagyoni részesedés átruházásának időpontjában az adós még fizetőképes volt, a tartozás felhalmozódása csak ezt követően következett be, illetve az adós ugyan fizetésképtelenséggel fenyegető helyzetben volt, vagy nem volt fizetőképes, de a tag (részvényes) az átruházás során jóhiszeműen, a hitelezők érdekeinek figyelembevételével járt el.
A felszámoló az ilyen jogügyletre vonatkozó információkról köteles a hitelezői választmányt, a hitelezői képviselőt, vagy a hozzá forduló hitelezőket tájékoztatni.

Egyszerűsített felszámolás

[a Cstv. 63/B. §-ához]

A 2009. évi LI. törvény 44. §-a 2009. szeptember 1-jei hatállyal módosította az egyszerűsített felszámolásra vonatkozó rendelkezéseket annak érdekében, hogy a vagyontalan, már nem működő cégek gyorsított eljárásban kerüljenek megszüntetésre, jelentősen csökkentve ezáltal az eljárás lefolytatásából keletkező állami költségeket is. A 2012. március 1-jén hatályba lépett 2011. évi CXCVII. törvény pontosította a korábbi rendelkezéseket. A hatályos szabályozás szerint ha az adós vagyona a várható felszámolási költségek fedezetére sem elegendő, vagy a nyilvántartások, illetőleg a könyvvezetés hiányai miatt a felszámolási eljárás az általános szabályok szerint technikailag lebonyolíthatatlan, a felszámolást egyszerűsített eljárási szabályok szerint kell befejezni.
A felsorolt két feltétel egyikének megvalósulása esetén a felszámoló a hitelezői igényt bejelentett hitelezőket tájékoztatja arról, hogy egyszerűsített felszámolás iránti kérelmet kíván a bírósághoz benyújtani. Legkésőbb a felszámolás kezdő időpontjától számított 45 napon belül felhívja a hitelezőket, hogy ha tudomásuk van az adós bárhol fellelhető vagyonáról, illetve segítséget tudnak nyújtani az eljárás rendes szabályok szerinti lebonyolításához, azt 15 napon belül jelentsék be.
A felszámoló - az adós gazdálkodó szervezet nyilvántartásai, illetve a könyvvezetés hiányosságai esetén - az adós gazdálkodó szervezet vezetőjét külön felhívja (figyelmezteti) arra, hogy amennyiben a gazdálkodó szervezet nyilvántartásainak, illetve könyvvezetésének hiányosságait nem pótolja, egyszerűsített felszámolási eljárást fog kezdeményezni.
Amennyiben a felszámoló felhívása eredménytelen, és az eljárás a felszámolási eljárás általános szabályai szerint nem folytatható le, a felszámoló erről írásbeli jelentést készít, és kérelmet, illetve javaslatot nyújt be a bíróságnak az adós vagyonának, illetve be nem hajtott követeléseinek a hitelezők közötti felosztására.
A kérelem beérkezését követő 8 munkanapon belül a bíróság a felszámoló jelentését és a vagyonfelosztásra vonatkozó javaslatát megküldi a hitelezőknek, továbbá az állami és az önkormányzati adóhatóságnak.
A jelentésre illetve a vagyonfelosztási javaslatra vonatkozó kifogást írásban, 15 munkanapos jogvesztő határidőn belül lehet a bírósághoz benyújtani. Ez a kifogás arra is irányulhat, hogy a bíróság kötelezze a felszámolót a felszámolás általános szabályok szerinti lefolytatására.
A kifogás tárgyában a bíróságnak 8 munkanapon belül döntenie kell.
A kifogásnak helyt adó végzés ellen a felszámoló, a kifogást elutasító végzés ellen a kifogás benyújtója a közléstől számított 8 napon belül élhet fellebbezéssel.
Amennyiben a felszámoló által benyújtott jelentés és vagyonfelosztási kérelem alapján az adósnak a felszámolási eljárás alatt nem volt sem bevétele, sem kiadása, a felszámolónak a jelentését és a vagyonfelosztási javaslatot a hitelezők részére nem, csak az állami és az önkormányzati adóhatóságnak kell megküldenie.
A bíróság a felszámoló jelentése és az ellene esetleg benyújtott kifogások alapján végzésben elrendeli az adós vagyonának, illetve be nem hajtott követeléseinek a hitelezők közötti felosztását a Cstv. 57. § (1) bekezdésében foglalt kielégítési szabályok szerint, továbbá az adós megszüntetését.
Ha a jelentésre kifogást nem nyújtottak be, a bíróságnak a végzést a felszámoló által benyújtott jelentés és vagyonfelosztási javaslat beérkezésétől számított 90 napon belül kell meghoznia.
A bíróságnak az adós megszüntetéséről szóló jogerős végzést a Cégközlönyben közzé kell tennie és meg kell küldenie mindazoknak a szerveknek, akiket a felszámolás megindításáról is értesített (Cstv. 29. §).
Ha az egyszerűsített felszámolási eljárásra a könyvvezetés, illetve a nyilvántartások hiányosságai miatt került sor, vagy- ha a vezető tisztségviselő a cég felszámolását megelőző három év közül bármelyikben nem tett eleget az éves beszámoló, az egyszerűsített éves beszámoló, az összevont (konszolidált) éves beszámoló külön jogszabályban [Ctv. 87. §, 81. § (1) bek. b)] meghatározott letétbe helyezési és közzétételi kötelezettségének, a bíróság kötelezi adós gazdálkodó szervezet vezetőjét a felszámoló részére kifizetésre kerülő díjnak [Cstv. 59. § (5) bek.] az állam javára történő megfizetésére, továbbá - ezirányú kérelem alapján - a felszámolási eljárást kezdeményező hitelező részére, a hitelező által megfizetett illeték és közzétételi költség megtérítésére. Az eljárási költség megfizetéséért az adós gazdálkodó szervezet többségi befolyást biztosító részesedéssel rendelkező tagja (részvényese) - az adós vezetőjétől való behajthatatlanság esetén - kezesként felel.

[a Cstv. 64. §-ához]

A végelszámolás

65-79. § Hatályon kívül helyezte: 2006. évi V. törvény 134. § a) pont. Hatálytalan: 2006. VII. 1-jétől.

A stratégiailag kiemelt jelentőségű gazdálkodó szervezetekre vonatkozó eltérő rendelkezések

[a Cstv. 65. §-ához]

A 2011. augusztus 4-én hatályba lépett 2011. évi CXV. törvény 4. § (1) bekezdése a Cstv. IV. fejezete címe helyébe "A nemzetgazdasági szempontból kiemelt jelentőségű gazdálkodó szervezetekre vonatkozó eltérő rendelkezések" címet iktatta be, s a Cstv. 65-70. §-aiban szabályozza a címben megjelölt gazdálkodó szervezetek csőd-, vagy felszámolási eljárására alkalmazandó sajátos szabályokat. A 2011. évi CXCVII. törvény 2012. január 1-jei hatállyal a nemzetgazdasági szempontból kiemelt vállalkozás fogalma helyett, a stratégiailag kiemelt vállalkozás fogalmát vezette be, mert a "nemzetgazdasági szempontból kiemelt vállalkozás" fogalmat az új nemzeti vagyon törvény a tartós állami körbe tartozó vállalkozások megjelölésére használja.
A Kormány rendeletben hirdetheti ki - legkésőbb a csődeljárás kezdő időpontjától [Cstv. 10. § (3) bekezdés] számított 30 napon belül, illetve a felszámolás kezdő időpontjától [27. § (1) bekezdés, 28. § (1) bekezdés] számított 365 napon belül -, hogy a gazdálkodó szervezetet stratégiailag kiemelt jelentőségű gazdálkodó szervezetnek minősíti. A minősítés feltételeit és szempontjait a Cstv. 65. § (1) és (3) bekezdései részletezik.

[a Cstv. 66-67. §-ához]

A stratégiailag kiemelt vállalkozások ideiglenes vagyonfelügyelőjeként, rendkívüli vagyon felügyelőjeként, vagyonfelügyelőjeként és felszámolójaként csak állami felszámoló társaság járhat el, amely feladatra a Kormány csak az ilyen tevékenységi profillal rendelkező, kizárólagos állami tulajdonban álló nonprofit gazdasági társaságot jelölhet ki. Ezt a felszámolót nem kell bejegyezni a felszámolók névjegyzékébe, ugyanazok a tőkekövetelmények, vagyoni biztosítékok és szakmai követelmények érvényesek rá, mint a többi felszámolóra, intézkedései vagy mulasztásai ugyanúgy kifogással támadhatók meg a bíróság előtt, továbbá magánjogi kártérítési felelőssége is ugyanaz, mint a többi felszámoló cégé. A 358/2011. (XII. 30.) Korm. rendeletben kijelölt állami felszámoló - a 2012. január 1-jétől 2012. december 6-ig hatályos rendelkezések alapján - a Hitelintézeti Felszámoló Nonprofit Kft. volt. A 2012. december 6-tól hatályos rendelkezések szerint a Nemzeti Reorganizációs Nonprofit Korlátolt Felelősségű Társaság járhat el állami felszámolóként (vagyonfelügyelőként, ideiglenes vagyonfelügyelőként, rendkívüli vagyonfelügyelőként).
Az állami tulajdonosi joggyakorló az állami felszámolót, a felszámolóként történő eljárása során, nem utasíthatja.
Az állami felszámoló felmentésének tilalma érvényesül. Kötelezettségének megszegése vagy elmulasztása esetén sem menthető fel az állami felszámoló, de a bíróság akár az állami felszámolót, akár a nevében eljáró felszámolóbiztost pénzbírsággal sújthatja és az állami felszámolót kötelezheti új felszámolóbiztos kijelölésére, továbbá csökkentheti a díját.
A stratégiailag kiemelt jelentőségű gazdálkodó szervezetek csődeljárásában az általános szabályokhoz képest eltérést jelent, hogy - a Cstv. 2013. január 1-jétől hatályba lépett 66/A. § értelmében - a vagyonfelügyelőként eljáró állami felszámoló is kezdeményezheti a fizetési haladék meghosszabbítását. Az egy éves időtartamig történő meghosszabbítás az egyes hitelezői osztályokban a követelésarányosan számított igenlő szavazatok legalább többségének megszerzésével válik lehetővé. A "csődvédelem" meghosszabbítása elősegítheti a reorganizáció alaposabb előkészítését.
A stratégiailag kiemelt jelentőségű gazdálkodó szervezetek felszámolási eljárásában a 2012. december 16-tól hatályba lépett módosítás szerint [Cstv. 66. § (2a) bekezdés] kötelező az állami felszámoló ideiglenes vagyonfelügyelőként történő kirendelése. E szabályozás indoka a hitelezői érdekek védelme, az adós vállalkozás esetleges vagyonkimentő vagy a hitelezők számára hátrányos egyéb intézkedéseinek megelőzése. A felszámolási eljárás lefolytatására vonatkozó, az általánostól eltérő további szabályok azt célozzák, hogy az állami felszámoló gyorsabban, hatékonyabban dolgozzon, ugyanakkor azonban jobban elő tudja segíteni az egyezségkötést a felszámolási eljárásban is. Az egyezségkötés elősegítése azért kiemelt feladat, mert elősegíti a fizetőképesség visszanyerését, lehetővé teszi a reorganizációt, munkahelymegtartást.
Ugyanakkor azonban a törvény azt az esetkört is rendezi, amikor a fizetésképtelenség már nem szüntethető meg, a cég annyira vagyonhiányos, illetve veszteséges, hogy gazdaságpolitikai cél és közérdek a piacról történő minél gyorsabb kivezetése. A törvény elősegíti, hogy a felszámolás ezekben az esetekben rövidebb határidővel fejeződjön be. A hitelezői követelések bejelentésére megállapított jogvesztő határidő csökken. A Cstv. 46. § (5) bekezdés c) pontjában és 37. § (1)-(3) bekezdésében meghatározott 180 nap helyett a jogvesztő határidő 120 nap.
A hitelezői követelések elbírálására megállapított határidő csökken, a Cstv. 46. § (6) bekezdése szerinti, a követelések megvizsgálására megállapított 45 napos határidő 40 napra, a vitatható követelések bíróság számára történő megküldésének határideje 15 napról 10 napra. A bíróság a vitatható igények elbírálása tárgyában soron kívül dönt.
Az óvadék jogosultja számára a Cstv. 38. § (5) bekezdésében biztosított, a Ptk. 271. §-a, az új Ptk. 5:95. §-a szerinti jogai érvényesítésére (az óvadékból való kielégítésre) nyitva álló határidő - három hónapról - két hónapra csökken.
A hitelezői gyűlés összehívásával, a tájékoztatási kötelezettség teljesítésével, az adós gazdasági társaság tevékenységének folytatásával kapcsolatos szabályok módosulnak. Az állami felszámoló a Cstv. 39. § (1) bekezdése szerinti hitelezői gyűlést (75 nap helyett) 60 napon belül köteles összehívni. A Cstv. 39. §-ában foglalt kötelezettségek megszegése esetén a bíróság az állami felszámoló felmentése helyett a társaságot és a felszámolóbiztost 300 000 forintig terjedő pénzbírsággal sújtja.
A hitelezők, a hitelezői választmány (a hitelezők képviselője) tájékoztatására vonatkozó kötelezettsége teljesítésekor a felszámolóbiztos köteles figyelembe vermi az adós nemzetgazdaságilag kiemelt, sajátos tevékenységével összefüggő titokvédelmi követelményeket is.
A hitelezői választmány az adós tevékenységének a felszámolás alatti továbbfolytatásához a Cstv. 46. § (3)-(4) bekezdésében szabályozott hozzájárulást egy év helyett másfél évi időtartamra is megadhatja.
A felszámolási eljárásban köthető egyezség létrejötte érdekében az egyezségi tárgyalást az adós kérelmének kézhezvételétől számított (az általános szabályok szerinti 60 nap helyett) 45 napon belül kell megtartani. Az egyezség létrejöttéhez elegendő, ha az egyezséget támogató hitelezők követelése az egyezség megkötésére jogosult hitelezők összes követelésének legalább a felét kiteszi. (Nem szükséges tehát az általános szabályok szerinti, az összes hitelezői követelés kétharmadát kitevő hitelezői hozzájárulási arány.)
A felszámolási zárómérleg elkészítésére nyitva álló határidő 270 nap. Ezt a határidőt azonban a bíróság indokolt esetben meghosszabbíthatja. További kivételt jelent e határidő alól, ha a hitelezői választmány az adós tevékenységének a felszámolási eljárás alatt történő továbbfolytatásához hozzájárult, illetve ha az adós ellen folyó per hitelezőjének pernyertessége esetén mód van a hitelező legalább részbeni kielégítésére. A bíróságnak a felszámolási zárómérleget és vagyonfelosztási javaslatot a kézhezvételtől számított 21 napon belül kell megküldenie a hitelezőknek - szemben az általános szabályok szerinti 30 napos határidővel.
Az állami felszámolónak a hatósági engedélyhez, koncesszióhoz kötött tevékenységet vagy törvényben meghatározott közszolgáltatási tevékenységet végző adós részvénytársaság tevékenységével összefüggő iratait az adott tevékenységet folytató szervezet részére kell átadnia.
A Cstv. 67. § 2012. december 16-tól beiktatott (9b)-(9h) bekezdéseiben foglalt rendelkezések célja, hogy a környezetkárosítással vagy a környezet veszélyeztetésével érintett stratégiailag kiemelt jelentőségű gazdálkodó szervezetek esetében, az értékesítési pályázat tegye lehetővé az adós eszközeinek olyan szakmai befektető részére történő értékesítését, aki nemcsak a vállalkozás gazdasági tevékenységének folytatását és a foglalkoztatottak megtartását tudja biztosítani, hanem a környezeti kárelhárítás, illetve a környezetkárosodás megelőzésének feltételeit is. Ennek a célnak a megvalósulása érdekében az állami felszámoló zártkörű pályáztatással is értékesítheti az adós vagyonát, az értékbecslésre vonatkozóan azonban több, független értékbecslő véleményét kell kérnie. Az értékesítés során a működő üzemként és a szakmai befektető részére történő értékesítést kell előtérbe helyeznie, a foglalkoztatási és a környezetvédelmi szempontok figyelembe vételével.
A Cstv. 67. § (9b)-(9h) bekezdéseiben foglalt rendelkezéseket a hatálybalépésükkor már kezdeményezett vagy elrendelt felszámolási eljárásban is alkalmazni kell, ha hatálybalépésükkor még nem került sor a pályázati, illetve az árverési értékesítési hirdetmény Cégközlönyben történő közzétételére.

[a Cstv. 68-70. §-ához]

További speciális szabályok vonatkoznak - a tevékenységük ellátásához fűződő közérdekre tekintettel - azokra a stratégiailag kiemelt jelentőségű gazdálkodó szervezetekre, amelyek maguk, vagy az általuk működtetett létesítmények nemzetbiztonsági védelem alá esnek, vagy honvédelmi, rendvédelmi, haditechnikai, energiaellátási szempontból nemzetközi vagy országos jelentőségű közszolgáltatást látnak el. Ezeknek az adós gazdálkodó szervezeteknek a felszámolási eljárásában a Cstv. felszámolási eljárásra vonatkozó általános szabályait, továbbá a Cstv. 65-67. §-aiban foglalt - különös rendelkezéseit a Cstv. 68-70. §-aiban foglalt eltérésekkel kell alkalmazni. E különös eljárás célja az, hogy az adós közszolgálati tevékenysége folyamatosságát biztosítsák, vagyonát működő üzemként értékesítsék. A különös eljárásra vonatkozó részletszabályok a felszámolási eljárás gyors és hatékony lefolytatását segítik elő.
A különös eljárás lényeges jellemzőit az alábbiakban foglaljuk össze.
Az adós kezdeményezhet csődeljárást, melynek ez esetben nincsenek külön szabályai, a Cstv. csődeljárásra vonatkozó általános szabályai és a 65. §-67. §-ban foglalt szabályok alapján kell eljárni. A csődeljárás általános és a 68-70. §-ok szabályainak összevetéséből megállapítható, hogy az adós számára a csődeljárás nem jár előnyökkel, mert ez esetben nem részesül rendkívüli moratóriumban (melynek a tartalma más, mint az általános szabályok szerinti fizetési haladéké).
A speciális rendelkezéseket tartalmazó felszámolási eljárás célja az, hogy az adós közszolgálati tevékenysége folyamatosan fennmaradjon, s vagyonát működő üzemként tudja értékesíteni az állami felszámoló. E különös eljárás lényeges jellemzői a következők:
1. Indulhat a felszámolási eljárás egy sikertelen csődeljárást követően hivatalból, valamint a cégbíróság vagy büntetőbíróság kezdeményezésére. Ilyenkor nem biztosítható rendkívüli moratórium. A Cstv. 68. §-ának (5) bekezdése szerint, az ilyen módon megindult felszámolási eljárásokban egy a 69-70. §-ok szerinti eljárás alá tartozó gazdálkodó szervezet esetében a bíróságnak 3 napon belül kell hivatalból meghoznia, s egyidejűleg a Cégközlönyben közzétennie a felszámolást elrendelő végzést, míg az általános szabályok szerinti eljárásokban a bíróság számára nincs előírva határidő.
2. Indulhat ugyanakkor felszámolási eljárás az adós, vagy egy hitelezője kezdeményezésére. Mind a két esetben az adóst azonnal megilleti az ún. "rendkívüli moratórium", melyet a kérelemnek a bírósághoz érkezését követő 1 munkanapon belül közzétett végzésével biztosít a bíróság. Ez a felszámolási eljáráson belül bevezetett rendkívüli moratórium új jogintézmény, amely a csődeljárás ideiglenes moratóriumával részben azonos következményekkel jár, azzal a különbséggel, hogy a bíróság a végzésben azonnal kirendeli rendkívüli vagyonfelügyelőként az állami felszámolót. A végzésben közölni kell, hogy az eljárás olyan, a Kormány által rendeletben stratégiailag kiemeltnek nyilvánított gazdálkodó szervezet ellen folyik, amely esetében a Cstv. 68-70. §-át is alkalmazni kell.
Attól függően, hogy az adós maga, vagy valamelyik hitelezője kezdeményezte a felszámolási eljárást, eltérő szabályok vonatkoznak a fizetésképtelenségig tartó bírósági vizsgálati szakaszra. Mindkét esetben érvényesülő közös rendelkezés azonban az, hogy az eljárásban szünetelésnek, egyesítésnek, felfüggesztésnek nincs helye. A bíróságnak soron kívül kell eljárnia minden szinten. A rendkívüli moratórium annak közzététele időpontjától illeti meg az adóst és a felszámolás elrendelése esetén meghosszabbítható a felszámolás kezdő időpontjától számított 90 napig.
A törvény a rendkívüli moratórium céljaként az adós működőképességének időleges biztosítását tűzte ki, amely mind a két időszakban - a felszámolás kezdő időpontja előtt és utána - követendő.
A rendkívüli moratórium elnevezése ugyanaz, tartalma azonban különböző a felszámolás kezdő időpontja előtti és azt követő meghosszabbított időtartama alatt. Ezt a tartalmat részletesen a Cstv. 69. § (3) bekezdése és a 69. § (10) bekezdése határozza meg az alábbiak szerint.
A) A felszámolás kezdő időpontja előtti időszakban alkalmazandó moratóriumi szabályok:
a) Az adós vezetése - az ideiglenes vagyonfelügyelő jogaival korlátozottan - jogosult az adós vagyonával rendelkezni.
b) Kifizetéseket kizárólag a rendkívüli vagyonfelügyelő ellenjegyzésével (jóváhagyásával) lehet teljesíteni.
c) A rendkívüli vagyonfelügyelőt az adós pénzforgalmi számlái felett együttes rendelkezési jog illeti meg.
d) Megfelelően alkalmazni kell a Cstv. 11. §-ában foglaltakat is. Ebből következően az ideiglenes moratórium hatálya alá nem eső követelések itt sem esnek a rendkívüli moratórium hatálya alá [11. § (1) bekezdés], ugyanakkor a 11. §-ban leírt jogkövetkezmények alkalmazandók.
e) Az adós kiemelt tevékenysége folytatásához és működőképessége fenntartásához szükséges követelésekre a moratórium fennáll ugyan - azaz kényszerrel nem hajthatók végre -, de a rendkívüli vagyonfelügyelő ellenjegyzésével (jóváhagyásával) fizethetőek ezek a kötelezettségek.
f) Az adós működésével kapcsolatos hatósági engedélyek lejárata a rendkívüli moratórium végéig meghosszabbodik és az illetékes hatóság az irányadó jogszabályok szerint az engedélyt csak akkor vonhatja vissza, amennyiben ez az élet- vagy vagyonbiztonság megóvása érdekében szükséges.
g) Az adóssal kötött szerződéseket az adóssal szerződő fél nem mondhatja fel, azoktól nem állhat el, továbbá ezen szerződések az adós fizetésképtelenségére, illetve a rendkívüli moratóriumra tekintettel nem szűnnek meg.
Amennyiben az adós felszámolására sor kerül, a felszámolást elrendelő végzésben nemcsak utalni kell arra, hogy a törvény 68-70. §-ai szerint folyik az eljárás, hanem a végzésnek azt is tartalmaznia kell, hogy a bíróság a rendkívüli moratóriumot meghosszabbítja a felszámolást megindító végzés közzétételétől számított 90 napos időtartamra."
B) A felszámolás megindulása után a felszámolásra vonatkozó szabályokat kell alkalmazni a fenti e)-g) pontokkal kiegészítve. Ebben az időszakban az állami felszámoló már felszámolóként tevékenykedik és nem rendkívüli vagyonfelügyelőként, ebből következően az adós vezetésének sincs már semmilyen rendelkezési joga a vagyon felett.
A rendkívüli moratóriumhoz tartozó, az általános szabályoktól eltérő egyéb rendelkezések a következők:
- A Cstv. 36. § (1) bekezdésében és 38. § (3) bekezdésében szabályozott hitelezői követelések beszámíthatósága szempontjából a rendkívüli moratórium kezdő időpontjának és nem a felszámolás kezdő időpontjának van jelentősége.
- A rendkívüli moratórium időszakában keletkezett, esedékessé vált és ki nem fizetett - az adós kiemelt tevékenységének folytatásához és működőképességének fenntartásához szükséges követeléseket - felszámolási költségként kell kifizetni.
Az adós által kezdeményezett, a Cstv. 68-70. §-ainak hatálya alá eső felszámolási eljárásban a bíróság eljárása egyszerű, a kérelmet érdemi vizsgálat nélkül elutasítja, az eljárást megszünteti, vagy a felszámolást elrendeli [Cstv. 69. § (5) bekezdés]. (A területi eljárássá való alakítása csak a felszámolás megindulása után értelmezhető az 1346/2000/EK rendelet alapján.)
A hitelező által kezdeményezett, a Cstv. 68-70. §-ainak hatálya alá eső felszámolási eljárás szabályai hasonlítanak a hitelező által kezdeményezett csődeljárás 2012. március 1-jétől hatályon kívül helyezett szabályaira azzal, hogy az adós stratégiailag kiemelt jelentősége miatt gyorsított eljárást kell a bíróságnak lebonyolítania. Ennek jellemzői a következők:
- Kizárt a fizetési haladék biztosítása az adós részére.
- A hitelező felszámolási kérelmének beérkezésétől számított 8 napon belül kötelező a bíróságnak meghallgatást tartania [Cstv. 69. § (7) bekezdése] az adós, a hitelező és a rendkívüli vagyonfelügyelő részvételével. A feleknek legkésőbb a meghallgatáson nyilatkozniuk kell a felszámolási kérelemre.
- Az adósnak a meghallgatáson arról is nyilatkoznia kell, hogy a rendkívüli moratórium időszaka alatt keletkező és esedékessé váló fizetési kötelezettségek teljesítésére az adós vagyona előreláthatólag fedezetet nyújt-e. Amennyiben az adós a nyilatkozattételt elmulasztja vagy nemlegesen nyilatkozik, a bíróság soron kívül végzést hoz a rendkívüli moratórium megszüntetéséről. E végzés ellen fellebbezésnek van helye, s csak a jogerőre emelkedett végzés Cégközlönyben való közzétételével szűnik meg a rendkívüli moratórium. (Ebből következően, ha az adósnak nincs elegendő vagyona az említett kötelezettségek teljesítéséhez, fellebbezési jogával élve további időt tud magának biztosítani még akkor is, ha nem tudja kifizetni az esedékes tartozásait.)
- A rendkívüli moratórium megszüntetéséről és a felszámolás elrendeléséről külön végzést lehet hozni, de vagy a meghallgatáson, vagy legkésőbb az első meghallgatást követő 15 napon belül a bíróságnak döntenie kell a fizetésképtelenség kérdésében. Ha a felek az erről szóló határozatot nem a meghallgatáson veszik át, akkor azt külön kézbesítővel kell számukra kézbesíteni.
Közös szabályok a Cstv. 68-70. §-ainak hatálya alá eső eljárásokra, akár az adós, akár egy hitelezője kezdeményezte azt:
- Külön fellebbezési határidőt állapít meg a felszámolást elrendelő, illetve megszüntető végzésre a törvény, a kézbesítéstől számított 5 munkanapon belül kell azt benyújtani. A másodfokú bíróságnak is 5 munkanapon belül kell elbírálnia a fellebbezést. A hatályos szabályok szerint a felszámolást elrendelő jogerős végzés ellen nincs helye felülvizsgálatnak, de a felszámolási eljárást megszüntető végzés ellen van, s bár ezt nem írja elő a törvény, de az eljárás jellegéből az következik, hogy az esetleges felülvizsgálati kérelmet a Kúriának is soron kívül kell elbírálnia.
- A jogerős határozatot azonnal közzé kell tenni.
- Az eljárás megszüntetésével egyidejűleg a rendkívüli moratóriumot is meg kell szüntetnie a bíróságnak.
- A felszámolást elrendelő végzésben a bíróságnak a rendkívüli moratóriumot a felszámolás kezdő időpontját követő 90 nap időtartamra meg kell hosszabbítania, biztosítva ezzel a felszámolás során is azoknak a speciális rendelkezéseknek a fennmaradását, amelyek az adós tevékenységének a fenntartását szolgálják. A rendkívüli moratórium meghosszabbításának elrendelése tehát nemcsak az adós, hanem a hitelező által kezdeményezett felszámolási eljárásban is kötelező.
A Cstv. 68-70. §-ainak hatálya alá eső eljárások célja a gazdálkodó szervezet vagyonának működő üzemként történő értékesítése [Cstv. 68. § (2) bekezdés]. Ennek érdekében a jogalkotó biztosította az állami felszámoló számára, hogy maga válassza meg az értékesítés adott esetben legmegfelelőbb formáját, s az adós vagyonát nem nyilvánosan értékesítse. A felszámoló maga választhatja meg a nem nyilvános értékesítés módját (különösen zártkörű pályázat, közvetlen tárgyalás).
Az adós vagyontárgyaira fennálló elővásárlási jog gyakoriságára figyelemmel kiemeljük még, hogy a felszámolónak az elővásárlásra jogosulttal előzetesen közölnie kell, ha az elővásárlási joggal érintett vagyonrész nem nyilvánosan kerül értékesítésre. A felszámoló a nem nyilvános értékesítésen kapott ajánlatot szintén köteles közölni az elővásárlásra jogosulttal. Az elővásárlásra jogosult elővásárlási jogának gyakorlásáról haladéktalanul köteles dönteni és döntéséről a felszámolót tájékoztatni, s a vagyonrész (dologösszesség) egészére vonatkozó ajánlat tartalmát csak teljes egészében fogadhatja el.

Egyéb rendelkezések

[a Cstv. 80-81. §-ához]

Hatálybalépés

[a Cstv. 82 -83. §-ához]

A Cstv.-nek a 2013. évi XLVI. törvénnyel történt, 2013. április 20-tól hatályba lépett módosítása lehetővé teszi, hogy az állami felszámoló a legalább többségi állami tulajdoni részesedéssel működő vállalkozások végelszámolójává, vagyonrendezőjévé válhasson, továbbá az említett körben reorganizációs és gazdasági tanácsadó szolgáltatást (tevékenységi kör szerint: üzletviteli és egyéb tanácsadási tevékenységet) is végezhessen.
Ezek a kiegészítések az állami vállalkozások gazdálkodásának szakmai támogatását szolgálják. Az állami felszámoló tevékenységének lehetséges körét kibővítik a helyi önkormányzatok vagyonrendezési eljárásában pénzügyi gondnokként történő közreműködéssel is.

[a Cstv. 83/A. §-ához]

A Cstv. új 83/A. §-a a törvény hatálybaléptetésével összefüggő átmeneti rendelkezéseket tartalmazza.
Azon rendelkezéseket kell a folyamatban lévő eljárásokban alkalmazni, amelyekre a felkészülési idő elegendő, és fontos érdek fűződik ahhoz, hogy mielőbb azok alkalmazásával lehessen eljárni, ugyanakkor nem tartalmaz a hatálybaléptetés előtti időszak tekintetében hátrányosabb rendelkezést a felek egyikére sem.

[a Cstv. 83/B-83/C. §-ához]

A Cstv. 83/C. §-ának beiktatására a következők miatt került sor: Több jelzés érkezett a földhivatalok, valamint az ingatlan-tulajdonosok részéről azzal kapcsolatban, hogy az ingatlan-nyilvántartásban számos ingatlanon olyan - az esetek nagy többségében munkáltatói kölcsönt biztosító - jelzálogjog van bejegyezve, melynek gazdálkodó szervezet jogosultja már jogutód nélkül megszűnt. Ugyanakkor az ingatlan-nyilvántartási szabályok értelmében a jelzálogjog törléséhez a jogosult engedélye volna szükséges, mely azonban - mivel a jogosult gazdálkodó szervezet már megszűnt - már nem szerezhető be.
Ez a probléma a jövőben vélhetően már nem fordul elő, mert a jelen törvény egyértelműem előírja a felszámolónak, hogy a megszűnt gazdálkodó szervezetre vonatkozó bejegyzések törlése érdekében járjon el.
Az új szabályozás hatálybalépése előtt előállott ilyen helyzeteket pedig a Cstv. 83/C. §-a szerinti átmeneti rendelkezés kezeli. A törvény általánosabb jelleggel, tehát nemcsak ingatlan, hanem minden vagyontárgy esetében, valamint a jelzálogjog mellett egyéb más, közhiteles nyilvántartásokban fennmaradt jog vagy tény esetében is rendezi azt a helyzetet, ha a jogosult gazdálkodó szervezet már megszűnt. A törvény nem vonatkozik a megszűnt gazdálkodó szervezetet megillető tulajdonjogra, mert ilyen esetben a 2006. évi V. törvény (a továbbiakban: Ctv.) szerinti vagyonrendezési eljárás folytatható le.
A törvény a vagyontárgy tulajdonosának kérelmére induló sajátos nemperes eljárást vezet be, melynek eredményeképpen a tulajdonos részére egy olyan végzés áll rendelkezésre, melynek alapján már lehetséges a vagyontárgyat terhelő jogot vagy tényt a nyilvántartásból töröltetni. A végzésben a gazdálkodó szervezet felszámolási eljárását lefolytató bíróság - a rendelkezésre álló okiratok alapján - megállapítja, hogy a nyilvántartásban szereplő jog vagy tény mást nem illet meg.
Amennyiben már olyan régi ügyről van szó, hogy az okiratok nem szerezhetőek be, a bíróság a Cégközlönyön keresztül felhívja az esetleges jogosultakat az igényük bejelentésére. Ha ilyen bejelentés nem érkezik vagy a fennálló jogosultság, érdekeltség nem nyer bizonyítást, a bíróság kiadja a törléshez szükséges végzést.

[a Cstv. 83/D-83/J. §-ához]

[a Cstv. 83/K. § (1)-(6) bekezdéséhez]

A Cstv. 83/K. § (6) bekezdése módosítása - a továbbképzési kötelezettséggel érintett személyi körre méltányosan - 2016. június 30-i időpontban határozza meg a továbbképzési kötelezettség teljesítésének időpontját, míg az erről szóló igazolás bemutatását 2016. július 31-i határidővel írja elő. A módosított rendelkezés kellő időt biztosít a szakmai továbbképzési kötelezettség teljesítésére valamennyi szakirányú szakképzettséggel rendelkező személy számára.

[a Cstv. 83/K. § (7)-(10) bekezdéséhez]

A Cstv. 83/H-83/K. §-aiban foglalt rendelkezések a felszámolóra vonatkozó szabályok módosulása és az új Ptk. hatálybalépése folytán szükséges átmeneti rendelkezéseket tartalmaznak.

[a Cstv. 83/L-83/M. §-ához]

A 2015. évi CVIII. törvény a stratégiailag kiemelt jelentőségűvé minősítésre irányuló kormányrendelet kihirdetésére nyitva álló határidőt meghosszabbítja abban az esetben is, amennyiben a stratégiailag kiemelt jelentőségűvé minősítést a Cstv. 65. § (3) bekezdés a) pontja szerinti katasztrófavédelmi, természetvédelmi vagy környezetvédelmi szempontok teszik indokolttá. A módosítás erősíti a környezeti szempontok érvényesítését a csődeljárások, illetve a felszámolási eljárások során azzal, hogy az ilyen indokból történő kiemelt jelentőségűvé minősítésre hosszabb határidőt biztosít. A stratégiailag kiemelt jelentőségűvé minősítés következménye a csőd- és felszámolási eljárásokban a bíróságra és a felszámolóra vonatkozó eljárási határidők rövidülése (pl. a zárómérleg benyújtására nyitva álló határidő a kétéves általános szabályoktól eltérően 270 nap), melynek egyértelmű célja az eljárás gyorsítása. A törvényben foglalt módosítás eredményeként folyamatban lévő felszámolási ügyekben is lehetőség nyílik a Cstv. 67. §-ában rögzített - és kifejezetten környezetvédelmi szempontokra alapított - speciális eljárási szabályok alkalmazására.

[a Cstv. 83/N-84. §-ához]

A Cstv. 84. §-ának 2012. július 16-tól hatályos módosítása törvényi követelménnyé teszi, hogy a felszámoló szervezet tulajdonosi szerkezete átlátható legyen, és a közvetlen vagy közvetett részesedéssel rendelkező személyek (szervezetek) ténylegesen megismerhetők legyenek, vagyis nem lehetnek ún. offshore cégek. Az említett szabályok a felszámoló szervezetek és tevékenységük feletti hatékony állami felügyelet érdekében kerültek bevezetésre. Az átmeneti rendelkezései határidőt adnak a törvényi feltételek teljesítésére, illetve annak igazolására.
Nem lehet felszámoló az a szervezet sem, amely kényszertörlés alatt áll.

Felhatalmazás

[a Cstv. 84/A. §-ához]

A fenti rendelkezések a Kormány és az igazságügyért felelős miniszter részére adnak felhatalmazást végrehajtási jogszabályok kiadására, részletesen megadva a végrehajtási jogszabály szabályozási köreit.
A Cstv. 84/A. § (1) bekezdés b) pontjában és (3) bekezdésében foglalt felhatalmazás alapján alkotta meg a Kormány a felszámolási eljárásban az adós vagyontárgyainak elektronikus értékesítéséről szóló 17/2014. (II. 3.) Korm. rendeletet, melynek rendelkezéseit a 2015. január 1-jét követően a Cégközlönyben közzétett értékesítési hirdetmények alapján lefolytatott elektronikus értékesítésekre kell alkalmazni. Az Elektronikus Értékesítési Rendszer (EÉR) létrehozására, működtetésére és üzemeltetésére a Kormány a Közigazgatási és Igazságügyi Hivatalt jelölte ki.

[a Cstv. 85. §-ához]

XLIII. fejezet

A helyi önkormányzatok adósságrendezési eljárása

A Har. törvény rendeltetése

a helyi önkormányzatok adósságrendezési eljárásáról szóló 1996. évi XXV. törvény (a továbbiakban: Har.) 1. §

A helyi önkormányzatok azon alapvető sajátosságaiból következően, hogy közjogi jogalanyok, törvényben meghatározott feladatokat látnak el és azok teljesítéséhez közhatalmi eszközökkel felruházottak, továbbá a központi költségvetésből rendszeres bevételhez is jutnak, jogutód nélkül nem szüntethetők meg. Éppen ezért nem tartoznak a csődtörvény személyi hatálya alá.
Mivel azonban a közfeladatok ellátása végett a gazdasági életben is részt vesznek, szükségessé vált a likviditási problémákkal küzdő, illetve fizetésképtelenné vált önkormányzatok újjászervezését a hitelezők követeléseinek vagyonarányos kielégítését biztosító eljárás törvényi rendezése.
Emiatt alkotta meg az Országgyűlés a helyi önkormányzatok adósságrendezési eljárásától szóló 1996. évi XXV. törvényt (a hivatalos rövidítés szerint: Har. törvény), amely 1996. április 12-én került kihirdetésre, majd az ezt követő 60. napon 1996. június 11-én lépett hatályba.
A jogszabály végrehajtásának egyes kérdéseiről - törvényi felhatalmazás alapján - a 95/1996. (VII. 4.) Korm. rendelet szól.
A polgári eljárások kommentálására tekintettel a továbbiakban a Har. törvénynek csupán az eljárási, ezen belül elsősorban a bíróság előtti eljárással kapcsolatos rendelkezéseit elemezzük majd.
I. Har. törvény előírásait az alábbi sorrendben - a törvényhelyek előtti számokkal a fejezeten belüli pontok sorszámára utalva - tárgyaljuk:
2. 2. § b) pont
3. 3. § (1), (2), (3) bekezdés
4. 3. § (1) bekezdés
5. 2. § a), c) pont; 9. § (2) (3) bekezdés; 14. § (1) bekezdés; 15. § (1), (2), (3) bekezdés; 17. § (1), (2) bekezdés; 33. § (1), (2), (3) bekezdés
6. 4. § (1), (2) bekezdés; 5. § (1), (2), (3), (4), (5) bekezdés; 6. § (1), (2), (3) bekezdés; 7. §; 8. §; 9. § (1), (4) bekezdés
7. 10. § (1), (2), (3), (4), (5) bekezdés; 11. § (1), (4) bekezdés; 12. § (1), (3), (4) bekezdés; 13. § (1) bekezdés; 14. §, (3), (4), (5) bekezdés; 18. § (1) bekezdés; 20. § (1), (2); (3), (4) bekezdés; 21. §; 22. § (1), (2), (3), (4), (5) bekezdés; 23. § (1), (2), (3), (4), (5), (6) bekezdés; 24. §; 25. § (1), (2), (3), (4), (5) bekezdés; 27. §; 28. §; 29. § (1), (2), (3), (4), (5), (6), (7) bekezdés; 30. § (1), (4), (5) bekezdés; 32. § (1), (2), (3), (4), (5), (6) bekezdés
II. Nem vizsgáljuk - a könyv témája folytán - a Har. törvénynek a következő anyagi jogi, továbbá a nem szorosan a bíróság előtti eljárással kapcsolatos szabályait:
2. § d), e), f) pont; 11. § (2), (3), (5) bekezdés; 12. § (2) bekezdés; 13. § (2) bekezdés; 14. § (2) bekezdés; 18. § (2), (3) bekezdés; 19. § (1), (2), (3) bekezdés; 26. §; 30. § (2), (3) bekezdés; 31. §; 34. §; 35. § (3) bekezdés; 36. §.

Az adósságrendezési eljárás, valamint az adósságrendezés és a vagyon bírósági felosztásának fogalma

Har. 2. § b) pont

1. Az adósságrendezési eljárás az adósságrendezéshez képest tágabb fogalom. Az előbbi magában foglalja az utóbbit, mint az eljárás egy szakaszát.
Az adósságrendezési eljárás olyan bíróság előtti processzus, amely az eljárás megindítása iránti kérelemnek a bírósághoz való benyújtásával kezdődik, s az eljárás jogerős befejezésével zárul. Két fő szakasza különböztethető meg; az adósságrendezés és a vagyon bíróság általi felosztása.
2. Az adósságrendezés az eljárás első szakasza. Célja és szabályozási sajátosságai alapján sok tekintetben a gazdálkodó szervezetek csődeljárásához hasonlítható. Ez az eljárási szakasz a bíróság adósságrendezés megindításáról szóló végzésének a Cégközlönyben való közzétételével indul meg, s az egyezségi periódussal folytatódik. Amennyiben az önkormányzat és a hitelezői között létrejön az egyezség, az adósságrendezés lezárul.
3. Ha viszont az adósságrendezés nem vezetett eredményre, az eljárás újabb szakaszának folytatására, a vagyon bírósági felosztására kerül sor. Sok vonatkozásban a felszámolási eljárással állítható párhuzamba az eljárásnak ez a periódusa, de hangsúlyozni kell azt a lényeges különbséget, hogy a bíróság nem szünteti meg jogutód nélkül az önkormányzatot az eljárás befejezésekor.

Az eljárás formájának szabályozása

Har. 3. §

1. Az adósságrendezési eljárást - a csőd-, a felszámolási és a végelszámolási eljáráshoz hasonlóan - nemperes eljárásként határozza meg a Har. törvény azzal, hogy ha a szabályaiból és az eljárás nemperes jellegéből más nem következik, a Pp. előírásait kell alkalmazni.
A Pp. és a Har. törvény szabályai tehát egymással az általános és a különös viszonyában állanak, azaz az előbbiek akkor irányadóak, ha az utóbbiak külön, vagy eltérően nem rendelkeznek.
2. A Pp. bizonyos jogintézményei az adósságrendezési eljárásban egyáltalán nem, mások bizonyos időbeli korlátozással alkalmazhatók.
Így nincs helye az eljárás menetének időleges megakadását eredményező felfüggesztésnek és félbeszakadásnak, szünetelésre - az eljárásban résztvevők közös kérelmére - csak az adósságrendezés megindításának időpontjáig van mód. Az eljárás megszüntetése ugyancsak az adósságrendezés megindításáig lehetséges.
A 2001. évi CV. törvény 21. §-a hatályon kívül helyezte a Har. törvény 3. §-ának (3) bekezdését, amely úgy rendelkezett, hogy az adósságrendezési eljárás során hozott jogerős végzés ellen nincs helye felülvizsgálati kérelemnek. Ugyanakkor a Pp. 271. § (1) bekezdésének j) pontja akként rendelkezik, hogy nincs helye felülvizsgálatnak a helyi önkormányzat ellen indult adósságrendezési eljárásban az adósságrendezés elrendelése tárgyában hozott végzés ellen.
A Har. törvény 3. § (3) bekezdésébe a 2012. évi CXVII. törvény 26. §-ával beiktatott, 2012. július 24-től hatályos szabályozás - a jogalkotói indokolás értelmében - biztosítja annak lehetőségét, hogy a bíróság hatáskörébe tartozó peres és nemperes eljárásokban a hivatásos és nem hivatásos bírák mellett jogszabályban meghatározott körben bírósági titkárok is eljárhassanak. Az Alaptörvény 27. cikkének (3) bekezdése szerint törvény által meghatározott ügyekben egyesbíró hatáskörében bírósági titkár is eljárhat, akire e tevékenysége során alkalmazni kell a 26. cikk (1) bekezdését. Hasonló rendelkezést tartalmaz a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvény 15. § (2) bekezdése.
A Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény 12/A. § (1) bekezdése szerint az elsőfokú bíróság hatáskörébe tartozó ügyekben az egyesbíró, illetve a tanács elnöke helyett tárgyaláson kívül bírósági titkár is eljárhat; a bírósági titkár jogosult továbbá a 202. § (2) bekezdésében meghatározottak szerinti bizonyítási eljárás lefolytatására. A bíróság eljárására irányadó, e törvényben meghatározott rendelkezéseket ilyen esetben a bírósági titkár eljárására kell alkalmazni." A 12/A. § (2) bekezdése pedig akként rendelkezik, hogy "az (1) bekezdésben meghatározott esetben a bírósági titkárnak - ha törvény ettől eltérően nem rendelkezik - önálló aláírási joga van, és megteheti mindazokat az intézkedéseket, illetve az ítélet kivételével, meghozhatja mindazokat a határozatokat, amelyeket a törvény a bíróság, vagy a tanács elnöke hatáskörébe utal." A 12/A. § (3) bekezdése szerint a bírósági titkár ideiglenes intézkedésről nem hozhat határozatot.
Az igazságszolgáltatás hatékony működése, a bírói munkateher csökkentése szempontjából kívánatos, hogy a bírósági hatáskörbe tartozó ügyekben bírósági titkár a korábbi szabályozáshoz képest szélesebb jogkörrel járhasson el, megtehessen minden olyan intézkedést és meghozhasson minden olyan mérlegelést nem igénylő határozatot, amely alkotmányossági megfontolásból, garanciális okokból, vagy az adott tevékenység magasabb szakképzettséget és felkészülést igénylő jellegére tekintettel kizárólagos bírói jogkört nem igényel.
Minderre tekintettel a módosítás bővíti a bírósági titkárok által ellátható feladatok körét. Rögzíti, hogy az adott törvényben szabályozott nemperes eljárásban - a törvényben meghatározott kivétellel - első fokon önálló aláírási joggal, az érdemi határozatok meghozatalára is kiterjedően bírósági titkár is eljárhat, majd meghatározza, hogy melyek azok a határozatok, amelyeket kizárólag bíró hozhat meg, illetve melyek azok az eljárási cselekmények, amelyeket kizárólag bíró folytathat le.

Az eljáró bíróság hatásköre és illetékessége

Har. 3. § (1) bek.

Az adósságrendezési eljárás - ugyanúgy, mint a csőd-, felszámolási és végelszámolási eljárás - bíróság elé tartozó processzus.
A Har. törvény a szűkebb értelemben vett hatásköri szabályt fogalmazza meg akkor, amikor úgy szól, hogy az eljárást első fokon a törvényszék foganatosítja.
2. Ezekben az ügyekben másodfokon, az elsőfokú bíróság határozatai elleni fellebbezés folytán - a Pp. 10. §-a (2) bekezdésének b) pontja alapján - a jelenlegi bírósági szervezeti rendszerben az ítélőtábla jár el.
3. Az eljáró bíróság illetékességét a helyi önkormányzat székhelye alapítja meg.
4. Bírósági eljárásról lévén szó, lényeges annak ismerete is, az eljárás kezdeményezésekor kell-e eljárási illetéket fizetni.
Az illetékekről szóló, módosított 1990. évi XCIII. törvény 57. §-a (1) bekezdésének l) pontja értelmében a helyi önkormányzat adósságrendezési eljárása illetékmentes.

Alanyai az eljárásnak

Har. 2. § a), c) pont

Har. 9. § (2)-(3) bek.

1. Az adósságrendezési eljárás alanyai: a helyi önkormányzat, annak hitelezői, továbbá a pénzügyi gondnok. Az eljárás első szakaszát jelentő adósságrendezés során - a felsoroltak mellett - résztvevő az önkormányzat képviselő-testülete, valamint az öttagú adósságrendezési bizottság is.
2. A Har. törvény alkalmazásában helyi önkormányzat: a települési önkormányzat és a területi önkormányzat. Települési önkormányzatok a községekben, a városokban, járásszékhely városokban, megyei jogú városokban és a fővárosi kerületekben működnek. A fővárosi önkormányzat települési és területi önkormányzat. [2011. évi CLXXXIX. tv. 3. § (1)-(3) bek.]
Nem csupán a helyi önkormányzat, hanem az általa alapított költségvetési szerv fizetési kötelezettségének nem teljesítése miatt is indítható adósságrendezési eljárás. Nem tartoznak azonban a törvény hatálya alá az önkormányzat részéről alapított gazdasági társaságok, mert azok tartozásaikért maguk felelnek.
3. A hitelezői kör meghatározása szempontjából az adósságrendezési eljárás megindításának időpontja jelentős. Míg ezen időpontig hitelező minden olyan természetes és jogi személy, akinek a helyi önkormányzattal, vagy annak költségvetési szervével szemben vagyoni követelése van, ezt követően az eljárásban csak az minősül hitelezőnek, aki az igényérvényesítési határidőn belül bejelentette a követelését.
Ha a pénzügyi gondnok vitatja a hitelezőnek bírósági (hatósági) határozattal még el nem bírált igényét, a hitelező az elutasítás kézbesítésétől számított 15 napon belül az általános hatáskörű bírósághoz fordulhat. Amennyiben azonban elmulasztja ezt a határidőt, a továbbiakban az adósságrendezési eljárásban hitelezői igénye már nem érvényesíthető.
4. A pénzügyi gondnokot - az adósságrendezés megindításával egyidejűleg - a bíróság rendeli ki.
Az a személy, illetve szervezet jelölhető ki pénzügyi gondnoknak, aki szerepel a pénzügyi gondnokok névjegyzékében. E névjegyzékbe való felkerülés feltételeit, a jegyzék vezetését a 95/1996. (VII. 4.) Korm. rendelet szabályozza.
Azt, hogy egy adott ügyben ki nem jelölhető ki pénzügyi gondnokként, azaz az összeférhetetlenségi okokat a Har. törvény határozza meg akként: kizárja a helyi önkormányzattal vagy annak hitelezőjével való személyi, illetve gazdasági kapcsolódást.
Tevékenységéért a pénzügyi gondnokot díjazás illeti meg, s igényt tarthat az igazolt költségei, és az általa indokoltan igénybevett szakértők díjának a megtérítésére is. Míg a díját az éves költségvetési törvényben meghatározott összeghatárok között a bíróság - mérlegeléssel - állapítja meg, a felmerült költségeket a helyi önkormányzat az esedékességkor fizeti ki. Ez utóbbiakról a pénzügyi gondnok köteles - az egyezség, illetve a vagyonfelosztási javaslat előterjesztésével együtt - a bírósághoz tételes elszámolást benyújtani.
A pénzügyi gondnok díjának megállapításánál annak vizsgálatából kell kiindulni, hogy a pénzügyi gondnok tevékenysége mennyire szolgálta az eljárás gyors, szakszerű, a törvényi előírásoknak és a felek érdekeinek megfelelő lefolytatását. Így pl. akkor, ha a pénzügyi gondnok a Har. törvényben foglalt kötelezettségét megszegi, vagy a - jogszabálysértő intézkedése illetve mulasztása ellen a sérelmet szenvedett által előterjesztett - kifogásnak helyt adó jogerős bírói végzésnek nem tesz eleget, a bíróság a díját csökkentheti (Fpk. VIII. 31.250/1997., BH 1998.500).
5. Az adósságrendezési eljárás első szakaszában a gazdasági kérdésekben nem a pénzügyi gondnok, hanem részben a képviselő-testület, részben pedig az öttagú adósságrendezési bizottság dönt. A bizottság tagjai: a polgármester, a jegyző, a pénzügyi bizottság elnöke (pénzügyi bizottság hiányában egy önkormányzati képviselő) és egy önkormányzati képviselő; elnöke a pénzügyi gondnok. A pénzügyi gondnok tehát a bizottság elnökeként vesz részt a döntéshozatalban.

Az eljárás kezdeményezése

Har. 4. §

Har. 5-8. §

Har. 9. § (1), (4) bek.

1. Az adósságrendezési eljárás megindítását, lefolytatását nemcsak a helyi önkormányzat, hanem - a gazdálkodó szervezetek csődeljárásától eltérően - annak hitelezője is kérheti.
A helyi önkormányzat nevében a polgármester jogosult a kérelem előterjesztésére, akadályoztatása esetén pedig az, aki helyetteseként járhat el.
A polgármester azonban a bírósági eljárás kezdeményezése előtt köteles még egy utolsó kísérletet tenni az önkormányzat fizetési gondjainak bírósági eljárás nélküli megoldására. Ennek érdekében haladéktalanul tájékoztatnia kell a pénzügyi bizottságot és a képviselő-testületet, illetve 8 napon belül össze kell hívnia a közgyűlést. Ilyenkor még lehetőség van arra, hogy a képviselő-testület a fizetési kötelezettség rendezéséről határozzon. Amennyiben nem születik ilyen döntés, a képviselő-testület felhatalmazza a polgármestert az adósságrendezési eljárás azonnali kezdeményezésére. Ha a polgármester - jogszabályi előírás ellenére - az adósságrendezési eljárást az önkormányzatnál a jogerős és végrehajtható bírósági eljárás befejezését követő 8 napon belül nem kezdeményezi, a terhére pénzbírság szabható ki (Fpk. VIII. 31.591/1997., BH 1999.222).
Ha hitelező kezdeményezi az eljárás lefolytatását, kérelmében meg kell jelölnie a helyi önkormányzat tartozásának jogcímét, s a lejárat (esedékesség) időpontját. A beadványában előadottak alátámasztására szolgáló bizonyítékait is csatolnia kell.
A hitelezői kérelem előterjesztésének időbeli korlátjaként előírja a törvény, hogy azok a hitelezők, akik lejárt vagy le nem járt követelésüket a korábban lefolytatott adósságrendezési eljárásban nem érvényesítették, az eljárás jogerős befejezését követő két éven belül nem kezdeményezhetik újabb eljárás lefolytatását.
2. A helyi önkormányzat és a hitelező egyaránt akkor kérheti az adósságrendezési eljárás megindítását, ha a helyi önkormányzat vagy az általa finanszírozott önkormányzati költségvetési szerv esetében a Har. törvény 4. §-ának (2) bekezdésében felsorolt hat vagylagos feltétel közül legalább egy fennáll. Az eljárás kezdeményezhetőségének ezen esetei hasonlítanak a gazdálkodó szervezet fizetésképtelenségének okaihoz, figyelemmel arra, hogy a gazdasági szférába kilépő önkormányzatra is vonatkoznak a piaci szabályok.
Az adósságrendezési eljárásban - ugyanúgy mint a felszámolási eljárásban - csak akkor minősül a hitelezői követelés vitatottnak, a Har. tv. 4. §-a (2) bekezdésének a) pontjában írt feltételeknek meg nem felelőnek, ha azt az önkormányzat már az eljárás kezdeményezése, illetve az arról való tudomásszerzése előtt vitássá tette (BH 2008.154., EBH 2007.1703.).
Az adósságrendezési eljárást a Har. tv. 9. § (1) bekezdése alapján meg kell szüntetni, ha az adós az eljárás lefolytatása iránti kérelemről szóló tudomásszerzés előtt a Har. tv. 4. § (2) bekezdés a) vagy b) pontjára hivatkozással kezdeményezett eljárásban a követelést vitatta (BH 2015.77.).
3. Akkor, ha a bíróság - a Har. tv. 8. §-ában megjelölt négy esetben - érdemi vizsgálat nélkül nem utasítja el a kérelmet, megvizsgálja azt.
Amennyiben azt állapítja meg, hogy az adósságrendezési eljárás megindításának feltételei közül bármelyik bekövetkezett, végzésben elrendeli az adósságrendezés megindítását, ellenkező esetben pedig megszünteti az eljárást.
Az adósságrendezés megindításáról szóló végzésben - az 5/4. pontban írtak szerint - egyúttal kijelöli az adott ügyben eljáró pénzügy gondnokot is. E végzés ellen csak akkor van helye fellebbezésnek, ha az eljárást hitelező kezdeményezte. Az eljárás megindítását kérelmező hitelező azonban nem élhet fellebbezéssel, csupán a polgármester terjeszthet elő jogorvoslati kérelmet, de ő is csak a képviselő-testület döntése alapján.

Az adósságrendezés és a vagyon bíróság általi felosztásának menete

Har. 10. §

Har. 11. § (1), (4) bek.

Har. 12. §

Har. 13. § (1) bek.

Har. 14. § (3)-(5) bek.

Har. 18. § (1) bek.

Har. 19. § (4) bek.

1. A bíróság az adósságrendezés megindítását tartalmazó jogerős végzését soron kívül közzéteszi a Cégközlönyben.
A közzététel a hitelezők igénybejelentésre történő felhívásán kívül mindazokat az adatokat tartalmazza, melyek szükségesek az igényérvényesítéshez.
A hitelezők követeléseinek bejelentésére nyitva álló határidő: 60 nap. Ennek elmulasztása esetén igazolási kérelemmel nem lehet élni, továbbá a hitelező csak az eljárás jogerős befejezését követő két év eltelte után léphet fel igénye - azonnali beszedési megbízással, végrehajtási és adósságrendezési eljárás kezdeményezésével való - érvényesítése végett. A helyi önkormányzat ellen megindított adósságrendezési eljárásban határidőben be nem jelentett követeléseket csak az adósságrendezési eljárás befejezését követő két év elteltével lehet perben érvényesíteni. A korábban megindított pert a követelés időelőttisége miatt meg kell szüntetni (Gfv. VI. 33.090/1998., LB határozatainak hivatalos gyűjteménye 1999.129., BH 2000.168). Adósságrendezési eljárásban a hitelezői igény bejelentése elmulasztásának szankciója, hogy azt a hitelező az adósságrendezési eljárás jogerős befejezését követő két évig nem érvényesítheti az önkormányzattal szemben perindítás útján sem. Az ezen határidőn belül előterjesztett keresetleveleket idézés kibocsátása nélkül el kell utasítani a Har. tv. 11. § (1), (4)-(5) bekezdései, valamint a Pp. 130. § (1) bek. f) pontja, a 157. § a) pontja és a 158. § (1) bekezdése alapján (BH 2014.374.).
Az adósságrendezési eljárásban, ha a hitelező tőkekövetelését nyilvántartásba vették, a vagyonfelosztási javaslat elkészítéséig - az egyezség létrejöttéig - a hitelező az eredeti megállapodás szerint ügyleti és késedelmi kamatot érvényesíthet. Az ezt követő időszakra vonatkozóan azonban a bíróság által jóváhagyott vagyonfelosztási javaslat, illetve az egyezség alapján, az ott meghatározott feltételek mellett kell az adósnak teljesítenie, és a hitelező csak ennek megfelelően érvényesítheti az igényét [BH 2015.257.; Har. tv. 1. §, 2. §, 11. § (1)-(2) bek., 23. § (4) bek.].
2. Az adósságrendezés megindításának időpontja: a végzés Cégközlönyben történő közzétételének napja. Ezen időponthoz számos - anyagi és eljárásjogi - jogkövetkezmény fűződik. E helyütt csupán a leglényegesebb jogkövetkezményekre utalunk, így:
- a zálogjogosult hitelező a zálogjog érvényesítésével összefüggő jogait a zálogkötelezett helyi önkormányzattal szemben nem gyakorolhatja;
- ezen időpont után a pénzügyi gondnok ellenjegyzése szükséges a helyi önkormányzat és költségvetési szervének pénzügyi cselekményeihez [Har. tv. 14. § (1) bekezdés];
- ebben az időpontban a pénzkövetelések behajtására irányuló végrehajtási eljárásokat meg kell szüntetni, a lefoglalt vagyontárgyakat és a befolyt, de még ki nem fizetett pénzösszegeket - a pénzügyi gondnok egyidejű értesítése mellett - a végrehajtást foganatosító bíróság a helyi önkormányzatnak adja át;
- a helyi önkormányzattal szemben korábban indult peres és nemperes eljárások a korábban eljáró bíróságok előtt folytatódnak, s - lényegesen eltérve a felszámolási eljárástól - az adósságrendezési eljárásban vitatott igények tárgyában is az általános hatáskörrel rendelkező bíróságok járnak el;
- az ezen időpont előtt a követelés érvényesítése céljából indított eljárás nem mentesíti a hitelezőt az igénybejelentési kötelezettség alól;
- ettől az időponttól a helyi önkormányzat - egyebek mellett - nem teljesítheti a korábban vállalt fizetési kötelezettségeit.
3. Az adósságrendezési eljárás első szakaszában, az adósságrendezés során az önkormányzat gazdálkodási mozgástere jelentős mértékben szűkül.
A pénzügyi gondnok részben segíti részben felügyeli az adósságrendezés folyamatát. Jogait és kötelességeit a Har. törvény részletesen meghatározza.
A tevékenysége feletti kontrollt pedig - a csődtörvényben szabályozottakhoz hasonlóan - a kifogás jogintézménye biztosítja. Jogszabálysértő intézkedése vagy mulasztása ellen a sérelmet szenvedett kifogással fordulhat az eljárást lefolytató bírósághoz. Ha a kifogás előterjesztésére a sérelmezett intézkedéstől számított 30 nap eltelte után kerül sor, nincs helye a kifogás érdemi elbírálásának, azt a bíróságnak, mint elkésettet el kell utasítania (Fpk. VIII. 32.145/1997/2.).
4. Az adósságrendezés egyezségkötésre irányuló első szakaszában gazdasági kérdésekben nem a pénzügyi gondnok, hanem részben a képviselő-testület, részben pedig az öttagú adósságrendezési bizottság dönt.
Az egyezség előkészítését megelőzően válságköltségvetést kell készíteni. Abban meg kell határozni azokat a még elfogadható ellátási lehetőségeket, amelyeket az önkormányzat finanszírozni képes a saját forrásaiból, vagy az önhibájukon kívül hátrányos helyzetbe került önkormányzatok részére elkülönített alaptól kért támogatás segítségével.
Amennyiben a válságköltségvetési rendeletet a képviselő-testület - az adósságrendezés megindításának időpontjától számított 90 napon belül - nem fogadja el, a bíróság - a pénzügyi gondnok bejelentése alapján - elrendeli az adósságrendezési eljárásnak a vagyon bírósági felosztása szabályai szerint való folytatását.

Har. 20-25/A. §

Har. 27-28. §

1. Ha a képviselő-testület elfogadta a válságköltségvetési rendeletet, az adósságrendezési bizottság reorganizációs programot és egyezségi javaslatot készít, amelyek csak akkor kerülhetnek a hitelezők elé, ha azokat a képviselőtestület is jóváhagyta. A reorganizációs program és az egyezségi javaslat elkészítésének határideje: az adósságrendezés megindításától számított 180 nap, amelyet a bíróság - a Har. törvény 28. §-a szerinti kérelem alapján - 30 nappal meghosszabbíthat.
A hitelezőknek is lehetőségük van arra, hogy az adósságrendezési bizottság helyett - 30 napon belül - egyezségi tervet (terveket) készítsenek.
2. Az egyezség megkötésére az adósságrendezés megindításától számított 240 napot biztosít a törvény. Ezt a határidőt is - a Har. törvény 28. §-ában meghatározott kérelem alapján - 30 nappal hosszabbíthatja meg a bíróság. Az egyezség akkor köthető meg, ha ahhoz az adósságrendezés megindításának időpontjában fennálló követeléssel rendelkező hitelezőknek több mint fele - illetve amennyiben az egyezségi javaslatban a hitelezőket csoportosították, úgy csoportonként legalább a hitelezők fele - hozzájárul. További feltétel, hogy ezeknek a hitelezőknek az összes követelése elérje az összes bejelentett és nem vitatott hitelezői követelés kétharmadát.
Az adósságrendezés keretében köthető egyezség - a csőd- és felszámolási eljárásbeli egyezséghez hasonlóan - kényszeregyezség. Ez azt jelenti, hogy hatálya azokra a hitelezőkre is kiterjed, akik az egyezséget nem kötötték meg, vagy szabályszerű idézés ellenére nem jelentek meg és írásbeli elfogadó nyilatkozatot sem tettek. Ezeknek a hitelezőknek a védelmét szolgálja az a rendelkezés, hogy rájuk nézve sem tartalmazhat az egyezség hátrányosabb feltételeket, mint az egyezséget megkötő hitelezőkkel szemben.
A vitatott követeléssel rendelkező hitelezők az egyezségkötésbe ugyan nem szólhatnak bele, a kényszeregyezség azonban - a követelésük elbírálásától függően - rájuk is kihat. A részükre járó, a saját csoportjuk szerinti kielégítési hányadnak megfelelő összeget elkülönítve kell kezelni, s - jogerős megítélés esetén - növekményével, valamint az elszámolással együtt kell kiadni.
3. Az egyezség megkötése nem a bíróság előtt történik, ezért azt nem a bíróság hagyja jóvá.
Ha az egyezség megfelel a Har. törvényben írt alaki és tartalmi feltételeknek a bíróság az adósságrendezési eljárást befejező végzést hoz, ellenkező esetben pedig elrendeli az eljárásnak a vagyon bírósági felosztására vonatkozó szabályok szerinti folytatását.
Az eljárását befejező végzés a Cégközlönyben kerül közzétételre. A bíróság ezzel egyidejűleg, de külön végzésben felmenti a pénzügyi gondnokot és megállapítja a díját.
Ha a helyi önkormányzat az egyezségben foglaltakat nem tartja be, akkor a hitelező az újabb adósságrendezési eljárásban az eredeti követelése még ki nem elégített hányadát, s nem csupán az egyezség szerinti követelése még meg nem fizetett részét követelheti.

Har. 29. §

Har. 30. § (1) bek.

Har. 31. §

Har. 32. §

1. A vagyon bíróság általi felosztására, az adósságrendezési eljárás ezen szakasza lefolytatására akkor kerül sor, ha
- a képviselő-testület működésképtelenné válik, továbbá, ha a feloszlatását kezdeményezték [Ötv. 93. § (2) bek.]
- az adósságrendezés megindításának időpontjától számított 90 napon belül a képviselő-testület a válság-költségvetést nem fogadta el; vagy
- 150 nap alatt nem sikerült egyezségi javaslatot készíteni és azt a hitelezők sem akarják előterjeszteni; vagy
- 180 napon belül nem jött létre egyezség; illetve
- az önkormányzat és hitelezői egyezséget kötöttek, de annak alapján a bíróság nem fejezi be az eljárást.
2. Ebben az eljárási periódusban a pénzügyi gondnok szerepe jelentőssé válik. A vagyonfelosztás előkészítése és végrehajtása, valamint - válságköltségvetés hiánya esetén a válságterv kidolgozása is a pénzügyi gondnok feladatát képezi.
A pénzügyi gondnok köteles indokolt jelentést készíteni
- a helyi önkormányzat jogszabályokban kötelezően előírt feladatai és hatásköre helyi ellátási formái meghatározásáról; s
- annak megállapításáról, hogy ezeknek a kötelezettségeknek a teljesítéséhez az önkormányzat mely vagyontárgyai, illetve milyen központi költségvetésből kapott támogatások szükségesek, továbbá
- az adósságrendezésbe vonható vagyon körének meghatározásáról.
A jelentés jóváhagyása felől a bíróság határoz. Ha elutasítja azt, egyúttal új jelentés készítésére kötelezi a pénzügyi gondnokot.
Amennyiben jogerősen jóváhagyja a jelentést, a pénzügyi gondnoknak - rövid határidőn belül - meg kell kísérelnie a vagyontárgyak értékesítését. Ennek sikertelensége esetén - a kielégítési sorrend és a követelések arányának figyelembevételével - fel kell osztani a vagyont a hitelezők között.
3. Az adósságrendezésbe vonható vagyon alakulásáról készített jelentést és a vagyonfelosztási javaslatot a pénzügyi gondnok benyújtja a bírósághoz, valamint megküldi valamennyi hitelezőnek és a polgármesternek.
A helyi önkormányzat és a hitelezők a jelentés és a vagyonfelosztási javaslat ellen a kézbesítéstől számított 15 napon belül kifogással élhetnek, illetve a hitelezők lemondhatnak a követelésükről.
A bíróság a vagyonfelosztási javaslatról a kifogást előterjesztő, továbbá a pénzügyi gondnok és a polgármester meghallgatása után dönt. Ha azt jóváhagyja, kötelezi a pénzügyi gondnokot a vagyonfelosztás végrehajtására. Csak ennek megtörténte után fejezi be az eljárást; végzése ellen felülvizsgálatnak nincs helye.
A 2013. XII. 6-tól hatályos rendelkezés [Har. 32. § (4a) bekezdés] lehetővé teszi, hogy az adósságrendezési eljárás vagyonfelosztási szakaszában is születhessen egyezségi megállapodás az önkormányzat és hitelezői között. Ezt a rendelkezést a hatályba lépésekor folyamatban lévő adósságrendezési eljárásokban is alkalmazni kell, amelynél a bíróság a vagyonfelosztási javaslatot még nem hagyta jóvá [Har. 38. §]. Ennek érdekében a reorganizációs hitel definíciója [Har. 2. § h) pont] is módosításra került, hogy az eljárás teljes időtartama alatt lehetőség legyen a hitelezői igények kielégítésére, hitel felvételére.
A módosult rendelkezések értelmében ha az adósságrendezési eljárás befejezését megelőzően, a vagyonfelosztási javaslat bírósági jóváhagyása előtt, ha a helyi önkormányzat és hitelezői egyezséget kötnek és az egyezség megfelel a jogszabályoknak, a bíróság az adósságrendezési eljárást végzéssel befejezi. Ez azt jelenti, hogy a pénzügyi gondnoknak meg kell kezdenie az adósságrendezésbe vonható vagyon értékesítését a bíróság vagyonfelosztási szakaszt elrendelő végzését követően, ám az önkormányzat és a hitelezői folytathatják az egyezkedést. Ha a bíróság végzésének meghozatala előtt létrejön az egyezség, akkor a bíróságnak azt kell vizsgálnia, és nem a vagyonfelosztási javaslatot.
A bíróság a befejező végzéssel egyidejűleg felmenti a pénzügyi gondnokot a tisztsége alól, és megállapítja a díját. E határozatnak a díjra vonatkozó rendelkezése ellen a pénzügyi gondnok és a miniszter élhet fellebbezéssel.
Az adósságrendezési eljárás befejezését a bíróság a Cégközlönyben közzéteszi.

HATODIK RÉSZ

EURÓPAI UNIÓ ÉS AZ ELJÁRÁSJOG

XLIV. fejezet

Az Európai Unió bírósági szervezete

Az Európai Unió a mai napig nem rendelkezik önálló kormánnyal, hadsereggel, vagy rendőrséggel. Ezek szükségességéről ugyan egyre többet hallani a világpolitikai események, illetve az Unió alkotmány tervezete körül zajló viták során, tény, hogy létét jelenleg is egyedül jogrendszerének tekintélye biztosítja.
Az európai közösségeket megalapító tagállamok nagy jelentőségű döntést hoztak azzal, hogy a jog egységének biztosítását a Szerződések értelmezésekor és alkalmazásakor [EKSz. 220. cikk (ex164. cikk), illetve EuratomSz. 136. cikk] egy független igazságszolgáltatási szervre, a luxemburgi székhelyű Európai Közösségek Bíróságára (a továbbiakban: EKB) ruházták. Ezáltal nemcsak a közösségi jog fogalmait és szabályait tették vizsgálhatóvá, hanem egyúttal elismerték, hogy a közösségi jog jelenti azt az alapot, amin Európa gazdasági és politikai egységesülése végbemegy.
A luxemburgi testület - a többi közösségi intézményhez képest, melyeket az eltérő politikai-, nemzeti érdekek vissza-visszatérően gúzsba kötöttek - működése során az integráció talán legmeghatározóbb szervezetévé vált. Függetlenségére mindvégig kényesen ügyelve, a beléje vetett bizalommal ügyesen sáfárkodva meghatározó tekintélyre tett szert, és olyan fontos alapelveket dolgozott ki, mint a közösségi jog elsődlegességének és közvetlen hatályának elve, a tagállamok kárfelelőssége jogharmonizációs kötelezettségeikért stb.
Meghatározó szerepét a többi közösségi szerv is elismerte. Az Európai Tanács az Európai Unióról szóló, 1983. június 19-én kiadott ünnepélyes nyilatkozatában az EKB-t, "a közösségi jog fenntartása és fejlesztése biztosítékának" nevezte, amely szervnek "az Európai Unió felépítésében is meghatározó feladat jut". Az Európai Parlament pedig az 1981. október 14-én kelt határozatában felhívta a "Tanácsot, a Bizottságot és a tagállamokat arra, hogy legyenek tudatában az EKB kulcsszerepének, amit a Szerződések értelmezésének és alkalmazásának felelőssége ad neki".
Mindez nem azt jelenti, hogy kizárólag az EKB jogosult a közösségi joganyag alkalmazására, és az ezzel szükségképpen együtt járó értelmezésére. Az EKSz. 220. cikke alapján a luxemburgi Bíróság feladata a jog tiszteletben tartásának biztosítása az EKSz. értelmezése és alkalmazása során. A Nizzai Szerződés később annyiban módosította az EKSz. 220. cikkét, hogy belehelyezte az Elsőfokú Bíróságot is, amely testületnek szintén feladatává tette - saját hatásköre keretein belül eljárva - a jog tiszteletben tartásának biztosítását a Szerződés értelmezése és alkalmazása során.
Ez jellegzetesen legfelsőbb bírósági-, illetve alkotmánybírósági hatáskör, s az EKB ekként is értelmezi saját feladatát: "az Európai Gazdasági Közösség egy olyan jogközösség, ahol sem a tagállamok, sem a közösség szervei nincsenek elvonva annak vizsgálatától, hogy tetteik összhangban vannak-e a közösség alkotmányos okiratával, azaz a Szerződéssel. Az Európai Gazdasági Közösséget létrehozó Szerződés 173. és 184. cikkei egyik oldalról, 177. cikke pedig a másik oldalról olyan átfogó jogvédelmi rendszert hoztak létre, amelyen belül a Bíróság a közösségi szervek cselekedeteinek jogszerűségét felülvizsgálhatja." (294/83. sz. Les Verts kontra Európai Parlament-ügy, 23. pont)

Az EKB és a tagállami bíróságok viszonya

Kérdésként merül fel, hogy beszélhetünk-e egyáltalán önálló közösségi igazságszolgáltatási rendszerről. Amennyiben igen, úgy megfeleltethetjük-e azt a hagyományos tagállami modelleknek, egyszóval: beszélhetünk-e szervezeti hierarchiáról?
Az Európai Unió szervezeti felépítése nem követi mindenben egy demokratikus állam felépítését, a hatalmi ágak és azok feladatai nincsenek egyértelműen elkülönítve. Az Európai Parlamentnek hiányoznak a törvényhozói hatalom klasszikus jogosultságai, a Tanácsnál végrehajtói és törvényhozói feladatok keverednek, még a Bizottság sem feleltethető meg mindenben egy kormánynak. Ezzel szemben az igazságszolgáltatás funkciói nem keverednek a másik két hatalmi ágéival, feladatait azonban nem egyedül az EKB, illetve az 1989 óta fennálló Elsőfokú Bíróság gyakorolják, hanem a tagállamok bíróságaival együttesen.
Bár a szubszidiaritás elve csak a Maastrichti Szerződés eredményeként került az EKSz. 5. cikkében megfogalmazásra, az elv maga - miszerint közösségi szinten csak olyan hatásköröket gyakorolnak, amelyeket tagállami szinten egyáltalán, vagy csak nem megfelelő módon lehet ellátni - már a közösségek alapításakor is éreztette hatását. A föderalisztikus berendezkedés pár évvel a II. világháború után csak kevesek számára tűnt megvalósíthatónak. Az alapító tagállamok kételyeit és óvatosságát tükrözi, hogy nem adták fel teljes szuverenitásukat, s a közösségekre csak azok működéséhez elengedhetetlenül szükséges jogosultságokat ruházták. Ennek egyik legfontosabb része, bizonyítéka, hogy a tagállami bíróságok nem szerveződtek közös szervezetbe egy közösségi Legfelsőbb Bíróság alá, hanem változatlan hatásköri- és illetékességi szabályok alapján folytatták munkájukat. A nemzeti bíróságok feladata - a közösségi jog túlnyomórészt decentralizált közigazgatási végrehajtásának megfelelően - annyiban változott meg, hogy az illetékességi területükön, a hatáskörükbe tartozó ügyekben a közösségi jogot is alkalmazniuk kellett.
Mindezek alapján nem tűnik logikusnak az a magyar jogirodalomban megtalálható megállapítás (Jeney Petra: Az Európai Bíróságok, 422. o.), hogy a nemzeti bíróságoknak a jogérvényesítésbe és a jogalkalmazásba történő bevonása a közösségi jogrend kialakítása során az egyik legradikálisabb megoldás volt. Sokkal inkább beszélhetünk kényszer-, vagy félmegoldásról. Az igazi áttörést az jelentette volna, s talán a jövőben az fogja jelenteni, ha a jogkereső állampolgárok akár közvetlenül, keresetindítás útján, akár perorvoslat révén várhatnák konkrét jogvitájukban az Európai Közösségek Bíróságának bölcs döntését.
Nem beszélhetünk tehát az EKB és a tagállami bíróságok kapcsán hierarchiáról sem, hiszen alá-, fölé rendeltséget csak az alapozhat meg, ha a két rész ugyan annak az egésznek a darabjai. A nemzeti bíróságoktól eltérően azonban - mint az előzőekben láttuk - az EKB nincs beépítve egy bírósági fórumrendszerbe. (Kecskés László: Tézisek az Európai Közösség jogáról és a jogharmonizációról - már magyar szemmel is, 184. o.)

Az EKB és az Elsőfokú Bíróság kapcsolata

Az EKB munkaterhének csökkentése érdekében az Egységes Európai Okmány lényeges rendelkezése volt az EKSz. módosítása. A Szerződésbe betoldott (ex)168a. cikk felhatalmazta a Tanácsot, hogy egyhangú határozattal az EKB-hoz kapcsoljon egy új intézményt, az Elsőfokú Bíróságot. A Tanács ennek az 1988. október 28-án hozott, 88/591/EGK határozatával tett eleget. Az új testület egy évvel később, 1989 novemberében látott munkához.
A kezdetben nagyon szűk hatáskört a Tanács 1993. június 8-ai, 93/350/EK határozata kibővítette. Ez alapján az elsőfokú testület minden természetes és jogi személynek a közösségi szervek intézkedései elleni keresetét tárgyalhatja. Így vált olyan meghatározó jogterületek döntési fórumává, mint pl. a kartell jog, a támogatásokkal kapcsolatos szabályozás, a dömping ellenes intézkedések, kártérítési keresetek, az Alicantéban székelő Európai Piachivatal döntései elleni keresetek, valamint a közösségi szervek alkalmazottainak munkaügyi jogvitái.
Ennek a feladatmegosztásnak az eredményeként előfordulhat, hogy a két bíróság előtt párhuzamosan folyik ugyanabból a jogalapból származó eljárás. Ilyen eset fordulhat elő akkor, ha egy tagállam az EKB-nál, illetve egy vállalat az Elsőfokú Bíróságnál támadja meg a Bizottság egy meghatározott támogatási döntését. Ezekben az esetekben eddig az EKB következetesen felfüggesztette az előtte folyó eljárást, s a tagállam az Elsőfokú Bíróság előtti perbe belépett.
Az új testület létrehozásának szükségessége mögött azonban az EKB ítélkezési tevékenysége javításának gondolata is meghúzódott. Elsősorban az angol jogászok felől érkezett a luxemburgi testület tényfeltáró tevékenységével kapcsolatban erős kritika, s az Elsőfokú Bíróság felállításától azt is várták, hogy az ezt a hiányt pótolja eljárása során, és bonyolult tényállású, gazdasági vonatkozású ügyek szakértőjévé váljék. E célból található eljárási szabályzatában sokkal több és kiterjedtebb vizsgálati jogkör, mint az EKB-éban.
Az Elsőfokú Bíróság határozatai ellen - kizárólag annak jogi alapját vitatva - az EKSz. 225. cikkének (1) bekezdése alapján jogorvoslattal lehet élni az EKB-nál. Ez a jogosultság a peres feleken kívül a tagállamokat és a közösségi szerveket is megilleti - a munkaügyi viták kivételével -, még abban az esetben is, ha addig nem léptek be az eljárásba. Amennyiben a jogorvoslat alapos, úgy az EKB - Eljárási Szabályzatának 54. cikke alapján - az elsőfokú határozatot hatályon kívül helyezi és maga dönt a rendelkezésre álló adatok alapján, vagy visszautalja az ügyet az Elsőfokú Bíróságnak, amennyiben a jogvita még nem érett meg a döntésre.
Az EKB és az Elsőfokú Bíróság viszonylatában tehát - a tagállami bíróságokkal való kapcsolattal ellentétben - beszélhetünk hierarchikus viszonyról, hiszen a két testület egy szervezeti rendszerbe tartozik. A jogorvoslati rendszer közvetlen átjárhatóságot biztosít a peres feleknek, az EKB, mint másodfokú bíróság pedig az ügy érdemében hozott elsőfokú határozatot felülbírálhatja, s az esetleges visszautalás esetén tett utasításai az Elsőfokú Bíróságra nézve kötelező érvényűek.

Az Amszterdami Szerződés módosításai

Az Amszterdami Szerződést előkészítő, 1996 márciusában Torinóban megnyitott kormányközi konferencia az Unió működésének átfogó reformját tűzte ki célul. Az ambiciózus elképzelésekből azonban csak nagyon kevés valósult meg, leginkább eredményt az Európai Parlament jogköreinek kiszélesítésében, a Parlament és a Bizottság létszámának maximalizálásában, valamint a Tanács minősített többséghez kötött szavazásának kiterjesztésében tudott felmutatni. Maradandó nyomot hagyott még maga után az alapító szerződések teljes átszámozásával.
Az EKB problémái tehát egyáltalán nem oldódtak meg. A Bizottság is érzékelte ezt, és nem sokkal az Amszterdami Szerződés 1999. május 1-jei hatálybalépést követően egy szakértői csoportot hívott össze, mely ad hoc testületnek kellett felvázolnia a közösségek bírósági rendszerének jövőjét, amivel 2000 januárjára el is készültek. A luxemburgi Bíróság is közvetlenül bekapcsolódott az őt érintő szervezeti vitába, és az 1999 májusában közzétett vitairatát követően, a szakértői csoport hivatkozott anyagának megszületése után - részben arra reflektálva - szövegszerű módosítási indítványokat dolgozott ki. (http://www.curia.eu.int/hu/rostit/txtdocfr/autrestxts/cig.pdf) E három dokumentumban - eltérő hangsúllyal és indokok alapján - közös volt az alábbi igények megfogalmazása: annak lehetővé tétele, hogy az EKB és az Elsőfokú Bíróság saját hatáskörben módosíthassa saját eljárási szabályzatát, továbbá az Elsőfokú Bíróság határozatai ellen benyújtott fellebbezések megszűrésének igénye, valamint az EKSz. 236. cikk alapján a közösségek szervei és azok alkalmazottai közötti szolgálati viszonyból származó jogvitáknak külön testülethez (szakbírósághoz) való átcsoportosítása. Megjelent negyedikként még az a gondolat, hogy az előzetes döntéshozatali eljárásra az Elsőfokú Bíróság is rendelkezzen hatáskörrel, és csak az elvi jelentőségű, kiemelkedően fontos kérdésekkel kelljen az EKB-nak foglalkoznia az ilyen eljárásokban.

A Nizzai Szerződés módosításai

Ezek az igények szinte kivétel nélkül bekerültek a Nizzai Szerződésbe, és a szabályozás súlypontja egyértelműen az Elsőfokú Bíróság feladat- és hatásköre felé tolódott. Az EKSz. 224. cikke akként módosult, hogy az Elsőfokú Bíróság bírói létszámának csak minimumát adta meg - tagállamonként legalább egy-egy -, és egyúttal lehetővé tette, hogy az Alapokmányban dönthessenek erről a kérdésről. A 225. cikk módosításával megnyílt az út az előtt, hogy minden keresetfajtára rendelkezzen az Elsőfokú Bíróság hatáskörrel, kivéve azokat, amelyeket az Alapokmány az EKB-hoz rendel. A 225a. cikk pedig lehetővé teszi, hogy a Tanács egyhangú határozattal bírói különtanácsokat hozhasson létre egyes különleges területeken benyújtott meghatározott keresetfajták első fokon történő elbírálására. Ezek a szervek - a 220. cikk alapján - az Elsőfokú Bíróság mellett létesülhetnek.
A legsajátosabb változtatást - véleményünk szerint - a Nizzai Szerződéssel módosított EKSz. 225. cikk (3) bekezdése eredményezte az EKB és az Elsőfokú Bíróság kapcsolatában. Eszerint ugyanis ez utóbbi testület az EKB Alapokmányában meghatározott egyes ügycsoportokra vonatkozólag hatáskörrel rendelkezik a 234. cikk szerinti előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések elbírálására.
Nagy jelentőségű változtatás ez, nem csak a két bíróság közötti viszonyt illetően, hanem az előzetes döntéshozatali eljárás jogintézménye kapcsán is. Ennek ugyanis legfontosabb célja - mint azt a későbbiekben részletesen is bemutatjuk - a közösségi jog egységes értelmezésének biztosítása. Amennyiben ez a jövőben nem egy, hanem két testület feladata lesz, elméleti szinten rögtön felmerül az esetleges eltérő joggyakorlat veszélye. Talán nem véletlen, hogy az Alapokmányt ez idáig erre való tekintettel nem módosították, így tehát egyelőre kizárólag az EKB ítélkezik az előzetes döntéshozatali eljárásban.
A Nizzai Szerződés megalkotói maguk is érzékelhették a fent említett veszélyt, ezért az EKSz. 225. cikk (3) bekezdése mind az Elsőfokú Bíróságnak, mind az EKB-nak további jogokat biztosít a joggyakorlat egységességének megőrzése érdekében. Az előbbi testület, amennyiben úgy ítéli meg, hogy az adott ügyben olyan elvi döntés meghozatalára van szükség, amely a közösségi jog egységességét és koherenciáját befolyásolhatja, az ügyet eldöntés végett az EKB elé utalhatja. Az EKB pedig - az Alapokmányban megállapított feltételek mellett és korlátokon belül - kivételesen felülvizsgálhatja az Elsőfokú Bíróság előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdéseket eldöntő határozatait, ha fennáll a komoly veszélye annak, hogy a közösségi jog egységessége vagy koherenciája sérül.
Az EKB vonatkozásában a Nizzai Szerződés egyértelművé tette az addig kialakult gyakorlatot, miszerint az EKSz. módosított 221. cikke alapján a luxemburgi Bíróság tagállamonként egy-egy bíróból áll. Ugyanez a szakasz a tanácsokban, illetve a 11 bíróból álló nagytanácsban történő eljárást tette meg - az eddigiekkel ellentétben - főszabálynak, és ehhez képest a teljes ülésben való tárgyalást kivételnek. A 222. cikk új rendelkezése a főtanácsnokok közreműködésének szabályait az Alapokmányra bízta. Végül, a 245. cikk módosításával kitágult a lehetőség magának az Alapokmánynak a módosítására, amit a Tanács - ugyan egyhangú határozattal, de most már nem csak eljárási, hanem - szervezeti kéréseket illetően is megváltoztathat.
A Nizzai Szerződés tehát az előzetes reformelképzelések mentén módosította az EKSz-nek a luxemburgi Bíróságot érintő szabályait. Csak egyetlen olyan lényeges javaslat van, ami nem vált még valóra, ez pedig a fellebbezések előzetes megszűrése.
A nizzai reformok széleskörű szakmai egyetértésen és megfelelő előkészítésen alapuló voltát talán mindennél jobban mutatja az a tény, hogy rendelkezései az európai alkotmány szövegében is tetten érhetők. Ez utóbbi dokumentum I-28. cikk (1) bekezdése szerint a Bíróság az Európai Bíróságból, a Törvényszékből és szakosodott törvényszékekből áll. A (2) bekezdés alapján az Európai Bíróság tagállamonként egy-egy, míg a Törvényszék legalább egy-egy bíróból áll. Ez utóbbi esetben a pontos számot az Alapokmány határozza meg. Az alkotmányban szereplő elnevezések egyértelműbbé teszik a bírósági szervezetet: a jelenlegi Elsőfokú Bíróságból lesz - minden bizonnyal - a Törvényszék, és ahhoz kapcsolódnak majd a szakosodott különtanácsok.

Az Európai Unió Közszolgálati Törvényszéke

Nem egészen két évvel a Nizzai Szerződés hatálybalépést követően a Tanács - élve új jogszabályi felhatalmazásával - a Bizottság javaslatára, 2004. november 2-án elfogadott határozatával létrehozta az Elsőfokú Bíróság mellé rendelve az első bírói különtanácsot, az Európai Unió Közszolgálati Törvényszéke - a továbbiakban: Törvényszék - elnevezéssel. Ez az új testület intézményi és szervezeti szinten a luxemburgi Bíróság intézményének szerves részét képezi, és tagjainak jogállása megegyezik az Elsőfokú Bíróság tagjainak jogállásával. Székhelye az Elsőfokú Bíróság székhelyén található, hatáskörébe pedig a Közösség és alkalmazottai között felmerülő jogviták tartoznak.
A Törvényszék hét bíróval kezdte meg működését, akiket hatéves időtartamra nevezett ki a Tanács. Az EKB azonban kérheti, hogy a Tanács növelje a bírók létszámát, melyhez minősített többséggel hozott határozattal tehet meg. Az összetétellel kapcsolatban azt a rendelkezést találjuk még, hogy a Tanácsnak - e jogköre gyakorlása közben - ügyelnie kell a kiegyensúlyozott döntésre, figyelemmel mind a tagállamok állampolgárainak a lehető legszélesebb földrajzi területen alapuló kiválasztására, mind pedig a nemzeti jogrendszerek képviseletére. Semmi nem zárja tehát ki azt, hogy egy tagállam adott esetben két bírót is adjon, tekintettel azonban arra a tényre, hogy jelenleg 25 ország tagja az Európai Uniónak, ez nagy valószínűséggel nem fog megtörténni. Éppen elég körültekintést igényel majd a Tanácstól, hogy a jelenlegi hét bírói helyet - a fenti szempontok alapján - kellő körültekintéssel töltse be. Választását megkönnyítendő az EKB, valamint az Elsőfokú Bíróság tagjaiból, valamint elismert szaktudással rendelkező jogászokból álló hét tagú bizottság előzetesen véleményezi a bírói pályázatokat, és a véleménye szerint legmagasabb szintű tapasztalattal rendelkező pályázókról listát állít össze, amelynek legalább kétszer annyi jelöltet kell tartalmaznia, mint ahány bírót a Tanács kinevez. Pályázatot egyébként minden uniós polgársággal rendelkező személy benyújthat, akinek függetlenségéhez nem férhet kétség, és aki rendelkezik a bírói tisztségbe történő kinevezéshez szükséges alkalmassággal.
Ez a kinevezési rendszer tehát lényegesen különbözik az EKB és az Elsőfokú Bíróságáétól, a tagállamoknak itt még csak közvetett ajánlási lehetőségük sincs.
A Közszolgálati Törvényszék főszabály szerint három bíróból álló tanácsokban ülésezik. A később megalkotandó eljárási szabályzatában meghatározott esetekben teljes ülésben, öt bíróból álló tanácsban vagy egyesbíróként is eljárhat. A teljes ülés és az öt bíróból álló tanács elnöki tisztét a Közszolgálati Törvényszék elnöke tölti be, akit egyébként a bírók maguk közül választanak meg, hároméves időtartamra. Az elnök újraválasztható.
A Tanács határozata alapján az új testület az adminisztratív feladatok elvégzésében az EKB és az Elsőfokú Bíróság szolgálataira kell, hogy támaszkodjon. Bár önálló hivatalvezetőt nevezhet ki, többi alkalmazottját a "két nagy" bíróság tisztviselői közül kapja.
A Közszolgálati Törvényszék előtti eljárás két szakaszból, egy írásbeliből és egy szóbeliből áll. Az előbbi a keresetlevél és az ellenkérelem közlését foglalja magában, kivéve, ha a bíróság úgy határoz, hogy szükség van az előkészítő iratok második kicserélésére is. Amennyiben erre sor kerül, úgy a bíróság - a felek hozzájárulásával - szóbeli eljárás nélkül is határozhat. Fontos szabály, ami a perek gyors befejezését segíti elő, s egyúttal a Közszolgálati Törvényszéket egyfajta "békéltető testületté" is teszi, hogy az eljárás minden szakaszában vizsgálhatja a jogviták egyezséggel történő rendezésének lehetőségét, és törekedhet az ilyen egyezség elősegítésére.
Az EKB, az Elsőfokú Bíróság és a Törvényszék kapcsolatát szabályozza az az eljárásjogi rendelkezés, miszerint ezek a szervek a hozzájuk beérkezett keresetlevelet vagy egyéb beadványt - amennyiben arra azok elbírálására hatáskörrel nem rendelkeznek - hivatalból áttenni kötelesek a hatáskörrel rendelkező szervhez. Ha ezt az EKB vagy az Elsőfokú Bíróság teszi meg a Törvényszék hatáskörébe tartozó keresetlevelek vonatkozásában, az ilyen esetekben a Törvényszék nem állapíthatja meg hatáskörének hiányát. A közösségi jogi szabályozás sajátosságából eredően előfordulhat olyan tényállás, mely alapján a peres felek mind a Törvényszékhez, mind az Elsőfokú Bírósághoz fordulnak, ugyanannak a jogi aktusnak a vitás értelmezését vagy érvényességét vitatva. Ebben az esetben a Törvényszék az előtte folyó eljárást a felek meghallgatását követően az Elsőfokú Bíróság ítéletének meghozataláig felfüggesztheti. Abban az esetben pedig, ha a Törvényszékhez és az Elsőfokú Bírósághoz olyan ügyekben fordulnak, amelynek ugyanaz a tárgya, a Törvényszék köteles megállapítani saját hatáskörének hiányát, hogy az ügyben az Elsőfokú Bíróság járhasson el.
A Törvényszék határozatai ellen - főszabály szerint - fellebbezésnek van helye, mely perorvoslat elbírálása az Elsőfokú Bíróság hatáskörébe tartozik. A fellebbezésre nyitva álló határidő a határozat közlésétől számított két hónap, a fellebbezési okok lehetnek a Törvényszék hatáskörének hiánya, a fellebbező érdekeit hátrányosan befolyásoló eljárási szabálytalanság, valamint a közösségi jognak a Törvényszék általi megsértése. Fellebbezéssel bármelyik fél élhet, akinek indítványát egészben vagy részben elutasították. A fellebbezésnek nincs felfüggesztő hatálya.
A másodfokú eljárás írásbeli és szóbeli szakaszból áll. Az Elsőfokú Bíróság eljárási szabályzatában megállapított feltételeknek megfelelően a testület a felek meghallgatását követően szóbeli eljárás nélkül is határozhat. Amennyiben arra a következtetésre jut az Elsőfokú Bíróság, hogy a fellebbezés megalapozott, úgy a Törvényszék határozatát hatályon kívül helyezi, és a jogvitát érdemben maga dönti el. Abban az esetben viszont, ha megítélése szerint a per állása az érdemi döntést nem teszi lehetővé, az ügyet határozathozatalra visszautalja a Törvényszékhez. Ez utóbbi esetben a törvényszéket jogkérdésekben köti az Elsőfokú Bíróság határozata.

A közösségi jogon alapuló igények érvényesítése a nemzeti bíróságok előtt

Mint arra az EKB és a nemzet bírságok egymáshoz való viszonyánál utaltunk, az Európai Unió bírósági szervezetének jelenlegi modellje alapján a nemzeti bíróságok is jogosultak, illetve kötelesek az előttük folyamatban lévő perekben a közösségi jogon alapuló igényeket érdemben elbírálni. Az EKB-nak, az Elsőfokú Bíróságnak, illetve az Európai Unió Közszolgálati Törvényszékének csak az EKSz-ben szabályozott, speciális eljárások vonatkozásában van hatásköre eljárni, minden más esetben a joghatósággal rendelkező tagállami bíróság előtt érvényesíthetik az uniós polgárok jogi igényüket.
Ennek az uniós bírósági modellnek a legnagyobb fogyatékossága, hogy az uniós polgárok - amennyiben nemzeti bíróság előtt indítják meg a perüket - közvetlenül semmilyen módon nem képesek jogvitájukkal az EKB-hoz fordulni. Mivel jelenleg a peres eljárások szabályait - bizonyos keretek között - a tagállamok saját maguk állapíthatják meg, jelenleg az Európai Unióban 27 különböző polgári perrendtartás van hatályban, illuzórikussá téve azt, hogy az uniós polgárok hatékonyan tudják érvényesíteni jogaikat a tagállami határokon átnyúló jogviták esetén.
A magyar jogalkalmazás számára mindezzel kapcsolatban talán a legfontosabb kérdés az, hogy a konkrét peres eljárásokban a közösségi jogot csak erre irányuló kérelemre, vagy hivatalból kell alkalmazniuk.

A közösségi jog alkalmazása hivatalból

1995. december 14-én két olyan előzetes döntéshozatali eljárásban is ítéletet hozott a luxemburgi Bíróság, ahol a legfontosabb kérdés annak értelmezése volt, hogy vajon a közösségi jog és a vonatkozó joggyakorlat alapján a nemzeti bírók milyen feltételek esetén kötelesek ex officio alkalmazni a közösségi jogot.
Rendkívül érzékeny területen kellett állást foglalnia az EKB-nak, hiszen a tagállami polgári eljárásjogok főszabályként a kérelemhez kötöttség elvére épülnek, amely alapján a per kereteit a felek határozhatják meg. A fokozott érdeklődést a probléma kapcsán egyrészt annak fontossága, másrészt az a tény váltotta ki, hogy a vonatkozó két ítéletben némiképp eltérő végkövetkeztetésre jutott az EKB. Meggyőződésünk azonban, hogy nincs szó a bírói gyakorlat következetlenségéről, mivel a határozatok figyelmes elolvasása után, a vonatkozó alapeljárások tényeinek figyelembevételével minden szempontból megalapozott végkövetkeztetéseket találunk.

A C-312/93. sz. Peterbroeck-ügy

Ebben az ügyben az alapeljárás felperesét, amely egy holland nemzeti jog szerint megalapított és ottani székhellyel rendelkező cég volt, de gazdasági tevékenységet Belgiumban is kifejtett, a belga adóhatóság határozatával olyan mértékű adó megfizetésére kötelezte, amit a belga nemzeti jogszabályok alapján a nem belga jog szerinti gazdasági társaságok kötelesek megfizetni. A másodfokon eljáró adóhatóság egy részét visszavonta az első fokon megállapított összegnek, de a jogalap tekintetében nem történt változás. Ezt a közigazgatási határozatot támadta meg a felperes a nemzeti bíróság előtt, ahol először hivatkozott arra, hogy az EGKSz. 52. cikkében szabályozott letelepedési szabadságba ütközik az, ha egy holland székhelyű gazdasági társasággal szemben magasabb adókulcsot alkalmaznak, mint egy belga székhelyűvel szemben. Az alperes viszont arra a nemzeti jogszabályi előírásra hivatkozott, mely szerint a peres felek olyan új kifogásokat, amiket az elsőfokú közigazgatási határozat elleni jogorvoslat kapcsán nem terjesztettek elő, illetve azokat a másodfokú hatóság hivatalból sem vizsgálta meg, csak az iratoknak a bírósághoz való továbbításától számított hatvan napon belül nyújthatnak be. A vonatkozó nemzeti jogszabály alapján ilyen új kifogásnak minősül, ha abban először vetnek fel olyan kérdést, amely tárgya, jogalapja vagy természete alapján mindazoktól a felvetésektől különbözik, amikkel a másodfokú hatóság foglalkozott.
Az eljáró belga bíróság arra a következtetésre jutott, hogy a vonatkozó nemzeti jogszabály alapján a felperes minden kétséget kizáróan a megállapított jogvesztő határidőn túl hivatkozott első ízben a közösségi jogszabályra. Véleménye szerint ez a rendelkezés őt is meggátolja abban, hogy annak a kifogásnak a tartalmát, azaz a jogvita közösségi jogi vonatkozását, amit a felperes a határidő lejárta után nem terjeszthet elő többet, hivatalból megvizsgálja. Így nem tud eleget tenni annak a kötelességének, hogy a nemzeti jogszabályoknak a közösségi joggal való összeegyeztethetőségét megvizsgálja, s egyben korlátozva van annak lehetőségében is, hogy e kapcsán az EKB-hoz forduljon előzetes határozatért. Mindezekre tekintettel abban kérte a luxemburgi Bíróság állásfoglalását, hogy szabad-e alkalmaznia egy olyan eljárásjogi előírást, amely a közösségi jognak a nemzeti bíró által való alkalmazását attól teszi függővé, hogy arra a felperes kifejezetten hivatkozik, méghozzá meghatározott jogvesztő határidőn belül.
Mind az alapeljárás tényállása, mind a nemzeti bíró kérdése kiváló alkalmat nyújtott az EKB-nak, hogy egyrészről összefoglalja a tagállami bíróknak a közösségi jog érvényesítésével kapcsolatos feladatait, másrészről eddigi joggyakorlatát továbbfejlesztve értelmezze a nemzeti eljárásjogok és a közösségi jogrendszer viszonyát.
A luxemburgi Bíróság élt is a lehetőséggel. Legelőször emlékeztetett a már általunk is ismertetett ítéleteiben szereplő hatékonyság elvére és a hátrányos megkülönböztetés tilalmára, amik vonatkozó közösségi jogi szabályozás hiányában a nemzeti eljárásjogi szabályozás két korlátjaként szerepelnek. Felhívta a figyelmet a 166/73., 146/73. sz. Rheinmüllen-ügyekben kifejtett végkövetkeztetésére is, miszerint mindazon nemzeti jogszabályokat, amik az előzetes döntéshozatali eljárás megindítását akadályozzák, az eljáró bírónak figyelmen kívül kell hagynia.
Az EKB annyival egészítette ki a korábbi értelmezéseit, hogy azokban az ügyekben, amikor felmerül a kérdés, hogy az adott nemzeti eljárásjogi szabály a közösségi jog alkalmazását lehetetlenné teszi, vagy túlságosan megnehezíti, a vitatott jogszabályt az eljárás egészében, a nemzeti bíróságok különböző szintű eljárásainak sajátosságaira is figyelemmel kell vizsgálni. E kapcsán adott esetben a nemzeti eljárásjogok alapelveire is tekintettel kell lenni, mondta ki a luxemburgi Bíróság, s példálózó jelleggel hármat említett meg ezek közül: a védelemhez való jog, a jogbiztonság-, valamint az eljárás szabályszerű lefolytatásának alapelve.
Ezt a módszert alkalmazta az adott megkeresés alapjául szolgáló tényállás vizsgálatára is az EKB. A sajátosságok közül legelőször is azt emelte ki, hogy a megkeresést küldő Cour d’appel volt az első olyan szerv, amely az adott ügyben egyáltalán élhetett az EKSz. 234. cikkében biztosított lehetőséggel, mivel a közigazgatási eljárást lefolytató hatósági szerveket nem lehet ezen előírás szerinti nemzeti bíróságoknak tekinteni. Másodszor, az ügy irataiból azt derítette ki a luxemburgi Bíróság, hogy a jogvesztő hatvan napos határidő anélkül telt el, hogy a nemzeti bíróság ülést tartott volna, így lehetőségük sem volt arra, hogy annak lejárta előtt hivatalból megvizsgálják a kérdést. Harmadszor, a vonatkozó jogszabályok alapján arra sem volt mód, hogy egy későbbi eljárás során a magasabb szintű nemzeti bíróságok vizsgálják felül az adott nemzeti jogi aktusnak a közösségi joggal való összeegyeztethetőségét. Végül, pedig a jogbiztonság-, illetve az eljárás szabályszerű lefolytatásának alapelvei sem igazolják azt, hogy a nemzeti bíró számára lehetetlen legyen a közösségi jogra támaszkodó szempont hivatalból történő figyelembevétele.
Mindezek alapján a belga bíróság kérdésére azt a konkrét választ adta az EKB, hogy "a közösségi jogba ütközik annak a nemzeti eljárási szabálynak az alkalmazása, amely meghatározott körülmények esetére - melyek az alapjogvitára irányadó eljárásra vonatkoztak - az adott eljárás lefolytatására jogosult bíróságnak megtiltja, hogy egy nemzeti jogi aktusnak a közösségi jog előírásaival való összeegyeztethetőségét hivatalból megvizsgálja, ha a peres felek meghatározott határidőn belül ez utóbbira nem hivatkoznak."

C-430/93 és C-431/93. sz. Van Schijndel-ügy

A holland nemzeti jog alapján az egyes foglalkozások képviselői nyugdíjalapokat hozhatnak létre, amelyekben a kötelező részvételt meghatározott feltételek teljesítése esetén a szociális miniszter elrendelheti. A fiziológus orvosok is megalapították a maguk alapját, amit később a miniszter kötelezővé is tett minden olyan orvos számára, aki ezt a tevékenységét Hollandiában fejti ki. A nyugdíjalap szabályzata a kötelező részvétel alól egy kivételt ismert el, miszerint azok a tagok, akiket munkaviszony keretében foglalkoztatnak, ugyanazon munkáltató által foglalkoztatott összes fiziológus orvossal együtt másik társaságnál is biztosítva lehetnek.
Az egyesített két alapeljárás felperesei munkavállalói minőségben dolgoztak fiziológus orvosként Hollandiában. Mindketten kérvényezték a fiziológus nyugdíjalapnál, hogy a kötelező tagság alól mentse fel őket, mivel egy számukra kedvezőbb biztosítótársasággal kívántak a továbbiakban együttműködni. A nyugdíjalap azonban visszautasította ezt a kérelmüket a már idézett szabályzat alapján, arra hivatkozva, hogy a munkáltatónak nem az összes munkavállalóját érinti ez a váltás. A két orvos ezután a bíróságnál kereste az igazát. Egyikük esetében az elsőfokú bíróság helyt adott a kérelmének, míg a másik felperes tekintetében illetékes, másik elsőfokú bíróság elutasította ugyanazt. A másodfokú bíróság egységesen mindkét fél tekintetében elutasító határozatot hozott. Mindkét felperes felülvizsgálati eljárást kezdeményezett a döntés ellen, és először ezen bíróság (Hoge Raad) előtt hivatkoztak arra, hogy a másodfokú bíróságnak szükségszerűen hivatalból is össze kellett volna vetnie a nyugdíjalapban való kötelező részvétel vitatott szabályait a közösségi versenyjogi szabályokkal.
A felülvizsgálati eljárást lefolytató holland bíróság sajátos helyzetbe került: a nemzeti eljárásjogi törvény alapján ugyanis a felülvizsgálati kérelemben új tényekre hivatkozni csak annyiban lehet, amennyiben azok tisztán jogi természetűek, azaz a tényállás vizsgálatát nem igénylik. Ugyanezen jogszabály egy másik rendelkezése ugyan előírja, hogy szükség esetén a megtámadott ítélet jogi indokolását hivatalból kiegészítheti a felülvizsgálati eljárást lefolytató bíróság, azonban a passzív bírói magatartásnak a holland polgári eljárásjogban elismert alapelve alapján azokban a jogvitákban, ahol a felek szabadon rendelkezhetnek a vonatkozó polgári jogi jogaikról és kötelezettségeikről, az eljáró bíró nem lépheti át a jogvitának a felek által megállapított határait, és nem támaszkodhat olyan tényekre vagy egyéb körülményekre sem, amiket a kérelem nem tartalmazott. Az adott ügyben mindez tehát azért volt problémás, mert ahhoz, hogy megvizsgálja a Hoge Raad a jogvita közösségi jogi vonatkozását is, szükségszerűen új tényállási elemeket is figyelembe kellett volna vennie, ezt azonban a felülvizsgálati eljárás szabályai nem tették lehetővé.
Ezért legelőször is azt kérdezte meg a luxemburgi Bíróságtól, hogy egy tagállami polgári bírónak egy olyan jogvitában, ahol a felek polgári jogi jogaikról és kötelezettségeikről szabadon rendelkeznek, a vonatkozó közösségi versenyjogi szabályokat akkor is alkalmaznia kell, ha az a peres fél, akinek az alkalmazás az érdekében állna, nem hivatkozott arra. Ezen túlmenően abban kérte még az EKB állásfoglalását, hogy mindezt akkor is meg kell-e tennie, ha ezáltal a passzivitás alapelvével ellentétes módon kéne eljárnia, és a jogvitának a felek által megállapított határait át kellene lépnie, és vagy más tényállásokra és körülményekre kellene támaszkodnia, mint amikre az a peres fél, akinek az alkalmazás az érdekében áll, kérelmét alapította.
Az első kérdés kapcsán két szempontot vizsgált a luxemburgi Bíróság. Először azt, hogy amennyiben a nemzeti jog alapján az eljáró bírónak hivatalból olyan jogi szempontokat is vizsgálnia kell, amelyek az eljáró felek által nem hivatkozott nemzeti rendelkezésekből fakadnak, úgy ez a kötelezettség kiterjed-e a közösségi jogszabályok figyelembevételére is.
Másodszor, amennyiben a nemzeti jog alapján az eljáró bírónak egy adott jogszabályt hivatalból kell alkalmaznia, úgy az EGKSz. 5. cikkében előírt együttműködési kötelezettségből adódóan biztosítania kell-e azt a jogvédelmet, ami az egyéneket a közösségi jog előírásainak közvetlen hatályából eredően illeti meg. Azaz ebben az esetben a vonatkozó közösségi jogszabályt is hivatalból kell alkalmaznia. Mindezek alapján az első kérdésre azt a pontos választ adta, hogy "a nemzeti bíró egy olyan jogvitában, ahol a felek a vonatkozó polgári jogi igényeiket és kötelezettségeiket szabadon határozhatják meg, a Szerződés 3. cikkének f) pontját, 85., 86. és 90. cikkét - amennyiben a nemzeti jog egy ilyen alkalmazást megenged - akkor is alkalmaznia kell, ha az a peres fél, akinek az alkalmazás az érdekében áll, nem hivatkozott rá."
A második kérdést vizsgálva a luxemburgi Bíróság a Peterbroeck-ítélethez hasonlóan megismételte a hatékony jogvédelemhez való jog és a hátrányos megkülönböztetés tilalmának alapelveit, valamint azt a joggyakorlatában kifejlesztett követelményt, hogy amennyiben az előzetes döntéshozatali eljárás elrendelését nemzeti jogi előírás korlátozza, úgy azt nem kell alkalmazni. Ebben az ügyben is felhívta az EKB arra a figyelmet, hogy mindezeket a követelményeket az adott eljárás sajátosságaira és a nemzeti eljárásjogok alapelveinek figyelembevételével kell alkalmazni.
Ilyen sajátossága a megkeresés alapjául szolgáló eljárásnak, hogy a nemzeti bíró csak a felek által előadott, illetve hivatkozott tényállásra támaszkodva hozhatja meg döntését. Ez a korlátozás azon az alapelven nyugszik, hogy a kezdeményezési jog a feleket illeti meg, és a bíróság csak abban a kivételes esetben tevékenykedhet hivatalból, amikor a közérdek megköveteli az ő beavatkozását. Ez az alapelv a legtöbb tagállam által osztott vélemény állam és egyén viszonyáról, és biztosítja az eljárás szabályszerű lefolytatását. Mindezek alapján a holland bíróság második kérdésére azt a választ adta az EKB, hogy "a közösségi jog nem követeli meg a nemzeti bíróktól, hogy a közösségi jogszabályokba ütközés kérdését hivatalból vizsgálják, amennyiben ezáltal az alapvetően előírt passzivitásukat fel kellene adniuk, úgy, hogy a jogvitának a felek által megállapított határait átlépnék, és olyan tényekre és körülményekre támaszkodnának, amikre a peres felek, akiknek érdekében az alkalmazás áll, kérelmükben nem hivatkoztak."

A közösségi jog hivatalból történő alkalmazásának előfeltételei

Fontosnak tartjuk kiemelni, hogy az előbb ismertetett mindkét ügyben jogértelmezésért és nem adott közösségi jogszabály érvényességének vizsgálatáért fordultak a nemzeti bírók az EKB-hoz, azaz a helyes végkövetkeztetések levonása érdekében különösen is fontos az alapeljárások tényállásainak figyelembevétele. E kapcsán rögtön szembetűnik, hogy a legfontosabb különbség a két ügy között, hogy míg az előbbi esetben az előzetes kérdést megküldő nemzeti bíró úgy alkalmazhatta volna a vonatkozó közösségi jogszabályokat, hogy új tényállási elemeket nem kellett volna megállapítania, addig a Van Schijndel-ügyben ezt csak úgy tehette volna meg, ha a felek által addig nem hivatkozott vagy előterjesztett tényeket és körülményeket is figyelembe vesz. Tehát amíg a Peterbroeck-ügyben "mindössze" egy eljárásjogi határidő volt az akadálya annak, hogy a nemzeti bíró a vonatkozó közösségi joganyagot is megvizsgálhassa, a másik esetben a hiányos tényállási elemek zárták ki ennek lehetőségét.
Lényeges különbség továbbá, hogy a Peterbroeck-ügyben egy közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálata történt, és a megkeresést küldő bíróság volt az első és a vonatkozó belga jogszabályok alapján az egyetlen bíróság, amely az ügyben előzetes döntésért az EKB-hoz fordulhatott. A másik esetben bírósági ítélet felülvizsgálata történt, és elviekben az ügyben eljáró alsófokú bíróságok is élhettek volna az EKSz. 234. cikkében biztosított lehetőséggel. Mindkét ítéletben közös, hogy a luxemburgi Bíróság kiemeli annak fontosságát, hogy a tagállami bírók minden nemzeti szabályozás ellenére bármikor szabadon fordulhassanak előzetes döntésért, amennyiben ők ezt az adott jogvita megítéléséhez szükségesnek tartják. Érdekes megfigyelni azonban, hogy egyik esetben sem hivatkozik az EKB az előzetes döntéshozatali eljárás jogvédelemi feladatára, sem az egységes jogértelmezésben betöltött szerepére, mindössze a tagállami bíróságok ezzel kapcsolatos "elidegeníthetetlen jogait" hangsúlyozza.
A luxemburgi Bíróság mindkét ítéletben következetesen érvényesíti a korábbi döntéseiben már kidolgozott hatékony jogvédelem alapelvét és a hátrányos megkülönböztetés tilalmát. Felismerte azonban azt is, hogy az általa kidolgozott alapelvek alkalmazása szükségszerűen eltérő lehet a különböző tagállami eljárási szabályok és az egyes jogviták esetén. Nem adta meg ezért ez esetben sem a közösségi eljárási jogelvek kimerítő katalógusát, megelégedett a minimum elvárások rögzítésével. A tagállami bírókra hárította annak feladatát, hogy minden egyes előttük folyó jogvita esetén megvizsgálják, hogy saját nemzeti eljárási jogszabályaik és alapelveik rendszerébe hogyan ültethetők be a leghatékonyabb módon az EKB által kidolgozott elvárások, nem sértve ezáltal a jogbiztonság, illetve az eljárás szabályszerű lefolytatásának általános elveit.
Az ítéletek legfontosabb hozadéka, hogy a luxemburgi Bíróság nem törte át a polgári eljárások legjellemzőbb ismertetőjelét, a kérelemhez kötöttség elvét. A tagállami bíróságoknak tehát nem kell hivatalból aziránt vizsgálódniuk, hogy vajon a jogvitának lehet-e olyan, a felek által elő nem terjesztett eleme, ami egy adott közösségi jogszabály alkalmazását megalapozhatná. A megállapított tényállásra vonatkozóan azonban szükségszerűen alkalmazniuk kell a vonatkozó közösségi jogot akkor is, ha arra a felek kifejezetten nem hivatkoztak.

Közösségi jogból eredő tagállami kötelezettség nem teljesítésének megállapítása iránti per

EKSz. 226. cikk

Ha a Bizottság megítélése szerint egy tagállam az e szerződésből eredő valamely kötelezettségét nem teljesítette, az ügyről indokolással ellátott véleményt ad, miután az érintett államnak lehetőséget biztosított észrevételei megtételére.

Ha az érintett állam a Bizottság által meghatározott határidőn belül nem tesz eleget a véleményben foglaltaknak, a Bizottság a Bírósághoz fordulhat.

Mint a legfőbb közösségi végrehajtó intézménynek, a Bizottságnak a kötelessége a 211. cikk alapján a közös piac megfelelő működésének és fejlődésének biztosítása, melynek érdekében - többek között -gondoskodnia kell az EKSz. rendelkezéseinek és az EKSz. alapján az intézmények által hozott rendelkezéseknek az alkalmazásáról. Ezen feladata teljesítésének egyik legfontosabb, ugyanakkor végső eszköze a 226. cikk szerinti eljárás, mely alapján az EuB-tól (erre az eljárásra az EB-nek nincs hatásköre) kérheti annak megállapítását, hogy az adott tagállam nem tett eleget az elsődleges, vagy a másodlagos közösségi jogból eredő meghatározott kötelezettségének.
A 226. cikk szerinti eljárás ikerpárja, a 227. cikk szerinti eljárás, ahol tagállam perelhet tagállamot szintén a közösségi jogból eredő kötelezettség nem teljesítésének megállapítása iránt, amelyben a Bizottság részvétele kötelező. E két eljáráshoz szorosan kapcsolódik a 228. cikk szabálya, amely egyrészt az előző két cikk szerinti eljárás végén hozott EuB-i ítélet kötőerejét rögzíti, másrészt, az ilyen ítélet esetleges tagállami meg nem tartása esetére tesz lehetővé egy újabb eljárás megindítását.

Eljárás szakaszai

A 226. cikk szerinti eljárás elődleges célja nem az, hogy a kötelezettségszegő tagállamot a Bizottság mindenáron "pellengére állítson" és az EuB elé idéztessen, hanem az adott kötelezettség teljesítésének kikényszerítése. Ezt a célt szolgálja az egész eljárás felépítése is: a keresetlevél benyújtása előtt az (1) bekezdésben konkrétan meghatározott perelőkészítő (informális) eljárásban kötelezően meg kell kísérelni a feleknek az egymás közötti egyeztetést, az álláspontok közelítését. Csak ennek esetleges sikertelensége vezethet a bizottsági perindításhoz.

1. Perelőkészítő szakasz

A Bizottságnak számára a 211. cikk szerinti feladatainak hatékony teljesítése érdekében létfontosságú, hogy megfelelő információval rendelkezzen a tagállamok közösségi jogból eredő kötelezettségeinek megtartása felől. Az egyik "leglátványosabb", s ily módon könnyen ellenőrizhető kötelezettségük az irányelvek átültetése, melynek megtörténtéről értesíteniük kell a Bizottságot. Mivel minden irányelv maga határozza meg az a határidőt, amelyen belül a tagállamoknak az átvételt meg kell valósítaniuk, a Bizottság ezen határidő után, ha valamelyik tagállamtól nem kapott értesítést, tudomással bír arról, hogy ezen kötelezettségének melyik tagállam nem tett eleget.
Az irányelvek átültetése mellett a tagállamoknak számtalan, a közösségi jogból eredő kötelezettségük van, amelyek mindhárom hatalmi ágat terhelik az EKSz. 10. cikkében megfogalmazott közösségi hűség elve alapján (lásd részletesen a 10. cikk magyarázatánál).
A Bizottság a legszélesebb körben igyekszik tájékozódni, így a sajtóból, az EP képviselőinek felszólalásaiból, valamint természetes és jogi személyek bejelentései útján. Ez utóbbi az egyik leggyakoribb, s ennek érdekében a Bizottság egy formanyomtatványt is rendszeresített a gyorsabb és hatékonyabb ügyintézés érdekében, ám ennek használata nem kötelező. (letölthető: http://ec.europa.eu/community_law/complaints/form/index_hu.htm címről) A bejelentő kérheti, hogy nevét és adatait kezeljék bizalmasan, ugyanakkor a Bizottság adott esetben tájékoztathatja őt arról, hogy a további vizsgálat szempontjából a nevének felfedése elengedhetetlen.
Magának a 226. cikk szerinti eljárásnak a megindítása ugyanakkor a Bizottság kizárólagos jogosultságai közé tartozik, azt kikényszeríteni nem lehet. Az EuB ezt a tézist először az 48/65. sz. Alfons Lütticke-ügyben fogalmazta meg, amikor arra az álláspontra helyezkedett, hogy a Bizottságtól nem lehet kikényszeríteni az EKSz. 230. illetve 232. cikke alapján, hogy az indítsa meg a 226. cikk szerinti eljárást. A luxemburgi Bíróságnak a 247/87. sz. Star Fruit-ügyben nyílt alkalma kiegészíteni ezzel kapcsolatos álláspontját. Itt a felperes belga cég az EKSz. 230. és 232. cikkét megjelölve arra kérte az EuB-t, hogy állapítsa meg, a Bizottság elmulasztotta a 226. cikk szerinti eljárást Franciaországgal szemben megindítani. Az ítélet tényállásából kiderül, hogy a felperes eredetileg írásbeli beadvánnyal fordult a Bizottsághoz, melyben azt sérelmezte, hogy a francia piacoknak banánnal való ellátására vonatkozó nemzeti rendelkezés a közösségi jog meghatározott rendelkezésébe ütközik, s ennek következtében őt közvetlenül anyagi kár is érte, mivel a beviteli tilalom alapján nem tudott eleget tenni francia ügyfelei megrendeléseinek. Mindezek alapján arra kérte a Bizottságot, hogy az indítsa meg Franciaországgal szemben az EKSz. 226. cikke alapján az eljárást. Ennek a sajátos perfajtának a természetét vizsgálva az EuB a következő megállapítást tette, hogy az EKSz. 226. cikkének céljából és értelméből az adódik, hogy a Bizottság nem köteles ezen előírás alapján eljárást indítani, hanem sokkal inkább mérlegelési jogkörébe tartozik annak elrendelése. Mindez kizárja az egyéneknek az arra való jogát, hogy meghatározott állásfoglalást követeljenek tőle. Csak ha a Bizottság véleménye szerint szegte meg a kérdéses tagállam a kötelezettségét, kell kiadnia indokolással ellátott állásfoglalást. Hasonló kérdést vizsgálta a luxemburgi Bíróság a C-371/89. sz. Maria-Theresia Emrich-ügyben is, ahol azonos következtetésre jutott.
A Bizottságot tehát semmiben sem köti az ilyen bejelentés, így a természetes és jogi személyek egy ilyen bejelentéssel nem kényszeríthetik ki a 226. cikk szerinti eljárás megindítását, ugyanakkor - a kialakult gyakorlat szerint - az eljárás megindításáról, s annak menetéről tájékoztatja a bejelentőt.
Még a 226. cikk szerinti eljárás hivatalos megindítása előtt, magától a tagállamtól is kérhet adatokat a Bizottság. E körben még semmilyen formális megkötés nincs, kétoldalú megbeszélések, levélváltások keretében történhet mindez.
Az információgyűjtés célja, hogy minél több adat tény, adat kerüljön a Bizottsághoz annak érdekében, hogy az esetleges tagállami kötelezettségszegésről megbizonyosodhasson. A gyanú, a sejtés önmagában még elég a 226. cikk szerinti eljárás megindításához.
A 226. cikk szerinti eljárás a Bizottság indokolással ellátott írásbeli véleményének a tagállam számára történ megküldésével kezdődik. Ez a dokumentum garanciális jellegű, ez jelöli ki a jogvita tárgyát és kereteit, ily módon irányadó az esetleges peres szakaszra is. (193/80. sz. Bizottság kontra Olaszország ügyben 1981. december 9-én hozott ítélet, 352/82. sz. Bizottság kontra Németország ügyben 1984. február 14-én hozott ítélet, C-279/94. sz. Bizottság kontra Olaszország ügyben 1997. szeptember 16-án hozott ítélet.) A vélemény kézbesítése a tagállam EK melletti Állandó Képviseletéhez történik.
A 226. cikk (1) bekezdése lehetővé teszi a tagállam számára, hogy a véleményre megtehesse észrevételeit. Ugyanakkor ez a bekezdés ne határozza meg, hogy mennyi időt kell biztosítani erre. Az EuB vonatkozó joggyakorlatában nem alakította ki ennek a határidőnek sem a minimumát, sem a maximumát, a gyakorlatban ez jelenleg általában 2 hónap. Az EuB álláspontja szerint a határidőnek megfelelőnek kell lennie ahhoz, hogy a tagállam ténylegesen élni tudjon ezzel a jogával, így az függ az eset összes körülményétől is. (293/85. sz. Bizottság kontra Belgium ügyben 1988. február 2-án hozott ítélet, C-473/93. sz. Bizottság kontra Luxemburg ügyben 1996. július 2-án hozott ítélet.) A Bizottság csak ezen határidő letelte után jogosult a keresetlevelet az EuB-hoz benyújtani. A keresetindítás a Bizottság számára jog, de semmiképp sem kötelezettség, így a perelőkészítő szakasz végén, még akkor is dönthet úgy, hogy nem él ezzel a jogával, ha megítélése szerint a tagállam még mindig nem tett maradéktalanul eleget az eljárás tárgyát képező kötelezettségének. A gyakorlatban azonban ezen eseteknek a száma elenyésző.
A keresetlevél benyújtásának határidejét nem határozza meg a közösségi jog. Az EuB is tartózkodott eddig attól, hogy konkrét időtartamhoz kösse ezt, mindössze azt a korlátot állította fel, hogy a keresetindítás jogával akkor már nem lehet élni, ha az eltelt idő alapján a tagállam jóhiszeműen azt gondolhatta, hogy elmarad a peres eljárás. Ugyanakkor ezt a tényt az eset összes körülményével együtt kell megvizsgálni. (C-96/89. sz. Bizottság kontra Hollandia ügyben 1991. május 16-án hozott ítélet) Az EuB ugyanakkor az egyik konkrét ügyben megengedhetőnek találta azt a kereseti kérelmet, amit a Bizottság a tagállami véleményadásra adott határidő letelte után hat évvel nyújtott be. (C-422/92. sz. Bizottság kontra Németország ügyben 1995. május 10-én hozott ítélet.)

2. Peres eljárás

A perben a Bizottságnak kell tudnia bizonyítani az alperesi tagállam közösségi jogból eredő kötelezettsége megszegésének tényét. A kötelezettség eredhet bármelyik elsődleges, vagy másodlagos közösségi jogforrásból, s azt a tagállam bármelyik hatalmi ága megvalósíthatja.
Sajátos problémát vet fel a nemzeti bíróságoknak a közösségi joggal kapcsolatos joggyakorlata, ugyanis a bírói függetlenség alkotmányos alapelve alapján a másik két hatalmi ág nem lehet semmilyen ráhatással az egyes bírósági határozatok tartalmára, így azt sem képes megakadályozni, hogy adott jogkérdésben ne alakuljon ki a közösségi joggal teljesen ellentétes, vagy legalább is nem megfelelő joggyakorlat. Nem véletlen, hogy a Bizottság hosszú évtizedekig tartózkodott attól, hogy a 226. cikk szerinti eljárás keretei között a tagállamokon számon kérje nemzeti bíróságaiknak a közösségi joggal kapcsolatos ítélkezési tevékenységét. 1990. augusztus 3-áig kellett várni arra, hogy a Bizottság története során először megindítsa a 226. cikk alapján az eljárás első, informális szakaszát, amikor Németországban a Szövetségi Legfelsőbb Bíróság (Bundesgerichtshof) elutasított egy felülvizsgálati eljárás iránti kérelmet, s így nem tette lehetővé, hogy az adott ügyben vitás közösségi jogi rendelkezés a luxemburgi Bíróság elé kerüljön értelmezésre. Az EUB elé azonban már nem került ez a konkrét eset.
Nem volt ennyire elnéző a Bizottság egy másik esetben, amikor az informális szakasz sikertelensége után, 2000. április 4-én végül is benyújtotta keresetlevelét az EuB-hoz az Olasz Köztársaság ellen. Ebben annak megállapítását kéri a luxemburgi Bíróságtól, hogy a tagállam nem teljesítette az EKSz. alapján fennálló kötelezettségeit, amikor nem módosította azon nemzeti eljárásjogi jogszabálya rendelkezéseit, mely jogi norma lehetővé tette az azt értelmező és alkalmazó bíróságok és hatóságok számára, hogy a közösségi jog megsértésével beszedett adók magánszemélyek részére történő visszatérítése olyan bizonyítási eljárást tett lehetővé, mely ezen adók visszatérítését a befizető számára gyakorlatilag lehetetlenné, vagy legalábbis rendkívül nehézzé tette. A luxemburgi Bíróság végül több mint három év elteltével, 2003. december 9. napján meghozott ítéletével a Bizottság keresetének teljes egészében helyt adott, és az Olasz Köztársaságot elmarasztalta.
Ez az eljárás nem volt előzmények nélküli, hiszen a kérdéses nemzeti jogi norma korábban, a C-343/96. sz. Dilexport-ügyben volt már - közvetve - előzetes döntéshozatali eljárás tárgya is. Az 1999. február 9. napján kihirdetett ítéletében az EUB kimondta, hogy amennyiben ezen nemzeti jogszabályi rendelkezés nemzeti bírósági alkalmazása kapcsán van egy olyan vélelem, amely a jogtalanul követelt vagy jogosulatlanul beszedett vámok és adók harmadik személyekre történő áthárítására vonatkozik, és amennyiben a kérelmezőre hárul e vélelem megdöntésének kötelezettsége a visszatérítés elérése érdekében, meg kell állapítani, hogy a szóban forgó rendelkezések ellentétesek a közösségi joggal.
Az olasz bíróságok joggyakorlata nem változott meg ezen ítélet hatására sem, és a Bizottság különösen azt sérelmezte, hogy az olasz legfelsőbb bíróság (Corte suprema di cassatione) is alkalmazza azt a vélelmet, ami gyakorlatilag negatív bizonyítási kötelezettséget ír elő a maguk igazát kereső felek számára.
Az EuB az előzmények, illetve az olasz bíróságok joggyakorlatának hosszas vizsgálata után, az ítéletében utalt arra, hogy egy nemzeti jogszabály hatályát a nemzeti bíróságok által azokra vonatkozóan adott értelmezésre tekintettel kell meghatározni. Amennyiben ugyanis egy nemzeti jogszabály esetében különböző bírósági értelmezések merülnek fel, amelyek közül egyesek az adott jogszabály közösségi joggal összeegyeztethető alkalmazását, míg mások azzal összeegyeztethetetlen alkalmazását eredményezik, "a legkevesebb, ami megállapítható az, hogy ez a jogszabály nem elég egyértelmű ahhoz, hogy biztosítva legyen a közösségi joggal összeegyeztethető alkalmazása."
A luxemburgi Bíróság ezzel az érveléssel az eset talán legnagyobb "csapdáját" kerülte ki. Kimondta ugyan, hogy az "élő jog" vizsgálatánál a nemzeti jogalkalmazó szervek gyakorlata az irányadó, közvetve mégsem őket, hanem a nemzeti jogalkotót marasztalta el azért, hogy olyan jogszabályt hozott létre, aminek értelmezése nem egyértelmű, és ítéletével ez utóbbi szervet kötelezte a jogszabály módosításra. Ezáltal "végrehajthatóvá" válik ez a határozata, mivel nem az elmarasztalt Olasz Köztársaság független harmadik hatalmi ága számára ír elő kötelezettséget, hanem törvényalkotó szervének.
A peres szakaszt lezáró ítéletében az EuB vagy elutasítja a Bizottság keresetét, vagy ha azt megalapozottnak találja, úgy megállapítja a konkrét tagállami kötelezettségszegés tényét. (lásd részletesen a 228. cikk magyarázatánál)

Közösségi jogból eredő tagállami kötelezettség nem teljesítésének megállapítása iránti per egyes speciális esetei

A 88. cikk (2) bekezdése speciális szabályokat tartalmaz az állami támogatásokkal kapcsolatban a 226. és a 227. cikkhez képest. Amennyiben ugyanis az ebben a körben hozott határozatának az érintett tagállamok a kitűzött határidőn belül nem tesznek eleget, úgy a perelőkészítő, informális szakasz kihagyása nélkül, közvetlenül az EuB-hoz fordulhat a Bizottság a tagállami kötelezettségszegés megállapítása iránt. A jogszabályok közelítésével kapcsolatban a 95. cikk (9) bekezdése szintén lehetővé teszi a Bizottság, vagy bármely tagállam részére, hogy közvetlenül az EuB-hoz fordulhassanak, ha megítélésük szerint egy másik tagállam a cikkben biztosított hatáskörével visszaél.
Végül, a 226. cikk szabályaitól némiképp eltérő rendelkezéseket fogalmaz meg a 237. cikk a tagállamoknak az EBB alapokmányából eredő kötelezettségeinek teljesítésére, illetve a nemzeti központi bankoknak a KBER alapokmányából eredő kötelezettségeinek teljesítésére vonatkozóan.

Tagállamok egymással szembeni pere a közösségi jogból eredő tagállami kötelezettség nem teljesítésének megállapítása iránt

EKSz. 227. cikk

Bármely tagállam a Bírósághoz fordulhat, ha megítélése szerint egy másik tagállam az e szerződésből eredő valamely kötelezettségét nem teljesítette.

Mielőtt egy tagállam keresetet nyújt be egy másik tagállam ellen az e szerződésből eredő valamely kötelezettség állítólagos megsértése miatt, az ügyet a Bizottság elé kell terjesztenie.

A Bizottság indokolással ellátott véleményt ad, miután az érintett államoknak lehetőséget biztosított arra, hogy kontradiktórius eljárás keretében szóban és írásban nyilatkozzanak.

Ha a Bizottság az ügy előterjesztésétől számított három hónapon belül nem ad véleményt, a vélemény hiányától függetlenül az ügyben a Bírósághoz lehet fordulni.

A Bizottsággal ellentétben a tagállamoknak nem feladatuk azt figyelni, hogy a többi tagállam betartja-e a közösségi jogból eredő kötelezettségeiket. Ugyanakkor az ő érdekükben is áll, hogy kivétel nélkül az összes többi tagállam betartsa azokat, s hogy az így megjelenő esetleges különbözőségek ne vezethessenek jogosulatlan előnyökhöz. A tagállamok ezen érdekét védi a 227. cikk, amely alapján saját jogon indíthatnak pert a kötelezettségszegő másik tagállam ellen az EuB-nál.
A 227. cikk szerinti eljárás összefügg a 292. cikk rendelkezésével, miszerint a tagállamok vállalják, hogy az EKSz. értelmezésére vagy alkalmazására vonatkozó vitáikat kizárólag az EKSz-ben előírt eljárások útján rendezik. Ezen szabályt testesíti meg a 227. cikk, s az abban foglalt eljáráson kívül a tagállamok egymással szemben a közösségi jogból eredő jogvitát nem vihetik más, nemzetközi bíróság elé.
A 227. cikk szerinti eljárás jogi természetét, célját, felépítését tekintve - némi szerkezeti eltéréssel, de - megegyezik a 226. cikk szerinti eljáráséval. A Bizottság ebben az eljárásban is kihagyhatatlan fél, szerepe mégis jelentősen eltér: itt nem "nyomoz", hanem sokkal inkább közvetít a felek között. Teszi mindezt kontradiktórius eljárás keretében, azaz szükségszerűen meg kell hallgatnia mindkét felet. A bizottsági egyeztetés írásban, levélváltás útján történik, ami ugyanakkor nem zárja ki annak lehetőségét, hogy a tagállamok egymás között - a Bizottságot kizárva - szóban is egyeztessenek. A Bizottság az írásbeli egyeztetés végén a 226. cikkhez hasonlóan indokolással ellátott véleményt köteles kiadni. Az egyeztetés időtartamát megköti a 227. cikk (3) bekezdése, amely alapján az ügynek a Bizottsághoz való előterjesztésétől számított három hónapon belül kell a véleményt megadnia, ugyanakkor ez a rendelkezés nem zárja ki az egyeztetések folytatását, csak azt teszi lehetővé, hogy az érintett tagállam benyújthassa keresetlevelét az EuB-hoz.
Ugyanakkor ennek az eljárásnak a megindítása nem jelenti akadályát annak, hogy a Bizottság saját jogon ugyanazon tagállammal szemben megindítsa a 226. cikk szerinti eljárást.
A 227. cikk szerinti eljárásra rendkívül ritkán kerül sor (az eddig ismert két ítélet: 141/78. sz. Franciaország kontra Nagy Britannia ügyben 1979. október 4-én hozott ítélet, C-388/95. sz. Belgium kontra Spanyolország ügyben 2000. május 16-án hozott ítélet), melynek okai egyrészt abban vannak, hogy kényes bel- és külpolitikai témává válhat az ugyanazon közösség egy másik tagállamával szembeni pereskedés, másrészt, a tagállamoknak az EK intézményein, így különösen a Tanácson és az Európai Tanácson belül számtalan lehetőségük van az egymással való egyeztetésre, a vitás kérdések informális megoldására.

Közösségi jogból eredő tagállami kötelezettségszegést megállapító ítélet hatálya

EKSz. 228. cikk

(1) Ha a Bíróság megállapítja, hogy egy tagállam nem teljesítette az e szerződésből eredő valamely kötelezettségét, az adott államnak meg kell tennie a Bíróság ítéletében foglaltak teljesítéséhez szükséges intézkedéseket.

(2) Ha a Bizottság megítélése szerint az érintett tagállam nem tette meg ezeket az intézkedéseket, miután a tagállamnak lehetőséget biztosított észrevételei megtételére, indokolással ellátott véleményt ad, amelyben megjelöli, hogy az érintett tagállam mely pontokban nem tett eleget a Bíróság ítéletének.

Ha az érintett tagállam a Bizottság által meghatározott határidőn belül nem teszi meg a Bíróság ítéletében foglaltak teljesítéséhez szükséges intézkedéseket, a Bizottság a Bírósághoz fordulhat. Egyúttal meghatározza az érintett tagállam által fizetendő átalányösszeg vagy kényszerítő bírság összegét, amelyet az adott körülmények között megfelelőnek ítél.

Ha a Bíróság megállapítja, hogy az érintett tagállam nem tett eleget az ítéletében foglaltaknak, a tagállamot átalányösszeg vagy kényszerítő bírság fizetésére kötelezheti.

Ez az eljárás nem érinti a 227. cikket.
A 226., illetve a 227. cikk szerinti eljárások végén hozott ítéletében az EuB - amennyiben a keresetet megalapozottnak tartja - megállapítja a tagállami kötelezettségszegés tényét. Ez minden szempontból megállapító és nem marasztaló ítélet. A 228. cikk (1) bekezdésének ezen szabálya ily módon tiszteletben tartja az alperesi tagállam szuverenitását.
Az EuB ítéletének rendelkező részében nem utalhat ily módon arra sem, hogy miként és milyen határidőn belül kell a tagállamnak meghoznia a szükséges intézkedéseket kötelezettségének teljesítése érdekében. Az EuB joggyakorlatában konkrét határidőt nem dolgozott ki, ugyanakkor megállapította, hogy ezen ítéleteit a tagállamok haladéktalanul kötelesek végrehajtani. (C-101/91. sz. Bizottság kontra Olaszország ügyben 1993. január 19-én hozott ítélet, C-334/94. sz. Bizottság kontra Franciaország ügyben 1996. március 7-én hozott ítélet)
Az ítéletnek ugyanakkor inter partes hatálya van, azzal a sajátossággal, hogy annak rendelkező részét - az indokolással együtt - az alperesi tagállam minden szervének figyelembe kell vennie. Így a nemzeti bíróságokat is köti az előttük folyamatban lévő ügyekben az ítélet, s annak tartalma alapján kell szükség szerint az érintett közösségi jogszabályból eredő kötelezettség teljesülését biztosítaniuk. (314/81, 315/81, 316/81 és 83/82. sz. Procureur de la République and Comité national de défense contre l’alcoolisme kontra Alex Waterkeyn és társai egyesített ügyekben 1982. december 14-én hozott ítélet)

Ítélet végrehajtásának kikényszerítése

Önmagában a 226. és a 227. cikkek szerinti eljárások még biztosítják teljesen azt, hogy az adott tagállam ténylegesen is eleget tegyen a közösségi jogból származó kötelezettségének. Az EuB ítélete alapján a 228. cikk (1) bekezdése szerint az alperesi tagállamnak meg kell tennie az abban foglaltak teljesítéséhez szükséges intézkedéseket.
A Maastrichti Szerződés hatályba lépéséig a pernyertes felek, azaz a Bizottság, vagy egy másik tagállam számára nem volt semmilyen lehetőség arra, hogy az EuB ítéletében foglaltakat be is tartassa a pervesztes tagállammal. Ezt a hiányt pótolta az újonnan bevezetett (2) bekezdés, amely egy új peres eljárás megindításával - ha nem is tökéletessé, de - hatékonyabbá teszi az alapítéletben foglaltak teljesítésének kikényszeríthetőségét. Nem hoz létre ugyanakkor egy önálló közösségi végrehajtási jogcímet, mint ahogy nem teremti meg az önálló közösségi végrehajtási eljárás alapjait sem.
A 228. cikk (2) bekezdése szerinti eljárás célja a kötelezettségszegő tagállamnak a kötelezettségszegést megállapító ítéletben foglaltak teljesítésére való ösztönzése, és ezáltal a közösségi jog tényleges alkalmazásának biztosítása. Ebben az eljárásban ismét a Bizottságé a legfontosabb feladat. Mint ahogy a közösségi jogból eredő kötelezettségének a tagállamok által történő betartását általánosan is figyelni kell (211. cikk), már ezen általános szabályból következően is feladata, hogy a 226., 227. cikk szerinti eljárások végén hozott ítéleteiben foglaltakat (amely szintén közösségi jogi kötelezettség) az érintett tagállamok teljesítették-e.
A Bizottságnak ebben az eljárásban is biztosítania kell, hogy az érintett tagállam - megkeresésére - megtehesse észrevételeit. Ennek az eljárásnak a felépítése (perelőkészítő szakasz, peres szakasz), garanciális szabályai és határidői mindenben megegyeznek a 226. cikk szerinti eljáráséval. (lásd részletesen a 226. cikk magyarázatánál)
Az egyetlen, ezen eljárás sajátosságából eredő különbség, hogy a Bizottságnak a keresetlevélben meg kell jelölnie a tagállam által fizetendő átalányösszeg, vagy kényszerítő bírság összegét. Az EuB ezen indítványhoz kötve van, s ha a per végén megállapítja, hogy a tagállam nem tett eleget az alapítéletében foglaltaknak, az alperesi tagállamot átalányösszeg, vagy kényszerítő bírság fizetésére kötelezheti.
Az átalányösszeg, illetve a kényszerítő bírság fogalmát az EuB eddigi ítéleteiben inkább körülírta, mintsem pontosan meghatározta. Az EuB szerint mindkét intézkedés célja közös, azaz, kötelezettségszegő tagállamnak a kötelezettségszegést megállapító ítéletben foglaltak teljesítésére való ösztönzése, és ezáltal a közösségi jog tényleges alkalmazásának biztosítása.
A kényszerítő bírság kényszerítő jellegének biztosítása érdekében figyelembe veendő alapszempontok főszabály szerint a jogsértés időtartama, súlyának foka és a szóban forgó tagállam fizetőképessége. E szempontok alkalmazásához figyelembe kell venni különösen az ítélet teljesítése elmaradásának a magán- és közérdeket érintő következményeit, és azt, hogy milyen sürgősen kell a szóban forgó tagállamot kötelezettségei teljesítésére szorítani. (C-304/02. sz. Bizottság kontra Franciaország ügyben 2005. július 12-én hozott ítélet.)
E két intézkedés valamelyikének alkalmazása attól függ, hogy melyikük alkalmas az adott ügy körülményeire tekintettel követett célok elérésére. Míg a kényszerítő bírság kiszabása különösen arra tűnik alkalmasnak, hogy ösztönözze a tagállamot, hogy a lehető legrövidebb időn belül szüntesse meg az olyan kötelezettségszegést, amely ilyen intézkedés hiányában folytatódna, addig az átalányösszeg kiszabása inkább az érintett tagállam kötelezettségei végrehajtása elmulasztásának a magán- és közérdekeket érintő következményeinek értékelésén alapul, különösen ha a kötelezettségszegés az azt először megállapító ítélet óta tartó hosszú időszakon keresztül tartósan fennállt.
Az EuB először a C-304/02. sz. Bizottság kontra Franciaország ügyben hozott ítéletében jutott arra a végkövetkeztetésre, hogy nem kizárt az EKSz. 228. cikk (2) bekezdése szerinti mindkét szankciófajta alkalmazása, különösen akkor, ha a kötelezettségszegés hosszú időn keresztül tartott, és tartósnak mutatkozik, mivel a "vagy" kötőszót az említett (2) bekezdésben halmozódást kifejező, és nem vagylagos értelemben kell olvasni.

Reformatórius jogkör a szankciók tekintetében

EKSz. 229. cikk

Az Európai Parlament és a Tanács által közösen, illetve a Tanács által e szerződés rendelkezéseinek értelmében elfogadott rendeletek a bennük előírt szankciók tekintetében teljes körű mérlegelési jogkört ruházhatnak a Bíróságra.

A 229. cikkben írt szankciók a 249. cikk (4) bekezdése szerinti határozatoknak minősülnek, amelyek - főszabály szerint - a 230. cikk szerinti eljárás alapját képezhetik. A 229. cikk rendelkezése szoros összefüggésben áll a 230. cikkel, az ott szabályozott eljárás kapcsán szélesíti az EuB hatáskörét. E rendelkezés nélkül ugyanis az EuB-nak csak arra lenne hatásköre, hogy a sérelmes szankciót tartalmazó határozatot megsemmisítse, a 229. cikk alapján azonban az EuB-nak "reformatórius" jogköre keletkezik, s meg is változtathatja a sérelmes szankciót.
Nem teljesen egyértelmű ugyanakkor, hogy a 229. cikk egy önálló eljárást hoz létre, vagy csak kiegészíti a 230. cikk szabályait. Az EuB eddigi joggyakorlatában egyértelműen amellett foglalt állást, hogy a 229. cikk kiegészíti a 230. cikk szerinti hatáskörét, s szabályait ezen eljárás keretei között kell figyelembe vennie. (193/83. sz. Windsurfing International kontra Bizottság ügyben 1986. február 25-én hozott ítélet.)
További feltétele a 229. cikk alkalmazásának, hogy arra az EP és a Tanács által közösen, illetve a Tanács által elfogadott rendelet kifejezetten feljogosítsa az EuB-t. A két közösségi intézmény eddig meglehetősen kevés alkalommal, mindössze öt rendeletben élt ezzel a lehetőséggel, amelyek közül a legjelentősebb a közösségi versenyjog területére eső Tanács 17. rendelet első rendelete a Szerződés 85. és 86. cikkének végrehajtásáról. A további négy rendelet: Tanács 11. számú rendelete a közlekedési díjak és feltételek közti diszkrimináció eltörléséről az EGKSz. 79. cikk (3) bekezdésének alkalmazása kapcsán, Tanács 1017/68/EGK rendelete (1968. július 19.) a vasúti, közúti és belvízi szállítási ágazatokra vonatkozó versenyszabályok alkalmazásáról, Tanács 4056/86/EGK rendelete (1986. december 22.) a Szerződés 85. és 86. cikkének a tengeri szállításra történő alkalmazására vonatkozó részletes szabályok megállapításáról, Tanács 3975/87/EGK rendelete (1987. december 14.) a légiközlekedési ágazat vállalkozásaira vonatkozó versenyszabályok alkalmazásával kapcsolatos eljárás megállapításáról.

Hatáskör a közösségi ipari tulajdonjogokat alapító jogi aktusok alkalmazásával kapcsolatos jogviták elbírálására

EKSz. 229a. cikk

E szerződés egyéb rendelkezéseinek sérelme nélkül a Tanács, a Bizottság javaslata alapján és az Európai Parlamenttel folytatott konzultációt követően, egyhangú határozattal úgy rendelkezhet, hogy a Bíróságot - a Tanács által meghatározott mértékben - hatáskörrel ruházza fel az e szerződés alapján elfogadott, közösségi ipari tulajdonjogokat alapító jogi aktusok alkalmazásával kapcsolatos jogviták elbírálására. A Tanács e rendelkezéseket a tagállamoknak alkotmányos követelményeiknek megfelelő elfogadásra ajánlja.

A Bizottság 2000 augusztusában közzétett ajánlásában az egységes közösségi szabadalmi jog megteremtésének szükségessége mellett érvelt, s e körben javasolta, hogy az EuB hatásköre terjedjen ki az ezzel kapcsolatos jogvitákra is. A Nizzai Szerződéssel az EKSz.-be került 229a. cikk ennek a törekvésnek a terméke. A tagállamok között ugyan még nem volt teljes egyetértés a Bizottság ajánlásaival kapcsoltban, mégis megteremtették az elsődleges közösségi jogi alapjait annak, hogy az ezzel kapcsolatos jogviták az EUB hatáskörébe kerüljenek. A Nizzai Szerződéshez fűzött 17. sz. Nyilatkozat ugyanakkor némileg kétségessé teszi a gyors előrelépést, tekintettel arra, hogy abban a tagállamok úgy foglaltak állást, hogy a 229a. cikk nem dönti el előre az EKSz. alapján elfogadott, közösségi ipari tulajdonjogokat alapító jogi aktusok alkalmazásával összefüggő jogviták elbírálására adott esetben kialakítandó bírósági keretek megválasztásának kérdését.
A 229a. cikk részletes és sajátos jogalkotási eljárást ír elő az EuB-nak a közösségi szabadalmi joggal kapcsolatos hatáskörének esetleges bővítése tekintetében. Ennek köszönhetően nem kell az EUSz. 48. cikke szerinti eljárásban módosítani az EKSz.-t ezzel kapcsolatban. A 229a. cikk értelmében csak és kizárólag a Bizottságtól indulhat el az eljárás, ő tehet javaslatot a konkrét módosításra. Az Európai Parlamentnek konzultációs joga van, a Tanácsnak pedig egyhangúan kell határoznia. Az így megszületett jogi normát azonban még a tagállamoknak is el kell fogadniuk, alkotmányos követelményeiknek megfelelően.
A 229a. cikk szerinti hatáskör bővítésre ezidáig nem került sor.

Közösségi jogi aktus semmisnek nyilvánítása iránti eljárás

EKSz. 230. cikk

A Bíróság megvizsgálja az Európai Parlament és a Tanács által közösen elfogadott jogi aktusok jogszerűségét, valamint a Tanács, a Bizottság és az EKB jogi aktusait, kivéve az ajánlásokat és a véleményeket, továbbá az Európai Parlament harmadik személyekre joghatással járó aktusait.

E célból a Bíróság hatáskörrel rendelkezik az olyan keresetek tekintetében, amelyeket valamely tagállam, az Európai Parlament, a Tanács vagy a Bizottság nyújt be hatáskör hiánya, lényeges eljárási szabályok megsértése, e szerződés vagy az alkalmazására vonatkozó bármely jogi rendelkezés megsértése vagy hatáskörrel való visszaélés miatt.

A Bíróság azonos feltételek mellett rendelkezik hatáskörrel a Számvevőszék és az EKB által előjogaik megóvása érdekében indított keresetek tekintetében.

Bármely természetes vagy jogi személy azonos feltételek mellett indíthat eljárást a neki címzett határozat vagy az olyan határozat ellen, amelyet ugyan rendeletként vagy egy másik személyhez címzett határozatként hoztak, de őt közvetlenül és személyében érinti.

Az e cikkben szabályozott eljárásokat, az esettől függően, az intézkedés kihirdetésétől vagy a felperessel történő közlésétől, illetve ennek hiányában attól a naptól számított két hónapon belül kell megindítani, amikor arról a felperes tudomást szerzett.

A 230. cikk az EuB egyik legfontosabb, garanciális jellegű eljárást szabályozza, s a közösségi jogi normák jogszerűségének bírósági felülvizsgálatát teszi lehetővé. Ilyen értelemben szoros összefüggésben áll az EUSz. 46. cikk c) pontja alapján 35. cikk (6) bekezdésével, ami alapján az EuB hatáskörrel rendelkezik a III. pillérben meghozott kerethatározatok, illetve határozatok jogszerűségének felülvizsgálatára. A 230. cikk szerinti eljárás végén hozott határozat szabályait a 231. cikk szabályozza. Ezen eljárással kapcsolatban, a rendeletek alkalmazhatóságára tekintettel tartalmaz speciális szabályokat a 241. cikk. a Ez az eljárás ugyanakkor nincs összefüggésben a 235. cikk szerinti kártérítési perrel, ezen utóbbi eljárás a 230. cikk szerinti eljárástól függetlenül megindítható.
Az EKSz. 225. cikk (1) bekezdése és az alapokmány 51. cikke értelmében a közösségi intézmények, illetve a tagállamok által indított, közösségi jogi aktus semmisnek nyilvánítása iránti eljárás az EuB hatáskörébe tartoznak, a 230. cikk (4) bekezdése szerinti eljárásra pedig - melyet természetes vagy jogi személyek indíthatnak - az Elsőfokú Bíróság rendelkezik hatáskörrel.

1. A (2) és (3) bekezdés szerinti eljárás

1.1. Peres felek

A (2) és a (3) bekezdés lényegében egy eljárást szabályoz, azzal, hogy különbséget tesz a perindításra jogosultak között. Míg a (2) bekezdés alapján a tagállamok, az Európai Parlament, a Tanács és a Bizottság általánosságban, minden, az (1) bekezdésben felsorolt közösségi jogi aktus felülvizsgálatát kérhetik az EuB-tól, addig a (3) bekezdés értelmében a Számvevőszék és az EKB ennél szűkebb körben, csak és kizárólag előjogaik megóvása érdekében teheti meg mindezt.
A (2) bekezdésben használt tagállam kifejezés az egész országra vonatkozik, annak egyes részei, összetevői (tartomány, megye stb.) nem jogosultak saját nevükben a 230. cikk szerinti perindításra. (C-95/97. sz. Région wallonne kontra Bizottság ügyben 1997. március 21-én hozott ítélet, C-298/89. sz. Government of Gibraltar kontra Tanács ügyben 1993. június 29-én hozott ítélet.)
Az alperes mindig az a közösségi intézmény, amelyik a keresetlevéllel megtámadott közösségi jogi normát hozta. Amennyiben azt a Tanács és az EP együttdöntési eljárás keretei között hozta meg, úgy mindkét intézmény alperes.

1.2. Per tárgya

A (2) és (3) bekezdés szerinti per tárgya az (1) bekezdésben felsorolt, az EP és a Tanács által közösen elfogadott jogi aktusok jogszerűsége, valamint a Tanács, a Bizottság és az EKB jogi aktusai, kivéve az ajánlásokat és a véleményeket, továbbá az EP harmadik személyekre joghatással járó aktusait. E szabályozás lényege, hogy csak a ténylegesen joghatással járó közösségi jogi normák lehessenek a bírói felülvizsgálat tárgyai.
Az EuB ezzel kapcsoltan tágan értelmezi saját hatáskörét, s a 249. cikk (1) bekezdésében nevesített közösségi jogi aktusokon (rendelet, irányelv, határozat) túlmenően a 230. cikk szerinti eljárásban felülvizsgálhatónak tekintette az ERASMUS programot, illetve a Tanács AETR határozatát is. Az EuB ezen ítéleteiben amellett érvelt, hogy nem a jogi norma formáját, hanem tényleges joghatását kell figyelembe venni. Ezt pedig a 230. cikk szerinti eljárás azon céljával indokolta, hogy annak a közösségi jog tiszteletben tartását kell biztosítania az EKSz. értelmezése és alkalmazása során. Az (1) bekezdés megszorító értelmezése ezt a célt veszélyeztetné.
A joghatással járó közösségi jogi normák közül kivételt képeznek az (1) bekezdés alapján az EP harmadik személyekre vonatkozó aktusai. Így nem lehet pl. ezen eljárás tárgya egy parlamenti vizsgálóbizottság összeállításáról szóló határozat, egy interparlamentáris küldöttség elnökének kinevezéséről szóló határozat, vagy a költségvetés végrehajtásáról szóló határozat.

1.3. Keresetindításra nyitva álló határidő

Az (5) bekezdés értelmében a (2) és (3) bekezdés szerinti eljárásokat az intézkedés kihirdetésétől számított két hónapon belül kell megindítani. Az Eljárási Szabályzat 81. cikk 1. §-a ezt annyiban pontosítja, hogy e határidőt a jogi aktusnak az Európai Unió Hivatalos Lapjában való kihirdetésétől számított tizennegyedik nap végétől kell számítani. A 2. § ehhez még annyit tesz hozzá, hogy az eljárási határidők a távolságra tekintettel tíznapos átalány határidővel meghosszabbodnak.
A keresetindítási határidő garanciális jellegű szabály, ami - többek között - azt hivatott biztosítani, hogy ne lehessen a közösségi jogi aktusok érvényességét újra és újra kétségbe vonni, s ezáltal a jogbiztonságot veszélyeztetni. Az EuB következetesen hivatalból vizsgálja a keresetindítási határidő betartását, s érdemi vizsgálat nélkül elutasítja a határidő után érkezett keresetleveleket. Igazolási kérelemnek e körben nincs helye.

2. A (4) bekezdés szerinti eljárás

2.1. Peres felek

A (4) bekezdés értelmében felperes bármely természetes vagy jogi személy lehet. A perképesség ily módon nemcsak az uniós polgárokra, vagy az Unió területén székhellyel rendelkező jogi személyekre korlátozódik, s ezáltal nem uniós országok állampolgárai, vagy ott székhellyel rendelkező jogi személyei is megindíthatják ezt az eljárást. Ennek különösen a közösségi versenyjog területén van kiemelkedő jelentősége.
A jogi személy fogalma alatt az EuB nem feltétlenül az egyes nemzeti jogokban használt megfelelőket használja és érti, hanem egyre inkább megfigyelhető, hogy ennek a terminus technikusnak egy sajátos, közösségi jogi változatát alakítja ki, elsősorban működésüket vizsgálva, az elérendő szabályozási célra tekintettel. Ezen joggyakorlata alapján az EuB elegendő tartja a 230. cikk (4) bekezdés szerinti eljárás megindításához, ha a felperes olyan jellemzőkkel bír, amelyek tipikusan a jogi személyiséghez kötődnek, így különösen - akár korlátozott mértékű - autonómia és felelősség. Ily módon jogi személynek minősül minden közjogi testület és egyesület, amelyek nemzeti joguk alapján jogképesek, mint pl. régiók, vagy a tartományok, az egyházak, a kamarák, a közalapítványok. A (4) bekezdés szerinti jogi személynek minősülnek továbbá mindazok, akiket a nemzeti magánjogi jogszabályaik annak minősítenek.
Alperes mindig az a közösségi intézmény, amelyik a sérelmes határozatot hozta: így az lehet a Tanács, a Bizottság, az EP, a Tanács és az EP együtt, illetve az EKB.

2.2. Per tárgya

A (4) bekezdés alapján perindításra joga korlátozottabb a (2) és (3) bekezdésben megjelölt jogosultaknál, és az (1) bekezdésben felsorolt közösségi jogi normákhoz képest csak a nekik címzett határozat, vagy az olyan határozat ellen, amelyet ugyan rendeletként vagy egy másik személyhez címzett határozatként hoztak, de őt közvetlenül és személyében érinti.
A per tárgya minden esetben a sérelmes szabályozás, és nem az azt tartalmazó jogi norma maga. A (4) bekezdésben használt határozat megjelölést nem a 249. cikk értelmében használja az EuB, hanem mint a kérdéses intézkedés meglétére. Ily módon minden olyan intézkedés, amely joghatással bír és a felperes jogi érdekét sérti, a (4) bekezdés szerinti keresettel megtámadható, azaz, az intézkedés formájának, annak megtámadhatósága tekintetében nincs jelentősége.

2.3. Keresetindításra nyitva álló határidő

Hasonlóan a (2) és (3) bekezdés szerinti eljárásoknál a keresetindításra nyitva álló határidőre, a (4) bekezdés szerinti eljárásra is az (5) bekezdés szabályai az irányadók, azaz, az esettől függően, az intézkedés kihirdetésétől vagy a felperessel történő közlésétől, illetve ennek hiányában attól a naptól számított két hónapon belül kell megindítani, amikor arról a felperes tudomást szerzett. Az Eljárási Szabályzat 81. cikk 1. §-a a kihirdetésről annyit mond, hogy e határidőt a jogi aktusnak az Európai Unió Hivatalos Lapjában való kihirdetésétől számított tizennegyedik nap végétől kell számítani. A határozat közlésére az EKSz. 254. cikk (3) bekezdése az irányadó. A tudomásszerzés, mint a keresetindításra nyitva álló határidő kezdőidőpontja, mindezekhez képest kisegítő jellegű, s így alkalmazására is csak akkor kerülhet sor, ha a konkrét másik két eset az adott tényállásra nem vonatkoztatható. A tudomásszerzés tényét az EuB akkor tartja megalapozottak, ha az érintett számára lehetőség volt az adott jogi aktust ténylegesen és teljesen megismerésére.

3. Semmisnek nyilvánítási okok

A közösségi jogi aktus semmissé nyilvánítása iránti kereset megalapozott, ha a (2) bekezdésben felsorolt okok közül (hatáskör hiánya, lényeges eljárási szabályok megsértése, az EKSz., vagy az alkalmazására vonatkozó bármely jogi rendelkezés megsértése, hatáskörrel való visszaélés) legalább egy fennáll. Az EuB ugyanakkor ezen eljárása keretei között nincs kötve a keresetlevélben megjelölt semmisségi okhoz, attól eltérve, hivatalból vizsgálva, más okból is semmisnek nyilváníthatja a per tárgyát képező közösségi jogi aktust.

3.1. Hatáskör hiánya

A hatáskör esetleges hiányát az EuB minden esetben erre irányuló kérelem hiányában is, hivatalból vizsgálja. Eddigi joggyakorlatában ennek négy esetét különböztette meg: közösségi hatáskör hiánya, közösségi intézmény hatáskörének hiánya, területi- illetve tárgyi hatály hiánya. Az első esetben olyan kérdésben született közösségi jogi norma, amely területre nézve az EK-nak nincs jogalkotási hatásköre, vagy azt az EKSz. 5. cikk (2) bekezdése szerinti szubszidiaritás elvével ellentétesen állapította meg. A második esetben az EuB a 7. cikk (1) bekezdésének második mondatában írtak megtartását vizsgálja, miszerint az egyes közösségi intézmények az EKSz.-ben rájuk ruházott hatáskörök keretén belül járnak el. A harmadik esetben olyan közösségi jogi normák vizsgálatáról van szó, amelyek nem megengedett módon területi hatályukat az EK-n kívüli országokra is kiterjesztik. Végül, a tárgyi hatály kapcsán az EuB azt vizsgálja, hogy az adott jogi norma a 249. cikk előírásainak megfelelő formában jött-e létre.

3.2. Lényeges eljárási szabályok megsértése

A lényeges eljárási szabályok esetleges megsértését az EuB szintén hivatalból vizsgálja, az adott jogi normát azonban csak akkor nyilvánítja semmisnek, ha maga az eljárási szabály - nem pedig annak megsértése - lényeges. Lényegesnek minősít az EuB minden olyan előírást, amelyek az adott jogi norma tartalmára befolyással vannak, illetve a címzettek védelmét szolgálják.
Az EuB eddigi joggyakorlata alapján lényeges eljárási szabálynak minősül: a jogalkotási eljárás során a véleményezési és részvételi jogok, még akkor is, ha azoktól egyes érintett személyek érdekében történik eltérés, az EKSz.-beli jogi alap téves megválasztása, a közösségi intézmény eljárási szabályzatában írtak megsértése abban az esetben, ha abból a személyeknek konkrét jogaik származnak és a jogbiztonságot szolgálják, valamint a 253. cikkben szabályozott indokolási kötelezettség figyelmen kívül hagyása.

3.3. EKSZ., vagy az alkalmazására vonatkozó bármely jogi rendelkezés megsértése

Ez az általános semmisségi ok a másik három speciális okot mintegy összefoglalja, ugyanakkor megteremti annak lehetőségét is, hogy mindazok a jogi aktusok, amelyek nem esnek a három speciális ok hatálya alá, ugyanakkor az elsődleges közösségi jogba ütköznek, az EuB semmisnek nyilváníthassa.

3.4. Hatáskörrel való visszaélés

A hatáskörrel való visszaélés tilalmát az EuB a nemzeti jogoktól eltérően, autonóm tartalommal értelmezte. Ez alapján ilyennek minősül, ha egy adott intézkedést azért hoztak, hogy ezzel az adott tényállásra az EKSz.-ben előírt eljárást megkerüljenek. Ezen meghatározás miatt eddig a gyakorlatban csak elenyésző számban történt sikeres hivatkozás erre a semmisségi okra. Az EKSz., vagy az alkalmazására vonatkozó bármely jogi rendelkezés megsértésére, mint általános semmiségi okra való esetleges hivatkozással ugyanakkor kikerülhető ez a nehezen érvényesíthető semmisségi ok.

Semmiséget megállapító határozat

231. cikk

Ha a kereset megalapozott, a Bíróság a megtámadott jogi aktust semmisnek nyilvánítja.

A rendeletek esetében, ha a Bíróság szükségesnek ítéli, megjelöli a semmisnek nyilvánított rendeletnek azokat a joghatásait, amelyek továbbra is fennmaradnak.

Amíg az EuB (EFB) a konkrét közösségi jogi normát jogerős ítéletével semmisnek nem nyilvánítja, addig azt érvényesnek kell tekinteni, s alkalmazni kell. Amennyiben a megtámadott jogi aktus több, egymástól különálló részből áll, úgy az ítéletben lehetőség nyílik csak egy adott rész semmissé nyilvánítására is, ezzel szemben, ha az egyes részek egymástól elválaszthatatlan egységet alkotnak, úgy csak az egész jogi norma semmissé nyilvánítás lehetséges.
A semmisséget megállapító határozat rendeletek és irányelvek esetén erga omnes-, határozatok esetén azonban csak inter partes hatályúak. Főszabály szerint minden semmisséget megállapító határozat ex tunc hatályú, ez alól a (2) bekezdésben megállapítottak szerint van helye kivételnek.

Fennmaradó joghatások

A (2) bekezdés szerint rendeletek esetén az EuB korlátozhatja semmisséget megállapító határozatának ex tunc hatályát. Ez a rendelkezés elsősorban azt a célt szolgálja, hogy a jogbiztonság, a harmadik személyek jóhiszeműen megszerzett jogai, illetve a 230. cikk szerinti eljárás jogvédelmi szerepe közötti egyensúlyt fenntartva az EuB-nak széles mérlegelési lehetősége legyen az egymással esetleg ellentétes érdekek feloldása tekintetében. Ez alapján az EuB megteheti, hogy ítéletében a rendelet bizonyos szabályait az új rendelet megalkotásáig hatályában fenntartja, vagy a megtámadott rendelet adott szabályainak semmiségét ex nunc hatállyal mondja ki. Az EuB ezen rendelkezést tágan értelmezve, azt kiterjesztette az irányelvekre és a határozatokra is, valamint a 234. cikk szerinti előzetes döntéshozatali eljárásra is.

Közösségi intézmény mulasztásának megállapítása iránti eljárás

232. cikk

Ha az Európai Parlament, a Tanács vagy a Bizottság e szerződést megsértve elmulasztja a döntéshozatalt, a tagállamok és a Közösség többi intézménye keresettel fordulhatnak a Bírósághoz a jogsértés megállapítása iránt.

A kereset csak akkor elfogadható, ha az érintett intézményt előzetesen felkérték, hogy járjon el. Ha a felkéréstől számított két hónapon belül az érintett intézmény nem foglal állást, a keresetet további két hónapon belül lehet megindítani.

Bármely természetes vagy jogi személy az előző bekezdésekben foglalt feltételek mellett panasszal fordulhat a Bírósághoz, ha a Közösség valamely intézménye elmulasztott valamely neki címzendő jogi aktust - az ajánlások és vélemények kivételével - meghozni.

A Bíróság azonos feltételek mellett rendelkezik hatáskörrel az EKB által a hatáskörébe tartozó területeken indított, valamint az EKB ellen indított keresetek tekintetében.

Közösségi jogi aktus semmisnek nyilvánítása iránti, a 230. cikkben szabályozott eljárást egészíti ki a 232. cikk szerinti, a közösségi intézmény mulasztásának megállapítása iránti eljárás. A két eljárás az EuB jogértelmezése szerint egy és ugyanazon célt szolgálja: a közösségi intézmények törvényes működésének ellenőrzését. A különbség az, hogy míg az előbbi a "végtermék". A meghozott jogi norma oldaláról teszi lehetővé a törvényességi kontrollt, addigi az utóbbi az intézmények törvénytelen "hallgatása" ellen teszi lehetővé a fellépést.
A két eljárás szabályozása több mindenben is hasonlóságot mutat, így különösen a perindításra jogosultak köre és az azok közötti különbségtétel (privilegizált, nem privilegizált) tekintetében. A 232. cikk szabályai ugyanakkor járulékos jellegűek 230. cikk rendelkezéseihez képest: amennyiben ugyanis az a közösségi intézmény, amellyel szemben a döntéshozatal elmulasztása felmerült, mégis meghozza a hatáskörébe tartozó jogi normát, a 232. cikk szerinti eljárás megindításának nincs helye. A közösségi intézmény mulasztásának megállapítása iránti eljárásnak nincs helye továbbá olyan igények érvényesítése esetében sem, amelyre a közösségi jog más jogi eszközöket biztosít, még akkor sem, ha ezen utóbbi jogi eszközök nem állnak a 232. cikk szerint perindításra jogosultak rendelkezésére.
A 232. cikk szerinti eljárás a 225. cikk (1) bekezdése értelmében főszabály szerint az EB hatáskörébe tartozik. Ez alól két kivétel van: a 225. cikk (1) bekezdés ugyanis lehetővé teszi, hogy ezek a perek bírói különtanácsok hatáskörébe kerüljenek, illetve azt is, hogy az alapokmány állapítson meg az EuB javára eltérő rendelkezést. Az előbbire még nem került sor, az alapokmány 51. cikke azonban úgy rendelkezik, hogy továbbra is az EuB rendelkezik hatáskörrel az EKSz. 230 és 232. cikkében említett azon keresetek elbírálására, amelyeket a tagállamok valamelyike nyújt be az Európai Parlament vagy a Tanács, illetve - amennyiben közösen járnak el - mindkettőjük valamely jogi aktusa, illetve mulasztása miatt, kivéve a Tanács által az EKSz. 88. cikkének (2) bekezdés alapján elfogadott határozatokat, a Tanács által az EKSz. 133. cikke értelmében a kereskedelem védelmére vonatkozó valamely tanácsi rendelet alapján elfogadott jogi aktusokat, azokat a jogi aktusokat, amelyek révén a Tanács az EKSz. 202. cikkének harmadik francia bekezdésével összhangban a végrehajtási hatáskört maga gyakorolja. Az EuB hatáskörébe tartozik továbbá a tagállam által a Bizottságnak az EKSz. 11a. cikke szerinti valamely jogi aktusa, illetve mulasztása miatt indított per. Szintén a Bíróság hatáskörébe tartozik azoknak az ugyanezen cikkeken alapuló kereseteknek az elbírálása, amelyeket a Közösségek intézményei vagy az Európai Központi Bank nyújt be az Európai Parlament vagy a Tanács, illetve - amennyiben közösen járnak el - mindkettőjük vagy pedig a Bizottság valamely jogi aktusa, illetve mulasztása miatt, továbbá amelyeket a Közösségek valamely intézménye nyújt be az Európai Központi Bank valamely jogi aktusa, illetve mulasztása miatt.
A 232. cikk és a 230. cikk szerinti eljárások végén hozott határozatok vonatkozásában a 233. cikk szabályai az irányadók.

Peres felek

A perindításra jogosultak között különbséget tesz az (1) illetve a (3) bekezdés: míg a tagállamok és a közösségi intézmények ezen joga korlátlan (privilegizált felperesek), addig a természetes- és jogi személyek csak a nekik címzendő jogi aktus meghozatalának elmulasztása esetén élhetnek ezen jogukkal (nem privilegizált felperesek). Speciális szabályokat tartalmaz a (4) bekezdés az Európai Központi Bank vonatkozásában: ez a - 7. cikk alapján nem közösségi - intézmény, a hatáskörébe tartozó területeken a közösségi intézményekkel azonos feltételekkel indíthatja meg a 232. cikk szerinti eljárást.
A (3) bekezdés értelmében felperes bármely természetes vagy jogi személy lehet. A perképesség ily módon nemcsak az uniós polgárokra, vagy az Unió területén székhellyel rendelkező jogi személyekre korlátozódik, s ily módon nem uniós országok állampolgárai, vagy ott székhellyel rendelkező jogi személyei is megindíthatják ezt az eljárást.
A jogi személy fogalma alatt az EuB nem feltétlenül az egyes nemzeti jogokban használt megfelelőket használja és érti, hanem egyre inkább megfigyelhető, hogy ennek a terminus technikusnak egy sajátos, közösségi jogi változatát alakítja ki, elsősorban működésüket vizsgálva, az elérendő szabályozási célra tekintettel. Ily módon jogi személynek minősül minden közjogi testület és egyesület, amelyek nemzeti joguk alapján jogképesek, mint pl. régiók, vagy a tartományok, az egyházak, a kamarák, a közalapítványok. A (3) bekezdés szerinti jogi személynek minősülnek továbbá mindazok, akiket a nemzeti magánjogi szabályaik annak minősítenek.
Az alperesi legitimáció szabályai némileg következetlenek a 232. cikkben: míg az (1) bekezdés tételesen felsorolja, hogy a tagállamok, illetve a közösségi intézmények által indított perekben az Európai Parlament, a Tanács, vagy a Bizottság lehetnek az alperesek, addig a (3) bekezdés értelmében, a természetes-, vagy jogi személyek által indított eljárásokban az alperes - általánosan megfogalmazva - valamelyik közösségi intézmény lehet. Ily módon a természetes, vagy jogi személyek - a tagállamokkal és a közösségi intézményektől eltérően - a Számvevőszék ellen is megindíthatják a 232. cikk szerinti eljárást.

Eljárás szakaszai

A 226. cikkhez hasonlóan, ez az eljárás is kétlépcsős: a keresetlevél benyújtása előtt a felperesnek kötelezően fel kell keresnie a mulasztó intézményt annak érdekében, hogy az járjon el. Ennek a szabályozásnak a célja, hogy az elmulasztott döntéshozatal minél előbb pótlásra kerüljön, s a sérelmes jogi helyzet megszűnjön, tekintettel többek között arra is, hogy az Elsőfokú Bíróságnak ezen eljárás végén meghozott határozata a mulasztó intézmény döntését nem pótolja. A perelőkészítő szakasz egyúttal részben tehermentesíti is az Elsőfokú Bíróságot. A perelőkészítő szakasz további rendeltetése, hogy rögzítse a felperes személyét és a per tárgyát: a peres eljárásban ugyanis már csak az lehet felperes, csak azon konkrét mulasztás megállapítását kérheti, aki azt megelőzően az érintett intézményt a meghatározott döntés meghozatalára felkérte.

1. Perelőkészítő szakasz

A 232. cikk szerinti eljárás - s azon belül is a perelőkészítő szakasz - a felperesnek a mulasztó közösségi intézmény megkeresésével indul. Ezen megkereséssel kapcsolatban formai megkötés nincs, ugyanakkor az gyakorlatilag csak írásban kivitelezhető. Tartalmát tekintve ugyanakkor az EuB a következő alapkövetelményeket fogalmazta meg: konkrétan meg kell nevezni azt az intézkedést, amit az intézmény elmulasztott oly módon, hogy az intézmény számára egyértelműen beazonosítható legyen, hogy mit várnak el tőle, valamint egyértelműen utalni kell arra, hogy a felperes az intézmény állásfoglalását várja a megkeresésre, s amennyiben azt a a (2) bekezdésben előírt két hónapos határidőn belül nem kapja meg, úgy az Elsőfokú Bírósághoz fordul.
Ennek a megkeresésnek a megküldése nincs határidőhöz kötve, ily módon azt nem zárja ki az a tény, hogy a felperes esetlegesen már régóta tudott a közösségi intézmény mulasztásáról. Ennek a jognak a gyakorlása ugyanakkor nem teljesen korlátok nélküli: az EuB jogértelmezése szerint ezzel a joggal nem szabad visszaélni, s a megkeresést olyan időn belül kell a közösségi intézménynek megküldeni, hogy az annak működését tárgyi okokból ne akadályozza.
Keresetindításnak csak azután van helye, hogy a közösségi intézmény a megkeresésre a (2) bekezdés alapján két hónapon belül nem foglal állást. Formailag ebben az esetben nem a 249. cikk szerinti állásfoglalásról van szó, hanem ilyennek minősül az adott intézménynek a megkeresésre adott, egyértelműen a tárgyra vonatkozó bármilyen válasza. Amennyiben az intézmény a megkeresést megalapozottnak találja, úgy arról értesíti a felperest, hogy a szükséges döntést meghozza. Amennyiben az így meghozott döntés a felperes szerint nem megfelelő, úgy azt a 230. cikk alapján megtámadhatja. Ugyanez a jogvédelmi eszköz áll a felperes rendelkezésére akkor is, ha az intézmény a megkeresésre adott válaszában arról tájékoztatja őt, hogy kérését megalapozatlanak találja. Mindabból az is következik, hogy ha az intézmény állásfoglalása a felperes megkeresésére egyértelmű, s a kéthónapos határidőn belül született meg, úgy a 232. cikk szerinti eljárás még akkor sem folytatható, ha a perelőkészítő szakasz a felperesre nézve nem járt eredménnyel.
Amennyiben azt intézmény a két hónapos határidőn belül egyáltalán nem válaszol, vagy arra hivatkozik, hogy a tényállás újbóli megvizsgálását tartja fontosnak, vagy csak közbenső jelentést tesz a döntés meghozatalának állásáról, vagy olyan bizonytalan tartalmú választ ad, amiből nem derül ki a mulasztás tényének elismerése vagy megtagadása, úgy nem tesz eleget a (2) bekezdés szerinti kötelezettségének, s a keresetlevél az Elsőfokú Bírósághoz benyújtható. Amennyiben az intézmény a rendelkezésre álló határidő lejárta után, de még e keresetlevél benyújtása előtt meghozza az elmulasztott döntést, az EB a kereseti kérelmet nem megengedettnek nyilvánítja. Abban az esetben, ha az intézmény ugyanezt a keresetlevél benyújtása után teszi meg, az EB a kereseti kérelmet teljesítettnek nyilvánítja.

2. Peres eljárás

Amennyiben a (2) bekezdés szerinti perelőkészítő szakasz nem vezet eredményre, úgy a lehetőség nyílik az EuB-hoz fordulni a mulasztás tényének megállapítása iránt. A keresetindítási határidő két hónap, melynek kezdő időpontja az a nap, amikor még az alperesi közösségi intézmény a (2) bekezdés szerinti állásfoglalását megtehette volna.

2.1. Tagállamok, közösségi intézmények, Európai Központi Bank keresetei

Az (1) és a (4) bekezdésben felsorolt perindításra jogosultak keresetlevelükben az Európai Parlament, a Tanács vagy Bizottság konkrét döntése meghozatalának elmulasztása miatt fordulhatnak az EuB-hoz. Az Európai Központi Bankra mindez azzal a megszorítással igaz, hogy ő csak a hatáskörébe tartozó területek, azaz a monetáris politikát érintő döntés elmaradása esetén élhet ezzel a jogával.
Az (1) bekezdés magyar nyelvű változatában döntéshozatal elmulasztása szerepel, a 232. cikk szerinti per tárgya. A német és angol nyelvű változatokban a határozat kifejezés szerepel, ami annyiban lehet megtévesztő, hogy e per kapcsán nem a 249. cikk szerinti határozatokról van szó, hanem bármilyen közösségi jogi normáról. Nem teljesen egyértelmű ugyanakkor egyik nyelvi változat alapján sem, hogy a per tárgya csak a kötőerővel rendelkező jogi normák, vagy esetleg az ilyennel nem rendelkező jogi normák is lehetnek. Az (1) bekezdés előírását összehasonlítva a (3) bekezdéssel, valamint a 230. cikk (1) bekezdésének szövegével, mely utóbbi két előírásban az ajánlások és vélemények kivételként kifejezetten nevesítve vannak, megalapozottan következtethetünk arra, hogy a 232. cikk (1) bekezdése szerinti eljárásban ezzel szemben a kötőerővel nem rendelkező ajánlások és vélemények is a per tárgyai lehetnek. Ezt az értelmezést látszik megerősíteni az EuB-nak a 13/83. sz. Európai Parlament kontra Tanács ügyben hozott ítélete is, amely alapján az (1) bekezdés szerinti döntés minden olyan jogi norma, ami elég konkrét ahhoz, hogy a 233. cikk szerinti végrehajtás tárgya legyen.
A döntéshozatal elmulasztása ugyanakkor csak abban az esetben lehet a per tárgya, ha ez a mulasztás sérti az EKSz-t. A jogirodalomban általánosan elfogadott nézet szerint az (1) bekezdés ezen szabályát tágan kell értelmezni, s nemcsak az elsődleges, hanem a másodlagos közösségi jogot is érteni kell alatta. A kereseti kérelemben minden esetben határozottan meg kell jelölnie a felperesnek, hogy konkrétan melyik közösségi jogi előírás sérelmét alapozza meg a döntéshozatal elmulasztása.

2.2. Természetes és jogi személyek keresetei

A természetes vagy jogi személyek által indítható perek szabályait tartalmazó (3) bekezdés visszautal az első két bekezdés szabályaira, azoktól ugyanakkor két lényeges kérdésben eltér. Az egyik, hogy az ajánlások és vélemények meghozatalának elmulasztása nem lehet az ilyen perek tárgya, a másik pedig, hogy az elmulasztott döntésnek olyannak kell lennie, aminek a felperes konkrét címzettje lenne. Az előbbi szabályból az következik, hogy a természetes és jogi személyek a 232. cikk szerinti eljárást csak kötőerővel rendelkező közösségi jogi normák vonatkozásában indíthatják, míg a másodikból az, hogy az általános személyi hatályú közösségi jogi normák meghozatalának elmulasztását, mint a rendelet és az irányelv a természetes és jogi személyek ezen eljárás keretei között nem sérelmezhetik.
A felperesnek bizonyítania kell tudni, hogy a meg nem hozott jogi aktus címzettje ő lenne. Az EuB ezzel kapcsolatos joggyakorlata megszorítóan értelmezi ezt a feltételt, és kizárja azokat a határozatokat, amelyeknek a tagállamok a címzettjei, valamint a Bizottság azon határozatát is, amellyel a 226. cikk szerinti eljárás megindítását megtagadja. A (3) bekezdés megfogalmazása alapján ugyanakkor nem teljesen egyértelmű, hogy a természetes vagy jogi személyek indíthatnak-e pert abban az esetben, ha az elmulasztott határozat címzettje harmadik személy lenne, ugyanakkor abból a jogi normából nekik is származnának jogosultságaik. Az EuB az ilyen kereseteket kezdetben elutasította, arra való hivatkozással, hogy a (3) bekezdés a felperesnek címzett jogi aktus megtámadását tesz lehetővé. Ezen megszorító értelmezést először a C-68/95. sz. T Port kontra Bundesanstalt für Landwirtschaft ügyben hozott ítéletében törte át, ahol a természetes és jogi személyek ezen jogosultságát a 230. cikk (4) bekezdése szerinti jogosultságukhoz hasonlította, mely alapján olyan közösségi jogi normák semmiségének megállapítását kérhetik, melyek őket közvetlenül és személyükben érintik. Az EuB indokolása szerint a 230. és a 232. cikkek szerinti eljárások céljukat tekintve ugyan annak a jogvédelemi mechanizmusnak a részei (közösségi intézmények működése törvényességének biztosítása), így a 232. cikk (3) bekezdésének a helyes értelmezése az, ha a keresetindítási jogosultság azon személyeknek is adott, akik nem címzettjei a határozatnak, de jogaikat érintheti.
A perindításra jogosultak között a 232. cikk megfogalmazása különbséget tesz még annyiban is, hogy a tagállamok, a közösségi intézmények és az EKB keresettel, míg a természetes és jogi személyek panasszal fordulhatnak az EuB-hoz. Ez a terminológiai különbségtétel nehezen megfogható tekintettel arra, hogy az EuB ESz. nem ismeri a panasz intézményét, a per indítása mind az EuB, mind az EB előtt keresetlevéllel történik.

Közösségi jogi aktust semmisnek nyilvánító- és a közösségi intézmény mulasztását megállapító ítéletek

EKSz. 233. cikk

Az az intézmény vagy azok az intézmények, amelyek aktusait a Bíróság semmisnek nyilvánította, vagy amelyek mulasztását a Bíróság e szerződéssel ellentétesnek nyilvánította, kötelesek megtenni a Bíróság ítéletében foglaltak teljesítéséhez szükséges intézkedéseket.

Ez a kötelezettség nem érinti azokat a kötelezettségeket, amelyek a 288. cikk második bekezdésének alkalmazásából származhatnak.

Ezt a cikket az EKB-ra is alkalmazni kell.

A 233. cikk előírásai a 230., illetve a 232. cikk szerinti eljárások pervesztes alpereseinek az ítéletből eredő kötelezettségeit tartalmazza, egyúttal az EuB döntési jogosultságát is meghatározza. Ezen szabályok célja elsősorban az alperesi közösségi intézmények esetleges további "tétlenségének" megakadályozása, valamint ezen intézmények és az EuB ezzel kapcsolatos intézkedési meghozatalára vonatkozó mérlegelési jogának egymástól való egyértelmű elhatárolása. A sérelmes jogi helyzetet nem az EuB ítélete szünteti meg, tekintettel arra, hogy az EuB-nak csak arra van hatásköre, hogy a jogsértés tényét megállapítsa, ennek elhárítására konkrét intézkedéseket viszont már nem írhat elő. Erre egyedül az alperesi intézménynek van hatásköre, akit ugyanakkor kötelez erre az EuB ítélete.

Közösségi jogi aktust semmisnek nyilvánító- és a közösségi intézmény mulasztását megállapító ítéletek hatálya az alperesi intézményre

1. Közösségi intézmény mulasztását megállapító ítéletekből eredő kötelezettségek

A (1) bekezdés értelmében a pervesztes alperesi intézmények kötelesek megtenni az EuB ítéletében foglaltak teljesítéséhez szükséges intézkedéseket, azaz tevőleges kötelezettség terheli őket. Az EuB hatásköre ugyanakkor nem tejed ki arra, hogy ítélete rendelkező részében konkrét előírásokat tegyen, vagy meghatározza a szükséges intézkedés formáját vagy tartalmát, ugyanakkor az indokolásban a gyakorlatban gyakran ad erre vonatkozó iránymutatásokat. Az EuB ezzel kapcsolatos joggyakorlatát odáig fejlesztette, hogy kötelező teszi a pervesztes intézmények számára azt, hogy ítéletének rendelkező részét az indokolásban írtaknak megfelelően hajtsák végre. Az ítélet ugyanakkor semmilyen módon nem korlátozza az intézménynek az EKSz.-ben biztosított mérlegelési jogát.
Az ítéletből eredő kötelezettség teljesítésére a 233. cikk - ellentétben a 228. cikkel, amely alapján az érintett tagállamnak haladéktalanul eleget kell tennie kötelezettségének - nem ír elő határidőt. Bár a jogirodalomban általánosan elfogadott álláspont szerint ezen kötelezettséget is haladéktalanul teljesíteni kell, s nem indokolt a tagállamok, illetve a közösségi intézmények kötelezettségeinek megszegése közötti különbségtétel, az EuB rugalmasabb álláspontot képvisel, s általánosságban fogalmazva a megfelelő határidőn belül való teljesítést várja el.

2. Közösségi jogi aktust semmisnek nyilvánító ítéletekből eredő kötelezettségek

A 230. cikk szerinti eljárásban vizsgált közösségi jogi aktust az EuB főszabály szerint visszamenőleges, ex tunc hatállyal nyilvánítja semmisnek, és - ellentétben a közösségi intézmény mulasztását megállapító ítéletekkel - az alperesi közösségi intézménynek nem származik jogi norma alkotási kötelezettsége. Ez utóbbi megállapítás a meghatározott címzetti körre vonatkozó jogi normákra minden esetben igaz, s a közösségi intézmény már azzal eleget tesz az ítéletből eredő kötelezettségének, ha a megsemmisített normát nem hozza meg még egyszer. Az általános személyi hatályú közösségi jogi normák esetében viszont (rendelet, irányelv) mindez attól függ, hogy az EuB eljárási-, vagy anyagi jogi hiba miatt semmisítette meg azt. Amennyiben a vizsgált közösségi jogi norma tárgyi hatálya olyan esetekre terjed ki, amelyek vonatkozásában az intézményt jogalkotási kötelezettség terheli, s norma a 230. cikkben felsorolt eljárási hibák egyike miatt - kötelező meghallgatás elmaradása, hibás jogalap stb. - semmis, az érintett intézmény ezen hiba kijavításával, a norma tartalmának változatlanul hagyásával - tesz eleget jogalkotási kötelezettségének. Anyagi jogi, azaz a norma tartalmi hibájának esetén az egyszer semmisnek nyilvánított jogi normát újra meghozni nem lehet. Az EuB mindezt azzal bővítette, hogy az érintett intézménynek a már meghozott, és az ítélettel megsemmisített jogi normával hasonló tárgyú normákat is hatályon kívül kell helyeznie és az esetleges új szabályok kialakításánál is figyelemmel kell lennie az ítéletben írtakra.
Az EuB vonatkozó joggyakorlatának másik kiemelkedően fontos része, hogy a 230. és a 232. cikk szerinti eljárásokban meghozott ítéleteinek ex tunc hatályától való eltérést meghatározott esetre lehetővé tette. Ennek indokoltságát elsősorban abban látja, hogy a jogbiztonság, a harmadik személyek jóhiszeműen megszerzett jogai, illetve a 230. és a 232. cikkek szerinti eljárások jogvédelmi szerepe közötti egyensúlyt fenntartva széles mérlegelési lehetősége legyen az egymással esetleg ellentétes érdekek feloldása tekintetében. Ez alapján az EuB megteheti, hogy ítéletében a rendelet bizonyos szabályait az új rendelet megalkotásáig hatályában fenntartja, vagy a megtámadott rendelet adott szabályainak semmiségét ex nunc hatállyal mondja ki. Az EuB ezen rendelkezést tágan értelmezve, azt kiterjesztette az irányelvekre és a határozatokra is, valamint a 234. cikk szerinti előzetes döntéshozatali eljárásra is.

Közösségi jogi aktust semmisnek nyilvánító- és a közösségi intézmény mulasztását megállapító ítéletek hatálya más közösségi intézményekre

Az (1) bekezdés értelmében az alperesi intézmény köteles mindent megtenni az EuB ítéletében foglaltak teljesítéséhez. Az EuB ezt a rendelkezést tovább fejlesztette oly módon, hogy a konkrét eljárásban részt nem vevő intézmények kötelezettségét is megállapította - a jogállamiság alapelvéből levezetve -, így különösen azok vonatkozásában, akik az EKSz. alapján a döntéshozatali eljárásban kötelezően részt vesznek. A tagállamokat is terhelheti az ilyen ítéletek alapján közvetett kötelezettség, ha pl. a megsemmisített közösségi jogi aktust a nemzeti jogrendszerükbe beépítették, akkor az EKSz. 10. cikkében megfogalmazott közösségi hűség elvéből következően ők is kötelesek az érintett jogi normákat módosítani.

Közösségi intézmények szerződésen kívüli felelőssége

A (2) bekezdés egyértelművé teszi, hogy amennyiben az érintett közösségi intézmények eleget tesznek az (1) bekezdés alapján az előírt vagy meglévő kötelezettségüknek, s ezzel a sérelmes jogi helyzetet megszűntetik, nem mentesülnek kártérítési felelősségük alól. Azaz, ezen rendelkezés alapján a közösségi jogi normát semmissé nyilvánító-, illetve a közösségi intézmény mulasztását megállapító ítélet megalapozza az EK 288. cikk (2) bekezdése szerinti szerződésen kívüli felelősségét, mellyel kapcsolatos kártérítési igény a 235. cikk szerinti eljárásban érvényesíthető.

A közszolgálati jogviszonyból származó perek

(EKSz. 236. cikk)

A Bíróság hatáskörrel rendelkezik a Közösség és alkalmazottai között felmerülő minden vitás ügyben a személyzeti szabályzatban vagy az alkalmazási feltételekben megállapított keretek között és feltételek mellett.

A 236. cikk alá tartozó közszolgálati jogviták elbírálása az Elsőfokú Bíróságnak az 1988. október 24-ei 88/591/ESZAK, EGK, Euratom tanácsi határozattal történt felállításáig az EKB rendelkezett hatáskörrel. Az Európai Unió Közszolgálati Törvényszékének felállításáról szóló, 2004. november 2-ai 2004/752/EK, Euratom határozat elfogadása óta már nem az Elsőfokú Bíróság, hanem a Közszolgálati Törvényszék bírálja el a közösségi intézmények és tisztviselőik, illetve alkalmazottaik között felmerült munkajogi természetű jogvitákat. A hatáskörök átszállása 2005. december 12-én történt meg, miután az Európai Unió Hivatalos Lapjában közzétették a Bíróság elnökének az Európai Unió Közszolgálati Törvényszéke szabályszerű megalakítását megállapító 2005. december 2-ai határozatát. Ezt követően, amint azt a 2004/752/EK, Euratom határozat 3. cikkének (3) bekezdése előírja, az Elsőfokú Bíróság elnöke elrendelte azoknak az ügyeknek - összesen 117 ügynek - a Közszolgálati Törvényszékre történő áttételét, amelyekben az írásbeli szakasz még nem fejeződött be.
Az EK-Szerződés 236. cikke és az Európai Közösségek tisztviselőinek személyzeti szabályzatáról és az Európai Közösségek egyéb alkalmazottainak alkalmazási feltételeiről szóló, 1968. február 29-ei 259/68/EGK, Euratom, ÉSZAK tanácsi rendelet (a 2004. május 1-jei hatállyal átfogóan módosított, jelenleg is hatályos személyzeti szabályzat) 91. cikke alapján a közösségi tisztviselők és alkalmazottak az Európai Közösségek Bírósága előtt indíthatnak keresetet az őket hátrányosan érintő intézményi határozattal szemben, vagy az intézkedés megtételének elmulasztása miatt. A tisztviselők, illetve alkalmazottak megsemmisítés iránti, illetve kártérítési kérelmüket egyidejűleg vagy önállóan is előterjeszthetik. Keresetükben így kérhetik a hallgatólagosan vagy kifejezetten elfogadott határozat megsemmisítését, az elmulasztott intézkedés megtételét, a jogszabálysértésből eredő vagyoni és nem vagyoni káraik megtérítését, valamint az alperes intézmény eljárási költségekben történő marasztalását. Fontos tehát, hogy mindezen rendelkezések alapján a Közszolgálati Törvényszék nem szerzett egy átfogó, tagállamok feletti, minden egyes közszolgálati jogvitára vonatkozó hatáskört, s eljárása így nem érinti - többek között - a magyar munkaügyi bíróságok hatáskörét sem.

Az eljárás szakaszai, költségek

A Közszolgálati Törvényszéknek a kézirat lezárásakor még nincs eljárási szabályzata. Ennek hiányában eljárására az EKB alapokmánya I. mellékletének 7. cikkét kell alkalmazni. Ezen cikk (3) bekezdése szerint az eljárás írásbeli szakasza a keresetlevél és az ellenkérelem közlését foglalja magában, kivéve, ha a Közszolgálati Törvényszék úgy határoz, hogy szükség van a második iratváltásra is. Ebben az esetben a Közszolgálati Törvényszék a felek hozzájárulásával szóbeli eljárás nélkül is határozhat. A (4) bekezdés szerint az eljárás minden szakaszában - már a keresetlevél benyújtásakor is - a Közszolgálati Törvényszék vizsgálhatja a jogviták egyezséggel történő rendezésének lehetőségét, és adott esetben törekedhet az ilyen egyezség elősegítésére. A Közszolgálati Törvényszéknek a költségekre vonatkozó szabályozási rendszere eltér a Bíróság és az Elsőfokú Bíróság hatályos rendszereitől, mivel - az alapokmány I. melléklete 7. cikkének (5) bekezdése szerint - az eljárási szabályzatnak a jövőben kialakítandó esetleges különleges rendelkezéseire is figyelemmel főszabály szerint a pervesztes fél köteles a költségek viselésére. A Közszolgálati Törvényszék eljárási szabályzata a "pervesztes fizet" elvből kiindulva főszabályként azt írja elő 86. cikkének 1. §-ában, hogy a Közszolgálati Törvényszék a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. Ugyanezen cikk 2. §-a ugyanakkor lehetőséget biztosít a Közszolgálati Törvényszék számára, hogy méltányosság alapján a pervesztes felet csak a költségek egy részének viselésére kötelezze vagy e címen a pervesztes felet ne kötelezze a költségek viselésére. A Közszolgálati Törvényszék a pernyertes fél magatartását is figyelembe veheti a költségmegosztás során. Egyrészt elállás esetén az eljáró tanácsnak figyelembe kell vennie az eljárás költségeinek megosztása során a másik fél magatartását. Másrészt a Törvényszéknek lehetősége van arra, hogy a pernyertes felet kötelezze a költségek részbeni vagy teljes viselésére, ha az magatartása - beleértve a kereset benyújtását megelőzően tanúsított magatartását is - alapján indokoltnak tűnik, különösen akkor, ha megítélése szerint ez a fél szükségtelenül vagy rosszhiszeműen okozott költségeket a másik félnek (az eljárási szabályzat 87. cikke). Harmadrészt az eljárási szabályzat 93. cikk a) pontja előírja, hogy a felet a Közszolgálati Törvényszéknek szükségtelenül - különösen a visszaélésszerű keresettel - okozott költségek megtérítésére lehet kötelezni, és hogy ezeket a költségeket átalányjelleggel maximum 1000 euróban lehet megállapítani. Ez a rendelkezés lehetővé teszi, hogy a Közszolgálati Törvényszéket feleslegesen megterhelő felperest - például ismételten benyújtott és nyilvánvalóan megalapozatlan keresetekkel - az általa a Közszolgálati Törvényszéknek okozott, az eljárással összefüggő ügyviteli költségek egy részének megtérítésére kötelezzék.
A Közszolgálati Törvényszéknél csak akkor lehet közszolgálati jogvitára vonatkozó keresetet előterjeszteni, ha az intézkedéssel hátrányosan érintett személy a személyzeti szabályzatban előírt határidőn - három hónapon - belül a kinevezésre jogosult hatósághoz már nyújtottak be panaszt, és a panaszt kifejezett vagy hallgatólagos határozattal elutasították [személyzeti szabályzat 91. cikk (2) bekezdése]. E határozattal szemben a panasszal kapcsolatos határozat közlésétől számított három hónapon belül lehet keresetet előterjeszteni.

Peres felek

Közszolgálati jogvitákban felperesként a Közösségek intézményeivel és szervezeteivel szolgálati viszonyban álló, illetve nyugdíjas tisztviselői és alkalmazottai, elhalálozásuk esetén jogutódjaik, illetve a tisztviselői vagy alkalmazotti jogállásuk elismerését követelő személyek (mint például egy tisztviselői tartaléklista felállítására irányuló nyílt versenyvizsga résztvevői) vehetnek részt. A tisztviselők szakszervezetei és érdekvédelmi szervezetei nem indíthatnak - a kereset személyhez fűződő jellege miatt - az EK-Szerződés 236. cikke alapján keresetet, azonban tagjaik szakmai érdekeinek védelmére hivatkozva - amely megalapozza a keresetindítási feltételként meghatározott közvetlen és személyükben való érintettségüket - az EK-Szerződés 230. cikke alapján kérhetik a közösségi intézmény jogellenesnek tartott határozatának megsemmisítését. A tisztviselők és alkalmazottak érdekvédelmi szervezetei ugyanakkor beavatkozóként felléphetnek az érintett személy által indított közszolgálati jogvitában. Fontos, a Közszolgálati Törvényszék számára eltérést nem engedő rendelkezés, hogy a beavatkozók minden esetben maguk viselik saját költségeiket (az eljárási szabályzat 88. cikkének 4. §-a). A Törvényszék előtti eljárás általános lerövidítésének figyelembevétele érdekében az Elsőfokú Bíróság esetében előírt hat hét helyett négy hét az a határidő, amelyen belül beavatkozási kérelmet lehet benyújtani, és amely határidő a keresetlevélről szóló közleménynek az Európai Unió Hivatalos Lapjában történő közzétételétől kezdődik (az eljárási szabályzat 109. cikkének 1. §-a). Az eljárási szabályzat 111. cikke új jogintézményként bevezeti a harmadik személy beavatkozókénti perbehívását. Erre például abban esetben kerül sor, ha a bírónak olyan kérelemről kell döntenie, amelyet egyidejűleg intéztek a felperes adott tisztségbe történő kinevezésének megtagadása és az ebbe a tisztségbe kinevezett harmadik személy kinevezése ellen. Ezzel a beavatkozókénti perbehívást az eljáró tanács elnöke az a felek meghallgatását követően az eljárás bármely szakaszában elrendelheti. A beavatkozót a fél jogállása illeti meg. A beavatkozó jogai a felek jogaitól csak a költségmegosztás és a jogvita egyezség útján történő rendezése vonatkozásában térnek el.
A közszolgálati jogviták alperesei az EK-Szerződés 7. cikkében meghatározott közösségi intézmények, a Gazdasági és Szociális Bizottság, a Régiók Bizottsága, az Európai Beruházási Bank, az Európai Központi Bank, valamint azok a szervek lehetnek, amelyeket a szerződések vagy az azok végrehajtására elfogadott jogi aktusok hoztak létre, és amelyekkel a felperes közszolgálati jogviszonyban áll.

Közszolgálati ügyek tárgya, a közszolgálati jogviszony fogalma

Az Európai Közösségek tisztviselőinek személyzeti szabályzatáról és az Európai Közösségek egyéb alkalmazottainak alkalmazási feltételeiről szóló, 1968. február 29-ei 259/68/EGK, Euratom, ESZAK tanácsi rendelet a közszolgálati jogviszony fogalmát nem határozza meg, azonban a tisztviselő fogalmán keresztül már az 1. cikkben megállapítja e sajátos jogviszony legfontosabb elemeit. Az 1. cikk szerint a Közösségek tisztviselője bármely olyan személy, akit a személyzeti szabályzat rendelkezéseinek megfelelően a Közösségek valamely intézményének állományában létrehozott beosztásba az adott intézmény kinevezésre jogosult hatósága által kibocsátott kinevezési okirattal kineveztek. Közszolgálati jogviszony jön létre továbbá az Európai Közösségek egyéb alkalmazottainak alkalmazási feltételeiről szóló fenti rendelet szerint egyrészről a Közösségek intézményei, másrészről az ideiglenes alkalmazottak (a költségvetési hatóságok által ideiglenesnek minősített beosztások betöltésére felvett, tisztviselőnek nem minősülő alkalmazottak), a kisegítő alkalmazottak (általában helyettesítés keretében foglalkoztatott, valamely intézményben teljes munkaidős vagy részmunkaidős feladatokat ellátó alkalmazottak), a helyi alkalmazottak (lényegében a helyi gyakorlat szerint fizikai tevékenységek vagy kisegítő szolgáltatások ellátására felvett alkalmazottak), és a szaktanácsadók (különleges képesítései következtében és bármely más minőségben folytatott jövedelemszerző tevékenysége ellenére a Közösségek valamely intézményének segítésére rendszeresen vagy meghatározott időre alkalmazott személy) között.
Keresetet csak a felperest személyében hátrányosan érintő olyan intézkedés, vagy intézkedés elmulasztása miatt lehet indítani, amely közvetlenül érinti jogállását, mint például egy álláshirdetésre történő jelentkezés elutasítása, vagy a tisztviselő akarata ellenére történő áthelyezése, kirendelése. Nem lehet azonban ilyen keresettel megtámadni az egyszerű belső szervezeti intézkedéseket (T-178/97. sz. Moncada kontra Bizottság ügyben 1998. július 7-én hozott végzés) vagy az adminisztráció által a tisztviselőnek információnyújtás címén adott tájékoztatásokat (T-33/89. és T-74/89. sz. Blackmann kontra Parlament ügyben 1993. március 16-án hozott ítélet). Az előkészítő jellegű intézkedéseket sem lehet önállóan megtámadni, erre csak a végleges határozattal szembeni kereset keretében van mód (C-448/93. P. sz. Bizottság kontra Noonan ügyben 1995. augusztus 11-én hozott ítélet).
A közszolgálati ügyek tárgya e korlátozásoktól függetlenül is igen változatos, és átfogja a kinevezés, az előléptetés és a versenyvizsga, a tisztviselők és az alkalmazottak vagyoni jogai, a Bizottság, valamint a szakszervezetek és szakmai szervezetek közötti keretmegállapodás, az ideiglenes alkalmazottak szerződései, a fegyelmi eljárások és a szakmai előmeneteli jelentések kérdését. A kézirat lezárásakor csak egyetlen magyar vonatkozású ügyet fejezett be a Közszolgálati Törvényszék. A T-124/05. számon az Elsőfokú Bíróság előtt indult és F-12/05. szám alatt a Közszolgálati Törvényszék előtt befejezett ügyben a Törvényszék 2006. július 11-én meghozott végzésével elutasította Tas Dávidnak a Bizottsággal szemben benyújtott keresetét. A felperes keresetében a tisztviselők tartaléklistájának létrehozása céljából meghirdetett nyílt versenyvizsga vizsgáira bocsátását megtagadó versenyvizsgabizottsági határozat megsemmisítését kérte - sikertelenül. A kézirat lezárásakor ugyanakkor három magyar vonatkozású ügy is folyamatban volt a Közszolgálati Bíróságon. Az F-58/06. sz. Simon kontra Bíróság és Bizottság ügyet, az F-60/06. sz. Stump és Camba Constenla kontra Bíróság ügyet, valamint az F-126/05. sz. Borbély kontra Bizottság ügyet magyar tisztviselők indították az Európai Közösségek Bírósága ellen. Simon Balázs Dániel a Bizottsághoz történő áthelyezési kérelmét elutasító bírósági határozat, valamint a felperes felvételét megtagadó bizottsági határozatok megsemmisítése iránt terjesztett elő keresetet. Stump Krisztina az Európai Közösségek tisztviselőjévé kinevező határozatot támadta meg besorolási fokozatának jogellenes meghatározására hivatkozva. Borbély Andrea, a Bizottság tisztviselője, aki korábban Magyarországnak az EU melletti állandó képviseletén dolgozott Brüsszelben, a Közszolgálati Törvényszéktől azt kérte, hogy semmisítse meg az Európai Bizottságnak a napidíjat, a beilleszkedési támogatást és a szolgálatba állás utazási költségeinek a felperes részére történő megtérítését - a fentebb hivatkozott brüsszeli tartózkodásra tekintettel - megtagadó határozatát.

Fellebbezés a Közszolgálati Törvényszék határozatai ellen

A 225. cikk (2) bekezdésében biztosított, a bírói különtanácsok által hozott határozatok felülvizsgálatára vonatkozó hatáskörében eljárva az Elsőfokú Bíróság bírálja el az Európai Unió Közszolgálati Törvényszékének határozatai ellen benyújtott fellebbezéseket. Az alapokmánynak az Európai Unió Közszolgálati Törvényszékének felállításáról szóló, 2004. november 2-ai 2004/752/EK, Euratom tanácsi határozattal beiktatott I. melléklete szabályozza a Törvényszék határozatai elleni fellebbezést.
Az alapokmány I. mellékletének 9. és 10. cikke szerint a Közszolgálati Törvényszéknek csak az eljárást befejező határozatát, illetve az érdemi kérdésekről csak részben rendelkező, továbbá a hatáskör hiányára vagy a kereset meg nem engedhetőségére alapozott kifogásra vonatkozó eljárási kérdésről rendelkező határozatát lehet fellebbezéssel megtámadni. A fellebbezés benyújtására a megtámadott határozat kézbesítésétől számítva két hónap áll rendelkezésre. A kézbesítés teljesítéséről a hivatalvezető gondoskodik vagy oly módon, hogy a Közszolgálati Törvényszék székhelyén megadott kézbesítési cím esetén az irat másolatát - ajánlott, tértivevényes postai küldeményként - juttatják el, vagy úgy, hogy az irat másolatát - elismervény ellenében - személyesen adják át. Ha a címzett hozzájárult ahhoz, hogy a kézbesítést részére faxon vagy a Közszolgálati Törvényszéknél rendelkezésre álló más távközlési eszköz útján teljesítsék, akkor ezzel az eszközzel is teljesíthető a kézbesítés (az eljárási szabályzat 98. cikkének 1. §-a).
A fellebbezést mindenekelőtt az eljárásban részt vevő azon fél terjeszthet elő, akinek indítványait egészben vagy részben elutasították. A közszolgálati jogviták személyes jellegére tekintettel fontos különbség és korlátozás az Elsőfokú Bíróság ítéletével szembeni fellebbezési jogosultsághoz képest, hogy a tagállamok és a Közösségek intézményei csak akkor nyújthatnak be fellebbezést, ha félként vagy beavatkozóként részt vettek az eljárásban.
Az alapokmány I. mellékletének 11. cikke szerint az Elsőfokú Bírósághoz benyújtott fellebbezés kizárólag jogkérdésre vonatkozhat. A fellebbezésben csak a Közszolgálati Törvényszék hatáskörének hiányára, a fellebbező érdekeit hátrányosan befolyásoló eljárási szabálytalanságra, valamint a közösségi jognak a Közszolgálati Törvényszék általi megsértésére lehet hivatkozni. A fellebbezés nem vonatkozhat kizárólag a költségek összegére vagy arra, hogy a költségek viselésére melyik felet kötelezték. A Közszolgálati Törvényszék határozata elleni fellebbezés elbírálása kapcsán az alapokmány I. mellékletének 13. cikke a Bíróságéhoz hasonló kasszációs és reformatórius jogkört biztosít az Elsőfokú Bíróságnak. E rendelkezés szerint, ha a fellebbezés megalapozott, az Elsőfokú Bíróság a Közszolgálati Törvényszék határozatát hatályon kívül helyezi, és a jogvitát érdemben maga dönti el. Amennyiben a per állása az érdemi döntést nem teszi lehetővé, az Elsőfokú Bíróság az ügyet határozathozatalra visszautalja a Közszolgálati Törvényszékhez, amely jogkérdésekben kötve van az Elsőfokú Bíróság határozatához.

Felülvizsgálati eljárás

A 225. cikk (2) bekezdésének második albekezdése a Bíróság előtt külön felülvizsgálati lehetőséget biztosít az Elsőfokú Bíróságnak a bírói különtanácsok - jelenleg a Közszolgálati Törvényszék - határozatai ellen bejelentett fellebbezéseket elbíráló határozatával szemben. Az eljárás elhúzódásának veszélyére tekintettel az alapokmány 62. cikke kizárólag az első főtanácsnok számára biztosítja azt, hogy az Elsőfokú Bíróság határozatának felülvizsgálatát indítványozza a Bíróságnál. Fontos feltétel az, hogy az indítványt - az Elsőfokú Bíróság határozatának kihirdetésétől számított egy hónapon belül - csak akkor lehet előterjeszteni, ha az első főtanácsnok úgy ítéli meg, hogy fennáll a komoly veszélye annak, hogy a közösségi jog egységessége vagy koherenciája sérül. A Bíróság az indítvány előterjesztésétől számított egy hónapon belül dönt a határozat felülvizsgálatának szükségességéről.
A Közszolgálati Törvényszék létrehozása szükségessé tette, hogy az alapokmányba bizonyos, az Elsőfokú Bíróság fellebbezési ügyekben hozott határozatainak a Bíróság általi felülvizsgálatára vonatkozó különleges rendelkezéseket vezessenek be. Így a 2005. október 3-ai tanácsi határozat a Bíróság alapokmányáról szóló Jegyzőkönyv szövegébe beiktatta a 62a. és 62b. cikket, amelyek meghatározzák a felülvizsgálati eljárás sürgős jellegére, az eljárás írásbeli és szóbeli szakaszára, valamint az esetleges felfüggesztő hatályára vonatkozó általános szabályokat. Az alapokmány 62a. cikke annyiban egészítette ki a fentebb részletesen ismertetett, a felülvizsgálati eljárást szabályozó 62. cikket, hogy főszabályként előírja: a Bíróság a felülvizsgálat tárgyát képező kérdésekkel kapcsolatban gyorsított eljárás keretében, az Elsőfokú Bíróság által részére megküldött iratok alapján határoz, azonban a határozathozatalt megelőzően elrendelheti a szóbeli szakasz megnyitását. Az új 62b. cikk értelmében a felülvizsgálati indítványnak és a felülvizsgálati eljárás megindításáról szóló határozatnak nincs felfüggesztő hatálya. A Bíróság a felülvizsgálati eljárás eredményeként az ügyet visszautalhatja az Elsőfokú Bíróság elé, ha azt állapítja meg, hogy az Elsőfokú Bíróság határozata sérti a közösségi jog egységességét vagy koherenciáját. Az ügy visszautalásakor az Elsőfokú Bíróságot jogkérdésekben köti a Bíróság határozata. A Bíróság meghatározhatja, hogy az Elsőfokú Bíróság határozatának mely részei rendelkeznek jogerővel az eljárásban részt vevő felek tekintetében. Ugyanakkor, ha a jogvita eldöntése - a felülvizsgálat eredményére figyelemmel - az Elsőfokú Bíróság határozatában megállapított tényálláson alapul, a Bíróság határozata jogerős.
Tekintettel arra, hogy a Közszolgálati Törvényszék 2005. december 12-én kezdte meg tevékenységét, így a kézirat lezárásáig közszolgálati jogvita alapján indult eljárás még nem jutott el felülvizsgálati szakba.

XLV. fejezet

Az előzetes döntéshozatali eljárás

Az Európai Unió jogának egységes értelmezésének és érvényesülésének legfontosabb eszköze az Európai Unió Bíróságának hatáskörébe tartozó előzetes döntéshozatali eljárás, melynek kereteit az Európai Unió működéséről szóló szerződés (a továbbiakban: EUMSz.) 267. cikke tartalmazza:

EUMSz. 267. cikk (az EKSz. korábbi 234. cikke)

Az Európai Unió Bírósága hatáskörrel rendelkezik előzetes döntés meghozatalára a következő kérdésekben:

a) a Szerződések értelmezése;

b) az uniós intézmények, szervek vagy hivatalok jogi aktusainak érvényessége és értelmezése;

Ha egy tagállam bírósága előtt ilyen kérdés merül fel, és ez a bíróság úgy ítéli meg, hogy ítélete meghozatalához szükség van a kérdés eldöntésére, kérheti az Európai Unió Bíróságát, hogy hozzon ebben a kérdésben döntést.

Ha egy tagállam olyan bírósága előtt folyamatban lévő ügyben merül fel ilyen kérdés, amelynek határozatai ellen a nemzeti jog értelmében nincs jogorvoslati lehetőség, e bíróság köteles az Európai Unió Bíróságához fordulni.

Ha egy tagállami bíróság előtt folyamatban lévő ügyben olyan kérdés merül fel, amely valamely fogva tartott személyt érint, az Európai Unió Bírósága a lehető legrövidebb időn belül határoz.

Az előzetes döntéshozatali eljárás célja, helye az EU jogvédelmi rendszerében

Az előzetes döntéshozatali eljárás annak a kompromisszumos megoldásnak a szükségszerű következménye, amit az EU tagállamai az alapításkor kötöttek: a közösségi jogon alapuló igények érvényesítésére nem hoznak létre egy, a tagállamoktól független bírósági szervezetrendszert, hanem az ilyen követeléseket a nemzeti bíróságok előtt lehet és kell érvényesíteni. Ebből a modellből következik, hogy a tagállami bíróságoknak is ismerniük és alkalmazniuk kell a közösségi jogot.
Az előzetes döntéshozatali eljárás elsődleges célja, hogy a uniós jogot minden tagállam bírósága egységesen értelmezze és alkalmazza annak érdekében, hogy ezáltal az gyakorlatilag is közös jog maradjon és a jogbizonytalanságok megszűnjenek. Mindebből szervesen következik ennek a jogintézménynek a másik célja is, ami az egyének bírói jogvédelmének javításaként foglalható össze. Abban az esetben ugyanis, ha a nemzeti bíróságok előtti jogvitákban belső jog és a közvetlen hatályú uniós jog összevetése merül fel és így közvetve, vagy közvetlenül a uniós jogszabály értelmezése válik vitássá, az adott tagállami bíróság az EuB-hoz fordulhat előzetes döntésért. Ezáltal tud hozzájárulni a luxemburgi Bíróság ezen jogintézmény keretei között a uniós jog egységes értelmezése feletti őrködésével, a uniós jogból az egyéneket megillető jogosultságok teljes terjedelmének érvényesüléséhez.
Az EuB a 166/73. sz. Rheinmüllen II. ügyben hozott ítéletében úgy foglalt állást, hogy "az előzetes döntéshozatali eljárás döntő jelentőséggel bír aziránt, hogy a Szerződés által létrehozott jog valóban közös jog maradjon. Ennek az eljárásnak kell biztosítania, hogy a (közösségi) jognak a Közösség minden tagállamában egyforma hatálya legyen. Ilyen módon meg kell akadályoznia, hogy a nemzeti bíróságok a közösségi jogot, annak alkalmazásakor különbözőképpen értelmezzék. Ez az eljárás azonban azt a célt is szolgálja, hogy magának a közösségi jognak az alkalmazását garantálja, mivel a nemzeti bírónak megadja azt a lehetőséget, hogy abból a szükségszerűségből származó nehézségeket tisztázza, amik a közösségi jog teljes mértékű érvényre jutásából adódnak a tagállami jogrendszer keretei között." (2. pont)

Az előzetes döntéshozatali eljárás jogforrásai

Az általános, ezen eljárás kereteit meghatározó rendelkezés az EUMSz. 267. cikke tartalmazza, és általános hatáskört biztosít az EUSz. 19. cikk (3) bekezdésének b) pontjával összhangban a Bíróság számára az EU jogának értelmezésére és az uniós intézmények, szervek vagy hivatalok jogi aktusainak érvényességére vonatkozó előzetes döntés meghozatalára.
Kivételek ezen általános szabály alól, amikre nem terjed ki ezáltal a Bíróság hatásköre, előzetes döntéshozatali eljárás nem kezdeményezhető:
- a közös kül- és biztonságpolitikára vonatkozó rendelkezések, valamint az azok alapján elfogadott jogi aktusok tekintetében (EUMSz. 275. cikk)
- egy tagállam rendőrsége vagy más bűnüldöző szolgálata által végrehajtott intézkedések érvényességének vagy arányosságának, illetve a közrend fenntartásával és a belső biztonság megőrzésével kapcsolatos tagállami hatáskörök gyakorlásának felülvizsgálatára (EUMSz. 276. cikk)
A LSz. hatálybalépéséig az EKSz. további fontos korlátozásokat is tartalmazott. Az EKSz. 68. cikke alapján pl. a polgári ügyekben folytatott igazságügyi együttműködés területén elfogadott közösségi jogi aktusok értelmezését vagy érvényességnek vizsgálatára a Bíróságnak csak akkor terjedt ki a hatásköre, ha az előzetes döntéshozatali eljárást olyan bíróság kezdeményezte, amelynek határozatával szemben a nemzeti joga alapján további jogorvoslatnak nincs helye. (C-555/03. sz., Magali Warbecq ügy)
Az EUSz. 35. cikk (2) bekezdése alapján pedig a tagállamok számára azt tette lehetővé, hogy ők határozzák meg azon bíróságaikat, amelyek az EU III. pilléréhez (büntetőügyekben folytatott rendőrségi- és igazságügyi együttműködés) tartozó jogi aktusok értelmezését kérhetik. A Magyar Kormány a 2088/2003. (V. 15.) Korm. határozatban rendelkezett a kérdésről, amelyben úgy foglalt állást, hogy minden magyar bíróság élhessen az EUSz. 35. cikkében biztosított előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezésének lehetőségével. Az előzetes döntéshozatali eljárás - annak kezdeményezése utáni szakaszára vonatkozó - részletes szabályait a Bíróság Alapokmánya és Eljárási Szabályzata tartalmazza.
Az EuB számtalan határozatában foglalkozott az előzetes döntéshozatali eljárás céljával, a vonatkozó uniós jogforrások értelmezésével. A magyar Pp. 155/A. §-ának helyes értelmezésére is kiható ítéletet hozott a C-210/06. sz. Cartesio ügyben, ahol úgy foglalt állást, hogy az EUMSz. 267. cikk második bekezdését úgy kell értelmezni, hogy a Szerződés e rendelkezése által minden nemzeti bíróság számára biztosított azon hatáskör, hogy a Bíróság előtti előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezéséről határozzanak, nem kérdőjelezhető meg olyan szabályok alkalmazásával, amelyek lehetővé teszik a fellebbviteli bíróság számára, hogy a Bíróság előtti előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményező végzést megváltoztassa, e kezdeményezést mellőzze és az említett végzést meghozó bíróságot a felfüggesztett nemzeti eljárás folytatására utasítsa.
Szűk körben a nemzeti eljárási jogszabályok is érinthetik az előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményező végzés tartalmát, illetve az ilyen végzések elleni fellebbezések elbírálását. A 2009. évi LXVIII. törvény módosításának eredményeként ma már csak a 2010. január 1-je előtt indult ügyekben kell alkalmazni a következő szabályokat:
- az előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményező végzés ellen önálló fellebbezésnek van helye [Pp. 155/A. § (3) bekezdés].
- másodfokú eljárásban, valamint a Pp. XX. fejezetében szabályozott közigazgatási perekben az elsőfokú eljárásban az előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezésére irányuló kérelmet elutasító végzések ellen is önálló fellebbezésnek van helye [Pp. 249/A. §, 340. § (3) bekezdés].
A Legfelsőbb Bíróság 1/2009. (VI. 24.) PK-KK közös véleménye szerint az előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményező végzés ellen, a Pp. 155/A. § (3) bekezdése szerinti fellebbezés elbírálásakor a másodfokú bíróság nem vizsgálhatja a kezdeményezés szükségességét, a kérdések tartalmát és indokoltságát, és ebben a körben az elsőfokú határozatot nem változtathatja meg. A másodfokú eljárásban, valamint a Pp. XX. fejezetében szabályozott közigazgatási perekben az elsőfokú eljárásban az előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezésére irányuló kérelmet elutasító végzések ellen a Pp. 249/A. §-a, illetve a 340. § (3) bekezdése alapján előterjesztett fellebbezések elbírálásakor a fellebbviteli bíróság az eljárás ezen szakaszában nem vizsgálhatja a kezdeményezés szükségességét, és ebben a körben a határozatot nem változtathatja meg.
A Be. 266. § (1) bekezdés c) pontja értelmében a bíróság az eljárást hivatalból vagy indítványra felfüggeszti, ha az Európai Unióról szóló Szerződésben, illetve az Európai Közösséget létrehozó Szerződésben foglalt szabályok szerint az Európai Bíróság előzetes döntéshozatali eljárását kezdeményezi. E határozatban meghatározza azt a kérdést, amely az Európai Bíróság előzetes döntését igényli, valamint - a feltett kérdés megválaszolásához szükséges mértékben - ismerteti a tényállást és az érintett magyar jogszabályokat. A határozatot az Európai Bíróságnak, továbbá tájékoztatásul az igazságügyért felelős miniszternek is megküldi.

Az előzetes döntéshozatali eljárás szakaszai az EuB előtt

Az előzetes döntéshozatali eljárás speciális, közbenső eljárás, amelyet a nemzeti bíróságok kezdeményezhetik az EuB-nál. Ebből a sajátosságból az is következik, hogy mindvégig megmarad egyfajta szereposztás a kezdeményező nemzeti bíróság és az EuB között: ez utóbbi ugyan ítélet formájában válaszolja meg a neki feltett kérdéseket, de a jogvitát érdemben a nemzeti bíróságnak kell eldöntenie, az EuB-tól kapott ítélet fényében. Az előzetes döntéshozatal közbenső eljárás jellegét erősíti az is, hogy annak költségeiről nem az EuB, hanem a kezdeményező nemzeti bíróság határoz.
Ez az eljárás tehát minden esetben szükségszerűen úgy kezdődik, hogy az ezt kezdeményező végzését a nemzeti bíróság megküldi az EuB-nak. Ezt a határozatot azután a Bíróság hivatalvezetője továbbítja a feleknek, a tagállamoknak és a Bizottságnak, továbbá a Tanácsnak vagy az Európai Központi Banknak, ha e két intézmény valamelyike hozta azt a jogi aktust, amelyek érvényessége vagy értelmezése a jogvita tárgyát képezi, illetve az Európai Parlamentnek és a Tanácsnak, ha e két intézmény közösen hozta meg azt a jogi aktust, amelynek érvényessége, vagy értelmezése a jogvita tárgyát képezi.
E határozat közlésétől számított két hónapon belül a feleknek, a tagállamoknak, a Bizottságnak, továbbá adott esetben az Európai Parlamentnek, a Tanácsnak és az Európai Központi Banknak jogában áll a Bírósághoz beadványokat vagy írásbeli észrevételeket benyújtani. Az EUMSz. 267. cikkében említett esetekben a tagállam bíróságának határozatát a bíróság hivatalvezetője ezenkívül továbbítja az Európai Gazdasági Térségről szóló megállapodás azon részes államainak, amelyek nem tagállamok, valamint a megállapodásban említett EFTA Felügyeleti Hatóságnak, amelyek a közléstől számított két hónapon belül beadványokat és írásbeli észrevételeket nyújthatnak be a Bírósághoz, amennyiben a határozat a megállapodás alkalmazási területeinek valamelyikét érinti.
Az EuB Eljárási Szabályzatának 29. cikk 2. §-a értelmében az előzetes döntéshozatali eljárás nyelve annak a nemzeti bíróságnak a nyelve, amely a Bírósághoz fordult. Az alapeljárásban, azaz a nemzeti bíróság előtti eljárásban szereplő felek egyikének kellően megalapozott kérelmére és a másik fél, valamint a főtanácsnok meghallgatását követően a szóbeli eljárásban engedélyezhető egy másik hivatalos nyelv használata.
A 104. cikk 2. §-a kimondja, hogy az alapeljárásban szereplő feleknek az előzetes döntéshozatali eljárásban történő képviselete és személyes megjelenése tekintetében a Bíróság figyelembe veszi annak a nemzeti bíróságnak az eljárási szabályait, amely az ügyben előzetes döntésért folyamodott. Ez tehát annyit jelent, hogy amennyiben olyan eljárásban került sor az előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezésére, ahol a magyar Pp. vagy Be. szabályai alapján nem kötelező a jogi képviselet, akkor az peres felek az EuB előtt is felléphetnek jogi képviselő nélkül.
Az EuB fenntartja magának annak a jogát, hogy amennyiben egy kérdés, amelyet előzetes döntéshozatalra a Bíróság elé terjesztettek, azonos egy olyan kérdéssel, amelyről a Bíróság már határozatot hozott, vagy az ilyen kérdésre a válasz egyértelműen levezethető az esetjogból, illetve a kérdésre adandó válasz ésszerű kétségnek nem enged teret, a Bíróság - miután tájékoztatta azt a nemzeti bíróságot, amely a kérdést elé terjesztette, és az érdekeltek által előadott észrevételek, valamint a főtanácsnok meghallgatását követően - határozatát indokolt végzéssel (és nem ítélettel) hozza meg, amelyben utal a korábbi ítéletre vagy a vonatkozó esetjogra.
Főszabály szerint az EuB előtti eljárás előzetes döntéshozatalra utalás esetén szóbeli részt is magában foglal: tárgyalást tűz ki, ahová megidézi az alapeljárás peres feleit, az előterjesztő bírót, és mindazokat, akik írásbeli észrevételeket terjesztettek elő. Ettől a Bíróság - az említett beadványok vagy írásbeli észrevételek benyújtását követően - akkor térhet el és mellőzheti a tárgyalás megtartását, ha az érdekeltek egyike sem nyújtott be olyan kérelmet, amely tartalmazza annak indokait, hogy miért kéri meghallgatását. A kérelmet a benyújtott beadványoknak és írásbeli észrevételeknek a félnek vagy az érintettnek történő kézbesítését követő egy hónapon belül lehet benyújtani. Az elnök ezt a határidőt meghosszabbíthatja.

A gyorsított előzetes döntéshozatali eljárásra vonatkozó speciális szabályok

A NSz. azon alapvető célkitűzésének megvalósítása érdekében, hogy a luxemburgi Bíróság ügyterhe csökkenjen, illetve eljárása gyorsuljon, az Eljárási Szabályzat módosított 104/a. cikke értelmében: a nemzeti bíróság kérésére az elnök az előadó bíró javaslatára és a főtanácsnok meghallgatását követően kivételesen úgy határozhat, hogy az előzetes döntéshozatal tekintetében e szabályzat vonatkozó rendelkezéseitől eltérve gyorsított eljárást alkalmaz, amennyiben a megadott körülmények alátámasztják az előzetes döntéshozatalra utalt ügy rendkívüli sürgősségét.
Ebben az esetben az elnök azonnal kitűzheti a tárgyalás időpontját, amelyről az alapeljárás feleit, valamint az Alapokmány 23. cikkében említett más érdekelteket az előzetes döntéshozatalra utalásról szóló határozat kézbesítésekor értesíteni kell.
A felek és más érdekeltek az elnök által előírt legalább tizenöt napos határidőn belül beadványokat vagy írásbeli észrevételeket nyújthatnak be. Az elnök kérheti a feleket és a többi érdekeltet, hogy a beadványukban vagy írásbeli észrevételeikben felvetett kérdések az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés lényeges jogkérdéseire korlátozódjanak. A beadványokat vagy írásbeli észrevételeket, ha vannak ilyenek, a fent említett feleknek és a többi érdekeltnek a tárgyalás előtt továbbítani kell.

A sürgősségi előzetes döntéshozatali eljárásra vonatkozó speciális szabályok

A sürgősségi előzetes döntéshozatali eljárás csak az EUMSz. harmadik részének a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térségre vonatkozó V. címe által érintett kérdésekben alkalmazható. A Bíróság határoz ezen eljárás lefolytatásáról, főszabály szerint a kérdést előterjesztő bíróság indokolással ellátott kérelme alapján. A Bíróság - ha valószínűsíthető, hogy ezt az eljárást kell alkalmazni - kivételesen hivatalból is határozhat úgy, hogy az előzetes döntéshozatalra utalást sürgősségi eljárásban bírálja el.
A sürgősségi előzetes döntéshozatali eljárás egyszerűsíti a Bíróság előtti eljárás egyes szakaszait, de alkalmazása jelentős korlátokat támaszt a Bíróság, a felek és az eljárásban résztvevő egyéb érdekeltek, különösen a tagállamok számára. A sürgősségi eljárást tehát csak olyan körülmények esetén lehet kérni, amikor feltétlenül szükséges, hogy a Bíróság az előzetes döntéshozatalra utalás tárgyában a legrövidebb határidőn belül döntsön.
Mivel ezen esetek teljes körű felsorolására - a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térségre vonatkozó uniós szabályok változó jellegére és változatosságára tekintettel - nincs mód, példálózó jelleggel a nemzeti bíróság az alábbi esetekben fontolhatja meg sürgősségi előzetes döntéshozatali eljárás iránti kérelem benyújtását:
- az EUMSz. 267. cikk negyedik bekezdésében említett, fogva tartott vagy szabadságától megfosztott személy esetében, ha e személy jogi helyzetének megítéléséhez meghatározó jelentőségű a feltett kérdésre adandó válasz,
- továbbá ha a szülői felügyeletre vagy gyermekelhelyezésre vonatkozó jogvita során az uniós jog alapján eljáró bíróság hatásköre az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésre adandó választól függ.

Az előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezésére jogosultak

Bíróságok

Az EUMSz. 267. cikkében használt "tagállami bíróság" kifejezést egyetlen uniós jogszabály sem határozza meg pontosan, és az egyes országok nemzeti jogrendszerük alapján nem feltétlenül ugyanazokat a szerveket értik alatta. Az EuB joggyakorlata egységes abban a tekintetben, hogy minden olyan jogalkalmazó szervet, ami saját nemzeti joga alapján bíróságnak minősül, az előterjesztésre jogosult az EUMSz. 267. cikke alapján. Az értelmezési nehézségek azoknál az intézményeknél kezdődnek, amelyeknek megítélése az adott tagállam joga alapján is kétséges, tekintettel arra, hogy azok köztes területen helyezkednek el, s közigazgatási és igazságszolgáltatási feladatokat is ellátnak.
Az EuB joggyakorlata alapján az EUMSz. 267. cikk szerinti bíróságnak - tagállami elnevezésére tekintet nélkül - az a szervezet tekinthető, amely jogszabály alapján jött létre, állandó jelleggel működik, hatásköre kötelező jellegű, az eljárása kontradiktórius, a szervezet jogszabályokat alkalmaz és független.
Külön vizsgálta az EuB a cégbíróságok előterjesztési jogosultságának lehetőségét. Értelmezése szerint, amikor a cégbíróság cégbejegyzési kérelemről határoz olyan eljárás keretében, amelynek nem célja a kérelmező jogait állítólagosan sértő aktus megsemmisítése, nem jogosult előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményezni. Ezzel szemben az a bíróság, amelyhez a cégbíróság elsőfokú, az ilyen bejegyzés iránti kérelmet elutasító határozatával szemben fordulnak a kérelmező jogait állítólagosan sértő határozat megsemmisítésére irányuló fellebbezéssel, jogvita tárgyában jár el, és igazságszolgáltatási feladatot végez. Ebből következően ilyen esetben a fellebbviteli bíróságot az EUMSz. 267. cikk értelmében vett, a Bírósághoz előzetes döntéshozatal iránti kérdés előterjesztésére jogosult bíróságnak kell tekinteni. [C-210/06. sz. CARTESIO Oktató és Szolgáltató Bt ügyben 2008. december 16-án hozott ítélet (EBHT 2008 I-9641. o.)]

Választottbíróságok

Az előbbi okfejtésből az következik, hogy a legtöbb választottbíróság nem felel meg a "bíróság" fogalmi követelményeinek, tekintettel arra, hogy elsősorban a peres felek kölcsönös akaratán nyugszik az adott ügyre vonatkozóan a hatáskörük és illetékességük, s csak ritkán rendelkeznek egy adott ügyfajtára nézve kötelező joghatósággal.
Egy német választottbíróság megkeresése volt az alapja a 102/81. sz. Nordsee-ügyben hozott ítéletnek. Az EuB addigi gyakorlatát segítségül hívva megvizsgálta, hogy az adott testület törvényen alapul-e, döntéseit a jogszabályok alapján hozza-e, s határozata a peres felekre nézve rendelkezik-e egy jogerős ítélet hatásaival. Bár a konkrét ügyben ezeknek megfelelt a megkereső választottbíróság, ez azonban még nem az összes szükséges feltétel: "először is meg kell állapítani, hogy a szerződő felek a megállapodásuk megkötésekor szabadon dönthettek arról, hogy az abból eredő esetleges jogvitáikat a rendes bíróságokra bízzák, vagy egy meghatározott választottbíróság illetékességét kötik ki. A körülményekből az következik, hogy a szerződő feleknek sem jogi, sem ténybeli kötelezettsége nem állt fenn, hogy jogvitájukkal választottbírósághoz forduljanak. Mindezek alapján a konkrét ügyben az EuB arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy a vizsgált német választottbíróságot nem lehet az EUMSz. 267. cikke szerinti tagállami bíróságnak tekinteni.
Egy "szűk ösvényt" azonban nyitva hagyott az EuB ítéletében a választottbíróságok számára: amennyiben a nemzeti jogszabályok lehetővé teszik, hogy a rendes bíróságokhoz forduljanak meghatározott eljárási cselekmények foganatosításáért, vagy ezen utóbbiak a választottbíróság ítéletét megsemmisíthetik, a rendes bíróságok számára mindig nyitva áll az előzetes döntéshozatali eljárás lehetősége.
Másként viszonyult az EuB egy kollektív szerződésben kikötött választottbíróság megkereséséhez a 109/88. sz. Handels- og Kontorfunktionaerernes Forbund i Danmark-ügyben. A kérdéses dán választottbíróság tulajdonságait vizsgálva az EuB megállapította, hogy azt törvény hozta létre, s hatásköre a kollektív szerződést aláíró felek közötti, azzal kapcsolatos jogvitákra terjed ki. Bármelyik fél egyoldalú kérelmére elindul az eljárás, így az nincs egységes akaratnyilvánításhoz kötve. Amennyiben a felek nem tudnak megegyezni a választott szerv összetételében, úgy azt a törvény rendelkezései pótolják, így tehát az nem függ mindenben a felek szabad választásától. Mindezeket figyelembe véve "bíróságnak" minősítette a megkereső szervet.

Kamarák, köztestületek

A "klasszikus" bíróságok mellett számos olyan, elsősorban közigazgatási feladatokat betöltő szerv van, amelyek egyszerre látnak el hatósági és igazságszolgáltatási jellegű feladatokat is. Ide tartoznak a különböző foglalkozások szerint tagozódó kamarák is, amelyek bírói tulajdonságait vizsgálva az EuB elsősorban a közhatalommal való kapcsolatuk fokából indult ki, azaz, hogy az állam milyen függetlenséget biztosít ezen testületeknek, illetve döntéseik milyen joghatással rendelkeznek.
Így például a 246/80. sz. Broekmuelen-ügyben a holland, általános orvosi ügyekkel kapcsolatos jogvitákat rendező bizottság (Commisie van Beroep Huisartsgeneeskunde) megkeresésére az EKB akként pontosította a már korábban meghatározott feltételeket, hogy az olyan bizottságokat is, amelyek "munkájukat a hatóságok jóváhagyásával és közreműködésével végzik, és amelyeknek a peres eljárás során hozott határozata ténylegesen is végérvényesnek tekinthető abból a szempontból, hogy (…) az ellen gyakorlatilag nincs jogorvoslati lehetőség a rendes bíróságokhoz, az EGKSz. 177. cikke szerinti tagállami bíróságnak kell tekinteni".
Ezzel szemben elutasította az EuB a Francia Ügyvédi Kamara (Conseil de l’ordre des Avocats) megkeresését a 138/80. sz. Borker-ügyben hozott végzésében, arra való hivatkozással, hogy "az nem jogvitával kapcsolatos, aminek eldöntésére a (kamara) törvény által kijelölt lenne, hanem egy olyan kérelemmel, amely egy ügyvéd és egy másik tagállam bírósága közti nézetkülönbség tisztázására irányul".
Alkotmánybíróságok
Az előzetes döntéshozatali eljárás azon sajátosságából adódóan, hogy az EuB annak keretei között nem vizsgálhatja nemzeti jogszabály uniós jogba ütközését, elsősorban azokat az alkotmánybíróságokat érinti ezen eljárás kezdeményezésének lehetősége, ahol a jogalanyok konkrét bírósági, vagy közigazgatási határozat felülvizsgálatát indítványozhatják alkotmányossági panasz útján.
A magyar Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény ezt a fajta jogorvoslatot nem érinti, így "peres" jogvitában nem határozhat. Mivel a magyar - illetve vele azonos hatáskörű más nemzeti - alkotmánybíróság eddig előzetes döntéshozatali eljárást nem kezdeményezett, teljes bizonyossággal nem lehet megmondani, hogy egy esetleges kiterjesztő jogértelmezés alapján az EuB mégiscsak az EUMSz. 267. cikke szerinti bíróságoknak minősítené-e.
A magyar jogban nem ismert alkotmányossági panasz ügyben eljáró osztrák alkotmánybíróság kezdeményezett először előzetes döntéshozatali eljárást a 143/99. sz. Adria-Wien Pipeline-ügyben, ahol senki nem vonta kétségbe "bíróság" mivoltát, egyedül az osztrák kormány vitatta azt, hogy az alapügyben rendelkezik-e hatáskörrel az alkotmánybíróság, s ennélfogva jogosult-e az előzetes döntéshozatali eljárás megindítására. A luxemburgi Bíróság azzal utasította el ezt a kifogást, hogy nem feladata a nemzeti jogszabályok hatásköri rendelkezéseinek vizsgálata, és a feltett kérdéseket érdemben megválaszolta.

Az előterjeszthető kérdések

Az EUMSz. 267. cikk (1) bekezdése különbséget tesz az uniós jogi normák érvényességének - azaz létezésüknek - és értelmezésének - azaz tartalmuk és terjedelmük - vizsgálata között. Az előbbi esetén csak a uniós szervek, valamint az EKB jogi aktusait, tehát a másodlagos jogot "bírálhatja felül", míg az utóbbi tevékenysége ezeken túlmenően a Szerződésre, azaz az elsődleges uniós jogra, továbbá a Tanács által létrehozott intézmények alapokmányaira vonatkozhat. Hasonlóságot mutat tehát ez az eljárás a klasszikus alkotmánybírósági hatáskörökkel annyiban, hogy az EuB a uniós alkotmány feladatait is részben betöltő alapító Szerződés rendelkezéseinek érvénytelenségét nem mondhatja ki.
Az EuB joggyakorlata tovább bővítette az előterjeszthető kérdések körét. Ez alapján a uniós jogrend általános elvei is az előzetes döntéshozatali eljárás alapjául szolgálhatnak.

A Szerződés

A Szerződés alatt nemcsak annak rendelkezéseit, hanem Mellékleteit és a hozzáfűzött Jegyzőkönyveket is érteni kell, melyek az EUSz. 51. cikke alapján "ezen Szerződés részei". Ide tartoznak még a módosító és kiegészítő szerződések (például Egységes Európai Okmány, Maastrichti Szerződés, Amszterdami Szerződés, Nizzai Szerződés), s végül az új tagállamok csatlakozási szerződései is. Nem sorolhatóak a szerződés fogalma alá azok a nemzetközi jogi egyezmények, melyeket a közösség, vagy a tagállamok az EUMSz. felhatalmazása alapján kötöttek. Ezek vagy a másodlagos joganyag részévé válnak, vagy úgynevezett kísérő egyezményként - szűkebb értelemben véve - nem részei a uniós jognak.

A másodlagos uniós jog

A másodlagos uniós jog rendkívül tág fogalom. Mindenképp idetartoznak az EUMSz. 288. cikke értelmében a rendeletek, az irányelvek, a határozatok, az ajánlások, illetve vélemények. A rendeleteket tárgyszerűen meghatározott tényállásokra kell alkalmazni, így nem kérdéses, hogy mindenkor előzetes kérdés tárgyai lehetnek.
Az irányelvek az EUMSz. 288. cikk (3) bekezdése értelmében a tagállamokra nézve csak az elérendő cél tekintetében kötelezőek, az annak megvalósításához szükséges formát és eszközt a tagállamok szabadon választhatják meg. Egy irányelv értelmezése - függetlenül a nemzeti jogra gyakorolt hatásától - célszerűnek bizonyulhat, mivel biztosíthatja, hogy a megvalósítására kibocsátott törvényt az irányelvnek megfelelően értelmezzék és alkalmazzák. (111/75. sz. Mazzalai-ügy, 7/11. pont.)
Az előterjesztésnek nem feltétele, hogy az irányelvnek a peres felek egymás közti viszonyára közvetlen hatálya legyen, de már a nemzeti jog része kell hogy legyen. (C-421/92. sz. Habermann-Beltarmann-ügy, 8-9. pont) Mindez nem zárja ki annak lehetőségét, hogy az átültetés után, de még az arra nyitva álló határidő előtt forduljon a nemzeti bíró jogértelmezésért az EuB-hoz.
Egyértelműnek mondható a határozatok köre is, tekintettel arra, hogy ezt a jogi normát sem szükséges - hasonlóan a rendelethez - külön nemzeti jogi aktussal a belső jog részévé tenni. A legfontosabb különbség az előbb említett két uniós jogi norma között, hogy míg az előző egy általános szabályozást ad, addig az utóbbi személyi hatálya pontosan meghatározott, és így csak konkrét egyedi esetekre vonatkozik.
A rendelettel, az irányelvvel és a határozattal szemben nem kötelező érvényű a 288. cikkben szabályozott maradék két jogintézmény, az ajánlás és a vélemény. Míg az előbbi egy uniós szerv kötőerő nélküli akaratnyilatkozataként határozható meg, addig a vélemény egy uniós szerv meghatározott jog-, vagy ténykérdéssel kapcsolatos állásfoglalása. Mindezek ellenére azonban szolgálhatnak a nemzeti bírók számára kiindulási pontként kötelező érvényű uniós jogi normák értelmezése esetén. Így tehát elméletileg előzetes döntéshozatali eljárás alapját képezhetik.
Az EUMSz. 267. cikk (1) bekezdés b) pontja szerinti jogi aktusokhoz tartoznak a uniós szervek különböző akaratnyilatkozatai, amelyeket különösebb pontos meghatározás nélkül általában határozatként, vagy nyilatkozatként jelölnek meg kibocsátóik. Tekintettel arra, hogy ezek semmilyen jogi kötőerővel nem rendelkeznek, és így kötelezettségeket sem állapíthatnak meg tagállamok számára, értelmezésük és alkalmazásuk akkor merülhet fel konkrét peres ügy kapcsán, amennyiben azok rendelkezései ellentétben állnak egy másik közösségi jogszabállyal. (9/73. sz. Schlüter-ügy, 40. pont.)
Az EuB az előterjeszthető kérdésekkel kapcsolatos joggyakorlatában kimondta, hogy előzetes döntéshozatali eljárás tárgya lehet saját korábbi ítélete is. Állandó joggyakorlata alapján egy ilyen előterjesztés abban az esetben is indokolt, ha a nemzeti bírónak a saját maga által kezdeményezett előzetes döntéshozatali eljárás végén kapott ítélet megértésében, vagy alkalmazásával kapcsolatban nehézségei támadnak. Egy ilyen új előterjesztésben azonban nem lehet a korábbi ítélet érvényességét kétségbe vonni. (69/85. sz. Wünsche-ügy, 15-16. pont.)
Az uniós intézmények jogi aktusai között kell megemlítenünk az EuB Eljárási Szabályzatát, amit ő maga bocsát ki a Tanács jóváhagyásával, és ezáltal külső hatással rendelkező igazi normatív aktusnak tekinthető, mely a másodlagos uniós jog része és így előzetes kérdés tárgya lehet.
A közösség harmadik államokkal, vagy nemzeti szervezetekkel kötött nemzetközi jogi szerződései az EuB joggyakorlata alapján a uniós jogrendszer szerves részei. Így előzetes döntéshozatali eljárás tárgya lehet az Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezmény (GATT) is (21-24/72. sz. International Fruit Company-ügy, 16. pont), amit ugyan még a tagállamok nem kötöttek meg, ám az általa szabályozott terület ma már az EU hatáskörébe tartozik. A luxemburgi testület minden ilyen módon megkötött egyezményt ide sorol, amennyiben a Közösségre a tagállamok kapcsán kötelezettségek hárulnak. Az EuB kiterjesztette hatáskörét ezen egyezmények által életre hívott testületek határozatainak értelmezésére is.
Fontos kiemelni, hogy az EuB ezzel kapcsolatos ítélete csak a uniós oldalt köti. Arra nézve, hogy a többi szerződő fél is ugyanúgy értelmezze az adott kérdést, az EuB határozata nem bír semmilyen kötőerővel.
Vonatkozó joggyakorlatától némileg eltérően az EuB az Emberi Jogok Európai Egyezményét nem minősítette olyan nemzetközi szerződésnek, aminek bár ő nem tagja, de a uniós tagállamok révén rá is kötelezettségek hárulnak belőle. Az ezzel kapcsolatos megkeresésekben következetesen arra szorítkozott, hogy az emberi jogi egyezmény különleges fontosságát hangsúlyozza a uniós jogi általános alapelvek kialakításában.
Nehezen megfogható, és éppen ezért nem meghatározható pontosan az általános jogelvek fogalma, illetve előterjeszthetőségének kérdése. Az EuB joggyakorlata abban töretlen, hogy ezek az íratlan jogi normák a uniós jogrendszer szerves részét képezik. Ide sorolja a luxemburgi Bíróság az alapjogokat, valamint a közigazgatási és eljárásjogok alapelveit is. A nehézséget itt elsősorban az okozza, hogy a Közösségnek - a Lisszaboni Szerződés hatálybalépéséig - nem volt kötelező érvényű alapjogi katalógusa.
Az előterjeszthetőség szempontjából az EuB három esetben engedi meg általános jogi alapelvvel kapcsolatos kérdés megküldését:
- először, ha a nemzeti bíró azt akarja tudni, hogy egy meghatározott uniós jogi előírást az adott alapelv alkalmazására tekintettel hogyan kell értelmezni;
- másodszor, rákérdezhet annak a uniós jogban való érvényességére;
- míg végül arra, hogy az alapelv a uniós jog alkalmazási területén milyen következményekkel jár a nemzeti jog alkalmazására nézve.
Amennyiben azonban nemzeti bírónak a konkrét ügyben csak nemzeti jogot kell alkalmaznia, s arra vonatkozóan kíván egy általános alapelvet figyelembe venni, ebben az esetben az alapelvet a nemzeti jog részének kell tekinteni, melynek értelmezésére az EuB nem jogosult.
Tekintettel arra, hogy az EUMSz. 267. cikke kizárólag a uniós jogszabályokra vonatkozik, az EuB ezen eljárás során nem jogosult sem a nemzeti jogszabályok, sem a tagállamok egymás közötti kétoldalú szerződéseinek értelmezésére. A nem felülvizsgálható nemzeti jogi rendelkezések közé tartoznak a szervezeti és eljárási törvények. Így többek között az EuB az előzetes döntéshozatali eljárás során nem vizsgálhatja egy tagállami bíróság hatáskörét, az eljáró tanács összetételét, vagy az ott benyújtott kereset megengedhetőségét. (19/68. sz. Cicco-ügy, valamint 65/81. sz. Reina-ügy) Nem az EuB feladata a tagállami bíróság által megállapított tényállás értékelése sem ilyen esetekben.
Hasonlóképpen nem tárgya ennek az eljárásnak - az EUMSz. 258-259. cikkeiben szabályozott eljárással szemben - a nemzeti jognak a közösségi joggal való összeegyeztethetőségének vizsgálata. (6/64. sz. Costa/ENEL-ügy) A nemzeti bíróságok által neki feltett kérdéseket azonban gyakran oly módon átértelmezi az EuB, hogy azáltal a megkereső szerv a vonatkozó közösségi jogszabály olyan értelmezését kapja, amit a nemzeti jog alkalmazására vonatkoztatni tud. A tagállami bíró így kerül abba a helyzetbe, hogy az adott nemzeti jogszabályt a konkrét ügyre nem alkalmazhatónak mondhassa ki, vagy azt figyelmen kívül hagyhassa.

Kivételek az előterjeszthető kérdések körében

Az EuB nem rendelkezik hatáskörrel - ezért előzetes döntéshozatali eljárás sem kezdeményezhető - a közös kül- és biztonságpolitikára vonatkozó rendelkezések, valamint az azok alapján elfogadott jogi aktusok tekintetében.
Mindazonáltal az EuB hatáskörrel rendelkezik az EUSz. 40. cikke betartásának ellenőrzése, valamint a Tanács által az EUSz. V. címének 2. fejezete alapján a természetes vagy jogi személyekre vonatkozóan elfogadott korlátozó intézkedéseket előíró határozatok jogszerűségének felülvizsgálatára irányuló, az EUMSz. 263. cikkének (uniós jogi norma semmisségének megállapítása iránti eljárás) negyedik albekezdése alapján hozzá benyújtott keresetek tekintetében.
Az EUMSz. harmadik részének a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térségről szóló V. címe 4. és 5. fejezete rendelkezéseire vonatkozó hatásköreinek gyakorlása során az Európai Unió Bírósága nem rendelkezik hatáskörrel egy tagállam rendőrsége vagy más bűnüldöző szolgálata által végrehajtott intézkedések érvényességének vagy arányosságának, illetve a közrend fenntartásával és a belső biztonság megőrzésével kapcsolatos tagállami hatáskörök gyakorlásának felülvizsgálatára.

A peres felek jogai - a nemzeti bíróságok ezzel kapcsolatos feladatai

Az uniós jogszabályok között nem találunk olyan rendelkezést, ami a nemzeti bíróságok előtt folyamatban lévő ügyekben érdekelt felek jogait érintené az előzetes döntéshozatali eljárás megindításával kapcsolatban. Ettől meg kell különböztetnünk az EUMSz. 267. cikk szerinti eljárásnak az EuB előtt zajló részét, ahol az EuB Alapokmányának 23. cikk (2) bekezdése alapján írásbeli észrevételeket tehetnek a nemzeti bíró által feltett kérdésekre, illetve az EuB Eljárási Szabályzatának 104. cikk (4) bekezdése szerinti szóbeli tárgyaláson is kifejthetik véleményüket.
Az előzetes döntéshozatali eljárás nem nyit jogorvoslati lehetőséget a tagállami bíróság előtt folyamatban lévő eljárás felei számára. Az érintett bíróságnak tehát nem kell csupán azért előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményeznie, mert az egyik fél kifejezésre juttatta, hogy a jogvita uniós jogi kérdés értelmezését veti fel, vagy az eljárás kezdeményezését indítványozza.
Ez fordítva is igaz: ha a peres felek nem kezdeményezik, vagy uniós jogra egyáltalán nem hivatkoznak, az eljáró nemzeti bíróságot akkor is megilleti az előzetes döntéshozatali eljárás (hivatalból történő!) kezdeményezése. (283/81. sz. CILFIT-ügy, 9. pont.) Nem véletlenül kényszerült hangsúlyozni az EuB, hogy az előzetes döntéshozatali eljárás nem jogorvoslati eszköz, s így az, az alapeljárás peres felei számára közvetlenül nem igénybe vehető. Amennyiben ugyanis a nemzeti bíróság előtt folyamatban lévő per felei közvetlenül az EuB-hoz fordulhatnának előzetes döntésért, azzal a nemzeti bíróságot az eljárásnak a luxemburgi Bíróság döntéséig való felfüggesztésére kényszerítenék. Sem az EKSz., sem az Alapokmány nem teszi lehetővé a nemzeti bíró jogosultságainak ilyenfajta korlátozását. (31. és 33/62. sz. Wöhrmann-ügy)
Tekintettel arra, hogy csak a nemzeti bíróságok, s nem az előttük folyamatban lévő eljárás felei kereshetik meg az EUMSz. 267. cikke alapján a luxemburgi Bíróságot, így azt is csak a tagállami bíróság határozhatja meg, hogy mely hány és milyen tartalmú kérdést terjesztenek elő az EuB-nak.
A felek nem jogosultak sem a kérdések számának, sem azok tartalmának a megváltoztatására. Az EuB-t az előzetes döntéshozatali eljárás során nem lehet arra kényszeríteni, hogy peres fél kérelmére foglalkozzon kérdéssel, amely jog a peres feleket nem, csak a tagállami bíróságokat illeti meg. (44/65. sz. Hessische Knappschaft-ügy.)
Az EuB megszorítólag értelmezi a nemzeti bíróság előtti eljárásban érintett felek lehetőségeit az előzetes döntéshozatali eljárásnak a luxemburgi Bíróság előtti szakaszában. A 6/71. sz. Rheinmüllen Düsseldorf-ügyben hozott végzésében elutasította az alapeljárás felperesének azt a kérelmét, hogy az EuB Eljárási Szabályzata 104. cikke alapján már lefolytatott szóbeli tárgyalást újra megnyissa, a következő indokolással: "Az EGKSz. 177. cikke (EUMSz. 267. cikke) a Bíróság és a nemzeti bíróságok közötti közvetlen együttműködést irányoz elő egy nemperes eljárás keretei között, amely az EuB Alapokmánya 20. cikkében megjelölt személyektől, beleértve az alapeljárás feleit is minden kezdeményezési lehetőséget megvon, és ezen személyeknek mindössze írásbeli észrevételek benyújtását és egyszeri szóbeli nyilatkozat megtételét teszi lehetővé."
Az EuB vonatkozó joggyakorlata egységes abban a kérdésben, hogy a nemzeti bíróság előtti eljárásban érdekelt felek közvetlenül semmiképpen sem kezdeményezhetik az előzetes döntéshozatali eljárást, arra kizárólag a nemzeti bíróságok jogosultak.
A peres feleket az EuB előtti eljárási szakaszban sem illeti meg semmilyen kezdeményezési jog, csak véleményük kifejtésére van lehetőség, amit az EuB Alapokmányának 23. cikk (2) bekezdése, illetve Eljárási Szabályzatának 104. cikk (4) bekezdése határoz meg. Ezen utóbbi rendelkezéseket nem lehet kiterjesztően értelmezni, azaz a felek mindösszesen írásbeli észrevételeket tehetnek a nemzeti bíróság által meghatározott kérdésekre, illetve a szóbeli tárgyaláson egyszeri és megismételhetetlen alkalommal tehetnek nyilatkozatot.

Az előterjesztés szükségességének mérlegelése

Az EUMSz. 267. cikkének (2) bekezdése az eljáró nemzeti bíró belátására bízza, hogy az előtte folyamatban lévő ügy eldöntése érdekében szükséges-e a kérdéses uniós jogszabály előzetes értelmezése, vagy érvényességének vizsgálata. A jogszabály nem határozza meg ennek tárgyi feltételeit, így a bíró mérlegelésén múlik, hogy melyik konkrét ügyben, illetve az eljárás melyik szakaszában él ezzel a lehetőséggel.
A felelősség egyértelműen a nemzeti bírót terheli nemcsak annak mérlegelésében, hogy ügydöntő határozata meghozatalához szükséges-e a luxemburgi Bíróság megkeresése, hanem abban is, hogy az előtte folyamatban lévő per mely szakaszában teszi ezt meg. Egy korai, vagy rosszul megfogalmazott kérdés "lavinaszerű" folyamatokat indíthat el: az eljárás későbbi szakaszában kiderülhet, hogy egy másik probléma értelmezését kellett volna kérni, netán újabb tényállási elemek alapján az eredeti kérdést kell újra megküldeni, szinte a végtelenségig elnyújtva ezzel az alapügy befejezését.
Ezzel kapcsolatban az EuB rámutatott arra, hogy a tagállami bírónak - annak érdekében, hogy a uniós jog használható értelmezését kapja - szükséges azokat a jogi kereteket felvázolnia, amibe a kapott értelmezést be akarja helyezni. Ebből a szempontból az ügy körülményeitől függően előnyös lehet, ha az előterjesztés időpontjában a tényállás és a kizárólag a nemzeti jog alapján megítélendő kérdések tisztázottak, s így a Bíróságot minden tény- és jogkérdésről tájékoztatni tudja, amiken esetleg a uniós jog értelmezése múlik. (36. és 71/80. sz. Irish Creamery Milk-ügy)
Ezek a szempontok semmi esetre sem korlátozzák a tagállami bíró mérlegelési jogkörét abban, hogy az eljárás melyik szakaszában tartja szükségesnek az előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezését. Ezért annak az időpontnak a megválasztása elsősorban a pergazdaságosság szempontjától függ, melynek mérlegelése a nemzeti bíró feladata.
Bár általánosan megfogalmazott választ adott az EuB, s nem fejtette ki az általa használt "pergazdaságosság" fogalmát sem, mégsem hagyta teljesen támpont nélkül a nemzeti jogalkalmazókat. Annak érdekében, hogy az előzetes döntéshozatali eljárás betölthesse jogvédelmi célját - és lehetőség szerint ne kerüljön sor az EuB többszöri megkeresése miatt az alapeljárás elhúzódására -, azaz hatékony módon rendezhesse a felek közötti jogvitát, a nemzeti bírónak az eljárás azon szakaszában indokolt az előterjesztést megküldenie, amikor a tényállási és vonatkozó jogi elemek a felek által nem vitatottak, vagy ennek hiányában a bizonyítási eljárás befejeződött, illetve a további bizonyítástól sem várható újabb szempontok előtérbe kerülése. (36. és 71/80. sz. Irish Creamery Milk-ügy)
Általánosságban elmondható, hogy az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés előterjesztésére az eljárás olyan szakaszában célszerű sort keríteni, amikor a kérdést előterjesztő bíróság képes a probléma ténybeli és jogi hátterének meghatározására, annak érdekében, hogy az EuB rendelkezzen valamennyi olyan adattal, amely adott esetben annak ellenőrzéséhez szükséges, hogy az uniós jog alkalmazandó-e az alapeljárásban. Ez általában - polgári perben - az alperes érdemi ellenkérelme után - állapítható meg.
A nemzeti bírók előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezési jogosultsága korlátlan, ezért amennyiben arra a meggyőződésre jutnak, hogy az előttük folyamatban lévő jogvita uniós jogi szabályok értelmezését, vagy érvényességük vizsgálatát veti fel, amiről ezeknek a bíróságoknak a konkrét ügyben dönteniük kell. Így jutott arra az eredményre az EuB, hogy egy olyan nemzeti jogszabály, ami alapján a nem végső fokon eljáró tagállami bíróságok a fellebbviteli bíróság jogi minősítéséhez kötve vannak, nem zárja ki a nem végső fokon eljáró bíróságok jogát arra, hogy olyan, uniós jogszabályokkal kapcsolatos kérdéseket terjesszenek elő a Luxemburgi Bíróságnak, amik ezekre a jogi minősítésekre vonatkoznak. (166/73. sz., illetve 146/73. sz. Rheinmüllen-Düsseldorf-ügyek)
Az EuB ezen értelmezésének legfontosabb következménye, hogy az alsó fokú bíróságok eltérhetnek a fellebbviteli tanácsok jogi értelmezésétől, a vonatkozó nemzeti jogszabályok ellenére. Ezt azonban csak akkor tehetik meg, ha előzetes döntésért folyamodnak az EuB-hoz, s az a vonatkozó uniós jogszabály eltérő értelmezésére jut, mint a tagállami fellebbviteli bíróság. Az előzetes döntés minden esetben köti az alapeljárásban érintett összes bírói fórumot. Így tehát az előző példánál maradva, amennyiben másodszor is a másodfokú bírósághoz kerül ugyanaz a jogvita, ám ezúttal már egy "luxemburgi" ítélet is született az ügyben, könnyen előfordulhat, hogy saját korábbi álláspontját módosítani kényszerül a fellebbviteli tanács.
A tagállami bíróságoknak az a jogosultsága, hogy megítéljék, az előttük folyamatban lévő ügyben meghozandó ítéletükhöz szükséges-e előzetes kérdéssel az EuB-hoz fordulniuk, még arra is kiterjed, hogy megváltoztassák, vagy kiegészítsék az egyszer már megküldött kérdéseiket. (406/85. sz. Gofette és Gilliard-ügy, illetve C-44/89. sz. Von Deetzen-ügy.)

Az előterjesztés megengedhetősége - az EuB hatáskörének vizsgálata

A nemzeti bíró mérlegelési jogkörének az előterjesztés szükségességét illetően vannak olyan, az előzetes döntéshozatali eljárás értelméből és céljából adódó korlátai, melyeknek vizsgálata az EuB-t illetik meg.
Az EuB ezeket az okokat - addigi vonatkozó joggyakorlatára figyelemmel - a C-343/90. sz. Dias-ügyben három csoportba osztotta:
- amennyiben az értelmezés olyan jogi normára irányul, amit az uniós szervek még ki sem bocsátottak
- amennyiben az előterjesztő bíróság előtt az alapeljárás megszűnt,
- végül, amennyiben nincs összefüggés a tagállami bíróságtól kért uniós jogi értelmezés, vagy érvényességi vizsgálat és az ügy körülményei és tárgya között.
Az előterjesztő bíróság előtti ügy folyamatban létével kapcsolatban a luxemburgi Bíróság kimondta, hogy nem rendelkezik hatáskörrel olyan előzetes megkeresés megválaszolására, amelyet olyan időpontban bocsátottak ki, amikor az eljárás a megkereső bíróság előtt már befejeződött. (338/85. sz. Pardini-ügy, 10. pont.) A kért uniós jogi értelmezés és az ügy körülményei közti összefüggéssel kapcsolatban a Luxemburgi Bíróság - az előzetes döntéshozatali eljárás céljából kiindulva - kimondta: a hatékony segítségnyújtás a tagállami bíróságok részére nem engedi meg, hogy megválaszolja a megküldött kérdéseket, amennyiben a nemzeti bíró előtti eljárásban nincs valódi jogvita. Nem tartozik ugyanis ezen jogintézmény feladatai közé a kitalált, vagy elméleti kérdésekre történő válaszadás, mivel ezek szükségszerűen egy szakértői vélemény, vagy az ügy eldöntésére semmilyen hatással nem bíró állásfoglalás szintjére "süllyesztenék" az EuB döntését. (244/80. sz. Foglia/Novello II-ügy.)
A C-157/92. sz. Banchero-ügyben fogalmazott először az EuB akként, hogy az előterjesztett előzetes megkeresés nyilvánvalóan nem megengedett. Az előző ítéletekhez hasonlóan itt is a ténybeli és jogi körülmények ismertetését hiányolta a Luxemburgi Bíróság, amik nélkül nem tudja a kérdéses uniós jogszabályok használható értelmezését megadni, de nem hatáskörének hiányát állapította meg az előterjesztés kapcsán, hanem az Eljárási Szabályzat 92. cikkére hivatkozva - amely rendelkezés kifejezetten a közvetlen keresetek kapcsán jogosítja fel a Bíróságot arra, hogy azok nyilvánvaló meg nem engedettségét megállapíthassa - jutott végső következtetéséhez. Ettől kezdve mindazokban az ügyekben, ahol a nem elégséges tájékoztatást kifogásolja az EuB, következetesen ezt a kifejezést használja.
Az EuB-nak az EUMSz. 267. cikk szerinti hatásköre vizsgálatának alakulását a következőkben lehet összefoglalni: amennyiben nincs összefüggés a uniós jog értelmezése és az alapeljárás tárgya és körülményei között, úgy a Bíróság hatásköre nem állapítható meg. Annak érdekében, hogy ez egyértelmű legyen, elengedhetetlen, hogy a nemzeti bíró megindokolja, miért tartja szükségesnek a jogvita eldöntése szempontjából a kérdések megválaszolását, s ennek keretei között felvázolja az alapeljárás ténybeli és jogi alapjait, amikbe a választ bele kívánja helyezni. Ez már csak azért is fontos, mert ezek hiányában az EuB nem tudná a uniós jognak az alap jogvita szempontjából használható értelmezését adni.
A nemzeti bíró indokolásának csak azokra a tényekre kell kiterjednie, amiket az EuB vizsgálhat saját hatáskörének, vagy a kérdések hatékony megválaszolásának érdekében. Így nem kell azt kifejtenie, hogy mely bizonyítékok, illetve a peres felek mely előadásai alapján állapította meg a tényállást, valamint, hogy miért a megjelölt nemzeti jogszabályokat véli alkalmazhatónak a konkrét ügyben, netán ellentétesnek a kérdéses uniós jogi normával. Fontos azonban, hogy kiderüljön a megkeresésből, hogy valós jogvita van a felek között.
Nem kell megindokolnia azt sem, hogy az eljárásnak miért pont az adott szakaszában fordult az EuB-hoz. Ezt semmilyen formában nem vizsgálja a Luxemburgi Bíróság, mint ahogy a megkereső bíróság hatáskörét-illetékességét sem kérdőjelezheti meg az alapeljárás tekintetében.
A nemzeti bírónak lehetősége van arra, hogy ugyanabban az eljárásban akár több alkalommal is kérje az EuB segítségét. A többszöri megkeresés nem "rendkívüli" eljárási eszköz, ezért nem kell amiatt hosszabban indokolni az újabb megkeresést, elég utalni arra, hogy miért nem tartotta alkalmazhatónak az első választ. Amennyiben teljesen új kérdések merülnének fel, úgy természetesen szükséges az esetlegesen megváltozott tény- és jogi körülményeket újra megjelölni.
Összességében tehát a kezdeményező végzésben a folyamatban lévő jogvita tény- és jogi hátterét kell felvázolni, ehhez képest a kezdeményezés szükségességének indokoltságára elegendő utalni.
Az EuB állandó ítélkezési gyakorlata szerint a nemzeti bíróság által saját felelősségére meghatározott jogszabályi és ténybeli háttér alapján - amelynek helytállóságát a Bíróság nem vizsgálhatja - a uniós jog értelmezésére vonatkozóan előterjesztett kérdések releváns voltát vélelmezni kell. A Bíróság csak akkor utasíthatja el a nemzeti bíróságok által előterjesztett előzetes döntéshozatal iránti kérelmet, ha a uniós jog kért értelmezése nyilvánvalóan semmilyen összefüggésben nincs az alapügy tényállásával vagy tárgyával, ha a probléma hipotetikus jellegű, vagy ha nem állnak a Bíróság rendelkezésére azok a ténybeli vagy jogi elemek, amelyek szükségesek ahhoz, hogy az elé terjesztett kérdésekre hasznos választ adhasson (C-222/05-C-225/05. sz., van der Weerd és társai egyesített ügyek, 22. pont).

Az előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményező végzés tartalma

Az előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezésének formájára a vonatkozó nemzeti eljárási törvények szabályai az irányadók. Ez alapján a magyar bíróságoknak ezt minden esetben végzéssel kell megtenniük.
E végzés meghozatala során figyelemmel kell lenni arra, hogy ez képezi a Bíróság előtti eljárás alapját, valamint hogy a Bíróságnak rendelkeznie kell minden olyan adattal, amely lehetővé teszi számára a nemzeti bíróságnak történő hasznos válasz adását. Emellett, kizárólag a lefordított előzetes döntéshozatal iránti kérelmet küldik meg azon érdekelteknek, akik észrevételt tehetnek a Bíróságnál, nevezetesen a tagállamoknak és az intézményeknek.
A kérelem lefordításának szükségessége annak egyszerű, világos és pontos, a felesleges adatoktól mentes megfogalmazását igényli. Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem hátterének megfelelő ismertetéséhez általában körülbelül tíz oldalnál többre nincs szükség. Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatnak lényegre törőnek, ugyanakkor kellően teljesnek kell lennie, valamint tartalmaznia kell valamennyi releváns adatot annak lehetővé tétele érdekében, hogy a Bíróság, valamint az észrevételek előterjesztésére jogosult érdekeltek megérthessék az alapeljárás ténybeli és jogi hátterét.
Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésnek vagy kérdéseknek az előzetes döntéshozatalra utaló határozat elkülönülő és világosan meghatározható részében kell szerepelnie vagy szerepelniük, általában annak elején vagy végén. A kérdéseknek a kérelem indokolásának ismertetésére történő hivatkozás nélkül is érthetőnek kell lenniük, amely indokolás ugyanakkor a megfelelő értelmezéshez szükséges hátteret biztosítja.
Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatnak:
- röviden ismertetnie kell a jogvita tárgyát, valamint a megállapított releváns tényeket, vagy legalább az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés alapját képező tényállást;
- be kell mutatnia az esetlegesen alkalmazandó nemzeti rendelkezések tartalmát, és adott esetben meg kell jelölnie a vonatkozó nemzeti ítélkezési gyakorlatot, feltüntetve minden esetben annak pontos hivatkozását (például hivatalos lap vagy egy adott határozatok tára oldalszámát; esetlegesen internetes honlapra történő hivatkozást);
- a lehető legpontosabban meg kell jelölnie az adott ügyben releváns uniós jogi rendelkezéseket;
- ismertetnie kell azokat az okokat, amelyek miatt a kérdést előterjesztő bíróságban kérdés merült fel egyes uniós jogi rendelkezések értelmezésére vagy érvényességére vonatkozóan, valamint azt a kapcsolatot, amelyet felállít e rendelkezések és az alapeljárásban alkalmazandó nemzeti jog között;
- adott esetben össze kell foglalnia az alapeljárásban résztvevő felek releváns érvelésének lényegét.
Az előzetes döntéshozatalra utaló határozat egyes pontjainak vagy bekezdéseinek olvasása, és a rájuk történő hivatkozás megkönnyítése érdekében célszerű azokat számozással ellátni. Végezetül, a kérdést előterjesztő bíróság röviden jelezheti az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésre adandó válaszra vonatkozó álláspontját, ha úgy ítéli meg, hogy azt ki tudja alakítani.

Speciális szabályok a sürgősségi előzetes döntéshozatali eljárás lefolytatása iránti kérelem tartalmára

Annak lehetővé tétele érdekében, hogy a Bíróság rövid időn belül határozhasson a sürgősségi előzetes döntéshozatali eljárás lefolytatásának szükségességéről, a kérelemnek ismertetnie kell a sürgősség fennállását alátámasztó jogi és ténybeli körülményeket, és különösen annak kockázatát, ha az utalást a rendes előzetes döntéshozatali eljárásban bírálják el.
A kérdést előterjesztő bíróságnak lehetőség szerint lényegre törően meg kell jelölnie a feltett kérdés(ek)re adandó válaszra vonatkozó álláspontját. Ez megkönnyíti a felek és az eljárásban résztvevő egyéb érdekeltek álláspontjának kialakítását, valamint a Bíróság határozathozatalát, és ezáltal hozzájárul az eljárás gyorsabb lefolytatásához.
A sürgősségi előzetes döntéshozatal iránti kérelmet oly módon kell benyújtani, hogy a Bíróság Hivatala haladéktalanul megállapíthassa, hogy az ügyet különös elbírálásban kell részesíteni. Ennek érdekében a sürgősségi előzetes döntéshozatal iránti kérelmet magától az előzetes döntéshozatalra utaló határozattól elkülönülő, önálló iratban kell benyújtani, vagy ennek hiányában az e kérelmet kifejezetten tartalmazó kísérőlevelet kell csatolni. Ami az előzetes döntéshozatalra utaló határozatot illeti, annak lényegre törő jellege annál is inkább fontos a sürgősségi kérelem esetében, mivel hozzájárul az eljárás gyorsabb lefolytatásához.

Fellebbezés az előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményező, és az arra irányuló kérelmet elutasító végzések ellen

A 2003. évi XXX. törvény 2004. május 1-jei hatállyal módosította a Pp.-t és megteremtette a polgári perekben az előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményező végzésekkel szembeni közvetlen fellebbezés lehetőségét (155/A. §). Ezen túlmenően pedig - az EU többi tagállamaihoz képest ez idáig egyedüli országként - a Pp. 249/A. § alapján a másodfokú eljárásokban az előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezésére irányuló kérelem elutasítása ellen is külön fellebbezésnek van helye.
Ezeket a fellebbezési lehetőségeket hatályon kívül helyezte a 2009. évi LXVIII. törvény 2010. január 1-jei hatállyal oly módon, hogy csak a hatálybalépését követően indult ügyekben kell alkalmazni, azaz csak az ilyen perekben szüntette meg a fellebbezés lehetőségét.
A 2010. január 1-je előtt indult ügyekben tehát az előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményező végzés ellen, illetve a másodfokú eljárásban - közigazgatási perekben az elsőfokú eljárásban - az előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezésére irányuló kérelem elutasítása ellen is van helye fellebbezésnek.
Ezekkel a fellebbezésekkel kapcsolatban foglalt állást az LB az 1/2009. (VI. 24.) PK-KK közös véleményében, mely szerint az előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményező végzés ellen, a Pp. 155/A. § (3) bekezdése szerinti fellebbezés elbírálásakor a másodfokú bíróság nem vizsgálhatja a kezdeményezés szükségességét, a kérdések tartalmát és indokoltságát, és ebben a körben az elsőfokú határozatot nem változtathatja meg.
A másodfokú eljárásban, valamint a Pp. XX. fejezetében szabályozott közigazgatási perekben az elsőfokú eljárásban az előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezésére irányuló kérelmet elutasító végzések ellen a Pp. 249/A. §-a, illetve a 340. § (3) bekezdése alapján előterjesztett fellebbezések elbírálásakor a fellebbviteli bíróság az eljárás ezen szakaszában nem vizsgálhatja a kezdeményezés szükségességét, és ebben a körben a határozatot nem változtathatja meg.

Kezdeményezésre kötelezettek

Az EUMSz. 267. cikkének (3) bekezdése értelmében, azok a tagállami bíróságok, amelyek döntései ellen a belső jog alapján nincs helye további jogorvoslatnak, kötelesek az EuB-t megkeresni. Az előterjesztési kötelezettségnek az előzetes döntéshozatali eljárás rendszerébe való beültetését mindenekelőtt az indokolja, hogy a tagállami bíróságok ne kerülhessék ki teljesen joggyakorlatuk során a Luxemburgi Bíróságot, s ezáltal ne kerüljön veszélybe a uniós jog egységes alkalmazása.
A (3) bekezdés rendelkezése kapcsán a legfontosabb elméleti és gyakorlati kérdés, hogy az konkrétan melyik nemzeti bíróságokra vonatkozik: a tagállami bírósági hierarchia csúcsán elhelyezkedő szervre, vagy mindig az adott ügy és a nemzeti eljárásjogi rendelkezések figyelembevételével kell eldönteni, hogy mely bíróság köteles az EuB-hoz előterjeszteni.
Mindezt egyértelműen megválaszolta az EuB a C-210/06. sz. Cartesio-ügyben hozott ítéletében: az olyan bíróságot, amelynek határozataival szemben felülvizsgálatra van lehetőség, nem lehet az EUMSz. 267. cikk harmadik bekezdésében említett olyan bíróságnak tekinteni, amelynek határozatai ellen a nemzeti jog értelmében nincs jogorvoslati lehetőség.
Az LB az 1/2009. (VI. 24.) PK-KK közös véleményében a Cartesio-ügyben hozott ítéleteit a Pp. rendszerében vizsgálta, és megállapította, hogy amennyiben törvény az adott ügyben nem zárja ki a felülvizsgálat lehetőségét, a Legfelsőbb Bíróságot kell annak a fórumnak tekinteni, amelyet az EKSz. 234. cikk (3) bekezdése alapján az előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezésének kötelezettsége terhel. Ez alól kivétel csak annyiban van, hogy a másodfokú - a Pp. XX. fejezete szerinti közigazgatási perekben a 340. § (1) bekezdésének hatálya alá tartozó ügyekben az elsőfokú - bíróságokat akkor terheli az előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezésének kötelezettsége, ha a Pp. [271. §, 235. § (4) bekezdés] a jogerős ítélet elleni felülvizsgálat lehetőségét kizárja.
Az EKSz. 68. cikk (1) bekezdése értelmében a 234. cikk szerinti előzetes döntéshozatali eljárást a IV. Címbe tartozó cikkek, mint elsődleges uniós jogszabályok értelmezésére, illetve ezen elsődleges jogi cikkeken alapuló másodlagos közösségi jogszabályok érvényességének vizsgálatával, vagy értelmezésére kezdeményezhetik a nemzeti bíróságok egy része. Míg ugyanis az előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezésének joga a 234. cikk (2) bekezdése alapján minden nemzeti bíróságot megillet, addig a 68. cikk (1) bekezdése alapján ugyanez a IV. Cím vonatkozásában (Vízum-, menekültügy, bevándorlás - ide tartozik a polgári ügyekben folyatott igazságügyi együttműködés is) csak azokat, akik határozatai ellen a nemzeti jog értelmében nincs jogorvoslati lehetőség. A 2009. december 1-jétől hatályba lépett Lisszaboni Szerződés már nem tartalmazza ezt a korlátozást, ami azt jelenti, hogy bármely nemzeti bíróság kezdeményezhet előzetes döntéshozatali eljárást ezen időpont után, amennyiben úgy érzi, hogy az előtte folyamatban lévő eljárás eldöntése érdekében szükséges a közösségi/uniós polgári eljárásjogi jogszabályok értelmezését kérnie.

Az előterjesztési kötelezettség sajátos esetei

Nemperes eljárások

A 107/76. sz. Hoffmann-La Roche-ügyben az EuB rámutatott arra, hogy amennyiben az adott tagállami jogszabályok lehetővé teszik, hogy egy bírósági nemperes eljárás során hozott határozat kapcsán a felek peres eljárást kezdeményezhessenek, úgy nem áll fenn a tagállami bíróság előterjesztési kötelezettsége. Mindez nem zárja ki, hogy a 234. cikk (2) bekezdése alapján előzetes kérdéssel forduljon a Luxemburgi Bírósághoz, ha ezt az előtte lévő ügy eldöntése szempontjából fontosnak tartja. Amennyiben viszont sem további jogorvoslat, sem peres eljárás nem lehetséges döntésével szemben, úgy az előterjesztési kötelezettségét megalapozza.

Közigazgatási perek

A Pp. XX. fejezetében szabályozott közigazgatási perek egyik legfőbb sajátossága, hogy az érintett bíróságok ügydöntő határozata ellen - egy eset kivételével - a 340. § (1) bekezdése alapján nincs helye fellebbezésnek, a felülvizsgálati eljárás azonban megengedett. Az előbb kifejtettek alapján bár előterjesztési kötelezettség nem terheli őket, mégis az ezen rendelkezések alapján eljáró bíróság az első olyan szerv a konkrét jogvitában, aki az EUMSz. 267. cikke alapján az EuB-hoz fordulhat előzetes határozatért. Tekintettel arra, hogy a uniós jogszabályalkotás ezen a területen a legaktívabb, az eljáró nemzeti bírók szinte szükségszerűen találkozhatnak vonatkozó uniós jogszabályokkal. Pergazdaságossági szempontok indokolttá tehetik, hogy ne a Kúriára háruljon a Luxemburgi Bírósághoz való fordulás.
Bár szerkezetileg ugyanebbe a fejezetbe tartozik a társadalombiztosítási határozat bírósági felülvizsgálatát szabályozó 341. §, ezekben a perekben a munkaügyi bíróságok járnak el. Az ő vonatkozásukban is helyénvaló a megállapítás, hogy előterjesztési kötelezettség nem terheli őket, a vonatkozó uniós szabályozás intenzitása miatt azonban gyakran kell a vonatkozó uniós jogforrásokat értelmezniük és alkalmazniuk.

Uniós jogi norma érvényességének vizsgálata

Az EuB meghatározott körülmények fennállása esetén a nem végső fokon eljáró nemzeti bíróság tekintetében is megállapította az előterjesztési kötelezettséget.
A legszemléletesebben mindezt a 314/85. sz. Foto-Frost-ügyben fejtette ki az EuB, ahol a megkereső Hamburgi Bíróság első kérdése arra irányult, hogy meghatározott másodlagos uniós jogi norma érvénytelenségét megállapíthatja-e saját eljárása keretei között. Az EuB válaszában rámutatott arra, hogy a tagállami bíróságok ugyan vizsgálhatják másodlagos uniós jogi norma érvényességét, s amennyiben a peres felek annak érvénytelenségére hivatkoznának, úgy elutasíthatják az erre vonatkozó kérelmeket - anélkül, hogy ezzel kapcsolatban előzetes döntéshozatali eljárást kellene kezdeményezniük. Azaz érvényességét megállapíthatják a kérdéses uniós jogszabálynak, mivel így annak létezését nem teszik kérdésessé. Ezzel szemben az érvénytelenségről nem dönthetnek. Ennek legfőbb indokaként az EuB azt hozta fel, hogy a tagállami bíróságoknak a uniós intézkedések érvényességére vonatkozó eltérő véleményei magát a uniós jogrendszer egységét kockáztatnák és a jogbiztonság alapvető követelményét veszélyeztetnék. Így tehát az EuB saját magának tartotta fenne a uniós jogszabályok érvénytelensége megállapításának kizárólagos jogát az előzetes döntéshozatali eljárás keretei között is.
Rendkívül következetes az EuB a tekintetben, hogy nem mossa össze az EUMSz. 267. cikke szerinti eljárását a 230. cikk szerinti semmisségi eljárással. Ez utóbbi eljárásban meghozott ítéletében az EuB a vizsgált uniós jogi normát hatályon kívül helyezi, addig előzetes döntéshozatali eljárás keretei között csak megállapítja a semmisséget, formailag az adott jogszabály hatályban marad.
Amennyiben komoly aggály merül fel az Unió intézményei, szervei, vagy hivatalai olyan jogi aktusának érvényessége tekintetében, amelyen egy belső jogi aktus alapul, a nemzeti bíróság kivételesen és ideiglenesen felfüggesztheti ez utóbbi alkalmazását, illetve egyéb erre vonatkozó ideiglenes intézkedést hozhat. Ebben az esetben köteles érvényességre vonatkozó kérdést terjeszteni a Bíróság elé, megjelölve azokat az okokat, amelyek miatt az említett jogi aktust érvénytelennek tartja.

Kivételek az előterjesztési kötelezettség alól

Az EuB a 283/81. sz. CILFIT-ügyben hozott ítéletében határozta meg azokat a kivételes eseteket, amikor a tagállami bíróságoknak az EUMSz. 267. cikk (3) bekezdésében előírt előterjesztési kötelezettségük ellenére nem kell az EuB-hoz fordulniuk.
Az ítélet indokolásának elején a luxemburgi Bíróság emlékeztet arra, hogy az EUMSz. 267. cikk alapján ő jogosult a uniós jogszabályok értelmezésére és a másodlagos uniós jogszabályok érvényességének vizsgálatára, a tagállami bíróságok pedig jogosultak, illetve kötelesek őt ezekre irányuló kérdésekkel kapcsolatban megkeresni. A (3) bekezdésben írt kötelezettség célja annak megakadályozása, hogy a Közösségen belül, a uniós jogra vonatkozóan egymástól eltérő bírósági értelmezések szülessenek. Az EuB ezzel kapcsolatban rámutatott még arra, hogy az előzetes döntéshozatali eljárás nem jelent a felek által igénybe vehető jogorvoslatot, ezért az érintett bíróságnak nem kell csupán azért, mert az egyik fél egy uniós jogszabály értelmezését kétségesnek tartja, ezzel kapcsolatban az EuB-hoz fordulnia. Sokkal inkább hivatalból köteles adott esetben a Bírósághoz folyamodni.
Az EUMSz. 267. cikk (3) bekezdésének szövege alapján nem teljesen egyértelmű, hogy az előterjesztésre kötelezett nemzeti bíróságoknak automatikusan, minden ügyben az EuB-hoz kell-e fordulniuk, vagy a (2) bekezdés rendelkezése vonatkozik rájuk is, és mérlegelhetik-e azt, hogy a vitás uniós jogszabály értelmezése a jogvita eldöntéséhez szükséges-e. Az EuB ezzel kapcsolatban úgy foglalt állást, hogy kimondta: a (3) bekezdésben megjelölt bíróságok, csakúgy mint minden más tagállami bíróság, saját hatáskörén belül megítélhetik, hogy a saját döntésük meghozatalához szükséges-e uniós jogi kérdésről való előzetes határozat. Ezek a bíróságok tehát nem kötelesek az előttük felmerült uniós jog értelmezésével kapcsolatos kérdést előterjeszteni, amennyiben az a döntés szempontjából nem jelentős, azaz bármilyen értelmezés is születne, annak nem lenne hatása a jogvita eldöntésére.
Abban az esetben viszont, ha a végső fokon eljáró nemzeti bírók arra a következtetésre jutnak, hogy az előttük folyamatban lévő jogvita eldöntése érdekében uniós jogszabályt kell alkalmazniuk, "a 177. cikk (jelenleg 234. cikk) alapján kötelesek a Bíróságnak minden azzal kapcsolatos értelmezési kérdést előterjeszteni". (CILFIT-ügy, 11. pont.)
A második kivétel esete akkor áll fenn, ha az érintett jogkérdésre vonatkozóan a Bíróságnak kialakult joggyakorlata van, függetlenül attól, hogy azt melyik fajta eljárásában alakította ki, még akkor is, ha a vitás kérdések nem teljesen azonosak a megválaszoltakkal. Mindez nem korlátozza a nemzeti bíróságok előterjesztési jogát, így tehát a végső fokon eljáró testületek is mindentől függetlenül bármikor folyamodhatnak az EuB-hoz, ha azt szükségesnek tartják.
Fontos kihangsúlyozni, hogy az EuB kialakult joggyakorlat esetében lát csak okot arra, hogy az egyébként az előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezésére kötelezett nemzeti bíróság ennek a kötelezettségének ne tegyen eleget. Amennyiben tehát a vitás uniós jogi rendelkezés értelmezésére nézve még csak egy EuB-i ítélet van, kialakult joggyakorlatról - és így az előterjesztési kötelezettség alóli kivételről sem - beszélhetünk.
Abban az esetben, ha az eljáró nemzeti bíró számára "a közösségi jog helyes alkalmazása olyan nyilvánvaló, hogy minden ésszerű kétséget kizár a felvetett kérdés megoldásának módjáról, nem köteles előterjeszteni. Ez a könnyítés azonban csak látszólagos, mivel az EuB mindezt olyan többszörösen összetett védelmi rendszerrel bástyázta körül, hogy kérdésesnek tűnik a gyakorlati használhatósága.
A CILFIT-ügyben hozott ítélet indokolásának 16-20. pontjai szerint az előterjesztésre kötelezett nemzeti bírónak, mielőtt arra következtetne, hogy ez a harmadik kivétel fennáll, meg kell győződnie arról, hogy a vitás uniós jogi norma helyes értelme ugyanennyire nyilvánvaló a többi tagállam bíróságai és az EuB számára is. Kizárólag e feltételek teljesülése esetén tekinthet el a nemzeti bíróság attól, hogy az ügyet a Bíróság elé terjessze, és értelmezze az uniós jogszabályt saját maga. Az érintett nemzeti bíróságnak azt is figyelembe kell vennie, hogy a közösségi jogszabályokat több nyelven szövegezték meg, és hogy a különböző nyelvi változatok egyaránt hitelesek; így egy közösségi jogi rendelkezés értelmezése maga után vonja a különböző nyelvi változatok összehasonlítását. Az EuB figyelmeztetett arra is, hogy a nyelvi változatok pontos egyezésének esetén is a közösségi jog sajátos terminológiát használ. Hangsúlyozta továbbá, hogy a jogi fogalmak tartalma nem szükségszerűen azonos a közösségi jogban és a különböző nemzeti jogokban. Végezetül, minden egyes közösségi jogi rendelkezést saját szövegösszefüggésébe kell helyezni, és a közösségi jog rendelkezéseinek összessége, annak céljai, valamint a szóban forgó rendelkezés alkalmazásának időpontjában annak fejlődési állapota tükrében kell értelmezni.
Összességében tehát a 267. cikk (3) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy amennyiben uniós jogi kérdés merül fel egy olyan nemzeti bíróság előtt, amelynek határozatai ellen a nemzeti jog értelmében nincs jogorvoslati lehetőség, e bíróság köteles eleget tenni azon kötelezettségének, hogy előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményezzen, kivéve, ha azt állapította meg, hogy a felmerült kérdés a jogvita érdemi eldöntése szempontjából nem releváns, vagy a szóban forgó uniós jogi rendelkezésre a Bíróságnak kialakult joggyakorlata van, vagy a uniós jog helyes alkalmazása annyira nyilvánvaló, hogy minden ésszerű kételyt kizár; az ilyen esetek fennállását a uniós jog sajátos jellemzőinek, az értelmezése során felmerülő különleges nehézségeknek és az EU-n belüli eltérő ítélkezési gyakorlat veszélyének függvényében kell megítélni.

Az előterjesztési kötelezettség megszegésének jogkövetkezményei

Védelem az uniós jog alapján

Az EUMSz. 258-259. cikkei szerinti, tagállami kötelezettségszegés megállapítása iránti eljárás szabályai alapján a Bizottság jogosult arra, hogy pert indítson bármelyik tagállammal szemben, ha megítélése szerint a tagállam a Szerződésekből eredő valamely kötelezettségét nem teljesítette Vonatkozó EuB-i ítélet hiányában egyelőre csak feltételezés, hogy az EUMSz. 267. cikk (3) bekezdése szerinti előterjesztési kötelezettség jogtalan megszegése egy tagállami bíróság részéről az EUMSz. 258. és 259. cikke szerinti, a tagállamok ellen indítható eljárás során megalapozná az adott tagállam felelősségét szervezeti egységének az elsődleges uniós jogba ütköző intézkedése miatt.
A Bizottság sokáig még attól is eltekintett, hogy közvetlenül az EuB-hoz forduljon egy tagállam ellen, nemzeti bíróságának közösségijog-ellenes joggyakorlata miatt. A probléma összetettségét mutatja, hogy nem teljesen egyértelmű, mennyiben lehet egy tagállamot magát egy önálló hatalmi ág mérlegelési jogkörében hozott döntéséért felelősségre vonni. 1990. augusztus 3-áig kellett várni arra, hogy a Bizottság története során először megindítsa az EUMSz. 258. cikk alapján az eljárás első, informális szakaszát, amikor Németországban a Szövetségi Legfelsőbb Bíróság (Bundesgerichtshof) elutasított egy felülvizsgálati eljárás iránti kérelmet, s így nem tette lehetővé, hogy az adott ügyben vitás közösségi jogi rendelkezés a luxemburgi Bíróság elé kerüljön értelmezésre. Az EuB elé azonban már nem került ez a konkrét eset.
Nem volt ennyire elnéző a Bizottság egy másik esetben, amikor az informális szakasz sikertelensége után, 2000. április 4-én végül is benyújtotta keresetlevelét az EuB-hoz az Olasz Köztársaság ellen. Ebben annak megállapítását kéri a Luxemburgi Bíróságtól, hogy a tagállam nem teljesítette az EKSz. alapján fennálló kötelezettségeit, amikor nem módosította azon nemzeti eljárásjogi jogszabálya rendelkezéseit, mely jogi norma lehetővé tette az azt értelmező és alkalmazó bíróságok és hatóságok számára, hogy a közösségi jog megsértésével beszedett adók magánszemélyek részére történő visszatérítése olyan bizonyítási eljárást tett lehetővé, mely ezen adók visszatérítését a befizető számára gyakorlatilag lehetetlenné, vagy legalábbis rendkívül nehézzé tette. A Luxemburgi Bíróság végül több mint három év elteltével, 2003. december 9. napján meghozott ítéletével a Bizottság keresetének teljes egészében helyt adott, és az Olasz Köztársaságot elmarasztalta.
Ez az eljárás nem volt előzmények nélküli, hiszen a kérdéses nemzeti jogi norma korábban, a C-343/96. sz. Dilexport-ügyben volt már - közvetve - előzetes döntéshozatali eljárás tárgya is. Az 1999. február 9. napján kihirdetett ítéletében az EuB kimondta, hogy amennyiben ezen nemzeti jogszabályi rendelkezés nemzeti bírósági alkalmazása kapcsán van egy olyan vélelem, amely a jogtalanul követelt vagy jogosulatlanul beszedett vámok és adók harmadik személyekre történő áthárítására vonatkozik, és amennyiben a kérelmezőre hárul e vélelem megdöntésének kötelezettsége a visszatérítés elérése érdekében, meg kell állapítani, hogy a szóban forgó rendelkezések ellentétesek a közösségi joggal. (52. pont)
Az olasz bíróságok joggyakorlata nem változott meg ezen ítélet hatására sem, és a Bizottság különösen azt sérelmezte, hogy az olasz legfelsőbb bíróság (Corte suprema di cassatione) is alkalmazza azt a vélelmet, ami gyakorlatilag negatív bizonyítási kötelezettséget ír elő a maguk igazát kereső felek számára.
Az EuB az előzmények, illetve az olasz bíróságok joggyakorlatának hosszas vizsgálata után, az ítéletében utalt arra, hogy egy nemzeti jogszabály hatályát a nemzeti bíróságok által azokra vonatkozóan adott értelmezésre tekintettel kell meghatározni. (30. pont) Amennyiben ugyanis egy nemzeti jogszabály esetében különböző bírósági értelmezések merülnek fel, amelyek közül egyesek az adott jogszabály közösségi joggal összeegyeztethető alkalmazását, míg mások azzal összeegyeztethetetlen alkalmazását eredményezik, "a legkevesebb, ami megállapítható az, hogy ez a jogszabály nem elég egyértelmű ahhoz, hogy biztosítva legyen a közösségi joggal összeegyeztethető alkalmazása." (33. pont)
A peres feleknek az EUMSz. 258. cikk szerinti közvetlen kereset útján induló eljárás kieszközölése érdekében rendkívül korlátozottak a lehetőségeik. Az EuB először a 48/65. sz. Alfons Lütticke-ügyben fogalmazott úgy, hogy a Bizottságtól nem lehet kikényszeríteni az EKSz. 230., illetve 232. cikke alapján, hogy az indítsa meg a 226. cikk szerinti eljárást. "Az EGKSz. 169. cikkének (EKSz. 226. cikk) céljából és értelméből az adódik, hogy a Bizottság nem köteles ezen előírás alapján eljárást indítani, hanem sokkal inkább mérlegelési jogkörébe tartozik annak elrendelése. Ez kizárja az egyéneknek az arra való jogát, hogy meghatározott állásfoglalást követeljenek tőle. Csak ha a Bizottság véleménye szerint szegte meg a kérdéses tagállam a kötelezettségét, ad ki indokolással ellátott állásfoglalást. Amennyiben a tagállam nem tesz eleget az állásfoglalásban írtaknak az ott megjelölt határidőn belül, úgy a Bizottság jogosult, de nem kötelezett arra, hogy a Bíróságot megkeresse a Szerződés vélelmezett megszegésének megállapítása érdekében." (247/87. sz. Star Fruit-ügy; 11-12. pontok.)
Mindez nem jelenti azt, hogy a Bizottság ne kísérné elég alaposan figyelemmel a tagállami bíróságok előzetes döntéshozatal iránti megkereséseit. A uniós jog alkalmazásának alakulását a tagállamokban éves beszámolói során ellenőrzi - amelynek eredményeit hivatalos lapjában is közzéteszi - s ezen belül külön kitér a nemzeti bíróságok előzetes megkereséseire is, hasznos összevetését adva ezáltal a különböző bírósági gyakorlatoknak.
Az EUSz. 4. cikk (3) bekezdése tartalmazza a lojális együttműködés elvét (ezt korábban az EKSz. 10. cikke írta elő), melynek értelmében az Unió és a tagállamok kölcsönösen tiszteletben tartják és segítik egymást a Szerződésekből eredő feladatok végrehajtásában. A tagállamok ezen túlmenően kötelesek a Szerződésekből, illetve az Unió intézményeinek intézkedéseiből eredő feladatok teljesítésének biztosítása érdekében megtenni a megfelelő általános vagy különös intézkedéseket, valamint segíteni az Uniót feladatainak teljesítésében, és tartózkodni minden olyan intézkedéstől, amely veszélyeztetheti az Unió célkitűzéseinek megvalósítását.
Az EuB vonatkozó joggyakorlatában kialakította a tagállamok kártérítési felelősségének elvét a uniós jogból eredő kötelezettségeik megszegéséből eredő károkért. A C-224/01. sz. Köbler-ügyben hozott ítéletében először mondta ki egyértelműen, hogy a tagállamok a végső fokon eljáró nemzeti bíróságaik közösségi jogba ütköző határozataiért is kártérítési felelősséggel tartoznak.
Az állami kárfelelősség megállapításának - korábbi joggyakorlatában már kidolgozott - hármas előfeltétele a következő: a megsértett uniós jogi norma az egyén számára jogokat biztosítson, a sérelem megfelelően súlyos legyen, valamint a tagállami kötelezettségszegés és az érintett személynél bekövetkezett kár között közvetlen okozati összefüggés álljon fenn.
Ezek közül a sérelem megfelelően súlyos volta az, amelynek vizsgálatakor figyelemmel kell lenni a bírói szerep sajátosságaira, valamint a jogbiztonság fontosságára. "Az állam az ilyen, közösségijog-ellenes döntésekért csak kivételes esetben felel, amikor a bíróság nyilvánvalóan megsértette a hatályos jogot. Annak eldöntésekor, hogy ez az előfeltétel teljesül-e, a kártérítési igényt elbíráló nemzeti bírónak az eset minden szempontjára figyelemmel kell lennie. Ilyen szempont többek között a megsértett előírás pontosságának és egyértelműségének mértéke, a megsértés szándékossága, a jogi tévedés menthetősége, adott esetben uniós szerv állásfoglalása az ügyben, csakúgy, mint az EUMSz. 267. cikk (3) bekezdés szerinti előterjesztési kötelezettségnek a szóban forgó bíróság általi megsértése. A uniós jog megsértése mindenképp megfelelően súlyosnak minősül, ha a kérdéses döntés a Bíróság vonatkozó joggyakorlatát nyilvánvalóan figyelmen kívül hagyja." Ezt a gondolatmenetét azzal zárta az EuB, hogy mindezek az előfeltételek nem zárják ki, hogy az állam a nemzeti jogi előírások szerinti kevésbé szigorú előfeltételek alapján feleljen.
Önmagában az előterjesztési kötelezettség megsértése nem elégséges feltétel a tagállam kártérítési kötelezettségének megállapításához, hanem "mindössze" eljárásjogi szabálysértésnek minősül. Kártérítési kötelezettség megállapításához csak úgy vezethet, ha ezáltal a végső fokon eljáró nemzeti bíró nyilvánvalóan uniós jogba ütköző ügydöntő határozatot hoz.

Védelem a nemzeti jog alapján

A perek tisztességes lefolytatásához való jogot a magyar jogrendszerben nem csak az Alkotmány 57. § (1) bekezdése, hanem a Pp. 2. § (1) bekezdése is tartalmazza, amikor az eljáró bíróság feladatait megfogalmazva kimondja, hogy a bíróságnak a feleknek a jogviták elbírálásához, a perek tisztességes lefolytatásához és ésszerű időn belül történő befejezéséhez való jogát kell érvényesítenie. Ugyanezen szakasz (3) bekezdése alapján az (1) bekezdésben foglaltak teljesítésének elmulasztása esetén a fél - az alapvető jogait ért sérelemre hivatkozással - méltányos elégtételt biztosító kártérítésre tarthat igényt, feltéve, hogy a sérelem a jogorvoslati eljárásban nem orvosolható.
A német Szövetségi, valamint az osztrák Alkotmánybíróságok joggyakorlatuk során kimondták, hogy amennyiben az EUMSz. 267. cikk (3) bekezdésének feltételei fennállnak, s az eljáró nemzeti bíró ennek ellenére nem kezdeményezi az előzetes döntéshozatali eljárást, úgy elvonja a peres feleket törvényes bírójuktól.
A magyar nemzeti jogrendszerben azt a jogállami tiltást, miszerint senki sem vonható el törvényes bírójától, a magyar Alkotmány formailag nem tartalmazza. Ezt a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997. évi LXVI. törvény 11. § (1) bekezdése mondja ki. Mindez önmagában nem jelenti azt, hogy az Alkotmány 57. § (1) bekezdésében megfogalmazott kitétel, miszerint "mindenkinek joga van ahhoz, hogy (...) valamely perben a jogait és kötelességeit a törvény által felállított (...) bíróság (...) bírálja el" tartalmilag ne jelentené alkotmányos szinten a törvényes bíróhoz való jog megállapítását. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának az Emberi Jogok Európai Egyezménye 6. cikk (1) bekezdésével - amely szó szerint megegyezik az Alkotmány 57. § (1) bekezdésével - kapcsolatos joggyakorlata a mai napig következetes abban a kérdésben, hogy a perek tisztességes lefolytatásához való jog több, önálló részjogosítvány összefoglaló elnevezése, amik közé tartozik az is, hogy a feleknek joguk van arra, hogy jogvitájukban a törvény által létrehozott bíróság döntsön.
Mint azt a német Szövetségi, valamint az osztrák Alkotmánybíróságok gyakorlata bizonyítja, ennek az elméletnek a zsenialitása éppen abban rejlik, hogy elégséges választ ad az EUMSz. 267. cikk (3) bekezdésében rejlő jogalkalmazási problémákra. Feleslegessé tesz az előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezésével kapcsolatos mindenfajta megfontolást, mert a peres feleket az alapeljárás végkimenetele felől védi. Éppen ezért tűnik indokoltnak, hogy a magyar joggyakorlat ezeket az eredményeket átvegye és a jövőben alkalmazza.
Az Emberi Jogok Európai Bírósága Coëme és mások v. Belgium (no. 32492/96, 32547/96, 32548/96, 33209/96, 33210/96, ECHR 2000-VII) ügyben értelmezte a belga nemzeti jog szerinti előzetes döntéshozatali eljárást [Olyan ítélete jelenleg még nincs a strasbourgi bíróságnak, ahol az EUMSz. 267. cikke (3) bekezdése szerinti előterjesztési kötelezettségét vizsgálta volna.] A belga jog alapján a Közigazgatási Bíróság hatáskörébe tartozik a következő kérdésekben előzetes döntési eljárás lefolytatása: különböző szintű jogszabályok különbségeiből fakadó ellentmondások értelmezése, az állam, a közösségek és a régiók hatáskörei összeütközésének feloldása, valamint az Alkotmányban biztosított törvény előtti egyenlőség és hátrányos megkülönböztetés tilalma alapjogokba ütköző jogszabályok értelmezése. Amennyiben egy eljáró bíróság előtt ilyen kérdés merül fel, főszabály szerint köteles megkeresni a Közigazgatási Bíróságot a helyes jogértelmezés érdekében. Ezen jogszabályi háttér vonatkozásában mondta ki az Emberi Jogok Európai Bírósága:
"Egy előzetes kérdésnek bírósághoz utalásához való jog szintén nem lehet korlátlan, akkor sem, ha egy meghatározott jogterületet csak egy, a jogszabály által arra kijelölt bíróság értelmezhet, a többi bíróságnak pedig fenntartás nélkül meg kell keresniük ezt a szervet a vonatkozó jogterülettel kapcsolatos kérdésekben. Ahogy a kormány (itt: a belga kormány jogi képviselője) rámutatott, az így megszerkesztett eljárás működéséhez tartozik, hogy a bíróság megvizsgálja, hogy jogosult-e, illetve szükséges-e az előzetes kérdés előterjesztése, meggyőzve legelőször saját magát arról, hogy a kérdést meg kell válaszolni ahhoz, hogy határozatot tudjon hozni az ügyben. Ugyanakkor nem teljesen lehetetlen, hogy bizonyos körülmények között, amennyiben egy, az ügyet végső fokon tárgyaló nemzeti bíróság tagadná meg az előterjesztést, az megsérthetné az Egyezmény 6. cikk (1) bekezdésében meghatározott tisztességes tárgyalás elvét, különösen akkor, ha ez a megtagadás önkényesnek tűnne."(§ 114.)
Az előbb kifejtettek alapján - tekintettel a Strassbourgi Bíróság joggyakorlatára - a Pp. 2. § (3) bekezdése szerinti kártérítési igény kiterjedhet a sérelmezett ügyben végső fokon eljáró bíróság előterjesztési kötelezettségének megszegésére, mivel ez utóbbi az érintett felek tisztességes eljáráshoz való jogának sérelmét jelenti.
Mindennek azért van gyakorlati jelentősége, mert a magyar törvényalkotó a Pp. 2. § (3) bekezdésével egy sui generis kártérítési igénypert hozott létre, amihez még azt a kedvezményt is megadta, hogy az ilyen igények elbírálásakor a bíróságok soron kívül járnak el. További könnyítés, hogy az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény 62. § (1) bekezdés m) pontja alapján a feleket jövedelmi és vagyoni viszonyaikra tekintet nélkül illetékfeljegyzési jog illeti meg az olyan kártérítési perekben, amelyet a fél a per tisztességes lefolytatásához fűződő alapvető jogai megsértése miatt indít. Vonatkozó magyar joggyakorlat hiányában egyelőre csak annyi jelenthető ki, hogy elméleti szempontból nem lehetetlen, hogy ez a jogintézmény a jövőben az eljárási jogaikban súlyosan megsértett felek számára hatékony lehetőségként működjön.
Nehézséget okozhat a felperesnek az ilyen perekben a bizonyítás, hiszen az eljárás során azt kellene tudnia alátámasztani, hogy a sérelmezett ügyben minden kétséget kizáróan fennállt az előterjesztési kötelezettség, és az EuB joggyakorlatában kidolgozott, az előterjesztési kötelezettség alóli kivételek sem voltak alkalmazhatóak. A Pp. 2. § (3) bekezdésében szabályozott eljárás lehetőségére is figyelemmel a végső fokon eljáró bíróságnak célszerű - éppen ezen későbbi eljárás elkerülése érdekében - legkésőbb ügydöntő határozatában részletesen megindokolnia, hogy az adott jogvitában miért nem volt szükség a Luxemburgi Bíróság előzetes jogértelmezésére.

Az előzetes döntéshozatali eljárásban meghozott ítéletek hatálya

Az EuB ítéletben válaszolja meg a nemzeti bíróságok kérdéseit, amelynek kihirdetésével fejeződik be az előzetes döntéshozatali eljárás. Ennek a "végső" határozatnak mind a tartalma, mind a formája visszatükrözi azt a tényt, hogy egy közbenső eljárásról van szó, s nem az alapjogvita eldöntéséről. A Luxemburgi Bíróság rendkívül következetesen a rendelkező részben a "jogosnak elismer" kifejezést használja, ellentétben a közvetlen keresetekre induló egyéb eljárásai végén hozott határozataival, ahol a "jogosnak elismer és megítél" terminus technicusszal találkozhatunk.
A közbenső eljárás jellegét erősíti az is, hogy az előzetes döntéshozatali eljárás végén meghozott ítéletben az EuB az Eljárási Szabályzat 104. cikk 6. §-a alapján nem dönt a felmerült eljárási költségekről, hanem ebben is a megkereső nemzeti bíróságnak kell határoznia ügydöntő ítéletében.
Az EuB ezen ítéleteinek a legvégén található a rendelkező rész, s ezt megelőzően az indokolás, amiben az alapeljárás tényállásának összefoglalását, a vonatkozó nemzeti jogszabályokra utalást, a megkereső bíróság kérdéseit, a benyújtott írásbeli, illetve szóbeli észrevételek ismertetését, s végül a feltett kérdésekre, általában külön-külön, a jogi érveléssel alátámasztott válaszokat olvashatjuk. Ezt követően, mintegy megerősítve és kihangsúlyozva, a rendelkező részben megismétli a konkrét kérdésekre a konkrét válaszokat.
A 135/77. sz. Bosch II-ügyben merült fel először problémaként, hogy a megkereső bíróságot az előzetes ítélet mely része köti. A Luxemburgi Bíróság általánosan fogalmazva úgy érvelt, hogy a "rendelkező részt a döntés indokainak fényében kell értelmezni". A kérdés pontos megválaszolása ezért is különösen fontos, mert az indokolásban - természeténél fogva is - több minden kerül megfogalmazásra, abban utal az EuB korábbi ítéleteire is, adott esetben onnan derül ki, hogy mennyiben kíván eltérni korábbi joggyakorlatától. Kötőerővel szűkebb értelemben csak a rendelkező rész bír, ám annak helyes alkalmazásához elengedhetetlen, hogy a nemzeti bíró az indokolást is figyelembe vegye.

Az EU Bíróság ítéletének hatálya az eljárást kezdeményező bíróságra

Az EuB ítélete minden esetben köti az előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményező bíróságot, annak érvényességét, tartalmát, végkövetkeztetéseit sem ő, sem a peres felek nem vitathatják. Más megítélés alá esik az az eset, amikor az eljáró nemzeti bíró - talán éppen a Luxemburgi Bíróság ítéletében foglaltaknak köszönhetően - arra a meggyőződésre jut, hogy a konkrét jogvitára nem alkalmazható a kérdéses uniós jogszabály. Ez a fajta mérlegelés ugyanis a szükségesség vizsgálatához tartozik, amely az előzetes döntéshozatali eljárás feladatainak megosztásából következően mindenkor az eljáró bíró feladata.
Az EuB előzetes ítéletének hatálya nem zárja ki azt sem, hogy ugyanaz a bíróság ugyanabban az eljárásban újra a Luxemburgi Bíróság jogértelmezését kérje, amennyiben a megkereső bíróságnak az első ítélet megértésével vagy alkalmazásával kapcsolatban nehézségei vannak, vagy a Bíróságnak új jogkérdést tesz fel, vagy olyan új szempontokat tár fel, amik arra késztethetik a Bíróságot, hogy egy már feltett kérdést eltérően válaszoljon meg.
Hasonlóképpen fogalmazott az EuB már a 29/68. sz. Milch-, Fett-, und Eierkontor-ügyben is, ahol kimondta, hogy a nemzeti bíróságokat mindenkor megilleti annak megítélése, hogy az előzetes döntés elég világosan érthető-e, vagy a Bíróság újabb megkeresése szükséges.
A 69/85. sz. Wünsche II-ügyben a megkereső német bíróság másodszor fordult ugyanabban az eljárásban az EuB-hoz, utóbb arra rákérdezve, hogy az EuB első ítélete beleütközik-e a uniós jog egyes általános alapelveibe. Burkoltan tehát, de arra irányult ez a megkeresés, hogy mennyiben köti őt az EuB előzetes döntéshozatali eljárás során hozott ítélete. A Luxemburgi Bíróság kellő "szigorral" mondta ki, hogy az ilyen ítéletei "jogerősen döntik el a közösségi joggal kapcsolatos kérdéseket, és a nemzeti bíró kötve van hozzájuk az alapeljárás eldöntésekor".
Nem csak a megkereső bíróság, hanem az adott üggyel a későbbiekben, perorvoslati eljárás keretében kapcsolatba kerülő további nemzeti bíróságok is kötve vannak az előzetes ítélethez, azt semmilyen szempontból nem bírálhatják felül.
A nemzeti fellebbviteli bíróságoknak tehát különös körültekintéssel kell eljárniuk akkor, ha a jogorvoslat eredményeként hozzájuk kerülő ítéletet meghozó bíróság saját eljárása során már élt az előzetes döntéshozatali eljárás lehetőségével, s így ügydöntő határozatát annak "fényében" hozta meg. A jogorvoslati fórum a nemzeti eljárási jogszabályok keretei között megváltoztathatja az elé került ítéletet, de ennek során a Luxemburgi Bíróság jogértelmezéséhez ő is kötve van. A fellebbviteli bíróság azonban juthat arra a következtetésre, hogy az alapítéletet meghozott bíróság tévesen alkalmazta az adott tényállásra az előzetes ítéletben foglaltakat, hiszen ezzel nem a Luxemburgi Bíróság határozatának érvényességét vonja kétségbe, hanem a nemzeti fórum ügydöntő határozatának jogi megalapozottságát.
Meg kell említeni továbbá annak lehetőségét is, amikor az adott nemzeti bírósági fórum ügydöntő határozatát a fellebbviteli bíróság hatályon kívül helyezi s egyben új eljárás lefolytatására kötelezi. Ilyenkor a jogvitát újra tárgyaló bíróság kötve lesz az ügyben már rendelkezésre álló előzetes luxemburgi bírósági ítélethez, függetlenül attól, hogy azt még az ő, vagy a fellebbviteli bíróság megkeresése alapján hozta meg az EuB. Ám ebben az esetben sem kizárt, hogy amennyiben szükségesnek tartja, újra éljen az EUMSz. 267. cikkében nyújtott lehetőséggel.
Ide kívánkozik végül annak az esetnek a vizsgálata, amikor egy ideiglenes intézkedés kapcsán válik nélkülözhetetlenné a luxemburgi Bíróság megkeresése. Annak ítélete az ügyet később érdemben tárgyaló minden bírósági fórumot egyaránt köti. Ennek az esetnek a sajátossága, hogy az előzetes jogvédelem elrendelése esetén, annak jogi természetéből adódóan, még nem áll az összes tényállási elem minden kétséget kizáró bizonyossággal a nemzeti bíró rendelkezésére. Így könnyen előfordulhat, hogy a későbbiekben, az adott jogvita tárgyalásakor, a bizonyítási eljárás során más tényállást tud megállapítani a nemzeti bíró, s az esetleg más jogi megítélés alá esik. Ilyenkor nem kell alkalmaznia az EuB ítéletében foglalt jogértelmezést, hiszen a szükségesség vizsgálata mindvégig megilleti a nemzeti bírót. Az ideiglenes intézkedések másik tulajdonságából azonban, miszerint az azt kérelmező egy adott, általában hatósági intézkedéssel szemben keres előzetes jogvédelmet, az következik, hogy ilyenkor leggyakrabban nem értelmezési, sokkal inkább érvényességi kérdés merül fel, amely a későbbiekben sem veszíti el "fontosságát".

Az előzetes döntéshozatali eljárásban hozott ítélet időbeli hatálya

Gyakorlati jelentőségű az a kérdés, hogy a Luxemburgi Bíróság jogértelmező-, vagy uniós jogszabály érvényességét vizsgáló előzetes ítélete milyen időbeli hatállyal rendelkezik. Az EUMSz. ezt a kérdést nem rendezi, az EuB vonatkozó joggyakorlata azonban egyértelmű: az előzetes döntéshozatali eljárásban meghozott ítéleteinek ex tunc hatálya van.
Először a 66., 127. és 128/79. sz. Salumi-ügyben merült fel konkrétan ez a probléma, amely kapcsán az EuB arra a következtetésre jutott, hogy az EUMSz. 267. cikke alapján a uniós jog előírásainak értelmezésével "kifejti és szükség esetén megmagyarázza, hogy milyen értelemben és terjedelemben kell, vagy kellett volna azt az előírást, annak hatálybalépése óta alkalmazni. Ebből az következik, hogy a bíróságok az előírást ebben az értelmezésében az ezt meghatározó ítélet kibocsátása előtt keletkezett jogviszonyokra is alkalmazhatják, illetve kötelesek alkalmazni, amennyiben minden egyéb előfeltétel adott a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bírósághoz való forduláshoz, az ezen előírás alkalmazásával kapcsolatos jogvitában."
Abból az alapvető követelményből, hogy a uniós jogot a nemzeti bíróságok minden esetben egységesen alkalmazzák, az következik, hogy egyedül a Luxemburgi Bíróság feladata arról dönteni, hogy az ítéletében elfogadott értelmezés hatályát - kivételes esetben - időben korlátozni kell-e. A Luxemburgi Bíróság e kérdés kapcsán annyira komolyan veszi a saját magának is felállított korlátokat, hogy amennyiben egy megkeresés alapján hozott ítéletében nem korlátozta a kérdéses uniós jogi rendelkezés időbeli hatályát, úgy azt később se teszi meg, egy erre irányuló újabb előzetes döntéshozatali eljárás keretei között sem. Ez volt a legfontosabb újdonsága a 309/85. sz. Barra-ügynek, ahol a megkereső belga bíróság egy korábbi EuB ítélet hatályára kérdezett rá. Mindebből az következik tehát, hogy a nemzeti bíróságok tehát nem jogosultak a Luxemburgi Bíróság előzetes ítéletének hatályát korlátozni.
A uniós jogszabályok értelmezésével kapcsolatos előzetes határozatoktól és azok időbeli hatályától meg kell különböztetni azokat az eseteket, amikor adott uniós jogi norma érvényessége vitás, s azzal kapcsolatban kell állást foglalnia a Luxemburgi Bíróságnak. Ilyen ítéleteinek hatálya még közvetlenebbül érintheti a kihirdetése előtt létrejött jogviszonyokat. További sajátossága ennek a problémának, hogy az EUMSz. nem rendelkezik arról, hogy mi lesz a további jogi sorsa annak a uniós normának, amit az EuB egy előzetes döntéshozatali eljárás során érvénytelennek minősít. Ezt a hiányt a Luxemburgi Bíróság analógia útján próbálta pótolni, az EUMSz. 263. és 264. cikkében szabályozott semmisségi eljárás alapulvételével, s jutott arra a következtetésre, hogy főszabály szerint a kérdéses közösségi jogi normát ítélete kibocsátásának napjával kezdődően, azaz ex nunc hatállyal, mondja ki érvénytelennek. (4/79 sz. Société Coopérative-ügy.)
Az EuB az előzetes döntéshozatali eljárás során mindig hivatalból, arra irányuló kifejezett kérdés nélkül is megvizsgálja, hogy az adott uniós jogszabály értelmezésének, vagy érvényességének milyen időbeli hatályt tulajdonít. Ezt a fontos szempontot mindenképp indokolt mind a megkereső nemzeti bíróságoknak, mind az alapeljárás feleinek szem előtt tartaniuk a kérdések, illetve azzal kapcsolatos észrevételeik megfogalmazásakor.

Az előzetes döntéshozatali eljárásban hozott ítélet hatálya más tagállami bíróságokra

A Luxemburgi Bíróság az EUMSz. 267. cikke alapján ugyan kizárólag a nemzeti bíróságok erre irányuló megkeresése esetén, de alapvetően két, egymástól lényegesen eltérő tartalmú ítéletet hozhat: vagy a kérdéses uniós jogszabály helyes értelmezését adja meg az adott tényállási elemekre tekintettel, vagy annak érvényességét vizsgálja. E két különböző tartalmú ítéletfajta hatálya a nem előterjesztő bíróságokra nézve eltérő.

Uniós jogi normát értelmező ítélet hatálya

A közkedvelt vélekedéssel ellentétben az EU jogrendszere, illetve az EuB joggyakorlata kapcsán nem beszélhetünk sem precedens rendszerről, sem precedens módszerről. Az EuB, mint az EU "legfelsőbb bírósága - alkotmánybírósága" ítélkezési tevékenysége során arra törekszik, mint minden, a nemzeti bírósági szervezetrendszer tetején elhelyezkedő fórum: ugyanolyan tényállású ügyekben, ugyanazon jogszabályok alapján azonos tartalmú döntések meghozatalára, azaz az egységes joggyakorlat biztosítására.
A bírósági ítéletek az angolszász országokban a jogforrási hierarchia részei. Számos jogterületet lényegében a precedensek fednek le, bár ez Nagy-Britanniában és Írországban az Európai Közösségekhez történő 1973-as csatlakozás után - a közösségi jogalkotás dinamikája és a közösségi jog közvetlen hatálya miatt - fokozatosan megváltozott. A bírósági ítélet természetesen nem állhat szemben a törvényhozó aktusával, így előfordul, hogy egy-egy újabb jogszabály bevezetésével az addigi precedens ítéletek hatályukat vesztik. Ez azonban a gyakorlatban azért ritka, mert a jogalkotó és a jogalkalmazó szervek kölcsönösen hatnak egymásra, így ha "írott jog" is keletkezik egy-egy jogterületen, az nagyban támaszkodik a bírói gyakorlat addigi eredményeire.
Az angolszász precedens jog nemcsak rendszert alkot, hanem egyben jogalkalmazási módszer is. Kiindulópontja megegyezik a kontinentális jogrendszerekéivel: hasonló ügyekben azonos döntést kell hozni. Ezt el lehet érni úgy is, hogy egy másik ügyben, más bíró által hozott ítéletnek megfelelően dönt a jogalkalmazó. A különbségek ott kezdődnek a két jogrendszer között, hogy egy már meghozott döntés mennyiben köti a későbbiekben az új felek között eljáró másik bírót. A precedens rendszer sarokköve, hogy a bírói döntéseknek kötelező ereje van, azaz az eljáró taláros testület köteles az előzőleg meghozott ítéletekhez tartani magát. Ezt az elvet sűríti magába a "stare decisis" kifejezés.
Mindez egész pontosan a bírósági szervezeti rendszeren belül úgy érvényesül, hogy minden bíróság kötve van a hierarchiában felette álló bíróság döntéseihez, a fellebbviteli bíróságok pedig saját ítéleteikhez is. Ez utóbbi alól egyedül a legfelsőbb bíróság, a House of Lords kivétel 1996 óta.
Két okból mégis célszerű és indokolt, ha az alsófokú bíróságok az ügydöntő határozatukat az EuB joggyakorlatának fényében hozzák meg: egyrészt a pergazdaságosság miatt, azaz, hogy a lehető legrövidebb időn belül születhessen jogerős bírósági döntés a felek jogvitájában. Amennyiben ugyanis teljesen figyelmen kívül hagynák a luxemburgi Bíróság vonatkozó döntéseit, úgy a jogorvoslati eljárás során a végső fokon eljáró nemzeti bíróságnak, előterjesztés útján, vagy az egyéb feltételek fennállása esetén saját mérlegelési jogkörében, kötelessége a uniós jogi kérdés vonatkozásában a Luxemburgi Bíróság joggyakorlatához igazítani az értelmezést. Másrészről az EUSz. 4. cikk (3) bekezdésének "uniós hűség" kikötése a nemzeti bíróságok vonatkozásában azzal a kötelezettséggel jár, hogy a uniós jogszabályok közvetlen hatályából eredő jogvédelmet biztosítsák. Ezt pedig az alsófokú bíróságok is csak akkor tudják megvalósítani, ha követik az EuB vonatkozó joggyakorlatát.
Összefoglalva a Luxemburgi Bíróságnak a uniós jogszabályok értelmezése kapcsán, előzetes döntéshozatali eljárás során hozott ítéleteinek a nem megkereső bíróságokra való hatályának kérdését: az leginkább egy kontinentális legfelsőbb bíróság elvi határozata (BH) kötőerejének feleltethető meg. Az angolszász precedens rendszerrel szemben nem egy meghatározott bírósági ítélethez képest kell a hasonló jogkérdésben döntő bíróságnak állást foglalnia, hanem a vonatkozó joggyakorlat egészének figyelembevételével.

Uniós jogi norma érvényességét vizsgáló ítélet hatálya

Lényeges különbség van az uniós jogszabály értelmezését, illetve annak érvényességét vizsgáló EuB-i ítéletek között. Ez utóbbi esetet is érdemes kettéválasztani hatályának vizsgálata szempontjából: máshogy alakul a "jogi sorsa" azoknak a döntéseknek, amelyek egy uniós jogi norma érvénytelenségét mondják ki, azokhoz képest, amelyek ezzel éppen ellentétes következtetésre jutnak.
Különbséget kell tennünk az EUMSz. 263. cikke szerinti semmisségi eljárás, és annak végén a 264. cikk alapján meghozott, az adott uniós jogszabályt semmissé nyilvánító ítélet, és a 267. cikk (1) bekezdés b) pontja alapján egy adott uniós jogi norma érvénytelenségét megállapító határozat között. A terminológiai különbség nem véletlen: két önálló jogintézményről van szó, részben hasonló céllal. A kontinentális jogrendszerek alkotmánybíróságainak klasszikus hatásköre, a nemzeti jogszabályok absztrakt normakontrollja a Luxemburgi Bíróság semmisségi eljárásának feleltethető meg. Az így meghozott ítélet erga omnes hatályú, azt a későbbiekben senki nem vonhatja kétségbe.
Az uniós jogszabályok érvényességének az előzetes döntéshozatali eljárás keretei közötti vizsgálata során az EuB a megkereső bíróság kérésére, az adott alapeljárás tényállására tekintettel hoz ítéletet. Ennek megfelelően fogalmaz ilyen határozatainak rendelkező részében: "az (adott) rendelet (irányelv stb.) (adott) rendelkezésének vizsgálata semmilyen támpontot nem nyújtott esetleges érvénytelenségének megállapításához". Ettől tartalmilag nem tér el a másik gyakori kijelentése sem: "a Bíróságnak előterjesztett kérdések vizsgálata nem nyújtott semmi olyan szempontot, ami a rendelet (irányelv stb.) érvényességét megkérdőjelezné".
Az EuB az EUMSz. 263. cikk szerinti semmisségi eljárással szemben ilyenkor nem vesz figyelembe minden lehetséges megfontolást a kérdéses uniós jogi norma érvényességével kapcsolatban, így azt nem véglegesen és mindenre kiterjedően vizsgálja. Mindebből az következik, hogy egy olyan előzetes döntéshozatali eljárás keretei között meghozott ítélet, amiben az EuB nem állapítja meg a vitás uniós jogszabály érvénytelenségét, nem zárja ki annak lehetőségét, hogy az előterjesztéstől eltérő, egyéb körülmények fennállása esetén ugyanaz a uniós jogi norma érvénytelennek minősülhet.
A nemzeti bírók ezért minden ilyen esetben jogosultak arra, hogy újonnan előterjesszenek egy érvényesség vizsgálata iránti megkeresést az EuB-hoz, különösen akkor, ha arra a meggyőződésre jutnak, hogy a korábbi esetben nem minden figyelembe vehető szempontot mérlegelt kimerítően a Luxemburgi Bíróság.
A nemzeti bíróságok a saját hatáskörükben eljárva vizsgálhatják az előttük folyamatban lévő jogvitában a konkrét uniós jogszabály érvényességét. Amennyiben az egyik fél azt vitatja, a bíróság viszont arra a meggyőződésre jut, hogy az érvénytelenséget semmi nem alapozza meg, úgy a uniós jogi norma létezése nem lesz kérdéses. Erre a végkövetkeztetésre jutott az EuB a 314/85. sz. Foto-Frost-ügyben.
Amennyiben az EUB az előzetes döntéshozatali eljárás végén meghozott ítéletében a vizsgált uniós jogi normát semmisnek találja, akkor azt a normát - bár formailag még mindig hatályban marad - erre az ítéletre tekintettel a nemzeti bíróságoknak nem kell alkalmazniuk.
A 66/80. sz. International Chemical Corporation-ügyben az EuB rögzítette, hogy mindez nem jelenti azt, hogy a nemzeti bíróságoknak az EUMSz. 267. cikke szerinti előterjesztési jogosultsága korlátozódna. "Ezen bíróságok dolga annak megítélése, hogy fennáll-e arra vonatkozóan bármilyen érdek, hogy a Bíróság által egyszer már eldöntött kérdést - amellyel kapcsolatban a uniós szerv intézkedésének érvénytelenségét megállapította - újra feltegyék. Ilyen érdek mindenekelőtt akkor lehet adott, ha a már megállapított érvénytelenség okaival, terjedelmével, és esetleges következményeivel kapcsolatban áll fenn bizonytalanság." Amennyiben ilyen kétely nem áll fenn, úgy a nemzeti bíróságok "korlátlanul jogosultak arra, hogy az előttük folyamatban lévő eljárásban az érvénytelenséget kimondó ítélet következményeit levonják, amit a Bíróság más résztvevők közötti eljárás során hozott meg."
Mindezek alapján tehát a Luxemburgi Bíróság az érvénytelenséget megállapító ítéletei hatályának kapcsán került legközelebb az erga omnes jelleghez. Amennyiben arra a végkövetkeztetésre jut, hogy egy kérdéses uniós jogszabály érvényességével kapcsolatban nem merült fel kétely, már közel sem ilyen egyértelmű a kérdés megválaszolása. Az erga omnes hatálytól legmesszebb az adott uniós jogi normát értelmező ítéletei állnak, hiszen az abban foglaltak akkor válnak a tagállami bíróságok számára követendővé, ha az adott jogkérdéssel kapcsolatban már kialakult joggyakorlata van az EuB-nak.
Az EuB-nak az EUMSz. 267. cikke alapján hozott eltérő természetű ítéletei kapcsán tehát nem lehet és nem is szabad általánosságban erga omnes hatályról beszélni. Ez a túlságosan is leegyszerűsítő és éppen ezért pontatlan megjelölés ugyanis egyáltalán nem tükrözi vissza az EuB vonatkozó joggyakorlatát, és elfedi az előzetes döntéshozatali eljárás során hozható ítéletek közti lényeges különbségeket. A megfogalmazásbeli óvatosság még az érvénytelenséget megállapító ítéletek hatálya esetén is indokolt.

XLVI. fejezet

Igazságügyi együttműködés polgári ügyekben

Előzmények

Az EGK-t alapító országok óvatosságát és politikai realitását tükrözi, hogy az EGKSz.-ben, ahol megjelenik ugyan a négy alapszabadság (tőke-, munkaerő-, szolgáltatások-, áruk szabad mozgása a Közösség tagállamain belül), de a tagállamok közel sem adták fel teljes szuverenitásukat egy bizonytalan jövőjű integrációs szervezet érdekében. Így többek között nem jött létre az EGK-n belül egységes bírósági szervezet sem, amely minden tagállamra kiterjedően, a határokon átnyúló tényállási elemeket is tartalmazó polgári jogvitákat minden egyes tagállamban egyformán bírálná el. Még olyan jogszabályok sem voltak, amik egységesítették volna az ezekkel a tényállásokkal felmerülő problémákat.
Az igény azonban már az EGK alapításakor megvolt minderre. Az EGKSz. 220. cikke kimondta, hogy a tagállamok kötelezettséget vállalnak arra, hogy biztosítják az alaki előírások egyszerűsítését a bírósági határozatok és választottbírósági ítéletek kölcsönös elismerése és végrehajtása céljából. Az EGK Bizottsága az élére állt ennek a törekvésnek, és ösztönzésére a tagállamok képviselőiből és megfigyelő státuszban lévő szakértőkből álló bizottság kezdte meg a működését 1960-ban, mely testület feladatául kapta egy nemzetközi jogi egyezmény szövegének kidolgozását.
A megbízott testület nagy körültekintéssel végzett munkájának eredményeként 1968. szeptember 27-én írták alá a tagállamok az egyezményt Brüsszelben, mely dokumentum a Polgári és kereskedelmi ügyekben irányadó bírósági joghatóságról és a bírósági határozatok végrehajtásáról címet viselte (a továbbiakban: Brüsszeli Egyezmény), s a ratifikációkat követően 1973. február 1-jén lépett hatályba.
A Brüsszeli Egyezmény szabályainak gyakorlati hatékonyságát az biztosította, hogy a joghatóság kérdését - polgári és kereskedelmi ügyekben - közvetlenül szabályozza. Amennyiben az adott polgári jogvita alperesének valamelyik szerződő állam felségterületén lakóhelye van, az Egyezmény szabályai alkalmazandók. Nem utolsósorban pedig leegyszerűsítette és felgyorsította a szerződő államok bírósági ítéleteinek elismerését és végrehajtását.
A Brüsszeli Egyezmény módosításaira az EGK bővítéseikor került sor, tekintettel arra, hogy ez a jogszabály formailag nem tartozik közösségi joghoz, hanem nemzetközi jogi norma, azzal a sajátossággal, hogy ahhoz csak az EGK - később az Európai Unió - tagállamai csatlakozhatnak. Az Egyezmény az új tagállamok csatlakozása kapcsán a legnagyobb kihívás elé az Egyesült Királyság és Írország esetében került. Kérdéses volt ugyanis, hogy vajon mennyiben feleltethetők meg a kontinentális jogi fogalmakon alapuló Egyezmény előírásai a "common law" jogrendszer fogalmainak. Bár mindez alapos átdolgozást eredményezett, a meghatározó alapelvek ezt a próbát is kiállták, s nem kellett változtatni rajtuk.
Az Egyezmény rendelkezéseinek a tagállamok bíróságainak joggyakorlatára történt jótékony hatására az EGK-n kívül is felfigyeltek. Az Európai Szabadkereskedelmi Társulás (EFTA) tagállamai közül először Svédország, majd Svájc kezdeményezésére 1982-ben létrejött egy szakértői bizottság, amely azt kapta feladatul, hogy dolgozzon ki a Brüsszeli Egyezmény mintájára egy olyan nemzetközi jogi egyezményt, amihez mind az EGK-, mind az EFTA tagállamai csatlakozhatnak. A testület által előkészített anyagot 1988. szeptember 16-án írták alá a tagállamok Luganóban, mely dokumentum szintén a Polgári és kereskedelmi ügyekben irányadó bírósági joghatóságról és a bírósági határozatok végrehajtásáról címet viselte (a továbbiakban: Luganói Egyezmény), a ratifikációkat követően - a különböző tagállamokban eltérő időpontokban - 1992. január 1-je és 1996. szeptember 1-je között lépett hatályba.
A Luganói Egyezmény jelentősége, hogy hatályba lépésével az egész nyugat-európai gazdasági térség számára megteremtette az egységes joghatósági szabályokat és a részes tagállamok bírósági határozatainak kölcsönös elismerését. Ausztriának, Svédországnak és Finnországnak az Európai Unióhoz való csatlakozásával veszített ugyan valamennyit gyakorlati hasznából, ám még mindig hatályban van az EU tagállamai, valamint Norvégia, Svájc és Izland között.
A Luganói Egyezmény előkészítői azonban még a nyugat-európai gazdasági térségen is túl tekintettek, és lehetővé tették, hogy ahhoz más országok is csatlakoznak, ha valamelyik részes ország ezt az ő nevében kéri [62. I. cikk b) pont] a letéteményes országtól, Svájctól. Az előírt közlések és nyilatkozatok megtétele utána a tagországok egyhangú döntése szükséges egy új tagállam meghívásához.
Magyarország is megkezdte a csatlakozáshoz szükséges diplomáciai és jogi lépéseket. Az Európai Unióhoz való csatlakozásunk felgyorsulása, valamint az Amszterdami Szerződés hatályba lépését követően megváltozó közösségi jogalkotás eredményeinek köszönhetően Magyarország végül nem csatlakozott a Luganói Egyezményhez. Ez, a kelet-európai országok közül egyedül Lengyelországnak sikerült 2000. február 1-jei hatállyal.
Mindezek ellenére maradandó nyomot hagyott maga után a magyar jogrendszerben a Luganói Egyezmény. A magyar törvényalkotó ugyanis a 2000. évi CX. törvénnyel átfogóan módosította az Nmjt.-t - és részben a Pp.-t is - annak érdekében, hogy az megfeleljen az Egyezmény szövegének. Mindennek az lett a gyakorlati eredménye, hogy ugyan nem a Luganói Egyezmény részeseként, de hatályos nemzeti jogszabályaink alapján az Egyezmény tagállamaival kapcsolatos tényállású ügyekben ugyanúgy járunk el, mintha mi is tagország lennénk.

Közösségi hatáskör a polgári ügyekben folytatott igazságügyi együttműködés terén

Az Amszterdami Szerződés egyik legfontosabb vívmánya, hogy az addig az EU III. pillérében található polgári ügyekben történő együttműködés szabályozási körét átemelte, az I., más néven közösségi pillérbe. Ennek eredményeként az EK szervei jogalkotási hatáskörrel rendelkeznek ebben a kérdéskörben az EKSz. 61. cikk c) pontja és 65. cikke alapján.
A 65. cikk két fontos korlátot állít a polgári ügyekben folytatott igazságügyi együttműködéssel kapcsolatban elfogadásra kerülő intézkedésekkel kapcsolatban: egyrészt, az ilyen közösségi jogi normák tárgyi hatálya csak a több tagállamra kiterjedő vonatkozású polgári ügyeket szabályozhatja, másrészt pedig a belsőpiac megfelelő működését kell szolgálnia. Az első korlát azt eredményezi, hogy a Közösségnek a 65. cikk alapján nem nyílt meg a lehetősége a polgári eljárásjog egészének átfogó szabályozására, s ez alapján egy egységes, minden tagállamra kiterjedő polgári perrendtartás megalkotására. Nem nyert hatáskört a tagállamok bírósági szervezetrendszerének egységesítésére sem, mindezek kizárólagos tagállami hatáskörben maradtak. A belső piac megfelelő működésére vonatkozó korlátozás ugyanakkor kevésbé szigorú, mint a 95. cikk szabálya, ami alapján közösségi jogszabályt csak a belső piac működés érdekében lehet hozni. A 65. cikk ezen korlátozását összeolvasva a 61. cikk célkitűzésével, a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térség fokozatos létrehozása, azt a következtetést vonhatjuk le, hogy amíg a 95. cikk alapján alapvetően a belső piac működését zavaró tényezők megszüntetése, azaz reaktív jogszabályalkotásra van lehetőség, addig a 65. cikk proaktív szereplőkké teszi a közösségi jogalkotókat.
Ezzel kapcsolatos az a jogalkotói előkérdés is, hogy az EK vajon választhat-e a 65. és a 95. cikk közül a polgári ügyekben történő együttműködés körében meghozandó jogszabályok kapcsán. A vonatkozó jogirodalom sem alakult ki egységes álláspont e kapcsán, mindössze abban van látszólagos egyetértés, hogy az EKSz. 65. cikke a speciális szabály a 95. cikk általános rendelkezéseihez képest. A vita tétje abban áll, hogy az Egyesült Királyság, Írország és Dánia kiegészítő jegyzőkönyvet csatoltak az Amszterdami Szerződéshez, amelyben az EKSz. 61. cikk c) pontja és 65. cikke alapján hozandó intézkedések hatálya alól kizárták önmagukat. Az Egyesült Királyság és Írország annyiban finomított ezen az elutasító állásponton, hogy a tagállamok közti igazságügyi együttműködésben részt kívánnak venni, ami annyit jelent, hogy a közösségi szervek által kibocsátott polgári eljárásjogi normák ott is hatályosak.
A 95. cikk hatályával szemben egyetlen tagállam sem élt fenntartással. Amennyiben tehát erre hivatkozva születik meg egy közösségi jogszabály, az kivétel nélkül mindenhol, így Dániában is hatályos. Az EK szervei az eddig megalkotott polgári eljárásjogi aktusai közül egyetlen egy esetben sem élt azzal a lehetőséggel, hogy a 65. cikket, és az ahhoz fűzött tagállami fenntartásokat "megkerülve", a 95. cikkben írt felhatalmazásra hivatkozva tegye az egész Közösség területén hatályossá azt.

A Lisszaboni Szerződés módosításai

A Lisszaboni Szerződés lényeges módosításokat hozott ebben a szakpolitikában. Az Európai Unió működéséről szóló szerződés (ez lett az EKSz. új neve 2009. december 1-jétől) Harmadik rész V. Cím 3. fejezetében, a 81. cikkben kaptak helyet az új szabályok. Az újítások abban foglalhatók össze, hogy az EU jogalkotási hatásköre megnőtt, illetve eltérő felhatalmazást kapott a több tagállamra vonatkozó családjogi kérdések, illetve az egyéb polgári eljárásjogi rendelkezések megalkotására. Ez utóbbi esetében az Európai Parlament és a Tanács rendes jogalkotási eljárás keretében állapíthat meg új intézkedéseket, míg a családjogi kérdésekre vonatkozó intézkedéseket különleges jogalkotási eljárás keretében - az Európai Parlamenttel folytatott konzultációt követően, egyhangú határozattal - a Tanács állapítja meg.
Az EU jogalkotási hatáskörének egyértelmű bővítését jelenti, hogy most már nem kizárólag a tagállami határokon átívelő tényállású ügyek tekintetében fogadhat el jogszabályokat: a 81. cikk (2) bekezdés f) pontja értelmében ez a felhatalmazás kiterjed a polgári eljárások zökkenőmentes lefolytatását gátló akadályok megszüntetése, szükség esetén a tagállamokban alkalmazandó polgári eljárásjogi szabályok összeegyeztethetőségének előmozdítására is. Új elem még a h) pontban nevesített alternatív módszerek kidolgozása a jogviták rendezésére.

Eddig elfogadott másodlagos közösségi jogi normák

Polgári eljárásjog

Az új jogszabályi felhatalmazás birtokában a Tanács rögtön munkához látott, és már 2000. május 29-én elfogadta a 1347/2000/EK rendeletet a házassági ügyekben és a szülői felügyeletre vonatkozó eljárásokban a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról. A Tanács dolgát megkönnyítette az a tény, "kész anyagból" dolgozhatott. Az Európai Unió tagállamai ugyanis még 1998. május 28-án újabb nemzetközi egyezményt kötöttek, amely a Brüsszeli Egyezmény mintájára - annak hatálya alól kivett - az "Egyezmény a joghatóságról és a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról házassági ügyekben" címet viselte. Ez az Egyezmény azonban már nem lépett hatályba, mert az előtt hatályba lépett a rendelet.
Bár a szabályozás tárgyának kiemelt fontossága mindenképp indokolttá tette a gyors rendeletalkotást, bizonyos kérdések végig gondolására nem maradt elég idő. Így fordulhatott elő, hogy már 2000. július 3-án javaslatot terjesztett elő Franciaország a rendelet módosítására a szülői felügyelettel kapcsolatos szabályok kibővítése érdekében. Ezt a javaslatot a Tanács szinte teljes mértékben a magáévá tette, és a 2003. november 27-én elfogadott 2201/2003/EK rendelettel a 1347/2000/EK rendeletet hatályon kívül helyezte.
A Tanács 2000. december 22-én fogadta el a 44/2001/EK rendeletet "a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról". E jogszabály a gyors megszületését elsősorban annak köszönheti, hogy ekkora már lényegében készen állt a Brüsszeli Egyezmény ötödik novellája, amit felhasználva vette át a Brüsszeli Egyezmény szövegét a rendelet. Mindezen előzményekre és hasonlóságokra tekintettel a jogirodalomban Brüsszel-I. rendeletként hivatkoznak rá.
2000. május 29-én a Tanács - a már említett 1347/2000/EK rendeleten kívül másik két rendeletet is elfogadott: a 1346/2000/EK rendeletet a fizetésképtelenségi eljárásról, valamint a 1348/2000/EK rendeletet a tagállamokban a polgári és kereskedelmi ügyekben a bírósági és bíróságon kívüli iratok kézbesítéséről címmel. Ez utóbbi jogszabály megint nem volt előzmények nélküli, hiszen a Tanács már 1997-ben kidolgozott egy egyezményt ugyanebben a témában, ami azonban a rendelet elfogadásáig nem lépett hatályba. A kézbesítéssel kapcsolatban az Európai Parlament és a Tanács 2007. november 13-án fogadta el az 1393/2007/EK rendeletet a tagállamokban a polgári és kereskedelmi ügyekben a bírósági és bíróságon kívüli iratok kézbesítéséről, s egyúttal az 1348/2000/EK rendeletet hatályon kívül helyezte. Ez a jogszabály - 26. cikke értelmében - 2008. november 13-án lépett hatályba.
2001. május 28. napján fogadta el a Tanács a polgári és kereskedelmi ügyekben a bizonyításfelvétel tekintetében történő, a tagállamok bíróságai közötti együttműködésről szóló 1206/2001/EK rendeletet.
A Tanács fokozatosan egyre újabb és újabb kérdéseket szabályozott a polgári ügyekben történő együttműködés kapcsán. Miután lefektette a legfontosabb joghatósági szabályokat, a bírósági határozatok kölcsönös elismerését és végrehajtását a polgári, a kereskedelmi, valamint a házassági ügyekben, tovább szabályozta a mindehhez szükséges kézbesítési szabályokat, valamint a bizonyítási eljárás során foganatosítható megkereséseket, hozzáláthatott a részletszabályok kidolgozásához is. Ennek első lépcsőjeként 2003. január 27-én elfogadta a 2003/8/EK számú, a határon átnyúló jogviták esetén az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférés megkönnyítése érdekében az ilyen ügyekben alkalmazandó költségmentességre vonatkozó közös minimumszabályok megállapításáról szóló irányelvet. Ezzel a jogszabállyal azt a célt igyekszik megvalósítani a Tanács, hogy az Európai Unió egész területén a határon átnyúló jogvitákkal kapcsolatos költségmentesség közös minimumszabályait állapítsa meg. Mindezt teszi irányelv formájában, előírva a tagállamok számára - így most már Magyarországnak is -, hogy nemzeti jogszabályaik 2004. november 30-ig megfeleljenek ezen előírásoknak.
Az EU polgári eljárásjogának sajátos tárgyi hatályú jogforrása az Európai Parlament és a Tanács által 2004. április 21. napján elfogadott, a nem vitatott követelésekre vonatkozó európai végrehajtható okirat létrehozásáról szóló 805/2004/EK rendelete. Bár a jogszabály csak 2005. január 21-én lépett hatályba, ilyen gyors megszületésében még az egységes európai jogi térség legelhivatottabb hívei is csak reménykedni mertek. E rendelet ugyanis a nem vitatott követelések esetén a 44/2001/EK tanács rendeletben előírt végrehajthatóvá nyilvánítási eljárással összehasonlítva szükségtelenné teszi egy második tagállam bíróságának jóváhagyását, az azzal járó késedelemmel és költségekkel együtt.
Új, eddig nem létező és önálló eljárásokat hozott létre az Európai Parlament és a Tanács az európai fizetési meghagyásos eljárás létrehozásáról szóló 1896/2006/EK rendeletével, és a kis értékű követelések európai eljárásának bevezetéséről szóló 861/2007/EK rendeletével. Mindkét eljárásban közös, hogy a tagállami jogszabályok szerinti eljárások alternatívájaként áll a peres felek rendelkezésére, és csak és kizárólag határokon átnyúló ügyekben lehet őket alkalmazni. Ilyen ügynek az minősül, amelyben legalább az egyik fél az eljáró bíróság székhelye szerinti tagállamban rendelkezik állandó lakóhellyel vagy szokásos tartózkodási hellyel. A két rendelet céljai nagyrészt azonosak, a közösségi jogalkotó az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférés megkönnyítésében jelöli meg azt. A 861/2007/EK rendelet preambulumának (7) pontja ezt annyival egészíti ki, hogy a különböző tagállamokban a hitelezők számára biztosított eljárásjogi eszközök működésével kapcsolatos egyenetlenségek következtében a belső piacon bekövetkező versenytorzulás olyan közösségi jogalkotást tesz szükségessé, amely az egész Európai Unióban egységes feltételeket biztosít a hitelezők és az adósok számára. Valamely, a kis értékű követelések európai eljárása alá tartozó követelés elbírálási költségeinek megállapításakor szükséges tekintettel lenni az egyszerűség, a gyorsaság és az arányosság elvére. A közösségi jogalkotó szerint indokolt, hogy a felszámítandó költségekre vonatkozó adatok hozzáférhetőek legyenek a nyilvánosság számára, valamint hogy az ilyen költségek megállapításának módja átlátható legyen. A kis értékű követelések európai eljárásának, a költségek csökkentése mellett, egyszerűbbé kell tennie és fel kell gyorsítania a határokon átnyúló ügyekben a kis értékű követelések elbírálását azzal, hogy a tagállamok belső joga szerinti, változatlanul fennmaradó lehetőségek mellett további fakultatív jogi eszközt kínál. A rendelet mindezek érdekében egyszerűsíti a kis értékű követelések európai eljárása keretében valamely másik tagállamban hozott határozatok elismerését és végrehajtását is.
Mindkét rendeletről elmondható, hogy a közösségi jogalkotó egyszerre tett tanúbizonyságot újítási szándékáról és önmérsékletéről. Ez előbbit abban véljük felfedezni, hogy ezek azok az első jogszabályok, amik kifejezetten az EKSz. 65. cikk c) pontjába foglalt felhatalmazásra tekintettel születtek (a polgári eljárások megfelelő lefolytatását akadályozó tényezők kiküszöbölése, szükség esetén a tagállamokban alkalmazandó polgári eljárási szabályok összeegyeztethetőségének előmozdítása), ugyanakkor nem lépték át a 65. cikk felhatalmazásának azon általános korlátját, hogy a Közösségnek csak a több államra kiterjedő vonatkozású polgári ügyekben folytatott igazságügyi együttműködés területén van jogalkotási hatásköre.
Az EK legújabb, polgári eljárásjogi normája a Tanács 4/2009/EK rendelete (2008. december 18.) a tartással kapcsolatos ügyekben a joghatóságról, az alkalmazandó jogról, a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, valamint az e területen folytatott együttműködésről. Bár ez a jogszabály csak lépcsőzetesen lép hatályba, s teljes egészében csak 2011. június 18-től kell alkalmazni a tagállamok területén, számos újítást tartalmaz és könnyítést eredményez a tartással kapcsolatos követelések iránti perek joghatósági szabályainak átláthatósága, valamint az ilyen határozatok másik tagállamban történő végrehajtása körében.
A teljesség igénye miatt meg kell említenünk az Európai Parlament és a Tanács 2008/52/EK irányelvét (2008. május 21.) a polgári és kereskedelmi ügyekben végzett közvetítés egyes szempontjairól, mely jogszabályt a tagállamoknak 2011. május 21-ig kell átültetniük a nemzeti jogukba.

Előkészület alatt álló jogforrások

A Bizottság lendülete töretlennek látszik a polgári ügyekben való igazságügyi együttműködés területén: Zöld Könyvben jelentette meg javaslatait az öröklési és végrendelkezési jogról, valamint a házasság felbontásával kapcsolatos ügyekben alkalmazandó jogról és a joghatóságról.

Terminológiai nehézségek

Egyes országokban, bizonyos időszakokban helyenként felerősödtek és felerősödnek azok a nézetek, amelyek a nemzetközi magánjog anyagától elkülönítetten önálló jogágként kezelik a nemzetközi polgári eljárásjogot. Ez az irányzat az EU tagállamaiban jelenleg csak Németországban és Portugáliában markáns. A két jogterület között kétségtelenül van tematikai átfedés, ami főként abban jelentkezik, hogy a joghatóság intézménye mindkét jogterületnek nélkülözhetetlen témaköre. A joghatóság kérdésein túl a nemzetközi magánjog másik fontos intézményköre az alkalmazandó jog problémája. A nemzetközi polgári eljárásjog pedig a joghatóság mellett fontos intézménykörként kezeli a külföldi ítéletek elismerhetőségét és végrehajthatóságát, valamint néhány más nemzetközi eljárási szabályt is.
A nemzetközi magánjog és a nemzetközi polgári eljárásjog közötti említett tárgyi és tematikai átfedések nagyvonalakban a következők szerint alakulnak:

Nemzetközi magánjog

Nemzetközi polgári eljárásjog

joghatóság

Joghatóság

alkalmazandó jog

külföldi ítéletek elismerése és végrehajtása

eljárási szabályok

A joghatóság nélkülözhetetlen tematikai egysége tehát a nemzetközi magánjognak is és a nemzetközi polgári eljárásjognak is.
A magyar nyelvű jogirodalomban az ASZ. hatálybalépése után a 65. cikk alapján elfogadott másodlagos közösségi jogszabályok összefoglaló elnevezéseként először az európai polgári eljárásjog terminus technikus jelent meg. E kifejezés félreérthetőségére Kecskés mutatott rá, abból kiindulva, hogy a nemzetközi polgári eljárásjog és az európai polgári eljárásjog között értelemszerűen a két jogterület területi hatálya szempontjából van eltérés. Az előbb említett szabályozási anyag a szélesebb körű, magába foglalja az európai polgári eljárásjog szabályozási anyagait is. Az európai polgári eljárásjog szabályanyaga az Európai Unió polgári eljárásjogi jogán túlmenően főként a Hágai nemzetközi magánjogi konferencia produktumaiban, az ún. Hágai egyezményekben testesülnek meg, de ide sorolható az 1988-ban megkötött Luganói Egyezmény is, amelynek az akkori EU tagállamok mellett az EFTA országok is részesei lettek, illetve az Európa Tanács tematikailag illeszkedő konvenciói is. Ilyenek az 1968-ban elfogadott "Európai Egyezmény a külföldi jogról való tájékoztatásról", valamint az 1990-ben Isztambulban elfogadott "Európai Egyezmény a csőd egyes nemzetközi vonatkozásairól" is. Mindezekre tekintettel fontosnak látszik elkülöníteni az európai polgári eljárásjog anyagától az EU polgári eljárásjog elnevezésű anyagot. Utóbbi értelem szerint pusztán az EU mindenkori tagállamaira vonatkozik - esetenként megszorításokkal (pl. Dánia) - és az utóbbi időben, főként az Amszterdami Szerződés 1999. május 1-jei hatálybalépésétől követően roppant dinamikusan fejlődik.

Nemzetközi magánjog

Nem fejlődött hasonlóan dinamikusan a közösségi jogalkotás a 65. cikk b) pontjában írt kollíziós szabályok megalkotásában. Még az ASZ hatálybalépése előtt, 1980. június 19-én írták alá Rómában az EGK akkori tagállamai a nemzetközi jogi normának minősülő Egyezményt a szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó jogról. Ez a jogszabály időközben a magyar jogrendszer része is lett a szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó jogról szóló, Rómában, 1980. június 19-én aláírásra megnyitott egyezmény és jegyzőkönyvei, valamint az azokat módosító egyezmények, továbbá a Ciprusi Köztársaságnak, a Cseh Köztársaságnak, az Észt Köztársaságnak, a Lengyel Köztársaságnak, a Lett Köztársaságnak, a Litván Köztársaságnak, a Magyar Köztársaságnak, a Máltai Köztársaságnak, a Szlovák Köztársaságnak és a Szlovén Köztársaságnak az említett egyezményhez és jegyzőkönyveihez történő csatlakozásáról szóló, Brüsszelben, 2005. április 14-én aláírt egyezmény kihirdetéséről szóló 2006. évi XXVIII. törvénnyel.
Időközben új lendületet kapott a közösségi jogalkotás a kollíziós jog területén is, a következő két jogforrás elfogadásával: az Európai Parlament és a Tanács 864/2007/EK rendelete (2007. július 11.) a szerződésen kívüli kötelmi viszonyokra alkalmazandó jogról (Róma II. rendelet) és az Európai Parlament és a Tanács 593/2008/EK rendelete (2008. június 17.) a szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó jogról (Róma I. rendelet). Az előbbi jogszabályt 2009. január 11-től, az utóbbit 2009. december 17-től kell alkalmazni. A rendeletek - Dánia kivételével - valamennyi EU tagállam számára egységesen határozzák meg a kötelmi jogi viszonyokra alkalmazandó jogot kijelölő kollíziós normákat. A Bizottság elkészült továbbá rendelet megalkotására irányuló Javaslatával a 2201/2003/EK rendeletnek a joghatóság tekintetében történő módosításáról és a házassági ügyekben alkalmazandó jogra vonatkozó szabályok bevezetéséről.

Hatósági-, bírósági együttműködés

Az EKSz. IV. Címében szabályozott közösségi politikák gyakorlati megvalósulása nagymértékben függ a tagállamok közigazgatási szerveinek és bíróságainak egymás közti, illetve a Bizottsággal való együttműködésétől. Elengedhetetlenül fontos a folyamatos információ csere, a tapasztalatok megosztása, valamint az állandó képzés megvalósítása.
A Tanács 2001. május 28-án elfogadott 2001/470/EK határozatával létrehozta az Európai Igazságügyi Hálózatot a polgári és kereskedelmi ügyekben, amely egyszerre egy információs adatbázis és minden tagállamból delegált szakemberekből álló kapcsolattartó pont. A hálózat különösen a következő célok érdekében fejti ki tevékenységét rendelet 3. cikk (2) bekezdése értelmében: a határokon átnyúló következményekkel járó eljárások zavartalan lefolytatása, valamint a tagállamok közötti igazságügyi együttműködésre irányuló kérelmek elintézése, különösen, ha nincs vonatkozó közösségi vagy nemzetközi jogi rendelkezés; a közösségi jogi aktusok, illetve a két vagy több tagállam között hatályban lévő megállapodások hatékony és gyakorlati alkalmazása; egy, a nyilvánosság számára elérhető információs rendszer kialakítása és fenntartása az Európai Unióban polgári és kereskedelmi ügyekben folytatott igazságügyi együttműködésről, az erre vonatkozó közösségi jogi aktusok és nemzetközi megállapodások, valamint a tagállamok belső jogáról, különös tekintettel az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférésre. A hálózat információs adatbázisának elérhetősége: http://ec.europa.eu/civiljustice.

EUB hatásköre az EKSz. IV. Címe vonatkozásában

Míg a 67. cikk a döntéshozatalnak, addig a 68. cikk az EuB hatásköri szabályainak az EKSz. vonatkozó általános rendelkezéseitől a IV. Cím vonatkozásában eltérő szabályait adja. Az (1) bekezdés korlátozza a EuB-nak a 234. cikk szerinti előzetes döntéshozatali eljárásra vonatkozó hatáskörét, a (2) bekezdés a közrend fenntartásával és a belső biztonság megőrzésével kapcsolatos közösségi intézkedések vonatkozásában teszi meg ugyanezt, míg a (3) bekezdés a 300. cikk (6) bekezdéséhez hasonló szakvélemény adásra jogosítja fel. Az (1) és (2) bekezdés szóhasználatból ugyanakkor az derül ki, hogy az EuB többi hatásköre - így különösen a 226., 230. cikkek szerinti - érintetlen marad a IV. Cím vonatkozásában is.

Előzetes döntéshozatali eljárással kapcsolatos korlátozások

Az EKSz. 68. cikk (1) bekezdése értelmében a 234. cikk szerinti előzetes döntéshozatali eljárást a IV. Címbe tartozó cikkek, mint elsődleges közösségi jogszabályok értelmezésére, illetve ezen elsődleges jogi cikkeken alapuló másodlagos közösségi jogszabályok érvényességének vizsgálatával, vagy értelmezésére kezdeményezhetik a nemzeti bíróságok egy része. Míg ugyanis az előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezésének joga a 234. cikk (2) bekezdése alapján minden nemzeti bíróságot megillet, addig a 68. cikk (1) bekezdése alapján ugyanez a IV. Cím vonatkozásában csak azokat, akik határozatai ellen a nemzeti jog értelmében nincs jogorvoslati lehetőség. E rendelkezés megfogalmazásából ugyanakkor az derül ki, hogy ez, az ilyen nemzeti bírók számára nem pusztán lehetőség, hanem egyben kötelezettség. Némi mérlegelési joguk van ugyanakkor a kezdeményezéssel kapcsolatban, ugyanis minderre csak akkor kötelesek, ha úgy ítélik meg, hogy az ügy érdemében hozott döntésük meghozatalához az adott közösségi jogszabály értelmezésére, vagy érvényességének vizsgálatára szükség van. A 68. cikk (1) bekezdésének ez a megfogalmazása némileg eltér a 234. cikk (3) bekezdése szerinti általános előterjesztési kötelezettségtől, kevésbé szigorúvá téve azt.
Az EU Bíróság vonatkozó joggyakorlatában nem talált semmilyen "kiskaput" ezen korlátozás alól: a C-555/03. sz. Magali Warbecq ügyben hozott végzésében megerősítette, hogy a az EKSz. 68. cikke alapján nincs hatásköre a nem végső fokon eljáró nemzeti bíróságok által, a közösségi joghatósági szabályok értelmezésére irányuló előzetes döntéshozatali eljárásra.
A Legfelsőbb Bíróság az 1/2009. (VI. 24.) PK-KK közös véleményében értelmezte - az EU Bíróság ="1">C-210/06. sz. Cartesio Oktató és Szolgáltató Bt ügyében hozott ítéletére figyelemmel - az EKSz. 68. cikkét. A vélemény rendelkező részének 1. pontja értelmében amennyiben törvény az adott ügyben nem zárja ki a felülvizsgálat lehetőségét, a Legfelsőbb Bíróságot kell annak a fórumnak tekinteni, amelyet az EKSz. 68. cikk (1) bekezdése alapján az előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezésének kötelezettsége terhel. A kezdeményezésre kötelezett bíróság önállóan mérlegelheti, hogy az érdemi döntés elleni felülvizsgálati - vagy annak kizártsága esetén a fellebbezési - eljárásban a jogvita eldöntése szempontjából szükséges-e előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményeznie.
A 68. cikk megszorításának értelmetlenségét a Bizottság megkésve ugyan, de felismerte, s a 2006. június 28-án Közleményt adott ki az Európai Parlamentnek, a Tanácsnak, az Európai Gazdasági és Szociális Bizottságnak, a Régiók Bizottságának és az Európai Közösségek Bíróságának a hatékonyabb jogvédelem biztosítása céljából az Európai Közösséget létrehozó szerződés IV. Címének a Bíróság hatáskörével kapcsolatos rendelkezései kiigazításáról. Ebben a Bizottság amellett érvel, hogy a Tanács a 67. cikk (2) bekezdés második francia bekezdés felhatalmazása alapján módosítsa a 68. cikk (1) bekezdését oly módon, hogy az előzetes döntéshozatali eljárást a nem végső fokon eljáró nemzeti bíróságok is kezdeményezhessék a IV. Cím vonatkozásában. A szakmai kritikák időközben mégis célt értek: a 2009. december 1-jétől hatályba lépett Lisszaboni Szerződés már nem tartalmazza ezt a korlátozást, ami azt jelenti, hogy bármely nemzeti bíróság kezdeményezhet előzetes döntéshozatali eljárást ezen időpont után, amennyiben úgy érzi, hogy az előtte folyamatban lévő eljárás eldöntése érdekében szükséges a közösségi/uniós polgári eljárásjogi jogszabályok értelmezését kérnie.

Szakvélemény

Az EKSz. 68. cikk (3) bekezdés a Tanács, a Bizottság és a tagállamok számára teremti meg a jogot arra, hogy az EuB-hoz fordulhassanak jogértelmezésért a IV. Cím, illetve az alapján meghozott másodlagos közösségi jogi aktus értelmezését kérve. Az ilyen megkeresést az EuB nem a 234. cikk szerinti előzetes döntéshozatali eljárásban bírálja el, hanem a 300. cikk (6) bekezdéséhez hasonlóan, szakvéleményt hoz. Lényeges különbség a két cikk között, hogy az utóbbi alapján az Európai Parlament is jogosult ilyet kérni az EuB-tól, amíg a 68. cikk (3) bekezdése ezt számára nem teszi lehetővé, valamint a 300. cikk (6) bekezdése alapján csak tervezett megállapodásnak az EKSz.-szel való összeegyeztethetőségét lehet kérni, amíg a 68. cikk (3) bekezdés alapján csak a már meghozott jogi aktusét. Ezen (3) bekezdés megfogalmazásából az derül ki továbbá, hogy az ilyen szakvélemény tárgya lehet a közösségi jogi aktus érvényességének vizsgálata is.
Jogirodalmi álláspont szerint az így meghozott szakvélemény erga omnes- és ex tunc hatályú. (Kivéve Nagy-Britannia, Írország és Dánia vonatkozásában.) Némileg következetlen ily módon a (3) bekezdés utolsó mondata, mely szerint az ilyen szakvélemény nem alkalmazható a tagállamok bíróságaink jogerős ítéleteire, tekintettel arra, hogy így előfordulhat az, hogy nyilvánvalóan a közösségi jogba ütköző nemzeti bírósági ítéletek maradnak érvényben, s egy rendkívüli perorvoslat keretei között nem lehet a szakvélemény tartalmára hivatkozni. Ugyanakkor ez a rendelkezés nem zárja ki annak lehetőségét, hogy a rendkívüli perorvoslati kérelemről döntő bíróság a szakvéleménytől "megihletve", saját maga jusson az adott közösségi jogszabály helyes értelmezésére, s a jogerős határozatot annak megfelelően korrigálja.
Nem tejesen egyértelmű, hogy a tagállamoknak az ezen a bekezdésen alapuló jogosultságát ki lehet-e használni arra, hogy az (1) bekezdés alapján az előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményezése alól kizárt nemzeti bíróságok konkrét peres ügyben eljárva a saját tagállamuknál indítványozzák, hogy az meghatározott - s az ügy eldöntése szempontjából lényeges - közösségi jogszabály értelmezése iránti szakvélemény adására az EuB-hoz forduljon. Álláspontunk szerint ennek lehetőségét a (3) bekezdés nem zárja ki, ugyanakkor az ilyen nemzeti bírói megkeresés nem köti az illetékes nemzeti hatóságot az ilyen eljárás kezdeményezésében.
A 2009. december 1-jétől hatályos Lisszaboni Szerződés az EKSz. 68. cikkét teljes egészében hatályon kívül helyezte. Ennek minden bizonnyal az is oka volt, hogy a (3) bekezdés a gyakorlatban alkalmazhatatlannak bizonyult, és egyetlen tagállam sem élt az abban biztosított kezdeményezési jogosultsággal.

Az EuB Amszterdami Szerződés előtti joggyakorlatának hatálya

A Polgári és kereskedelmi ügyekben irányadó bírósági joghatóságról és a bírósági határozatok végrehajtásáról szóló Brüsszeli Egyezményhez 1971. június 3-án csatolt jegyzőkönyvvel a tagországok az EuB hatáskörébe utáltak az egyezmény értelmezését. A 44/2001/EK rendelet hatálybalépéséig közel száz ilyen ítéletet hozott a luxemburgi Bíróság a tagállami bíróságok megkeresése alapján. Mivel - mint azt az előbbiekben bemutattuk - a 44/2001/EK rendelet, módosításokkal ugyan, de szinte egészében átvette a Brüsszeli Egyezmény szövegét, a luxemburgi Bíróságnak nem kellett feladnia a vonatkozó polgári eljárásjogi szabályokkal kapcsolatos addigi joggyakorlatát. Ez a felismerés szerepel a 44/2001/EK rendelet Preambulumának (19) bekezdésében is, mely szerint biztosítani kell a Brüsszeli Egyezmény és a rendelet közötti folytonosságot; ugyanez a folytonossági követelmény vonatkozik a Brüsszeli Egyezménynek az EuB általi értelmezésére is. Mindezek alapján a luxemburgi Bíróságnak a Brüsszeli Egyezmény értelmezésével kapcsolatos ítéletei továbbra is meghatározó jelentőségűek a tagállami jogalkalmazók számára, az EUB következetesen hivatkozik rájuk a 44/2001/EK rendelet értelmezése során is.

Speciális rendelkezések Dániára, az Egyesült Királyságra és Írországra

Dánia

Az ASZ nagyhatású újítása kapcsán, miszerint a schengeni vívmányok, valamint a polgári ügyekben folytatott igazságügyi együttműködés kérdései kerüljenek közösségi hatáskörbe, három tagállam kitételével teljes volt az egyetértés. Dánia képviselte a legmerevebb álláspontot azzal, hogy az ASZ-sel az EUSz.-hez és az EKSz.-hez csatolt Jegyzőkönyv Dánia helyzetéről című dokumentum 1. cikkében úgy nyilatkozott, hogy nem vesz részt az EKSz. IV. címe alapján javasolt intézkedések Tanács által történő elfogadásában. A 2. cikk ehhez még annyit tesz hozzá, hogy az EKSz. IV. címének rendelkezései, az e cím alapján elfogadott intézkedések, a Közösség által az e cím alapján kötött nemzetközi megállapodások rendelkezései és az EuB-nak az ilyen rendelkezést vagy intézkedést értelmező határozatai nem kötelezőek, illetve nem alkalmazhatóak Dániára; az ilyen rendelkezések, intézkedések vagy határozatok Dánia hatásköreit, jogait és kötelezettségeit semmilyen módon nem érintik. Az ilyen rendelkezések, intézkedések vagy határozatok semmilyen módon nem érintik a közösségi vívmányokat, továbbá nem képezik részét a közösségi jognak annyiban, amennyiben ezeket Dániára kell alkalmazni.
Ez a merev elzárkózás időközben enyhülni látszik a polgári ügyekben folytatott igazságügyi együttműködéssel kapcsolatban. Két rendelet (44/2001/EK, 1348/2000/EK) alkalmazása vonatkozásában nemzetközi szerződést kötött az EK-val, melyeket a Tanács két határozatával jóváhagyott: a Tanács 2006/326/EK határozata (2006. április 27.) a tagállamokban a polgári és kereskedelmi ügyekben a bírósági és bíróságon kívüli iratok kézbesítéséről szóló megállapodásnak az Európai Közösség és a Dán Királyság közötti megkötéséről, valamint a Tanács 2006/325/EK határozata (2006. április 27.) a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló megállapodásnak az Európai Közösség és a Dán Királyság közötti megkötéséről. Mivel azonban Dánia még nem ratifikálta a két megállapodást, így a két közösségi rendelet tárgy hatálya jelenleg még mindig kiterjed rá.

Egyesült Királyság és Írország

Az Egyesült Királyság és Írország nem zárkózott el teljesen a IV. cím alapján meghozott közösségi jogszabályok alkalmazásától, hanem az ASZ-sel az EUSz.-hez és az EKSz.-hez csatolt Jegyzőkönyv az Egyesült Királyság és Írország helyzetéről elnevezésű dokumentum 3. cikke értelmében fenntartották maguknak a jogot, hogy valamely javaslatnak vagy kezdeményezésnek az EKSz. IV. címe alapján a Tanácshoz történt benyújtását követő három hónapon belül írásban bejelentheti a Tanács elnökének, hogy részt kíván venni egy ilyen javasolt intézkedés meghozatalában és alkalmazásában, amely értesítéssel egyben erre jogosulttá válik. Amennyiben azonban nem él ezzel a jogával, úgy a 2. cikk értelmében a IV. cím rendelkezései, az e cím alapján elfogadott intézkedések, az e cím alapján kötött nemzetközi megállapodások rendelkezései és az EuB-nak az ilyen rendelkezést vagy intézkedést értelmező határozatai nem kötelezőek, illetve nem alkalmazhatóak az Egyesült Királyságra vagy Írországra. Azt, hogy e két ország élt-e az adott közösségi jogi normához való csatlakozási jogával, s így az hatályos az ő területükön is, mindig feltüntetésre kerül az adott norma preambulumában. Az Egyesült Királyság és Írország a 65. cikk alapján elfogadott, a polgári ügyekben történő igazságügyi együttműködéssel kapcsolatban eddig meghozott összes közösségi jogi normát elfogadta.

Másodlagos közösségi jogi normák

A Tanács 44/2001/EK rendelete (2000. december 22.) a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról

A polgári ügyekben folytatott igazságügyi együttműködés körében eddig elfogadott közösségi jogi normák közül a legjelentősebb minden kétséget kizáróan a Tanács 44/2001/EK rendelete a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról. Szemléletileg, dogmatikailag és szabályozás technikailag a később megalkotott rendeletek támaszkodtak a 44/2001/EK tanácsi rendeletre. Ezt utaló szabályok formájában is rögzítik. Az Európai Parlament és a Tanács 805/2004/EK rendelete (2004. április 21.) a nem vitatott követelésekre vonatkozó európai végrehajtható okirat létrehozásáról például 27. cikkében azt tartalmazza, hogy "E rendelet nem érinti a nem vitatott követelésre vonatkozó határozat, bírósági egyezség vagy közokirat elismerésének és végrehajtásának a 44/2001/EK tanácsi rendelet szerinti lehetőségét". A 2201/2003/EK rendelet Preambulumának 9. és 11. pontjai a 44/2001/EK rendelet meghatározott előírásainak tiszteletben tartásáról szólnak. A 9. pont harmadik mondata azt mondja ki, hogy "a gyermek vagyonával kapcsolatos intézkedéseket, amelyek nem vonatkoznak a gyermek védelmére, továbbra is a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló 2000. december 22-i 44/2001/EK Tanácsi rendelettel kell szabályozni." A 11. pont pedig azt tartalmazza, hogy "a tartási kötelezettségek nem tartoznak e rendelet hatálya alá, mivel ezek a 44/2001/EK tanácsi rendelet 5. cikke (2) bekezdésének alkalmazása alapján rendelkeznek a tartási kötelezettségek szabályozására irányuló hatáskörrel."

Időbeli hatály

A rendelet (76. cikke alapján) 2002. március 1-jén lépett hatályba - Dánia kivételével - az EU mindegyik tagállamában. A 66. cikk (1) bekezdése annyival pontosítja ezt az előírást, hogy kizárólag a hatálybalépését követően indított eljárásokra lehet alkalmazni.
Mindez Magyarország és az újonnan csatlakozó többi kilenc tagállam vonatkozásában annyit jelent, hogy ezen országok bíróságai a 2004. május 1-je után indított eljárások esetén kötelesek a rendelet előírásait alkalmazni.

Személyi hatály

A rendelet 2. cikkének (1) bekezdése a természetes személyek esetén főszabállyá nem azok állampolgárságát, hanem lakóhelyüket teszi, míg a jogi személyeknél azok székhelye vagy fióktelepe határozza meg a rendelet alkalmazhatóságát. Amennyiben tehát legalább az egyik fél az EU egyik tagállamában lakik, úgy a jogszabály hatálya kiterjed a vele kapcsolatos jogvitára. Abban az esetben pedig, ha az alperes nem EU tagállamban lakik, akkor a rendelet 4. cikke értelmében a tagállam bíróságainak joghatóságát az adott tagállam nemzeti joga határozza meg.
A rendelet két esetben terjeszti ki hatályát olyan jogvitákra, ahol egyik fél sem rendelkezik lakóhellyel, székhellyel vagy telephellyel az EU valamelyik tagállamában. A 23. cikk (3) bekezdése értelmében, ha valamely tagállami bíróság joghatóságát olyan felek kötötték ki, amelyek egyike sem rendelkezik valamely tagállamban lakóhellyel, jogvitáikra más tagállamok bíróságai nem rendelkeznek joghatósággal. A másik esetet pedig a 22. cikk 1. pontja szabályozza, mely szerint a lakóhelyre való tekintet nélkül az olyan eljárásokra, amelynek tárgya ingatlanon fennálló dologi jog, vagy ingatlan bérlete illetve haszonbérlete, annak a tagállamnak a bíróságai rendelkeznek kizárólagos joghatósággal, ahol az ingatlan található.
A rendelet személyi hatálya tekintetében ugyanakkor különbséget kell tenni a joghatósági szabályok és a határozatok elismerésére, illetve végrehajtására vonatkozó III. Fejezet normái között. Míg a joghatósági szabályok főszabály szerint csak akkor alkalmazhatóak, ha az alperes az EU-ban lakóhellyel (domicíliummal) rendelkezik, addig a határozatok elismerésére és végrehajtására vonatkozó rendelkezéseket minden olyan határozatra alkalmazni kell, amelyet a rendelet területi hatálya alá tartozó valamelyik tagállam bírósága hozott a rendelet tárgyi hatálya alá tartozó ügyben. Ez utóbbi vonatkozásban az alperes lakóhelye (domicíliuma) irreleváns. Például, ha a francia bíróság előtt egy magyar felperes eljárást indít egy amerikai alperessel szemben, a francia fórum a saját nemzeti joghatósági szabályai alapján fogja megállapítani joghatóságát. Amennyiben a francia bíróság az amerikai alperest elmarasztalja, a magyar felperes a 44/2001/EK rendelet alapján az EU bármely tagállamában kérheti a határozat elismerését és végrehajtását.
A C-281/02. sz. Andrew Owusu ügyben hozott ítéletében az EuB fontos megállapításokat tett a Brüsszeli Egyezmény 2. cikkének (mely szó szerint megegyezik a 44/2001/EK rendelet 2. cikkével) helyes értelmezésével kapcsolatban. Az EuB szerint a kérdéses jogviszony nemzetközi jellegének a Brüsszeli Egyezmény 2. cikkének alkalmazásában nem kell szükségképpen a per tárgyának vagy az egyes felek lakóhelyének különböző szerződő államokkal fennálló kapcsolatát jelentenie. Valamely szerződő állam és valamely harmadik állam érintettsége, például akként, hogy a felperes és az egyik alperes lakóhelye az egyik államban, a vitás tények helye pedig a másik államban van, szintén nemzetközi jelleget adhat a szóban forgó jogviszonynak. Ez a helyzet ugyanis a szerződő államban, a bírósági joghatóság meghatározása tekintetében kérdéseket vethet fel, és pontosan a bírósági joghatóság meghatározása a Brüsszeli Egyezmény egyik célja. Az Egyezmény 2. cikke kógens jellegű, és - mint az a szövegéből kitűnik - az általa kimondott alapelvtől csupán az Egyezményben kifejezetten előírt esetekben lehet eltérni. Mivel a forum non conveniens tételen alapuló áttételi okról a szerződés létrehozói nem rendelkeztek, a jogbiztonság elve sérülne, ha az Egyezmény alapján joghatósággal rendelkező bíróságnak meg kellene engedni ezen kifogás alkalmazását.

Tárgyi hatály

A rendelet 1. cikk (1) bekezdése alapján a jogszabály hatálya a polgári és kereskedelmi ügyekre terjed ki az eljáró bíróság jellegére tekintet nélkül. A (2) bekezdés nevesíti azokat a polgári-, vagy kereskedelmi ügyeket, amik kivételnek minősülnek és ezért nem vonatkozik rájuk ez a rendelet: a természetes személyek személyállapoti perei, a házassági vagyonjogi perek, a végrendelettel és örökléssel kapcsolatos eljárások, a csődeljárás, kényszeregyezség és hasonló eljárások, továbbá a szociális biztonságra, valamint a választottbíráskodásra vonatkozó szabályok.
A "polgári és kereskedelmi" ügyek fogalomkörének meghatározása kapcsán az egyik legjelentősebb jogirodalmi álláspont, Reinhold Geimer szerint az "összeurópai jogi tradíciót" kell alapul venni, hiszen a kontinentális jogrendszerek az eltérő jogfejlődésük ellenére is - a római-germán jogcsaládhoz tartoznak, következésképpen meg lehet találni a különböző nemzeti megoldások közös európai gyökereit. Az egységes értelmezésből következik, hogy a rendelet 1. cikke szerinti polgári jogi besorolás nem feltételezi azt, hogy a jogvita tárgya valamennyi tagállam jogrendje szerint magánjoginak minősüljön. Ha ez így lenne, akkor az alkalmazási terület a legkisebb közös nevezőre redukálódna, ami pedig nem felelne meg a rendelet szándékainak.
Bár az 1. cikk (1) bekezdése látszólag egyértelműen kiveszi a rendelet tárgyi hatálya alól az adó-, vám- és közigazgatási ügyeket, a gyakorlatban, konkrét jogviták esetén nem mindig egyértelmű, hogy mik tartoznak ebbe a kategóriába. Nehezíti ezen terminológiák pontos értelmezést és alkalmazását, hogy azok az egyes tagállamok jogrendszereiben nem feltétlenül jelentik ugyanazt. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy a luxemburgi Bírósághoz számos előzetes döntéshozatali eljárás iránti kérelem érkezett ezen rendelkezés értelmezésére.
A 29/76. sz. LTU-ügyben mondta ki elvi éllel az EuB, hogy a "polgári és kereskedelmi ügyek" fogalmának értelmezésére nem a részes államok valamelyikének joga az irányadó, hanem az Egyezmény célját és rendszerét, valamint a tagállamok belső jogrendszereinek összességéből adódó általános jogelveket kell figyelembe venni.
Ítéletének indokolásában az EuB onnan indult ki, hogy annak ellenére, hogy bizonyos ítéletek, amelyek egy hatóság és egy magánszemély közötti eljárásban születnek, az Egyezmény hatálya alá eshetnek, más a helyzet, ha a hatóság hatósági jogosítványaival összefüggésben folytatja a jogvitát. Ennek különösen jellemző esete, ha egy jogvita tárgya olyan díjak behajtását érinti, amelyekkel egy magánszemély hivatalos - állami vagy nemzetközi - szerv szolgálatainak és létesítményeinek igénybevételéért tartozik, különösen ha ez az igénybevétel kötelező és kizárólagos jellegű. Mindez fokozottabban igaz, ha a díjtételeket, számításuk módját és a kiszabásukat szolgáló eljárást a felhasználóval szemben egyoldalúan határozzák meg.
Az ügy előzményét az képezte, hogy az Oberlandesgericht Düsseldorf 1976. február 16-án hozott végzésében azzal a kérdéssel fordult az Európai Bírósághoz, hogy a Brüsszeli Egyezménnyel kapcsolatban a "polgári és kereskedelmi ügyek" fogalmának értelmezésekor [az Egyezmény 1. cikk (1) bekezdésének értelmében] melyik jog az irányadó: azon ország joga, amelyikben a keresetről döntenek, vagy azon ország joga, amelyikben a végrehajtási záradékot kiállítják?
Az EuB az Egyezmény 1. cikkéből indult ki, mely szerint az Egyezményt "polgári és kereskedelmi ügyekben kell alkalmazni, az igazságszolgáltatás jellegére tekintet nélkül". Az 1. cikk rögzíti tehát, hogy az Egyezményt az igazságszolgáltatás jellegére tekintet nélkül kell alkalmazni, és meghatározza azon területeket is, ahol nem alkalmazandó, de ezen túl nem ad további támpontot a vizsgált fogalom értelmezésére. Mivel ezen előírások lényege, hogy meghatározzák az Egyezmény alkalmazási körét; és azt is biztosítani kell, hogy a szerződő államokat és az érintett személyeket az Egyezményből a lehetőség szerinti legnagyobb mértékben azonosan és egységesen illessék meg jogok és kötelezettségek, így az Egyezményben használt kifejezések nem értelmezhetők egyszerűen a részes államok közül az egyik vagy a másik belső jogára való utalással.
Az Egyezmény 1. cikkének azon fordulata, amely szerint "az Egyezményt az igazságszolgáltatás jellegére tekintet nélkül kell alkalmazni", azt a követelményt állítja fel, hogy a "polgári és kereskedelmi ügyek" fogalmát nem lehet egyszerűen az egyes államok által ismert, az igazságszolgáltatás különböző ágai közötti illetékességi felosztás szerint értelmezni. Így önálló fogalomként kell kezelni, amelynek értelmezésekor az Egyezmény célját és rendszerét, valamint a tagállamok belső jogrendszereinek összességéből adódó általános jogelveket kell figyelembe venni.
Ezek alapján megállapítható, hogy az Egyezmény alkalmazási köréből meghatározott bírósági ítéletek a felek közötti jogviszonyok természete miatt, vagy a jogvita tárgya miatt vannak kizárva.
Annak ellenére, hogy bizonyos ítéletek, amelyek egy hatóság és egy magánszemély közötti eljárásban születnek, az Egyezmény hatálya alá eshetnek, más a helyzet, ha a hatóság hatósági jogosítványaival összefüggésben folytatja a jogvitát. Ennek különösen jellemző esete - mint a jelen jogvitában is -, ha egy jogvita tárgya olyan díjak behajtását érinti, amelyekkel egy magánszemély hivatalos - állami vagy nemzetközi - szerv szolgálatainak és létesítményeinek igénybevételéért tartozik, különösen ha ez az igénybevétel kötelező és kizárólagos jellegű. Mindez fokozottabban igaz, ha a díjtételeket, számításuk módját és a kiszabásukat szolgáló eljárást a felhasználóval szemben egyoldalúan határozzák meg (ahogy az jelen esetben is történt), amelynek értelmében az érintett szerv egyoldalúan saját székhelyét határozza meg teljesítési helyként, és a kötelezettség teljesítésével összefüggő jogvitákban illetékes állami bíróságokat egyoldalúan választja ki.
A C-172/91. sz. Sonntag-ügyben az EuB végkövetkeztetése az volt, hogy a magánvádas büntetőeljárásban érvényesített polgári jogi igény polgári jogi jellegű, még ha egy büntetőeljáráshoz kapcsolódik is, kivéve, ha a kár okozója, aki ellen a kereseti kérelem irányul, felségjogok hordozójának tekintendő, aki hatósági jogkörének gyakorlójaként járt el. Ez azonban nem öleli fel azt az esetet, ha egy állami iskola tanára felügyel a tanulóira egy iskolai kirándulás során. Így a Brüsszeli Egyezmény 1. cikk (1) bek. 1. mondata szerinti "polgári ügy" fogalmába tartozik egy állami iskola tanára ellen egy büntetőbíróság előtti kártérítési kereset, amely esetben a tanár egy iskolai kirándulás alkalmával a felügyeleti kötelezettségeit jogellenesen és felróható módon megszegve kárt okozott egy tanulónak; és ez vonatkozik arra az esetre is, ha közjogi jellegű társadalombiztosítási védelem is fennáll.
A konkrét ügyben a vádlók Thomas Waidmann családja voltak; a fiúkat, aki egy állami iskola tanulója, 1984. június 8-án egy olaszországi iskolai kirándulás során halálos szerencsétlenség ért. A kísérőtanár Volker Sonntag ellen gondatlanságból elkövetett emberölés miatt emeltek vádat a Tribunale penale Bozen előtt. Ehhez a büntetőeljáráshoz csatlakoztak magánfélként a vádlott tanárral szemben a vádlók, hogy a balesettel okozott kár megtérítésére kötelezzék.
A bíróság a vádlottat bűnösnek találta a gondatlanságból elkövetett emberölés vádjában, és 20 millió líra részletekben való megfizetésére kötelezték a vádlók számára. Az ítéletet kézbesítették a vádlottnak, és az jogerőre emelkedett. A vádlók kérésére a Landgericht Ellwangen határozatában elrendelte, hogy a Tribunale Bozen ítéletét, annak polgári jogi része tekintetében lássák el végrehajtási záradékkal. A vádlott ez ellen jogorvoslati kérelmet nyújtott be az Oberlandesgericht-nél, mely bíróság elutasította ezt a kérelmet arra hivatkozva, hogy a Tribunale Bozen büntetőítélete az Egyezmény 1. § (1) bek. 1. mondata szerinti polgári ügy, és hogy a magánvádról időben értesítették a vádlottat. A vádlott és Baden-Württenberg tartománya ez ellen jogorvoslati kérelemmel éltek a Bundesgerichtshofnál. Érvelésük szerint a Tribunale Bozen büntetőítéletét egy közjogi igény tárgyában hozták, mivel a vádlott közalkalmazottként hatósági minőségben járt el.
A Bundesgerichtshof véleménye szerint ez a jogvita az Egyezmény értelmezésével kapcsolatos kérdéseket vet fel, így az eljárás felfüggesztésével egyidejűleg jogértelmezésért fordult a Bírósághoz. Kérdése arra irányult, hogy a Brüsszeli Egyezmény 1. cikk (1) bek. 1. mondata szerinti "polgári ügy" fogalmába tartozik-e egy állami iskola tanára elleni büntetőbíróság előtti kártérítési igény, amely esetben a tanár egy iskolai kirándulás alkalmával a felügyeleti kötelezettségeit jogellenesen és felróható módon megszegve kárt okozott egy tanulónak; és ez vonatkozik arra az esetre is, ha közjogi jellegű társadalombiztosítási védelem is fennáll.
Az EuB először azt vizsgálta, hogy egy büntetőbíróság előtti kártérítési igény az Egyezmény alkalmazási körébe tartozik-e. Az EuB ezzel kapcsolatban abból indult ki, hogy az Egyezmény 1. § (1) bekezdése szerint "polgári és kereskedelmi ügyekben kell alkalmazni, az igazságszolgáltatás jellegére tekintet nélkül". Eszerint az Egyezmény alkalmazandó egy büntetőbíróság polgári jogi döntéseire is. Ennek indoka, hogy a szerződő államok jogrendszereiben egy büntetőjogilag tiltott cselekmény által okozott kár megtérítésére irányuló igényt általános jelleggel polgári jogi igénynek tekintenek, mely felfogást egyébként az Egyezmény 5. § 4. pontja is alátámasztja. Az Egyezmény tárgyi hatálya alól csak akkor van kizárva az ilyen igény, ha a károkozót, aki ellen a kereset irányul, felségjogok hordozójának kell tekinteni, aki hatósági jogköreinek gyakorlójaként lépett fel.
Ennek alapján a konkrét ügyben azt kellett megvizsgálni, hogy a tanár hivatalnoknak minősül e. Ugyanis, még ha egy hivatalnok az állam érdekében cselekszik is, nem gyakorol szükségszerűen hatósági jogosítványokat. Másodszor, a legtöbb tagállam jogrendszerében egy állami iskola tanárának a magatartását nem tekintik hatósági jogosítványok gyakorlásának, ha egy iskolai kirándulás során az őrá ruházott felügyeletet látja el a tanulók felett; ugyanis ennek során nem gyakorol olyan hatáskört, amely eltérne a magánszemélyek közötti viszonyokban érvényes szabályoktól. Harmadszor, a kérdéses helyzetben nincs különbség egy állami és egy magániskola tanárainak feladatai között. Negyedszer, ugyan más tény-, illetve jogalapú összefüggésben, de a Bíróság már korábban kimondta (66/85. sz. Lawrie-Blum ügy), hogy egy tanár akkor sem gyakorol hatósági jogosítványokat, ha a tanulóknak jegyet ad, vagy a következő osztályba lépésükről dönt. Mindez fennáll az iskolai kirándulás alatti felügyeleti kötelezettségre is. Mivel az Egyezmény "polgári és kereskedelmi ügyek" fogalmát autonóm módon kell értelmezni, nincs jelentősége annak, hogy a tanár felügyeleti tevékenységét a tagállami jogrendszer esetlegesen hatósági jogkörgyakorlásként minősíti. Mindezek miatt a kérdéses kártérítési igény az Egyezmény szerinti polgári ügy fogalmába tartozik.
Kérdéses volt még, hogy ellentmond-e ennek az értelmezésnek az a tény, hogy a kártérítési igényre okot adó baleset vonatkozásában közjogi jellegű társadalombiztosítási védelem áll fenn. Az EuB álláspontja szerint egy esetleges biztosítás léte irreleváns, ugyanis a polgári jogi igény alapja - jogellenes cselekvésért való felelősség - független a közjogi jellegű biztosítástól.
Ezt pontosította az EuB a C-292/05. sz. Eirini Lechouritou és társai ügyben is. Az ítélet indokolása szerint a "polgári és kereskedelmi ügyek" meghatározást önálló fogalomként, az egyezmény céljára és felépítésére, valamint a nemzeti jogrendszerek összességéből következő alapelvekre hivatkozással kell értelmezni. Egyes olyan jogviták, amelyekben valamely hatóság áll szemben egy magánszeméllyel, az egyezmény tárgyi hatálya alá tartozhat, ez nem vonatkozik arra az esetre, amikor a hatóság közhatalmat gyakorol. A hadsereg által végzett műveletek az állami szuverenitás jellegzetes kisugárzását képezik, különösen amiatt, hogy azokról egyoldalú és kényszerítő jelleggel az illetékes hatóságok döntenek, és azok úgy mutatkoznak meg, mint amelyek az államok kül- és védelmi politikájának elválaszthatatlan részét képezik. Ebből következően az alapeljárás felperesei által hivatkozott sérelmek alapját képező, és emiatt az utóbbiak által a bíróságok elé terjesztett kárigények megtérítésére irányuló keresetben foglalt cselekményeket úgy kell tekinteni, mint az érintett államnak a cselekmények történése idején fennálló közhatalma gyakorlásának megnyilvánulásait, amely nem tartozik az egyezmény tárgyi hatálya alá.
A rendelet 1. cikk (2) bekezdés c) pontjában használt szociális biztonság kifejezés értelmezése volt vitás a C-271/00. sz. Gemeente Steenbergen kontra Luc Baten ügyben. Az EuB álláspontja szerint ezt a terminológiát úgy kell értelmezni, hogy a polgári ügy fogalma felöleli azon visszatérítési keresetet is, amelyben egy közhivatal meghatározott összeg visszafizetését követeli magánszeméllyel szemben, amelyet szociális segély címén fizetett ezen személy elvált házastársának és gyermekének.
A konkrét ügyben az EuB-nak feltett kérdések egy olyan jogvitában merültek fel, amelyben Sterenbergen község, egy holland területi önkormányzat visszatérítési keresetet indított a Belgiumban honos Baten úr ellen, hogy őt annak az összegnek a visszafizetésére kötelezzék, amelyet az önkormányzat Baten úr elvált feleségének és fiának fizetett szociális segély címén.
Baten úr és Kil asszony közös egyetértéssel 1987-ben egy belga bíróság előtt bontották fel a házasságukat. A válásuk előtt 1986-ban egy belgiumi közjegyző előtt kötött megállapodásuk szerint a házasfelek nem tartoznak egymásnak tartást fizetni, Baten úr pedig a közös házasságukból született gyermek tartásaként havi 3000 belga frank fizetését vállalta. Kil asszony ezután a hollandiai Steenbergen községében telepedett le, és a község a nemzeti jogszabályok alapján szociális segély fizetését ítélte meg neki. Ezt a támogatást később Steenbergen község visszakövetelte Baten úrtól. Mivel Baten úr nem tett eleget a felszólításnak, ezért Steenbergen község visszatérítési pert indított ellene egy holland bíróság előtt, amelyben a községnek adtak igazat és Baten urat fizetésre kötelezték, és az ítéletet Belgiumban végzéssel végrehajthatónak nyilvánították. Ez ellen a végzés ellen élt Baten úr fellebbezéssel, amelynek a belga bíróság helyt adott, mivel úgy döntött, hogy a holland bíróság ítéletének a végrehajtása nem egyeztethető össze a kölcsönös megegyezésen alapuló, a házasság felmondását kimondó határozattal, amely implicit módon magában foglalja a közjegyző előtt 1986-ban kiállított egyezséget tartalmazó közokiratot is. (Brüsszeli Egyezmény 27. cikk: nem ismerhető el olyan ítélet a másik tagállamban, ha az ítélet összeegyeztethetetlen egy olyan másik ítélettel, amelyet az elismerés államában hoztak ugyanazon felek között)
Steenbergen község ezt a két ítéletet támadta meg az antwerpeni bíróság előtt a hatáskör hiányára hivatkozva, mert szerinte a jogvita a szociális biztonságot érinti, és így nem a Brüsszeli Egyezmény, hanem az 1925-ös belga-holland egyezmény hatálya alá tartozik (Brüsszeli Egyezmény 1. cikk 3. pont: az Egyezmény hatálya nem terjed ki a szociális biztonságra.)
Az EuB ítéletében rámutatott arra, hogy a szociális biztonság kifejezés az Egyezmény alkalmazási körét kívánja behatárolni, így értelmezésekor a polgári ügy fogalmának értelmezésével kapcsolatban kialakult joggyakorlatát kell figyelembe venni. Az EGK-Szerződés 51. cikke alapján kibocsátott 1408/71/EGK rendeletben a közösségi jogalkotó a szociális biztonság területén a nemzeti jogszabályok koordinálását határozta el. Ebben bevezették azt a szabályozást, miszerint egy tagállam kizárólagos jogalkotási hatásköre ezen állam hatóságainak és bíróságainak a hatáskörével egyezik meg. Ezen a területen a hatékony jogvédelmet eszerint annak kell biztosítania, hogy egy nemzeti rendszert a maga egészében kell alkalmazni anélkül, hogy az ezen a területen hozott döntések elismerését biztosítani kelljen. Ebből fakadóan a Brüsszeli Egyezmény 1. cikk (2) bek. szerinti szociális biztonság fogalma felöleli az 1408/71/EGK rendelet tárgyi hatályát. A visszatérítési kereset esetében a kereset tárgya nem a kifizetések jogosultságának a feltételei, hanem az ezen a címen kifizetett összegek visszatérítése - attól függetlenül, hogy a kifizetések a rendelet szerint hogyan minősülnek. Így a jogvita tárgya semmiképpen nem érinti az 1408/71/EGK rendelet alkalmazását. Ezt az értelmezést erősítik meg P. Jenard és P. Schlosser által az Egyezményhez 1979-ben előterjesztett jelentései is, amelyek szerint a Brüsszeli Egyezmény alkalmazásából a szociális biztonság csak azon jogviták tekintetében kizárt, amelyek közvetlenül ezt a területet érintik - tehát azon jogviták esetében, amelyek a közigazgatás és a hozzá tartozó munkaadók és munkavállalók közötti kapcsolatokból keletkeznek. A jelentések szerint a Brüsszeli Egyezményt kell alkalmazni akkor is, ha a közigazgatás a kárért felelős harmadik személlyel szembeni követelését érvényesíti, vagy a károkozóval szemben egy nála biztosított harmadik személy jogkörében lép fel, mivel ekkor az általános előírások szerint jár el.
A rendelet 1. cikk (2) bekezdés b) pontjában található csődeljárás fogalmát tisztázta az EuB a 133/78. sz. Henri Gourdain kontra Franz Nadler ügyben hozott ítéletében. Ebben a bíróság megállapította, hogy egy olyan ítéletet, amelyben a nemzeti bíróság egy csődeljárás hatálya alatt álló jogi személy tényleges vezetőjét befizetésre kötelezi, úgy kell tekinteni, mint amely ítéletet az Egyezmény 1. cikk (2) bek. 2. pontja szerinti csőd, vagy csődjellegű eljárásban hoztak.
A csőd, az egyezség és a hasonló eljárások olyan eljárások, amelyek a tagállamok eltérő jogrendszerei szerint az adós fizetőkészségén, fizetőképességén vagy a tartozásainak a megrendülésén nyugszanak, és a bíróságok számára olyan beavatkozási jogot biztosítanak, amely az adós vagyontárgyainak kötelező jellegű egyetemes felszámolásába vagy legalábbis az azok feletti bírósági ellenőrzéshez vezet. Azon döntések, amelyek egy fizetésképtelenségi eljáráson nyugszanak, csak abban az esetben vannak kizárva az Egyezmény alkalmazási köréből, ha azok közvetlenül ebből az eljárásból származnak és ha az előbbiek szerinti csőd- vagy egyezségi eljárás keretei között maradnak.
A csődeljárásban hozott intézkedés érvénytelenségének megállapítása iránti kereset minősítése volt vitás a C-111/08. sz. SCT Industri AB ügyben. Az EuB úgy foglalt állást, hogy a 44/2001/EK rendelet 1. cikke (2) bekezdésének b) pontjában foglalt, csődeljárásra, kényszeregyezségre és hasonló eljárásokra vonatkozó kivétel körébe tartozik az olyan határozat, amelyben egy másik tagállam bírósága egy üzletrész fizetésképtelenségi eljárás keretében történő átruházásának érvénytelenségét azzal az indokkal mondta ki, hogy az ezen üzletrészt átruházó felszámoló nem volt jogosult az e tagállamban található vagyon felett rendelkezni.
Hasonló tényállású ügyben kellett az EuB-nak elhatárolnia a "polgári és kereskedelmi ügyek" fogalmát a fizetésképtelenségi eljárástól a C-292/08. sz. German Graphics ügyben. Az ítélet végkövetkeztetése, hogy a keresetet csődeljáráshoz kapcsolódónak kell minősíteni, ha az közvetlenül a csődeljárásból származik, és szorosan a felszámolási eljárás vagy a bíróság előtt kötött egyezség keretébe illeszkedik. Az ilyen jellemzőkkel bíró kereset ennélfogva nem tartozik a 44/2001/EK rendelet hatálya alá. Kétség esetén a bírósági eljárás és a fizetésképtelenségi eljárás között fennálló kapcsolat erőssége alapján kell eldönteni, hogy a 44/2001/EK rendelet 1. cikke (2) bekezdésének b) pontjában szereplő kizárás (csődeljárás, kényszeregyezség és hasonló eljárások) alkalmazandó-e.
A rendelet tárgyi hatályának pontos értelmezése, s így alkalmazhatóságának kérdése felmerülhet olyan jogvitákban is, amikor többféle kereseti követelés van, s ezek nem mindegyike minősül polgári- vagy kereskedelmi jogi igénynek. Ezzel kapcsolatos kérdés merült fel a 143/78. sz. Jacques de Cavel kontra Luise de Cavel-ügyben, ahol az EuB kimondta, hogy egy házassági bontóperben ideiglenes intézkedések tárgyában hozott bírósági döntések - mint a házastársak vagyontárgyainak zárolása - nem tartoznak a Brüsszeli Egyezmény 1. cikke szerint meghatározott alkalmazási körébe, amennyiben ezen intézkedések a házassági bontóeljárásban részes felek személyi állapotával vagy vagyonjogi kapcsolataikkal kapcsolatos olyan kérdéseket érintenek, amelyek közvetlenül a házasságból vagy annak felbontásából fakadnak, vagy ilyen jellegű kérdésekkel szoros kapcsolatban állnak.
Az EuB ítéletének indokolásában hivatkozott az Egyezmény 1. cikkére, mely szerint az Egyezményt "polgári és kereskedelmi ügyekben kell alkalmazni, a (2) bekezdés szerint azonban nem alkalmazandó az egyezmény azon jogvitákra, amelyek a személyi állapotot, jog és cselekvőképességet, természetes személyek törvényes képviseletét, a házassági vagyonjogi rendet, és az öröklési jog területét a végrendeletek jogát is beleértve érintenek. Amennyiben a házassági bontóeljárás során a házastársak közötti vagyonjogi igények ideiglenes rendezése válik szükségessé, akkor ez szoros összefüggésben van a válás okaival, valamint a házastársak és a házasságból született gyermekek személyi viszonyaival; így ez nem választható el a személyi állapot kérdéseitől, amelyeket a házasság felbontása és a házassági vagyonközösség megszüntetése vet fel. Ebből következik, hogy a házassági vagyonjogi jogviszonyok megfogalmazás nem csak és kizárólag az egyes nemzeti jogrendek által a házassági jogviszony fennállása idejére vonatkozó jogviszonyokat jelenti, hanem felöleli mindazon vagyonjogi kapcsolatokat, amelyek közvetlenül a házasságból vagy annak felbontásából erednek. Egy házassági bontóeljárás során a házastársak vagyonával kapcsolatos viták a helyzettől függően a következő területeket érinthetik vagy lehetnek velük szoros kapcsolatban: 1. a személyállapottal kapcsolatos kérdések 2. a házastársak közötti vagyonjogi kapcsolatok, amelyek közvetlenül a házasságból vagy annak felbontásából fakadnak; 3. vagyonjogi kapcsolatok, amelyek a házastársak között állnak fenn, de semmilyen kapcsolatban nem állnak a házassággal. Az utóbbi esetkörrel kapcsolatos jogviták az Egyezmény hatálya alá tartoznak, ezzel szemben az első két esetcsoport nem tartozik a hatálya alá.
Ezen megállapítások a házastársak vagyonát érintő ideiglenes és végleges intézkedések esetében is igazak. Ideiglenes intézkedések, amelyek - mint a lepecsételés és a zárolás - vagyontárgyakat érintenek, a legkülönbözőbb igények biztosítására alkalmasak; így az Egyezmény hatálya alá tartozásukat nem saját jogi természetük, hanem az általuk biztosított igények jogi természete határozza meg.
Ezt az álláspontját pontosította az EuB a 120/79. sz. Luise de Cavel kontra Jacques de Cavel II-ügyben, ahol a polgári és kereskedelmi ügyek fogalma egy olyan jogvita kapcsán merült fel, amelyben a felek azt vitatták, hogy egy 1977-ben a Tribunal de Grande Instance Paris családügyi bírója által hozott döntés, melyben a feleség számára a házassági bontóeljárás idejére a francia polgári törvénykönyv 253. §-a alapján ideiglenes tartást ítélt meg, végrehajtható-e az NSZK-ban.
Az EuB abból indult ki, hogy a konkrét jogvitában érintett ideiglenes szolgáltatás célja a törvény szerint azon egyenlőtlenségek lehetőség szerinti kiküszöbölése, amelyek a házasság felbontása miatt a felek életkörülményeiben bekövetkeznek; mértékének megállapításában pedig a felek jelen és jövőbeli szükségleteit és lehetőségeit kell figyelembe venni. Az EuB felhívta az Egyezmény 1. cikke rendelkezését, mely szerint az Egyezményt "polgári és kereskedelmi ügyekben kell alkalmazni, a (2) bekezdés szerint ugyanakkor nem alkalmazandó az Egyezmény többek között a személyi állapotra, jog és cselekvőképességre, természetes személyek törvényes képviseletére, a házassági vagyonjogi rendre, és az öröklési jog területére a végrendeletek jogát is beleértve.
A tartással kapcsolatos ügyek a polgári ügy fogalma alá tartoznak, és mivel nem esnek az imént említett kivételek közé, így kiterjed rájuk az Egyezmény tárgyi hatálya. (Egyezmény 5. cikk 2. pont) Emiatt a kérdés kizárólag az, hogy az a körülmény, hogy egy bírósági tartási kötelezést egy házassági bontóeljárás keretében hoztak meg - amely eljárás kétségkívül a személyi állapotot érintő ügyek közé tartozik, és így kizárt az Egyezmény hatálya alól - azzal a következménnyel jár-e, hogy a tartással kapcsolatos jogvita a bontóeljárás járulékos részeként szintén kiesik az Egyezmény hatálya alól, és így többek között nem alkalmazható rá az Egyezmény 26-30. cikkeiben szabályozott egyszerűsített elismerési és a 31-45. cikkeiben szabályozott végrehajtási eljárások.
Az Egyezmény egyetlen rendelkezése sem kapcsolja össze - a hatály tekintetében - a fő és járulékos igények sorsát. Ellenben számos rendelkezés megerősíti, hogy az Egyezmény a járulékosnak nevezett igények sorsát nem kapcsolja a fő igényekéhez. Így a 42. cikk értelmében: ha egy külföldi határozatban a keresetben megnevezett több igényt is elismertek és a döntés nem hajtható végre teljes egészében, akkor lehetőség van csupán egy vagy egyes kérvények végrehajtására is. A 24. cikk szerint pedig: egy tagállam joga szerinti ideiglenes intézkedések - beleértve a biztosítási intézkedéseket is - akkor is kérvényezhetők ezen tagállam bíróságainál, ha a fő kereseti kérelem tárgyában a döntéshozatalra az Egyezmény szerint egy másik tagállam bírósága jogosult.
Ezen rendelkezésekből egyértelműen kitűnik, hogy az Egyezmény rendszere egy járulékos követelést nem kapcsol feltétlenül a fő követelés sorsához. Ennek megfelelően az Egyezmény 5. cikk 4. pontja - a hatály tekintetében - lehetővé teszi, hogy egy büntetőbíróság - amelynek a hatáskörében hozott ítéletei nyilvánvalóan nem tartoznak az Egyezmény hatálya alá - járulékos polgári jogi igényekről döntsön, és az így hozott döntés elismerésére és végrehajtására az Egyezmény rendelkezéseit alkalmazzák (tehát egy büntetőeljárásban érvényesített járulékos polgári jogi igény mégis az Egyezmény hatálya alá eshet annak ellenére, hogy a büntetőeljárás kizárt a hatály alól).
Az Egyezmény hatályának a járulékos követelésekre való kiterjedésének vizsgálatánál tehát az a főszempont, hogy az milyen jogterületet érint, és nem az, hogy a főkövetelés milyen jogterülethez tartozik. Mindezek alapján az Egyezmény hatálya alá tartoznak azon, a házasság felbontása utáni időre vonatkozó tartási kötelezettségek is, amelyeknek jogosultja - törvény, vagy bírósági határozat alapján - az egyik házastárs.
A C-220/95. sz. Antonius van den Boogaard ügyben az eljáró holland bíróságnak szintén a rendelet 1. cikk (2) bekezdés a) pontjában található házassági vagyonjog, mint a rendelet tárgyi hatálya alóli kivétel helyes értelmezése jelentett nehézséget, s fordult a következő kérdéssel az EuB-hoz: egy házassági bontóper keretében született olyan határozat, amely arról rendelkezik, hogy az egyik volt házastárs köteles átalánydíjat fizetni valamint meghatározott tárgyakon a tulajdont a másik házastársra átruházni, és amely egyértelműen tartalmaz egy tartási kötelezettséget is, tekinthető-e egy olyan döntésnek, ami a házassági vagyonjogi rendet (is) érinti a Brüsszeli Egyezmény 1. cikk (1) bek. 1. pontja szerint.
Az EuB ítéletének rendelkező részében kimondta, hogy a házassági bontóper keretében született olyan döntés, amely arról rendelkezik, hogy az egyik volt házastárs köteles átalánydíjat fizetni valamint meghatározott tárgyakon a tulajdont a másik házastársra átruházni, a tartási kötelezettséget is érinti, és az Egyezmény hatálya alá esik, amennyiben a döntés célja, hogy biztosítsa a kedvezményezett egykori házastárs megélhetését. Az a körülmény, hogy a határozatot hozó állam bírósága a döntése meghozatalakor kizárta egy házassági szerződés figyelembevételét, ebben a tekintetben jelentéktelen.
A Bíróság ítéletében leszögezte, hogy sem a házassági vagyonjogi rend, sem a tartási kötelezettség nincs meghatározva a Brüsszeli Egyezményben, de mivel csak az utóbbi tartozik az egyezmény hatálya alá, ezért szükséges e két fogalom elhatárolása. A Schlosser Jelentés szerint a házasfelek közti tartási kötelezettségek egyik tagállam jogrendszerében sem a házassági vagyonjogi rendet szabályozó rendelkezésekből fakadnak. Hivatkozott a Bíróság továbbá arra is, hogy - a konkrét ügyben eljáró - angol bíróságoknak jogukban áll ugyanazon döntésükben a házassági kapcsolatról és a házasság felbontása miatt a felek között keletkező tartási kötelezettségről is rendelkezni. Az angol bíróságok hatásköre miatt azonban a végrehajtást elrendelő állam bíróságának különbséget kell tennie a vagyonjogi rendelkezések és a tartási kötelezettségek között, figyelembe véve az eredeti döntés különös indokait és céljait. Amennyiben ezek arra az eredményre vezetnek, hogy az adott kötelezettség célja a szükségben szenvedő házastárs tartásának a biztosítása vagy az adott kötelezettség meghatározásában a házastársak szükségleteit és eszközeit is mérlegelik, akkor a döntés tárgya tartási kötelezettség. Ezzel szemben, ha a döntés csak a házastársak vagyonának megosztását célozza, akkor a döntés a házassági vagyonjogi rendet érinti és emiatt nem esik a Brüsszeli Egyezmény hatálya alá. Az a körülmény, hogy a tartási kötelezettséget átalányösszeg meghatározásával írják elő, nem bír jelentőséggel - a tőke ugyanis biztosítja a meghatározott jövedelemszintet. Továbbá az sem rontja le a tartási kötelezettség jelleget, hogy a döntésben vagyonátruházást is előírnak - ez ugyanis csupán a tartás alapjául szolgáló tőkét kívánja biztosítani. A kérdéses ítélet jogi megítélésében továbbá az sem játszik szerepet, hogy az angol bíróság nem vette figyelembe a felek vagyonmegosztásról hozott megegyezését.
A 25/81. sz. c. H.W. kontra g. J. H.-ügyben nyílt lehetősége az EuB-nak arra, hogy továbbfejlessze addigi joggyakorlatát a rendelet tárgyi hatálya alóli kivételek pontosítása körében. Az előterjesztő holland nemzeti bíróság a következő két kérdésre várt választ az EuB-tól: az Egyezmény 1. cikk (2) bek. 1. pontja szerinti, az Egyezmény hatálya alól kivételt képező terület - az öröklési jog területe a végrendeletek jogát is beleértve - felöleli-e mindazon igényeket is, amelyeket egy más személy birtokában lévő végrendelet készítője érvényesít bírósági úton, és amely igények ezen végrendelet kiadására, fénymásolatainak, többletpéldányainak a megsemmisítésére, és ilyen másolatok bármely formában való birtoklásának vagy használatának (vagy ezek engedélyezésének) a megtiltására irányulnak; mindezek abból a célból, hogy megakadályozzák azt, hogy a végrendeletben foglalt nyilatkozatok a készítője ellen bizonyítékként használják fel egy olyan jogvitában, amely nem tartozik az öröklési jog területére a végrendeletek jogát is beleértve?
A második kérdés arra irányult, hogy az Egyezmény 1. § (2) bek. 1. pontja szerinti, az Egyezmény hatálya alól kivételt képező terület - a házassági vagyonjogi rend - felöleli-e az olyan jellegű igényeket, mint amilyenek az előző pontban foglaltak, és amelyeket azért érvényesítenek, hogy megakadályozzák azt, hogy a fiók-végrendeletben foglalt nyilatkozatokat a készítője ellen bizonyítékként használják fel egy olyan jogvitában, amelynek tárgya a végrendelet készítőjének azon állítólagos magatartása, miszerint feleségének a magánvagyonát jogosulatlanul és rosszul kezelte, és amennyiben ez a kezelés szoros összefüggésben áll a házasságból közvetlenül fakadó vagyonjogi kapcsolatokkal?
A Bíróság először a második kérdéssel összefüggő "házassági vagyonjogi rend" fordulatot vizsgálta, és hivatkozott a fogalomnak a 143/78-as számú De Cavel ügyben kifejtett kiterjesztő értelmezésére, miszerint ez alá tartoznak a házasság vagy annak felbontásából közvetlenül fakadó vagyonjogi igények is. Az ilyen igények körébe tartozik a jogvita tárgyát képező vagyonkezelés is. Az irat kiadására irányuló ideiglenes intézkedés elrendelése iránti kérelem járulékos jellege folytán szintén az Egyezmény szerinti házassági vagyonjogi rend fogalomkörébe esik, így nem tartozik az Egyezmény hatálya alá.
A tárgyi hatály kapcsán végegetül meg kell említenünk a rendelet 5. cikkének 4. pontját, amely kiterjeszti a jogszabály alkalmazhatóságát a büntetőeljárásokban előterjesztett polgári jogi igényekre.

A rendelet és az Nmjt. kapcsolata - mikor melyik jogforrást kell alkalmazni?

A 44/2001/EK rendelet nem hoz létre a tagállami joghatósági szabályokat teljes mértékben kiszorító egységes jogot, főszabály szerint csupán az EU tagállamok egymás közötti viszonylatában határozza meg a joghatósági szabályokat. Ez egyrészt azt jelenti, hogy - főszabály szerint - a 44/2001/EK rendelet csak akkor alkalmazható, ha az alperes valamelyik EU tagállamban rendelkezik lakóhellyel (domicíliummal). Tehát amennyiben például egy magyar felperes perel egy ukrán alperest magyar bíróság előtt, akkor a magyar bíróság a magyar nemzetközi magánjogi kódex alapján fogja vizsgálni, hogy van-e joghatósága, feltéve, hogy a kérdés vonatkozásában nincs érvényben nemzetközi egyezmény. Amennyiben azonban a magyar felperes egy osztrák alperest perel, akkor már a 44/2001/EK rendelet szabályait kell alkalmazni. Van azonban kivétel ez alól a szabály alól. Így a kizárólagos joghatóságról rendelkező 22. cikk megszövegezéséből az következik, hogy nemcsak arra az esetre határoz meg kizárólagos joghatósági szabályokat, amikor az alperes lakóhellyel rendelkezik az EU-ban: Ez a cikk ugyanis úgy fogalmaz, hogy "a lakóhelyre való tekintet nélkül a következő bíróságok kizárólagos joghatósággal rendelkeznek..." Ugyancsak kivételt jelent a fenti főszabály alól a 44/2001/EK rendeletnek a kikötéses joghatóságra vonatkozó 23. cikke, amelyet akkor kell alkalmazni, ha a felek közül egy vagy több valamely tagállamban lakóhellyel rendelkezik. Nem szükséges tehát, hogy az alperes legyen az a fél, aki az EU-ban lakóhellyel (domicíliummal) rendelkezik. A 23. cikk alkalmazását az is megalapozza, ha csupán a felperes rendelkezik valamely EU tagállamban lakóhellyel (domicíliummal). A perfüggőségre és az összefüggő eljárásokra vonatkozó 27-28. cikket nemcsak akkor kell alkalmazni, ha a fórum joghatósága a 44/2001/EK rendeleten alapul, hanem akkor is, ha a fórum a saját, nemzeti joghatósági szabályai alapján jár el, azonban az ügy maga a 44/2001/EK rendelet tárgyi hatálya alá tartozik.
A 44/2001/EK rendelet joghatósági szabályai nem minden esetben lépnek a tagállami rezsimek helyébe. Ennek a rezsimnek az egyik célja, hogy az Európai Unión belüli kereskedelem megfelelő jogi kereteit biztosítsa és védje az EU-ban lakóhellyel (domicíliummal) rendelkező személyeket más tagállamok keménykedő, exorbitáns joghatósági szabályaival szemben. Ebből kifolyólag a 44/2001/EK rendelet joghatósági szabályait - főszabály szerint - csak akkor kell alkalmazni, ha az alperes valamelyik tagállamban lakóhellyel (domicíliummal) rendelkezik. Egyéb esetekben a nemzeti joghatósági szabályok továbbra is érvényben maradnak. A Wolfgang Brenner and Peter Noller kontra Dean Witter Reynolds Inc. ügyben az Európai Bíróság megállapította, hogy főszabály szerint a 44/2001/EK rendelet nem alkalmazható, amennyiben az alperes nem rendelkezik valamelyik EU tagállamban lakóhellyel (domicíliummal). Ilyenkor a nemzeti joghatósági szabályokat kell alkalmazni.
A 44/2001/EK rendelet 69. cikke sorolja fel azokat a tagállamok közötti, két- vagy többoldalú egyezményeket és megállapodásokat, amelyek helyébe a 44/2001/EK rendelet lép. Azonban ezek az egyezmények és megállapodások a rendelet hatálya alá nem tartozó eljárásokkal kapcsolatban továbbra is hatályban maradnak, valamint szintén hatályban maradnak a rendelet hatályba lépését megelőzően hozott határozatok és azok a közokiratok, amelyeket a formai követelményeknek megfelelően készítettek el, vagy közokiratként vettek nyilvántartásba.
A fentiek alól kivételt képez azonban a rendelet 71. cikke, amelynek értelmében a 44/2001/EK rendelet nem érinti azokat az egyezményeket, amelyeknek a tagállamok részesei és amelyek egyes különös jogterületeken a joghatóságot, valamint a határozatok elismerését és végrehajtását szabályozzák. Az egységes értelmezés érdekében ilyenkor a következő módon kell eljárni (a) A rendelet nem akadályozza annak a tagállamnak a bíróságát, amely egyes különös jogterületekről szóló egyezményben részes, hogy az említett egyezménynek megfelelően még akkor is megállapítsa joghatóságát, ha az alperes olyan más tagállamban rendelkezik lakóhellyel, amely az említett egyezménynek nem részese. Az eljáró bíróság minden esetben a rendelet 26. cikkét alkalmazza. (b) A valamely tagállamban az egyes különös jogterületről szóló egyezmény alapján joghatósággal rendelkező bíróság által hozott határozatot más tagállamban e rendelettel összhangban kell elismerni és végrehajtani. Amennyiben az egyes különös jogterületről szóló egyezmény, amelyben mind a származási tagállam, mind a címzett tagállam részes, a határozatok elismeréséhez vagy végrehajtásához feltételeket állapít meg, e feltételeket kell alkalmazni. A rendeletnek a határozatok elismerését és végrehajtását érintő rendelkezései azonban minden esetben alkalmazhatóak.
Az EU mintha nem akarná, hogy a joghatóságra és a határozatok elismerésére és végrehajtására vonatkozó rendelkezései teljesen a tagállami nemzeti szabályozások helyébe lépjenek. Az EU a tagállami nemzeti szabályozások különbözőségeit, konzisztencia hiányait, az Európai Unión kívüli relációk talaján létrejövő nemzetközi magánjogi tényállásoknak az Európai Unión belüli nemzetközi magánjog tényállásokat szabályozó jogi rezsimtől eltérő, legyezőszerűen nyitott, tartalmilag sokszínű szabályanyagait elviseli.

A rendelet közvetlen alkalmazhatósága

A rendelet közvetlen alkalmazhatóságával kapcsolatban felvethetők bizonyos problémák. Ezek azzal vannak összefüggésben, hogy a 44/2001/EK rendelet VII. fejezetében "Más jogi aktusokhoz való viszony" cím alatt a 67. cikk azt tartalmazza, hogy "E rendelet nem sérti a közösségi jogi aktusokban, illetve az ilyen jogi aktusokkal összehangolt nemzeti jogrendszerekben, a joghatóságra, illetve a határozatok elismerésére és végrehajtására vonatkozó egyes különös jogterületet szabályozó rendelkezések alkalmazását."
A 44/2001/EK rendelet 67. cikk tulajdonképpen két közlésegységet tartalmaz. Az első: E rendelet nem sérti a többi (közösségi jogi aktusok / rendeletek)...alkalmazását. Ebből a szövegrészletből az tükröződik, hogy a rendelet számol a polgári és a kereskedelmi ügyekben való igazságügyi együttműködést érintő közösségi szabályok bizonyos fokú tematikai átfedőségével és az ezen jelenség mögötti tematikai torlódással.
Ez a tematikai torlódás nyilvánvalóan látszik, ha például a 44/2001/EK rendelet és nem vitatott követelésekre vonatkozó európai végrehajtható okirat létrehozásáról szóló 805/2004/EK Európai Parlamenti és Tanácsi rendelet által szabályozott intézményeket egymás mellé állítjuk. Párhuzamos tárgysorokat kapunk. A 44/2001/EK rendelet elismerési és végrehajtási része valamely tagállam bírósága által hozott bármely határozatra vonatkozik elnevezésére való tekintet nélkül, beleértve az ítéletet, a végzést, a fizetési meghagyást vagy végrehajtási intézkedést, valamint a költségeknek és kiadásoknak bírósági tisztségviselő általi meghatározását.
A 805/2004/EK Európai Parlamenti és Tanácsi rendelet a nem vitatott követelésekre vonatkozó európai végrehajtható okirat létrehozásáról adott szintű adósi, illetve alperesi passzivitás esetén szintén vonatkozik a valamely tagállam bírósága által hozott bármely határozatra, a határozat megnevezésétől függetlenül, beleértve az ítéleteket, végzéseket, fizetési meghagyásokat és végrehajtási intézkedéseket, valamint a költések és kiadások bírósági tisztviselő általi meghatározását. Ezeken kívül pedig a közokiratokra és a perbeli egyezségekre is. Ez a szabályozási tárgyak körében jelentkező tematikai torlódás nyilvánvalóan fokozódik majd akkor, amikor elkészül az európai fizetési meghagyásra vonatkozó régóta várt uniós szabályozás.
A 44/2001/EK rendelet 67. cikkének az az első közlésegysége, miszerint "E rendelet nem sérti a közösségi jogi aktusokban..." azt jelenti, hogy ez a rendelet mintegy részben viszonozza a többi vele tematikailag érintkező közösségi szabályozás vele szembeni alkalmazási előzékenységét.
A 44/2001/EK rendelet "univerzális" jellegéből viszont az következik, hogy ez az előzékenység nem lehet olyan fokú, mint az az előzékenység, amit az említett többi közösségi szabályozás biztosít számára. Ha ez nem így lenne, akkor ugyanis nem volna értelme a 44/2001/EK rendelet univerzalizmusának és könnyen egy a forgóajtón bemenni akaró, de egymással kölcsönösen udvariaskodó aztán végül egyszerre mégis meginduló két úr legendás koccanása állna elő.
Amíg a 44/2001/EK rendelet 67. cikkének első közlésegysége a közösségi jogforrások egymás közötti viszonyával foglalkozik, addig ennek a cikknek a második közlésegysége más dimenziót szabályoz: a közösségi jog és a tagállamok jogrendszereinek viszonyát. Azt tartalmazza ugyanis a 67. cikk második közlésegysége, hogy: ez a rendelet nem érinti a közösségi "jogi aktusokkal összehangolt nemzeti jogrendszerekben, a joghatóságra, illetve a határozatok elismerésére és végrehajtására vonatkozó egyes különös jogterületet szabályozó rendelkezések alkalmazását." Ebből a rendelkezésből az olvasható ki, hogy a 44/2001/EK rendelet egy bizonyos fokig visszafogja a közvetlen alkalmazhatóságát a tagállamok jogrendszereinek joghatósági, illetve határozat elismerési és végrehajtási szabályozásaival szemben.
A 44/2001/EK rendelet ezen sajátos természete első olvasatra azt jelenthetné, hogy a magyar nemzetközi magánjogi kódexben megtalálható joghatósági szabályok és külföldi határozat elismerési és végrehajtási szabályok alkalmazását semmilyen tekintetben sem érinti a 44/2001/EK rendelet. Ez azonban nincs így, mivel a magyar nemzetközi magánjogi kódex joghatósági és külföldi határozat elismerési és végrehajtási szabályai EU jogi értelemben nem tekinthetők harmonizáltnak. Fentebb már bemutatásra került az, hogy a 2000. évi CX. törvény mint jogharmonizációs produktum tökéletlen és hamis. Ezen a helyen két további jogforrási jellegű érv vethető fel arra vonatkozóan, hogy a 2000. évi CX. törvény által hozott "jogharmonizálás" EU jogi értelemben nem tekinthető jogharmonizációnak.
Ezek az érvek a 2000. évi CX. törvény miniszteri indoklása által említett harmonizációs célpontokkal, az 1998. évi Luganói Egyezménnyel és a későbbi 44/2001/EK rendeletnek a 2000. évi CX. törvény előkészítésének idejében a magyar kodifikátorok számára rendelkezésre álló tervezetével kapcsolatosak. A Luganói Egyezmény jogi státuszánál fogva nem tekinthető jogharmonizációs célpontnak tisztán EU jogi értelemben, hiszen az az EU tagállamok és nem EU tagállamok között megkötésre került multilaterális nemzetközi szerződés. EU jogi szempontból nem tekinthető jogharmonizációs célpontnak a 44/2001/EK rendelet korábbi tervezete sem, lévén hogy az tervezet formában még nem volt közösségi jogforrás.
Mivel a magyar nemzetközi magánjogi kódex joghatósági és külföldi határozat elismerési és végrehatási szabályai nem minősíthetők EU jogi szempontból harmonizált jogterületeknek, ezen szabályokkal szemben nem fogja vissza a maga közvetlen alkalmazhatóságát a 44/2001/EK rendelet.
A magyar jogalkalmazók tehát okkal tekinthetik közvetlen hatályúnak, közvetlen alkalmazhatónak és elsődlegesnek a 44/2001/EK tanács rendeletet. Ez a rendelet tehát a magyar jogalkalmazók jogalkalmazási tevékenysége során érvényesíteti "jogtisztító" és "jogjavító" hatását.
Túlzóan leegyszerűsítve a problémát: ha kétségük van, hogy a magyar nemzetközi magánjogi kódex joghatósági szabályait alkalmazzák, vagy a 44/2001/EK rendeletet akkor az ajánlható, hogy a 44/2001/EK rendelet szabályait alkalmazzák, az EU relációjú nemzetközi magánjogi tényállásnak megoldására. Ha majd a magyar nemzetközi magánjogi kódex joghatósági szabályai valóban harmonizáltak lesznek a vonatkozó EU jogi jogforrásokkal, akkor lesz majd csak magyar szempontból jelentősége annak, hogy például az Európai Bíróság milyen finomabb hangolásokat végzett ítéleteiben a tagállamok jogrendszerei és a közösségi jog között a joghatósággal és a határozatok elismerésével kapcsolatos jogterületen.

Joghatósági szabályok

Általános joghatóság

A rendelet egyik legfőbb érdeme, hogy a joghatóság általános szabályaként szakít a nemzetközi magánjogban több évtizedig fennálló vérségi elvvel, és 2. cikk (1) bekezdésében úgy rendelkezik, hogy valamely tagállamban lakóhellyel rendelkező személy, állampolgárságára való tekintet nélkül, az adott tagállam bíróságai előtt perelhető. Nem feledkezik meg azokról a személyekről sem, akik nem állampolgárai annak a tagállamnak, ahol lakóhellyel rendelkeznek, rájuk a 2. cikk (2) bekezdése alapján a tagállam állampolgáraira irányadó joghatósági szabályokat rendeli alkalmazni.
A rendelet joghatósági szabályai zárt rendszert alkotnak, minden egyes tényállás variációra tartalmaz rendelkezést. Arra az esetre nézve, ha az alperes nem rendelkezne lakóhellyel valamely tagállamban, valamennyi tagállam bíróságainak joghatóságát - a 22. és 23. cikkben szabályozott kizárólagos joghatóság, illetve megállapodás joghatóságról kivételével - az adott tagállam joga határozza meg. Mindezt úgy foglalhatjuk össze, hogy a rendelet határozza meg a joghatóságot, ha az alperes az egyik EU tagállamban rendelkezik lakóhellyel, ugyanakkor a lex fori, azaz az adott tagállam nemzeti joga az irányadó arra az esetre, ha az alperes nem rendelkezik egyik EU tagállamban sem lakóhellyel. Ilyen alperessel szemben ugyanakkor, valamely tagállamban lakóhellyel rendelkező bármely személy, állampolgárságára való tekintet nélkül, az adott tagállam állampolgáraihoz hasonló módon igénybe veheti az állam hatályos joghatósági szabályait, különösen az I. mellékletben meghatározott szabályokat. Az I. melléklet Magyarország vonatkozásában az Nmjt. 57. §-t jelöli meg, melynek értelmében olyan alperes ellen, aki belföldön lakóhellyel vagy szokásos tartózkodási hellyel nem rendelkezik, vagyonjogi perekben eljárhat magyar bíróság, ha az alperesnek belföldön végrehajtás alá vonható vagyona van. Az alperes belföldön lévő vagyonának tekintendő az alperest megillető követelés is, ha a követelés adósának lakóhelye belföldön található, vagy a követelést belföldön fekvő dolog biztosítja.
Ezt a szabályt a magyar jogalkotó az adósságot maguk mögött hagyó, "eltűnni" hajlamos külföldiekkel szembeni hatékonyabb jogi fellépések érdekében fogalmazta meg. Lényegében ugyanez a szabály megtalálható a polgári perrendtartásról szóló törvényben is. A polgári perrendtartásban gyakorlatilag a nemzetközi magánjogi kódex szabályával azonos tartalommal illetékességi okként szerepel. Sőt a magyar nemzetközi magánjogi kódex 2000. évi módosítása során az új 57. § szövegének megfogalmazásakor a magyar Pp. ezen említett szabálya, azaz 32. §-ának (3) bekezdése szolgált mintául. A vagyon fekvése szerinti joghatóság a felperes számára a megítélésre kerülő követelés belföldön történő végrehajtását kívánja lehetővé tenni. Igénybevételének nem feltétele viszont az, hogy a belföldi ítélet külföldi végrehajtására pernyertesség esetén nem lenne kilátás. Például amiatt, mert az alperes olyan államban lakik, vagy ott van végrehajtás alá vonható vagyona, ahol a magyar bírósági ítélet nemzetközi egyezmény, vagy viszonosság hiánya miatt nem lenne végrehajtható.
A rendelet az 59. és 60. cikkeiben meghatározza, hogy mi minősül lakóhelynek. Annak megállapítása során, hogy a fél rendelkezik-e lakóhellyel abban a tagállamban, amelynek bíróságához fordultak, az eljáró bíróság saját nemzeti jogát köteles alkalmazni. Amennyiben a fél nem rendelkezik lakóhellyel abban a tagállamban, amelynek bíróságához fordultak, annak megállapítása során, hogy a fél más tagállamban rendelkezik-e lakóhellyel, a bíróság az említett másik tagállam jogát alkalmazza. Gazdasági társaság vagy más jogi személy, illetve természetes vagy jogi személyek társulása azon a helyen rendelkezik székhellyel, ahol létesítő okirat szerinti székhelye, vagy központi ügyvezetése, vagy üzleti tevékenységének fő helye található. Annak megállapítása során, hogy a célvagyon ("trust") székhelye abban a tagállamban található-e, amelynek a bíróságához fordultak, a bíróság saját nemzetközi magánjogi szabályait köteles alkalmazni.

Különös joghatóság

A rendelet 2. szakasza egyes sajátos tényállású ügyekre az általános joghatósági szabálytól eltérő rendelkezéseket tartalmaz. Ilyen előírásokat találunk a kötelmi jogi perekre, a tartással kapcsolatos perekre, a jogellenes károkozással-, valamint a bűncselekménnyel okozott kár megtérítése iránti perekre, a fióktelep, képviselet vagy más telephely működéséből származó jogviták tekintetében, a jogszabály erejénél fogva létrejött, írásba foglalt vagy szóban megkötött és írásban megerősített célvagyon ("trust") esetében, végül a rakománymentés vagy segítségnyújtás tekintetében követelt ellenérték megtérítésével kapcsolatos jogviták esetén. Ezen ügyekre nézve ugyanakkor közös a rendeletnek az az előírása, hogy az alperesnek ebben az esetben is valamelyik EU tagállamban lakóhellyel kell rendelkeznie, a felperes ugyanakkor választhat, hogy az általános, azaz az alperesi lakóhely szerinti tagállamban, vagy a különös joghatósági szabály szerinti, ettől eltérő másik tagállamban indít pert.

Kötelmi jogi perek

Az 5. cikk 1. pontja értelmében, ha az eljárás tárgya egy szerződés vagy egy szerződéses igény, akkor a kötelezettség teljesítésének helye szerinti bíróság előtt is perelhető az alperes. A rendelet igyekszik meghatározni a teljesítés helyének a fogalmát, ugyanakkor azt a megoldást teszi elsődlegessé, hogy erről a kérdésről a szerződő felek a szerződésben maguk is érvényesen rendelkezhetnek. Csak ilyen megállapodás hiányában írja elő a rendelet, hogy a kötelezettség teljesítésének helyének ingó dolog értékesítése esetén a tagállam területén azt a helyet kell tekinteni, ahol a szerződés alapján az adott dolgot leszállították, vagy le kellett volna szállítani; szolgáltatás nyújtása esetén pedig a tagállam területén az a hely minősül ilyennek, ahol a szerződés szerint a szolgáltatást nyújtották, vagy kellett volna nyújtani.
A viszonylag egyértelműnek tűnő rendelkezést az EuB-nak több alkalommal is kellett értelmeznie. A 12/76. sz. Industrie Tessili Italiana Como kontra Dunlop AG- ügyben az EuB kimondta, hogy azon helyet, ahol a kötelezettséget teljesítették vagy azt teljesíteni kellene, az a jog határozza meg, amely a jogvitával foglalkozó bíróság kollíziós normái szerint a vitatott kötelezettség tekintetében irányadó.
Az EuB a válasza indokolásában kifejtette, hogy az Egyezmény 5. cikk 1. pontját az Egyezmény 2. fejezetében szabályozott joghatósági rendszer keretében kell értelmezni. Ezen rendszer alapja a 2. cikk szerint az alperes lakóhelye szerinti bíróság általános joghatósága, emellett azonban az 5. cikk különös joghatósági okokat is szabályoz, amelyek között a választás lehetősége a felperest illeti. Ezen rendelkezés oka, hogy egyes ügyeknél a jogvita és az annak eldöntésére hivatott bíróság között szoros kapcsolat áll fenn, és ezen körülményt értékelve indokolt volt az Egyezménybe ezt a választási lehetőséget felvenni a szakszerű pervezetés érdekében. Amennyiben az eljárás tárgya egy szerződés vagy szerződésből származó igény, akkor az Egyezmény 5. cikk 1. pontja értelmében a felperes a keresetet azon hely szerinti bíróság előtt indíthatja, ahol a kötelezettséget teljesítették vagy azt teljesíteni kellene. A jogvitával foglalkozó bíróság mérlegelési jogába tartozik annak eldöntése az Egyezmény alapján, hogy az a hely, ahol a kötelezettséget teljesítették, vagy ahol azt teljesíteni kellene, az illetékességi területére esik-e. Ennek során a jogvitára alkalmazandó jogot a saját kollíziós joga szerint kell meghatároznia, majd ezen jog alapján kell döntenie a vitás szerződéses kötelezettség teljesítési helyéről.
A Bíróság álláspontja szerint tekintettel az egyes tagállamok szerződésekre vonatkozó jogi szabályozásaik eltérésére, és hogy jelen állapotok között hiányzik az alkalmazandó anyagi jogok bármilyen egységesítése, lehetetlen az Egyezmény 5. cikk 1. pontjában használt, a szerződéses kötelezettségek "teljesítési helyére" tett utalás további pontosítása; annál is inkább, mert a teljesítési hely meghatározása azon szerződéses viszonyok tartalmától függ, amelyekből az érintett kötelezettségek erednek.
Az 56/79. sz. Siegfried Zelger kontra Sebastiano Salinitri ügy eldöntendő kérdése az volt, hogy elegendő-e egy nemzeti - jelen esetben német - jog szerint érvényes, kereskedők között formakényszer nélkül kötött, a jogvitában érvényesített kötelezettség teljesítési helyét meghatározó megállapodás ahhoz, hogy az megalapozza a bíróság joghatóságát az Egyezmény 5. cikk 1. pontja szerint; vagy egy ilyen megállapodásnak a joghatóságot megalapozó érvénye attól függ, hogy betartották-e az Egyezmény 17. cikke szerinti formai előírást.
Az EuB amellett foglalt állást, hogy amennyiben a helyet, ahol egy szerződéses kötelezettséget teljesíteni kell, a felek egy olyan megállapodásban határozták meg, amely a szerződésre alkalmazható belső tagállami jog szerint érvényes, akkor az ezen hely szerinti bíróság az említett kötelezettséggel kapcsolatos jogviták eldöntésére az Egyezmény 5. cikk 1. pontja értelmében attól függetlenül joghatósággal rendelkezik, hogy megtartották-e az Egyezmény 17. cikk szerinti formakövetelményt vagy sem.
A 38/81. sz. Effer s.p.a. kontra Hans-Joachim Kantner ügy tovább egyértelműsítette a teljesítés helyének fogalmát. Az előterjesztő német bíróság ugyanis azt a kérdést tette fel az EuB-nak, hogy a teljesítés helye szerinti bíróság akkor is a felperes rendelkezésére áll-e, ha azon szerződés létrejöttével kapcsolatban, amelyből a keresettel érvényesített igény származik, a felek vitában állnak?
Az EuB a feltett kérdésre igennel felelt, és ítéletének rendelkező részében kimondta, hogy Egyezmény 5. cikk 1. pontja szerinti, a teljesítés helye szerinti bíróság akkor is a felperes rendelkezésére áll, ha azon szerződés létrejöttével kapcsolatban, amelyből a keresettel érvényesített igény származik, a felek vitában állnak.
A Bíróság ítéletében kifejtette, hogy az Egyezmény célja a tagállamokon belül a jogbiztonság elősegítése, amelynek elérésében egyik fő eszköze, hogy rendelkezéseivel meggátolja, hogy egyidőben több tagállamban is eljárás legyen folyamatban ugyanabban a polgári vagy kereskedelmi ügyben; és ennek érdekében lehetőleg annak a tagállamnak a bíróságai rendelkezzenek az adott ügyben joghatósággal, amelyek területileg a jogvita eldöntésére a legalkalmasabbak.
Az Egyezmény teljes rendszeréből, és különösen a 7. fejezet rendelkezéseiből az következik, hogy az 5. cikk 1. pontja által szabályozott esetekben a tagállami bíróság joghatósága, amely a szerződéssel összefüggő kérdésekben jogosítja fel döntésre, magában foglalja a szerződés létével összefüggő kérdések ügyében való döntési jogkört is - ez pedig ahhoz szükséges, hogy a tagállami bíróság dönteni tudjon abban a kérdésben, hogy az Egyezmény értelmében rendelkezik-e joghatósággal. Ezzel ellenkező értelmezés ahhoz vezethetne, hogy a felek egyikének elegendő lenne a szerződés nemlétezését állítania az 5. cikkben foglalt rendelkezés kijátszásához, és ezzel ez a része az Egyezménynek jogilag eljelentéktelenedne. Ezzel szemben az Egyezmény célját azon értelmezés szolgálja, miszerint ha egy bíróságnak joga van dönteni egy szerződésből fakadó vitában, akkor joga legyen dönteni a joghatóságát érintő azon lényeges feltételek tekintetében is, amelyekkel kapcsolatban az egyik fél terjeszt elő állításokat, és amelyekből a szerződés létezése vagy nemléte következik.
A Bíróság felhívta a figyelmet arra is, hogy a 73/77. sz. Sanders ügyben hozott ítéletében már kifejtette azt a álláspontját, hogy az ingatlan fekvésének helye szerinti tagállam bírósága akkor is rendelkezik joghatósággal a bérleti és haszonbérleti keresetek tekintetében, amennyiben a jogvita tárgya egy bérleti vagy haszonbérleti szerződés fennállása.
A 133/81. sz. Roger Ivenel kontra Helmut Schwab ügyben vitás volt a szerződés tartalma, ily módon az, hogy alkalmazható-e rá az 5. cikk 1. pontja szerinti különös joghatósági szabály. Az EuB elvi éllel kimondta, hogy amennyiben egy keresetet olyan képviseleti szerződésből származó különféle kötelezettségekre alapítanak, amely szerződés egy munkavállalót egy vállalkozáshoz köt, akkor az Egyezmény 5. cikk 1. pontja alkalmazása szempontjából azon kötelezettség az irányadó, amely erre a szerződésre jellemző.
A Bíróság indokolásában hivatkozott a 12/76. sz. Tessili-ügyben hozott döntésére, amelyben kifejtette, hogy az Egyezmény 5. § 1. pontja szerint azt a helyet, ahol a kötelezettséget teljesítették, vagy ahol azt teljesíteni kellene, a jogvitával foglalkozó bíróság kollíziós joga szerint a vitás kötelezettségre irányadó jog szerint kell meghatározni.
Az eljárás tárgyát képező szerződéses kötelezettség teljesítési helye szerinti bíróság fogalmát egyértelműsítette az EUB a C-386/05. sz. Color Drack GmbH kontra Lexx International Vertriebs GmbH-ügyben. Ítéletében kimondta, hogy a 44/2001/EK rendelet 5. cikke 1. pontja b) alpontjának első franciabekezdését úgy kell értelmezni, hogy e rendelkezés alkalmazandó az ugyanazon tagállamon belüli több szállítási hely esetén. Ilyen esetben az ingó dolgok értékesítésére irányuló szerződés alapján indított valamennyi eljárás vonatkozásában az a bíróság rendelkezik joghatósággal, amelynek területén található a - gazdasági szempontok szerint meghatározandó - elsődleges szállítás helye. Az elsődleges szállítás helye meghatározásához szükséges tényezők hiányában a felperes választása szerint a szállítási hely szerinti bármely bíróság előtt perelheti az alperest. Az ítélet indokolása szerint a 44/2001/EK rendelet 5. cikke 1. pontja b) alpontjának első franciabekezdésének szabályával a közösségi jogalkotó célja az volt, hogy valamennyi értékesítési szerződés esetén kifejezetten szakítson a korábbi helyzettel, amelynek értelmében a teljesítés helyét - a keresettel érintett bíróságra vonatkozóan a nemzetközi magánjog alapján - minden egyes vitás kötelezettség esetén konkrétan előírtak. A szerződéses kötelezettség teljesítése helyének "teljesítési hely"-ként történő önálló meghatározásával a közösségi jogalkotó valamennyi szerződéses kötelezettséggel kapcsolatos jogvita vonatkozásában a joghatóságot a teljesítési helyhez kívánta kötni, és a szerződésen alapuló valamennyi keresetre vonatkozóan egységes joghatóságot kívánt meghatározni. Mindebből következően a több szállítási helyre szállított áruk esetén a vizsgált rendelkezés alkalmazása tekintetében a teljesítés helye főszabály szerint az a hely, amely a lehető legszorosabb kapcsolóelvet jelenti a szerződés és az illetékes bíróság között. Ebben az esetben a lehető legszorosabb kapcsolatot főszabályként az elsődleges szállítási hely jelenti, amelyet gazdasági szempontok alapján kell meghatározni.
A 34/82. sz. Martin Peters Bauunternehmung GmbH kontra Zuid Nederlandse Aannemers Vereniging ügy speciális tényállása miatt érdemel említést. Az előterjesztő holland bíróság a következő két kérdésre várt választ az EuB-tól: alkalmazható-e az Egyezmény 5. cikk 1. pontja egy magánjogi jogképességgel rendelkező egyesületnek saját tagja elleni olyan fizetési igényen alapuló keresetére, amely igény a felek közötti tagsági viszonyon alapulnak, ha ez a viszony akként jött létre, hogy az alperes megfelelő jogügylet útján tagként lépett be az egyesületbe? Valamint, hogy lényeges-e az a körülmény, hogy ezen igények minden további nélkül ebből a belépésből erednek, vagy pedig a belépésből és az egyesület szervei által hozott egy vagy több határozatból?
Az EuB az első kérdésre azt válaszolta, hogy azon fizetési igények, amelyeket egy egyesület és a tagjai között fennálló tagsági viszonyra alapítanak, az Egyezmény 5. cikk 1. pontja szerinti "szerződésből származó igények"-nek minősülnek. A második kérdés kapcsán az EuB azon véleményének adott hangot, hogy lényegtelen az a körülmény, hogy ezen igények közvetlenül a belépésből erednek, vagy pedig a belépésből és az egyesület szervei által hozott egy vagy több határozatból.
Az első kérdéssel kapcsolatban a Bíróság kifejtette, hogy a 2. cikk (1) bekezdésében szabályozott általános joghatósági okhoz képest az 5. cikk különös joghatósági okokat rögzít, a felperesnek pedig joga van ezek közül választani. Az 5. cikk 1. pontjával kapcsolatban a "szerződés vagy szerződésből eredő igények" fordulat a különös joghatósági okok egyikének az alkalmazási körét határozza meg. Az Egyezmény céljából és felépítéséből következik, hogy az Egyezményben használt kifejezések nem értelmezhetők egyszerűen a részes államok belső jogára való utalással, ugyanis a szerződő államokat és az érintett személyeket az Egyezményből a lehetőség szerinti legnagyobb mértékben azonosan és egységesen kell hogy megillessék a jogok és kötelezettségek. Emiatt az idézett fordulatot autonóm fogalomként kell értelmezni.
A Bíróság emlékeztetett arra is, hogy az Egyezmény 5. cikkében szabályozott különös joghatósági okok rögzítése arra tekintettel történt, hogy egyes jogvitákat és az eldöntésükre hivatott bíróságokat a szakszerű pervezetés érdekében érdemes összekapcsolni, és a felperesnek választási lehetőséget biztosítani. Az 5. cikk 1. pontjában szabályozott kapcsolatnál is az volt a jogalkotó szándéka, hogy a szerződő felek közti szoros kapcsolatra tekintettel a szerződéses kötelezettségek teljesítése során esetlegesen felmerülő nehézségek megoldásában ugyanaz a bíróság, nevezetesen a teljesítés helye szerinti járhasson el.
Az egyesületbe való belépés az egyesület tagjai között a szerződő felek köztihez hasonlóan szoros kapcsolatot teremt; ezért a jelen ügyben felmerült igényeket is indokolt az Egyezmény 5. cikk 1. pontja alkalmazása tekintetében a szerződésből fakadó igényekhez hasonlóan kezelni. A belső jogi szabályokban többnyire az egyesület székhelye egyben a tagságból eredő kötelezettségek teljesítési helyeként van megjelölve; így az 5. cikk 1. pontja gyakorlati előnnyel is szolgál: az egyesület székhelye szerinti bíróság képes általában a legmegfelelőbben értelmezni az egyesület alapszabályzatát, rendelkezéseit, határozatait valamint a felmerülő jogviták okait és körülményeit. Emiatt adta a Bíróság azt a választ, hogy a kérdéses fizetési igényeket szerződésből fakadó igények módjára kell megítélni.
A második kérdéssel kapcsolatban a Bíróság megjegyezte, hogy azonos természetű jogvitákhoz sokféle joghatósági ok hozzárendelése nem szolgálja a közösségen belüli jogbiztonságot és jogvédelmet. Emiatt az Egyezményt aszerint kell megfelelően értelmezni, hogy az ügyben felhívott bíróságnak nincs joga joghatóságát egyes igények tekintetében kimondani, míg más igényekre elutasítani annak ellenére, hogy a kérdéses igények között esetleg szoros kapcsolat áll fenn. Emellett az Egyezmény céljával az az értelmezés van összhangban, miszerint a tagállami bíróság jogosult joghatóságáról úgy dönteni, hogy az ügy érdemi vizsgálatát mellőzi.
A C-26/91. sz. Jakob Handte Co. GmbH kontra Traitements mecano-chimiques des surfaces SA ügyben az előterjesztő francia bíróság azt a kérdést tette fel az EuB-nak, hogy alkalmazható-e az Egyezmény 5. cikk 1. pontja - amely egy különös joghatósági okot szabályoz a szerződésből származó keresetekre - egy olyan jogvitára, amelyet egy dolog későbbi megszerzője kezdeményez a gyártóval szemben a dolog hibái vagy a rendeltetésszerű használatra való alkalmatlansága miatt, és a gyártó és az eladó két külön személy?
A Bíróság elsőként korábbi joggyakorlatára (34/82. sz. Peters ügy; 9/87. sz. Arcado ügy) hivatkozva kiemelte az 5. cikk 1. pontjában szereplő "szerződés vagy egy szerződésből származó igények" fordulat autonóm értelmezésének jelentőségét, majd hivatkozott arra, hogy a jogalkotó célja az Egyezménnyel a közösségi polgárok számára nagyobb fokú jogbiztonság megteremtése volt, és ennek fényében kell értelmezni a joghatósági okokat is. Az Egyezmény mindezt azáltal kívánja elérni, hogy olyan joghatósági okot szabályoz, amelyek rögzítik, hogy milyen - az Egyezmény 2. fejezet 2-6. címében taxatíve felsorolt - esetekben perelhető az egyik tagállamban lakóhellyel vagy tartózkodási hellyel rendelkező alperes egy másik tagállam bírósága előtt, amennyiben különös joghatósági okot vesznek figyelembe; illetve mely esetekben szükséges őt perelni, ha ezt kizárólagos joghatósági ok vagy joghatósági kikötés előírja.
A különös vagy kizárólagos joghatósági okok és a joghatósági kikötés így kivételt képeznek az Egyezmény 2. cikk 1. bekezdésében rögzített általános joghatósági alapelv alól, amely szerint azon tagállam bíróságai rendelkeznek joghatósággal az ügyben, amelynek területén az alperes lakóhellyel rendelkezik. Ezen alapelvi rendelkezés oka, hogy megkönnyítsék az alperes számára a védekezést. Emiatt a szándék miatt azonban az általánostól eltérő joghatósági szabályok nem értelmezhetők úgy, hogy azok meghaladják az Egyezményben szabályozni kívánt esetek körét. Mindezekből az következik, hogy az Egyezmény 5. cikk 1. pontjában levő "szerződés vagy szerződésből származó igények" fordulatot nem lehet úgy értelmezni, hogy az olyan esetre is vonatkozzon, ahol nincsen az egyik fél által a másikkal szemben önként vállalt kötelezettség.
A konkrét ügyben a viszonteladótól vásárolt dolog későbbi vevője által a gyártó ellen indított kártérítési kereset esetén megállapítható volt, hogy a gyártó és a későbbi vevő nem állnak egymással szerződéses viszonyban, hiszen a gyártó nem vállalt semmiféle szerződéses kötelezettséget a későbbi vevővel szemben. Ezenkívül különösen a nemzetközileg összekapcsolt szerződések láncolatában a felek kötelezettségei szerződésről szerződésre eltérhetnek egymástól, így azon szerződéses igények, amelyeket a későbbi vevő közvetlenül az eladóval szemben támaszthat, nem feltétlenül esnek egybe azon kötelezettségekkel, amelyeket a gyártó az első vevővel való kapcsolatában rögzített.
A Bíróság értelmezése szerint a jogbiztonság követelményének az felel meg, ha az Egyezménynek az általánostól eltérő joghatósági okait úgy értelmezik, amely alapján egy általánosan tájékozott alperes előre láthatja, hogy a lakóhelye szerinti államétól eltérően még mely tagállamok bíróságai előtt perelhetik őt. Ez a követelmény a jelen jogvita esetén nem áll fenn, hiszen a gyártó nem láthatja előre, hogy milyen bíróságok előtt perelhetik majd őt, így a jogbiztonsággal összeegyeztethetetlen az Egyezmény idézett rendelkezésének ilyen módon való alkalmazása. Eltekintve attól a körülménytől, hogy a gyártó nem áll szerződéses kapcsolatban a későbbi vevővel és nem is vállalt ezen vevővel szemben semmiféle szerződéses kötelezettséget, így sem a személyét sem a lakóhelyét nem szükséges ismernie, a Bíróság arra is felhívja a figyelmet, hogy a tagállamok túlnyomó részében a gyártónak a későbbi vevővel szembeni kellékszavatossági felelősségét nem tekintik szerződésszerű felelőségnek.
A C-125/92. sz. Mulox IBC Limited kontra Hendrick Geels ügyben az előterjesztő francia bíróság azt a kérdést tette fel az EuB-nak, hogy feltétele-e az Egyezmény 5. cikk 1. pontja alkalmazásának, hogy a munkaszerződésre jellemző szolgáltatást kizárólag annak a tagállamnak a területén végezzék, ahol a jogvitával foglalkozó bíróság található; vagy elegendő-e az alkalmazásához az is, ha ezen kötelezettségnek csak egy részét - adott esetben a meghatározó részét - végezték ezen tagállam területén?
Az EuB ítéletének rendelkező részében kimondta, hogy az Egyezmény 5. cikk 1. pontját úgy kell értelmezni, hogy ezen rendelkezés értelmében azon hely alatt, ahol a szerződésre jellemző szolgáltatást teljesítették vagy teljesíteni kellene, egy olyan munkaszerződés esetén, amely alapján a munkavállaló több tagállamban végez tevékenységet, azt a helyet kell érteni, ahol vagy ahonnan a munkavállaló a munkáltatójával szembeni kötelezettségeit elsősorban teljesíti.
A munkaszerződések sajátos természetével a Bíróság többször is foglalkozott (133/81. sz. Ivenel ügy, 266/85. sz. Shenavai ügy, 32/88. sz. Six Constructions ügy) Ezen joggyakorlata alapján ha az Egyezmény 5. cikk 1. pontját munkaszerződésekre alkalmazzák, akkor az irányadó kötelezettség mindig az, amely a szerződésre jellemző, nevezetesen a munkavállaló azon kötelezettsége, hogy teljesítse a kikötött szolgáltatást. A munkaszerződések sajátossága, hogy tartós kapcsolatot hoznak létre, amely által a munkavállaló bizonyos módon betagozódik a munkaadó üzemszervezetébe, és így a rá vonatkozó területi igazodási pont az a hely lesz, amely a kogens jogszabályi előírásokban és a kollektív szerződésekben ekként van megjelölve. Emiatt az Egyezmény 5. cikk 1. pontjának munkaszerződésekre való alkalmazásában az irányadó szolgáltatásra vonatkozó teljesítési helyet nem a felhívott nemzeti bíróság kollíziós joga szerint irányadó nemzeti jog határozza meg, hanem ezt a helyet egységes kritériumok alapján kell kiválasztani, amelyeket a Bíróságnak az Egyezmény rendszere és célja alapján kell meghatároznia.
Az EuB emlékeztetett arra, hogy a jogalkotó szándéka a szociálisan gyengébb szerződő fél, azaz a munkavállaló védelme volt ezen joghatósági szabály megalkotásakor. Ezt a védelmet szolgálja az, ha egy munkaszerződéssel kapcsolatos jogvitát azon hely szerinti bíróság dönt el, ahol a munkavállaló szerződéses tevékenységét végzi a munkaadója számára. A védelem lényege abban áll, hogy a munkavállaló itt fordulhat a legkisebb költségráfordítással bírósághoz, vagy védekezhet az ellene felhozott állítások ellen.
Munkaszerződés esetén az irányadó szolgáltatás teljesítési helyeként az Egyezmény alapján azt a helyet kell érteni, ahol a munkavállaló ténylegesen kifejti a munkaadójával rögzített tevékenységet. Amennyiben - mint ebben az ügyben is - a munkát több tagállamban végzik, akkor az Egyezményt úgy kell értelmezni, hogy az alapján ne járhasson el több bíróság is, és így ne szülessenek egymásnak ellentmondó ítéletek, valamint a bírósági ítéleteknek az ítéletet hozó tagállamon kívüli elismerését és végrehajtását is leegyszerűsítsék. Abban az esetben, ha egy kereset alapja ugyanabból a szerződésből származó több kötelezettség, akkor a joghatóság alapja a főkötelezettség lesz. Emiatt az Egyezmény 5. cikk 1. pontját nem lehet úgy értelmezni, hogy mindazon tagállamok bíróságai párhuzamos joghatósággal rendelkeznek, amelyek területén a munkavállaló tevékenységének egy részét végzi. Az Egyezmény 5. cikk 1. pontját úgy kell értelmezni, hogy azon hely alatt, ahol a szerződésre jellemző szolgáltatást teljesítették vagy teljesíteni kellene, egy olyan munkaszerződés esetén, amely alapján a munkavállaló több tagállamban végez tevékenységet, azt a helyet kell érteni, ahol vagy ahonnan a munkavállaló a munkáltatójával szembeni kötelezettségeit elsősorban teljesíti. Azt, hogy a konkrét esetben ez melyik helynek felel meg, az eljáró nemzeti bíróságnak kell eldöntenie.
Munkaszerződéssel kapcsolatos jogvita volt az alapja a C-383/95. sz. Petrus Wilhelmus Rutten kontra Cross Medical Ltd ügyben hozott ítéletnek is. Az előterjesztő holland bíróság három kérdésre várt választ az EuB-tól: milyen kritériumok alapján kell megítélni, hogy amennyiben egy munkavállaló, aki munkaszerződése alapján munkáját több államban végzi, ezen államok egyikében az Egyezmény 5. cikk 1. pontja értelmében munkáját szokásosan végzi? Másodszor: meghatározó vagy legalábbis jelentős-e ebből a szempontból az, hogy az egyik államban tölti munkaideje legnagyobb részét vagy legalábbis nagyobbik részét, mint a másik államban ill. államokban? Végül: jelentős-e ebből a szempontból az, hogy a munkavállaló ezen államok egyikében lakik és irodája is ott van, ahol az ezen államon kívül végzett tevékenységét készíti elő, ill. az ügyintézéssel kapcsolatos feladatokat itt végzi, és hogy ide tér vissza minden a munkájával kapcsolatban tett külföldi útjáról?
Az EuB ítéletében kimondta, hogy az Egyezmény 5. cikk 1. pontját úgy kell értelmezni, hogy az olyan munkaszerződés esetén, amelynek teljesítése során a munkavállaló a tevékenységét egynél több tagállamban végzi, az a hely, ahol a munkavállaló a munkáját rendszeresen végzi, ezen rendelkezés értelmében az a hely, amit a munkavállaló munkaköri tevékenysége tényleges központjává tett. Ezen hely konkrét meghatározásakor figyelembe kell venni azt a körülményt, hogy a munkavállaló munkaidejének legnagyobb részét egy tagállamban tölti, ahol irodája van, ahonnan a munkaadója számára végzett tevékenységét megszervezi, és ahová minden a munkájával kapcsolatban tett külföldi utazásról visszatér.
A Bíróság a válasza során utalt a jelen kérdéskörrel foglalkozó ítéleteiben már korábban kifejtettekre, azaz a 2. cikk általános joghatósági okától való eltérésre az 5. cikkben, a fogalmak autonóm értelmezésére és a jogbiztonság követelményére (lásd: C-125/92. sz. Mulox ügy). A hivatkozott ítéletében a Bíróság kifejtette, hogy az Egyezmény 5. cikk 1. pontját úgy kell értelmezni, hogy ezen rendelkezés értelmében azon hely alatt, ahol a szerződésre jellemző szolgáltatást teljesítették vagy teljesíteni kellene, egy olyan munkaszerződés esetén, amely alapján a munkavállaló több tagállamban végez tevékenységet, azt a helyet kell érteni, ahol vagy ahonnan a munkavállaló a munkáltatójával szembeni kötelezettségeit elsősorban teljesíti. A Bíróság emlékeztetett arra is, hogy az Egyezmény ezen rendelkezését arra tekintettel kell értelmezni, hogy a jogalkotók szándéka a szociálisan gyengébb szerződő fél, azaz a munkavállaló védelme volt. Ezt a védelmet szolgálja az, ha a munkaszerződéssel kapcsolatos jogvitát azon hely szerinti bíróság dönti el, ahol a munkavállaló a szerződéses tevékenységét végzi a munkaadója számára. A védelem lényege abban áll, hogy a munkavállaló itt fordulhat a legkisebb költségráfordítással bírósághoz, vagy védekezhet az ellene felhozott állítások ellen.
Amikor - mint a jelen ügyben is - a munkavállaló több tagállamban is végez tevékenységet, akkor a fentiek alapján a San Sebastian-i Egyezménnyel módosított Brüsszeli Egyezmény 5. cikk 1. pontjában szereplő "a hely, ahol a munkavállaló munkáját szokásosan végzi" fordulat - a Bíróság korábbi joggyakorlatának megfelelően - úgy kell értelmezni, hogy ez a hely az, amely a jogvitával a legszorosabban áll kapcsolatban, és azt is figyelembe kell venni, hogy a munkavállalót - aki a szociálisan gyengébb helyzetű szerződő fél - megfelelő védelemben részesítsék.
Mindezek alapján az Egyezmény 5. cikk 1. pontját úgy kell értelmezni, hogy egy olyan munkaszerződés esetén, amelynek teljesítése során a munkavállaló a tevékenységét egynél több tagállamban végzi, az a hely, ahol a munkavállaló a munkáját rendszeresen végzi, ezen rendelkezés értelmében az a hely, amit a munkavállaló munkaköri tevékenysége tényleges központjává tett, vagy ahonnan a munkáltatójával szembeni kötelezettségeinek lényeges részét tényleges teljesíti. Ez a hely ugyanis az, ahol a munkavállaló a legkisebb költségráfordítással fordulhat bírósághoz, vagy védekezhet az ellene felhozott állítások ellen. Továbbá ez a bíróság a legalkalmasabb arra is, hogy a munkaszerződésből eredő jogvitákat eldöntse. Ezen hely konkrét meghatározása azonban már minden esetben a tagállami bíróság feladata.
A teljesítés helyének meghatározása volt vitás a C-106/95. sz. Mainschiffahrts-Genossenschaft eG (MSG) kontra Les Graviéres Rhénanes SARL ügyben is. Az előterjesztő német bíróság a következő kérdéssel fordult az EuB-hoz: a teljesítési helyről (5. cikk) kötött szóbeli megállapodást akkor is el kell-e ismerni, ha annak nem azon hely meghatározása volt a célja, ahol az adósnak az őt terhelő kötelezettséget teljesítenie kell, hanem a megállapodással egyedül azt kívánták elérni, hogy egy bizonyos bírósági székhelyet - formakényszer nélkül - kössenek ki (ún. absztrakt teljesítési hely-megállapodás)?
A Bíróság a kérdés megválaszolása során kifejtette: az Egyezmény 5. cikk 1. pontjában rögzített különös joghatósági ok bevezetésével azt kívánta a jogalkotó elismerni, hogy bizonyos esetekben a jogvita és az eldöntésére hivatott bíróság között szoros kapcsolat állhat fenn (12/76. sz. Tessili ügy). A Bíróság joggyakorlata szerint továbbá lehetőség van arra is, hogy a felek a szerződéses kötelezettség teljesítési helyét megállapodással rögzítsék. Ha az alkalmazandó jog szerint a szerződő felek formakényszer nélkül határozhatják meg egy kötelezettség teljesítési helyét, akkor elegendő a teljesítési helyről kötött megállapodás ahhoz, hogy az megalapozza ezen a helyen a bíróság joghatóságát az Egyezmény 5. cikk 1. pontja értelmében (56/79. sz. Zelger ügy).
Noha a szerződő felek jogában áll a szerződésre alkalmazandó jog által előírttól eltérő teljesítési helyet meghatározni formakényszer nélkül, az Egyezmény rendszeréből az következik, hogy nem lehet joghatósági kikötés rögzítésének a céljával egy olyan teljesítési helyben megállapodni, amely semmilyen kapcsolatban nem áll a valós szerződéssel, és ahol a szerződés alapján nem is lehet a szerződéses kötelezettségeket teljesíteni. Ez elsősorban az 5. cikk 1. pontjának a szövegéből következik, amely szerint a tényleges teljesítési hely szerinti bíróság rendelkezik joghatósággal, az ügyhöz való közelsége okán. A szerződés tárgyával semmilyen kapcsolatban nem álló teljesítési hely rögzítése ráadásul fiktív is; célja egyedül a joghatóság meghatározása. A joghatósági megállapodás módját azonban a 17. cikk szabályozza, egyértelműen formakényszert írva elő. Egy a fentihez hasonló megállapodás esetén nemcsak a jogvita és az ügyben eljáró bíróság közötti közvetlen kapcsolat hiányzik, hanem ez egyben a 17. cikknek a megkerülése is, amely rendelkezés ugyan kizárólagos joghatóságot alapoz meg, és ennek során nem szükséges objektív összefüggés megléte a vitás jogviszony és a kikötött bíróság között, azonban pontosan emiatt követeli meg az általa előírt szigorú formasági követelmények betartását.
Speciális tényállású ügyben kellett értelmeznie az EUB-nak a 44/2001/EK rendelet 5. cikk 1. pontját a C-204/08. sz. Peter Rehder kontra Air Baltic Corporation ügyben. Az EUB ebben az ítéletében rámutatott arra, hogy az áruk különböző helyekre történő szállításaitól eltérően - amelyek elkülönülő és számszerűsíthető műveleteknek minősülnek az elsődleges szállítás gazdasági szempontok szerinti meghatározása vonatkozásában - a légi szállítások éppen a jellegük miatt az indulási helytől az érkezési helyig oszthatatlan és egységes módon nyújtott szolgáltatásoknak minősülnek, ezért ilyen esetekben nem különböztethető meg gazdasági szempont alapján a szolgáltatás elkülönülő, egy meghatározott helyen nyújtandó, főszolgáltatásnak minősülő része. Ilyen feltételek mellett a repülőgépnek mind az indulási helyét, mind az érkezési helyét a légi szállítási szerződés tárgyát képező szolgáltatások elsődleges nyújtási helyének kell tekinteni. Mindkét hely megfelel a jogvita tárgyával fennálló közeli kapcsolat követelményének, következésképpen biztosítja a 44/2001 rendelet 5. cikkének 1. pontjában megállapított különös joghatósági szabályok által a szerződés és a joghatósággal rendelkező bíróság között megkívánt szoros kapcsolatot. Ezért a 261/2004 rendeletre alapított kártérítés kérelmezője saját választása szerint a 44/2001 rendelet 5. cikke 1. pontja b) alpontjának második francia bekezdése alapján azon bíróság előtt indíthat keresetet az alperes ellen, amelynek az illetékességi területén az említett helyek valamelyike található.

Egyéb különös joghatósági okok

Tartással kapcsolatos ügyekben a tartásra jogosult lakóhelyének vagy szokásos tartózkodási helyének bírósága előtt, vagy, amennyiben az ügy kimenetele személyi állapotot érintő eljárástól függ, az ilyen eljárásra saját joga alapján joghatósággal rendelkező bíróság előtt is megindítható a per, kivéve, ha az említett joghatóság kizárólag az egyik fél állampolgárságán alapul.
Jogellenes károkozással, jogellenes károkozással egy tekintet alá eső cselekménnyel vagy ilyen cselekményből fakadó igénnyel kapcsolatos ügyekben annak a helynek a bírósága előtt is megindítható a per, ahol a káresemény bekövetkezett vagy bekövetkezhet.
A C-168/02. sz. Rudolf Kronhofer kontra Marianne Maier és társai ügyben az EuB a "káresemény bekövetkeztének helye" fogalmát értelmezte. Az EuB megítélése szerint a különös joghatósági szabályokat megszorítóan kell értelmezni, hiszen nem teszik lehetővé az egyezményben kifejezetten előírt eseteken túlterjeszkedő értelmezést. Abban az esetben, ha az a hely, ahol a jogellenes károkozásért vagy jogellenes károkozással egy tekintet alá eső cselekményért való felelősség kiváltására alkalmas cselekmény bekövetkezik, valamint az a hely, ahol ez a cselekmény kárt okozott, nem azonos, az Egyezmény 5. cikkének 3. pontjában szereplő "káresemény bekövetkezésének helye" kifejezést úgy kell értelmezni, mint amely magában foglalja egyrészt azt a helyet, ahol a kár, másrészt azt a helyet, ahol a kárt okozó esemény bekövetkezett, olyannyira hogy a felperes választásától függően az alperes perelhető mind az egyik, mind a másik hely szerinti bíróság előtt. Ezt a fogalmat ugyanakkor nem lehetséges olyan tágan értelmezni, hogy az magába foglaljon minden olyan helyet, ahol érzékelhetőek egy ténylegesen máshol bekövetkezett kárt okozó cselekmény hátrányos következményei.
Mindezek alapján a konkrét ügyben az EuB arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy Brüsszeli Egyezmény 5. cikkének 3. pontját úgy kell értelmezni, hogy - kizárólag azon az alapon, hogy a károsult pénzügyi kára vagyona egy részének valamely másik szerződő államban történő elvesztéséből ered - a "káresemény bekövetkezésének helye" nem a kérelmező lakóhelyét jelenti, ahol "vagyonának központja" található.
Ugyanezt a fogalmat pontosította az EuB a C-189/08. sz, Zuid-Chemie BV kontra Philippo's Mineralenfabriek NV/SA ügyben is. Ebben az ítéletében úgy foglalt állást, hogy amennyiben az a hely, ahol a jogellenes károkozásért vagy jogellenes károkozással egy tekintet alá eső cselekményért való felelősség kiváltására alkalmas cselekmény bekövetkezik, valamint az a hely, ahol ez a cselekmény kárt okozott, nem azonos, a Brüsszeli Egyezmény 5. cikkének 3. pontjában szereplő "káresemény bekövetkezésének helye" kifejezést úgy kell értelmezni, hogy az magában foglalja egyrészt azt a helyet, ahol a kár, másrészt azt a helyet, ahol a kárt okozó esemény bekövetkezett, ezért a felperes választásától függően az alperes perelhető mind az egyik, mind a másik hely szerinti bíróság előtt. A kár bekövetkezésének helye nem tévesztendő össze azzal a hellyel, ahol a terméket megkárosító cselekmény megvalósult, ez utóbbi ugyanis az a hely, ahol a kárt okozó esemény bekövetkezett. Ezzel ellentétben "a kár megvalósulásának" helye az, ahol a károkozó cselekmény kiváltja a károsító hatását, azaz ahol ténylegesen megvalósul a hibás termékkel okozott kár.
Büntetőeljárás alapjául szolgáló cselekményen alapuló polgári jogi kártérítés vagy az eredeti állapot helyreállítása iránti igény tekintetében azon bíróság előtt is megindítható a per, amely a büntető eljárásban eljár, amennyiben az említett bíróság saját joga alapján a polgári jogi igény elbírálására jogosult.
Fióktelep, képviselet vagy más telephely működéséből származó jogvita tekintetében a fióktelep, képviselet vagy más telephely helyének bírósága előtt is meg lehet indítani.
A törvény erejénél fogva létrejött, írásba foglalt vagy szóban megkötött és írásban megerősített célvagyon ("trust") alapítója ("settlor"), kezelője ("trustee") vagy kedvezményezettje ("beneficiary") annak a tagállamnak a bírósága előtt is perelhető, ahol a célvagyon ("trust") található.
Rakománymentés vagy segítségnyújtás tekintetében követelt ellenérték megtérítésével kapcsolatos jogvita annál a bíróságnál is megindítható, amelynek hatáskörében a kérdéses rakományt vagy fuvardíj iránti követelést: a) a megtérítés iránti igény biztosítása érdekében lefoglalták, vagy b) lefoglalhatták volna, azonban kezességet vállaltak vagy más biztosítékot adtak; e rendelkezés azonban csak abban az esetben alkalmazható, ha azt állítják, hogy az alperes a rakományon vagy a fuvardíj iránti követelésen érdekeltséggel rendelkezik, vagy a mentés időpontjában rendelkezett.

Különös joghatósági szabályok a pertársaságra

A pertársaságra nézve a rendelet külön szabályozást tartalmaz a 6. cikk 1. pontjában, ahol úgy rendelkezik, hogy valamely tagállamban lakóhellyel rendelkező személy perelhető, amennyiben több személy együttes perlése esetén az adott személy az alperesek egyike, bármely alperes lakóhelyének bírósága előtt, feltéve, hogy a keresetek között olyan szoros kapcsolat áll fenn, hogy az elkülönített eljárásokban hozott, egymásnak ellentmondó határozatok elkerülése érdekében célszerű azokat együttesen tárgyalni és róluk együtt határozni.
Ezen rendelkezésből megállapítható, hogy a pertársaság joghatósági szabályozásának hármas előfeltétele van: az adott alperes rendelkezzen lakóhellyel valamelyik EU tagállamban, ebben az esetben bármelyik másik pertárs lakóhelye szerinti bírósága előtt is perelhető, amennyiben az ellenük irányuló kereseti kérelmek között szoros az összefüggés.
A Pp.-ben nevesített pertársaság fajták közül ez a feltétel maradéktalanul érvényesül az 51. § a) pontja szerinti egységes pertársaságok esetén, s adott esetben alkalmazható lehet - a kereseti kérelemre tekintettel - a Pp. 51. § b) és c) pontja szerinti egyszerű pertársaságoknál is.
A rendelet ezen szabályából ugyanakkor az is megállapítható, hogy nincs helye a 6. cikk 1. pontja szerinti különös joghatósági rendelkezés alkalmazásának, ha az érintett alperes az EU-n kívül lakik, valamint a rendelet 2-5. szakaszában szabályozott speciális joghatósági okok esetén, illetve az olyan perekben sem, amelyeket kizárólag azzal a céllal indítottak, hogy a harmadik felet kivonják egy másik bíróság joghatósága alól.
Vonatkozó joggyakorlatában, a C-539/03. sz., Roche Nederland BV és társai kontra Frederick Primus et Milton Goldenberg ügyben az EuB úgy foglalt állást, hogy a Brüsszeli Egyezmény 6. cikke 1. pontjának alkalmazásához az ugyanazon felperes által különböző alperesekkel szemben benyújtott különböző keresetek között olyan összefüggésnek kell fennállnia, hogy az elkülönített eljárásokban hozott, egymásnak ellentmondó határozatok elkerülése végett célszerű azokat együttesen tárgyalni és róluk együtt határozni. Ahhoz, hogy két kereset között összefüggés álljon fenn, elegendő az, hogyha azok elkülönített tárgyalása és elbírálása azzal a veszéllyel jár, hogy egymásnak ellentmondó határozatok születnek, azon veszély szükségessége nélkül, hogy azok egymást kölcsönösen kizáró jogi következményeket eredményeznének. Ez, a Brüsszeli Egyezmény 6. cikke 1. pontjának alkalmazásához megkövetelt összefüggés fennállásához szükséges kritérium megléte hiányzik az ugyanazon európai szabadalom bitorlása miatt indított olyan keresetek között, amelyek mindegyike valamely más szerződő államban székhellyel rendelkező társaság ellen irányul az ezen állam területén általa elkövetett cselekmények miatt.
Ezt annyival egészítette ki a C-103/05. sz. Reisch Montage AG kontra Kiesel Baumaschinen Handels GmbH ügyben hozott ítéletében, hogy jogbiztonság elve alapján a különös joghatósági szabályokat akként kell értelmezni, hogy a kellően tájékozott alperes számára lehetővé tegyék annak ésszerű előrelátását, mely - lakóhelyétől különböző - állam bírósága előtt indítható ellene kereset. Mivel a 44/2001/EK rendelet 6. cikk 1. pontjába foglalt különös joghatósági ok nem tartozik azok közé a rendelkezések közé, amelyek - mint például a rendelet 59. cikke - kifejezetten előírják a belső szabályok alkalmazását, és azok jogi alapjaként szolgálnak, ezért az említett rendelet 6. cikke 1. pontjátnem lehet úgy értelmezni, hogy annak alkalmazása a nemzeti szabályok hatásaitól függhet. Mindezek alapján a rendelet 6. cikke 1. pontjára hivatkozni lehet a valamely tagállamban az ott lakóhellyel rendelkező elsőrendű alperes és egy másik tagállamban lakóhellyel rendelkező másodrendű alperes ellen indított keresetben, akkor is, ha e kereset a benyújtásától fogva - a nemzeti jog alapján - elfogadhatatlan az elsőrendű alperes tekintetében.
A C-98/06. sz. Freeport plc kontra Olle Arnoldsson ügyben az EuB arra mutatott rá, hogy a 44/2001/EK rendelet 6. cikk 1. pontjának alkalmazása esetén meg kell vizsgálni, létezik-e ugyanazon felperes által több alperes ellen benyújtott kérelmek között olyan összefüggés, amely alapján célszerű róluk együtt határozni az elkülönített eljárásokban hozott, egymásnak ellentmondó határozatok elkerülése érdekében. Ahhoz, hogy a határozatokat egymásnak ellentmondónak lehessen tekinteni, nem elegendő az, hogy eltérés van közöttük a jogvita megoldását illetően, ezen felül az is szükséges, hogy ez az eltérés ugyanazon ténybeli és jogi helyzetben álljon fenn. A nemzeti bíróság feladata a hozzá benyújtott különböző kérelmek közötti összefüggés fennállásának, vagyis elkülönített eljárások esetén az egymásnak ellentmondó határozatok meghozatala veszélyének mérlegelése, és erre vonatkozóan az iratokban fellelhető minden olyan szükséges adat figyelembevétele, amely adott esetben - de anélkül hogy a mérlegeléshez szükséges volna - arra késztetheti a nemzeti bíróságot, hogy a hozzá benyújtott keresetek jogalapját figyelembe vegye.

Különös joghatósági okok a beavatkozásra

A rendelet 6. cikk 2. pontja a beavatkozás két lehetőségét szabályozza, s úgy rendelkezik, hogy valamely tagállamban lakóhellyel rendelkező személy perelhető harmadik félként szavatossággal vagy jótállással kapcsolatos vagy bármely más, harmadik fél perbevonásával folyó perben az eredeti eljárás bírósága előtt, kivéve, ha ezeket az eljárásokat kizárólag azzal a céllal indították, hogy a harmadik felet kivonják az ügyében egyébként joghatósággal rendelkező bíróság eljárása alól.
A C-77/04. sz., Groupement d'intérêt économique (GIE) Réunion européenne és társai kontra Zurich España és Société pyrénéenne de transit d'automobiles (Soptrans) ügyben az EuB úgy rendelkezett, hogy az egyezmény 6. cikkének 2. pontja a helytállás alapján való perbehívás iránti kérelem vonatkozásában a joghatóssággal rendelkező bíróság meghatározására szorítkozik, és nem vonatkozik a szigorú értelemben vett elfogadhatósági feltételekre, az eljárási szabályokkal kapcsolatban pedig a nemzeti bíróság által alkalmazott nemzeti szabályok az irányadóak. A nemzeti eljárási szabályok alkalmazása azonban nem járhat az egyezmény hatékony érvényesülésének sérelmével. A nemzeti bíróság nem alkalmazhatja a nemzeti jog által előírt azon elfogadhatósági feltételeket, amelyek korlátoznák az egyezményben előírt, joghatósággal kapcsolatos szabályok végrehajtását
Magyarország ugyanakkor a Csatlakozási Szerződés II. mellékletének 18. pont A). rész 3. alpontjával azt a fenntartást fűzte a rendelet 65. cikkéhez, hogy a szavatossági vagy beavatkozási keresetre vonatkozó, a 6. cikk 2. pontjában és a 11. cikkben meghatározott joghatóságra Magyarországon nem lehet hivatkozni. Azon személyek ellen, akik más tagállamban rendelkeznek lakóhellyel Magyarországon a Pp.-nek a perbehívásra vonatkozó 58-60. §-ai alapján indítható kereset.

Különös joghatósági okok a viszontkeresetre

A rendelet 6. cikk 3. pontja értelmében valamely tagállamban lakóhellyel rendelkező személy perelhető az ugyanazon a szerződésen vagy ugyanazon a tényálláson alapuló viszontkeresetnél, amelyen az eredeti kereset alapul, azon bíróság előtt, amely az eredeti kereset tárgyában eljár. Ezen előírásból megállapítható, hogy a viszontkeresetre a keresetre nézve joghatósággal rendelkező tagállami bíróság csak akkor járhat el, ha a kereset és viszontkereset egymással összefügg. Ellenkező esetben a kereset bíróság a viszontkeresetre joghatósággal nem bír, kivéve, ha arra a rendelet 2. cikke szerinti általános, vagy 5. cikkében szabályozott különös joghatósági okok miatt egyébként is rendelkezne joghatósággal.

Különös joghatósági okok a dologi jogi perben érvényesített szerződéses igényekre

A 6. cikk 4. pontja értelmében valamely tagállamban lakóhellyel rendelkező személy perelhető - amennyiben az eljárás tárgya egy szerződés vagy szerződéses igény, és a per összekapcsolható azonos alperes ellen ingatlanon fennálló dologi jogokkal kapcsolatos ügyekben indított más perrel -, annak a tagállamnak a bírósága előtt, ahol az ingatlan található. E rendelkezésből megállapítható, hogy csak ugyanazon alperesre nézve teremt nem kizárólagos joghatósági okot a szerződéses igény vonatkozásában. A dologi jogi keresetekre vonatkozó joghatósági szabályokat alapvetően a 22. cikk 1. pontja, a szerződéses igényeket pedig a 2. cikk, illetve az 5. cikk 1. pontja szabályozza.

Speciális joghatósági szabályok

Egyes nevesített, egyedi tényállású jogvitákra nézve a speciális joghatósági előírásokat a rendelet a 3-5. szakaszokban szabályozza. Ilyen szabályokat találunk a biztosítási-, a fogyasztói-, illetve az egyedi munkaszerződésekre nézve. Ezen rendelkezésekben közös, hogy igyekszik a "gyengébbik fél", azaz a kevesebb információval, pénzzel, ráhatással rendelkező felet védeni, számára lehetővé tenni, hogy olyan, hozzá közelebb eső tagállamban is érvényesíthesse jogait, ahol egyébként az általános joghatósági szabályok alapján nem tudná. Ezáltal időt, kiadásokat takaríthat meg, s ily módon könnyebben jut hozzá a bírósági úthoz, egy másik ország nyelvének, nemzeti jogszabályainak ismerete nem válik szükségessé számára.

Joghatóság biztosítási ügyekben

A 3. szakasz külön szabályozza azt az esetet, amikor a biztosító a felperes, illetve az alperes. Mindkét vonatkozásban igyekszik elsődlegesen a biztosított érdekeire figyelemmel lenni, s közös, általános feltétel az is, hogy a biztosító valamely tagállamban székhellyel rendelkezzen.
Amennyiben a biztosított a felperes, úgy a biztosító a 9. cikk alapján perelhető annak a tagállamnak a bíróságai előtt, ahol a székhelye található, vagy más tagállamban a biztosítási kötvény jogosultja, a biztosított vagy a kedvezményezett által indított perek esetén, a felperes lakóhelyének bírósága előtt. Társbiztosító esetén, annak a tagállamnak a bíróságai előtt, amelynek területén a fő biztosító elleni eljárást indították. Ha a biztosító székhelye nem a tagállam területén található, azonban fiókteleppel, képviselettel vagy más telephellyel rendelkezik valamely tagállamban, akkor a fióktelep, képviselet vagy más telephely működéséből származó jogvitában úgy kell tekinteni, mintha székhelye az említett tagállam területén lenne.
Ezen rendelkezéssel kapcsolatban az EuB a C-463/06. sz., FBTO Schadeverzekeringen NV kontra Jack Odenbreit ügyben úgy foglalt állást, hogy a 44/2001/EK rendelet 9. cikk (1) bekezdésének b) pontja nem korlátozódik arra, hogy az abban felsorolt személyek lakóhelye szerinti bíróságok számára joghatóságot biztosít, épp ellenkezőleg: kimondja a felperes lakóhelye szerinti joghatóság szabályát, ezáltal az említett személyek számára elismeri a jogot, hogy a saját lakóhelyük szerinti bíróság előtt indíthassanak keresetet a biztosítóval szemben. Így a rendelet 11. cikke (2) bekezdésében található, ugyanezen rendelet 9. cikke (1) bekezdésének b) pontjára történő utalás olyan értelmezése, mely szerint az a károsult számára kizárólag az utóbbi rendelkezés értelmében joghatósággal rendelkező bíróságok - azaz a jogosult, a biztosított vagy a kedvezményezett lakóhelye szerinti bíróságok - előtt teszi lehetővé kereset indítását, közvetlenül ellentmondana a 11. cikk szövegének. A fenti utalás e szabály alkalmazási körének kiterjesztéséhez vezet a biztosítóval szemben keresetet indító, a biztosítási szerződés jogosultjától, biztosítottjától vagy kedvezményezettjétől különböző felperesi kategóriákra. Így az említett utalás funkciója az, hogy a 9. cikk (1) bekezdésének b) pontjában foglalt felperesi listát kiegészítse a kárt szenvedett személyekkel. E tekintetben ezen joghatósági szabály károsult által indított közvetlen keresetekre történő alkalmazása nem lehet annak a függvénye, hogy e személy a rendelet 9. cikke (1) bekezdésének b) pontja értelmében kedvezményezettnek minősül-e, mivel az e rendelkezésre történő, a 11. cikk (2) bekezdésében található utalás lehetővé teszi a joghatósági szabály kiterjesztését a felperesnek a fenti rendelkezésben szereplő kategóriák egyikébe történő besorolásán túl.
Külön kitér a rendelet a felelősség-, illetve ingatlanbiztosításokra, s rájuk nézve a 10. cikkben úgy rendelkezik, hogy a biztosító perelhető továbbá a káresemény bekövetkeztének helye bíróságai előtt is. Ugyanezt kell alkalmazni, amennyiben az ingó és ingatlantulajdonra azonos biztosítási szerződést kötöttek, és mindkettőt azonos káresemény érint.
A 11. cikk (1) bekezdése lehetővé teszi, hogy felelősségbiztosítás tekintetében a biztosító - amennyiben a bíróság joga lehetővé teszi - a károsult által a biztosított ellen indított eljárásban perbe vonható. Magyarország ugyanakkor a Csatlakozási Szerződés II. mellékletének 18. pont A. rész 3. alpontjában úgy rendelkezett, hogy a szavatossági vagy beavatkozási keresetre vonatkozó, a 6. cikk 2. pontjában és a 11. cikkben meghatározott joghatóságra Magyarországon nem lehet hivatkozni. Azon személyek ellen, akik más tagállamban rendelkeznek lakóhellyel, Magyarországon a Pp.-nek a perbehívásra vonatkozó 58-60. §-ai alapján indítható kereset.
Amennyiben a biztosító a felperes, úgy ő csak annak a tagállamnak a bíróságai előtt indíthat eljárást, ahol az alperes lakóhelye található, tekintet nélkül arra, hogy az alperes biztosítási kötvény jogosultja, biztosított vagy kedvezményezett. Ez a rendelkezés ugyanakkor nem érinti a viszontkereset indításához való jogot annál a bíróságnál, amely előtt a 3. szakasznak megfelelően az eredeti kereset alapján indult peres eljárás folyamatban van.
Az EuB-nak ezen szabályozással kapcsolatban állást kellett foglalnia a károsult követeléseinek társadalombiztosítási szervre történő, törvény erejénél fogva bekövetkező engedményezéséről. A C-347/08. sz., Vorarlberger Gebietskrankenkasse kontra WGV-Schwäbische Allgemeine Versicherungs AG ügyben hozott ítéletében az EuB emlékeztetett arra, hogy a 44/2001/EK rendelet II. fejezet 3. szakaszának célja az, hogy a gyengébb felet az érdekeinek megfelelő, az általános szabályoknál kedvezőbb joghatósági szabályokkal védelemben részesítse. Az ezen rendelkezésekben található védelmi funkcióból az következik, hogy az e célra a rendelet által előírt különleges joghatósági rendelkezések nem vonatkoznak azokra a személyekre, akik esetében a védelem nem indokolt. Márpedig nem állítható, hogy egy társadalombiztosítási szerv gazdaságilag gyengébb és jogilag kevésbé tapasztalt lenne egy felelősségbiztosítónál. Semmilyen különleges védelem nem indokolt a biztosítási szektorban a szakmabeliek közötti kapcsolat esetén, akik közül egyik sem tekinthető a többihez képest gyengébb helyzetben lévőnek. Ezzel szemben a közvetlenül károsult személy olyan törvényes engedményese, aki önmaga is gyengébb félnek tekinthető, részesülhet a fent említett rendelkezések különleges joghatósági szabályainak előnyeiben. Ilyenek lehetnek például egy baleset áldozatának örökösei.
A rendelet a biztosítási ügyekre vonatkozó joghatósági szabályai alapvetően kógens jellegűek, bizonyos körben ugyanakkor maga a rendelet teszi lehetővé az előírásaitól való eltérést. A 13. cikk értelmében a 3. szakasz rendelkezéseitől kizárólag olyan megállapodással lehet eltérni, amely a jogvita keletkezését követően jött létre, vagy lehetővé teszi a biztosítási kötvény jogosultja, a biztosított vagy a kedvezményezett számára az e szakaszban megjelölttől eltérő bíróságok előtti perindítást, vagy a szerződés megkötésének időpontjában azonos tagállamban lakóhellyel, székhellyel vagy szokásos tartózkodási hellyel rendelkező biztosítási kötvény jogosultja és biztosító között jött létre, és amely a káresemény külföldön történő bekövetkezése esetén is az említett állam bíróságainak joghatóságát köti ki, amennyiben az ilyen megállapodás az említett állam jogával nem ellentétes, vagy egy tagállamban lakóhellyel nem rendelkező biztosítási kötvény jogosultjával jött létre, kivéve, ha a biztosítás megkötésére törvényi kötelezettség áll fenn, vagy valamely tagállam területén fekvő ingatlannal kapcsolatos, vagy biztosítási szerződéssel kapcsolatos, amennyiben az a 14. cikkben említett egy vagy több kockázatra vonatkozik. Ez utóbbi cikk részletesen meghatározza, hogy mi minősül ilyen kockázatnak.

Joghatóság fogyasztói szerződések esetén

A fogyasztók védelme iránti igény megjelenése

A XIX. században megjelenő liberális gazdasági elméletek eredményeként sokáig tartotta magát az a nézet, hogy a piaci szabad verseny megteremtésével létrejön a kereskedők és a fogyasztó közötti tökéletes összhang. Amennyiben valaki nem megfelelő árut, szolgáltatást kíván értékesíteni, vagy nem megfelelő áron, azt a fogyasztók azzal büntetik, hogy nem vásárolnak tőle, így az a kereskedő vagy változatni kényszerül addigi magatartásán, vagy tönkremegy.
Ez az idealisztikus modell azonban soha nem tudott tökéletesen megvalósulni. Ennek legfőbb okai - beható és alapos szociológiai-, pszichológiai kutatások nélkül - minden bizonnyal abban rejlenek, hogy az ember nem midig úgy dönt, ahogy az neki a legésszerűbb lenne, s nem mentes az olyan gyarlóságoktól sem, mint a felebarátainak rászedése.
A fogyasztók legfontosabb szempontjainak (ár-érték arány, biztonságos termék, lehessen ráhatása a kereskedővel létrejött jogviszony feltételeinek meghatározásában) érvényesítése iránt igény egyre nagyobb hangsúlyt kapott a tömegtermelés általánossá válásával. A nem egyedileg gyártott termékekkel kapcsolatban a fogyasztók még kevesebb információval rendelkeznek, s így jobban kiszolgáltatottá válnak a kereskedőnek. Kapcsolatukat egyre kevésbé a mellérendelt viszony, hanem egyre inkább egyfajta alá-, fölérendeltség kezdte jellemezni, ahol elsősorban a kereskedő diktálhatja a feltételeket.
Mindezek a folyamatok vezettek ahhoz a felismeréshez, hogy az állam beavatkozása elengedhetetlen a megbillent egyensúly kiigazítására. Erre a védelemre az egyes országokban különböző megoldásokat találunk, jellemzőjük azonban, hogy több oldalról, s közjogi-, illetve magánjogi eszközökkel is védik a fogyasztókat. Az igazi áttörést Európában az 1970-es évek hozták, amikortól kezdve az Európai Gazdasági Közösség és az egyes tagállamok szintjén is soha nem látott szabályozási hullám vette kezdetét. Ez a jogszabály alkotási kedv a mai napig is tart, s von maga alá egyre szélesebb területeket.

A fogyasztóvédelmi jog megjelenése és fejlődése az Európai Unióban

Az Európai Gazdasági Közösséget létrehozó szerződés elsősorban a közös piac létrehozását tekintette legfontosabb feladatának, s ennek érdekében a "négy alapszabadság" biztosítását. Fogyasztóvédelemről általános szinten nem találunk benne utalást. A Bizottság számára hamar kiderült, hogy az áruk- és szolgáltatások szabad áramlásának igazi motorjai a fogyasztók, nagyrészt rajtuk múlik, hogy hol és mit vásárolnak meg, illetve vesznek igénybe. Az ő védelmük érdekében 1975. április 14-én a Tanács határozatot fogadott el az "Európai Gazdasági Közösség első, előzetes programja a fogyasztók védelmének és informálásának politikájáról" címmel. Ennek a dokumentumnak a fogyasztóvédelem közösségi szabályainak alakulásában meghatározó szerep jutott, elsősorban azért, mert megfogalmazta az ún. öt fogyasztói alapjogot. Ezek értelmében a fogyasztónak joga van: egészségének és biztonságának védelméhez, vagyoni érdekeinek védelméhez, kárigénye érvényesítéséhez, az információhoz jutáshoz és a fogyasztói oktatáshoz, valamint érdekei képviseletére.
A Tanács ezzel a határozatával egy ötéves programot dolgozott ki a célok megvalósítása érdekében. Legelőször a termékek biztonsági előírásaival, az árfeltűntetéssel és a szabványokkal kapcsolatban születtek meg a vonatkozó irányelvek. Az első ilyen átfogó programot további két ötéves (1981-85, 1985-89), majd négy hároméves (1990-92, 1993-95, 1996-98, 1999-2001), végül újra egy ötéves (2002-2006) program követte.
Lényeges változást hozott közösségi szinten az Egységes Európai Okmány, amely az EGKSz.-be - többek között - az új 100a. cikket vezette be. Ennek (3) bekezdése kimondta, hogy "A Bizottság [az (1) bekezdés alapján tett] javaslataiban az egészségügy, a biztonság, a környezetvédelem és a fogyasztóvédelem területén magas védelmi szintből indul ki." Ez a jogszabály módosítás adós maradt azonban a "magas védelmi szint" fogalmának meghatározásával, nem kevés jövőbeli vita alapjául szolgálva ezzel.
A Maastrichti Szerződés eredményeként a fogyasztóvédelem önálló szakpolitikai és jogterületként került elismerésre az EK-Szerződés XI. fejezetében. Az igazi áttörést azonban az Amszterdami Szerződés hozta, amely az elsődleges jog szintjére emelte a közösségi fogyasztóvédelmi jog addigi vívmányait. Így - többek között - nevesítésre kerültek a 153. cikkben a már 1975-ben kidolgozott fogyasztói alapjogok, valamint az a garanciális jellegű előírás, hogy a fogyasztóvédelmi követelményeket figyelembe kell venni más közösségi politikák és tevékenységek meghatározásakor és végrehajtásakor.

Fogyasztóvédelmi szabályok a magyar jogban

A fogyasztóvédelemmel kapcsolatos magyar szabályozásnak az 1997-ig tartó szakaszát némi bizonytalanság és az útkeresés jellemezte. A fogyasztóvédelemről szóló 1997. évi CLV. törvény elfogadásával új fejezet kezdődött ezen a jogterületen.
A fogyasztóvédelmi törvény egy általános jellegű keretjogszabály. Legnagyobb gyakorlati jelentősége abban áll, hogy meghatározza a legfontosabb fogalmakat, így azt is, hogy ki minősül fogyasztónak. A 1997. évi CLV. törvény 2. § a) pontja értelmében ez az a személy, aki - gazdasági vagy szakmai tevékenység körén kívül - árut vesz, rendel, kap, használ, illetve akinek a részére a szolgáltatást végzik, továbbá, aki az áruval vagy szolgáltatással kapcsolatos tájékoztatás vagy ajánlat címzettje.
A fogyasztó fogalmát a Ptk.-ban először az 1997. évi CXLIX. törvény módosítása határozta meg. Ezt később pontosította a 2002. évi XXXVI. törvény, így a Ptk. 685. § d) pontja értelmében fogyasztónak minősül a gazdasági vagy szakmai tevékenység körén kívül eső célból szerződést kötő személy.
Mint azt a későbbiekben részletesen is bemutatjuk, a közösségi jogalkotás mindmáig nem vállalkozott ennek a fogalomnak az átfogó meghatározására, hanem az egyes irányelvek elején definiálja a személyi hatálya kapcsán, hogy kiket tekint ilyen személyeknek. A fogyasztóvédelmi törvényben, illetve a Ptk.-ban szereplő, fogyasztóra vonatkozó meghatározások általában visszaadják a közösségi irányelvek azonos fogalmait, de pl. a szervezett utazási formákról szóló 90/314/EGK irányelv - a többi közösségi fogyasztóvédelmi magánjogi irányelvhez képest is - másként definiálja a védett személyek körét.
Az eddig elfogadott és hatályban lévő közösségi fogyasztóvédelmi magánjogi irányelvek a következők: a Tanács 1985. július 25-i 85/374/EGK irányelve a hibás termékekért való felelősségre vonatkozó tagállami törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezések közelítéséről, a Tanács 1985. december 20-i 85/557/EGK irányelve az üzlethelységen kívül kötött szerződések esetén a fogyasztók védelméről, a Tanács 1986. december 22-i 87/102/EGK irányelve a fogyasztói hitelre vonatkozó tagállami törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezések közelítéséről, a Tanács 1990. június 13-i 90/314/EGK irányelve a szervezett utazási formákról, a Tanács 1993. április 5-i 93/13/EGK irányelve a fogyasztókkal kötött szerződésekben alkalmazott tisztességtelen feltételekről, az Európai Parlament és a Tanács 1994. október 26-i 94/47/EK irányelve az ingatlanok időben megosztott használati jogának megszerzésére irányuló szerződések egyes szempontjai vonatkozásában a fogyasztók védelméről, az Európai Parlament és a Tanács 1997. május 20-i 97/7/EK irányelve a távollevők között kötött szerződések esetén a fogyasztók védelméről, az Európai Parlament és a Tanács 1999. május 25-i 1999/44/EK irányelve a fogyasztási cikkek adásvételének és a kapcsolódó jótállásnak egyes vonatkozásairól, az Európai Parlament és a Tanács 2000. június 8-i 2000/31/EK irányelve a belső piacon az információs társadalommal összefüggő szolgáltatások, különösen az elektronikus kereskedelem egyes jogi vonatkozásairól ("Elektronikus kereskedelemről szóló irányelv"), az Európai Parlament és a Tanács 2002. szeptember 23-i 2002/65/EK irányelve a fogyasztói pénzügyi szolgáltatások távértékesítéssel történő forgalmazásáról, az Európai Parlament és a Tanács 2009. január 14-i 2008/122/EK irányelve a szálláshelyek időben megosztott használati jogára, a hosszú távra szóló üdülési termékekre, ezek viszontértékesítésére és cseréjére vonatkozó szerződések egyes szempontjai tekintetében a fogyasztók védelméről, az Európai Parlament és a Tanács 2008. április 23-i 2008/48/EK irányelve a fogyasztói hitelmegállapodásokról és a 87/102/EGK tanácsi irányelv hatályon kívül helyezéséről.

Fogyasztói szerződés fogalma a rendeletben

A rendelet 15. cikk (1) bekezdése megismétli a fogyasztói szerződésekre vonatkozó legáltalánosabb és legközkeletűbb meghatározást, miszerint valamely személy, a fogyasztó által kereskedelmi vagy szakmai tevékenységén kívül eső céllal megkötött szerződés. Ezekre a kötelmi jogviszonyokra próbál a rendelet, a "gyengébbik felet", a fogyasztót védő, számára kedvező joghatósági szabályokat biztosítani.
A fogyasztó fogalmát értelmezte az EuB a C-464/01. sz., Johann Gruber kontra Bay Wa AG ügyben meghozott ítéletében. Indokolásában az EuB rámutatott arra, hogy a Brüsszeli Egyezményben használt fogalmakat - amelyek között szerepel az egyezmény 13-15. cikke szerinti "fogyasztó" fogalma is - önállóan kell értelmezni, annak érdekében, hogy valamennyi szerződő államban biztosítani lehessen a szerződés egységes alkalmazását. A "fogyasztó" fogalmát megszorítóan kell értelmezni, és - a szerződés céljára és természetére tekintettel - a különleges szerződéssel érintett személy helyzetére, nem pedig az érintett személy szubjektív körülményeire kell hivatkozni, mivel ugyanazt a személyt bizonyos ügyletekkel kapcsolatban fogyasztónak, míg másokkal összefüggésben már gazdasági szereplőnek lehet tekinteni. A kizárólag az egyén magánfogyasztásával kapcsolatos szükségleteinek kielégítését célzó, szakmai tevékenységtől vagy ilyen céltól függetlenül kötött szerződés tartozik azon különleges rendelkezések hatálya alá, amelyeket az egyezmény a fogyasztó - mint gyengébbnek tartott fél - védelmére ír elő, ezzel szemben ez a védelem a szakmai tevékenység célját szolgáló szerződés esetén indokolatlan. Ebből az következik, hogy az Egyezmény 13-15. cikkében foglalt különös joghatósági szabályok főszabály szerint csak abban az esetben alkalmazhatók, ha a felek között kötött szerződés célja az érintett áru vagy szolgáltatás szakmai vagy kereskedelmi tevékenységtől független felhasználása.
A 44/2001/EK rendelet 15. cikke (1) bekezdésének szövege nem minden tekintetben azonos a Brüsszeli Egyezmény 13. cikke első bekezdésének megfogalmazásával. Közelebbről, míg az említett 13. cikk első bekezdése e rendelkezés 3. pontjának alkalmazási területét azokra a szerződésekre korlátozta, amelyek "tárgya szolgáltatás nyújtása vagy ingó dolog értékesítése", addig a 44/2001/EK rendelet 15. cikke (1) bekezdésének c) pontja általánosabban és tágabban fogalmaz. Így az említett rendelet 15. cikkének (3) bekezdésével a fogyasztási szerződések joghatósági szabályainak hatálya alól kizárt meghatározott fuvarozási és személyszállítási szerződéseken kívül, ugyanezen cikk (1) bekezdésének c) pontja a tárgytól függetlenül az összes szerződésre vonatkozik, amennyiben azt a fogyasztó az eladóval kötötte, és az az utóbbi kereskedelmi vagy szakmai tevékenységébe tartozik. Egyebekben a Brüsszeli Egyezmény 13. cikke első bekezdése 3. pontjának a) és b) alpontjában részletesen megnevezett sajátos alkalmazási feltételek, amelyeknek az említett szerződéseknek eleget kell tenniük, ezt követően a 44/2001/EK rendelet 15. cikke (1) bekezdésének c) pontjában általánosabb megfogalmazásban szerepelnek annak érdekében, hogy az új kommunikációs eszközökre és az elektronikus kereskedelem fejlődésére tekintettel a fogyasztók számára nagyobb védelmet biztosítsanak. Ebből következik, hogy a 44/2001/EK rendelet 15. cikke (1) bekezdése c) pontjának hatálya nem korlátozódik azokra az esetekre, amelyekben a felek visszterhes kötelezettségeket vállaltak.
Nem minden fogyasztói szerződésre ad ugyanakkor a rendelet az általánostól eltérő, speciális rendelkezéseket, hanem csak a következő jogvitákra: melyeknek tárgya ingó dolgok részletfizetésre történő értékesítése; vagy olyan részletekben visszafizetendő kölcsön vagy bármely egyéb hitel, amelyet áruk vételének finanszírozására nyújtanak; vagy minden más esetben, a szerződést olyan személlyel kötötték, aki a fogyasztó lakóhelyének tagállamában kereskedelmi vagy szakmai tevékenységet folytat, vagy ilyen tevékenysége bármilyen módon az említett tagállamra, illetve több állam között az említett tagállamra is irányul, és a szerződés az ilyen tevékenység körébe tartozik. Nem alkalmazhatók ugyanakkor e speciális rendelkezések a fuvarozási és személyszállítási szerződésekre, kivéve az ugyanazért az árért utazást és szállást biztosító szerződést.
A globális gazdaság keretei között gyakran előfordul, hogy egy kereskedő, vagy szolgáltató több országban is kifejti tevékenységét, ugyanakkor székhelye csak egy országban található. Ezt a rendelet 15. cikk (2) bekezdése úgy szabályozza, hogy amennyiben a fogyasztó a tagállamban lakóhellyel vagy székhellyel nem rendelkező, azonban valamely tagállamban fiókteleppel, képviselettel vagy más telephellyel rendelkező féllel köt szerződést, a fióktelep, a képviselet vagy más telephely működéséből származó jogvitában a felet úgy kell tekinteni, mintha a lakóhelye vagy székhelye az említett államban lenne.
A fogyasztói szerződésekre vonatkozó speciális joghatósági szabályok alkalmazásának is előfeltétele, hogy az alperes rendelkezzen valamelyik EU tagállam területén lakóhellyel, illetve székhellyel. Amennyiben ez az előfeltétel teljesül, úgy a fogyasztó a másik szerződő fél ellen akár annak a tagállamnak a bíróságai előtt, ahol a fél lakóhellyel vagy székhellyel rendelkezik, akár saját lakóhelyének bíróságai előtt indíthat eljárást. A fogyasztó ellen ugyanakkor a másik szerződő fél kizárólag a fogyasztó lakóhelyének bíróságai előtt indíthat eljárást. Ezek a rendelkezések nem érintik a viszontkereset indításához való jogot annál a bíróságnál, amely előtt e szakasznak megfelelően az eredeti kereset nyomán indult peres eljárás folyamatban van.
Garanciális jellegű a 17. cikk azon előírása, hogy az előbb ismertetett speciális szabályoktól kizárólag olyan megállapodással lehet eltérni, amely a jogvita keletkezését követően jött létre; vagy lehetővé teszi a fogyasztó számára az előbb felsoroltaktól eltérő bíróságok előtti perindítást; vagy a szerződés megkötésének időpontjában azonos tagállam területén lakóhellyel vagy szokásos tartózkodási hellyel rendelkező fogyasztó és a másik fél között jött létre, az említett állam bíróságainak joghatóságát köti ki, amennyiben az ilyen megállapodás az említett állam jogával nem ellentétes.

Joghatóság egyedi munkaszerződéseknél

Az egyedi munkaszerződésekre vonatkozó joghatósági előírások szabályozási logikája szinte mindenben megegyezik a fogyasztóvédelmi szerződéseknél írottakkal. Itt is a "gyengébbik fél", azaz a munkavállaló számára biztosít a jogszabály könnyítéseket, mely speciális szabályok alkalmazásának itt is előfeltétele, hogy az alperes rendelkezzen valamelyik EU tagállamban székhellyel, vagy lakóhellyel. A munkavállaló perindítását könnyíti továbbá a 18. cikk (2) bekezdésének azon rendelkezése is, hogy amennyiben a munkavállaló a tagállam területén lakóhellyel vagy székhellyel nem rendelkező, azonban valamely tagállam területén fiókteleppel, képviselettel vagy más telephellyel rendelkező munkaadóval köt egyedi munkaszerződést, a munkaadóra a fióktelep, képviselet vagy más telephely működéséből származó jogvitában úgy kell tekinteni, mintha lakóhelye vagy székhelye az említett államban lenne.
A munkavállaló egyedi munkaszerződéséből eredő jogvitája esetén munkaadóját perelheti annak a tagállamnak a bíróságai előtt, ahol lakóhellyel vagy székhellyel rendelkezik; vagy más tagállamban a munkavállaló szokásos vagy legutóbbi munkavégzési helyének bíróságai előtt, vagy amennyiben a munkavállaló egyik államban sem végez vagy végzett rendszeresen munkát, annak a helynek a bíróságai előtt, ahol a telephely, amely a munkavállalót foglalkoztatta található vagy található volt.
A munkaadó ugyanakkor kizárólag annak a tagállamnak a bíróságai előtt indíthat eljárást, ahol a munkavállaló lakóhelye található. Mindezek az előírások nem érintik a viszontkereset indításához való jogot annál a bíróságnál, amely előtt az eredeti kereset nyomán indult peres eljárás folyamatban van.
Az EuB ítélkezési gyakorlata szerint - C-462/06. sz., Glaxosmithkline és Laboratoires Glaxosmithkline kontra Jean-Pierre Rouard ügy - a különös joghatósági szabályokat szigorúan kell értelmezni, mivel azok nem teszik lehetővé a 44/2001/EK rendelet által kifejezetten előírt eseteken túlterjeszkedő értelmezést. Ezenfelül a gondos igazságszolgáltatás elve magában foglalja, hogy a rendelet 6. cikke 1. pontjának igénybevételére - a viszontkereset esetéhez hasonlóan - mind a munkaadónak, mind a munkavállalónak lehetősége legyen. Márpedig a rendelet 6. cikke 1. pontjának ilyen alkalmazása olyan következményekkel járhat, amelyek ellentétesek a munkaszerződésekre vonatkozó különleges szakasznak e rendeletbe való beiktatása által különösen elérni kívánt védelem céljával. Az erre az előírásra való munkaadó általi hivatkozás megfoszthatja a munkavállalót a részére az e rendelet 20. cikkének (1) bekezdésében biztosított védelemtől, amely utóbbi rendelkezés szerint a munkavállaló kizárólag annak a tagállamnak a bíróságai előtt perelhető, ahol a lakóhelye található.
Garanciális jellegű a 21. cikk azon előírása, hogy az egyedi munkaszerződésekre vonatkozó speciális joghatósági előírásoktól eltérni kizárólag olyan, a joghatóságot kikötő megállapodással lehet, amely: a jogvita keletkezését követően jött létre; vagy lehetővé teszi a munkavállaló számára az előbbiekben megjelölttől eltérő bíróságok előtt történő perindítást.

Kizárólagos joghatóság

A rendelet a kizárólagos joghatóság két fajtát ismeri: a jogszabályon alapulót és az alávetésest. Ezekben az esetekben csak és kizárólag egy adott tagállam bíróságai jogosultak és kötelesek eljárni. A Nmjt.-től eltérően a rendelet ugyanakkor nem tesz különbséget a kizárólagos és a kizárt joghatóság között, hanem csak az előbbit szabályozza.
A 22. cikk rendelkezik a jogszabályi előíráson alapuló kizárólagos joghatóságról. Ennek értelmében a lakóhelyre való tekintet nélkül a következő bíróságok kizárólagos joghatósággal rendelkeznek: olyan eljárásokra, amelynek tárgya ingatlanon fennálló dologi jog vagy ingatlan bérlete, illetve haszonbérlete, annak a tagállamnak a bíróságai, ahol az ingatlan található. Olyan eljárásra azonban, amelynek tárgya ingatlannak legfeljebb hat egymást követő hónapra ideiglenes magánhasználatra kötött bérlete vagy haszonbérlete, annak a tagállamnak a bírósága is rendelkezik joghatósággal, ahol az alperes lakóhelye található, feltéve, hogy a bérlő vagy haszonbérlő természetes személy, valamint a bérbeadó és a bérlő vagy haszonbérlő lakóhelye azonos tagállamban található.
Tovább pontosította vonatkozó joggyakorlatát az EuB a C-343/04. sz., Land Oberösterreich kontra ČEZ as ügyben. Ítéletében kimondta, hogy a Brüsszeli Egyezmény 16. cikk (1) bekezdésének a) pontját úgy kell értelmezni, hogy azon szerződő állam bíróságainak kizárólagos joghatósága, ahol az ingatlan található, nem terjed ki valamennyi olyan keresetre, amelyek tárgya ingatlanon fennálló dologi jog, hanem ezek közül csak azokra, amelyek az Egyezmény hatálya alá tartoznak, és valamely ingatlan területének, állagának, tulajdonának, birtokának, vagy az ingatlanon más dologi jog fennállásának megállapítására valamint arra irányulnak, hogy biztosítsák a jogosultakat jogcímük alapján megillető előjogokat. Ebből következik, hogy a birtokháborítás abbahagyására irányuló - adott esetben megelőző jellegű - kereset nem tartozik az előbb meghatározott keresetek csoportjába.
Kizárólagos joghatósággal rendelkeznek másodszor az adott tagállami bíróságok az olyan eljárásra, amelynek tárgya társaság vagy más jogi személy, illetve természetes vagy jogi személyek társulásának érvénytelensége vagy megszűnése, létesítő okiratának érvényessége vagy ezek szervei határozatának érvényessége, annak a tagállamnak a bírósága, ahol a társaság, jogi személy vagy társulás székhelye található. A székhely meghatározásának tekintetében a bíróságnak saját nemzetközi magánjogi szabályait kell alkalmaznia.
A társaság székhelye szerinti tagállam kizárólagos joghatóságát előíró kivételnek lényegében a joghatóság összpontosítása a célja annak elkerülése érdekében, hogy egymásnak ellentmondó határozatok szülessenek a társaság létezését és szervei döntéseinek érvényességét illetően. A társaság székhelye szerinti tagállam bíróságai látszanak a legjobb helyzetben lévőnek az ilyen jogviták eldöntése szempontjából, különösen, mivel a társaság működésének nyilvánosságával összefüggő alakiságok ebben az államban jelennek meg. A gondos igazságszolgáltatás érdekeit szolgálja tehát a kizárólagos joghatóság biztosítása ezen bíróságok részére. Ebből következik, hogy a 44/2001/EK rendelet 22. cikke 2. pontjának alkalmazásához még nem elegendő az, ha valamely jogi eljárás bármilyen módon összefüggésbe hozható valamely társasági szerv határozatával.
Kizárólagos joghatóság vonatkozik harmadszor az olyan eljárásra, amelynek tárgya közhitelű nyilvántartásba történő bejegyzés érvényessége, annak a tagállamnak a bíróságai, ahol a nyilvántartást vezetik. Negyedszer az olyan eljárásra, amelynek tárgya szabadalom, védjegy, formatervezési minta vagy hasonló, letétbe helyezést vagy lajstromozást igénylő jogok lajstromozása vagy érvényessége, annak a tagállamnak a bíróságai, ahol a letétbe helyezést vagy lajstromozást kérelmezték, vagy az megtörtént, illetve közösségi jogi aktus vagy nemzetközi egyezmény alapján megtörténtnek tekintendő.
A C-4/03. sz., Gesellschaft für Antriebstechnik mbH & Co. KG kontra Lamellen und Kupplungsbau Beteiligungs KG ügyben az EuB kimondta, hogy a Brüsszeli Egyezmény 16. cikke 4. pontjában említett "szabadalmak bejegyzése vagy érvényessége kérdésében" a peres eljárás fogalmát olyan önálló fogalomnak kell tekinteni, amelynek az a célja, hogy azt minden szerződő államban egységesen alkalmazzák. A "szabadalmak bejegyzése vagy érvényessége kérdésében" azok a peres eljárások tekintendők peres eljárásnak, amelyek a szabadalom érvényességével, fennállásával vagy megszűnésével, illetve az elsőbbségi jog valamely korábbi bejelentés alapján történő igénylésével kapcsolatosak. Ha viszont a peres eljárás nem a szabadalom érvényességével vagy a bejelentés fennállásával, illetve a bejegyzéssel kapcsolatos, és ez utóbbiakat a felek nem vitatják, a peres eljárás nem tartozik az egyezmény 16. cikkének 4. pontjának hatálya alá. Ez a helyzet például az olyan bitorlás megállapítása iránti kereset esetében, amelyben az állítólagosan bitorolt szabadalom érvényességének kérdése nem merül fel.
S végül kizárólagos joghatósággal rendelkeznek a határozat végrehajtását érintő eljárásban annak a tagállamnak a bíróságai, ahol a határozatot végrehajtották, vagy ahol azt végre kell hajtani.
Kizárólagos joghatóságot eredményez az alávetés is, azaz ha a felek egy bizonyos jogviszonnyal kapcsolatban felmerült vagy a jövőben felmerülő jogviták eldöntésére valamely tagállam bíróságának vagy bíróságainak joghatóságát kötik ki. A 23. cikk ugyanakkor ennek feltételéül írja elő, hogy a szerződő felek legalább egyikének valamely EU tagállamban lakóhellyel kell rendelkeznie. Az ilyen kikötés csak a következő formai követelmények egyikének megléte esetén érvényes: írásban vagy szóban, amelyet írásban megerősítettek; vagy a felek között korábban kialakított gyakorlatnak megfelelő formában; vagy nemzetközi kereskedelemben annak a szokásos gyakorlatnak megfelelő formában, amelyet a feleknek ismerniük kell, vagy ismerniük kellett volna, és amelyet az ilyen kereskedelemben az érintett ügylet szerződésével azonos típusú szerződések szerződő felei széles körben ismernek, és rendszeresen betartanak. A megállapodás tartós rögzítését biztosító, elektronikus módon történő bármely közlés az "írásos" formával egyenértékű.

Joghatóság vizsgálata

A tagállami bíróságoknak a rendelet szabályai alapján két esetben kell hivatalból vizsgálniuk joghatóságukat. A 25. cikk szerint, amennyiben olyan keresettel fordulnak hozzá, amelyre a 22. cikk alapján más tagállamnak van kizárólagos joghatósága. Ebben az esetben az eljáró bíróságnak meg kell állapítania joghatóságának hiányát. Arra a jelenleg hatályos európai polgári eljárásjogi rendelkezések alapján nincs lehetősége, hogy a határokon átnyúlva, az arra joghatósággal rendelkező másik tagállami bírósághoz tegye át a keresetlevelet.
Jogalkalmazási kérdést vet fel a magyar jogászok számára a 25. cikk ezen szabálya és a Pp. 130. § (1) bekezdés a) pontjának összevetése. Hatályos eljárásjogi törvényünk idézett rendelkezése szerint ugyanis, amennyiben a perre a magyar bíróság joghatósága a törvény vagy nemzetközi egyezmény rendelkezése alapján kizárt, a bíróság a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül elutasítja. A Pp. ezen pontját a 2000. évi CX. törvény módosította, annak érdekében, hogy a Nmjt.-vel összhangban alkalmas legyen a Luganói Egyezmény rendelkezéseinek alkalmazására. Amíg azonban ez utóbbi jogi norma nemzetközi egyezmény, a 44/2001/EK rendelet nem minősül annak, továbbá - eltérően a nemzetközi egyezményektől - közvetlen hatállyal és elsődlegességgel rendelkezik a Pp. szabályaihoz képest. Nem segít megoldani a problémát a Pp. 157/A. § sem - amit ugyancsak a 2000. évi CX. törvény iktatott be -, amely a per megszüntetését a joghatóság hiányában csak az alperes mulasztása, vagy kifogása esetére teszi lehetővé. A rendelet 25. cikke viszont a joghatóság vizsgálatának hivatalbóliságát írja elő a bírók számára.
Meggyőződésünk, hogy a rendelet ezen szabálya - jogi természetét tekintve - közelebb áll az áttétel intézményéhez, mint a keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasításához, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy - mint arra már utaltunk - az eljáró bíró nem küldheti meg a keresetlevelet a joghatósággal rendelkező másik tagállami bírósághoz, mindössze saját joghatóságának hiányát állapíthatja meg.
A másik esetet, amikor joghatósága hiányát hivatalból kell megállapítania - a rendelet alapján - az eljáró bírónak, a 26. cikk (1) bekezdése tartalmazza. A jogszabály alapvetése, hogy senki nem köteles olyan bíróság előtt perbe bocsátkozni, amelyik nem rendelkezik joghatósággal. Ezért amennyiben olyan tagállamban indítnak valaki ellen pert, ahol nem rendelkezik lakóhellyel, és ezért ő, mint alperes nem jelenik meg ezen bíróság előtt, úgy ennek a bíróságnak hivatalból kell megállapítania saját joghatóságának hiányát, kivéve, ha a rendelet egy másik szabálya folytán különös joghatósági ok állna fenn. Mindennek azonban szigorú előfeltételei vannak. Az eljáró bírónak első lépcsőben azt kell megvizsgálnia, hogy a keresetlevél, valamint a tárgyalásra való idézés kézbesítése szabályszerű volt-e. Amennyiben másik tagállam területére kellett kézbesíteni, úgy a 26. cikk (3) bekezdése alapján a bírósági iratok kézbesítéséről szóló 1348/2000/EK rendelet 19. cikkében írtakra figyelemmel kell azt megtennie. Abban az esetben, ha az alperes nem bocsátkozik a perbe, úgy az eljáró bírónak azt kel megállapítania, hogy az 348/2000/EK rendelet 19. cikk (1) bekezdés a) pontja alapján az iratot oly módon kézbesítették-e, amelyet a másik tagállam belső joga ír elő a saját területén keletkezett iratok ott tartózkodó személyek részére történő kézbesítésére, vagy ugyanezen bekezdés b) pontja alapján az irat ténylegesen átadásra került az alperes számára, úgy, hogy elegendő ideje maradt a védekezésre.
Garanciális kérdés az alperes számára a védekezés szempontjából, hogy milyen nyelven kapja meg a bíróságtól a keresetlevelet, illetve az idézést. Az eljáró bíróság szempontjából ez a kérdés úgy vetődik fel, hogy milyen esetekben köteles lefordíttatni az alperes számára a kézbesítendő iratokat. Konkrét előírást kifejezetten erre a kérdésre vonatkozóan nem találunk (az 1348/2000/EK rendelet 8. cikke csak egy részét szabályozza ennek a problémának), ezért célszerű abból a megfontolásból kiindulni, hogy az alperes számára az biztosítja egyértelműen a védekezésre való felkészülést, ha nemcsak időben kapja meg a keresetlevelet, hanem érti is azt. Mindebből - véleményünk szerint - az következik, hogy az eljáró bírónak a rendelkezésére álló adatok alapján mérlegelnie kell, hogy milyen nyelven érthet az alperes, és azon a nyelven kell számára kézbesíteni az iratokat. Ugyanis, ha erre a kérdésre nem fordít elég figyelmet a bíró, úgy kézbesítése nem lesz szabályszerű, és ennek eredményeként nem állapíthatja meg joghatóságának hiányát.
Az előbb ismertetett két eset kivételével az eljáró bíróság csak az alperes kifogása esetén vizsgálhatja joghatóságát.

Perfüggőség

A perfüggőség megállapításának különösen azokban az esetekben van jelentősége, amikor párhuzamos joghatósági okok miatt egyszerre több tagállam bírósága előtt is azonos jogalapból származó, azonos felek közötti eljárás indul. Amennyiben ilyen esetben a különböző bíróságok részéről egymásnak ellentmondó ítéletek születnének, úgy a rendelet 34. cikkének 3. és 4. pontja alapján azokat a többi tagállamban nem lehetne elismerni. Mindezek elkerülése érdekében a rendelet az elsőbbségi elvet teszi meg főszabállyá a 27. cikkben akként, hogy a később megkeresett bíróság az elsőként megkeresett bíróság joghatóságának megállapításáig hivatalból felfüggeszti az eljárását. Fontos tehát, hogy a később megkeresett bíróság nem állapíthatja meg automatikusan joghatóságának hiányát, hanem csak akkor, ha az az előbb megkeresett bíróságnál már rögzült. Ez a fajta szabályozás kellő garanciát nyújt a feleknek arra, hogy ne maradjanak eljáró bíróság nélkül.
Ezt erősítette meg az EuB a C-39/02. sz., Mærsk Olie & Gas A/S kontra Firma M. de Haan en W. de Boer ügyben. Ítéletének indokolása szerint a Brüsszeli Egyezmény 21. cikke az összefüggő eljárásokra vonatkozó 22. cikkel együtt a Közösségen belül a gondos igazságszolgáltatási igazgatás érdekében igyekszik elkerülni az egyes szerződő államok bíróságai előtti párhuzamos eljárásokat és az esetlegesen ebből következő határozatok összeegyeztethetetlenségét. Ez a rendelkezés tehát minden lehetőség szerint már a kezdetektől igyekszik kizárni az olyan helyzeteket, mint az egyezmény 27. cikk 3. pontjába foglalt helyzet, vagyis amikor egy határozat azért nem ismerhető el, mert az összeegyeztethetetlen a megkeresett államban az azonos felek tekintetében hozott határozattal. Ebből következik, hogy a 21. cikket - ahhoz, hogy elérhesse célját - olyan szélesen kell értelmezni, hogy főszabály szerint - a felek lakhelyére tekintet nélkül - a szerződő államok bíróságai előtti perfüggőség minden esetét felölelje.
A legfontosabb gyakorlati, jogalkalmazási kérdés ezzel kapcsolatban, hogy mikor áll be a perfüggőség a felek tekintetében. Egyértelmű választ találunk a 30. cikkben, ami nem a keresetlevélnek az alperes részére történő kézbesítéséhez köti a perfüggőséget, hanem a keresetlevélnek a bírósághoz való benyújtásához. Mindez azonban csak akkor igaz, ha ezt követően a felperes eleget tesz az alperes részére történő kézbesítés érdekében számára előírt intézkedések megtételének.
Speciális rendelkezést tartalmaz a 29. cikk annyiban, hogyha a kereset elbírálására több bíróság kizárólagos joghatósággal rendelkezik, a később megkeresett bíróság lemond joghatóságáról az elsőként megkeresett bíróság javára

Ideiglenes intézkedések

Az ideiglenes intézkedésekkel kapcsolatban a 31. cikk szűkszavúan csak annyi eligazítást ad, hogy valamely tagállam bíróságainál a tagállam joga alapján rendelkezésre álló ideiglenes intézkedések, beleértve a biztosítási intézkedéseket is, még akkor is kérelmezhetőek, ha e rendelet alapján az ügy érdemére más tagállam bírósága rendelkezik joghatósággal. A rendelet nem adja meg az ideiglenes intézkedés fogalmát, nem hoz létre új ideiglenes intézkedési formát sem, hanem azokat meghagyja tagállami hatáskörben.
Az EuB-nak ugyanakkor már több alkalommal is (125/79. sz. Denilauer ügy; 25/81. sz. W-ügy; C-261/90. sz. Reichert ügy; C-391/95. sz. Van Uden Maritime ügy; C-99/96. sz. Mietz ügy) lehetősége nyílt ezen cikk értelmezésére. Az EuB joggyakorlata alapján az állapítható meg, hogy a 31. cikk tárgyi hatálya minden olyan intézkedésre kiterjed, amelyek a tény- vagy jogi helyzet megváltoztatását akadályozzák meg azon jogok biztosítása érdekében, melyek gyakorlásáról egyébként a kereseti kérelemre joghatósággal rendelkező bíróság határoz.
Ezen ügyekben az EuB kifejtette azt is, hogy a 31. cikk szerinti ideiglenes intézkedést nemcsak a rendelet II. fejezetében megjelölt joghatósági okok bármelyikével (általános, különös, speciális, kizárólagos) rendelkező bíróság hozhatja meg, hanem a rendelet I. sz. mellékletében megjelölt tagállami bíróságok is. Itt szerepel Magyarország vonatkozásában az Nmjt. 57. §-nak megjelölése, melynek értelmében olyan alperes ellen, aki Magyarországon lakóhellyel vagy szokásos tartózkodási hellyel nem rendelkezik, vagyonjogi perekben eljárhat magyar bíróság, ha az alperesnek belföldön végrehajtás alá vonható vagyona van.
Az EuB jogértelmezése nem zárja ki a tagállami bíróság joghatóságát ideiglenes intézkedés meghozatalára, ha a per másik tagállam bírósága előtt már folyamatban van. E körben fontos odafigyelni a Pp. 156. § (2) bekezdésének azon szabályára, miszerint ideiglenes intézkedés iránti kérelem a keresetlevél benyújtása előtt nem terjeszthető elő. Tekintettel azonban arra, hogy a rendelet 31. cikk elsődlegességgel bír a Pp. 156. § (2) bekezdésében található előíráshoz képest, a magyar bíróságok nem utasíthatják el az ideiglenes intézkedés iránti kérelmet abban az esetben, ha az ügy érdemében másik tagállam bírósága előtt van per folyamatban, s nem az adott magyar bírósághoz nyújtották be a keresetlevelet.
Az EuB ugyanakkor azt is kimondta, hogy csak a saját joghatósági területén található vagyontárgyakra vonatkozóan hozhat a nemzeti bíró ideiglenes intézkedést, azaz nem engedi a határokon átnyúló rendelkezéseket. Mindez a gyakorlatban azt jelenti - összevetve a Pp. 156. § (2) bekezdéseinek rendelkezésével -, hogy amennyiben pl. egy másik tagállam területén lévő ingatlanra kíván az egyik fél perfeljegyzést kérni a bíróságtól, ezt a per bírósága nem teheti meg, csak és kizárólag annak a tagállamnak a bírósága, amelynek területén az ingatlan található. Ez utóbbi bíróságnál lehet és kell arra hivatkozni ezen kérelem keretei között, hogy egy másik tagállam bíróságán olyan per van folyamatban, ami érinti az ingatlan tulajdonjogát, s ezért kérik a perindítás tényének a feljegyzést.
Az EuB vonatkozó joggyakorlata alapján állapítható meg az is, hogy az ideiglenes intézkedés elrendelése körében a kötelezett válasza nem jelent perbebocsátkozást, s ily módon nem alapozza meg feltétlenül a konkrét perre a bíróság joghatóságát. Mindezen formai és tartalmi követelmények megtartásának azért van jelentősége, mert amennyiben ezek bármelyike sérül az ideiglenes intézkedés meghozatal során, úgy az ilyen határozat más tagállam területén nem ismerhető el és nem hajtható végre.
Eddigi joggyakorlatának összegzésé adja az EuB a C-104/03. sz., St. Paul Dairy Industries NV kontra Unibel Exser BVBA ügyben hozott ítéletében. Ennek indokolása értelmében a Brüsszeli Egyezmény 24. cikke szerint valamely szerződő állam bírósága jogosult ideiglenes intézkedések (beleértve a biztosítási intézkedéseket is) iránti kérelemről határozni abban az esetben is, ha nincs joghatósága a jogvita érdemben való eldöntésére. Ennélfogva ez a rendelkezés az egyezményben szabályozott joghatósági rendszer alóli egyik kivételt jelenti, ezért szigorúan kell értelmezni. Az egyezmény 24. cikkében foglalt, az általánostól eltérő joghatóság célja annak elkerülése, hogy a felek az eljárások hosszú időtartamából (amely minden nemzetközi eljárás sajátja) adódóan kárt szenvedjenek. E célkitűzésnek megfelelően, az egyezmény 24. cikkének értelmében vett "ideiglenes intézkedések, beleértve a biztosítási intézkedéseket is" alatt azokat az egyezmény hatálya alá tartozó ügyekben szereplő intézkedéseket kell érteni, amelyeknek ténybeli vagy jogi helyzetet kell fenntartaniuk azért, hogy megvédjék azt a jogot, amelynek elismerését az alapügyben eljáró bíróságtól kérték. Az ilyen típusú intézkedések iránti kérelem engedélyezése az eljáró bíró részéről rendkívüli körültekintést kíván, valamint azon tényleges körülmények alapos megismerését, amelyek között ezen intézkedések hatásukat kifejtik. Elrendelését a bíróságnak általános jelleggel olyan előfeltételek meglététől kell függővé tennie, amelyek biztosítják az intézkedés ideiglenes és biztosítási jellegét.

Bírósági határozatok elismerése

A rendelet alkalmazásában a "határozat" valamely tagállam bírósága által hozott bármely határozat, elnevezésére való tekintet nélkül, beleértve az ítéletet, a végzést, fizetési meghagyást vagy végrehajtási intézkedést, valamint a költségeknek és kiadásoknak bírósági tisztviselő általi meghatározását.
Annak érdekében, hogy a bírósági ítéletek ne csak az adott tagállam határain belül fejthessenek ki joghatást, a rendelet 33. cikk (1) bekezdése kimondja, hogy az egyik tagállamban hozott bírósági határozatot külön eljárás nélkül, ipso iure elismerik a többi tagállamban is. Ezen főszabály alól a 34. és 35. cikkekben, tételesen felsorolt esetekben van csak kivétel. Amennyiben valamelyik fél úgy érzi, hogy ez sérti az ő jogos érdekeit, akkor abban a tagállamban pert indíthat a határozat elismerése érdekében.
A rendelet igyekszik szabályozni azt is, hogy a másik tagállamban hozott bírósági határozat elismerésekor mi az, amit a bíróság ezzel kapcsolatban vizsgálhat. A 36. cikk értelmében a külföldi határozat érdemben semmilyen körülmények között sem vizsgálható felül. Ezt annyival egészíti ki a 35. cikk (3) bekezdése, hogy a származási tagállam bíróságának joghatósága nem vizsgálható felül. Ez utóbbi szabály alól van kivétel: a biztosítási-, a fogyasztói és a kizárólagos joghatóság esetén amennyiben a határozatot az ezekre vonatkozó előírások megsértésével hozták, a határozat nem ismerhető el.
A 34. cikk tartalmazza azokat az általános feltételeket és okokat, amelyek alapján a másik tagállamban hozott határozatok elismerését meg kell tagadni: amennyiben az ilyen elismerés nyilvánvalóan ellentétes annak a tagállamnak a közrendjével, ahol az elismerést kérik; a határozatot az alperes távollétében hozták, amennyiben az eljárást megindító iratot vagy azzal egyenértékű iratot nem kézbesítették az alperes részére megfelelő időben ahhoz, hogy védelméről gondoskodhasson, kivéve, ha az alperes elmulasztotta a határozatot megtámadó eljárás kezdeményezését, annak ellenére, hogy lehetősége lett volna rá; összeegyeztethetetlen az azonos felek közötti jogvitában abban a tagállamban hozott határozattal, amelyben az elismerést kérik; összeegyeztethetetlen más tagállamban vagy harmadik államban, azonos jogalapból származó, azonos felek közötti eljárásban hozott korábbi határozattal, feltéve, hogy a korábbi határozat a címzett tagállamban az elismerés feltételeinek megfelel.
Az elismerés megtagadásának okai közül a legtöbb vitás kérdést a közrend védelme veti fel. Ennek fogalmát, alkalmazási körét a legszemléletesebben az EuB a C-7/98. sz. Krombach-ügyben hozott ítéletében adta meg. Az eljárás alapjául szolgáló jogvita abból eredt, hogy Németországban nyomozást indítottak Krombach úr ellen, azt követően, hogy Németországban elhunyt egy 14 éves francia állampolgárságú lány. Az eljárást megszüntették. A leány édesapja, Bamberski úr feljelentése alapján Franciaországban is nyomozást indítottak, a francia bíróságok az áldozat francia állampolgársága alapján ismerték el a joghatóságukat. E nyomozás lezárásaként Krombach urat a Cour d'appel de Paris vádtanácsa határozatával a Cour d'assises de Paris elé utalta.
Ezt a határozatot, valamint az áldozat apja által előterjesztett polgári jogi igényt kézbesítették Krombach úrnak. Jóllehet elrendelték a tárgyaláson való személyes megjelenését, ennek mégsem tett eleget. A Cour d’assises de Paris így a távollevő terhelttel szembeni eljárást alkalmazta, a francia büntetőeljárásról szóló törvény alapján Ennek 630. cikke értelmében - amely szerint semmiféle védő nem jelenhet meg a távollevő terhelt képviseletére - a Cour d’assises anélkül hozott ítéletet, hogy meghallgatta volna a Krombach úr által meghatalmazott védőket.
A francia bíróság bűnösnek találta Krombach urat halált okozó testi sértés bűntettében, és ezért 15 év szabadságvesztésre ítélte, egyúttal kötelezte arra, hogy kártérítés címén fizessen Bamberski úrnak 350 000 FRF összeget.
Bamberski úr kelmére a területileg illetékes Landgericht Kempten végrehajthatónak nyilvánította a francia bíróság ítéletet. Ezt megfellebbezve Krombach úr a Bundesgerichtshofhoz fordult arra hivatkozva, hogy nem volt módja hatékony védekezésre a francia bíróság előtti eljárásban. A Bundesgerichtshof e körülmények között úgy döntött, hogy felfüggeszti az eljárást, és az EuB-hoz fordul jogértelmezésért, miszerint ezen tényállás alapján, a közrend védelmére hivatkozva a francia büntető bíróság ítéletének elismerését megtagadhatja-e.
Az EuB ítéletében emlékeztetett arra, hogy a Brüsszeli Egyezmény 27. cikk 1. pontja (a 44/2001/EK rendelet 34. cikk 1. pontjával megegyező tartalommal) arra irányul, hogy egy egyszerű és gyors végrehajtási eljárás előírásával a lehető legnagyobb mértékben megkönnyítse az ítéletek szabad mozgását (lásd különösen az C-414/92. sz. Solo Kleinmotoren ügyben hozott ítélet 20. pontját és a C-267/97. sz. Coursier ügyben hozott ítélet 25. pontját). A Bíróság ezen ítélkezési gyakorlatából következik, hogy ez az eljárás egy önálló és teljes rendszert alkot, amely független a szerződő államok jogrendszerétől, valamint hogy a közösségi rendszerben a jogbiztonság elve és az egyezmény célkitűzései - az EK-Szerződésben az annak alapjául szolgáló 220. cikk (jelenleg EKSz. 293. cikk) értelmében - megkövetelik az Egyezmény szabályainak és a Bíróság vonatkozó ítélkezési gyakorlatának egységes alkalmazását valamennyi szerződő államban (lásd különösen a C-432/93. sz. SISRO ügyben hozott ítélet 39. pontját).
Az Egyezmény 27. cikkét - a Bíróság szerint - megszorítóan kell értelmezni, minthogy akadályt képez az Egyezmény egyik alapvető célkitűzésének megvalósítása előtt. Konkrétabban, az Egyezmény 27. cikkének 1. pontjában szereplő közrendi záradék alkalmazásával kapcsolatban a Bíróság megállapította, hogy arra csak kivételes esetekben van lehetőség (a 145/86. sz. Hoffmann ügyben hozott ítélet 21. pontja és a C-78/95. sz. Hendrikman és Freyen ügyben hozott ítélet 23. pontja). Bár nem a Bíróságra tartozik az, hogy meghatározza egy szerződő állam közrendjének tartalmát, az már rá hárul, hogy ellenőrizze azokat a korlátokat, amelyek között egy szerződő állam bírósága e fogalom alkalmazásához folyamodhat annak érdekében, hogy ne ismerjen el egy másik szerződő állam bíróságától származó határozatot.
Kiemelte az EuB, hogy a külföldi határozatok érdemi felülvizsgálatának tilalmával az Egyezmény 29. cikke és 34. cikkének harmadik bekezdése megtiltja a megkeresett állam bíróságának, hogy elutasítsa e határozat elismerését vagy végrehajtását pusztán azon az alapon, hogy eltérés van a származási állam bírósága által alkalmazott jogszabály, és azon jogszabály között, amelyet a megkeresett állam bírósága alkalmazott volna abban az esetben, ha a jogvita előtte folyt volna. Sőt, a megkeresett állam bírósága nem vizsgálhatja felül a származási állam bírósága által kifejtett jogi vagy ténybeli megállapítások helytállóságát.
Az Egyezmény 27. cikkének 1. pontjában szereplő közrendi záradék alkalmazása csak abban az esetben képzelhető el, ha egy másik szerződő államban hozott ítélet elismerése vagy végrehajtása annyira elfogadhatatlan mértékben ellentétes a megkeresett állam jogrendjével, hogy az egy alapelv sérelmét jelenti. A külföldi határozatok érdemi felülvizsgálatára vonatkozó tilalom tiszteletben tartása érdekében e sérelemnek egy olyan jogszabály nyilvánvaló megsértésén kell alapulnia, amely a megkeresett állam jogrendjében lényegi jelentőségűnek tekinthető, vagy egy olyan jog megsértésén, amelyet e jogrendben alapvetőnek ismernek el.
Az EuB ítélkezési gyakorlatából következik, hogy a közrendi záradék alkalmazását úgy kell tekinteni, hogy arra kivételes esetekben van lehetőség, amikor a származási állam jogszabályaiban és magában az Egyezményben foglalt biztosítékok nem nyújtanak elégséges védelmet az alperesnek - az Emberi Jogok Európai Egyezménye által elismert - azon jogát illetően, hogy a származási bíróság előtt védekezhessen. A megkeresett állam bírósága egy, a területén lakó és egy szándékos bűncselekmény elkövetésével vádolt alperes tekintetében az Egyezmény 27. cikkének 1. pontjában említett közrendi záradék vonatkozásában figyelembe veheti azt a tényt, hogy a származási állam bírósága elutasította az említett személy azon jogát, hogy személyes megjelenés nélkül is védekezhessen.
A közrendbe ütközésre hivatkozás korlátaival foglalkozott az EuB a C-394/07. sz. Marco Gambazzi kontra DaimlerChrysler Canada Inc., CIBC Mellon Trust Company ügyben. Ítéletének indokolása szerint a védelemhez való jog gyakorlása kiemelkedő szerepet tölt be a tisztességes eljárás megszervezésében és lefolytatásában, továbbá szerepel azon alapvető jogok között, amelyek a tagállamok közös alkotmányos hagyományaiban, valamint az emberi jogok védelmére vonatkozó azon nemzetközi szerződések nyújtotta iránymutatásokban gyökereznek, amelyek kidolgozásában a tagállamok együttműködtek vagy amelyekhez csatlakoztak, amelyek között az emberi jogok és alapvető szabadságjogok védelméről szóló, Rómában 1950. november 4-én aláírt európai egyezmény különös jelentőséggel bír. Igaz, az alapvető jogok, amilyen a védelemhez való jog is, nem korlátlan jogosultságként jelennek meg, hanem tartalmazhatnak korlátozásokat. Mindazonáltal e korlátozásoknak meg kell felelniük a szóban forgó intézkedés által követett közérdekű célnak, és az elérni kívánt célra tekintettel nem jelenthetik az így biztosított jogok nyilvánvaló és aránytalan sérelmét. A tagállamok jogrendszereinek többsége szankciókat helyez kilátásba az olyan személyekkel szemben, akik a polgári peres eljárás során olyan időhúzó magatartást tanúsítanak, amely végül az igazságszolgáltatás megtagadásához vezetne. Az ilyen szankciók azonban nem lehetnek nyilvánvalóan aránytalanok az elérni kívánt célhoz, vagyis a gondos igazságszolgáltatás érdekében az eljárás eredményes lebonyolításának biztosításához képest.

Bírósági határozatok végrehajtása

A másik tagállam bírósága által meghozott határozat automatikus elismerésével szemben, annak végrehajthatóságáról (az Egyesült Királyság kivételével, ahol elégséges a határozat nyilvántartásba vétele) külön eljárásban kell dönteni a rendelet 38. cikk (1) bekezdése alapján, erre irányuló kérelem esetén. Az eljáró bíróság illetékességét annak a félnek a lakóhelye határozza meg, akivel szemben a végrehajtást kérték, vagy ahol a végrehajtható vagyontárgy találhat [39. cikk (2) bekezdés], hatáskörrel pedig a rendelet II. sz. mellékletében felsorolt bíróságok (Magyarországon a megyei bírság székhelyén működő helyi bíróság, Budapesten a Budai Központi Kerületi Bíróság) rendelkeznek.
A rendelet - egy kivétellel - nem tartalmaz kötelező előírásokat ezen eljárásra vonatkozóan, hanem azt a 40. cikk alapján az adott tagállam belső jogára bízza. Az egyetlen formai szabály az 53. cikk (2) bekezdésében található, mely szerint a végrehajthatóság megállapítását kérelmező félnek be kell szereznie a határozathozatal helye szerinti tagállam bíróságától a rendelet V. mellékletében szereplő kitöltött formanyomtatványt, s ezt be kell mutatnia a végrehajthatóságról döntő bíróságnak. Amennyiben ez megvan, úgy az eljáró bíróságnak a 41. cikk alapján - figyelemmel a nemzeti végrehajtási jogszabályra is, Magyarországon az 1994. évi LIII. törvény rendelkezéseire - nyomban végrehajthatónak kell nyilvánítania a kért bírósági határozatot.
Az adós a végrehajthatóság megállapítására irányuló eljárásnak legelőször ebben a szakaszában értesül arról, hogy az ellenérdekű fél kezdeményezte ezt az eljárást. A 43. cikk értelmében a végrehajthatóság megállapítására irányuló kérelem tárgyában hozott határozatot mindegyik félnek kézbesíteni kell, amely ellen jogorvoslattal élhetnek.
A jogorvoslati határidőt maga a rendelet szabályozza a 43. cikk (5) bekezdésében, ahol kimondja, hogy a jogorvoslatot a határozat kézbesítésétől számított egy hónapon belül lehet benyújtani. Abban az esetben viszont, ha az adós más tagállamban rendelkezik lakóhellyel, mint ahol a végrehajtatóságot megállapították, úgy ez a határidő két hónap. A jogorvoslati kérelmet elbíráló fellebbviteli bíróság a külföldi határozatot érdemben semmilyen körülmények között nem vizsgálhatja felül [45. cikk (2) bekezdés], kizárólag azt vizsgálhatja, hogy a 34. és 35. cikkben (melyek a külföldi határozat el nem ismerhetőségének tételesen felsorolt eseteit tartalmazzák) található okok valamelyike valóban fennáll-e. A másodfokú bíróság a 45. cikk (1) bekezdése alapján késedelem nélkül köteles határozatot hozni.
Mivel hatályos nemzeti jogunk a "késedelem nélküli határozathozatal" fogalmát nem ismeri, a Brüsszel I. rendelet által szabályozott jogviszonyok fontosságára tekintettel - véleményünk szerint - ezt az előírást úgy kell értelmezni és alkalmazni, hogy az soronkívüliséget jelent.

Tanács 2201/2003/EK rendelete (2003. november 7.) a házassági ügyekben és a szülői felelősségre vonatkozó eljárásokban a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról (Brüsszel II/A. rendelet)

Időbeli hatály

A 2201/2003/EK rendelet által hatályon kívül helyezett 1347/2000/EK rendelet (Brüsszel II. rendelet) 2001. március 1-jén lépett hatályba - Dánia kivételével - az EU mindegyik tagállamában. A 42. cikk (1) bekezdése annyival pontosítja ezt az előírást, hogy kizárólag a hatálybalépését követően indított eljárásokra lehet alkalmazni. Magyarország és az újonnan csatlakozó többi kilenc tagállam bíróságai és hatóságai a 2004. május 1-je után indított eljárások esetén kötelesek a rendelet előírásait alkalmazni.
Mint azt az európai polgári eljárásjog fejlődéstörténeténél bemutattuk, jelen pillanatban a házassági perekre vonatkozó joghatóságot, valamint az ilyen ügyekben hozott határozatok elismerését és végrehajtását két rendelet is szabályozza: a 2004. augusztus 1-jén hatályba lépett 2201/2003/EK rendeletet (72. cikke alapján) csak 2005. március 1-jétől kell alkalmazni, az ezt megelőzően indult eljárásokra azonban az 1347/2000/EK rendelet az irányadó. Ez utóbbi jogforrást a jogirodalomban Brüsszel II. rendeletnek, az ezt hatályon kívül helyezőt pedig Brüsszel II/A. rendeletnek is nevezik.

Személyi hatály

A Brüsszel I. rendelettel ellentétben, amely főszabállyá a felek lakóhelyét teszi, a Brüsszel II. rendelet [2. cikk (1) bekezdése alapján] a szokásos tartózkodási helyhez, illetve az állampolgársághoz köti alkalmazhatóságát. Lényeges különbség még a két jogszabály között, hogy a Brüsszel II. rendelet hatálya egyértelműen azokra az esetekre is kiterjed, amikor csak az egyik fél rendelkezik az EU egyik tagállamának állampolgárságával, vagy ott szokásos tartózkodási hellyel. Még arra a speciális esetre is tartalmaz előírást, ha az EU állampolgár felek szokásos tartózkodási helye az EU-n kívül van. Ilyenkor a 8. cikk (1) bekezdése értelmében az adott tagállam - melynek állampolgárai - nemzeti joga határozza meg, hogy jogvitájukra mely ország bírósága rendelkezik joghatósággal. A személyi hatályra vonatkozóan nem tartalmaz változtatásokat a 2201/2003/EK rendelet.

Tárgyi hatály

Az 1347/2000/EK rendelet tárgyi hatálya két fajta eljárásra terjed ki az 1. cikk alapján: a házassági perekre, valamint a szülői felelősségre vonatkozó eljárásokra. Azonban nem csak a bírósági eljárásokra, hanem az egyes tagállamokban, nemzeti joguk alapján hatáskörrel rendelkező hatósági szervek előtti eljárásokra is vonatkozik.
A házassági perek alatt a jogszabály a házasság felbontásával, a különválással vagy a házasság érvénytelenítésével kapcsolatos polgári eljárásokat érti. A magyar 1952. évi IV. számú törvény nem ismeri a különválás intézményét, ám több tagállam jogrendszerében megtalálható ez a jogintézmény. Nem terjed ki a rendelet tárgyi hatálya az élettársi közösséggel kapcsolatos esetleges jogvitákra, valamint a különböző tartásdíjakkal kapcsolatos kérelmekre sem, mivel ez a Brüsszel I. rendelet 5. cikk 2. pontja alapján ez utóbbi rendelet hatálya alá tartozik.
A 2201/2003/EK rendelet a tárgyi hatályt a házassága perek vonatkozásában nem bővíti, a szülői felelőséggel kapcsolatos eljárások körét viszont egyértelműen kitágítja azáltal, hogy ezen perek már nem csak a házassági perek alkalmával, illetve a közös gyermekekkel kapcsolatban indíthatók. Az új rendelet legfontosabb vívmánya ugyanakkor - véleményünk szerint - az, hogy egyértelműbbé teszi a használt fogalmakat azáltal, hogy 2. cikkében részletesen és pontosan meghatározza, hogy mit ért az egyes kifejezések alatt. Ennek talán leglényegesebb pontja a 7., amelyben a magyar jogász számára ismeretlenül csengő "szülői felelősség" fogalmát adja meg. E szerint ennek minősül "egy gyermek személyével, illetve vagyonával kapcsolatos valamennyi jog és kötelesség, amelyet valamely természetes vagy jogi személy határozat, jogszabály hatálya, illetve jogilag kötelező megállapodás útján gyakorol. A szülői felelősség magába foglalja a felügyeleti jogot és a láthatási jogot is." Mindezt még azzal is pontosítja, hogy az 1. cikk (2) bekezdésében felsorolja, hogy a szülői felelősséggel kapcsolatos ügyek különösen mit foglalnak magukba: felügyeleti jog és kapcsolattartási jog; gyámság, gondnokság és hasonló intézmények; a gyermek személyének, illetve vagyonának gondozásával megbízott olyan személyek vagy szervek kijelölése és feladatai, amelyek képviselik vagy támogatják a gyermeket; a gyermek nevelőszülőknél való elhelyezése vagy intézményi gondozásba helyezése; a gyermek védelmét célzó intézkedések a gyermek vagyonának kezelésével, megóvásával vagy rendelkezésre bocsátásával kapcsolatban. A magyar Csjt. 71. § (2) bekezdése alapján ugyanakkor a szülői felügyelet a kiskorú gyermek gondozásának, nevelésének, vagyona kezelésének, valamint törvényes képviseletének jogát és kötelességét, továbbá a gyámnevezésnek és a gyámságból való kizárásnak jogát foglalja magában. Itt kell még megemlítenünk a 2005. évi CXL. törvénnyel kihirdetett 1996. évi Hágai Egyezményt a szülői felelőséggel és a gyermekvédelmi intézkedésekkel kapcsolatban a joghatóságról, az alkalmazandó jogról, az elismerésről, a végrehajtásról és az együttműködésről, melynek 1. cikk (2) bekezdése a szülői felelősségről azt mondja, hogy az magában foglalja a szülői felügyeletet, illetve az ezzel analóg olyan jogviszonyt, amely meghatározza a szülőknek, gyámoknak vagy egyéb jogi képviselőnek a gyermek személyével vagy vagyonával kapcsolatos jogait, kötelezettségeit, illetve felelősségét.
Mindezen meghatározásokból kiderül, hogy a rendelet tárgyi hatályába tartozó szülői felelősség nem azonos a magyar jogban ismert szülői felügyeleti joggal, hanem annál tágabb kategória.
A 2201/2003/EK rendelet a tárgyi hatálya meghatározását még tovább egyértelműsíti azáltal, hogy külön megnevez olyan eseteket is az 1. cikk (3) bekezdésében, amelyekre nem alkalmazható: szülő-gyermek viszony megállapítására vagy vitatására; örökbefogadásra vonatkozó határozatokra, örökbefogadást előkészítő intézkedésekre vagy az örökbefogadás érvénytelenítésére, illetve visszavonására; a gyermek családi nevére és utóneveire; a nagykorúvá válásra; a tartási kötelezettségre; a célvagyonra (trust) és az öröklésre; gyermekek által elkövetett bűncselekmények eredményeként tett intézkedésekre.
A Brüsszel II. rendelet 36. cikke hatályon kívül helyezi a két vagy több tagállam egymással kötött azon nemzetközi egyezményeit, amelyek a rendelet által szabályozott ügyekre vonatkoznak. A 37. cikkében pedig tételesen felsorolja azokat a nemzetközi egyezményeket, amelyekkel szemben elsőbbséget élvez a tagállamok közti kapcsolatokban. A Brüsszel II/A. rendelet 59., illetve 60. cikke azonos szabályokat tartalmaz, azzal a különbséggel, hogy az 1996. október 19-én kelt hágai egyezmény a szülői felelősséggel és a gyermekek védelmét szolgáló intézkedésekkel kapcsolatos együttműködésről nem szerepel a felsorolásban.

Joghatósági szabályok a házassági perekben

A Brüsszel II/A. rendelet sajátos módon, az általános, a kizárólagos és a vagylagos előírásokat vegyítve határozza meg a házassági perekre alkalmazandó joghatósági szabályokat. A 6. cikk értelmében azon házastárs ellen, aki valamely tagállam területén szokásos tartózkodási hellyel rendelkezik; vagy valamely tagállam állampolgára, illetve az Egyesült Királyság és Írország tekintetében "domicile"-lal (lakóhellyel) rendelkezik az utóbbi tagállamok egyikének területén, más tagállamban kizárólag a 3., 4. és 5. cikknek megfelelően indítható eljárás. Azaz, a főszabály, vagy másképpen általános joghatósági ok a házassági perekben az alperes tartózkodási helye. Ez a szabály a 44/2001/EK rendelet általános joghatósági szabályánál - mely rendelkezés az alperes lakóhelyhez kötötte a joghatóságot - rugalmasabb, s jobban követi a házastársi életközösségek megszűnését követően kialakuló élethelyzetek sokaságát. A házassági perek ezen sajátos sokszínűsége vezetett ahhoz is, hogy a rendelet a 3., 4., 5. cikkeiben rendkívül sok párhuzamos joghatósági okot sorol fel, lehetővé téve ezáltal, hogy a peres felek akát több tagállam bíróságai közül is válasszanak. A 3. cikk alapján annak a tagállamnak a bíróságai rendelkeznek joghatósággal, amelynek területén: a házastársak szokásos tartózkodási hellyel rendelkeznek, vagy a házastársak legutóbb szokásos tartózkodási hellyel rendelkeztek, amennyiben egyikük még mindig ott tartózkodik, vagy az alperes szokásos tartózkodási hellyel rendelkezik, vagy közös kérelem esetén a házastársak egyike szokásos tartózkodási hellyel rendelkezik, vagy a kérelmező szokásos tartózkodási hellyel rendelkezik, ha a kérelem benyújtását közvetlenül megelőzően legalább egy évig ott tartózkodott, vagy a kérelmező szokásos tartózkodási hellyel rendelkezik, amennyiben a kérelem benyújtását közvetlenül megelőzően legalább hat hónapig ott tartózkodott, és vagy az adott tagállam állampolgára, vagy az Egyesült Királyság és Írország esetében ott van a "domicile"-ja (lakóhelye). Illetve annak a tagállamnak a bíróságai rendelkeznek még joghatósággal, amelynek mindkét házastárs állampolgára, illetve az Egyesült Királyság és Írország esetében mindkét házastárs ott rendelkezik "domicile"-lal (lakóhellyel).
A rendelet joghatósági szabályai teljesen zárt rendszert alkotnak azáltal, hogy a 7. cikk arra az esetre, hogyha egyetlen tagállam bírósága sem rendelkezne joghatósággal a 3., 4. és 5. cikk alapján, a joghatóság meghatározását minden tagállamban az adott állam jogára bízza. Mindezt annyival egészíti ki, hogy olyan alperessel szemben, aki egy tagállamban nem rendelkezik szokásos tartózkodási hellyel, és nem állampolgára egyetlen tagállamnak sem, illetve az Egyesült Királyság és Írország esetében nem rendelkezik "domicile"-lal (lakóhellyel) az utóbbi tagállamok egyikének területén sem, bármely tagállam olyan állampolgára, aki más tagállam területén szokásos tartózkodási hellyel rendelkezik, ez utóbbi tagállam állampolgáraihoz hasonlóan igénybe veheti az ebben az államban alkalmazandó joghatósági szabályokat.
A 7. cikk helyes értelmezése volt vitás a C-68/07. sz. Lopez kontra Lopez ügyben. K. Sundelind Lopez svéd állampolgár, férje, M. E. Lopez Lizazo, kubai állampolgár. A házastársak Franciaországban éltek együtt, majd az életközösség megszűnését követően K. Sundelind Lopez továbbra is Franciaországban, férje azonban Kubában lakott. A svéd jog alapján K. Sundelind Lopez házasság felbontása iránti kérelmet nyújtott be a stockholmi elsőfokú bírósághoz. Ez a bíróság elutasította ezt a kérelmet azzal az indokolással, hogy a 2201/2003/EK rendelet 3. cikke alapján kizárólag a francia bíróságok rendelkeznek joghatósággal, és hogy következésképpen e rendeletnek a 7. cikke megakadályozza a svéd joghatósági szabályok alkalmazását. Ezzel egyetértett a fellebbezés folytán eljárt másodfokú bíróság is, végül a legfelsőbb bíróság előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményezett a rendelet 3., 6. és 7. cikkeinek értelmezését kérve.
Az EuB ítéletében abból indult ki, hogy a 2201/2003 rendelet 6. cikke nem állapít meg olyan általános szabályt, miszerint valamely tagállam bíróságai házasság felbontására vonatkozó ügyekben fennálló joghatóságának meghatározása olyan alperes vonatkozásában, aki nem rendelkezik szokásos tartózkodási hellyel egyetlen tagállamban sem, illetve nem állampolgára egyetlen tagállamnak sem, minden körülmények között a nemzeti jog hatálya alá tartozik, akkor is, ha valamely tagállam bírósága az említett rendelet 3-5. cikke alapján joghatósággal rendelkezik. Az ilyen értelmezés ugyanis azzal jár, hogy figyelmen kívül hagyja a 2201/2003 rendelet 7. cikke (1) bekezdésének és 17. cikkének egyértelmű szövegét, amelynek alkalmazása nem az alperes körülményeitől, hanem kizárólag attól függ, hogy valamely tagállam bírósága rendelkezik-e joghatósággal a 2201/2003 rendelet 3-5. cikke alapján. Ezenkívül ez az értelmezés - az EuB álláspontja szerint - ellentétes lenne az e rendelet által kitűzött céllal. Ugyanis amint az 1347/2000 rendelet (4) és (8) preambulum-bekezdéséből kitűnik - amely rendeletnek a házasság felbontására vonatkozó ügyekben való joghatóságról szóló rendelkezéseit a 2201/2003 rendelet lényegében átveszi -, e rendelet célja a házasság felbontásának területén joghatósági összeütközésre vonatkozó egységes szabályok megállapítása annak érdekében, hogy biztosítsa a személyek lehető legszabadabb mozgását. Következésképpen a 2201/2003 rendelet az e rendeletben megállapított joghatósági okokkal összhangban harmadik államok azon állampolgáraira is alkalmazandó, akiket megfelelően szoros szálak fűznek egy tagállam területéhez; e joghatósági okok az 1347/2000 rendelet (12) preambulum-bekezdése szerint azon az elven alapulnak, hogy valóságos kapcsolatnak kell lennie az érintett fél és a joghatóságot gyakorló tagállam között. Márpedig a 2201/2003 rendelet 3. cikke (1) bekezdése a) pontja rendelkezéseinek alkalmazásából következik, hogy az alapügyben ilyen kapcsolat Franciaországgal, és nem Svédországgal áll fenn.
Mindezek alapján az EuB az előterjesztett kérdésre azt a választ adta, hogy a 2201/2003 rendelet 6. és 7. cikkét úgy kell értelmezni, hogy ha valamely házasság felbontása iránti eljárás keretében az alperes nem rendelkezik szokásos tartózkodási hellyel egyetlen tagállamban sem, illetve nem állampolgára egyetlen tagállamnak sem, e kérelem elbírálása céljából valamely tagállam bíróságai nemzeti joguk alapján nem állapíthatják meg joghatóságukat, ha más tagállam bíróságai az említett rendelet 3. cikke alapján joghatósággal rendelkeznek.
A 6. cikk értelmezése volt a vita tárgya a C-68/07. sz. Kerstin Sundelind Lopez kontra Miguel Enrique Lopez Lizazo ügyben is. Az EuB értelmezése szerint a 2201/2003/EK rendelet 6. cikke alapján olyan alperessel szemben, aki valamely tagállam területén szokásos tartózkodási hellyel rendelkezik, vagy valamely tagállam állampolgára, a rendelet 3-5. cikkében meghatározott joghatóság kizárólagos jellegére tekintettel más tagállam bírósága előtt kizárólag e rendelkezéseknek megfelelően perelhető. Ennek következtében nem a nemzeti jog által meghatározott joghatósági szabályok alapján indulhat eljárás, ellenben a rendelet nem tiltja, hogy olyan alperes ellen, aki nem rendelkezik szokásos tartózkodási hellyel egyetlen tagállamban sem, illetve nem állampolgára egyetlen tagállamnak sem, valamely tagállam bírósága előtt e tagállam nemzeti joga által előírt joghatósági szabályok alapján induljon eljárás. A 7. cikk (1) bekezdésének megfelelően ez lehet a helyzet akkor, ha annak 3-5. cikke alapján egyetlen tagállam bírósága sem rendelkezik joghatósággal, mivel az említett rendelet 7. cikkének (2) bekezdése ilyen helyzetben előírja, hogy ha a felperes valamely tagállam állampolgára, és valamely másik tagállam területén rendelkezik szokásos tartózkodási hellyel, ott ilyen alperessel szemben ez utóbbi tagállam állampolgáraihoz hasonlóan hivatkozhat az ebben a tagállamban alkalmazandó joghatósági szabályokra. Ebből azonban nem lehet arra a következtetésre jutni, hogy a rendelet 6. cikke megállapít egy olyan általános szabályt, miszerint valamely tagállam bíróságai házasság felbontása iránt indított ügyekben fennálló joghatóságának meghatározása olyan alperes vonatkozásában, aki nem rendelkezik szokásos tartózkodási hellyel egyetlen tagállamban sem, illetve nem állampolgára egyetlen tagállamnak sem, minden körülmények között a nemzeti jog hatálya alá tartozik, akkor is, ha valamely tagállam bírósága az említett rendelet 3-5. cikke alapján joghatósággal rendelkezik.
A házassági perekre irányadó joghatósági szabályrendszert kellett vizsgálnia az EuB-nak a C-168/08. sz. Laszlo Hadadi (Hadady) kontra Csilla Marta Mesko ügyben. A tényállás sajátossága az volt, hogy mindkét fél kettős, francia-magyar állampolgársággal rendelkezett. Az EuB ítéletében kimondta, hogy ugyan a 2201/2003/EK rendelet 3. cikk (1) bekezdésének a) és b) pontja több joghatósági okot is meghatároz, ezek között nem állít fel rangsort. A hivatkozott 3. cikk (1) bekezdésének összes objektív feltétele vagylagos. Tekintettel a rendelet azon célkitűzésére, hogy biztosítsa a jogbiztonságot, a rendelet 6. cikke lényegében úgy rendelkezik, hogy az ugyanezen rendelet 3., 4. és 5. cikke szerinti joghatóság kizárólagos jellegű. Következésképpen a 2201/2003/EK rendelet által létrehozott a házassági kötelékek felbontásával kapcsolatos joghatóság felosztásának rendszere nem zárja ki a többes joghatóságot. Éppen ellenkezőleg, e jogszabály kifejezetten rendelkezik arról az esetről, amikor több bíróság rendelkezik joghatósággal, anélkül, hogy azok között bármiféle rangsor állna fenn. Miközben a 2201/2003/EK rendelet 2. cikk (1) bekezdés a) pontjában felsorolt kritériumok a házastársak szokásos tartózkodási helyének különböző eseteit tárgyalják, az ugyanebben a bekezdés b) pontjában meghatározott kritérium a "mindkét házastárs állampolgár[ság]a". Vagyis az utóbbi tagállamok esetén felül azon tagállamok bíróságai, amelyek tagállamoknak a házastársak állampolgárai, ugyancsak joghatósággal rendelkeznek házassági kötelékek felbontásával kapcsolatos eljárások lefolytatására. A rendelet 3. cikk (1) bekezdése b) pontjának szövegezése egyáltalán nem enged arra következtetni, hogy csupán a "szorosabb kapcsolatot tükröző" állampolgárságot lehet figyelembe venni e rendelkezés végrehajtásakor. Mivel ugyanis e rendelkezés az állampolgárságot határozza meg joghatósági okként, egy egyértelmű és könnyen alkalmazható kapcsolóelemet részesít előnyben. Nem ír elő semmiféle, az állampolgársághoz kapcsolódó többletkritériumot, mint például az állampolgárság szoros mivoltát.

Joghatósági szabályok a szülői felelőséggel kapcsolatos eljárásokban

A szülői felelőséggel kapcsolatos eljárásokban főszabály szerint annak a tagállamnak a bíróságai rendelkeznek joghatósággal, amelynek a területén a gyermek szokásos tartózkodási hellyel rendelkezik. Ez utóbbi fogalmat tisztázta az EuB a C-523/07. sz. A ügyében. Az ítélet indokolása szerint mivel a 2201/2003/EK rendelet 8. cikkének (1) bekezdése a "szokásos tartózkodási hely" jelentésének és hatályának meghatározása érdekében nem tartalmaz kifejezett utalást a tagállami jogokra, ezt a rendelkezés összefüggéseire és a rendelet azon céljára tekintettel kell megállapítani, amely szerint a rendeletben megállapított joghatósági szabályokat a gyermek alapvető érdekeinek figyelembevételével, és különösen a fizikai közelség alapján alakították ki. Az EU Bíróság által az Európai Unió jogának más jogterületein a szokásos tartózkodási hely fogalmára vonatkozóan kialakított ítélkezési gyakorlat nem ültethető át közvetlenül a gyermekek szokásos tartózkodási helyének a rendelet 8. cikkének (1) bekezdése értelmében történő megítélésére. A gyermek valamelyik tagállamban való fizikai jelenlétén kívül más olyan tényezőkre is figyelemmel kell lenni, amelyek arra engednek következtetni, hogy ez a jelenlét semmiképpen sem ideiglenes vagy alkalmi jellegű, és hogy a gyermek tartózkodása együtt jár a szociális és családi környezetbe való, bizonyos fokú beilleszkedéssel. Figyelembe kell venni különösen a család adott tagállam területén való tartózkodásának időtartamát, szabályszerűségét, az e tagállam területén való tartózkodás, illetve az e tagállamba való költözés körülményeit és indokait, a gyermek állampolgárságát, az iskoláztatás helyét és körülményeit, a nyelvismeretet, valamint a gyermeknek az említett tagállamban kialakított családi és szociális kapcsolatait. Nem kizárt azonban, hogy az átfogó értékelés során sem sikerül megállapítani, hogy melyik tagállamban található a gyermek szokásos tartózkodási helye. Ilyen kivételes esetben, és ha nem alkalmazható a rendelet 12. cikke, amely a nemzeti bíróságok házasság felbontása, különválás vagy házasság érvénytelenítése iránti kérelemhez kapcsolódó, szülői felelősségre vonatkozó ügyekben fennálló joghatóságára vonatkozik, a rendelet 13. cikkének (1) bekezdése alapján annak a tagállamnak a bíróságai szereznek joghatóságot az ügy érdemében, amelynek területén a gyermek jelen van.
A rendelet szabályai különbséget tesznek a gyermek jogszerű elköltözése, illetve jogellenes elvitele közötti esetekre alkalmazandó joghatósági előírások között, valamint lehetővé teszi azt is, hogy a felek megállapodjanak a joghatóságról.
Amennyiben egy gyermek jogszerűen az egyik tagállamból egy másikba költözik és ott új szokásos tartózkodási helyet szerez, a gyermek korábbi szokásos tartózkodási helye szerinti tagállam bíróságai fenntartják joghatóságukat a költözést követő három hónapos időtartamig.
A jogellenes elvitel esetére a rendelet igyekszik pontosan körüljárni minden lehetőséget az ilyen tényállású ügyek fontosságára tekintettel, s erre való figyelemmel a 2. cikk 11. pontjában meghatározza a jogellenes elvitel vagy visszatartás fogalmát. Ennek értelmében ilyennek minősül: egy gyermek elvitele vagy visszatartása, amennyiben az sérti a határozat vagy jogszabály hatálya alapján, illetve azon tagállam joga szerint jogilag kötelező megállapodás útján szerzett felügyeleti jogokat, ahol a gyermek közvetlenül az elvitel vagy visszatartás előtt szokásos tartózkodási hellyel rendelkezett; és feltéve, hogy az elvitel vagy visszatartás időpontjában a felügyeleti jogokat közösen vagy önállóan ténylegesen gyakorolták, vagy gyakorolták volna, ha az elvitelre vagy visszatartásra nem kerül sor. A felügyeletet közösen gyakoroltnak kell tekinteni, ha határozat vagy jogszabály hatálya értelmében a szülői felelősség egyik gyakorlója nem határozhat a gyermek tartózkodási helyéről a szülői felelősség másik gyakorlójának hozzájárulása nélkül.
A gyermek jogellenes elvitele, vagy visszatartása esetében azon tagállam bíróságai, amelyben az elvitelt vagy visszatartást közvetlenül megelőzően a gyermek szokásos tartózkodási hellyel rendelkezett, mindaddig megtartják joghatóságukat, amíg a gyermek másik tagállamban szokásos tartózkodási helyet nem szerez, és minden felügyeleti joggal rendelkező személy, intézmény vagy más szerv el nem fogadja az elvitelt, illetve visszatartást; vagy a gyermek legalább egy éve tartózkodik az említett másik tagállamban azt követően, hogy a felügyeleti joggal rendelkező személy, intézmény vagy más szerv tudomást szerzett, illetve tudomást szerezhetett a gyermek tartózkodási helyéről, és a gyermek beilleszkedett új környezetében, továbbá a következő feltételek közül legalább egy teljesül: először, egy éven belül azt követően, hogy a felügyeleti jog gyakorlója tudomást szerzett vagy tudomást kellett szereznie a gyermek tartózkodási helyéről, nem nyújtottak be a visszavitel iránti kérelmet annak a tagállamnak az illetékes hatóságaihoz, ahová a gyermeket elvitték, illetve amelyben visszatartották; másodszor, a felügyeleti jogok gyakorlója által benyújtott visszaviteli kérelmet visszavonták és nem nyújtottak be új kérelmet az (i) pontban meghatározott határidőn belül; harmadszor, a 11. cikk (7) bekezdése alapján lezárták azt az ügyet, amelyet azon tagállam bírósága előtt folytattak, ahol a gyermek közvetlenül a jogellenes elvitel, illetve visszatartás előtt szokásos tartózkodási hellyel rendelkezett; negyedszer, a gyermek visszaviteléről nem rendelkező, felügyeletről szóló határozatot hoztak annak a tagállamnak a bíróságai, ahol a gyermek közvetlenül a jogellenes elvitel, illetve visszatartás előtt szokásos tartózkodási hellyel rendelkezett.
A rendelet lehetővé teszi a házasság felbontása és a szülői felelőséggel kapcsolatos kereseti kérelmek esetén azt is, hogy azt egy és ugyanazon bíróság tárgyalja. A 12. cikk értelmében a házasság felbontása, a különválás vagy a házasság érvénytelenítése iránti kérelemre a 3. cikk alapján joghatósággal rendelkező tagállam bíróságai akkor rendelkeznek joghatósággal az adott kérelemmel összefüggő, szülői felelősségre vonatkozó ügyekben is, amennyiben: legalább az egyik házastárs a gyermekkel kapcsolatos szülői felelősséget gyakorol; és a házastársak és a szülői felelősség gyakorlói kifejezetten vagy más egyértelmű módon elfogadták a bíróságok joghatóságát a bíróság megkeresésének időpontjában, és az a gyermek érdekeit legjobban szolgálja.
Ez a joghatóság azonnal megszűnik, amint: a házasság felbontására, a különválásra vagy a házasság érvénytelenítésére vonatkozó kérelemnek helyt adó vagy azt elutasító határozat jogerőre emelkedik; vagy az előbb említett időpontban még folyamatban lévő, a szülői felelősségre vonatkozó eljárásokban hozott határozat jogerőre emelkedik; vagy az előbb említett eljárások más okból befejeződnek.

Joghatóság vizsgálata

A Brüsszel I. rendelethez képest jóval szélesebb körben kell hivatalból vizsgálnia az eljáró bírónak a saját joghatóságát a Brüsszel II. rendelet 9. cikke alapján: ha a keresetlevélből megállapítható, hogy ő nem rendelkezik joghatósággal, és egyúttal az is megállapítható, hogy melyik másik tagállam bírósága lenne jogosult az eljárás lefolytatására, akkor a bíróságnak meg kell állapítania saját joghatóságának hiányát. Ez a rendelkezés ugyan előírja az eljáró bíró számára a hivatalbóliságot, ez azonban - véleményünk szerint - még nem jelenti azt, hogy ha a keresetlevélből nem derül ki egyértelműen mindez, akkor a bírónak "nyomoznia" kellene a szükséges adatok iránt, többek között azért sem, mert azok nagy valószínűség szerint legkésőbb az ellenérdekű félnek a kereseti kérelemre tett nyilatkozatából kiderülnek.
Tekintettel arra, hogy a rendelet 2. cikkében felsorolt joghatósági okok alapján egyszerre akár több tagállami bíróság is jogosult eljárni ugyanabban az ügyben, garanciális jelentősége van a perfüggőség szabályainak, annak elkerülése érdekében, hogy ne születhessenek ugyanazon felek között, ugyanazon jogalapból származó igényekkel kapcsolatban eltérő bírósági ítéletek. Erre vonatkozóan a 11. cikk (4) bekezdése ad eligazítást, amely alapján a perfüggőség már a keresetlevélnek a bírósághoz történő benyújtásakor beáll, ha a megjelölt egyéb feltételeknek is eleget tesz a kérelmező. A rendelet az elsőbbségi elvet teszi főszabállyá, azaz annak a bíróságnak kell eljárnia, amelyikhez előbb nyújtották be a keresetlevelet, a később megkeresett bíróság pedig köteles hivatalból felfüggeszteni az előtte folyamatban lévő eljárást, amíg az előbb megkeresett bíróság meg nem állapítja saját joghatóságát.
A Brüsszel II/A. rendelet 17. cikke a joghatóság vizsgálata kapcsán annyit mond, hogy amennyiben valamely tagállam bíróságához olyan keresetet nyújtanak be, amely tekintetében e rendelet értelmében nem rendelkezik joghatósággal, és amely tekintetében e rendelet értelmében más tagállam bírósága joghatósággal rendelkezik, a bíróság hivatalból megállapítja joghatóságának hiányát.
A 19. cikk ezt annyival egészíti ki, hogy amennyiben ugyanazon felek közötti házasságfelbontással, különválással vagy a házasság érvénytelenítésével kapcsolatos eljárást különböző tagállamok bíróságai előtt indítottak, a később megkeresett bíróság az elsőként megkeresett bíróság joghatóságának megállapításáig hivatalból felfüggeszti az eljárást. Amennyiben ugyanakkor azonos jogalapból származó, ugyanarra a gyermekre vonatkozó szülői felelőséggel kapcsolatos eljárást különböző tagállamok bíróságai előtt indítottak, a később megkeresett bíróság az elsőként megkeresett bíróság joghatóságának megállapításáig hivatalból felfüggeszti az eljárást. Amennyiben az elsőként megkeresett bíróság joghatóságát megállapítják, a később megkeresett bíróság az előbbi bíróság javára megállapítja saját joghatóságának hiányát. Ebben az esetben az a fél, aki a később megkeresett bíróságnál indított eljárást, azt az elsőként megkeresett bíróságnál is megindíthatja.
A joghatóság vizsgálatának egyik legspeciálisabb esetét tartalmazza a 2201/2003/EK rendelet 15. cikke, amely kivételes esetben, és ha ez a gyermek alapvető érdekének megfelel,valamely tagállamnak az érdemi ügyet illetően joghatósággal rendelkező bíróságai számára lehetővé teszi a következőket. Amennyiben úgy ítélik meg, hogy egy másik tagállam, amelyhez a gyermeket szoros kötelék fűzi, alkalmasabb az ügy vagy annak egy meghatározott része tárgyalására, felfüggeszthetik az adott ügyet vagy annak egy részét, és felkérhetik a feleket arra, hogy terjesszenek kérelmet az említett másik tagállam bírósága elé; vagy felkérhetik egy másik tagállam bíróságát arra, hogy vállalja a joghatóságot. A tagállami bíróságok ezt a fél kérelmére, vagy hivatalból is megtehetik. E körben a két érintett bíróság, illetve bíró egymással akár informálisan is, telefonon, e-mailben egyeztethet annak eldöntése szempontjából, hogy melyikük minősül az ügy tárgyalására alkalmasabbnak.
A rendelet e rendkívül sajátos jogintézmény gyakorlati alkalmazhatósága érdekében maga határozza meg a 15. cikk (3) bekezdésben, hogy mit kell érteni az alatt, hogy a gyermeket szoros kötelék fűzi valamely tagállamhoz: amennyiben az adott tagállam vált a gyermek szokásos tartózkodási helyévé azt követően, hogy az (1) bekezdésben említett bíróságot megkeresték; vagy a gyermek korábbi szokásos tartózkodási helye; vagy a gyermek állampolgársága szerinti hely; vagy a szülői felelősség jogosultjának szokásos tartózkodási helye; vagy az a hely, ahol a gyermek vagyona található, és az ügy a gyermek védelmét szolgáló intézkedésekre vonatkozik e vagyon kezelésével, megóvásával vagy rendelkezésre bocsátásával kapcsolatban.

Külföldi határozatok elismerése és végrehajtása

A Brüsszel II. rendelet 14. cikke értelmében, az egyik tagállamban hozott határozatot a másik tagállamban ipso iure, külön eljárás nélkül el kell ismerni. A határozat fogalmát a rendelet 13. cikk (1) bekezdése határozza meg, és azt kizárólag a bírósági döntésekre szűkíti. Ez a szabály kifejezetten megállapító határozatokról beszél, így - véleményünk szerint - az egyik tagállamban hozott, a kereseti kérelmet elutasító határozat nem kötelező a másik tagállam bíróságára nézve.
Az ipso iure elismerés, mint főszabály alól a 15. cikkben felsorolt kizáró okok jelentik a kivételt. Ezekben az esetekben az eredeti peres feleken kívül álló harmadik személy is indíthat eljárást a határozat elismerése érdekében, amennyiben érdekeltségét igazolja. Ezt a nemperes eljárást 22. cikk (2) bekezdése helyi bírósági hatáskörbe utalja, az illetékességi szabályokat pedig azon tagállam belső joga határozza meg, amelyben az elismerés megállapítására szolgáló eljárást megindítják. A magyar jogszabályok közül az Nmjt. 74. § (2) bekezdése rendelkezik erről, és elsődlegesen az ellenérdekű fél belföldi lakóhelye vagy szokásos tartózkodási helye szerinti megyei bíróság székhelyén lévő helyi bíróság (Budapesten a Budai Központi Kerületi Bíróság) illetékességét irányozza elő, ennek hiányában a kérelmező belföldi lakóhelye vagy szokásos tartózkodási helye szerinti megyei bíróság székhelyén lévő helyi bíróság (Budapesten a Budai Központi Kerületi Bíróság) illetékessége irányadó, míg végül ha a kérelmezőnek sincs belföldön lakóhelye vagy szokásos tartózkodási helye, a Budai Központi Kerületi Bíróság rendelkezik kizárólagos illetékességgel. A rendelet 14. cikk (3) bekezdése szerint alkalmazandó 26. cikk (1) bekezdése alapján az elismerés tárgyában hozott határozat ellen bármely fél jogorvoslatot nyújthat be.
A határozatok végrehajtására vonatkozó szabályok szinte teljes mértékben megegyeznek a Brüsszel I. rendelet vonatkozó előírásaival. A leglényegesebb különbség, hogy a végrehajthatóságról döntő bíró nem csak a szükséges formai kellékek meglétét, hanem a 24. cikk (2) bekezdése alapján az elismerhetőséget kizáró okok esetleges fennállását is vizsgálni köteles. A 2201/2003/EK rendelet lényeges változtatást - egy-két pontosítás kivételével - nem tartalmaz a határozatok elismerése és végrehajtása kapcsán.
Fontos ugyanakkor kiemelni, hogy a 2201/2003/EK rendelet elkülönítve szabályozza a házassági perek, illetve a szülői felelősséggel kapcsolatos eljárásokban hozott határozatok elismerése megtagadásának okait. A 22. cikk értelmében a házasság felbontására, a különválásra és a házasság érvénytelenítésére vonatkozó határozat nem ismerhető el, amennyiben az ilyen elismerés nyilvánvalóan ellentétes annak a tagállamnak a közrendjével, ahol az elismerést kérik; a határozatot az alperes távollétében hozták, amennyiben az alperesnek nem kézbesítették az eljárást megindító vagy azzal egyenértékű iratot megfelelő időben és olyan módon, hogy az alperes védelméről gondoskodhasson, kivéve, ha megállapítást nyer, hogy az alperes egyértelműen elfogadta a határozatot; összeegyeztethetetlen egy olyan határozattal, amelyet ugyanazon felek közötti eljárásban abban a tagállamban hoztak, amelyben az elismerést kérik; vagy összeegyeztethetetlen egy olyan korábbi határozattal, amelyet ugyanazon felek között más tagállamban vagy harmadik államban hoztak, feltéve, hogy a korábbi határozat megfelel az elismerés feltételeinek abban a tagállamban, ahol az elismerést kérik. A 25. cikk mindezt még kiegészíti annyival, hogy valamely határozat elismerése nem tagadható meg amiatt, hogy annak a tagállamnak a joga, ahol az ilyen elismerést kérik, azonos tényállás mellett nem tenné lehetővé a házasság felbontását, a különválást vagy a házasság érvénytelenítését.
A szülői felelősségre vonatkozó határozat nem ismerhető el a 23. cikk alapján, amennyiben: az ilyen elismerés - a gyermek érdekeit figyelembe véve - nyilvánvalóan ellentétes azon tagállam közrendjével, ahol az elismerést kérik; ha - a sürgős eseteket kivéve - a határozatot úgy hozták meg, hogy nem adtak lehetőséget a gyermek meghallgatására, megsértve ezzel annak a tagállamnak az eljárási alapelveit, ahol az elismerést kérik; ha a határozatot az alperes távollétében hozták, amennyiben az alperesnek nem kézbesítették az eljárást megindító vagy azzal egyenértékű iratot megfelelő időben és olyan módon, hogy az alperes védelméről gondoskodhasson, kivéve, ha megállapítást nyer, hogy az alperes egyértelműen elfogadta a határozatot; bármely személy kérelmére, aki azt állítja, hogy a határozat sérti a szülői felelősségét, ha azt úgy hozták meg, hogy e személy meghallgatására nem adtak lehetőséget; ha a határozat összeegyeztethetetlen a szülői felelősségre vonatkozó későbbi határozattal, amelyet abban a tagállamban hoztak, ahol az elismerést kérik; ha a határozat összeegyeztethetetlen egy későbbi, szülői felelősségre vonatkozó határozattal, amelyet a gyermek szokásos tartózkodási helye szerinti másik tagállamban vagy harmadik államban hoztak, feltéve, hogy a későbbi határozat megfelel az elismerés feltételeinek abban a tagállamban, ahol az elismerést kérik.
A gyermek jogellenes külföldre vitele esetén a visszavitel iránti kérelemre vonatkozó szabályok értelmezése volt vitás a C-195/08. PPU. sz. Inga Rinau ügyben. Ítéletében az EuB kimondta, hogy a visszavitelt elutasító határozat meghozatalát és annak az eredeti eljárás helye szerinti bírósággal való közlését követően a 2201/2003/EK rendelet 42. cikkében előírt igazolás kibocsátása szempontjából nincs jelentősége annak, hogy e határozat végrehajtását felfüggesztették, a határozatot megváltoztatták, hatályon kívül helyezték, az bármely okból nem emelkedett jogerőre, vagy azt a visszavitelről szóló határozat váltotta fel, amennyiben a gyermek visszavitelére ténylegesen nem került sor. Ha nem vonták kétségbe az igazolás hitelességét, és azt a rendelet IV. mellékletében szereplő formanyomtatvány-minta alapján bocsátották ki, tilos megtagadni a visszavitelről szóló határozat elismerését, és a megkeresett bíróság feladata, hogy megállapítsa az igazolással ellátott határozat végrehajthatóságát, és intézkedjen a gyermek haladéktalan visszaviteléről.

Tanács 1346/2000/EK rendelete (2000. május 29.) a fizetésképtelenségi eljárásról

A rendelet céljai

A globalizálódó világban, a belső határok nélküli EU-ban rendkívül gyakori, hogy egy vállalkozásnak több országban is vannak érdekeltségei, vagyontárgyai. Amennyiben egy ilyen cég fizetésképtelenné válik, a hitelezők érdekeit az szolgálná a legjobban, ha az összes vagyontárgy egyetlen eljárásba lenne bevonható. A Rendelet nem merészkedik ilyen messzire, hanem olyan módon szabályozza a több tagállamban is vagyontárggyal rendelkező cégekkel kapcsolatos fizetésképtelenségi eljárást, hogy főszabály szerint az egyik tagállamban megindított ilyen eljárás hatálya kiterjed a többi tagállamra is. A többi, érintett tagállam bíróságai számára a 27. cikk alapján megmarad annak lehetősége, hogy úgynevezett másodlagos fizetésképtelenségi eljárást indítsanak.
A rendelet újszerűsége, és az általa használt terminológiák meghatározása ellenére alapvetően egy keretjogszabály, ami több helyen is visszautal a nemzeti szabályozásra. E viszonylag tág keretek miatt is szükséges az egyes előírások helyes értelmezése és alkalmazása érdekében a rendelet általános célkitűzéseinek ismerete, melyek fényében kell a vitás eseteket vizsgálni. A preambulum mindvégig a belső piac megfelelő működésének szükségessége mellett érvel, amely megkívánja:
- a több államra kiterjedő vonatkozású fizetésképtelenségi eljárások megfelelő és hatékony működését
- a fizetésképtelen adósok vagyonával kapcsolatos intézkedések összehangolását
- az olyan körülmények elkerülését, amelyek arra ösztönzik a feleket, hogy kedvezőbb jogi helyzet elérése érdekében a vagyonukat vagy a bírósági eljárást az egyik tagállamból a másikba helyezzék (ún. "forum shopping")
Ezen célkitűzésekre figyelemmel a rendelet egységesíti a tagállamok nemzetközi fizetésképtelenségi jogának legfontosabb rendelkezéseit, nem alkotja meg ugyanakkor az egységes európai fizetésképtelenségi eljárást.

A rendelet tárgyi hatálya

Mivel az egyes tagállamok nemzeti fizetésképtelenségi jogában jelentős eltérések találhatók, a rendelet tágan fogalmazza meg saját hatályát, és csak azokat az eljárási ismérveket sorolja fel, amelyek együttes fennállása esetén az adott fizetésképtelenségi eljárásra e közösségi jogszabály alkalmazható. E rendelet tárgyi hatálya alá tehát az az eljárás tartozik, amely:
- valamennyi hitelezőre kiterjedő (kollektív) eljárásnak minősül;
- megindításának feltétele az adós fizetésképtelensége;
- amelynek során az adós rendelkezési joga megszűnik, vagy korlátozást szenved;
- amelynek következménye a felszámoló kirendelése.
Sajátos megoldása a rendeletnek, hogy 2. cikkének a) pontja kötelező jelleggel nyilatkozattételre hívja fel a tagállamokat: a fent megadott szempontok alapján nevezzék meg azokat az eljárásokat, amelyeknek nemzeti jogi szabályai eleget tesznek azoknak. Ezt a taxatív felsorolást tartalmazza a rendelet "A" melléklete, mely alapján Magyarországon a csőd-, illetve a felszámolási eljárás esik e közösségi jogszabály tárgyi hatálya alá. Ez a fajta jogalkotói megoldás nagyban elősegíti a könnyebb alkalmazhatóságot: az ilyen eljárásokban résztvevő felek, hatóságok és bíróságok egyértelműen be tudják azonosítani a másik tagállamok eljárásait.

A rendelet személyi hatálya

A preambulum (9) bekezdése értelmében a rendeletet az összes fizetésképtelenségi eljárásra alkalmazni kell, függetlenül attól, hogy az adós természetes vagy jogi személy, kereskedő vagy magánszemély. Mivel a magyar Cstv. nem ismeri a természetes személyek elleni csőd- vagy felszámolási eljárást, ezért velük szemben Magyarországon a rendelet szerinti eljárások egyike sem indítható. Más tagállamokban ugyanakkor, mint pl. Nagy-Britanniában a nemzeti szabályozás az ilyen esetekre is kiterjed. A nemzeti szabályozások közti ilyen nagyfokú különbségek éppen a rendelet által célul kitűzött egységes belső piac működését veszélyeztetik, mivel lehetőséget biztosítanak az adós természetes személyeknek arra, hogy egyik tagállamból a másikba meneküljenek a fizetésképtelenség jogkövetkezményei elől.
Az 1. cikk (2) bekezdésében külön is nevesít egyes jogalanyokat, amelyekre nem vonatkozik a rendelet személyi hatálya:
- biztosítók,
- hitelintézetek,
- befektetési vállalkozások,
- kollektív befektetési formák.

A rendelet területi hatálya

A területi hatály meghatározása szempontjából a rendelet központi fogalma az adós fő érdekeltségének központja. A preambulum 14. pontja értelmében ezt a közösségi jogi normát csak azokra az eljárásokra lehet alkalmazni, amelyek esetében az adós fő érdekeltségének központja a Közösségben található. Bár teljes körű meghatározását ennek a fogalomnak a rendeletben nem találjuk, a preambulum 13. pontjának definíciója értelmében ilyennek minősül az a hely, ahol az adós érdekeltségeinek kezelését rendszeresen végzi, és ez harmadik személy részéről megállapítható. E tág meghatározás alapján a különböző bíróságok ugyanazon tényállási elemeket eltérően értékelhetik és juthatnak eltérő következtetésekre konkrét ügyekben a fő érdekeltség központjának meghatározásakor. A rendelet 3. cikk (1) bekezdése ugyanakkor egy kisegítő szabályt tartalmaz, annak a vélelemnek a felállításával, hogy ha az adós társaság vagy jogi személy, az ellenkező bizonyításáig a létesítő okirat szerinti székhelyet kell a fő érdekeltség központjának tekinteni.
A területi hatály szabályozásának ezen rendszere alapján a konkrét ügyben eljárást kezdeményező félnek elegendő azt bizonyítania, hogy az adós székhelye abban a tagállamban van, ahol az eljárás megindítását kéri, ami okirattal (cégbírósági-, bírósági nyilvántartás alapján) könnyen és objektív módon igazolható. Ehhez képest az ellenérdekű fél, amennyiben arról kívánja meggyőzni az eljáró bíróságot, hogy az adott kérelem elintézésére nem rendelkezik joghatósággal, azt kell tudnia bizonyítani - s e tekintetben a bizonyítási teher is az övé -, hogy az adós az érdekeltségeinek kezelését rendszeresen másik tagállam területén végzi, és ez (a kezelés) harmadik személy részéről megállapítható. Ennek a két feltételnek a bizonyítása sokkal több gyakorlati nehézségbe ütközik, mint a székhely igazolása. Különösen igaz lehet ez akkor, amikor az adós több tagállam területén is végez ilyen tevékenységet, de eltérő mértékben, vagy ha az adós egy leányvállalat, és az anyavállalattól eltérő helyen és mértékben végzi érdekeltségeinek kezelését.
Az EuB eddigi joggyakorlatában is találkozott már a területi hatály szabályozásának ezen kérdéseivel. A C-1/04. sz. Susanne Staubitz-Schreiber ügyben 2006. január 17-én hozott ítéletében kimondta, hogy a rendelet 3. cikkének (1) bekezdésétúgy kell értelmezni, hogy abban az esetben, ha az adós a kérelem benyújtását követően, de az eljárás megindítása előtt másik tagállam területére helyezi fő érdekeltségeinek központját, továbbra is annak a tagállamnak a bírósága rendelkezik joghatósággal az említett eljárás megindítására, amelynek területén az adós fő érdekeltségeinek központja található abban az időpontban, amikor az adós a fizetésképtelenségi eljárás megindítása iránti kérelmet benyújtja.
A C-341/04. sz. Eurofood IFSC Ltd. ügyben hozott ítéletében az EuB amellett érvelt, hogy ha az adós egy leányvállalat, és az anyavállalat és a leányvállalat létesítő okirat szerinti székhelye két különböző tagállamban található, a rendelet 3. cikke (1) bekezdésének második mondatában megfogalmazott vélelem, amely szerint a leányvállalat fő érdekeltségeinek központja abban a tagállamban van, ahol a létesítő okirata szerinti székhelye található, csak akkor megdönthető, ha objektív és harmadik személyek által megállapítható tényezők egy attól eltérő tényleges helyzet megállapítását teszik lehetővé, mint amit a létesítő okirat szerinti székhely elhelyezkedése tükröz. Ez a helyzet áll fenn egy olyan társaság esetén, amely nem végez semmiféle tevékenységet azon tagállam területén, ahol a székhelye található. Ugyanakkor, amennyiben egy társaság azon tagállam területén végzi tevékenységét, ahol a székhelye található, azon tény, hogy a gazdasági döntéseit egy másik tagállamban székhellyel rendelkező anyavállalat ellenőrzi vagy ellenőrizheti, nem elégséges a hivatkozott rendeletben rögzített vélelem megdöntéséhez.

A rendelet időbeli hatálya

A rendelet hatályba lépésének időpontja 2002. május 31. (47. cikk), azzal a pontosítással, hogy csak a hatálybalépését követően megindított fizetésképtelenségi eljárásokra kell alkalmazni (43. cikk). Ezt az előírást az EuB a C-1/04. sz. Susanne Staubitz-Schreiber ügyben hozott ítéletében úgy pontosította, hogy a rendeletet akkor kell alkalmazni, ha a hatálybalépése, azaz 2002. május 31-e előtt nem került sor fizetésképtelenségi eljárást megindító határozat meghozatalára; még akkor is, ha az eljárást megindító határozat iránti kérelmet ezen időpont előtt nyújtották be.
Mindez a rendeletnek a magyarországi hatálybalépést illetően azt eredményezi, hogy azt az EU-hoz való csatlakozásunkat, 2004. május 1-jét követően indított fizetésképtelenségi eljárásokban kell alkalmazni.

Fizetésképtelenségi eljárások fajtái

A fizetésképtelenségi eljárások két nagy típusa a főeljárás [3. cikk (1) bek.] és a területi eljárások. Ez utóbbin belül az rendelet megkülönbözteti a másodlagos eljárást [3. cikk (2) és (3) bek.] és a független területi eljárást [3. cikk (2) és (4) bek.]
A főeljárás az adós Európai Unió területén lévő teljes vagyonára kiterjedő egyetemes hatállyal felruházott fizetésképtelenségi eljárás [preambulum (12) pont], amelynek megindítására azon tagállam nemzeti jogszabályai értelmében hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bíróságai nyernek joghatóságot, ahol az adós fő érdekeltségeinek központja van [preambulum (13) pont]. A fizetésképtelenségi rendelet alkalmazásában a főeljárás kizárólagossága érvényesül, mert egy és ugyanazon adós ellen a Közösség területén csakis egyetlen egy főeljárás indítható meg.
A területi eljárások gyűjtőfogalma felöleli valamennyi, a joghatásaiban területileg korlátozott fizetésképtelenségi eljárást [3. cikk (2) bek.]. Ennek megfelelően területi eljárásnak minősül mind a közösségi jogi aktus 3. cikk (3) bekezdése szerinti másodlagos eljárás, mind pedig a 3. cikk (4) bekezdésében szabályozott független területi eljárás. A másodlagos eljárás megindítására az adós telephelye [2. cikk h) pont] szerinti tagállam bíróságai rendelkeznek joghatósággal feltéve, hogy a fő érdekeltségek központja a Közösség területén található [preambulum (14) pont]. Ennek megfelelően másodlagos eljárás mindazon területi eljárás, amelyet a főeljárás megindítását követően kezdeményeznek. Ez a típusú eljárás a megindítása szerinti tagállam területén lévő vagyonra korlátozódik. [3. cikk (2) és (3) bek.] és a főeljárás joghatásainak felfüggesztéséhez vezet [17. cikk (1) bek., 18. cikk (2) bek.].
A 3. cikk (2) és (4) bekezdései alapján szabályozott független területi eljárás joghatásaiban ugyan megegyezik a másodlagos eljárással, azonban az alapvető különbség e két eljárástípus között az, hogy míg a másodlagos eljárást a főeljárást követően, addig a független területi eljárást (erre utal e jogintézmény elnevezése is) a főeljárás előtt, vagy anélkül indítják meg. A rendelet a területi eljárások számát a lehető legkisebb mértékre kívánja szorítani [preambulum (17) pont] és a főeljárás megindítását követően előirányozza ennek az eljárástípusnak a másodlagos eljárássá történő átalakítását (36. és 37. cikk).

Főeljárás

A főeljárás az adós Európai Unió területén lévő teljes vagyonára kiterjedő egyetemes hatályú fizetésképtelenségi eljárás, amelynek megindítására azon tagállam bíróságai rendelkeznek joghatósággal, ahol az adós fő érdekeltségének központja van. Mivel a rendelet alapján egy és ugyanazon adós ellen az Európai Unió területén csak egyetlen főeljárás indítható, ennek a jogintézménynek a másik jellemzője a kizárólagossága.
A főeljárás az adós "megmentését" célzó eljárásként, illetve felszámolási eljárásként egyaránt megindítható (rendelet "A" és "B" melléklete), az eljárást kezdeményezők körét pedig a 4. cikk (2) bekezdés alapján annak a tagállamnak a nemzeti joga jelöli ki, amelyben az adós fő érdekeltségének központja van.

Területi eljárások

A területi eljárások kivételt képeznek a főeljárás univerzalitása alól. A 3. cikk (2) bekezdése értelmében ilyen eljárás - a főeljárás mellett, vagy meghatározott esetben helyett - minden olyan tagállamban kezdeményezhető, ahol az adós telephellyel rendelkezik. Közös jellemzőjük a korlátozott joghatás, mert csak az adott tagállamban fellelhető vagyontárgyakra terjednek ki. A rendelet ezen szabályozásából ugyanakkor az is következik, hogy - a főeljárással ellentétben, amelyből folyamatban fogalmilag csak egy lehetséges - annyi területi eljárás kezdeményezhető, ahány tagállamban az adós telephellyel rendelkezik.
A területi eljárások kezdeményezésének "kulcsa" tehát az adós telephelye, mely fogalmat a rendelet 2. cikk h) pontja is - az egységes jogalkalmazás érdekében - igyekszik meghatározni: bármely olyan működési hely, ahol az adós nem átmeneti jellegű gazdasági tevékenységet folytat emberi erőforrással és termékekkel. Bár ez a definíció szándékoltan tág mérlegelési lehetőséget hagy az eljáró nemzeti bíróknak, a következő jellemzők önmagukban biztosan nem tesznek eleget a megadott követelményeknek: az adott tagállamban
- az adós vagyonának puszta jelenléte;
- az adós csak egy bankszámlával rendelkezik;
- az alkalomszerű működés.
Ugyanakkor szükséges az adott tagállamban:
- az adós működésének egy bizonyos szintű szervezettsége;
- stabilitása;
- az adós valamilyen vagyontárggyal rendelkezzen.
Fontos kiemelni, hogy mindezen jellemzőknek a külvilág számára kell észlelhetőnek lenniük, és nem azt kell vizsgálni, hogy az adósnak mik voltak az ezekkel kapcsolatos szándékai.

Másodlagos eljárás

A másodlagos eljárásnak - a főeljárástól és a független területi eljárástól eltérően - felszámolási eljárásnak kell lennie [3. cikk (3) bek.]. A közösségi jogforrás rendelkezéseinek nyelvtani értelmezése arra vezet, hogy a főeljárástól függő területi eljárás bírósága az adós reorganizációját vagy szanálását célzó fizetésképtelenségi eljárást másodlagos eljárásként nem indíthatja meg. A rendelet alkalmazásában a felszámolási eljárás az adós vagyonának értékesítését foglalja magába és egyezség vagy más intézkedés útján is lefolytatható, illetve ide sorolható az eljárás tömegelégtelenség miatti befejezése is. [2. cikk c) pont]. A másodlagos eljárásként számításba vehető eljárási típusokat a közösségi jogforrás "B" melléklete taxatíve sorolja fel.
A másodlagos eljárás kezdeményezésekor az eljáró bíróságnak a rendelet 27. cikk (1) bekezdése alapján - ismételten - nem kell vizsgálnia az adós fizetésképtelenségét, mert annak vizsgálata már a főeljárás keretében megtörtént. Az adós fizetésképtelenségének vizsgálatát kvázi a főeljárás elismerése pótolja, ennélfogva a másodlagos megindítási állam átveszi a főeljárás fizetésképtelenségi koncepcióját. Ezzel összhangban a 27. cikk szabályozásáról elmondható, hogy felállítja az adós fizetésképtelenségének megdönthetetlen vélelmét.
A másodlagos eljárás bírósága a nemzeti jogszabályi rendelkezések alkalmazásával (lex fori concursus secundarie) vizsgálja azokat az eljárás megindításához kötődő feltételeket, amelyeket a közösségi jogforrás nem szabályoz [4. cikk (2) bek., 28. cikk]. Ennek megfelelően a nemzeti jog határozza meg az eljárás típusát (csőd-, vagy felszámolási eljárás), valamint azt, mely adós ellen lehet fizetésképtelenségi eljárást indítani [4. cikk (2) bek. a) pont], ennélfogva a fizetésképtelenségi okokra is a lex fori concursus az irányadó.
A 4. cikk (2) bekezdése és a 28. cikk alapján a másodlagos eljárásra annak a tagállamnak a nemzeti joga az irányadó, ahol a másodlagos eljárást megindították. A fizetésképtelenségi eljárási képességet egyedül a külföldi adós és nem a telephely vonatkozásában kell megállapítani.

Független területi eljárás

A független területi eljárás olyan fizetésképtelenségi eljárás, amely a telephely szerinti államban a főeljárás megindítása előtt indul meg [3. cikk (4) bek.]. A közösségi jogi aktus általában az egyetemlegesség gondolatát követi és csak kényszerűségből - az egyes tagállamok fizetésképtelenségi jogának jelentős különbözőségéből fakadó igazságtalanságok fennálló veszélye miatt - engedi meg a területileg korlátozott fizetésképtelenségi eljárást. Ezért a közösségi jogforrás nem kívánatosként bélyegzi meg a független területi eljárást, mert elsősorban az adós fő érdekeltségi központja szerinti állam dönt arról, hogy miként és mikor van helye az adós vagyonára vezetett fizetésképtelenségi eljárásnak. Ezzel összhangban a független területi eljárások korlátozása érdekében a rendeletalkotó kifejezetten hangsúlyozza, hogy az ilyen típusú eljárásnak csak akkor van helye, ha az elkerülhetetlen [preambulum (17) pont, második mondat].
A rendelet független területi eljárásokkal szembeni bizalmatlansága jut kifejeződésre a 3. cikk (4) bekezdésében is, amely a főeljárástól független területi eljárás megengedettségét két, szűkre szabott, kivételnek minősülő tényálláshoz köti. Így a független területi eljárás megindításának csak akkor van helye, ha az adós fő érdekeltségei központja szerinti államban a lex fori concursus értelmében nem folytatható le az eljárás [3. cikk (4) bek. a) pont], ezen kívül akkor, ha azok a hitelezők kezdeményezik, akiknek a lakóhelye, szokásos tartózkodási helye vagy székhelye abban a tagállamban található, ahol az adós telephellyel rendelkezik, illetve akiknek a követelése ennek a telephelynek a működéséből eredő kötelezettségeken alapul [3. cikk (4) bek. b) pont].
A független területi és a másodlagos eljárás számos közös vonással rendelkezik, így különösen az alkalmazandó jog és a joghatósági szabályok emelhetők ki. A független területi eljárás során alkalmazandó jogról a rendelet kifejezetten nem rendelkezik, azonban az egyes szabályok egybevetése nyomán egyértelmű iránymutatást nyerünk. Az 9497>Rendelet 4. cikkének általános kollíziós normái a fő-, a másodlagos és a független területi eljárásra egyaránt alkalmazandóak. A 4. cikk szövege a másodlagos eljárás megindításának helye szerinti állam fizetésképtelenségi jogát jelöli ki alkalmazandó jogként. A független területi eljárásra is általában annak az államnak a fizetésképtelenségi joga alkalmazandó, amelyben az eljárást megindították (lex fori concursus particularis). A 28. cikk az eljárás megindításának helye szerinti állam jogát akkor jelöli ki alkalmazandó jogként, amennyiben ez a rendelet másként nem rendelkezik. Ebből következően az 5-15. cikkig terjedő kivételes rendelkezések a független területi eljárásra is irányadóak. A független területi eljárás által kiváltott joghatások terjedelme is megegyezik a másodlagos eljáráséval. Ezen kívül mind a két eljárástípusnál egybevágó követelmény, hogy az adós telephellyel rendelkezzen az érintett tagállamban. A kétféle eljárás közötti alapvető különbség az eljárás kezdeményezésének joga, valamint az eljárások jellege tekintetében jelenik meg, továbbá abban áll, hogy a független területi eljárás megindításakor az egyes tagállamok nemzeti joga által meghatározott követelmények alapján vizsgálni kell az adós fizetésképtelenségét.

Eljárás megindításának kérelmére jogosultak

A rendelet különbséget tesz a területi eljárások két fajtája között a kérelemre jogosultak tekintetében is. Másodlagos eljárást a 29. cikk értelmében csak
a) a főeljárás felszámolója, illetve
b) bármely más személy vagy hatóság, aki, illetve amely jogosult fizetésképtelenségi eljárás megindításának kérelmezésére annak a tagállamnak a jogszabályai szerint, amelynek a területén belül a másodlagos eljárás megindítását kérik. (Ez utóbbit a magyar Cstv. 22. §-a szabályozza.) Ebből a taxatív felsorolásból következik, hogy ez e jogosultság nem illeti meg:
- a másodlagos eljárásban kijelölt felszámolót, aki így nem kezdeményezhet más tagállamban ilyen eljárást
- az ún. ideiglenes felszámolót, akit a38. cikk értelmében a főeljárás elrendelésére illetékes bíróság nevez ki az adós vagyontárgyai megóvásának biztosítására. Az ideiglenes felszámolónak jogában áll a fizetésképtelenségi eljárás megindítása iránti kérelem és az eljárás megindítását elrendelő határozat közötti időszakra, az adós egy másik tagállamban elhelyezett bármely vagyontárgyának a megmentése és megóvása érdekében, az adott állam jogszabályaiban előírtaknak megfelelő intézkedéseket kérni.
Ezzel szemben a független területi eljárás megindításának kezdeményezésére a 3. cikk (4) bekezdés b) pontja értelmében csak az a hitelező jogosult, akinek az állandó lakóhelye, szokásos tartózkodási helye vagy székhelye abban a tagállamban van, amelynek területén a telephely található, vagy akinek a követelése a telephely működéséből fakad.

Hitelezők jogai

A rendelet egységesen szabályozza minden fajta fizetésképtelenségi eljárás tekintetében a hitelezők jogait. Ezek a rendelkezések ugyanakkor nem teljes körűek, meghatározott kérdéseket a nemzeti szabályozás hatálya alá vonnak. A 4. cikk (2) bekezdésének h) pontja értelmében az eljárást megindító tagállam nemzeti joga határozza meg a követelések bejelentésének, igazolásának és elfogadásának szabályait. Így - többek között - a következő lényeges, eljárásjogi kérdések szabályozása maradt nemzeti hatáskörben:
- igénybejelentésre vonatkozó határidők
- ennek alaki követelményei és költségvonzata
- az igénybejelentés igazolásának és nyilvántartásba vételének rendje
- a késedelmes bejelentés jogkövetkezményei
A rendelet - közösségi szinten - a hitelezők két fontos jogosultságát teremti meg. Egyrészt írásban bejelenthetik követéseiket abban a fizetésképtelenségi eljárásban, amit olyan tagállamban indítottak, amely eltér a hitelező szokásos tartózkodási helyétől, állandó lakóhelyétől vagy székhelyétől. Másrészt, ha egy tagállamban fizetésképtelenségi eljárást indítanak, annak az államnak az illetékes bírósága vagy az általa kijelölt felszámoló haladéktalanul tájékoztatni köteles azokat az ismert hitelezőket, akiknek szokásos tartózkodási helye, állandó lakóhelye vagy székhelye más tagállamban van. Ennek az értesítésnek ki kell terjednie különösen a határidőkre, a határidők tekintetében megállapított szankciókra, a benyújtott kérelem elfogadására felhatalmazott testület vagy hatóság megnevezésére és az egyéb megállapított intézkedésekre. Végül, az ilyen értesítésben azt is fel kell tüntetni, hogy azoknak a hitelezőknek, akiknek követelései elsőbbséget élveznek vagy dologilag biztosítottak, be kell-e jelenteniük követeléseiket. Némileg megnehezíti a hitelezők helyzetét a rendelet abból a szempontból, hogy ezt az értesítést és az abban foglalt tájékoztatást nem a saját, hanem az eljárás megindításának helye szerinti tagállam hivatalos nyelvén kapják. Követelésüket ugyanakkor már benyújthatják annak a tagállamnak a hivatalos nyelvén, ahol lakóhellyel, szokásos tartózkodási hellyel vagy székhellyel rendelkeznek, azzal, hogy kérelmüknek ilyenkor az eljárást megindító állam hivatalos nyelvén kiállított "Követelésbejelentés" feliratot viselnie kell. Az eljáró bíróság vagy hatóság ebben az esetben is kérheti tőle - hiánypótlás keretei között - az eljárást megindító állam hivatalos nyelvére történő fordítás rendelkezésre bocsátását.

Fizetésképtelenségi eljárásban hozott határozatok elismerése és végrehajtása

A tagállamok bíróságai által hozott határozatok elismerése a kölcsönös bizalom elvén alapul. Ez annyit jelent, hogy a tagállamok megelőlegezik egymás igazságszolgáltatási szervei felé azt, hogy ott éppen olyan döntés születik, mint a saját bíróságaikon. Ez az elv mutatkozik meg a rendelet 16. cikk (1) bekezdésben is, mely szerint a fizetésképtelenségi eljárást megindító határozatokat az összes többi tagállamban el kell ismerni. A jogszabály azt is rögzíti, hogy ez a kötelezettség a határozatnak az eljárást megindító államban történő - annak nemzeti joga szerinti - hatályossá válásához igazodik. Ezt a szabályt kell alkalmazni akkor is, ha az adós ellen perképessége hiánya miatt nem tudják megindítani a fizetésképtelenségi eljárást más tagállamokban.
A határozatok automatikus elismerése az EU Fizetésképtelenségi-R-en alapuló kötelezettsége a tagállami bíróságoknak és hatóságoknak, és a fizetésképtelenségi eljárás mindegyik fajtájára kiterjed: a fő-, illetve területi eljárásokra is. A nemzeti jogszabályok ezért nem támaszthatnak további feltételeket, így pl. a kötelező közzététel esetleges elmaradása sem jelenti az elismerés akadályát.
A rendelet nem tesz kivételt abban az esetben sem, ha valamely más tagállamban a nemzeti jog alapján ezen adóssal szemben nem lehetett volna ilyen eljárást indítani. A magyar jog például nem ismeri a természetes személyek elleni fizetésképtelenségi eljárást, ugyanakkor ha az Egyesült Királyságban - melynek nemzeti joga ezt lehetővé teszi - természetes személy ellen fizetésképtelenségi főeljárást indítanak, ezen szabály alapján Magyarországon is el kell ismerni az angol bíróság határozatát. Ilyenkor a magyar bíróság csak azt vizsgálhatja, hogy ez a határozat, illetve annak elismerése esetlegesen a magyar közrendbe ütközik-e, s így a 26. cikk alapján elutasíthatja azt.
Automatikusan el kell ismerni továbbá a 25. cikk alapján a fizetésképtelenségi eljárás lefolytatásával és befejezésével kapcsolatban hozott bírósági határozatokat, valamint a bíróság által jóváhagyott egyezségeket és a biztosítási intézkedéseket is.
A fizetésképtelenségi eljárásban hozott határozatok végrehajtásának szabályaira a jogszabály - bizonyos kivételekkel - a Brüsszeli Egyezmény 31-51. cikkeit - illetve később annak hatályába lépő 44/2001/EK rendelet 38-58. cikkeit - rendeli alkalmazni. Az ott megfogalmazottak lényege, hogy főszabály szerint valamely tagállamban hozott és ebben az államban végrehajtható határozatot más tagállamban csak akkor hajtanak végre, ha azt bármely érdekelt fél kérelmére ott végrehajthatónak nyilvánították. Bár ez az eljárás formális, és a külföldi határozat érdemi felülvizsgálatára nincs lehetőség, a végrehajtása még sem teljesen automatikus, ellentétben az elismeréssel.
A másik tagállamban indított fizetésképtelenségi eljárás elismerését, vagy az ilyen határozatokkal kapcsolatosan hozott határozat végrehajtását az adott tagállam csak egyetlen esetben tagadhatja meg: ha az ilyen elismerés vagy végrehajtás hatása nyilvánvalóan ellentétes az adott állam közrendjével. A közrend sajátos, a nemzeti jogrendszerekben kialakított fogalom, melynek alkalmazása a gyakorlatban ritka. Ennek egyik oka, hogy még mindig állandó jogértelmezési viták forrása ennek pontos tartalma, másik oka pedig az, hogy az Európai Unión belül minden tagállam demokratikus jogállam, ahol az alapvető jogelvek és értékek szinte teljesen azonosak. Az EuB-nak mindezek ellenére volt már lehetősége értelmezni a közrend fogalmát, ugyanakkor csak annak korlátait állította fel. A luxemburgi testület abból indult ki, hogy az alapvető jogok szerves részét képezik azon általános jogelveknek, amelyek védelmét a Bíróság ellátja. E célból a Bíróság a tagállamok közös alkotmányos hagyományaiból, valamint azokból az útmutatásokból merít, amelyek az emberi jogok védelmére vonatkozó olyan nemzetközi okmányokban szerepelnek, amelyek megkötésében a tagállamok közreműködtek vagy amelyekhez csatlakoztak. Az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló európai egyezmény (EJEE) e tekintetben különleges jelentőséggel bír. A Bíróság így kifejezetten elismerte a közösségi jog - ezen alapvető jogokon alapuló - azon általános elvét, amely szerint mindenkinek joga van a tisztességes eljáráshoz.
Az EuB joggyakorlata szerint a tisztességes eljáráshoz való jogot a fizetésképtelenségi eljárásban is biztosítani kell, annak sérelme esetén a tagállam megtagadhatja az így hozott határozat elismerését.

Tanács 1348/2000/EK rendelete (2000. május 29.) a tagállamokban a polgári és kereskedelmi ügyekben a bírósági és bíróságon kívüli iratok kézbesítéséről

A joghatóságot szabályozó rendeletek gyakorlati érvényesülését hivatott elősegíteni a bírósági és bíróságon kívüli iratok kézbesítéséről szóló rendelet, mely jogszabály (25. cikke alapján) 2001. május 31-én lépett hatályba. Ezt megelőzően az EU tagállamai közti viszonylatban ezt a kérdést az 1965. november 15-én kelt hágai nemzetközi egyezmény szabályozta.
A rendelet címe mindazonáltal némileg megtévesztő, mivel kifejezetten a polgári és kereskedelmi ügyekre van csak benne utalás, s ezért első látásra úgy tűnhet, mintha a Brüsszel II. rendelet szabályozási körébe vont bírósági eljárásokban nem lenne alkalmazható. A Brüsszel II. rendelet 10. cikke (illetve a 2201/2003/EK rendelet 18. cikke) azonban kifejezetten hivatkozik a kézbesítési rendeletre a joghatóság bírósági vizsgálata kapcsán, amiből az következik, hogy a házassági perekben és a szülői felelőséggel kapcsolatos jogvitákban is alkalmazni kell ezt a rendeletet. A kézbesítés rendelet szabályait alkalmazni kell továbbá a 805/2004/EK rendelet esetén is. Nem terjed ki ugyanakkor a rendelet tárgyi hatálya arra az esetre, ha a címzett ismeretlen helyen van, erre nézve a nemzeti eljárásjogok szabályai az irányadók.
A jogszabály szigorú formai követelményeket előíró rendelkezései azt szolgálják, hogy a másik tagállamban élő peres félhez biztosan eljusson a bírósági irat úgy, hogy legyen elég ideje felkészülnie a védekezésre.
A rendelet négyféle lehetőséget nyújt az iratoknak a más tagállamban lakó fél részére történő kézbesítésére, amelyek közül az eljáró bírónak kell döntenie, célszerűségi szempontok figyelembevételével: áttevő és átvevő intézmények (2. cikk) által, konzuli vagy diplomáciai úton (12. cikk), diplomáciai vagy konzuli képviselet által (13. cikk), postai úton (14. cikk).
Legfontosabb újdonsága, hogy a 14. cikk alapján az eljáró bíróság közvetlenül, postai úton kézbesíthet iratokat a másik tagállamban lakó félnek, tekintet nélkül annak állampolgárságára. Ebben az esetben be kell tartani azonban azokat a feltételeket, amelyeket a címzett lakóhelye szerinti tagállam a közvetlen postai út igénybevételéhez előírt. Ezen előírások megtalálhatók a http://ec.europa.eu/justice_home/judicialatlascivil honlapon.
Emellett megmarad a hagyományosnak tekinthető, a címzett lakóhelye szerinti tagállam illetékes bíróságához intézett jogsegély útján történő kézbesítés lehetősége is a rendelet 4-11. cikkei alapján. Ebben az esetben az eljáró magyar bírónak az Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium Nemzetközi Magánjogi Főosztályának kell megküldenie a kézbesítendő iratot. A jogsegélykérelemre rendszeresített nyomtatvány kitöltéséről ilyenkor az Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium gondoskodik.
A rendelet nem rangsorolja az egyes kézbesítési formákat, azok bármelyike alkalmas a bírósági iratok szabályszerű kézbesítésére. Ezt a következtetést az EuB vonta le a C-473/04. sz. Plumex kontra Young Sports NV ügyben hozott ítéletében. A konkrét ügyben a portugáliai székhelyű Plumex társaság portugáliai címére kézbesítették a belga elsőfokú bíróságnak az e társaság és a Young Sports NV között folyamatban lévő eljárásban hozott határozatát. A kézbesítés intézményközi továbbítással is, és postai úton is megtörtént. A Plumex fellebbezéssel élt ezen elsőfokú ítélet ellen. A másodfokú bíróság e fellebbezést elkésettség miatt elutasította, azzal az indokolással, hogy a nemzeti eljárásjogi törvényben írt fellebbezési határidő letelt, mivel e határidő kezdőnapja az első szabályszerű kézbesítés, azaz jelen esetben a postai kézbesítés napja.
Ezen elutasító határozat ellen a Plumex jogorvoslattal élt a Hof van Cassatie (semmítőszék) előtt, előadva, hogy a rendeletet akként kell értelmezni, hogy a kézbesítés fő módja az intézményközi továbbítás, amely megelőzi a postai kézbesítést. Így a fellebbezési határidőt e fő kézbesítésnek a postai kézbesítésnél későbbi időpontjától kezdve kell számítani, mivel a postai kézbesítés csupán másodlagos jellegű. Ebben a helyzetben a Hof van Cassatie felfüggesztette az eljárást, és előzetes döntéshozatal céljából az EuB-hoz fordult.
Az EuB indokolása szerint a rendelet szövegében semmi nem utal a kézbesítési módok közötti esetleges hierarchiára. Sem a rendelet preambulum-bekezdései, sem rendelkezései nem említik, hogy valamely - a rendelet részletszabályaival összhangban alkalmazott - továbbítási vagy kézbesítési mód alacsonyabb rendű lenne az intézményközi továbbításnál. A rendelet szelleméből és célkitűzéséből adódóan a rendelet célja az, hogy a címzettek jogos érdekeinek figyelembevételével biztosítsa a bírósági iratok kézbesítésének hatékony teljesítését. Márpedig ha elvben a rendeletben szereplő valamennyi kézbesítési mód alkalmas ezen érdekek biztosítására, akkor e célkitűzésre figyelemmel ezek közül bármelyik, illetve egyidejűleg akár kettő vagy több - az adott ügy körülményei folytán a legcélszerűbb és legmegfelelőbb - kézbesítési mód alkalmazása is elképzelhető.
Mivel az intézményközi továbbítással történő és a postai kézbesítés között nincs alá-, fölé rendeltség, ebből következik, hogy a valamely módon teljesített kézbesítés szabályszerű megtörténtéhez fűződő joghatásokat a később más módon teljesített kézbesítés sikerétől függetlenül kell figyelembe venni, különben a lényegüktől fosztanánk meg a rendelet kézbesítési módokat szabályozó rendelkezéseit. A rendelet második preambulum-bekezdésének értelmében a rendelet célja az, hogy a kézbesítés során meggyorsítsa a bírósági iratok továbbítását, és így a bírósági eljárások lefolytatását. Ha az eljárási határidő számításakor az irat kérdéses kézbesítései közül a korábbit kell figyelembe venni, akkor az irat címzettjének, akire ez a határidő vonatkozik, hamarabb kell az eljárási cselekményt elvégeznie, ami lehetővé teszi, hogy a hatáskörrel rendelkező bíróság hamarabb hozzon határozatot.
E megfontolások összességéből az következik, hogy a rendeletnek megfelelő különböző kézbesítési módok egyidejű alkalmazása esetén az elsőként megtörtént kézbesítést kell figyelembe venni. A rendelet egyetlen szabálya sem zárja ki e megközelítésnek az intézményközi továbbítással történő és a postai kézbesítés viszonyában való alkalmazását. Így e két kézbesítési mód egyidejű alkalmazása esetén a kézbesítés megtörténtéhez kötődő eljárási határidő kezdő időpontjának meghatározásakor a postai kézbesítés időpontját kell figyelembe venni, ha az történt először. E következtetés semmiképpen nem sérti a bírósági irat címzettjének érdekeit, mivel az első szabályszerű kézbesítés teszi lehetővé számára, hogy ténylegesen tudomást szerezzen az iratról, és elegendő idővel rendelkezzék az eljárási cselekmény elvégzéséhez. Márpedig az, hogy később ugyanezt a bírósági iratot más módon is kézbesítik neki, semmit nem változtat azon, hogy e követelmények már a korábbi kézbesítéssel is teljesültek.
A magyar törvényalkotó a 2003. évi XXX. törvénnyel módosította a Pp.-t, többek között erre a rendeletre is tekintettel. A Pp. 135. § (1) bekezdése a tárgyaláson való meg nem jelenés esetére a mulasztás jogkövetkezményeinek alkalmazását írja elő, amennyiben a keresetlevelet egy másik tagállamba a rendelet alapján kellett kézbesíteni, de a kézbesítés megtörténtéről kézbesítési igazolás nem érkezett vissza, feltéve, hogy a rendelet 19. cikk (2) bekezdésének a)-c) pontjában foglalt feltételek fennállnak.
A Pp. 136/A. § (3) bekezdése pedig a bírósági meghagyás kibocsátásának azon sajátos esetét szabályozza, amikor azt olyan alperessel szemben kell alkalmazni, akinek a rendelet szabályai alapján kézbesítették a keresetlevelet.

Irat átvételének megtagadása

A rendelet 8. cikke arra az esetre, ha áttevő és átvevő intézmény útján kerül az irat kézbesítésre, megadja a lehetőséget a címzettnek arra nézve, hogy megtagadhassa a kézbesítendő irat elfogadását, ha az nem a következő nyelvek egyikén került megszövegezésre: az átvevő tagállam hivatalos nyelve vagy, amennyiben annak a tagállamnak több hivatalos nyelve is van, a kézbesítés foganatosítási helyének hivatalos nyelve vagy hivatalos nyelveinek egyike; az áttevő tagállamnak olyan nyelve, amelyet a címzett megért.
E rendelet ezen szabálya volt vitás a C-443/03. sz. Götz Leffler kontra Berlin Chemie AG-ügyben. Az előterjesztő nemzeti bíróság azt a kérdést tette fel az EuB-nak, hogyha ha a címzett megtagadja az irat átvételét, mert e rendelkezés nyelvhasználati szabályai nem teljesültek, a feladónak van-e lehetősége a mulasztás orvoslására.
Az EuB ítéletében abból indult ki, hogy a rendelet 8. cikke nem határoz meg semmilyen jogkövetkezményt arra az esetre, ha az irat címzettje megtagadja annak átvételét azon okból, hogy az nem az átvevő tagállam hivatalos nyelvén vagy egy olyan nyelven került megszövegezésre, amelyet a címzett megért. A rendelet más rendelkezései azonban, illetve a (2) és a (6)-(9) preambulum-bekezdésben meghatározott, az irattovábbítás gyorsaságának és hatékonyságának biztosítására irányuló célkitűzés, illetve a hatékony érvényesülés célkitűzése, amely a rendelet 5. és 8. cikke által biztosított azon lehetőségben is felismerhető, hogy az iratot nem kell az átvevő tagállam hivatalos nyelvére lefordíttatni, azt támasztják alá, hogy kizárt az irat semmissége, ha azt a címzett amiatt utasította vissza, mert nem az említett nyelven vagy nem az áttevő tagállamnak olyan nyelvén került megszövegezésre, amelyet a címzett megért, valamint hogy biztosítani kell a lehetőséget a fordítás hiányának orvoslására.
Ezt követően megállapította az EuB, hogy a rendelet egyetlen olyan rendelkezést sem tartalmaz, amely az irat semmisségét írná elő abban az esetben, ha azt a címzett az irat átvételét az említett rendelet 8. cikkében foglaltak be nem tartása miatt megtagadja. Ellenkezőleg, ha a rendelet nem is határozza meg pontosan az irat átvétele megtagadásának jogkövetkezményeit, legalábbis több rendelkezése arra enged következtetni, hogy van lehetőség a fordítás hiányának orvoslására. Ennélfogva a "fordítást igénylő iratok" kifejezés előfordulása a rendelet 8. cikkének (2) bekezdésében azt jelenti, hogy a címzettnek lehetősége van arra, hogy az irat fordítását kérje, ebből kifolyólag a feladónak pedig arra, hogy a kért fordítás megküldésével orvosolja az irat lefordításának hiányát. Ez a kifejezés ugyanis különbözik a rendelet 6. cikkének (2) és (3) bekezdésében használt "továbbított iratok" kifejezéstől, amely az áttevő intézmény által továbbított iratok összességére vonatkozik, és nem csak azok némelyikére. Hasonlóképpen, a kézbesítés vagy közlés teljesítését vagy teljesítése hiányát igazoló, a rendelet 10. cikke alapján készült formanyomtatványban az irat átvételének nyelvhasználattal kapcsolatos okból történő megtagadása nem szerepel a kézbesítés vagy közlés hiányát eredményező okként, hanem ezt a megjegyzést külön helyen szerepelteti. Ez arra enged következtetni, hogy az irat átvételének megtagadását nem lehet a kézbesítés vagy közlés hiányának tekinteni.
Másfelől - mutatott rá az EuB -, ha feltételezzük, hogy e megtagadás soha nem orvosolható, ez a feladó jogait sértené azáltal, hogy a feladó soha nem kockáztatná meg lefordítatlan irat küldését, ami a rendelet, és különösen az iratok lefordítására vonatkozó rendelkezéseinek hasznát is megkérdőjelezné, amely rendelkezések pedig az iratok gyors továbbítására irányuló célkitűzés megvalósítását segítik elő. Ezzel az értelmezéssel szemben nem lehet sikerrel állítani, hogy az irat átvétele megtagadásának következményeit a nemzeti jog alapján kell meghatározni. Ha ugyanis a nemzeti jogra lenne bízva annak eldöntése, hogy egyáltalán elvi lehetőséget ad-e az irat lefordítása hiányának orvoslására, ez teljesen megakadályozná a rendelet egységes alkalmazását, mivel nem kizárt, hogy a tagállamok e tekintetben eltérő megoldásokat írnak elő.
Mindezen indokok alapján az EuB álláspontja szerint a rendelet 8. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy ha a címzett megtagadta az irat átvételét azon okból, hogy az nem az átvevő tagállam valamelyik hivatalos nyelvén vagy nem az áttevő tagállam olyan nyelvén került megszövegezésre, amelyet a címzett megért, a feladónak a kért fordítás megküldésével lehetősége van a mulasztás orvoslására.

Az Európai Parlament és a Tanács 1393/2007/EK rendelete (2007. november 13.) a tagállamokban a polgári és kereskedelmi ügyekben a bírósági és bíróságon kívüli iratok kézbesítéséről (iratkézbesítés), és az 1348/2000/EK tanácsi rendelet hatályon kívül helyezéséről

Ez az új rendelet teljes egészében hatályon kívül helyezi a kézbesítést ez idáig szabályozó 1348/2000/EK rendeletet, meghagyva ugyanakkor annak legfontosabb eredményeit. Legfontosabb újítása ezen közösségi jogszabálynak, hogy még inkább egyszerűsíti a másik tagállam területére postai úton történő kézbesítés szabályait. Míg ugyanis a 1348/2000/EK rendelet a tagállamok számára megadta annak lehetőségét, hogy általuk meghatározott feltételek megléte esetén lehessen csak postai úton a saját területükre más tagállamból kézbesíteni, addig az új rendelet 14. cikke általános szabállyá emeli azt, hogy bármely tagállam tértivevényes ajánlott levélben vagy ennek megfelelő módon kézbesíthet bírósági iratokat másik tagállamban lakóhellyel rendelkező személyek részére közvetlenül, postai szolgáltatások útján.
E rendelet - 26. cikke alapján - 2008. november 13-án lépett hatályba.
Az 1393/2007/EK rendelet alapján a magyar bíróságok a korábbiaktól eltérően nem az Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium közvetítésével, hanem közvetlenül küldik meg a más EU-tagállamba irányuló kézbesítési kérelmeket a kézbesítés helye szerinti állam illetékes átvevő intézményeinek, illetve fogadják a külföldi bíróságoktól és más hatóságoktól érkező kérelmeket.
Az Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium a továbbiakban is ellátja a rendelet magyar központi hatóságának 3. cikkben megállapított feladatait, azaz tájékoztatja a rendelet alkalmazásában részt vevő bíróságokat, hatóságokat, a rendelet alkalmazásával kapcsolatos információkról, közreműködik a kézbesítendő iratok továbbítása során felmerülő nehézségek megoldásában és kivételes esetekben az áttevő intézmény kérésére kézbesítési kérelmet továbbítja az illetékes átvevő intézményhez.
A rendelet gyakorlati alkalmazásához szükséges információk elérhetőek a Polgári ügyek Európai Igazságügyi Atlaszán:
http://ec.europa.eu/justice_home/judicialatlascivil/html/index_hu.htm

A rendelet időbeli és területi hatálya

Az 1393/2007/EK 2008. november 13-tól alkalmazandó, e nappal az 1348/2000/EK rendelet hatályát veszti. Az EU-tagállamok (kétoldalú egyezmény alapján beleértve Dániát is) egymás közötti viszonylatában a rendelet szabályozza a polgári és kereskedelmi ügyekben keletkezett iratok kézbesítését. A rendelet területi hatálya azonban a tagállamoknak csak az Európai Közösség létrehozásáról szóló Szerződés hatálya alá tartozó területeire terjed ki. Így az alábbi területekre nem terjed ki a rendelet hatálya:
- Ciprus török része,
- Dánia esetében: Feröer-szigetek,
- az Egyesült Királyság esetében: Anguilla, Bermuda-szigetek, Kajmán-szigetek, Falkland-szigetek, Guernsey, Man, Jersey, Montserrat, Pitcairn, St-Helen, Turk és Caicos-szigetek, Brit-Virgin-szigetek
- Franciaország esetében: Mayotte, Új-Kaledónia, Francia-Polinézia, Saint-Pierre és Miquelon, Wallis és Futuna (kiterjed viszont Franciaország tengerentúli megyéire, így Guadeloupe-ra, Guyane-re, Martinique-re és Réunionra),
- Hollandia esetében: Holland-Antillák és Aruba.

A rendelet tárgyi hatálya

A rendelet polgári és kereskedelmi ügyekben alkalmazandó, a rendelet a polgári és kereskedelmi ügy fogalmát azonban nem határozza meg, de kizárja e körből az adó-, vám- és közigazgatási ügyeket, illetve a közhatalom gyakorlása során történt cselekményekért és mulasztáskért való állami felelősséggel kapcsolatos eljárásokat. Egyébiránt e tekintetben az Európai Közösségek Bíróságának (EB) joggyakorlata szolgálhat iránymutatásul, illetve a polgári ügyekben történő igazságügyi együttműködés területén elfogadott egyéb rendeletek is segítséget nyújthatnak. Az EB joggyakorlata állandó abban a tekintetben, hogy a polgári igazságügyi együttműködés keretében elfogadott jogi eszközök esetében a "polgári és kereskedelmi" ügy fogalmát autonóm módon, a tagállamok belső jogától függetlenül kell értelmezni. Erre tekintettel a rendelet alkalmazása szempontjából olyan ügyek is minősülhetnek polgári vagy kereskedelmi ügyeknek, amelyek az egyes tagállamok belső jogában nem tartoznak e körbe. Az olyan eljárások, amelyben egy olyan állami hatóság áll szemben egy magánféllel, amely közhatalmi jogosítványai gyakorlása körében járt el, az Európai Bíróság gyakorlata alapján nem tartoznak a polgári és kereskedelmi ügyek körébe.
Nem tartalmaz definíciót a rendelet a bírósági és a bíróságon kívüli irat fogalmára sem. Erre vonatkozóan az egyes tagállamok nyilatkozatot tehetnek, hogy a területükön keletkezett milyen iratok tartoznak a rendelet hatálya alá (lásd a
http://ec.europa.eu/justice_home/judicialatlascivil/html/ds_otherinfostate_hu.jsp oldalon, a "Gyűjtemény" rovat alatt). Magyarország az alábbi nyilatkozatot tette például:
- Bírósági iratok az olyan iratok, melyeket polgári vagy kereskedelmi ügyben folyó bírósági eljárásokban kell kézbesíteni.
- Bíróságon kívüli iratok az olyan iratok, melyeket polgári vagy kereskedelmi ügyben folyó bíróságon kívüli eljárásban kell kézbesíteni. Ide tartoznak például a közjegyzői okiratok, gyámhatósági iratok vagy a földhivatali iratok.
A rendelet nem alkalmazható, amennyiben nem ismert a címzett címe [1. cikk (2) bekezdése]. A rendelet a lakcímkutatás lehetőségéről nem rendelkezik.

A rendelet által szabályozott kézbesítési módok

A rendelet az iratok kézbesítésére vonatkozóan az alábbi módokat állapítja meg:
- Az iratok kézbesítésének egyik módja a rendelet 2-7. cikke alapján az áttevő és az átvevő intézmények közreműködésével történő kézbesítés.
- További kézbesítési mód a rendelet 14. cikke alapján a közvetlen postai úton történő kézbesítés a címzett részére.
- A rendelet 13. cikke alapján lehetőség van továbbá arra is, hogy a kézbesítés diplomáciai vagy konzuli képviselő közreműködésével történjen, de kényszer alkalmazása nélkül.
- A rendelet 15. cikke lehetővé teszi az ún. közvetlen kézbesítést is (amikor az eljárásban érintett fél közvetlenül küldi meg a kézbesítendő iratot a másik tagállamban kézbesítésre jogosult hivatalos személynek), ugyanakkor ez az intézmény magyar jogban ismeretlen, így a 15. cikk Magyarországon nem alkalmazható.

Fordítás (8. cikk)

A rendelet 8. cikkének (1) bekezdése értelmében a címzett megtagadhatja a kézbesítendő irat átvételét a kézbesítés alkalmával, illetve az iratnak a kézbesítéstől számított egy héten belül történő visszaküldésével, ha az nem a következő nyelvek egyikén került megszövegezésre, és nem mellékeltek hozzá fordítást ezen nyelvek egyikén:
a) olyan nyelv, amelyet a címzett megért;
vagy
b) az átvevő tagállam hivatalos nyelve vagy, amennyiben annak a tagállamnak több hivatalos nyelve is van, a kézbesítés helyének hivatalos nyelve vagy hivatalos nyelveinek egyike.
Belgiumban a kézbesítés helye szerint francia, holland (flamand) vagy német lehet a hivatalos nyelv. Az egyes településeken figyelembe veendő hivatalos nyelvek az illetékes átvevő intézmények keresésekor megjelenített listán kerülnek feltüntetésre, az alábbiak szerint: fr - francia, nl - holland (flamand), de - német (a keresés az alábbi oldalon végezhető:
http://ec.europa.eu/justice_home/judicialatlascivil/html/ds_searchmunicipality_hu.jsp#statePage0
A 8. cikket a kézbesítés mindegyik módjának alkalmazása esetén be kell tartani, e jogáról a címzettet minden esetben tájékoztatni kell. Az e jog biztosításával összefüggő feladatokat és a gyakorlásához kapcsolódó részleteket ld. VI. pont 4) alpontja alatt az egyes formanyomtatványok kitöltésével kapcsolatos részben.
E rendelkezés alapján fordítás csatolása nem kötelező, de a címzett ebben az esetben jogosult az irat átvételének megtagadására, kivéve, ha irat kiállításának nyelvét ismeri.

A kézbesítés költsége (11. cikk)

A rendelet alapján a kézbesítési kérelmek teljesítése főszabály szerint ingyenes. A rendelet 11. cikkének (2) bekezdése alapján azonban a kézbesítés kérelmezője köteles azon személyek tevékenységével kapcsolatban felmerült költségeket megtéríteni, akik az adott tagállam joga szerint jogosultak az iratok kézbesítésére (ilyenek például Franciaországban vagy a Benelux-államokban a bírósági végrehajtók). Az érintett tagállamoknak a kézbesítési díjára egy egységes díjat kell megállapítani, amely az alábbi oldalon található meg:
http://ec.europa.eu/justice_home/judicialatlascivil/html/ds_otherinfostate_hu_hu.jsp
Az eddigi gyakorlat változó a tekintetben, hogy az átvevő intézmény előzetesen vagy utólag kéri a kézbesítés díjának megtérítését.
A kézbesítés díjának banki átutalással történő megfizetése a külföldi átvevő intézmény alábbi banki adatai ismeretében lehetséges, amelyeket szükség esetén be kell szerezni az átvevő intézménytől:
- számlatulajdonos neve,
- számlevezető bank neve, címe,
- számlavezető bank BIC- (SWIFT) kódja,
- a bankszámla IBAN-száma.
Az átutalás teljesítésekor az átutalás azonosíthatósághoz célszerű a közlemény rovatban feltüntetni az átvevő intézmény ügyszámát és/vagy a címzett nevét. Fontos, hogy az átvevő intézményhez a kézbestés teljes díja érkezzen meg, azt az átutalás költségei ne terheljék!

A határidők számítása

A rendeletben előírt időtartamok és határidők számításánál az időtartamokra, időpontokra és határidőkre vonatkozó szabályok meghatározásáról szóló, 1971. június 3-i 1182/71/EGK, Euratom tanácsi rendeletet kell alkalmazni.

A kézbesítéssel kapcsolatos gyakorlati feladatok és a formanyomtatványok kitöltése

A rendelet szerinti formanyomtatványok on-line módon is kitölthetőek az alábbi oldalon, ahol a magyar nyelvű nyomtatványt a program a kitöltést követően a megkeresett állam által elfogadott nyelvre fordítja (csak a nyomtatványt, a kitöltött részeket nem), majd az így létrehozott pdf formátumú dokumentum elmenthető, illetve nyomtatható:
http://ec.europa.eu/justice_home/judicialatlascivil/html/ds_fillingroms_hu.htm

Kézbesítés az áttevő és az átvevő hatóságok közreműködésével

Az áttevő intézményi feladatok (kimenő kézbesítési kérelmek)

Az áttevő intézmény a kézbesíteni iratot a kézbesítés helye szerinti tagállam illetékes átvevő hatóságának közvetlenül küldi meg, a rendelet mellékletében megtalálható "Iratok kézbesítésére irányuló kérelem" formanyomtatvánnyal [4. cikk (3) bekezdés].
A kérelem és az iratok továbbításának az egyes tagállamok által elfogadott módjait ld. az alábbi oldalon
http://ec.europa.eu/justice_home/judicialatlascivil/html/ds_otherinfostate_hu.jsp
E módokkal kapcsolatos alapvető követelmény, hogy "az átvett irat tartalma helyesen és megbízhatóan tükrözi az elküldött iratot, és a benne lévő összes információ könnyen olvasható" [4. cikk (2) bekezdés].
A kézbesítési kérelem mellé nem szükséges csatolni a 715/A. rksz. tértivevényt.
A formanyomtatványt a megkeresett tagállam hivatalos nyelvén vagy az adott tagállam elfogadott másik nyelven kell kitölteni [4. cikk (3) bekezdés]. Az egyes tagállamok által megjelölt nyelvek megtalálhatóak itt:
http://ec.europa.eu/justice_home/judicialatlascivil/html/ds_otherinforstate_hu.jsp.
A megkeresett átvevő intézmény a kézbesítés teljesítését vagy elmaradásának okát az "Igazolás az iratok kézbesítéséről vagy a kézbesítés elmaradásáról" formanyomtatvány felhasználásával közli az áttevő bírósággal [10. cikk (1) bekezdés]. A nyomtatvány értelmezését ld. később.

Átvevő intézményi feladatok (bejövő kézbesítési kérelmek)

A Magyarország által tett nyilatkozat értelmében a magyar bíróságok a külföldön postai úton, faxon vagy e-mailben küldött kérelmet teljesítik. Magyarország a formanyomtatványok kitöltése nyelveként a magyar mellett az angol, a német és a francia nyelvet fogadja el.

Intézkedések a kérelem átvételét követően

Az átvevő intézmény a kérelem átvételétől számított hét napon belül visszaigazolást küld az áttevő intézménynek, megerősítve az irat átvételét [6. cikk (1) bekezdés]. Ehhez a bíróság az "Átvételi elismervény" nyomtatványt használja, amelyet a lehető leggyorsabb módon küldi meg. A formanyomtatványt a megkereső tagállam hivatalos nyelvén vagy az adott tagállam elfogadott másik nyelven kell kitölteni [4. cikk (3) bekezdés]. Az egyes tagállamok által megjelölt nyelvek megtalálhatóak itt:
http://ec.europa.eu/justice_home/judicialatlascivil/html/ds_otherinfostate_hu.jsp
Amennyiben a kézbesítési kérelem a továbbított információk vagy iratok alapján nem teljesíthető, az átvevő intézmény a lehető leggyorsabb módon érintkezésbe lép az áttevő intézménnyel a hiányzó információk vagy iratok beszerzése érdekében [6. cikk (2) bekezdés].
Ha a kérelmezett kézbesítés nyilvánvalóan nem tartozik e rendelet hatálya alá, vagy ha az előírt alaki feltételek teljesítésének elmulasztása lehetetlenné teszi a kézbestést, a kérelmet és a továbbított iratokat az átvételt követően azonnal vissza kell küldeni az áttevő intézményhez az "Értesítés a kérelem és az irat visszaküldéséről" formanyomtatvány felhasználásával [6. cikk (3) bekezdése]. A formanyomtatványt a megkereső tagállam hivatalos nyelvén vagy az adott tagállam elfogadott másik nyelven kell kitölteni [4. cikk (3) bekezdés]. Az egyes tagállamok által megjelölt nyelvek megtalálhatóak itt:
http://ec.europa.eu/justice_home/judicialatlascivil/html/ds_otherinfostate_hu.jsp
Amennyiben a megkeresett bíróság nem illetékes, a kérelmet és mellékleteit továbbküldi az illetékes bíróságnak, és erről az áttevő intézményt az "Értesítés a kérelemnek és az iratnak a megfelelő átvevő intézményhez történő ismételt továbbításáról" nyomtatvány felhasználásával értesíti [6. cikk (4) bekezdés]. A formanyomtatványt a megkereső tagállam hivatalos nyelvén vagy az adott tagállam elfogadott másik nyelven kell kitölteni [4. cikk (3) bekezdés]. Az egyes tagállamok által megjelölt nyelvek megtalálhatóak itt:
http://ec.europa.eu/justice_home/judicialatlascivil/html/ds_otherinfostate_hu.jsp
Az illetékes átvevő intézmény a kérelem átvételéről hét napon belül értesíti az áttevő intézményt, amelyhez az "Értesítés az átvevő intézmény részére a megfelelő illetékes átvevő intézmény általi átvételről" formanyomtatványt használja [6. cikk (4) bekezdés]. A formanyomtatványt a megkereső tagállam hivatalos nyelvén vagy az adott tagállam elfogadott másik nyelven kell kitölteni [4. cikk (3) bekezdés]. Az egyes tagállamok által megjelölt nyelvek megtalálhatóak itt:
http://ec.europa.eu/justice_home/judicialatlascivil/html/ds_otherinfostate_hu.jsp

Intézkedés a kézbesítés iránt

A bíróság a rendelet rendelkezéseinek megfelelő jogsegélykérelem alapján intézkedik az iratok kézbesítéséről. Az iratokat főszabály szerint a hivatalos iratok kézbesítésére vonatkozó belföldi jogszabályok szerint, a 79/2004. (IV. 19.) Korm. rendelet 4. melléklete szerinti "Tértivevény külföldi hivatalos irat belföldi kézbesítéséhez" tértivevénnyel megküldi az illetékes postahivatalnak a kézbesítés foganatosítása iránt. Amennyiben a külföldi hatóság a kézbesítés valamely különös módját kéri, és az a magyar joggal összeegyeztethető, a bíróságnak a kérelemnek megfelelően jár el.
Amennyiben a kézbesítés a kérelem átvételétől számított egy hónapon belül nem volt teljesíthető, a bíróság az áttevő intézményt erről az "Igazolás az iratok kézbesítéséről vagy a kézbesítés elmaradásáról" formanyomtatvány 13. pontjának megjelölésével értesíti. Természetesen a kézbesítés iránt az egy hónap elteltével is el kell járni (kivéve, ha a kérelem 6.2. pontjában megjelölt időpont eltelt.).

Intézkedés a kézbesítést követően

A postahivataltól visszaérkező tértivevény alapján a bíróság megállapítja, hogy a magyar jog szabályai szerint a kézbesítésre joghatályosan sor került-e, vagy annak mi volt az akadálya.
Kézbesítés teljesítéséről vagy annak akadályáról a rendelet melléklete szerinti "Igazolás az iratok kézbesítéséről vagy a kézbesítés elmaradásáról" formanyomtatvány felhasználásával igazolást állít ki, amelyet megküld az áttevő intézménynek [10. cikk (1) bekezdése]. A formanyomtatványt a megkereső tagállam hivatalos nyelvén vagy az adott tagállam elfogadott másik nyelven kell kitölteni. [4. cikk (3) bekezdés].
Az egyes tagállamok által megjelölt nyelvek megtalálhatóak itt:
http://ec.europa.eu/justice_home/judicialatlascivil/html/ds_otherinfostate_hu.jsp
A formanyomtatványhoz a bíróság mellékeli a tértivevényt vagy a jogsegélykérelem teljesítésével kapcsolatban keletkezett egyéb iratot.

Kézbesítés postai szolgáltatások útján

A rendelet 14. cikke alapján a bíróság a kézbesítendő iratot postai úton kézbesítheti az alábbi feltételekkel:
- tértivevényes ajánlott levélben vagy ennek megfelelő egyéb módon történik a küldemény megküldése,
- az iratot küldő bíróság a rendelet II. mellékletében foglalt "A címzett tájékoztatása az iratátvétel megtagadásához való jogáról" szóló formanyomtatvány felhasználásával tájékoztatja a címzettet az irat átvételének megtagadásához való jogáról, ha a 8. cikk alkalmazásának helye van.
Az iratokat a bíróság a nemzetközi postaforgalomban szokásos módon (nemzetközi - "rózsaszín" - tértivevénnyel) közvetlenül a címzett címére küldi meg a külföldi hatóságok közreműködésének igénybevétele nélkül.
A rendelet 9. cikkének (3) bekezdésére figyelemmel a kézbesítés helye szerinti állam joga irányadó a kézbesítés időpontjára.
Amennyiben a címzett a 8. cikk alapján megtagadja az irat átvételét, az iratot a kézbesítéstől számított egy héten belül küldheti vissza az iratot megküldő bíróságnak.

Kézbesítés a megkereső állam konzuli vagy diplomáciai képviselői által

A rendelet 13. cikke lehetővé teszi, hogy a megkereső tagállam konzuli vagy diplomáciai képviselői kézbesítsenek iratokat más EU-tagállamban lévő címzettek számára. E lehetőség az alábbi korlátozásokkal vehető igénybe:
- nincs helye kényszer alkalmazásának,
- a tagállamok nyilatkozhatnak, hogy csak abban az esetben engedik meg területükön az ilyen kézbesítést, ha a címzett a küldő állam állampolgára (e nyilatkozatok megtalálhatóak itt:
http://ec.europa.eu/justice_home/judicialatlascivil/html/ds_otherinfostate_hu.jsp
- a konzuli vagy diplomáciai képviselő a rendelet II. mellékletében foglalt "A címzett tájékoztatása az iratátvétel megtagadásához való jogáról" szóló formanyomtatvány felhasználásával tájékoztatja a címzettet az irat átvételének megtagadásához való jogáról, ha a 8. cikk alkalmazásának helye van. Az iratot a jog gyakorlása esetén a címzett a konzuli, diplomáciai képviselőhöz juttatja vissza.
Megjegyzendő, hogy e kézbesítési mód a rendelet által szabályozott más kézbesítési módokhoz hasonlóan sokkal lassabb elintézést tesz lehetővé, másrészt az esetek nagy részében a konzuli, diplomáciai képviselő is postai úton továbbítja az iratot.
Amennyiben a bíróság mégis a kézbesítésnek ezt az útját választja az iratokat az Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium Polgári Jogi Kodifikációs és Nemzetközi Magánjogi Osztályának kell a Külügyminisztériumhoz történő továbbítás végett megküldeni.

Az irat átvételének megtagadásához való jog gyakorlásával kapcsolatos kérdések (8. cikk)

A címzettet e jogáról a rendelet II. melléklete szerinti formanyomtatványon kell értesíteni (a melléklet valamennyi uniós nyelven tartalmazza a tájékoztató szövegét, de az egyes esetekben elegendő lehet a kézbesítés helye szerinti állam hivatalos nyelvén vagy nyelvein, továbbá azon a nyelven csatolni, amelyen az eljárás adatai szerint a címezett ért). A tájékoztatót az átvevő intézmény, közvetlen postai kézbesítés (14. cikk) esetén a küldő bíróság, konzuli vagy diplomáciai képviselő általi kézbesítés (13. cikk) esetén a konzuli, diplomáciai képviselő csatolja a kézbesítendő irathoz.
A címzett az iratot az átvevő intézménynek, közvetlen postai kézbesítés (14. cikk) esetén a küldő bíróságnak, konzuli vagy diplomáciai képviselő általi kézbesítés (13. cikk) esetén a konzuli, diplomáciai képviselőnek küldheti vissza. Ezek nevét és elérhetőségeit a II. melléklet szerinti nyomtatványban meg kell adni.
A címzett a tájékoztató nyomtatványon megjelöli az általa értett nyelvet, nyelveket, majd keltezéssel és aláírással látja el, és a nyomtatványt az iratokkal együtt küldi vissza a megjelölt hatóságnak, személynek. (A rendelet alkalmazásának részletes technikai magyarázata megtalálható: www.irm.gov.hu/miniszterium/cikk/EU_tagallamokban_a_polgari_es_kereskedelmi_ugyekben_a_birosagi_es_birosagon_kivuli_iratok_kezbesiteserol)

Tanács 1206/2001/EK rendelete (2001. május 28.) a polgári és kereskedelmi ügyekben a bizonyításfelvétel tekintetében történő, a tagállamok bíróságai közötti együttműködésről

A kézbesítési rendelethez hasonlóan technikai jellegű előírások tartalmaz az 1206/2001/EK rendelet is, megkönnyítve ugyanakkor a külföldi elemet is tartalmazó tényállású ügyekben a másik tagállam területén történő bizonyítási cselekmény foganatosítását.
A rendelet két módon siet az ilyen ügyekben eljáró bírók segítségére. Az 1. cikk (1) bekezdésének a) pontja lehetővé teszi, hogy egy másik tagállam illetékes bíróságát kérje meg bizonyításfelvételre, míg ugyanezen rendelkezés b) pontja alapján egy másik tagállam területén közvetlenül folytathat le bizonyítást. A rendelet tárgyi hatálya ugyanakkor csak és kizárólag a polgári vagy kereskedelmi ügyekre terjed ki.
Mindkét esetben a rendelet mellékletét képző, meghatározott formanyomtatvány kitöltésével kell a másik tagállamot megkeresni, illetve tájékoztatni, amennyiben illetékességi területén közvetlenül kíván a perbíróság bizonyítási cselekményt foganatosítani. Fontos kézbesítési szabályt tartalmaz a 2. cikk, amelynek alapján a megkereséseket a bíróságoknak egymás között közvetlenül kell megküldeniük. A kérelem teljesítését a megkeresett bíróság csak a 14. cikkben taxatíve felsorolt esetekben tagadhatja meg: a kérelem az 1. cikk szerint nem tartozik e rendelet hatálya alá; vagy a kérelem végrehajtása a megkeresett bíróság tagállamának joga értelmében nem tartozik az igazságszolgáltatás feladatkörébe; vagy a megkereső bíróság a megkeresett bíróság kérelmét követő harminc napon belül nem teljesítette a megkeresett bíróság azon kérelmét, hogy a 8. cikk értelmében egészítse ki a kérelmet; vagy a megkereső bíróság a megkeresett bíróság által letételhelyezésre, illetve előlegfizetésre irányuló kérés közlését követő hatvan napon belül nem teljesítette a letételhelyezésre, illetve előlegfizetésre a 18. cikk (3) bekezdésének megfelelően tett kérést.
A végrehajtás ugyanakkor nem tagadható meg pusztán azon az alapon, hogy a megkeresett bíróság tagállamának joga szerint az adott tagállam bíróságai a kérdéses tárgyban különös joghatósággal rendelkeznek, illetve, hogy az adott tagállam joga nem jogosítja fel a tárgyban intézkedésre.
Amennyiben a megkeresett bíróság az említett okok valamelyikére hivatkozva megtagadja a kérelem teljesítését, a megkeresett bíróság erről a mellékletben szereplő "H" formanyomtatványon a kérelem átvételét követő hatvan napon belül tájékoztatja a megkereső bíróságot.
A megkereséseket az 5. cikk alapján a megkeresett tagállam hivatalos nyelvén, vagy - amennyiben az érintett tagállamnak több hivatalos nyelve van - a kérelmezett bizonyításfelvétel helyszínének hivatalos nyelvén, illetve hivatalos nyelveinek egyikén, vagy egyéb olyan nyelven kell megküldeni, amelynek elfogadását a megkeresett tagállam jelezte.

A megkereső bíróság által végzett közvetlen bizonyításfelvétel

Amennyiben egy bíróság kérelmezi, hogy más tagállamban közvetlenül bizonyítást folytathasson le, a mellékletben szereplő "I" formanyomtatványon kérelmet nyújt be a tagállam - 3. cikk (3) bekezdésében említett - központi szervének vagy hatáskörrel rendelkező hatóságának. Közvetlen bizonyításfelvételnek azonban csak akkor van helye, ha önkéntes alapon, kényszerítő intézkedések szükségessége nélkül végrehajtható.
Amennyiben a közvetlen bizonyítás szükségessé teszi valamely személy meghallgatását, a megkereső bíróság tájékoztatja az érintett személyt a kérelem teljesítésének önkéntes jellegéről. A tagállam központi szerve vagy hatáskörrel rendelkező hatósága a kérelem átvételét követő harminc napon belül a "J" formanyomtatvány felhasználásával tájékoztatja a megkereső bíróságot, hogy elfogadásra került-e a kérelem, és szükség esetén arról is, hogy tagállama joga szerint milyen feltételek mellett hajtható végre.
A központi szerv vagy a hatáskörrel rendelkező hatóság megtagadhatja a közvetlen bizonyításfelvételt, ha: a kérelem az 1. cikk értelmében nem tartozik e rendelet hatálya alá; a kérelem nem tartalmazza a 4. cikkben előírt összes szükséges információt; vagy a kérelmezett közvetlen bizonyításfelvétel ellentmond a tagállam jogrendjét meghatározó alapelveknek.

Az Európai Parlament és a Tanács 805/2004/EK rendelete (2004. április 21.) a nem vitatott követelésekre vonatkozó európai végrehajtható okirat létrehozásáról

Ez a rendelet jelenti az első áttörést a külföldi határozatok végrehajthatóvá nyilvánításának eddigi, külön eljárást előíró szabályain. Megteremti az európai végrehajtható okirat intézményét, és 5. cikkével főszabállyá teszi azt, hogy az egyik tagállamban ilyenként hitelesített határozatot a többi tagállamban végrehajthatóvá nyilvánítás nélkül el kell ismerni és végre kell hajtani.
Tárgyi hatálya az úgynevezett nem vitatott követelésekre vonatkozó határozatokra, bírósági egyezségekre és közokiratokra terjed ki. Nem terjed ki ugyanakkor az adó-, vám- vagy közigazgatási jogi ügyekre, illetve az állam felelősségére a közhatalom gyakorlása során történt cselekményekért és mulasztásokért ("acta iure imperii"), továbbá nem alkalmazható a következőkre sem: természetes személyek személyi állapota, jog- és cselekvőképessége, házassági vagyonjog, öröklési jog, beleértve a végrendeletek jogát is; csődeljárás, fizetésképtelen vállalatok vagy más jogi személyek felszámolásához kapcsolódó eljárások, csődegyezség, kényszeregyezség és hasonló eljárások; társadalombiztosítás; választottbíráskodás.

Nem vitatott követelés fogalma

A rendelet 3. cikkének értelmében követelést akkor kell nem vitatottnak tekinteni, ha: annak fennállását az adós a bírósági eljárás során kifejezett elismeréssel, illetve bíróság által jóváhagyott vagy az eljárás során a bíróság előtt kötött egyezséggel elfogadta; a bírósági eljárás során a származási tagállam joga szerinti eljárási szabályokkal összhangban az adós a követeléssel szemben nem emelt kifogást; miután a bírósági eljárás során korábban a követeléssel szemben kifogást emelt, ezt követően az adós nem jelent meg, illetve nem képviseltette magát a bírósági tárgyaláson, feltéve, hogy a származási tagállam joga szerint az ilyen magatartás a követelés vagy a hitelező által állított tények hallgatólagos elismerésének minősül; az adós azt közokiratban kifejezetten elismerte.

Európai végrehajtható okirat kiállítása

Az európai végrehajtható okirat annyiban egyszerűsíti meg a végrehajtást kérő helyzetét, hogy a származási tagállamban európai végrehajtható okiratként hitelesített határozatot a többi tagállamban a végrehajthatóvá nyilvánítás szükségessége és az elismerés megtámadhatóságának lehetősége nélkül el kell ismerni és végre kell hajtani. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy egy ilyen, az Európai Unió minden tagállamában "beváltható" okirat az adósi oldalon súlyos érdekeket veszélyeztet. A végrehajtás gyorsasága és hatékonysága, illetve az adós eljárási jogainak tiszteletben tartása közötti ellenérdekek mentén egyensúlyoz ezen jogintézmény közösségi szabályozása.
Az európai végrehajtható okirat kiállítása körében a rendelet kereteket ad meg, amiket a nemzeti eljárásjogi szabályoknak kell kitölteniük. A magyar törvényalkotó a 2005. évi XLI. törvénnyel módosította a Vht., s így annak 2005. június 4-től hatályos 31/C. § (6) bekezdése alapján az első fokon eljárt bíróságnak kell ezt az okiratot kiállítani. Az eljáró bíróságnak e körben a rendelet 6. és 24-25. cikkeire kell figyelemmel lennie.
Az európai végrehajtható okiratra vonatkozó tanúsítvány kiállításával szemben jogorvoslatnak nincs helye. A kiállítással kapcsolatban ugyanakkor lehetőség van kijavítás iránti kérelem, illetve visszavonás iránti kérelem benyújtására. Az előbbit mindkét fél, az utóbbit csak az adós veheti igénybe. A kijavítással kapcsolatban a rendelet 10. cikk (1) bekezdés a) pontja úgy fogalmaz, hogy így kell eljárni, amennyiben tárgyi tévedés folytán a határozat és a tanúsítvány között ellentmondás van. A visszavonással kapcsolatban pedig a 10. cikk (1) bekezdés b) pontja értelmében a rendelet azt a kötelezettséget támasztja, hogy ilyen határozatot kell hozni, ha az okiratot egyértelműen jogtalanul állították ki, tekintettel a rendeletben megállapított követelményekre. Mindkét jogorvoslati eszköz szabályozásában közös, hogy azok elbírálására a származási tagállam jogát kell alkalmazni. A Vht. ezzel kapcsolatban csak egy bekezdést tartalmaz: a 38/C. § (8) bekezdése értelmében a bíróság az európai végrehajtható okiratra vonatkozó tanúsítványt a 805/2004/EK rendelet 10. cikkében foglaltak alapján kérelemre kijavítja vagy visszavonja. A kijavításról és a visszavonásról szóló végzést kézbesíti a feleknek, akik a végzés ellen fellebbezhetnek.

Adós védelme

A végrehajtási eljárás gyorsítását célzó 805/2004/EK rendelet külön garanciális szabályokat tartalmaz az adós védelme érdekében, két oldalról megközelítve azt: egyrészt a 13-14. cikkekben taxatív módon felsorolja, hogy a tanúsítvány adós részére történő kézbesítése mikor számít szabályszerűnek, másrészt a 16-17. cikkekben az adós részére történő tájékoztatás tartalmi elemeit írja elő.
Az eljárást megindító irat vagy azzal egyenértékű irat kizárólag a következő módok valamelyikével kézbesíthető az adós részére: személyes kézbesítés, amelynél az átvétel dátumát tartalmazó átvételi elismervényt az adós aláírja; személyes kézbesítés a kézbesítést végző illetékes személy aláírásával ellátott irattal igazolva, amely megállapítja, hogy az adós átvette az iratot vagy jogosulatlanul visszautasította annak átvételét, valamint megadja a kézbesítés dátumát; postai kézbesítés, amelynél az átvétel dátumát tartalmazó átvételi elismervényt az adós aláírja és visszaküldi; elektronikus kézbesítés például faxon vagy e-mailben, amelynél az átvétel dátumát tartalmazó átvételi elismervényt az adós aláírja és visszaküldi. Nincs ugyanakkor hely e rendelet alkalmazási körében hirdetményi kézbesítésnek.
Annak biztosítása érdekében, hogy az adós megfelelő tájékoztatást kapjon a követelésről, az eljárást megindító iratnak vagy azzal egyenértékű iratnak tartalmaznia kell a 16. cikk alapján a következőket: a felek neve és címe; a követelés összege; amennyiben a követelés után kamatot igényelnek, a kamatláb és azon időszak, amelyre kamatot igényelnek, kivéve, ha a származási tagállam joga szerint a törvényes kamat automatikusan hozzáadódik a főköveteléshez; a követelés jogalapjának megjelölése.

Az Európai Parlament és a Tanács 861/2007/EK rendelete (2007. július 11.) a kis értékű követelések európai eljárásának bevezetéséről

Mivel az Európai Közösség célul tűzte ki, hogy fenntartja és továbbfejleszti a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térséget, amelyben biztosított a személyek szabad mozgása. egy ilyen térség fokozatos létrehozása érdekében szükséges a határokon átnyúló polgári ügyekben folytatott igazságügyi együttműködéssel kapcsolatos, és a belső piac megfelelő működéséhez szükséges intézkedések elfogadása. Az EKSz. 65. cikke c) pontjának megfelelően ezen intézkedések magukban foglalják a polgári eljárások megfelelő lefolytatását akadályozó tényezők kiküszöbölését is, szükség esetén a tagállamokban alkalmazandó polgári eljárási szabályok összeegyeztethetőségének előmozdításával. Ezt a célt szolgálták az előbbiekben már ismertetett jogforrások a joghatóság, a határozatok elismerése és végrehajtása, a kézbesítés és a bizonyításfelvétel tekintetében.
Általános tendenciának tűnik ugyanakkor, hogy számos tagállam a kis értékű követelésekre egyszerűsített polgári eljárásokat vezetett be (így Magyarország is a 2008. évi XXX. törvénnyel), mivel a perrel kapcsolatos költségek, időveszteségek és a perek bonyolultsága nem szükségszerűen arányosak a követelés értékével. Határokon átnyúló ügyek esetén a gyors és olcsó ítélethozatal akadályai hatványozottak, ezért szükségesnek mutatkozott egy európai eljárás bevezetése a kis értékű követelésekre ("kis értékű követelések európai eljárása"), melynek célja az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférés megkönnyítése. A különböző tagállamokban a hitelezők számára biztosított eljárásjogi eszközök működésével kapcsolatos egyenetlenségek következtében a belső piacon bekövetkező versenytorzulás olyan közösségi jogalkotást tesz szükségessé, amely az egész Európai Unióban egységes feltételeket biztosít a hitelezők és az adósok számára. Valamely, a kis értékű követelések európai eljárása alá tartozó követelés elbírálási költségeinek megállapításakor szükséges tekintettel lenni az egyszerűség, a gyorsaság és az arányosság elvére. Indokolt, hogy a felszámítandó költségekre vonatkozó adatok hozzáférhetőek legyenek a nyilvánosság számára, valamint hogy az ilyen költségek megállapításának módja átlátható legyen.
A kis értékű követelések európai eljárása, a költségek csökkentése mellett, egyszerűbbé teszi és felgyorsítja a határokon átnyúló ügyekben a kis értékű követelések elbírálását azzal, hogy a tagállamok belső joga szerinti, változatlanul fennmaradó lehetőségek mellett további fakultatív jogi eszközt kínál. A 861/2007/EK rendelet egyszerűsíti a kis értékű követelések európai eljárása keretében valamely másik tagállamban hozott határozatok elismerését és végrehajtását is. A jogszabály 2009. január 1-jén lépett hatályba az EU minden tagállamában - Dánia kivételével.

Tárgyi hatály

A rendelet létrehoz egy, a kis értékű követelések esetén alkalmazható európai eljárást (továbbiakban: kis értékű követelések európai eljárása), amelynek célja a határokon átnyúló, kis értékű követelésekkel kapcsolatos ügyek elbírálásának egyszerűsítése és felgyorsítása, továbbá a költségek csökkentése. A kis értékű követelések esetén alkalmazható európai eljárás a tagállami jogszabályok szerinti eljárások alternatívájaként áll a peres felek rendelkezésére.
A rendelet kiküszöböli továbbá azokat a közbenső eljárásokat, amelyek a kis értékű követelések európai eljárása keretében az egyik tagállamban hozott ítéletnek a többi tagállamban történő elismeréséhez és végrehajtásához szükségesek.
A rendelet alkalmazhatóságának két előfeltétele van. Az egyik, hogy a rendeletet - tekintet nélkül az eljáró bíróság jellegére - azokban a polgári és kereskedelmi ügyekben kell alkalmazni, amelyeknél a követelés értéke a keresetlevél hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bíróság általi kézhezvételekor nem haladja meg a 2000 euró összeget, az összes kamat, kiadás és költség nélkül.
A másik feltétel, hogy a jogvitának határokon átnyúlónak kell lennie. A rendelet alkalmazásában határokon átnyúló ügynek minősül az, amelyben legalább az egyik fél az eljáró bíróság székhelye szerinti tagállamtól eltérő tagállamban rendelkezik állandó lakóhellyel vagy szokásos tartózkodási hellyel. Az állandó lakóhelyet a 44/2001/EK rendelet 59. és 60. cikkével összhangban kell meghatározni. Annak meghatározásához, hogy határokon átnyúló ügyről van-e szó, a keresetlevélnek a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bírósághoz e rendelettel összhangban történő benyújtásának időpontja az irányadó.
Kivételt jelentenek az adó-, vám- és közigazgatási ügyek, valamint az államnak az államhatalom gyakorlása során hozott aktusai vagy elkövetett mulasztásai miatti felelősségére ("acta jure imperii") alapozott kérelmek, melyekre nem terjed ki a rendelet tárgyi hatálya.
További kivételek a rendelet tárgyi hatálya alól:
a) természetes személyek személyi állapota, jog- és cselekvőképessége;
b) házassági vagyonjogon, tartási kötelezettségeken, valamint végrendeleten és öröklésen alapuló jogok;
c) csődeljárás, fizetésképtelen társaságok vagy más jogi személyek felszámolására vonatkozó eljárások, csődegyezség, kényszeregyezség és hasonló eljárások;
d) szociális biztonság;
e) választottbíráskodás;
f) munkajog;
g) ingatlan bérlete, a pénzbeli követelésekre irányuló keresetek kivételével; vagy
h) a magánélet tiszteletben tartásához való jog és a személyiségi jogok megsértése, beleértve a rágalmazást is.

Az eljárás megindítása

A felperes a kis értékű követelések európai eljárását az I. mellékletben meghatározott egységesített "A" keresetlevél formanyomtatvány kitöltésével, és annak a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bírósághoz történő közvetlen - postai úton, illetve bármilyen egyéb, az eljárás megindításának helye szerinti tagállam által elfogadott kommunikációs eszközzel, például faxon vagy e-mailben - benyújtásával indítja meg. A keresetlevél tartalmazza a követelést alátámasztó bizonyítékok leírását, és ahhoz csatolni kell - amennyiben szükséges - az azt alátámasztó egyéb iratokat.
Amennyiben a kereset a rendelet hatályán kívül eső ügyre vonatkozik, a bíróság erről tájékoztatja a felperest. Ha a felperes nem vonja vissza keresetét, a bíróság azon tagállam eljárási jogának megfelelően tárgyalja az ügyet, amely tagállamban az eljárást lefolytatják.
Amennyiben a bíróság megállapítja, hogy a felperes által szolgáltatott információk nem megfelelők, illetve nem elég egyértelműek, vagy ha a keresetlevél hiányos, a bíróság lehetőséget ad a felperesnek a keresetlevél kiegészítésére vagy kijavítására, illetve a bíróság által megjelölt további információk vagy iratok benyújtására, vagy a kereset visszavonására, a bíróság által előírt határidőn belül, kivéve, ha a követelés nyilvánvalóan alaptalan, vagy a kérelem nem elfogadható. A bíróság e célra a II. mellékletben meghatározott "B" formanyomtatványt használja.
Ha a követelés nyilvánvalóan alaptalan, vagy a kérelem nem elfogadható, vagy ha a felperes az előírt határidőn belül a keresetlevelet nem egészíti ki vagy nem javítja ki, a bíróság a keresetet elutasítja. Meggyőződésünk, hogy ezen végzés indokolásában nem a Pp. 130. §-ra történő hivatkozásnak kell szerepelnie, hanem közvetlenül a rendelet 4. cikk (4) bekezdésének, azzal a kiegészítéssel, hogy ez a végzés nem ítélet hatályú.

Az eljárás lefolytatása

A kis értékű követelések európai eljárása írásbeli. A bíróság tárgyalást csak akkor tart, amennyiben ezt szükségesnek ítéli, vagy ha valamelyik fél ezt kérelmezi. A bíróság az erre vonatkozó kérelmet elutasíthatja, ha úgy ítéli meg, hogy - tekintettel a körülményekre - az ügy tisztességes elbírálásához nyilvánvalóan nincs szükség tárgyalásra. Az elutasítást írásban meg kell indokolni, az ilyen végzés ellen külön fellebbezésnek nincs helye. Nem egyértelmű ugyanakkor a rendelet alapján, hogy mit kell érteni e körben a tisztességes eljáráson, ezért ezt a nemzeti bírósági gyakorlatnak kell kialakítani.
A bíróság nem kötelezheti a feleket a követelés jogi minősítésére, s amennyiben szükséges, tájékoztatja a feleket az eljárási kérdésekről. Törekednie kell a felek közötti egyezség létrehozására. A rendelet eltérő rendelkezése hiányában a kis értékű követelések európai eljárására azon tagállam eljárási joga alkalmazandó, amelyben az eljárást lefolytatják.
A megfelelően kitöltött keresetlevél kézhezvételét követően a bíróság kitölti a III. mellékletben meghatározott "C" válasz-formanyomtatvány I. részét. A keresetlevél - és adott esetben az azt alátámasztó iratok - egy példányát, valamint a kitöltött válasz-formanyomtatványt a 13. cikknek megfelelően kézbesíteni kell az alperesnek. Ezen iratokat a megfelelően kitöltött keresetlevél kézhezvételétől számított 14 napon belül kell megküldeni.
Az alperes a keresetlevél és a válasz-formanyomtatvány kézbesítését követő 30 napon belül, a "C" válasz-formanyomtatvány II. részének kitöltésével - csatolva adott esetben az azt alátámasztó iratokat - és a bírósághoz történő eljuttatásával vagy a válasz-formanyomtatvány mellőzésével egyéb megfelelő módon köteles válaszolni.
Az alperes válaszának a bírósághoz való beérkezését követő 14 napon belül a válasz és az esetleges azt alátámasztó iratok egy példányát a bíróság megküldi a felperesnek. Amennyiben válaszában az alperes kijelenti, hogy valamely nem pénzügyi követelés értéke meghaladja a 2. cikk (1) bekezdésében megállapított összeghatárt, a bíróság 30 napon belül - azt követően, hogy a választ megküldték a felperesnek -, megállapítja, hogy a követelés e rendelet hatálya alá tartozik-e. E döntés ellen külön fellebbezésnek nincs helye.

Viszontkereset

Az "A" formanyomtatványon benyújtandó esetleges viszontkeresetet, valamint az azt alátámasztó iratok egy példányát a 13. cikknek megfelelően kézbesíteni kell a felperesnek. Ezen iratokat a kézhezvételtől számított 14 napon belül kell megküldeni. A felperesnek a kézbesítéstől számítva 30 nap áll a rendelkezésére az esetleges viszontkereset megválaszolására. Amennyiben a viszontkereset meghaladja a 2. cikk (1) bekezdésében foglalt összeghatárt, a keresetet és a viszontkeresetet nem a kis értékű követelések európai eljárása keretében kell elbírálni, hanem azon tagállam eljárási jogának megfelelően, amelyben az eljárást lefolytatják.

Eljárás nyelve

A keresetlevelet, a választ, az esetleges viszontkeresetet, a viszontkeresetre adott esetleges választ és adott esetben az azt alátámasztó iratok leírását a bíróság nyelvén vagy nyelveinek valamelyikén kell benyújtani. Amennyiben a bírósághoz beérkező bármely további okirat nem az eljárás nyelvén készült, a bíróság kizárólag akkor kérheti ezen okirat lefordítását, ha az szükségesnek tűnik az ítélet meghozatalához.
Bármelyik peres fél megtagadhatja valamely irat átvételét, abban az esetben, ha az nem a következő nyelvek egyikén készült:
a) az átvevő tagállam hivatalos nyelve, vagy amennyiben annak a tagállamnak több hivatalos nyelve is van, a kézbesítés helyének vagy annak a helynek a hivatalos nyelve vagy hivatalos nyelveinek egyike, ahová az iratot küldeni kell; vagy
b) a címzett számára érthető nyelv.
Ebben az esetben a bíróságnak fel kell hívnia a másik felet, hogy gondoskodjon az irat lefordításáról.

Határozathozatal

Az alperesi érdemi ellenkérelem vagy a felperesnek a viszontkereset vonatkozásában előterjesztett érdemi ellenkérelmének a bírósághoz történő beérkezésétől számított - vagy ha határidőn belül nem kapja meg az érintett fél válasz-formanyomtatványát, a határidő lejártától számított - 30 napon belül a bíróság ítéletet hoz. Ezen főszabálytól a következő esetekben térhet el az eljáró bír:
a) felhívja a feleket, hogy meghatározott - 30 napot meg nem haladó - határidőn belül nyújtsanak be további információkat a követeléssel kapcsolatban;
b) bizonyításfelvételt tart szükségesnek; vagy
c) tárgyalásra idézi a feleket, amelyet az idézéstől számított 30 napon belül kell megtartani.
A bíróság a tárgyalástól vagy az ítélet meghozatalához szükséges valamennyi információ beérkezésétől számított 30 napon belül meghozza az ítéletet. Az ítéletet kézbesíteni kell a feleknek.

Bizonyításfelvétel

A bíróság a tárgyalást videokonferencia vagy egyéb kommunikációs technológia igénybevételével is lefolytathatja, amennyiben a technikai eszközök rendelkezésre állnak. A bíróság a bizonyíték elfogadhatóságára vonatkozó szabályok alapján meghatározza a bizonyításfelvétel eszközeit és az ítélethozatalhoz szükséges bizonyításfelvétel terjedelmét. A bíróság megengedheti a tanúk, szakértők vagy felek írásbeli vallomástétele útján zajló bizonyításfelvételt. Elfogadhatja továbbá a videokonferencia vagy egyéb kommunikációs technológia igénybevételével történő bizonyításfelvételt, amennyiben a technikai eszközök rendelkezésre állnak.
A bíróság kizárólag abban az esetben alkalmazhat szakértői bizonyítást vagy szóbeli vallomástételt, ha ez az ítélethozatalhoz szükséges. A bíróság az erről szóló döntés meghozatalakor köteles figyelembe venni a költségeket, és a bizonyításfelvétel legegyszerűbb és legkevésbé terhelő módját kell használnia.

A felek képviselete, a feleknek nyújtott segítség

Az ügyvéd vagy más jogász általi képviselet nem kötelező. A tagállamok ugyanakkor biztosítani kötelesek, hogy a felek gyakorlati segítséget kapjanak a nyomtatványok kitöltéséhez.

Az iratok kézbesítése

Az iratokat postai úton - a kézhezvétel időpontját is tartalmazó átvételi elismervény ellenében - kell kézbesíteni.

Határidők

Amennyiben a bíróság egy eljárási cselekmény teljesítésére határidőt szab, az érintett felet tájékoztatni kell a határidő elmulasztásának következményeiről. A bíróság kivételes esetben meghosszabbíthatja a tárgyalás előkészítése körében hozott határozatainak teljesítése, valamint az érdemi ellenkérelem benyújtására adott határidőket, amennyiben ez szükséges a felek jogainak védelméhez. Ellentétben tehát a Pp. törvényi határidőivel, ebben a rendeletben meghatározott határidőktől az eljáró bíró eltérhet.

Költségek

Az eljárás költségeit a pervesztes fél viseli. A bíróság azonban nem ítéli meg a pernyertes fél javára a költségeket annyiban, amennyiben azok indokolatlanul merültek fel, vagy a követeléshez képest aránytalanok voltak.

Jogorvoslat, az ítélet végrehajthatósága

Az ítélet ellen a nemzeti Pp. szerinti fellebbezésnek van helye, azzal az eltéréssel, hogy az ítélet a lehetséges jogorvoslati eszközöktől függetlenül végrehajtható. Biztosíték nyújtása nem követelhető.

Az ítélet felülvizsgálatára vonatkozó minimumszabályok

Bár a rendelet a kis értékű követelések európai eljárásában hozott ítélet felülvizsgálatát szabályozza, ezek az előírások a magyar eljárásjogi terminológia alapján a kézbesítési vélelem megdöntésével mutatnak inkább rokonságot.
Az alperes kérelmezheti a kis értékű követelések európai eljárásában hozott ítélet felülvizsgálatát (Magyarországon ez a Pp. XII. fejezetében szabályozott fellebbezést jelenti) az ítéletet meghozó tagállam hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bírósága előtt, amennyiben:
a) i. a keresetlevelet vagy a tárgyalásra szóló idézést a 805/2004/EK rendelet 14. cikkében foglaltaknak megfelelően olyan módon kézbesítették, amely nem nyújt bizonyítékot a személyes kézhezvételre; valamint
ii. a kézbesítésre számára fel nem róható okból nem megfelelő időben került sor ahhoz, hogy a védekezéshez szükséges előkészületeket meg tudja tenni;
vagy
b) az alperes a kereset ellen vis maior, vagy rendkívüli körülmények miatt, számára fel nem róható okból nem tudott kifogást emelni,
feltéve bármelyik esetben, hogy haladéktalanul cselekszik.
Amennyiben a bíróság elutasítja a felülvizsgálatot azon az alapon, hogy az előbb említett okok egyike sem áll fenn, az ítélet hatályban marad. Ha azonban úgy határoz, hogy a felülvizsgálat ezen okok valamelyike alapján indokolt, a kis értékű követelések európai eljárásában hozott ítélet - a rendelet szóhasználatával élve - semmis.

Másik tagállamban való elismerés és végrehajtás

A valamely tagállamban a kis értékű követelések európai eljárásában hozott ítéletet a többi tagállamban végrehajthatóvá nyilvánítási eljárás és az elismerés kifogásolásának bármilyen lehetősége nélkül el kell ismerni, és végre kell hajtani. A bíróság bármelyik fél kérésére térítésmentesen kiállítja a kis értékű követelések európai eljárásában hozott ítéletre vonatkozó tanúsítványt a IV. mellékletben meghatározott "D" formanyomtatvány kitöltésével.

Végrehajtási eljárás

A rendelet szabályainak sérelme nélkül a végrehajtási eljárásra a végrehajtás szerinti tagállam jogszabályai vonatkoznak. A kis értékű követelések európai eljárásában hozott bármely ítéletet ugyanolyan feltételekkel kell végrehajtani, mint a végrehajtás szerinti tagállamban hozott ítéletet.
A végrehajtást kérő fél a következő iratokat köteles benyújtani:
a) az ítélet egy példánya, amely megfelel a hitelesség megállapításához szükséges feltételeknek; valamint a tanúsítvány egy példánya, valamint szükség esetén annak fordítása a végrehajtás szerinti tagállam hivatalos nyelvére, vagy - amennyiben az adott tagállamban több hivatalos nyelv is van - a kért végrehajtás helyén az adott tagállam jogának megfelelően bírósági eljárásokban alkalmazott hivatalos nyelvre vagy hivatalos nyelvek valamelyikére, vagy valamely egyéb nyelvre - amelyről a végrehajtás szerinti tagállam jelezte, hogy elfogadja. Minden tagállam megjelölheti, hogy saját nyelvén kívül az Európai Unió intézményeinek mely hivatalos nyelvét vagy nyelveit tudja elfogadni a kis értékű követelések esetén alkalmazható európai eljárás céljaira. A "D" formanyomtatvány tartalmát a tagállamban erre feljogosított személynek kell lefordítania. Magyarország mindezzel kapcsolatban azt a nyilatkozatot tette, hogy a "D" formanyomtatvány szerinti tanúsítványt minden esetben magyar nyelvű fordítással ellátva kell benyújtani.
A valamely másik tagállamban a kis értékű követelések európai eljárásban hozott ítélet végrehajtását kérő fél nem kötelezhető arra, hogy a végrehajtási eljárásra jogosult képviselőkön kívül: meghatalmazott képviselővel; vagy levelezési címmel rendelkezzen a végrehajtás szerinti tagállamban.
Az egyik tagállamban a kis értékű követelések európai eljárásában hozott ítéletnek egy másik tagállamban történő végrehajtását kérelmező jogosulttól nem követelhető - függetlenül annak elnevezésétől - biztosíték, óvadék vagy letét azzal az indokkal, hogy külföldi állampolgár, vagy hogy nem rendelkezik állandó lakóhellyel vagy tartózkodási hellyel a végrehajtás szerinti tagállamban.

A végrehajtás megtagadása

A végrehajtást azon személy kérelme alapján, aki ellen a végrehajtást kérték, a végrehajtás szerinti tagállam hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bírósága elutasítja, amennyiben a kis értékű követelések európai eljárásában hozott ítélet összeegyeztethetetlen a valamely tagállamban vagy harmadik országban hozott bármely korábbi ítélettel, feltéve, hogy:
a) a korábbi ítélet ugyanazon jogalap tárgyában, ugyanazon felek között született;
b) a korábbi ítéletet a végrehajtás szerinti tagállamban hozták, vagy az megfelel a végrehajtás szerinti tagállamban való elismeréséhez szükséges feltételeknek; valamint
c) az összeegyeztethetetlenséget a kis értékű követelések európai eljárása során hozott ítéletet meghozó tagállamban a bírósági eljárás keretében nem hozták fel kifogásként, és nem is lehetett volna azt kifogásként felhozni.
A végrehajtás szerinti tagállamban a kis értékű követelések európai eljárásában hozott ítélet érdemi felülvizsgálatának nincs helye.

A végrehajtás felfüggesztése vagy korlátozása

Amennyiben valamelyik fél jogorvoslattal élt a kis értékű követelések európai eljárásában hozott ítélettel szemben vagy ilyen jogorvoslat még lehetséges, vagy a fél a 18. cikk értelmében felülvizsgálati kérelemmel élt, a végrehajtás szerinti tagállam hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bírósága vagy illetékes hatósága azon fél kérelmére, aki ellen a végrehajtást kérték:
a) a végrehajtási eljárást biztosítási intézkedésekre korlátozhatja;
b) a végrehajtást az általa meghatározott biztosíték nyújtásától teheti függővé; vagy
c) kivételes körülmények fennállása esetén felfüggesztheti a végrehajtási eljárást.

Az Európai Parlament és a Tanács 1896/2006/EK rendelete (2006. december 12.) az európai fizetési meghagyásos eljárás létrehozásáról

Az olyan követelések gyors és hatékony behajtása, amelyek tekintetében nincs jogvita, az Európai Unióban tevékenykedő gazdasági szereplők számára kiemelkedően fontos, mivel a késedelmes kifizetések képezik a vállalkozások, különösen a kis- és középvállalkozások fennmaradását veszélyeztető fizetésképtelenség fő okát, valamint nagyszámú munkahely elvesztését eredményezik.
A hatékony igazságszolgáltatáshoz való hozzáférés akadályai a határokon átnyúló ügyekben, valamint a belső piacon belüli verseny torzulása abból adódóan, hogy a különböző tagállamokban a hitelezők rendelkezésére álló eljárási eszközök különbözően működnek, olyan közösségi jogi szabályozást tettek szükségessé, amelyek az Európai Unió egész területén egyenlő lehetőségeket biztosítanak a hitelezők és adósok számára. Az 1896/2006/EK rendelet célja mindezek alapján egy európai fizetési meghagyásos eljárás létrehozása révén a nem vitatott pénzkövetelésekre vonatkozó határokon átnyúló jogviták egyszerűsítése, felgyorsítása és azok költségeinek csökkentése, valamint az európai fizetési meghagyások tagállamok közötti szabad áramlásának lehetővé tétele olyan minimumszabályok megállapítása révén, amelyek betartása szükségtelenné tesz bármely, az elismerést és végrehajtást megelőző köztes eljárást a végrehajtás szerinti tagállamban.
A rendelet által megállapított eljárás kiegészítő és szabadon választható eszközként áll a jogosult rendelkezésére, akinek továbbra is jogában áll a nemzeti jogban előírt eljárást igénybe venni. Ennek megfelelően a rendelet nem lép a nem vitatott követelések behajtására szolgáló, nemzeti jog szerint létező mechanizmusok helyébe, és nem is hangolja azokat össze.
Ezen közösségi jogi norma fontos eleme, hogy az egyik tagállamban kibocsátott, végrehajtható európai fizetési meghagyást a végrehajtás tekintetében úgy kell tekinteni, mintha abban a tagállamban bocsátották volna ki, amelyben annak végrehajtását kérték. A tagállamok igazságszolgáltatásába vetett kölcsönös bizalom kellő alapul szolgál a tagállami bíróság azon megállapításához, hogy az európai fizetési meghagyás kibocsátásának valamennyi feltétele teljesült ahhoz, hogy az minden más tagállamban végrehajtható legyen anélkül, hogy bírósági felülvizsgálatnak vetnék alá az eljárási minimumszabályok megfelelő alkalmazását a meghagyás végrehajtása szerinti tagállamban.
Ezt a rendeletet 2008. december 12-től kell alkalmazni, és teljes egészében kötelező és közvetlenül alkalmazandó a tagállamokban - Dánia kivételével.

A rendelet célja

Mint arra utaltunk, a rendelet célja kettős. Egyrészt a nem vitatott pénzkövetelésekre vonatkozó határokon átnyúló jogviták egyszerűsítése, felgyorsítása és azok költségeinek csökkentése egy európai fizetési meghagyásos eljárás létrehozása révén; valamint az európai fizetési meghagyások tagállamok közötti szabad áramlásának lehetővé tétele olyan minimumszabályok megállapítása révén, amelyek betartása szükségtelenné tesz bármely, az elismerést és végrehajtást megelőző köztes eljárást a végrehajtás szerinti tagállamban. A rendelet ugyanakkor nem akadályozza a jogosultat abban, hogy követelését valamely tagállam vagy a Közösség joga szerint rendelkezésre álló más eljárás útján érvényesítsen.

Tárgyi hatály

A rendeletet határokon átnyúló polgári és kereskedelmi ügyekben kell alkalmazni, tekintet nélkül a bíróság jellegére, hatálya ugyanakkor nem terjed ki különösen az adó-, vám- és közigazgatási ügyekre, illetve az államnak az államhatalom gyakorlása során hozott aktusai vagy elkövetett mulasztásai miatti felelősségére ("acta iure imperii").
Nem alkalmazható továbbá a következő esetekben:
a) házassági vagyonjogon, végrendeleten és öröklésen alapuló jogok;
b) csődeljárás, fizetésképtelen társaságok vagy más jogi személyek felszámolására vonatkozó eljárások, csődegyezség, kényszeregyezség és hasonló eljárások;
c) szociális biztonság;
d) szerződésen kívüli kötelmekből eredő követelések, kivéve:
i. ha azok a felek közötti megállapodás tárgyát képezték, illetve tartozás-elismerés esetén,
vagy
ii. ha azok egy közös tulajdonból eredő számszerűsített tartozás kiegyenlítésére szolgának.
A rendeletben a "tagállam" kifejezés a tagállamokat jelenti, Dánia kivételével, tekintettel arra, hogy az EU ezen tagállama nem kíván részt venni a polgári ügyekben folytatott igazságügyi együttműködésben.

Határokon átnyúló ügyek fogalma

A rendelet alkalmazásában határokon átnyúló ügynek minősül az, amelyben legalább az egyik fél az eljáró bíróság székhelye szerinti tagállamtól eltérő tagállamban rendelkezik állandó lakóhellyel vagy szokásos tartózkodási hellyel. Az állandó lakóhelyet a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló, 2000. december 22-i 44/2001/EK rendelet 59. és 60. cikkével összhangban kell meghatározni.
Annak meghatározásához, hogy a kérelem határokon átnyúló ügynek minősül-e, az európai fizetési meghagyás iránti kérelemnek a rendelettel összhangban történő benyújtásának időpontja irányadó.

Az európai fizetési meghagyásos eljárás

Az európai fizetési meghagyásos eljárás létrehozásának célja az európai fizetési meghagyás iránti kérelem benyújtásának időpontjában esedékes, meghatározott összegű pénzkövetelések behajtása. A rendeletben használt legfontosabb fogalmakat maga a jogszabály definiálja. Ezek alapján:
"származási tagállam": az a tagállam, amelyben az európai fizetési meghagyást kibocsátották;
"végrehajtás szerinti tagállam": az a tagállam, amelyben az európai fizetési meghagyás végrehajtását kérik;
"bíróság": bármely hatóság, amely a tagállamban az európai fizetési meghagyás vagy bármely más, ahhoz kapcsolódó ügy tekintetében hatáskörrel rendelkezik;
"származási bíróság": az a bíróság, amely az európai fizetési meghagyást kibocsátja.

Joghatóság

A rendelet alkalmazásában a joghatóságot a közösségi jog vonatkozó szabályaival, különösen a 44/2001/EK rendelettel összhangban kell meghatározni. Amennyiben azonban a követelés valamely személy, a fogyasztó által, gazdasági vagy szakmai tevékenységén kívül eső céllal megkötött szerződésre vonatkozik, és amennyiben a kötelezett a fogyasztó, a 44/2001/EK rendelet 59. cikkének értelmében kizárólag azon tagállam bíróságai rendelkeznek joghatósággal, amelyekben a kötelezett állandó lakóhellyel rendelkezik.
Az európai fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelem
Az európai fizetési meghagyás iránti kérelmet az I. mellékletben található "A" formanyomtatványon kell benyújtani. A kérelemnek tartalmaznia kell a következőket:
a) a felek és adott esetben képviselőik neve és címe, valamint azon bíróságé, amelyhez a kérelmet benyújtották;
b) a követelés összege, beleértve a főkövetelést, valamint adott esetben a kamatot, a kötbért és a költségeket;
c) amennyiben a követelésre kamatot kérnek, a kamatláb és az időszak, amelyre a kamatot kérték, kivéve, ha a származási tagállam joga szerint a főkövetelés után automatikusan törvényes kamatot számolnak fel;
d) a jogalap, beleértve a követelés, és adott esetben a kért kamat alapjául szolgáló körülmények ismertetését;
e) a követelést alátámasztó bizonyítékok ismertetése;
f) a joghatóság megalapozása;
és
g) az ügy határokon átnyúló természete.
A kérelemben a jogosultnak ki kell jelentenie, hogy legjobb tudomása és meggyőződése szerint az adott tájékoztatás megfelel a valóságnak, valamint hogy tudomásul veszi, hogy bármely szándékoltan valótlan nyilatkozat a származási tagállam joga szerinti megfelelő szankciókat vonhatja maga után. A jogosult a kérelemhez csatolt függelékben jelezheti a bíróság számára, hogy a kötelezett általi ellentmondás esetén nem kívánja a polgári peres eljárásra való áttérést. Ez nem akadályozza a jogosultat abban, hogy erről a bíróságot a későbbiekben, de mindenképpen legkésőbb a fizetési meghagyás kibocsátása előtt tájékoztassa.
A kérelmet papíron vagy bármely más, a származási tagállam által elfogadott és a származási bíróság rendelkezésére álló kommunikációs eszközön keresztül - beleértve az elektronikus formát is - kell benyújtani. A jogosultnak vagy adott esetben képviselőjének alá kell írnia a kérelmet. Amennyiben a kérelmet elektronikus formában nyújtják be az (5) bekezdéssel összhangban, azt az elektronikus aláírásra vonatkozó közösségi keretfeltételekről szóló, 1999. december 13-i 1999/93/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv 2. cikkének 2. pontjával összhangban kell aláírni. Az aláírást - további követelmények támasztása nélkül - el kell ismerni a származási tagállamban. Nem kötelező azonban az ilyen elektronikus aláírás használata, ha és amennyiben a származási tagállam bíróságain rendelkezésre áll olyan egyéb elektronikus kommunikációs rendszer, amely egy meghatározott, előzetesen nyilvántartásba vett, hitelesített felhasználói csoport részére hozzáférhető, és lehetővé teszi ezen felhasználók azonosítását biztonságos módon.

A kérelem vizsgálata

A bíróság, amelyhez európai fizetési meghagyás iránti kérelmet nyújtottak be, a lehető legkorábban a kérelmet tartalmazó formanyomtatvány alapján megvizsgálja, hogy teljesülnek-e az előzőekben felsorolt követelmények, valamint hogy a követelés megalapozott-e. Ez a vizsgálat - a rendelet értelmében - automatizált eljárással is lefolytatható.
A bíróságnak a kérelem megvizsgálása körében lehetősége van arra, hogy felhívja a jogosultat a kérelem kiegészítésére vagy kijavítására, amennyiben a felsorolt követelmények nem teljesülnek, kivéve ha a követelés nyilvánvalóan alaptalan vagy a kérelem nem elfogadható. A bíróság minderre a II. mellékletben található "B" formanyomtatványt köteles használni.
Amennyiben a bíróság felhívja a jogosultat a kérelem kiegészítésére vagy kijavítására, erre a körülmények alapján általa megfelelőnek ítélt határidőt állapít meg. A bíróság ezt a határidőt mérlegelése szerint meghosszabbíthatja.
Minden olyan eljárási kérdésben, amelyről a rendelet kifejezetten nem rendelkezik, a nemzeti jogot kell alkalmazni.

A kérelem módosítása

Amennyiben a formai és tartalmi követelmények csak a kérelem egy része tekintetében teljesülnek, a bíróság erről a III. mellékletben található "C" formanyomtatványon tájékoztatja a jogosultat. A jogosultat a bíróság felhívja az általa megállapított összeget tartalmazó európai fizetési meghagyási javaslat elfogadására vagy elutasítására, és tájékoztatja a jogosultat döntése következményeiről. A jogosult a bíróság által meghatározott határidőn belül a bíróság által megküldött "C" formanyomtatvány visszaküldésével válaszol.
Ha a jogosult a bíróság által meghatározott határidőn belül nem küldi meg válaszát, vagy elutasítja a bíróság javaslatát, a bíróság teljes egészében elutasítja az európai fizetési meghagyás iránti kérelmet.

A kérelem elutasítása

A bíróság elutasítja a kérelmet, amennyiben: a kötelező formai és tartalmi követelmények nem teljesülnek; vagy a követelés nyilvánvalóan alaptalan; vagy a jogosult a bíróság által hiánypótlásra vagy nyilatkozattételre visszaküldött kérelem vonatkozásában a megállapított határidőn belül nem küldi meg válaszát. A jogosultat a IV. mellékletben található "D" formanyomtatvány útján a kérelem elutasításának indokairól tájékoztatni kell, azzal, hogy a kérelem elutasítása ellen fellebbezésnek nincs helye.
A kérelem elutasítása ugyanakkor nem akadályozza meg a jogosultat abban, hogy egy új európai fizetési meghagyás iránti kérelem vagy bármely egyéb, valamely tagállam joga alapján rendelkezésre álló eljárás útján érvényesítse a követelést.

Az európai fizetési meghagyás kibocsátása

Amennyiben a megadott feltételek teljesülnek, a bíróság a lehető leghamarabb és általában a kérelem benyújtását követő 30 napon belül, az V. mellékletben található "E" formanyomtatvány felhasználásával európai fizetési meghagyást bocsát ki. A 30 napos határidőbe nem számít bele a jogosult által a kérelem kiegészítése, kijavítása vagy módosítása céljából felhasznált idő.
Az európai fizetési meghagyást a kérelmet tartalmazó formanyomtatvány másolatával együtt kell kibocsátani. Az európai fizetési meghagyásban a kötelezettet tájékoztatni kell a választási lehetőségéről, amely szerint: megfizetheti a meghagyásban megjelölt összeget a jogosultnak; vagy az európai fizetési meghagyás kötelezett részére történő kézbesítésétől számított 30 napon belül a származási bíróságnak megküldött nyilatkozatban ellentmondással élhet. Ezen túlmenően, a kötelezettet tájékoztatni kell arról, hogy:
a) a meghagyást kizárólag a jogosult által nyújtott adatok alapján bocsátották ki, és ezeket a bíróság nem ellenőrizte;
b) a meghagyás végrehajthatóvá válik, kivéve, ha a bírósághoz ellentmondást nyújt be;
c) amennyiben ellentmondást nyújt be, az eljárás a származási tagállam hatáskörrel rendelkező bíróságain a polgári peres eljárásra vonatkozó szabályokkal összhangban folytatódik, kivéve, ha a jogosult kifejezetten kérte, hogy ebben az esetben az eljárást szüntessék meg.

Kézbesítési szabályok

Kézbesítés a kötelezett általi átvétel igazolásával

Az európai fizetési meghagyás a kézbesítés helye szerinti állam nemzeti jogával összhangban a következő módokon kézbesíthető a kötelezettnek:
a) személyes kézbesítés, az átvételnek a kötelezett által aláírt, az átvétel időpontját is tartalmazó átvételi elismervénnyel történő igazolásával;
b) személyes kézbesítés, a kézbesítést végző illetékes személy által aláírt irat igazolásával, amely tartalmazza, hogy a kötelezett átvette az iratot vagy bármely jogos indok nélkül visszautasította annak átvételét, valamint tartalmazza a kézbesítés időpontját;
c) postai kézbesítés, az átvételnek a kötelezett által aláírt és visszaküldött, az átvétel időpontját is tartalmazó átvételi elismervénnyel történő igazolásával;
d) elektronikus eszköz - mint például fax vagy e-mail - útján történő kézbesítés, az átvételnek a kötelezett által aláírt és visszaküldött, az átvétel időpontját is tartalmazó átvételi elismervénnyel történő igazolásával.

Kézbesítés a kötelezett általi átvétel igazolása nélkül

Az európai fizetési meghagyás - a kézbesítés helye szerinti állam nemzeti jogával összhangban - a következő módokon is kézbesíthető a kötelezettnek:
a) személyes kézbesítés útján a kötelezett személyes címére, a kötelezettel egy háztartásban élő vagy ott alkalmazott személyeknek;
b) amennyiben a kötelezett önálló vállalkozó vagy jogi személy, személyes kézbesítés útján a kötelezett üzlethelyiségeiben a kötelezett által alkalmazott személyeknek;
c) a meghagyás elhelyezése útján a kötelezett postaládájában;
d) a meghagyás letétbe helyezése útján valamely postahivatalban vagy a hatáskörrel rendelkező hatóságoknál, és a kötelezett postaládájában a letétbe helyezésről szóló írásos értesítés elhelyezésével, feltéve, hogy az írásos értesítés egyértelműen feltünteti, hogy az irat jellegét tekintve bírósági iratnak minősül, valamint hogy az értesítés joghatás tekintetében kézbesítésnek minősül, és megkezdődik a határidők számítása;
e) postai kézbesítés útján igazolás nélkül a (3) bekezdés értelmében, amennyiben a kötelezett címe a származási tagállamban van;
f) elektronikus úton, a kézbesítésről szóló automatikus visszaigazolással, feltéve, hogy a kötelezett előzetesen kifejezetten elfogadta a kézbesítés ezen módját.
A rendelet értelmében a meghagyás kézbesítése foganatosítható a kötelezett képviselőjének is.

Az európai fizetési meghagyással szembeni ellentmondás

A kötelezett az európai fizetési meghagyással együtt kézhez kapott, a VI. mellékletben található "F" formanyomtatvány felhasználásával a származási bíróságnál ellentmondást nyújthat be az európai fizetési meghagyással szemben, annak kézbesítése időpontjától számított 30 napon belül. A kötelezettnek az ellentmondásban nyilatkoznia kell arról, hogy vitatja a követelést, annak indokát azonban nem kell megjelölnie. A ellentmondást papíron vagy bármely más, a származási tagállam által elfogadott és a származási bíróság rendelkezésére álló kommunikációs eszközön keresztül - beleértve az elektronikus formát is - kell benyújtani.
Az ellentmondást a kötelezettnek vagy adott esetben a képviselőjének alá kell írnia. Amennyiben az ellentmondást elektronikus formában nyújtják be, azt az 1999/93/EK irányelv 2. cikkének 2. pontjával összhangban kell aláírni. Az aláírást - további követelmények támasztása nélkül - el kell ismerni a származási tagállamban. Nem kötelező azonban az ilyen elektronikus aláírás használata, ha és amennyiben a származási tagállam bíróságain rendelkezésre áll olyan egyéb elektronikus kommunikációs rendszer, amely egy meghatározott, előzetesen nyilvántartásba vett, hitelesített felhasználói csoport részére hozzáférhető, és lehetővé teszi ezen felhasználók azonosítását biztonságos módon.

Az ellentmondás benyújtásának joghatásai

Amennyiben határidőn belül a kötelezett ellentmondást nyújt be, az eljárás a származási tagállam hatáskörrel rendelkező bíróságán a polgári peres eljárásra vonatkozó szabályokkal összhangban folytatódik, kivéve, ha a jogosult kifejezetten kérte, hogy ebben az esetben az eljárást szüntessék meg. Amennyiben a jogosult az európai fizetési meghagyásos eljárással érvényesítette a követelését, a nemzeti jog egyetlen rendelkezése sem sértheti jogi helyzetét az azt követő polgári peres eljárásban.
A polgári peres eljárássá való átalakulásra a származási tagállam jogát kell alkalmazni. A jogosultat tájékoztatni kell arról, hogy a kötelezett ellentmondással élt, valamint arról, hogy az eljárás átalakul polgári peres eljárássá.

Végrehajthatóság

Amennyiben határidőn belül nem nyújtottak be ellentmondást a származási bírósághoz, a származási bíróság a VII. mellékletben található "G" formanyomtatvány felhasználásával haladéktalanul végrehajthatónak nyilvánítja az európai fizetési meghagyást. A bíróságnak ellenőriznie kell a kézbesítés időpontját. A végrehajthatóság alaki követelményeire a származási tagállam jogát kell alkalmazni. A bíróságnak meg kell küldenie a jogosultnak a végrehajtható európai fizetési meghagyást.
A származási tagállamban végrehajthatóvá vált európai fizetési meghagyást a többi tagállamban végrehajthatóvá nyilvánítási eljárás és az elismerés kifogásolásának bármilyen lehetősége nélkül el kell ismerni és végre kell hajtani.

Jogerősítő záradék törlése

A határidő lejártát követően a kötelezettnek jogában áll az európai fizetési meghagyás jogerősítő záradékának törlését kérni a származási tagállam hatáskörrel rendelkező bíróságától, feltéve, hogy azt haladéktalanul kéri, és a fizetési meghagyást a rendeletben előírt módon kézbesítették. Ugyanez a jogosultság megilleti a kötelezettet akkor is, ha a kézbesítés - a kötelezett önhibáján kívül - nem történt meg kellő időben ahhoz, hogy védelméről gondoskodhasson, vagy a kötelezettet vis maior vagy önhibáján kívüli különleges körülmények akadályozták abban, hogy a követelés ellen ellentmondással éljen.
A rendeletben megállapított határidő lejártát követően a kötelezett kérheti az európai fizetési meghagyás jogerősítő záradékának törlését a származási tagállam hatáskörrel rendelkező bíróságától abban az esetben is, amennyiben a fizetési meghagyást egyértelműen tévesen bocsátották ki, tekintettel az e rendeletben megállapított követelményekre, vagy egyéb különleges körülményekre.
Amennyiben a bíróság - azon az alapon, hogy az említett okok egyike sem áll fenn - a kötelezett kérelmét elutasítja, az európai fizetési meghagyás hatályban marad. Amennyiben viszont úgy határoz, hogy a jogerősítő záradék törlése a megállapított okok valamelyike alapján indokolt, az európai fizetési meghagyás - a rendelet szóhasználatával élve - semmis.

Végrehajtás

A végrehajtási eljárásokra a végrehajtás szerinti tagállam jogát kell alkalmazni. A végrehajthatóvá vált európai fizetési meghagyást ugyanolyan feltételek mellett kell végrehajtani, mint a végrehajtás szerinti tagállamban kibocsátott végrehajtható határozatokat. A másik tagállamban lefolytatandó végrehajtás érdekében a jogosultnak a következő iratokat kell az adott tagállam hatáskörrel rendelkező végrehajtó hatóságainak rendelkezésére bocsátania:
a) a származási bíróság által végrehajthatónak nyilvánított európai fizetési meghagyás másolata, amely megfelel az irat hitelességének megállapításához szükséges feltételeknek; és
b) amennyiben szükséges, az európai fizetési meghagyás fordítása a végrehajtás szerinti tagállam hivatalos nyelvén, vagy amennyiben az érintett tagállamban több hivatalos nyelv van, a kért végrehajtás helyén folyó bírósági eljárások hivatalos nyelvén vagy hivatalos nyelveinek egyikén, az adott tagállam jogával összhangban, vagy egy másik olyan nyelven, amelyet a végrehajtás szerinti tagállam elfogadhatóként jelöl meg. A fordítást valamely tagállamban erre feljogosított személynek hitelesítenie kell.
Az egyik tagállamban a másik tagállamban kibocsátott európai fizetési meghagyás végrehajtását kérelmező jogosult nem kötelezhető - függetlenül annak elnevezésétől - biztosíték, óvadék vagy letét megfizetésére azzal az indokkal, hogy külföldi állampolgár, vagy hogy nem rendelkezik állandó lakóhellyel vagy tartózkodási hellyel a végrehajtás szerinti tagállamban.

A végrehajtás elrendelése iránti kérelem elutasítása

A végrehajtás elrendelését - a kötelezett kérelme alapján - a végrehajtás szerinti tagállam hatáskörrel rendelkező bírósága elutasítja, amennyiben az európai fizetési meghagyás összeegyeztethetetlen valamely tagállamban vagy harmadik országban hozott bármely korábbi határozattal vagy meghagyással, feltéve hogy a korábbi határozat ugyanazon jogalap tárgyában, ugyanazon felek között született; és a korábbi határozat megfelel a végrehajtás szerinti tagállamban való elismeréséhez szükséges feltételeknek; és az összeegyeztethetetlenséget a származási tagállamban bírósági eljárás keretében nem lehetett volna kifogásként felhozni.
A végrehajtás elrendelését kérelemre szintén el kell utasítani ha és amennyiben a kötelezett megfizette a jogosultnak az európai fizetési meghagyásban megítélt összeget. A végrehajtás szerinti tagállamban az európai fizetési meghagyás érdemi felülvizsgálatának nincs helye.

A végrehajtás felfüggesztése vagy korlátozása

Amennyiben a kötelezett a jogerősítő záradék törlését kérelmezi, a végrehajtás szerinti tagállam hatáskörrel rendelkező bírósága a kötelezett kérelmére a végrehajtási eljárást biztosítási intézkedésekre korlátozhatja; vagy a végrehajtást egy általa meghatározott biztosíték adásától teheti függővé; vagy kivételes körülmények között felfüggesztheti a végrehajtási eljárást.

Jogi képviselet

Az ügyvédi vagy más jogi szakértő általi képviselet nem kötelező sem a jogosult számára az európai fizetési meghagyás iránti kérelem tekintetében, sem a kötelezett számára az európai fizetési meghagyás elleni ellentmondás tekintetében.

Eljárási illeték

A rendelet konkrétan nem határozza meg ennek a sui generis eljárásnak az illetékét, hanem a nemzeti szabályokhoz igazítja azt. Az európai fizetési meghagyásos eljárás és az európai fizetési meghagyás ellen benyújtott ellentmondás alapján induló polgári peres eljárás együttes eljárási illetéke a tagállamban nem haladhatja meg az abban a tagállamban a polgári peres eljárás illetékét az azt megelőző európai fizetési meghagyásos eljárás nélkül.

XLVII. fejezet

A kis értékű követelések európai eljárása

Az Európai Parlament és a Tanács 861/2007/EK rendelete (2007. július 11.) a kis értékű követelések európai eljárásának bevezetéséről

Az Európai Közösségben a polgári és kereskedelmi ügyekben folytatott igazságügyi együttműködés keretében 2007. július 11-én az Európai Parlament és Tanács elfogadta a 861/2007/EK rendeletet a kis értékű követelések európai eljárásának bevezetéséről. A rendelet több szempontból is kiemelkedő jelentőséggel bír, főként azonban azért, mert az általa szabályozott "kis értékű követelések európai eljárása" az első, közösségi szinten szabályozott polgári peres eljárás.
A rendelet célja a határokon átnyúló, kis értékű követelésekkel kapcsolatos ügyek elbírálásának egyszerűsítése és felgyorsítása, továbbá a költségek csökkentése. Az eljárás a tagállami jogszabályok szerinti eljárások alternatívájaként áll a peres felek rendelkezésére, tehát a rendelet nyomán nem egy egységes, az egyes nemzeti eljárások helyébe lépő eljárás született, hanem a másodlagos jogforrással való szabályozásnak köszönhetően egy közvetlenül alkalmazható európai eljárás. Így a nemzeti eljárások továbbra is alkalmazhatók: alkalmazásuk vagy ennek elmaradása a felperes választásától függ.
Az egyszerűsítés, gyorsítás és a költségek csökkentése céljának megvalósulása érdekében a jogalkotók több olyan rendelkezést (pl. írásbeliség, formanyomtatványok kötelező használata) is beleillesztettek a rendeletszövegbe, melyeknek köszönhetően a felek jogvitáját a bíróság - az előzetes tervek szerint - akár kevesebb, mint 6 hónapon belül is elbírálhatja, természetesen a felek alapvető jogainak sérelme nélkül. [Preambulum (9) bek.]

Az Európai Parlament és az Európai Unió Tanácsa,
tekintettel az Európai Közösséget létrehozó szerződésre és különösen annak 61. cikke c) pontjára, valamint 67. cikkére,
tekintettel a Bizottság javaslatára,
tekintettel az Európai Gazdasági és Szociális Bizottság véleményére,
a Szerződés 251. cikkében megállapított eljárásnak megfelelően, mivel:
(1) A Közösség célul tűzte ki, hogy fenntartja és továbbfejleszti a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térséget, amelyben biztosított a személyek szabad mozgása. Egy ilyen térség fokozatos létrehozása céljából a Közösségnek többek között el kell fogadnia a határokon átnyúló polgári ügyekben folytatott igazságügyi együttműködéssel kapcsolatos, és a belső piac megfelelő működéséhez szükséges intézkedéseket.
(2) A Szerződés 65. cikke c) pontjának megfelelően ezen intézkedések magukban foglalják a polgári eljárások megfelelő lefolytatását akadályozó tényezők kiküszöbölését is, szükség esetén a tagállamokban alkalmazandó polgári eljárási szabályok összeegyeztethetőségének előmozdításával.
(3) E tekintetben a Közösség, egyéb intézkedések mellett már elfogadta a tagállamokban a polgári és kereskedelmi ügyekben a bírósági és bíróságon kívüli iratok kézbesítéséről szóló, 2000. május 29-i 1348/2000/EK tanácsi rendeletet, a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló, 2000. december 22-i 44/2001/EK tanácsi rendeletet, a polgári és kereskedelmi ügyekben az Európai Igazságügyi Hálózat létrehozásáról szóló, 2001. május 28-i 2001/470/EK tanácsi határozatot, a nem vitatott követelésekre vonatkozó európai végrehajtható okirat létrehozásáról szóló, 2004. április 21-i 805/2004/EK európai parlamenti és tanácsi rendeletet, valamint az európai fizetési meghagyásos eljárás létrehozásáról szóló, 2006. december 12-i 1896/2006/EK európai parlamenti és a tanácsi rendeletet.
(4) Az Európai Tanács az 1999. október 15-én és 16-án Tamperében tartott ülésén felszólította a Tanácsot és a Bizottságot, hogy hozzon létre közös eljárási szabályokat a határokon átnyúló, kis értékű fogyasztói és kereskedelmi követelések egyszerűsített és gyorsított elbírálására vonatkozóan.
(5) 2000. november 30-án a Tanács elfogadta a Bizottság és a Tanács - a polgári és kereskedelmi ügyekben hozott határozatok kölcsönös elismerése elvének megvalósítására irányuló - közös programját. A program utal a határokon átnyúló, kis értékű követelések elbírálásának egyszerűsítésére és gyorsítására. Ennek előmozdításaként az Európai Tanács által 2004. november 5-én elfogadott hágai program a kis értékű követelésekkel kapcsolatos munka tevékeny folytatására szólított fel.
(6) A Bizottság 2002. december 20-án elfogadta az európai fizetési meghagyásos eljárásról, valamint a kis értékű követelések elbírálásának egyszerűsítését és gyorsítását célzó intézkedésekről szóló Zöld Könyvet. A Zöld Könyv elfogadását követően konzultáció indult a kis értékű követelések elbírálásának egyszerűsítését és gyorsítását célzó intézkedésekről.
(7) Számos tagállam a kis értékű követelésekre egyszerűsített polgári eljárásokat vezetett be, mivel a perrel kapcsolatos költségek, időveszteségek és a perek bonyolultsága nem szükségszerűen arányosak a követelés értékével. Határokon átnyúló ügyek esetén a gyors és olcsó ítélethozatal akadályai hatványozottak. Így tehát szükséges egy európai eljárás bevezetése a kis értékű követelésekre ("kis értékű követelések európai eljárása"). Egy ilyen európai eljárás célja az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférés megkönnyítése. A különböző tagállamokban a hitelezők számára biztosított eljárásjogi eszközök működésével kapcsolatos egyenetlenségek következtében a belső piacon bekövetkező versenytorzulás olyan közösségi jogalkotást tesz szükségessé, amely az egész Európai Unióban egységes feltételeket biztosít a hitelezők és az adósok számára. Valamely, a kis értékű követelések európai eljárása alá tartozó követelés elbírálási költségeinek megállapításakor szükséges tekintettel lenni az egyszerűség, a gyorsaság és az arányosság elvére. Indokolt, hogy a felszámítandó költségekre vonatkozó adatok hozzáférhetőek legyenek a nyilvánosság számára, valamint hogy az ilyen költségek megállapításának módja átlátható legyen.
(8) A kis értékű követelések európai eljárásának, a költségek csökkentése mellett, egyszerűbbé kell tennie és fel kell gyorsítania a határokon átnyúló ügyekben a kis értékű követelések elbírálását azzal, hogy a tagállamok belső joga szerinti, változatlanul fennmaradó lehetőségek mellett további fakultatív jogi eszközt kínál. E rendelet egyszerűsíti a kis értékű követelések európai eljárása keretében valamely másik tagállamban hozott határozatok elismerését és végrehajtását is.
(9) E rendelet törekszik az alapvető jogok érvényesülésének elősegítésére, és figyelembe veszi az Európai Unió Alapjogi Chartájában elismert elveket. A bíróság biztosítja a tisztességes tárgyaláshoz való jogot és a kontradiktórius eljárás elvének érvényesülését, különösen a tárgyalás szükségességéről, a bizonyítási eszközökről és a bizonyításfelvétel terjedelméről való döntéshozatalnál.
(10) A követelés értéke kiszámításának megkönnyítése érdekében a kamatokat, kiadásokat és költségeket figyelmen kívül kell hagyni. Ez nem érinti sem a bíróság azon hatáskörét, hogy ezeket ítéletében megítélje, sem a kamatszámításra vonatkozó nemzeti előírásokat.
(11) A kis értékű követelések európai eljárása megindításának megkönnyítése érdekében, a felperesnek kérelméhez egy egységesített keresetlevelet kell kitöltenie, és azt kell benyújtania a bírósághoz. A keresetlevél kizárólag a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bírósághoz nyújtható be.
(12) A keresetlevélhez adott esetben bármilyen azt alátámasztó iratot csatolni kell. Ez azonban nem gátolja a felperest abban, hogy - amennyiben szükséges - az eljárás során további bizonyítékokat nyújtson be. Ugyanezen elv vonatkozik az alperes válaszára is.
(13) A követelés elutasításával kapcsolatban használt "nyilvánvalóan alaptalan" és a keresetlevél elutasításával kapcsolatban használt "elfogadhatatlan" fogalmakat a nemzeti jognak megfelelően kell meghatározni.
(14) A kis értékű követelések európai eljárását írásban kell lefolytatni, kivéve, ha a bíróság szükségesnek tartja vagy az egyik fél kérelmezi a tárgyalást. A bíróság elutasíthatja az ilyen kérelmet. Az ilyen elutasító határozat ellen külön fellebbezésnek nincs helye.
(15) Az eljárásban nem lehet kötelező a felek ügyvéd vagy más jogi képviselő általi képviselete.
(16) A "viszontkereset" fogalmát a 44/2001/EK rendelet 6. cikkének (3) bekezdése értelmében úgy kell értelmezni, mint amely az eredeti keresettel azonos szerződésen vagy tényálláson alapul. A 2. és 4. cikk, valamint az 5. cikk (3), (4) és (5) bekezdése értelemszerűen alkalmazandók a viszontkeresetre.
(17) Abban az esetben, ha az eljárás során az alperes beszámítási jogára hivatkozik, az ilyen igény nem minősül viszontkeresetnek e rendelet értelmezésében. Ennélfogva az alperes nem köteles az I. mellékletben meghatározott egységesített "A" formanyomtatványt használni e joga érvényesítésekor.
(18) A 6. cikk alkalmazásában átvevő tagállam az a tagállam, amelyben az irat kézbesítésére sor kerül vagy ahová az iratot elküldik. A költségek és a késedelem csökkentése érdekében az iratokat a feleknek elsősorban - az átvétel időpontját is tartalmazó - tértivevényes postai küldeményként kell kézbesíteni.
(19) Bármely fél megtagadhatja egy irat átvételét a kézbesítés alkalmával, vagy egy héten belül visszaküldheti az iratot, amennyiben azt nem az átvevő tagállam hivatalos nyelvén írták, vagy azt nem kíséri az átvevő tagállam hivatalos nyelvén készült fordítás, vagy amennyiben annak a tagállamnak több hivatalos nyelve is van, a kézbesítés helyének vagy annak a helynek a hivatalos nyelve vagy hivatalos nyelveinek egyike, ahová az iratot küldeni kell, vagy azt nem a címzett által értett nyelven írták.
(20) A tárgyalások és a bizonyításfelvétel során a tagállamoknak támogatniuk kell a modern kommunikációs technológia alkalmazását, figyelemmel az eljáró bíróság székhelye szerinti tagállam nemzeti jogára is. A bíróságnak a bizonyításfelvétel legegyszerűbb és legkevésbé költséges módját kell alkalmaznia.
(21) A felek számára nyújtandó gyakorlati segítségnek ki kell terjednie a formanyomtatványok elérhetőségére és kitöltésére vonatkozó technikai információra is.
(22) Az eljárási kérdésekkel kapcsolatban a bíróság alkalmazottai is nyújthatnak tájékoztatást a nemzeti joggal összhangban.
(23) Mivel e rendelet célja a kis értékű követelések elbírálásának egyszerűsítése és felgyorsítása, a bíróságoknak a lehető leggyorsabban kell eljárnia akkor is, ha e rendelet nem ír elő külön határidőt az eljárás egy konkrét szakaszára vonatkozóan.
(24) Az e rendeletben előírt határidők kiszámítására az időtartamokra, időpontokra és határidőkre vonatkozó szabályok meghatározásáról szóló, 1971. június 3-i 1182/71/EGK, Euratom tanácsi rendeletet kell alkalmazni.
(25) A kis értékű követelések behajtásának felgyorsítása érdekében az ítéletnek végrehajthatónak kell lennie a lehetséges jogorvoslattól függetlenül, és biztosítéknyújtási feltétel nélkül, kivéve, ha e rendelet másképp rendelkezik.
(26) Az e rendeletben a jogorvoslatra történő bármely hivatkozásnak magában kell foglalnia a nemzeti jog alapján rendelkezésre álló valamennyi jogorvoslati lehetőséget.
(27) A bíróságnak tagja kell legyen egy a nemzeti joggal összhangban bírói képesítéssel rendelkező személy is.
(28) Ha a bíróságnak határidőt kell szabnia, az érintett felet tájékoztatni kell a határidő elmulasztásának következményeiről.
(29) Az eljárás költségeit a pervesztes fél viseli. Az eljárás költségeit a nemzeti jognak megfelelően kell meghatározni. Tekintettel az egyszerűség és a költséghatékonyság célkitűzéseire, a bíróság a pervesztes felet csak az eljárás azon költségeinek megfizetésére kötelezheti - beleértve például az abból adódó költségeket, hogy a másik felet ügyvéd vagy más jogi képviselő képviselte, vagy az iratok kézbesítésével vagy fordításával kapcsolatos esetleges költségeket -, amelyek a követelés értékével arányosak, vagy indokoltan merültek fel.
(30) Az ítélet elismerésének és végrehajtásának megkönnyítése érdekében a valamely tagállamban a kis értékű követelések európai eljárása keretében hozott ítéletet a többi tagállamban végrehajthatóvá nyilvánítási eljárás és az elismerés kifogásolásának bármilyen lehetősége nélkül el kell ismerni és végre kell hajtani.
(31) Minimumszabályokról kell rendelkezni az ítélet felülvizsgálatára azokban az esetekben, amikor az alperesnek nem állt módjában vitatni a követelést.
(32) Tekintettel az egyszerűség és a költséghatékonyság céljaira, a végrehajtást kérő fél nem kötelezhető arra, hogy rendelkezzen - a tagállam nemzeti jogával összhangban a végrehajtási eljárásra jogosult képviselőkön kívül - meghatalmazott képviselővel vagy lakcímmel a végrehajtás szerinti tagállamban.
(33) E rendelet III. fejezetét az e rendeletben meghatározott eljárásban hozott ítélet alapján a költségeknek és kiadásoknak bírósági tisztviselő általi meghatározására is alkalmazni kell.
(34) Az e rendelet végrehajtásához szükséges intézkedéseket a Bizottságra ruházott végrehajtási hatáskörök gyakorlására vonatkozó eljárások megállapításáról szóló, 1999. június 28-i 1999/468/EK tanácsi határozattal összhangban kell elfogadni.
(35) A Bizottságot fel kell hatalmazni különösen arra, hogy elfogadja az e rendelet végrehajtásához szükséges intézkedéseket a mellékletekben szereplő formanyomtatványok frissítésével és technikai kiigazításával kapcsolatban. Mivel ezek az intézkedések általános hatályúak, és e rendelet nem alapvető fontosságú elemeinek módosítására, illetve törlésére irányulnak, azokat az 1999/468/EK határozat 5a. cikkében meghatározott ellenőrzéssel történő szabályozási bizottsági eljárással összhangban kell elfogadni.
(36) Mivel e rendelet céljait - nevezetesen a határokon átnyúló ügyekben a kis értékű követelések elbírálásának egyszerűsítését és gyorsítását, valamint a költségek csökkentését szolgáló eljárás létrehozását - a tagállamok nem tudják kielégítően megvalósítani, és ezért e rendelet léptéke és hatása miatt azok közösségi szinten jobban megvalósíthatóak, a Közösség intézkedéseket hozhat a Szerződés 5. cikkében foglalt szubszidiaritás elvének megfelelően. Az említett cikkben foglalt arányosság elvének megfelelően e rendelet nem lépi túl az e célok eléréséhez szükséges mértéket.
(37) Az Egyesült Királyság és Írország helyzetéről szóló, az Európai Unióról szóló szerződéshez és az Európai Közösséget létrehozó szerződéshez csatolt jegyzőkönyv 3. cikkének megfelelően az Egyesült Királyság és Írország bejelentették azon óhajukat, hogy részt kívánnak venni e rendelet elfogadásában és alkalmazásában.
(38) A Dánia helyzetéről szóló, az Európai Unióról szóló szerződéshez és az Európai Közösséget létrehozó szerződéshez csatolt jegyzőkönyv 1. és 2. cikkének megfelelően Dánia nem vesz részt e rendelet elfogadásában, és az rá nézve nem kötelező, illetve nem alkalmazható,
ELFOGADTA EZT A RENDELETET:

1. cikk

Tárgy

E rendelet létrehoz egy a kis értékű követelések esetén alkalmazható európai eljárást (továbbiakban: kis értékű követelések európai eljárása), amelynek célja a határokon átnyúló, kis értékű követelésekkel kapcsolatos ügyek elbírálásának egyszerűsítése és felgyorsítása, továbbá a költségek csökkentése. A kis értékű követelések esetén alkalmazható európai eljárás a tagállami jogszabályok szerinti eljárások alternatívájaként áll a peres felek rendelkezésére.

E rendelet kiküszöböli továbbá azokat a közbenső eljárásokat, amelyek a kis értékű követelések európai eljárása keretében az egyik tagállamban hozott ítéletnek a többi tagállamban történő elismeréséhez és végrehajtásához szükségesek.

Az 1. cikk a rendelet tárgyát határozza meg, mely szerint a kis értékű követelések európai eljárásának célja a határokon átnyúló, kis értékű követelésekkel kapcsolatos ügyek elbírálásának egyszerűsítése és felgyorsítása, továbbá a költségek csökkentése.
Az 1. cikk második mondata rögzíti az eljárás alternatív jellegét. Így tehát a kis értékű követelések európai eljárása a tagállami jogszabályok szerinti eljárások alternatívájaként áll a peres felek rendelkezésére. Bár a rendeletből pontosan nem derül ki, de a kis értékű követelések európai eljárásának - a nemzeti eljárások melletti - további alternatívája kell, hogy legyen a mostanáig egyetlen másik, közösségi szinten szabályozott polgári eljárás, az európai fizetési meghagyásos eljárás [az Európai Parlament és Tanács 1896/2006/EK rendelete (2006. december 12.) az európai fizetési meghagyásos eljárás létrehozásáról] is.
Az alternatív jelleg lehetővé teszi, hogy ha egy magyar hitelező szeretne egy külföldi adóssal szemben 2000 eurót meg nem haladó összeg vonatkozásában eljárást kezdeményezni, saját belátása szerint választhat adott esetben a tagállami jog által rögzített fizetési meghagyásos eljárás, az európai fizetési meghagyásos eljárás, a nemzeti jog által szabályozott kis perértékű ügyekre vonatkozó eljárás, valamint a kis értékű követelések európai eljárása, illetve esetleg a nemzeti jog szerinti más polgári eljárás közül is. [Vö. Haibach, Georg: The Comission Proposal for a Regulation Establishing a European Small Claims Procedure: An Analysis. ERPL, 2005/4. 596. p.] Ez a döntési jogosultság azonban az egyes tagállamokban más-más lehetőséget, illetve lehetőségeket kínál a hitelező számára. Néhány tagállamban létezik ugyanis külön nemzeti bagatell eljárás és külön fizetési meghagyásos eljárás (pl. Németország, Ausztria), míg más tagállamokban csak ezek egyike lelhető fel, s vannak olyan tagállamok, ahol ezen két eljárás egymásra épül. (pl. Magyarország) Így tehát az európai jogalkotás által létrehozott eljárástípusok (európai fizetési meghagyásos eljárás, illetve a kis értékű követelések európai eljárása) mellett alternatívaként álló nemzeti eljárások köre tagállamonként változó.
Az alternatív jellegnek köszönhetően a kis értékű követelések európai eljárása még a határokon átnyúló ügyekben sem kötelező: az igényérvényesítés csupán egyik lehetséges eszköze. Tehát ha a felperes a 861/2007/EK rendelet szerinti európai eljárás helyett valamely tagállam nemzeti eljárási szabályai szerinti eljárás iránt nyújtotta be a keresetlevelét, az alperes nem kérheti a 861/2007/EK rendelet szerinti eljárás szabályainak alkalmazását a jogvitában. S ugyanez igaz akkor is, ha a felperes kis értékű követelésének az európai eljárás keretében történő elbírálását kéri a törvénykezéstől: ebben az esetben az alperes kérelmére az eljáró tagállami bíróság nem "tér át" a nemzeti eljárási szabályokra. Ebben a megközelítésben a rendelet tehát figyelmen kívül hagyja az alperes álláspontját és érdekeit. [Vö. Storskrubb, Eva: Civil Procedure and EU Law - A Policy Area Uncovered. New York: Oxford University Press, 2008. 223-224. p.]
A jogalkotó az 1. cikkben említi a kis értékű követelések európai eljárásának talán legfőbb előnyének tartott elvet is, miszerint az ezen eljárásban született ítéletek az Európai Igazságügyi Térség más tagállamaiban külön eljárás nélkül elismerendőek és végrehajtandóak. Ennek részletes szabályozása a rendelet III. Fejezetében (20-23. cikkek) található.

2. cikk

Hatály

(1) E rendeletet - tekintet nélkül az eljáró bíróság jellegére - azokban a határokon átnyúló polgári és kereskedelmi ügyekben kell alkalmazni, amelyeknél a követelés értéke a keresetlevél hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bíróság általi kézhezvételekor nem haladja meg a 2000 EUR összeget, az összes kamat, kiadás és költség nélkül. E rendelet hatálya nem terjed ki különösen az adó-, vám- és közigazgatási ügyekre, vagy az államnak az államhatalom gyakorlása során hozott aktusai vagy elkövetett mulasztásai miatti felelősségére ("acta jure imperii").

(2) Ez a rendelet nem alkalmazható a következők tekintetében:

a) természetes személyek személyi állapota, jog- és cselekvőképessége;

b) házassági vagyonjogon, tartási kötelezettségeken, valamint végrendeleten és öröklésen alapuló jogok;

c) csődeljárás, fizetésképtelen társaságok vagy más jogi személyek felszámolására vonatkozó eljárások, csődegyezség, kényszeregyezség és hasonló eljárások;

d) szociális biztonság;

e) választottbíráskodás;

f) munkajog;

g) ingatlan bérlete, a pénzbeli követelésekre irányuló keresetek kivételével; vagy

h) a magánélet tiszteletben tartásához való jog és a személyiségi jogok megsértése, beleértve a rágalmazást is.

(3) E rendelet alkalmazásában a "tagállam" kifejezés a tagállamokat jelenti, Dánia kivételével.

A rendelet hatályát rögzítő 2. cikk alapján elmondható, hogy alapvetően a 2000 euró értéket meg nem haladó, határokon átnyúló követelések esetében alkalmazható.
A rendelet tárgyi hatályának meghatározásakor a jogalkotók a "polgári és kereskedelmi ügy" fogalmát alkalmazták, mely fogalom az Európai Bíróságnak a Brüsszeli Egyezmény (a polgári és kereskedelmi ügyekben irányadó bírósági joghatóságról és a bírósági határozatok végrehajtásáról szóló Brüsszelben 1968. szeptember 27-én kelt egyezmény) és a Brüsszel-I. rendelet (a Tanács 44/2001/EK rendelete a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról) kapcsán kifejtett jogértelmezésének köszönhetően egész pontosan körülhatárolható. Így tehát a polgári és kereskedelmi ügyek meghatározásakor nem a tagállami, a nemzeti jog az irányadó, hanem a Brüsszeli Egyezmény, a Brüsszel-I. rendelet "rendszerét, célkitűzéseit, valamint a belső jogrendek összességéből adódó általános jogelveket" kell figyelembe venni. [Lásd LTU kontra Eurokontrol 29/76. sz. ügyben 1976. október 14-én hozott ítélet (ECR 1976, 01541.) 5. pont.]
A kis értékű követelések európai eljárását bevezető rendelet tárgyi hatálya alól kivett területek szintén a Brüsszel-I. rendeletet követik. Így a rendelet hatálya nem terjed ki a 2. cikk (1)-(2) bekezdéseinek értelmében az adó-, vám- és közigazgatási ügyekre, a természetes személyek személyi állapotára, jog- és cselekvőképességére vonatkozó ügyekre, a házassági vagyonjogon, tartási kötelezettségeken, valamint végrendeleten és öröklésen alapuló jogok érvényesítésére vonatkozó ügyekre, a csődeljárásokra, fizetésképtelen társaságok vagy más jogi személyek felszámolására vonatkozó eljárásokra, csődegyezségre, kényszeregyezségre és hasonló eljárásokra, a szociális biztonságot érintő ügyekre és a választottbíráskodással kapcsolatos ügyekre. Ezen ügyek körének pontos meghatározásához tehát a Brüsszel-I. rendelethez kapcsolódó bírósági jogértelmező tevékenységet hívhatjuk segítségül. [Lásd Kengyel Miklós - Harsági Viktória: Európai polgári eljárásjog. Budapest: Osiris Kiadó, 2006. 69-76. p.] A rendelet azonban tovább is szélesíti a polgári és kereskedelmi ügyek alóli kivételek körét, így az nem alkalmazható az államnak az államhatalom gyakorlása soron hozott aktusai vagy elkövetett mulasztásai miatti felelősségére ("acta jure imperii"), a munkajogi ügyekre, az ingatlanok bérletével kapcsolatos ügyekben, a pénzbeli követelésekre irányuló keresetek kivételével, illetve nem alkalmazható a magánélet tiszteletben tartásához való jog és a személyiségi jogok megsértése miatt indult ügyekben, beleértve a rágalmazást is. Ez utóbbi kivételek meghatározásában feltehetően az a praktikus ok vezette a jogalkotót, hogy ezen esetekben az igények nehezen érvényesíthetők egy írásbeli eljárás keretében a széles körű bizonyításfelvétel miatt. Az egyes kivételek tényleges tartalommal való kitöltése, azaz pontosabb megjelölése hiányzik a rendeletből, így az a nemzeti jog szerint történik. Ennek megfelelően például annak tisztázása, hogy az ingatlan bérlete, mint kivétel esetében mi minősül ingatlannak, a nemzeti jogok feladata. [Leible, Stefan - Freitag, Robert: Forderungsbeitreibung in der EU. München: Verlag C. H. Beck, 2008. 104-105. p.]
A tárgyi hatályt tovább szűkíti a 2. cikk (1) bekezdése, mely a rendelet alkalmazását korlátozza azokra az ügyekre, ahol a követelés értéke nem haladja meg a 2000 euró összeget, az összes kamat, kiadás és költség nélkül. (Az értékhatár meghatározása az európai jogalkotók körében meglehetősen intenzív és éles vitát váltott ki, hiszen egyes - főként nyugat-európai - tagállamok túl alacsonynak, míg több - jórészt a legújabb - tagállamok túl magasnak tartották ezt az összeget.) A jogalkotó - az európai fizetési meghagyásos eljárást létrehozó rendelettel ellentétben - nem szűkítette le a rendelet alkalmazási körét a pénzkövetelések esetére, így a rendelet I. sz. mellékletét képező "A" formanyomtatvány, mely a kis értékű követelések európai eljárására irányuló keresetlevelet tartalmazza, a követelésre vonatkozó 7. pont 7.2. alpontjában biztosítja a lehetőséget a felperes számára az egyéb, nem pénzbeli követelés megnevezésére, illetve annak becsült értékének kifejezésére. A rendelet nem zárja ki annak lehetőségét sem, hogy a 2000 euró összeg számítása szempontjából figyelmen kívül hagyandó, az esetleges kamat, kiadás és költség okozta követeléseket a felperes önállóan, főkövetelésként érvényesítse egy másik eljárásban, mely lehet akár egy újabb, a 861/2007/EK rendelet szerinti eljárás is. [Jahn, Isabel: Das Europäische Verfahren für geringfügige Forderungen. NJW, 2007/40. 2891. p.]
A követelés összegének megállapítása szempontjából a keresetlevélnek a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bíróság általi kézhezvételének időpontja irányadó. Érdekes, s emellett az eljárás szempontjából akár releváns is lehet a meglehetősen szokatlan szóválasztás, azaz a "kézhezvétel időpontja", s nem a "benyújtás időpontja": a két időpont között akár hetek is eltelhetnek. (A benyújtás időpontja ugyanis azt a napot jelenti, amelyen a felperes postára adja, esetleg faxon vagy e-mailben elküldi a keresetlevelet. Ehhez képest a kézhezvétel időpontján azt a napot kell érteni, amelyen a bírósághoz postai úton, esetleg faxon vagy e-mailben ténylegesen meg is érkezik a keresetlevél. Ez a két időpont a fax és az e-mail esetében az azonnali továbbítás és kézbesítésnek köszönhetően rendszerint ugyanazon napra esik, míg a postai kézbesítés - különösen a határokon átnyúló kézbesítések esetében - akár több hetet is igénybe vehet.) A rendelet szövegében különös módon az alkalmazhatóság másik feltétele, nevezetesen az ügy határokon átnyúló jellegének megállapítása szempontjából viszont a 3. cikk (3) bekezdése értelmében a keresetlevélnek a bírósághoz való benyújtásának az időpontja az irányadó. Ha a rendelet szövegét szó szerint értelmezzük, akkor egyazon eljárásnak a 861/2007/EK rendelet tárgyi hatálya alá való tartozására vonatkozó két legfontosabb feltételnek nem egy időben kell érvényesülnie. Ez meglehetősen szokatlan, sőt a jogbiztonság ellen ható szabályozás lenne, melynek célja nyilvánvalón nem vezethette az európai jogalkotókat, ezért a két feltételnek egy időben kell fennállnia és ez az időpont a keresetlevél benyújtásának időpontja kell, hogy legyen. A követelés összegének meghatározása az egyes nemzeti jogszabályok szerint történik, így Magyarországon a Pp. 24-25. §-ai lesznek irányadók e kérdésben. Ez azonban a nemzeti eljárási jogszabályok eltérő szabályozása miatt a rendelet nem egységes alkalmazását vonhatja maga után. A pertárgyérték meghatározásánál újabb nehézségként merülhet fel, ha a hitelező több igényt kíván érvényesíteni a kötelezettel szemben vagy ha a kötelezett viszontkeresetet terjeszt elő. Az első eset vonatkozásában nem találunk szabályozást a rendeletben, így az eljáró bíróságnak a tagállami eljárásjogi szabályokat kell alkalmaznia. (19. cikk) A második esetre a rendelet 5. cikkének (7) bekezdése nyújt némi eligazítást, ennek értelmében tehát a kereset és a viszontkereset értéke nem adódik össze, hanem külön-külön kell megállapítani, illetve figyelembe venni azokat, s ha a keresettel ellentétben a viszontkereset értéke meghaladja a 2000 euró összeghatárt, nem lehet a 861/2007/EK rendeletet alkalmazni. A Preambulum (17) bekezdése e körben újabb segítséget nyújt a jogérvényesítés kapcsán, mikor kimondja, hogy a beszámítani kívánt követelés értéke is figyelmen kívül marad a pertárgyérték meghatározásakor. [Leible, Stefan - Freitag, Robert: Forderungsbeitreibung in der EU. München: Verlag C. H. Beck, 2008. 105-106. p.]
A rendelet személyi hatályára vonatkozóan nem találhatunk általános rendelkezést, hiszen - több másik eljárásjogi vonatkozású rendelethez hasonlóan - a személyi hatály kérdése csak közvetett módon merül fel, mivel a rendelet címzettjei, alanyai a tagállamok kijelölt bíróságai. Arra a kérdésre, hogy mely tagállam bíróságai rendelkeznek joghatósággal az adott jogvita elbírálására, a rendelet nem ad választ. Magában a rendeletszövegben ugyanis nincs utalás a joghatóságra, azonban a rendelet I. mellékletét képező egységesített "A" formanyomtatvány, azaz a keresetlevél 4. pontja iránymutatásul szolgál a bírósági joghatóságot illetően. Ennek értelmében a Brüsszel-I. rendelet szabályaihoz kell visszanyúlni a jogalkalmazóknak e kérdés vonatkozásában (is).
A rendelet hatályát rögzítő 2. cikk (1) bekezdésének rendelkezéséből az derül ki, hogy azt az eljáró bíróság jellegére tekintet nélkül kell alkalmazni. A bíróságok alatt nyilván az állami, a hagyományos értelemben vett bíróságokat kell érteni: a rendelet hatálya tehát nem terjed ki a választottbíróságokra, sem pedig a vitarendezés egyéb alternatív útjaira. A Bizottság részére adott közleményeik szerint a tagállamokban általában az alsóbb szintű bíróságok bírnak hatáskörrel a kis értékű követelések európai eljárására: az adott bíróságon eljáró személyek vonatkozásában minden tagállam esetében a saját polgári eljárásjogi jogszabályra való utalást találhatunk. [Lásd az Európai Igazságügyi Atlasz honlapján, melynek címe a 25. cikkhez fűzött kommentárban található meg]
Területi hatályának megfelelően a rendeletet - a többi európai polgári eljárásjogi rendelethez hasonlóan - az Európai Közösség valamennyi tagállamában alkalmazni kell, Dánia kivételével, hiszen a Dánia helyzetéről szóló, az Európai Unióról szóló szerződéshez és az Európai Közösséget létrehozó szerződéshez csatolt jegyzőkönyv 1. és 2. cikkének megfelelően Dánia nem vesz részt a polgári és kereskedelmi ügyekben folytatott igazságügyi együttműködésben, így az ilyen vonatkozású rendeletek rá nézve nem kötelezőek, illetve nem alkalmazhatóak. [Preambulum (38) bek.] Az európai igazságügyi együttműködés keretében "különleges helyet élvező" másik két tagállam, az Egyesült Királyság és Írország a fenti szerződésekhez csatolt jegyzőkönyv 3. cikkének megfelelően nyilatkoztak a 861/2007/EK rendelet alkalmazásáról, melyben kinyilvánították azon óhajukat, miszerint részt kívánnak venni a rendelet elfogadásában és alkalmazásában. [Preambulum (37) bek.]

3. cikk

Határokon átnyúló ügyek

(2) Az állandó lakóhelyet a 44/2001/EK rendelet 59. és 60. cikkével összhangban kell meghatározni.

(3) Annak meghatározásához, hogy határokon átnyúló ügyről van-e szó, a keresetlevélnek a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bírósághoz e rendelettel összhangban történő benyújtásának időpontja irányadó.

Az Európai Közösséget létrehozó szerződés 65. cikke értelmében a polgári és kereskedelmi ügyekben kialakított igazságügyi együttműködés keretében csak olyan intézkedések fogadhatók el, amelyek célja a tagállamok törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezéseinek közelítése, különösen ha ez a belső piac megfelelő működéséhez szükséges. Ennek megfelelően korlátozták a 861/2007/EK rendelet alkalmazási körét a határokon átnyúló ügyekre. A 3. cikk (1) bekezdésében rögzített "határokon átnyúló ügy"-fogalom követi a korábban született rendeletek által lefektetett fogalom-meghatározást. A 3. cikk (3) bekezdése értelmében az ügy határokon átnyúló jellegének megállapítása szempontjából a keresetlevélnek a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bírósághoz történő benyújtásának időpontjában fennálló lakóhely vagy szokásos tartózkodási hely fekvése az irányadó. Az állandó lakóhely meghatározása a Brüsszel-I. rendelet 59-60. cikkei alapján történik, melyek szerint a lakóhely vonatkozásában a tagállami jog az irányadó, a székhely szempontjából pedig a társaság vagy más jogi személy, illetve természetes vagy jogi személyek társulatának létesítő okirat szerinti székhelye, központi ügyvezetése, illetőleg üzleti tevékenységének fő helye bír meghatározó szereppel.
A rendelet szerint tehát ahhoz, hogy egy kis értékű követelés érvényesítésére irányuló európai eljárást lehessen kezdeményezni, nem elegendő az, hogy a kérelmező ellenfele külföldi, hanem az egyik félnek a fórum államától eltérő tagállamban kell lakóhellyel vagy szokásos tartózkodási hellyel rendelkeznie. Mivel az ezen eljárásban felmerülő joghatósági kérdéseket a Brüsszel-I. rendelet szabályai alapján kell rendezni, annak 2. cikk (1) bekezdése, illetve az 5. cikke alapján leszögezhető, hogy az alperesnek valamely tagállam területén kell lakóhellyel vagy szokásos tartózkodási hellyel rendelkeznie. Mivel a másik félre, tehát az eljárás kezdeményezőjére, azaz a felperesre vonatkozóan semmiféle rendelkezést nem találhatunk a rendeletben, megállapítható, hogy a felperes lakóhelyének nincs jelentősége a joghatósági szabályok kapcsán. Azonban abban a kérdésben, hogy a felperes lehet-e egy harmadik államban lakóhellyel vagy szokásos tartózkodási hellyel rendelkező személy, a jogirodalom megosztott. Az Európai Bíróság a Brüsszel-I. rendelet joghatósági szabályait értelmezve állást foglalt e kérdésben és a Group Josi ügy kapcsán a fenti kérdésre igenlő választ adott, azaz úgy ítélte meg, hogy felperes lehet akár az Európai Közösség területén kívül lakóhellyel vagy szokásos tartózkodási hellyel rendelkező személy is. Ez alól azonban kivételként hozta fel azokat a joghatósági okokat, melyek esetében maga a rendeletszöveg követeli meg azt, hogy a felperes lakóhelye vagy szokásos tartózkodási helye valamely tagállamban legyen. [Group Josi Reinsurance Company SA kontra Universal General Insurance Company C-412/98. sz. ügyben 2000. július 13-án hozott ítélet (ECR 2000, I-05925.) 61.]
A 3. cikk (3) bekezdésének értelmében az ügy határokon átnyúló jellegének megállapítása szempontjából a kérelem benyújtásának időpontja az irányadó. Felvetődik tehát a kérdés, hogy vajon ha a kérelme benyújtását követően a kérelmező elköltözik egy másik államba, fennállnak-e továbbra is az eljárás megindításának feltételei? A jogi segítségnyújtásról szóló irányelv (a Tanács 2003/8/EK irányelve (2003. január 27.) a határon átnyúló vonatkozású jogviták esetén az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférés megkönnyítése érdekében az ilyen ügyekben alkalmazandó költségmentességre vonatkozó közös minimumszabályok megállapításáról) analógiájára a rendelet meghatározásából adódóan egyértelműen igenlő választ kell adnunk erre a kérdésre, tehát a kérelmezőnek a kérelem benyújtását követő külföldre való költözése nincs befolyással az ügy határokon átnyúló jellegére. [Vö. Jastrow, Serge-Daniel - Mirow, Dirk: Europäische Prozesskostenhilferichtlinie. In Gebauer, Martin - Wiedmann, Thomas (Hrsg.): Zivilrecht unter europäischem Einfluss. Die richtlinienkonforme Auslegung des BGB und anderer Gesetze - Erläuterung der wichtigsten EG-Verordnungen. Stuttgart: Richard Boorberg Verlag, 2005. 1571-1572. p.] Ennek megfelelően ha a külföldi felperes a magyar alperes elleni kereseti kérelme benyújtását követően Magyarországra költözik, akkor is határokon átnyúló ügyként kell kezelni a megindult eljárást, teret engedve a 861/2007/EK rendelet szabályainak.

4. cikk

Az eljárás megindítása

(1) A felperes a kis értékű követelések európai eljárását az I. mellékletben meghatározott egységesített "A" keresetlevél kitöltésével, és annak a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bírósághoz történő közvetlen - postai úton, illetve bármilyen egyéb, az eljárás megindításának helye szerinti tagállam által elfogadott kommunikációs eszközzel, például faxon vagy e-mailben - benyújtásával indítja meg. A keresetlevél tartalmazza a követelést alátámasztó bizonyítékok leírását, és ahhoz csatolni kell amennyiben szükséges az azt alátámasztó egyéb iratokat.

(2) A tagállamok tájékoztatják a Bizottságot arról, hogy mely kommunikációs eszközök használatát tekintik elfogadhatónak. A Bizottság nyilvánosan hozzáférhetővé teszi az erre vonatkozó információkat.

(3) Amennyiben a kereset az e rendelet hatályán kívül eső ügyre vonatkozik, a bíróság erről tájékoztatja a felperest. Ha a felperes nem vonja vissza keresetét, a bíróság azon tagállam eljárási jogának megfelelően tárgyalja az ügyet, amely tagállamban az eljárást lefolytatják.

(4) Amennyiben a bíróság megállapítja, hogy a felperes által szolgáltatott információk nem megfelelők, illetve nem elég egyértelműek, vagy ha a keresetlevél hiányos, a bíróság lehetőséget ad a felperesnek a keresetlevél kiegészítésére vagy kijavítására, illetve a bíróság által megjelölt további információk vagy iratok benyújtására, vagy a kereset visszavonására, a bíróság által előírt határidőn belül, kivéve, ha a követelés nyilvánvalóan alaptalan, vagy a kérelem nem elfogadható. A bíróság e célra a II. mellékletben meghatározott "B" formanyomtatványt használja.

Ha a követelés nyilvánvalóan alaptalan, vagy a kérelem nem elfogadható, vagy ha a felperes az előírt határidőn belül a keresetlevelet nem egészíti ki vagy nem javítja ki, a bíróság a keresetet elutasítja.

(5) A tagállamok biztosítják, hogy a keresetlevél mintája valamennyi olyan bíróságon hozzáférhető legyen, amely előtt a kis értékű követelések európai eljárása megindítható.

Az ügy, s ezáltal a jogérvényesítés egyszerűsítése érdekében a kis értékű követelések európai eljárása során a feleket és a bíróságot is formanyomtatványok segítik, melyeket a 861/2007/EK rendelet melléklete tartalmaz. A formanyomtatványokat annak a bíróságnak a nyelvén kell kitölteni, amelyikhez azt benyújtják. Magyarország esetében a Bizottságnak adott tájékoztatás alapján minden formanyomtatványt annak magyar nyelvű fordításával együtt kell benyújtani a bíróságokhoz.
A felperesnek az eljárást a rendelet I. Mellékletét képező "Keresetlevél" elnevezésű, kitöltési útmutatóval ellátott "A" formanyomtatvány benyújtásával kell megindítania. A keresetlevél az Európai Közösség valamennyi hivatalos nyelvén letölthető az Internetről az Európai Igazságügyi Atlasz honlapjáról (a címét lásd a 25. cikkhez fűzött kommentárban), valamint valamennyi bíróságon hozzáférhető, ahol a kis értékű követelések európai eljárása megindítható [4. cikk (5) bek.]. Bár a rendelet erről kifejezetten rendelkezik, de a bíróságok is feltehetően az Internetről töltik le a formanyomtatványokat, így valószínűleg az egyes bíróságokon nemcsak a saját nyelve szerint benyújtható formanyomtatványok hozzáférhetőek, hanem az idegen nyelvűek is. Nyilvánvalóan arra vonatkozóan nem találhatunk információt a rendeletben, illetve a tagállamok által a Bizottságnak nyújtott tájékoztatásokban, hogy az egyes bíróságokon ki nyújt segítséget a felperesnek a keresetlevél vonatkozásában, ezért erre a tagállami előírások lesznek irányadók. (Így például Magyarországon feltehetően a "panasznap" keretében kerülhet erre sor.) [Vö. Brokamp, Arno: Das Europäische Verfahren für geringfügige Forderungen. Tübingen: Mohr Siebeck, 2008. 29. p.; Cortes Dieguez, Juan Pablo: Does the proposed European procedure enhance the resolution of small claims. CJQ, 2008/27. 91. p.]
Tekintettel arra, hogy a formanyomtatvány nem biztosít túl sok helyet az egyes mezők kitöltésére, célszerű az Internetről letöltött formanyomtatványt elektronikus úton kitölteni, így szabadon bővíthetőek az egyes mezők.
A keresetlevelet a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bírósághoz kell közvetlenül benyújtani. Ennek megállapításához az Európai Igazságügyi Atlasz nyújt segítséget, ahol a hatáskörrel rendelkező bíróságokról való tájékoztatás mellett működik egy kereső program is, melynek segítségével akár irányítószám, akár településnév alapján könnyedén megtalálható, mely bíróság rendelkezik illetékességgel a kis értékű követelések európai eljárására. (A kereső program az Európai Igazságügyi Atlasz honlapján található, melynek címe a 25. cikkhez fűzött kommentárban került feltüntetésre.) Magyarországon a Kormány 2056/2008. (V. 9.) Korm. határozata a kis értékű követelésekre vonatkozó európai eljárás bevezetéséről szóló 861/2007/EK közösségi rendelet alkalmazásához szükséges magyar tájékoztatások megtételéről Mellékletében került rögzítésre, mely bíróságok rendelkeznek határkörrel a kis értékű követelések európai eljárásának lefolytatására. Eszerint a 861/2007/EK rendelet alapján folyó eljárásokban a helyi bíróságok rendelkeznek hatáskörrel, azonban a Fővárosi Bíróság, illetőleg a megyei bíróságok járnak el az ügy tárgyára tekintettel a szerzői és szomszédos jogi, valamint iparjogvédelmi perekben [Pp. 23. § (1) bek. c) pont], a nemzetközi árufuvarozási vagy szállítmányozási szerződésekkel kapcsolatos perekben [Pp. 23. § (1) bek. d) pont], az értékpapírból származó jogviszonnyal kapcsolatos perekben [Pp. 23. § (1) bek. h) pont], valamint a tisztességtelen szerződési feltételek érvénytelenségére hivatkozva pénzkövetelés iránt indított perekben [Pp. 23. § (1) bek. k) pont] is.
Az "A" formanyomtatvány fejrészét - mely az ügyszámot és a bíróság általi kézhezvétel dátumát tartalmazza - a bíróság tölti ki. (A bíróság általi kézhezvétel dátuma az elévülés kapcsán juthat szerephez.)
A felperes által kitöltendő formanyomtatvány alapvetően tíz részre osztható. Az első részben pontosan meg kell jelölni azt a bíróságot, amelyhez a keresetet címezi a felperes: ehhez az Európai Igazságügyi Atlaszban található adatok szükségesek és elégségesek.
A második és harmadik rész a felperes, valamint az alperes, illetve esetleges képviselőik adatait tartalmazza, azok azonosítására szolgál. Több felperes, illetőleg alperes esetén több lapot kell kitölteni, hiszen a bíróság ilyen esetben minden egyes fél vonatkozásában külön vizsgálja a perképességet és a jogosultságot. Ezekben a rovatokban fel kell tehát tüntetni a felek pontos nevét és címét, illetve esetlegesen a telefonszámukat, e-mail címüket, illetve képviselőik nevét és elérhetőségeit, valamint adott esetben olyan egyéb információkat, melyek megkönnyíthetik a személy azonosítását. (pl. születési idő, foglalkozás, munkahely címe, a megnevezett személy beosztása a társaságnál, személyazonosító szám vagy a társaság cégjegyzékszáma) Amennyiben a felek valamelyike képviselőt vesz igénybe, ezt fel kell tüntetni, különösen igaz ez, ha a perbeli cselekvőképesség hiánya miatt szükséges a képviselet. (pl. gyermekek esetében) A képviseletre - a rendeleti szabályozás hiányában - a lex fori, azaz a bíróság joga, vagyis a nemzeti jog az irányadó. Néhány országban előfordulhat, hogy nem elegendő címként a postafiók megadása, ezért a formanyomtatvány felhívja a felperes figyelmét, hogy meg kell jelölni az utcát, házszámot és irányítószámot is. Ennek elmulasztása ugyanis az irat kézbesítésének elmaradásához vezethet.
A formanyomtatvány negyedik része az 1. pontban megjelölt bíróság joghatóságára vonatkozik, ezért e részben mindenképpen meg kell jelölni az alkalmazott joghatósági okot. Tekintettel arra, hogy a kis értékű követelések európai eljárását bevezető rendelet nem tartalmaz rendelkezéseket a joghatóságra, az ilyen eljárásokban a bíróság joghatóságát a Brüsszel-I. rendelet (a Tanács 44/2001/EK rendelete a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról) szabályai határozzák meg. Ezért a formanyomtatvány ezen része - a teljesség igénye nélkül - példákat tartalmaz a joghatóság alapjára vonatkozóan (az alperes állandó lakóhelye, a fogyasztó állandó lakóhelye, biztosítási ügyekben a biztosítási kötvénytulajdonos vagy a kedvezményezett állandó lakóhelye, a káresemény helye, az ingatlan helye, a felek által kikötött bíróság), melyek közül a felperesnek meg kell jelölnie, mire alapozza keresetét. Amennyiben nem a felsorolt joghatósági okok alapján kívánja benyújtani keresetlevelét a felperes, a 4.8. pontban kell megjelölnie azt az okot, ami alapján úgy véli, hogy a bíróság joghatósággal rendelkezik.
Az ötödik rész a jogvita határokon átnyúló jellegének alátámasztására szolgál. Amennyiben ugyanis a jogvita nem bír határokon átnyúló jelleggel, nem indítható eljárás a 861/2007/EK rendelet alapján. Az ügy határokon átnyúló jellegének meghatározását a rendelet 3. cikke tartalmazza. A formanyomtatvány ezen részében meg kell tehát jelölni a felperes, valamint az alperes állandó lakóhelye vagy szokásos tartózkodási helye szerinti országokat, továbbá a bíróság székhelye szerinti tagállamot. (A formanyomtatvány ellentmondásmentessége érdekében az 5.1. pontban magadott államnak egyeznie kell a 2.4. pontban megadott állammal, az 5.2. pontban megadott államnak a 3.4. pontban megadott állammal és ugyanígy az 5.3. pontban megadott államnak az 1.4. pontban megadott állammal.)
A rendelet nem rendelkezik az eljárás kezdetén lerovandó eljárási illetékről, sem annak mértékéről, ezért a 19. cikk értelmében ebben a kérdésben (is) a tagállami eljárásjog lesz az irányadó. Amennyiben a felperes nem rendelkezik az illetékekről kellő információval, az eljáró bíróságnak erről őt a rendelet 12. cikk (2) bekezdése alapján tájékoztatnia kell. Mindenesetre a formanyomtatvány hatodik rész első pontjában (6.1. pont) lehetősége van megjelölni, milyen fizetési módot kíván igénybe venni a kereset illetékének megfizetéséhez. Több felperes esetén a felperesek külön nyilatkozhatnak az illetékkel kapcsolatban. A formanyomtatvány ezen részének kitöltése nem kötelező, ha azonban a felperes úgy dönt, hogy kitölti ezeket a rovatokat, célszerű meggyőződnie arról, hogy az adott bíróság milyen fizetési módokat fogad el, hiszen a bíróságok nem kötelesek elfogadni a részben feltüntetett valamennyi fizetési módot. Ezen kérdésben a felperes kapcsolatba léphet az adott bírósággal vagy pedig az Európai Igazságügyi Hálózat honlapján (a pontos címét lásd a 25. cikkhez fűzött kommentárban) talál információkat. Ha a felperes az illeték talán leggyorsabb és legegyszerűbb lerovása mellett dönt, azaz hitelkártyával kívánja azt megfizetni vagy engedélyezi a bankszámlájáról való közvetlen behajtást, ki kell töltenie a formanyomtatvány függelékét képező "Banki adatok a keresettel kapcsolatos illetékek kifizetése céljára" elnevezésű rovatot is. A függelék kitöltése kizárólag a bíróság tájékoztatására szolgál, azt nem továbbítják az alperes részére. A hatodik rész második pontjában (6.2. pont) a felperes megjelölheti, milyen fizetési módot választ a követelés alperes általi megfizetése esetére. (Pl. ha az alperes a keresetlevél részére történő kézbesítését követően azonnal vagy még az ítélet meghozatalát megelőzően teljesíteni kívánja a követelést) A 6.2. pont kitöltése sem kötelező. Természetesen lehetséges, hogy a 6.1. pontban, illetve a 6.2. pontban különböző bankszámlaszámokat adjon meg a felperes, azaz hogy az illetéket más számláról fizesse meg, mint ahova a követelt vagy megítélt összeg alperes általi megfizetését kéri.
A hetedik és nyolcadik részben a követeléssel kapcsolatos adatokat kell feltüntetnie a felperesnek. Ezen részek pontos kitöltése kulcsfontosságú, hiszen ennek hiányában adott esetben a 861/2007/EK rendelet alkalmazhatósága, illetve a jogérvényesítés alapja, annak mikéntje is megkérdőjelezhetővé válhat. Ezért amennyiben több felperes nyújtja be a keresetlevelet, mindegyik felperesnek külön-külön nyilatkoznia kell a követeléséről. A hetedik rész 1., illetőleg 2. pontjában meg kell jelölni, hogy a követelés pénzbeli-e avagy sem. Természetesen nincs annak akadálya, hogy a felperes keresetlevelében több pénzkövetelését, illetőleg pénzkövetelését és egyéb követelését egyszerre érvényesítse az alperessel szemben. Pénzbeli követelés esetén fel kell tüntetni annak a kamatok és költségek nélküli értékét, valamint pénznemét. Egyéb követelés esetén a felperesnek pontosan meg kell jelölnie a követelés tárgyát. (pl. szolgáltatás, teljesítés vagy egy konkrét tárgy átadása) Amennyiben lehetséges, célszerű a per tárgyára vonatkozóan valamiféle bizonyítékot (pl. fénykép, vázlat) csatolni a keresetlevélhez. Nem pénzbeli követelés esetén a felperesnek fel kell tüntetnie követelésének becsült értékét. Ez az összeg irányadó a bíróság számára, de nem kötelezi azt, ezért érdemes fokozott figyelmet fordítani ennek meghatározására, hiszen ha a felperes túl magas összegben becsüli meg követelése értékét, a bíróság által megítélt kisebb pénzösszeg részleges pernyertességet eredményez, mely nyomán a költségviselés terhe nehezedik - az egyébként pernyertes - felperesre. A felperesnek egyebekben jeleznie kell azt is, hogy igényt tart-e kártérítésre, amennyiben az eredeti követelés teljesítése nem lehetséges. A 861/2007/EK rendelet alkalmazhatóságának kizárását vonja maga után, ha a 7.1.1., illetőleg a 7.2.2. pontban a felperes a követelése értékeként 2000 euró összegnél magasabb összeget jelöl meg. A felperes - pernyertessége esetén - kérheti az eljárás költségeinek (pl. illetékek, fordítás költségei, szakértő díja és költségei, tanú költségei, kézbesítés költségei, jogi tanácsadás díja, ügyvédi díj, adott esetben utazási költség, kártérítés az időkiesés miatt) megtérítését is: erről a 7.3. pontban kell nyilatkoznia. Célszerű azonban az eljárás költségeinek megtérítésére vonatkozó rész kitöltése előtt vagy az érintett bíróságnál vagy az Európai Igazságügyi Hálózat honlapján (a címét lásd a 25. cikkhez fűzött kommentárban) tájékozódni, hiszen a bíróságok által elismerhető költségek köre tagállamonként eltérő. Lehetőség van a kis értékű követelések európai eljárásában a kamatok iránti igény érvényesítésére is, így a 7.4. pontban a felperesnek arra a kérdésre kell válaszolnia, hogy igényt tart-e a kamatra. Amennyiben e kérdésre igenlő választ ad, meg kell jelölnie, hogy a kamat szerződés szerinti avagy törvényes, valamint a kamatlábat és a kamat esedékességének időpontját. A követelés jogalapjával kapcsolatos részleteket a formanyomtatvány nyolcadik pontja alatt kell feltüntetni. Így az összes tagállamban érvényesülő tárgyalási elvnek megfelelően ki kell fejteni és lehetőség szerint meg kell indokolni a követelést (pl. mikor, hol és mi történt), illetve ennek alátámasztására meg kell jelölni az előterjeszteni kívánt bizonyítékokat, melyek lehetnek írásbeli bizonyítékok (pl. szerződés, számla, szállítólevél, átadás-átvételi elismervény stb.), tanúk szóbeli vagy írásbeli kijelentései, valamint egyéb bizonyítékok is. Amennyiben lehetséges és szükséges, csatolni kell a bizonyítékokat a keresetlevélhez. Minden egyes bizonyíték esetében meg kell jelölni, hogy az a követelés mely pontját vagy pontjait támasztja alá. Noha ezt nem teszi kötelezővé a rendelet, lehetőség szerint minden bizonyítékot célszerű előterjeszteni a keresetlevél benyújtásával egyidejűleg, hiszen így biztosítható a kis értékű követelések európai eljárásának egyik fő célja, azaz az eljárás felgyorsítása. [Vö. Preambulum (12) bek.] Ennek elmaradása, azaz néhány (esetleg az összes) bizonyíték későbbi, az eljárás folyamán való előterjesztése az így keletkező (többlet)költségek viselésének [Preambulum (29) bek., 16. cikk] illetve a tagállami eljárásjog által meghatározott jogkövetkezmények (pl. elutasítás elkésettség okán vagy a rosszhiszemű pervitel egyéb következményei) viselésének terhével jár. A bizonyítékok vonatkozásában fontos még kiemelni, hogy a bíróságnak a bizonyításfelvétel legegyszerűbb és legkevésbé költséges módját kell alkalmaznia [Preambulum (20) bek., 9. cikk (3) bek.], egyebekben a rendelet 9. cikke mellett a Tanács 1206/2001/EK rendeletének (2001. május 28.) a polgári és kereskedelmi ügyekben a bizonyításfelvétel tekintetében történő, a tagállamok bíróságai közötti együttműködésről rendelkezéseire kell figyelemmel lenni.
A kis értékű követelések európai eljárása alapvetően írásbeli eljárás, azonban a 5. cikk (1) bekezdése értelmében bármelyik fél kérheti tárgyalás tartását. Erre a jogalkotó már a keresetlevélben lehetőséget biztosít a felperesnek, aki a 8.3. pontban nyilatkozhat arról, hogy kéri-e tárgyalás tartását. Amennyiben igennel válaszol e kérdésre, döntését indokolnia kell, hiszen a bíróság ennek alapján könnyebben meg tudja ítélni, hogy megalapozott-e a felperes kérése, azaz valóban szükséges-e tárgyalás az ügy tisztességes elbírálásához. [5. cikk (1) bek.] Fontos azonban leszögezni, hogy amennyiben a felperes kéri a tárgyalás tartását és a bírói mérlegelés e kérelemnek helyt ad, nem feltétlenül jelenti azt, hogy az ügyben a hagyományos, a tárgyalóteremben a felek és a bíróság együttes jelenlétében lezajló tárgyalásra sor kerül, hiszen a rendelet tárgyalás alatt érti a telefon- vagy videokonferencia, illetőleg az egyéb kommunikációs technológia igénybevételével lefolytatott tárgyalást is. [Lásd Preambulum (20) bek., 8. cikk]
A keresetlevél kilencedik részében a felperes egy tanúsítvány kiállítását kérheti a bíróságtól, mely lehetőséget biztosít a számára kedvező határozat esetén annak a bíróság szerinti tagállamtól eltérő tagállamban való, végrehajthatóvá nyilvánítási eljárás és az elismerés kifogásolásának bármilyen lehetősége nélkül való elismerésére és végrehajtására. A tanúsítvány kiállítása szintén formanyomtatvány segítségével történik, melynek kiállítása a 20. cikk alapján 861/2007/EK rendelet IV. Mellékletét képező "Tanúsítvány a kis étékű követelések európai eljárásában hozott ítéletről" elnevezésű "D" Formanyomtatványon történik.
A tizedik részben a felperes kereseti kérelme, a közölt adatok valódiságára és a jóhiszeműségre vonatkozó nyilatkozata, valamint a keresetlevél keltezése szerepel. Fontos, hogy a felperes aláírása mellett szerepeljen a neve nyomtatott betűkkel, olvashatóan kiírva is. Ha több felperes indítja a kis értékű követelések európai eljárását, természetesen mindegyiküknek alá kell írnia ezt a részt.
[A formanyomtatvány kitöltéséről részletesen lásd Mayer, Hans-Peter - Lindemann, Julia - Haibach, Georg: Small Claims Verordnung - Klage, Urteil, Anerkennung und Vollstreckung geringfügiger Forderungen in Europa. München: Verlag C. H. Beck, 2009. 41-120. p.]
A keresetlevelet tehát közvetlenül a határkörrel és illetékességgel rendelkező bírósághoz kell benyújtani postai úton, illetve bármilyen egyéb, a bíróság helye szerinti tagállam által elfogadott kommunikációs eszköz útján, így például faxon vagy e-mailben. Az egyes tagállamok által elfogadott kommunikációs eszközök vonatkozásában az Interneten, az Európai Igazságügyi Atlasz honlapján (a címét lásd a 25. cikkhez fűzött kommentárban) találhatunk információkat. A Bizottságnak adott tájékoztatás alapján Magyarországon a keresetlevél céljára szolgáló formanyomtatvány ("A" nyomtatvány) kitöltve benyújtható személyesen a bíróságnál, az postai úton eljuttatható a bírósághoz, vagy a kereset szóban is előadható a bíróságnál.
Az ügyben eljáró bíróság a keresetlevél beérkezését követően megvizsgálja azt. Erre vonatkozóan a rendelet nem ír elő a bíróság számára határidőt, így a Preambulum (23) bekezdését kell alkalmazni, miszerint a bíróságnak a lehető leggyorsabban kell eljárnia. Mindenesetre a keresetlevél megvizsgálására 14 napon belül sort kell keríteni, hiszen az 5. cikk (2) bekezdése közvetetten szabályozza ezt a kérdést, mikor rögzíti, hogy az iratokat az alperesnek a megfelelően kitöltött keresetlevél kézhezvételétől számított 14 napon belül meg kell küldeni. A beérkezett keresetlevél egészének megvizsgálása után a bíróság többféle intézkedést tehet. Ha úgy ítéli meg tehát, hogy a keresetlevél megfelelően kitöltött, akkor a rendelet III. sz. Mellékletét képező "Válasz-formanyomtatványt" megküldi az alperesnek, akinek arra 30 napon belül válaszolnia kell. [Lásd 5. cikk (2)-(3) bek.] Amennyiben megállapítja a bíróság, hogy a keresetlevélben foglaltak alapján a követelés elbírálása nem tartozik a 861/2007/EK rendelet hatálya alá, erről, valamint ennek jogkövetkezményeiről tájékoztatja a felperest. Ennek megfelelően ha a felperes a bíróság által megjelölt határidőn belül nem vonja vissza a keresetét, illetőleg ha ezt kifejezetten kéri, a bíróság a tagállami eljárásjog alapján folytatja le az eljárását. A bíróság a kis értékű követelések európai eljárását bevezető rendelet II. számú Mellékletét képező, "Felszólítás a bíróság részéről a keresetlevél kiegészítésére és/vagy kijavítására" elnevezésű "B" formanyomtatványt használja, ha azt állapítja meg, hogy a felperes nem a bíróság nyelvén vagy nyelveinek egyikén nyújtotta be a keresetlevelet, illetve ha a felperes szolgáltatott információk nem megfelelőek, illetve nem elég egyértelműek vagy ha a keresetlevél hiányos. [4. cikk (4) bek.]
A "B" jelű formanyomtatvány alapvetően két részre osztható. Első részében az ügyszám, a bíróság, valamint a felek adatai kerülnek a keresetlevéllel megegyezően feltüntetésre, a második részében pedig az eljáró bíróság megfelelő határidő tűzése mellett felszólítja a felperest a keresetlevélnek a meghatározott nyelven történő benyújtására, illetőleg annak egy pontosan meghatározott részének kiegészítésére vagy kijavítására, s egyúttal ennek elmaradása esetére az elutasítás jogkövetkezményét rögzíti.
Ha tehát a keresetlevél hibásan, nem elég egyértelműen vagy hiányosan, esetleg nem az ügyben hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bíróság nyelvén került kitöltésre, a bíróság - megfelelő határidő tűzése mellett - felhívja a felperest, hogy orvosolja a hiányosságokat, hibákat. A felperes ennek alapján háromféle magatartást tanúsíthat: vagy visszavonja keresetét vagy kijavítja, illetőleg kiegészíti azt vagy egyszerűen nem tesz semmit. Amennyiben a felperes visszavonja keresetét, megszűnik az eljárás. Ebben az esetben a tagállami jog szerint kell megszüntetni az eljárást, így Hazánkban a Pp. 157. és 160. §-ait kell megfelelően alkalmazni. (Ez azonban nem zárja ki azt, hogy a felperes jogát más úton érvényesítse az alperessel szemben.) Ha a felperes megpróbál eleget tenni a felhívásnak és a "hiánypótlás" megfelelőnek bizonyul, a bíróság folytatja az eljárást a 861/2007/EK rendelet vonatkozó szabályai szerint. Arról nem rendelkezett az európai jogalkotó, hogy mi történik akkor, ha a "hiánypótlás" nem megfelelő, azaz a másodszorra benyújtott keresetlevél szintén hiányosnak vagy hibásnak tűnik a bíró számára. Ebben az esetben is a tagállami jog lesz tehát az irányadó, így Magyarországon a Pp. szabályainak megfelelően az eljáró bírónak mérlegelnie kell, hogy a hiányosság ellenére elbírálható-e a keresetlevél. Ha úgy ítéli meg a bíró, hogy a keresetlevél olyan hiányosságban, hibában szenved, ami nem teszi lehetővé az elbírálást, a Pp. 130. § (1) bek. j) pontja alapján a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül el kell, hogy utasítsa. Ha azonban a bíró úgy ítéli meg, hogy a hiányosság ellenére a keresetlevél elbírálható, a 861/2007/EK rendelet 5., illetve 7. cikkei szerint folytatja eljárását, s esetlegesen később, a 7. cikk (1) bek. a) pontja alapján további információkat kér a felperestől a követeléssel kapcsolatban. Amennyiben a felperes nem reagál a bíróság felhívására, a bíróság a rendelet 4. cikk (4) bekezdés második mondatának megfelelően elutasítja a kis értékű követelések európai eljárására irányuló keresetet. [Vö. Brokamp, Arno: Das Europäische Verfahren für geringfügige Forderungen. Tübingen: Mohr Siebeck, 2008. 45. p. ff.; Leible, Stefan - Freitag, Robert: Forderungsbeitreibung in der EU. München: Verlag C. H. Beck, 2008. 107. p.; Freitag, Robert - Leible, Stefan: Erleichterung der grenzüberschreitenden Forderungsbeitreibung in Europa: Das Europäische Verfahren für geringfügige Forderungen. Betriebs Berater, 2009/1-2. 4. p.]
Amennyiben a bíróság meglátása szerint a követelés nyilvánvalóan alaptalan vagy a kérelem nem elfogadható, a bíróság a keresetlevelet elutasítja. Arra a kérdésre, hogy mikor tekinthető egy követelés alaptalannak, illetve mikor nem elfogadható a kérelem, a rendelet Preambulumának (13) bekezdése szerint a nemzeti jognak kell választ adnia. A jogirodalom szerint azonban az eljáró bíró mérlegelési jogkörében ezeket az elutasítási okokat kétség esetén szűken kell, hogy értelmezze. [Lásd részletesebben: Jahn, Isabel: Das Europäische Verfahren für geringfügige Forderungen. NJW, 2007/40. 2894.; Kengyel Miklós - Harsági Viktória: Európai polgári eljárásjog. 2., átdolgozott kiadás. Budapest: Osiris Kiadó, 2009. 309-310. p.; Varga István: Úton az egységes európai eljárás felé? Európai Jog, 2008/5. 12. p.]
A rendeletben nem találhatunk szabályozást arra vonatkozóan, hogy a felperes élhet-e jogorvoslattal a bíróságnak a keresetlevél megvizsgálása nyomán hozott határozata ellen, a jogorvoslatokról szóló 17. cikk ugyanis szóhasználata szerint a kis értékű követelések európai eljárásában hozott ítéletre vonatkozik. A rendelet két helyen azonban kifejezetten kizárja a fellebbezés lehetőségét. [5. cikk (1) és (5) bek.] E szabályozási megoldásból következően a határozatok ellen akár helye is lehet jogorvoslatnak, ha erre az irányadó nemzeti, tagállami eljárásjog lehetőséget ad. Magyarországon például a Pp. szabályai lesznek irányadók e kérdésben. [Vö. Brokamp, Arno: Das Europäische Verfahren für geringfügige Forderungen. Tübingen: Mohr Siebeck, 2008. 35. p.]

5. cikk

Az eljárás lefolytatása

(1) A kis értékű követelések európai eljárása írásbeli eljárás. A bíróság tárgyalást tart, amennyiben ezt szükségesnek ítéli, vagy ha valamelyik fél ezt kérelmezi. A bíróság az erre vonatkozó kérelmet elutasíthatja, ha úgy ítéli meg, hogy tekintettel a körülményekre az ügy tisztességes elbírálásához nyilvánvalóan nincs szükség tárgyalásra. Az elutasítást írásban meg kell indokolni. Az elutasítás ellen külön fellebbezésnek nincs helye.

(2) A megfelelően kitöltött keresetlevél kézhezvételét követően a bíróság kitölti a III. mellékletben meghatározott "C" válasz-formanyomtatvány I. részét.

A keresetlevél - és adott esetben az azt alátámasztó iratok - egy példányát, valamint a kitöltött válasz-formanyomtatványt a 13. cikknek megfelelően kézbesíteni kell az alperesnek. Ezen iratokat a megfelelően kitöltött keresetlevél kézhezvételétől számított 14 napon belül kell megküldeni.

(3) Az alperes a keresetlevél és a válasz-formanyomtatvány kézbesítését követő 30 napon belül, a "C" válasz-formanyomtatvány II. részének kitöltésével - csatolva adott esetben az azt alátámasztó iratokat - és a bírósághoz történő eljuttatásával vagy a válasz-formanyomtatvány mellőzésével egyéb megfelelő módon válaszol.

(4) Az alperes válaszának a bírósághoz való beérkezését követő 14 napon belül a válasz és az esetleges azt alátámasztó iratok egy példányát a bíróság megküldi a felperesnek.

(5) Amennyiben válaszában az alperes kijelenti, hogy valamely nem pénzügyi követelés értéke meghaladja a 2. cikk (1) bekezdésében megállapított összeghatárt, a bíróság 30 napon belül azt követően, hogy a választ megküldték a felperesnek, megállapítja, hogy a követelés e rendelet hatálya alá tartozik-e. E döntés ellen külön fellebbezésnek nincs helye.

(6) Az "A" formanyomtatványon benyújtandó esetleges viszontkeresetet, valamint az esetleges azt alátámasztó iratok egy példányát a 13. cikknek megfelelően kézbesíteni kell a felperesnek. Ezen iratokat a kézhezvételtől számított 14 napon belül kell megküldeni.

A felperesnek a kézbesítéstől számítva 30 nap áll a rendelkezésére az esetleges viszontkereset megválaszolására.

(7) Amennyiben a viszontkereset meghaladja a 2. cikk (1) bekezdésében foglalt összeghatárt, a keresetet és a viszontkeresetet nem a kis értékű követelések európai eljárása keretében kell elbírálni, hanem azon tagállam eljárási jogának megfelelően, amelyben az eljárást lefolytatják.

A 2. és 4. cikket, valamint e cikk (3), (4) és (5) bekezdését értelemszerűen alkalmazni kell a viszontkeresetekre.

A kis értékű követelések európai eljárásának életre hívása során az európai jogalkotókat a határokon átnyúló, csekély összegű követelések érvényesítésének egyszerűsítése, gyorsítása és a költségek csökkentése vezette. Úgy látták, hogy ezen ügyek megítélése valamelyest egyszerűbb lehet, ezért - illetve gyakorlati okokból is - a 861/2007/EK rendelet Preambulumának (14) bekezdésében és 5. cikkének (1) bekezdésében főszabályként az eljárás írásbeli úton való lebonyolítását rögzítették. Természetesen ez alól biztosítottak lehetőséget a kivételeknek is. Eszerint ha az eljáró bíróság azt szükségesnek tartja, illetve ha a felek valamelyike megalapozottan kéri, a bíróság tárgyalást tart. A rendelet egyik talán legvitatottabb rendelkezései ezek, melyek mégis alapjaiban határozzák meg a kis értékű követelések európai eljárását, melyben így tehát bírói mérlegelés tárgyát képezi, hogy sor kerül-e tárgyalásra avagy sem.
A felek bármelyike kérheti tárgyalás tartását. A felperes megteheti ezt akár már a keresetlevelében, ahol a formanyomtatvány (8.3. pont) lehetőséget biztosít erre, de az eljárás folyamán is kérheti ezt. Az alperesnek erre az eljárás megindulásáról való hivatalos tudomásszerzése után, a "C" jelű, Válasz-formanyomtatvány megfelelő részének kitöltése által van lehetősége, illetve az eljárás folyamán bármikor kérheti ő is ezt. (Fel kell hívni a figyelmet azonban arra, hogy mivel a kis értékű követelések európai eljárása egy gyorsított eljárás, a nem a keresetlevéllel, illetőleg az alperes válaszában benyújtott tárgyalás tartására irányuló kérelem elkésettség okán elutasításra kerülhet.) A kérelmet minden esetben indokolni kell, azaz gyakorlatilag alá kell támasztani a tárgyalás tartásának szükségességét és meg kell győzni az eljáró bíróságot arról, hogy enélkül nem biztosított az ügy tisztességes elbírálása. Ha a bíróság a kérelem alapos mérlegelése után tárgyalás tartása mellett dönt, a rendelet 7. cikk (1)-(2) bekezdései, valamint a 8. cikk alapján jár el. Amennyiben a bíróság a körülmények alapján úgy ítéli meg, hogy az ügy tisztességes elbírálásához nyilvánvalóan nincs szükség tárgyalás tartására a fél kérelmét, illetve a felek kérelmeit elutasítja. Az elutasító határozatot a bíróság írásban köteles megindokolni. A jogalkotó rendelkezése szerint az elutasítás ellen nincs helye külön fellebbezésnek, így az eljárást befejező határozat elleni, azaz a 17-18. cikk szerinti jogorvoslatok biztosítanak lehetőséget a feleknek a tárgyalás tartása tárgyában hozott döntés megtámadására is. A bíróság e körben újra a tárgyalás tartásának szükségességét vizsgálja meg, s ha újból úgy ítéli meg, hogy a felek jogvitájának tisztességes elbírálásához nem volt szükséges tárgyalás tartása, az elsőfokú bíróság ezen korábbi döntését helyben hagyja. Amennyiben azonban a bíróság a jogorvoslati kérelem alapján a fél tárgyalásra irányuló kérelmét alaposnak találja, a kis értékű követelések európai eljárásában hozott ítéletet hatályon kívül helyezi és - a jogorvoslati eljárás jellegétől függően - vagy ő maga nyitja meg újra az eljárását és tart tárgyalást vagy az elsőfokú bíróságot fogja új eljárásra kötelezni, melyben tárgyalás tartását írja elő.
Ha a felperes benyújtja a bírósághoz a 4. cikkben rögzítettek szerinti, azaz megfelelően kitöltött keresetlevelet, a bíróság annak kézhezvételét követő 14 napon belül kitölti és a keresetlevél, valamint az esetlegesen azt alátámasztó iratok (függetlenül attól, hogy ezeket maga a bíróság lényegesnek találja-e avagy sem) kíséretében a 13. cikknek megfelelően kézbesíti az alperesnek a 861/2007/EK rendelet III. sz. Mellékletét képező "C" jelű, Válasz-formanyomtatványt. A rendelet megszövegezése szerint ez a 14 nap a megfelelően kitöltött keresetlevél kézhezvételétől számítódik. Amennyiben azonban a 14. cikk (3) bekezdésében rögzített lehetőség ellenére a bíróság tartani kívánja magát a rendeleti határidőhöz, ez feltételezi azt, hogy alapvetően és általánosan a keresetlevél kézhezvételétől számítódik az előirányzott 14 nap, hiszen - mivel a bíróság csak a megvizsgálás után képes dönteni a keresetlevél "megfelelőségéről" és ennek alapján a szükséges további intézkedésekről - kizárólag ezáltal biztosítható annak teljesülése, hogy a megfelelően kitöltött keresetlevél a kézhezvételtől számított 14 napon belül ténylegesen kézbesítésre is kerüljön, jóllehet ilyenkor sor kerülhet hiánypótlásra, illetve elutasításra is. Arról a kérdésről, hogy mikor tekinthető a keresetlevél megfelelően kitöltöttnek, közvetlenül nem rendelkezik a rendelet. A 4. cikk (3) bekezdéséből adódóan azonban a keresetlevél "megfelelőségének" feltétele az kell, hogy legyen, hogy az teljes legyen és a benne szereplő információk világosan, egyértelműen kerüljenek feltüntetésre. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a keresetlevélnek - a Pp. szóhasználatával élve - elbírálhatónak kell lennie.
Az alperes a 6. cikk (3) bekezdése alapján a kézhezvételtől számított 1 héten belül megtagadhatja a bíróság által számára megküldött "C" formanyomtatvány átvételét, ha nem a tagállam hivatalos nyelvén vagy hivatalos nyelveinek egyikén, illetőleg nem a számára érthető nyelven készült. (Lásd 6. cikk)
Az alperesnek a rendelet szerint tehát a számára megküldött keresetlevélre és az azt esetlegesen alátámasztó iratokra 30 napon belül válaszolnia kell. A válasz vonatkozásában nem érvényesül formakényszer, így az alperes megteheti ezt a Válasz-formanyomtatvány II. részének kitöltésével és esetlegesen az azt alátámasztó iratok csatolásával, de válaszolhat a formanyomtatvány mellőzésével, egyéb megfelelő módon is, amit a bíróság tagállamának eljárásjoga lehetővé tesz. A keresetlevélre annak a bíróságnak a nyelvén kell válaszolnia az alperesnek, amelytől a "C" jelű, Válasz-formanyomtatványt kapta.
A kitöltési útmutatóval szintén ellátott "C" jelű, Válasz-formanyomtatványban, mellyel az alperest arról értesíti a bíróság, hogy vele szemben keresetet nyújtottak be a kis értékű követelések európai eljárása keretében, egy rövid tájékoztató is olvasható a válaszadás kapcsán. Eszerint az alperesnek 30 napon belül válaszolnia kell a formanyomtatvány II. részének kitöltésével és annak a bírósághoz való visszajuttatásával vagy bármely más megfelelő módon. A formanyomtatvány ennek elmaradása esetére jogkövetkezményként a bíróság ítélethozatalát irányozza elő.
A "C" jelű formanyomtatvány alapvetően két részre osztható. (I-II.)
A formanyomtatvány első részét a bíróság tölti ki az alperesnek való kézbesítés előtt. Ez a rész gyakorlatilag a fejrész, mely az ügy legfontosabb adatait tartalmazza, így a felperes és az alperes nevét, az eljáró bíróság megnevezését, a követelés megjelölését, valamint az ügyszámot.
A Válasz-formanyomtatvány második része az alperes nyilatkozatait foglalja magában, így ennek kitöltése az alperes kötelezettsége.
Az alperes első nyilatkozata (1-2. pontok) a követelés elismerésére vonatkozik, lehetősége van ugyanis a követelés részbeni vagy teljes elismerésére. Amennyiben nem ismeri el vagy csak részben ismeri el az alperes a felperes követelését, köteles ennek tartalmát pontosan megjelölni (az esetleges későbbi félreértések elkerülése érdekében) és indokolni döntését. A formanyomtatvány az elismerés megtagadásának két "esetét" tartalmazza, melyek közül választania kell az alperesnek. Eszerint az alperes hivatkozhat arra, hogy a kereset nem tartozik a kis értékű követelések európai eljárásának alkalmazási körébe, valamint hivatkozhat "egyéb okra", melyet konkrétan és pontosan meg kell neveznie. Amennyiben tehát részben vagy egészében vitatja az alperes a felperes követelését, meg kell jelölnie annak okát, köteles ezt tovább pontosítani, illetve indokolni, valamint a 2. pontban meg kell jelölnie a felperes keresetlevélben foglalt követelésének, illetőleg az annak alátámasztására előadott bizonyítékok vitatására felhasználni kívánt bizonyítékokat (írásbeli bizonyítékok, tanúk, egyéb bizonyítékok). Az egyes bizonyítékok kapcsán meg kell jelölni azt is, hogy az a válasz mely pontját, illetőleg pontjait támasztja alá, s ha szükséges, az alperesnek csatolnia kell a bizonyítékokat alátámasztó iratokat is. Fontos kiemelni, hogy a Válasz-formanyomtatvány kitöltési útmutatója és a rendelet szerint a bizonyítékok megjelölése nem kötelező (erre a "megjelölheti", illetve az "adott esetben" szóhasználatokból lehet következtetni), ezzel szemben a formanyomtatvány 2. pontja már az alperes kötelezettségeként tünteti ezt fel. A jogirodalom szerint nincs akadálya annak, hogy az alperes csak később terjessze elő bizonyítékait, azonban ez esetben viselnie kell annak kockázatát, hogy a bíróság elkésettség okán elutasítja a bizonyítási indítványát vagy az ezáltal felmerülő költségekben - pernyertességtől függetlenül - marasztalja a 16. cikk alapján. [Vö. Brokamp, Arno: Das Europäische Verfahren für geringfügige Forderungen. Tübingen: Mohr Siebeck, 2008. 74. p.]
A Válasz-formanyomtatvány 3. pontjában - a Keresetlevél 8.3. pontjával megegyező módon - az alperes kérheti a bíróságtól tárgyalás tartását az ügyben. Amennyiben igenlő választ ad e kérdésre, azaz kéri a tárgyalás tartását, döntését indokolnia kell. [A tárgyalás tartásával kapcsolatosan részletesebben lásd 4. cikk, 7. cikk (1)-(2) bek., 8. cikk és az "A" jelű, Keresetlevél nevű formanyomtatvány 8.3. pontjához fűzött magyarázat.]
A felpereshez hasonlóan az alperes is nyilatkozhat arról, hogy igényt tart-e - részleges pernyertessége esetén - az eljárás költségeinek megtérítésére. (4. pont) Ha az alperes a költségek megtérítése mellett dönt, meg kell neveznie a megtérítendő költségeket, valamint lehetőség szerint az addig visszaigényelt, illetőleg felmerült költségeket. (Az eljárás költségeinek megtérítésével, illetve a nyilatkozattal kapcsolatosan részletesebben lásd 16. cikk és "A" jelű, Keresetlevél nevű formanyomtatvány 7.3. pontjához fűzött magyarázat.)
Bár a Válasz-formanyomtatvány nem tájékoztatja az alperest a viszontkereset fogalmáról, a kis értékű követelések európai eljárásában lehetőség van viszontkeresettel élni. Ezért a "C" formanyomtatvány talán legfontosabb nyilatkozatát az 5. pont tartalmazza, melyben az alperesnek nyilatkoznia kell, hogy élni kíván-e viszontkeresettel. Amennyiben ugyanis az alperes keresetet kíván előterjeszteni a felperessel szemben (viszontkereset), az "A" jelű, Keresetlevél elnevezésű formanyomtatványt kell kitöltenie és eljuttatnia a Válasz-formanyomtatványt megküldő bírósághoz. (A Keresetlevél hozzáférhetőségével, valamint kitöltésével kapcsolatosan lásd 4. cikkhez fűzött magyarázat.)
A formanyomtatvány 6. pontja lehetőséget ad az alperes számára, hogy egyéb adatokat (akár a felperesről, akár saját magáról, de akár az ügy tárgyáról is) közöljön az eljáró bírósággal. (pl. a tényállás saját bemutatása, a bizonyítási eszközök pontosabb bemutatása, hivatkozás a követelés elévültségére stb.) A kitöltési útmutató szerint ez a rovat biztosít helyet az alperesnek, hogy kijavítsa, kiegészítse a saját személyével kapcsolatos adatokat (pl. elérhetőségi adatok, képviselő stb.) is.
Az alperes által kitöltendő "C" jelű Válasz-formanyomtatvány utolsó pontjában (7. pont) a közölt adatok valódiságára és a jóhiszeműségre vonatkozó nyilatkozat után a beadvány keltezése szerepel. Az alperes aláírása mellett a nevének nyomtatott betűkkel való, olvasható kiírása is szükséges.
[A formanyomtatvány kitöltéséről részletesen lásd Mayer, Hans-Peter - Lindemann, Julia - Haibach, Georg: Small Claims Verordnung - Klage, Urteil, Anerkennung und Vollstreckung geringfügiger Forderungen in Europa. München: Verlag C. H. Beck, 2009. 128-142. p.]
A "C" jelű Válasz-formanyomtatványnak a bírósághoz való beérkezését vagy az alperesnek a rendelet által említett egyéb megfelelő módon történő válaszadását követően a választ és az esetleg azt alátámasztó iratok egy példányát 14 napon belül megküldi a bíróság a felperesnek. A bíróság - viszontkereset hiányában - az alperes válasza kapcsán csupán azt vizsgálja meg, hogy az a bíróság nyelvén vagy nyelveinek egyikén lett-e benyújtva, azaz nem veti alá a választ ugyanolyan komoly vizsgálatnak, mint a keresetlevelet. Így ha például az alperes válasza nem megfelelő, nem elég egyértelmű vagy hiányos, nem alkalmazható a rendelet 4. cikk (4) bekezdésében előirányzott felszólítás a kiegészítésre vagy kijavításra, azaz nem küldhető az alperesnek meg a "B" formanyomtatvány. Tekintettel azonban arra, hogy a rendelet 7. cikk (1) bekezdése lehetőséget biztosít a bíróságnak, hogy a válasz beérkezésétől számított 30 napon belül felhívja a feleket, hogy meghatározott határidőn belül nyújtsanak be további információkat a követeléssel kapcsolatban, elvileg mégiscsak lehetséges a válasz hibáinak, illetőleg hiányosságainak orvoslása, ám ebben az esetben ennek lehetősége nyilvánvalóan bírói mérlegelés függvénye lesz. Célszerű tehát a Válasz-formanyomtatványt a lehető legnagyobb pontossággal, precizitással kitölteni, hiszen nem biztos, hogy biztosított lesz annak későbbi kijavítása vagy kiegészítése, s ennek esetleges jogkövetkezményeit a válaszadónak viselnie kell.
Amennyiben az alperes nem az eljáró bíróság nyelvén vagy nyelveinek egyikén nyújtja be a Válasz-formanyomtatványt vagy a válaszát tartalmazó beadványt nem a megfelelő nyelven írta meg, a bíróság erről - jogainak védelme érdekében - értesíti őt és a 14. cikk (2) bekezdésének megfelelően új határidő tűzése mellett felszólítja a válasz megfelelő nyelven történő benyújtására. Ha ennek nem tesz eleget az alperes, a bíróság figyelmen kívül hagyja a beérkezett választ és a 7. cikk (3) bekezdésében foglaltak alapján ítéletet hoz.
Egyebekben a bíróság az alperes válaszának tartalma szerint jár el. Eszerint ha az alperes a válaszában kijelentette, hogy a felperes által érvényesíteni kívánt nem pénzügyi követelés értéke meghaladja a 2000 euró értéket, azaz a rendelet alkalmazhatóságát vitatja, a válasznak a felperes részére történő megküldését követően a beérkezett iratok megvizsgálására rendelkezésre álló 30 napon belül először ebben a kérdésben kell döntenie a bíróságnak, tehát meg kell állapítania, hogy a követelés a 861/2007/EK rendelet hatálya alá tartozik-e avagy sem. Amennyiben a rendelet alkalmazhatóságát állapítja meg, a 7. cikknek megfelelően folytatja az eljárását. Ennek hiányában a 4. cikk (3) bekezdése alapján tájékoztatja erről a felperest, aki választhat a keresetlevél visszavonása és a tagállami jogra való "áttérés" lehetőségei között. (A felperes döntéséről a bíróság az alperest értesíti.) A bíróságnak a rendelet alkalmazhatóságát kimondó, illetőleg azt kizáró döntése ellen nincs helye külön fellebbezésnek. Ez a szabályozás feltételez egy további határozatot. Ez vagy a kis értékű követelések európai eljárásában hozott ítélet vagy - amennyiben a 4. cikk (3) bekezdésének megfelelően a tagállami eljárás szabályait alkalmazták végül az eredetileg a 861/2007/EK rendelet alapján indult eljárásra - a tagállami eljárást lezáró ítélet vagy pedig a kereset visszavonása vagy a felperes hallgatása nyomán az eljárást megszüntető határozat lesz, melynek megtámadása során tehát vitatni lehet a rendelet alkalmazhatósága tárgyában hozott döntés helyességét is. További kérdésként merülhet fel, hogy az alperes válaszában alapos indokolás mellett hivatkozhat-e egyéb olyan okra, ami kizárja a rendelet alkalmazhatóságát. [Pl. ha a 2. cikk (2) bekezdésében a kivételek között említett tárgyra vonatkozik a keresetlevél vagy ha valamelyik fél lakcíme a közölttől eltérő, ezért nem tekinthető határokon átnyúlónak az ügy.] Erre a kérdésre nyilvánvalóan igenlő választ kell adni, még ha ezt a rendelet kifejezetten nem is említi, illetve a "C" jelű Válasz-formanyomtatvány sem biztosít konkrétan helyet ennek rögzítésére. (Ezt a kifogását az alperes az "Egyéb indokok" rovatban kell, hogy megtegye.) Ezen esetekben is tehát újra meg kell vizsgálnia a bíróságnak az általa egyszer már korábban megvizsgált keresetlevelet és ha az alkalmazhatóság vonatkozásában nemleges válaszra jut, a 4. cikk (3) bekezdése alapján jár el. E körben fontos még leszögezni (bár ez a formanyomtatvány kérdéseiből is közvetett módon következik), hogy amennyiben az alperes válaszában elismeri a felperes keresetlevélben foglalt követelését, nem hivatkozhat a rendelet alkalmazhatóságának kizártságára. [Vö. Brokamp, Arno: Das Europäische Verfahren für geringfügige Forderungen. Tübingen: Mohr Siebeck, 2008. 76-77. p.]
Ha az alperes a követelést nem vitatja, illetőleg ha részben vagy egészben vitatja azt, azonban nem terjeszt elő viszontkeresetet, a bíróság a rendelet 7. cikkének megfelelően folytatja eljárását.
Ha az alperes a követelést nem vitatja és a keresetlevél kézhezvétele után teljesíti is a felperes követelését a keresetlevél 6.2. pontjában megjelölt bankszámlára, erről válaszában értesítenie kell a bíróságot, aki ennek alapján az eljárást megszünteti. Ez az eljárási költségek minimalizálását is maga után vonja.
A rendelet lehetőséget biztosít az alperes részére a felperessel szemben fennálló ellenkövetelésének érvényesítésére is. (Természetesen nincs jelentősége annak, ha a követelés és az ellenkövetelés pénzneme különbözik.) Ez beszámítási kifogás, illetőleg viszontkereset előterjesztése formájában lehetséges. Ha az alperes beszámítási jogára hivatkozik, az ilyen ügy nem minősül viszontkeresetnek, ezért nem köteles a Keresetlevél-formanyomtatvány alkalmazására igényének érvényesítésekor, hanem elegendő azt a Válasz-formanyomtatványon feltüntetnie és ahhoz csatolni az azt alátámasztó iratokat. [Preambulum (17) bek.] A beszámítási kifogásra, illetve annak elbírálására vonatkozóan a 861/2007/EK rendelet nem tartalmaz semmi egyéb formai vagy tartalmi előírást, így gyakorlatilag a beszámítás gyakorlatilag teljes mértékben a tagállami jog szerint zajlik.
A viszontkereset fogalmát a Preambulum (16) bekezdése szerint a Brüsszel-I. rendelet 6. cikk (3) bekezdése értelmében úgy kell értelmezni, mint amely az eredeti keresettel azonos szerződésen vagy tényálláson alapul, hiszen csak ezen összefüggés által lehetséges a keresetre és a viszontkeresetre vonatkozóan közös eljárást lefolytatni. A viszontkereset kapcsán azonban szigorúbb szabályok érvényesülnek, mint a kereset esetében, ugyanis nem elég hogy kötődjön a keresetlevélhez, hanem az eljárás alkalmazhatósági feltételeinek is eleget kell tennie. Eszerint ahhoz, hogy a keresetet és a viszontkeresetet a kis értékű követelések európai eljárása keretében lehessen elbírálni, a viszonkereset vonatkozásában is érvényesülniük kell a rendelet 2. cikkében rögzített szabályoknak. A kereset és a viszontkereset értéke - a magyar eljáráshoz hasonlóan - a kis értékű követelések európai eljárásában sem adódik össze.
Az alperes számára a rendelet tehát lehetőséget biztosít viszontkereset előterjesztésére is: erről a Válasz-formanyomtatványban nyilatkoznia kell. Amennyiben úgy dönt, él e jogával, válaszához csatolnia kell az "A" jelű Keresetlevelet, valamint annak alátámasztására esetlegesen iratokat is. Egyebekben a viszontkereset benyújtása kapcsán a tagállami jog az irányadó, ezért célszerű tájékozódnia az alperesnek a viszontkereset kapcsán jelentkező esetleges illeték vagy egyéb költségek megfizetésére vonatkozó kötelezettségeiről az illetékes bíróságnál vagy az Európai Igazságügyi Atlasz honlapján (a címét lásd a 25. cikkhez fűzött kommentárban).
A bíróság a viszontkereset esetében ugyanúgy jár el, mint a keresetlevél esetében, azaz a rendelet 4. cikkében rögzített intézkedéseket teheti, illetőleg teszi meg. Ha azonban azt észleli, hogy a viszontkereset értéke meghaladja a 2000 euró értéket, s így nem tartozik a 861/2007/EK rendelet hatálya alá, a keresetet nem a kis értékű követelések európai eljárására vonatkozó szabályok szerint, hanem az adott tagállam eljárási jogának megfelelően bírálja el. Ha a bíróság a viszontkereset alapján arra a következtetésre jut, hogy a rendelet alkalmazhatóságát valamely egyéb feltétel zárja ki (Pl. a kereset egy bérleti jogviszonyból származó pénzkövetelés érvényesítésére irányul, míg az alperes viszontkeresetében ugyanabból a bérleti jogviszonyból eredő jog, azaz nem pénzkövetelés megállapítását kéri), a rendelet 4. cikk (3) bekezdése szerint kell eljárni, azaz értesíteni kell az alperest erről, aki visszavonhatja viszontkeresetét, ennek hiányában pedig a bíróság a tagállami jog szerint jár el. Ebben az esetben tehát tulajdonképpen megfordul a felek helyzete az eljárásban és az alperes akaratautonómiája helyeződik némiképp előtérbe, így a felperes már nem dönthet egymaga az eljárásról. A keresetnek és a viszontkeresetnek azonban "összetartozásuk" okán osztaniuk kell továbbra is egymás jogi sorsát, vagyis nem lehet külön eljárásban érvényesíteni őket, akkor sem, ha ez adott esetben az eljárás elhúzódásához vezet. (Természetesen lehetséges a tagállami jog szerint részítéletet hozni.)
A bíróság a viszontkereset megvizsgálása nyomán vitathatja annak a keresettel való összefüggését is. Tekintettel arra, hogy bár a 861/2007/EK rendelet alkalmazhatóságának nem feltétele, de viszontkeresetnek gyakorlatilag érvényességi feltétele ezen összefüggés, a bíróság a rendelet 4. cikk (3)-(4) bekezdéseiben foglaltak szerint jár el ebben az esetben is és ha az alperes a bíróság által előírt határidőn belül nem orvosolja az összefüggés jelzett hiányát, a bíróság elutasítja a viszontkeresetet. A jogirodalom szerint a kereset és a viszontkereset közötti összefüggést autonóm módon kell értelmezni.
A viszontkereset vonatkozásában ennek megfelelően "megcserélődnek a szerepek". Ilyen formán a bíróságnak a hozzá való beérkezését követő 14 napon belül kézbesítenie kell a 13. cikknek megfelelően az "A" formanyomtatványt és az azt alátámasztó iratokat a felperesnek, akinek 30 napon belül van lehetősége, hogy előterjessze válaszát az alperes viszontkeresetére.
A viszontkereset előterjesztésére nem ír elő a rendelet határidőt. Ilyen módon a tagállami jog által rögzített időpontig lenne lehetséges az. A - német ZPO szabályaival megegyező módon - a Pp. 147. § (1) bekezdése szerint viszontkeresetet csak az elsőfokú ítélet hozatalát megelőző tárgyalás berekesztéséig lehet előterjeszteni. Ez elég egyértelmű szabályozás a tagállami eljárás vonatkozásában, azonban a kis értékű követelések európai eljárása esetében való alkalmazhatósága nehézségekbe ütközhet. Tekintettel ugyanis arra, hogy a 861/2007/EK rendelet szerinti eljárás alapvetően írásbeli eljárás, legtöbbször sor sem kerül tárgyalás tartására, így ezekben az esetekben nem is határozható meg pontosan a viszontkereset előterjesztésére nyitva álló idő vége. A tárgyaláson előterjesztett viszontkereset kapcsán egyébként is aggályosnak tűnik a rendelet által előírt forma-kényszer, valamint a felperes védekezéshez való jogának érvényesülése, ezért a jogirodalom szerint - noha a rendelet ezt külön nem szabályozza - az alperes viszontkeresetét válaszával egyidejűleg kell, hogy megküldje. (Erre a megoldásra utal a "C" Válasz-formanyomtatvány 5.3. pontja is.)
A rendelet a 7. cikk (3) bekezdésében szabályozza, valamint a formanyomtatvány kitöltési útmutatója is felhívja a fél figyelmét arra, hogy mi történik akkor, ha az alperes, illetőleg viszontkereset esetén a felperes egyáltalán nem válaszol a bíróság által a keresetlevél kíséretében megküldött "C" Válasz-formanyomtatványra. Így amennyiben az érintett fél 30 napon belül nem válaszol, a bíróság ítéletet hoz.
[Az 5. cikkhez lásd részletesebben: Brokamp, Arno: Das Europäische Verfahren für geringfügige Forderungen. Tübingen: Mohr Siebeck, 2008. 56-58., 63-64., 73-78., 84-90. p.; Jahn, Isabel: Das Europäische Verfahren für geringfügige Forderungen. NJW, 2007/40. 2894. p.; Schoibl, Norbert A.: Miszellen zum Europäischen Bagatellverfahren - Anmerkungen zum Verfahren nach der "Verordnung (EG) Nr. 861/2007 des Europäischen Parlaments und des Rates zur Einführung eines europäischen Verfahrens für geringfügige Forderungen. In Stürner, Rolf - Matsumoto, Hiroyuki - Lüke, Wolfgang - Deguchi, Masahisa (Hrsg.): Festschrift für Dieter Leipold zum 70. Geburtstag. Tübingen: Mohr Siebeck, 2009. 336-338. p.]

6. cikk

Nyelvek

(1) A keresetlevelet, a választ, az esetleges viszontkeresetet, a viszontkeresetre adott esetleges választ és adott esetben az azt alátámasztó iratok leírását a bíróság nyelvén vagy nyelveinek valamelyikén kell benyújtani.

(2) Amennyiben a bírósághoz beérkező bármely további okirat nem az eljárás nyelvén készült, a bíróság kizárólag akkor kérheti ezen okirat lefordítását, ha az szükségesnek tűnik az ítélet meghozatalához.

(3) Amennyiben az egyik fél megtagadja valamely irat átvételét, mert az nem a következő nyelvek egyikén készült:

a) az átvevő tagállam hivatalos nyelve, vagy amennyiben annak a tagállamnak több hivatalos nyelve is van, a kézbesítés helyének vagy annak a helynek a hivatalos nyelve vagy hivatalos nyelveinek egyike, ahová az iratot küldeni kell; vagy

b) a címzett számára érthető nyelv,

a bíróság tájékoztatja erről a másik felet abból a célból, hogy ez utóbbi fél gondoskodjon az irat lefordításáról.

Az Európai Uniónak 2007. január 1-jétől kezdődően 23 hivatalos nyelve van, ezért fokozottan jelen vannak és gyakran okoznak problémát a nyelvi kérdések. A nyelvi alapon történő diszkrimináció tilalmát a 2000-ben elfogadott Alapjogi Charta 21. cikkében nyilvánították ki, valamint a 22. cikkben kimondták, hogy az Európai Unió tiszteletben tartja a nyelvi sokféleséget.
A polgári eljárásjog egyik fontos alapelve a fegyverek egyenlőségének elve, mely különösen kívánatos az európai polgári eljárásjogban a nyelvekkel kapcsolatosan, hiszen ha egy eljárás olyan nyelven folyik, amit nem vagy nem teljesen ért meg a fél, döntő hatással lehet az ügy végső elbírálására. A nyelvi nehézségek leküzdése azonban nagymértékben növelheti az eljárás időtartamát, valamint költségeit is. Ezzel látszólag szemben állhat a kis értékű követelések európai eljárásának célja, azaz a határokon átnyúló, kis értékű követelésekkel kapcsolatos ügyek elbírálásának egyszerűsítése és felgyorsítása, továbbá a költségek csökkentése. (1. cikk) A sokat vitatott látszólagos ellentét feloldására hívta életre a jogalkotó a rendelet 6. cikkét, mely a korábbi európai polgári eljárásjogi jogforrásokhoz képest önállóan szabályozza a nyelvhasználattal kapcsolatos kérdéseket. Eszerint a keresetlevelet, a választ, az esetleges viszontkeresetet, a viszontkeresetre adott esetleges választ és adott esetben az azt alátámasztó iratok leírását a bíróság nyelvén vagy nyelveinek valamelyikén kell benyújtani, míg a további okiratok vonatkozásában az arányosság elve érvényesül, azaz a bíróság mérlegelési jogkörében csak akkor kérheti a fordítást, ha az az ítélet meghozatalához szükségesnek tűnik. (Így például a számlák, elszámolások fordítását nem kell kérni, ha az abban szereplő adatok egyértelműek vagy egy szótárban könnyen megkereshető a bennük szereplő egy-egy ismeretlen szó.) A jogirodalom egységes abban a kérdésben, hogy amennyiben az eljáró bíró, valamint a felek is bírják az adott nyelvet, nem kérheti a bíróság az iratok fordítását, függetlenül attól, hogy az adott nyelv nem a bíróság hivatalos nyelve. E körben fontos információval szolgálhat az Európai Igazságügyi Atlasz (a címét lásd a 25. cikkhez fűzött kommentárban), melynek segítségével megtudhatjuk, hogy egy adott tagállamban melyik a bíróságok nyelve vagy melyek a bíróság nyelvei.
Amennyiben a felperes az "A" jelű formanyomtatványon kitöltött Keresetlevelet nem a megfelelő nyelven nyújtotta be a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bírósághoz, a rendelet 4. cikk (4) bekezdését kell megfelelően alkalmazni, azaz a bíróság ebben az esetben a "B" formanyomtatvány megküldésével jelzi a felperes felé a keresetlevél nyelvi hibáját és egyúttal megjelöli, hogy mely nyelven vagy mely nyelveken fogadja el a keresetlevelet.
Természetesen a feleknek a kis értékű követelések európai eljárásában lehetőségük van arra, hogy az eljárás iratait megismerhessék. Ezért a rendelet lehetőséget biztosít számukra az iratok átvételének megtagadására a kézbesítés alkalmával vagy annak egy héten belüli visszaküldésére, ha az nem átvevő tagállam hivatalos nyelvén, vagy amennyiben annak a tagállamnak több hivatalos nyelve is van, nem a kézbesítés helyének vagy annak a helynek a hivatalos nyelvén vagy hivatalos nyelveinek egyikén készült, ahová az iratot küldeni kell, illetőleg ha az nem a címzett számára érthető nyelven készült. (Az a tagállam minősül átvevő tagállamnak, amelynek területén az adott iratot a félnek kézbesítették.) Gyakorlatilag a Leffler-ügyben (Götz Leffler kontra Berlin Chemie AG C-443/03. sz. ügyben 2005. november 8-án hozott ítélet, EBHT 2005, I-09611.) hozott ítéletet ültette át a jogalkotó a 861/2007/EK rendeletbe, mikor rögzítette a hibás kézbesítésből eredő következmények orvoslásának lehetőségét is. Amennyiben ugyanis a fél él az iratok átvételének megtagadásával, a bíróságnak erről tájékoztatnia kell a másik felet abból a célból, hogy az gondoskodjon az irat lefordításáról. [Preambulum (19) bek., 6. cikk (3) bek.] A rendelet 6. cikk (3) bekezdésében rögzített megtagadási okok megegyeznek a kézbesítési rendelet [az Európai Parlament és a Tanács 1393/2007/EK rendelete (2007. november 13.) a tagállamokban a polgári és kereskedelmi ügyekben a bírósági és bíróságon kívüli iratok kézbesítéséről ("iratkézbesítés"), és az 1348/2000/EK tanácsi rendelet hatályon kívül helyezéséről] 8. cikkében szereplő megtagadási okokkal, ezért az Európai Bíróságnak a kézbesítési rendelet kapcsán kifejtett jogértelmezése adaptálható a kis értékű követelések európai eljárására is.
A 6. cikk (3) bekezdésének alkalmazása, azaz az iratok átvételének megtagadása jelentheti akár azt is, hogy a felperesnek - miután lefordíttatta az adott iratot a bíróság nyelvére - le kell fordíttatnia azt az alperes által bírt nyelvre, azaz egy harmadik nyelvre is. Ez persze az eljárási költségeket fogja gyarapítani.
A Pp. 76. §-ában rögzítettekkel megegyezően a fordítás költségeit mindig az a fél előlegezi, akinek a fordítás érdekében áll. A bíróság azonban az eset összes körülményét mérlegelve ettől eltérően is meghatározhatja a fordítással kapcsolatos költségek előlegezésének szabályait.
A rendelet nem rögzíti a késedelmes fordítás jogkövetkezményeit, ezért arra a nemzeti jog lesz megfelelően irányadó.

7. cikk

Az eljárás lezárása

(1) Az alperes vagy a felperes válaszának az 5. cikk (3) vagy (6) bekezdésében foglalt határidőn belül a bírósághoz történő beérkezésétől számított 30 napon belül a bíróság ítéletet hoz, vagy:

a) felhívja a feleket, hogy meghatározott - 30 napot meg nem haladó - határidőn belül nyújtsanak be további információkat a követeléssel kapcsolatban;

b) a 9. cikkel összhangban bizonyításfelvételt folytat le; vagy

c) tárgyalásra idézi a feleket, amelyet az idézéstől számított 30 napon belül kell megtartani.

(2) A bíróság a tárgyalástól vagy az ítélet meghozatalához szükséges valamennyi információ beérkezésétől számított 30 napon belül meghozza az ítéletet. Az ítéletet a 13. cikknek megfelelően kézbesíteni kell a feleknek.

(3) Amennyiben a bíróság az 5. cikk (3) vagy (6) bekezdésében foglalt határidőn belül nem kapja meg az érintett fél válasz-formanyomtatványát, a keresettel vagy a viszontkeresettel kapcsolatban ítéletet hoz.

Miután a bíróság a 13. cikkben rögzített módon kézbesítette az "A" formanyomtatványon benyújtott keresetet és az azt esetlegesen alátámasztó iratokat a "C" Válasz-formanyomtatvány kíséretében, az alperes a rendelet 5. cikk (3) bekezdésének megfelelően 30 napon belül válaszol. Ugyanez a határidő vonatkozik a felperes válaszára is, amennyiben az alperes viszontkeresettel él. Ennek alapján az alperes, illetve a felperes saját maga dönti el, hogy élni kíván-e válaszadási jogával.
A határidő számítása kapcsán fontos leszögezni, hogy a kézbesítés dátuma határokon átnyúló kézbesítés esetén a 1393/2007/EK rendelet alapján, belföldi kézbesítés esetén pedig a tagállami jog szabályai szerint határozandó meg. A kis értékű követelések európai eljárását bevezető rendelet 5. cikk (3) és (6) bekezdéseinek, de legfőképpen a 7. cikk (3) bekezdésének megszövegezéséből arra lehet következtetni, hogy az előírt 30 napos határidő inkább anyagi jogi jellegű, azaz 30 napon belül meg kell érkeznie a bírósághoz a válasznak, nem elegendő annak postára adása a 30. napon. A rendelet 14. cikkének (2) bekezdése értelmében a bíróságnak lehetősége van meghosszabbítani ezt a határidőt, amennyiben ez szükséges a felek jogainak védelméhez. Erre azonban csak kivételes esetben, a fél kérelmére kerülhet sor, s minden esetben a bíróságnak mérlegelnie kell a szükségesség és arányosság követelményét döntése meghozatalakor.
Amennyiben az alperes, illetve viszontkereset esetén a felperes válaszol a keresetlevélben foglaltakra, a válasznak a bírósághoz való beérkezésétől számított 30 napon belül a bíróság ítéletet hoz. (Ez különösen akkor lehetséges, ha az alperes, illetve viszontkereset esetén a felperes elismeri a keresetlevélben, illetőleg a viszontkeresetben foglalt követelést.) Ezen szabály alól a rendelet enged kivételt, így a bíróság felhívhatja a feleket, hogy meghatározott határidőn belül nyújtsanak be további információkat a követeléssel kapcsolatban, vagy - amennyiben ezt szükségesnek tartja - a 9. cikkel összhangban bizonyításfelvételt folytat le, illetőleg ha úgy ítéli meg, hogy ez elengedhetetlen az ügy tisztességes elbírálásához, tárgyalásra idézi a feleket. Az ügy gyors elbírálásához nélkülözhetetlen megfelelő határidők tűzése, ezért a rendelet általában ezen intézkedések megtételére, illetve lebonyolítására 30 napos határidőt ír elő.
Sajnos nem tisztázza a rendelet a bíróság rendelkezésére álló intézkedési lehetőségek egymáshoz való viszonyát. [Pl. ha a bíróság a 7. cikk (1) bekezdés a) pontja alapján további információkat kér a felektől, s ezek alapján szükségesnek tartja tárgyalás tartását.] A jogirodalom szerint az intézkedések nem egymás alternatívái, hanem kumulálni lehet őket, így akár mindhárom eljárási cselekményre is sor kerülhet.
A rendelet szerint a bíróság akkor tart szóbeli tárgyalást, ha úgy ítéli meg, hogy az szükséges az ügy tisztességes elbírálásához, s a kis értékű követelések európai eljárásában az egyik legfőbb, mindig szem előtt tartandó elv az arányosság elve. Ezek azonban kollízióba kerülhetnek egymással a 7. cikk (1) bekezdése esetén, hiszen az írásbeli eljárás felesleges többletköltségeket okozhat, illetőleg az eljárás elhúzódáshoz vezethet, jóllehet egyetlen szóbeli tárgyalás tartása nyomán eldönthető lenne a jogvita. Mindezek alapján a jogirodalom szerint a bíróságnak az eset összes körülményét mérlegelnie kell és a ténylegesen legolcsóbb és leggyorsabb intézkedést kell választania.
A 7. cikk (1) bekezdés a) pontjában használt információszolgáltatási kötelezettséget tágan kell értelmezni, így az nem csak a követelésre vonatkozik, hanem az ellenkövetelésre és a felek minden beadványára (pl. az alperes válaszára vagy egy ugyanezen a rendelkezésen alapuló korábbi beadványra) is, sőt az egyes eljárási kérdések tisztázására is lehet használni. (pl. annak kiderítésére, hogy az ügy tisztességes elbírálásához szükséges-e szóbeli tárgyalás tartása) Fontos leszögezni ennek kapcsán, hogy az ezen rendelkezés nyomán benyújtott beadványokra az általános szabályok az irányadók, ezért célszerű nagy elővigyázatossággal, komoly figyelemmel és kellő precizitással kitölteni.
A jogalkotó az eljárás további részének felgyorsítása érdekében rögzíti, hogy a bíróság a tárgyalástól vagy az ítélet meghozatalához szükséges valamennyi információ (ennek megállapítása bírói mérlegelés tárgya) beérkezésétől számított 30 napon belül meghozza az ítéletet, melyet a 13. cikknek megfelelően kell kézbesíteni a feleknek.
Amennyiben az alperes, illetőleg viszontkereset esetén a felperes nem válaszol a keresetre 30 napon belül, a bíróság a keresettel, illetőleg a viszontkeresettel kapcsolatban ítéletet hoz. [Ez a szabály nyilvánvalóan nem vonatkozik arra az esetre, ha a fél a 7. cikk (1) bekezdés a) pontja nyomán fennálló információszolgáltatási kötelezettségének nem tesz eleget.] A rendelet nem szól arról, hogy ebben az esetben vajon a bíróság az ítélet meghozatala előtt aláveti-e a keresetlevelet valamiféle vizsgálatnak vagy pedig azzal megegyező tartalmú ítéletet, azaz gyakorlatilag egy "mulasztási ítéletet" hoz. A vonatkozó jogirodalom szerint a rendelet szóhasználatából az következik, hogy a jogalkotók nem kívántak élni a több tagállamban ismert "elismerési vélelemmel", így a bíróságnak nem feltétlenül kell a keresetlevélben foglaltakkal azonos tartalmú ítéletet hoznia, bár - mivel csak a kereset van a birtokában - nyilvánvalóan az fogja képezni a döntésének alapját. Többen felhívják a figyelmet azonban arra, hogy ha a bíróság a keresetlevél hiányosságát vagy esetleg hibáját észleli, akkor annak orvoslására a 7. cikk (1) bek. a) pontjában foglalt intézkedés megtételével kerülhet sor. [Vö. Brokamp, Arno: Das Europäische Verfahren für geringfügige Forderungen. Tübingen: Mohr Siebeck, 2008. 80-81. p.; Jahn, Isabel: Das Europäische Verfahren für geringfügige Forderungen. NJW, 2007/40. 2894. p.] A bíróságnak a 7. cikk (3) bekezdése alapján meghozott ítélete nyomán egy nem vitatott követelés jön létre, mely határokon átnyúló végrehajthatósággal bír.
Az ítélet ellen a 17. cikk, azaz az általános szabályok szerint lehet jogorvoslattal élni, azonban az alperes kérheti a 7. cikk (3) bekezdése alapján hozott ítélet felülvizsgálatát a 18. cikk (1) bekezdésében meghatározott esetekben.

8. cikk

Tárgyalás

A bíróság a tárgyalást videokonferencia vagy egyéb kommunikációs technológia igénybevételével is lefolytathatja, amennyiben a technikai eszközök rendelkezésre állnak.

A rendelet 5. cikk (1) bekezdése szerint a bíróság akkor tart tárgyalást, ha az ügy minden körülményének mérlegelése alapján úgy ítéli meg, hogy az szükséges az ügy tisztességes elbírálásához. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a kis értékű követelések európai eljárásában tartott tárgyalás nem feltétlenül azonos a hagyományos, a felek és a bíróság együttes jelenlétében a tárgyalóteremben lezajló tárgyalással. Az európai jogalkotó ugyanis nem zárkózik el a polgári perek, így a tárgyalás modern kommunikációs eszközök segítségével való lefolytatásának lehetőségétől sem, sőt szorgalmazza is azt. Ennek egyik fő bizonyítéka a 861/2007/EK rendelet Preambulumának (20) bekezdése, melyben kifejezetten rögzíti, hogy a tagállamoknak a tárgyalás során támogatniuk kell a modern kommunikációs technika alkalmazását. A 8. cikk pedig lehetővé teszi, hogy a bíróság a tárgyalást videokonferencia vagy egyéb kommunikációs technológia igénybevételével is lefolytathassa, amennyiben a technikai eszközök rendelkezésre állnak. Ilyen értelemben tehát a modern kommunikációs eszközöknek a kis értékű követelések európai eljárásában való alkalmazásának egyetlen korlátját éppen a tagállamok állíthatják fel, amennyiben valamilyen technikai eszközt nem fogadnak el a rendelkezésre állás hiánya miatt. Ez a korlát azonban érthető és elfogadható is, hiszen egy tagállam bíróságai csak olyan modern kommunikációs eszközök útján tudnak polgári (peres) eljárást lebonyolítani, melyeket a saját eljárásjogi szabályaik rögzítenek s így megengednek, hiszen nyilvánvalóan ehhez rendelkeznek megfelelő technikai háttérrel. A tagállamok által elfogadott kommunikációs eszközökről a bíróságoknál, valamint az Interneten, az Európai Igazságügyi Atlasz honlapján (a címét lásd a 25. cikkhez fűzött kommentárban) tájékozódhatunk.
A rendeleti szabályozás hiányában a tárgyalás lebonyolításához szükséges eszközökkel kapcsolatos előírásokat, az alkalmazhatóságuk feltételeit a tagállami eljárásjogi szabályok tartalmazzák. Általánosságban elmondható a modern kommunikációs eszközök alkalmazása kapcsán, hogy azokban az államokban is, ahol erre lehetőség van, a gyakorlatban viszonylag ritkán kerül sor ilyen módon lebonyolított eljárásra. Ennek egyik fő oka éppen abban rejlik, hogy a tagállami bíróságok a lehetőség felkínálása mellett általában kifejezetten a felek belegyezése esetén alkalmazhatják a modern információs technológia vívmányait a tárgyaláshoz. [Brokamp, Arno: Das Europäische Verfahren für geringfügige Forderungen. Tübingen: Mohr Siebeck, 2008. 126-127. p.; Mayer, Hans-Peter - Lindemann, Julia - Haibach, Georg: Small Claims Verordnung - Klage, Urteil, Anerkennung und Vollstreckung geringfügiger Forderungen in Europa. München: Verlag C. H. Beck, 2009. 112-118. p.; Kengyel Miklós - Harsági Viktória: Európai polgári eljárásjog. 2., átdolgozott kiadás. Budapest: Osiris Kiadó, 2009. 311. p.]

9. cikk

Bizonyításfelvétel

(1) A bíróság a bizonyíték elfogadhatóságára vonatkozó szabályok alapján meghatározza a bizonyításfelvétel eszközeit és az ítélethozatalhoz szükséges bizonyításfelvétel terjedelmét. A bíróság megengedheti a tanúk, szakértők vagy felek írásbeli vallomástétele útján zajló bizonyításfelvételt. Elfogadhatja továbbá a videokonferencia vagy egyéb kommunikációs technológia igénybevételével történő bizonyításfelvételt, amennyiben a technikai eszközök rendelkezésre állnak.

(2) A bíróság kizárólag abban az esetben alkalmazhat szakértői bizonyítást vagy szóbeli vallomástételt, ha ez az ítélethozatalhoz szükséges. A bíróság az erről szóló döntés meghozatalakor figyelembe veszi a költségeket.

(3) A bíróságnak a bizonyításfelvétel legegyszerűbb és legkevésbé terhelő módját kell használnia.

Az arányosság elvének érvényesülése különös jelentőséggel bír a bizonyításfelvétel során, így a bíróságnak annak a legegyszerűbb és legkevésbé terhelő (költséges) módját kell választania. [Preambulum (20) bek., 9. cikk (3) bek.] Erre tekintettel kell meghatároznia a bizonyításfelvétel eszközeit és az ítélethozatalhoz szükséges bizonyításfelvétel terjedelmét is. Ez az eljárás célzott egyszerűsítésének és felgyorsításának számtalan üdvözlendő módját vonhatja maga után, azonban együtt járhat a rendelet 9. cikk (1)-(2) bekezdéseiben rögzítettek, illetve a tényállás felderítése követelményének, valamint a közvetlenség elvének figyelmen kívül hagyásával is, ezért a jogalkalmazásnak fokozott figyelmet kell fordítania az alapvető eljárási jogok érvényesülésére e körben.
Feltehetőleg az eljárás írásbeli karaktere okán a bizonyításfelvétel megengedhető módjai között a rendelet főszabályként a tanúk, a szakértők vagy felek írásbeli vallomástétele útján való bizonyításfelvételt sorolja fel, mely - ha rendelkezésre állnak - a modern információs technológia eszközeinek igénybevételével is lefolytatható. Ilyen módon tehát a bizonyítékok sokféleségén alapuló első látásra már-már teljesen szabadnak tűnő bizonyításfelvétel útját két nagy korlát állja: egyrészt a bíróságok által elfogadhatónak nyilvánított bizonyítékok köre, másrészt a tagállam bíróságainak modern információs technológiai eszközökkel való ellátottsága. (A modern információs technológiai eszközökkel való ellátottság kapcsán lásd részletesebben a 8. cikkhez fűzött magyarázat.) A gyakorlatban azonban több tagállamban nehézséget okozhat például a tanúk írásbeli vallomástételi kötelezettsége, hiszen nem mindenhol (pl. Németország, Ausztria) ismert ez a jogintézmény, s lévén, hogy a bizonyításfelvétel részletes szabályai vonatkozásában a nemzeti eljárásjogra való visszautalást találhatunk, több tagállam esetében joghézag áll fenn.
A szóbeli vallomástétel és a szakértői bizonyításfelvétel alkalmazhatóságát sem zárja ki a rendelet, ám ezek csak kivételes esetben, azaz akkor lehetségesek, ha szükségesek az ítélethozatalhoz. (Pl. ha az írásbeli tanúvallomás nem lehetséges a tanú írástudatlansága miatt) Az erről való döntés meghozatalakor a költségarányosság szempontjait kell a bíróságnak szem előtt tartania. A költségek figyelembevétele e körben azonban nem igényel külön vizsgálatot, hiszen amikor a bíróság dönt az adott bizonyításfelvétel megengedhetőségéről, döntésekor a 9. cikk (3) bekezdésnek megfelelően tekintettel kell lennie a költségtényezőkre is.
A bizonyítékok benyújtására a rendelet nem ír elő semmiféle határidőt, így azt megteheti a felperes már a keresetlevelével egyidejűleg, illetve az alperes az arra adott válaszában, de ez nem gátolja őket abban, hogy - amennyiben szükséges - az eljárás során további bizonyítékokat terjesszenek elő. [Preambulum (12) bek.] Célszerű azonban ezt mihamarabb megtenni, tekintettel az esetleges jogkövetkezményekre. (Pl. költségekben való marasztalás vagy elutasítás az elkésettség okán.)
Az európai jogalkotó a kis értékű követelések európai eljárásának megalkotásakor meglehetősen nagy teret engedett tehát a bírói mérgelésnek a bizonyításfelvétel kapcsán, melynek szinte egyetlen korlátját az arányosság elve képezi. Az arányosság elvének tényleges tartalommal való kitöltése pedig a bíróságok feladata. Ezáltal a tagállamok bizonyításfelvételi rendszeréhez képest egy egyszerűbb és rugalmasabb rendszer jött létre, amely azonban nagymértékben a tagállami jogon is alapul, hiszen a 861/2007/EK rendelet rendelkezései csak a bizonyításfelvétel főbb irányvonalait rögzítik, így a részletes szabályok vonatkozásában a tagállami jog az irányadó. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a tisztán belföldi bizonyításfelvételt a nemzeti polgári eljárásjog, azaz Magyarország esetében a Polgári perrendtartás szabályai szerint, míg a határokon átnyúló bizonyításfelvételt a Tanács 1206/2001/EK rendelete (2001. május 28.) a polgári és kereskedelmi ügyekben a bizonyításfelvétel tekintetében történő, a tagállamok bíróságai közötti együttműködéséről szerint kell lebonyolítani.
Fontos kiemelni még a bizonyításfelvétel kapcsán, hogy a rendelet 7. cikk (1) bekezdésében rögzített intézkedések közül egyedül a bizonyításfelvételre nem került határidő rögzítésre a bíróság számára. Ez nyilvánvalóan a bizonyítás speciális jellegéből, illetve az esetleges határokon átnyúló (közvetett vagy közvetlen) bizonyításfelvétel alkalmazásából adódik. Mindenesetre a bíróságnak a kis értékű követelések európai eljárásának céljára tekintettel a bizonyításfelvételt a lehető legrövidebb időn belül le kell folytatnia.

10. cikk

A felek képviselete

Az ügyvéd vagy más jogász általi képviselet nem kötelező.

A kis értékű követelések európai eljárását bevezető rendelet céljával, azaz a határokon átnyúló, 2000 euró összeget meg nem haladó követelések érvényesítésének egyszerűsítésével, felgyorsításával és a költségek csökkentésével ellentétesen hatna, ha kötelező jogi képviseletet írnának elő az ilyen eljárásokban. Ezért a Preambulum (15) bekezdésében rögzített elvet a 10. cikk megerősíti és az ügyvéd vagy más jogász általi képviselet fakultatív jellegét rögzíti.
A gyakorlatban azonban feltehetően nehézséget jelent a laikusok számára az eljárás során alkalmazandó viszonylag bonyolult formanyomtatványok kitöltése, ezért valószínűleg a jogi képviselet lesz jellemző ezekre az eljárásokra. Amennyiben a felek bármelyike az ügyvédi vagy más jogász általi képviselet mellett dönt, a képviselet költségei az eljárás költségei közé tartoznak, melyeket a pervesztes fél visel, feltéve hogy indokolt volt a képviselet és annak költségei arányosak a követelés értékével. [Preambulum (29) bek., 16. cikk]
Ezzel látszólag ellentétes, ezért problémaként merülhet fel, ha a jogorvoslati eljárásban a tagállami eljárásjog kötelező jogi képviseletet ír elő. A jogirodalom szerint a jogorvoslati eljárásra vonatkozó 17. cikk szabályozási módjából arra lehet következtetni, hogy a rendeletben rögzített szabály, miszerint az ügyvédi vagy más jogász általi képviselet nem kötelező, az első fokú eljárásra vonatkozik. [Vö. Brokamp, Arno: Das Europäische Verfahren für geringfügige Forderungen. Tübingen: Mohr Siebeck, 2008. 132. p.; Leible, Stefan - Freitag, Robert: Forderungsbeitreibung in der EU. München: Verlag C. H. Beck, 2008. 108. p.; Mayr, Peter G.: Das Europäische Bagatellverfahren in Österreich. ZVR, 2009/2. 41. p.]

11. cikk

A feleknek nyújtott segítség

A tagállamok biztosítják, hogy a felek gyakorlati segítséget kapjanak a nyomtatványok kitöltéséhez.

A kis értékű követelések európai eljárása kapcsán a jogalkotó a tagállamok kötelezettségévé tette, hogy szükség esetén nyújtsanak gyakorlati segítséget a felek számára a nyomtatványok kitöltéséhez. Ez a segítség a formanyomtatványok elérhetőségére és kitöltésére vonatkozó technikai információkat is magában kell, hogy foglalja [Preambulum (21) bek.]. A formanyomtatványok az Európai Közösség valamennyi hivatalos nyelvén megtalálhatóak az Interneten és letölthetőek az Európai Igazságügyi Atlasz honlapjáról. (a címét lásd a 25. cikkhez fűzött kommentárban)
Magyarországon a Kormány 2056/2008. (V. 9.) Korm. határozata a kis értékű követelésekre vonatkozó európai eljárás bevezetéséről szóló 861/2007/EK közösségi rendelet alkalmazásához szükséges magyar tájékoztatások megtételéről mellékletében rögzítettek szerint alapvetően a helyi bíróságok rendelkeznek hatáskörrel a kis értékű követelések európai eljárására, az ügyek meghatározott köre esetében (Lásd 4. cikk) pedig a Fővárosi Bíróság, illetve a megyei bíróságok járnak el. A kis értékű követelések európai eljárását bevezető 861/2007/EK rendelet 4. cikk (5) bekezdése alapján a tagállamoknak biztosítaniuk kell, hogy a keresetlevél mintája valamennyi olyan bíróságon hozzáférhető legyen, amely előtt a kis értékű követelések európai eljárása megindítható. Ennek megfelelően tehát valamennyi helyi és megyei bíróságon, illetve a Fővárosi Bíróságon segíteni tudnak a leendő felperesnek a keresetlevél nyomtatványának elérhetőségében. A további formanyomtatványok elérésében, valamint a kitöltésben pedig a 2003/8/EK irányelv nyomán a határokon átnyúló jogviták esetében segítségnyújtási hatáskörrel rendelkező Igazságügyi Hivatal Jogi Segítségnyújtó Szolgálatának megyeszékhelyeken, illetve a Fővárosban létrehozott hivatalai állnak a felek rendelkezésére.

12. cikk

A bíróság feladata

(1) A bíróság nem kötelezheti a feleket a követelés jogi minősítésére.

(2) A bíróság, amennyiben szükséges, tájékoztatja a feleket az eljárási kérdésekről.

(3) A bíróság adott esetben a felek közötti egyezségre törekszik.

A kis értékű követelések európai eljárása esetében nem érvényesül ügyvédkényszer, így a felek nem is kötelesek követelésük jogi minősítésére, sőt a rendelet értelmében a bíróság - a szükségeshez képest - tájékoztatni is köteles a feleket az eljárási kérdésekről. Ez a tájékoztatási kötelezettség nem csak az ügyben eljáró bíró, illetve bírák vonatkozásában érvényesül, hanem a bíróság alkalmazottai is nyújthatnak tájékoztatást a nemzeti joggal összhangban [Preambulum (22) bek.]. E tájékoztatás azonban csak az eljárási kérdésekre terjedhet ki, így az anyagi jogi kérdések vonatkozásában a feleknek már a saját vagy jogi képviselőjük ismereteire kell támaszkodniuk.
A kis értékű követelések európai eljárása kapcsán a bíróság tájékoztatásának terjedelmét illetően elmondható, hogy az nem csak a közösségi eljárásjogi szabályok ismertetését kell, hogy magában foglalja, hanem - tekintettel annak hézagkitöltő szerepére - a tagállami eljárásjogot is. Erre a tájékoztatásra azonban a rendelet értelmében csak akkor kerül sor, ha a bíróság ezt szükségesnek tartja. Annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy mikor és pontosan milyen terjedelemben tekinthető szükségesnek e tájékoztatás, az eljáró bíró mérlegelési jogkörébe tartozik. [Vö. Brokamp, Arno: Das Europäische Verfahren für geringfügige Forderungen. Tübingen: Mohr Siebeck, 2008. 128. p.]
A rendelet értelmében a bíróságnak törekednie kell a felek közötti egyezségre, azaz arra, hogy a felek közötti jogvita nyomán eljárás ne is induljon vagy a megindult eljárás ítélet nélkül kerüljön nyugvópontra, illetve lehetőleg mihamarabb lezáruljon (pl. bizonyításfelvétel, szóbeli tárgyalás nélkül) a polgári per, ezáltal mérsékelve a felek költségeit is. Az egyezség vonatkozásában azonban további rendelkezéseket nem találhatunk a rendeletben, ezért a 19. cikknek megfelelően az egyezség megkötésére, illetve annak jogi sorsát illetően a tagállami eljárásjog szabályait kell megfelelően alkalmazni. A magyar bíróságok tehát a Pp. 148. § (3)-(4) bekezdései alapján járnak el.

13. cikk

Az iratok kézbesítése

(1) Az iratokat postai úton - a kézhezvétel időpontját is tartalmazó átvételi elismervény ellenében - kell kézbesíteni.

(2) Amennyiben az (1) bekezdésnek megfelelően nem lehetséges a kézbesítés, a 805/2004/EK rendelet 13. vagy 14. cikke szerinti módok egyike is alkalmazható e célból.

A kis értékű követelések európai eljárását bevezető rendelet egyik fő újítása abban rejlik, hogy egy egységes, az Európai Igazságügyi Térségre kiterjedő kézbesítési rendszert hozott létre, mely független a kézbesítési rendelettől [az Európai Parlament és a Tanács 1393/2007/EK rendelete (2007. november 13.) a tagállamokban a polgári és kereskedelmi ügyekben a bírósági és bíróságon kívüli iratok kézbesítéséről (iratkézbesítés), és az 1348/2000/EK tanácsi rendelet hatályon kívül helyezéséről]. Ez gyakorlatilag az első közvetlenül hatályos és alkalmazandó kézbesítési rendszer, ami még a nemzeti szabályokat is háttérbe szorítja, hiszen a rendelet 13. cikkét nem csak a határokon átnyúló kézbesítések, hanem a tisztán belföldi kézbesítések esetén is alkalmaznia kell a bíróságnak.
A kis értékű követelések európai eljárásában az iratokat főszabály szerint postai úton, a kézhezvétel időpontját is tartalmazó elismervény ellenében kell kézbesíteni. [Preambulum (18) bek., 13. cikk (1) bek.] Kivételesen, amennyiben ez nem lehetséges, mert a címzett nem található meg vagy mert az átvételt elmulasztja vagy megtagadja, az Európai Parlament és a Tanács 805/2004/EK rendelete (2004. április 21.) a nem vitatott követelésekre vonatkozó európai végrehajtható okirat létrehozásáról alapján, annak a 13-14. cikkeiben rögzített módon, az adós általi kézhezvétel bizonyítékával vagy anélkül kell kézbesíteni az iratokat. Ebben az esetben azonban a 805/2004/EK rendelet 13-14. cikkeiben szereplő szabályokat nem minimumszabályokként kell kezelni, hanem a kézbesítés konkrét, közvetlenül alkalmazandó szabályaiként. Fontos leszögezni, hogy a 805/2004/EK rendelet csak a kézbesítés módjait illetően nyújt eligazítást a jogalkalmazás során, a kézbesítendő iratok körét a 861/2007/EK rendelet alapján kell meghatározni. Tekintettel arra, hogy a rendelet nem rendeli alkalmazni a 805/2004/EK rendelet 15. cikkét, annak kérdése, hogy lehet-e kézbesíteni a kis értékű követelések európai eljárásában az iratokat a címzett képviselője részére, a nemzeti jogalkotás ad választ, mely a kézbesítés részletszabályaira (melyek inkább már csak operatív jellegűek) is vonatkozik. [Vö. Burkhard Hess - David Bittmann: Die Verordnungen zur Einführung eines Europäischen Mahnverfahrens und eines Europäischen Verfahrens für geringfügige Forderungen - ein substantieller Integrationsschritt im Europäischen Zivilprozessrecht. IPRax, 2008/4. 312. p.; Bittmann, David-Christoph: Vom Exequatur zum qualifizierten Klauselerteilungsverfahren. Die Implementierung des Europäischen Vollstreckungstitels für unbestrittene Forderungen in den nationalen Zivilprozessordnungen. Baden-Baden: Nomos, 2008. 220. p.; Brokamp, Arno: Das Europäische Verfahren für geringfügige Forderungen. Tübingen: Mohr Siebeck, 2008. 56-63. p.; Kengyel Miklós - Harsági Viktória: Európai polgári eljárásjog. 2., átdolgozott kiadás. Budapest: Osiris Kiadó, 2009. 307. p.]

14. cikk

Határidők

(1) Amennyiben a bíróság határidőt szab, az érintett felet tájékoztatni kell a határidő elmulasztásának következményeiről.

(2) A bíróság kivételes esetben meghosszabbíthatja a 4. cikk (4) bekezdésében, az 5. cikk (3) és (6) bekezdésében és a 7. cikk (1) bekezdésében foglalt határidőket, amennyiben ez szükséges a felek jogainak védelméhez.

(3) Amennyiben a bíróság kivételes esetben nem tudja betartani az 5. cikk (2)-(6) bekezdéseiben, valamint a 7. cikkben előírt határidőket, a lehető leghamarabb megteszi az e rendelkezésekben megkövetelt lépéseket.

A 861/2007/EK rendelet egyik fő célja az eljárás felgyorsítása, ezért a bíróságnak a kis értékű követelések európai eljárásában a lehető leggyorsabban el kell járnia [Preambulum (23) bek.]. Egyes eljárási cselekmények lebonyolítására azonban konkrét határidőt is előírt a jogalkotó mind a bíróság, mind a felek számára. A határidők számítására nem a tagállami jog alkalmazandó, hanem - noha a rendelet cikkei között ez nem került rögzítésre - a Tanács 1182/71/EGK Euratom rendelete (1971. június 3.) az időtartamokra, időpontokra és határidőkre vonatkozó szabályok meghatározásáról. [Preambulum (24) bek.] Eszerint a napokban kifejezett időtartamot attól a pillanattól kell számítani, amikor esemény bekövetkezik vagy cselekvés végbemegy. Az a nap azonban, amely alatt az esemény bekövetkezik vagy cselekvés végbemegy, a kérdéses időtartamba nem tartozik bele. Egyébként a napokban kifejezett időtartam az időtartam első napja első órájának megkezdődésével veszi kezdetét és utolsó napja utolsó órájának végeztével fejeződik be, magában foglalja a munkaszüneti napokat, a szombatokat és a vasárnapokat, kivéve, ha ezt kifejezetten kizárják, vagy amennyiben az időtartamot munkanapokban adják meg. Amennyiben az időtartam utolsó napja munkaszüneti nap, szombat vagy vasárnap, úgy az időszak a következő munkanap utolsó órájának elteltével fejeződik be. [3. cikk (1)-(3) bek.]
A rendelet által meghatározott határidőkhöz tehát főszabály szerint kötve vannak a felek és maga a bíróság is. Ennek megfelelően a feleket minden esetben tájékoztatni kell a határidő elmulasztásának következményeiről. [Preambulum (28) bek., 14. cikk (1) bek.]
A rendelet azonban a 14. cikkben rögzített ún. határidő-generálklauzula által lehetőséget ad az előírt határidők kivételes esetekben történő meghosszabbítására. Ennek köszönhetően az első látásra gyakran meglehetősen szűkre szabottnak tűnő határidők valamelyest rugalmasabbakká, relatívvá válnak. Így a felek számára az eljárás lefolytatása és lezárása kapcsán rögzített határidőket a bíróság mérlegelési jogkörében kivételes esetben, a fél határidő lejárta előtt alapos indoklással benyújtott kérelmére meghosszabbíthatja, ha ez a felek jogainak védelméhez szükséges. A felek számára nyitva álló határidőt a bíróság hivatalból hosszabbítja meg, ha a fél a beadványát nem a bíróság nyelvén vagy nyelveinek egyikén nyújtotta be. Amennyiben pedig maga a bíróság nem tudja tartani a számára előirányzott határidőket, a rendelet szerint az elmaradt eljárási cselekményeket a lehető legrövidebb időn belül meg kell tennie.

15. cikk

Az ítélet végrehajthatósága

(1) Az ítélet a lehetséges jogorvoslati eszközöktől függetlenül végrehajtható. Biztosíték nyújtása nem követelhető.

(2) A 23. cikk abban az esetben is alkalmazandó, ha az ítéletet abban a tagállamban kell végrehajtani, amelyben azt meghozták.

A kis értékű követelések európai eljárása az ügyek egyszerűsítését és felgyorsítását célozza, ennek megfelelően az ilyen eljárásban hozott ítélet végrehajthatóvá válik, függetlenül a benyújtható, illetve benyújtott jogorvoslati eszközöktől. A pernyertes fél tehát - ha szükségesnek tartja - akár azonnal az ítélet 13. cikk szerinti kézbesítése után kérheti annak végrehajtását. A végrehajtás kapcsán azonban biztosíték nyújtása - a 23. cikk esetét kivéve - nem követelhető. [Preambulum (25) bek., 15. cikk (1) bek.]
A 15. cikk tehát megfosztja a jogorvoslatot annak halasztó hatályától. Magyarország vonatkozásában ez a szokatlan rendelkezés ellentétes az Alkotmánybíróság 5/1992. (I. 30.) AB határozatával, mely éppen azt mondja ki, hogy a közhatalmi döntésekkel szemben legalább egy halasztó hatályú jogorvoslati eszköznek rendelkezésre kell állnia. A közösségi jog primátusának elve alapján azonban az Alkotmánybíróság határozata ellenére nem bír halasztó hatállyal a végrehajtásra a jogorvoslat a kis értékű követelések európai eljárásában. [Részletesebben lásd Varga István: Úton az egységes európai eljárás felé? Európai Jog, 2008/5. 12. p.]
A pervesztes fél jogainak védelme érdekében azonban a végrehajtás 23. cikk szerinti felfüggesztése vagy korlátozása akkor is lehetséges, ha az ítéletet abban a tagállamban kell végrehajtani, amelyben azt meghozták. Így ha a pervesztes fél - legalább ideiglenesen - útját akarja állni a végrehajtási eljárásnak, a lehető legrövidebb időn belül kérnie kell a végrehajtási eljárásnak a biztosítási intézkedésekre való korlátozását, a végrehajtásnak az általa meghatározott biztosíték nyújtásától való függővé tételét, illetőleg kivételes körülmények esetén kérheti a végrehajtási eljárás felfüggesztését is.

16. cikk

Költségek

A kis értékű követelések európai eljárásában az eljárási költségek megállapítására a lex fori az irányadó, azaz az eljáró bíróság szerinti tagállam polgári eljárásjoga alapján kell meghatározni azt. [Preambulum (29) bek.] Ennek megfelelően Hazánkban a Pp. VI. Fejezetének szabályait kell alkalmazni az eljárási költségekre a kis értékű követelések európai eljárásában is.
A felszámítandó költségekre vonatkozóan tájékoztatási kötelezettséget ír elő a rendelet a tagállamok részére a hozzáférhetőség és az átláthatóság érdekében. Ennek megfelelően a felperes figyelmét a keresetlevélben fel is hívják, hogy célszerű lehet az eljárás költségeinek megtérítésére vonatkozó rész kitöltése előtt vagy az érintett bíróságnál vagy az Európai Igazságügyi Hálózat honlapján (a címét lásd a 25. cikkhez fűzött kommentárban) tájékozódni, hiszen a bíróságok által elismerhető költségek köre tagállamonként eltérő.
A 861/2007/EK rendelet - a Pp.-vel megegyező módon - a pervesztes fél kötelezettségévé teszi ez eljárás költségeinek viselését. A bíróság viszonylag tág mérlegelési jogköre alapján az egyszerűség és a költséghatékonyság elvére tekintettel mentesül azonban a pervesztes fél azon költségek (pl. a másik fél képviseletének díja, az iratok kézbesítésének, illetőleg fordításának költségei) viselése alól, melyeket a pernyertes fél indokolatlanul okozott vagy a követeléshez képest aránytalanok voltak. [Preambulum (29) bek., 16. cikk] Ennek megfelelően - noha nincs ügyvédkényszer a kis értékű követelések európai eljárásában - az ügyvédi költség a per költségei közé tartozik, feltéve hogy az ügyvéd igénybevétele indokolt volt és annak költsége arányban áll a követelés értékével. Ugyanez igaz az iratok fordításával kapcsolatos költségekre is. [Kengyel Miklós - Harsági Viktória: Európai polgári eljárásjog. 2., átdolgozott kiadás. Budapest: Osiris Kiadó, 2009. 307−308. p.; Mayr, Peter G.: Das Europäische Bagatellverfahren in Österreich. ZVR, 2009/2. 44. p.]
A pervesztesség mértékének tisztázására részleges pernyertesség esetén a tagállami jog az irányadó.
A 16. cikket a jogorvoslatokra is alkalmazni kell. [17. cikk (2) bek.]

17. cikk

Jogorvoslat

(1) A tagállamok tájékoztatják a Bizottságot arról, hogy eljárási joguk lehetővé teszi-e a kis értékű követelések európai eljárásában hozott ítélettel szembeni jogorvoslatot, valamint közlik azt a határidőt, amelyen belül a jogorvoslatot a bírósághoz be kell nyújtani. A Bizottság nyilvánosan hozzáférhetővé teszi az erre vonatkozó információkat.

(2) A 16. cikket a jogorvoslatokra is alkalmazni kell.

A kis értékű követelések európai eljárásában született ítélet megtámadhatóságát a rendelet 17. és 18. cikkei szabályozzák. A 17. cikkben a mindkét fél által igénybe vehető jogorvoslatra találhatunk rendelkezéseket, míg a 18. cikkben található ún. minimumszabályok az ítélet felülvizsgálatára vonatkozóan csak az alperes számára biztosítanak lehetőséget az ítélet megtámadására.
Fontos leszögezni, hogy a jogorvoslat fogalmát autonóm módon kell értelmezni és a rendeletben a jogorvoslatra történő bármely hivatkozásnak magában kell foglalnia a nemzeti jog alapján rendelkezésre álló valamennyi lehetőséget. [Preambulum (26) bek.]
A mindkét fél számára nyitva álló jogorvoslatot illetően az európai jogalkotó nem kívánt élni a közösségi szabályozás lehetőségével, így tagállami hatáskörben hagyta azt. Eszerint a tagállamoknak csupán tájékoztatási kötelezettségük áll fenn a Bizottság irányába, hogy eljárási joguk lehetővé teszi-e az ítélettel szembeni jogorvoslatot, valamint - amennyiben lehetséges a jogorvoslat - milyen határidőn belül kell benyújtani ezt. A kis értékű követelések európai eljárásában az egyes tagállamokban érvényesülő jogorvoslati lehetőségekről a tagállami bíróságoknál, valamint a Bizottság által az Interneten az Európai Igazságügyi Atlasz honlapján (a címét lásd a 25. cikkhez fűzött kommentárban) lehet tájékozódni. Magyarországon a Kormány 2056/2008. (V. 9.) Korm. határozata a kis értékű követelésekre vonatkozó európai eljárás bevezetéséről szóló 861/2007/EK közösségi rendelet alkalmazásához szükséges magyar tájékoztatások megtételéről Melléklete szerint az ilyen eljárásban hozott ítélet ellen a Pp. XII. Fejezete (Pp. 233. § és köv. §-ok) szerinti fellebbezés nyújtható be. Hazánkban a fellebbezést az ítélet közlésétől számított tizenöt napon belül kell előterjeszteni annál a bíróságnál, amelyik az (elsőfokú) ítéletet meghozta.
A jogorvoslati eljárás tagállami hatáskörben való hagyása sajnálatos módon nyilvánvalóan a kis értékű követelések európai eljárásának egységes alkalmazhatósága ellen hat, hiszen míg az alperes biztos, hogy megtámadhatja az ítéletet, a felperes számára a tagállami jog szabályaitól függően kerülhet sor erre. E körben felvetődhet akár a rendelet által oly sokszor hangsúlyozott tisztességes eljáráshoz való jog sérelme is, ezért a jogirodalom fokozottan indokoltnak látja a jogorvoslati eljárás valamiféle egységesítését.
A rendelet csupán a költségekre vonatkozó 16. cikk alkalmazását irányozza elő a jogorvoslati eljárásban, egyebekben a másodfokú eljárásra nem tartalmaz semmiféle rendelkezést. E szabályozási technikából arra lehet következtetni, hogy a rendelet 4. cikkétől kezdődő szabályait nem lehet a másodfokú eljárásban megfelelően alkalmazni, ennek köszönhetően gyakorlatilag a jogorvoslati eljárás a tagállami eljárásjog szabályai szerint zajlik. (Pl. a jogorvoslati eljárásban kötelezővé tehető a jogi képviselet is.)

18. cikk

Az ítélet felülvizsgálatára vonatkozó minimumszabályok

(1) Az alperes kérelmezheti a kis értékű követelések európai eljárásában hozott ítélet felülvizsgálatát az ítéletet meghozó tagállam hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bírósága előtt, amennyiben:

a) i. a keresetlevelet vagy a tárgyalásra szóló idézést a 805/2004/EK rendelet 14. cikkében foglaltaknak megfelelően olyan módon kézbesítették, amely nem nyújt bizonyítékot a személyes kézhezvételre; valamint

ii. a kézbesítésre számára fel nem róható okból nem megfelelő időben került sor ahhoz, hogy a védekezéshez szükséges előkészületeket meg tudja tenni;

vagy

b) az alperes a kereset ellen vis maior, vagy rendkívüli körülmények miatt, számára fel nem róható okból nem tudott kifogást emelni,

feltéve bármelyik esetben, hogy haladéktalanul cselekszik.

(2) Ha a bíróság elutasítja a felülvizsgálatot azon az alapon, hogy az (1) bekezdésben említett okok egyike sem áll fenn, az ítélet hatályban marad.

Ha a bíróság úgy határoz, hogy a felülvizsgálat az (1) bekezdésben megállapított okok valamelyike alapján indokolt, a kis értékű követelések európai eljárásában hozott ítélet semmis.

A 861/2007/EK rendelet 17. cikkével ellentétben a 18. cikk kizárólag az alperes számára biztosít kivételes lehetőséget a kis értékű követelések európai eljárásában hozott ítélet megtámadására, azaz egy autonóm felülvizsgálati eljárásra arra az esetre, ha korábban nem állt módjában vitatni a követelést. [Preambulum (31) bek.]
Az alperes a 18. cikk szerint ugyanis kérheti a kis értékű követelések európai eljárásában hozott ítélet felülvizsgálatát az ítéletet meghozó tagállam hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bíróságánál a keresetlevél vagy a tárgyalásra szóló idézés kézbesítésének fel nem róható hibájára, elkésettségére, vagy egyéb olyan rendkívüli eseményre hivatkozással, melyek meggátolták vagy jelentősen megnehezítették a keresetlevéllel szembeni védekezését. A rendelet 18. cikke szerinti felülvizsgálati kérelem érvényességének további feltétele, hogy az alperes haladéktalanul cselekedjék. [18. cikk (1) bek.]
Fontos rögzíteni, hogy bár a 18. cikk szerinti eljárás neve megegyezik a Pp. XIV. Fejezetében szabályozott perorvoslati eljárás nevével, a 861/2007/EK rendelet 18. cikke szerinti felülvizsgálat nem egyezik meg a Pp.-ben szabályozott felülvizsgálati eljárással, így a Pp. XIV. Fejezetének szabályai nem bírnak hézagkitöltő szereppel ebben az esetben.
A kézbesítés lehetséges hibájaként rögzíti a rendelet, ha a keresetlevelet vagy a tárgyalásra szóló idézést a 805/2004/EK rendelet 14. cikkében foglaltaknak megfelelően olyan módon kézbesítették, amely nem nyújt bizonyítékot a személyes kézhezvételre. A 805/2004/EK rendelet 14. cikke ugyanis lehetővé teszi az alperessel egy háztartásban élő vagy az ott foglalkoztatott személyek részére, vagy ha az alperes önálló munkavégző vagy jogi személy, az alperes üzlethelyiségében, az alperes alkalmazásában álló személyek részére történő kézbesítést, valamint az iratok elhelyezését az alperes levélszekrényében vagy egy postahivatalban vagy az illetékes hatóságoknál, illetve egy írásos értesítés elhelyezését az alperes levélszekrényében a letétről, azzal a feltétellel, hogy az írásos értesítés egyértelműen bírósági iratként jelöli meg az irat jellegét, illetve utal arra, hogy a kézbesítés ezen értesítéssel megtörténtnek tekintendő, és ezáltal a határidők számítása megkezdődött. A fent megjelölt cikk megengedi továbbá a postai kézbesítést elismervény nélkül is, ha az alperes címe a származási tagállamban van, valamint a kézbesítést automatikus megerősítő rendszerrel igazoló elektronikus értesítés útján is, feltéve hogy az alperes előzetesen kifejezetten elfogadta e kézbesítési módot. Ezen esetekben tehát maga az európai jogalkotó is eltekintett a tényleges személyes kézhezvétel megkövetelésétől, ezért biztosít a 861/2007/EK rendelet külön jogorvoslatot az alperes számára a kézbesítés módjára hivatkozással.
A kézbesítés elkésettsége okán a 18. cikk szerinti felülvizsgálatra adhat okot az is, ha a kézbesítésre az alperes számára fel nem róható okból nem megfelelő időben került sor ahhoz, hogy a védekezéshez szükséges előkészületeket meg tudja tenni. Annak megállapítása, hogy mikor áll rendelkezésre megfelelő idő az alperes számára a védekezéshez, bírói mérlegelés körébe tartozik. Ennek meghatározásában azonban a tagállami jog által meghatározott tárgyalási időköz némi segítséget nyújthat a bírónak, hiszen annál az időtartamnál nyilvánvalóan nem lehet rövidebb a tárgyalási időköz a kis értékű követelések európai eljárásában sem.
Az alperes felülvizsgálati kérelemmel élhet abban az esetben is, ha a kereset ellen vis maior vagy rendkívüli körülmények miatt, számára fel nem róható okból nem tudott kifogást emelni.
A jogbiztonság és főképp az alperes védekezéshez való jogának biztosítása érdekében ezekben az esetekben tehát indokoltnak találta a jogalkotó az ítélet felülvizsgálatát megengedni, mely orvoslást nyújthat az alperessel szemben a 7. cikk (3) bekezdése alapján hozott, ún. mulasztási ítéletek ellen is, mintegy célozva az eljárás in integrum restitutio-ját.
Az alperes felülvizsgálati kérelmére vonatkozóan a rendelet nem tartalmaz semmiféle előírást, s annak Mellékletében sem található formanyomtatvány erre az esetre. Ezért a felülvizsgálati kérelmet az alperes a vitatott ítéletet meghozó bíróság szerinti tagállam eljárási szabályai által megengedett módokon terjesztheti elő a bírósághoz. Így Magyarországon a felülvizsgálati kérelem benyújtható a bíróságnál, eljuttatható postai úton a bírósághoz vagy szóban is előadható a bíróságnál.
Az ítéletet meghozó tagállam hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bírósága a nála előterjesztett alperesi felülvizsgálati kérelem alapossága kérdésében dönt először, azaz az ítéletet érdemben nem vizsgálja.
Amennyiben a bíróság azt állapítja meg, hogy a 18. cikk (1) bekezdésében rögzített okok valamelyike fennáll, s ez alapján indokolt a korábban meghozott ítélet felülvizsgálata, az alperes kérelmének helyt ad, s az ítéletet semmisnek nyilvánítja, valamint az eljárást a szükségeshez képest újra lefolytatja a kis értékű követelések európai eljárásának elsőfokú eljárási szabályai szerint. Sajnos a jogalkotó hallgat a semmisség fogalmáról, illetve annak jogkövetkezményeiről, ezért arra elvileg a 19. cikk alapján a nemzeti eljárásjog kellene, hogy választ adjon. Azonban a legtöbb tagállami - köztük a magyar - eljárásjog sem ismeri ezt a fogalmat. Ennek köszönhetően e kérdésben még meglehetősen nagy a bizonytalanság, melynek feloldása a jogalkotók vagy az Európai Bíróság egyik feladata kell, hogy legyen.
Ha a bíróság a felülvizsgálati kérelem megvizsgálása alapján arra a következtetésre jut, hogy a fenti okok egyike sem valósult meg, az alperes felülvizsgálati kérelmét elutasítja és a kis értékű követelések európai eljárásában hozott korábbi ítéletet hatályában fenntartja.
Természetesen amennyiben a kis értékű követelések európai eljárásában az alperes az 5. cikk szerint viszontkeresettel élt, a viszontkeresettel érvényesíteni kívánt követelés vonatkozásában kizárólag a felperes bír joggal a 18. cikk szerinti felülvizsgálati kérelem benyújtására.

19. cikk

Alkalmazandó eljárási jog

E rendelet eltérő rendelkezése hiányában a kis értékű követelések európai eljárására azon tagállam eljárási joga alkalmazandó, amelyben az eljárást lefolytatják.

A kis értékű követelések európai eljárása az első közösségi szinten szabályozott kontradiktórius eljárás, mely természetéből adódóan felette áll a nemzeti eljárási jogszabályoknak és egy olyan eljárási szabályrendszert hozott létre, mely közvetlenül alkalmazandó az Európai Igazságügyi Térség valamennyi tagállamában. Azonban a jogalkotó kevésbé mert, illetőleg tudott elszakadni a tagállami eljárási szabályoktól, így gyakorlatilag csak a leglényegesebb kérdések, szinte csak a főbb eljárási irányvonalak kerültek rögzítésre a rendeletben, míg ezek pontos meghatározása, értelmezése és tartalommal való kitöltése a nemzeti jogszabályok, jogalkotók, s nem utolsó sorban a törvénykezés feladata a 19. cikknek megfelelően, mely a rendelet eltérő rendelkezése hiányában a tagállami eljárásjogot rendeli alkalmazni. Ilyen módon tehát gyakorlatilag nem is létezhet a kis értékű követelések európai eljárása a tagállami eljárásjogok nélkül.
Mindezek alapján a 861/2007/EK rendelet által bevezetett európai eljárás esetében a közösségi és a nemzeti jogszabályok egy sajátos szintézise érvényesül, melyben a nemzeti jog hézagkitöltő szereppel bír. Így ez az eljárás tagállamonként eltérő joggyakorlattal kell, hogy bírjon a nemzeti eljárásjogi szabályok különbözősége okán, ez pedig nyilvánvalóan a rendelet által kitűzött célok ellen hat és gátját képezi egy ténylegesen egységes európai eljárás kialakulásának. [Kengyel Miklós - Harsági Viktória: Európai polgári eljárásjog. 2., átdolgozott kiadás. Budapest: Osiris Kiadó, 2009. 304. p.; Rechberger, Walter H.: Die neue Generation - Bemerkungen zu den Verordnungen Nr. 805/2004, Nr. 1896/2006 und Nr. 861/2007 des Europäischen Parlaments und Rates. In Stürner, Rolf - Matsumoto, Hiroyuki - Lüke, Wolfgang - Deguchi, Masahisa (Hrsg.): Festschrift für Dieter Leipold zum 70. Geburtstag. Tübingen: Mohr Siebeck, 2009. 313. p.; Jahn, Isabel: Das Europäische Verfahren für geringfügige Forderungen. NJW, 2007/40. 2894. p.]

20. cikk

Elismerés és végrehajtás

(1) A valamely tagállamban a kis értékű követelések európai eljárásában hozott ítéletet a többi tagállamban végrehajthatóvá nyilvánítási eljárás és az elismerés kifogásolásának bármilyen lehetősége nélkül el kell ismerni, és végre kell hajtani.

(2) A bíróság bármelyik fél kérésére térítésmentesen kiállítja a kis értékű követelések európai eljárásában hozott ítéletre vonatkozó tanúsítványt a IV. mellékletben meghatározott "D" formanyomtatvány kitöltésével.

A határokon átnyúló jogviták esetében gyakori probléma az ítéletek elismerése és végrehajtása. Ezt már az Európai Közösség létrehozói és felismerték, ezért a polgári és kereskedelmi ügyekben folytatott igazságügyi együttműködés két legfőbb területe éppen a határozatok elismerése és végrehajtása lett (Brüsszeli Egyezmény, Luganói Egyezmény, Brüsszel-I. rendelet). Az ipso iure elismerés után a végrehajtást egy végrehajthatóvá nyilvánítási eljárás (ún. exequatur eljárás) előzte meg, melyet a végrehajtás helye szerinti tagállam bíróságai folytattak le a végrehajtást kérő külön kérelme alapján. E rendszeren túllépett az Európai Parlament és a Tanács 805/2004/EK rendelete (2004. április 21.) a nem vitatott követelésekre vonatkozó európai végrehajtható okirat létrehozásáról, mely a nem vitatott követelések esetén lehetővé tette a külföldi határozatok végrehajthatóvá nyilvánítási eljárás nélküli végrehajtását egy ún. európai végrehajtási jogcímmé minősítés által. [Lásd részletesebben: Kengyel Miklós - Harsági Viktória: Európai polgári eljárásjog. Budapest: Osiris Kiadó, 2006. 385-523. p.]
A kis értékű követelések európai eljárását bevezető rendelet ezt a fejlődési irányt követve, de ezen valamelyest túl is lépve (hiszen a vitatott követelések esetén is alkalmazandó) jelentősen gyorsabbá és költséghatékonyabbá teszi a végrehajtást. Rögzíti ugyanis, hogy a kis értékű követelések európai eljárásában hozott, az esetleges jogorvoslati eszközöktől függetlenül végrehajtható ítéletet, valamint az annak alapján bírósági tisztviselő által meghatározott költségeket és kiadásokat a többi tagállamban (Dánia kivételével) végrehajthatóvá nyilvánítási (exequatur) eljárás és az elismerés kifogásolásának bármilyen lehetősége nélkül el kell ismerni és végre kell hajtani [Preambulum (30) és (33) bek., 20. cikk (1) bek.]. Ennek megkönnyítésére a 861/2007/EK rendelet IV. sz. Mellékletét képezi egy tanúsítvány, melynek a fél kérelmére történő térítésmentes kiállításával az ítéletet hozó bíróság tanúsítja, hogy az ítéletet a kis értékű követelések európai eljárásában hozta, ezért arra vonatkozik a 20. cikk (1) bekezdése, azaz a többi tagállamban elismerendő és exequatur eljárás nélkül végrehajtható. (Tehát a bíróság nem az ítéletet állítja ki a "D" formanyomtatványon, hanem egy tanúsítványt az ítéletről.)
A kis értékű követelések európai eljárását bevezető rendelet IV. Mellékletét képező "D" jelű formanyomtatványt, mely a "Tanúsítvány a kis értékű követelések európai eljárásában hozott ítéletről" címet viseli, az ítéletet meghozó bíróság állítja ki bármelyik fél kérelmére.
A Tanúsítvány - a szintén a bíróság által kiállítható "B" jelű, a keresetlevél kiegészítésére vagy kijavítására felszólító formanyomtatványhoz hasonlóan - két nagy részből áll. Első része a bíróság és a felek adatait tartalmazza a keresetlevélben, illetőleg az esetleges "B" formanyomtatványon közöltek szerint. Amennyiben az alperes viszontkeresettel élt, fokozott figyelmet kell fordítani a kitöltésnél a felek megjelölésére, hiszen a viszontkereset esetén "felcserélődnek a szerepek". (Lásd részletesebben az 5. cikkhez fűzött magyarázat.)
A második rész a bíróság által hozott ítéletre vonatkozik. E részben a bíróságnak fel kell tüntetnie az ítélet általános adatait, így annak dátumát és az ügyszámot. E részben található az ítélet rövid, határozott és világos összefoglalása is, azaz hogy a bíróság melyik felet kinek a részére mekkora összeg [részletezve a tőkeösszeg, a kamatok és költségek (illeték és egyéb eljárási költségek) összegét] kifizetésére vagy milyen cselekmény megtételére (nem pénzbeli követelés esetén) szólította fel. Részleges pernyertesség, illetve pervesztesség esetén a bíróságnak a Tanúsítványon is pontosan rögzítenie kell az egyes felek által viselendő költségeket.
Amennyiben az elsőfokú eljárásban hozott ítélet ellen valamelyik fél jogorvoslattal élt a rendelet 17. vagy 18. cikke alapján, a Tanúsítványban az "előzményeket" is fel kell tüntetnie a másodfokon eljárt bíróságnak a dátum és az ügyszám megjelölésével, valamint hogy az általa hozott ítélet mely ítélet helyébe lép.
A Tanúsítvány a végén egy nagy betűkkel írt felhívást tartalmaz arra vonatkozóan, hogy ítéletet a többi tagállamban végrehajthatóvá nyilvánítási eljárás és az elismerés kifogásolásának bármilyen lehetősége nélkül el kell ismerni, és végre kell hajtani.
Fontos kiemelni, hogy a "D" Tanúsítvány kiállítására csak akkor van feltétlenül szükség, ha a kis értékű követelések európai eljárásában született ítéletet más, azaz nem az ügyben eljáró bíróság székhelye szerinti tagállamban szeretné a pernyertes fél elismertetni és végrehajtatni. Azonban tekintettel arra, hogy a formanyomtatvány kiállítása térítésmentesen történik, az esetleges későbbi nehézségek elkerülése érdekében célszerű azt kérni.
A "D" jelű Tanúsítvány kiállítására vonatkozó kérelmet a felek bármikor benyújthatják. A felperes megteheti ezt akár már az "A" jelű Keresetlevél formanyomtatványon (9. pont), az alperes pedig a keresetlevélre adott válaszában vagy az esetleges viszontkeresetében, de az eljárás folyamán bármikor, illetve az ítélet meghozatala, illetőleg 13. cikk szerinti kézbesítése után is.
Tekintettel arra, hogy a rendelet nem tartalmaz pontosabb szabályozást sem a Tanúsítvány kérelmezésére, sem annak kiállítására, sem pedig a kérelem esetleges elutasítására vonatkozóan, az a tagállami eljárásjog szerint történik, így Magyarországon a Pp. szabályai megfelelően alkalmazandóak ebben a kérdésben (is).
A kis értékű követelések európai eljárásában tehát egy olyan ítélet születik, mely esetében tekintettel a végrehajthatóvá nyilvánítási eljárás hiányára, valamint az elismerés kifogásolásának bármilyen lehetőségének kizártságára, sem a közrendi klauzulára, sem pedig az ítélet kézbesítésének hibájára nem lehet hivatkozni, sem az elismerés sem pedig a végrehajtás kapcsán. Ezt a jogirodalom több helyen bírálja. [Lásd részletesebben: Jahn, Isabel: Das Europäische Verfahren für geringfügige Forderungen. NJW, 2007/40. 2894. p.; Varga István: Úton az egységes európai eljárás felé? Európai Jog, 2008/5. 13. p.; Schoibl, Norbert A.: Miszellen zum Europäischen Bagatellverfahren - Anmerkungen zum Verfahren nach der "Verordnung (EG) Nr. 861/2007 des Europäischen Parlaments und des Rates zur Einführung eines europäischen Verfahrens für geringfügige Forderungen." In Stürner, Rolf - Matsumoto, Hiroyuki - Lüke, Wolfgang - Deguchi, Masahisa (Hrsg.): Festschrift für Dieter Leipold zum 70. Geburtstag. Tübingen: Mohr Siebeck, 2009. 343-350. p.]

21. cikk

Végrehajtási eljárás

(1) Az e fejezetben foglalt rendelkezések sérelme nélkül a végrehajtási eljárásra a végrehajtás szerinti tagállam jogszabályai vonatkoznak.

A kis értékű követelések európai eljárásában hozott bármely ítéletet ugyanolyan feltételekkel kell végrehajtani, mint a végrehajtás szerinti tagállamban hozott ítéletet.

(2) A végrehajtást kérő fél a következő iratokat köteles benyújtani:

a) az ítélet egy példánya, amely megfelel a hitelesség megállapításához szükséges feltételeknek; valamint

b) a 20. cikk (2) bekezdésében említett tanúsítvány egy példánya, valamint szükség esetén annak fordítása a végrehajtás szerinti tagállam hivatalos nyelvére, vagy - amennyiben az adott tagállamban több hivatalos nyelv is van - a kért végrehajtás helyén az adott tagállam jogának megfelelően bírósági eljárásokban alkalmazott hivatalos nyelvre vagy hivatalos nyelvek valamelyikére, vagy valamely egyéb nyelvre, amelyről a végrehajtás szerinti tagállam jelezte, hogy elfogadja. Minden tagállam megjelölheti, hogy saját nyelvén kívül az Európai Unió intézményeinek mely hivatalos nyelvét vagy nyelveit tudja elfogadni a kis értékű követelések esetén alkalmazható európai eljárás céljaira. A "D" formanyomtatvány tartalmát a tagállamban erre feljogosított személynek kell lefordítania.

(3) A valamely másik tagállamban a kis értékű követelések európai eljárásban hozott ítélet végrehajtását kérő fél nem kötelezhető arra, hogy a végrehajtási eljárásra jogosult képviselőkön kívül:

a) meghatalmazott képviselővel; vagy

b) levelezési címmel

rendelkezzen a végrehajtás szerinti tagállamban.

(4) Az egyik tagállamban a kis értékű követelések európai eljárásában hozott ítéletnek egy másik tagállamban történő végrehajtását kérelmező jogosulttól nem követelhető - függetlenül annak elnevezésétől - biztosíték, óvadék vagy letét azzal az indokkal, hogy külföldi állampolgár, vagy hogy nem rendelkezik állandó lakóhellyel vagy tartózkodási hellyel a végrehajtás szerinti tagállamban.

A kis értékű követelések európai eljárásában hozott ítéletek végrehajtásának, így az annak során benyújtható jogorvoslatoknak a szabályozását is az európai jogalkotó tagállami hatáskörben hagyta. Ez azt jelenti, hogy az adott tagállamban a végrehajtásra vonatkozó jogszabályokat a 861/2007/EK rendelet alapján hozott ítéletek esetében is alkalmazni kell. A jogalkotó azonban az esetleges diszkrimináció elkerülése érdekében a rendeletben külön is rögzítette, hogy a kis értékű követelések európai eljárásában hozott ítéletet ugyanolyan feltételekkel kell végrehajtani, mint a végrehajtás tagállamában hozott ítéleteket, így tehát - a 23. cikk esetét kivéve - nem követelhető a végrehajtást kérelmező jogosulttól - függetlenül annak elnevezésétől - biztosíték, óvadék vagy letét azzal az indokkal, hogy külföldi állampolgár vagy hogy nem rendelkezik a végrehajtás helye szerinti tagállamban állandó lakóhellyel vagy szokásos tartózkodási hellyel. [21. cikk (1) és (4) bek.] Magyarországon ennek alapján tehát a 861/2007/EK rendelet szerinti eljárásokban születő ítéletek végrehajtására az 1994. évi LIII. törvény a bírósági végrehajtásról rendelkezései szerint kerül sor.
A végrehajtást kérő fél a tagállamok által a Bizottságnak a rendelet 25. cikk (1) bekezdése alapján megjelölt szervhez kell, hogy benyújtsa a végrehajtásra irányuló kérelmét. A végrehajtásra hatáskörrel rendelkező szervek, hatóságok listája az Európai Igazságügyi Atlasz honlapján (a címét lásd a 25. cikkhez fűzött kommentárban) található meg. Magyarország esetében a végrehajtás elrendelésére azon megyei bíróság székhelyén működő helyi bíróság jogosult a Kormány 2056/2008. (V. 9.) Korm. határozata, valamint a Vht. 16. § j) pontja alapján, amelynek területén az adósnak belföldi lakóhelye, székhelye, ennek hiányában végrehajtás alá vonható vagyontárgyának helye, külföldi székhelyű vállalkozás magyarországi fióktelepe, illetve közvetlen kereskedelmi képviselete esetén a fióktelep, illetőleg a képviselet helye található, Budapest területén pedig a Budai Központi Kerületi Bíróság. Ennek megfelelően Hazánkban a fenti bíróságok jogosultak végrehajtási lapot kiállítani a kis értékű követelések európai eljárásában hozott ítélet alapján. Erre akkor is sor kerülhet, ha az ítéletet megfellebbezték. [Vht. 13. § (3) bek.]
A végrehajtás elrendeléséhez a hitelezőnek be kell nyújtania a bírósághoz az ítélet egy - a hitelesség megállapításához szükséges feltételeknek megfelelő - példányát, valamint a rendelet 20. cikk (1) bekezdése alapján, a "D" jelű formanyomtatványon kiállított Tanúsítványt, szükség esetén annak - erre feljogosított személy általi - hiteles fordításával együtt. [21. cikk (2) bek.] Minden tagállam megjelölheti ugyanis, hogy a saját nyelvén kívül az Európai Unió intézményeinek mely hivatalos nyelvét vagy nyelveit tudja elfogadni a kis értékű követelések esetén alkalmazható európai eljárás céljaira. Erről szintén az Európai Igazságügyi Atlasz honlapján (a címét lásd a 25. cikkhez fűzött kommentárban) tájékozódhat a végrehajtást kérő. Magyarországon a Bizottságnak adott közlemény alapján a 20. cikk (2) bekezdés alapján a "D" formanyomtatványon kiállított tanúsítványt minden esetben annak magyar nyelvű fordításával együtt kell benyújtani.
A végrehajtás további egyszerűsítése érdekében a jogalkotó rögzítette azt is, hogy a végrehajtást kérő fél nem kötelezhető arra, hogy a végrehajtási eljárásra jogosult képviselőkön kívül meghatalmazott képviselővel vagy levelezési címmel rendelkezzen a végrehajtás szerinti tagállamban. [21. cikk (3) bek.] Ennek megfelelően Magyarországon kézbesítési megbízottat sem kell megjelölni a 861/2007/EK rendelet szerinti határozat végrehajtására indult eljárásban. [Vht. 37/B. § (4) bek.]

22. cikk

A végrehajtás megtagadása

(1) A végrehajtást azon személy kérelme alapján, aki ellen a végrehajtást kérték, a végrehajtás szerinti tagállam hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bírósága elutasítja, amennyiben a kis értékű követelések európai eljárásában hozott ítélet összeegyeztethetetlen a valamely tagállamban vagy harmadik országban hozott bármely korábbi ítélettel, feltéve, hogy:

a) a korábbi ítélet ugyanazon jogalap tárgyában, ugyanazon felek között született;

b) a korábbi ítéletet a végrehajtás szerinti tagállamban hozták, vagy az megfelel a végrehajtás szerinti tagállamban való elismeréséhez szükséges feltételeknek; valamint

c) az összeegyeztethetetlenséget a kis értékű követelések európai eljárása során hozott ítéletet meghozó tagállamban a bírósági eljárás keretében nem hozták fel kifogásként, és nem is lehetett volna azt kifogásként felhozni.

(2) A végrehajtás szerinti tagállamban a kis értékű követelések európai eljárásában hozott ítélet érdemi felülvizsgálatának nincs helye.

A végrehajtásra hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bíróság kötve van egészen addig a kis értékű követelések európai eljárásában hozott ítélethez, illetve az annak alapján a "D" jelű formanyomtatványon kiállított Tanúsítványhoz, míg az ítéletet, illetve a Tanúsítványt egy jogorvoslati eljárás keretében hatályon kívül nem helyezik, illetve vissza nem vonják. Ennek megfelelően a 861/2007/EK rendelet kizárja az ítélet és a Tanúsítvány érdemi felülvizsgálatának lehetőségét a végrehajtás szerinti tagállamban. (Így pl. nem vizsgálhatja azt a bíróság, hogy az alperesnek ténylegesen fizetnie kell-e). Ezzel szemben a rendelet lehetőséget ad a végrehajtás szerinti tagállam hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bíróságának a végrehajtás megtagadására. Erre azonban kizárólag azon személy kérelme alapján kerülhet sor, aki ellen a végrehajtást kérték, és csak abban az esetben, ha a kis értékű követelések európai eljárásában hozott ítélet összeegyeztethetetlen a valamely tagállamban vagy harmadik államban hozott korábbi ítélettel. Ennek feltétele, hogy a korábbi ítélet ugyanazon jogalap tárgyában, ugyanazon felek között született, s azt a végrehajtás szerinti tagállamban hozták vagy az megfelel a végrehajtás szerinti tagállamban való elismeréséhez szükséges feltételeknek, valamint hogy az összeegyeztethetetlenséget a kis értékű követelések európai eljárása során hozott ítéletet meghozó tagállamban a bírósági eljárás keretében nem hozták fel kifogásként, és nem is lehetett volna azt kifogásként felhozni. A fenti három feltételnek egyszerre kell teljesülnie.
Az összeegyeztethetetlenség fogalmával kapcsolatosan az Európai Bíróságnak a Brüsszel-I. rendelet 34. cikk 3. és 4. pontjához fűzött jogértelmezése nyújthat segítséget a jogalkalmazásban, hiszen a Brüsszel-I. rendelet a határozatok elismerésének megtagadási okai között - a 861/2007/EK rendelet 22. cikk (1) bekezdésével szinte szó szerint megegyezően - rögzíti az összeegyeztethetetlenséget, mint megtagadási okot. E körben az Európai Bíróság a 145/86. sz. ügy ítélete (Horst Ludwig Martin Hoffmann kontra Adelheid Krieg 145/86. sz. ügyben 1988. február 4-én hozott ítélet, ECR 1988, 00645.) indokolásának 22. pontjában kimondta, hogy az összeegyeztethetetlenség kapcsán azt kell vizsgálnia az eljáró bírónak, hogy az ítéletek bírnak-e, illetőleg bírhatnak-e olyan jogkövetkezményekkel, melyek egymást kölcsönösen kizárják, azaz gyakorlatilag egymással ellentétesek. Ennek megfelelően tehát az összeegyeztethetetlenségre csak kivételesen és viszonylag szűk értelmezés mellett lehet hivatkozni a kis értékű követelések európai eljárásában hozott ítélet végrehajtásának megtagadási okaként. [Az összeegyeztethetetlenségről lásd részletesebben Kengyel Miklós - Harsági Viktória: Európai polgári eljárásjog. Budapest: Osiris Kiadó, 2006. 410-412. p.]
Magyarország esetében a Vht. alapján amennyiben a bíróság megállapítja, hogy a végrehajtás megtagadásának a 22. cikk (1) bekezdésében rögzített feltételei fennállnak, az adós kérelmére a végrehajtási lapot visszavonja. [Vht. 211. § (3) bek.]

23. cikk

A végrehajtás felfüggesztése vagy korlátozása

a) a végrehajtási eljárást biztosítási intézkedésekre korlátozhatja;

b) a végrehajtást az általa meghatározott biztosíték nyújtásától teheti függővé; vagy

c) kivételes körülmények fennállása esetén felfüggesztheti a végrehajtási eljárást.

Tekintettel azonban arra, hogy a jogorvoslatok bármelyikéről is legyen szó, nem bírnak halasztó hatállyal a végrehajtásra, a jogalkotó lehetővé tette annak, aki ellen a végrehajtást kérték, hogy kérelmezze a végrehajtás szerinti állam hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bíróságánál vagy illetékes hatóságánál a végrehajtási eljárás korlátozását a biztosítási intézkedésekre, hogy a végrehajtást az általa meghatározott biztosíték nyújtásától tegye függővé, illetőleg hogy kivételes körülmények fennállása esetén felfüggessze a végrehajtási eljárást. Ezek az intézkedések akkor is kérelmezhetőek, ha az ítéletet abban a tagállamban kell végrehajtani, amelyben azt meghozták. [15. cikk (2) bek.] Amennyiben a fél, aki ellen a végrehajtást kérték, szeretné megakadályozni azt, célszerű mihamarabb kérnie a végrehajtás felfüggesztését vagy korlátozását, s tekintettel arra, hogy a kérelemnek nem feltétele a jogorvoslat benyújtása, megteheti ezt akár már rögtön az ítélet kézbesítése után.
Fontos azonban megjegyezni, hogy a jogirodalom szerint a 23. cikk alkalmazására, azaz a végrehajtás felfüggesztésére vagy korlátozására csak akkor kerülhet sor, ha a rendelet 17. cikke alapján benyújtott jogorvoslati kérelem előreláthatóan alapos, valamint ha a 18. cikk (1) bekezdésében felsorolt okok valamelyike egyértelműen megállapítható. A bíróságnak ebben az esetben is messzemenően tekintettel kell lennie a felek érdekeire, valamint az arányosság követelményére. [Schoibl, Norbert A.: Miszellen zum Europäischen Bagatellverfahren - Anmerkungen zum Verfahren nach der "Verordnung (EG) Nr. 861/2007 des Europäischen Parlaments und des Rates zur Einführung eines europäischen Verfahrens für geringfügige Forderungen." In Stürner, Rolf - Matsumoto, Hiroyuki - Lüke, Wolfgang - Deguchi, Masahisa (Hrsg.): Festschrift für Dieter Leipold zum 70. Geburtstag. Tübingen: Mohr Siebeck, 2009. 350. p.]
A végrehajtás szerinti tagállamnak a 23. cikk vonatkozásában hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bíróságairól a kis értékű követelések európai eljárásában eljáró bíróságoknál, valamint az Európai Igazságügy Atlasz honlapján (a címét lásd a 25. cikkhez fűzött kommentárban) lehet tájékozódni. Magyarországon a végrehajtást foganatosító bíróság dönt az adósnak a 23. cikkre hivatkozással a végrehajtás korlátozása vagy felfüggesztése iránt előterjesztett kérelméről. Amennyiben az adós az a) pont alapján a végrehajtási eljárásnak a biztosítási intézkedésekre való korlátozását kérte, s azt a bíróság megalapozottnak találja, a kérelemnek a végrehajtás felfüggesztésével ad helyt. [Vht. 48. § (8) bek.] Ebben az esetben pénzkövetelés végrehajtása esetén a felfüggesztés az adós munkabérének letiltására, az ingó vagyontárgyak és az ingatlan értékesítéséről szóló hirdetmény elkészítésére, a vagyontárgyak értékesítésére, továbbá a végrehajtás során befolyt összegek kifizetésére terjed ki; a többi végrehajtási cselekményt a felfüggesztés tartama alatt is foganatosítani kell. [Vht. 50. § (5) bek. d) pont]

24. cikk

Tájékoztatás

A tagállamok - különösen a 2001/470/EK határozattal összhangban létrehozott, polgári és kereskedelmi ügyekben illetékes Európai Igazságügyi Hálózat útján - együttműködnek annak érdekében, hogy a nyilvánosságot és a szakmai köröket tájékoztassák a kis értékű követelések európai eljárásáról, beleértve a költségeket is.

25. cikk

A joghatóságra, kommunikációs eszközökre és a jogorvoslatokra vonatkozó tájékoztatás

(1) A tagállamok 2008. január 1-jéig tájékoztatják a Bizottságot az alábbiakról:

a) mely bíróságok rendelkeznek hatáskörrel és illetékességgel a kis értékű követelések európai eljárásában ítélethozatalra;

b) a kis értékű követelések európai eljárásának céljaira elfogadott, és a bíróságok rendelkezésére álló kommunikációs eszközök, a 4. cikk (1) bekezdésével összhangban;

c) a 17. cikkel összhangban eljárási joguk értelmében, lehetőség van-e jogorvoslatra, és azt mely bírósághoz kell benyújtani;

d) a 21. cikk (2) bekezdésének b) pontja értelmében elfogadott nyelvek; valamint

e) mely hatóságoknak van hatásköre a végrehajtásra, és mely hatóságoknak van hatásköre a 23. cikk alkalmazására.

A tagállamok tájékoztatják a Bizottságot az ezen adatokat érintő bármely változásról.

(2) A Bizottság az (1) bekezdéssel összhangban megküldött információkat az Európai Unió Hivatalos Lapjában való közzététel révén és bármely más megfelelő eszköz útján nyilvánosan hozzáférhetővé teszi.

A határokon átnyúló kis értékű követelésekkel kapcsolatos jogérvényesítés célzott egyszerűsítésének egyik alapfeltétele, hogy a felek megfelelő információval rendelkezzenek az eljárást illetően. Ezért a jogalkotó 2008. január 1-jei határidővel előírta az Európai Igazságügyi Térség tagállamai számára, hogy tájékoztatniuk kell a Bizottságot a kis értékű követelések európai eljárására hatáskörrel és illetékességgel rendelkező tagállami bíróságról, az eljárás lefolytatása során alkalmazható nyelv(ek)ről, valamint kommunikációs eszközökről, illetve a rendelkezésre álló jogorvoslati lehetőség(ek)ről és a végrehajtásra, illetőleg annak felfüggesztésére vagy korlátozására hatáskörrel rendelkező hatóságokról.
Magyarország tájékoztatási kötelezettségének a Kormány 2056/2008. (V. 9.) Korm. határozatával a kis értékű követelésekre vonatkozó európai eljárás bevezetéséről szóló 861/2007/EK közösségi rendelet alkalmazásához szükséges magyar tájékoztatások megtételéről tett eleget.
A tagállamok által szolgáltatott információkat az Európai Bizottság mindenki számára elérhető módon, az Interneten teszi közzé az Európai Igazságügyi Atlasz honlapján: http://ec.europa.eu/justice_home/judicialatlascivil/html/index_hu.htm.

26. cikk

Végrehajtási intézkedések

Az e rendelet nem alapvető fontosságú elemeinek módosítására - beleértve a kiegészítéssel történő módosítást is - vonatkozó intézkedéseket, amelyek a mellékletekben foglalt formanyomtatványokat frissítik vagy technikailag kiigazítják, a 27. cikk (2) bekezdésében említett ellenőrzéssel történő szabályozási bizottsági eljárással összhangban kell elfogadni.

27. cikk

A bizottság

(1) A Bizottság munkáját egy bizottság segíti.

(2) Az e bekezdésre történő hivatkozáskor az 1999/468/EK határozat 5a. cikkének (1)-(4) bekezdését és 7. cikkét kell alkalmazni, 8. cikkének rendelkezéseire is figyelemmel.

28. cikk

Felülvizsgálat

A Bizottság 2014. január 1-jéig részletes jelentést nyújt be az Európai Parlamentnek, a Tanácsnak és az Európai Gazdasági és Szociális Bizottságnak a kis értékű követelések európai eljárása működésének felülvizsgálatáról, kitérve a követelés értékével kapcsolatban a 2. cikk (1) bekezdésében említett felső határértékre is. A jelentés tartalmazza az eljárás addigi működésének értékelését és egy kibővített hatástanulmányt minden tagállammal kapcsolatban.

Ebből a célból, valamint annak biztosítása érdekében, hogy megfelelően figyelembe vegyék az Európai Unióban létező legjobb gyakorlatot, amely tükrözi a jobb jogszabályalkotás elveit, a tagállamok tájékoztatják a Bizottságot a kis értékű követelések európai eljárásának határokon átnyúló működésével kapcsolatban. E tájékoztatásnak ki kell terjednie a bírósági illetékekre, az eljárás gyorsaságára, hatékonyságára, könnyű alkalmazhatóságára, valamint a tagállamok kis értékű követelésekkel kapcsolatos belső eljárásaira.

A Bizottság jelentéséhez adott esetben kiigazításra irányuló javaslatokat kell csatolni.

29. cikk

Hatálybalépés

Ez a rendelet az Európai Unió Hivatalos Lapjában való kihirdetését követő napon hatályba.

Ezt a rendeletet 2009. január 1-jétől kell alkalmazni, a 25. cikk kivételével, amelyet 2008. január 1-jétől kell alkalmazni.

Ez a rendelet teljes egészében kötelező és közvetlenül alkalmazandó valamennyi tagállamban az Európai Közösséget létrehozó szerződésnek megfelelően.

A kis értékű követelések európai eljárását létrehozó rendelet az Európai Unió Hivatalos Lapjában való kihirdetését követő napon, azaz 2007. augusztus 1-jén lépett hatályba. A rendeletet 2009. január 1-jétől kell alkalmazni a 2008. január 1-jétől alkalmazandó 25. cikk kivételével, mely a tagállamoknak a joghatóságra, kommunikációs eszközökre és a jogorvoslatokra vonatkozó tájékoztatási kötelezettségét rögzíti.
Tehát 2009. január 1-je óta a tagállamok által megjelölt bíróságok hatásköre egy újabb eljárással bővült: el kell járniuk a kis értékű követelések európai eljárása iránt benyújtott keresetlevelek esetében is. A 861/2007/EK rendelet ugyanis nem egy egységes, az egyes nemzeti eljárások helyébe lépő eljárást hozott létre, hanem a másodlagos jogforrással való szabályozásnak köszönhetően egy közvetlenül alkalmazható európai eljárást.

HETEDIK RÉSZ

VEGYES RENDELKEZÉSEK

XLVIII. fejezet

A Pp. hatálya, felhatalmazások

[a Pp. 395-399. §-ához]

Felhívjuk a figyelmet arra, hogy a Pp. e rendelkezése meghatározza a gazdálkodó szervezet fogalmát is, amelynek alkalmazására nemcsak az eljárási viszonyokban kerülhet sor. A Pp. 397/F. § értelmében az új Polgári Törvénykönyv hatálybalépésével összefüggő módosításról szóló 2013. évi CCLII. törvény rendelkezéseit a folyamatban lévő ügyekben a 2014. március 15. napját követően megkezdett eljárási cselekményekre - néhány kivételtől eltekintve - alkalmazni kell. A Pp.-ben írt meghatározás egyébként a korábbi Ptk.-beli szabállyal lényegét tekintve megegyezik, az államra, költségvetési szervre stb. vonatkozó második mondat rendelkezésétől azonban törvény nem térhet el.

Lábjegyzet

[1]1990. évi XCI. törvény 101. § (1) bek.

[2]2011. január 1-jétől a Magyar Szabadalmi Hivatal elnevezés Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatalra változott, az MSzH rövidítés pedig Hivatalra. A változásokat a jelentősebb rendelkezéseknél átvezettük, a változatlanul hagyott szövegen is az új elnevezés értendő.

A folytatáshoz előfizetés szükséges.
A jogszabály aktuális szövegét és időállapotait előfizetőink és 14 napos próba-előfizetőink érhetik el!

Megbízható forrás, szakértő munkatárs

adozona.hu