Csődjog (HVG-ORAC, 427 A/5 oldal, 2007)

Kiválasztott időállapot: Mi ez?
  • Jogterület(ek):
  • Érvényesség kezdete: 
  • Érvényesség vége: 

MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?

A kiadó számára minden jog fenntartva. Jelen könyvet, illetve annak részleteit tilos reprodukálni, adatrendszerben tárolni, bármely formában vagy eszközzel - elektronikus, fényképészeti úton vagy más módon - a kiadó engedélye nélkül közölni.





ÁV Rt. - Állami Vagyonkezelő Részvénytársaság
ÁVÜ - Állami Vagyonügynökség
ÁPV Rt. - Állami Privatizácós és Vagyonkezelő Részvénytársaság
bek. - Bekezdés
BH - Bírósági Határozatok
Ctv. - 1997. évi CXLV. tv. a cégnyilvántartásról, a cégnyil...

Csődjog (HVG-ORAC, 427 A/5 oldal, 2007)


Kiadással kapcsolatos információk

Sorozatszerkesztő:
Sárközy Tamás

Boóc Ádám-Sándor István-Tóth Mihály-Török Gábor-Újlaki Tamás

II. átdolgozott és bővített kiadás

GAZDASÁGI TÖRVÉNYEK KOMMENTÁRJAI

Lap- és Könyvkiadó Kft.
© Dr. Boóc Ádám, 2007
© Dr. Sándor István, 2007
© Dr. Tóth Mihály, 2007
© Dr. Török Gábor, 2007
© Dr. Újlaki Tamás, 2007
© HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., 2007

Szerkesztő:
Dr. Török Gábor

Török Gábor írta az A) és B) részt
A B) részt kiegészítette és bővítette:
Boóc Ádám 7. §-21. §
Sándor István: 22. §-40. §
Újlaki Tamás: 41. §-64. §
Tóth Mihály írta a C) részt

A kézirat lezárva: 2007. május 31.

A kiadó számára minden jog fenntartva. Jelen könyvet, illetve annak részleteit tilos reprodukálni, adatrendszerben tárolni, bármely formában vagy eszközzel - elektronikus, fényképészeti úton vagy más módon - a kiadó engedélye nélkül közölni.

ISBN 978 963 7490 80 4
ISSN 1586-8397
Budapest, 2007

A HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft. kiadása
Internet: http://www.hvgorac.hu
E-mail: hvgorac@hvgorac.hu

Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója
Felelős szerkesztő: Dr. Szentpétery Petronella
Tipográfia és műszaki szerkesztés: Harkai Éva
Szedés: HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft.

Rövidítések jegyzéke

ÁV Rt. - Állami Vagyonkezelő Részvénytársaság
ÁVÜ - Állami Vagyonügynökség
ÁPV Rt. - Állami Privatizácós és Vagyonkezelő Részvénytársaság
bek. - Bekezdés
BH - Bírósági Határozatok
Ctv. - 1997. évi CXLV. tv. a cégnyilvántartásról, a cégnyilvánosságról és a bírósági cégeljárásról
Cstv. - A csődeljárásról, a felszámolási eljárásról és a végelszámolásról szóló 1991. évi IL. törvény
Cstvn. - Az 1991. évi IL. törvény módosításáról szóló 1993. évi LXXXI. törvény (továbbiakban: Cstvn.)
Gt. - A gazdasági társaságokról szóló 1997. évi CXLIV. törvény
InsO - Insolvenzordnung (Megjelent a Szövetségi Közlöny 70. számában 1994. október 18-án)
IM - Igazságügyi Minisztérium
Kommentár I. - A csődtörvény magyarázata. Szerkesztette Török Gábor. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó Budapest, 1995
Kommentár II. - Csőd, felszámolás, végelszámolás. Szerkesztette Csőke Andrea. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó Budapest, 1997
LB - Legfelsőbb Bíróság
Régi Gt. - 1988. évi VI. tv. (továbbiakban: Régi Gt.) a gazdasági társaságokról
tv. - törvény
ELŐSZÓ

A csődtörvény 1992. január 1-jei hatálybalépése óta örvendetes módon több kitűnő kommentár látott napvilágot, amelyek nagyban elősegítették, hogy a gyakorlatban felmerült problémák megoldása az érdekeltek számára több-kevesebb sikerrel záruljon. Közismert, hogy csődtörvényünk két novelláris szintű és számos egyéb kisebb módosításon esett át, ezek nyilvánvalóan megnehezítették a jogalkalmazó munkáját.
Jelen kommentár bár igyekszik a bírói gyakorlat által felvetett legfontosabb problémákra választ keresni, fókuszában mégsem a napi gyakorlat áll, hanem arra tesz kísérletet, hogy bemutassa azt a dogmatikai hátteret, a nemzetközi fejlődés rendjét, amelynek figyelembevételével a jogalkotónak a jövőben mindenképpen számolni kell.
A magyar jogirodalom a kontinentális jogok feldolgozásán már túl van, lényesen kisebb számban szerepelnek azonban az angolszász jogi megoldásokat tárgyaló munkák. A legutóbbi időben érdekes konvergencia figyelhető meg az angolszász és a kontinentális jogok között, éppen ezért került beépítésre az USA csődjogát tárgyaló fejezet.
A környezetvédelmi kérdések egyre nagyobb gazdasági súlya miatt külön fejezetben tárgyalom ezt a kérdéskört, ami annál is inkább indokolt, mert az UNIÓ-s tagországok csődtörvényei nem tartalmaznak speciális környezetvédelmi rendelkezéseket. Ebben a vonatkozásban tehát a magyar jogalkotó mindenképpen úttörő szerepet játszik, legalábbis ami a kérdés jogi vonatkozásait illeti. A fejezet elsősorban gyakorlatorientált és a környezetvédelmi szakemberek szemszögéből világítja meg a kérdést. A feldolgozás során éppen ezért nagy segítséget jelentett számomra Gonda Judit értékes disszertációja.
Az eddigi kommentárok nem foglalkoztak a csőd büntetőjogi vetületeivel, ami teljességgel érthető mivel maga a Cstv. nem tartalmaz büntetőjogi rendelkezéseket, hanem ezeket a Btk.-ban helyezte el.
Tekintettel azonban arra, hogy a klasszikus csődtörvények mind saját maguk tartalmazták a büntetőjogi normákat is, illetve figyelemmel arra a körülményre, hogy a büntetőjog gyakorlata ezen a területen is jelentős fejlődést mutat, ezért került sor a büntetőjog önálló fejezetben való tárgyalására, amelynek szerzőjéül sikerült megnyernem - avatott szakértőként - Dr. Tóth Mihály egyetemi tanárt. Remélhetőleg a gyakorló szakemberek számára könnyebbséget jelent, hogy nem kell külön a büntetőtörvénykönyv kommentárját tanulmányozniuk.
Természetesen a történeti és/vagy nemzetközi tapasztalatok csak azoknál a szakaszoknál jelennek meg, amelyeknél - a szerző megítélése szerint - legalábbis gondolkodási kiindulási alapul szolgálhatnak a magyar jogfejlődés számára.
Itt kell felhívnom arra a figyelmet, hogy a magyar törvény sajátos terminológiai használata miatt mind a történeti mind pedig a nemzetközi részeknél az akkor, illetve az adott országban bevett fogalmakat használtam. Ez azt jelenti, hogy az elméleti tanulmány - a magyar jogi fejlődést áttekintő része kivételével - csődeljárás alatt a felszámolási eljárást érti, a reorganizáció illetve a csődön kívüli kényszeregyezség pedig mai fogalmaink szerint a csődeljárást jelenti.
Általános követelmény ebben a műfajban a történeti fejlődésvonalat bemutató elméleti tanulmány. Ennek terjedelme viszonylag rövidebb a megszokottnál, ami azonban csupán csalóka látszat, mivel az egyes szakaszok magyarázatánál kerültek beépítésre a szerző által legfontosabbnak ítélt történeti és nemzetközi tapasztalatok.

Budapest, 2000. október

A szerző

ELŐSZÓ A II. KIADÁSHOZ

Az első kiadás óta eltelt hat év során a csődtörvényt számos alkalommal módosították, amelyek közül a novelláris szintet a 2006. évi törvényalkotás érte el. Némi szomorúsággal kell megállapítani, hogy a módosítások nem csekély száma mögött, pillanatnyi rövid távú gazdaságpolitikai megfontolás húzódott, nem pedig koncepciózus elvi egységet létrehozó szándék.
Persze a jogalkotó mentéségre legyen mondva, hogy azért is engedett viszonylag könnyen az ad hoc gazdaságpolitikai érdekek jogszabályi érvényesülésének, mert hosszú évek óta napirenden van e teljesen új csődtörvény kidolgozása és törvénybe iktatása. Az utóbbi fél évtizedben három komoly kísérlet is történt az új törvény megalkotására, azonban sajnos - különböző okokból ugyan - egyik sem járt sikerrel. Így ma tudomásul kell vennünk azt a tényt, hogy egy olyan törvénnyel kell gyakorlatilag dolgozni, amely - mint ez a kommentárból remélhetőleg számos helyen kiderül - nem képez koherens egészet és elméleti oldalról nézve egyre kevésbé felel meg, akár az Unió, akár a magyar gazdaság jogfejlődésének.
Az eddig leírtakat jól illusztrálja, hogy az Országgyűlés 2007. június 11-én fogadta el a 2007. évi LXI. törvényt a cégnyilvánosságról, a bírósági cégeljárásról és a végelszámolásról szóló 2006. évi V. törvény és egyéb törvények módosítását. E jogalkotási aktus követi azt a sajnos már megismert gyakorlatot, hogy az alapvető törvény módosításán túl más törvényekhez is hozzányúl, melynek következtében a csődtörvény is módosításra került. E "jól bevált" gyakorlatot a 2007. évi LXXVIII. törvény is folytatta, amelyet az Országgyűlés 2007. június 25-én fogadott el. A kézirat lezárása után természetesen már nem nyílhatott mód kommentálásra, még annak megkísérlésére sem, de a kötet használhatóságának fokozása érdekében a kötet végén az érintett szakaszok módosítását külön feltüntettük.
A hatályosítás és a bővítés munkájára sikerült megnyernem a gyakorlatban is komoly tapasztalattal rendelkező kollegákat, melynek eredményeképpen remélhető, hogy az olvasó és jogfelhasználó közönség haszonnal tudja forgatni a kötetet.
Az első kiadáshoz képest lényeges változás, hogy teljes egészében elmaradt a környezetvédelemmel külön foglalkozó rész, a környezetvédelemmel kapcsolatos rendelkezések beépítésre kerültek az egyes érintett szakaszok magyarázatába, az olvasói visszajelzések ugyanis egyértelműen arra mutattak, hogy külön környezetvédelmi rész megtartása nem indokolt.

Budapest, 2007. május

A szerkesztő
A) RÉSZ

A CSŐDJOG KIALAKULÁSÁNAK ÉS FEJLŐDÉSÉNEK NÉHÁNY FONTOSABB VONÁSA

I. A kezdetek - a római jog és a kora középkor - megoldásai
Az adós-hitelezői viszony legalapvetőbb problematikája kétségkívül a közöttük fennálló érdekellentét, méghozzá ennek a lehető legegyszerűbb formája: a hitelező minél előbb szeretne pénzéhez jutni, az adós pedig ezt a hitelezői igényt egyáltalán nem vagy csak részben szeretné, illetve tudja teljesíteni. Viszonyuk ezen a szinten értelemszerűen magántermészetű, a közhatalmat gyakorló államot ugyanis az okok és a lejátszódó folyamatok általában nem érdeklik, csupán az "eredményt" bünteti.
A civiljogi perrend két legis actioja tökéletesen megfelelt e felfogásnak.
A legis actio per manus iniectionem során a hitelező önhatalmúlag állami védelmet élvezve járt el adósával szemben. Az adós, ha fizetni nem tudott, "mintegy a testével volt kénytelen helytállni". Bár főszabályként e legis actio-ra az ítéleti marasztalás nem teljesítése esetén került sor, bizonyos esetekben alkalmazásához előzetes eljárásra sem volt szükség.
A legis actio sacramento in personam alkalmazására akkor kerülhetett sor, ha az adós a XII Táblás törvényben megszabott 30 nap alatt nem tudta tartozását megfizetni. A határidő lejárata után a hitelező az adóst - akár fizikai erőszak alkalmazásával is - elfogathatta és a praetor elé vihette.
A római perrendnek megfelelően a praetor előtti eljárásban maga az adós nem védekezhetett, érdekében csak harmadik személy léphetett fel kezesként. Ilyen fellépés hiányában a hitelező adósát 60 napig bilincsbe verve fogságban tartotta, majd - szabad belátása szerint - vagy megölte, vagy rabszolgának eladta. Az utóbbi esetben a befolyt vételáron hitelező társaival osztoznia kellett.
E helyzetben alapvetően a lex Poetelia Papiria (K. e. 326) változtatott, amely megtiltotta az adós megölését, sőt rabszolgának való eladását is.
A rendelkezésből jól kivehető a jogi és a mögötte meghúzódó erkölcsi felfogás. Az állam szempontjából teljesen közömbös, hogy a hitelező, vagy hitelezők végül is hozzájutnak-e a követelésükhöz vagy sem, a fő hangsúly az adós személyén van. Az adós - azzal, hogy nem fizetett - megsértette az erkölcsi rendet, bűnt követett el, ezért büntetést érdemel, de magát a büntetést nem a bíróság szabja ki - a jog csak az érvényesíthetőség keretét adja meg hozzá -, hanem a hitelezők.
A későbbiek során a szabályozás szigora enyhült, a praetori és a császári perrend a vagyoni végrehajtást helyezte előtérbe, bár bizonyos vonatkozásban fennmaradt az adós személyét érintő végrehajtás is.
A praetori perrendben a végrehajtási per (actio iudicati) megnyerése után kerülhetett sor a tényleges végrehajtásra.
Első lépésként rögtön egy nyugalmi szakasz következett, az adósnak (vagy helyette bárki másnak) ugyanis a praetori decretumot követően 30 nap állt rendelkezésére ahhoz, hogy kifizesse tartozása kétszeresét (ez volt az ún. duplum). Mindezt annak ellenére tehette meg, hogy a hitelezők már a praetori decretummal quasi tulajdonjogot szereztek az adós egész vagyona felett. A duplum teljesítése esetén a végrehajtási eljárás minden további jogkövetkezmény nélkül megszűnt.
Ha az adós nem tudott fizetni, önként átengedhette hitelezőinek a vagyonát (cessio bonorum). Ez azzal a nem lebecsülhető előnnyel járt, hogy az adós - ha fizetésképtelenségben vétlen volt - nem válhatott becstelenné (infamia), amelynek hiányában viszont nem lehetett személyi végrehajtást indítani. (Lex Julia - e törvény az említetteken kívül azt a kedvezményt is megadta az adósnak, hogy későbbi szerzeményéből a megélhetéséhez szükséges vagyon ugyancsak nem eshetett végrehajtás alá.)
A 30 napos határidő eltelte után - amennyiben az adós nem élt a fentebb vázolt lehetőségekkel - automatikusan becstelenné (infamia) vált, amely megnyitotta az utat a személyi végrehajtás előtt is. Az adóst hitelezője mindaddig fogságban tarthatta, amíg tartozását ki nem egyenlítette vagy le nem dolgozta.
A fő hangsúly azonban már a vagyoni végrehajtáson volt. A hitelezők maguk közül képviselőt (magister bonorum) választottak, aki az adós az egész vagyonára - mintegy egységes egészre - előkészítette és felügyelte az árverést. Az árverésen az a hitelező nyert, aki a legnagyobb százalékban vállalta hitelezőtársai kielégítését. Az árverést megnyerő hitelező (a bonorum emptor) a vagyon praetori tulajdonosává vált, s az általa vállalt kielégítési arány teljesítéséért saját vagyonával is köteles volt helytállni.
A bonorum emptor fellépése azonban nem befolyásolta az adós egyetemleges felelősségét, amely az általa a későbbiekben szerzett vagyonra is kiterjedt. A hitelezők kijátszásának megakadályozására a praetor által rendelkezésre bocsátott eszközökből fejlődött ki később - és a klasszikus csődjog egyik alapintézményévé vált - actio Paulina, "amely az adóssal összejátszó szerzővel szemben kártérítésre, a jóhiszemű ingyenes szerzővel szemben pedig a gazdagodás kiadására irányult".
A császári perrend a személyi végrehajtás esetében megszüntette a hitelezőnél letöltendő magánfogságot, és helyébe kötelező jelleggel az állami fogságot léptette. A vagyoni végrehajtás tekintetében - amennyiben az univerzális végrehajtást "haladónak" értékeljük - visszalépést figyelhetünk meg, mivel abban az esetben is egyenként árverezték el az adós vagyontárgyait, ha a végrehajtást, magát az adós egész vagyonára vezették.
Talán nem túlzás azt állítani, hogy a vagyoni végrehajtás megjelenése, majd fokozatos térnyerése a gazdaságossági szempontok erősödésének is köszönhető, bár kétségtelen, hogy - amint arra Hamza Gábor rámutat - "még a Birodalom egyre nyilvánvalóbb válságának periódusában -, amely jogi vonatkozásban is manifesztálódik - sem válik felismert szükségszerűséggé a jogi rendezésnek a gazdaságra gyakorolt hatása". (Hamza G.: Jogösszehasonlítás és antikvitás. KJK, Budapest, 1985. 122. o.) Ez azonban csak az elméletre vonatkozik, hiszen számos területen találkozhatunk ún. gazdasági jogi szabályozással, "összegzésképpen megállapítható, hogy ha az elméletben nincs is különösebb nyoma a gazdasági terület jogi szabályozhatóságának, felismerésének - " "- a praxisban a gazdaság jogi szabályozásának lehetősége és - tegyük hozzá - szükségessége - felismerést nyert". (l. m. f. 133. o.)
Természetesen hiba lenne akár túlértékelni, akár lebecsülni az elmélet és a gyakorlat említett "szembenállását". Kétségtelen, hogy a vagyoni végrehajtás előtérbe kerülése mögött gazdasági-kereskedelmi megfontolások is álltak - ezzel szemben viszont a római jog késői szakaszában sem nevesítették a "csődjogot", azt mindig a végrehajtás egy bizonyos nemeként szabályozták, továbbá meghagyták adós-hitelezői érdekkörben. A római jog "fő elve a magántevékenység rendszere, mely szerint a közhatóság sem a hitelezői követeléseknek megállapításánál vagy osztályozásánál, sem a vagyon kezelése, elárverezése, vagy szétosztásakor nem működött közre hivatalból". (Herczeg Mihály: Csődtörvény. Franklin, Bp., 1882. 7. o.)
A Nyugatrómai Birodalom bukását követő középkori jogfejlődés lényegében "újrajátsza" a rómait, hiszen ugyanúgy a személyi végrehajtás kizárólagosságából kiindulva jut el a vagyoni végrehajtás túlsúlyához. Az adós-hitelezői viszony ugyan végig "magántermészetű" marad, de - egyes esetekben - a szabályozás már a potenciális hitelezők érdekeivel is számol. A gazdasági motivációknak a jogfejlődésben játszott meghatározó szerepét mutatja - egyebek között - az is, hogy pl. már a XIII. században, az olasz városállamokban külön kereskedelmi csődjog, az ún. banco rotto alakul ki. Alapvető rendelkezéseit tekintve több kérdésben megegyezik a liberál-kapitalista szabályozással, s ezért annak korai előképeként is felfogható. (Példaképpen: a fizetések megszüntetése miatt lehetségessé vált az eljárás megindítása, az adós elvesztette szabad rendelkezési jogát vagyona felett, ez a jog a hitelezőkre szállt át, a hitelezőket hírdetmény útján idézték és ismerték a kényszeregyezség intézményét is stb.)
Ugyanakkor Európa német nyelvterületein egészen a XVI. századig az eljárás középpontjában - a római civiljogi perrendszerhez hasonlóan - az adós személye állt, s maga az eljárás az egyes hitelezőket megillető külön végrehajtási jog elvén alapult.
A hitelezői érdekek fokozottabb és hatásosabb védelme azonban megkövetelte a csődjog reformját is. A folyamat eredményeképpen jött létre az ún. közönséges csődjog a 30 éves háborút követő időszakban, amikor is a szétzilált vagyoni viszonyok szükségessé tették a tulajdoni, tulajdonosi állapot újbóli tisztázását. Az eljárás lassúsága és túlszabályozottsága miatt azonban a közönséges német csődjog nem felelhetett meg feladatának.
Az adós-hitelezői viszony tehát a középkorban végig megmarad "magántermészetűnek", az olasz városállamokban azonban a szabályozás már a hitelezők összességének az érdekeivel igyekszik számolni, amely érdekek - a kereskedelem meghatározó gazdasági súlyát tekintve - már tulajdonképpen államérdeknek is tekinthetők. Ezzel szemben a kontinens belső területein az adós-hitelezői magánérdek töretlenül érvényesül, az egyes államokat nem "érdekli a hitelezők kielégítése", és így a szabályozás nincs is erre tekintettel, aminek következtében az eljárások hosszú évekig elhúzódnak. A közönséges német csődjogban megjelent az aprólékos, lehetőleg minden részletre kiterjedő eljárási rend -, ami legfeljebb csak "életidegen jogászi remekműként" létezhet.

II. A klasszikus csődjog rendszere

1. Általános áttekintés
A most következő fejtegetések természetszerűleg nem egy konkrét ország csődtörvényének ismertetését jelentik, hanem igyekeztem a közös jegyeket és az általánosítható tapasztalatokat leszűrve egy elvi modellt kialakítani.
Alapvetően megváltozik az eljárási cél a gazdaságpolitikai elvárások miatt, általános követelménnyé válik ugyanis a hitelezői igények minél gyorsabb és minél teljesebb kiegyenlítése. Az eljárások alanyai nemzeti jogrendszerektől függően csakis kereskedők (pl. francia, olasz stb. megoldás) illetve más gazdasággal foglalkozó személyek is lehettek (német megoldás). Az eljárást magát az adós illetve a hitelező indíthatta meg a bírósághoz benyújtott kérelmével, az eljárás megnyitási oka pedig a fizetésképtelenség illetve a túladósodás volt. Természetszerűleg az utóbbi döntően az adós által indított eljárásokban volt jellemző, hiszen ő volt abban a helyzetben, hogy a túladósodás tényét - vagyis amikor a passzívák meghaladták az aktívákat - észlelje. A hitelezők számára a fizetésképtelenséget kellett valószínűsíteni. A hangsúly itt a valószínűsítésen van, hiszen bár történtek dogmatikai kísérletek a fizetésképtelenség jogi meghatározására, de szerencsére ezek sehol nem emelkedtek törvényerőre, kivéve sajnos hazai jogunkat. A jogalkotó ugyanis rendkívül hamar rájött arra, hogy mindenfajta normatív szabály felállítása adott esetben több kárt okozhat, mint hasznot. A probléma alapvetően abban rejlik, hogy a fizetésképtelenség eredendően illetve megjelenési formáját tekintve nem jogi, hanem közgazdasági kategória. Ha valaki nem fizet, ezt a tényt ugyan a külvilág észleli, de annak okáról semmit nem tud. Ha a jog pusztán a nem fizetés ténye miatt elindítaná az eljárást, akkor számos olyan cég is felszámolásra kerülne, amely tulajdonképpen életképes, "csak" pillanatnyi likviditási nehézségei miatt esedékes kötelezettségeit nem tudja teljesíteni. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen merev megoldás egyik állam gazdaságpolitikájának sem lehet érdeke. Éppen ezért alakult ki és szilárdult meg a vizsgált korban az a gyakorlat, hogy a bíróságnak kell eldöntenie, hogy a nem fizetés ténye mögött olyan okok állnak, amelyek miatt elkerülhetetlen az eljárás megindítása, vagy pedig pillanatnyi nehézségeit az adós maga is le tudja győzni.
Ha a bíróság az eljárás megindíthatóságát látta indokoltnak, megnyitotta a csődöt és ugyanebben a végzésében, kinevezte a csődtömeggondnokot, egyben felhívta a hitelezőket, hogy követeléseiket meghatározott időn belül a csődtömeggondnoknak jelentsék be.
A csődtömeggondnok átvette az adóstól a csődtömeg felett a kezelési és rendelkezési jogosultságot, áttekintette a cég tényleges pénzügyi-gazdasági helyzetét és elbírálta a bejelentett hitelezői igényeket, mind jogalap, mind összegszerűség vonatkozásában. Amennyiben a hitelező a csődtömeggondnok álláspontjával nem értett egyet, a bírósághoz fordulhatott, aki véglegesen döntött a kérdésben.
Az eljárás befejező szakaszaként a csődtömeggondnok elkészítette az ún. táblás kimutatását, majd kérte a bíróságtól a felszámolási határnap kitűzését. A táblás kimutatás némi magyarázatra szorul. Mindegyik klasszikus csődjog a hitelezőket igényük jogcíme, illetve az igény esetleges mellékkötelezettséggel való biztosítása szempontjából ún. hitelezői osztályba sorolta. (Az egyes hitelezői osztályok számát tekintve eltérést tapasztalunk a nemzeti jogok között, pl. a német birodalmi csődtörvény 5 hitelezői osztályt ismer, az 1881-es magyar csődtörvényünk 3-at). Az alapelv - amely máig is töretlenül érvényesül - ugyanis az volt, hogy ameddig egy osztály hitelezőinek összes igényét nem elégítették ki, addig a következő osztály hitelezői részére kifizetést teljesíteni nem lehetett. A táblás kimutatás tehát, a hitelezőket sorolta be saját kielégítési osztályukba.
A bíróság által kitűzött felszámolási határnapra a csődtömeggondnok a táblás kimutatás mellett vagyonfelosztási javaslatot is készített. A vagyonfelosztási javaslat lényege abban rejlett, hogy pontosan megnevezte, mely hitelezői osztályok milyen nagyságrendű kielégítést nyerhetnek. A táblás kimutatás és a vagyonfelosztási javaslat között az alapvető és a lényegi eltérés az volt, hogy az utóbbi már tartalmazta a tömegköltségek és a tömegtartozások összegét, amelyek kielégítése megelőzte az első osztályba tartozó hitelezők kielégítését is. A tömegköltségeket egyrészt a bírósági eljárás költségei, másrészt a csődtömeggondnok díja alkotta. A tömegtartozások azon üzleti akciók ellentételezését jelentették, amelyeket már a csődtömeggondnok kötött. Nyilvánvaló ugyanis, hogy egy-egy cég működését nem lehet leállítani egyik percről a másikra, és számtalanszor előfordult, hogy bizonyos termékek értékesítéséhez további anyagok beszállítása vált szükségessé. A beszállítók azonban érthető módon csakis akkor voltak hajlandók egy csődeljárás alatt álló céggel üzleti kapcsolatba lépni, ha az ellenértékért nem kellett beállni a hitelezői sorba, hanem azt számukra a csődtömeggondnok azonnal kifizette.
A felszámolási határnapon tartott tárgyaláson a hitelezők még megtámadhatták a csődtömeggondnok javaslatát, a bíróság döntött, és ha elfogadta a vagyonfelosztási javaslatot, felmentette tisztéből a csődtömeggondnokot és a vagyon értékesítésének gondja ezt követően a csődválasztmányt terhelte. A csődválasztmány a hitelezők képviselőiből állt. Ezzel a megoldással sikerült kiiktatni annak a vitának - amely mai jogunkat sajnálatosan jellemzi - még a lehetőségét is, hogy a csődtömeggondnok áron alul értékesíti-e a vagyontárgyakat vagy sem.
Az értékesítés befejezését követően a hitelezők a jóváhagyott vagyonfelosztási terv szerint felosztják egymás között a befolyt összeget, ezt a tényt a csődválasztmány jelzi ez a bíróságnak, aki az eljárást végzéssel befejezettnek nyilvánítja.

2. Az eljárásban részt vevő személyek jogállása

2.1. Az adós
Az adós mind fizikai, mind pedig jogi személy lehet. Amennyiben az adós fizikai személy, és akár az eljárás megindítása előtt, akár az eljárás alatt elhalálozik, "helyébe" a hagyaték lép, melynek a csődtömeg fogalmánál kifejtetteknek megfelelően az ún. tiszta értéke, vagyis a terhekkel csökkentett része lesz maga a csődtömeg.
Természetesen az adós azáltal, hogy elvesztette kezelési és rendelkezési jogosultságát a csődtömeg felett, nem mentesült bizonyos kötelességektől, nem viselkedhetett kívülállóként, nem játszhatta az előkelő idegen szerepét, mivel a törvény főleg a csődeljárás kezdeti szakaszában záros határidőn belül elvégzendő feladatokat állapított meg számára. Ezek közül az első és legfontosabb, hogy haladéktalanul köteles volt a csődtömeg állapotáról a bíróságot tájékoztatni. Ezt a tájékoztatási kötelezettséget széles értelemben kell felfogni, tehát vonatkozott mind a tömegben ténylegesen meglévő aktívák feltárására, ideértve a tömeget érintő kintlevőségeket is, mind pedig a tömeg ellen támasztott igényekre, vagyis az ún. passzívákra. Amennyiben ezt az adós nem vagy csak vonakodva tette meg, úgy a csődtömeggondnoknak lehetősége, illetve kötelessége volt erre őt akár büntetés kilátásba helyezésével kényszeríteni. Az adósnak ezt a kimutatást saját magának kellett előterjesztenie, alá kellett írnia és záradékként szerepelnie kellett annak a kijelentésnek, hogy bármikor kész esküt tenni arra nézve, hogy vagyonából semmit el nem titkolt és kimutatásában "koholt tartozásokat" nem szerepeltet. Magának az eskünek a letételére nem került sor automatikusan, viszont, ha a csődtömeggondnok vagy bármely hitelező ilyen irányú kérelmet terjesztett a csődbiztos elé, akkor az eskü letétele az adós számára kötelező volt. Az eskü letételének abban a vonatkozásában is jelentősége volt, hogy az utána kiderülő esetleges hiányosságok büntetőjogi következményekkel jártak, ezért az adósnak lehetősége volt arra, hogy még az eskü letétele előtt az általa készített kimutatást kijavítsa. A jog ebben az esetben vélelmezte az adós jóhiszeműségét, és abból indult ki, hogy pusztán egyszerű tévedésről van csak szó.
Az 1881-es régi magyar csődtörvény adóst érintő egyik legérdekesebb rendelkezése az adós esetleges letartóztatásának kérdése. Ebben a vonatkozásban két esetet kell megkülönböztetni. Az első esetben a csődbíróság szinte automatikusan letartóztatja az adóst, ám ezt csak akkor teheti meg, hogy ha álláspontja szerint alapos okkal feltehető, hogy az adós meg fog szökni. A bíróság ebben a kérdésben saját belátása szerint határoz, tanúként bárkit meghallgathat, de senkit nem köteles meghallgatni.
A másik esetben viszont a bíróság köteles volt az adós letartóztatását elrendelni, ha a csődeljárás során az adós esküszegő magatartása kiderült, vagy pedig bármely bírósági meghagyást ismételt felszólításra sem hajlandó teljesíteni.
Mindkét típusú letartóztatás maximális időtartama 2 hónap lehet, az adós jogosult élelmezési költségeit a tömeggel szemben érvényesíteni, és ezt tömegtartozásként kellett elszámolni. Érdekes, hogy ez utóbbi rendelkezés pusztán a törvénybe került bele, a törvénytervezet még ezzel homlokegyenest ellenkező álláspontot foglalt el, nevezetesen, hogy az adós a tömegből tartást nem követelhet.
A törvények pontosan megszabták, hogy az ilyen típusú fogva tartásokat hol és milyen körülmények között kell végrehajtani. Teljesen egységes a gyakorlat abban, hogy ezt mindenhol a legenyhébb büntetési fokozatban hajtották végre.
Az adós letartóztatása alatt bármikor fordulhatott a bírósághoz azzal a kérelemmel, hogy bocsássák szabadon, ilyenkor a bíróság a csődbiztos kötelező kihallgatása után határozott. A csődbiztosnak a letartóztatásban előbb vázolt szerepén túl még egy fontos jogosítványa volt az adós személyes szabadságát érintő kérdésben: nevezetesen az, hogy az adós az eljárás megnyitása után nem hagyhatta el lakóhelyét. Ennek indoka nyilvánvalóan az, hogy az adós bármikor a csődbiztos, illetve a bíróság rendelkezésére állhasson fizikailag. Amennyiben mégis el kívánt utazni, akkor ún. "távozási engedélyt" kellett kérni a csődbiztostól, ha ezt nem kapta meg, akkor egyszeri jogorvoslattal fordulhatott a bírósághoz, a bíróság határozata ellen azonban további fellebbezésnek nem volt helye.

2.2. A hitelezők
A szó legtágabb értelmében hitelezőnek kell tekinteni mindazokat, akiknek valamely vagyonjogi alapon az adóssal szemben követelésük van. Mégpedig tekintet nélkül arra, hogy e követelések kielégítésének fedezetéül az adós egész vagyona vagy pedig vagyonának csak meghatározott része szolgál. Ebben az értelemben tehát beszélhetünk "tulajdonképpeni" és "nem tulajdonképpeni" hitelezőkről. A tulajdonképpeni csődhitelezők azok, akiknek a csődnyitás idején kötelmi viszonyból fakadó követelésük van. Ebbe a körbe nem tartozik, ergo nem minősül csődhitelezőnek az, akinek a követelése az adós személyes szolgáltatására irányul, végül pedig azok, akik a csődnyitás időpontjában még nem rendelkeztek követeléssel.
Nem tulajdonképpeni csődhitelezőnek minősülnek a tömeghitelezők, akiknek igényük nem az adóssal, hanem már a csődtömeggel kötött jogügyletből származnak, a visszakövetelésre jogosult hitelezők, akik a csődtömeg ellen azért lépnek fel, mert olyan dolgok kiadását követelik a tömegtől, amely nem része a tömegnek (pl. nem az adós tulajdonában van). Végül pedig az ún. külön kielégítésre jogosított hitelezők, akiknek követelésük jogalapja dologi jogon alapszik, és a vagyona bizonyos részéből jogosultak csak kielégítést keresni. Ezek közé alapvetően kézi- és jelzálogjoggal biztosított követelések jogosítottjai tartoznak.
A hitelezők jogállását egyrészt a hitelezői igények tekintetében, másrészt az eljárás alatt a csődválasztmányt illetően még érinteni fogjuk, itt most egy rendkívül speciális felelősségi vonzattal foglalkoznánk részletesebben.
A magyar csődtörvény III. címének 2. fejezetében büntető határozatok címszó alatt tulajdonképpen két büntetőjogi tényállást konstruál, amelynek elkövetői a hitelezők is lehetnek. A jogalkotó abból indul ki, hogy a hitelezők érdekeit nem csupán az adós adott cselekedetei sérthetik meg, hanem megsérthetik ezt egyes hitelezőtársak is, mégpedig közvetlenül, illetve közvetve, ez utóbbi esetben értelemszerűen akkor, amikor harmadik személyt bírnak rá a cselekmény elkövetésére.
Ilyennek tekinthető elsősorban az, hogy ha valaki abból a célból, hogy az adósnak vagy magának, vagy esetleg másnak előnyt szerezzen, ún. koholt követelést jelent be, vagy pedig ilyen követelés bejelentésére más személyt felbujt. A bűncselekményt időben behatárolva lehet csak elkövetni, vagyis a csődeljárás időtartama alatt, tehát a csőd megnyitása időpontjától a csőd befejezéséig. Amennyiben maga a csődeljárás koholt követelés bejelentése miatt indul, akkor is büntethető az elkövető, hiszen az ő bejelentésére, az eljárás már megindult, tehát a cselekmény elkövetése a fent megjelölt két határidő között történt. Ebből okszerűen következik, hogy amennyiben a hitelező koholt követelésének bejelentését visszavonja - természetesen ez nem mindegyik koholt követelésre vonatkozik, hanem csak arra, amikor éppen ezen követelés alapján indulna meg a csődeljárás - akkor ez a büntethetőségét kizárja.
Koholtnak egy követelés nemcsak akkor minősül, hogyha a jogalap nem igaz, hanem akkor is, ha a bejelentő követelésnek a jogcímét megváltoztatja azért, hogy előnyösebb hitelezői besorolást nyerjen, vagy pedig követelése összegszerűségét emeli fel annak érdekében, hogy nagyobb arányú kielégítéshez jusson a végfelosztásnál.
A koholt követelés elkövetőjének büntetése 3 évig terjedő fogság, továbbá 1000 Ft-ig terjedő pénzbírság és hivatalvesztés lehet.
Ugyancsak büntetőjogi tényállást valósít meg az, és a törvény 2 évig terjedő fogsággal és maximum 200 Ft pénzbírsággal rendeli sújtani, aki a hitelező valamelyikének vagy a hitelező beleegyezésével hozzátartozójának pénzt vagy más előnyt ad vagy ígér abból a célból, hogy a hitelező bizonyos határozat meghozatalát támogassa. Ugyanilyen büntetési tétellel sújtja a törvény azt a hitelezőt, aki ezt a pénzt vagy előnyt elfogadja. A korabeli irodalom egyértelműen ezt a szavazatvételt az egyik legsúlyosabb cselekménynek tartja, hiszen ennek eredménye, hogy a hitelező "hatáskörébe eső határozat hozatalánál megvesztegetés folytán nem úgy szavaz, amint ezt meggyőződése, továbbá a jog és az igazság hozná magával". (Apáthy István: A magyar csődjog rendszere II. Bp., 1888. 199. o.) A törvényi tényállás kimerítése szempontjából közömbös az, hogy a megvesztegetett hitelező által támogatott határozat végül is elnyerte-e a többség szavazatát vagy sem, ugyanakkor viszont nem büntethető az a hitelező, aki a szavazás megtörténte után fogad el jutalmat, kivéve akkor, ha bizonyítható, hogy a jutalom arra is vonatkozott, hogy az elkövetkező szavazásnál bizonyos álláspontot foglaljon el.

2.3. A csődtömeggondnok
A csődtömeggondnok a csőd megnyílta után átveszi az adós elvesztett kezelési és rendelkezési jogosultságát, és azt ő gyakorolja a végfelosztási határnapig. A tömeggondnokot a csődöt megnyitó bíróság nevezi ki, a magyar gyakorlat szerint általában a bíróság illetékességi területén lakó gyakorló ügyvédek között. Lényegében egyetlen egy szabály korlátozza a bíróság kinevezési függetlenségét, nevezetesen az adóst akkor sem lehet tömeggondnoknak kinevezni, ha a bíróság illetékességi területén lévő gyakorló ügyvéd és ugyanilyen összeférhetetlenségi szabály áll fenn az adós hozzátartozói vonatkozásában. Ez utóbbi kategóriába régi magyar jogunk szerint, az unokatestvérek is beletartoznak. Az összeférhetetlenségi szabály megsértésével történt kinevezés ipso jure érvénytelen volt.
A tömeggondnok legfontosabb jogosítványa a csődtömeg tekintetében a képviseleti, a kezelési és a rendelkezési jog gyakorlása.
Ennek keretében köteles megállapítani, illetve felülvizsgálni a vagyon aktíváit és passzíváit, köteles gondoskodni a meglévő aktív vagyon biztosításáról, illetve a kintlévőségek behajtásáról. Ezen túlmenően ő bírálja el elsősorban a tömeg ellen bejelentett hitelezői követeléseket, amelyeket vagy megtámad vagy valódiaknak elismer, és ő dönt arról, hogy folyamatban lévő perekben képviselői minőségében részt vesz-e avagy azokat megszünteti.
Jogosultságát alapvetően a bírósági határozat képezi, amelynek részeként számára külön ún. kinevezési okiratot is kiállítanak, amely minden külön meghatalmazást pótol. Ennek alapján jogosult pénzösszegek felvételére, utalványozására stb. Érdekes viszont, hogy bár az előbbiek értelmében a csődtömeggondnok képviseleti meghatalmazása általános, az egy esetben mégis korlátozást szenved, nevezetesen olyan értékpapírok, ékszerek vagy pénzek felvételére nem jogosít, amelyek hatóságoknál kerültek letétbe helyezésre, amennyiben ezeket mégis fel akarja venni, akkor külön e célra kiállított meghatalmazást kell kérnie a csődbíróságtól.
A csődtömeggondnok tevékenysége során a jó és gondos családapa gondosságával köteles eljárni és felelős minden olyan kárért, amely e gondossági mérce megsértéséből fakad. Az általános felfogás szerint, mivel a csődtömeggondnok hivatalát önként vállalta és ezért díjazást kap, így a culpa levisért is felel.
A tömeggondnokot terhelő kártérítési felelősségen felül a csődbíróságnak lehetősége van arra, hogy egy-egy mulasztása esetén 200 Ft-ig terjedő pénzbírsággal sújthatja. Amennyiben a pénzbírság kiszabása nem vezetett eredményre, a bíróság a tömeggondnokot felmentheti. A felmentés azonban nemcsak hivatalból történhet, hanem azt a csőd­biztos vagy pedig a csődválasztmány is indítványozhatja. Érdekes rendelkezés, hogy indítvány esetében a bíróság nem hallgatja meg az adóst, ugyanakkor a hivatalból történő felmentés esetében mind a csődbiztos, mind a csődválasztmány és maga a tömeggondnok is meghallgatási lehetőséget kell kapjon. A bíróság tömeggondnokot felmentő határozata ellen minden esetben fellebbezésnek van helye.
Mivel a tömeggondnok jogállásának megfelelően érdekelt az eljárás mielőbbi befejezésében, ezért kiadásainak és a bíróság által megállapított díjazásának megtérítését mindenki más előtt követelheti olyannyira, hogy a tömeggondnok igényei kielégítése nélkül magát a csődeljárást megszüntetni sem lehet. A díj kérdésében azonban a csődválasztmánynak is lényeges szerepe van, lényegében neki kell először jóváhagyást adni a díj összegére vonatkozóan. A csődválasztmány és tömeggondnok díjban történő megegyezését a bíróságnak kell jóváhagynia, amennyiben azonban ezt eltúlzottnak tartja, akkor az összeget saját belátása szerint mérsékelheti.

2.4. Csődválasztmány
A csődválasztmány megalakítása, bár érdekes módon nem mindegyik nemzeti jogalkotásban volt kötelező, mégis az eljárás során rendkívül nagy jelentőségre tett szert. Alapvető fogalmi ismérve, hogy átlagosan 3-5 tagját a hitelezők maguk közül választják, saját érdekeik megvédésére, illetve képviseletére. Funkciója, hogy a csődbíróságnál, a csődbiztos előtt, illetve az adóssal szemben a hitelezők érdekét képviselje, vagyis a hitelezők helyett és nevükben járjon el. Azon jogokban, ahol nem kötelező a csődválasztmány megalakítása, ott a választmány hatáskörébe tartozó ügyeket vagy maga a csődbíróság vagy pedig az időről időre összehívott hitelezők gyűlése látja el. (Természetesen ez azt is jelenti, hogy ez esetben az eljárás jelentős mértékben veszíthet lendületéből.)
A csődválasztmány megválasztása céljából a csődbiztos hirdetményben határnapot tűz ki, ahol egyszerű szótöbbséggel kell a megjelent hitelezőknek képviselőiket megválasztani. Az így megválasztott választmányt nem kell a bíróságnak jóváhagynia, számukra az ún. kinevezési okiratot a csődbiztos állítja ki.
A csődválasztmány alapvető feladata, egyrészt a csődtömeggondnok tevékenységének támogatása, másrészt pedig a tömeggondnok tevékenységének ellenőrzése. Ez utóbbi jogosítványát úgy gyakorolja, hogy jogában áll a tömeggondnoktól bármikor bármely ügyben felvilágosítást kérni, jogában áll bármely hivatalos iratba betekinteni, a vagyoni helyzetet megvizsgálni, ez utóbbinak csupán az a korlátja, hogy a csődválasztmány ilyen típusú vizsgálódása nem eshet alkalmatlan időre, vagyis ez a vizsgálódás nem zavarhatja vagyonkezelés normális menetét.
Amennyiben ellenőrzése során szabálytalanságot tapasztal, úgy ezt saját hatáskörében is megszüntetheti (ez értelemszerűen azt jelenti, hogy záros határidő kitűzésével felszólítja a tömeggondnokot a szükséges intézkedés megtételére), vagy pedig a csődbiztoshoz fordul.
A csődválasztmány ügyrendjét saját maga állapítja meg, elnököt azonban mindenféleképpen választania kell, azonban az ügyrend tartalmi vonatkozásaiban törvényi előírás nem vonatkozik reájuk.
A csődválasztmány megegyezően a tömeggondnokkal a jó és gondos családapa gondosságával köteles eljárni, és a tömegnek felelősséggel tartozik olyan kárért, amely ennek elmulasztásából keletkezik. A felelősség viszont csak és kizárólag a hitelezőkkel szemben áll fenn, tekintettel arra, hogy a választmány tagjait és a többi hitelezőt megbízási jogviszony köti össze. Előfordulhat, hogy egy-egy választmányi tag olyan körülményt észlel, amely megítélése szerint azonnali intézkedést igényel, ilyen esetben ugyan felléphet a választmány nevében, viszont felelősséget egyedül kell viselnie, abban tehát a választmányban lévő hitelező társai nem osztoznak.
Mind a választmány, mind az egyes választmányi tag ellen a felelősségre vonás kezdeményezésének a joga elsősorban a tömeggondnokot illeti meg, mivel ő - amint láttuk - nem csupán az adós, hanem az összes hitelező érdekét is köteles képviselni. Ugyanakkor viszont bármely más hitelező is felléphet a csődválasztmány ellen, amennyiben úgy véli, hogy a választmány intézkedése miatt ő saját jogaiban sérelmet szenvedett.
A választmány tagjai díjazásra egyáltalán nem tarthatnak igényt, viszont követelhetik, hogy felmerülő és igazolt kiadásaikat a tömeg térítse meg, ilyenkor ezeket az igényeket a tömegköltségek között kell elszámolni.
Tekintettel a választmányi tagság megbízásos jellegére, a választmány tagjai elvileg bármikor visszahívhatók, ténylegesen azonban a gyakorlatban erre csak a felszámolási határnap után szokott sor kerülni, ilyenkor ugyanis a tömeg feletti rendelkezési jog már nem a csődtömeggondnokot, hanem a hitelezők összességét illeti.

2.5. Csődbiztos
A csődbiztos intézményét a francia kereskedelmi törvénykönyv és ehhez kapcsolódó 1838-as francia csődtörvény honosította meg. A poszt életre hívását egyértelműen az eljárás gyorsítása indokolta, mégpedig a bíróság tehermentesítése által. Magát a csődbiztost a bíróság nevezi ki, saját alacsonyabb beosztású tagjai közül, aki az eljárást vezeti, illetve ellenőrzi mind a csődtömeggondnokot, mind pedig a hitelezői választmányt. A csődbiztos éppen mozgékonysága miatt teljes mértékben beváltotta a hozzá fűzött reményeket, maga a bíróság nem száll ki a helyszínre és csupán az alapvető jelentőségű ügyekben, határoz, illetve azokban az esetekben dönt, amikor a csődbiztos intézkedései ellen panasznak van helye.
A csődbiztos visszahívását bármely esetben a csődbíróság eszközölheti, ezt a határozatát a bíróság indokolni nem köteles és ez ellen fellebbezésnek sincs helye.

3. A hitelezői igények

3.1. Visszakövetelési jog
Tekintettel arra, hogy a csődtömeg csak az adós tulajdonában álló dolgokra terjed ki, ezért azon dolgok vonatkozásában, amelyek az adós birtokában, de nem tulajdonában vannak, tulajdonosuk részére visszakövetelési jog nyílik meg.
Visszakövetelési jog minden esetben lényegében csődön kívüli cselekmény.
A visszakövetelési jog jogalapját a tömeg jogosulatlan gazdagodása, mai műszóval jogalap nélküli gazdagodása jelenti. Főszabályként, ha az idegen dolog természetben megtalálható a csődtömegben, akkor ezt a csődtömeggondnok minden további nélkül kiadni tartozik. Abban az esetben viszont, ha az idegen dolgot a csődnyitás előtt az adós, a csődnyitás után pedig a tömeggondnok eladta, elcserélte, vagy egyéb módon értékesítette, akkor a visszakövetelésre jogosított fél a befolyt érték kiadását, ha pedig ez még nem történt meg, akkor a követelés átengedését igényelheti.

3.2. Külön kielégítési jog
E jogok alapján azok a társtulajdonosok lépnek fel, akik az adóssal együtt valamely társaságnál tulajdonosként szerepelnek. A csődjog azon alapelvéből kiindulva, hogy a csődtömegbe csak az adós tulajdonában álló dolgok kerülhetnek, következik, hogy a társaságban nem az adóst, hanem tulajdonostársait illető dolgok nem részei a csődtömegnek. Ebből kifolyólag az adós tulajdonostársai követelhetik a tömegtől, hogy vagyoni részük különítessék el és ezt az elkülönített vagyonrészt számukra adják át. Ez az alapelv azonban bizonyos társasági formák tekintetében nem alkalmazható, így pl. betéti társaság esetén, amennyiben a beltag ellen csődöt nyitottak, a kültag követelését pusztán csődhitelezőként érvényesítheti és külön kielégítési jogra nem tarthat igényt.
A külön kielégítési jognak kétségtelenül a legfontosabb kategóriáját a jelzáloggal rendelkező hitelezők alkotják. Tekintettel arra, hogy a korabeli magánjog szerint jelzálogot lényegében csak ingatlanon lehetett alapítani, ezért az adós ingatlanvagyonán fennálló jelzálogot jelentette, amelyhez még esetleg az ingatlanból befolyó jövedelmek tartoztak.
Főszabályként az adós ingatlanvagyona csőd esetében külön kielégítési alapot képez, ez alól csak egyetlen kivétel van, amikor ugyanis az ingatlanvagyon nincs jelzáloggal megterhelve, akkor csak annyiban képez külön kielégítési alapot, amennyiben erre a tömegtartozások és tömegköltségek, valamint a csődeljárási adók, illetve az ingatlan fenntartási költségei igénylik. Ugyancsak főszabály, hogy az ingatlan vagyon abban az állapotában képez külön kielégítési alapot, amely állapotában a csődnyitáskor volt. A csőd megnyitása előtti ingatlanból származó gyümölcsök nem tartoznak külön kielégítési alapba, a megnyitás után származó haszon viszont már igen.
Amennyiben több hitelezőnek áll fenn jelzálogjoga az adott ingatlanon, akkor közöttük az általános rangsor elve érvényesül, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy a csődtömeggondnok a felmerülő költségek (árverési költség, az ingatlant közvetlenül terhelő állami és községi adók stb.) levonása után őket az ingatlan vételárából kielégíteni tartozik.
Ugyancsak a külön kielégítési jog alapján tudták igényeiket érvényesíteni azok a hitelezők, akik ingó záloggal rendelkeztek. A magyar csődtörvény nem foglalkozott a kézizálogjog megszerzésének körülményeivel, csupán azt az elvet rögzítette, hogy a tömeghez tartozó és záloggal terhelt ingóságok értékéből, illetve értékesítéséből előbb a tömegnek, e vagyont terhelő tartozásai és költségei kifizetése után az ingó zálogjoggal rendelkező hitelezőket kell kielégíteni.
Minden külön kielégítésre jogosult hitelezőre vonatkozik, hogy igényeiket a csődhitelezőket megelőzően érvényesíthetik, mégpedig úgy, hogy a dologi joggal terhelt vagyonból csak az lesz a csődtömeg része, amely az ő kielégítésük után fennmarad.

3.3. A tömeg hitelezői
Ebbe a körbe egyrészt azok a kiadások tartoznak, amelyek szükségképpen magából az eljárás folytatásának tényéből adódnak, másrészt pedig azok, amelyek a csődtömeggondnok intézkedései nyomán keletkeztek. A klasszikus jogok élesen megkülönböztették a két jogcímet egymástól, az előbbit hívták tömegköltségnek, az utóbbit pedig tömegtartozásnak. A tömegköltségek közé tartozik magának a csődtömeggondnoknak a díja is, amely kifizetése nélkül az eljárás, mint láttuk, nem is fejezhető be, de általánosságban is megállapítható, hogy a tömegköltségek, illetve tömegtartozások kifizetése feltétlenül megelőzte az egyéb hitelezők kielégítését és mindenféleképpen a kielégítés mértéke 100%-os volt.

3.4. Csődhitelezők
Az adósnak az a vagyona, amely a külön kielégítési, illetve a tömegköltségek és tömegtartozások kifizetése után fennmarad képezi az ún. általános csődtömeget.
Bár a csődhitelezők mindegyike személyes hitelező, követelésük jogcíme tehát kötelmi jogi alapú (amennyiben ugyanis dologi jogi alapú lenne, akkor más hitelezői kategóriába tartoznának), közöttük akár egyenlőségjelet is lehetne tenni, de a klasszikus jogok mindegyike különböző szempontok alapján ún. hitelezői osztályokba sorolta a hitelezőket, s ennek eredményeképpen egy szigorú rangsor alakult ki e hitelezői körön belül. Ez lényegében azt jelentette, hogy ameddig a megelőző osztályba sorolt hitelezők követeléseit teljes egészében nem elégítették ki, addig a hátrább álló osztályban lévő hitelezők kielégítésére nem kerülhetett sor. Abban az esetben pedig, ha a megmaradó vagyon az adott osztály hitelezőinek teljes kielégítésére nem nyújtott elegendő fedezetet, akkor a hitelezőket követeléseik arányában kellett kielégíteni. Az egyes nemzeti jogok különböző csődhitelezői osztályokat állítottak fel, a német birodalmi csődtörvény, pl. öt osztályt ismert, a magyar hármat, ez utóbbit ismertetem részletesen.
Az első osztályba az alábbi követelések hitelezői tartoztak:
- az adósnak azok az alkalmazottai, akiknek munkaviszonya akár az adós háztartásában, akár üzletében állandó volt, jogosultak voltak a csőd megnyitását közvetlenül megelőző egy évre járó hátralékos munkabérükre, illetve a törvényes felmondási időre járó fizetésükre akkor is, ha munkaviszonyuk a csődnyitás idején már nem állt fenn vagy a tömeggondnok munkaviszonyukat nem tartotta fenn. Amennyiben a tömeggondnok a munkaviszonyt fenntartotta, akkor fizetésük és a felmondási időre járó munkabérük már tömegtartozásnak minősült;
- ha az adós a csődnyitás előtt meghalt, akkor esetleges gyógyítási és temetési költségei ebbe az osztályba tartoztak, amennyiben ezek kifizetésére a csődnyitást megelőzően egy éven belül került sor;
- a csődnyitást megelőző 3 éven belüli elmaradt közterhek és illetékek ki nem elégített részei;
- általában a kiskorúak és gondnokoltak igényeinek kielégítése.
A csődhitelezők második és gyakorlatilag mindig legnépesebb osztályát képezték azok a hitelezők, akiknek követelése nem tartozott az első osztályba, ezek voltak az általános hitelezők és ez alól csak egy kivétel volt, nevezetesen az ún. harmadik hitelezői osztály, amely nem jelentett lényegében külön jogcímet. Az elhatárolódás a második és harmadik hitelezői osztály között lényegében abban áll, hogy azok a kamat, illetve járadékszerűen fizetett tartozások, amelyek a csődnyitást megelőzően három évnél korábban állottak már fenn, azok megtérítését a törvény utoljára hagyta, és ez volt az ún. harmadik osztály.

III. A legújabb jogfejlődés

1. Általános áttekintés
Az előző fejezetben röviden ismertetett csődjogi rendszer volt illetve van hatályban ma is a kontinens meghatározó országaiban. Teljesen új jogforrásról csak Németország vonatkozásában számolhatunk be, ahol 1999. január 1-jén lépett hatályba a fizetésképtelenségi törvény, bár mint látni fogjuk, ez az elnevezésében a csődjogot mint kifejezést nem tartalmazó törvény is jelentősen támaszkodik a klasszikus megoldásokra. Ugyanez az elv figyelhető meg kontinensünk nyugati felén.
A klasszikus csődjoggal szemben két irányból jelentkezett erőteljes kritikai hang, az egyik tulajdonképpen egyidős a törvények megszületésével, hiszen már akkor is több szerző erőteljesen kifogásolta az eljárások időigényességét, a másik a XX. század két olajár-robbanását követő gazdasági helyzet miatt alakult ki. Ez utóbbi esetben a jogalkotók (Ausztria, Franciaország, Olaszország) arra törekedtek, hogy az érdekviszonyokat az adós javára billentsék el, mivel a jóléti állam fenntartása múlott azon, hogy adottak ugyan veszteségesen működő cégek, amelyekre azonban nemzetgazdasági szempontból szükség van, s ezek nem tűnhetnek el "egyszerű" hitelezői kérelem nyomán a gazdasági élet színteréről. E miatt különböző eljárási formák előzetes beiktatásával próbálkoztak, amelynek eredményeképpen jött létre Franciaországban egy kettős - a közigazgatás szokatlanul erős befolyását tükröző - előzetes eljárás, míg Ausztriában ennek csak egy jóval egyszerűsített változata. A fő cél mindenhol az adós megmentése volt, amennyiben ez lehetséges és ennek eljárásjogi alapját egyrészt a csődön kívüli kényszeregyezségi forma - mely a XX. század elején honosodott meg az egyes nemzeti jogokban - másrészt a reorganizáció jelentette. Ez utóbbit a XIX. század végén "találták fel" az Amerikai Egyesült Államokban, amikor a nagy vasútépítések korában elegendő hazai tőke hiányában európai bankházakhoz is fordultak a társaságok. A dolog logikájából adódóan persze számos vasútépítő társaság csődbe ment, illetve eleve szélhámosokból állt és ennek a jelenségnek a leküzdésére találta ki az amerikai joggyakorlat a reorganizációt, persze még nem ezen a néven. Az eljárás lényege az volt, hogy az adós vagyonát zár alá vették, majd a legnagyobb hitelezőknek tulajdonba adták, ha ők hajlandók voltak egy meghatározott összeget az amerikai kishitelezők számára kifizetni. A hitelezők pedig most már tulajdonosi pozícióból ténylegesen vasútépítési tevékenységet végeztek, amelyre valóban volt reális gazdasági igény. Ezt az eljárást később nevezték el reorganizációnak és az amerikai kollégák olyan büszkék erre, hogy hatályos csődtörvényük egyik fejezete mind a mai napig "a vasútépítő társaságok reorganizációja" címet viseli.
Az előzetes eljárások rendszere nem hozta meg a várt sikert és ugyan az olajár-robbanások okozta sokkból a nyugati államok talpra álltak, de új veszélyek jelentkeztek a jóléti társadalom gazdasági forrásainak gyengülése következtében. Ausztriában és Németországban is az 1980-as években háztartások tízezrei mentek tönkre annak kapcsán, hogy a családfő elvesztette munkahelyét. Ennek egyenes következménye volt, hogy a csődjog "védőernyőjét" kiterjesztették a nem önálló gazdasági tevékenységet végző magánszemélyekre is, mégpedig egyértelműen azzal a céllal, hogy lehetőséget biztosítsanak számukra az egyéni végrehajtás alóli kibújásra. Ezt Ausztriában külön törvénnyel vezették be, ugyanakkor a már említett német törvény maga is tartalmazza.
Bár látszólag új módszerek jelennek meg a kontinentális csődjogokban, de ezek tulajdonképpen mégsem előzmény nélküliek, mivel Angliában, de főleg az USA-ban már jelentős múltra tekintenek vissza. Érdekes módon a csődjog az a terület, ahol az angolszász és a kontinentális jog konvergálása erőteljesen megfigyelhető.
Az alábbiakban röviden bemutatásra kerül e két - a kontinentális jogokban eleddig ismeretlen - eljárási forma.

2. Fogyasztóvédelem
A német törvény (a továbbiakban: InsO) együtt tárgyalja kilencedik fejezetében a fogyasztókra és az ún. csekély mértékű gazdasági tevékenységet folytatókra vonatkozó külön rendelkezéseket (304-310. §). A csekély mértékű gazdasági tevékenység fogalmi meghatározásánál a törvény lényegében megismétli a német kereskedelmi törvénykönyv meghatározását. Az eljárás igyekszik elkerülni a bíróságok túlzott igénybevételét, ezért ösztönzi a feleket a bíróságon kívüli egyezségek megkötésére. Nagyon egyszerű, ám szellemes eljárási fordulattal tudja ezt elérni, amikor az eljárás megindításának előfeltételéül azt szabja, hogy az adósnak igazolnia kell, hogy hat hónapon belül sikertelen egyezségi kísérlet történt közötte és hitelezői között. A kérelem benyújtásával az adósnak nyilatkoznia kell arról, hogy kér-e fennmaradó adósságai alól felmentést vagy sem. Emellett az adósnak csatolnia kell vagyon- és jövedelemkimutatását, hitelezői jegyzékét, a vele szemben támasztott követeléseket és ezek valódiságát. Az eljárás célja, hogy az adóst az ún. adósságrendezési terv elkészítésére sarkallja, amit tulajdonképpen törvényi megkötés nélkül készíthet el, csupán két kógens előírás szerepel a terv érvényességéhez, az egyik, hogy nem hagyhatja a terv figyelmen kívül a hitelezői érdekeket, amit azonban az adós vagyoni, jövedelmi és családi viszonyain keresztül kell szemlélni, a másik viszont, hogy a tervnek mindenképpen tartalmaznia kell, hogy elfogadása esetén milyen hatása lesz a kezesi, zálogjogi, ill. egyéb biztosítékkal rendelkező hitelezőkre.
A hitelezőknek nyilatkozniuk kell egy hónap alatt a tervre, amely határidő annyiban jogvesztő, hogy aki nem nyilatkozik, azt úgy kell tekinteni, mintha elfogadta volna az adós rendezési tervét.
A terv akkor számít elfogadottnak, ha egyik hitelező sem emel kifogást ellene, avagy - és itt jön be a jól ismert kényszeregyezségi elem -,
a bíróság a hitelező hozzájárulását pótolta, amelyet akkor tehet meg, ha a hitelezők számszerű többsége, akik a követelések több mint a felével rendelkeznek, a tervet elfogadták. A terv elfogadása azt jelenti, hogy az előzetes csődnyitás iránti kérelmeket, valamint a maradék adósság alóli mentesítési kérelmeket visszavontnak kell tekinteni, s így az elfogadott tervnek a perbeli egyezséggel azonos hatálya van, vagyis végrehajtható. Említést érdemel még az az adósvédő rendelkezés, hogy a hitelezők ebben az eljárásban költségeik megtérítését nem követelhetik az adóstól.
Az osztrák jog a fogyasztóvédelmi szabályokat két fogalom alá vonja, a csőd- és adósságrendezési eljárás, valamint a fizetési terv. Az első esetben ez alapvetően a csődeljárás magánszemélyekre való adaptálásáról, míg a második esetben a kényszeregyezségi eljárás ugyancsak magánszemélyekre való adaptálásáról van szó. Az adósságrendezési eljárásban az általános szabályoktól való eltérések a fogyasztóvédelmi szabályokat erősítik. A bíróság ugyanis a tömeg hiányára való hivatkozással nem utasíthatja el az eljárás megnyitása iránti kérelmét, hogyha az adós kérelme mellékleteként pontos vagyonleltárt bocsát a bíróság rendelkezésére, valamint mellékel egy ún. elfogadható fizetési tervet.
Az eljárás során az adós végig megtartja kezelési és rendelkezési jogát, csődgondnok kirendelésére csak rendkívül esetben kerül sor, amely alatt az osztrák jog azt érti, hogyha az adós vagyoni viszonyai áttekinthetetlenek és emiatt hitelezői érdekéből erre szükség van. Lényeges azonban, hogy az adós megmaradt kezelési és rendelkezési joga nem teljes, amennyiben a csődtömeghez tartozó vagyontárgyakat el óhajtja idegeníteni, akkor ehhez a csődbíróság külön engedélyére van szükség, illetve a rendszeres bevételei ugyancsak automatikusan a csődtömeget gyarapítják.
A fizetési terv elkészítésének idejére nincs időbeli korlát, ezért az adós azt az eljárás folyamán bármikor előterjesztheti. Tartalmát illetően a legfontosabb szabály, hogy a fizetési tervnek minimum olyan összeget kell a hitelezők közötti felosztásra rendelnie, amely megfelel az elkövetkező öt év várható bevételeinek. A fizetési határidő (vagyis az adósnak nyújtott türelmi idő) maximálisan 7 év lehet. A törvény pontosan megszabja, hogy mikor nem terjeszthető elő a fizetési terv. A tervet a bíróság a kényszeregyezség szabályai szerint hagyja jóvá. Amennyiben az adós a bíróság által külön megadott határidőn belül - ez maximum 3 év lehet - a tömegköveteléseket nem elégíti ki, a fizetési terv hatályát veszti.

3. Mentesítés
Az InsO nyolcadik részében találhatjuk meg az alapeljárásban kielégítetlenül maradt követelések szabályait.
A mentesítés megadhatóságát viszont a német jogalkotó szigorú feltételek meglétéhez köti. Alapvető és tulajdonképpen természetes a személyi korlát, ami azt jelenti, hogy csak és kizárólag olyan adós részesíthető mentesítésben, aki a korábban lefolytatott csődeljárásban nem volt képes kötelezettségeit teljesíteni, vagyis a természetes személy elleni mentesítést mindig meg kell hogy előzze egy eredménytelen csődeljárás. A mentesítést, csak az adós kérelmére lehet lefolytatni.
A másik lényeges feltétel, hogy az adósnak kérelmében ki kell jelentenie, hogy 7 éves időszakra lemond tág értelemben vett munkaköréből származó jövedelméről a bizalmi személy javára. A következő nagyon lényeges feltétel lényegében egy negatív feltételcsoport, amely úgy foglalható össze, hogy az adós korábbi időszakban végig tisztességes üzleti magatartást tanúsított.
A bizalmi személy az adós számára befolyt jövedelmeket osztja szét a hitelezők között, méghozzá oly módon, hogy a mentesítés első - negyedik - évében a befolyó teljes összeget, az ötödik évben 10, a hatodikban 15, a hetedikben 20% megmarad az adósnak.
Az adós a mentesítés időtartama alatt köteles kereső tevékenységet folytatni (ha önhibáján kívül kerül keresőképtelen állapotba, köteles igazolni, hogy mindent megtesz azért, hogy munkát kapjon), ha öröklés jogcímén bevételhez jut, annak 50%-át bizalmi személynek kell átadni, valamint vagyontárgyairól és jövedelmeiről a bizalmi személy felszólítására hitelt érdemlően beszámolni tartozik.
A mentesítés tulajdonképpeni joghatálya az - amint elnevezéséből is adódik -, hogy az adós összes adóssága terhétől megszabadul. A mentesítés valamennyi hitelezővel szemben hatályos. Ezt széles értelemben kell felfognunk, tehát a követelését be sem jelentett hitelezővel szemben is joghatállyal bír. Lényeges viszont, hogy a mentesítés személyi hatálya csak és kizárólag az adósra terjed ki, az adóstársakra vagy kezesekre nem, ezekkel szemben tehát a hitelezők érvényesíthetik jogaikat. A mentesítés jogi természetéből adódóan annak visszavonására, vagyis hatályon kívül helyezésére csak rendkívüli esetben kerülhet sor és akkor is csak akkor, ha a döntés előtt a bíróság mind az adóst, mind pedig a bizalmi személyt meghallgatta. Ugyanakkor visszavonási döntés esetén azonnali gyorsított fellebbezési lehetősége van mind a visszavonást kérelmező hitelezőnek, mind pedig az adósnak. Ugyanakkor lényeges szabály, hogy a mentesítés visszavonására a jogerős határozat hozatalától számított egy évben belül kerülhet csak sor. Az egyéves időtartam jogi természetét tekintve, tehát jogvesztő a hitelezők vonatkozásában.
Az osztrák jog lényegében megegyezik a német jogi szabályozással, az egyetlen jelentős eltérés, hogy a mentesítés visszavonására nem egy, hanem két éven belül kerülhet sor.

IV. AZ USA CSŐDJOGI SZABÁLYOZÁSÁNAK ÁTTEKINTÉSE
Az USA csődjogi szabályozása ismertetésének viszonylagos részletességét az indokolja, hogy a téma eddig még kevésbé feldolgozottnak számít a magyar jogirodalomban, valamint az is, hogy egyre erőteljesebb az USA csődjogának befolyása a kontinentális csődjog fejlődésére.

1. Általános áttekintés
Az Amerikai Egyesült Államok Szövetségi Alkotmánya pontosan meghatározza azokat az ügyeket, amelyekben egyedül és kizárólag a szövetségi törvényhozó testület hivatott törvényeket alkotni. Az Alkotmány I. fejezetének 4. paragrafusa szerint a csődjoggal és fizetésképtelenséggel kapcsolatos ügyekben a szövetségi törvényhozás illetékes a jogszabályalkotásra.
- Az első csődjoggal kapcsolatos szabályozást a szövetségi kongresszus 1806-ban hozta meg, az első átfogó csődtörvény 1898-ban született meg. Az 1898. évi csődtörvény 1978-ig volt hatályos, amikor a Kongresszus átfogó reformot hajtott végre. Ez a jelenleg is hatályos csődtörvény azóta, még egy alkalommal, 1984-ben került jelentősebb módosításra, főleg az eljárási szabályokkal kapcsolatban.
A törvény nyolc fejezetre oszlik. Az 1. fejezet definíciókat, általános eljárási maghatározásokat és az egyes fejezetekben írtak alkalmazhatóságát tartalmazza.
Az egyik legfontosabb a "claim", azaz követelés, melynek meghatározása szerint a követelés minden fizetés iránti igény, függetlenül attól, hogy azt bírósági ítélet megállapította vagy sem, összege pontosan meghatározható, vagy még változhat, határozott, feltételes vagy feltétel nélküli, lejárt vagy még csak a jövőben esedékes, vitatott vagy elismert, zálogjoggal biztosított vagy fedezetlen, illetve minden olyan jog, amely egy szerződés megszegésével kapcsolatos, feltéve, hogy a szerződésszegés anyagi következményekkel jár, függetlenül attól, hogy ezt a jogot bírósági ítélet megállapította vagy sem, határozott, vagy feltételtől függő, lejárt, vagy a jövőben esedékes, vitatott vagy elismert, biztosított vagy fedezetlen.
A "corporation", azaz vállalat a korlátolt felelősségű társaság kivételével valamennyi társasági forma szerint működő cég, így egyebek között az egyszerű társulás, a közös vállalat, a részvénytársaság és a tröszt.
A "family farmer", azaz családi mezőgazda olyan mezőgazdasági tevékenységgel foglalkozó személy vagy személy és annak házastársa, akiknek az összes adóssága nem haladja meg a 1 500 000 USD-t és amely adósságnak legalább a 80%-a a mezőgazdasági tevékenységből származik, illetve azzal kapcsolatosan keletkezett.
"Insolvent", azaz fizetésképtelen az az adós, akinek tartozási összege meghaladja az összes vagyonának az értékét.
A 105. szakasz egy általános, és a csődbíróság illetékességét igen tágan meghatározó klauzula. Ez a szakasz jogosítja fel a csődbírót arra, hogy az előtte indított és folyamatban lévő ügyben bármilyen rendelkezést vagy ítéletet hozzon, illetve a megfelelő lépéseket akár az adós vagy az adós vagyonának, akár a hitelezők és azok érdekének védelmében megtegye.
A 109. szakasz határozza meg, hogy a törvény egyes fejezeteiben ki lehet adós. Általánosságban csak olyan személy lehet adós, aki az Egyesült Államokban él, vagy ott állandó lakóhellyel rendelkezik, továbbá olyan vállalkozás lehet adós, amely tevékenységét az Egyesült Államokban végzi, vagy ott vagyontárggyal rendelkezik, valamint az államigazgatási egységek.
A 7. fejezet alapján nem lehet felszámolási eljárást indítani vasúttársaság, hazai és külföldi biztosítótársaság, bank, takarékpénztár és ezek különböző társulásai ellen. Minden más személy egyéni vagy társas vállalkozás ellen lehet felszámolási eljárást indítani, illetve annak megindítását az adós is kezdeményezheti maga ellen. A 9. fejezet alapján csak az államigazgatás helyi egységei (községi, városi, megyei önkormányzatok) kezdeményezhetnek maguk ellen eljárást, azaz a hitelezők nem kezdeményezhetik a helyhatóságok elleni csődeljárást.
A 11. fejezet alapján indított eljárásokban ugyanazok lehetnek adósok, akik a 7. fejezet alapján is lehetnek.
A 12. fejezet szerinti eljárásban a családi mezőgazdák, míg a 13. fejezet alatti eljárásban az olyan rendszeres jövedelemmel rendelkező egyének lehetnek adósok, akiknek a fedezetlen tartozása a 100 000 USD, míg a zálogjoggal biztosított adóssága a 350 000 USD-t nem haladja meg.
A 9. és 12. fejezet kivételével a hitelezők is kezdeményezhetik az adós elleni felszámolási vagy reorganizációs eljárás megindítását. Amennyiben a hitelezők száma tizenkettőnél kevesebb, úgy egy hitelező is elegendő az eljárás megindításához.
Amennyiben a hitelezők száma a tizenkettőt meghaladja, akkor legalább három olyan hitelezőnek az együttes fellépése szüksége, akiknek az adóssal szembeni követelésének együttes összege minimum 5000 USD.
A törvény legfontosabb része a harmadik, a csődeljárás lebonyolításával foglalkozó fejezet.
A 362. szakasz az "automatic stay", azaz azonnali megállítás, miszerint a csődeljárás megindítása azt eredményezi, hogy az adós ellen folyamatban lévő valamennyi egyéb jogi eljárás a csődeljárás megindításával egyidejűleg automatikusan megáll, valamint, hogy ettől az időponttól kezdődően az adós ellen új eljárást sem lehet indítani, kivéve a csődbíróság olyan külön engedélyével, amely megengedi, hogy a megállapítást egy bizonyos ügy vonatkozásában ne alkalmazzák ("lift the stay", azaz mentesítse a megállapítás alól). Ez azt eredményezi, hogy a csődeljárás tartama alatt a hitelezők nem tudnak az adós ellen eljárást indítani, illetve a már megindított ügyekben más bíróság a csődeljárás befejezése előtt nem hozhat ítéletet. Az automatikus megállítás a végrehajtási eljárásokra is vonatkozik, éppen az adós teljes csődvagyonának, azaz a csődeljárás megindításakor meglévő összes vagyonának a megóvása és a hitelezők számára való biztosítása érdekében. Ennek a rendelkezésnek az is a célja, hogy az adós lélegzetvételnyi időhöz ("breathing spell") jusson, addig, amíg a bíróság eldönti, hogy az adós érdemes-e arra, hogy a csődtörvény adott fejezete alapján védelmében részesüljön.
A 363. szakasz alapján a csődgondnok ("trustee") jogosult a csődvagyonhoz tartozó vagyontárgyakat akár tehermentesen is értékesíteni, a csődvagyon egyes tárgyait használni, azokat bérbeadni, vagy megterhelni és azokra kölcsönt felvenni, feltéve, hogy ezek bármelyike szükséges ahhoz, hogy az adós a csődeljárás alatt az üzleti tevékenységét tovább tudja folytatni. Erre rendszerint a 11. fejezet alapján indított reorganizációs eljárásban van szükség, ahol az adós és az adós tevékenységének megmentése a cél.
A 365. szakasz alapján a csődgondnok jogosult eldönteni, hogy az adós az általa a csődeljárás megindítását megelőzően megkötött, de még nem teljesített szerződéseket teljesítse, vagy azokat felbontsa. Ez egy igen fontos jogosultság, mivel ez biztosítja, hogy az adós további működéséhez nélkülözhetetlen szerződések, szállítási és egyéb szerződések, a megrendelések a csődeljárástól függetlenül is érvényben maradjanak, míg az adós számára elviselhetetlen terhet jelentő szerződések felbontásra kerüljenek. Az átvállalt szerződések esetében a csődgondnok feladata, hogy a szerződési feltételeknek, fizetéseknek stb. az adós maradéktalanul eleget tegyen, úgy a csődeljárás megindítását követően keletkező, mint az azt megelőzően már nem teljesített kötelezettségek vonatkozásában.
A törvény 5., a hitelezőkkel, az adóssal és a csődvagyonnal foglalkozó fejezete, egyebek között a hitelezők jogait állapítja meg és azt, hogy a hitelezők hogyan érvényesíthetik az adóssal és a csődvagyonnal szembeni követeléseiket. A törvény 7., 12., és 13. fejezete szerinti eljárásokban a hitelezőknek a csődeljárás megindításától számított 90 napon belül kell az adóssal szembeni követeléseiket bejelenteni. Ez a határidő jogvesztő. A 11. fejezet alapján indított eljárásokban a csődbíró állapítja meg a követelések benyújtására megállapított határidőt.
A törvény 507. szakasza az elsőbbségi követeléseket és azok kielégítési sorrendjét határozza meg, mely szerint elsőbbséget élveznek:
- a csődvagyon adminisztrálásával kapcsolatos költségek, a bérek és fizetések, de személyenként maximum 2000 USD-ig és legfeljebb az eljárás megindítását megelőző 90 napra visszamenőleg,
- a csődeljárás megindítása előtt és az eljárás megindítását követően nyújtott szolgáltatások ellenértéke,
- a csődvagyonnal kapcsolatos állami adótartozások legfeljebb három évre visszamenőleg,
- a csődgondnok, a vagyonfelügyelő és más eljárás során kirendelt szakértő díja és költségei.
A fejezet alapján a csődgondnok olyan speciális hatáskörrel rendelkezik, amelyeknek alapján bizonyos, a csődeljárás megkezdését megelőző jogügyleteket megtámadhat és érvényteleníthet. Így például a csődgondnok érvénytelenítheti az adós és annak egy hitelezője között a csődeljárás megindítását megelőző 90 napon belül létrejött olyan egyezséget, amelynek alapján az adós a tartozását a hitelezőnek azért fizette meg, mert az megfenyegette, hogy ellene eljárást fog indítani, vagy az ügyben ugyanezen időszakon belül a hitelező az adóssal szembeni követeléséhez végrehajtás útján jutott hozzá és az adós a teljesítéssel a többi hitelezőt hátrányos helyzetbe hozta. A csődgondnok jogosult arra is, hogy megtámadjon és érvényesítsen olyan, a csődeljárás megindítását megelőző egy éven belüli tranzakciókat, amelyek során az adós különböző ingó és ingatlan vagyontárgyait családtagjai, vagy barátai részére a piaci érték alatti értéken vagy ingyenesen ruházta át.

2. Az adós

2.1. Az adós kötelezettségei
Az USA csődjogában adósnak a csődeljárással kapcsolatos kötelezettségeit a törvény 521. szakasza határozza meg. Az adós elsődleges feladata, hogy az igazmondás törvényes következményei mellett, eskü alatt olyan listát állítson össze, amely tartalmazza az adós összes vagyonát és tartozásait, valamennyi hitelezőjének megnevezését, címét és a tartozás összegét, az adós pillanatnyi bevételeit és kiadásait és egy, az adós általános pénzügyi helyzetét bemutató leírást. Külön listát kell összeállítani az adós valamennyi ingó és ingatlan vagyonáról és minden olyanról, amiben az adós részérdekeltséggel rendelkezett a csődeljárás megindításakor. Az adós kötelessége, hogy a kijelölt csődgondnokkal az egész eljárás során együttműködjön és a csődgondnok részére minden olyan dokumentumot átadjon, ami a csődgondnoknak a feladata ellátásához szükséges. Amennyiben az adós ezen kötelezettségeinek nem, vagy nem megfelelően tesz eleget, úgy az azt eredményezheti, hogy a bíróság elutasítja az adós kérelmét.

2.2. Az adós jogosultságai
A törvény 7. fejezetében szabályozott felszámolási eljárásnak két célja van.
Az egyik cél, hogy segítse az adóst abban, hogy adósságok nélküli, "új" életet tudjon kezdeni, mivel az eljárás eredményeképpen az adós bizonyos tartozásai elengedésre kerülnek, az eljárást lezáró ítélet pedig megtiltja a hitelezőknek, hogy a felszámolási eljárás során megtárgyalt követeléseik vonatkozásában az adós ellen bármilyen további lépést tegyenek. Adósság elengedésében csak egyének (magánszemélyek) részesülhetnek.
A másik cél, hogy az eljárás során, a kivételt képező vagyontárgyaktól eltekintve, az adós valamennyi ingó és ingatlan vagyona felszámolásra kerüljön, azaz a felszámoló az adós valamennyi vagyontárgyát értékesítse és az értékesítés során befolyt összeget a hitelezők között felossza.
Igen ritka, hogy az első és a második cél együttesen és hiánytalanul megvalósul. Az első azért nem, mert vannak olyan adósságok, amelyek elengedését a törvény nem teszi lehetővé, ilyen például az adós állami adótartozása, tartásdíjfizetési kötelezettsége, vagy az adós tanulmányai folytatásához felvett tanulmányi kölcsön. Ezek mellett ugyancsak meg kell fizetni a felszámolási eljárás során a bíróság által megállapított egyéb tartozásokat. Ezektől az adós semmiképpen sem tud megszabadulni. A hitelezők ugyancsak nem feltétlenül járnak jól egy felszámolási eljárásban. Különösen akkor nem, amikor az adós egy üzleti tevékenységet nem folytató magánszemély, hiszen ilyen esetben az adós tartozásainak jelentős része elengedésre kerül. A statisztikai kimutatások szerint a 7. fejezet alapján indított felszámolási eljárások közel 9%-át felszámolható vagyonnal nem rendelkező magánszemélyek kezdeményezik. Nem tartozik a felszámolható vagyon körébe az adós otthona, amelynek meghatározása államonként változik. Florida államban például a magánszemély otthona, annak értékétől függetlenül mindig kivétel. Mindössze olyan korlátozás van, hogy az otthont körülvevő földterület városban a fél holdat (kb. 2000 m2) és vidéken a 160 holdat (kb. 320 000 m2) nem haladja meg. Más államokban az otthon (lakás, ház), csak bizonyos értékhatárig kivétel, egyebek között ezért is szokták Floridát az adósok paradicsomának nevezni. A felszámolható vagyon köréből, bizonyos összeghatárokig további kivétel az adós foglalkozásának űzéséhez szükséges felszerelés és berendezés, gépjármű, lakberendezés, ruházat, háztartási felszerelések és berendezések, valamint családi ékszerek. Amennyiben ez után még marad felszámolható vagyon, úgy az elsősorban a biztosítékkal rendelkező hitelezők között kerül felosztásra, míg a "közönséges" hitelezők számára az egyetlen lehetőség, hogy kielégítetlen követelésüket véglegesen leírják.

3. A helyhatóságok csődeljárása
Az Amerikai Egyesült Államokban a megyei, városi és községi helyhatóságok önállóan gazdálkodó jogi egységek, amelyek bevételekkel és kiadásokkal rendelkeznek. Amennyiben a kiadásaik fedezésére az adó és egyéb bevételek nem elegendőek, akkor lehetőségük van arra, hogy a bankoktól kölcsönt vegyenek fel. Éppen ezért a törvény alapján lehetőségük van arra, hogy amennyiben a bevételek nem fedezik a felvett kölcsönt és kamatainak visszafizetéséhez szükséges összeget, akkor az adósságaik elrendezése és bizonyos adósságok esetleges elengedése érdekében önkéntes csődeljárást indíthatnak maguk ellen. A csődtörvény ezen fejezete alapján kevés eljárást indítanak. Számtalan példa volt azonban már arra, hogy egy helyhatóság a csődtörvény ezen fejezetét használta arra, hogy hitelezőjét egy csődeljárás kezdeményezésével megfenyegetve további kölcsönökhöz jutott. Ezek közül a legismertebb példa volt, amikor New York városa fenyegette meg hitelezőit azzal, hogy amennyiben azok nem folyósítanak további kölcsönt, úgy csődeljárást fog maga ellen indítani.

4. Reorganizáció
Az Egyesült Államok valamennyi csődtörvénye annak az elvnek az alapján született, hogy előnyösebb egy bajba került üzleti vállalkozást megmenteni, azaz rehabilitálni vagy reorganizálni, mint felszámolni, azaz likvidálni.
Ez az elv még akkor is érvényes volt, amikor egy vállalkozás már nem tudta az adósságait kifizetni és azért lett fizetésképtelen, mivel az összes tartozása meghaladta a vállalkozás vagyonának értékét. A törvény 11. fejezete az ilyen helyzeteket van hivatva orvosolni. A jelenleg hatályos csődtörvény szerint az e fejezet nyújtotta védelmet nem csak jogi személyek és társas vállalkozások, hanem egyének is igénybe vehetik. Ezért elég gyakran előfordul, hogy ennek alapján, hitelezőikkel szemben orvosok vagy ügyvédek kérnek a bíróságtól védelmet főleg olyan esetekben, amikor jelentős összegeket spekulációs üzletekbe fektetnek és a felvett hitelek biztosítékául személyes vagyontárgyaikat terhelik meg.

4.1. Csődnyitás
A törvény 11. fejezete alapján vagy az adós indíthat maga ellen öncsődeljárást, vagy az adós hitelezői kérhetik a bíróságtól az adós ellen a csődeljárás megindítását, feltéve, hogy az adósnak legalább három hitelezője van, akiknek az adós együttesen legalább 5000 USD-ral tartozik. Ha az adós hitelezőinek a száma kevesebb, mint tizenkettő, akkor egy hitelező is elegendő az adós elleni csődeljárás megindításához. A csődeljárás megindításának a dátuma igen fontos, mert az azonnali megállítás attól a pillanattól kezdődik, amikor a csődeljárást kezdeményező dokumentumot a bírósághoz beadják. Különösen magánszemélyek által, vagy ellenük kezdeményezett eljárásban gyakran előfordul, hogy az adós a személygépkocsiját részletfizetésre vette, azaz az adásvételt finanszírozó banknak havi törlesztő részleteket kell fizetnie. Az adásvételi szerződés vonatkozó szerződéses rendelkezései szerint egy törlesztő részlet elmulasztása esetén, mivel a banknak a gépkocsira a még hátralévő részletek erejéig zálogjoga van, a bank jogosult az autót lefoglalni. A csődeljárás kezdeményezése után azonban a bank ezzel a jogával már nem élhet. Amennyiben a bank a csődeljárás megindítása előtt már lefoglalta a gépkocsit, úgy azt a csődeljárás megindítását követően az adósnak vissza kell szolgáltatnia. A gépkocsi ismételt lefoglalására csak akkor lesz jogosult, ha azt a bíróságtól külön kérelmezi és a bíróság a kérelmet kedvező elbírálásban részesíti és engedélyezi, hogy a bank az adós gépkocsiját lefoglalja. Az eljárás kezdeményezésével egyidejűleg az adósnak a bírósághoz be kell adnia egy, az összes hitelezőjét és valamennyi adósságát nagyságrend szerint tartalmazó listát. Egy formanyomtatványon az adósnak a múltbeli ténykedéseire és üzleti tevékenységére vonatkozó adatokról kell részletes információt szolgáltatni. Ha az adós az eljárás alatt is folytatja üzleti tevékenységét, akkor azt egy, az Igazságügyi Minisztérium által kinevezett vagyongondnok felügyelete alatt végezheti, akinek havonta jelentést kell készítenie üzleti vállalkozásának az állásáról, nevezetesen arról, hogy a vállalkozás továbbra is veszteséges-e, vagy pozitív változás van az üzletmenetben, valamint, hogy mutatkoznak-e olyan jelek, amelyekről arra lehet következtetni, hogy a vállalkozás rehabilitálható és nyereségessé tehető.

4.2. A hitelezők és jogaik
A rehabilitációs eljárás azon az alapon nyugszik, hogy a hitelezőknek joguk van arra, hogy a bíróság és egy vagyongondnok felügyelete mellett a csődtömeget és az adós vagyoni helyzetének és gazdálkodásának alakulását közvetlenül ellenőrizzék. A 11. fejezet alatti eljárásokban a legnagyobb követeléssel rendelkező hitelezőknek joguk van arra, hogy egy bizottságot szervezzenek. A hitelezői bizottságnak rendszerint hét tagja van. A bizottságnak joga van ügyvédet, könyvelőket és pénzügyi szakértőket alkalmazni. Ezeknek a tanácsadó szakértőknek a honoráriuma a csődeljárás adminisztratív költségei közé tartozik, amit az adósnak kell fizetnie. A csődvagyon megőrzésével kapcsolatos adminisztrációs költségek, mint azt már említettük, elsőbbségi követelésnek számítanak, amit előbb kell kielégíteni, mint a reorganizációs tervben szereplő fizetési kötelezettségeket.
A hitelezői bizottságnak joga van arra, hogy az adóst eskü alatt meghallgattassa, megvizsgálja az adós könyveit és ha bármi jel arra mutat, hogy az adós nem viselkedik becsületesen, könyvei nincsenek rendben, illetve eltitkolja vagy megpróbálja a vagyonát kivonni, akkor a csődbíró felé egy olyan javaslatot terjesszen, amennyiben kéri, hogy az adóst fosszák meg attól a jogától, hogy az üzleti tevékenységét továbbra is maga irányítsa és javasolják, hogy tevékenységének a vezetését egy vagyongondnok vegye át.

4.3. Az egyezség

Az egyezségi eljárás
A reorganizációs eljárás megindításától számított 120 napon belül a tevékenységgel és a hitelezők kielégítésével kapcsolatos egyezségre vonatkozóan egy tervet kell a bírósághoz benyújtani. Ez alatt a 120 nap alatt csak az adós jogosult egy ilyen terv benyújtására. Amennyiben az adós a tervet benyújtotta, akkor még további 60 nap áll a rendelkezésére ahhoz, hogy a terv jóváhagyásához szükséges szavazatokat a hitelezőktől megszerezze. Amennyiben a 120 nap alatt az adós nem nyújt be tervet, vagy a benyújtást követő 60 nap alatt nem sikerül megszereznie a hitelezők jóváhagyását, akkor ezen időt követően bármelyik hitelező jogosulttá válik arra, hogy az adós rehabilitációjára vonatkozó tervet készítsen és azt jóváhagyásra a bírósághoz benyújtsa. Előfordult, hogy egy rehabilitációs eljárás során kettő vagy három egyezségi terv is készül és a bírósághoz benyújtásra kerül.

Az egyezségi terv
Az egyezségi tervnek az adós rehabilitációja vagy felszámolása a célja. A egyezségi tervnek minimálisan a következőket kell tartalmaznia:
- a terv jóváhagyását követően kik lesznek az adós vállalatának igazgatói és egyéb vezető tisztségviselői;
- a különböző követelések különböző osztályokba sorolását;
- az ugyanolyan jellegű követelések ugyanabba az osztályba való sorolását.
A biztosítékkal, jelzáloggal rendelkező hitelezőket például más osztályba kell sorolni, mint a biztosítékkal nem rendelkező hitelezőket.
Az egyezségi terven belüli osztályba sorolásnak azért van jelentősége, mert a bíróság csak akkor fogja a tervet jóváhagyni, ha az azonos osztályba sorolt hitelezők 51%-a és az összes hitelező legalább 2/3-a a terv elfogadása mellett dönt. Az egyezségi tervnek azt is meg kell határoznia, hogy a különböző osztályokban lévő hitelezők milyen arányban, milyen feltételekkel és mikor kapnak kielégítést. Az azonos osztályban lévő hitelezőket azonosan kell kezelni. A tervnek azt is részletesen tartalmaznia kell, hogy honnan lesz fedezet a hitelezői igények kielégítésére. A speciális, elsőbbségi megítélésben részesülő hitelezőket, illetve az ilyen hitelezői osztály tagjait még az egyezségi terv jóváhagyására összehívott tárgyalást megelőzően készpénzben ki kell elégíteni, kivéve, ha a hitelező nem járul hozzá, hogy a követelését az adós részletekben fizesse ki. Ilyen követelés lehet az adós alkalmazottainak bérkövetelése, a különböző adófizetési kötelezettségek és az eljárás valamint a csődvagyon értékének megtartásával kapcsolatos költségek. Amennyiben az adós részletekben kívánja például az állammal szembeni adótartozását megfizetni, úgy azután kamatot is kell fizetnie és a részletfizetési kedvezmény legfeljebb hat évre terjedhet.
Amennyiben a bírósági jóváhagyásra benyújtott egyezségi tervet valamelyik hitelezői osztály nem fogadja el, úgy annak ún. erőszakos jóváhagyására is lehetőség van, feltéve, hogy az adós bizonyítani tudja, hogy a terv alapján a hitelezők legalább olyan kielégítést kapnak, mint amit akkor kaptak volna, ha az adós a törvény 7. fejezete alapján tevékenységét felszámolta volna. Amennyiben a terv elfogadásra kerül, akkor azt a bíróság jóváhagyja. Ez azt is jelenti, hogy az egyezségi tervben foglaltakon kívül a hitelezőknek semmilyen további követelésük az adóssal szemben nem lehet és az adós ellen peres eljárást is csak akkor kezdeményezhetnek, ha az adós az egyezségi tervben foglalt fizetési kötelezettségeit megszegi.

5. A mezőgazdasággal életvitel-szerűen foglalkozó személyek és családtagjainak fizetésképtelensége
A hetvenes évek alatt az amerikai mezőgazdaság egy soha nem látott fellendülést élt meg, a felvásárlói árak folyamatosan növekedtek és a mezőgazdasági termeléssel foglalkozók a megnövekedett igények kielégítésére és a saját kapacitásuk növelésére, valamint a gépesítés fokozására folyamatosan hiteleket vettek fel. A nyolcvanas évek elején aztán a helyzet gyökeresen megváltozott - a mezőgazdaság krízishelyzetbe került és a csökkenő felvásárlói árak mellett a farmereknek arra sem maradt pénzük, hogy a korábban részletre vásárolt gépek és berendezések havi törlesztését, valamint a földterületre felvett kölcsönök részleteit a bankok felé ki tudják fizetni. Természetesen ezeknek a hiteleknek a többsége zálogjoggal volt biztosítva, azaz a bank jogosult volt arra, hogy közvetlenül végrehajtási eljárást indítson a mezőgazdák ellen, amelynek során a föld és a megvásárolt eszközök és berendezések nyilvános árverésen kerültek eladásra. A válság elsősorban az Egyesült Államok közép-nyugati államait sújtotta. Ezen államok szenátorainak mindig is nagy befolyásuk volt a törvényhozásban. Ezzel a befolyással és a közép-nyugat hagyományos mezőgazdasági tevékenységének megmentése iránti lobbizással sikerült elérniük, hogy az 1978. évi csődtörvény 1984-ben módosításra került és a családi mezőgazdák védelmében megszületett a törvény 12. fejezete. Eredetileg e fejezet csak 1993-ig maradt volna hatályban, azonban a kongresszus ezt a felülvizsgálta és a szabályozást hatályban tartotta.

5.1. Az adós
A törvény 12. fejezete alapján az a mezőgazdasági tevékenységgel életvitelszerűen foglalkozó egyén és házastársa akkor részesülhet véde-lemben, ha, a jövedelmének legalább az 50%-a és az 1,5 millió USD-t
meg nem haladó adósságának legalább 80%-a mezőgazdasági tevékenységből származik. Társasági formában működő mezőgazdasági üzemek is részesülhetnek a törvény nyújtotta védelemben akkor, ha a társaság alaptőkéjének legalább 50%-a egy család tulajdonában van és a társaság részvényei nincsenek nyilvános forgalomban. Ezen fejezet alapján csak ön-csődeljárás indítható, azaz a hitelezők nem tudnak a családi mezőgazda ellen csődeljárást kezdeményezni.

5.2. A csődvagyon adminisztrációja
A 12. fejezet alapján indított eljárásban a kérelem beadásával egyidejűleg beáll az azonnali megállítás hatálya. Ez itt is azt jelenti, hogy az adós ellen semmiféle peres eljárás nem indítható vagy folytatható, és a bankok sem tudják a zálogjoggal biztosított követeléseiket érvényesíteni. Az azonnali megállítás még a kezességvállalókat is védi, kivéve, ha a kezességvállaló is részesedett az adós által felvett hitelből. A csődvagyon itt a hivatalosan kijelölt vagyongondnok felügyelete alatt van, aki azonban jogosult arra, hogy ezt a feladatát egy magángondnoknak, rendszerint egy ügyvédnek átadja. A kinevezett vagyongondnoknak el kell számolnia a rábízott vagyonnal, meg kell győződnie arról, hogy az adós a kötelezettségeit rendszeresen teljesíti, nyomon kell követni az adós tevékenységét, meg kell vizsgálnia az adós ellen beadott követeléseket és meg kell győződnie azok helyességéről, az eljárás befejezésekor pedig a bíróság részére végelszámolást kell készítenie. A vagyongondnoknak joga van az adós által a bírósághoz benyújtott reorganizációs tervet ellenezni, mivel annak elfogadása után a vagyongondnok is felelős a tervben foglaltak megvalósításáért. A vagyongondnokot tevékenységéért az adós által a terv alapján a hitelezőknek fizetendő összeg 10%-a, de legfeljebb 105 000 USD illeti meg. A 11. fejezethez hasonlóan az adós a csődeljárás tartama alatt is jogosult arra, hogy üzleti tevékenységét irányítsa, kivéve, ha a vagyongondnok vagy egy hitelező bizonyítani tudja, hogy a mezőgazda hamisan kezeli ügyeit, vagy képtelen az ügyeinek a gondos vitelére. Ilyenkor a vagyongondnok vagy a hitelező(k) kérelmére a mezőgazda tevékenységének irányítását a bíróság egy erre a célra külön kinevezett személy felügyelete alá helyezi. A 12. fejezet rendelkezései szerint a csődvagyon nem csak abból áll, ami az adós vagyonába a csődeljárás megindításakor tartozott, hanem abból is, ami az adós vagyonába az eljárás megindítását követően került.

5.3. Az eljárás megszüntetése
A törvény 12. fejezete alapján indított eljárásból a mezőgazda átválthat a törvény 7. fejezete szerinti eljárásba. A hitelezők akkor is jogosultak az eljárás megszüntetését kérni, ha az adós késlelteti az eljárást, az ügyeit hanyagul kezeli és ezzel a hitelezőknek kárt okoz, ha az eljárás kezdetétől számított 90 napon belül nem nyújt be egy egyezségi tervet jóváhagyásra, vagy ha az elfogadott tervben írtaknak megfelelően nem kezdi meg tartozásainak törlesztését. A bíróság saját hatáskörében elutasítja a tervet, ha úgy ítéli meg, hogy az adós nem lesz képes a tervben foglaltak megvalósítására.

5.4. Az egyezség

Az egyezségi terv tartalma
A tervnek részletesen tartalmaznia kell, hogy az adós hogyan adja át a gondnok részére azokat az összegeket, amik ahhoz szükségesek, hogy a gondnok a tervben vállalt fizetési kötelezettségeket teljesíteni tudja, mikor adja át a gondnok részére azt az összeget, ami az eljárás költségeinek a kiegyenlítéséhez szükséges, hogyan történik az elsőbbséget élvező hitelezők kifizetése, valamint a különböző osztályokban lévő hitelezők követeléseinek a kielégítése. Az adósnak lehetősége van arra, hogy bizonyos hitelezőket külön osztályba soroljon, de csak akkor, ha ezzel nem az a célja, hogy bizonyos hitelezőket más hitelezők kárára előnyösebb elbírálásban részesítsen. A legnagyobb probléma annak a hitelezőnek a kielégítése, aki az adós földbirtokára jelzáloggal rendelkezik, mivel ennek a kölcsönnek a nem fizetése akár a földbirtok elvesztésével is járhat. Ebben az esetben az adós azt javasolhatja, hogy a tartozását kifizeti, de nem az alatt az idő alatt, mint ami az eredeti kölcsönszerződésben megállapításra került. Az adós az eljárásban jogosult arra, hogy elálljon azoktól a szerződésektől, amelyek teljesítése az adósra nézve rendkívül hátrányos. Például, ha az adós különböző olyan mezőgazdasági gépeket és berendezéseket bérelt, amelyekre már nincs szüksége, de a szerződés alapján a bérleti díjakat még változatlanul fizetnie kell, akkor az adós a bíróság engedélyével ezeket a bérleti szerződéseket felmondhatja. Javasolhatja, hogy a zálogjoggal terhelt ingatlant fizetés fejében a zálogjog jogosultjának átadja.
Az egyezségben foglaltakat az adósnak 3 év alatt kell teljesíteni. A bíróságnak lehetősége van arra, hogy az egyezségi terv teljesítésének határidejét 5 évre meghosszabbítsa.

Az egyezség jóváhagyása
A bíróság az egyezségi tervet akkor hagyja jóvá, ha az adós minden vonatkozó szabályzatot betart, az eljárással kapcsolatos költségeket és illetékeket a bíróságnak megfizeti, a benyújtott egyezségi tervet jóhiszeműen és őszintén készíti el, a terv szerint a hitelezői követelések legalább olyan módon kielégítésre kerülnek, mintha az adóst felszámolták volna és azok a hitelezők, akiknek az igénye zálogjoggal vagy egyéb fedezettel van biztosítva a terv alapján, a zálogjoggal biztosított teljes értéket megkapják. Az adós feladata, hogy az eljáró bíróságot mindezekről meggyőzze, mert ellenkező esetben a bíróság nem fogja a tervhez a hozzájárulását adni. A terv jóváhagyását követően a vagyongondnok feladata, hogy a tervben foglaltak teljesítését kivitelezze és például megkezdje a hitelezők követeléseinek a tervben foglaltak szerinti részletekben való kifizetését.

5.5. Az eljárás megszüntetése a végelszámolás elfogadását követően
Az adós által a tervben vállalt valamennyi fizetési kötelezettség teljesítését követően a vagyongondnok egy végelszámolást készít a bíróságnak. A végelszámolás elfogadását követően a bíróság az eljárást megszünteti és az eljárásból az adóst véglegesen elbocsátja. Ez azt jelenti, hogy a tervben vállaltak megfizetését követően az adós tartozásainak többi részét elengedték és a hitelezők semmilyen formában sem jogosultak ezeket a tartozásokat követelni. Amennyiben az adós a tervben vállaltakat nem teljesíti, akkor a hitelezők kérelmezhetik a bíróságtól az eljárás megszüntetését, ami azt is eredményezi, hogy a hitelezők számára minden út megnyílik a teljes követelésük behajtására.

6. Az állandó jövedelemmel rendelkezők fizetésképtelensége
A törvény 13. fejezete szerinti védelemben csak magánszemélyek részesülhetnek, azaz a fejezet alapján semmilyen társulási forma vagy vállalkozás nem kezdeményezhet eljárást. Az eljárás csak az adós kezdeményezésére indítható, azaz a hitelezők ezen fejezet alapján nem jogosultak az adós ellen az eljárás megindítását kezdeményezni. Magánszemélyek is csak abban az esetben indíthatnak eljárást, ha a zálogjoggal nem biztosított tartozásuk 100 000 USD-t, és a zálogjoggal biztosított tartozásuk a 350 000 USD-t nem haladja meg.

6.1. Az eljárás
Az eljárás megindítását célzó kérelem beadásától az adós természetesen élvezi az automatikus megállítás nyújtotta védelmet, amely védelem azokra is kiterjed, akik az adós által felvett kölcsön visszafizetését garantálták. Abban az esetben azonban, ha a kezes bármilyen formában részesedett az adós által felvett kölcsönből, vagy ha az adós által a kezességgel is biztosított kölcsön visszafizetésére tett javaslat alapján a hitelező nem kapná meg az adós által felvett teljes kölcsönt, akkor a hitelező a bíróságtól kérelmezheti, hogy az a kezest ne részesítse az automatikus megállítás védelmében és a hitelezők lehetősége legyen a kezes elleni peres eljárás megindítására. A bíróság ezt általában akkor engedélyezi, ha a hitelező bizonyítani tudja, hogy komoly kárt szenvedne akkor, ha bíróság nem engedélyezné a kezességvállaló elleni eljárás megindítását.

6.2. Az eljárás általános adminisztrációja
Az ügy adminisztrátora a bíróság által kijelölt csődgondnok. A csődgondnok feladatai egyebek között a következők:
- beszámolni, az eljárás során tudomására jutott valamennyi adatról és információról,
- meggyőződni arról, hogy az adós valamennyi, az adott fejezet alapján az őt terhelő kötelezettségének eleget tett,
- megvizsgálni és folyamatosan figyelemmel kísérni az adós tevékenységét,
- megvizsgálni a hitelezők által beadott igények jogosultságát és összegszerűségét,
- megadni a hitelezőknek az eljárás alakulásával kapcsolatos valamennyi információt,
- meggyőződni arról, hogy az adóst nem terhelik azok a követelések, amelyek teljesítése alól a bíróság mentesítette őt,
- az adós által a bírósághoz beadott és az adós mindennapi életviteléhez szükséges tételek ellenőrzése (lakbér, élelmiszer, ruházat, gyermekek oktatása, kulturális célok, gépkocsi és fenntartási költségek stb.) és az ezután fennmaradó összeg meghatározása,
- az adós által elkészített fizetési javaslat teljesítését követően a bíróság részére való végelszámolás elkészítése.

6.3. A csődvagyon tárgya és köre
Míg az ún. közönséges csődeljárásban vagy felszámolásban, amit a törvény 7. fejezet szabályoz, a csődvagyonba csak azok a vagyontárgyak tartoznak, amelyek az eljárás megindítását kérelmező okmánynak a bírósághoz való benyújtásakor az adós tulajdonát képezték, addig a 13. fejezet alapján indított eljárásban a csődvagyonhoz tartozik minden olyan vagyon és jövedelem, amely az eljárás megindítását követően került az adós vagyonába, hiszen éppen az adós folyamatos jövedelme a garanciája annak, hogy az adós az egyezségi tervben vállalt kötelezettségeinek eleget tudjon tenni.

6.4. Az eljárás megszüntetése
Az adós jogosult arra, hogy a 13. fejezet alapján indított eljárást átváltoztassa egy, a 7. fejezet szerinti eljárásra. Ugyanerre a hitelezők is jogosultak, ha bizonyítják, hogy az adós az eljárás során hanyagul viselkedik, nem fizeti meg az eljárási költségeket, határidőben nem terjeszt a bíróság elé egy visszafizetési javaslatot, nem kezdi meg a részletek fizetését a csődgondnoknak. A 7. fejezet szerint lehet eljárni abban az esetben is, ha a bíróság megadja a visszafizetési javaslat jóváhagyását, vagy a javaslatot a bíróság jóváhagyja ugyan, de az adós nem teljesíti a havi részletfizetéseket a csődgondnoknak. Ugyanezen okok alapján a csődgondnok is jogosult a bíróságtól az eljárás megszüntetését vagy egy, a 7. fejezet alatti felszámolásba való áttételét kérni. Ha a jelen fejezet alapján az adós mezőgazdasági tevékenységgel életvitel-szerűen foglalkozó személy, családi mezőgazda, akkor sem a hitelezők, sem a csődgondnok nem jogosult arra, hogy az eljárásnak a 7. fejezetbe való áttételét kérje. Az adós jogosult továbbá az eljárás önkéntes megszüntetésére.

6.5. Az adós fizetési javaslata
Az adós által készített fizetési javaslatban szerepelnie kell a csődgondnok költségeinek, az egyéb, a javaslat megvalósításához szükséges fizetési kötelezettségek fedezetmegjelölésének.
Az adósnak a csődgondnok részére át kell adni azt az összeget, ami ahhoz szükséges, hogy az elsőbbséget élvező hitelezők igényeit a csődgondnok ki tudja elégíteni. Végül rendelkeznie kell arról, hogy az ugyanolyan osztályba sorolt hitelezők ugyanolyan elbírálásban részesüljenek. A 13. fejezet egyik fontos szabályozása lehetővé teszi, hogy a bíróság az adós kérésére egy, az adós által kötött szerződés feltételeit megváltoztassa, amennyiben az adós szerint a szerződés feltételei számára rendkívül előnytelenek. Például, ha az adós 60 havi részletre, 450 USD részletfizetés mellett vásárolt egy autót, és az eljárás megindításakor még 30 havi részlet fennáll, akkor jogosult a bíróságtól azt kérni, hogy az állapítsa meg a szóban forgó személygépkocsi reális piaci értékét, és a szerződést módosítsa. Nem áll fenn ez a lehetőség az adós lakóingatlanára, mivel ott nincs lehetőség arra, hogy a bíróság a vásárláskori értéket felülbírálja és ennek alapján megváltoztassa az adós havi törlesztő részletének nagyságát. Ezzel szemben az adós még akkor is meg tudja menteni a lakóingatlanát, ha bizonyos törlesztő részletek fizetését elmulasztotta, feltéve, hogy az adós visszafizetési javaslata tartalmazza a részletek fizetését és azt, hogy az elmulasztott részleteket az adós a javaslat elfogadása után meg fogja fizetni.
Az adós által készített javaslat szerint az adósnak 3 év áll rendelkezésére a terv megvalósítására. Kivételes esetben a bíróság 5 évet is engedélyezhet.
A javaslatnak rendelkeznie kell arról, hogy az adós a hitelezői követelését teljes egészében vagy csak egy bizonyos százalékban fogja kifizetni.
Volt eset, hogy egy bíróság olyan javaslatot fogadott el, amely szerint a hitelezők 3 év alatt, részletekben, követelésük mindössze 3%-át kapták meg. A javaslatot a bíróság azon alapon hagyta jóvá, hogy az adós mindenben eleget tett a 13. fejezet rendelkezéseinek, a javaslatot az adós őszintén és jóhiszeműen készítette el, a javaslatban foglalt fizetési kötelezettségeinek a jövedelmi viszonyainak megfelelően maxi­málisan eleget tett és az eljárással kapcsolatos költségeket a bíróságnak megfizette.
A legfontosabb pontja ennek a fejezetnek is az a szakasz, ami az adóst minden további és az elfogadott egyezségi tervben nem szereplő adósságától felmenti, függetlenül attól, hogy a hitelezők teljes 100%-os, vagy részleges kielégítést kapnak. Ezen fejezet rendelkezései szerint az adós olyan hitelezői követeléstől is meg tud szabadulni, amitől egy, a 7. fejezet szerinti eljárásban nem tudna. Például ha az adós sikkasztott, ami miatt elítélték és kártérítésre kötelezték, akkor szabadulása után jogosult lesz kérvényezni, hogy a kártérítésként megítélt összeget is csak ugyanolyan százalékban és ugyanolyan időtartam alatt (3 vagy 5 év) kelljen megfizetnie, mint az egyéb, az egyezségi tervben szereplő hitelezői igényeket. A kártérítés jogosultja ezt képtelen megakadályozni és arra sincs lehetősége, hogy az elítélt adóstól bármilyen további összeget követeljen, hiszen az adós többi tartozását elengedték.

V. A magyar fejlődés rövid áttekintése
Magyarországon a múlt század végén került bevezetésre egy, a klasszikus elveknek minden tekintetben megfelelő csődtörvény. (1881: XVII. törvénycikk) A törvényt - mivel szöges ellentétben állt a szocialista gazdálkodási renddel - 1948 után természetszerűleg hatályon kívül helyezték, és helyébe formailag semmilyen szabályozás nem lépett, azon ideológiai elv alapján, hogy a csőd mint gazdasági jelenség kizárólag a tőkés gazdaságokra jellemző, szocialista viszonyok között csőd nem fordulhat elő.
A piacgazdasági elemek megjelenésével ez a helyzet természetesen már nem volt fenntartható és ezért 1968, azaz a gazdasági reform bevezetése után már formális szinten is megjelentek az állami vállalatok ún. veszteségrendezését tárgyaló miniszteri szintű jogszabályok. Ezt követte az 1970-es évek első felében a szövetkezetekre, ezen belül a mezőgazdasági termelőszövetkezetekre, illetve a gazdasági társulásokra vonatkozó felszámolási-szanálási joganyag megjelenése. E jogszabályok közös jellemzője az volt, hogy az érdemi döntést - lényegében az érintett gazdálkodó szervezetek bevonása nélkül - a felettes államigazgatási szervek hozták meg. Másik jellemzőjük, hogy főleg a szanálás eszközét alkalmazták, amely kizárólag pénzügytechnikai rendbetételt jelentett csak, nevezetesen a vállalat tartozásait döntően állami forrásból kifizették, de a veszteséges gazdálkodás okait nem számolták fel. Ennek következtében nem volt ritka egy-egy vállalat többszöri szanálása sem.
Az első átfogó és bizonyos vonatkozásokban a klasszikus csődtörvényekhez hasonló jogszabály az 1986. évi 11. törvényerejű rendelet volt. Ez egyrészt a felszámolási eljárás vonatkozásában a hagyományos csődjogi alapelveken nyugodott, másrészt viszont az eljárás megindíthatósága tekintetében féket tartalmazott. E fékek lényegében az állami gazdaságpolitika megvalósításának azon lehetőségét tartalmazták, hogy a nemkívánatosnak ítélt felszámolási eljárások megindítását meggátolhassák. Emellett külön került szabályozásra a reorganizáció, amely az állami vállalatok, illetve a szövetkezetek ún. szanálásának lehetőségét tartalmazza.
A piacgazdaságra való teljes áttérést követően került sor a csődjog törvényi szintű újraszabályozására. Az 1991. évi IL. törvény tartalmazza a tételes szabályokat. (A törvény az 1993. évi LXXXI. törvénnyel átfogó módosításra került, ez utóbbi törvényt alapvető jelentősége miatt nevezzük a csődtörvény novellájának.
A törvény eredeti szövege szerint az adós jogosult csődöt bejelenteni, viszont ezt háromévenként csak egyszer teheti meg. A miniszteri indokolás az alábbiakban jelölte meg az eljárás célját és lényegét:
"A Javaslat lehetőséget biztosít az adósnak arra, hogy ha egy éven belüli fizetési kötelezettségeinek előreláthatóan nem tud majd eleget tenni vagy tartozása már lejárt, anélkül, hogy fizetni tudott volna, csődeljárást kezdeményezzen önmaga ellen.
A hitelezők védelme érdekében az adós ezzel a lehetőséggel háromévenként csak egyszer élhet. Ez a korlátozás a 9. §-ban szabályozott kötelező csődre is irányadó. A gazdálkodó szervezetnek az 1989. évi XIII. törvényen alapuló átalakulása esetén a határidő újra kezdődik.
A Javaslat szerint a csődöt a gazdálkodó szervezet vezetőjének kell bejelentenie. Tekintettel azonban arra, hogy ez a bejelentés a gazdálkodó szervezet működését alapvetően befolyásolja, a vezetőnek ehhez ki kell kérnie a gazdálkodó szervezettel kapcsolatos alapvető döntésekre feljogosított testületek vagy szervek egyetértését is. A testületi döntéshez szükséges szavazás érvényességéhez - a gazdálkodó szervezet megszűnésére vonatkozó szabályokhoz hasonlóan - általában minősített többségű szavazat kell."
A Cstvn. hatálybalépéséig a csődeljárások száma rendkívül magas volt, amely elsősorban annak volt köszönhető, hogy a törvény előírta azon adósok számára a csődeljárás kötelező megindítását, akik tartozásaikat 90 napon belül nem tudták rendezni. Bár magas volt a megkötött egyezségek száma is, de hogy érdemben hány csődeljárás lett volna eredményes azt azért szinte lehetetlen ma már megállapítani, mivel az egyezségi tervek gazdasági kifutását (3-4 év) a jogalkotó nem várta meg, hanem megszüntette a kötelező öncsőd intézményét. Más vonatkozásokban is - ezekre az adott szakaszoknál térünk ki - olyan szabályozásbeli változásokat hajtott végre, amelyeknek eredményeképpen érdektelenné váltak az adósok a csődeljárás megindításában. A Cstvn. csődeljárást illető koncepcióját szinte egységes jogirodalmi bírálat illeti.
Az 1992-93-as évek óriási méretű csődhullámát, mely torz és irreális méretű jelenség volt, nemcsak a kötelező csődeljárás - helyes - megszüntetése apasztotta le. A csődjog területén működő elméleti és gyakorlati szakemberek véleménye megegyezik abban, hogy a csődeljárá­sok és a felszámolási eljárások egymáshoz viszonyított arányeltolódása - sajnos, a felszámolási eljárások "javára" - a gazdasági okok mellett főként magára a törvényre, közelebbről annak 1993. évi módosítására vezethető vissza, kisebb részben a környező jogszabályok a csődeljárással, a hitelezőkkel való megegyezésre törekvéssel ellentétes rendelkezéseire. Nem arról van szó, hogy ne lenne helyes a törvénynek az a konstrukciója, hogy a korábban automatikusan járó fizetési haladékért most már meg kell küzdeni. A fizetési haladéknak a hitelezők hozzájárulásától való függővé tétele, a határidők megszorítása szükséges és helyes rendelkezés, mert ez a szűrő szerepét tölti be. Elkülöníti a megalapozatlanul vagy egyenesen rosszhiszeműen indított csődeljárásokat, amelyek a komoly és átgondolt reorganizációs törekvések helyett csupán az időhúzást szolgálták a vagyonkimentés érdekében.
A baj nem a "szűrőben" van, hanem annak sűrűségében. Azokat a gazdálkodó szervezeteket sem "engedi át", amelyek érdemesek lennének - esetleg egy kissé gyengébb arányú hitelezői kielégítést biztosító - csődegyezségre. Köztudott, hogy a hitelező számára még a legsoványabb csődegyezség is kedvezőbb és nagyobb arányú kielégítést biztosít, mint manapság egy jónak mondott felszámolás. (Kommentár II. 61-62. oldal.)
A csődeljárások szinte teljes eltűnését ragyogóan példázzák az alábbi statisztikai adatok:
A Cstvn. hatálybalépését követően a csődeljárások száma mind önmagában, mind pedig a felszámolások és végelszámolások számához viszonyítva csökkent. Ezt támasztják alá az utóbbi 4 év statisztikai adatai is:
Az 1991. évi IL. törvény azonban nemcsak a szűkebb értelemben vett csődeljárási, illetve felszámolási joganyagot tartalmazta, hanem a gazdálkodó szervezetek "normál" megszűnését, azaz a végelszámolást is.
A magyar jogba a végelszámolás kifejezést a Ptk. vezette be. Ezt a kategóriát a Ptk. eredeti, 1959. évi szövege a polgári jogi társaságok megszűnésére tartotta fenn. A Ptk. ezen 578. §-a szerint a polgári jogi társaság megszűnésekor végelszámolásnak van helye. A végelszámolás során a társasági tevékenységből eredő tartozások kiegyenlítése után főszabályként természetben kellett visszaadni a tagok vagyoni hozzájárulását. Amennyiben az egész vagyoni hozzájárulás kielégítésére fedezethiány miatt nem volt mód, a tagok vagyoni betétjüket arányosan csökkentve kapták vissza.
A helyzeten alapvetően a gazdasági társaságokról szóló 1988. évi VI. törvény változtatott. A Gt. azt a problémát kívánta megoldani, hogy a korabeli szervezetekre vonatkozó jogszabályok gazdálkodási formaként külön-külön, egymástól lényegében eltérő tartalommal rendelkeztek a szervezet megszűnésekor követendő eljárásról. Továbbá a felszámolási eljárást rendező 1986. évi 11. tvr. azokra a szervezetekre is a felszámolás szabályait rendelte alkalmazni, amelyek gazdaságilag nem voltak csődben, megszűnésükre tehát nem fizetésképtelenség miatt került sor. E jogi rendezés jelentős anomáliákat tartalmazott, hiszen egy egyszerű, bármely okból való megszűnés esetén is életbe léptek a felszámolási tvr.-nek a fizetésképtelenségre alapozott szabályai. A külső partner számára tehát ugyanaz a gazdasági ellehetetlenülés képe jelent meg az egyébként kifogástalan pénzügyi helyzetben lévő, de megszűnni kívánó "felszámolás alatt álló társaságról", mintha azt fizetésképtelenség miatt kellett volna felszámolni.
A fent jelzett körülmények miatt került a társasági törvénybe a végelszámolás jogintézménye. Ezzel párhuzamosan az 1988. évi 26. tvr. módosította az 1986. évi 11. tvr.-t, kivette a gazdasági társaságok nem fizetésképtelenség miatti megszűnését a felszámolási tvr. hatálya alól. Ugyanakkor viszont az 1988. évi 26. tvr. bevezette az egyszerűsített felszámolási eljárás fogalmát, mint a végelszámolás megfelelőjét, a nem társasági formában működő szervezetekre nézve. Ezzel az az ellentmondásos helyzet állt elő, hogy más szabályok és más eljáró fórumrendszer vonatkozott a gazdasági társaságokra (végelszámolás - cégbíróság), és más a nem gazdasági társasági formában működő gazdálkodó szervekre (egyszerűsített felszámolási eljárás - a felszámolást végző megyei bíróság).
A helyzetet csak az 1991. évi IL. törvény (Cst.) rendezte megnyugtatóan, amikor is szabályozási körébe vonta a csőd- és felszámolási eljárás mellett a végelszámolást is. E szabályozásváltozás egyben automatikusan azt is jelenti, hogy a Cst. vált a végelszámolás tekintetében az általános szabályozási alappá, és ehhez képest a Gt. szabályozása a különös szintjén jelenik meg.
A Ptk. hatályos 578/A. § (1) bekezdése szerint a társaság megszűntekor elszámolásnak van helye. Az ügyintézés és képviselet szabályait a végelszámolás során is alkalmazni kell. A szakasz második mondatát az 1988. évi XXV. törvény 3. §-a állapította meg, megítélésem szerint nem a legszerencsésebb módon. Amennyire helyeselni lehet azt, hogy a végelszámolás kifejezés a társaság megszűnésekor kikerült, mint terminus technikus a törvényi szóhasználatból olyannyira vitatható, hogy e fogalmat miért kellett az ügyintézés és képviselet kapcsán ismét visszahozni a Ptk.-ba. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a polgári jogi társaság esetében szó sincs a végelszámolás Cstv.-n belüli intézményéről, hanem egy egészen más típusú eljárásra kerül sor.
A polgári jogi társaság megszűnésekor az elszámolás a kialakult bírói gyakorlat szerint azt jelenti, hogy a társasági tevékenységből eredő tartozások kiegyenlítése után vissza kell adni a tagok vagyoni hozzájárulását. Lényeges szabály, hogy az elszámolással kapcsolatos igény előterjesztése esetén a polgári jogi társaság minden tagjának perben kell állnia és minden tételt hivatalból is be kell vonni az elszámolás körébe.
"Az elszámolásnak a bírói gyakorlat szerint az alábbi fő részei vannak:
a) megállapítandó a fennálló tartozások levonása után jelentkező tiszta vagyon,
b) megállapítandó a tagok vagyoni hozzájárulása (pénz, elhasználható ingók s egyéb dolgok) és munkájuknak a társasági vagyon gyarapodásában jelentkező ellenértéke,
c) a tiszta vagyonból lehetőleg természetben ki kell adni a tagok vagyoni hozzájárulását és munkájuknak a társasági vagyon gyarapodásában jelentkező ellenértékét. Ha a fenti elszámolási műveletek elvégzése után még jelentkezik nyereség, azt a társasági szerződésben a nyereség és veszteség viselésére vonatkozó megállapodás, ennek hiányában egyenlő arányban kell megosztani". (A Polgári Törvénykönyv magyarázata, negyedik bővített és átdolgozott kiadás. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó Bp., 1999. II. kötet, 1674. oldal)

VI. Az Európai Unió csődjogi jogalkotása

1. Általános áttekintés
Könnyen belátható, hogy a világgazdaság globalizációjának időszakában egy-egy ország mégoly tökéletes csődjogi kódexe sem képes e terület összes problémáját megoldani, hiszen az adós könnyűszerrel ki tud bújni a székhelye szerinti ország jogrendszere alól, pusztán azzal a "kereskedelmi trükkel", hogy vagyona kisebb vagy nagyobb részét más ország területén lévő érdekeltségéhez utalja. A csődjogok nemzeti jellege miatt ebben a pillanatban már utolérése sokkal nehezebbé válik, illetve bizton lehet arra számítani, hogy legalább két évet nyert, márpedig ez a mai gazdasági viszonyokat tekintve igen hosszú idő.
Természetesen a jogalkotók is felismerték ezt a lehetőséget és több évtizede lényegében mindent megtesznek azért, hogy a folyamatnak megálljt parancsoljanak.
Dogmatikai szempontból a probléma lényegében a területi elv és az egységesség, illetve az egyetemlegesség elvének ütközése.
A területi (territoriális) elv következetes alkalmazása esetén a fizetésképtelenség okából meghozott bírósági, vagy hatósági végzések hatálya, valamint a vagyonfelügyelők, illetve felszámolók intézkedése csak a meghozatal helye szerinti országban bír hatállyal, és csak az adott országban lévő adósi vagyontárgyakra vonatkozik. Amennyiben az adósnak több állam területén vannak eszközei, úgy a felszámolási eljárást minden államban külön-külön kell indítani, feltéve, hogy nemzetközi, vagy kétoldalú megállapodás hiánya miatt a végzések kölcsönös elismerésére kerül sor.
Az egységesség és egyetemlegesség (unitás és univerzalitás) elve a területi elvvel homlokegyenest ellentétes eredményhez vezet. Egységesség alatt egyetlen felszámolási eljárás értendő, melynek során egy felszámoló valamennyi vagyontárgy egységes eljárás keretében történő értékesítését követően osztja fel az elért árbevételt valamennyi igényt benyújtott hitelező között. Az egyetemlegesség két értelemben használatos: egyrészt arra utal, hogy az egyetlen felszámolási eljárás valamennyi eszközt érint, függetlenül attól, hogy mely állam területén található, másrészt arra, hogy a bírósági végzések, felszámolói intézkedések bármely érintett államban egyaránt érvényesek és hatályosak. Ezen egymással szoros kapcsolatban álló elvek különböző formában és mértékben a területi elv uralma előli menekülési útvonalat jelzik.
Egyáltalán nem meglepő és tulajdonképpen fel sem róható az egyes államoknak, hogy az univerzalitás helyett előszeretettel a territoriális elvet alkalmazzák, persze legszívesebben azzal kiegészítve, hogy saját nemzeti anyagi joguk külföldön való alkalmazása ellen általában semmi kifogásuk sincs, de ugyanezen elv megfordítása esetén már merev elzárkózást tapasztalhatunk. Ha a kérdést az állami "felségjogok" szemüvegén keresztül nézzük, semmi kifogás nem támasztható az ilyen magatartás ellen, viszont nyilvánvaló, hogy különösen a globalizáció korában ez a magatartás nem csupán a külföldi hitelezőknek, hanem a belföldieknek is kárt okoz, hiszen az ő kielégítési alapjuk is részben a vagyontárgyak külföldre való "menekítése" miatt csökken. Ennek következtében romlik a csődeljárások hitelezőinek kielégítési aránya, ami alkalmas az adott nemzeti csődjog szabályozási hitelének lerontására, és ez az eredmny egyetlen egy államnak sem lehet érdeke.

2. A megoldás keresése
A helyzet megoldására három lehetséges változat létezik:
- ad hoc együttműködés konkrét csőd- és felszámolási ügyekben (common law típusú jogfejlesztés);
- nemzetközi egyezmények előkészítése és elfogadása, elsősorban a több államot érintő ügyek joghatósági kérdése körében;
- modell (egységes) csődjogi kódexek elfogadása és a belső jog részévé tétele olyan államok részéről, melyek egymással számottevő gazdasági-kereskedelmi kapcsolatban állnak.
Gyakorlatilag az első két variáció került kidolgozásra, bár jelentős kísérletek történtek egységes világcsődjogi rendszer megalkotására, de ezek eddig nem jártak sikerrel. Ennél szerényebb célt akart elérni az Európai Gazdasági Közösség, amikor egy, a saját területére kiterjedő egységes kódex elkészítését rendelte el. A gondolatot már a Római Szerződés 2. cikkelyében megtaláljuk, amely az Európai Gazdasági Közösség feladataként jelölte meg: "a közös piac megteremtésével és a tagállamok gazdaságpolitikájának fokozatos egymáshoz közelítésével az egész közösségben a gazdasági tevékenység harmonikus fejlődésének előmozdítása, fokozott és kiegyensúlyozott bővítése, stabilitásának fokozása, az életszínvonal gyors ütemű emelése, valamint a közösséghez tartozó országok szorosabb kapcsolatainak kiépítése".
Az egységes anyagi csődjoggal való szembenállást, az ennek megteremtésétől való idegenkedést jól példázza, hogy amíg a szinguláris végrehajtások tekintetében megszületik már 1968-ben a Brüsszeli Egyezmény, addig a csődjog tekintetében csak 1982-re sikerül egy tervezetet összeállítani, de 3 éves tanulmányozás után az előkészítő munkálatokat abbahagyták, mivel nyilvánvalóvá vált, hogy a szükséges konszenzus megteremtése lehetetlen.
A tervezet az egységesség és egyetemlegesség elvének szigorú alkalmazásával megkísérelte a tagállami joghatósági kérdések rendezését, és az anyagi csődjog egy részének - főleg a biztosított hitelezői követelésekre vonatkozó rendelkezések - egységesítését. Elméleti szempontból nézve a tervezet logikája az ideális megoldáshoz közel állt, azonban a gyakorlatban a részes országoktól jóval nagyobb alkalmazkodási készséget feltételezett, mint amennyire ezen országok hajlandóak lettek volna. A tervezet megoldása szerint egy cég ellen csak egyetlen ország folytathatott volna csőd- és/vagy felszámolási eljárást. Az eljárást elrendelő ország bíróságainak döntését minden más államban el kellett volna ismerni, és végrehajtását biztosítani. Az elrendelő országtól különböző más ország meg kellett volna tagadja joghatóságát, illetve joghatósága csak a területén fellelhető vagyontárgyak összegyűjtése és az egyetlen eljárás keretébe utalása körében lett volna gyakorolható.
Az eljárás elrendelésére azon ország lett volna jogosult, melynek területén az adós ügyintézésének központja megtalálható, az eljárás joga pedig értelemszerűen az elrendelő állam joga lett volna.
A tagállamok közötti konszenzus hiánya leginkább a biztosított és preferált követelések körében volt megfigyelhető. A biztosított hitelezői érdekek és elsőbbségi kielégítési lehetőségek jogválasztási problémái a tervezet tárgyalása során oly mértékben elhatalmasodtak, és a megoldásukra hivatott erőfeszítések annyira összetetté váltak, hogy végül a különbségek áthidalhatatlannak bizonyultak.

3. Az Isztambuli Egyezmény és a Tanács 1346/2000. számú rendelete
Az 1982-es egyezménytervezet elfogadásának kudarca bebizonyította, hogy az anyagi jogi rendelkezések közösségi szinten történő kötelező összhangba hozatalára nincs mód, ugyanakkor viszont gazdasági oldalról egyre erőteljesebb igény jelentkezett valamifajta közösségi jogszabály megalkotására. A Tanács égisze alatt meginduló munkák egyrészt sokkal szerényebb célt tűztek maguk elé, eltűnik az egységes anyagi jogi dogmatika iránti igény, helyébe "a bizonyos kérdésekben való harmonizáció lép" és itt jelenik meg először az a végül is sikeres megoldási ötlet, amely lehetővé teszi "a másodlagos" csődeljárásokat. Ez utóbbi gondolat azért is fontos, mivel ez paradox módon úgy oldja meg a harmonizáció problémáját, hogy nincs szükség harmonizációra, viszont a gazdaságpolitikai cél elérhetőségének reményét biztosítja.
1990. június 5-én nyílt meg a tagállamok előtt a szerződés aláírásának lehetősége Isztambulban, ezért a szűkebb szakma Isztambuli Egyezmény néven ismeri.
Az Egyezmény soha nem lépett hatályba, a tagállamoknak mintegy fele írta alá, de ratifikálásra csak Cipruson került sor. Hosszú és fáradságos, gazdaságpolitikai bonyodalmaktól sem mentes küzdelem után jutott el az Unió a Tanács által kiadott 1346/2000. számú rendeletig, amelyet a Tanács 2000. május 29-én fogadott el. Hatálybalépésének időpontja 2002. május 31. Rendelkezéseit értelemszerűen csak ezen időpont után indult eljárásokban kell alkalmazni.
Utaltam már rá, hogy a konszenzus hiányát alapvetően az okozta, hogy a korábbi tervezetek anyagi jogi egységesítést is el kívántak érni, mégpedig olyan fontos területeken, mint a biztosított követelések kérdése, vagy a kielégítési rangsor stb. Már az Isztambuli Egyezményben is megjelent az elsődleges, illetve másodlagos eljárásokra való bontás, amelyet ez a rendelet is felhasznál, de szemben az Isztambuli Egyezménnyel lényegében nem tesz kísérletet a csődjog anyagi jogi részének egységesítésére, hanem azokat nemzeti kompetenciában hagyja. Ebből adódik, persze a rendelet "hátránya is", hiszen szó sincs egységes csődjogról, hanem az adott keretek között csupán olyan értelmű egységes eljárásról, amely adott esetben több másodlagos eljárásra is bontható, sőt még az is elképzelhető, hogy csak másodlagos eljárás folyik adott pillanatban, viszont lehetőség van egy elsődleges eljárásra, amelynek léte - hacsak eljárásjogi szempontból is - de mindenképpen áttörést jelent. Ennek lényegét a rendelet 16. cikkének (1) bekezdése adja. Eszerint a 3. cikk alapján hatáskörrel rendelkező tagállam bírósága által hozott, a fizetésképtelenségi eljárás megindításáról szóló határozatot az összes többi tagállam akkortól kezdve ismeri el, amikortól ez hatályossá válik az eljárást megindító államban. Ez akkor is érvényes, ha a többi tagállamban az adós vagyonára - annak sajátsága miatt - fizetésképtelenségi eljárást nem lehet indítani. A hivatkozott 3. cikk értelmében fizetésképtelenségi eljárás megindítására azon tagállam bíróságának van illetékessége, amelyiknek a területén az adós fő érdekeltségének központja van. Társaságoknál és jogi személyeknél - az ellenkező bizonyításig - ez az a hely, ahol az alapszabály szerint a székhelyük van.
Az indokolás szerint a fő érdekeltsége központja az a hely, ahol az adós érdekeltségeinek irányítása általában történik és ezáltal harmadik személyek által megállapítható.
Másik tagállam bírósága akkor jogosult a fizetésképtelenségi eljárás megindítására, ha ott az adósnak telephelye van. Ekkor azonban az eljárás csak az adósnak arra a vagyontárgyára terjed ki, amely a telephely szerinti tagállamban van. Amint a felhívott jogszabályhelyekből is kitűnik, a rendelet által elsődleges eljárásnak nevezett eljárás olyan szempontból primátust élvez, hogy egyrészt mind felszámolásra, mind reorganizációra vonatkozhat, másrészt a bíróság által meghozott fizetésképtelenséget megállapító határozat joghatálya túlnyúlik az országhatárokon, és az összes tagállamban kötelező éerővel bír. Ebből következik, hogy más tagállamban az adós fizetésképtelenségének megállapítására már nincs szükség. A rendelet egyértelmű abban a tekintetben, hogy elsődleges eljárásra csak és kizárólag ott kerülhet sor, ahol az adós bejegyzett székhelye (központja) található. Az elsődleges eljárást megindító ország anyagi jogát kell alkalmazni, és külön érdekesség, hogy ez vonatkozik a kijelölt felszámolóra is, aki ezen anyagi jog alapján a többi tagállam területén is eljárhat. Külföldön való intézkedésének csupán az szab határt, hogy be kell tartani az adott ország közrendjét, tehát nem hozható olyan intézkedés, amely ott a közrendbe ütközne. A másodlagos eljárások tekintetében nyilvánvaló megszorítás az, hogy ott reorganizáció nem, csupán felszámolás indítható, ugyanakkor ennek hatálya csak arra az országra terjed ki.
Utaltam rá, hogy elképzelhető másodlagos eljárás elsődleges eljárás nélkül is. Ez akkor lehetséges, ha az adós székhely szerinti államának joga szerint még nincs meg minden feltétel az elsődleges eljárás megindításához, illetve akkor, ha a másodlagos eljárást olyan hitelező kezdeményezi, akinek követelése az adós telephely szerinti működéséből fakad. Nyilvánvalóan ezekben az esetekben ez az eljárás erősen korlátozott és főleg a helyi hitelezők érdekeinek védelmét célozza.
Összességében hangsúlyozottan rá kell mutatni arra, hogy egyik eljárás sem érinti az adósi vagyontárgyakon harmadik személyek javára fennálló dologi jogokat. Ezzel sikerült kihúzni a legfőbb érvet az Isztambuli Egyezményt alá nem író országok álláspontjának indokai közül, persze ez egyben azt is jelenti, hogy mindegyik tagállam megőrizte saját kompetenciájában a biztosított hitelezők jogállásának rendezését.

B) RÉSZ

1991. ÉVI IL. TÖRVÉNY A CSŐDELJÁRÁSRÓL ÉS A FELSZÁMOLÁSI ELJÁRÁSRÓL

Az Országgyűlés a fizetésképtelen gazdálkodó szervezeteknek csődeljárás útján történő újjászervezése, ha pedig ez nem lehetséges, felszámolás útján való megszüntetése, valamint a fizetőképes, de tevékenységüket megszüntető gazdálkodó szervezetek végelszámolásának szabályozása és a hitelezői érdekek védelme érdekében a következő törvényt alkotja:

Jegyzet: A Cstv. által megállapított eredeti szöveg.

Hazai kodifikációs gyakorlatunkban örvendetes szokássá vált, hogy nagyobb, átfogó, egy-egy jogintézményt alapjaiban szabályozó törvény megalkotása során a preambulumban a jogalkotó meghatározza azokat a - elsősorban jogpolitikai - célokat amelyek az adott törvény megalkotásához vezettek, azt indokolták. Ebben a vonatkozásban tehát a preambulum szűkebb mint az adott törvény alapelvei, azokat mintegy összefoglalóan, lényegre törően nevezi meg.
A Cstv. preambuluma röviden rámutat arra, hogy a törvény normatív rendelkezései három, különböző eljárást szabályoznak, a csődeljárást, a felszámolás útján való megszüntetést, illetve a végelszámolást. Az is kiderül e többszörösen bővített mondatból, hogy a csődeljárás alapvető célja az adós újjászervezése, a felszámolás célja a tényleges megszüntetés, a végelszámolás célja pedig a saját tevékenységét megszüntető cég fennálló üzleti kapcsolatainak megnyugtató lezárása.
A megfogalmazás alapján pusztán nyelvtani alapon arra a következtetésre kellene jutni, hogy csődeljárást csak és kizárólag a fizetésképtelen gazdálkodó szervezetek ellen lehet indítani, de ez némi pontatlanságot takar, hiszen mint látni fogjuk, csődeljárásra akkor is sor kerülhet, ha a fizetésképtelenség ténye még ugyan nem következett be, de a különböző gazdasági előrejelzések ezt valószínűsítik. A mondat további elemzése azt a benyomást keltheti, hogy mindenképpen meg kell kísérelni a csődeljárást és amennyiben az újjászervezés nem lehetséges, akkor következhet csak a felszámolási eljárás. Ez a szövegrész sem állja meg teljes mértékben a helyét, bár 1992 és '93 között - a kötelező öncsőd időszakában - még közelebb állt a valósághoz. De ebben az időszakban is az adós választhatott a kötelező öncsőd vagy a felszámolási eljárás megindítása között, tehát soha nem volt szó a két eljárás valamifajta kötelező sorrendiségéről, amint azt sugallja a preambulum mondata. Ugyancsak nem teljesen igazak a felszámolásról írottak, hiszen e rövid mondatrész alapján arra a következtetésre kellene jutnunk, hogy a felszámolás eredménye csak és kizárólag az adós megszüntetése lehet, holott a felszámolási eljárásokban is lehetőség van, legalábbis elvileg, az adós hitelezői közötti megegyezésre és a felszámolás oly módon való befejezésére, hogy az adós végül is életben marad, nem szűnik meg.
A preambulum nem használja az adós kifejezést, helyette gazdálkodó szervezetet ismer, ami előrevetíti, hogy a törvény személyi hatálya eléggé szűk lesz.
A preambulumot jellegéből adódóan a bírói gyakorlat csak elvétve szokta felhasználni ítélkezésének alapjául. Ez érthető, hiszen ha van konkrét norma amire az ítéleti tényállást alapítani lehet, akkor az ügyfelek számára is megnyugtatóbb, világosabb, ha az ítéleti megállapítás ezen normán alapszik. Éppen ezért a bírói gyakorlat csak azokban az esetekben nyúl támpontként a preambulumhoz ha egyrészt joghézag van, vagyis nincs olyan norma, amely pontosan ráillene az adott tényállásra, másrészt, ha szükség van a jogalkotói akarat hangsúlyozott kifejtésére.
Ennek szellemében járt el a bíróság, amikor az alábbiakra mutatott rá:
Az adott, 1993. szeptember 2-a előtt indult csődeljárásra az 1993. évi LXXXI. törvény 44. §-ának (2) bekezdése alapján irányadó 1991. évi IL. törvény (Cstv., illetve csődtörvény) preambuluma meghatározza a csődeljárás célját. Annak értelmében ezen eljárás a fizetésképtelen gazdálkodó szervezetek újjászervezésére, azok fizetőképességének, működőképességének a helyreállítására irányul.
Az adós korlátolt felelősségű társaság, a csődeljárás befejezetté nyilvánítása iránti kérelme hiányát a csődegyezség létrejöttét közlő beadványt - a Pp. 235. §-ának (1) bekezdésében foglaltak szerint megengedetten - fellebbezésében, ahhoz csatoltan pótolta. Így a csődegyezség formailag ugyan már megfelel a csődtörvényben írt feltételeknek, a csődeljárás azonban az adós a tevékenysége megszüntetésére, fizetésképtelenségre vonatkozó nyilatkozatára figyelemmel nem tölti be a törvényben meghatározott rendeltetését.
Emiatt érdemben helyesen határozott az első fokon eljárt bíróság akkor, amikor a csődeljárás befejezetté nyilvánítását megadta. (Fpkf. II. 33673/2.)

Történeti és nemzetközi kitekintés
- A csődeljáráshoz leginkább hasonlító, a magyar jogban 1915-ben megjelent majd 1926-ban jelentősen módosított, a csődön kívüli kényszeregyezségi eljárás. Ennek célját a korabeli jogalkotó az alábbiak szerint fogalmazta meg:
"A m. kir. Minisztérium abból indulva ki, hogy a csődön kívüli kényszeregyezségi eljárásnak célja a hitelezők érdekének a csődeljárásnál megfelelőbb biztosítása mellett az önhibáján kívül válságos anyagi helyzetbe jutott jóhiszemű adós javára a hitelezők egy részére gyakorolható kényszer útján is lehetővé tenni eddigi gazdasági tevékenységének a lehetőségéhez képest zavartalan folytatását, az említett eljárásnak a 4070/1915. M.E. sz. minisztériumi rendelettel megállapított szabályai tekintetében a gyakorlatban észlelt fogyatékosságának megszüntetése, továbbá az eljárásnak a gyorsítása végett szükségesnek tartja a csődön kívüli kényszeregyezségi eljárást jelenleg szabályozó rendelkezéseknek módosítását és kiegészítését."
- Az 1985-ös, azóta többször módosított és kiegészített francia csődtörvény nem tartalmaz preambulumot, viszont az első cikkelye meghatározza az eljárás célját. Eszerint e cél nem más mint az, hogy lehetővé váljon az adós megmentése, tevékenység és a munkahelyek megtartása és a passzívum rendezése. Erre az eljárásra egy elkészített rendezési terv alapján kerülhet sor, amely végső soron abban hivatott dönteni, hogy a vállalkozás folytatható-e avagy annak megszüntetéséről kell intézkedni.
- A német InsO - hasonlóan a francia törvényhez - ugyancsak nem tartalmaz preambulumot, viszont első §-a meghatározza az eljárás céljait. Ennek értelmében a fizetésképtelenségi eljárás arra szolgál, hogy egy adós hitelezőit együttesen kielégítsék, miközben az adós vagyonát értékesíti és hozamát felosztják vagy egy fizetésképtelenségi tervben ettől eltérő szabályozást hoznak, különösen a vállalkozás fenntartása iránt. A jóhiszemű adósnak alkalmat nyújtanak arra, hogy többi kötelezettségétől szabaduljon.
A megfogalmazás jól példázza az egységes német dogmatikai gondolkodást, hiszen benne van a klasszikus csődjogok célja - a hitelezői kielégítés, amelynek forrását az adós vagyona képezi, ugyanakkor előkelő helyet foglal el a reorganizáció, amelynek alapvető és egyetlen célja a vállalkozás fenntartása, miközben - s ez már az angol, amerikai hatást mutatja - már itt is megfogalmazásra kerül a mentesítés intézménye. Ez utóbbi egyértelműen azt jelenti, hogy az adós kötelezettségei egy részének teljesítése után a többitől szabadul, eltörlik további adósságait.
Sajnálatos módon a jogalkotó elfelejtette módosítani a preambulu­mot, így paradox módon az a törvény hagyta benne a végelszámolás intézményét, amely 2006. július 1-jétől áttette és újraszabályozta ezt a cégtörvényben. Bár gyakorlatilag ez a körülmény nem zavaró, de mindenképpen utal a jogalkotásunk precizitásának hiányosságaira.

I. FEJEZET
Általános rendelkezések

Cstv. 1. § (1) E törvény szabályozza a csődeljárást, a felszámolási eljárást.
(2) A csődeljárás olyan eljárás, amelynek során az adós - a csődegyezség megkötése érdekében - fizetési haladékot kezdeményez, illetve csődegyezség megkötésére tesz kísérletet.
(3) A felszámolási eljárás olyan eljárás, amelynek célja, hogy a fizetésképtelen adós jogutód nélküli megszüntetése során a hitelezők e törvényben meghatározott módon kielégítést nyerjenek.

Jegyzet: az (1) bekezdés a Cstv. által megállapított eredeti szöveg, a (2), (3) és (4) bekezdést az 1933. évi LXXXI. tv. 1. §-a iktatta be, a (4) bekezdést módosította az 1997. évi XXVII. tv. 34. § (1) bekezdése.
(4) Hatályon kívül helyezte a 2006. évi V. törvény. Hatálytalan 2006. július 1. napjától.

E szakasz egyrészt leszögezi és konkretizálja a törvény szabályozási körét, másrészt rövid fogalmi definíciót próbál adni az egyes eljárásokról.
Megfogalmazása alapján a csődeljárás során az adós csődegyezség megkötése érdekében kezdeményez fizetési haladékot és ezen egyezség megkötésére kísérletet is tesz. A jogalkotó két eljárásjogi momentumot emel ki a szabályozásból és ez teszi az eljárást alapvető fogalmi kritériumává. A gyakorlat oldaláról kétségtelen, hogy a Cstvn. hatálybalépése óta valóban ez a helyzet, hiszen mint látni fogjuk, a szabályozásbeli változások éppen az intézmény lényegét semmisítették meg, ez az intézmény ugyanis egy reorganizációs típusú eljárás, amelynek anyagi jogi célja az adós cége egészének vagy egy részének gazdasági talpraállítása, amelyet lényegében nem a megfogalmazásban írt eljárásjogi eszközök segítségével - azok legfeljebb csak a keretet szolgáltatják - hanem azáltal érheti el, hogy hitelezői lemondanak követeléseik egy részéről, illetve maga az adós olyan belső átszervezéseket hajt végre, amelynek eredményeképpen cége képessé válik a nyereséges termelésre.
A meghatározásban új fogalom jelenik meg, az adós likviditási helyzetére való utalás nélkül.
A felszámolási eljárás fogalmában az adós már jelzőszerkezettel jelenik meg, vagyis mindenképpen fizetésképtelennek kell lennie és a cél az, hogy az adóst megszüntetve a hitelezők megkapják e törvény szerinti követeléseiket. Az utóbbi fordulat ténylegesen megfelel a valóságnak, mivel a hitelezők az eljárás végén valóban a Cstv. előírásai szerint kapják meg követeléseik töredékét, de az sem ritka eset, hogy követeléseiket teljes egészében leírhatják. Az eljárási cél megfogalmazásánál az első fordulatot illetően ugyanaz a probléma mint a preambulum szövegénél volt, a fogalom egyszerűen nem tartalmazza a felszámolási eljárás során kötött egyezség lehetőségét.
A fentiek alapján megállapítható, hogy a Cstvn. által elkezdett fogalmi pontosítás nem érte el a célját, mivel vitatható megfogalmazások szerepelnek és másik oldalról nézve semmifajta olyan többletet nem ad a bírói gyakorlat kezébe, amely ezt konkrét helyzetek megoldásánál használni tudná.
Itt kell rámutatni arra, hogy terminológiailag a törvény szóhasználata nem felel meg sem a történeti hagyományoknak, sem pedig a nemzetközi gyakorlatnak. Az alapvető probléma nem az eltérő elnevezésekben rejlik, hanem abban, hogy szakmai értelemben már kikristályosodott tartalmú elnevezéseket alkalmazunk hasonló, de más részterületre.
A régi magyar jogi műnyelv csődeljárásnak hívta a mai felszámolási eljárást, felszámolásnak a mai végelszámolást. A mai csődeljárásnak megfelelő reorganizációs eljárás így nevesítve külön nem ismert, de lényegében célját illetően legjobban a csődön kívüli kényszeregyezségi eljárás felelt meg ennek a fogalomnak.
A mai nyugat-európai terminológiában nagyjából megegyezik a szóhasználat a régi magyar terminológiával, aminek egész egyszerűen az az oka, hogy mindegyikük a klasszikus csődjogi rendszerek talaján áll. Eltérést csak 1999. január 1-jétől tudunk kimutatni Németországban, ahol az új törvény a jogintézmény komplexitására való utalás miatt a "csőd" kifejezést száműzte az elnevezések közül és helyébe a fizetésképtelenség fogalmát állította. Ez utóbbi, mint látni fogjuk, nem csupán a szűken vett megszüntetést, hanem a cég megmentését illetve a magánszemély adós fizetőképességének újbóli helyreállítását tűzte ki céljául.
Itt kell feltétlenül rámutatni arra, hogy a jövendő jogalkotóinak mindenképen olyan terminológiát kell alkalmazni, amely egyrészt kifejezi az intézmény lényegét (nem pedig félre orientál) másrészt pedig megfelelő kapcsolatot teremt az európai országok napi szóhasználatával.

Cstv. 2. § (1) E törvény hatálya a gazdálkodó szervezetekre és ezek hitelezőire terjed ki.
Cstv. 2. § (4) E törvénynek a felszámolási eljárásra vonatkozó rendelkezéseit a külföldi székhelyű vállalkozások magyarországi fióktelepeire a külföldi székhelyű vállalkozások magyarországi fióktelepeiről és kereskedelmi képviseleteiről szóló törvényben foglalt eltérésekkel kell alkalmazni.

Jegyzet: Az (1) bekezdés a Cstv. által megállapított eredeti szöveg. A (2) bekezdést az 1997. évi LXXXII. tv. 137. §-nak (1) bekezdése állapította meg. A (3) bekezdés a) pontját az 1995. évi XCVI. tv. 172. § (2) bekezdése iktatta be, míg a b) pontot az 1997. évi LXXII. tv. 130. § (2) bekezdés állapította meg. A (4) bekezdés szövegét az 1997. évi CXXXII. tv. 36. §-a iktatta be.
(2)-(3) Hatályon kívül helyezte a 2003. évi LX. törvény. Hatálytalan 2004. május 1. napjától.

Rendkívül lényeges kérdést rendez a szakasz (1) bekezdése. Összhangban a törvény megalkotását megelőző évek jogfejlődésével a személyi hatályt adósi pozícióban a gazdálkodó szervezetekre szűkíti. Azt a kérdést, hogy ki minősül gazdálkodó szervezetnek, majd a 4. § (1) bekezdése dönti el, de mindenképpen jelzés értékű magának e fogalomnak az életben tartása. Ismeretes, hogy a szűk személyi hatály felfogását az 1986. évi 11-es törvényerejű rendelet vezette be a felszámolási jogba és az is köztudott, hogy ennek oka a korabeli viszonyok politikai ellentmondásosságában rejlett. Annak idején némileg leegyszerűsítve a kérdést az egyik politikai törekvés egy, a piacgazdaságéhoz hasonló vagy azzal legalábbis kapcsolatba hozható intézményrendszer felállítását célozta meg, amelynek segítségével ezen elképzelés szerint a szocialista gazdálkodás megújulása bekövetkezhetett volna. Ez a törekvés jól kimutatható a tvr. különböző tervezeteiben ugyanakkor ez ellen hatott az a konzervatív felfogás, amely a minimálisra óhajtotta csökkenteni a tényleges változtatásokat. Az eredmény persze ennek megfelelően felemás lett, sőt - az 1986-os 11-es tvr. eredeti szövegét tekintve - inkább a konzervatív erők győzelmét mutatta. Akkoriban a "gazdálkodó szervezet" elfogadott terminus technicusa volt a gazdasági élet szereplőinek, mégpedig azzal a céllal, hogy csak a politika által elismert formációk léphessenek fel egyáltalán a gyakorlati életben, csak ezek rendelkezhessenek jogokkal és csak ezek vállalhassanak kötelezettségeket.
Jogtechnikailag ez a megoldás és ennek viszonylag töretlen ívű fenntartása persze azzal a következménnyel jár, hogy a törvény rögtön az elején "elnehezedik". Ennek oka igen egyszerű, az adós fogalmát ugyanis nem közgazdasági-pénzügyi eszközökkel írja le, vagyis nem egy állapotot jelez vele, hanem szervezeti oldalról közelíti meg a kérdést és csak meghatározott személyeket enged be a jogi szabályozás "védőernyője" alá.
Ugyancsak összhangban a nemzetközi megoldásokkal a törvény leszögezi, hogy a külföldi vállalkozás ellen külföldön kezdeményezett fizetésképtelenségi eljárás a magyarországi fióktelepre csak nemzetközi szerződés vagy viszonosság esetében terjed ki.
A felszámolás vonatkozásában a Cstv.-t az alábbi eltérésekkel kell alkalmazni:
- adósnak, a külföldi vállalkozást kell tekinteni a fióktelep útján keletkezett tartozásai vonatkozásában,
- a fióktelep vagyona alatt a külföldi vállalkozás mindazon vagyonát (befektetett eszköz, illetve forgóeszköz) érteni kell, amelyet a fióktelep a számviteli nyilvántartása szerint használ (kezel),
- ahol a Cstv. a gazdálkodó szervezet vezetőjét említi ott a fióktelep vezetőjét kell érteni,
- ahol a Cstv. - a felszámolási eljárásban - a 8. §-ának (1) bekezdése szerinti szervekre, illetve testületekre utal, azon a külföldi vállalkozás esetében a létesítő okirata szerinti ügyvezetést ellátó személyt vagy testületet, illetve - a külföldön megindított fizetésképtelenségi eljárás esetében - a külföldi vállalkozás vagyonával kapcsolatban rendelkezésre jogosult felszámolót kell érteni.
A fióktelep az általános szabályok szerint a cégnyilvántartásból való törléssel szűnik meg. Rendkívül lényeges azonban, hogy a cégbíróság csak az alábbi három feltétel együttes fennállása esetén törölheti a fióktelepet:
- a külföldi vállalkozásnak a fióktelep működésével összefüggésben nincs Magyarországon köztartozása,
- a fióktelep a Cégközlönyben a megszüntetésről felhívást tett közzé azzal, hogy a hitelezők követeléseiket harminc napon belül nála jelentsék be, de ilyen tartalmú bejelentés nem érkezett, vagy a hitelező követelése kielégítésre került, illetve arra biztosítékot nyújtottak,
- nincs a fióktelepein keresztül folytatott tevékenységével összefüggésben a külföldi vállalkozás ellen Magyarországon hatósági vagy bírósági eljárás (ideértve a választottbírósági eljárást is) folyamatban, vagy a folyamatban levő eljárásokban a vagyoni igények kielégítésére a fióktelep vagy a vállalkozás biztosítékot nyújt.

Cstv. 3. § (1) E törvény alkalmazásában:
a) gazdálkodó szervezet: az állami vállalat, a tröszt, az egyéb állami gazdálkodó szerv, a szövetkezet, a lakásszövetkezet, az európai szövetkezet, a gazdasági társaság, az európai részvénytársaság, a közhasznú társaság, az egyes jogi személyek vállalata, a leányvállalat, a vízgazdálkodási társulat (víziközmű-társulat kivételével), az erdőbirtokossági társulat, az önkéntes kölcsönös biztosító pénztár, a magánnyugdíjpénztár, az egyesülés, ideértve az európai gazdasági egyesülést is, a végrehajtói iroda, a sportegyesület, valamint mindazon jogi személyek, vagy jogi személyiséggel nem rendelkező gazdasági társaságok, amelyek fő érdekeltségeinek központja a Tanács fizetésképtelenségi eljárásokról szóló 1346/2000/EK rendelete alapján az Európai Unió területén található;
b) adós: az a gazdálkodó szervezet, amely tartozását (tartozásait) az esedékességkor nem tudta vagy előreláthatóan nem tudja kiegyenlíteni;
c) hitelező: a csődeljárásban és a felszámolási eljárásban - a felszámolás kezdő időpontjáig - az, akinek az adóssal szemben jogerős és végrehajtható bírósági, hatósági határozaton (végrehajtható okiraton) alapuló, vagy az adós által nem vitatott, vagy elismert, lejárt pénz- vagy pénzben kifejezett vagyoni követelése van, továbbá a csődeljárásban az is, akinek a csődeljárás kezdő időpontjában még le nem járt, de az adós által elismert pénz- vagy pénzben kifejezett vagyoni követelése van. A felszámolás kezdő időpontja után hitelező mindenki, akinek az adóssal szemben pénz- vagy pénzben kifejezett vagyoni követelése van, és azt a felszámoló nyilvántartásba vette;
d) gazdálkodó szervezet vezetője: állami vállalatnál, trösztnél, tröszti vállalatnál, egyéb állami gazdálkodó szervnél, egyes jogi személyek vállalatánál, leányvállalatnál, illetve vízgazdálkodási társulatnál az igazgató (vállalati biztos), szövetkezetnél az igazgatóság (ügyvezető igazgató), vagy az ügyvezető elnök, közkereseti és betéti társaságnál az üzletvezetésre és képviseletre jogosult tag(ok), egyesülésnél, közös vállalatnál az igazgató, korlátolt felelősségű társaságnál az ügyvezető(k), részvénytársaságnál az igazgatóság vagy az alapszabályban ügyvezetésre feljogosított szemé­ly(ek), önkéntes kölcsönös biztosító pénztárnál az ügyvezető (ha a pénztár ügyvezetőt nem alkalmaz, az igazgatótanács), a magánnyugdíjpénztárnál az ügyvezető, végrehajtói irodánál az irodavezető, vagy irodavezető hiányában a tartós helyettes, sportegyesületnél az ügyintéző képviseleti szerv, az Europai Unió más tagállamában bejegyzett gazdálkodó szervezet esetében a magyarországi nyilvántartásba bejegyzett, jognyilatkozat tételére jogosult személy, ilyen hiányában a jogi személy, vagy jogi személyiséggel nem rendelkező gazdasági társaság nevében a hatóságok előtt vagy a polgárjogi kapcsolatokban eljárt személy.
e) vagyon: mindaz, amit a számvitelről szóló törvény befektetett eszköznek vagy forgóeszköznek minősít;
f)
(2)

Jegyzet: Az (1) bekezdés számozását módosította az 1993. évi XCII. tv. 41. §-nak (1) bekezdése. Az (1) bekezdés a) pontjának szövegét eredetileg megállapító 1997. évi CXLIV. tv. 309. § (1) bekezdése nem lép hatályba, mivel ugyancsak 1998. VI. 16-ával hatályon kívül helyezte az 1998. évi XXXIII. tv. 74. § (5) bekezdése. Így a korábbi, az 1997. évi LXXXII. tv. 130. § (3) bekezdésével megállapított szöveg a hatályos, amit az egyesülésre vonatkozó utolsó résszel kiegészített az 1998. évi XXXIII. tv. 61. §-a. Az (1) bekezdés b) pontját az 1993. évi LXXXI. tv. 44. § (5) bekezdése módosította. A szakasz (1) bekezdés c) pontját az 1997. évi XXVII. tv. 1. §-a, míg a d) pontot az 1997. évi LXXXII. tv. 130. §-nak (4) bekezdése állapította meg. Az e) pont a Cstv. által megállapított eredeti szöveg, míg az f) pontot az 1993. évi LXXXI. tv. 44. §-nak (5) bekezdése helyezte hatályon kívül.

1. Gazdálkodó szervezet - adós
Bár a Cstv. a gazdálkodó szervezet fogalmát a Ptk.-ból vette át, azonban soha nem állt fenn teljes azonosság a Ptk. és a Cstv. e fogalom alá eső szervezeteinek körében. Eredetileg a Cstv. gazdálkodó szervezetnek csupán az állami vállalatot, a trösztöt, az egyéb állami gazdálkodó szervezetet, a szövetkezetet, a gazdasági társaságot, az egyes jogi személyek vállalatát, a leányvállalatot, az önkormányzat vállalatát és a víziközmű társulat kivételével a vízgazdálkodási társulatot minősítette gazdálkodó szervezetnek. Ez mára kiegészült a közhasznú társasággal, az erdőbirtokossági társulattal, valamint az önkéntes kölcsönös biztosító pénztárral. Jelen pillanatban a leglényegesebb eltérés a Ptk. és Cstv. ezen fogalma között, hogy egyrészt a Ptk. a trösztöt nem minősíti gazdálkodó szervezetnek, másrészt viszont e fogalmi körbe vonja be az egyéni vállalkozót is. További fogalmi bővítést jelent, hogy a Ptk. 685. § c) pontjának második mondata kimondja, hogy az állam, a helyi önkormányzat, a költségvetési szerv, az egyesület, a köztestület, valamint az alapítvány gazdálkodó tevékenységével összefüggő polgári jogi kapcsolataira is a gazdálkodó szervezetre vonatkozó rendelkezéseket kell alkalmazni, kivéve, ha a törvény e jogi személyekre eltérő rendelkezést tartalmaz.
A most készülő új Polgári Törvénykönyv Kodifikációs Bizottságának eddig elfogadott szabályozási elvei már egyértelműen rögzítik, hogy a gazdálkodó szervezet terminus technicus megszüntetésre kerül. Ez logikus lépés, hiszen ez a kategória kifejezetten a szocialista gazdasági-társadalmi rend terméke. Ezzel a lépéssel megszüntethető lesz az a jelenlegi bonyolult helyzet, amit jól jelez egyebek között az is, ami az új társasági törvény elfogadásánál történt. Ismert, hogy az új társasági törvény az egyesülést kivette a társasági jog különös részéből, tehát megszűnt társasági jogállása, emiatt ha minden változatlan maradt volna, kikerült volna a Cstv. hatálya alól is. A jogalkotó csak úgy tudta orvosolni a kialakult helyzetet, hogy pótlólagosan gazdálkodó szervezetnek minősítette az egyesülést is.
Az ilyen típusú kategorizálás azzal a hátránnyal is jár, hogy a folyamatos "karbantartás" hiányában elavult, már nem létező formák élnek tovább a törvényben. A tröszt mint gazdálkodási szervezeti forma már régóta nincs jelen a magyar gazdaságban, erőteljesen kifutófélben van a leányvállalat is. Másik oldalról nézve az új formációkat állandó jelleggel be kell építeni e fogalom alá, amely szükségtelenül megnöveli az Országgyűlés feladatait.
Az adós tekintetében a Cstvn. tágította a törvény eredeti szövegét. A német jogból ismert "fenyegető fizetésképtelenség" fogalmát ugyan nem, de tartalmát a jogalkotó már a Cstv. megalkotásakor átvette. Ennek alapja az a közgazdasági-szervezési felismerés volt, hogy a vállalati válságok sikeres elhárításának egyik alapvető szempontja az időbeliségben rejlik, vagyis minél korábban kezdenek hozzá egy-egy probléma megoldásához, a siker esélye annál nagyobb. A klasszikus jogi megoldás azonban csak a bekövetkezett fizetésképtelenséget, illetve a túladósodást ismerte el csődnyitási okként. Meg kellett tehát találni azt a jogi eszközt, amelynek segítségével még a ténylegesen bekövetkezett fizetésképtelenség előtt kiterjeszti a csődjog védőernyőjét a saját maga talpra állítását megkísérlő adósra. A német jog ezt oldotta meg a fenyegető fizetésképtelenség kategóriájának kialakításában. Az 1989-es német reformtervezet szerint fenyegető fizetésképtelenség akkor állt be, ha az adós 6 hónapon belül lejáró tartozásait előreláthatóan nem fogja tudni kiegyenlíteni. A Cstv. ezt az időtartamot egy évre hosszabbította meg, a Cstvn. pedig mindenfajta időkorlátot eltörölt. Szélső esetben tehát az is elképzelhető, hogy az adós 2-3 év múlva esedékes tartozásai miatt kezdeményez önmaga ellen csődeljárást. Ilyen esetekben persze felvetődhetne a joggal való visszaélés gyanúja, de jelenleg ettől még egyáltalán nem kell tartani, hiszen a gyakorlat nem él ezzel a lehetőséggel.
Az adóssá válás persze nem jelenti automatikusan akár a csőd-, akár a felszámolási eljárás megindítását, hiszen mindegyik eljárás tényleges megkezdéséhez még további kritériumoknak kell fennállni.

2. Ki lehet hitelező?
A (3) bekezdés c) pontja adja meg a hitelező fogalmát. Mindhárom eljárásban eltérő szabály érvényesül, sőt a felszámolás vonatkozásában különbség van az eljárás kezdő időpontja előtti és utáni jogállásban.
A felszámolási eljárás kezdő időpontjáig csak és kizárólag az minősül hitelezőnek, aki bizonyítani tudja, hogy jogerős és végrehajtható bírósági vagy hatósági határozaton, (végrehajtható okiraton) alapul a követelése. Ennek hiányában csak akkor tekinthető hitelezőnek, ha bizonyítani tudja, hogy lejárt pénz- vagy pénzben kifejezett vagyoni követelését az adós nem vitatja, vagy elismerte.
Ez a megfogalmazás lényegében visszatérés a Cstv. eredeti felfogásához és elismerése annak, hogy a Cstvn. által megvalósított módosítás negatív hatást váltott ki. Ismert, hogy a Cstvn. jelentősen egyszerűsítette a hitelező fogalmát, amikor egyrészt egyszerűen hitelezőnek minősített mindenkit, akinek az adóssal szemben vagyoni követelése volt. Ennek eredményeképpen viszont jelentős adminisztratív többletteher és költség háramlott a bíróságokra, hiszen mindegyik esetben kénytelenek voltak az adóst értesíteni, tőle nyilatkozatot beszerezni. Számos esetben viszont a hitelező teljesen jogosulatlanul követelte az eljárás megindítását, illetve többször előfordult az is, hogy a hitelező egyszerűen tévedett az adós személyét illetően. Ezen a helyzeten változtatott az 1997. évi XXVII. tv. hatálybalépését követően, vagyis 1997. augusztus 6-ától a hitelezőnek ismét bizonyítania kell, hogy követelése jogalapját bíróság vagy hatóság már elismerte vagy pedig az adós elismerte, illetve nem vitatja. Természetesen az adósi magatartásnak gyakorlatilag mindkét esetben írásban kell testet öltenie, hiszen mind az elismerés mindpedig a "nem vitatás" az adós pozitív cselekedetét tételezi fel. Ez akkor is igaz, ha elméletileg a "nem vitatás" passzív magatartásban is kimerülhet. Valószínűsíthető, hogy a bíróság nem vitatott követeléseként elfogadja azt, ha a hitelező bizonyítja, hogy az adós elé tárta követelését, de az adós 30 nap elteltével sem reagált rá semmit.
Alapvetően megváltozik a helyzet a felszámolás kezdő időpontja után, ilyenkor ugyanis már mindazon személyek hitelezők, akiknek az adóssal szemben pénz- vagy pénzben kifejezett vagyoni követelése van. A pénz- illetve pénzben kifejezett vagyoni követelés fogalma kapcsán az irodalomban e kategorizálást helytelenítő nézettel is találkozunk: "Emellett a továbbiakban a hitelező követelésének pénznek, vagy pénzben kifejezettnek kell lennie. Ez utóbbi változás mindhárom eljárásra igaz, de hogy tartalmilag mi a különbség a pénzkövetelés és a pénzben kifejezett vagyoni követelés között, az nemigen értelmezhető. Végül is mindkét esetben pénzkövetelésről van szó, így tényleges különbség nincs a »kétfajta« követelés között." (Kommentár II. 33. oldal). Az idézet okfejtéssel a magam részéről nem tudok teljes mértékben egyetérteni. Itt lényegében a klasszikus jogoknak a csődnyitás joghatályához kapcsolódó anyagi jogi intézkedéseik átvételéről van szó. Ismert az, hogy a csődnyitás ténye az adós összes tartozását lejárttá tette, tehát emiatt van az, hogy az eljárás kezdő időpontjától kezdve már csak a követelés fennállását kell igazolni. Emellett viszont a csődnyitásnak az is az egyik anyagi jogi következménye volt, hogy minden követelés pénzkötelemmé változott. Erre az eljárás során az igények összemérhetősége szempontjából volt technikailag szükség. Megítélésem szerint ezt a klasszikus kategóriát fejezi ki a pénzben kifejezett vagyoni követelés.
A csődeljárás vonatkozásában a hitelezői kategória annyiban bővül, hogy az is hitelezőnek minősül, akinek az eljárás kezdő időpontjában ugyan még a követelése nem járt le, de követelését az adós elismeri. A bővülés teljesen logikus és az eljárás speciális céljából adódik. A csődeljárásban ugyanis a megnyitás után nem válnak lejárttá a hitelezői követelések, viszont, mivel az eljárás célja a hitelezőkkel való egyezség megkötése, ezért ha a Cstv. pusztán a felszámolói hitelezői kategóriával operálna, akkor jelentős számú és adott esetben meghatározó jelentőségű személyeket zárna ki az adós talpra állítási tervének elfogadásából. Ez mindenképpen méltánytalan lenne erre a hitelezői körre nézve.
A bírói gyakorlat a rendelkezéseknek megfelelően kialakította azt a gyakorlati minimumot, amely alapján a felszámolási eljárásban a fél hitelezőként léphet fel. A Legfelsőbb Bíróság elvi éllel szögezte le, hogy a hitelezőnek - külön jogszabályi előírás nélkül is - csatolnia kell a felszámolási eljárás lefolytatása iránti kérelméhez az eljáró bíróság illetékességének megállapításához szükséges iratokat, így az adós 30 napnál nem régebbi cégmásolatát, illetőleg cégkivonatát. (BH 1998/245.)
Elméletileg a bírósági döntésben a "külön jogszabályi előírás nélkül is" érdemel figyelmet. Kétségtelen, hogy a Legfelsőbb Bíróság gyakorlati szempontból teljesen helytálló döntést hozott, ugyanakkor viszont e döntés arra is rámutat, hogy a bíróság tényleges jogalakító tevékenysége nélkül a mindennapi élet normális menetét fenntartani nem lehet. Úgy gondolom, közjogi vonatkozásban is itt lenne az ideje annak, hogy a Legfelsőbb Bíróság ilyen típusú jogalakító illetve joghézagot kitöltő rendelkezései ténylegesen beleilleszkedhessenek az alkotmányos rendbe.

3. Ki minősül a gazdálkodó szervezet vezetőjének?
A (3) bekezdés d) pontja a gazdálkodó szervezet vezetőjét sorolja fel. Ez megítélésem szerint teljes mértékben felesleges, hiszen az egyes szervezeti formákra vonatkozó anyagi jogi szabályok egyértelműen kell, hogy rögzítsék azt, hogy ki vagy kik az adott szervezet vezetői. Vélhetőleg a jogalkotót az vezette, hogy mivel bizonyos mulasztások esetén Cstv. későbbi szabályai a bírságolási lehetőséget is tartalmaznak a vezetővel szemben, ezért "tisztességesebb" ha e vezetői kört maga a Cstv. is tartalmazza.
A (3) bekezdés e) pontja a vagyon fogalmát határozza meg. Szöges ellentétben a d) ponttal, ahol az ismétlés szükségtelen és csak elnehezíti a törvényt, itt a számvitelről szóló törvény fogalmát hívja segítségül a jogalkotó anélkül, hogy érvényesítené a csődjog speciális szempontjait. Az alapvető problémát az okozza, hogy számviteli szempontból ahhoz, hogy valamilyen dolog az adós vagyonához tartozzon, nem kell feltétlenül tulajdonában is állnia. Ugyanakkor mind a klasszikus csődtörvények, mind pedig a jelenlegi uniós megoldások is abból indulnak ki, hogy az adós csak és kizárólag a tulajdonában álló dolgokkal felel hitelezői irányában.
A számviteli törvény közgazdasági szempontból foglalkozik a vagyonnal, (ez a 2001. január 1-jén hatályba lépő új számviteli törvényre is igaz), számára a vagyon egy állandóan változó kategória, vagyis sokkal dinamikusabb fogalom mint a csődjog statikus vagyonképe. Megítélésem szerint egyáltalán nem szerencsés ez a törvényi megoldás és megnehezíti a hitelezők kielégítési alapját képező vagyoni kör egzakt meghatározását.
Jelenleg a számviteli törvény befektetett eszköznek minősíti az immateriális javakat (vagyoni értékű jogok, üzleti vagy cégérték, szellemi termékek, kísérleti fejlesztés aktivált értéke, alapítás-átszervezés aktivált értéke), a tárgyi eszközöket (ingatlanok, műszaki berendezések, gépek, járművek, egyéb berendezések, felszerelések, járművek, beruházások, beruházásokra adott előlegek) a befektetett pénzügyi eszközöket (részesedések, értékpapírok, adott kölcsönök, hosszú lejáratú bankbetétek).
Forgóeszköznek minősíti pedig a készleteket (anyagok, áruk, készletekre adott előlegek, állatok, befejezetlen termelés és félkészter­mé­kek, késztermékek) és a követeléseket [követelések áruszállításból és szolgáltatásokból (vevők), váltókövetelések, jegyzett, de még nem fizetett tőke, alapítókkal szembeni követelések, egyéb követelések], valamint az értékpapírokat (eladásra vásárolt kötvények, saját részvények, üzletrészek, eladásra vásárolt részvények, egyéb értékpapírok), illetve a pénzeszközöket (pénztár, csekkek, bankbetétek).

4. Történeti és nemzetközi kitekintés (Adós-hitelező)
A klasszikus jogok adósként a francia jogi felfogásnak megfelelően eredetileg csak a kereskedőket ismerték el, a közönséges német csődjog ezt már megszületése pillanatában kiterjesztette mindenkire, aki gazdasági tevékenységet folytatott, bár a kereskedők különállása végig nyomon követhető volt, hiszen mind a német, mind az osztrák, mind a magyar törvény a kereskedőkre bizonyos speciális - döntően eljárásjogilag eltérő - szabályokat állapított meg. Ugyanakkor, az adósi minőség normatív megfogalmazásával nem foglalkoztak, lényegében mindenki adósnak minősült, aki lejárt tartozását nem tudta kiegyenlíteni. Természetesen önmagában az adósi minőség a klasszikus jogokban sem jelentette automatikusan a csődeljárás tényleges megindulását, hiszen ez utóbbihoz bírósági döntés szükségeltetett. A bíróság pedig - mint látni fogjuk - különös gonddal vizsgálta a csődnyitási okok tényleges fenn- vagy fenn nem állását.
E széles körű adósi fogalommal szemben a hitelezői minőség már korántsem volt ilyen általános, mivel a középkori városi jogkönyvek által kidolgozott dogmatikai alapokon a hitelezői kategóriák között éles és jól látható cezúra volt.
Régi magyar csődtörvényünk három alapvető hitelezői kategóriát állított fel, amelyeken belül különböző alcsoportokat is találunk. A három fő kategória a tömeghitelezőket, a külön kielégítésre jogosított hitelezőket, valamint a csődhitelezőket ölelte fel.
A tömeghitelező fogalma alá azok tartoztak, akik követelésük jogcímét már a csődnyitás után szerezték, vagyis kötelmi viszonyba már a csődtömeggel kerültek. Őket lényegében az eljárás alatt is folyamatos kielégítés illette meg, tehát nem kellett megvárni az eljárás végét, hanem teljesítésük után kvázi a normál kötelmi rendben megkapták a tömegtől az ellenszolgáltatást.
A külön kielégítésre jogosultak körét általánosságban a törvény 52. §-a határozta meg. Ezek szerint azon hitelezők, akik valamely dologi jog alapján a közadós bizonyos vagyonából külön kielégítést igényelhetnek, követeléseiket a csődhitelezők megelőzésével érvényesíthetik és a dologi joggal terhelt vagyonból csak az folyik be az általános csődtömegbe, ami az említett hitelezők kielégítése után fennmarad.
Az említett hitelezők, amennyiben őket a közadós ellen személyes igény is illeti, követeléseiket, mint csődhitelezők az általános csődtömeg ellen is érvényesíthetik.
A lényeg tehát az, hogy a dologi jogi igények által terhelt vagyontárgy - az igény értékének erejéig - nem lesz része a csődtömegnek. Ezt a rendelkezést persze a törvény következő szakaszai némileg oldják, abban a vonatkozásban, hogy ezekben az esetekben is érvényesítik a tömeget terhelő tartozásokat és költségeket. Az 53. § értelmében a csődtömeghez tartozó ingatlan vagyonnak a csőd tartama alatt befolyt jövedelmeiből a vételárból és ennek kamataiból előbb a tömegnek, e vagyont terhelő tartozásait és költségeit kell kifizetni és csak ezt követően kerülhet sor a jelzálogjog jogosultjának kielégítésére. Ugyanez az elv érvényesül az ingó zálogjog által biztosított hitelezőkre, amely kör viszont a csődjog tekintetében kiegészül az alábbiakkal, mivel az 57. § rendelkezése értelmében őket is az ingó zálog által biztosított hitelezőkkel egyenlő jogok illetik:
- a vendéglősöket a vendég szobájáért és tartásáért járó követelések tekintetében, a vendégtől visszatartott ingóságokra;
- a művészeket, gyárosokat, iparosokat és munkásokat díjaik és kiadásaik tekintetében, az általuk készített vagy kijavított és birtokukban levő dolgokra;
- a bérbeadókat és a haszonbérbeadókat azon dolgokra, amelyekre őket a törvénykezési rendtartás szerint zálogjog illeti;
- azokat, akiket a váltó- vagy a kereskedelmi törvény szerint bizonyos dolgokra zálog- vagy megtartási jog illeti, ezen dolgokra;
- azokat, akik bizonyos dologra valamint hasznosan fordítottak, az ebből eredő követelésük tekintetében, az és meglévő haszon erejéig, az általuk visszatartott dolgokra;
- az ügyvédeket az általuk folytatott perekben felmerült díjaik és kiadásaik tekintetében azon vagyonra, amellyel a csődtömeg a per folyamán gyarapodott.
Csődhitelezőnek minősültek mindazok a személyes hitelezők, akiknek a követelésük kötelmi jogi alapon állt.
Az adós vagyonát illetően a klasszikus jogok egyértelműen a tulajdonjogból indultak ki, tehát főszabályként az adós tulajdonában álló dolgok tartoztak a csődtömegbe.
Az új német törvény ugyancsak nem adja meg az adós pontos definícióját, a klasszikus jogokkal megegyezően adós az, aki tartozásait nem tudja lejáratkor kifizetni, viszont nincs helye fizetésképtelenségi eljárásnak, vagyis a törvény személyi hatálya nem terjed ki az államszövetség vagy valamely szövetségi tartomány vagyona tekintetében, illetve minden olyan tartományi felügyelet alatt álló közjogi személy esetében, amelyeknél a tartományi jog kiveszi az adott szervezetet az InsO hatálya alól. A hitelezők vonatkozásában az InsO lényegében fenntartja a klasszikus megoldást. 38. szakasza szerint a csődtömeg azon személyes hitelezők kielégítésére szolgál, akiknek az eljárás megnyitásának időpontjában megalapozott vagyoni igényük van az adóssal szemben. Ugyanakkor az, aki dologi vagy személyi jog alapján érvényesítheti, hogy valamely dolog nem tartozik a tömeghez nem csődhitelező, hanem jogosult a dolog elkülönítésére. Ezt az elvi tételt a törvény 49. és 50. §-a fejti ki, melyek szerint azok a hitelezők, akiknek ingatlan vagyontárgyra vonatkozó dologi jogi igényük van, jogosultak ezt elkülöníteni és lényegében az eljáráson kívül kielégítést keresni.
Ugyanez az elv vonatkozik azokra a hitelezőkre, akiket a tömeg valamely tárgyán szerződésen alapuló kézizálogjog, foglalás útján szerzett kézizálogjog, vagy törvényes kézizálogjog illet meg.
E hitelezőkkel azonos jogállásba kerülnek még az alábbiak:
- azok a hitelezők, akiknek az adós valamely igény biztosítására ingó dolgot ad át vagy valamely jogot átruházott;
- azok a hitelezők, akiket valamely dolgon visszatartási jog illet meg, mert a dolog hasznára ráfordításokat eszközöltek, amennyiben a ráfordításból származó követelésük nem haladja meg a még meglévő előnyt;
- azok a hitelezők, akiket a Kereskedelmi Törvénykönyv szerint visszatartási jog illet meg;
- a Szövetség, a tartományok, községek és községszövetségek, amennyiben vám- és adóköteles dolgok a törvényes előírások szerint részükre köztartozásokra szóló biztosítékul szolgálnak.
Az adós vagyona azt a teljes vagyont jelentette, amely az eljárás megnyitásának időpontjában, tulajdonában állt, illetve amelyet az eljárás során szerzett.
Az osztrák jogban az adós fogalma megegyezik mind a klasszikus, mind a mai német felfogással. Hitelezői kategóriái az alábbiak:
- visszakövetelési joggal rendelkező,
- külön kielégítési joggal rendelkező,
- tömeghitelező,
- csődhitelező,
- kizárt hitelező.
Visszakövetelési joggal az a hitelező rendelkezik, akinek a tulajdonában álló vagyontárgy valamilyen oknál fogva az adós birtokában van. Ilyenkor a hitelező követelheti a dolog kiadását, a tömeggondnoktól. Abban az esetben, ha a dolog már nincs eredeti formájában az adós birtokában, akkor e hitelezői csoportot kártérítés illet meg.
Külön kielégítésre azok a dologi hitelezők jogosultak, akiknek az adós valamely ingó vagy ingatlan tárgyán dologi jogosultság áll fenn. (Lényegében a zálogjogról van szó). Ha a tárgy még megtalálható a tömegben, akkor annak értékesítési összegéből a hitelezőt ki kell elégíteni a zálogjog értékének erejéig. Amennyiben a befolyt összeg magasabb, a különbözet a csődtömeghez kerül, ha viszont kevesebb, a különbözetet már csak ez a kategória is személyesen (csődhitelezőként) érvényesítheti. Ha az adott tárgy vagy dolog már nincs a csődtömeg birtokában, akkor e hitelezői kör követelheti, hogy a csődtömegből hozzanak létre egy elkülönített "tömeget", amely kizárólag az ő kielégítésüket szolgálja.
Az osztrák jog a tömeghitelezők esetében nemcsak a fogalmat adja meg, - amely megegyezik a klasszikus jogokéval - hanem taxatív felsorolást ad az igények köréről.
Az osztrák csődtörvény (KO.) 46. §-a értelmében a tömeghitelezőnek a következők minősülnek:
- a csődtömeg fenntartásával, kezeléséből és gazdálkodásából származó költségek,
- munkavállalók munkabérre vonatkozó követelése,
- kétoldalú szerződések teljesítése iránti igény, amelyeknél a szerződéskötés időpontja már az eljárás megnyitása utáni időszakra esett,
- a csődtömeggondnok jogügyleteiből származó igények,
Megegyezően a német joggal a csődhitelezők osztálya itt is a legnépesebb, azt a személyes kört jelenti, akiknek kötelmi igényei vannak az adóssal szemben.
Az osztrák jog némileg kuriózumként ismeri az ún. kizárt hitelezők osztályát is, akik az eljárásban nem is léphetnek fel hitelezőként. Ezek a KO. 58. § szerint az alábbiak:
- a csődnyitás után az igények kamatai,
- a hitelező azon költségei, melyek abból származtak, hogy a hitelező részt vett az eljárásban,
- jogellenes ügyletek pénzbírságai,
- ajándékozás iránti igény.
A vagyon fogalma megegyezik az eddig tárgyalt megoldásokéval, azzal a különbséggel, hogy a KO. 1. §-ában külön kiemelésre kerül, mint a vagyonhoz tartozó jószág a lottónyeremény és a takarékbetétkönyvben elhelyezett pénzösszeg is.

Cstv. 4. § (1) A csődeljárás és a felszámolási eljárás körébe tartozik a gazdálkodó szervezet minden vagyona, amellyel a csőd- vagy a felszámolási eljárás kezdő időpontjában rendelkezik, továbbá az a vagyon, amelyet ezt követően az eljárás tartama alatt szerez.
(2) A gazdálkodó szervezet vagyona a tulajdonában (kezelésében) levő vagyon. A gazdálkodó szervezet vagyonaként kell figyelembe venni a leányvállalata vagyonát, tröszt esetében a tröszti vállalatok vagyonát, ha a tröszt létesítő határozatát az állami vállalatokról szóló 1977. évi VI. törvény 49. §-a alapján adták ki.
(3) Nem tartozik a (2) bekezdés hatálya alá:
a) az a vagyon, amelyet az adós állami vagyonkezelő szervezettel kötött szerződés alapján kezel;
b) az állami tulajdonban álló erdő, továbbá jogszabályban meghatározott természetvédelmi oltalom alatt álló földterület (nemzeti park, fokozottan védett terület, nemzetközi egyezmény hatálya alá tartozó terület), külön jogszabályban meghatározott állami tulajdonban lévő műemlék, továbbá a vízgazdálkodási társulatok kezelésében lévő vizek, vízilétesítmények és a vízitársulatoknak a közfeladatok ellátásához szükséges elkülönített vagyona;
c) a kárpótlás céljára elkülönített termőföld és a külön törvényben meghatározott földalap és a kárpótlási árverésre kijelöléssel nem érintett, illetve a kárpótlási árverésből visszamaradt földterület;
d) a gazdálkodó szervezet vagyonából az az ingatlan, amely - a volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezéséről szóló 1991. évi XXXII. törvény 7. § (1) bekezdésében foglaltak alapján - a Kormány által jóváhagyott jegyzékben szerepel;
e) a 38. § (6) bekezdése szerinti esetben a jogosult követelésének kielégítésére szolgáló összeg;
f) az adós munkavállalójának munkabéréből - külön jogszabály rendelkezései szerint - levont, valamint a csődeljárás, illetve a felszámolási eljárás tartama alatt levonásra kerülő szakszervezeti vagy egyéb érdekképviseleti tagdíj.
(4) A kormány által a rendkívüli időszakra rögzített hadiipari készletek abban az esetben vonhatók be a felszámolási eljárásba, ha a Kormány az állami vagyonkezelő szervezet kezdeményezésére a rögzítést feloldja. A vagyonkezelő szervezet a felszámoló megkeresésére 30 napon belül köteles nyilatkozni arról, hogy a rögzítés feloldását kezdeményezi-e. A rögzítés feloldásáról a vagyonkezelő szervezet kezdeményezésétől számított 60 napon belül a Kormány dönt. E törvény alkalmazásában hadiipari készlet alatt a hadiipari tevékenységhez szükséges tárgyi eszközöket és forgóeszközöket - ideértve a gyártási dokumentumokat is - kell érteni.
(5) A védelem célját szolgáló állami tartalék nem része a gazdálkodó szervezet vagyonának.

Jegyzet: Az (1) bekezdés a Cstvn. által megállapított szöveg, a (2) bekezdés a Cstv. eredeti szövege, a (3) bekezdés a) pontja, valamint a (4) bekezdés a Cstvn. által megállapított szöveg a (3) bekezdés b) pontját az 1993. évi CIII. tv. állapította meg, a bekezdés c) pontját az 1996. évi XXXII. tv., f) pontját a 2006. évi VI. törvény 2. § iktatta be, míg a (4) bekezdést az 1993. évi LXXXI. tv. állapította meg.

1. Az eljárások kezdő időpontja
A szakasz alapvető fontosságú kérdést rendez, hiszen a hitelezők kielégítési lehetősége elsősorban attól függ, hogy milyen nagyságrendű vagyon áll az adós rendelkezésére. Az adós tulajdonképpen ellenérdekelt, számára az a cél, hogy ez a vagyon lehetőleg minél kevesebb legyen, mivel a felszámolási eljárásban a gyakorlati tapasztalatok alapján igen ritka eset az, hogy az eljárás végére az adós tulajdonosai számára még valami megmaradjon. Ebből következően az adós gazdasági célja, hogy lehetőleg minél nagyobb vagyontömeget kivonjon az eljárás alól, a hitelezőké pedig az, hogy ezt megakadályozzák és ebben tulajdonképpen a törvény több rendelkezése is segíti őket. Sajnos azonban, a kiindulópontként meghatározott időpillanat nem a legszerencsésebb. A szakasz első bekezdése mindhárom eljárás esetében az eljárás kezdő időpontját jelöli meg, mint kiindulási alapot, ez az az időpont, amikor az ekkor meglévő vagyontömeg a hitelezők kielégítését kell, hogy szolgálja. Kérdés az, hogy ténylegesen mikor következik be ez az időpont. A végelszámolásnál egyszerű a helyzet, hiszen annak kezdő időpontját a jogutód nélküli megszűnésről szóló határozatban ki kell mondani. Csődeljárás esetében maga az eljárás megindul a kérelem bírósághoz való benyújtásakor, de a későbbi rendelkezésekből ki fog derülni, hogy a bíróság akár formai hiányosságok, akár pedig a hitelezők előzetes egyet nem értése esetén az eljárást megszüntetheti. Hasonló a helyzet felszámolás esetében, ahol ugyan az eljárás megindul az erre vonatkozó kérelem bírósághoz való érkezése időpontjában, de maga a felszámolás csak az erről szóló végzés jogerőre emelkedése napján veszi kezdetét. Tekintettel arra, hogy a bírósági szervezetrendszer miatt másodfokon, minden esetben a Legfelsőbb Bíróság kényszerül eljárni, így ha bárki jogosult megfellebbezi a felszámolás elrendeléséről szóló végzést, akkor az ügy még legalább egy-másfél évig függőben marad. Látszólag pontos tehát a jogalkotó, amikor az eljárás kezdő pillanatában rendelkezésre álló vagyont veszi kiindulópontként, de nem találunk arra nézve rendelkezéseket, hogy a ténylegesen meginduló eljárás és a jogi eljárás kezdete közötti időszakban, milyen lehetőségek állnak az adós és a hitelezők rendelkezésére.
Tekintettel arra, hogy az adós a csődeljárás során nem veszíti el vagyona felett a kezelési és rendelkezési jogosultságot, ezért a probléma "csupán" a felszámolási eljárások esetében lehet zavaró. Itt ugyanis az adós az eljárás megindítását elrendelő végzés jogerőre emelkedésének napján veszíti el vagyona vonatkozásában rendelkezési jogát. Ebből következően tehát minden esetben több hónap telik el, de fellebbezés esetében ez az időszak akár években is mérhető. Lényegében csak az adós jóindulatára van bízva, hogy ebben az időszakban tesz-e vagyonkimentési lépéseket, vagy sem. Az irodalomban van olyan nézet, hogy ez a megfogalmazás jogalkotói pontatlanságot takar. "Szintén csak a józan ész és a jogalkalmazók jogértelmezése miatt eddig ebből még probléma a gyakorlatban nem merült fel. Mégis, ilyen lényeges kérdésben pontosan és egyértelműen kellene fogalmazni." (Kommentár II. 37. oldal). A magam részéről itt nem érzek jogalkotói pontatlanságot, hiszen az eljárások kezdő időpontjai jól megragadhatók, viszont kétségtelen, hogy a felszámolási eljárások vonatkozásában mindig létezik egy hosszabb-rövidebb időtartam, ami nincs jogilag "lefedve". Ebben az értelmezésben tehát joghézagról beszélhetünk, a megoldás azonban, mint az a történeti és nemzetközi kitekintés kapcsán látni fogjuk, viszonylag egyszerű.

2. A vagyon fogalma a bírói gyakorlat tükrében
A megfogalmazás szerint csak az a vagyon tekinthető a hitelezők számára rendelkezésre állónak, amivel az adós az eljárás kezdetekor ténylegesen rendelkezik, illetve az, amellyel majd az eljárás során még rendelkezni fog. E tekintetben nem világos, a "rendelkezés" kifejezés jogi tartalmát illetően, hogy vajon a tulajdonjog ismert részjogosítványára gondolt-e itt a jogalkotó, vagy pedig elegendő-e ha csupán birtokosi pozícióból áll fent a rendelkezési jogosultság. E széles értelemben vett felfogást látszik alátámasztani az a tény, hogy a 4. § (2) bekezdésében a törvényhozó szükségesnek látta rögzíteni, hogy a csődtömegbe tartozó vagyonnak az adós tulajdonában illetve kezelésében kell állnia. Ebből az utolsó tételből visszafelé következtetve az a megállapítás látszik megalapozottnak, hogy hatályos jogunk lényegében a klasszikus csődjogi megoldást veszi át, hiszen az a vagyon vehető a csődtömeg szempontjából figyelembe, amely az adós tulajdonában áll.

"A csődeljárásról, a felszámolási eljárásról és a végelszámolásról szóló, módosított 1991. évi IL. törvény 4. §-ának (1) bekezdése szerint a csődeljárás, a felszámolási eljárás, valamint a végelszámolás körébe tartozik a gazdálkodó szervezet minden vagyona, amellyel a csőd- vagy a felszámolási eljárás, illetve a végelszámolás kezdő időpontjában rendelkezik, továbbá az a vagyon, amelyet ezt követően az eljárás tartama alatt szerez. Az (1) és a (2) bekezdés összevetéséből megállapítható, hogy a gazdálkodó szervezet vagyonaként a felszámolási vagyon körébe csak olyan vagyontárgyak vehetők figyelembe, amelyekkel a nevezett sajátjaként rendelkezik. A Pp. 164. §-ának (1) bekezdése szerint a felperest terhelte annak bizonyítása, hogy a perbeli áru a tulajdonában állt, továbbá hogy azok fölött fennállt a rendelkezési joga". (BH 221/1996.)

Az okfejtés szerint tehát, nem elég a tulajdonjog pusztán, hanem az adósnak lényegében birtokon belül is kell lennie. Ezt fogalmazza meg a Legfelsőbb Bíróság az ügy kapcsán hozott elvi döntésében, mikor kimondja, hogy "a vámraktárban a vámhivatal jogerős határozata alapján elhelyezett árukészlet felett a tulajdonosnak nincs rendelkezési joga, az tehát a tulajdonos ellen indult felszámolási eljárás során nem tekinthető a felszámolás körébe tartozó vagyonnak". (BH 221/1996.) Ezen elvi tétel értelmében tehát, nagy biztonsággal levonható lenne az a következtetés, hogy a bírói gyakorlat szerint az adósnak csak és kizárólag olyan tulajdonában álló vagyontárgyai szolgálhatnak a hitelezői igények kielégítésének alapjául, amelyeket ténylegesen is a birtokában tart. Hogy mégsem vonható le ez a következtetés, annak oka az, hogy maga a Legfelsőbb Bíróság sem tartotta magát saját elvi tételéhez, hiszen a konkrét ügyben megállapította a felszámolói igény jogosságát.
Nyilvánvalóan praktikus szempontok vezették a Legfelsőbb Bíróságot a következő ügyben hozott döntések kialakításában. A tényállás szerint az adós egy külföldi partnerétől különböző berendezéseket vásárolt részletre, az adásvételi szerződésben azonban a külföldi fél a berendezések tulajdonjogát a vételár teljes kiegyenlítéséig fenntartotta.
E szerződéses rendelkezéseket megszegve az adós ügyvezetője még a felszámolást elrendelő végzés jogerőre emelkedése előtt ezeket az eszközöket értékesítette, a befolyó vételárat azonban egyrészt nem fizette ki a vevőnek, másrészt nem különítette el a Kft. könyveiben. A vevő cége felszámolásra került. Erről értesülve az eladó a felszámolóhoz fordult, kérve, hogy a hátralékos vételár összegének megfelelő árut, mint jogos tulajdonát részére adja ki, vagy pedig annak összegét a felszámolási eljárás eredményétől függetlenül fizesse meg. A felszámoló elismerte ugyan a hitelezői igény jogosságát, azonban rámutatott arra, hogy ennek kiegyenlítésére csak a felszámolási eljárás keretében kerülhet sor.
Az elsőfokú bíróság végzésével arra kötelezte a felszámolót, hogy a hitelező részére a vételár fennmaradó részét fizesse ki. Indoklásában rámutatott arra, hogy a hitelező tulajdonjogi fenntartásával adta el az árut adósnak a Ptk. 368. §-ának (1) bekezdése alapján. E szakasz (2) bekezdése kimondja, hogy a vevő a tulajdonjog fenntartása idején a dolgot nem idegenítheti el, és nem terhelheti meg. Ilyen körülmények között hiányzott az adós rendelkezési jogosultsága. A Cstv. 4. § (1) bekezdése alapján az a vagyoni kör tartozik a csődtömegbe, amellyel az adós a felszámolási eljárás kezdő időpontjában rendelkezik.
A fentiekre tekintettel az elsőfokú bíróság megállapította,

"hogy a hitelező által jogfenntartással eladott vagyontárgyakkal az adós nem rendelkezhetett, az eladott vagyontárgy nem tartozott a felszámolási eljárás körébe vonható vagyontárgyak közé, emiatt a felszámoló köteles a ki nem egyenlített vételárat, a felszámolási eljárástól függetlenül s meglévő vagyonból kielégíteni. Az ügy fellebbezés során került a Legfelsőbb Bíróság elé. A legfőbb bírói fórum tévesnek ítélte az elsőfokú bíróság álláspontját és a felszámoló véleményét tette magáévá az alábbi indoklással:
"A tulajdonjog fenntartásával eladott áru a felszámolás kezdő időpontjában már nem volt meg, mert azt megelőzően az adós ügyvezetője azt az adós gazdálkodó szervezet nevében másnak értékesítette. Emiatt nincs lehetőség annak ellenértékét ma már máshonnan, mint az adósnak a Cstv. 4. § (1) bekezdése értelmében a felszámolási eljárás alá tartozó vagyonából kiegyenlíteni. Az értékesített áruféleségek ellenértékét az adós nem helyezte elkülönített számlára sem, így a vagyonának részét nem képező értékesített dolog helyébe lépett ellenértéket sem lehet a felszámolási vagyonból különálló vagyonnak tekinteni. Az adós a más tulajdonába tartozó ingóságok értékesítésének ellenértékeként pénzt kapott, amely a Ptk. 94. §-ának (2) bekezdése értelmében, mint birtokba vehető dolog, tulajdonjog tárgya lehet. A Ptk. 119. §-ából pedig az következik, hogy adásvételi szerződés alapján átadott ellenértékre vonatkozóan az adós tulajdonjogot szerzett". (BH 144/1997.)

Az a körülmény, hogy az adós gazdálkodó szervezet a tulajdonjog-fenntartással részére átadott, birtokába került ingóságokat értékesítette, a hitelező javára pénzkövetelés keletkezett. Ennek kiegyenlítésére pedig nem kerülhet sor, mint a felszámolás körébe tartozó vagyonból. Ebből következik, hogy a felszámolónak azt hitelezői igényként kell besorolnia a módosított Cstv. 57. §-ának (1) bekezdésében meghatározott kielégítési sorrend szerint.
A Legfelsőbb Bíróság logikája rendkívül egyszerű és világos. Nem foglalkozik ugyanis azzal, hogy az adós kft. ügyvezetőjének nem volt joga az eszközöket értékesíteni, hanem csupán azt állapítja meg, hogy a jogellenesen értékesített eszközök ellenértékeként kapott pénz az adós tulajdonába ment át, méghozzá a Ptk. 119. §-a alapján. Kár, hogy megítélésem szerint a 119. § más esetre vonatkozik, hiszen azt mondja ki, hogy akire pénzt vagy bemutatóra szóló értékpapírt ruháznak át, tulajdonosa lesz akkor is, ha az átruházó nem volt tulajdonos. Nagy valószínűséggel feltételezhető, hogy az a vevő, akinek az adós eladta az eszközöket, tulajdonosa volt a pénznek, amellyel fizetett, ennek következtében vitathatatlan, hogy a berendezések ellenértékeként kapott pénzen az adós tulajdonjogot szerzett. Ugyanakkor az ítéleti indoklás nem szól arról, hogy a Ptk. 117. § (1) bekezdése értelmében átruházással - a törvényi kivételektől eltekintve - csak a dolog tulajdonosától lehet a tulajdonjogot megszerezni, valamint arról sem, hogy a Ptk. 114. § (1) bekezdése elvi éllel szögezi le, hogy ha jogszabály vagy bírósági határozat a rendelkezés jogát kizárja vagy korlátozza, az e tilalommal illetőleg korlátozással ellentétes rendelkezés semmis. Ugyanakkor e szakasz (2) bekezdése az elidegenítési tilalmat szerződéssel is megalapíthatóvá teszi abból a célból, hogy ez az átruházónak vagy más személynek a dologra vonatkozó jogát biztosítsa.
A csődtömegbe tartozó javak vonatkozásában viszont az a következtetés vonható le, hogy szemben az ezt megelőzően tárgyalt legfelsőbb bírósági ítélettel nem igaz az a tétel, miszerint a csődtömegbe, csak az adós tulajdonában álló dolgok tartoznak. Ez eset kapcsán az az elvi képlet fogalmazható meg, hogy az adós más tulajdonában álló dolgot jogellenesen elidegenít, akkor az érte járó ellenérték jogosan kerül a tulajdonába, a kárvallott fél pedig egyszerű hitelezőként automatikusan olyan kategóriába kerül, amely kategória igényeinek kielégítésére a gyakorlatban soha nem kerül sor.
Tovább árnyalja az amúgy sem egyszerű képet a Legfelsőbb Bíróság következő ítélete:
A tényállás szerint egy városi önkormányzat Közszolgáltató Kereskedelmi és Építőipari Vállalatot létesített közüzemi vállalatként. Ezt követően az 1991. évi XXXIII. törvény 38. §-a alapján saját tulajdonát képező vagyonát a Közüzemi Vállalatra bízta. Az ily módon átadott vagyontárgyak között szerepelt kettő a városban fekvő ingatlan is. A vállalat ellen rövid időn belül felszámolási eljárás indult, ezért pár hónappal az eljárás megnyitása után az önkormányzat elvonta a két ingatlant. A vállalat felszámolója pert indított a két ingatlan kiadása iránt, mivel álláspontja szerint a két ingatlan szerepelt a vállalat mérlegében, ennek kapcsán vagyonát képezte, ezért azok a csődtömegbe tartoznak. Továbbmenve rámutatott arra, hogy a tulajdonosi jogosítványok közül a rendelkezési jog is átkerült a vállalathoz, amit szerinte az bizonyít, hogy a vállalat mérlegében az ingatlanok tárgyi eszközként kerültek nyilvántartásba. Ugyanakkor utalt arra, hogy az önkormányzat a perbeli két ingatlant, mint működtető vagyont bízta rá a vállalatra, amely miatt a vállalat annak quasi kezelőjévé vált, ami miatt viszont egyértelműen a hitelező kielégítése alapját kell, hogy szolgálja.
A Legfelsőbb Bíróság szerint

"Az Övt. 38. §-ának (1) bekezdése akként rendelkezik, hogy az önkormányzat a közüzeme működéséhez szükséges - önkormányzat tulajdonába átadott - vagyont a közüzemre bízza. E vagyonnal a közüzem - ha jogszabály másként nem rendelkezik - az állami vállalatokra vonatkozó jogszabályoknak megfelelően önállóan gazdálkodik. A bíróságnak azt kell eldöntenie, hogy az Övt. 38. §-ának (1) bekezdésében szabályozott rábízással a közüzem tulajdonjogot szerzett-e vagy sem, illetve a Cstv. 4. §-ának (1) bekezdésében foglaltakra tekintettel az önkormányzat által a közüzemre bízott vagyon a felszámolási eljárás körébe tartozik-e. A kérdés megválaszolásánál abból kell kiindulni, hogy a tulajdonjog megszerzésének lehetséges módjait a Polgári Törvénykönyv szabályozza. A Ptk. 117. §-ának (2) bekezdése szerint a tulajdonjog megszerzéséhez az átruházásra irányuló szerződésen vagy más jogcímen felül a dolog átadása is szükséges. A Ptk. 117. §-ának (3) bekezdése értelmében pedig az ingatlan tulajdonának az átruházáshoz az erre irányuló szerződésen vagy más jogcímen felül a tulajdonosváltozásnak az ingatlan-nyilvántartásba való bejegyzése szükséges.
A rábízás a Polgári Törvénykönyvben szabályozott tulajdonszerzési jogcímek egyikének sem felel meg. Nem minősül az ingatlan tulajdonának átruházásra irányuló akaratnyilvántartásnak. Az Övt. 38. §-ához fűzött törvényi indoklás egyértelműen tartalmazza a jogalkotó akaratát. Eszerint a közüzemet el kell látni a működtetéséhez szükséges vagyonnal, amely lényegét tekintve azt jelenti, hogy a közüzemet meg kell bízni az önkormányzat tulajdonát képező vagyon feletti rendelkezési joggal. Az önkormányzat közüzeme ezáltal nem lesz a vagyon tulajdonosa, hanem lehetővé válik, hogy mint a gazdálkodó tevékenység alanya funkcióit teljesítse.
A fentiek szerint téves az alperesnek az az álláspontja, hogy a rábízás tartalma tulajdonjog-átruházás is lehet. Ez a jogi értelmezés ugyanis ellenkezik a Ptk. tulajdonszerzésre vonatkozó szabályaival, és a jogalkotó akaratával is. A rábízás valódi tartalma az, hogy a közüzem a rá bízott vagyonnal a működéséhez szükséges mértékben rendelkezhet, azt használhatja, hasznait szedheti. A tulajdonosi jogosítványok közül azonban az elidegenítés és megterhelés joga már nem illeti meg. A rábízás tartalmának ez az értelmezése - az alperesek álláspontjával szemben - nem sérti a forgalombiztonság követelményét. A helyi önkormányzat közüzeme ugyanis a Ptk. VI. fejezetének 9. pontjában szabályozott egyes jogi személyek vállalatának egy típusa. Ekként vonatkozik rá a Ptk. 72. §-ának (3) bekezdése, amely szerint a létesítő jogi személy a vállalat kötelezettségeiért kezesként felel." (BH 202/1997.)

Továbbá a Legfelsőbb Bíróság megállapítja, hogy az a tény, miszerint a két ingatlant a közüzem vagyonaként a tárgyi eszközök között tartották nyilván, nem eredményezheti annak megállapítását, hogy az ingatlanok a közüzem tulajdonát képezték. Itt a bíróság arra helyezte a hangsúlyt, hogy a tulajdonban álló vagyon minősül csődtömegnek, ezért ezeknek az ingatlanoknak a használatának és hasznosításának joga tartozik a felszámolási eljárás hatálya alá. Ez azt jelenti, hogy a tulajdonos önkormányzat nem járul hozzá az ingatlanoknak a felszámolás keretében történő értékesítéséhez - mivel ezek használata és hasznosítási joga az adós vagyonába tartozik - akkor az adós vagyonából ki nem elégíthető követelésekért az önkormányzat saját vagyonával - esetleg a két ingatlannal - kezesként felel.
A három ügy vizsgálata kapcsán megállapítható, hogy a csődtömegbe tartozáshoz egyfelől tulajdonjog és a tényleges birtoklás együttesen szükséges, másfelől elég csak önmagában a birtoklás ténye, valamint hiába szerepel adott esetben saját vagyonaként az adós mérlegében a dolog, mégsem része a csődtömegnek.
Ezt a némileg kaotikus állapotot megítélésem szerint a jogszabály bőbeszédűsége okozza, célszerűbb lenne tehát a történeti és a nemzetközi gyakorlattal megegyezően csak és kizárólag a tulajdon fogalmából kiindulni. Ennek kapcsán természetesen lehetne rögzíteni azt is - ugyancsak összhangban a nemzetközi gyakorlattal - hogy az adós tulajdonában álló dolgok közül melyek azok, amelyek a csődtörvény tiltó rendelkezése miatt mégsem részei a csődtömegnek.
A szakasz (2) bekezdése erőteljesen a múltat idézi. Kimondja, hogy az adós vagyonaként kell figyelembe venni leányvállalata vagyonát, tröszt esetében pedig tröszti vállalatok vagyonát. Az utóbbi fordulatnak ma már semmilyen gyakorlati jelentősége nincs, hiszen trösztök nem működnek a magyar gazdaságban, a még létező leányvállalatok száma pedig elenyésző. Ugyanakkor ennek az elvnek a jogszabályba foglalása tulajdonképpen felesleges, mivel egyértelmű, hogy az adós vagyonához tartozik az ő tulajdonában lévő más - adott esetben önálló - szervezetekben meglévő részesedése is.

3. A kezelői jog
A múltat idéző másik kifejezés a kezelői jog problematikája. Közismert, hogy a szocialista felfogás szerint az állami vállalatok nem voltak tulajdonosai a reájuk bízott vagyonnak, azt csupán az állam nevében kezelték. Az is köztudomású, hogy a vállalatok önrendelkezési jogának megteremtése az 1984-es reformmal többé, kevésbé sikerült, hiszen ezt követően az önkormányzó vállalatok tulajdonosi jogosítványt kaptak közgazdasági szempontból, ugyanakkor jogilag a tulajdonos még mindig az állam maradt. Az akkori politikai helyzetben többet nem lehetett elérni, viszont a rendszerváltás örvendetes módon megszüntette azt a politikai-ideológiai béklyót, amely ezt a megoldást életre hívta, helyére, viszont, vagyis a kezelői jog helyére, hosszú ideig nem állított más a piacgazdasággal konform fogalmat. Az a felemás helyzet alakult ki, hogy számos törvényünk - egyebek között a Cstv. is - ismerte és használta a kezelői jogot, de ennek tartalmi elemei és főleg a jogosultság határai kidolgozatlanok maradtak és ez a gyakorlatban, számos esetben zavart okozott. A fogalom tényleges tartalmi kibontására pedig mindenképpen szükség van, hiszen nyilvánvaló, hogy a szociális piacgazdaság keretei között az állam gazdasági jelenlétére szükség van, az állam viszont nem tud magántulajdonosként viselkedni, és bár létezik a minisztériumok tulajdon gyakorlása, de az elmúlt évtizedek tapasztalatai alapján ezt mindenképpen szűk körben kell tartani és feltétlenül szükséges az állami tulajdon tényleges kezelésének jogi tartalmi kibontása is.
Ezt a feladatot oldotta meg alapvetően az 1995. évi CV. tv., amelyet az 1999. évi CXXV. tv. jelentősen módosított, s mindkét módosítás természetszerűleg az államháztartásról szóló 1992. évi XXXVIII. tv.-re vonatkozott.
A módosítás logikus módon az állam oldaláról indult ki és generális módon egységesen szabályozta az állami vagyonnal való gazdálkodás jogi-tartalmi korlátait.
A félreértések elkerülése és a megkülönböztetés végett törölte a kezelői jog kifejezést és helyére a vagyonkezelés fogalmát vezette be. A vagyonkezelői jogot, ha nincs eltérő törvényi rendelkezés vagy más vagyonkezelő kijelölése, akkor főszabályként a Kincstári Vagyonkezelői Igazgatóság gyakorolja.
Főszabályként a vagyonkezelői jog jogosultját megilletik a tulajdonos jogai és terhelik a tulajdonos kötelezettségei, azzal, hogy a vagyont nem értékesítheti, illetve arra zálogjogot illetve haszonélvezeti jogot nem alapíthat. A vagyonkezelő ezt a jogát írásbeli megállapodás alapján más szervre ruházhatja át, de ehhez a KVI értesítése elengedhetetlenül szükséges.
A 109/G. § (2) bekezdése értelmében ingatlan esetében a vagyonkezelői jog megszerzéséhez az ingatlan-nyilvántartásba történő bejegyzés is szükséges.
A vagyonkezelő rendelkezési jogának további korlátozását jelenti, hogy amennyiben a vagyonkezelő központi költségvetési szerv akkor jogosult ugyan a kezelésében lévő kincstári vagyonnal vállalkozási tevékenységet folytatni, de ez az állami feladat ellátását nem veszélyeztetheti. A vállalkozási tevékenységből származó jövedelmét az alaptevékenységétől elkülönítve kell elszámolnia és csak a jogszabá­lyokban meghatározott célokra használhatja fel. Ha nem központi költségvetési szerv a vagyonkezelő, akkor a kezelésében lévő kincstári vagyonnal vállalkozási tevékenységet, a rá, mint szervezetre egyébként irányadó jogszabályok szerint végezhet. Azonban e bevételeit ugyancsak elkülönítetten kell nyilvántartani.
Főszabályként a kincstári vagyon értékesítésére, arra zálogjog, illetve haszonélvezeti jog alapítására csak a KVI jogosult. Ez alól csak törvény vagy kormányrendelet adhat felmentést.
Külön rendelkezések vonatkoznak a védett természetű területekre ideértve a véderdőket, műemlékingatlanokat, műkincseket stb. Az ilyen tulajdonjog átruházáshoz egyrészt az ágazati jogszabályokat is be kell tartani, másrészt be kell szerezni a védettség jellege szerint illetékes miniszter egyetértését is. Ugyanez az egyetértés szükséges ezen a területen a vagyonkezelési megállapodás illetve vagyonkezelési szerződés megkötéséhez is.

4. Az eljárás alól kivett vagyontárgyak
A szakasz (3)-(5)-ig bekezdéséig azokat a vagyontárgyakat sorolja fel, amelyek honvédelmi, illetve egyéb konkrét belpolitikai okok miatt (pl. kárpótlás) nem tartoznak az adós vagyonába. A rendelkezések jellege miatt ezek a honvédelem kivételével általában változnak, hiszen a kárpótlás befejezésével, illetve az egyházi ingatlanok visszaadásával e kivétel már szükségtelenné válik. Mint látni fogjuk, mind a régi, mind a mai nemzetközi gyakorlat él ezzel az eszközzel.

5. Történeti és nemzetközi kitekintés (Az eljárások kezdő időpontja - csődtömeg)
Az eljárás iránti kérelem benyújtása és az eljárás tényleges megindulása között hatályos jogunk szerint nem ritkán másfél-kétéves időtartam problematikáját a klasszikus csődtörvények általában úgy hidalták át, hogy azonnal ideiglenes tömeggondnokot rendeltek ki, majd pl. a régi osztrák megoldás szerint a hitelezők ugyancsak ideiglenes gondnokot és ideiglenes választmányt hoztak létre, végül egy újabb választással őket tisztükben vagy megerősítették, vagy más személyeket választottak. E rendszerről szólva Apáthy megállapítja, "Hogy ez intézkedés a gyorsaság, sem az olcsóság elvének meg nem felel, azt nem nehéz kimutatni; mert alig szenvedhet kétséget, hogy a csődvagyon, mely esetleg háromféle kezelés alá kerülhet, sem azzal a gyorsasággal, sem azzal a költségkíméléssel nem értékesíthető, melyet a hitelezők érdekei kívánnak. Már maga a kétszeri átszámolás felesleges időt vesz igénybe és lehetetlenné teszi azt, hogy a végleges tömeggondnok megválasztása előtt, a tömeg értékesítésére nézve elhatározó intézkedések történjenek". (Apáthy István: A Magyar Csődjog Rendszere. Második rész. Bp., 1888. 3. oldal).
Régi magyar csődtörvényünk éppen az idézettek miatt nem vette át az ideiglenes tömeggondnok intézményét, viszont rendkívüli mértékben lerövidítette az eljárási határidőt hiszen 3 napon belül már tárgyalást kellett kitűznie ahol a bíróság döntött a kérelem elutasításáról vagy pedig megnyitotta az eljárást. "Megfelelően a törvény rendszerének, mely szerint a csődeljárás folyamatában minden határozat ellen jogorvoslatnak van helye, - a csődnyitási kérvény felett hozott végzés ellen az érdekeltek, a kézbesítéstől számítandó három nap alatt, felfolyamodással élhetnek úgy, hogy két egyenlő határozat ellen további jogorvoslatnak helye nincsen. A visszautasító határozat ellen csak is a csődöt kérő hitelezők, a megengedő határozat ellen pedig az adós, illetőleg örökösei vagy a hagyatéki gondnok élhetnek felfolyamodással, mely felfüggesztő hatállyal nem bír. Ez intézkedésből, mely minden esetre alkalmazandó, következik egy részről, hogy a csődnyitási végzés, származzék az akár az első, akár a felsőbb bíróságtól, a hirdetmény közzétételének kivételével, a felfolyamodás dacára azonnal végrehajtandó, másrészről, hogy az első bíróság elutasító határozata folytán minden addigi intézkedés hatályon kívül helyezettnek tekintendő akkor is, ha a határozat ellen felfolyamodás használtatik. E tekintetben kivételnek van helye, ha a csődnyitási határozatot a felsőbb bíróság megváltoztatja, vagy feloldja; mert ez esetben a csődnyitási határozat folyamánya­képpen történt biztosítási intézkedések mindaddig hatályban maradnak, míg a csődnyitás kérdése jogérvényesen elintéztetik. Ha tehát a bíróság az adós javainak zár alá vételét és leltározását elrendelte; ha az ingatlan javak és a jelzálogilag biztosított követelések tekintetében a szükséges intézkedéseket megtette; ha a közadós letartóztatását szükségesnek találta, - ebbeli összes rendelkezései éppúgy, mint a tömeggondnoknak a törvény értelmében tett intézkedései, érintetlenül maradnak mindaddig, míg a csődnyitás kérdése végleges megoldást nyer." (Apáthy: A Magyar Csődjog Rendszere. Bp., 1887. 25-26. oldal)
Érdekes módon a legújabb nyugat-európai jogfejlődés visszahozta az ideiglenes csődgondnok intézményét. Az InsO 21. §-a értelmében a bíróságnak minden intézkedést meg kell hoznia, amely ahhoz szükséges, hogy a benyújtott kérelemről szóló jogerős döntésig elhárítsa az adós vagyoni helyzetének a hitelezők számára hátrányos megváltoztatását.
A bíróság különösen ideiglenes csődgondnokot rendelhet ki, megvonhatja az adós rendelkezési jogát, vagy elrendelheti, hogy az adós rendelkezései csak az ideiglenes csődgondnok beleegyezésével hatályosuljanak, illetve az adós elleni végrehajtási intézkedéseket megtilthatja, vagy felfüggesztheti, amennyiben nem ingatlan-nyilvántartásról van szó. Amennyiben ezek az intézkedések sem elegendőek, a bíróság az adóst kényszerrel elővezettetheti és kihallgatás után le is tartóztathatja. Ha az adós cég, akkor ezek a büntető intézkedések a szervezeti képviselőt sújthatják.
Az ideiglenes csődgondnok átveszi az adós vagyona felett a kezelési és rendelkezési jogosultságot. Köteles biztosítani az adós vagyonát, folytatni az adós tevékenységét az eljárás megnyitásáról szóló határozat meghozataláig. Ha azonban úgy ítéli meg, hogy a tevékenység folytatása növeli a veszteségeket, akkor a csődbíróság engedélyével megszüntetheti a veszteséges tevékenység folytatását. Ezenkívül köteles megvizsgálni, hogy az adós vagyona fedezi-e alapvetően az eljárás költségeit, a bíróság azzal is megbízhatja, hogy adjon szakvéleményt arra vonatkozólag, hogy megvan-e az eljárás megnyitásának az alapja és hogy milyen üzleti kilátásai vannak az adósi tevékenység folytatásának.
Érdekes vonása a német törvénynek, hogy ideiglenes csődgondnokot anélkül is kirendelhetnek, hogy az adós elveszítené a csődtömeg felett a kezelési és rendelkezési jogosultságát. Ilyenkor a bíróságnak kell meghatározni az ideiglenes csődgondnok konkrét feladatát, nyilvánvaló azonban, hogy ez az ellenőrzési, szakértői funkción túl nem terjedhet.
A régi magyar csődtörvény szerint a csődtömeget az adós végrehajtás alá vonható vagyona képezte. "E vagyonhoz tartoznak az adósnak összes dologi és kötelmi jogai; továbbá azok a vagyonalkatrészek is, melyeket nem a közadós, hanem az ő nevében egy harmadik, habár csak jogilag, birtokában tart. A csődtömeghez tartoznak ezen felül azok a dolgok és jogok is, melyekre nézve harmadik személyeket külön kielégítési jog; vagy az adóst egy harmadik ellen visszakövetelési vagy ezekhez hasonló igény illet. Ugyanez áll a közadós ellen, a tömeghez tartozó vagyon tekintetében indított peres ügyekre, a közös tulajdonból vagy a közösségből eredő igényekre, melyeknek végkielégítés útján kihasítása a csődeljárás körén kívül történik. Végre a tömeghez tartozóknak tekinthetők a még nem teljesített kétoldalú ügyletek teljesítésére irányuló igények is. Ellenben nem tartoznak a csődtömeghez, tehát annak alkatrészét nem képezik:
1. A tárgy jogi természeténél fogva: a) a forgalmon kívül álló dolgok; b) melyek sem magukban véve, sem mint tartozékai más dolognak, pénzbeli értékkel nem bírnak; c) melyek természetüknél és rendeltetésüknél fogva mások által nem használtathatnak; d) a jog és a gyakorlás tekintetében az adós személyétől el nem választható személyes szolgalmak; e) a szerzői jog, míg az a szerzőt, örököseit vagy hagyományosait illeti; f) az adósnak végrehajtás alá nem vonható, vagyis az a vagyona, mely a hitelezők részére csődön kívül sem képezhetne kielégítési alapot. (Apáthy: A Magyar Csődjog Rendszere. Budapest, 1887. 18-19. oldal).
Az InsO szerint a végrehajtás alá nem tartozó dolgok ugyancsak nem részei a csődtömegnek, ezenkívül nincs helye csődeljárásnak a szövetség vagy valamely tartomány illetve a tartomány felügyelete alatt tevékenykedő közjogi személyek esetében, ha a tartományi jog így rendelkezik.

Cstv. 5. § (1) Az adós vezetője, a vagyonfelügyelő, a felszámoló a csődeljárás, a felszámolási eljárás alatt kérésükre 15 napon belül köteles tájékoztatni
a) a hitelezői választmányt, illetve ennek hiányában a hitelezői követelések legalább 10%-át képviselő hitelezők csoportját az adós vagyoni és pénzügyi helyzetéről;
b) munkavállalókat, a Munka Törvénykönyve (Mt.) 18. §-ában meghatározott szakszervezeteket, az üzemi tanácsot (üzemi megbízottat), valamint a területileg illetékes munkaügyi központokat a munkavállalókat érintő kérdésekről.
(2) A hitelezők vagy csoportjaik érdekeik képviseletére hitelezői választmányt alakíthatnak. A választmány az azt létrehozó hitelezőket képviseli a bíróság előtt, illetve a vagyonfelügyelővel, a felszámolóval való kapcsolat során.
(3) Minden gazdálkodó szervezetnél csak egy választmány működhet. Amennyiben a gazdálkodó szervezetnél a 39. § (1) bekezdésében foglaltak szerint, illetve azt követően több választmány alakul, azt kell hitelezői választmánynak tekinteni, amelyik a bírósághoz először jelenti be a megalakulását. Ha egyidejűleg több választmány jelentkezik, akkor azt kell hitelezői választmánynak tekinteni, amelyik több hitelezőt tömörít. A választmány megalakításának feltétele, hogy azt legalább a - 28. § (2) bekezdésének f) pontja, illetve a 68. § (1) bekezdése szerint - bejelentkezett hitelezők egyharmada hozza létre, és ezek a hitelezők rendelkezzenek a bejelentett hitelezői követelések legalább egyharmadával. E hitelezők maguk közül háromtagú választmányt választanak. A választmány jogosultságait, képviseletét és működési rendjét a hitelezők egymás között megállapodásban rögzítik. A hitelező a választmány létrejöttét követően is csatlakozhat a választmányt létrehozó hitelezőkhöz, ha elfogadja a megállapodásban foglaltakat.
(4) A választmány a megalakításáról, tagjairól és jogairól a megalakulását követő 8 napon belül értesíti az adóst, a bíróságot, a vagyonfelügyelőt vagy a felszámolót.

Jegyzet: A szakasz (1), (2) és (4)-ik bekezdését az 1993. évi LXXXI. tv., míg a (3)-ik bekezdést az 1997. évi XXVII. tv. állapította meg.

1. Tájékoztatási kötelezettség
A szakasz alapvető fontosságú rendelkezést állapít meg, amikor megszabja, hogy az eljárások egyes szereplői között milyen típusú információáramlásnak kell működnie. Az (1) bekezdés értelmében, az egyes eljárásokban nyilatkozattételi joggal rendelkező szereplők (ezek a csődeljárásnál az adós illetve a vagyonfelügyelő, felszámolásnál a felszámoló), meghatározott körben kötelesek felvilágosítást nyújtani.
A tételes szabályokban az információt adók esetében némi pontatlanság figyelhető meg, az "adós vezetője" tekintetében. Igaz ugyan, hogy a 3. § (1) bekezdésének d) pontja meghatározza, hogy a törvény kit ért ezen személy vagy személyek alatt, de ott a terminus technikus a gazdálkodó szerv vezetője. Gyakorlatban az eltérő terminológia nem okoz zavart, hiszen csak és kizárólag gazdálkodó szervezet állhat adósi pozícióban, de akkor is elegánsabb lenne, ha a jogalkotó ragaszkodott volna ugyanannak a kifejezésnek a használatához. Hasonló törvényszerkesztési problémával találjuk magunkat szemben az információkérők esetében is. Az (1) bekezdés a) pontjában megjelenik a hitelezői választmány fogalma, ugyanakkor, hogy mi is ez a hitelezői választmány azt csupán a szakasz (2)-(4) bekezdése határozza meg.
A jelzett formai problémák mellett lényeges tartalmi hiányosság is felvethető. Az első ilyen, hogy az információadást minden esetben kérni kell, tehát az, semmilyen esetben sem automatikus. A másik, - ami természetesen nem is róható fel a törvényalkotónak, hiszen nagyon nehéz lenne ezt normatíve szabályozni - az információk tartalmi mélysége.
A törvény csak általánosságban szabja meg az információ korlátait, amikor a hitelezői választmány illetve ennek hiányában a hitelezői követelések legalább 10%-át képviselő hitelezők csoportját az adós vagyoni és pénzügyi helyzetéről rendeli tájékoztatni, míg a munkavállalókat illetve a Munka Törvénykönyvében meghatározott szakszervezeteket, az üzemi tanácsot, valamint a területileg illetékes munkaügyi központot, a munkavállalókat érintő kérdésekről.
A törvény nem bontja ki részletesen, hogy mi a különbség az adós vagyoni és pénzügyi helyzete között. A gyakorlati élet azonban sikerrel töltötte meg a megfelelő tartalommal ezeket a kategóriákat, amelynek alapján az adós vagyoni helyzetén nem csupán az adós rendelkezésére álló anyagi eszközök összességét érti, hanem ezen eszközök hasznosításának, illetve értékesítésének kilátásait is, míg a pénzügyi helyzet az éppen aktuális mérleg szerinti tagozódásban mutatja az adósnak az adott pillanatban rendelkezésre álló likvid forrásait.
A munkavállalók illetve a szakszervezetek által kérhető információk köre a gyakorlatban nem okozott problémát, világos hogy itt az esetleges leépítések és a Munka Törvénykönyve hatálya alá tartozó kérdésekről van szó, amelyeket a felszámolók többé-kevésbé be is tartanak.
E körben feltétlenül említést kell viszont tenni arról a változásról, amit a Cstvn. 44. §-nak (5) bekezdése idézett elő, amikor hatályon kívül helyezte a Cstv. 46. §-nak (5) bekezdését. Ez utóbbi norma szerint ugyanis a felszámoló a felszámolás egész tartama alatt köteles a felszámolás alatt álló gazdálkodó szervezet vezetőjének, a hitelező választmány képviselőjének és a hitelezőknek minden felvilágosítást megadni. A Cstv. eredeti 5. §-ában sem szerepelt az információt kérhetők sorában maga az adós. Ennek egész egyszerűen törvényszerkesztési okai voltak, mivel nem általános, mindhárom eljárásra vonatkoztatható szabályról van szó, hanem olyanról ami csak és kizárólag a felszámolási eljárásban bír jelentősséggel. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a csődeljárásban az adós az aki pontosan tisztában van mind a stratégiai célokkal, mind pedig az éppen aktuális pénzügyi helyzettel, így tehát legfeljebb csak önmagától kérhetne tájékoztatást. Végelszámolás esetében sok esetben a végelszámoló maga is az adós egyik vezetője, de itt a tulajdonosok minden korlátozás nélkül bármikor naprakész információkat követelhetnek meg. Az egyetlen eset a felszámolási eljárás, ahol az adós ebből a szempontból is kiszolgáltatott helyzetbe kerül, hiszen elveszíti kezelési és rendelkezési jogosultságát, és e törvénymódosítás nyomán még információt sem kötelező számára nyújtani. Ez viszont azzal a rendkívül súlyos következménnyel járhat, hogy az adós a felszámolási eljárás során esetleg azért nem tud tényleges egyezségi ajánlatot tenni hitelezőinek, mert nincs a cégre vonatkozó aktuális pénzügyi-gazdasági információk birtokában.
Utaltunk már rá, hogy az információ tartalmi mélységét a gyakorlatnak kellett kialakítania, hiszen ez norma szinten nehezen elvégezhető. A Legfelsőbb Bíróság a kérdéssel egyik 1995-ből származó ítéletében foglalkozott általános jelleggel, amelyet a BH 1997-es évfolyamában 412-es szám alatt tett közzé.
Az irányadó tényállás szerint a felszámolási eljárásban a hitelezői választmány több tárgyban kifogást terjesztett elő a felszámoló intézkedése, illetve mulasztása miatt. Az elsőfokú bíróság a kifogásokat egyesítette, azokat egy eljárás keretében bírálta el. A kifogások lényegében arra irányultak, hogy egyrészt a felszámoló késedelmesen adta meg az adós vagyoni és pénzügyi helyzetéről szóló tájékoztatást, nem készítette el a költségelőlegként kiutalt összegekre vonatkozó összefoglalóját. Kérte továbbá a hitelezői választmányt, hogy az egymillió forintot meghaladó már megkötött szerződéseket, illetve a jövőben megkötendő szerződéseket számára juttassa el, továbbá, hogy a bíróság kötelezze a felszámolót a felszámoló díjának alapjára, összegére vonatkozó adatok közlésére.
Az elsőfokú bíróság kötelezte a felszámolót, hogy a jövőben az adós vagyoni és pénzügyi helyzetéről szóló tájékoztatást a törvényben előírt 15 napon belül adja meg, továbbá arra, hogy ugyancsak 15 napon belül készítse el és ezen időn belül adja át a választmány részére azt a részletes, tételes kimutatást, amely a költségelőlegként kiutalt összegekre vonatkozik.
A Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy az elsőfokú bíróság helyesen állapította meg a tényállást, az alkalmazott jogkövetkezményekkel a Legfelsőbb Bíróság is egyetért, azokat helybenhagyta. A fellebbezésben foglaltak miatt viszont általánosságban az alábbiakra mutatott rá:

"A Cstv. 51. §-ának (1) bekezdése értelmében a felszámoló jogszabálysértő, valamint a felek vagy más személy jogos érdekét sértő intézkedése vagy mulasztása ellen a sérelmet szenvedett fél a felszámolást elrendelő bíróságnál kifogással élhet. A Cstv. 5. §-a (1) bekezdésének a) pontja akként rendelkezik, hogy a felszámoló a felszámolási eljárás alatt kérésükre 15 napon belül köteles tájékoztatni a hitelezői választmányt az adós vagyoni és pénzügyi helyzetéről. (BH 1997/412.)

A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint a Cstv. általános rendelkezései között elhelyezett tájékoztatási kötelezettség az adós adott időpontban fennálló általános gazdasági és pénzügyi helyzetére vonatkozik. Nem jelenti azonban azt, hogy a felszámolónak minden egyes konkrét intézkedéséről - amely az adós gazdasági és pénzügyi helyzetére kihatással van - kötelessége lenne tájékoztatást nyújtania a hitelezői választmány részére. A minden egyes - 1 000 000 Ft értékhatárt meghaladó értékre - megkötött szerződésről, az adós igényének érvényesítése körében a bírósághoz benyújtott minden egyes keresetlevélről, fizetési meghagyásról történő tájékoztatás kérésének megtagadása a felszámoló részéről ezért nem minősül jogszabálysértőnek, a hitelezői választmány szempontjából pedig nem minősíthető a jogos érdekét sértő felszámolói intézkedésnek vagy mulasztásnak.
Az adós gazdálkodó szervezet vagyoni helyzetét a felszámoló által kötött szerződések tárgya és ellenértéke érinti, ezért az általa kötött szerződések körében erre terjed ki a tájékoztatási kötelezettsége. Úgyszintén a felszámoló által a bírósághoz benyújtott keresetlevelek és fizetési meghagyások esetében az igényérvényesítés ténye, a vagyoni követelés nagysága és eredménye érinti a gazdálkodó szervezet vagyoni és pénzügyi helyzetét, ekként a felszámoló tájékoztatási kötelezettsége erre terjed ki. Alaptalan azonban a hitelezői választmánynak az 1 000 000 Ft szerződési értéket meghaladó adásvételi és engedményezési szerződések, valamint a bíróságokhoz benyújtott keresetlevelek és fizetési meghagyások átadására irányuló igénye, illetve az ezt elutasító felszámolói intézkedés elleni kifogás.
A felszámoló díjának alapjaként figyelembe veendő összegekre vonatkozó külön tájékoztatást a Cstv. nem teszi a felszámoló kötelezettségévé. Ez csak részterületét képezi az adós vagyoni helyzetének. Következésképpen az adós általános vagyoni és pénzügyi helyzetét nem tükrözi, ezért az erről történő tájékoztatás adására a felszámoló nem köteles.
Amint az a Legfelsőbb Bíróság ítéletéből is kitűnik - amely a tartalmi vonatkozások miatt elvi iránymutatásként is nyugodtan felfogható - a bíróság szigorúan a Cstv. által megszabott keretek között látja a tájékoztatási kötelezettség tartalmi korlátait. Általában tehát az érdekeltek és erre feljogosítottak, ha ezen, jogukkal folyamatosan élnek akkor is csak egy általános képet nyerhetnek, érdemi beleszólási lehetőségük a döntésekbe nincs.

2. Hitelezői választmány
A hitelezői választmány tartalmi jogosítványát, ami alapvetően az információkérésben merül ki, a szakasz (1) bekezdése rendezi. Az információkérés alapján a hitelezői választmány jogosult adott intézkedések ellen kifogással élni és valóban a bíróság előtt az eljárások során félként tudnak fellépni. A hitelezői választmány által gyakorolható kifogás intézményével érdemben a megfelelő szakasznál foglalkozunk, itt csak követve a törvény logikáját a hatályos jogot illetően az eljárásjogi kérdéseket vetjük fel. Sajátos törvényalkotó logikával ugyanis a szakasz (2), (3) és (4) bekezdése a választmány megalakítási technikájával foglalkozik.
Kiindulási pontként meg kell állapítani, hogy a választmány létrehozása csak jogosultság, de nem kötelezettség. Ez persze azonnal korlátozza is a jogalkotó mozgási területét, hiszen tényleges és ügydöntő hatáskört nem tud a választmányra telepíteni, mivel számolnia kell azzal a lehetőséggel, hogy a választmányt mégsem alakítják meg.
Technikailag a választmány létrehozása mindenképpen célszerűnek tűnik, mivel ily módon - különösen nagyobb számú hitelező esetén - érdemben lefolytatható egy-egy bírósági tárgyalás, hiszen a hitelezőknek csak egyetlen képviselője van. Ez a megoldás tehát elvileg mindenképpen az eljárást gyorsító lehetőség. E gondolatmenetet véve alapul nem teljesen világos, hogy a jogalkotó miért nem tette kötelezővé a választmány megalakítását. A (3) bekezdés pusztán annyit mond, hogy milyen eljárási rendet kell követni akkor, ha egy adósnál több hitelezői választmány is alakulna. Ilyenkor a törvény azon rendelkezése miatt, hogy egy-egy ügyben csak egy választmány szerepelhet, meg kell határozni, hogy melyik választmányt kell a tényleges választmánynak tekinteni. Egyebekben a választmány belső működési rendjét, a hitelezőkkel való érdemi kapcsolattartás kérdését a törvény rábízza a választmányt létrehozó hitelezőkre.

3. Történeti és nemzetközi kitekintés (Hitelezői választmány)
Régi magyar csődtörvényünk rendelkezése szerint a megjelent hitelezők a csődbiztos vezetésével követeléseik összege szerint számítandó szótöbbséggel megválasztják maguk, vagy képviselőik köréből a csődválasztmányt, amelynek legalább három lehetőleg helyben lakó tagból kell állnia. A megválasztott választmányi tagok a csődbiztostól kapják meg kinevezési okiratukat, neki azonban jogában áll bármely tag személye ellen tiltakozni, ez esetben a csődbíróság határoz (106. §) Bár a törvény fogalmazása alapján (kijelentő mód) azt a következtetést is le lehetne vonni, hogy e testület megválasztása kötelező, mégsem ez a helyzet, mivel a korabeli jogfelfogás a kérdés rendezését egyértelműen a hitelezői autonómia részeként fogta fel.
"A csődválasztmány nem szükségképpeni közege a csődeljárásnak; és kirendelésével nem hivatalos állás, hanem a hitelezők szabad akaratnyilvánítása által létesített és korlátozott meghatalmazási viszony keletkezik, mely a csődeljárás keretében beillesztve, a tömeggondnok ellenőrzésére és támogatására van rendelve; anélkül, hogy létezését vagy kirendelését kötelezőnek lehetne tekinteni. Létezése kizárólag a hitelezők akaratán alapszik, mert nem létezik törvényes intézkedés, mely a csődbíróságot akár arra hatalmazná, hogy a hitelezőket a választmány kirendelésére kényszeríthesse; akár arra, hogy a hitelezők helyett és ezek nevében a törvényes hatáskörrel felruházott csődválasztmányt kinevezhesse. A csődválasztmány hiánya a csődeljárás lefolyását meg nem gátolja és mindössze azt a hitelezők összessége végezi. De azt sem lehetne állítani, hogy végleges választmány hiányában, ennek a szerepét, a bíróság által esetleg kirendelt ideiglenes választmány veszi át. Ennek a működése a felszámolási határnappal ipso jure megszűnik. A csődbíróság a maga intézkedéseinek joghatályát a hitelezők autonom körébe tartozó ügyekre, a felszámolási határnapon túl ki nem terjesztheti; tehát az ideiglenes választmány működését, a most érintett időn túl fenn nem tarthatja." (Apáthy: A Magyar Csődjog Rendszere, Alaki csődjog. Bp., 1888. 49-51. oldal)
A csődválasztmány hatáskörébe tartozó kérdéseket a törvény a következők szerint rendezi. Elvileg leszögezi, hogy a csődválasztmány a tömeggondnokot tevékenysége során egyrészt támogatni, másrészt ellenőrizni köteles. Lényeges viszont, hogy az ellenőrzési tevékenységet nem fölé, hanem mellérendeltségi pozícióból gyakorolhatja, vagy­is ezen ellenőrzési jogkör a felvilágosítás kérésének jogában merül ki. A pontos törvényi körülírás szerint a csődválasztmány a folyamatban lévő ügyek állásáról bármikor felvilágosítást kérhet, a hivatalos iratokat, pénzügyi kimutatásokat, valamint a pénzkészletet bármikor megvizsgálhatja. Ezen általános felhatalmazásának csak az szab korlátot, hogy felvilágosítást kérő tevékenysége nem akadályozhatja a vagyonkezelés normális menetrendjét.
A választmányi tagságért díjazás nem vehető fel, ezzel szemben viszont a tömeg érdekében megtett intézkedéseik költségeinek megtérítésére igényt tarthatnak. Összhangban azzal az alapelvvel, hogy a választmány megalakítása a hitelezői szabad akaratelhatározáson múlik, a díjazási tilalom csupán azt jelenti, hogy a tömeg ilyen jogcímen kifizetést számukra nem teljesíthet, annak azonban semmi akadálya nincs, hogy a hitelezők saját forrásaik terhére ne részesíthessék munkadíjban a választmány tagjait.

A hatályos német jog megoldása
A német jog ugyancsak nem teszi kötelezővé a hitelezői választmány megalakítását, viszont lehetőséget ad mind a hitelezőknek, mind a bíróságnak arra, hogy ilyen hitelezői választmányt alakítsanak. A bíróság ezt a hitelezők első gyűlése előtt teheti meg, az összetételnél azonban be kell tartania az InsO 61. § (2) bekezdésében foglaltakat. Ezek szerint a választmányban a kedvezményezett kielégítésre jogosult hitelezők a fizetésképtelenségi (csődhitelezők) továbbá a legnagyobb követeléssel és a legkisebb követeléssel bíró hitelezőknek kell magukat képviseltetni. Abban az esetben, ha a munkavállalók az átlagosnál magasabb követeléssel rendelkeznek, mint hitelezők az ő képviselőjüket is be kell vonni a választmány munkájába.
Amennyiben a bíróság nem hozta létre a hitelezői választmányt, akkor ezt a hitelezők gyűlése teheti meg, de a hitelezők gyűlésének jogosítványa szélesebb, mint a bíróságé ebben a vonatkozásban. Jogukban áll ugyanis, a csődbíróság által létrehozott választmányt leváltani, persze meg is tarthatják, de azt is elhatározhatják, hogy nincs szükség hitelezői választmányra. Az idő rövidsége miatt még ugyan nem áll elegendő gyakorlati tapasztalat rendelkezésre, de az eddigiekből az a következtetés vonható le, hogy a hitelezői választmány az esetek döntő többségében létrejön és él is a törvény által számára biztosított jogosítványokkal.
A hitelező választmány feladatai:
- a felszámolóbiztos támogatása az üzletvezetésben,
- a felszámolóbiztos felügyelete,
- az üzlet menetének figyelése,
- betekintés az üzleti könyvekbe,
- a pénzforgalom és pénztár ellenőrzésének elrendelése,
- a pénz befektetési formájának és letétbe helyezésének meghatározása,
- döntés a vagyonjegyzék felállításáról,
- a fizetésképtelenségi terv felállításában való részvétel a felszámolón keresztül,
- állásfoglalás a fizetésképtelenségi tervet illetőleg,
- a tervet felügyelő felszámoló éves beszámolójának átvétele.
A hitelezői választmány jogai:
- a felszámoló felmentésének kezdeményezése,
- a hitelezői közgyűlés összehívásának kezdeményezése,
- állásfoglalás a felszámoló beszámolójáról,
- beleszólási jog az adós vállalkozási tevékenysége egészének vagy egy részének beszüntetésére,
- beleszólási jog a hitelezők kielégítésének mértékére,
- közreműködési jog a fizetésképtelenségi terv elkészítésében.
Itt kell megemlíteni, hogy amint láttuk, a törvény nem teszi kötelezővé a hitelezői választmány megalakítását, ezzel szemben viszont a hitelezők közgyűlésének a törvény kiemelkedő szerepet szán. A közgyűlés összehívása a bíróság feladata és maga a bíró vezeti le az ülést.
Hatásköre az alábbiakra terjed ki:
- új felszámoló megbízása az első gyűlés keretében,
- a felszámoló elbocsátásának kezdeményezése,
- határozathozatal a hitelezői választmány beiktatásáról illetve megtartásáról,
- a választmány egy tagjának, nyomós okból való elbocsátásának kezdeményezése,
- a felszámoló felszólítása egyes tájékoztatók és beszámolók elkészítésére, a tényállásra és az üzletvezetésre vonatkozólag.
- a felszámolóbiztos számadásának átvétele,
- határozat az ellátás biztosításáról az adós részére,
- döntés az eljárás további menetéről a beszámolói tárgyaláson, különösen ama kérdésben, hogy az adós vállalkozását beszüntessék-e vagy sem,
- döntés a felszámolóbiztos megbízatásáról, aminek tartalmaznia kell egy fizetésképtelenségi terv kidolgozását,
- különösen jelentős üzletek engedélyezése, a hitelezői választmány hiánya esetén,
- a vállalat elidegenítése kiemelten érdekelteknek, továbbá vállalat elidegenítése érték alatt,
- a fizetésképtelenségi terv átvétele az InsO 235. §-ának megfelelően.

Cstv. 6. § (1) A csődeljárás és a felszámolási eljárás az adós - az eljárás lefolytatására irányuló kérelem benyújtásának napján bejegyzett - székhelye szerint illetékes megyei (fővárosi) bíróság (a továbbiakban: bíróság), hatáskörébe tartozó nemperes eljárás.
(2) A Tanács fizetésképtelenségi eljárásokról szóló 1346/2000/EK rendeletének hatálya alá tartozó és nem Magyarországon bejegyzett gazdálkodó szervezet [3. § (1) bekezdés a) pont] ellen megindított főeljárás vagy területi eljárás lefolytatására a Fővárosi Bíróság rendelkezik kizárólagos illetékességgel.
(3) Azokra az eljárási kérdésekre, amelyeket e törvény külön nem szabályoz, a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) rendelkezései - a polgári nemperes eljárás sajátosságaiból eredő eltérésekkel - megfelelően irányadóak azzal, hogy - a 6/A. § esetén kívül - a csődeljárásban felfüggesztésnek, félbeszakadásnak és szünetelésnek, a felszámolási eljárásban pedig félbeszakadásnak nincs helye.
(4) A csődeljárásban az adóst, a hitelezőt és a vagyonfelügyelőt, a felszámolási eljárásban az adóst, a hitelezőt és a felszámolót kell félnek tekinteni. Ha a vagyonfelügyelő vagy a felszámoló tevékenysége vagy mulasztása harmadik személy jogát, jogos érdekét is érinti, az e személy által benyújtott kifogás (51. §) elbírálása során a kifogás előterjesztője is félnek minősül.

1. A bírói fórum
A csőd- és felszámolási eljárások esetében a fővárosi illetve megyei bíróságok járnak el.
Az eljáró fórumrendszer szintjének meghatározása egyben azzal az automatikus következménnyel jár, hogy azokban az esetekben, ha az adott bírósági aktust meg lehet támadni akkor a jogerős döntést meghozó bírói fórum minden esetben az ítélőtábla lesz.
Ugyanakkor az ítélőtábla aktív bekapcsolása ezekbe az ügyekbe azzal a következménnyel jár, hogy bármely fél megakaszthatja az eljárás menetét és gazdaságilag teljesen új helyzetet teremthet. Gondoljunk például csak arra, ha az adós a felszámolót kirendelő bírósági végzést megtámadja, akkor minimum másfél év múlva lesz csak jogerős végzés, példánkban egy olyan felszámoló, aki jogosult a vagyon felett rendelkezni. Ez alatt a másfél év alatt viszont az adós egyáltalán nincs korlátozva cselekvési szabadságában.

2. Az eljárások nemperes jellege
A nemperes eljárások elméletileg nem rendelkeznek közös dogmatikai maggal, azonban a hasonlóságok tényleges megléte miatt bizonyos közös vonások megfigyelhetők az ilyen típusú eljárások többségében. E közös jegyek, melyek mindhárom eljárásra vonatkoznak: az eljárás kérelemre indul, az eljárás lefolytatása bírósági keretek között történik, a bíróság az eljárás során végzéssel határoz és tárgyalás tartása akkor sem kötelező, ha a határozat érdemi intézkedést tartalmaz.
Az eltérések vonatkozásában az irodalom elvi éllel szögezi le, hogy "a más nemperes eljárásoktól való eltérés egyike az, hogy az eljárások több mozzanata a bíróságon kívül bonyolódik le, a bíróság beavatkozására csak az eljárás bizonyos pontjain, bizonyos feltételek fennállása esetén kerül sor. A felszámolás további eltérő vonása, hogy az eljárás több pontján érvényesül a felek kölcsönös meghallgatásának az elve. (A fizetésképtelenség megállapítása, a kifogás elbírálása, a felszámoló által vitásnak minősített hitelezői igények elbírálása, a felszámolási zárómérleg elfogadása stb.)". (Kommentár I. 92. oldal)

3. Pp. szabályainak alkalmazhatósága
A szakasz (2) bekezdése mindhárom eljárásra, háttérszabályként a Pp.-t rendeli alkalmazni a nemperes eljárás sajátosságaiból eredő eltérésekkel. Bármilyen más jogág háttéranyagként való megjelölése egyértelműen azt jelenti, hogy azokban a kérdésekben, amelyeket az adott törvény - esetünkben a Cstv. - nem szabályoz, azonnal beugranak a "háttér-jogág" normái. Egyik ilyen terület amelyről a Cstv. külön nem szól, az bírósági illetékesség kérdése. A Pp. 43. §-a (1) bekezdése kötelezővé teszi a bíróságoknak, hogy illetékességüknek hiányát hivatalból vegyék figyelembe. Emiatt első lépésként a bíróságoknak azt kell vizsgálni, hogy fennáll-e adott ügyben az illetékességük vagy sem. Mind a csőd- mind a felszámolási eljárásokban az általános illetékességet az adós székhelye alapozza meg. Ebből következik, hogy a bíróságnak be kell kérnie a székhely helyét igazoló cégkivonatot. A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint, ha a cégadatokból az derül ki, hogy az adós székhelye már a kérelem benyújtását megelőzően megváltozott, vagyis más bíróság illetékességi területére kerül, akkor a kérelmet át kell tenni, függetlenül attól, hogy a székhelyváltozás bejegyzése megtörtént-e. (BH 255/1993., BH 101/1994.)
E szabályozási technika potenciális veszélyeinek egyik érdekes aspektusára az irodalom a következőképpen hívja fel a figyelmet:
"A bíróság illetékességének megállapításánál a Pp. 42. §-ában foglalt rendelkezésre tekintettel a kérelem beadásának időpontja az irányadó. Amennyiben tehát a kérelem benyújtásakor a bíróság illetékessége fennáll, utóbb történt székhelyváltozásra tekintettel nincs helye a kérelem áttételének, az ilyen gyakorlat téves. Elgondolkodtató azonban, hogy a felszámolási eljárások esetén ez a szabály komoly problémát okozhat. Ugyanazon adós ellen ugyanis több hitelező is benyújthat felszámolás iránti kérelmet külön-külön. Több ízben előfordult már, hogy az egyik kérelem alapján a korábbi székhely szerint illetékes bíróságon indult eljárás, a másik kérelem alapján pedig már az új székhely szerinti bíróságon. A bíróságok és a hitelezők kölcsönösen nem tudtak a másik eljárásról, az adós pedig nem jelentette be e körülményt, így kétszeresen is sor került a felszámolás elrendelésére. Az érdekesség, hogy ilyen esetben mindkét eljárás az illetékes bíróságon folyik, s egyik bíróság részéről sincs helye áttételnek. Nyilvánvalóan az egyik eljárást meg kell szüntetni, csak kérdés, hogy melyiket, mire alapítottan, s mi legyen a megszüntetésre kerülő eljárásban az esetleges hitelezői igénybejelentések sorsa.
A jogszabályoknak teljesen megfelelő megoldás nincs. A legelfogadhatóbbnak az tűnik, ha a felszámolást később elrendelő bíróság a Pp. 157. § a) pontja alapján a Pp. 130. § (1) bekezdés d) pontja értelemszerű alkalmazására hivatkozással az előtte folyó eljárást megszünteti, közzététel megtörténte esetén, annak hatályon kívül helyezése után.
Ugyanilyen probléma forrása lehet, ha a kérelem benyújtása előtt már bekövetkezett székhelyváltozásról nem tudva a korábbi székhely szerinti bíróság jár el és az adós a székhelyváltozásról nem tesz bejelentést, hanem érdemben nyilatkozik a kérelemben foglaltakra. Ez esetben a Pp. 43. § (1) bekezdése értelmében a bíróság az illetékessége hiányát már nem veheti figyelembe, mivel ez az illetékesség nem kizárólagos, hanem az adós székhelyére alapított általános illetékességről van szó". (Kommentár II. 54. oldal)

4. Az ügyfél fogalmának kialakulása
A Cstv. eredetileg nem foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy eljárásjogi szempontból ki minősül félnek. A hiány indoka feltehetően az volt, hogy ezt taxative maga a Pp. sem definiálja, csupán arra utal, hogy a bíróság a polgári ügyekben a vitát csak erre irányuló kérelem esetén bírálhatja el, ilyen kérelmet pedig a vitában érdekelt fél terjeszthet elő. A Cstv. által szabályozott eljárásokban alapvetően az adós és a hitelezők minősülnek érdekelteknek és ezt végül is a Cstvn. meg is fogalmazta norma szintjén. Kimondta ugyanis, hogy az e törvényben szabályozott eljárásokban az adóst és a hitelező(ket) kell félnek tekinteni. Az e bekezdéshez fűzött miniszteri indokolás szerint "A nemperes eljárások jellegüket tekintve nem kontradiktórius eljárások, így gyakran gondot okoz annak a meghatározása, hogy ki tekinthető félnek. A törvényjavaslat ezt a kérdést kívánja rendezni, amikor kimondja, hogy az adós mellett félnek kell tekinteni a hitelezőt is".
A jogirodalomban a Cstvn. módosítása nem aratott osztatlan elismerést.
"Az érvelés téves - állapítja meg a szerző -, a módosításra pedig megalapozottság nélkül került sor. A fél minőségének a megítélése ritkán okoz gondot az egyes eljárásokban, ha mégis, akkor az, nem az eljárás kontradiktórius jellegével van összefüggésben. A módosított rendelkezés eljárásjogi szempontból semmit nem mond. A törvény ugyanis gyakorlatilag sehol nem rendelkezik a felekről, adóst, hitelezőt stb.-t említ. Kifejezetten a felet megillető jogokról, kötelezettségekről tulajdonképpen a törvény szóhasználatában nem beszélhetünk.
A fél fogalma meghatározásának legfeljebb a Pp. azon rendelkezései vonatkozásában van jelentősége, amelyek a Cstv.-ben szabályozott eljárások során alkalmazásra kerülnek.
A jogalkotói szándék feltehetően az volt, hogy azok körét tisztázza, akik részére az érdemi határozatokat kézbesíteni kell, és akik, ezen határozatok ellen fellebbezéssel élhetnek. A módosítás e vonatkozásban is elhibázott volt, hiszen a hitelező fogalmának a meghatározása sem tekinthető eljárásjogi szempontból pontosnak. Emellett a Legfelsőbb Bíróság gyakorlata inkább arra hajlik, hogy például a csődeljárásban a hitelező nem minősül félnek, így részére az érdemi határozatokat sem kell kézbesíteni. Mivel az egyezség jóváhagyásáról nem dönt a bíróság, nincs olyan rendelkezés, amely akár adósra, akár a hitelezőre vonatkozna. Ebből eredően a végzés kézbesítése csupán a csődeljárást kezdeményező adós részére szükséges a Pp. 219. § (1) bekezdés d) pontja alapján, mivel nevezett tekinthető érdekelt félnek." (LB Fpkf. II. 30 323/1993/2.) (Kommentár I. 95-96. oldal.)
Az 1997-es módosítás tovább bővítette a félként figyelembe vehetők körét. Az irodalom ugyan továbbra sem értett egyet a rendelkezések dogmatikai megalapozottságával, de egyes szerzők már jóval elnézőbb álláspontot foglaltak el a jogalkotóval szemben. " E meghatározásnak az elvi megalapozottsága kétségbe vonható, hiszen az eljárás résztvevőire, mint felekre nincsenek egységes szabályok, az egyes jogosítványok, illetőleg kötelezettségek az eljárás résztvevőire nézve konkrétan meghatározottak. Felmerültek azonban olyan hézagok is a gyakorlatban, amikor egy eljárásjogi rendelkezés kapcsán nem lehetett egyértelműen állást foglalni, hogy az eljárás mely résztvevőjére vonatkoztatható. A csődeljárás esetén korábban vitatott volt, fellebbezési jogot kell-e biztosítani a bíróság végzéseivel szemben a hitelezőknek. A törvény eredeti rendelkezései alapján végül is a bírósági gyakorlat úgy foglalt állást, hogy mivel a hitelező nem szerepel félként a bíróság előtt, a bíróság eljárásával közvetlenül nem érintett, a bírósági végzéssel szemben nincs is fellebbezési joga. A hitelező félnek minősítése az 1993-as módosítás által megváltoztatta a bíróság eljárását és most már egyértelmű, hogy mint félnek, a hitelezőnek is van a csődeljárásban fellebbezési joga. Az ilyen értelmezési problémák elkerülése érdekében nem haszontalan annak meghatározása, hogy ki - esetleg milyen keretek között - minősül félnek". (Kommentár II. 57-58. oldal.)

5. Történeti és nemzetközi kitekintés (Bírósági illetékesség - a Pp. szerepe)
A régi magyar csődtörvény szerint csődügyekben csak társas bíróságok, vagyis a királyi törvényszékek járhatnak el. A rendelkezés kógens, a bírósági illetékességet alávetés útján sem lehet megváltoztatni. A klasszikus jogok felfogásából egyenesen következik a polgári eljárásjog szerepének háttérbe szorulása. Ennek az az egyszerű oka, hogy a klasszikus törvények döntő többsége - alaki csődjog címmel - külön eljárási szabályokat dolgozott ki.
A hatályos német törvény szerint a csődeljárásra az a járásbíróság rendelkezik kizárólagos illetékességgel, amelynek körzetében az adós általános illetékességét megalapozó székhelye található. Pozitív illetékességi összeütközés esetén annak a bíróságnak kell eljárnia, amelynél először kérvényezték az eljárás megnyitását.
Az InsO 4. §-a szerint a csődeljárásra a polgári perrendtartás előírásait kell megfelelően alkalmazni, kivéve azokat az eseteket, amikor az InsO kifejezetten másként rendelkezik.

Cstv. 6/A. § (1) Csődeljárás és felszámolási eljárás nem indítható meg, ha a büntetőügyben a jogi személlyel szemben intézkedés alkalmazásának lehet helye, és erről a büntetőügyben eljáró bíróság vagy ügyész a bíróságot [6. § (1) bekezdés] értesítette.
(2) A megindult csődeljárást, felszámolási eljárást a büntetőügyben eljáró bíróság határozatának jogerőre emelkedéséig, illetőleg a büntetőeljárás során alkalmazott intézkedés végrehajtásának befejezéséig fel kell függeszteni.
(3) Ha az (1)-(2) bekezdés rendelkezései a hitelezők követelésének teljesülését jelentősen késleltetné vagy veszélyeztetné, a vádirat benyújtásáig az ügyész, azt követően a bíróság engedélyezheti a csődeljárás és a felszámolási eljárás megindítását, illetőleg folytatását.

Az angolszász jogban régóta elfogadott a jogi személy büntetőjogi felelősségre vonásának lehetősége. Ezt a kontinentális jogrendszerek dogmatikai alapon eleddig tagadták, de a globalizáció során az angolszász jogok és azok a miénktől eltérő gondolkodásmódjának betörése Európában az elutasító álláspont megváltoztatásra kényszerítette a nemzeti jogalkotókat. Magyarországon 2004. május 1-jén lépett hatályba 2001. évi CIV. törvény, amely a jogi személlyel szemben alkalmazható büntetőjogi intézkedésekről szól. E törvény létét ismeri el a szakasz, amikor akként rendelkezik, hogy sem a csőd- sem a felszámolási eljárás nem indulhat meg akkor, ha a jogi személlyel szemben büntetőjogi intézkedés alkalmazásának lehet helye. Természetesen csődjogi szempontból ez lényegében irrelleváns, hiszen témánk szempontjából az a lényeges, hogy erről a tényről a büntető bíróság, vagy az ügyész hivatalosan értesítse az eljáró bíróságot. Joggal vethető fel persze a rendelkezés kapcsán, hogy dogmatikailag kicsit furcsa egy puszta lehetőség esetén a csődjogi eljárások megindításának megakadályozása, hiszen a jogalkotónak számolnia kellett volna azzal, hogy főleg a csődeljárás vonatkozásában komoly gazdasági hátrányba kerülhet az adós a késedelmes megindíthatóság miatt. További kérdésként merülhet fel, hogyha a büntetőügyben kiderül, hogy mégsincs helye büntetőjogi intézkedésnek, akkor vajon adhat-e ez kártérítési jogcímet az adós, vagy valamelyik hitelezője számára, avagy sem.
Ezt a problémát a jogalkotó is érzi hiszen a (3) bekezdés jogot ad a vádirat benyújtásáig az ügyésznek, ezt követően pedig a bíróságnak, hogy mégis engedélyezze az eljárás megindítását, illetve folytatását, de sajnos e rendelkezés gyakorlati alkalmazhatóságát tekintve erős kételyeink vannak, hiszen a törvény nem ad útmutatást arra nézve, hogy ezt milyen alapon, kinek a kérelmére, milyen adatok elbírálása után, milyen határidővel stb. kellene, illetve lehetne megtenni.
Egyszerűbb a helyzet a folyamatban lévő eljárásoknál, itt már ugyanis egy ténylegesen létező büntetőeljárással állunk szemben és a büntető bíróság ítéletének jogerőre emelkedése, illetve az intézkedések befejezéséig kell a csődjogi eljárásokat felfüggeszteni.
A kialakult bírói gyakorlatról még az esetek kis száma miatt nem beszélhetünk, a kevés számú ügyből azonban kiemelendő a Szegedi Ítélőtábla döntése: "Bűncselekmény miatti nyomozás kapcsán a felszámolási eljárás felfüggesztését előíró rendelkezéseket csak az adós, mint jogi személlyel szemben indult büntetőeljárások során lehet alkalmazni. A felfüggesztésre nincs mód, ha a büntetőeljárás nem az adós, hanem a felszámoló ellen indul." (Fpkf. I. 30.347/2005.)

Cstv. 6/B. § (1) A Tanács fizetésképtelenségi eljárásokról szóló 1346/2000/EK rendelete alapján az Európai Unió más tagállamában megindított fizetésképtelenségi eljárás során kijelölt felszámoló kérheti, hogy a bíróság rendelje el a fizetésképtelenségi eljárást megindító határozat, illetve a felszámolót kijelölő határozat lényeges tartalmának a Cégközlönyben való közzétételét.
(2) A határozat lényeges tartalmához tartozik különösen:
a) az eljárást megindító bíróság megjelölése és címe,
b) az adós neve és székhelye, illetve a központi ügyvezetés helye,
c) annak megjelölése, hogy az eljárás főeljárás vagy területi eljárás,
d) a felszámoló neve és elérhetősége,
e) a hitelezői igények bejelentésére rendelkezésére álló határidők,
f) a határidők tekintetében megállapított jogkövetkezmények,
g) a hitelezői igények elfogadására jogosult testület vagy hatóság megjelölése.
(3) A kérelemhez az eredeti okiraton túl csatolni kell annak hiteles magyar fordítását is, valamint mellékelni kell a közzétételi költségtérítés megfizetésének igazolását.
(4) Ha az adósnak, aki ellen a Tanács fizetésképtelenségi eljárásokról szóló 1346/2000/EK rendelete alapján az Európai Unió más tagállamában főeljárás indult, Magyarországon telephelye van, a főeljárásban kijelölt felszámoló köteles kérni a főeljárást megindító határozat, illetve a felszámolót kijelölő határozat lényeges tartalmának közzétételét. A felszámoló felel az ennek elmulasztásával okozott kárért.
(5) A közzétételnek tartalmaznia kell mindazt, ami a határozat lényeges tartalmának minősül.

A magyar jogalkotó - megítélésem szerint kicsit vitatható módon - különböző lehetőségeket, illetve kötelezettségeket biztosít az Unió más tagállamában indult felszámolási eljárás felszámolója részére. Felszámoló kérheti, hogy Magyarországon is kerüljön a Cégközlönyben közzétételre az eljárást megindító határozat ténye illetve annak lényeges tartalma, abban az esetben viszont, ha az adósnak, aki ellen főeljárást indítottak, Magyarországon telephelye van, akkor a magyar jogalkotó szerint ezt a kérelmet a kirendelt felszámoló köteles előterjeszteni.
Tekintettel arra, hogy az EK rendelet 21. c) (2) bekezdése közzétételi kötelezettséget más tagállamban nem ír elő, alapvetően kérdéses, hogy a szakasz kártérítésre vonatkozó része amennyiben a magyar hitelezőnek közzététel elmaradásából kára származik, végrehajtható-e, hiszen ez külföldi felszámolóra ró kötelezettséget.
A rendelkezés abból a szempontból is vitatható, hiszen a rendelet 16. c) szerint minden tagállamban automatikusan elismerésre kell hogy kerüljön a más tagállamban megindult felszámolási eljárást elrendelő határozat.

Cstv. 6/C. § (1) Ha az adósnak aki ellen a Tanács fizetésképtelenségi eljárásokról szóló 1346/2000/EK rendelete alapján az Európai Unió más tagállamában főeljárás indult, Magyarországon ingatlan vagyona vagy egyéb, közhitelű nyilvántartásba bejegyzett vagyona vagy telephelye van, a főeljárás során kijelölt felszámoló köteles kérni, hogy a bíróság rendelje el a főeljárást megindító határozat tényének bejegyzését az ingatlan-nyilvántartásba, illetve egyéb közhitelű nyilvántartásba. A felszámoló felel az ennek elmulasztásával okozott kárért.
(2) A kérelemhez az eredeti okiraton túl csatolni kell annak hiteles magyar fordítását is.

E rendelkezésekkel kapcsolatban ugyanaz mondható el, mint a korábbi szakasz vonatkozásában, ugyancsak kötelezettséget állapít meg a külföldi felszámoló részére és mulasztás esetén adott esetben kártérítési felelősségét is előírja. Végrehajthatósága rendkívül kérdéses.

Cstv. 6/D. § A 6/B. és a 6/C. §-ok szerinti kérelmet a Fővárosi Bírósághoz kell benyújtani, amely nemperes eljárásban dönt a kérelemről a beérkezéstől számított legfeljebb 30 napon belül, a 6/B. § szerinti kérelem esetében az igények bejelentésére a közzéteendő határozatban előírt határidők figyelembevételével. A határozat ellen jogorvoslatnak nincs helye.

A szakasz megítélésem szerint dogmatikai hibában is szenved. A 6/B. és a 6/C. §-okszámára állapít meg közös eljárási szabályokat és a Fővárosi Bíróságnak döntési jogosítványt ad. Megítélésem szerint, mivel rendeletről van szó, így a magyar bíróság egyszerűen nincs döntési pozícióban, ezért a jogalkotói téves értelmezés lehetősége is felvethető.

Jegyzet: A szakasz (1) és (2) bekezdését az 1993. évi LXXXI. tv., míg a (3), (4), (6) bekezdését az 2006. VI. törvény 3. §-a állapította meg.

II. FEJEZET
A csődeljárás
A csődeljárás megindítása

Cstv. 7. § (1) A gazdálkodó szervezet vezetője a bírósághoz csődeljárás lefolytatása iránti kérelmet nyújthat be.
(2) A csődeljárás iránti kérelemnek a bírósághoz való érkezésétől számított két éven belül az adós újabb kérelmet nem nyújthat be, ha a korábban lefolytatott eljárás során már fizetési haladékban részesült. Ha az adós e törvény hatálybalépése előtt csődöt jelentett be, a kétéves határidőt a csődeljárás közzétételének időpontjától kell számítani.

Jegyzet: A 7. § szövegét az 1993. évi LXXXI. tv. állapította meg. Az (1) bekezdés második mondatát - "A kérelem benyújtásáról az adós értesíti a bankszámláit vezető valamennyi pénzintézetet." - hatályon kívül helyezte az 1997. évi XXVII. tv. Hatálytalan 1997. augusztus 6-ától.

1. A csődeljárás megindíthatósága illetve az ismételt csődeljárások közötti időtartam
A szakasz első bekezdése egyértelműen leszögezi, hogy a kérelmet a gazdálkodó szervezet vezetője terjesztheti elő a bírósághoz. A gyakorlatban felmerült, hogy e jogkörét átruházhatja egy más személyre, illetőleg az adós tulajdonosi jogait gyakorló legfőbb testület felhatalmazhat egy más személyt a kérelem előterjesztésére. A Legfelsőbb Bíróság ezzel kapcsolatban rámutatott arra, hogy a törvény mint rendelkezés kógens és mint ilyen kötelezően betartandó szabály, ezért más személy - még ha egyébként képviseleti joggal rendelkezik is - nem jogosult a kérelem előterjesztésére és erre felhatalmazást a tulajdonosok sem adhatnak. A BH 1995/309. sz. alatt közzétett eseti határozat expressis verbis kimondta azt, hogy a csődeljárás lefolytatására irányuló kérelem előterjesztésére akkor is csak a szövetkezet elnöke jogosult, ha a szövetkezet közgyűlése a kérelem előterjesztésével más személyt (pl. igazgatósági tagot) bízott meg.
A Cstvn. hatályon kívül helyezte az (1) bekezdés második mondatát, amely alapján az adós köteles volt értesíteni kérelme benyújtásáról a bankszámláit vezető valamennyi pénzintézetet. Erre azért volt szükség, mert korábban a pénzintézet a már nem hatályos 39/1984. (XI. 5.) MT rendelet értelmében a számlatulajdonos rendelkezése nélkül is megterhelhette az adós nála vezetett számláját a pénzintézeti tevékenység körében keletkezett esedékes követelésével. A pénzforgalomról és bankhitelről szóló 39/1984. (XI. 5.) MT rendeletet a 105/2004. (IV. 27.) Kormányrendelet 1. §-a helyezte hatályon kívül, és az 2004. május 1. napjától, Magyarországnak az Európai Unióhoz való csatlakozásától hatálytalan. Ha a törölt rendelkezés megmaradt volna, akkor lényegében a pénzintézetek lényeges előnybe kerülnek a többi hitelezővel szemben, ezért a Cstvn. megszüntette ezt a hitelezői kört előnyben részesítő szabályt. Ezt támasztja alá a Legfelsőbb Bíróság egyik eseti döntése is, amely szerint a csődeljárás közzététele utáni fizetési haladék a csődeljárás alatt álló cég bankszámláját vezető pénzintézettel szemben is érvényesül. (BH 1995/665.)
Ebben a körben feltétlenül említést érdemel az EBH 1999/33 sz. alatt közzétett eseti határozat. Az ügy tényállása szerint a felperes gazdasági társaság és az alperes pénzintézet között bankszámlaszerződés volt hatályban, emellett az alperes a felperesnek a közöttük hatályban lévő kölcsönszerződésre tekintettel rövid lejáratú eseti hitelt is nyújtott a felperesnek. A felperes ezt követően csődeljárás iránti kérelemmel élt az elsőfokú bíróságnál, majd erről - még ugyanezen nap - értesítette az alperesi pénzintézetet is. Az alperes ezt követően azonnali hatállyal felmondta a kölcsönszerződést, és több részletben a felperes számlájáról jelentős összegű pénzt emelt le. A felperesi gazdasági társaság keresetét azzal indokolta, hogy az alperes a csődeljárás kezdeményezése iránti kérelem benyújtásától történt értesítést követően a pénzforgalomról és bankhitelről szóló 39/1984. (XI. 5.) MT rendelet 4. §-ának (5) bekezdése szerint a hozzájárulása nélkül nem volt jogosult a bankszámláját a saját követelésével megterhelni. Az elsőfokú bíróság helyt adott a felperes keresetének, és ítéletét a következők szerint indokolta. A Cstv. 83. §-ának b) pontja a 39/1984. (XI. 5.) MT rendelet 4. §-a (5) bekezdésének második fordulatát akként módosította, hogy a csődbejelentésről szóló értesítéstől kezdve a pénzintézet az adós hozzájárulása nélkül nem terhelheti meg az adós bankszámláját saját követeléseivel. A Cstv. említett rendelkezését az 1993. évi LXXXI. törvény hatályon kívül helyezte, ami azonban nem érintette a 39/1984. (XI. 5.) MT rendelet 4. §-ának (5) bekezdésében foglaltakat. Ez ugyanis változatlan tartalommal akként rendelkezik, hogy a pénzintézet a számlatulajdonos hozzájárulása nélkül a pénzintézeti tevékenység körében keletkezett és esedékessé vált követeléseivel csak a csőd bejelentéséről történt tudomásszerzésig terhelheti meg az adós nála vezetett számláját. Az adott esetben a keresettel érintett összegeket az alperes a csődeljárás megindítása iránti kérelem benyújtását - és az arról szóló tudomásszerzést - követően emelte le a felperes bankszámlájáról, ezért azokat köteles visszatéríteni. Az ítélet ellen az alperes terjesztett elő fellebbezést, majd annak elutasítását követően felülvizsgálati kérelmet. Az alperesi okfejtés igen sajátos, elsősorban a következők miatt. Az alperes véleménye szerint akkor, amikor az 1993. évi LXXXI. törvény 44. §-ának (5) bekezdése a Cstv. 83. §-ának b) pontját hatályon kívül helyezte, ez értelemszerűen azt eredményezte, hogy hatályát vesztette a 39/1984. (XI. 5.) MT rendelet 4. §-a eredeti számozás szerint (4), a jelenlegi számozás szerint (5) bekezdésének második mondata is. A jogszabályhely szövegét ennek megfelelően tartalmazza a hatályos jogszabályok hivatalos gyűjteményét közzétevő Magyar Hivatalos Közlönykiadó CD-lemeze is. Az alperesi nézet szerint ezt irányadó és mérvadó jogszabályszövegnek kell elfogadni. A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága - mely egyébként az ügyben fellebbviteli bíróságként is eljárt - megállapította, hogy a jogerős ítélet nem jogszabálysértő. Kifejtette, hogy az 1993. évi LXXXI. törvény 44. §-ának (5) bekezdésébe foglalt rendelkezés - vagyis a Cstv. 83. §-a b) pontjának hatályon kívül helyezése - nem eredményezi automatikusan a 39/1984. (XI. 5.) MT rendelet 4. §-a (5) bekezdésének második mondatában írtak hatályon kívül helyezését is. Amennyiben a törvényalkotói szándék e rendelkezés hatályon kívül helyezésére irányult volna, akkor arról külön kellett volna rendelkezni. Az alperesi érvelésre a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy az a tény, hogy a különböző jogszabálygyűjtemények - közöttük akár a Magyar Hivatalos Közlönykiadó CD-lemeze - az egyes jogszabályok szövegét miként tartalmazzák, a jogvita elbírálásánál nem bír jelentőséggel. Összességében ezen eseti döntés is megállapította, hogy a csődeljárás lefolytatása iránti kérelemről való értesítést követően a jogszabály rendelkezése folytán a bankszámlát a számlatulajdonos hozzájárulása nélkül a számlavezető pénzintézet a saját követelésével sem jogosult megterhelni.
A már említett, már nem hatályos 39/1984. (XI. 5.) MT rendelet a csődeljárással összefüggésben az alábbiakat tartalmazza:
"Az adós, amely csődeljárás, illetőleg felszámolási eljárás alatt áll, a csődeljárás, illetőleg a felszámolási eljárás közzétételétől számított 5 munkanapon belül köteles a választása szerinti második és további pénzforgalmi bankszámlájára vonatkozó bankszámlaszerződést felmondani.
Ezen túlmenően a bankszámlaszerződések felmondásának a napján a pénzforgalmi bankszámlán lévő egyenleget, illetőleg az arra később beérkező összegeket köteles az általa választott pénzforgalmi számlára átutalni. Az adós a csődeljárás jogerős befejezetté nyilvánításának a napjától a pénzforgalmi bankszámláinak a számát ismét maga határozhatja meg.
Idetartozik még az a rendelkezés is, amely szerint a pénzintézet az adós nála vezetett bankszámláját a pénzintézeti tevékenysége körében keletkezett esedékesek követeléseivel az adós rendelkezése nélkül csak a csőd bejelentéséről történő tudomásszerzésig terhelheti meg".
(Dobricsi-Kiss: Csődtörvény 1997. UNIÓ Kiadó Bp., 1997. 45-46. oldal.)
A csődeljárás - mint egyértelműen reorganizációt célzó lehetőség - elvileg nagyobb gazdasági mozgásteret biztosít az adós számára, mint a felszámolási eljárás. Ezt persze csakis a hitelezői érdekek kárára tudja megtenni, éppen ezért méltánytalan lenne, ha ezzel a lehetőséggel az adósok bármikor élhetnének. A szakasz 2. bekezdése ezt a lehetőséget korlátozza, amikor az újbóli csődeljárás megindíthatóságát az előzőhöz képest 2 éven belül nem engedi meg. Tekintettel arra, hogy a statisztikai adatok szerint is a csődeljárások száma elenyésző, így a rendelkezésnek gyakorlati jelentősége nincs, elvileg azonban a 2 éves határidő gazdasági zavart okozhatna, mivel egy sikeres reorganizációhoz nem biztos, hogy elég két gazdasági év. Könnyen előfordulhatna tehát, hogy az adós a sikertelen reorganizáció közben újabb eljárást kezdeményez ezen szabály alapján, persze ilyenkor nyilvánvaló, hogy hitelezői nem járulnának hozzá az új eljárás megindításához. Bár szerencsére ez a veszély csak elméleti, de megítélésem szerint mégis jobb lett volna, ha ezt az időtartamot 3 vagy 4 évhez kötöttük volna, amely egyébként az eredeti törvényszövegben is benne volt. [7. § (2) bekezdés; az adós a korábbi csődeljárás közzétételétől számított 3 éven belül újabb csődöt - ideértve a csőd kötelező esetét is - nem jelenthet be].

2. Történeti és nemzetközi kitekintés (Reorganizáció)
Szó volt már arról, hogy a háború előtti magyar csődjogban a mai csődeljárásunkhoz hasonló funkciót a csődön kívüli kényszeregyezségi eljárás (Cskke.) töltött be. Ezt az eljárást - megegyezően hatályos jogunkkal - csak az adós kérhette saját maga ellen. Főszabályként bármely adóst megillette ez a lehetőség a következő három eset kivételével. Nem lehetett ugyanis Cskke.-i eljárást elrendelni:
- oly szövetkezet ellen, melynek tagjai annak tartozásaiért korlátlanul felelősek (csődbeli kényszeregyezség semmiféle szövetkezettel nem köthető;
- biztosító magánvállalat ellen;
- oly hagyaték ellen, melyhez üzlet, vállalat nem tartozik [Cskke. rend. 1. § (5) és (6) bekezdés].
A kérvény benyújtásának joghatása az adósra nézve az, hogy az eljárás megindításáig nem szabad ingatlanát elidegenítenie vagy megterhelnie, vagyonán nem engedhet külön kielégítési jogot, illetve vagyonáról ingyenesen nem rendelkezhet.

A francia szabályozás
Franciaországban az 1967-es módosítás óta lehetőség van a reorganizáció megkísérlésére, amely egy viszonylag bonyolult kétfokozatú rendszert jelent. "Az esetek egy meghatározott részében az eljárást annak megindítása pillanatában felfüggesztik, az adós számára pedig fizetési moratóriumot biztosítanak három vagy négy hónapra. A moratórium anyagi jogi szempontból azt jelenti, hogy az összes hitelező követelésének érvényesíthetőségét felfüggeszti.
Ez a forma nem mindig alkalmazható. Előfeltétele ugyanis, hogy a cég vagy vállalat működésére országos vagy helyi szempont miatt gazdaságilag elengedhetetlen szükség legyen. További kettős feltétel, hogy a gazdálkodó szervezet megmentésére legyen reális gazdasági esély, illetve, hogy a gazdasági talpraállítás előreláthatólag ne vegyen igénybe három évnél hosszabb időt. Az eljárás megindítását kérheti az adós, a hitelezők, de a bíróság maga is elrendelheti hivatalból. Gazdaságilag nyilvánvaló, hogy a talpraállítási terv sikere döntő mértékben az adós magatartásától függ, ha ugyanis pénzügyi problémái jelentkezésekor rögtön kéri az eljárás megindítását, sokkal nagyobb esélye van a nehéz időszak átvészelésére." (Kommentár I. 25. oldal).

Osztrák megoldás
A magyar csődeljárásnak legjobban megfelelő osztrák ún. előzetes eljárás megindítását csak és kizárólag az adós kezdeményezheti, és ugyanez vonatkozik a lényegében hasonló célt elérni kívánó - vagyis az adós megmentését célzó - egyezségi eljárásra is.

Az InsO megoldása
A német felfogás egyik legmarkánsabb vonása az, hogy egységes eljárásban szabályozza a reorganizációs típusú és a felszámolást célzó eljárásokat. Ennek egyenes következménye, hogy a reorganizációs eljárásnál, szemben az összes többi ismert megoldással az előterjesztésre az alábbiak jogosultak.
az adós, mégpedig
- már a nyitóindítványkor
- de legkésőbb a zárótárgyaláskor, a felszámoló, az alábbi a törvényben előírt érintettek együttműködésével:
- a hitelezői választmány,
- az üzemi tanács,
- a vezető alkalmazottak szóvivői választmánya,
- az adós.

Cstv. 8. § (1) A 7. § szerinti kérelem benyújtásához
a) a vállalati tanács, a dolgozók közgyűlése vagy küldöttgyűlés vezetésével működő állami vállalatnál az általános vezetést ellátó testület;
b) szövetkezetnél a közgyűlés;
c) közkereseti társaságnál és betéti társaságnál a tagság, egyesülésnél és közös vállalatnál az igazgatótanács, korlátolt felelősségű társaságnál és vízgazdálkodási társulatnál a taggyűlés, részvénytársaságnál a közgyűlés;
d) államigazgatási felügyelet alatt álló állami vállalatnál, trösztnél és egyéb állami gazdálkodó szervnél az alapítói jogokat gyakorló szerv;
e) egyes jogi személyek vállalatánál és a leányvállalatnál a létesítő szerv;
f) tröszti vállalatnál a tröszt
előzetes egyetértése szükséges. A kérelem benyújtásáról a munkavállalókat, az Mt. 18. §-ában meghatározott szakszervezeteket, az üzemi tanácsot (üzemi megbízottat) tájékoztatni kell.
(2) A csődeljárás iránti kérelemhez az (1) bekezdésben felsorolt szervek előzetes egyetértésének megadását bizonyító okiratot, három hónapnál nem régebbi mérleget (egyszerűsített mérleget) és az adós adószámát, valamint a hitelezők névsorát, a hitelek összegét és lejáratok időpontját, illetve a közzétételi költségtérítés befizetését igazoló okiratot mellékelni kell. Az adósnak nyilatkoznia kell arról is, hogy a kérelem benyújtását megelőző két éven belül részesült-e fizetési haladékban.
(3) A csődeljárás kezdő időpontja az a nap, amelyen az adós kérelme a bírósághoz érkezett.
(4) Ha a csődeljárás kezdő időpontjával egyidejűleg vagy azt követően az adós ellen felszámolási eljárás megindítására irányuló kérelem érkezik, a bíróság a kérelem elbírálását a csődeljárás jogerős befejezéséig felfüggeszti.

Jegyzet: A szakasz szövegét az 1993. évi LXXXI. tv. állapította meg.

A csődeljárás lefolytatása iránti kérelmet - az eddigiekkel megegyezően a gazdálkodó szervezet vezetője nyújtja be. Azonban ezt megelőzően körültekintően kell eljárnia. A Cstvn. megtartotta azt a szabályt, hogy be kell szereznie a gazdálkodó szervezet legfőbb szervének egyetértését, és ugyanakkor tájékoztatnia kell a munkavállalók érdekképviseleti szerveit.
Fontos eleme a csődbejelentési kérelemnek egy három hónapnál nem régebbi egyszerűsített mérleg előzetes elkészítése. A kérelem melléklete továbbá az ismert hitelezők névsora, a hitelek összegéről és lejártának időpontjáról készült kimutatás is.
Az adósnak nem olyan nyilatkozatot kell tennie a kérelemben, hogy nem részesült-e fizetési haladékban, hanem olyat, hogy a kérelem benyújtását megelőző két évben belül nem részesült benne. Ha ugyanis részesült benne, akkor a Cstv. 7. § (2) bekezdése szerint ilyen kérelmet nem is nyújthat be.
A csődeljárás kezdőnapja az a nap, amelyen az adós kérelme a bírósághoz érkezett. Ezzel egy időben az adós értesíti a számláját vezető összes pénzintézetet a kérelem benyújtásáról, és 15 napon belül ki kell tűznie a fizetési haladék megszerzéséért tartandó tárgyalás napját, amire az ismert és az ismeretlen hitelezőket - az utóbbiakat hirdetmény útján - meg kell hívnia.
Piskolti Sándor (Csődjogi praktikum, Budapest, 1994) elemzésében - a Cstv. és a Cstvn. csődbejelentési kellékeinek összehasonlításáról - arra a következtetésre jut, hogy az adós bankszámláit vezető pénzintézetek értesítése a csőd bejelentéséről már nem kötelező kelléke a csődeljárás lefolytatása iránti kérelem bírósághoz történő benyújtásának. Az előbbi szerint ugyanis "köteles" értesíteni, az utóbbi szerint "értesíti'. E változás oka az, hogy a Cstvn. hatályon kívül helyezte a Cstv. 83. § b) pontját, ami a Pénzforgalmi rendeletet módosította. A számlavezető pénzintézetek a csődeljárásról való tudomásszerzéséhez így már nem fűződik az a joghatás, hogy a tudomására jutás után az adós hozzájárulása nélkül is leemelhette az adós számlájáról a saját tevékenységével kapcsolatos követeléseit.
A törvény már külön kitér az ismeretlen hitelezők értesítésének mikéntjére, s a hirdetmény tartalmára.
A (4) bekezdés a csődeljárás és a felszámolási eljárás összefüggéseit rendezi abból a szempontból, hogy a csőd- vagy a felszámolási eljárásra irányuló kérelem érkezett-e korábban?
1. Abban az esetben, ha a felszámolási eljárás iránti kérelem benyújtása történik először és az egyidejűleg folyamatban lévő eljárásban már megtörtént az adós értesítése a hitelezői felszámolási kérelem benyújtásáról, akkor a bíróság érdemben már nem foglalkozhat az adós csődbejelentésével.
Ezt rögzíti a bírói gyakorlat is: "A csődeljárás megindítása nem tagadható meg azon az alapon, hogy az adós ellen már felszámolási kérelem érkezett, ha e kérelmet az adósnak még nem kézbesítették. Ha a kézbesítés megtörtént, akkor nem a csődeljárás megindításának megtagadására, hanem a kérelem elutasítására kerülhet sor." (BH 1993/384.)
Ebben a tekintetben kiemelést érdemel a BH 2003/84. sz. alatt közzétett eseti határozat is. Ebben az ügyben a hitelezők a bíróságnak a csődeljárást befejezetté nyilvánító, a csődegyezséget jóváhagyó végzés ellen nyújtottak be fellebbezést. Több hitelező a fellebbezést azzal indokolta, hogy az adós gazdálkodó szervezet felszámolása iránt még a csődeljárás iránti kérelemnek az elsőfokú bírósághoz érkezését megelőzően felszámolási kérelmet nyújtott be. Az elsőfokú bíróság a felszámolási kérelmek ellenére a csődeljárást indította meg, és a felszámolási kérelmekkel kezdeményezett eljárásokat pedig a csődeljárás befejezéséig felfüggesztette. Az ügyben eljáró Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy több fellebbezés is késve került beterjesztésre, így ezeket elutasította. A határidőben érkezett fellebbezéseket megvizsgálva megállapításra került, hogy több hitelező az adósnak a csődeljárás megindítása iránti kérelme az elsőfokú bírósághoz történő benyújtását megelőzően nyújtott be felszámolási eljárás iránti kérelmet. A Cstv. 8. §-ának (3) bekezdése egyértelműen akként rendelkezik, hogy a csődeljárás kezdő időpontja az a nap, amelyen az adós kérelme a bírósághoz érkezett. A Cstv. 8. § (4) bekezdése csak a felszámolási kérelem elbírálásának felfüggesztését teszi lehetővé arra az esetre, ha a csődeljárás kezdő időpontjával egyidejűleg vagy azt követően az adós ellen felszámolási eljárás megindítására irányuló kérelem érkezik. Ebből következik, hogy olyan esetben, ha az adós felszámolása iránti kérelem korábban érkezett, mint az adós csődeljárás iránti kérelme, a csődeljárást - a kettős eljárás tilalmából következően - nem lehet lefolytatni, hanem a felszámolási eljárás lefolytatásának van helye. Erre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a csődeljárást befejező végzést hatályon kívül helyezte, és az ügyben felszámolási eljárás lefolytatására került sor.
2. Ha a csődeljárás iránti kérelem érkezik korábban, az adóst védő szabály, hogy a csődeljárás kezdő időpontjával egyidejűleg a felszámolási eljárás megindításának lehetősége a hitelezők számára megszűnik, az ilyen kérelem elbírálását a csődeljárás jogerős befejezéséig fel kell függeszteni.
A Cstv. és a Cstn. sem tartalmaz rendelkezést arra az esetre, ha az előbbiek alapján felfüggesztették a felszámolási eljárást és a csődeljárás jogerős befejezetté nyilvánítására került sor. [Cstv. 19. § (2); Cstvn. 19. § (3)]. Tételes rendelkezés hiányában az mutatkozik megoldásnak, ha a bíróság ezen esetekben a felfüggesztett felszámolási eljárást megszünteti. Az indoklás is ezt látszik alátámasztani:"... a bíróság a csődeljárás befejezetté nyilvánításával egyidejűleg megszünteti azokat a felszámolási eljárásokat, amelyeket a csődeljárásra tekintettel függesztett fel."
Abban az esetben viszont, ha az egyezségkötés meghiúsult, másképp kell eljárni. A Cstv. eredeti rendelkezése szerint [(21. § (2)] ilyenkor a bíróság köteles volt a felszámolási eljárást hivatalból megindítani az adós ellen. A novella az iménti rendelkezést - már a folyamatban lévő eljárásokra is kiterjedő hatállyal - 44. § (2) bekezdésében megváltoztatta. Az új szabály szerint ilyenkor a csődeljárást meg kell szüntetni, s a hivatalból történő felszámolási eljárás indítása kizárt. Ha azonban az egyidejűleg elintézés alatt álló kérelmeknél a hitelezői felszámolási kérelem felfüggesztésére került sor, akkor az eljárást a csődeljárás jogerős megszüntetése után folytatni kell.

Cstv. 9. § (1) Az adós a fizetési haladék igénybevételéhez szükséges hitelezői egyetértés megszerzése érdekében - a csődeljárás kezdő időpontjától számított 30 napon belül - tárgyalást tart, amelyre a kérelem benyújtásával egyidejűleg a 8. § (2) bekezdésében meghatározott okiratok megküldésével az ismert hitelezőit közvetlenül, ismeretlen hitelezőit pedig hirdetmény útján hívja meg. A hirdetményt a csődeljárás kezdő időpontját követő 3 napon belül két országos napilapban kell közzétenni.
(2) A hirdetménynek tartalmaznia kell:
a) az adós nevét és székhelyét;
b) a csődeljárás kezdő időpontját;
c) a tárgyalás helyét és idejét;
d) az arra vonatkozó tájékoztatást, hogy a 8. § (2) bekezdésében felsorolt iratokat a hitelezők a tárgyalás időpontjáig hol tekinthetik meg.
(3) A tárgyaláson az adós kéri a hitelezők egyetértését a fizetési haladékhoz.
(4) Az egyetértést megadottnak kell tekinteni, ha a csődeljárás kezdő időpontjában lejárt hitelezői követelések jogosultjainak több mint a fele, és a le nem járt hitelezői követelések jogosultjainak több mint egynegyede egyetért a fizetési haladék igénybevételével, feltéve, ha ezeknek a hitelezőknek az összes követelése eléri az adós által a 8. § (2) bekezdésében meghatározott mérlegben (egyszerűsített mérlegben) szereplő összes hitelezői követelés kétharmadát.
(5) A 12. § (1) bekezdésének a) pontjában felsorolt követeléseket a hitelezői egyetértéshez szükséges arány számítása során figyelmen kívül kell hagyni. A fizetési haladékhoz való hozzájárulással egyidejűleg - a (4) bekezdés szerinti szavazati arány alkalmazásával - meg kell határozni azt az összeget is, amelyre vonatkozó kötelezettségvállaláshoz és annak pénzügyi teljesítéséhez az adósnak be kell szereznie a vagyonfelügyelő hozzájárulását.
(6) A tárgyalásról az adós köteles jegyzőkönyvet készíteni, amelynek tartalmaznia kell a meghívott és a megjelent hitelezők névsorát. A jegyzőkönyvet a tárgyaláson megjelent hitelezők által választott két személy hitelesíti. Ha a hitelezők a fizetési haladékhoz a (4) bekezdés szerinti módon hozzájárulnak, a részt vevő felek cégszerű aláírással ellátott hozzájáruló nyilatkozatai, illetve a tárgyaláson részt vevőknek a megállapodás aláírására szóló cégszerű meghatalmazása a jegyzőkönyv mellékletét képezik.

Jegyzet: A szakaszt az 1993. évi LXXXI. tv. állapította meg, az (1) bekezdést az 1997. évi XXVII. tv. módosította.

1. A kötelező öncsőd megszüntetése
A Cstvn. egyik legjelentősebb újítása a kötelező öncsőd intézményének eltörlése volt. A Cstv. eredeti 9. §-a ugyanis a következőképpen szólt: A gazdálkodó szervezet vezetője 8 napon belül - hacsak a 23. § szabályai szerint a felszámolási eljárás lefolytatását nem kéri - köteles a csődöt bejelenteni, a 8. §-ban meghatározott vezető testület vagy alapító (létesítő) szerv és a gazdálkodó szervezetnél működő munkavállalói érdekképviseleti szervek egyidejű értesítése - részvénytársaságnál vagy korlátolt felelősségű társaságnál a közgyűlés vagy taggyűlés egyidejű összehívása - mellett, ha a gazdálkodó szervezet bármely tartozását (tartozásait) az esedékességet követő 90 napon belül nem tudta kiegyenlíteni. A bejelentés elmulasztásáért a polgári jog általános szabályai szerint felel.
A kötelező öncsőd eltörlésének hivatalos indoka az volt, hogy csökkentsék az eljárás formális jellegét, és a moratórium ne járjon automatikusan az adósnak, hiszen csak abban az esetben van értelme a fizetési haladék biztosításának, ha reális esély mutatkozik a csődegyezség létrejöttére. A Cstvn. előírása szerint a csődeljárásban az adóst csak akkor illeti meg a fizetési haladék, ha ahhoz a csődeljárás kezdő időpontjában lejárt hitelezői követelések jogosultjainak több mint fele és a le nem járt hitelezői követelések jogosultjainak több mint az egynegyede hozzájárul, feltéve, hogy ezen hitelezők követelései elérik az adós mérlegében szereplő összes követelés kétharmadát.

2. Adósi teendők a hitelezők összehívása tekintetében
Az (1) bekezdés értelmében az adósnak a csődeljárás kezdő időpontjától számított 30 napon belül [a kezdő időpont a 8. § (3) bekezdése értelmében az a nap, amelyen az adós kérelme a bírósághoz érkezett] hitelezőivel le kell ülni tárgyalni, hogy milyen célból, ezt a szakasz (3) bekezdése tartalmazza, viszont rendkívül fontos, hogy az adós hitelezőit az eljárás iránti kérelmének benyújtásával egyidejűleg értesítse. Az egyidejűség ugyanazt a naptári napot jelenti, a bírói gyakorlat e tekintetben rendkívül szigorú, hiszen a Legfelsőbb Bíróság elvi éllel szögezte le, hogy a csődeljárás megszüntetésének van helye, ha az adós a hitelezőket tárgyalásra nem a csődeljárás lefolytatása iránti kérelem benyújtásával egyidejűleg hívta meg. (BH 1996/442.)
Ugyancsak lényeges az ismeretlen hitelezők hirdetmény útján való meghívása. Ez gyakorlatilag azt a kötelezettséget rója az adósra, hogy hirdetményét két országos napilapban, méghozzá 3 napon belül kell megjelentetnie. Szemben az egyéb határidők számításával itt a 3 nap ténylegesen naptári időtartamot, nem pedig csupán munkanapokat jelent. Amennyire szigorú a törvény az ismeretlen hitelezők "idézésének" formájával, olyannyira engedékeny az ismert hitelezők meghívása tekintetében. Ez azt jelenti, hogy bármely módon az adós e kötelezettségének eleget tehet, tehát távirat, fax, de akár személyesen is vagy telefonon is megteheti. A lényeg csak az, már az adós szempontjából, hogy az ismert hitelezők meghívását hitelt érdemlő módon bizonyítani tudja.
Külön fel kell hívni arra a figyelmet, hogy a törvény e szabályai kógensek. Az egyik ügyben az adós arra hivatkozott, hogy azért nem tett közzé hirdetményt, mert összes hitelezőjét ismeri és mindegyiket értesítette. A jogvita során ez bizonyítást is nyert, a Legfelsőbb Bíróság azonban - hivatkozva a törvényi kogenciára - kimondta a BH 1997/45. sz. határozatban, hogy amennyiben az adós ismeretlen hitelezőinek útján való meghívását a hitelezői egyetértés megszerzése érdekében tartott tárgyalásra elmulasztotta, a csődeljárást akkor is meg kell szüntetni, ha az adós arra hivatkozik, hogy nincs ismeretlen hitelezője. A határozat indokolása kiemeli, hogy a Cstv. azért, hogy a fizetési haladék megadása, valamint a csődegyezség felől határozó tárgyalásokon az adós valamennyi - a törvényi feltételeknek megfelelő - hitelezője részt vehessen, és ezen a módon e tárgyalások a törvényi rendeltetésüket betölthessék, az adós számára nem csupán az ismert, hanem az ismeretlen hitelezők meghívását, értesítését is előírja. A nyelvtani értelmezés (interpretatio grammatica) szerint az ismeretlen mint melléknév jelentése szerint ilyennek minősül az, akit vagy amit nem ismerünk. Ezért ismeretlen az a hitelező, akiről az adósnak nincs tudomása, aki az adós nyilvántartásában nincs feltüntetve. Ebből - a határozat megfontolást érdemlő álláspontja szerint - az következik, hogy fogalmilag kizárt a fellebbező adós azon érvelésének helyessége, hogy nincsenek ismeretlen hitelezői, mert ilyenek a nyilvántartásában nincsenek. Az adós mindaddig amíg meg nem kísérelte két országos napilapban való hirdetmény-közzététellel értesíteni az előtte addig nem ismert hitelezőket, nem állíthatja alappal, hogy a csődeljárásban ismeretlen hitelezői nincsenek. A bíróság tehát az adós "nemleges" bizonyítását érvként nem fogadta el, és aláhúzta, hogy a törvény garanciális érdeke is megköveteli, hogy országos napilapban kerüljenek az ismeretlen hitelezők felhívásra.

3. A 1997-es törvényi módosítás
A 1997-es törvénymódosítás az (1) bekezdésen csupán annyit változtatott, hogy a Cstvn. által megállapított 15 napos határidőt 30 napra emelte fel, ami teljesen világos és úgy érzem, nem szorul különösebb magyarázatra, hiszen nyilvánvaló, hogy egy-egy meghatározó hitelező távolléte vagy esetleg a hitelezők nagyobb száma miatt a 15 napos határidőt egyszerűen lehetetlen volt betartani. Adott esetben a magunk részéről még a 30 napot is túl kevésnek érezzük.
Mint közismert, a 1997-es módosítás a csődeljárás szabályozását lényegében nem érintette. Ez annál is inkább meglepő, mert egy 1996-ban született közös PM-IM előterjesztés tervezetében - amely nemcsak jogpolitikai, hanem gazdaságpolitikai oldalról is igyekezett a kérdéskört alaposan áttekinteni a csődeljárás tekintetében - az alábbi megállapítások olvashatók:
A gazdasági szerkezet piacorientált változtatásának a hatékony és exportképes ágazatok kialakításának lényeges feltétele, hogy a csődhelyzetbe került cégek megalapozott reorganizációs programokat dolgozzanak ki és azokat (reorganizációs hitelekkel is) sikeresen végrehajtsák.
Az adóbevallások feldolgozása azt mutatja, hogy a csődeljárás alá került gazdálkodó szervezetek az átlagosnál nagyobb méretűek voltak, de az alultőkésítettség, illetve a korábbi évek veszteséges gazdálkodása miatt a jegyzett tőkénél alacsonyabb saját tőkével rendelkeztek. Az alultőkésítettség a vállalatok egy részénél már az átalakulást követő induló pozíciójukra jellemző volt, más részüknél a keleti piacok összeomlása miatt bekövetkezett nagyarányú piacvesztés hatására alakult ki. Azoknál a szervezeteknél, ahol a piachoz való alkalmazkodás megfelelően ment végbe, a fizetésképtelenség csak átmeneti jellegű volt és a reorganizációs programok alapján kötött csődegyezségek sikeresen teljesültek.
Ezt igazolják a reprezentatív felmérések is, amelyek szerint a csődegyezségek teljesítése akkor hozott tartós eredményt, ha a reorganizációs programokhoz a tevékenységi kör változtatása (termékstruktúra változtatás), a technológiai korszerűsítés, a megújított termékstruktúra talaján új piacok biztosítása a "szakmai befektetők" bevonása, a gazdaságos szérianagyság megválasztása, a fölös és gazdaságtalan kapacitások megszüntetése, egyes tevékenységek vállalkozásba adása kapcsolódott. A vizsgálatok szerint a csődhelyzetben lévő vállalatok e lehetőségekkel csak kisebb részben éltek, nagyobb részük elsősorban a létszámkibocsátással a (a programok egyik fő célkitűzése a létszámcsökkentés volt), a gépek, berendezések, ingatlanok értékesítésével remélték azt, hogy likviditási helyzetüket rövid idő alatt javíthatják.
A csődtörvény megjelenése tehát bizonyos mértékű szelekciót jelentett a gazdaságban, mivel azok a gazdálkodó szervezetek, amelyek esélyt éreztek a fennmaradásra, öncsődöt jelentettek és hitelezőikkel egyezségre törekedtek. Azoknál a szervezeteknél, ahol a reorganizációra nem volt esély, illetve a megkötött csődegyezséget nem sikerült betartani, felszámolásra került sor.
A csődeljárások folyamatos csökkenésének fő oka az 1993. évi törvénymódosítás, ami eltörölte a kötelező öncsőd intézményét. Az eljárások visszaesésében az adóskonszolidációs várakozások is szerepet játszottak.
Az adósok azért sem élnek a fizetési moratórium lehetőségével, mert a nyilvános közzététellel a piacon maradásuk esélye romlik. Az ilyen adóssal a partnerek legtöbbször csak készpénzes üzletet hajlandók kötni, a folyó termeléshez szükséges hitelekhez pedig csak nehezen, komoly garancia mellett tudnak hozzájutni. Ezért általánossá vált a bírósági eljárást megkerülő egyedi "fizetési alku" rendszere, amely részben a szabályozott eljárások helyébe lépett. Emiatt a figyelem középpontjába elsősorban a felszámolási eljárások kerültek.
Meglepő és érthetetlen főleg az utóbbi megállapítás, hiszen ha a jogalkotó pontosan látja, hogy szabályozási okok miatt ürült ki az egyik eljárási forma, sőt még azt is megállapítja, hogy ezen eljárási forma helyett jogon kívüli egyedi fizetési-alkurendszer lépett akkor vajon miért hagyja a szabályozást lényegében változatlanul, vajon miért nem tesz a '97-es törvénymódosításnál legalább kísérletet arra, hogy a csődeljárást újra felélessze haló poraiból.

4. A tárgyalás lebonyolítása
A megjelent kommentárok szerzői között a tárgyalás lefolytatásával kapcsolatban nincs nézetkülönbség, így ma is helytálló a Kommentár I. szerzőjének álláspontja: "A bírói gyakorlat rugalmasan értelmezi a tárgyalás lebonyolításának kérdését. A tárgyaláson való közvetlen megjelenés hiánya nem zárja ki a szavazási jogot. Elfogadható, ha a hitelező írásban fejti ki álláspontját. A tárgyalás napjáig érkezett nyilatkozatokat azonban indokolt a tárgyaláson a többi hitelezővel is ismertetni. A tárgyalás több napot is igénybe vehet, de a tárgyalás lebonyolítására vonatkozó törvényi előírásokat mindegyik tárgyalási napon be kell tartani.
Hitelezővédelmi okokból került bele a módosított szövegbe azon szabály, hogy a hitelezőknek meg kell határozniuk azt a maximum összeget, amely kifizetéséhez a fizetési haladék időtartama alatt a vagyonfelügyelő hozzájárulása szükséges.
Ennek a rendelkezésnek azonban valójában nincs igazi jelentősége. A Cstv. 12. § (1) bekezdés a) pontjában felsorolt követeléseket a fizetési haladék időtartama alatt is köteles az adós folyósítani. A csődeljárás kezdő időpontjában fennálló követelések kifizetésére - függetlenül azok lejáratáról - a Cstv. 12. §-ának (5) bekezdésére figyelemmel nincs lehetőség. Így a korlátozással érintett kört a fizetési haladék kezdő időpontját követően keletkezett kötelezettségvállalások alkotják.
Ha a hitelező egyetértő nyilatkozatát írásban juttatja el az adóshoz, célszerű, ha a vagyonfelügyelői hozzájárulással érintett összeg nagyságára vonatkozóan is nyilatkozik.
A Cstv. 9. §-ának (5) bekezdésével összhangban a pénzforgalomról és bankhitelről szóló, már nem hatályos 39/1984. (XI. 5.) MT rendelet 4. §-ának (2) bekezdése kimondja, hogy a fizetési haladékról szóló végzés közzététele után a pénzintézet a Cstv. 9. §-a (5) bekezdésének megfelelően meghatározott értékhatárt meghaladó rendelkezéseket a vagyonfelügyelő jóváhagyásával együtt fogadhatja el.
A tárgyalásról az adós köteles jegyzőkönyvet felvenni, amelynek kötelező alaki és tartalmi elemeire nézve a Cst. szigorú rendelkezéseket tartalmaz. A jegyzőkönyvnek tartalmaznia kell a meghívott hitelezők névsorát is. Ha a hitelező a tárgyaláson nem jelenik meg, és írásban sem nyilatkozik, akkor a számbavételnél olyannak minősül, mint aki a fizetési haladék igénybevételéhez nem adott egyetértő nyilatkozatot.
Előfordulhat, hogy a hitelező utóbb, de a fizetési haladékról rendelkező végzés meghozatala előtt visszavonja korábban tett hozzájáruló nyilatkozatát. Mivel eljárásjogi jognyilatkozatról van szó, a hitelező a bírósági végzés meghozataláig nyilatkozatához nincs kötve, de az indokolatlan késedelemmel az adósnak okozott kárt köteles megtéríteni". (Kommentár I. 106-107. oldal).

5. A tárgyalás célja, a hitelezői hozzájárulás
A szakasz legproblematikusabb rendelkezését a (3) bekezdés tartalmazza, amely a tárgyalás célját abban jelöli meg, hogy az adós kéri hitelezőinek egyetértését a fizetési haladékhoz. Sajnos a jogirodalom egységes abban a tekintetben, hogy ezt a rendelkezést nem kommentálják, holott, ha gazdasági szempontból vizsgáljuk e látszólag egyszerű törvényi kitételt rögtön felmerül a kérdés, hogy vajon milyen alapon kérheti ezt az adós. Történt már említés arról, hogy a Cstvn. indokolása szerint azért volt célszerű ilyen módon átalakítani a csődeljárás belső szerkezetét, mert ezzel a szabályozással rögtön az elején kiderül, hogy sikerrel reorganizálható-e az adós cége vagy sem. Ez akár igaz is lehetne, de csak akkor, ha az adós erre a tárgyalásra legalább fővonalaiban kidolgozott reorganizációs programmal érkezik, hiszen csak is ilyen módon dönthető az el, hogy a hitelezők bízhatnak-e az adós sikeres kilábalásában vagy sem. Ennek viszont ellentmond az, hogy a hitelezők nem kötelesek egyetértésüket személyesen jelezni, ezt írásban is akár előre megtehetik. A törvény sehol nem szól arról, hogy a meghívóhoz bármifajta reorganizációs koncepciót kellene az adósnak mellékelni. Ennek hiányában viszont az egyetértés megadásának, vagy meg nem adásának nem lehet gazdasági alapja. Ha viszont nincs gazdasági alapja, akkor továbbra is fennáll az alapkérdés, vajon minek az alapján kéri ezt az adós hitelezőitől. Sajnos a csődeljárások rendkívül alacsony száma miatt, a gyakorlat sem nyújt ehhez támpontot, az viszont kétségtelen, hogy az esetek legnagyobb részében a hitelezők nem gazdasági alapon adták meg egyetértésüket. Feltehető, hogy a hitelezői egyetértés mögött az a gondolat bújik meg, hogy egy-egy hitelezői körnek így nagyobb esélye van kintlévőségé­hez, illetve annak egy részéhez hozzájutni, mintha az adós felszámolására kerülne sor. Ez ugyan a hitelezők oldaláról gazdasági ok, viszont nem sok köze van a reorganizációhoz.
A törvényi koncepció tehát, változatlan maradt abban a tekintetben, hogy a reorganizációs tervet a fizetési haladék szakában kell az adósnak elkészíteni. Sajnos a törvény gazdasági szempont megfontolását nem teszi kötelezővé. Így viszont milyen alapon döntenek, méghozzá kötelező jelleggel, az eljárás ezen induló szakaszában, a hitelezők arról, hogy hol húzzák meg azon pénzügyi teljesítések határát, amelyek felett már nem elég az adós aláírása, hanem a vagyonfelügyelő hozzájárulása is szükséges. Ez nyilvánvalóan egy pénzügytechnikai eszköz az adós tevékenységének ellenőrzésére, de az előbbiek alapján az is kiderül, hogy a hitelezők épp ezekkel a gazdasági összefüggésekkel nincsenek tisztában, következésképp döntésük gazdasági szempontból mindenképpen időelőtti.
A hitelezői hozzájárulás igen lényeges szerepét emeli ki a BH 2005/24. sz. alatt közzétett eseti határozat. E határozat kimondta, hogy a csődeljárást meg kell szüntetni, ha az adós hiányosan nyújtott be a csődügyben tartott tárgyalást követően az iratokat, többek között nem csatolta a hitelezők hozzájáruló nyilatkozatát a moratórium engedélyezéséhez. Az indokolás hangsúlyozza, hogy a Cstv. 1. §-ának (2) bekezdése szerint a csődeljárás olyan eljárás, amelynek során az adós - a csődegyezség megkötése érdekében - fizetési haladékot kezdeményez, illetve csődegyezség megkötésére tesz kísérletet. A törvény célja tehát az, hogy a fizetési nehézségekkel küzdő adós gazdálkodó szervezet a hitelezőivel megegyezzen, tartozásainak kiegyenlítésére moratóriumot kapjon. Ebből eredően mind az adós, mind a hitelezők érdekét tekintve a csődeljárás vonatkozásában a törvény az eljárási követelmények, a határidők betartása érdekében szigorú feltételeket szab. Ez nyilvánvaló módon vonatkozik azon kötelezettség maradéktalan betartására is, mely a hitelezői hozzájárulásnak a bírósághoz történő benyújtására vonatkozik.

6. A német törvény megoldása
Az előzőekben igyekeztem kifejteni, hogy a Cstv. 9. §-a megalkotásánál a gazdasági szempontok nem játszhattak döntő szerepet. Ezt az InsO vonatkozó részének ismertetésével is megpróbálom alátámasztani, amelynek során - legalábbis szándékaim szerint - kiderül, hogy milyen középponti helyet foglal el a német jogi szabályozásban a gazdásági célszerűség kérdése.
Az új német fizetésképtelenségi törvény a kontinentális jogban szokatlan módon lényegében egyetlenegy eljárás keretében kísérli meg akár a felszámolást akár a reorganizációt, akár pedig a magánszemélyek mentesítését elérni. Természetesen attól függően, hogy végül is melyik cél elérése látszik reálisabbnak az egyes szabályok az adott eljárásban, eltérnek az általános szabályoktól. Emellett a törvény egyértelműen a reorganizációra mint elérendő célra fekteti a hangsúlyt. Ezt az ún. fizetésképtelenség rendezésére irányuló tervvel oldják meg. A terv alapvető célja annak a lehetőségnek a biztosítása, hogy a fizetésképtelenséget a hitelezői autonómián alapuló rugalmas és gazdaságilag hatékony módszerekkel rendezzék. A rugalmasságot az InsO 217. §-a biztosítja, amely lehetőséget ad arra, hogy a tervben a törvény általános előírásaitól eltérő módon nyerjenek szabályozást a külön kielégítésre jogosult hitelezők és a csődhitelezők kielégítése, a csődtömeg értékesítése és felosztása, valamint az adós eljárás utáni felelőssége is.
Az eljárás lényegében egy csődön belüli kényszeregyezségi eljárással megerősített adósságrendezési eljárás. A kényszeregyezség révén lehetőséget nyújt a gazdasági tevékenységet folytatók esetén a reorganizációra, természetes személyek esetén pedig az adósságok alóli mentesítésre.
A terv előterjesztésére a tömeggondnok és az adós jogosult. Az adós ezt megteheti a csődeljárás megnyitására irányuló kérelmével egyidejűleg is. Ilyenkor természetesen előre el kell készíteni a tervet, és már a kész tervvel együtt kell a csődnyitást kérni. Ez jelentősen felgyorsítja az eljárást. A BC Chapter 11 szabályai alapján az amerikai csődeljárásban alakult ki az a gyakorlat, hogy a reorganizációs tervet előre elkészítették, és a már kidolgozott, sőt elfogadott tervvel fordulnak a csődbírósághoz, tulajdonképpen már csak a terv megerősítése érdekében. Az InsO nem teszi lehetővé az előzetes voksolást a tervről, csak annak elkészítését, és a csődnyitás iránti kérelemmel együtt történő benyújtását. A sokkal formalizáltabb, dogmatikusabb német csődjogba nem lenne igazán beilleszthető az az amerikai megoldás, ahol egy olyan horderejű kérdés, mint a hitelezők által a terv elfogadása, a csőd megnyitása előtt eldöntésre kerül.
Ha a hitelezők bízzák meg a tömeggondnokot a terv elkészítésével, annak ő a meghatározott határidőn belül köteles eleget tenni. A tömeggondnok tervkészítése esetén a hitelezői választmány, az üzemi tanács, a vezető alkalmazottak választmánya és az adós tanácsadóként működnek közre.
A terv megállapító részében mindazokat az intézkedéseket fel kell sorolni, amely a résztvevők anyagi jogállásában jelent változást vagy módosítást, valamint fel kell sorolni az összes olyan adatot, amely szükséges ahhoz, hogy a tervről a hitelezők dönthessenek illetve, hogy azt a bíróság megerősíthesse.
Fontos alapelv, hogy a tervben nem lehet kizárni vagy korlátozni az adós eljárás utáni felelősségét. Amennyiben a terv a hitelezők egyes csoportjain belül a hitelezők között a kielégítés tekintetében megkülönböztetést tartalmaz, ennek érvényességéhez az adott hitelezői csoport minden egyes tagjának kifejezetten írásban hozzá kell járulni. Az erről szóló nyilatkozataikat csatolni kell a tervhez. Lényeges alapelv, hogy a terven kívüli egyéb megállapodásra nem kerülhet sor, ha ilyen mégis létezne azok semmisek.
Az adós felelőssége tekintetében az InsO 227. §-a úgy rendelkezik, hogy az adós a csődhitelezőknek a jogalakító részben betervezett kielégítésével e hitelezőkkel szemben minden további kötelezettsége alól mentesül.
A fenntartott vállalkozás jövedelméből való kielégítés esetén vagyonleltárt kell csatolni a tervhez. Ebben részletesen meg kell jelölni, melyek azok a vagyontárgyak és követelések, amelyek a terv megvalósítása során a rendelkezésre állnak. Részletezni kell a kiadásokat és bevételeket, amelyek a hitelezők kielégítésére előirányzott időszakban felmerülnek, és amelyek a vállalkozás fizetőképességét és a hitelezők kielégítését biztosítják. Ha az adós természetes személy, és a terv erről nem rendelkezik, nyilatkoznia kell arról, hogy a terv alapján kész a vállalkozás továbbvitelére. Amennyiben a hitelezők valamely társaságban részesedést szereznek a terv alapján, csatolni kell valamennyi ilyen hitelező hozzájáruló nyilatkozatát. Ha a terv alapján harmadik személy vállal át a terv elfogadása esetére a hitelezők felé kötelezettséget, ennek a harmadik személynek a nyilatkozatát is csatolni kell.
A 231. § alapján a bíróság hivatalból elutasítja a tervet, ha az a törvényi előírásoknak nem felel meg, és benyújtója az előírt határidőig a törvényellenességet nem szünteti meg. Ugyancsak hivatalból elutasítja a tervet a bíróság, ha annak hitelezők általi elfogadására, illetve bíróság általi megerősítésére nincs kilátás, vagy a tervben előirányzott kívánalmak nyilvánvalóan nem teljesíthetők. Ha az adós az eljárás során már nyújtott be tervet, a második tervét akkor is hivatalból elutasítja a bíróság, ha azt a tömeggondnok (ha van hitelezői választmány, annak jóváhagyásával) indítványozza.
Ha a bíróság nem utasítja el hivatalból a tervet, akkor azt állásfoglalás céljából a hitelezői választmánynak (ha van üzemi tanács és vezető alkalmazottak választmánya, akkor ezeknek is), valamint az adósnak, illetve a tömeggondnoknak - de nem a terv benyújtójának - rendelkezésre kell bocsátani. A bíróságnak lehetősége van arra is, hogy véleménynyilvánítás céljából az adós szakmai képviseletének, vagy más szakértő szervnek a tervet átadhatja. Egyben határidőt szab a bíróság az állásfoglalásra (233. §).
A 233. § lehetőséget ad a bíróságnak arra, hogy amennyiben a tömeg további értékesítése és felosztása egy benyújtott terv megvalósulását veszélyezteti, az adós vagy a tömeggondnok javaslatára felfüggesztheti azt. A felfüggesztéstől a bíróság eltekint, vagy az elrendelt felfüggesztést megszünteti, ha az a tömeg számára jelentős kár veszélyével jár, vagy azt a tömeggondnok a hitelezői választmány vagy gyűlés jóváhagyásával indítványozza.
A tervet a mellékleteivel és a beérkezett állásfoglalásokkal együtt az érdekeltek számára, betekintésre a bírósági irodán le kell rakni (234. §).

Cstv. 10. § (1) Az adós a tárgyalás eredményét a tárgyalás megtartását követő három napon belül köteles a bíróságnak bejelenteni. A hitelezői egyetértést bizonyító okiratokat a bejelentéshez mellékelni kell.
(2) A bíróság az (1) bekezdés szerinti bejelentést követően dönt az eljárás megszüntetéséről vagy a fizetési haladékot tartalmazó végzés meghozataláról.
(3) A bíróság az eljárást megszüntetheti, ha
a) a csődeljárás iránti kérelmet nem az arra jogosult nyújtotta be;
b) a hiánypótlásra visszaadott kérelmet a bejelentő 8 napon belül nem egészítette ki, vagy azt ismét hiányosan terjesztette elő;
c) nincs meg a 8. § (1) bekezdésében felsorolt szervek előzetes egyetértése;
d) a 7. § (2) bekezdése szerinti határidő még nem telt el;
e) ha az adós a fizetési haladék megadásához szükséges hitelezői egyetértést nem kapta meg, vagy a tárgyalás eredményének bejelentésére előírt határidőn belül bejelentést nem tesz.
(4) Amennyiben az adós ellen indult felszámolási eljárást a bíróság a 8. § (4) bekezdése alapján felfüggesztette, a csődeljárás megszüntetésével egyidejűleg elrendeli a felszámolási eljárás folytatását.
(5) Ha a bíróság az eljárást a (3) bekezdés c) és d) pontja alapján szünteti meg, a gazdálkodó szervezet vezetőjével szemben a 33. § (1) bekezdésében foglaltak szerint járhat el.

Jegyzet: Megállapította az 1993. évi LXXXI. tv.

A tárgyalás eredményét az adós - annak megtartását követő 3 napon belül - köteles bejelenteni a bíróságnak. A bejelentés értelemszerűen csak akkor lehet teljes, ha ehhez az adós csatolja a tárgyalási jegyzőkönyvet is hiszen a bíróság csakis így lesz abban a helyzetben, hogy elbírálhassa vajon a tárgyalás a törvényes előírásoknak megfelelően került-e megtartásra.
A bíróságnak tulajdonképpen nincs mérlegelési lehetősége, hiszen amennyiben a bejelentés hiányos, de a hiány pótolható a bíróság rövid határidő tűzésével hiánypótlásra hívja fel az adóst, ellenkező esetben az eljárást megszünteti.
A szakasz (3) bekezdése sorolja fel azt az 5 esetet, amikor a bíróság gyakorlatilag köteles megszüntetni az eljárást és e tekintetben olyannyira kötött a keze, hogy például a hiánypótlásra a törvényben megállapított 8 napos határidőt nem is hosszabbíthatja meg.

Erre mutat rá a Legfelsőbb Bíróság is: A Cstv. 10. §-a (3) bekezdés b) pontja értelmében a bíróság az eljárást megszünteti, ha a hiánypótlásra visszaadott kérelmet a bejelentő 8 napon belül nem egészítette ki vagy azt ismét hiányosan terjesztette elő. Ezek a feltételek a kérelmező esetében megvalósultak, ezért az elsőfokú bíróság határozata a jogszabályoknak megfelelő.
A kérelmező a fellebbezési eljárásban pótolta a korábban megjelölt hiányokat. A Cstv. 6. §-ának (2) bekezdése szerint alkalmazott Pp. 104. §-ának (1) bekezdése értelmében azonban a törvényben megállapított határidőt csak a törvényben meghatározott esetben lehet meghosszabbítani. A Cstv. 10. §-a (3) bekezdésének b) pontjában meghatározott 8 napos határidő olyan törvényi határidő, melynek meghosszabbítására a Cstv. rendelkezései nem adnak lehetőséget. Erre tekintettel a törvényi határidőt a másodfokú bíróság sem hosszabbíthatja meg. Figyelmet érdemel, hogy ugyanezen határozat mondja ki azt is, hogy a csődeljárás megszüntetésének van helye, ha az adós a hitelezőket a tárgyalásra nem a csődeljárás lefolytatása iránti kérelem benyújtásával egy­idejűleg hívta meg. (BH 1996/442.)

Az (5) bekezdés értelmében a bíróság bírságot szabhat ki a gazdálkodó szervezet vezetőjével szemben (ennek összege az eljárás kezdő időpontját megelőző évben felvett jövedelmének 50%-a, vagy ha ez így nem állapítható meg maximum 1 millió forint) ha a vezető nem szerezte meg a tulajdonosok előzetes egyetértését a kérelem benyújtásához, illetve ha 2 éven belül már fizetési haladékban részesült.
E rendelkezésekből is világosan látszik, hogy a bíróságnak egyáltalán nincs mérlegelési jogköre. Abban az esetben, ha az adós és a hitelezők között lefolytatott tárgyaláson formailag minden szabályt betartottak, a bíróságnak meg kell adnia a fizetési haladékot, ha pedig nem, akkor az eljárást meg kell szüntetnie. A gazdasági célszerűségi kérdések eldöntése itt sem szerepel a bíróság jogosítványai között. E körben lényeges utalnunk a BH 1993/193. sz. határozatra, mely kimondja, hogy a csődeljárás megindítását a bíróság csak a jogszabályban taxatíve felsorolt esetekben tagadhatja meg. Ha az ügyben - ugyancsak a jogszabály előírása szerint - még a korábban hatályban volt - a csődeljárás intézményét nem ismerő - jogszabály rendelkezéseit kell alkalmazni, nem az eljárás megtagadásának, hanem a kérelem elutasításának van helye.

Cstv. 11. § (1) A bíróság 15 napon belül intézkedik a csődeljárás megszüntetéséről szóló végzésnek, illetve a fizetési haladékot tartalmazó végzésnek a Cégközlönyben való közzétételéről.
(2) A csődeljárás megszüntetéséről szóló, közzétételre kerülő végzésnek tartalmaznia kell
a) a bíróság nevét és az ügy számát;
b) az adósnak, valamint a leányvállalatainak, a felelősségvállalásával működő gazdasági munkaközösségeknek, illetve az állami vállalatokról szóló 1997. évi VI. törvény 49. §-a alapján létesített tröszt vállalatainak a nevét és székhelyét, valamint az adószámát. Ha az eljárás közzétételét megelőző két éven belül jogutódlás következett be, a jogelőd nevét, székhelyét és adószámát is fel kell tüntetni;
c) a csődeljárás megszüntetésének okát [10. § (3) bekezdés].
(3) A fizetési haladékot tartalmazó, közzétételre kerülő végzésnek tartalmaznia kell
a) a (2) bekezdés a) és b) pontjában foglaltakat;
b) a csődeljárás kezdő időpontját;
c) a bíróság által kirendelt vagyonfelügyelő nevét és székhelyét (14. §);
d) azt, hogy a végzés közzétételétől számított 90 napig az adóst fizetési haladék (moratórium) illeti meg a vele szemben a fizetési haladék kezdő időpontját megelőzően, illetve azt követően esedékessé váló pénzkövetelések vonatkozásában.

Jegyzet: Megállapította az 1993. évi LXXXI. tv.

Az (1) bekezdés szövege látszólagos egzaktsága ellenére meglehetősen pontatlan. Az első problematikus kérdés a 15 napos határidő. Nyilvánvaló, hogy e 15 napot, megszüntető végzés esetében - mivel az egyértelműen fellebbezhető - a jogerőre emelkedés napjától kell számítani. Más a helyzet viszont a fizetési haladékot megengedő végzéssel. Ezzel kapcsolatban a bírói gyakorlatban eltérő vélemények alakultak ki. Az egyik nézet szerint olyan végzésről van szó, amely mindenképpen érdemi, hiszen jelentősen befolyásolja az adósi és hitelezői pozíciókat, tehát ellene helye van fellebbezésnek. A többségi álláspont viszont ezt mindenképpen eljárásvezető végzésnek minősíti, ezért ellene fellebbezésnek helye nincs. Álláspontjuk lényege az alábbiakban foglalható össze. " A Cstv. a fellebbezésről külön nem szól, ezért a kérdés eldöntésénél a Pp. általános szabályai az irányadóak. Álláspontunk szerint a fizetési haladékot tartalmazó végzés ugyan nem minősül a klasszikus értelemben vett pervezető végzésnek, de eljárásjogilag annak tekinthető. A Pp.-ben nem található olyan más végzés, amely ellen a Pp. a fellebbezést külön megengedi és analóg eljárásjogi szituációnak tekinthető. Másrészről a Cstv. 13. §-ának (2) bekezdése a fizetési haladék meghosszabbításáról rendelkező végzés kapcsán is úgy rendelkezik, hogy a végzés ellen fellebbezésnek nincs hely." (Dobrocsi-Kiss: Csődtörvény 1997. UNIÓ, 57. oldal).
Ugyanezen az állásponton van a Kommentár II. szerzője is. (Kommentár II. 88. oldal).
A szakasz (2) bekezdése tételesen felsorolja a megszüntető végzés tartalmi kellékeit. Nem szerepel ugyan a törvényben, de Kiss Gábor mutat rá arra, "hogyha az adós a tárgyalást nem tartotta meg, a hitelezőket a csődbejelentésről nem értesítette, a tárgyalásról hirdetmény nem jelent meg, akkor a hiánypótlásra való felhívás eredménytelensége folytán hozott megszüntető végzést a bíróság nem teszi közzé a Cégközlönyben. Ezen túlmenően is feleslegesnek tűnik, hogy az eljárás megszüntetéséről szóló, közzétételre kerülő végzés tartalmazza a Cstv. 11. §-ának (2) bekezdésében foglalt összes adatot." (Dobrocsi-Kiss: Csődtörvény 1997. UNIÓ, 57. oldal.)
A (3) bekezdés szabja meg a fizetési haladékot megengedő közzétételre kerülő végzés tartalmi elemeit. Ennek kapcsán lényeges kiemelni, hogy a bekezdés d) pontja értelmében a közzététellel kezdődik a 90 napos fizetési moratórium, amelynek tartalmáról csak későbbi szakaszokból szerezhetünk tudomást. Ugyancsak lényeges a vagyonfelügyelő személyének konkrét megjelenése, hiszen az eljárás részvétele nélkül nem folytatható le.
A bírói gyakorlat a fizetési haladékot tartalmazó döntés kapcsán rámutatott arra, hogy a bíróság nem köteles ebben az esetben felhívni a csődeljárás alá vont adós hitelezőit követelésüknek a csődeljárásban való bejelentésére. A csődegyezségben részt nem vett hitelező nem veszti el jogosultságát igénye érvényesítésére. (BH 1993/693.)

Ugyancsak a Legfelsőbb Bíróság mutatott rá arra, hogy mi a teendő, ha az adós ellen felszámolás iránti kérelem is érkezett. "A csődeljárás megindítása nem tagadható meg azon az alapon, hogy az adós ellen már felszámolás iránti kérelem érkezett, ha e kérelmet az adósnak még nem kézbesítették. Ha a kézbesítés megtörtént, akkor nem a csődeljárás megindításának megtagadására, hanem a kérelem elutasítására kerülhet sor. (BH 1993/384.)

A fizetési haladék kezdő időpontjához egyéb gyakorlati joghatások is fűződnek. Az adós 5 munkanapon belül köteles, ha több bankszámlával rendelkezik, akkor egy kivételével az összes többit felmondani. Ezenkívül a csődeljárás alatti pénzforgalom vonatkozásában jelentős rendelkezéseket tartalmaz a már nem hatályos MNB 3/1992 (MK 34.) rendelkezése, amelynek ismerete és betartása az eljárás során mindenképpen szükséges, illetve kötelező. Éppen ezért indokoltnak látszik a vonatkozó rendelkezések ismertetése, annak ellenére, hogy a rendelkezés már nem hatályos, a gyakorlati értelmezés szempontjából mégis lényeges:
"4. § (4) Csődeljárás esetén a fizetési haladékot (moratóriumot) tartalmazó végzés közzétételének napjától a fizetési haladék lejártáig a pénzintézet a csődeljárás alatt álló számlatulajdonos bankszámlájáról bankszámlák közötti elszámolást csak átutalással teljesítheti. A csődeljárásról, a felszámolási eljárásról és a végelszámolásról szóló, módosított 1991. évi IL. törvény 12. §-a (1) bekezdésének a) pontjában meghatározott követelések érvényesítése érdekében végrehajtható bírósági és közigazgatási határozat alapján benyújtott azonnali beszedési megbízást azonban a pénzintézet a fizetési haladék tartama alatt is köteles befogadni, illetve teljesíteni.
(5) A csődeljárásban kirendelt vagyonfelügyelő (a továbbiakban: vagyonfelügyelő) a pénzforgalomról és a bankhitelről szóló, módosított 39/1984. (XI. 5.) MT rendelet (a továbbiakban: R.) 4. §-ának (2) bekezdésében meghatározott jóváhagyást a pénzforgalmi rendelkezésre (megbízásra) rávezetett - a (6) bekezdés b) pontja szerint bejelentett - aláírásával (- ellenjegyzem: - szöveg mellett) gyakorolhatja.
(6) A csődeljárás alatt álló számlatulajdonos köteles legkésőbb a fizetési haladékot tartalmazó végzés közzétételével egyidejűleg a pénzintézetnek bejelentenie
a) azt az értékhatárt, amelyet meghaladó összegű pénzálló forgalmi megbízások csak a vagyonfelügyelő ellenjegyzésével teljesíthetők, és
b) a vagyonfelügyelő hitelt érdemlő módon (pl. közjegyző által) igazolt aláírását.
(6) A csődeljárás alatt álló számlatulajdonos köteles a pénzintézetnek haladéktalanul bemutatni a fizetési haladék meghosszabbításáról rendelkező, illetve a csődeljárást befejezetté nyilvánító jogerős bírósági végzést.
(7) A pénzintézet köteles a csődeljárás alatt álló számlatulajdonossal szemben a fizetési haladék lejártát követő naptól a csődeljárást megszüntető végzés közzétételéig, illetve a csődeljárást befejezetté nyilvánító végzés bemutatásáig terjedő időszakban benyújtott és a (6) bekezdés a) pontja szerint bejelentett értékhatárt meghaladó összegű azonnali beszedési megbízásokat teljesítés előtt megküldeni a vagyonfelügyelőnek ellenjegyzés céljából. Ez az előírás nem vonatkozik a végrehajtható bírósági és közigazgatási határozat alapján benyújtott azonnali beszedési megbízásra.
(8) A (8) bekezdést a pénzintézetnek az R. 4. §-ának (5) bekezdése szerinti terhelési joga gyakorlása előtt is alkalmaznia kell.

Cstv. 12. § (1) A fizetési haladék
a) a csődeljárás kezdő időpontjában fennálló és kezdő időpontja után keletkezett követeléseken alapuló munkabér és a bérjellegű egyéb juttatások, az ezeket terhelő személyi jövedelemadó előleg, egészségbiztosítási és nyugdíjjárulék, társadalombiztosítási járulék, baleseti járulék, a foglalkoztatás elősegítésére és a munkanélküliek ellátásáról szóló törvény alapján fizetendő járulék, végkielégítés, tartásdíj, életjáradék, kártérítési járadék és bányászati keresetkiegészítés, szakképzési hozzájárulási kötelezettség, szakképzésben részt vevő tanulóknak járó juttatások és kedvezmények, továbbá a külön jogszabályban meghatározott szolgáltatási kötelezettség alapján járó víz- és csatornadíj, illetve a vagyonfelügyelőnek a 17. § (2) bekezdése alapján felszámított költségei; továbbá
b) a csődeljárás kezdő időpontja után keletkezett követeléseken alapuló esedékes általános forgalmi adó kifizetése alól nem mentesít.
(2) A fizetési haladék tartama alatt a pénzfizetési kötelezettség nem teljesítéséhez vagy késedelmes teljesítéséhez fűződő jogkövetkezmények - a (4) bekezdésben foglaltak kivételével - nem állnak be.
(3) A fizetési haladék tartama alatt az adóssal szemben a pénzkövetelések végrehajtása - az (1) bekezdésben foglalt követelések kivételével - szünetel.
(4) A fizetési haladék tartama alatt a hitelezői követelések - ha a szerződés másként nem rendelkezik - kamatoznak.
(5) A fizetési haladék tartama alatt az adós - a 12. § (1) bekezdésének a) pontjában meghatározott követelések kivételével - a csődeljárás kezdő időpontjában fennálló követeléseken alapuló kifizetéseket nem teljesítheti.

Jegyzet: Megállapította az 1993. évi LXXXI. tv., az (1) bekezdés a) pontját kiegészítette az 1996. évi LX. tv.

1. A fizetési moratórium mint intézmény célja
Elméleti oldalról nézve a moratórium célja az, hogy az adós számára egy átmeneti nyugalmi helyzetet teremtsünk, amikor a pénzügyi-gazdasági vezetésnek nem a "tűzoltó munkával" kell foglalkoznia, hanem stratégiai alapon megalkothatja a cég rövid és hosszú távú terveit és kialakíthatja a jövendő gazdaságos működésének elveit. Gazdasági szempontból ez azt jelenti, hogy meg kell határozni azokat a már korábban is végzett tevékenységeket, amelyeket a jövőben nyereségesen tudnának végezni, mind a cég belső, mind pedig a külső környezet figyelembevételével, ehhez meg kell állapítaniuk a szükséges likvid tőke nagyságát. Ezek után lesznek ugyanis abban a helyzetben, hogy hitelezőiket meggyőzhessék arról, hogy miért éppen annyi tartozást kell elengedniük és/vagy átütemezniük, amennyit a terv tartalmaz. A gyakorlati tapasztalatok alapján - főleg ami az 1991-93-as időszakot illeti - megállapítható, hogy az esetek legnagyobb részében bizonyos tevékenységeket a cég a moratórium időszaka alatt is értelemszerűen továbbfolytatott, hiszen ezekre is alapozza a reorganizació utáni létszak üzleti tevékenységét. Természetesen ezeknek a költségét (szállítók, energia stb.) a moratórium időszaka alatt is folyamatosan fizetni kell. Tekintettel arra, hogy az esetek nagy részében e szállítók már a csődeljárást megelőzően is a cég szállítói voltak, hitelezői oldalról ez azt jelenti, hogy bizonyos hitelezői kör az új teljesítésekért megkapja a teljes egyenértéket, ami - már a büntetőjog által szankcionált tényállást valósíthat meg..
Összefoglalva tehát a moratórium időszakában az adós főszabályként nem köteles fizetni, de fizethet ha akar, ezeket természetesen meg kell indokolnia. Egyrészt csak és kizárólag a tömegtartozások körébe eső kifizetésekről lehet szó, másrészt nyilvánvalóan ezeknek az aktusoknak bele kell illeszkedniük a reorganizációs terv koncepciójába.

A hatályos normaszöveg kialakulása
A Cstv. eredeti szövege lényegében meghatározta a máig érvényes kereteket:
12. § (1) A csődeljárás közzétételét követő 30 napig az adóst fizetési haladék (moratórium) illeti meg a vele szemben esedékessé vált pénzkövetelések vonatkozásában.
(2) a fizetési haladék a munkabér (munkadíj), az egyéb bérjellegű juttatások, a végkielégítés, a tartásdíj, az életjáradék, a kártérítési járadék, és a bányászati keresetkiegészítés kifizetésére nem terjed ki.
(3) Az adós és a hitelezők együttes kérelmére a bíróság a fizetési haladék (moratórium) időtartamát 30 nappal meghosszabbíthatja.
13. § A fizetési haladék tartama alatt a pénzfizetési kötelezettség nem teljesítéséhez vagy késedelmes teljesítéséhez fűződő jogkövetkezmények - a (3) bekezdésben foglaltak kivételével - nem állnak be.
(1) A fizetési haladék tartama alatt az adóssal szemben a pénzkövetelések végrehajtása - a 12. § (2) bekezdésében foglalt követelések kivételével - szünetel.
(2) A fizetési haladék tartama alatt a hitelezői követelések - ha szerződés másként nem rendelkezik - kamatoznak. A kamat, szerződéses kamat és - a lejáratot (esedékességet) követően - késedelmi kamat és késedelmi pótlék lehet.
Első látásra az eredeti és hatályos törvény szöveg között nincs koncepcionális különbség, a hatályos szöveg, döntően a privilégizált kategóriák számát növelte. Az alapvető eltérés lényegében nem ebben a szakaszban, hanem a vagyonfelügyelő jogállásának változásában találjuk meg. A Cstvn. hatálybalépéséig az adós nem veszítette el kezelési és rendelkezési jogát, bár a Cstv. ismerte a vagyonfelügyelő intézményét, de az nem volt kötelező. A Cstvn. kötelezővé tette a vagyonfelügyelő kirendelését és számára egyebek között a kifizetésekhez való hozzájárulást is előírta. Ennek következtében az adós kezelési és rendelkezési jogosultsága csorbát szenved.
A szakasz (1) bekezdése a privilégizált követeléseket sorolja fel, amelyekből két csoportot alkot. Az a) pont alatt felsoroltak az eljárás kezdő időpontjában fennálló és a kezdő időpont után keletkezett követelések folyamatos kifizetését írja elő, míg a b) pont alatt felsorolt általános forgalmi adót csak akkor kell kifizetni, ha az annak alapjául szolgáló ügylet a csődeljárás kezdő időpontja után köttetett meg.
A (2) bekezdés adja meg a moratórium pénzügyi lényegét, amely szerint nem állnak be a pénzfizetési kötelezettség nem teljesítéséhez, vagy késedelmes teljesítéséhez fűződő jogkövetkezmények, ide nem értve a kamatot, ha a szerződés ettől eltérően nem rendelkezett. Ezen időszak alatt tehát főszabályként a végrehajtás szünetel. A végrehajtás szünetelése azt jelenti, hogy egyrészről olyan végrehajtási eljárásokban, ahol a végrehajtás alapját pénzfizetési kötelezettséget tartalmazó bírósági vagy hatósági határozat (okirat) képezte, semmilyen végrehajtási cselekményt nem lehet foganatosítani. Nem kerülhet sor ingó vagy ingatlan lefoglalására, a lefoglalt vagyontárgyak árverés útján történő értékesítésére stb. Másrészről az adós bankszámlájáról csak az ő hozzájárulásával lehet fizetést eszközölni, ideértve azokat az eseteket is, amikor a hitelezővel kötött korábbi megállapodás alapján egyébként azonnali inkasszó fizetési módban állapodtak meg a felek. A számlavezető bank a fedezethiány miatt sorban álló fizetési megbízásokat köteles a megbízónak visszaküldeni, és csak az adóstól érkező megbízást fogadhatja el.
A végrehajtás szünetelése nem zárja ki, hogy a moratórium alatt a fizetési haladék kezdő időpontja előtt lejárt követelések érvényesítése végett az adóssal szemben bírósági eljárást lehessen kezdeményezni. Más kérdés, hogyha az eljárás során a bíróság végrehajtható határozatot hoz, akkor az ilyen határozat alapján kezdeményezett végrehajtási eljárás is szünetel a fizetési haladék által érintett időszak végéig.
A Legfelsőbb Bíróság a moratóriumi szabályozás kógens voltára utalva kimondta, hogy a csődeljáráson alapuló fizetési haladék (moratórium) időtartama alatt azonnal beszedési megbízás útján váltón alapuló követelés sem érvényesíthető, fizetést ilyen követelésre is csak átutalással lehet teljesíteni. (BH 1996/275.)
Az eredeti és hatályos normaszöveg szinte egyetlen érdemi eltérése, hogy a Cstv. annak idején a kamat fogalmát kibontva azt a késedelmi pótlékra is kiterjesztette. A hatályos szabályozás viszont ezt nem vette át, így álláspontom szerint a moratórium időszaka alatt késedelemi pótlék érvényesítése kizárt.
Az (5) bekezdés lényegében egy olyan látszólag új szabályt hoz be, ami, bár nem volt benne a Cstv. eredeti szövegében, de a moratórium célját is figyelembe véve nyilvánvaló, hogy bele kellett volna érteni. Hiszen amint arra már utaltam a moratórium alatt a tömegtartozások fogalmába eső kifizetéseket lehet teljesíteni, e fogalom alá csak és kizárólag az eljárás megnyitása után keletkezett követelések tartoznak. A normaszövegként való megjelenése tehát egy ténylegesen fennálló helyzetet erősít meg. Ebben a körben - álláspontunk szerint - utalnunk kell a korábban már hivatkozott BH 1995/665. sz. határozatra, mely szerint a csődeljárás közzététele utáni moratórium alatt a pénzintézet a saját követelésével sem terhelheti meg egyoldalúan a csődeljárás alatt álló, nála bankszámlával rendelkező cég számláját. Ugyancsak említést érdemel a BH 1993/452. sz. alatt közzétett határozat, mely szerint a csődeljárás tartama alatt a hitelező követelését fizetési meghagyás útján érvényesítheti ugyan, de a moratórium ideje alatt a pénzkövetelés végrehajtása szünetel. Ha az adós a követelést nem utasítja el, azt elismeri, a perköltség viselése tárgyában a bíróság a csődeljárástól függetlenül, az általános szabályok szerint jár el.

Történeti visszapillantás
A csődön kívüli kényszeregyezség bár nem ismert a moratóriumot, de az eljárás megindításának joghatálya sok hasonlóságot mutat hatályos jogunkkal.
Az adós ellen foganatosított jogcselekmények tekintetében a következő hatások állnak be:
a) Az egyezségi eljárás megindításától kezdve az adós vagyonához tartozó dolgokra és jogokra végrehajtást - ideértve a zárlatot - elrendelni vagy foganatosítani nem lehet [Cskke. rend. 21. § (1)].
b) Az adós ingatlanára vagy egyéb telekkönyvi jogaira adóslevél, váltó, könyvkivonat vagy nem jogerős ítélet alapján jelzálogot előjegyezni nem lehet, kivéve a tartás és a köztartozás biztosítására szolgáló előjegyzést.
c) Nem gyakorolható megtartási jog az adós ama vagyontárgyaira, melyek az egyességi eljárás megindítása után kerültek a hitelező birtokába vagy rendelkezése alá, - kivéve, ha az tartási igény vagy köztartozás biztosítását célozza.
Kivételesen mégis lehet végrehajtást vezetni a következő esetekben:
1. A bérbeadó vagy haszonbérbeadó kérelmére a törvényes zálogjoggal terhelt ingókra a Vht. 225. § alapján biztosítási végrehajtás elrendelhető, illetve foganatosítható [Cskke. rend. 21. § (1) bekezdés].
2. Az ipari munkaadóval magánjogi szerződés alapján jogviszonyban álló munkavállaló munkabér követelésének behajtása végett a végrehajtás elrendelhető, illetve foganatosítható, még pedig a) ha az alkalmazottat órabér, napszám vagy hétszám szerint fizetik: a követelés egész összege erejéig, b) egyébként (havibér stb.) legfeljebb havi 320 forint erejéig; nyugdíjkövetelés tekintetében ily végrehajtásnak legfeljebb havi 160 forint erejéig van helye.
3. Adó- és más köztartozás fejében is elrendelhető vagy foganatosítható a végrehajtás [21. § (6) bekezdés].
4. Elrendelhető és foganatosítható a végrehajtás oly személyek egy évnél nem régibb időben lejárt tartási követelése erejéig, akiknek eltartására az adós jogszabálynál fogva köteles [21. § (6) bekezdés], de a végrehajtás legfeljebb csak a befolyó tiszta jövedelem háromnegyede részéig terjedhet (20. §).
5. Biztosítási végrehajtásnak van helye a vagyonfelügyelő és szakértő díja fejében, amennyiben az azt megállapító első bírói végzés ellen az érdekeltek előterjesztéssel éltek [48. § (4) bekezdés].
6. A Cskke. eljárás nem érinti az oly dolgok visszakövetelésére irányuló jogokat, melyek nem az adós tulajdonai.
7. Ugyancsak nem érinti az egyezségi eljárás megindítása előtt szerzett különkielégítési jogokat (így a biztosítási végrehajtás vagy jelzálogjogi előjegyzés útján szerzett jogok épségben maradnak, feltéve, hogy a hitelező az egyességi eljárás során követelését bíró ítélettel vagy végrehajtó más közokirattal igazolja) [21. § (7) bekezdés].
A bíró a korábban szerzett különkielégítési jog tárgyának elárverezését (köztartozás szolgálót is) a kitűzött árverési határnaptól számított két hónapra felfüggesztheti, ha ez az értékesítés szempontjából előnyös, vagy ha a hitelezőknek károsodástól megóvása végett szükséges s e határidőt különösen fontos okból legfeljebb egy hónappal meghosszabbíthatja (21. §).

Cstv. 13. § (1) Az adós és a 9. § (4) bekezdésében meghatározott arányt képviselő hitelezők kérelmére a bíróság a fizetési haladék időtartamát legfeljebb 60 nappal meghosszabbítja. A kérelmet a fizetési haladék lejárta előtt kell a bírósághoz benyújtani.
(2) A fizetési haladék meghosszabbításáról rendelkező végzés ellen fellebbezésnek nincs helye. A fizetési haladék meghosszabbításáról szóló végzést - a 11. § (3) bekezdésében foglaltaknak megfelelően - a Cégközlönyben haladéktalanul közzé kell tenni.

Jegyzet: Megállapította az 1993. évi LXXI. tv.

A moratórium időszaka alatt az adósnak el kell készítenie reorganizációs tervét, pontosabban szólva, a már elkészített tervet meg kell kísérelnie hitelezőivel elfogadtatni. Szóltunk arról, hogy a fizetési haladék megadásánál nagy valószínűséggel szükség van már a reorganizációs koncepcióra. Nagyon könnyen előfordulhat, hogy a 90 napos időszak nem elegendő a tényleges megegyezés eléréséhez, hiszen a hitelezők egyes pontokat vitathatnak, más gazdasági elképzeléseket vethetnek fel stb. Rendkívül káros lenne gazdasági szempontból, ha egy megállapodás pusztán amiatt nem jöhetne létre, mivel a tárgyaló felek kifutottak az időből. Éppen erre figyelemmel a jogalkotó lehetőséget ad arra, hogy a Cstv. 9. § (4) bekezdésében meghatározott arányt képviselő hitelezők és az adós kérelmére a bíróság a fizetési haladék időtartamát legfeljebb 60 nappal meghosszabbítja. Bár a normaszöveg nem tartalmazza, de a tartalmi elemzésből kitűnően nyilvánvaló, hogy együttes kérelemről van szó, tehát az adósnak és a meghatározott hitelezői körnek egy iratban egybehangzóan kell kérniük a fizetési haladék meghosszabbítását. A legfeljebb 60 nap kitétel arra utal, hogy ez a maximális időtartam, amivel a moratórium időszaka meghosszabbítható, de semmi akadálya nincs annak, hogy a felek rövidebb hosszabbítást kérjenek. Tekintettel arra, hogy a normaszövegben nem feltételes módban van a "meghosszabbítani" ige, hanem kijelentő módban, ez arra utal, hogy a bíróságnak ez esetben nincs mérlegelési jogköre, vagyis ha a törvényben előírt hitelezői kör és az adós együttesen kéri a meghosszabbítást, akkor ezt a bíróság köteles megadni. Erre utal az is, hogy a fizetési haladék meghosszabbításáról rendelkező végzés ellen fellebbezésnek nincs helye. Ezzel kapcsolatban viszont rá kell arra mutatni, hogy az elutasító végzés ellen a fellebbezés az általános szabályok szerint megengedett.

A vagyonfelügyelő

Cstv. 12. § (1) A bíróság a fizetési haladékról szóló végzésben a felszámolók névjegyzékéből vagyonfelügyelőt rendel ki. Az összeférhetetlenségre és a kijelölés visszautasítására, a felszámolóra vonatkozó szabályokat kell megfelelően alkalmazni.
(2) Az adós gazdálkodó szervezet vezetői a hatáskörüket csak a vagyonfelügyelő részére biztosított jogok megsértése nélkül gyakorolhatják.
(3) A vagyonfelügyelő a hitelezői érdekek védelmének szem előtt tartásával figyelemmel kíséri az adós gazdasági tevékenységét. Ennek keretében
a) áttekinti az adós vagyoni helyzetét, ennek során betekinthet az adós könyveibe, pénztárát, értékpapír- és áruállományát, szerződéseit, bankszámláit megvizsgálhatja, a gazdálkodó szervezet vezetőitől felvilágosítást kérhet, és erről a hitelezőket az 5. §-ban foglaltaknak megfelelően tájékoztatja;
b)
c) a 12. § (1) bekezdésében foglaltak kivételével jóváhagyja az adósnak a csődeljárás kezdő időpontját követően keletkező vagyoni jellegű kötelezettségvállalásait, ha azok a fizetési haladékkal egyetértő hitelezők által meghatározott összeget meghaladják;
d) felhívja az adóst követeléseinek érvényesítésére, és ellenőrzi annak végrehajtását;
e) keresettel megtámadhatja az adósnak a csődeljárás kezdő napját megelőző egy éven belül és az eljárás kezdetét követően megkötött szerződését vagy jognyilatkozatát, ha annak tárgya az adós vagyonából történő ingyenes elidegenítés, illetőleg a vagyont terhelő ingyenes kötelezettségvállalás vagy harmadik személy javára feltűnően nagy értékkülönbséggel megkötött visszterhes jogügylet.
(4) A vagyonfelügyelő csak olyan kifizetéseket hagyhat jóvá, amelyek az adós célszerű működéséhez szükségesek.
(5) A vagyonfelügyelő működése során az adott helyzetben általában elvárható gondossággal köteles eljárni. A kötelezettségeinek megszegésével okozott kárért a polgári jogi felelősség általános szabályai szerint felel.

Jegyzet: Megállapította a 1993. évi LXXXI. tv. A (3) bekezdés b) pontját az 1997. évi XXVII. tv. helyezte hatályon kívül.

1. A vagyonfelügyelői intézmény általában
A Cstv. eredeti szövegében az intézmény még a "vagyonfelügyelet" elnevezést viselte és önkéntes jelleggel alkalmazhatták. Az önkéntesség abban rejlett, hogy a bíróság csak és kizárólag olyankor élhetett e jogkörével, ha egyrészt ezt egy vagy több hitelező kérte, illetve kérelmében azt is vállalta, hogy viseli a vagyonfelügyelő költségeit. A Cstv. eredeti szövege is nyilvánvalóvá tette, hogy erre abban az esetben célszerű sort keríteni, ha alapos okkal feltételezhető, hogy az egyébként reorganizáció képes adós illetve vezetői valamilyen oknál fogva visszaélnek helyzetükkel és szándékosan vagy esetleg súlyos gondatlanságból nem tesznek meg mindent az adós cég talpra állítására. Elvileg abban az esetben is hitelezői érdekkörben állhatott a vagyonfelügyelő kirendelésének kérése, ha az adott hitelezői kör tényleges szakmai segítséget tudott adni az újjászervezéshez és ez, illetve az adós cég méretei indokolttá tették a vagyonfelügyelő kirendelését.
A Cstvn. az intézményt ugyan alapjaiban nem, de mégis úgy módosította, hogy ez is egyebek között akadályozó tényezővé vált az eljárások megindításában. A Cstvn. hivatalos indokolása szerint a vagyonfelügyelő kötelező kirendelése elsősorban a hitelezői érdekeket szolgálta, egyrészt azzal, hogy képviselőjük viszonylag széles elvi jogkörrel az eljárás egész tartama alatt az adós cégénél volt, másrészt pedig azzal, hogy szemben a Cstv. megoldásával a vagyonfelügyelő költségeit már nem az ő kirendelését kérő hitelezőnek vagy hitelezőknek kellett állniuk, hanem azt az adós fizette.
Összességében tehát véleményem szerint a csődeljárás jellegéből adódóan egy olyan eljárás, ahol széleskörűen biztosított - alapvetően gazdasági okokból - az eljárás törvényes lefolytatása, a hitelezők meg tudják védeni érdeküket, és nem biztos, hogy külső harmadik személy kötelező jellegű megjelenésére egyáltalán szükség van.

2. A vagyonfelügyelő jogköre
A szakasz (2) és (3) bekezdése meghatározza a vagyonfelügyelő jogállását, különös tekintettel az adós felsőbb vezetéséhez fűződő viszonyára. Kiderül ebből, hogy alapvetően mellérendeltségi viszonyról van szó, amely az adós számára azt jelenti, hogy saját jogkörét csak úgy gyakorolhatja, hogy ezzel ne lehetetlenítse el a vagyonfelügyelő tevékenységét. A (3) bekezdés szerint a vagyonfelügyelő a hitelezők érdekeit képviseli és a bekezdés pontosan felsorolja azokat a jogosítványokat, amelyeket gyakorolhat.
A vagyonfelügyelő jogállásával kapcsolatban utalni kívánunk a BH 1995/238. sz. eseti döntésre, mely rögzíti, hogy a csődeljárás során nem jelölhető ki az adós vagyonfelügyelőjének az, akit korábban a felszámolás alatt álló hitelező felszámolójává jelöltek ki. Álláspontunk szerint e határozat megfelelő módon rögzíti a vagyonfelügyelő személyével kapcsolatos garanciális elvárásokat. Szintén a vagyonfelügyelő személyével foglalkozik a BH 1994/48. sz. alatti eseti határozat. E határozat kimondja, hogy amennyiben az ügyvédi iroda megfelel a jogszabályban a felszámolóként kijelölésre előírt feltételeknek, nincs akadálya annak, hogy a bíróság az irodát csődeljárásban vagyonfelügyelőként jelölje ki. E kijelölő határozat fellebbezéssel nem támadható.
Ami a vagyonfelügyelő jogállását illeti, első helyen áll a vagyonfelügyelő általános ellenőrzési jogosultsága, amelynek során lényegében korlátozás nélkül minden konkrét gazdasági tranzakcióról is felvilágosítást kérhet és erről a hitelezőket tájékoztatja. Sajnos a szakaszban nincs arról szó, hogy mi történik akkor, ha ezt a kötelezettségét nem végzi el, a konkrét törvényi előírás hiányában csak a polgári jogi felelősségét lehetne megállapítani, de megítélésem szerint nagyon nehéz lenne bizonyítani az okozott kárt és főleg az okozati összefüggést.
1997. augusztus 6-áig a vagyonfelügyelő a bíróságtól biztosítási intézkedések elrendelését kérhette, ha az adós a hitelezők követeléseinek teljesítését veszélyezteti. Ezt a jogosítványát viszont az 1997. évi XXVII. tv. törölte "fegyvertárából", ami annál is inkább meglepő, mert egyrészt a 1997-es tv. második tervezete (1996. április) még nem rendelkezett a törlésről, másrészt a gyakorlatban kezdtek hatályosulni és kialakulni a tényleges jogi keretek. A Legfelsőbb Bíróság egyik 1994-ben közzétett ítéletében megállapította, hogy csőd- vagy felszámolási eljárás keretében indítványozott biztosítási intézkedések elrendelése nem a csőd-, illetve felszámolási eljárást folytató, hanem a rendes perbíróság hatáskörébe tartozik. (BH 1994/694.) Ugyanebben az évben közzétett állásfoglalásában pedig ezt a törvényi jogosultságát rögzítette elvi éllel.

"A csődeljárásban kirendelt vagyonfelügyelő jogosult - az általános szabályok szerint hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bíróságnál - biztosítási intézkedések elrendelését kezdeményezni, ha az adós gazdálkodó szervezet részéről olyan magatartást észlel, amely veszélyezteti a hitelezők követeléseinek kielégíthetőségét" (BH 1994/439.)

A rendelkezés csak az 1997-es törvényalkotás utolsó fázisában "esett ki" a törvényből, amelynek kapcsán az irodalom egyértelműen értetlenségének adott hangot.
" A módosítás a törvénynek ezt a rendelkezését hatályon kívül helyezte. Az indoklás ismeretlen. A vagyonfelügyelő biztosítási intézkedés kérésének gyakorlata nehezen és döcögve indult meg, azonban ebben a kérdésben, több esetben is megjelent a Bírósági Határozatok gyűjteményében, így már nyilvánvalóvá vált, hogy hogyan, melyik bíróság előtt és milyen esetekben lehet kezdeményezni biztosítási intézkedés elrendelését. Mivel a vagyonfelügyelő kezében - ezeken kívül - igazából nem volt semmilyen eszköz a vagyonkimentések megakadályozására, és ezzel a hatályon kívül helyezéssel a pénzkövetelés biztosítása és a zárlat kikerült a lehetőségek közül, a továbbiakban igencsak megnehezedett a helyzete." (Kommentár II. 108-109. oldal).
Az adós rendelkezési joga a fizetési haladék időtartama alatt két irányból is korlátozott. Egyrészt a Cstv. 12. § (1) bekezdésében foglalt követeléseket - ezekre a moratórium hatálya nem terjed ki - automatikusan fizetnie kell, másrészt a hitelezőknek a fizetési haladék megadásakor meg kell határozniuk azt az összeghatárt, amely fölött a kifizetés csak a vagyonfelügyelő jóváhagyásával történhet. Itt kell arra felhívni a figyelmet, hogy ez mindenképen visszamenőlegességet is jelent, mert nem a fizetési haladék, tehát a vagyonfelügyelő tényleges megjelenése után keletkezett kifizetések jóváhagyásáról, hanem a csődeljárás kezdő időpontja utáni követelésekről van szó. Persze törvényi rendelkezés hiányában a csődeljárás kezdő időpontja és a vagyonfelügyelő tényleges megjelenése közötti időszakban tett adósi kötelezettségvállalások - ha azokat a vagyonfelügyelő nem hagyja jóvá - nem lesznek önmagukban érvénytelenek, viszont megítélésem szerint a vagyonfelügyelő ezeket megtámadhatja.
A szorosan e témához tartozik még a (4) bekezdés azon szabálya, hogy a vagyonfelügyelő csak olyan kifizetéseket hagyhat jóvá, amelyek az adós célszerű működéséhez szükségesek. Persze a szabály erősen támadható, hiszen hogy mi minősül célszerű működésnek, ez eléggé megfoghatatlan.
A vagyonfelügyelő azokat a szerződéseket, amelyek az adós részéről ingyenes elidegenítés illetőleg a vagyont terhelő ingyenes kötelezettségvállalást jelentenek, valamint azokat a visszterhes ügyleteket, amelyből harmadik személy feltűnően nagy értékkülönbséget kap, megtámadhatja. Ennek egyetlen egy időbeli korlátja, hogy a szerződésnek illetve jogügyletnek a csődeljárás kezdőnapját megelőző egy éven belül kellett történnie. Értelemszerűen ez a jogosítvány az eljárás kezdetét követően megkötött szerződésekre is vonatkozik. Az intézmény gazdasági lényege világos, biztosítani kell a vagyonkimentés ellen olyan jogi eszközöket, amelyek a csalárd szándék megvalósíthatóságát megakadályozza. E tekintetben perjogi aggályaink vannak. E pereket a vagyonfelügyelő saját nevében indítja, ő tehát a felperes az alperesek pedig az adós illetve szerződő partnere lesz. Mivel semmiféle perjogi összefüggés nincs a két eljárás között, könnyen előfordulhat, hogy a csődeljárás befejeződik, amikor még a vagyonfelügyelő által indított per még folyamatban van. A vagyonfelügyelői tisztség azonban csak a csődeljárás alatt áll fenn, ezt követően tehát már semmifajta eljárási cselekményt sem foganatosíthat. Erre mutatott rá a Legfelsőbb Bíróság is, amikor kimondta, hogy ha a vagyonfelügyelőnek ez a jogosítványa a törvény erejénél fogva - még az általa indított eljárás folyamatban léte alatt - megszűnik, a továbbiakban a perbeli képviseleti jogosultsága is automatikusan megszűnik. (BH 1998/96.)
A vagyonfelügyelőnek pertechnikailag nem lehet jogutódja, amelynek következtében egyrészt a bíróságok lehetetlen helyzetbe kerülnek, másrészt az intézmény gazdasági célszerűségi szempontjai veszítenek jelentősen lényegükből. Az irodalomban a helyzet feloldására az alábbi javaslat született:
"A csődeljárásban és a felszámolási eljárásban a szerződés-megtámadási esetek azonosak, az adott pert a felszámoló is megindíthatta volna. Lehet-e ilyen esetben a Pp. 61. § (1) bekezdése szerinti jogutódlásról beszélni, amikor a perben a fél lényegében ugyanaz marad, csak minősége - vagyonfelügyelőből felszámoló lesz - változik meg? Ha tehát ezen kívül minden (a kereset, a pertárgy, az alperes) azonos marad, akkor a perbíróság a pert ebben a speciális esetben folytathatja-e a Pp. 61. § (2) bekezdésének analóg alkalmazásával?
Véleményünk szerint - jóllehet szigorúan vett jogszabályi felhatalmazás erre vonatkozóan nincs - a vagyonfelügyelő és a felszámoló közös feladatából következően - mind a ketten a hitelezők érdekeinek védelmére hivatottak - elképzelhető olyan jogi megoldás, hogy - függetlenül attól, személyében azonos-e a vagyonfelügyelő és a felszámoló - a bíróság elismeri a felszámolót jogutódként a vagyonfelügyelő által indított perben. Azzal, hogy a felszámoló be kíván lépni jogutódként, azt nyilvánítja ki, hogy saját maga is megindítaná a pert, ha ezt nem folytathatná. Mivel joga lenne megindítani a pert, álláspontunk szerint pertechnikai okokból is célszerűbb ilyen esetben a jogutódlás elismerése." (Kommentár II. 112. oldal).
Szintén a vagyonfelügyelői tisztség megszűnésével kapcsolatos a BH 1997/361. sz. határozat. Ez a határozat azt rögzíti, hogy a felek rendelkezése alapján a vagyonfelügyelői tisztség a csődeljárás befejezetté nyilvánítása előtt is megszűnhet, de a csődeljárás befejezetté nyilvánításával ez a tisztség a felek rendelkezéseitől függetlenül megszűnik. Ez nem zárja ki azt, hogy a hitelezők a vagyonfelügyelőt a csődeljárás során létrejött egyezség megtartásának ellenőrzésével bízzák meg.

Cstv. 15. § (1) A vagyonfelügyelő részt vesz a fizetőképesség helyreállítását, illetve megőrzését célzó program és egyezségi javaslat megtárgyalásán.
(2) A vagyonfelügyelő jóváhagyja a csődeljárásban kötött egyezséget, amennyiben az megfelel a 19. § (4) bekezdésében foglaltaknak. E rendelkezés mellőzésével kötött egyezség semmis.

Jegyzet: Megállapította az 1993. évi LXXXI. tv.

A Cstv. eredeti szövegéhez képest a vagyonfelügyelői jogkör kibővült azáltal, hogy kötelező a részvétele a fizetőképesség helyreállítása, vagy megőrzését célzó program és az egyezségi javaslat megtárgyalásán. A norma szövegéből nem derül ki, hogy pontosan mit kell értenünk a vagyonfelügyelő részvételén, köteles-e az adós érdemben bevonni őt a program elkészítésébe, vagy pedig csupán tájékoztatási kötelezettsége van az adósnak. Az irodalom hajlik arra, hogy az (1) bekezdést a vagyonfelügyelő passzív részvételeként értékelje: " A kibontakozási programot és az egyezségi javaslatot az adós készíti el és ebben a munkában a vagyonfelügyelő nem vesz részt. Segítő tanácsokat - amennyiben erre az adós igényt tart - adhat, de érdemben nem szólhat bele, ez nem közös munka. A tárgyaláson a programot és a javaslatot az adós ismerteti a hitelezőkkel, az egész tárgyalást az adós vezeti. Az adósnak kell meggyőznie a hitelezőket az általa felkínált megoldás előnyeiről. A vagyonfelügyelő pedig csak passzív hallgatója a felek vitájának, s akár általános, akár a törvény által hatáskörébe utalt kérdésekben csupán tájékoztatást ad a jelenlevőknek, anélkül, hogy őket az egyezségkötésre rábeszélni, vagy arról lebeszélni kívánná. A tárgyalás kimeneteléért, eredményességéért felelősséggel nem tartozik." (Kommentár II. 115. oldal).
A szakasz (2) bekezdése alapvetően dogmatikai problémát vet fel. A Cstvn. miniszteri indokolásában e pont kapcsán az áll, hogy a vagyonfelügyelő jóváhagyására az Ptk. 215. §-ában foglalt szabályok vonatkoznak. A Ptk. 215. §-ának (2) bekezdése szerint, ha a szerződés létrejöttéhez harmadik személy beleegyezése vagy hatósági jóváhagyás szükséges, ennek a megtörténtéig a szerződés nem jön létre, de a felek nyilatkozatukhoz kötve vannak. Beleegyezés, illetőleg a jóváhagyás esetén, a szerződés - ha jogszabály kivételt nem tesz - megkötésének időpontjától kezdődő hatállyal jön létre. Beleegyezés, illetőleg jóváhagyás hiányában a szerződésre az érvénytelenség jogkövetkezményeit kell alkalmazni. A Ptk.-val szemben viszont a (2) bekezdés úgy rendelkezik, hogy a vagyonfelügyelő jóváhagyása nélkül megkötött egyezség semmis.
További kérdés, hogy köteles-e a vagyonfelügyelő az egyezséget jóváhagyni vagy sem. A Cstvn. Ptk.-ra való utalása azt a látszatot erősíti, hogy érdemi beleszólása is lenne az egyezség tartalmába, ugyanakkor viszont a jogszabály nyelvtani értelmezéséből arra a következtetésre juthatunk, hogy mindenképen jóvá kell hagynia az egyezséget, ha az megfelel a Cstv. 19 § (4) bekezdésében foglaltaknak. Ebben a felhívott szakaszban viszont a hitelezői kényszeregyezségnek meglétéről van csupán szó. Ebből viszont egyenesen következik, hogy ha a hitelezők az előírt csoportokban elfogadják az egyezséget, akkor a vagyonfelügyelő nem tagadhatja meg jóváhagyását, hiszen e körben való vizsgálati jogköre csupán erre terjed ki. Összességében megállapítható, hogy a szakasz rövidsége ellenére mind jogtechnikailag (hiszen későbbi szakaszt hív be) mind dogmatikailag elhibázott, tekintettel arra, hogy a Ptk. 215. §-ában szabályozott helyzet alapvetően eltér ettől a szituációtól.

Cstv. 16. § (1) A vagyonfelügyelő a bíróság felhívására a bíróság által megadott határidőn belül és módon köteles saját tevékenységéről és az adós vagyoni helyzetéről beszámolni.
(2) A vagyonfelügyelő jogszabálysértő vagy a felek, illetve más személy jogos érdekét sértő tevékenysége vagy mulasztása ellen a sérelmet szenvedett, a tudomásszerzéstől számított 8 napon belül a csődeljárást lefolytató bíróságnál kifogással élhet.
(3) Ha a bíróság a kifogást megalapozottnak találja, a vagyonfelügyelő intézkedését megsemmisíti, vagy kötelezi a megfelelő intézkedés megtételére, ellenkező esetben a kifogást elutasítja.
(4 ) A bíróság eljárására az 51. §-ban foglaltak megfelelően irányadóak azzal az eltéréssel, hogy a kifogást elbíráló végzés ellen fellebbezésnek helye nincs.

Jegyzet: Megállapította az 1993. évi LXXXI. tv.

A szakasz (1) bekezdése, teljesen értelmezhetetlen rendelkezést tartalmaz. Vajon mi késztetheti a bíróságot arra, hogy hirtelen beszámoltassa a vagyonfelügyelőt az adós vagyoni helyzetéről. Joga van erre? Megítélésem szerint nincs, mivel egyrészt az adós vagyoni helyzete illetve annak milyensége sehol sem képezi gátját akár az eljárás megindításának, akár a fizetési haladék megadásának, másrészt a csődeljárás tipikusan az az eljárás, ahol a bíróság inkább csak regisztratív feladatokat lát el és a felek a törvény keretei között szabadon állapodnak meg a gazdasági kérdésekben. Másik oldalról vizsgálva a kérdést, ha a bíróságnak mégis lenne ilyen jogköre, nagy bajba kerülne, hiszen semmiféle lehetősége az adós vagyonát illető érdemi intézkedésre nincs. Kérdés akkor, miért szükséges rendszeridegen elemeket az adott normába belefogalmazni.
Más helyzet természetesen, ha a bíróság a vagyonfelügyelőt saját tevékenységéről számoltatja be. Elvileg ugyan ez nem kifogásolható, de gyakorlati szemmel nézve ugyancsak teljesen értelmetlen rendelkezés. A bíróságok jelenlegi leterheltségi szintje mellett nehezen elképzelhető egy ad hoc bírói intézkedés, amely csak úgy általában beszámoltatná a vagyonfelügyelőt. De ha feltesszük, hogy van egy különösen érdeklődő bíró és beszámoltatja a vagyonfelügyelőt, akkor is felmerül a kérdés, hogy vajon milyen eszközök állnak a bíróság rendelkezésére az általa nem kívánatosnak ítélt állapot megszüntetésére. Annál is inkább, mivel a szakasz további bekezdései csak és kizárólag akkor jogosítják fel a bíróságot intézkedésre, hogyha kifogás érkezik a vagyonfelügyelő tevékenysége ellen. A kifogás intézménye mindenképen lényeges, hiszen ennek alapján adott rendelkezés ellen a többi fél felléphet. Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a (2) bekezdés rendkívül szélesre tárta a kaput ugyanis nemcsak a felek, hanem mindenki más kifogással élhet, akinek jogos érdekét a vagyonfelügyelő tevékenysége vagy mulasztása sérti.
Az irodalom joggal támadja ezt a széles személyi kört, hiszen "Nyilvánvaló, hogy tevékenysége során a vagyonfelügyelő elsősorban az adósnak vagy a hitelezőknek okozhat jogsérelmet. Valószínű, hogyha más összeütközésbe kerül a vagyonfelügyelővel, akkor a sérelem orvoslása más hatósági vagy bírósági útra tartozik, és meghaladja a csődbíróság hatáskörét". (Dobrocsi-Kiss: Csődtörvény. Budapest, 1997. Unió Kiadó, 75. oldal).
A kifogást elbíráló végzés ellen nincs helye fellebbezésnek, amely az eljárás megakasztását hivatott megakadályozni, ugyanakkor egyes szerzők alkotmányossági aggályukat fogalmazzák meg ezzel kapcsolatba. (Kommentár II. 118. oldal)

Cstv. 17. § (1) A vagyonfelügyelői tisztség a csődeljárás megszüntetésével (befejezetté nyilvánításával), a felfüggesztett felszámolási eljárás folytatása esetében pedig a felszámoló kirendelésével szűnik meg.
(2) A vagyonfelügyelő díját és igazolt költségeit az adós viseli. A vagyonfelügyelő költségeit felmerülésekor számla ellenében ki kell fizetni. A vagyonfelügyelő díjának mértéke a 8. § (2) bekezdése szerinti mérlegben (egyszerűsített mérlegben) meghatározott eszközök könyv szerinti értékének 1%-a. A díjat a bíróság az eljárást megszüntető, az eljárást befejezetté nyilvánító, illetve a felszámoló kirendelését tartalmazó végzésben állapítja meg.

Jegyzet: A szakasz (1) bekezdését az 1993. évi LXXXI. tv. állapította meg, míg a (2) bekezdést az 1997. évi XXVII. tv. módosította.

1. Vagyonfelügyelői tisztség megszűnése
Az (1) bekezdés vonatkozásában, az irodalomban két markánsan ellentmondó álláspont alakult ki.
Az egyik szerint (Dobrocsi-Kiss: Csődtörvény, Budapest, 1997. Unió Kiadó) a rendelkezés belső ellentmondást tartalmaz, mivel a Cstv. 8. §-ának (4) bekezdése szerint, ha a csődeljárás kezdő időpontjával egy­idejűleg vagy azt követően az adós ellen felszámolási eljárás megindítására irányuló kérelem érkezik, a bíróság a kérelem elbírálását a csődeljárás jogerős befejezéséig felfüggeszti. Eljárásjogi szabály, hogyha a bíróság az eljárást felfüggeszti, akkor azt egy idő után mindenképpen folytatni kell. A felfüggesztés nem eredményezheti az eljárás befejezését. Az eljárást akkor is folytatni kell, ha a csődeljárás eredményesen fejeződött be és csődegyezség jött létre. Ha a felszámolási eljárást olyan hitelező kezdeményezte, aki a csődegyezséghez hozzájárult vagy nem járult hozzá, de reá is kihat az egyezség hatálya, akkor a megegyezésre figyelemmel a hitelező feltehetően eláll a kérelemtől és a bíróság a felszámolási eljárást megszünteti. Ha a hitelező nem áll el a kérelemtől, akkor a bíróság szintén köteles az eljárást megszüntetni, hiszen a Cstv. 19. §-ának (5) bekezdése szerint a csődegyezség hatálya alatt a csődegyezség részét képező követelés tekintetében felszámolási eljárást csak akkor lehet kezdeményezni, ha az adós nem tett eleget a csődegyezségben vállalt kötelezettségének. Ezekben az esetekben indokolatlan, hogy a vagyonfelügyelő továbbra is gyakorolhassa jogait.
E rendelkezés nem számol azzal az esettel sem, ha olyan hitelező indítja az eljárást, akit az adós nem vont be a csődeljárásba. Elvileg a törvény ennek a lehetőségét nem zárja ki, tehát a csődegyezség ellenére elképzelhető, hogy az adós ellen felszámolási eljárás indul. A legnagyobb ellentmondás azonban abban van, hogy csak a felszámolási kérelem elbírálását követően derül ki, hogy a bíróság elrendeli-e az adós felszámolását vagy megszüntető határozatot hoz. A csődeljárás megszüntetése és a felszámolási eljárás elrendelése közötti időben a törvény szerint a vagyonfelügyelő eljárhat, de a felszámolási eljárás megszüntetése esetében a köztes időszakban tett intézkedései hatálytalannak kell, hogy minősüljenek. A nyilvánvaló jogalkotói szándék helytelen törvényszövegben öltött testet, ezért ez a rendelkezés akkor lett volna értelmezhető és végrehajtható, ha a törvény azt mondja ki, hogy a bíróság az eljárást a Cstv. 21. §-ának (2) bekezdésére figyelemmel szünteti meg, akkor a vagyonfelügyelő jogköre a bíróságnak a felszámolási eljárásban hozott határozata jogerőre emelkedésével szűnik meg.
A másik álláspontot a Kommentár II. szerzője képviseli. Megállapítja, hogy "A vagyonfelügyelő tehát mindaddig hivatalában marad, amíg az eljárást lezáró bírósági végzés jogerőre nem emelkedik, értve ez alatt azt is, ha a fellebbezés miatt a jogerő csak hónapok múlva áll be. Bizonyos esetben a vagyonfelügyelői tisztség időtartama a csődeljárást lezáró végzés jogerőre emelkedését követően is fennmarad. Ha ugyanis a csődeljárás alatt felszámolás iránti kérelmet terjesztettek elő, akkor a bíróság a kérelem elbírálását felfüggeszti és a felszámolási eljárás csak akkor »éled« fel, ha a csődeljárás jogerősen befejeződött. A vagyonfelügyelő mindaddig tisztségében marad, amíg a felszámolási eljárás során a bíróság kirendeli a felszámolót. Ezzel a szabállyal a törvény azt a légüres teret tölti ki, amely a csődeljárás jogerős befejezésétől a felszámoló kirendeléséig tart. Csődeljárást követő felszámolási eljárás esetén a két eljárásnak abban a szakaszában, amíg a felszámolót a bíróság kirendeli, az adós - és vagyona - nem marad felügyelet nélkül." (Kommentár II. 119. oldal).

2. A vagyonfelügyelő javadalmazása
A törvény két fogalmat ismer, amelyek alapján a vagyonfelügyelő pénzügyi ellenszolgáltatásra tarthat igényt. Az egyik az eljárás során felmerült "igazolt költség" kategória. Ez gyakorlatilag nem okoz gondot, hiszen kialakult gyakorlat az, hogy a vagyonfelügyelő ilyen címen, egyrészt mindig számlát köteles adni, másrészt pedig a kiadásnak célzatos összefüggésben kell lennie adósnál végzett tevékenységével. Ezt a költséget számára az eljárás során az adós folyamatosan megtéríti. Ha véletlenül nem, úgy akkor ezt kérheti a bíróságtól az általános szabályok szerint kamattal megnövelt összeggel.
A díj vonatkozásában a jogszabályi rendelkezés egyértelmű, a díj alapja az eljárás megindítását kérelmező adósi indítvány kötelező mellékletében szereplő mérlegében meghatározott eszközök könyv szerinti értékének 1%-a. (Megjegyzem, hogy a Cstvn. ezt az összeget még 1,5%-ban állapította meg és 1997-ben került sor a mérték 1%-ra való csökkentésére.)
A díjat az eljárást befejező végzésben kell megállapítani, amely akkor is jár, ha nem jött létre csődegyezség. Tekintettel arra, hogy a Legfelsőbb Bíróság 1995-ben közzétett határozatában kimondta, hogy a vagyonfelügyelő díja nem állapítható meg addig, amíg a csődeljárás nem fejeződött be (BH 1995/239.) ezért kivételesen előfordulhat az is, hogy a bíróság a csődeljárás miatt felfüggesztett felszámolási eljárás folytatásakor a felszámolót kijelölő végzésében rendelkezik a díjról.
A vagyonfelügyelő díjával kapcsolatban, egy konkrét ügyben a Legfelsőbb Bíróság 1997-ben bizonyos elvi szempontokra mutatott rá. Az adós kifogásolta a vagyonfelügyelői díj megállapításának alapját, és arra hivatkozott, hogy nem az eljárás elején rendelkezésre álló eszközérték, hanem az eljárás végi eszközértéket lehet csak figyelembe venni, hiszen a két összeg között jelentős különbség van az előbbi javára. E mellett az adósi álláspont szerint a díj megállapításánál a vagyonfelügyelő végzett munkáját is figyelembe kell venni, márpedig az adott esetben a vagyonfelügyelő a munkáját egyedül végezte, akként, hogy hetente átlagosan egy órát töltött az adós gazdálkodó szervezetnél.

A Legfelsőbb Bíróság rámutatott a törvény kógens rendelkezésére, mely szerint az eljárás kezdetekori értéket kell figyelembe venni, majd következőképpen folytatta: "Alaptalan a vagyonfelügyelői díj mértékének csökkentése iránti fellebbezési kérelem is. A Cstv. 14. §-ának (3) bekezdése értelmében a vagyonfelügyelő a hitelezői érdekek védelmének szem előtt tartásával figyelemmel kíséri az adós gazdasági tevékenységét. A vagyonfelügyelő azonban munkáját önállóan szervezi, s belátása szerint dönthet arról, hogy feladatának elvégzése során mennyi időt tölt az adós gazdálkodó szervezet székhelyén. A bíróság rendelkezésére álló adatok szerint a vagyonfelügyelő munkáját megfelelően elvégezte. Tevékenységéről a vagyonfelügyelői beszámolót 1995. március 9-én benyújtotta. Tevékenységével kapcsolatban az arra jogosultak kifogással nem éltek. Az adós gazdálkodó szervezet csak azt követően támadta a vagyonfelügyelő működését, miután a vagyonfelügyelő - élve a Cstv. 14. §-ának (2) bekezdésében és (3) bekezdésének b) pontjában biztosított jogaival - a hitelezői érdekek védelmére biztosítási intézkedés elrendelését kérte a bíróságtól. Mindezekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a vagyonfelügyelői díj mértékének csökkentésére irányuló fellebbezési kérelmet alaptalannak találta." (BH 1997/248.)

Szintén a vagyonfelügyelői díj jogi természetével foglalkozik a BH 2003/81. sz. alatt közzétett eseti határozat. Ezen ügy tényállása szerint az adós ellen 1996. november 22-én indult csődeljárás, amely eljárást a bíróság az 1997. július 8-án jogerőre emelkedett 32. sorszámú végzésével szüntetett meg. Még ezt megelőzően került megállapításra a vagyonfelügyelői díj bírói végzésben. 1999. július 8-ai kezdőnappal indult felszámolási eljárás az adós ellen egy hitelező 1997. június 6-án (tehát még a csődeljárás tartama alatt) benyújtott kérelme alapján. A felszámolási eljárás a csődeljárásra tekintettel nem volt felfüggesztve. Ezt megelőzően más hitelezők is kérték az adós felszámolását, köztük a vagyonfelügyelő is, figyelemmel arra, hogy vagyonfelügyelői díja nem került megfizetésre. Ezen kérelem egyesítésre került a már folyamatban lévő felszámolással. A vagyonfelügyelő a nyitva álló negyven napos határidőn belül bejelentette hitelezői igényé a felszámolóhoz. Kérte, hogy a felszámoló a közel harminc millió forint értékű hitelezői igényét a Cstv. 57. §-a (1) bekezdésének a) pontja szerint felszámolási költségként sorolja be. A hitelező ugyanakkor regisztrációs díjként csupán 1000 Ft összeget mint jogfenntartó regisztrációs díjat fizetett be.
A felszámoló a visszaigazolást megtagadta. Ezt követően nyújtott be kifogást a vagyonfelügyelő a felszámoló intézkedése ellen. A felszámoló álláspontja az volt, hogy a kifogás megalapozatlan, mert a hitelezőnek a csődeljárásban felmerült vagyonfelügyelői díja a Cstv. 57. §-a (1) bekezdésének a) kategóriájába nem sorolható be, hanem az az 57. § (2) bekezdésének f) kielégítési kategóriájába tartozik. A hitelező pedig a nyilvántartási díjat nem rótta le, az 1000 Ft-os jogfenntartó összeg ennek nem tekinthető. A felszámoló álláspontja szerint a hitelező a vagyonfelügyelői díj érvényesítése érdekében számlát sem állított ki, az adóshoz számlát nem nyújtott be, így ezen igényt jogszerűen nem is érvényesítheti. A kifogást elbíráló bíróság elutasította a kifogást, arra hivatkozással, hogy a vagyonfelügyelői tevékenység a felszámolás elrendelése előtt fejeződött be, ezért azt nem lehet felszámolási költségnek tekinteni.
A hitelező vagyonfelügyelő e végzés ellen fellebbezést terjesztett elő, melyben továbbra is kérte, hogy igénye a Cstv. 57. § (1) bekezdésének a) pontja szerint kerüljön nyilvántartásba. Hivatkozott arra, hogy a vagyonfelügyelői díj "jogosságát" nem a számla kibocsátása határozza meg, hanem a bíróságnak a vagyonfelügyelői díjat megállapító határozata. A hitelező arra is utalt, hogy a többi hitelező az adós felszámolása iránti kérelmet az elsőfokú bírósághoz már azt megelőzően benyújtották, hogy a csődeljárás jogerősen és eredménytelenül befejeződött. Ebből az is következik, hogy az adós a felszámolást nem kerülhette el. Ugyanakkor a vagyonfelügyelő a csődeljárás alatt igen jelentős munkát végzett, melynek ellenértékét a bíróság határozata állapította meg. A vagyonfelügyelő éppen a felszámolás tényére tekintettel nem állított ki számlát, hanem igényét közvetlenül a felszámolónak jelentette be.
A Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a fellebbezés alaptalan. A Legfelsőbb Bíróság tételesen megvizsgálta, hogy a vagyonfelügyelői díj semmilyen egyéb kategóriába nem sorolható, kizárólag a Cstv. 57. § (2) bekezdésének f) pontjába. Igen figyelemreméltó azon megállapítás, mely szerint vagyonfelügyelői díj a Cstv. 57. § (2) bekezdése szerinti felszámolási költségek körén belül, az a) pontba tartozó munkabér és egyéb bérjellegű juttatások körébe nyilvánvalóan nem tartozik, hiszen az adós és a vagyonfelügyelő között munkaviszony nem volt, az - a törvényi előírásokra figyelemmel - nem is lehetett. Nem sorolható a vagyonfelügyelői díj az 57. § (2) bekezdés c) pontjába sem, mert ide azok a felszámolási költségek sorolhatók, amelyek a felszámolás kezdő időpontja után az adós gazdasági tevékenységének ésszerű befejezésével, vagyonának megóvásával, megőrzésével kapcsolatban merültek fel. A vagyonfelügyelői díj e csoportba azért nem tartozik, mert - akkor is, ha a csődeljárás célja az adós reorganizációja volt - nem a felszámolás kezdő időpontja után merült fel, hanem azt megelőzően, más eljárásban nyert megállapítást.
A számla kibocsátásával kapcsolatban azonban a Legfelsőbb Bíróság módosította az elsőfokú bíróság indokolását. A Legfelsőbb Bíróság szerint a Cstv. 17. §-ának (2) bekezdése csak a vagyonfelügyelői költségeket illetően határozza meg a számla ellenében történő kifizetést a csődeljárás során. A bíróság jogerős - a vagyonfelügyelői díjra vonatkozó - határozatában foglalt díj jogszerűségét az nem befolyásolja, hogy számlát nem állított ki a vagyonfelügyelő. Önmagában a számla hiányának legfeljebb a késedelmi kamatfizetési kötelezettség elbírálásakor lenne jelentősége. Összességében fentiekből következik, hogy a felszámolási eljárást megelőző csődeljárásban felmerült vagyonfelügyelői díj nem sorolható a Cstv. 57. §-ának (2) bekezdésében meghatározott egyik felszámolási költségre vonatkozó kielégítési pontba sem.
Említést érdemel, hogy a Cstv. az 1993. évi LXXXI. törvény meghozatala előtt a vagyonfelügyelő díjazását eltérő módon szabályozta. Ekkor a Cstv. 14. § (5) bekezdése tartalmazott erre vonatkozó rendelkezést, kimondván, hogy a vagyonfelügyelő díjának mértékét a bíróság a felszámoló díjának alapulvételével állapítja meg. Szemben tehát a jelenlegi tételesen meghatározott mértékkel, a korábbi szabályozásban a bíróságnak diszkrecionális jogköre volt. A BH 1995/49. sz. alatti eseti határozat rögzített szempontokat abban a vonatkozásban, miként lehet e díj mértékét meghatározni. A határozat szerint ha összevetjük a vagyonfelügyelő és a felszámoló munkáját és feladatát a Cstv. szerint, azt látjuk, hogy a vagyonfelügyelőnek a Cstv.-ben meghatározott jogai, kötelezettségei és feladatai sokkal szűkebbek, mint a felszámolónak, és ennek hatással kell lennie a vagyonfelügyelő díja vonatkozásában is. Habár ma már - a megváltozott törvényi szabályozás miatt - e jogesetet a vagyonfelügyelő díjának meghatározásánál alkalmazni nem szükséges, mutatis mutandis alkalmas lehet arra, hogy a vagyonfelügyelő és a felszámoló tisztségének összevetéséhez néhány szempontot felhasználjunk.

Egyezség a csődeljárásban

Cstv. 18. § (1) Az adós köteles a fizetőképesség helyreállítását vagy megőrzését célzó programot és egyezségi javaslatot készíteni.
(2) A fizetési haladék tartama alatt az adósnak egyezségi tárgyalást kell tartania, amelyre az egyezségi javaslat és a fizetőképesség helyreállítását (megőrzését) célzó program kézbesítésével az ismert hitelezőit és a vagyonfelügyelőt meghívja. A meghívót és mellékleteit legalább 15 nappal a tárgyalást megelőzően kell a meghívottakhoz eljuttatni.
(3) Az adós az egyezség létrehozása érdekében az érdekképviseleti szervek közreműködését kérheti.
(4) Az adós az egyezségi tárgyalás megkezdésének helyét és időpontját - a tárgyalást legalább 15 nappal megelőzően - két országos napilapban is köteles közzétenni.
(5) Ha a tárgyalás nem vezet eredményre, a fizetési haladék tartama alatt több tárgyalás is tartható.

Jegyzet: Megállapította az 1993. évi LXXXI. tv., a (2) bekezdés korábbi második mondatát hatályon kívül helyezte az 1997. évi XXVII. tv.

1. Csődegyezség
Ahogy arról korábban már többször szó esett, az egyezség létrehozása a csődeljárás alapvető célja. Ehhez azonban egy olyan tényleges gazdasági csomagtervet kell az adósnak összeállítani, amely képes a hitelezők meggyőzésére. A hangsúly itt a meggyőzésen van, hiszen nyilvánvaló, hogy a program elfogadása a hitelezőktől áldozatot jelent, mivel követeléseik egy részéről mindenképpen le kell mondaniuk. Nyilvánvaló, hogy a hitelezők akkor fogják ezt megtenni, ha egyrészt látnak némi realitást a reorganizációs programban, másrészt ha a számukra ígért kifizetés összege jelentősen meghaladja azt az összeget, amit a felszámolási eljárás lezárása után kapnának. A hitelezők érdekeltsége e ponton lényegében kettős: nevezetesen nem csupán arról van szó, hogy összegszerűen mikor járnak jobban, hanem arról is - s lehet, hogy ez az erősebb - hogy az ígért pénzösszeghez milyen időpontban jutnak hozzá. Az eddigi gyakorlati tapasztalatok azt mutatják, hogy a viszonylag közeli időpontban ígért és teljesített kifizetések jelentik azt a vonzerőt, amely a hitelezőket arra sarkallja, hogy fogadják el az egyezségi ajánlatot.
A szakasz (1) bekezdése a csődeljárás mindkét lehetséges kiindulópontját megragadja, nagyon helyesen megkülönbözteti a fizetőképesség helyreállítását, illetve megőrzését. Sajnálatos módon ez a mondat a jogirodalomban félreértésre adott okot:
"A törvény szövege félreérthető, melyet a mondat közepén levő »vagy« szócska okoz.
A mondat második részébe foglalt rendelkezés úgy is érthető, hogy a fizetőképes adós fizetőképességének megőrzése céljából készít programot és egyezségi javaslatot. Ez helyes intézkedés, de nem a csődeljárás sajátja. Csődeljárásban és felszámolási eljárásban az adósnak fizetésképtelennek kell lennie. A csődeljárásra érett adós fizetésképtelensége még visszafordítható, a felszámolásra kerülő adósé visszafordíthatatlan, végleges (kivéve természetesen, ha a felszámolás során kényszeregyezséget köt a hitelezőivel). Az (1) bekezdés második fordulata tehát fogalmazási hiba.
A rendelkezést helyesen úgy kell érteni, hogy az adós a fizetőképessége helyreállítása és a helyreállított fizetőképesség hosszabb távú megőrzése céljából kibontakozási programot és egyezségi javaslatot készít". (Kommentár II. 121. oldal).
Ez a felfogás egyrészt nem felel meg a törvénynek, másrészt pedig az adott helyen a kommentár szerzői más álláspontot képviselnek. A törvény 3. §-a (1) bekezdés b) pontja szerint adós az a gazdálkodó szervezet, amely tartozását (tartozásait) az esedékességkor nem tudta vagy előreláthatóan nem tudja kiegyenlíteni. Ez a rendelkezés ki nem mondva ugyan, de a "várható fizetésképtelenség" kategóriáját állítja fel jogunkban, abból a célból, hogy reorganizáció esetében (vagyis a csődeljárásnál) ne kelljen megvárni a ténylegesen bekövetkező fizetésképtelenséget - hiszen ilyen esetekben minden késlekedés rontja a talpra állítás esélyét - hanem azt már a fenyegető jelek észlelésekor is meg lehessen indítani. A Cstv. eredeti szövege még egy évben korlátozta ezt az időtartamot, azonban a Cstvn. az egy évet feloldotta, tehát a hatályos jogunkban, ha a cég úgy ítéli meg, hogy mondjuk, két év múlva lejáró tartozásait, nem fogja tudni kifizetni, nyugodtan kezdeményezhet önmaga ellen csődeljárást.
Maga a kommentár is az adósi fogalomnál az előbb idézetekkel szemben az alábbiakat szögezi le: "A csődeljárás kezdeményezéséhez - mint azt az 1. §-nál már írtuk -, nem szükséges, hogy a gazdálkodó szervezet fizetésképtelen legyen, csak az adósi fogalomnak kell megfelelnie." (Kommentár II. 32. oldal).
A (2)-(5) bekezdés technikai előírásokat tartalmaz, amelyekből kiderül, hogy az adósnak pontosan kiket kell meghívnia, valamint az is, hogy a nem ismert hitelezők kellő informáltsága miatt a tárgyalás időpontját két országos napilapban is közzé kell tenni.
Az (5) bekezdés helybenhagyta azt a korábban folytatott gyakorlatot, hogy ha az adott tárgyaláson nem sikerült egyezségre jutni, akkor ezt félbeszakították és ezt egy másik alkalommal folytatták. Jelenleg nem kell az adott tárgyalást félbeszakítani, hiszen egyértelmű, hogy több különálló tárgyalás is tartható a fizetési haladék időtartama alatt. Kérdésként vetődik fel, persze, hogy a második, illetve további tárgyalásokat is ugyanúgy kell-e meghirdetni mint a legelsőt. Bár elvileg a törvény szövege vonatkozhatna a folytatólagos tárgyalásokra is, de tekintve a moratórium időtartamát ennek betartása lényegében illuzórikussá tenné több tárgyalás tartását.
A bírói gyakorlat és az irodalom szerencsére ebben a kérdésben teljesen egységes: Feltehetően a Cstv. hatálybalépését követő időszak tapasztalatai alapján mondja ki a törvény, hogy a fizetési haladék időszaka alatt több tárgyalás is tartható. Ebben az időszakban számos egyezséget terjesztettek a bíróságok elé, ahol az egyezségi tárgyalás jegyzőkönyvéből kitűnik, hogy a hitelezőkkel való megegyezés több tárgyalás eredményeképpen jön létre. A bírói gyakorlat elfogadta a több egyezségi tárgyalás tartásának a lehetőségét.
"... A régi csődegyezségi tárgyalások vonatkozásában is ez a bírósági gyakorlat alakult ki, nem követelte meg a bíróság minden egyes esetben a közzétételt, ha a tárgyaláson közölték az újabb tárgyalás helyét és idejét, akkor folyamatosnak tekintette a csődegyezségi tárgyalást is törvényesnek tekintette az ily módon megkötött egyezséget és az eljárást befejezetté nyilvánította. ..." (Csőke Andrea: Csődjog. Századvég Kiadó, Budapest 1993. 109. oldal)
"Elfogadható az a gyakorlat, hogy az újabb csődegyezségi tárgyalás időpontját nem kell közzétenni két országos napilapban. Attól azonban nem lehet eltekinteni, hogy a hitelezői kör az egyes tárgyalások során ne változzon. A törvényben megkívánt minősített hitelezői többségnek azon hitelezők vonatkozásában kell fennállnia, akiket az adós az első tárgyalás befejezéséig bevont a csődalkuba, azaz hitelezői minőségüket elismerte." (Dobrocsi-Kiss: Csődtörvény. 1997. 75. oldal)

2. Az állami vagyonra vonatkozó külön rendelkezések
A Cstvn. által megállapított szövegben 1997. augusztus 6-áig hatályban volt az a mondat, mely szerint "A 20. § (2) bekezdésében meghatározott vagyon esetében az egyezségi tárgyalásra az Állami Vagyonügynökséget, illetve az Állami Vagyonkezelő Részvénytársaságot is meg kell hívni".
A törvényhely alapján felhívott szakasz tartalmazta azt a kitételt, hogy a csődegyezség csak akkor jöhet létre érvényesen - ha állami vagyon is érintve van - ha ehhez az ÁVÜ illetőleg ÁV Rt., azaz a jelenlegi ÁPV Zrt. jogelődjeinek képviselői is hozzájárulnak. A szakasz alkotmányellenessége már 1993-ban is nyilvánvaló volt, hiszen többletjogot biztosított az állami vagyon képviselőinek a többi hitelezővel szemben. Ezt az alkotmányellenes helyzetet a jogalkotó 1997-ben szüntette meg.

3. A német jog megoldása
Hatályos törvényünk nem ad támpontot abban a tekintetben, hogy a fizetőképesség megőrzését vagy helyreállítását szolgáló program konkrétan mit tartalmazzon. Ezt nyilvánvalóan nem is tartalmazhatja, hiszen itt olyan közgazdasági kérdésekről van szó, amire jogi normákat alkotni nem lehet.
Az InsO ugyanakkor rendkívül részletesen szabályozza a terv elfogadását és esetleges megerősítését. A remélhetőleg egységes UNIÓ-s gyakorlat szempontjából sem árt ezzel közelebbről megismerkedni.
A terv elfogadása és megerősítése
A hatodik fejezet második fejezete a benyújtott terv hitelezők általi elfogadásának, illetve bíróság általi megerősítésének szabályait taglalja (235-253. §).
A bíróság legfeljebb egy hónapos határidőt szab a terv és hitelezők szavazati jogának megvitatására és ezt követően a terv elfogadására. Ez a határidő nem eshet a követelések felülvizsgálatára előírt határidő elé, de egybeeshet azzal. A határidőt közzé kell tenni, és a közzétételben utalni kell arra, hogy a terv és a beérkezett állásfoglalások a bírósági irodán megtekinthetők. Az érdekelteket külön meg kell hívni, a meghívóhoz a tervet, vagy annak egy összefoglalását mellékelni kell. (235-236. §)
A benyújtó módosíthatja a tervet a megvitatás alapján. A módosított tervről még az eredeti határidőben lehet szavazni. (240. §)
A 253-236. § szabályaitól eltérően a bíróság elkülönített határidőt is megjelölhet a tervről történő szavazásra. Ebben az esetben írásban is lehet szavazni a tervről. (241-242. §)
A következő szakaszok (243-247. §) a szavazási procedúra részletes szabályait veszik sorra. A hitelezők csoportonként szavaznak. A terv elfogadásához minden hitelezői csoportban szükséges:
- a szavazó hitelezők egyszerű többségének a szavazata, és az, hogy
- az igennel szavazó hitelezők követeléseinek összege meghaladja az összes szavazó hitelező követeléseinek felét.
A törvény a lehető legkönnyebben elérhető egyszeri többséget kívánja csak meg (nem a szavazásra jogosult, nem a jelen levő hitelezők, hanem csak a valóban szavazó hitelezők és követeléseik többsége). Egy követelés közös jogosultjai egy hitelezőnek számítanak.
A terv elfogadásának esélyeit igyekszik javítani az obstrukció tilalma is. A szükséges többség hiányának ellenére is a hitelezői csoport által elfogadottnak kell tekinteni a tervet, ha az alábbi hármas feltétel egyidejűleg teljesül:
- a hitelezők ebben a csoportban nem járnának rosszabbul a terv elfogadásával, mint a terv nélkül,
- a hitelezők ebben a csoportban arányos kielégítést kapnak (a kielégítés akkor arányos, ha egyetlen hitelező sem jut nagyobb gazdasági értékhez, mint a követelésének az összege; a hitelezői csoporthoz képest alárendelt hitelező, az adós, az adósnál érdekelt személy nem jut vagyoni értéhez; az egyenrangú hitelezők nem kapnak nagyobb mértékű kielégítést - mindezeknek egyidejűleg kell fennállniuk),
- a szavazó hitelezői csoportok többsége a tervet a szükséges többséggel elfogadta.
Az adós hozzájárulását akkor kell megadottnak tekinteni, ha legkésőbb a szavazási határidőig nem mond ellent annak írásban vagy a bírósági irodán. Az adósi ellentmondást nem kell figyelembe venni, ha az adós a terv révén legalábbis nem jár rosszabbul, mint anélkül, és egyetlen hitelező sem jut nagyobb gazdasági értékhez, mint amekkora a követelésének az összege. (247. §)
A 248. § az elfogadott terv bírósági megerősítését írja elő. A megerősítés előtt a bíróság köteles meghallgatni a tömeggondnokot, ha van hitelezői választmány, azt, valamint az adóst. A következő §-ok a feltételhez kötött terv megerősítésének feltételeit, valamint az eljárási szabályok ellen vétő módon, vagy tisztességtelenül (különösen egy hitelezői előnyben részesítse minősül ilyennek) elfogadott terv hivatalbóli elutasításának szabályait írják le. (249-250. §)
Nagyon fontos kisebbségvédelmi szabályt tartalmaz a 251. §. A terv bíróság általi elutasítását írja elő arra az esetre, ha egy hitelező legkésőbb a tervről történő szavazásig ellentmondást jelent be a tervvel szemben, és valószínűsíti, hogy a terv elfogadása esetén rosszabb helyzetbe kerülne, mint amilyenben a terv nélkül lenne. Ez a szabály egy hatékony hitelezővédő eszköz. A fizetésképtelenség rendezésére irányuló terv nem ronthatja a hitelezői pozíciókat. A hitelező kielégítés iránti érdeke és a gazdasági egység reorganizációjához fűződő adósi, munkavállalói érdek ütközése esetén a törvény a hitelezők érdekének primátusa mellett dönt. A francia megoldástól eltérően a törvény itt, kisebbségvédelem címszó alatt, a hitelezői érdekeket előnyben részesíti az adósvédő, reorganizációs érdekekkel szemben. Ezzel megőrzi a német csődjog klasszikus hitelezőközpontúságát az itt tárgyalt korszerű eljárás keretein belül is.

A megerősített terv joghatásai és a terv teljesítésének felügyelete
Ebben a hatodik rész harmadik fejezete az elfogadott és megerősített terv joghatásaival, a terv végrehajtásával, illetve a végrehajtás felügyeletével foglalkozik (254-269. §).
A terv megerősítésével a meghatározó részben foglaltak hatályossá válnak valamennyi résztvevővel szemben. Amennyiben az adós jelentős késedelembe esne valamelyik hitelezővel szemben a tervben előirányzottak teljesítésével, az elhalasztott vagy elengedett hitelezői követelés esedékessé válik az adott hitelező irányában. Jelentős az adós késedelme akkor, ha a teljesítésre a hitelező, legalább kéthetes határidő megjelölésével, felhívta, és az adós ekkor sem teljesített. Ha az adós vagyonára a terv teljesítése előtt újabb csődeljárást nyitnak, valamennyi elengedett vagy elhalasztott követelés esedékessé válik. E szabályoktól az adós hátrányára a tervben sem lehet eltérni. (254-255. §)
A terv megerősítésének jogerőre emelkedésével a bíróság felmenti a tömeggondnokot. Ezzel egyúttal a hitelezői választmány is megszűnik és az adós visszanyeri rendelkezési jogát a tömeg felett. Ez nem érinti a terv felügyeletére vonatkozó rendelkezéseket, a folyó vitás ügyek tervben előirányzott továbbvitelét. (258-259. §)
A meghatározó rész előírhatja a terv felügyeletét. Ez csak egy lehetőség, amivel a hitelezők szorosabb ellenőrzés alá vonhatják az adóst a terv teljesítésének időszakára. A felügyelet a tömeggondnok feladata, akinek a hivatala (a hitelezői választmányéval együtt) ilyen esetben továbbra is megmarad. A tömeggondnok évente köteles a bíróságot a terv végrehajtásának állásáról és kilátásairól értesíteni. Amennyiben bármilyen, a tervben szereplő és felügyelt követelést az adós nem elégít ki, vagy ilyen követelés nem elégíthető ki, a tömeggondnok köteles haladéktalanul a csődbíróságot és az összes hitelezőt (ha van választmány, azt) értesíteni.
A felügyelet kiterjed arra a társaságra is, ami a terv elfogadása után kifejezetten az adós vállalkozásának átvételére és továbbvitelére alakult. Ez ismét egy olyan szabály, ahol tetten érhető a törvényalkotó célja: lehetőleg megmenteni a csődbe jutott vállalkozást.
A terv az adós (vagy az üzemét, vállalkozását átvevő társaság) bizonyos jogügyleteit a tömeggondnok egyetértéséhez kötheti.
A terv alapján az adósnak a felügyelet tartama alatt nyújtott hitelekből származó követelések előnyt élveznek mind a csődhitelezőkkel, mind pedig az egyéb, a terv felügyelete alatt követeléshez jutott hitelezőkkel szemben. Ez a rendelkezés szintén reorganizációs célokat szolgál.

Cstv. 19. § (1) Az egyezségi tárgyalásról az adós köteles jegyzőkönyvet készíteni, amelyre a 9. § (6) bekezdésében foglalt rendelkezéseket kell alkalmazni.
(2) Az egyezségi tárgyaláson a hitelezők személyesen vagy képviselőjük útján vehetnek részt. A képviselőknek e minőségüket - erre irányuló felhívás nélkül is - igazolniuk kell. Az egyezséghez való hozzájárulás írásban is megadható.
(3) A hitelezői választmány egyezséget csak a választmányról szóló megállapodásban részt vevő hitelezők nevében és akkor köthet, illetve kötelezettséget csak ugyanezen hitelezők terhére és akkor vállalhat, ha a megállapodás ezt kifejezetten tartalmazza.
(4) Egyezség akkor köthető, ha ahhoz a követelésekből a 9. § (4) bekezdésében meghatározott arányban részesedő hitelezők hozzájárulnak.
(5) A (4) bekezdés szerint megkötött egyezség azokra az egyezségkötésre jogosult hitelezőkre is kiterjed, akik az egyezséghez nem járultak hozzá, vagy szabályszerű értesítésük ellenére az egyezség megkötésében nem vettek részt. Az egyezség e hitelezőkre vonatkozóan nem állapíthat meg kedvezőtlenebb feltételeket, mint amelyeket az egyezséghez hozzájáruló hitelezőkre megállapított. A csődegyezség hatálya alatt, a csődegyezség részét képező követelések tekintetében felszámolási eljárást csak a 27. § (2) bekezdésének c) pontja esetében lehet kezdeményezni.
(6) Az egyezség keretében az adós tartozásait hitelezői vagy harmadik személyek átvállalhatják, az adós vagyonában tulajdont szerezhetnek, illetve kötelezettségeiért kezességet vállalhatnak.

Jegyzet: Megállapította az 1993. évi LXXXI. tv. A (4) bekezdés második mondatát hatályon kívül helyezte az 1997. évi XXVII. tv., hatálytalan 1997. VIII. 6-ától.

1. Az egyezségi tárgyalás
Az (1) bekezdés visszahivatkozik a tv. 9. §-ának (6) bekezdésére, amely a hitelezőkkel való előzetes tárgyalásról felvett jegyzőkönyv alaki kellékeiről szól. Ezeket a rendelkezéseket, valamint a jegyzőkönyv általános formai és tartalmi követelményeit figyelembe véve a jegyzőkönyvnek az alábbiakat kell mindenképen tartalmaznia:
- a felvétel helyének és időpontjának feltüntetését,
- annak megjelölését, hogy a jegyzőkönyv az adott adós egyezségi tárgyalásáról elkészült,
- a külön meghívott és a ténylegesen megjelent hitelezők névsorát,
- az ülést levezető elnök személyét,
- a jegyzőkönyvet hitelesítők megválasztását és nevüket,
- a felszólalások lényegének ismertetését (nincs előírás arra nézve, hogy a felszólalásokat szó szerint kellene rögzíteni),
- a tárgyalás eredményét, vagyis létrejött-e megállapodás vagy nem,
- a jegyzőkönyvet hitelesítők aláírását.
Későbbi viták elkerülése érdekében célszerű, hogy a megkötött egyezséget ne a jegyzőkönyv részeként, hanem külön fogalmazzák meg, s ebben az esetben a jegyzőkönyvben csupán utalni kell az egyezség megkötésének tényére.
Mindenképpen a jegyzőkönyv mellékletét képezi a jelenléti ív, a meghatalmazások és azon hitelezői nyilatkozatok, akik nem vesznek részt a tárgyaláson, de az egyezségi javaslattal kapcsolatos álláspontjukat előzetesen írásban megküldték.
A gyakorlatban gondot jelenthet a hitelezők nagyobb száma esetén a jelenléti ív technikai kezelése. A törvény nem ad különösebb támpontot ebben az esetben. A bírói gyakorlat és ennek kapcsán az irodalom viszont szellemes és alkalmazható megoldást alakított ki.
Mivel a 9. § (4) bekezdése szerinti hitelezői aránynak a hitelezőket illetően két összetevője van - lejárt és le nem járt követelések hitelezői -, ennek megfelelően két jelenléti ívet célszerű készíteni. Több száz hitelező esetén nehéz megállapítani a 9. § (4) bekezdésében előírt hitelezői arányt. Ennek megkönnyítése, az adatok áttekinthetősége érdekében javasoljuk a lejárt és le nem járt követelések hitelezőit különválasztva készíteni a kimutatást a következő adatokkal:
- abc-rendben, sorszámozva a hitelezők neve és címe,
- tőkekövetelésük, vagy ha a követelés csak kamatból áll, akkor a kamatkövetelés, ha a követelés több tételből áll, akkor csak az összesített összeg. Ha a tételek között lejárt és le nem járt követelés is van, akkor ugyanaz a hitelező a lejártak és a le nem jártak között is - mindkét kimutatásban - szerepelni fog;
- jogi személyiségű hitelező esetén a törvényes képviselő neve vagy a meghatalmazott neve. Természetes személy esetén a meghatalmazott neve;
- a tárgyaláson nem jelent meg, de hozzájáruló nyilatkozatot küldött-e;
- végül az adatok összesítése;
- az egyezséget kötött hitelezők követelésének a mérleg adataihoz viszonyított %-os aránya.
Lehetséges a kimutatást a jelenléti ív kombinációjaként is elkészíteni, ebben az esetben a hitelező vagy meghatalmazottja a saját rovatának utolsó helyén saját kezűleg, illetve cégszerűen aláír. A javasolt kimutatás vagy ily módon elkészített jelenléti ív nem törvényi követelmény, de nagytömegű hitelező adatainak áttekinthető bemutatása más módon nemigen képzelhető el, nem beszélve arról, hogy a törvényes hitelezői arány számítását mind az adós, mind a vagyonfelügyelő és a bíróság számára jelentősen megkönnyíti. (Kommentár II. 128-129. oldal)

2. Az egyezség megkötése
Bár a törvény szövege kifejezetten nem tartalmazza, de lényegét tekintve kényszeregyezségről van szó. A kényszeregyezség alapvető jellemzője, hogy ha a hitelezők meghatározott száma az egyezséget jóváhagyja, akkor ez elfogadottá válik, feltéve, ha ezek a hitelezők a követelések meghatározott hányadával rendelkeznek. A "kényszer" kifejezés itt azt jelenti, hogy azon hitelezők, akik nem szavazták meg az egyezséget, illetve nemmel szavaztak, azok számára is az egyezség alapján fogja az adós kötelezettségeit teljesíteni. Nálunk az egyezségkötéshez szükséges szavazati arányról a törvény 9. §-ának (4) bekezdése rendelkezik.
A csődjogi egyezség jogi természetével kapcsolatban rögzít bizonyos szempontokat a BH 1996/602. sz. alatt közzétett eseti határozat. E határozat szerint amennyiben a váltóbirtokos csődeljárás keretében - az egyenes adóssal kötött egyezséggel - a tartozás egy részét vagy akár az egész tartozást elengedi, ez a többi megtérítési váltóadóssal szemben - a csődegyezség kényszerjellege miatt - nem hatályosul, arra a visszkereseti váltóadósok nem hivatkozhatnak.
Szólni kell még a hitelezői választmány tárgyalási pozíciójáról. Tekintettel arra, hogy a hitelezői választmány megalakítása önkéntes, ezért képviseleti jogosultságuk is attól függ, hogy a megalakításkor megkötött megállapodásukban a hitelezők ezen csoportja mire jogosította fel magát a választmány képviselőjét. Célszerű, ugyan ha a képviselet felhatalmazása az egyezség megkötésére is kiterjed, de ezt a megállapodásnak kifejezetten tartalmaznia kell, ennek hiányában ugyanis a képviselő szavazata pusztán saját magára vonatkozhat, nem pedig a választmányban részt vevő hitelezőkre.
Az egyezség megkötését szolgálja a (6) bekezdés szabálya, amely széles körű mozgási lehetőséget biztosít egyrészt a hitelezőknek, másrészt pedig, és ez egy különleges vonása a törvénynek, bármely harmadik személy számára, akiknek valamilyen gazdasági érdekük fűződik az adós megmentéséhez, lehetőséget ad, hogy az adós tartozásainak egy meghatározott részét kifizessék, avagy a kifizetésekért kezességet vállaljanak.
Ezzel kapcsolatban lényeges utalnunk a BH 2004/379. sz. alatt közzétett eseti határozatra. Az ügy tényállása szerint a felperes az alperes részére rulirozó deviza kölcsönszerződés alapján nyújtott hitelt. Az alperes a szerződéses kötelezettségének biztosítékaként a tulajdonában álló ingatlanra bejegyzett jelzálogjog mellett egy harmadik jogi személy készfizető kezességvállalását biztosította. A pénzösszeget alperes esedékességkor nem fizette meg, majd alperes csődeljárás alá került. A csődeljárásban csődegyezségi tárgyaláson a hitelezői követelések több, mint fele jelen volt, és csődegyezséget kötöttek. A csődegyezség alapján minden hitelező a csődegyezség napjával a kamatot elengedte, az alperes pedig jelentősebb összegű üzletrészének átruházását vállalta a tőketartozás arányában a hitelezőkre, így felperesre is. Miután alperes a csődegyezségben foglaltakat teljesítette, a bíróság a csődeljárást befejezetté nyilvánította. E végzés ellen élt felperes fellebbezéssel, mely fellebbezés elutasításra került. Ekkor a felperes felülvizsgálati kérelmet nyújtott be.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelem alapján a végzést hatályában fenntartotta. A felperes érvelésével nem értett egyet a Legfelsőbb Bíróság. A felperes érvelése arra irányult, hogy a készfizető kezességgel biztosított követelés értékesebb, és ennek alapján a felperesnek az üzletrészből magasabb arányú kielégítést kellett volna kapnia. A Legfelsőbb Bíróság szerint a felperes ezen érvelésének nincsen jogszabályi alapja. A készfizető kezesség nem teremt jogalapot arra, hogy a biztosítékkal rendelkező hitelezői követelést a megállapodástól eltérő, magasabb értéken vegyék figyelembe. A Legfelsőbb Bíróság kiemelte, a hitelezők kielégítése az adós tőketartozásának arányában történt. Az adós tartozásának mértékén nem változtat az a körülmény, hogy az tartozással vagy egyéb módon biztosított-e, mert a jogszabály a csődeljárásban nem teszi lehetővé a hitelezői követelések megkülönböztetését abból a szempontból, hogy melyik követeléshez kapcsolódik biztosítékként kezességvállalás.
A Legfelsőbb Bíróság e körben elvégezte az egyezség esetleges semmisségének megvizsgálását a Ptk. 202. §-a alapján. A Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a Ptk. 202. §-a értelmében a szerződés akkor semmis, ha a szerződéskötéskor a szerződő fél a másik fél helyzetének kihasználásával feltűnően aránytalan előnyt köt ki. Erre azonban önmagában nem elegendő az, ha összevetjük a csődegyezségben meghatározott érték és a felperesnek az alperessel szemben fennálló követelésének összegét. A csődegyezségnek ugyanis lényegi vonása, hogy a hitelezők elfogadják annak tartalmát, mely az adós fizetőképességének helyreállítására irányul, és ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy a hitelezői igények teljes mértékben kielégítésre kerülnek. A felperes nem jelölt meg olyan bizonyítékot, mely szerint a csődegyezség létrejöttekor alperes a felperes helyzetének kihasználásával feltűnően aránytalan előnyt kötött volna ki, ezért a Ptk. 202. §-a alapján nem tekinthető semmisnek az egyezség.

Cstv. 20. § (1) Az egyezséget írásba kell foglalni. A megállapodásnak tartalmaznia kell különösen
a) a hitelezők által elfogadott programot, a végrehajtás és ellenőrzés módját;
b) a teljesítési határidők esetlegeses módosítását, a hitelezők követeléseinek elengedését vagy átvállalását, illetve mindazt, amit az adós és a hitelezők az adós fizetőképességének helyreállítása vagy megőrzése érdekében szükségesnek tartanak.
(2) Az egyezséget a felek, törvényes képviselőik, vagy meghatalmazottaik aláírják, és azt a vagyonfelügyelő - ha a tárgyaláson nem vesz részt, legfeljebb 3 napon belül - jóváhagyja.

Jegyzet: Megállapította az 1993. évi LXXXI. tv. A (2) bekezdés utolsó két mondatát hatályon kívül helyezte az 1997. évi XXVII. tv.

A törvény nem ad taxatív felsorolást arra nézve, hogy mit kell tartalmaznia az adós és a hitelezők között létrejött egyezségnek. A kötelező tartalmi elemeket is csupán példálózó jelleggel sorolja fel. A törvény megfogalmazása problematikus. Nem egyértelmű, hogy a 20. § (1) bekezdésének a) és b) pontjában felsoroltak végső soron az egyezség kötelező tartalmi elemeinek tekinthetők-e, amelyek hiányában az egyezség nem hagyható jóvá, vagy csupán olyan jellegűnek minősülnek. A reorganizációs program és az egyezségi javaslat nem választható külön. Nyilvánvaló, hogy ha a hitelezők az egyezségi javaslatot elfogadják, akkor ez a reorganizációs programra is vonatkozik. Fordítva is igaz. Ha a program nem meggyőző, a hitelezők az egyezségi javaslatot sem fogadják el.
A bíróság ezért nem vizsgálhatja a reorganizációs program tartalmát és nem indokolt, hogy a program végrehajtásának és az ellenőrzés módjának pontos körülírása nélkül ne lehetne az eljárást befejezetté nyilvánítani.
Az egyezség egy követelménynek eleget kell, hogy tegyen. Meg kell hogy szűnjön az adós fizetésképtelensége. Nem fordulhat elő az az eset, hogy a megállapodás eredményeképpen az adósnak 60 napon túl lejárt követelése van, mert ez azt eredményezheti, hogy a csődeljárás jogerős befejezését követően az adós ellen felszámolási eljárást lehet kezdeményezni.
Elsősorban a hitelezők és nem a bíróság feladata, hogy a reorganizációs program tartalmát értékeljék. Az ő érdekük, hogy olyan reorganizációs programhoz járuljanak hozzá, amely hosszabb távon alkalmas az adós vagyoni helyzetének rendezésére, megrendült pénzügyi egyensúlyának helyreállítására.
Az egyezség tartalmának a megítélése tehát abból ered, hogy döntően kéttípusú jognyilatkozatot tartalmaz. Az egyik körbe tartoznak az anyagi jogi vonatkozású jognyilatkozatok. A hitelezők részéről a tőkekövetelések egy részének, gyakrabban a kamatnak az elengedése, a fizetési határidők átütemezése, az adós részéről pedig az új feltételek szerinti kötelezettségvállalások megerősítése.
A másik csoportba olyan magatartásszabályok, kötelezettségvállalások tartoznak, amelyek az adós gazdálkodásával, irányításával vannak összefüggésben. Az előbbiek megsértése azt jelenti, hogy ha az adós az újabb határidőket sem tartotta be, ismételten fizetési késedelembe esik. Az utóbbiak be nem tartása nem eredményezi feltétlenül az ismételt fizetési késedelmet, de alkalmas a hitelezői bizalom megrendítésére. Végső soron a nem pénzügyi vonatkozású kötelezettségvállalások be nem tartása is elvezethet oda, hogy a hitelezők kielégítése veszélybe kerül. Ezzel kapcsolatban utalni kívánunk a BH 1993/ 369. sz. alatt közzétett határozatra, mely szerint a csődeljárásban létrejött egyezséget követően az egyezségi tárgyaláson részt nem vett felperes javára hozott bírói ítéleten alapuló kötelezettségre az egyezségben foglalt fizetési kedvezmények nem hatnak ki.
A (2) bekezdés utolsó két mondata 1997. augusztus 6-ától kezdve, hatályát vesztette. Ezek az állami vagyonnal kapcsolatos különleges jogosítványokat tartalmazták az ÁPV Zrt. részére, amelyek alkotmányellenességére már rámutattunk.

Cstv. 21. § (1) Az egyezségi tárgyalás eredményét legkésőbb a fizetési haladék lejártát követő 3 napon belül köteles az adós gazdálkodó szervezet vezetője a bíróságnak bejelenteni, illetve egyezség esetében az egyezségi megállapodást is köteles mellékelni. E kötelezettség elmulasztása esetén 50 000 Ft-ig terjedő pénzbírsággal sújtható.
(2) Ha a felek között az egyezség nem jött létre, illetve azt nem hagyták jóvá, vagy nem felel meg a törvényben foglaltaknak, a bíróság az eljárást megszünteti. Ebben az esetben az adós ellen a 8. § (4) bekezdése alapján felfüggesztett felszámolási eljárás folytatását rendeli el.
(3) Ha az egyezség megfelel a törvényben foglaltaknak, a bíróság végzéssel a csődeljárást befejezetté nyilvánítja.

Jegyzet: Megállapította az 1990. évi LXXXI. tv.

A Cst. eredeti 21. §-a szerint, ha az adós és a hitelezők között nem jött létre egyezség ezt az adós az ok megjelölésével a meghiúsulástól számított 3 napon belül köteles bejelenteni a bíróságnak. E szabály kétségkívül rendkívül szoros határidőt szabott, azonban a jogalkotó annak idején abból indult ki, hogy az egyezség létre nem jötte egyrészt maga után vonja automatikusan a felszámolási eljárás megindulását, másrészt az adós rendelkezési jogosultságának hosszabb ideg való fenntartása sérti vagy sértheti a hitelezők érdekeit.
A Cstvn. mint ismeretes megszüntette az eredménytelen csődeljárás és a felszámolási eljárás közötti direkt kapcsolatot, ami azt jelenti, hogy eredménytelen csődegyezség esetén is külön kell kérni a felszámolási eljárás megindítását. Erre tekintettel tehát a Cstvn. akként módosított az eredeti szövegen, hogy a bejelentési kötelezettséget nem az egyezségi tárgyalást követő 3 napon belül, hanem a moratórium lejártát követő 3 napon belül követeli meg. Kétségtelen, hogy a felszámolási eljárás teljes különválasztása miatt mára már elesett az az érv, hogy a felszámolási eljárás rögtön kövesse az eredménytelen csődeljárást, viszont megmaradt az az érv, hogy az adós rendelkezési jogának a moratórium végéig való fennmaradása sértheti a hitelezői érdekeket. Gondoljunk csak arra az esetre, ha az egyezségi tárgyalások már a moratórium időszakának elején sikertelenül záródnak és ilyenkor viszonylag hosszú idő áll az adós rendelkezésére. Igaz ugyan, hogy a vagyonfelügyelői tisztség nem szűnik meg, az eredménytelen egyezséget követően, ezt tehát bizonyosfajta védelmet jelent, de a szabályozás még így is megítélésem szerint nem kívánatos lehetőséget biztosít a rosszhiszemű adós számára.
Amennyiben az egyezség nem jön létre, a bíróság az eljárást megszünteti. Nincs kifejezett törvényi rendelkezés arra nézve, hogy az eljárást megszüntető végzés ellen helye van-e fellebbezésnek. A törvényi rendelkezés hiánya viszont azt is jelenti, hogy a Pp. általános szabályai az irányadóak, ahol pedig az eljárást megszüntető bírói határozattal szemben minden esetben biztosított a fellebbezés lehetősége.
A bíróságnak az egyezséget abból a szempontból kell megvizsgálnia, hogy az megfelel-e a Cstv.-ben foglalt tartalmi és formai előírásoknak. Ezek értelmében a bíróságnak meg kell állapítania, hogy az egyezségi tárgyalás helyére és időpontjára vonatkozó közlemény megjelent-e két országos napilapban, a hitelezők minősített többsége az előírt módon [Cstv. 9. § (4) bekezdése] valóban hozzájárult-e az egyezséghez, tartalmaz-e az egyezség a kisebbségben maradt hitelezőkre nézve a többiekhez képest előnytelenebb feltételeket, illetve meg kell állapítania, hogy a vagyonfelügyelő jóváhagyta-e az egyezséget.
Fentiekkel kapcsolatban igen lényeges szempontok olvashatóak az EBH 2000/336. sz. alatt közzétett eseti döntésben. Az ügy tényállása szerint egy adós ellen csődeljárás lefolytatására került sor. Az ügyben csődegyezségi tárgyalást tartottak, a tárgyaláson a jogszabály által meghatározott arányban részesedő hitelezők az egyezség megkötéséhez hozzájárultak, az egyezséget a vagyonfelügyelő jóváhagyta. E végzés ellen több hitelező is fellebbezést nyújtott be. A fellebbezésekben - melyek egy részét már kifogásként korábban is benyújtották - arra hivatkoztak, hogy a csődegyezség tartalmilag nem megfelelő, abból nem derül ki, hogy az adós miként képzelte el fizetőképességének megőrzését. A vagyonfelügyelő az elsőfokú bíróság végzésének helybenhagyását kérte, figyelemmel arra, hogy az egyezségi tárgyaláson jelen volt, az egyezséget a törvényes feltételek mellett hagyta jóvá.
A fellebbezést a Legfelsőbb Bíróság nem fogadta el alaposnak. Kifejtette, hogy az elsőfokú bíróság a jogszabályban foglaltaknak megfelelően vizsgálta a létrejött csődegyezséget mind tartalmi, mind formai szempontból. A hitelezői fellebbezések a formai követelmények vonatkozásában nem, hanem a tartalmi részt illetően támadták az egyezséget. Ebben a körben azonban a bíróság vizsgálódási lehetősége kötött, arra csak a Cstv. 20. § (1) bekezdésben szereplő a) és b) pont keretei között van lehetőség. Ugyanakkor az is megállapításra került, hogy bizonyos - a fellebbezés részét képező - kérdéseket a bíróság egy korábbi kifogás kapcsán már eldöntött, azokat a csődeljárást befejezetté nyilvánító végzés elleni fellebbezés során nem vizsgálhatja. A Legfelsőbb Bíróság kimondta, hogy a tartalmi kellékek valódiságának, helytállóságának vizsgálata meghaladja a csődeljárásban eljáró bíróság hatáskörét. Az egyezség jóváhagyása a vagyonfelügyelő hatáskörébe tartozik. A fizetőképesség helyreállítását, illetve megőrzését szolgáló programnak a tartalmát a hitelezők fogadják el, így annak vizsgálata ugyancsak nem tartozik a bíróság hatáskörébe. Összefoglalóan - e határozat tükrében - megállapítható, hogy a csődeljárás befejezetté nyilvánítása során a csődegyezség megfelelősége körében a bíróság vizsgálódási lehetősége kötött, az csak a törvényi minimumra terjed ki. A csődegyezséget bírósági eljáráson kívül kötött polgári jogi egyezségnek kell tekinteni, melynek jóváhagyása - a Cstv. alapján - a vagyonfelügyelő hatáskörébe tartozik.

III. Fejezet
A felszámolási eljárás
A felszámolási eljárás megindítása

Cstv. 22. § (1) A felszámolási eljárás az adós fizetésképtelensége esetén
a)
b) az adós, a hitelező vagy a végelszámoló kérelmére vagy
c) a cégbíróság értesítése alapján (így, ha a cégbíróság a céget megszűntnek nyilvánította, vagy a törlési eljárás során a cég felszámolási eljárását kezdeményezte),
d) a büntetőügyben eljáró bíróság értesítése alapján (ha a jogi személlyel szemben alkalmazott pénzbírság behajtása érdekében lefolytatott végrehajtás nem vezetett eredményre)
folytatható le.
(2) Az (1) bekezdés c)-d) pontjában meghatározott esetekben a felszámolás elrendelésére a 25-26. §-ban foglaltak mellőzésével kerül sor és a bíróság a felszámolást hivatalból rendeli el. A felszámolást elrendelő végzés ellen fellebbezésnek nincs helye.

Jegyzet: A szakasz szövegét a Cstv. eredeti szövege állapította meg, az (1) bekezdés a) pontját és a (2) bekezdést hatályon kívül helyezte az 1993. évi LXXXI. tv. Az (1) bekezdés c) pontját az 1997. évi CXLIV. tv. állapította meg, majd módosította a 2004. évi CXXVII. tv. és a 2005. évi LXIX. törvény. A d) pontot a 2004. évi CXXVII. törvény iktatta be. A (2) bekezdés új szövegét a 2006. évi VI. tv. állapította meg.

1. Az eljárás megindíthatósága, alanyi kör
A felszámolási eljárás a klasszikus jogokból megismert csődeljárással azonos és a gazdasági élet szereplőinek kérelmére lehet csak főszabályként megindítani. Ez azt jelenti, hogy nincs semmilyen körülmények között sem helye pl. az állami akaratból elhatározott eljárás megindításának.
Az eljárás megindításának egyetlen tárgyi előfeltétele, hogy az adós fizetésképtelen legyen. Ez összhangban van a törvény fogalmi meghatározásával, hiszen az 1. § (3) bekezdése a felszámolási eljárás fogalmáról szólva nem csupán adósról, hanem fizetésképtelen adósról beszél. Azt a kérdést, hogy az adott adós mikor minősül fizetésképtelennek a 27. § (2) bekezdése állapítja majd meg. A problémával részletesen majd ott foglalkozom, azonban itt is rá kell mutatni arra, hogy a magyar jogalkotó egyedül áll azzal a megoldásával, amely a fizetésképtelenség fogalmát normatív módon határozza meg. Nem biztos, hogy ez a megoldás a legszerencsésebb.
A felszámolási eljárás megindítását az adós, a hitelező vagy a végelszámoló kérelmére köteles az illetékes bíróság elrendelni, amennyiben annak egyéb - lásd 25. és 26. §-okat - feltételei fennállnak. Ez irányadó a végelszámolás alatt álló adós esetében is, mivel nem csak a végelszámoló, hanem a hitelezők is kezdeményezhetik a végelszámolás alatt álló adós felszámolását (lásd ehhez EBH 2000/337., BH 2000/561.). Ugyanakkor az a személy, aki követelése érvényesítése érdekében pert indított az adós ellen a felszámolási eljárás megindítása előtt, ugyanerre a követelésre hivatkozva nem minősül a felszámolási eljárás kezdeményezésére jogosult hitelezőnek (lásd BH 1995/180.).
A Cstvn. által hatályon kívül helyezett a) pont értelmében a bíróságnak is jogában állt illetve kötelezettsége volt a felszámolási eljárás megindítása, ha a csődeljárás eredménytelenül zárult. Ezt azonban mivel a Cstvn., amint arról már szó volt, egyebek között megszüntette a két eljárás közötti automatikus kapcsolatot, ezért hatályon kívül helyezésre került. Ezt követően tehát hatályos jogunk szerint az eljárás megindítását az adós, a hitelező illetve a végelszámoló kérheti, valamint a cégbíróság indítványozhatja. Az alanyi kör felsorolása azért is jelentős, mert csak és kizárólag az e körbe tartozók jogosultak az eljárás megindítását kérelmezni.
Az 1997. évi CXLV. tv. a cégnyilvántartásról, a cégnyilvánosságról és a bírósági cégeljárásról (Ctv.) kötelezettségévé teszi a cégbíróságnak, hogy amennyiben törvényességi felügyeleti eljárás keretében a céget megszűntnek nyilvánítja, akkor végelszámolásnak illetve, ha a fizetésképtelenségre vonatkozó adatok merülnek fel, felszámolási eljárás megindításának van helye.
Ezzel kapcsolatban a Kommentár II. az alábbiakra mutat rá: egyes cégek az 1991. évi IL. törvény (azaz a tág értelemben vett csődtörvény) rendelkezései alá esnek, vagyis törlésükre főszabályként végelszámolás, illetve felszámolási eljárás lefolytatását követően kerülhet sor (pl. vállalatok, szövetkezetek, gazdasági társaságok, közhasznú társaságok, vízgazdálkodási társulat, erdőbirtokossági társulat). Más cégformák nem esnek az 1991. évi IL. tv. hatálya alá, ugyanakkor az őket szabályozó anyagi jogszabályi rendelkezések folytán végelszámolási eljárás lefolytatandó vonatkozásukban (pl. víziközmű társulat, oktatói munkaközösség). Más cégformák esetén sem felszámolási, sem végelszámolási eljárásnak nem kell megelőznie a cég törlését (pl. egyéni cég, külföldiek kereskedelmi képviselete).
Azokban az esetekben, amikor a cégbíróság törvényességi felügyeleti eljárás lefolytatását követően a céget megszűntnek nyilvánítja - ha a cégre vonatkozó anyagi jogszabályok lehetővé teszik - gondoskodnia kell végelszámolási, illetve felszámolási eljárás lefolytatásáról és csak ezt követően van mód a cég törlésére. Ez a gyakorlatban azt jelenti, ha a cégbíróság a céget megszünteti, és ha annak feltételei fennállnak e végzésben a végelszámolás megindításáról is rendelkeznie kell, kijelölve a cég végelszámolóját. Ha adat merül fel arra, hogy a cég fizetésképtelen az 1991. évi IL. törvény 22. §-ának (1) bekezdés c) pontja alapján kell a cégbíróságnak kezdeményeznie a cég ellen lefolytatandó felszámolási eljárás megindítását. (Társasági törvény, cégtörvény. Szerkesztő: Sárközy Tamás. HVG-ORAC, Bp. 1997. 631-632. oldal)
Apáthy szerint a bíróságnak az az intézkedése - határozata - mellyel a kétségen kívül helyezett vagyonhiány vagy fizetési tehetetlenség alapján, a csődeljárást folyamatba teszi, csődnyitásnak, csődnyitási határozatnak nevezhető. (Apáthy: A magyar csődjog rendszere I. Bp. 1887. 4. oldal)
A cégnyilvántartásról, a cégnyilvánosságról és a bírósági cégeljárásról szóló 1997. évi CXLV. törvény, a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény, valamint más, kapcsolódó törvények módosításáról szóló 2004. évi CXXVII. törvény 29. § (1) bekezdése pontosította a felszámolási eljárás elrendelésének azt az esetét, amikor a cégbíróság értesítése során kerül sor a felszámolási eljárás elrendelésére. Az új szövegezés alapján ehhez az szükséges, hogy a cégbíróság a céget megszűntnek nyilvánítsa, vagy a törlési eljárás során kezdeményezze a cég felszámolását. A cégben fennálló vagyoni hányadát rosszhiszeműen átruházó személy felelősségének megállapítása érdekében a cégnyilvántartásról, a cégnyilvánosságról és a bírósági cégeljárásról szóló 1997. évi CXLV. törvény, valamint a csődeljárásról, a felszámolási eljárásról és a végelszámolásról szóló 1991. évi XLIX. törvény módosításáról szóló 2005. évi LXIX. törvény 4. § (2) bekezdése a 2004. évi CXXVII. törvényben alkalmazott "hivatalbóli törlési eljárás" megjelölést "törlési eljárás" elnevezésre módosította.
A 2005. évi LXIX. törvény tette lehetővé azt, hogy a vagyoni hányadát rosszhiszeműen átruházó tag öt éven belüli mögöttes korlátlan polgári jogi felelőssége a cég tartozásaiért megállapítható legyen. Az ötéves határidőt a felszámolási eljárás kezdetétől visszafelé kell számítani. A törvény a cég elleni felszámolási eljárás vagy törlési eljárás elrendelésével vélelmezi az átruházó tag rosszhiszeműségét, azonban az átruházó tag két esetben mentesülhet a felelősség alól. Az egyik eset, ha bizonyítani tudja, hogy a vagyoni hányad átruházásának időponjában a cég fizetőképes volt és a vagyonvesztés csak ezt követően következett be, a másik lehetőség pedig annak bizonyítása, hogy az adós cég ugyan nem volt fizetőképes, de a tag, illetve részvényes az átruházás során jóhiszeműen járt el.
A 2004. évi CXXVII. törvény 29. § d) pontja vezette be a felszámolási eljárás elrendelésének kötelező esetét akkor, amikor a büntetőügyben eljáró bíróság értesítése alapján, ha a jogi személlyel szemben alkalmazott pénzbírság behajtása érdekében lefolytatott eljárás nem vezetett eredményre. Ilyen esetben egyéb formai kellékek vizsgálatára nincs szükség.
Amennyiben a céget a cégbíróság megszűntnek nyilvánítja, vagy ha a törlési eljárás során kezdeményezi felszámolási eljárását, továbbá ha a céggel szemben büntetőügyben kiszabott pénzbírság végrehajtása sikertelen volt, a felszámolási ügyben eljáró bíróság nem vizsgálja azt, hogy a cég ténylegesen fizetésképtelen-e, hanem a felszámolási eljárását köteles elrendelni. A törvényi szabályozás tehát ezekre az esetekre automatizmust rendel alkalmazni, szigorítva ezt azzal, hogy a felszámolást elrendelő végzés elleni fellebbezést sem teszi lehetővé.
A csődeljárások megindíthatóságának kérdésében az egyes országok jogalkotása eltérő felfogásból indult ki. Egyes törvények megengedték a csőd hivatalból való megindíthatóságát. Így pl. A Code de commerce 449. cikke szerint a csődnyitásnak helye lehet vagy az adós, vagy a hitelezők kérelmére vagy hivatalból, amennyiben a fizetési tehetetlenség notóriussá lett; az 1838-as francia csődtörvény 440. cikke a csődöt minden közelebbi meghatározás nélkül az adós, vagy a hitelezők kérelmére vagy hivatalból rendeli megnyittatni. Ezzel az intézkedéssel teljesen azonos az olasz kereskedelmi törvény 684. cikke. A holland kereskedelmi törvény 764. cikke az adós és a hitelezők kérelmén kívül a kereskedelmi miniszter indítványára is megnyithatja a csődöt. A magyar ideiglenes csődrendtartás 26. és 28. §-a szerint a csőd hivatalból nyitandó meg, ha a hagyatéki tárgyalások alkalmával kitűnik, hogy a vagyon a tartozások fedezésére nem elegendő, s a barátságos egyezségre kilátás nincsen; vagy ha az adós megszökött, vagy elrejtőzik anélkül, hogy ennek más oka, mint a fizetési tehetetlenség lehetne.
Ezzel szemben más országok törvényhozása csak és kizárólag az érdekeltek indítványára engedélyezte az eljárást, így pl. a régi magyar csődtörvény, az osztrák, amerikai stb. A német birodalmi csődtörvény 95. §-a szerint a csődnyitásnak mindig csak az érdekeltek kérelmére lehet helye és ezek, pedig az adós, a hitelezők és az örökösök voltak.

Cstv. 23. § (1) Ha a felszámolási eljárás lefolytatását az adós kéri, a kérelem benyújtására a 8. § (1)-(2) bekezdésében foglaltak az irányadók. Az adósnak a kérelemben be kell jelentenie a számláit vezető valamennyi pénzintézet nevét és az ott vezetett számlák számát, ideértve a kérelem benyújtását követően nyitott számlák számát is.
(2) Az adós a felszámolási eljárás lefolytatását akkor kérheti, ha a csődeljárás lehetőségével nem kíván élni.
(3)
(4)

Jegyzet: Az (1) bekezdés szövegét az 1997. évi XXVII. tv. állapította meg, a (2) bekezdés a Cstv. eredeti szövege, a (3) bekezdést hatályon kívül helyezte az 1993. évi LXXXI. tv., míg a (4) bekezdést az 1997. évi XXVII. tv. helyezte hatályon kívül.

1. A felszámolási eljárás adós általi megindítása
Gyakorlati oldalról nézve legelőször az adós vezetése tudja magáról, hogy a gazdasági ellehetetlenülése olyan mérvű, hogy abból ésszerű és reális kilábolási esély nincs. Tehát a lehetőségek köre ténylegesen beszűkül, és csak aközött lehet választani, hogy valamelyik hitelező adja-e be a kérelmet vagy pedig ezt maga az adós tegye meg. Az eddigi tapasztalatok fényében a vezetés általában az előbbi megoldást szokta választani, ami pszichológiailag érthető, hiszen emberi tulajdonság, hogy hajlamosak vagyunk várni bármilyen csodára, hátha az utolsó pillanatban valami még történik, és a cég mégis kap egy mentőövet. Hozzájárul ehhez az is, hogy a vezetés, ha önmaga kezdeményezi az eljárás megnyitását, akkor ezzel ő tett aktív lépést a cég megszüntetésére, míg ha megvárja a hitelezők hasonló lépését, akkor legalábbis látszólag "csupán" elszenvedője egy rendkívül kellemetlen folyamatnak. Ezt az adósi mentalitást befolyásolhatja a 2006. július 1-jén hatályba lépett 33/A. §, amely a cég vezető tisztségviselőinek a cég fizetésképtelenséggel fenyegető helyzetében történő fokozott felelősségét állapítja meg.
A vezető tisztségviselők felelősségét lényegében nem érinti ez a kérdés, hiszen a személyükre vonatkozó negatív következmények bekövetkezése szempontjából közömbös, hogy ki kezdeményezte a felszámolási eljárást. A korábbi, második Gt. (1997. évi CXLIV. tv.) 23. §-ának (3) bekezdése szerint a gazdasági társaság fizetésképtelenségének jogerős megállapítását (a felszámolás elrendelését) követő három évig nem lehetett más gazdasági társaság vezető tisztségviselője, aki a felszámolást elrendelő jogerős végzés meghozatalának napját megelőző két évben legalább egy évig a felszámolásra került társaságnál vezető tisztségviselő volt, kivéve, ha a vezető tisztségviselői megbízatására kifejezetten a felszámolás elkerülése érdekében került sor. Az új Gt. (2006. évi IV. tv.) ezt a szabályt már nem tartalmazza. Ennek jogpolitikai indoka az, hogy a korábbi szabályozás azáltal az objektív ténnyel összeférhetetlenséget teremtett, hogy valaki vezető tisztségviselője volt egy olyan gazdasági társaságnak, amely felszámolási eljárás alá került, szankcionálva ezáltal az olyan eseteket is, ahol az adott vezető tisztségviselőnek nem feltétlenül volt felróható a fizetésképtelenség bekövetkezése. Az új Gt. ezért korlátozza ennek az összeférhetetlenségi szabálynak az alkalmazását, és csak arra az esetre rendeli el, ha a gazdasági társaságot a cégbíróság törvényességi felügyeleti eljárásában alkalmazott megszüntetés miatt a cégjegyzékből törlik, és ilyen esetben a törlést követő két évig nem lehet más gazdasági társaság vezető tisztségviselője az a személy, aki a törlést megelőző naptári évben a gazdasági társaságnál vezető tisztségviselő volt. Ahhoz, hogy a cég ellen a cégbíróság törvényességi felügyeleti eljárást és megszüntetést kezdeményezzen, súlyos mulasztások, illetve szándékos jogellenes magatartás szükséges, így indokolt a jogalkotó szándéka, hogy csak ilyen esetben sújtsa összeférhetetlenségi körülménnyel a gazdasági társaság vezető tisztségviselőjét. Alapvetően összhangban áll ez azzal is, hogy a Btk. 1997. évi LXXIII. tv.-nyel történt módosítása eredményeként a Btk. 56. § (2) bekezdése alapján a foglalkozástól eltiltás mellékbüntetés alkalmazása kiterjed a gazdasági társaság vezető tisztségviselőire és felügyelő bizottsági tagjaira is.
A kialakult és egyértelmű bírói gyakorlat értelmében a felszámolás iránti kérelmet két példányban kell benyújtani a bírósághoz (azért "csak" kettőben, mert csak egy fél van) és ez természetesen vonatkozik a mellékletekre is. Ugyan a kérelemnek formanyomtatványa nem alakult ki a gyakorlatban, de abban egyértelműen szerepelnie kell, hogy az adós a felszámolás iránti eljárás megindítását kéri. A kérelemhez mellékletként csatolni kell a gazdálkodó szervezet létezését bizonyító okiratot, vagyis a cégkivonatot, a tulajdonosoknak kérelem benyújtásával való egyetértő határozatát, a kérelem benyújtójának képviseleti jogosultságát a közzétételi költségtérítés befizetését. Itt szeretnénk utalni arra, hogy a felszámolási eljárás megindításával kapcsolatos közzététel díját a hitelező előlegezi, azonban annak megfizetésére az adós köteles, azt a felszámolással kapcsolatos bírósági eljárás során felmerült, a gazdálkodó szervet terhelő költségek közé kell besorolni. E tekintetben a Cégközlönyben megjelenő közlemények közzétételéről és költségtérítéséről szóló 22/2006. (V. 18.) IM rendelet 6. §-a rendelkezik. Ennek összege jelenleg 25 000 Ft (lásd továbbá BH 2003/335., BH 2003/260.). A végelszámolás alatt álló adóst is terheli a közzétételi költségtérítés megfizetése, ez alól az sem jelent kimentést, ha a végelszámoló azt észleli, hogy a cégnek nincs vagyona, a költségtérítés meg nem fizetése a kérelem érdemi vizsgálat nélküli elutasítását vonja maga után (BH 2000/461.). Végül, de nem utolsósorban nyilatkozni kell arról, hogy miért tartja magát az adós fizetésképtelennek és ezt célszerű számokkal is alátámasztani. Nincs akadálya annak sem, hogy az erre vonatkozó legfőbb pénzügyi dokumentumok is benyújtásra kerüljenek.
A szakasz (2) bekezdésének lényegében semmifajta létjogosultsága nincsen. Azt, mint ismeretes a Cstv. 1991-ben állapította meg. Bár a szövegezésből úgy tűnhet, hogy a törvény még mindig elsőbbséget biztosít a csődeljárásnak a felszámolással szemben, azonban amint ezt a csődeljárásnál kifejtettük, a Cstvn. végképp megszüntette a szoros kapcsolatot a két eljárási forma között és a gyakorlatból is kitűnően, lényegében ellehetetlenítette a csődeljárást. Ennek következtében a norma e helyen való szerepeltetése mind elvi, mind gyakorlati szempontból mára már teljesen indokolatlanná vált.
A szakasz (3) bekezdését a Cstvn. helyezte hatályon kívül. Az eredeti szöveg szerint az adós felszámolási eljárást köteles kérni, ha a 9. § szerinti csődeljárásra azért nincs lehetőség, mert 3 éven belül csődeljárás már folyt ellene. A hatályon kívül helyezés a kötelező öncsőd intézményének megszüntetésével teljesen összhangban álló és abból következő lépés.
A (4) bekezdést az 1997. évi XXVII. törvény helyezte hatályon kívül. A Cstv. szerint ugyanis, az adós gazdálkodó szervezet vezetője a kérelem benyújtásáról, azzal egyidejűleg, a bankszámláit vezető valamennyi pénzintézetet köteles értesíteni. Tekintettel arra, hogy ez a norma tartalmilag felkerült az (1) bekezdésbe, ezért megismétlése feleslegessé vált.

Cstv. 24. § (1) Ha a felszámolási eljárás megindítását a hitelező kéri, a kérelemben meg kell nevezni az adós tartozásának jogcímét, a lejárat (esedékesség) időpontját és annak rövid ismertetését, hogy az adóst miért tartja fizetésképtelennek. A kérelemben foglaltak bizonyítására a szükséges iratokat - a 27. § (2) bekezdés a) pontja esetén az adós írásbeli felszólításának igazolását is - csatolni kell.
(2) Ha a felszámolási eljárás lefolytatását a hitelező kérte, és a bíróság a kérelmet érdemi vizsgálat nélkül nem utasította el, a bíróság a kérelem benyújtásáról - a kérelem egy példányának megküldésével - haladéktalanul értesíti az adóst.
(3) Az adós köteles az értesítés kézhezvételétől számított 8 napon belül a bíróságnak nyilatkozni arról, hogy a kérelemben foglaltakat elismeri-e. Ha az adós e határidőn belül a bíróságnak nem nyilatkozik, a fizetésképtelenség tényét vélelmezni kell. Ha az adós arra hivatkozik, hogy a hitelezői felszólításnak kézhezvételét követően a 27. § (2) bekezdés a) pontjában meghatározott határidőn belül és módon írásban vitatta a hitelező követelését, köteles az ezt igazoló iratokat nyilatkozatához csatolni. Ha az adós a kérelemben foglaltakat elismeri, egyidejűleg nyilatkoznia kell arról is, hogy kér-e tartozás kiegyenlítésére haladékot [26. § (3) bek.], illetve be kell jelentenie a számláit vezető valamennyi pénzintézet nevét és az ott vezetett számlák számát - ideértve a kérelem kézhezvételét követően nyitott számlák számát is -, továbbá koncesszió esetén tájékoztatnia kell a koncesszióba adót a felszámolási eljárás megindításáról. Ha az adós a fenti határidőn belül a bíróságnak nem nyilatkozik, a fizetésképtelenség tényét vélelmezni kell.

Jegyzet: A szakasz (1) bekezdést módosította a 2006. évi VI. tv., (2) bekezdése a Cstv. eredeti szövege, a (3) bekezdést megállapította az 1993. évi LXXXI. tv., második és harmadik mondatát beiktatta a 2006. évi VI. tv.

1. A felszámolási eljárás hitelező általi megindítása
Amint arra már utaltam, ez az eset a leggyakoribb az eljárások megindításában. A hitelező kérelme vonatkozásában ugyanúgy a Pp.-nek a beadványokra vonatkozó általános szabályai vonatkoznak, mint az adós általi eljárás megindításának. A beadványokat három példányban kell benyújtani és ugyanez vonatkozik a mellékletekre is.
A hitelezői kérelemben természetszerűleg meg kell jelölni az eljáró bíróságot, az adósnak azokat az adatait, amelyek alapvetően szükségesek a bíróság illetékességének megállapításához, valamint a hitelező nevét és címét, illetve a képviselőjének nevét és címét. A kérelem leglényegesebb tartalmi része, amely az adós fizetésképtelenségét bizonyítja, legalábbis a hitelező szerint. Ilyen lehet például a jogerőre emelkedett fizetési meghagyás. Gyakran előfordul, hogy a hitelező írásban emlékezteti az adóst a teljesítési határidő lejártára és póthatáridő kitűzésével felszólítja az adóst a teljesítésre. Bizonyíthatja, hogy a végrehajtási eljárás eredménytelen volt, vagy pedig a bírói gyakorlat azt is elfogadja, hogy ha a hitelező az adóssal szemben a számláját vezető pénzintézetnél határidős beszedési megbízást állíttat ki és ezt a megbízást a pénzintézet, például "fedezethiány miatt nem teljesíthető" jelzéssel küldi vissza. Adóellenőrzések során a negatív megállapításokat az adóhatóságok képviselői helyszíni jegyzőkönyvben rögzítik és azt az adósnak át kell vennie. Ha az adós az átvétel során nem tesz írásbeli észrevételt a jegyzőkönyv megállapításaira, ez azt jelenti, hogy azokat nem vitatja. Természetesen a felsoroltakon kívül a gyakorlatban számos olyan mód létezik, amely alkalmas az adós fizetésképtelenségének valószínűsítésére. Ezeknél az eseteknél azonban vigyázni kell arra, hogy a követelés jogosságát és annak összegszerűségét valóban olyan személy ismerje el, aki ténylegesen jogosult az adós nevében jognyilatkozatot tenni.
A Cstv.-nek a 2006. évi VI. tv.-vel történő módosítása előírja, hogy a hitelező köteles csatolni az adós írásbeli felszólításának igazolását. Ebben a körben két fontos kéréskört kell vizsgálni, egyrészt a felszólítás tartalmi, másrészt pedig formai elemeit.
A felszámolási eljárás iránti kérelem benyújtását megelőző fizetési felszólítás formai és tartalmi kellékeiről szóló 15/2006. (IV. 7.) IM rendelet előírja, hogy a felszólításnak az alábbiakat kell tartalmaznia:
- arra való felszólítást, hogy felszámolási eljárás kezdeményezhető az adós ellen, ha a fizetési felszólítás kézhezvételétől számított tizenöt napon belül nem vitatja indokolt írásbeli nyilatkozatban a fizetési felszólításban megjelölt követelést és azt nem is egyenlíti ki,
- az adós nevét és címét,
- a hitelező nevét és címét,
- a követelés összegét, mértékét és esedékességét, azon belül a főkövetelés és járulékai (tőkekövetelés és kamatok) részletezését,
- a tartozás jogcímét,
- engedményezés esetén az engedményező nevét, az engedményezés időpontját,
- ha a hitelező képviselő útján jár el, úgy a hitelező által meghatalmazott képviselő nevét és címét,
- a hitelező vagy meghatalmazott képviselőjének aláírását.
A 15/2006. (IV. 7.) számú IM rendelet a mellékletében szereplő szövegszerű formanyomtatvány alkalmazását is lehetővé teszi a felszólítás tartalmi elemeinek meghatározásához.
A fizetési felszólítás alakiságaival kapcsolatban az írásbeliséget írja elő a törvény. E tekintetben fontos az, hogy a hitelezőnek igazolnia kell a felszólítólevél adós általi átvételét. Erre alapvetően a postai úton történő, ajánlott tértivevényes küldemény a legmegfelelőbb. A személyes kézbesítés esetében felmerülhet annak a lehetősége, hogy az adós részéről olyan személy veszi át a küldeményt, aki arra nem jogosult, az adóssal jogviszonyban nem áll. Az elektronikus küldemények (e-mail) esetében a törvénymódosítás miniszteri indokolása rámutat arra, hogy a jelenlegi joggyakorlat csak a fokozott biztonságú vagy a minősített elektronikus aláírással rendelkező elektronikus okiratok fogadhatók el (lásd ehhez az elektronikus aláírásról szóló 2001. évi XXXV. tv. 4. §-át). Természetesen annak sincs akadálya, hogy a hitelező és az adós közös jegyzőkönyvet vegyen fel a tartozás fennállásáról, illetve akár annak adós általi nem vitatásáról.
Itt kívánjuk felhívni a figyelmet arra, hogy a kialakult bírósági gyakorlat alapján a felszámolási kérelem megváltoztatására csak az elsőfokú végzés meghozataláig van lehetőség (BH 2005/70.).
A (2) bekezdés szerint a bíróság a kérelem benyújtásáról haladéktalanul értesíti az adóst, méghozzá oly módon, hogy egyszerűen megküldi számára a kérelem egy példányát. Ezt abban az esetben teszi meg, ha a kérelmet érdemi vizsgálat nélkül nem utasította el, amelynek eseteivel a 25. § foglalkozik.
Amennyiben az adós értesül az ellene beadott felszámolási eljárás megindítását célzó kérelemről, annak kézhezvételétől számított 8 napon belül nyilatkoznia kell arról, hogy elismeri-e a kérelemben foglaltakat. Az elismerésével egyidejűleg nyilatkozhat arra, hogy kér-e a tartozás kiegyenlítésére haladékot. Amennyiben az adós nem nyilatkozik 8 napon belül, a bíróságnak a fizetésképtelenség tényét vélelmeznie kell. Ez utóbbi törvényi fordulat természetét tekintve az irodalomban az alábbi álláspont kristályosodott ki. "Általános nézet az, hogy a vélelem valójában nem is polgári jogi, hanem perjogi szabály, mégpedig törvényes bizonyítási szabály. Ez a nézet azért indokolt, mert vélelem esetében lényegében arról van szó, hogy nem szükséges egy valószínű tényállás valóságát bizonyítani.
Egy másik nézet szerint a vélelem polgári jogi szabály. Vélelem esetében rövidített kifejezésről van szó, melynek lényege az, hogy a jogalkotó nem tagolja a jogszabályt főszabályra és kivételre, hanem ezt a két szabályt egyesíti oly módon, hogy a kivétel ellenkezőjét vélelmezi.
Ez a hivatkozott Cstv. 24. § (3) bekezdésének utolsó fordulatát figyelembe véve azt jelenti, hogy a főszabály: ha a felszámolni kért gazdálkodó szervezet a bírósági értesítés kézhezvételétől számított 8 napon belül nem nyilatkozik, a bíróság alkalmazza a Cstv. 27. § (1) bekezdésében foglaltakat. Kivétel: nem kell a 27. § (1) bekezdésében foglaltakat alkalmazni, ha bizonyítást nyer, hogy a felszámolni kért gazdálkodó szervezet nem fizetésképtelen. Azaz, a törvény vélelmezi a hivatkozott feltételek fennállása esetén a fizetésképtelenség tényét, viszont bizonyítani lehet az ellenkezőjét.
Álláspontunk szerint mindkét elmélet lényege, hogy ha a vélelem megdönthető, a bizonyítási teher megfordul. Vélelem hiányában a hitelezőnek kell bizonyítani a fizetésképtelenség fennállását, és ha nem képes rá, kérelme megalapozatlan. Vélelem esetén a bizonyítási teher a felszámolni kért gazdálkodó szervezetre hárul és ha bizonyítani nem tud, a vélelem jogkövetkezményei érvényesülnek [Pp. 164. § (1) bek.].
Tiltó rendelkezés hiányában, és tekintettel a Cstv. 26. § (1) bekezdésében foglaltakra, a csődtörvény által alkalmazott vélelem megdönthető, így a felszámolni kért gazdálkodó szervezet ellenbizonyítása lehetséges". (Kommentár I. 149-150. oldal)
A Cstv. 24. § (3) bekezdésének a 2006. évi VI. tv.-vel történt módosítása a hitelezői felszólításban megjelölt, az adós általi vitatása tekintetében egyértelművé teszi, hogy az adósnak nem elegendő a bírósági végzés tekintetében a határidőben történt vitatásra hivatkoznia, hanem a hitelezői felszólítás alakiságainak megfelelő, határidőben a hitelező részére megküldött vitató okiratot is csatolnia kell azzal, hogy annak a hitelező részére történt eljuttatását is bizonyítani szükséges. Az új szabályozással a korábbi bírósági gyakorlat nyert megerősítést, miszerint nem a hitelezőt terheli annak bizonyítása, hogy az adós nem vitatta a hitelezői követelést, hanem az adós köteles bizonyítani a vitatás tényét (lásd ehhez BH 1997/46.).

Cstv. 24/A. § (1) A hitelező a felszámolási eljárás iránti kérelem benyújtásával egyidejűleg vagy azt követően a felszámolás kezdő időpontjáig kezdeményezheti, hogy a bíróság az adós gazdálkodásának felügyeletére a felszámolói névjegyzékből ideiglenes vagyonfelügyelőt rendeljen ki. A bíróság a kérelem elbírálása előtt az adóst meghallgathatja.
(2) A bíróság haladéktalanul kirendeli az ideiglenes vagyonfelügyelőt - és erről a feleket rövid úton értesíti -, feltéve, hogy a kérelmet előterjesztő hitelező
a) valószínűsíti, hogy követelésének későbbi kielégítése veszélyben van, és
b) a követelésének létrejöttét, nagyságát és lejártát közokirattal vagy teljes bizonyító erejű magánokirattal igazolja, továbbá
c) az ideiglenes vagyonfelügyelő díját - jogi személyiség nélküli adós esetén 150 ezer forintot, jogi személyiséggel rendelkező adós esetén 300 ezer forintot, amely díjak az általános forgalmi adó összegét is tartalmazzák - előlegezi és a kérelem benyújtásával egyidejűleg bírósági letétbe helyezi.
(3) Az ideiglenes vagyonfelügyelő a végzés kézhezvételét követő napon köteles bejelenteni, ha vele szemben a 27/A. §-ban foglalt kizárási ok áll fenn. Ennek hiányában a kézhezvételt követő napon az ideiglenes vagyonfelügyelő megkezdi tevékenységét, ennek keretében felveszi a kapcsolatot az adós vezetőivel, tájékozódik az adós vagyoni-pénzügyi helyzetéről. Az ideiglenes vagyonfelügyelőt kirendelő végzés fellebbezésre tekintet nélkül végrehajtható.
(4) Az adós gazdálkodó szervezet vezetője - az ideiglenes vagyonfelügyelő tevékenységének megkezdését követően - a gazdálkodó szervezet vagyonával kapcsolatban csak az ideiglenes vagyonfelügyelő hozzájárulásával köthet a rendes gazdálkodás körét meghaladó szerződést, tehet más jognyilatkozatot, ideértve a már létrejött szerződés alapján az adós részéről történő teljesítést is. A képviseleti jog korlátozása harmadik személyekkel szemben nem hatályos.
(5)
(6) Az ideiglenes vagyonfelügyelő jogszabálysértő intézkedése vagy mulasztása esetén az 51. § rendelkezéseit kell alkalmazni.
(7) Az ideiglenes vagyonfelügyelő a hitelezői érdekek szem előtt tartásával figyelemmel kíséri a gazdálkodó szervezet tevékenységét, áttekinti az adós vagyoni helyzetét. Ennek keretében betekinthet az adós könyveibe, pénztárát, értékpapír- és eszközállományát, iratait, valamint bankszámláit megvizsgálhatja, a gazdálkodó szervezet vezetőjétől felvilágosítást kérhet, illetve az adós helyiségeibe beléphet, bármely vagyontárgyát átvizsgálhatja. Az adós a lezárt helyiségét, vagyontárgyát (bútorát, egyéb ingóságát) az ideiglenes vagyonfelügyelő felhívására köteles haladéktalanul felnyitni. Az ideiglenes vagyonfelügyelő az ily módon tudomására jutott információkról csak a bíróságot tájékoztathatja. Haladéktalanul köteles tájékoztatni a bíróságot - a kirendelésének időtartama alatt létrejött - olyan adósi szerződésről vagy más jognyilatkozatról, amelynek tárgya a 40. § (1) bekezdésének a)-c) pontjaiba és (2) bekezdésébe tartozó jogügylet.
(8) Az adós cég vezetői kötelesek együttműködni az ideiglenes vagyonfelügyelővel, részére minden olyan segítséget megadni, amely feladatának elvégzéséhez szükséges. Ha az adós cég vezetői együttműködési kötelezettségüket súlyosan vagy ismétlődően megsértik - így különösen legalább két alkalommal a vagyonfelügyelő hozzájárulása nélkül kötnek szerződést vagy tesznek más jognyilatkozatot -, az ideiglenes vagyonfelügyelő kérelmére a bíróság - a fizetésképtelenségre tekintet nélkül - soron kívül dönt a felszámolás elrendeléséről. A bíróság felszámolást elrendelő végzése fellebbezésre tekintet nélkül végrehajtható.
(9) A bíróság - hivatalból vagy kérelemre - tájékoztatást kérhet az ideiglenes vagyonfelügyelőtől annak tevékenységéről, továbbá a gazdálkodó szerv vezetőjétől az adós helyzetéről, valamint egyes ügyleteiről, ideértve az ezzel kapcsolatos okiratoknak a bíróság rendelkezésére bocsátását is.
(10) Az ideiglenes vagyonfelügyelő megbízatása a felszámolás kezdő időpontjáig vagy a felszámolási eljárás megszüntetéséig tart. A bíróság azonban - a hitelező előzetes egyetértése mellett - az ideiglenes vagyonfelügyelő kirendelését végzéssel megszünteti, amennyiben az adós megfelelő biztosíték nyújtásával igazolja, hogy a hitelező követelésének kielégítése nincs veszélyben. Amennyiben a hitelező alapos indok nélkül tagadja meg hozzájárulását, a bíróság hitelezői egyetértés hiányában is jogosult a végzés meghozatalára. A végzés fellebbezésre tekintet nélkül végrehajtható.
(11) Az ideiglenes vagyonfelügyelő díját a felszámolás elrendelése esetén a felszámolást elrendelő végzésben a bíróság állapítja meg, amelyet az adós visel. A felszámolási eljárás megszüntetése esetén az ideiglenes vagyonfelügyelő díját, az ideiglenes vagyonfelügyelő eljárását kérő hitelező viseli. Ha a hitelező az ideiglenes vagyonfelügyelő kirendelését alaptalanul kérte, köteles a polgári jogi felelősség általános szabályai szerint megtéríteni azt a kárt is, amely az adóst az ideiglenes vagyonfelügyelő kirendelése következtében érte.
(12) Az ideiglenes vagyonfelügyelő eljárására megfelelően alkalmazni kell a 27/A. § (7) bekezdését, valamint az 54. § első és második mondatát is.

Jegyzet: A Cstv. 24/A. §-ának szövegét megállapította a 2004. évi XXVII. tv. A (4), (7) és (10) bekezdését módosította, illetve az (5) bekezdését hatályon kívül helyezte a 2006. évi VI. tv.

Az egyes pénzügyi tárgyú törvények jogharmonizációs célú módosításáról szóló 2004. évi XXVII. tv. vezette be az ideiglenes vagyonfelügyelő intézményét a magyar csődjogba. A szabályozást a 2006. évi VI. törvény a kialakulóban lévő joggyakorlat alapján részben módosította.
Az ideiglenes vagyonfelügyelő kirendelésének és eljárásnak indoka, hogy abban a köztes időszakban, amikor a hitelező a felszámolási kérelmét a bíróság részére már benyújtotta és a bíróság a felszámolást jogerősen még nem rendelte el, az adós cég a rendes gazdálkodás körén kívül eső ügyleteket ne köthessen, ilyen tárgyú jognyilatkozatokat ne tehessen. Az ideiglenes vagyonfelügyelő eljárása folytán az adós cég csak korlátozottan jogosult a jogait gyakorolni, annak érdekében, hogy az esetleges vagyonkimentésre ne kerülhessen sor.
Az ideiglenes vagyonfelügyelő kirendelésére csak kérelemre kerülhet sor, amely kérelem akár a felszámolási eljárás elrendelésére irányuló kérelemmel egyidejűleg, akár azt követően benyújtható, egészen a felszámolás kezdő időpontjáig. A hitelező sok esetben csak akkor tapasztalhat vagyonkimentésre utaló jegyeket, amikor az adós cég értesült a felszámolási eljárási kérelem benyújtásáról, és észleli annak a reális veszélyét, hogy a céggel szemben a felszámolási eljárást elrendelhetik. Ez történhet akár a felszámolási eljárást elrendelő I. fokú végzés meghozatalát követően a végzés ellen benyújtott adósi fellebbezés alapján induló II. fokú eljárásban. Ez lehet a legkritikusabb időszak, amikor az adós cég vezetése szembesül a felszámolási eljárás megindulásának konkrét veszélyével.
Az ideiglenes vagyonfelügyelő kirendelése tekintetében a bíróságnak mérlegelési jogköre van, itt valóságos döntési helyzetbe kerül. A hitelezőnek három feltételt kell teljesítenie annak érdekében, hogy a bíróság kirendelje az ideiglenes vagyonfelügyelőt, így a követelésének nagyságát és lejártát közokirattal vagy teljes bizonyító erejű magánokirattal kell igazolnia - amely alakiság túlmutat a felszámolási eljárás kezdeményezéséhez szükséges írásbeliségen -, továbbá előlegeznie kell az ideiglenes vagyonfelügyelő díját, és végül valószínűsítenie kell, hogy követelésének későbbi kielégítése veszélyben van. Az okiratiság és a díj előlegezése objektív feltételek, ugyanakkor viszont annak valószínűsítése, hogy a hitelező követelésének későbbi kielégítése veszélyben van, álláspontom szerint alapvetően szubjektív kategória. A bíróságnak ebben a körben történő mérlegelését elősegítheti az, hogy a kérelem elbírálása előtt az adóst meghallgathatja. A törvény itt nem írja elő expressis verbis, hogy az adós meghallgatásán túlmenően az adóstól okiratok bemutatását is kérheti, ami alapvetően azzal áll összhangban, hogy a törvény ugyan a hitelező számára ír elő bizonyítási kötelezettséget a követelése későbbi kielégítésének veszélyben létéről, azonban ténylegesen ettől kezdve az adós kerül olyan helyzetbe, hogy kénytelen bizonyítékokat felmutatni arra vonatkozóan, hogy a hitelező követelésének későbbi kielégítése nem jelent nagyobb kockázatot, mint a cég aktuális helyzetében. A jogalkotó ezzel a szabállyal valójában megfordítja a bizonyítási terhet, amit kritikával is lehet illetni, hiszen olyan céget hozhat bizonyítási kényszerbe, amely egyébként szolvensnek minősíthető. Másrészről viszont nem várható el a hitelezőtől az, hogy bizonyítani tudja az adós fizetésképtelenségét vagy a jövőbeni lehetséges csalárd magatartását, hiszen ehhez olyan belső információkra lenne szüksége, amelyekhez - különös tekintettel az üzleti titok polgári- és büntetőjogi védettségére - nem férhet hozzá.
Az ideiglenes vagyonfelügyelővel szemben támasztott feltételek megegyeznek a felszámolókra vonatkozó előírásokkal (ezt a kérdéskört a 27/A. §-nál tárgyaljuk).
Az eredeti szövegezés szerint az ideiglenes vagyonfelügyelő volt jogosult meghatározni azoknak az ügyleteknek a csoportját, amelyek a rendes gazdálkodás körébe tartoznak. A 2006. július 1-jétől hatályos szabályozás már mellőzi ezt a lehetőséget az ideiglenes vagyonkezelő tekintetében, a módosítás miniszteri indokolása alapján azért, mert a rendes gazdálkodás fogalma a Ptk. és az ahhoz kapcsolódó joggyakorlatban kellőképpen kimunkálásra került.
Az adós cég vezetője attól kezdődően, hogy az ideiglenes vagyonfelügyelő megkezdte tevékenységét, csak az ő hozzájárulásával köthet a rendes gazdálkodás körét meghaladó szerződést, illetve tehet ilyen jognyilatkozatot, beleértve a már megkötött szerződés adós általi teljesítését is. A szabályozás egyértelműen azt kívánja biztosítani, hogy az ideiglenes vagyonfelügyelő nem válik jogosulttá az adós cég képviseletére, illetve ügyvezetésére, ugyanakkor viszont a rendes gazdálkodás körét meghaladó ügyletek tekintetében vétójoggal rendelkezik. Másrészről viszont az ideiglenes vagyonfelügyelő nem utasíthatja az adós cég vezetőjét sem az ügyvezetés körében, sem a képviselet körében.
Az ideiglenes vagyonfelügyelő jogköre alapvetően arra irányul, hogy minden információt megszerezhessen az adós vagyoni helyzetéről és az esetlegesen a vagyonkimentésre irányuló lépéseiről. Ehhez kapcsolódóan rendkívül széles jogkört kapott az ideiglenes vagyonfelügyelő, amit az adós cég vezetőinek együttműködési kötelezettségével köt össze a törvény, és e kötelezettség megszegéséhez - akár súlyos, akár ismétlődő - megfelelő szankciót is biztosít, az adós cég elleni felszámolás soron kívüli elrendelését. Az ideiglenes vagyonfelügyelő ugyanakkor a megszerzett információkat csak a bíróság részére továbbíthatja, az adós cég üzleti titkainak védelme érdekében. A bíróság tájékoztatást kérni bármikor jogosult az ideiglenes vagyonfelügyelőtől.
Az ideiglenes vagyonfelügyelő díját a hitelező köteles előlegezni, és a felszámolás elrendelése iránti eljárás eredményétől függően rendelkezik a bíróság annak viseléséről. A díjazáson túlmenően a hitelező teljes polgári jogi felelősséggel tartozik az adós cég irányában azért a kárért, ami az ideiglenes vagyonfelügyelő kirendelése folytán az adós céget éri, ha alaptalanul kérte annak kirendelését a hitelező.

Cstv. 25. § (1) A bíróság a kérelmet érdemi vizsgálat nélkül elutasítja, ha
a) azt nem az arra jogosult terjesztette elő;
b) azt a moratórium időszakában terjesztették elő;
c) a hiánypótlásra visszaadott kérelmet a kérelmező 8 napon belül nem, vagy ismét olyan hiányosan adta be, hogy amiatt az nem bírálható el;
d) az adós a kérelmező és a 8. § (1) bekezdésében megjelölt szervek egyetértése hiányzik;
e) az adós ellen az Európai Unió más tagállamában a Tanács fizetésképtelenségi eljárásokról szóló 1346/2000/EK rendelete alapján fizetésképtelenségi főeljárás indult és a kérelem szintén a főeljárás megindítására irányul;
f) a 27. § (2) bekezdés a) pontjában meghatározott esetben a kérelem bírósághoz érkezésének időpontjáig az adós írásbeli felszólítása nem történt meg, vagy a fizetési felszólítás kézhezvételétől számítva még nem telt el 15 nap;
g) a jogerős bírósági határozatban megállapított teljesítési határidő a kérelem bírósághoz érkezésének időpontjáig még nem telt el.
(2) Ha az Európai Unió más tagállamában a bíróság határozatának meghozatalát megelőzően a Tanács fizetésképtelenségi eljárásokról szóló 1346/2000/EK rendelete alapján főeljárást indítottak, a bíróság az ugyanazon adós ellen Magyarországon megindított főeljárást területi eljárássá alakítja át, feltéve, hogy az adós Magyarországon telephellyel rendelkezik. A bíróság erről a főeljárást megindító bíróságot tájékoztatja.
(3) Ha az Európai Unió más tagállamában a bíróság határozatának meghozatalát megelőzően a Tanács fizetésképtelenségi eljárásokról szóló 1346/2000/EK rendelete alapján főeljárást indítottak és az adós nem rendelkezik Magyarországon telephellyel, a bíróság az eljárást megszünteti. A bíróság erről a főeljárást megindító bíróságot tájékoztatja. A megszüntetést megelőzően beállt joghatások, így különösen a felszámoló által kötött jogügyletek alapján fennálló jogok és kötelezettségek azonban fennmaradnak abban az esetben is, ha azok az Európai Unió más tagállamában folyamatban lévő eljárás joghatásaival ellentétesek.

Jegyzet: A Cstv. által megállapított eredeti szöveg az (1) bek. b) és d) pontját az 1993. évi LXXXI. tv. módosította, az e) pontot a 2004. évi XXVII. tv. iktatta be, az f) pontot a 2006. évi VI. tv. állapította meg. A (2) bekezdés eredeti szövegét az 1993. évi LXXXI. tv. helyezte hatályon kívül, majd az új (2) bekezdés szövegét a 2006. évi VI. tv. állapította meg.

A norma szövegében az érdemi vizsgálat arra utal, hogy a bíróság nem vizsgálja az adós fizetésképtelenségének fennállását, illetve pozitív oldalról megközelítve tényleges fizetőképességét. Lényegében itt arról van szó, hogy a bíróságnak azt kell megállapítani, hogy a törvény formai előírásait betartották-e. Amennyiben akár az adós, akár a hitelező képviselője álképviselő, vagyis ténylegesen nem igazolja azt, hogy jogosult jognyilatkozatok tételére, avagy ha valamelyik hitelező a csődeljárás moratóriumi időszaka alatt terjeszti elő kérelmét, akkor a kérelem elutasításának van helye. A jogalkotói álláspont mindkét esetben világos és egyértelmű, hiszen aki nem jogosult jognyilatkozat tételére az nem is tehet érvényes jognyilatkozatot, ha pedig a moratórium időszakában megengedésre kerülne a felszámolási eljárás megindítása, akkor ezzel a csődeljárás alapvető célját tenné semmissé a jogalkotó.
Természetesen számos esetben előfordul, hogy a kérelmező hiányosan adja be a kérelmét. Ilyenkor a bíróság lényegében érdemi vizsgálatot végez, hiszen azt kell egzakt módon megállapítania, hogy mi hiányzik és az, ami hiányzik pótolható-e, vagyis hogy orvosolható hiányosságról van-e szó. Ha a hiányt orvosolhatónak látja, felhívja hiánypótlásra a kérelmezőt, ha azonban egyrészt a kérelmező elmulasztja a 8 napos határidőt, vagy újra hiányosan adja be a kérelmet, aminek eredményeképpen érdemben nem bírálható el az ügy akkor az (1) bekezdés c) pontja alapján a bíróság a kérelmet el fogja utasítani.
A d) pont alatt szereplő elutasítási ok objektív. Ez esetben nincs a bíróságnak mérlegelési lehetősége, hiszen itt a tulajdonosok illetve a tulajdonosi jogokat gyakorló szervezet egyetértése hiányzik, vagyis az sem dönthető el, hogy egyáltalán a tulajdonosok tudnak-e a kérelem beadásáról. Természetszerűleg ez csak és kizárólag arra az esetre vonatkozik, ha az adós kéri önmaga ellen az eljárás megindítását, hiszen ahhoz, hogy a hitelező követelését érvényesítse nem szükséges saját tulajdonosainak előzetes hozzájárulása. A Legfelsőbb Bíróság az egyetértési jog kérdésében rámutatott arra, hogy amennyiben a felszámolási eljárás megindítását maga az adós cég (a konkrét esetben betéti társaság) kéri, úgy a bíróság hiánypótlás nélkül csak akkor utasíthatja el a felszámolási eljárás megindítására irányuló kérelmet, ha a kérelem benyújtásakor hiányzik a taggyűlés előzetes egyetértése, míg egyéb hiányosságok csak a hiánypótlásra felhívás és a jogkövetkezményekre történt figyelmeztetés után vezethetnek a kérelem érdemi vizsgálat nélküli elutasításához (BH 2001/82.).
Az (1) bekezdés e) pontjának korábbi rendelkezése a kötelező öncsőd intézmények megszüntetése miatt került hatályon kívül helyezésre. Ugyancsak a Cstvn. helyezte hatályon kívül a szakasz (2) bekezdésének korábbi szövegét, amely szerint a bíróság elutasító végzése ellen a közléstől számított 8 napon belül fellebbezésnek van helye. Ezzel kapcsolatban az irodalom elvi éllel az alábbiakra mutatott rá: "Az anyagi jogerő ítélt dolgot (res iudicata) eredményez. Ennek következtében a keresettel érvényesített jog tárgyában hozott jogerős ítélet kizárja, hogy ugyanabból a tényállásból származó ugyanazon jog iránt ugyanazok a felek és jogutódaik egymás ellen új keresetet indíthassanak, vagy az ítéletben már elbírált jogot egymással szemben egyébként vitássá tehessék. Az ítélet anyagi jellege kiterjed - a beszámítás erejéig - az ítéletben beszámított ellenkövetelésre is [Pp. 229. § (1) és (3) bek.].
Az (1) bekezdés f) pontját a 2006. évi VI. törvény iktatta be. A szabály alkalmazása alapvetően a 27. § (2) bekezdés a) pontjában szereplő előírás be nem tartásához fűzi a kérelem érdemi vizsgálat nélküli elutasításának jogkövetkezményét. Ennek feltételeiről a 27. §-hoz írtaknál értekezünk részletesen.
Az (1) bekezdés g) pontját szintén a 2006. évi VI. törvény iktatta be. A szabály célja alapvetően az, hogy amennyiben az adós fizetésképtelenségének megállapítását a hitelező olyan követelés tekintetében kívánja a bíróság által elfogadni, amely követelés jogerős bírósági határozaton alapul, úgy a hitelező kérelme mindaddig idő előttinek számít, míg a bírósági határozat szerinti fizetési határidő nem telt le.
A felszámolási eljárás nemperes eljárás, az eljárásban a bíróság ítéletet nem hoz. Mindezekkel szemben anyagi jogerőről itt is beszélhetünk, de anyagi jogerő csak a jogerős záró végzéshez kapcsolódik [Cstv. 6. § (3) bek.]. Ha tehát a bíróság a kérelmet érdemi vizsgálat nélkül elutasítja, vagy az eljárást megszünteti, illetve a felszámolási eljárás szüneteléssel vagy egyezséggel ér véget, ez nem zárja el a hitelezőt vagy az adóst, hogy ha a fizetésképtelenség feltételeit a későbbiek során igazolni tudja, vagy a korábban hiányzó feltételek már beálltak, ugyanazon adós gazdálkodó szervezet ellen akár azonos hitelező is felszámolás iránti kérelmet terjesszen elő.
Az 1991. évi IL. törvény általános elvként határozza meg az eljárás gyorsítását, ezért konkrétan rendelkezik arról, mely döntések ellen van fellebbezésnek helye. A fellebbezési határidő pedig, ellentétben a Polgári perrendtartással, 8 nap volt. A módosítás ezt az ellentétet küszöbölte ki. A módosított törvényben az általános szabály, hogy a bírói döntések ellen 15 napon belül fellebbezésnek van helye, kivéve, ha azt a törvény kifejezetten kizárja, vagy segítségül kell hívni az eljárásban a Polgári perrendtartást is - és a jogorvoslati kérelmet a Pp. zárja ki.
Mindezek figyelembevételével a 25. § (2) bekezdése feleslegessé vált, ezért hatályon kívül helyezésre került. (Kommentár I. 155. oldal)
A Legfelsőbb Bíróság a kezdetektől fogva igyekezett ebben a kérdésben is iránymutatást adni, illetve a normából adódó félreértéseket kiküszöbölni. Ennek kapcsán megállapította például, hogy törvénysértően járt el az elsőfokú bíróság abban az ügyben, amikor azért utasította el érdemi vizsgálat nélkül a hitelező kérelmét, mert a hitelező csupán azt igazolta, hogy az adóst a teljesítésre felszólította, nem csatolt viszont olyan adósi nyilatkozatot, amelyből megállapítható lett volna, hogy az adós a követelést nem vitatja. A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint ilyen esetben a kérelmet nem lehet érdemi vizsgálat nélkül elutasítani, hanem le kell folytatni a bizonyítási eljárást, és utána érdemben kell a bíróságnak dönteni. (BH 1997/46.) Szintén a bírósági gyakorlat alakította ki azt a jogértelmezést, hogy a végelszámolás alatt álló adós felszámolását már nem csak a végelszámoló, de - a jogszabályban előírt feltételek fennállása esetén - bármelyik hitelező is kezdeményezheti (EBH 2000/337., BH 2000/561.)
Egy másik ügyben megállapította a Legfelsőbb Bíróság, hogy ha a hitelező a felszámolási eljárást elrendelő végzés Cégközlönyben való közzétételének költségtérítését a bíróság hiánypótlásra való felhívása ellenére nem fizeti meg, helye van a kérelem érdemi vizsgálat nélküli elutasításának. Ebben az ügyben szögezte le a legfőbb bírói fórum, hogy a költségtérítést személyes illetékmentessége ellenére a társadalombiztosítási szervnek is meg kell fizetnie. (BH 1995/666.)
Ugyanennél a témánál maradva, korábban már leszögezte a Legfelsőbb Bíróság, hogy a hitelezőnek igazolnia kell a közzététel költségtérítésének befizetését. Ellenkező esetben ugyanis, ha ezt - bírói felhívás ellenére - sem teljesíti, akkor a bíróság kérelmét érdemi vizsgálat nélkül fogja elutasítani. (BH 1994/441.)
Az (1) bekezdés e) pontját, továbbá a (2) és (3) bekezdést a 2004. évi XXVII. törvény iktatta be a Cstv.-be. A szabályozás célja, hogy Magyarországnak az Európai Unióhoz történő csatlakozását követően a magyar jogban is érvényesüljön a Tanács 1346/2000/EK rendelete (2000. május 29), amely a fizetésképtelenségi eljárást szabályozza az Európai Unióban. A Tanács Rendelete alapvetően azt a célt szolgálja, hogy az Európai Unión belül működő, több tagállamban is tevékenységet kifejtő vállalkozások fizetésképtelensége esetén az adós vagyonával kapcsolatos intézkedéseket összehangolja. Az Európai Unióban érvényesülő szabadságjogok alapján lehetőség nyílna arra, hogy kedvezőbb jogi helyzet érdekében a vállalkozások vagyonukat olyan tagállamban helyezzék el, ahol számukra kedvezőbb lenne nem fizetés esetén a velük szemben alkalmazható eljárásokkal szembeni védekezés (forum shopping), azonban a Rendelettel ezt kívánják elkerülni, és egységes feltételeket teremteni valamennyi tagállamban.
A Rendelet alapvetően - az arányosság elvének megfelelően - a fizetésképtelenségi eljárás megindítása tekintetében a joghatósági kérdéseket rendezi, valamint a fizetésképtelenségi eljárások során hozott határozatok elismerésére korlátozódik. A Rendeletet valamennyi fizetésképtelenségi eljárásra alkalmazni kell, így a felszámolási eljárás esetében is irányadó. Az Európai Unió jogforrási rendjében a Rendelet közvetlenül hatályosul a tagállamok tekintetében, így azt a magyar törvényalkotónak külön törvényhozási aktussal elfogadnia nem kell, azonban értelemszerűen az adott tárgykörrel - jelen esetben a felszámolási eljárással - kapcsolatos belső jogszabályi környezetbe be kell illesztenie. Ezt célozza a Cstv. Módosítása a jelen esetben.
A fizetésképtelenségi eljárások tekintetében sem valósítható meg egységes és egyetemes hatályú szabályozás az Európai Unió valamennyi tagállama számára, ezért a nemzeti szabályozásokat joghatóság tekintetében kívánják összehangolni.
A Rendelet megkülönbözteti a fizetésképtelenségi főeljárást és az azzal párhuzamos másodlagos eljárás megindítását. A két eljárás közti különbség abban rejlik, hogy fizetésképtelenségi eljárás (főeljárás) megindítására azon tagállam bírósági rendelkeznek joghatósággal, amelynek területén az adós fő érdekeltségei találhatók, társaság vagy jogi személy esetén az ellenkező bizonyításig a létesítő okirat szerinti székhelyet kell a fő érdekeltség központjának tekinteni. Amennyiben az adós fő érdekeltségeinek központja egy tagállam területén helyezkedik el, egy másik tagállam bírósága csak akkor rendelkezik joghatósággal az adós elleni fizetésképtelenségi eljárás (másodlagos eljárás) megindítására, ha az adós telephellyel rendelkezik a másik tagállam területén belül is (ilyen esetben az eljárás hatásai az adós utóbbi tagállam területén található vagyontárgyaira korlátozódik). Amennyiben az adós ellen fizetésképtelenségi főeljárás indult, úgy az adóssal szemben más tagállam területén már csak másodlagos fizetésképtelenségi eljárás indítható, és e későbbi eljárás már csak felszámolási eljárás lehet. Az előbb ismertetett szabályozás alól csak szűk kivétel esetén van lehetőség arra, hogy fizetésképtelenségi főeljárás megállapítása előtt területi fizetésképtelenségi eljárást kezdeményezzenek, így abban az esetben,
- ha az adós fő érdekeltségeinek központja szerinti tagállam joga olyan feltételeket állapít meg, amelyek miatt nem lehet megindítani a fizetésképtelenségi főeljárást, vagy
- ha a területi fizetésképtelenségi eljárás megindítását olyan hitelező kéri, akinek a lakóhelye, szokásos tartózkodási helye vagy székhelye abban a tagállamban van, amelynek területén az érintett telephely található, vagy akinek a követelése a telephely működéséből fakad.
A Rendelet előírásainak ismeretében indokolt a Cstv. 25. § (1) bekezdés e), valamint (2) és (3) bekezdéseiben rögzített szabályozása, amelynek értelmében, ha más tagállamban már fizetésképtelenségi főeljárást indítottak az adóssal szemben, úgy az adóssal szemben Magyarországon kezdeményezett felszámolási eljárás mint fizetésképtelenségi főeljárás iránti kérelmet a magyar bíróságok kötelesek érdemi vizsgálat nélkül elutasítani, kivéve, ha az adós Magyarországon telephellyel rendelkezik, amely esetben a főeljárást másodlagos fizetésképtelenségi eljárássá alakítja át a magyar bíróság.
Amennyiben más tagállamban tehát az adóssal szemben már fizetésképtelenségi főeljárást indítottak, úgy a hitelezőnek két választási lehetősége van, így az adóssal szemben indított főeljárásban bejelentheti hitelezői igényét (amelynek elbírálására a lex fori concursus elve alapján annak a tagállamnak a jogát kell alkalmazni, amelynek joghatósága alatt a fizetésképtelenségi főeljárás indult), illetve ha az adósnak Magyarországon telephelye van, úgy fizetésképtelenségi másodlagos eljárást kezdeményezhet (ezt a felszámolási eljárás iránti kérelmében értelemszerűen jeleznie kell). Itt kívánjuk megjegyezni, hogy speciális elbírálás alá esnek a dologi jogi követelések, amelyek tekintetében a Rendelet 7. és 8. cikke - a tulajdonjog fenntartással kötött ügyletek és ingatlanokra vonatkozó idegen dologbeli jogok esetén - a lex situs szabálya alapján lehetővé teszi a dolog elhelyezkedése szerinti tagállamban történő eljárás megindítását akkor is, ha az adóssal szemben már fizetésképtelenségi főeljárás indult más tagállamban.
A hitelezőnek természetesen joga van arra, hogy az adóssal szemben kezdeményezett fizetésképtelenségi főeljárásban és másodlagos eljárásban is bejelentse követelését. Ugyanakkor a fizetésképtelenségi főeljárásban és másodlagos eljárás(ok)ban kijelölt felszámolók kötelesek együttműködni, és tájékoztatni egymást intézkedéseikről. Így meg van a lehetősége annak, hogy valamely hitelező két eljárásból is részleges kielégítést kapjon. Ilyen esetben, ha az a hitelező, aki az egyik fizetésképtelenségi eljárásban megkapta követelése arányos kielégítését, csak akkor részesedik a más eljárásokban keletkezett felosztásból, ha azonos besorolású vagy kategóriájú hitelezők ezekben az egyéb eljárásokban egyenértékű vagyonrészt kaptak.

Cstv. 26. § (1) A bíróság megvizsgálja az adós fizetésképtelenségét.
(2)
(3) A bíróság az adós kérelmére a tartozás kiegyenlítésére legfeljebb 30 napos határidőt engedélyezhet. A tartozás kiegyenlítése nem minősül tartozáselismerésnek, az a teljesítés polgári peres eljárásban történő visszakövetelését nem zárja ki.
(4) Szünetelésnek kizárólag az adós és a felszámolási eljárás lefolytatását kérő hitelezők együttes kérelmére, a felszámolás elrendeléséről szóló végzés meghozataláig van helye.

Jegyzet: A szakasz (1) bekezdése a Cstv. eredeti szövege, a (2) bekezdést az 1993. évi LXXXI. tv. helyezte hatályon kívül, a (3) bekezdés második mondatát a 2006. évi VI. tv. iktatta be, a (4) bekezdést pedig az 1997. évi XXVII. tv. módosította.

1. A fizetésképtelenség vizsgálata
Ha az (1) bekezdés szövegét nyelvtanilag értelmezzük, akkor arra a megállapításra kellene jutni, hogy a bíróság számos, egyelőre előttünk ismeretlen szempont alapján megvizsgálja, hogy az adós tényleg a fizetésképtelenség állapotában van-e. Ezt erősíti a Cstv. eredeti miniszteri indokolása, amely leszögezi, hogy "bíróság, a gazdálkodó szervezet fizetésképtelenségét a felszámolási eljárás hivatalból vagy kérelemre történő megindítása esetén egyaránt vizsgálja".
A következő, 27. szakaszból azonban ki fog derülni, hogy erről szó sincs a bíróság lényegében néhány feltétel fennállása esetén köteles megállapítani az adós fizetésképtelenségét, következésképpen nincs mozgástere. Az ezzel kapcsolatos álláspontunkat a 27. szakasznál fogjuk kifejteni.
A második bekezdést a Cstvn. helyezte hatályon kívül a kötelező öncsőd megszűnése illetve a csődeljárás és a felszámolási eljárás közötti kapcsolat megszakadása miatt.
A harmadik bekezdés alapján az adós kérelmére a bíróság engedélyezheti a 30 napos fizetési haladékot. Azokban az esetekben, ahol erre sor kerül, a bíróság általában az ilyen irányú adósi kérelmeknek eleget is tett. A bíróság számára nincs mérlegelési jogkör biztosítva arra vonatkozóan, hogy a Cstv. által biztosított 30 napnál hosszabb fizetési haladékot biztosítson az adós részére (lásd ehhez BH 2002/324.). Érdekes kérdést vet fel az, hogy milyen bírósági döntés születik akkor, ha az adós a bíróság felhívására olyan tartalmú iratot nyújt be, amelyben elsődlegesen vitatja a hitelezői követelést, másodlagosan pedig arra a nem várt esetre, ha a bíróság mégsem fogadná el a vitatást 30 napos fizetési haladékot kér. Ilyen esetben álláspontunk szerint a bíróság először köteles vizsgálni a felszámolási eljárás iránti kérelem megalapozottságát és annak formai hiánytalanságát és csak azt követően dönthetne a 30 napos haladék megadása tárgyában.
A 2006. évi VI. törvény iktatta be azt a rendelkezést, amely alapján, ha az adós a felszámolási eljárás iránti kérelem bíróságtól való kézhezvételét követően kiegyenlíti a hitelezői követelést, ez nem jelenti a hitelezői követelés jogosságának elismerését. A gyakorlatban előfordulnak olyan esetek, amikor az adós pusztán adminisztratív vagy egyéb okokból nem, vagy nem határidőben vitatja írásban a hitelezői felszólítás szerinti követelést. Az ilyen mulasztás esetére a Cstv. szabályai azt a szankciót adják, hogy a felszámolási eljárás elkerülése érdekében a követelést köteles az adós kiegyenlíteni, azonban a későbbiekben már rá hárul a jogérvényesítési teher annak érdekében, hogy a vitatásának érvényt szerezzen.

2. Szünetelés
A szünetelés lehetőségét a Cstvn. iktatta be. Az eredeti szöveg szerint, szünetelésnek kizárólag az adós és a 9. § (4) bekezdésében meghatározott arányú hitelezők együttes kérelmére, a felszámolás elrendeléséről szóló végzés meghozataláig van helye.
Elvileg az eljárás szünetelése, amennyiben a törvényben megállapított feltételek fennállnak, az eljárás menetének megakadását jelenti. Ez alapvetően mindig átmeneti jellegűnek indul, hiszen a szünetelés alatt bármelyik fél kérheti az eljárás folytatását, de véglegessé is válhat, hiszen kérelem hiányában, 6 hónap szünetelés után az eljárás megszűnik.
A felszámolási eljárásban a Cstvn. által megállapított szünetelés kivételes jellegű volt, mivel csak akkor következhetett be, ha az adós valamennyi hitelezője belépett az eljárásba (vagyis kezdeményezte a felszámolási eljárást), mert a bíróság csak így tudta a törvényben előírt arányokat kiszámolni. Ugyanakkor a szabályozás ezen módja, a szünetelésnek egy egészen speciális esetét állapította meg. Ha ugyanis a felszámolási eljárás kezdő időpontjában lejárt hitelezői követelések jogosultjainak több mint a fele és a le nem járt hitelezői követelések jogosultjainak több mint egynegyede kéri ezt, és követelésük eléri az összes hitelezői követelés kétharmadát, akkor az eljárás szünetel akkor is, ha a többi hitelező ezt nem kéri. Azaz kényszerszünetelés következik be. Ugyanakkor a 9. § (4) bekezdésére való hivatkozással a számítási módba elméletileg bevonja azokat az ún. hitelezőket is, akik az eljárásba be sem léptek, felszámolás iránti kérelmet a bíróság felé nem is terjesztettek elő.
Az 1997-es módosítás alakította ki a hatályos normaszöveget és sokkal teljesíthetőbbé tette a feltételeket, mivel csupán a felszámolási eljárás lefolytatását kérő hitelezők részvételét írta elő az eljárásban. Jellemző, hogy az irodalom, bár általában egyetért a módosítással, magával a szünetelés lehetőségének megteremtésével már sokkal kevésbé. "A törvény legújabb módosítása legalizálta a "törvényrontó" bíró alkotta jogot, amely - dacolva az 1993. szeptember 2-án hatályba lépett módosítással - felülemelkedett a szüneteléssel kapcsolatos kötelező, ám értelmetlen és teljesíthetetlen feltételeken és már eddig is megengedte a szünetelést (törvénysértő módon, de mindenki megelégedésére), ha azt az eljárásban részt vevő felek közösen kérték. A szünetelésnek ez a rossz emlékű szabályozása olyan bonyolult feltételrendszert állított a felek elé, hogy azt csak teljes oldalt kitevő végzésben lehetett a feleknek megmagyarázni." (Kommentár II. 184. oldal)

Cstv. 27. § (1) A bíróság az adós felszámolását végzéssel elrendeli, ha az adós fizetésképtelenségét állapítja meg. A bíróság a felszámolást elrendelő végzést az eljárás lefolytatására irányuló kérelem beérkezését követő 60 napon belül hozza meg. A felszámolás kezdő időpontja a felszámolást elrendelő jogerős végzés közzétételé­nek napja (28. §).
(2) A bíróság az adós fizetésképtelenségét akkor állapítja meg, ha
a) korábban nem vitatott vagy elismert tartozását az esedékességet követő - a felszámolási eljárás kezdeményezésére vonatkozó figyelmeztetést is tartalmazó - fizetési felszólítás kézhezvételétől számított 15 napon belül indokolással alátámasztott írásbeli nyilatkozatával nem vitatta és nem egyenlítette ki, vagy
b) a jogerős bírósági határozatban megállapított teljesítési határidőn belül tartozását nem egyenlítette ki, vagy
c) a vele szemben lefolytatott végrehajtás eredménytelen volt, vagy
d) a fizetési kötelezettségét a csődeljárásban kötött egyezség ellenére nem teljesítette.
(3) Amennyiben a (2) bekezdés a) pontjában meghatározott iratokat postán küldték, azt a tértivevényen feltüntetett átvételi időpontban, ajánlott küldemény esetében pedig - ellenkező bizonyításig - a feladástól számított ötödik munkanapon a belföldi címzetthez megérkezettnek kell tekinteni.
(4) Az adós fizetésképtelensége a (2) bekezdésben meghatározott esetekben sem állapítható meg, ha a bíróság által a tartozás kiegyenlítésére a 26. § (3) bekezdése alapján engedélyezett határidő még nem telt el.
(5) Ha az adós nem fizetésképtelen, a bíróság az eljárást soron kívül megszünteti.

Jegyzet: A szakasz szövegét az 1993. évi LXXXI. tv. állapította meg, az (1) bekezdés utolsó mondatát módosította a 2006. évi VI. tv., a (2) bekezdés a) pontját először az 1997. évi XXVII. tv. módosította, majd az 1996. évi VI. tv., a b) pontját szintén a 2006. évi VI. tv. módosította, a (2), (3) és (4) bekezdések számozását módosította, illetve az új (3) bekezdés szövegét megállapította a 2006. évi VI. tv.

1. A fizetésképtelenség megállapítása
Az (1) bekezdés első mondatából még úgy tűnhet, hogy a bíróság érdemben foglalkozik az adós fizetésképtelenségével és ha arra a meggyőződésre jut, hogy az adós ténylegesen fizetésképtelen, akkor rendeli el a felszámolást. Ez a vélekedés azonban sajnálatos módon a (2) bekezdés a), b), c) és d) pontja ismeretében megdől és kiderül, hogy a magyar bíróságnak semmiféle mérlegelési jogköre nincs az adós fizetésképtelenségének megállapításában, hiszen ha bármelyik eset bizonyítást nyer a bíróság köteles az eljárást megindítani. Ezzel a jogalkotó előidézte az a rendkívüli furcsa helyzetet, hogy szemben a klasszikus jogokkal, ahol a bíróság érdemben vizsgálta a fizetésképtelenség "minőségét" (vagyis azt, hogy az adós nemfizetése mögött ténylegesen olyan gazdasági ellehetetlenülés áll-e, hogy nincs már más kiút, mint a felszámolás) addig hatályos jogunk ezt a mozgásteret a bíróságnak nem biztosítja.
A négy eset, amikor a bíróságnak tulajdonképpen kötelezően el kell rendelnie a felszámolási eljárás megindítását, mindegyike objektív kategória:
A (2) bekezdés a) pontja a korábban nem vitatott, vagy elismert tartozásról beszél, és csupán azt követeli meg, hogy a felszámolási eljárás kezdeményezésére vonatkozó figyelmeztetést is tartalmazó fizetési felszólítás adós általi kézhezvételétől számított 15 napon belül indokolással alátámasztott írásbeli nyilatkozattal az adós nem vitatta és nem is egyenlítette ki a tartozást. A korábban kialakult bírósági gyakorlat szerint az ugyanazon jogalapon és összegszerűségben megfogalmazott hitelezői felszólítással szemben elegendő volt az, ha az adós egyszer vitatta a hitelezői követelést, és nem volt szükséges minden egyes hitelezői felszólítást külön-külön vitatnia (BH 2003/469.).
A Cstv. csak azt írja elő, hogy indokolással ellátott vitató jognyilatkozatot kell tennie az adósnak a felszámolási eljárás kezdeményezésének elkerülése érdekében, de nem határozza meg azt, hogy ez érdemi vitatást jelent-e. Álláspontunk szerint ebben a körben a bíróság számára csak szűk körben biztosított döntési lehetőséget a törvényalkotó, és csak a nyilvánvalóan alaptalan vitatás esetén rendelheti el az adós felszámolását - amennyiben a többi törvényi feltétel is megvalósul - és nem vizsgálhatja érdemben azt, hogy a vitatás jogos-e. Ez azt is jelenti, hogy a bíróság döntési jogkörének határait a bírósági gyakorlat alakítja ki, az e tárgykörben hozott korábbi bírósági döntések alapvetően a szűk bírói vizsgálódási hatáskör mellett érveltek. A Legfelsőbb Bíróság eseti döntésében azt a véleményét fejezte ki, hogy a fizetésképtelenségi fogalom nem ad lehetőséget a bíróság számára annak vizsgálatára, hogy az adós tartósan fizetésképtelen-e, vagy csak - pl. a kintlévőségeinek behajthatatlansága miatt - időleges likviditási gondokkal küszködik (BH 2001/392.). Ez alapvetően azt eredményezi, hogy az adós fizetésképtelenségének megállapítása és a felszámolási eljárás elrendelése körében a bíróságnak érdemi vizsgálódásra nincs lehetősége.
A bírói gyakorlat ezzel kapcsolatban csak gyakorlati finomításokat hozott. Kimondta például, hogy ha az adós tartozását nem vitatta, fizetésképtelensége attól függetlenül megállapítható, hogy a tartozásra vonatkozóan kezeseivel szemben időközben jogerős marasztaló ítéletet hoztak, s a követelés tőlük esetleg behajtható. (BH 1998/45.) A vitatott, illetve nem vitatott kategória közötti elhatárolás kapcsán szögezte le a Legfelsőbb Bíróság, hogy a fizetésképtelenség megállapításának mellőzésére nem ad alapot az, ha az adós a hitelező követelését korábban nem, hanem csak a felszámolási eljárás megindítására irányuló kérelem kézhezvételét követően vitatta. (BH 1997/497.) Ebből következően tehát az adósnak nincs lehetősége arra, hogy a korábban akár hallgatólagosan elismert tartozását a kérelem benyújtása után tegye vitássá. Ugyanakkor a felszámolás elrendelése iránti kérelem ügyében hozott jogerős határozat irányadó lesz a felek közti esetleges újabb, felszámolás elrendelése iránti hitelezői kérelem esetén is, amennyiben a felszámolás elrendelésének alapjául szolgáló körülmények lényegesen nem változtak (BH 2003/511.).
A bírósági gyakorlat szerint abban az esetben, ha az adós a hitelező által követelt összeget ügyvédi letétbe helyezte, ez a követelés vitatásnak minősül, ezért ilyen esetben az adós felszámolása nem rendelhető el (EBH 2000/232.) - ami álláspontunk szerint a megváltozott törvényi előírás folytán az indokolás során érdemi vitatásként használható fel. Szintén nem állapítható meg az adós fizetésképtelensége, ha az elismert tartozásának megfizetését megfelelőségi nyilatkozat tételéhez kötötte (BH 2004/423.).
Fontos kérdésként merül fel a gyakorlatban, hogy Cstv. szerinti, a felszámolási eljárás elrendelésének elkerülésére alkalmas vitatásnak minősül-e az, ha az adós csak részben vitatja a hitelezői követelést. A bírósági gyakorlat arra az álláspontra helyezkedett, hogy ilyen esetben a nem vitatott követelés tekintetében fennáll az adós fizetési kötelezettsége és így a felszámolás elrendelésének törvényi feltétele is, függetlenül attól, hogy a hitelező a nem vitatott követelésre újabb számlát állított-e ki (BH 1999/226.).
A bírósági gyakorlatot a módosítás tette egyértelművé, és rögzítette azt az eljárási rendet, amit a hitelezőnek követnie kell annak érdekében, hogy a bíróság az adós fizetésképtelenségét megállapítsa. Szintén egyértelművé vált a 2006. évi IV. törvényben szereplő módosítás folytán, hogy hitelezői felszólítás és az arra az adós által megküldött válaszlevél - amennyiben ezek postai úton kerültek elküldésre - úgy mely időpontok számítanak kézbesítésnek. A (3) bekezdés alapján, ha a küldeményt tértivevényes postai küldeményként küldték meg, úgy az azon feltüntetett átvétel időpontja, míg ha ajánlott küldeményként került megküldésre, úgy - megdönthető vélelemként - a feladástól számított ötödik munkanap számít megérkezésnek. Ez utóbbival szabályban foglalt határidővel szemben ellenbizonyításra van lehetőség, mivel a Magyar Posta ún. tudakozványa alapján a kézbesítés tekintetében elvileg lehetőség van pontosabb időpont felderítésére is.
A b) pontban meghatározott esetkör azt a lehetőséget biztosítja a hitelező számára, hogy a jogerős ítélet birtokában és az abban foglalt fizetési határidő leteltét követően már nem kell írásos nyilatkozatban az adóst felszólítania a teljesítésre, továbbá a hitelező választhat a végrehajtási és a felszámolási eljárás megindítása iránti kérelem benyújtása között.
A (2) bekezdés c) pontjában megfogalmazott feltétel ugyancsak objektív kategória, hiszen az adóssal szemben lefolytatott végrehajtás eredménytelen voltáról beszél. Ebben a körben megemlítendő, hogy a bírósági gyakorlat szerint eredménytelen végrehajtásnak minősül az a végrehajtási eljárás is, amely az adós vagyonának hiányában szünetel (EBH 2000/338).
A korábbi bírói gyakorlat egységét hivatott megteremteni a Legfelsőbb Bíróság 2/1999. Polgári jogegységi határozata, amely leszögezi, hogy a jogerős és végrehajtható bírósági, hatósági határozaton (végrehajtható okiraton) alakuló, lejárt, pénz-, vagy pénzben kifejezett vagyoni követelés alapján csak akkor van helye az adós gazdálkodó szervezet fizetésképtelensége megállapításának, ha a hitelező az ilyen határozat, illetve okirat birtokában eredménytelenül kísérelte meg a végrehajtást. A 2006. évi VI. törvény által bevezetett módosítás a jogerős bírósági ítéletben foglalt fizetési határidő leteltét követően már lehetővé teszi a hitelező számára a végrehajtási eljárás helyett azonnal a felszámolási eljárás kezdeményezését. Ezzel a korábbi bírósági gyakorlatot a hitelezői jogérvényesítés megkönnyítése érdekében felülírta a törvényalkotó, hiszen a jogerős bírósági ítélet birtokában az adós határidőre történő teljesítésének elmaradása esetén nem kell a hitelezőnek először végrehajtási eljárást kezdeményeznie, hanem döntésétől függően akár felszámolási eljárást is kezdeményezhet az adóssal szemben. Álláspontunk szerint azonban, ha a jogerős bírósági ítéletben rögzített teljesítési határidőt az adós elmulasztja, és vele szemben a hitelező végrehajtási eljárást kezdeményez, úgy a hitelező csak abban az esetben térhet át felszámolási eljárás kezdeményezésére, ha a végrehajtási eljárás sikertelen volt.
Abban az esetben, ha a felszámolási eljárás megindítását csődegyezség előzte meg, akkor ennek nem teljesítése ugyancsak maga után vonja a fizetésképtelenség szinte automatikus megállapítását.
Érdemes összevetnünk ezt a jogilag lényegében rendkívül szegényes fizetésképtelenség megállapítását, régi magyar csődtörvényünk megoldásával: "Csődnyitásnak csak akkor lehet helye, ha az adós abba a helyzetbe jut, amelyben minden kötelezettségének eleget nem tehet vagy azért, mert tartozásai tényleges vagyonát meghaladják; vagy azért, mert bizonyos időben minden hitelezőjét kielégíteni nem képes. Ahhoz képest, hogy ezt maga a közadós, illetőleg jogutódai, vagy a hitelezők konstatálják, a csődnyitás feltételei különbözők. Feltétlen csődnyitásnak van helye, ha ezt maga az adós, vagy összes jogutódai - örökösök vagy az örökséghez igényt tartók - vagy ezek bármelyike kéri és egyúttal igazolja, hogy a tartozások a létező vagyont meghaladják. A szóban lévő esetek elsejében a közönséges csőd elengedhetetlen feltételnek, a vagyon hiányának külön konstatálása, mert felesleges, a csődnyitás elrendeléséhez nem kívántatik. Az adósnak a csődnyitásra irányuló kérelme, a vagyonhiány beismerésének lévén tekinthető, a bíróság részéről, a csőd feltételét illetőleg minden további intézkedést feleslegessé tesz annál is inkább, mert a csődtörvény rendszere a csődbíróságnak az érdekeltek fellépése által nem provocált hivatalos ingerenciáját, a csődnyitás tényénél elvileg kizárja. Ugyanez áll a fentebb érintett második eseten is azzal a kiegészítéssel, hogy a csődbíróság amíg egyrészről a vagyonhiány további konstatálásába bocsátkozik, nem tartozik, másrészről a bizonyítás, illetőleg a hitelt érdemlő igazolás tekintetében, a peres eljárásnak a bizonyítékok teljességére vonatkozó intézkedéseihez kötve nincsen. Szabad belátása szerint fogja a felhozott adatokat mérlegelni, és a fennforgó körülményekből merített meggyőződése alapján fog határozni. Ellenben, mert a vagyonhiány teljesen konstatáltnak nem tekinthető, tárgyalás rendelendő az összes érdekeltek meghallgatása végett, ha a csődöt kérő jogutód, vagy jogutódok kérelmüket a fentebb érintett igazolással támogatni nem képesek.
Habár különböző alapokon, de mindenesetre csak feltételesen rendelhető el a csődnyitás, ha azt a hitelezők valamelyike kéri. E jog sem a hitelezők számától - feltéve, hogy legalább ketten vannak - sem elvileg a követelések minőségétől nem függ ugyan, de elengedhetetlen feltétele a vagyonhiánynak, vagy olyan körülményeknek az igazolása, amelyekből a vagyonhiányt jogszerűen következtetni lehet. Azok közé az esetek közé, amelyekben a csődnyitás a hitelezők fellépése folytán feltételesen elrendelhető, a következők tartoznak. Ha a csődnyitást kellően igazolt, habár még le nem járt követelés alapján egy vagy több hitelező kéri és egyúttal valószínűvé teszi, hogy az adós tartozásai annak a vagyonát meghaladják. E kettős feltétel fönnforgása mellett, a csődbíróság anélkül, hogy a nyilvánvaló alaptalanság esetét kivéve, a kérelem érdemleges elintézésébe bocsátkozzék, legfeljebb harmadnapra tárgyalást tűz ki és arra az adóst a kereset kézbesítésére vonatkozó szabályok szerint azzal a meghagyással idézi meg, hogy vagy a csődöt kérő hitelezőket biztosítsa, vagy fizetési képességét, a cselekvő és a szenvedő állapot előterjesztésével igazolja. Ha az adós e meghagyásnak eleget nem tesz és a hitelezők a csődnyitási kérelemtől el nem állanak, a csőd azonnal elrendelhető." (Apáthy István: A magyar csődjog rendszere, alaki csődjog. Bp. 1888. 16-17 oldal)
E hosszú idézetre megítélésem szerint azért volt szükség, hogy kellően bizonyítást nyerjen a klasszikus jogok gazdaságközpontúsága és a bírói mérlegelési jogkör szabadsága. Tán sokkal rövidebben, de ezt a modern jogok is fenntartják. Az InsO szerint például az eljárás megnyitásának általános alapja a fizetésképtelenség. A 17. szakasz (2) bekezdése szerint az adós akkor fizetésképtelen, ha nincs abban a helyzetben, hogy esedékes fizetési kötelezettségeit teljesítse. Ehhez a törvény annyit fűz hozzá, hogy a fizetésképtelenséget általában akkor kell elfogadni, ha az adós beszüntette kifizetéseit. A törvény szövegében az "általában" szócska arra utal, hogy a bíróság mérlegelési jogkörrel rendelkezik. Még egyértelműbb a helyzet jogi személyek esetében, ahol a túladósodás is megnyitási alap. A törvény 19. §-ának (2) bekezdése egyértelműen leszögezi, hogy ugyan elvileg túladósodásról akkor beszélünk, ha az adós vagyona már nem fedezi a fennálló kötelezettségeket, viszont az adós vagyonának értékelésekor a vállalkozás folytatását kell alapul venni, ha ez a körülmények szerint túlnyomó részben valószínű. Az idézett törvényrendelkezések is egyértelműen azt mutatják, hogy a német bíróságnak bizony vizsgálnia kell az adós tényleges vagyoni helyzetét, mielőtt az eljárás megnyitásának kérdésében állást foglalna. Ennek a felfogásnak pedig az az alapja, hogy már a klasszikus csődjogok kialakulásának időszakában is világos volt, hogy ezzel a fegyverrel körültekintően szabad csak élni, hiszen az elhamarkodott eljárás megindítása önmagában is "csődnyitási ok" vagy­is nagyon könnyen előfordulhat, hogy az eljárás jogi megindítása okozójává válik a tényleges gazdasági csődnek.

2. A felszámolás kezdő időpontja
Dogmatikailag a felszámolás kezdő időpontja megfelel a klasszikus jogokból ismert csőd megnyitásának. Az időpont precíz meghatározása azért is nagyon lényeges, mert ehhez kapcsolódnak azok az anyagi jogi joghatások, amelyek döntően befolyásolják egyrészt az adós pozícióit, másrészt az adós és hitelezői között fennálló viszonyt.
Ettől az időponttól kezdve az adós összes tartozása lejárttá válik, megszűnik rendelkezési jogosultsága vagyonával kapcsolatban, ez a jog a felszámolóra száll át. A törvény korábbi szövege attól függően, hogy milyen körre tartalmaz rendelkezést két időpontot ismert. Az adós és a felszámolást indító hitelezők számára a kezdő időpont a végzés jogerőre emelkedésének napja volt, de azon hitelezők számára, akik nem szerepeltek az eljárásban igénybejelentésük viszont határidőhöz kötött, nekik a kiindulópont a végzés Cégközlönyben való közzétételé­nek napja volt, ami logikus, hiszen ez a személyi kör lényegében csak a közzététellel értesül magáról a felszámolás elrendezéséről. A 2006. évi VI. törvény a korábbi szabályozás szerinti két időpontot egységessé tette, és a jogerős végzés közzétételének időpontjához köti a felszámolás kezdő időpontját.
A felszámolás kezdő időpontja objektív időpont, amely független attól, hogy az érdekeltek arról mikor értesültek (EBH 2003/961.).
A szakasz (4) bekezdése technikai szabályozást tartalmaz, nevezetesen ha az adós számára a bíróság 30 napos fizetési határidőt engedélyezett, ennek letelte előtt nyilvánvalóan nem hozhat fizetésképtelenséget megállapító végzést.
Amennyiben a bíróság megállapítása szerint az adóssal szemben a (2) bekezdés egyik pontját sem lehet alkalmazni, akkor a törvény felfogása értelmében nem fizetésképtelen, tehát az eljárást meg kell szüntetni. Erre mutat rá a Legfelsőbb Bíróság is amikor kimondja, hogy a felszámolási eljárás megszüntetését megalapozza az, hogy az adós gazdálkodó szervezet a fizetésképtelensége a vele szemben folyamatban lévő ingó - és ingatlan - végrehajtásra figyelemmel nem állapítható meg. (BH 1997/309.)
Ugyancsak a felszámolási eljárás megszüntetésének van helye, ha az adós a hitelező követelését a felszámolási eljárás megindításáról való értesítése előtt csak az összegszerűségében vitatta ugyan, de a nem vitatott összeget az értesítést követően megfizette.

Cstv. 27/A. § (1) A bíróság a felszámolást elrendelő végzésben kijelöli a felszámolót. Felszámolónak a felszámolást esetleg megelőző csődeljárásban kirendelt vagyonfelügyelő is kijelölhető. A bíróság a felszámoló kijelölésével egyidejűleg rendelkezik arról, hogy a kijelölt felszámoló a felszámolás kezdő időpontjáig ideiglenes vagyonfelügyelőként jár el, ha a hitelező a felszámolási eljárás iránti kérelem benyújtásával egyidejűleg, vagy azt követően a felszámolást elrendelő végzés meghozataláig ezt kezdeményezi, valamint a felszámoló 24/A. § (2) bekezdésének c) pontja szerinti díjat előlegezi, és bírósági letétbe helyezi. A felszámolást elrendelő jogerős végzés közzététele esetén a felszámoló díját az adós viseli.
(2) A felszámolóként kijelölhetők körét a Kormány rendelettel állapítja meg. A Kormány a felszámolók névjegyzékébe való felvételre nyilvános pályázatot ír ki.
(3) A felszámoló az adós felszámolásának lefolytatására felszámolóbiztost nevez ki, aki a felszámolóval létesített munkaviszonya, tagsági viszonya vagy megbízási jogviszonya alapján, annak nevében jár el. Felszámolóbiztosnak csak szakirányú képzettséggel rendelkező személy nevezhető ki.
(4) E törvény alkalmazásában a felszámolót és a felszámolóbiz­tost érintő kizárási okok:
a) Nem jelölhető felszámolónak az a gazdasági társaság,
aa) amely az adós tulajdonosa vagy hitelezője,
ab) amelynek tulajdonosa az az adósnak is tulajdonosa vagy hitelezője
ac) amelynek vezető tisztségviselője vagy annak közeli hozzátartozója [Ptk. 685. § b) pont] többségi befolyással (Ptk. 685/B. §) rendelkezik az adós szervezetben vagy összeférhetetlen tevékenységet [27/B. § (3) bekezdés a) pont] folytató más szervezetben.
b) Nem nevezhető ki felszámolóbiztosnak az a személy,
ba) aki az adós tulajdonosa vagy hitelezője,
bb) aki a ba) pontban jelölt személynek közeli hozzátartozója,
bc) akinek a közeli hozzátartozója az adós tulajdonosa vagy hitelezője,
bd) aki olyan gazdasági társaság vezető tisztségviselője, amely az adós tulajdonosa vagy hitelezője,
be) aki a bd) pontban jelölt vezető tisztségviselő közeli hozzátartozója,
bf) aki maga, vagy akinek közeli hozzátartozója összeférhetetlen tevékenységet folytató más jogi személyben vagy jogi személyiség nélküli gazdasági társaságban tag, részvényes vagy vezető tisztségviselő.
(5) A felszámoló a kijelölést tartalmazó végzés kézhezvételétől - illetve, ha a kizárási ok később következik be, annak bekövetkeztétől - számított 8 napon belül köteles bejelenteni a bíróságnak, ha kizárási ok áll fenn. A felszámoló a kijelölést csak ebben az esetben utasíthatja vissza. Ha a felszámoló a kizárási ok bejelentését elmulasztja, a bíróság kezdeményezi a felszámolói névjegyzékből való törlését. A felszámoló a felszámolást elrendelő végzés kézhezvételét számított 8 napon belül köteles a kijelölt felszámolóbiztos nevét és lakóhelyét bejelenteni a bíróságnak. A felszámolót kijelölő rendelkezés ellen fellebbezésnek nincs helye.
(6) Ha a kijelölést követően a bíróság megállapítja, hogy a felszámolóval - illetve a felszámolóbiztossal - szemben kizárási ok áll fenn, vagy a felszámolót a felszámolói névjegyzékből törölték, illetve a felszámoló szervezet ellen felszámolás vagy végelszámolás indult, a bíróság a felszámolót hivatalból felmenti.
(7) A (6) bekezdésben foglaltak szerint jár el a bíróság - erre irányuló kifogás hiányában is - ha az eljárás adataiból végzésében megállapítja, hogy a felszámoló súlyosan vagy ismétlődően megsérti a jogszabályokat.
(8) A bíróság (6) és (7) bekezdésében foglalt határozata ellen a felszámoló fellebbezéssel élhet, amelyet a másodfokú bíróság soron kívül bírál el. A végzés jogerőre emelkedésével egyidejűleg a bíróság új felszámolót jelöl ki.
(9) A kijelölt felszámoló tevékenysége során az adós gazdálkodó szervezet képviseletében jár el, a felszámolási eljárás lefolytatását másnak nem engedheti át.
(10) A felszámoló feladatait elsősorban az adós munkaszervezete, illetve saját munkaszervezete igénybevételével látja el, ideértve a jogszabályban meghatározott szakképzettségű, kötelezően foglalkoztatandó személyek polgári jogviszonyban történő alkalmazását is. A felszámoló feladatai ellátása érdekében polgári jogviszonyt létesíthet továbbá:
a) külön jogszabályban a felszámolási tevékenység végzésének feltételeként meghatározott szakképzettségen kívüli szakértelmet igénylő feladat ellátására,
b) a felszámolási tevékenység végzéséhez általában nem szükséges, vagy a szükségest meghaladó mértékű tevékenység elvégzésére,
c) jogszabály által kötelezően előírt esetben,
d) ha azt az a)-c) pontonban nem szabályozott esetben a bíróság a felszámoló kérésére előzetesen engedélyezi.

Jegyzet: A szakaszt az 1993. évi LXXXI. tv. iktatta be rendelkezései közé, a (3), (4) és (9) bekezdés szövegét az 1997. évi XXVII. tv. iktatta be. A szakasz (1) bekezdésének harmadik és negyedik mondatát a 2006. évi VI. tv. állapította meg, a (3) és (4) bekezdését módosította a 2006. évi VI. tv., az (5) bekezdés negyedik mondatának szövegét megállapította a 2000. évi CXXXVII. tv., a (9) bekezdés szövegét módosította, illetve a (10) bekezdés szövegét beiktatta a 2006. évi VI. törvény.

1. Általános áttekintés
A csődjog logikájából következik, hogy az adós-hitelezői viszonyban megjelenő harmadik személy a - felszámoló - rendkívül széles körű jogosítványokkal rendelkezik, munkájának minősége alapvető kihatással van mind az adósra, mind pedig a hitelezőkre. Feladatát igazából nagyon nehéz teljesítenie, hiszen némi túlzással az is állítható, hogy neki kell képviselnie az adós érdekeit a hitelezőkkel szemben, de ezzel egyidejűleg a hitelezők érdekeit is képviselni kell az adóssal szemben.
A Cstv. eredeti szövege a felszámolóval külön nem foglalkozott, amelynek eredménye sokszor a legkülönfélébb gyakorlati megoldásokra vezetett, ami egyrészt jogbizonytalanságot szült, másrészt eltérő gyakorlat kialakítására adott lehetőséget az egyes megyei bíróságoknál. A rendezetlenség ugyanakkor a felszámolói szakma megítélésének sem tett jót, hiszen különösen a '80-as évek végén, illetve '90-es évek elején számos olyan ügy volt folyamatban, amelyeknél a felszámoló jelentős összegű bevételekre tehetett és tett is szert.
A kialakult helyzet megoldására a jogalkotó megalkotta a 27/A. szakaszt. Tekintettel arra, hogy a Cstvn. által beiktatott szakaszt az 1997. évi, majd a 2006. évi módosítás is átfogalmazta, illetve kiegészítette, különösen nem is szükséges indokolni ennek a kérdéskörnek a jelentőségét, és a kezdeti szabályozás hiányosságait. Nem érdektelen a Cstvn. normaszövegének felidézése a (3) bekezdéstől kezdődően:
(3) Nem jelölhető ki felszámolónak az, aki - maga, vagy akinek alapítója (létesítője, tagja, részvényes) - az adós hitelezője, vagy az adósnál tulajdonosi jogosultsággal rendelkezik. A felszámoló a kijelölést tartalmazó végzés kézhezvételétől számított 3 napon belül köteles bejelenteni a bíróságnak, ha vele szemben kizárási ok áll fenn.
(4) A felszámoló a kijelölést csak a (3) bekezdésben említett esetekben utasíthatja vissza.
(5) A kijelölt felszámoló a felszámolási eljárás lefolytatását másnak nem engedheti át. A felszámoló csak az őt kirendelő bíróság előzetes engedélyével vehet igénybe teljesítési segédet kivéve, ha a teljesítési segéd feladatának ellátásához különleges szakértelem szükséges".
A Cstvn. által bevezetett megoldás elégtelenségét, illetve a problémának a bíró szemszögéből való kezelhetetlenségét kitűnően foglalja össze a Kommentár II. szerzője: "A felszámolási jog kezdettől fogva egyik legkritikusabb, legrosszabbul szabályozott és ezért legtöbb vitát kiváltó területe volt a felszámoló kijelölésének és jogállásának szabályozása. Hogy valóan csak a múlt időben beszélhetünk-e az ellentmondásosságról, azt az elkövetkező évek során is még kényszerűen egymás mellett futó, az Ftvr., a "Cstv. I.", a "Cstv. II." és a "Cstv. III." szabályai szerint lefolytatandó eljárások összehasonlítása mutathatja majd meg. A felszámoló kijelölése, a kijelölés elleni fellebbezés lehetősége vagy kizártsága, az összeférhetetlenségi szabályok, a felszámoló elmozdíthatósága, a felszámolói feladatok átruházhatósága, a felszámoló képviseleti, cégjegyzési jogosultsága ellentmondásosan és hézagosan voltak szabályozva. A felszámoló jogállásának rendezetlensége, a bizonytalan eljárási szabályok, a kidolgozatlan felelősségi szabályok miatt megfoghatatlanná, érvényesíthetetlenné vált a felszámolói felelősség. Nagymértékben hozzájárult ehhez, hogy a felszámolást lefolytató bíróság keze is meg volt kötve. A legkritikusabb esetekben, ha orvosolni kellett volna egy jogsértést, a bíróság beleütközött saját hatáskörének falaiba. A Cstv., a Cvhr. és a felszámolók névjegyzékéről szóló kormányrendelet legutóbbi módosításainak egyik fő célkitűzése ezeknek a szabályoknak a tökéletesítése, a garanciák erősítése.
A törvénynek a felszámoló kijelölését szabályzó 27/A. §-a a módosítás következtében alaposan megváltozott. Intézményesíti a felszá­moló­biztos fogalmát, kiszélesíti a kizárási okok körét, korlátozza a fellebbezési jogot, szabályozza a felszámoló felmentését és az új felszámoló kijelölését." (Kommentár II. 200-201. oldal)
A jelenleg hatályos szabályozás részletes eligazítást ad arra nézve, hogy ki jelölhető ki felszámolóvá, milyen eljárási rendet kell követni, a felszámoló milyen munkarendben végezheti tevékenységét.

2. Ki válhat felszámolóvá?
A törvény maga nem ad választ az alcímben felvetett kérdésre, csupán a bíróság szabad mozgásterét határolja be. A második bekezdésben egyértelműen benne van, hogy felszámolóként csak azok köréből választhat az eljáró bíróság, akik szerepelnek a felszámolói névjegyzékben, viszont, hogy ki és milyen feltételek alapján kerülhet a névjegyzékbe felvételre, azt ugyancsak a kormány rendelete állapítja meg. Erről a kérdésről korábban a többször módosított 167/1993. (XI. 30.) Kormányrendelet, jelenleg a felszámolói névjegyzékről szóló 114/2006. (V. 12.) számú Kormányrendelet szól. A kormányrendelet a névjegyzékbe történő felvételt nyilvános pályázathoz köti. Szervezeti formájukat illetően, a felszámoló vagy kft., vagy névre szóló részvényekkel rendelkező, vagyis zárt részvénytársaság lehet, amely legalább 50 millió forint jegyzett tőkével rendelkezik. Az 50 millió forint jegyzett tőke helyett lehetséges olyan eset is, hogy csak 10 millió forint jegyzett tőkével rendelkezik a felszámoló, de ilyen esetben a felszámolói tevékenységből eredő esetleges kártérítési kötelezettségének fedezésére legalább 50 millió forint összegű biztosítási vagy bankgarancia szerződést köt. Egyéb rendelkezésként előírásra került - a szakmai munka színvonalának emelése érdekében - hogy a felszámoló köteles legalább két-két büntetlen előéletű közgazdászt, jogi szakvizsgát tett jogászt, valamint a Magyar Könyvvizsgálói Kamaránál bejegyzett és könyvvizsgálói igazolvánnyal rendelkező könyvvizsgálót foglalkoztatni, akik közül legalább egy-egy főnek a társasággal munkaviszonyban kell állnia. Ez persze még nem zárja ki, hogy különösen nagyobb felszámoló cégek ügyvédek, ügyvédi irodák közreműködését konkrét ügyben igénybe vegyék.
A felszámolók névjegyzékébe történő felkerülése tekintetében a Kormány a bíróságok jelzése alapján a pénzügyminiszter útján ír ki pályázatot. A nyilvános pályázatot a Pénzügyi Közlönyben kell megjelentetni legalább hatvan nappal a benyújtási határidőt megelőzően. A pályázatot a pénzügyminiszterhez kell benyújtani, amelyhez mellékelni kell a Kormányrendeletben és mellékleteiben meghatározott nyilatkozatokat és igazolásokat. A pályázatokat háromtagú bírálóbizottság bírálja el a benyújtási határidőtől számított harminc napon belül.
A törvény külön is kiemeli, hogy felszámolónak a korábbi csődeljárás vagyonfelügyelője is kijelölhető, amire megítélésem szerint csak a nagyobb nyomaték kedvéért került sor, hiszen semmilyen direkt kizáró okot nem találni arra nézve, hogy a vagyonfelügyelői feladatokat ellátó személy miért ne lehetne felszámoló.

3. Felszámoló helyi megbízottja - felszámolóbiztos
Az 1997. évi módosításkor a jogalkotó fejet hajtott a kialakult gyakorlat előtt és érdekes módon kötelezővé tett egy addig elméletileg törvénysértő gyakorlatot. Különösen nagyobb felszámolások esetében fordult elő rendszeresen, hogy a felszámoló a cégnél ún. helyi megbízottat vett igénybe, aki sok esetben az adós korábbi vezetéséből került ki. Gazdasági szempontból nézve a felszámoló cégek magatartása logikus és érthető volt, mivel egy nagyobb ügyben a cég tényleges vezetését jogilag ellátó felszámoló feladatának csak úgy képes eleget tenni, ha mindennap a cégnél tartózkodik. A személyi kör kiválasztása is érthető volt, hiszen jelentős érdeke fűződött ahhoz az eljárás összes szereplőjének, hogy a cég tényleges vezetését olyan személy lássa el, aki azt jól ismeri. A felszámoló helyi megbízottja tehát lényegében döntött, ezek azonban formailag csak döntési javaslatok voltak és akkor váltak jogilag is döntéssé, amikor a felszámoló maga azt aláírta.
A felszámoló helyi megbízottja kirendelésének jogi alapját a korábbi (5), majd (9), jelenleg pedig a (3) bekezdés szolgáltatja. A felszámoló cégek álláspontja szerint ezek a személyek teljesítési segédnek minősültek. Arra nem kaptunk választ, hogy egyrészt a kirendelő bíróság előzetes engedélyével nem minden esetben rendelkeztek, másrészt a különleges szakértelem, mint hivatkozási alap is erősen támadható volt, tekintettel arra, hogy a helyi megbízott lényegében a felszámoló feladatait látta el.
A jogalkotó felismerve ugyan a törvénytelen állapotot, de annak gazdasági racionalitását is, ezért legalizálta a gyakorlatot a felszámoló­biztos intézményének megteremtésével. A felszámolóbiztos lényegében az eljárás lefolytatása szempontjából a felszámolóval esik ugyanazon megítélés alá, őt képviseli, a normaszöveg kifejezetten kimondja, hogy a felszámolóbiztos a felszámoló nevében jár el. E jogi megoldás eredményeképpen a felszámolóbiztos bevezetése az eljárásba nem minősül a felszámolási eljárás lefolytatása átengedésének. A felszámoló cégek biztost illető választási lehetősége korlátlan, tehát akár munkaviszonyban álló dolgozójukat, akár bármelyik tulajdonosukat, vagy bármely harmadik személyt egyszerű megbízási szerződés alapján felszámolóbiztosnak nevezhetnek ki.

4. Összeférhetetlenség
A felszámolónak és a felszámolóbiztosnak feladatából adódóan egyenlő távolságot kell tartania az adós és a hitelezők között, ezért indokolt az összeférhetetlenségi szabályok szigorú alkalmazása. Ez egyben azt is jelenti, hogy az összeférhetetlenség automatikusan kizárást von maga után, mégpedig nem csupán az eljárás megnyitásakor, hanem az eljárás során bármikor. Ha tehát például a felszámoló az eljárás során válik az adós tulajdonosainak vagy valamelyik hitelezőjének közeli hozzátartozójává, köteles ezt azonnal a bíróságnak bejelenteni, aki őt a felszámolói tisztség alól felmenti. Az összeférhetetlenségi okok az alábbiak:
Nem lehet felszámoló az a gazdasági társaság, amely saját maga vagy cégének bármelyik tulajdonosa az adós tulajdonosa vagy hitelezője, valamint az említett kör vezető tisztségviselője vagy a Ptk. 685. § b) pontja szerinti közeli hozzátartozója.
Paradox módon az összeférhetetlenség egyben a felszámoló számára az egyetlen mentsvár, ha el akarja kerülni a számára nem kívánatos felszámolási ügy lefolytatását, mivel a törvényi rendelkezés miatt kijelölését csakis ebben az esetben utasíthatja vissza.
A volt vagyonfelügyelő kijelölésével kapcsolatban az irodalom az alábbi érdekességre hívja fel a figyelmet. " A 17. § (1) bekezdésében foglaltak szerint a vagyonfelügyelői tisztség a csődeljárás megszüntetésével, a felfüggesztett felszámolási eljárás folytatása esetében pedig a felszámoló kirendelésével szűnik meg. A (2) bekezdés szerint a vagyonfelügyelő díját és igazolt költségeit az adós viseli.
Ebből következően a vagyonfelügyelő a munka befejezésével jogosult a díjra, és ezzel követelése keletkezik az adóssal szemben, azaz a törvény 3. § c) pontjában foglaltak szerint hitelezővé válik. Tehát azzal a vagyonfelügyelővel, akivel szemben korábban kizárási ok nem állt fenn, feladatának elvégzésével kizárási ok keletkezik, így kijelölése kizárt. A hivatkozott törvényhelyek értelmében csak az a vagyonfelügyelő jelölhető ki felszámolónak, akinek díját az adós gazdálkodó szervezet még a felszámoló kirendelése előtt kiegyenlítette, így megszűnt hitelező lenni. A hivatkozottakat figyelembe véve az a sajátos helyzet is előfordulhat, hogy a volt vagyonfelügyelő kezdeményezi - mint hitelező - a csődeljárás befejezése után az adós gazdálkodó szervezet felszámolását, saját munkájának eredményét mintegy lerombolva, ha egyébként a csődeljárás eredményes volt." (Kommentár I. 171-172. oldal)
A 2006. évi VI. tv. a felszámolóbiztossal szemben is megfogalmaz összeférhetetlenségi okokat, amelyek tartalmi szempontból a felszámoló esetében meghatározott követelményekkel egyeznek meg, értelemszerűen tulajdonosi, hitelezői, vezető tisztségviselői - és ezek közeli hozzátartozói - oldaláról mind az adós, mind pedig a hitelezők tekintetében. Ezt egészíti ki az a szabály - (4) bekezdés bf) pont - amely a közvetett összeférhetetlenségre is kiterjed.
Amennyiben az összeférhetetlenségi okot a felszámoló nem jelenti be és ez a bíróság tudomására jut, a bíróság köteles kezdeményezni az illetőnek a felszámolói névjegyzékből való törlését. Gyakorlatilag a felszámolói összeférhetetlenség nem okoz jelentős problémát, az elmúlt időszakban minden megyei bíróság területén lényegében kialakult az a felszámolói személyi kör, akikkel az egyes bírók szívesen dolgoznak. A bíróságok ugyanakkor igyekeznek a kijelöléseknél igazságosan eljárni, tehát nem csupán olyan ügyeket adni egy-egy felszámoló szervezetnek, amelyekkel előreláthatólag a felszámoló anyagilag rosszul fog járni. Ezzel szemben létezik egy olyan gyakorlat is, amely abc-sorrendben jelöli ki az egyes felszámolókat. A bíróság nem csupán akkor jogosult hivatalból indítványozni a felszámolónak a névjegyzékből való törlését, ha megállapítja, hogy vele szemben kizárási ok áll fenn, hanem akkor is intézkedési jogosultsága illetve kötelezettsége van, ha az jut tudomására, hogy a felszámolót törölték a névjegyzékből, illetve a felszámoló szervezet ellen felszámolás vagy végelszámolás indult, avagy a természetes személy felszámoló munkáját betegség miatt nem tudja ellátni. Ilyenkor a bíróság a felszámolót hivatalból felmenti.
Lényeges jogosítványa a bíróságnak, hogy hivatalból is észlelheti ha a felszámoló súlyosan vagy ismételten, megsérti a jogszabályokat. Jogában áll ilyenkor a felszámolót felmentenie, amit csupán az ront le, hogy ez ellen a végzés ellen a felszámoló fellebbezéssel élhet. Igaz ugyan, hogy az ilyen fellebbezést a másodfokú bíróságnak soron kívül kell elbírálnia, azonban döntéséig, vagyis a végzés jogerőre emelkedéséig még a régi felszámoló érintetlen jogkörben tevékenykedhet tovább. Ez mindenképen egy olyan "lyuk" a törvényi szabályzásban, amely törvényi korrigálásra lenne érdemes.

5. Teljesítési segéd
A (9) bekezdés elvi éllel szögezi le, hogy a felszámoló csak és kizárólag saját maga végezheti ezt a tevékenységet. Teljesítési segédet csak akkor vehet igénybe, ha erre a bíróság előzetesen engedélyt ad. Ez alól egyetlen kivétel van, nevezetesen ha a teljesítési segéd feladatának ellátásához különleges szakértelem szükséges.
A Cstv. használja tehát a teljesítési segéd fogalmát, e fogalom tartalmát azonban nem adja meg. Ezért a Ptk.-hoz kell fordulnunk. A Ptk. 315. §-a szerint az, aki kötelezettsége teljesítéséhez vagy joga gyakorlásához mást vesz igénybe, ennek magatartásáért felelős. E rendelkezésből következik, hogy a kötelezett szerződésszegése esetén a jogosult az igényét a szerződésszegésre vonatkozó szabályok szerint a kötelezettel szemben érvényesítheti. Az, akit a kötelezett a szerződés teljesítése érdekében igénybe vett (teljesítési segéd, közreműködő) a jogosulttal szerződéses kapcsolatban nem áll, ezért a szerződésszegésre vonatkozó szabályok alapján vele szemben nem lehet igényt érvényesíteni (például nem érvényesíthető a teljesítési segéd ellen szavatossági igény). Mindez azonban nem jelenti azt, hogy sohasem érvényesíthető kártérítési igény közvetlenül a teljesítési segéd (közreműködő) ellen akkor, ha ennek a jogellenes magatartása az őt igénybe vevő szerződő partnerénél, tehát a jogosultnál kárra vezet. Ha ugyanis a teljesítési segéd olyan többlet tényállást is megvalósít, amelynek alapján a jogosult, és a kötelezett közötti szerződéses viszonytól függetlenül is, tehát a polgári jognak a szerződésen kívüli károkozásra vonatkozó szabályai szerint megállapítható a felelőssége, a jogosult kártérítési igényét közvetlenül a teljesítési segéddel szemben is érvényesítheti. Kártérítési igényének tehát ilyenkor - a kötelezett teljesítési segédje és a jogosult közötti szerződéses jogviszony hiányában - nem a szerződésszegés az alapja, hanem a szerződésen kívüli károkozásnak is minősülő jogellenes magatartás (L. a LB Polgári Kollégiuma tanácselnöki értekezletének 1996. október 25-én tartott üléséről készült jegyzőkönyvet). A 2006. évi VI. tv. egyértelművé tette, hogy a felszámoló a feladatait elsősorban az adós munkaszervezete, ill. saját munkaszervezete keretében végzi.
Egyértelmű tehát a teljesítési segéd felelőssége, ezen a Cstv. nem változtat. Az is még a Ptk.-ból következik, hogy a teljesítési segéd lényegében csak részfeladatot láthat el. Ezen feltételen belül teljesítési segéd a fentieket figyelembe véve először is az a személy vagy szervezet aki/amely a felszámolóval (és nem a felszámolás alatt álló gazdálkodó szervezettel) áll valamilyen közöttük létrejött szerződés alapján jogviszonyban. A második feltétel az, hogy a felszámoló olyan feladat elvégzésével bízza meg, amely feladat az adott felszámolás teljesítésével áll konkrét kapcsolatban (tehát nem a felszámolót segíti általában feladata ellátásában). A harmadik feltétel pedig, hogy az adott feladat (amit harmadik személyre bíz) a Cstv. előírása szerint a felszámoló feladata legyen.

Cstv. 27/B. § A felszámolást elrendelő végzés ellen nincs helye felülvizsgálatnak.

Jegyzet: Ezt a szakaszt a 2005. évi CXXX. tv. iktatta be.

A 2005. évi CXXX törvény rendelkezése 2006. január 1-jén lépett hatályba, és a folyamatban lévő ügyekre is alkalmazni kell. A rendelkezés egyértelművé tette, hogy a felszámolási eljárásban a felszámolást elrendelő jogerős végzés ellen felülvizsgálati eljárás nem kezdeményezhető.

Cstv. 27/C. § (1) Felszámolói tevékenységet a gazdasági társaság csak akkor folytathat, ha a felszámolói tevékenységben személyesen közreműködő tagjai, munkavállalói, illetve a társasággal kötött tartós polgári jogi szerződés alapján a társaság javára tevékenykedők között legalább két olyan személy van, aki jogszabályban foglalt felszámolási és vagyonfelügyeleti szakirányú szakképzettséggel (a továbbiakban: szakképzettség) rendelkezik.
(2) A felszámolók névjegyzékébe az a gazdasági társaság vehető fel, amely
a) nem rendelkezik lejárt köztartozással,
b) rendelkezik a kormányrendeletben előírt biztosítékkal,
c) ellen a kérelem benyújtásakor nincs jogerősen elrendelt fizetési haladék, felszámolás vagy végelszámolás,
d) nem tagja olyan gazdasági társaságnak, amelyben felelőssége korlátlan,
e) írásban hozzájárul a névjegyzékben szereplő adatok nyilvánosságához, és az abban foglaltakra vonatkozóan a névjegyzékbe való jelentkezéssel egyidejűleg - az adataik nyilvánosságra hozatalával érintett magánszemélyek hozzájáruló nyilatkozatának csatolásával - adatokat szolgáltat,
f) írásban vállalja, hogy az (1) bekezdésben és az a)-e) pontokban foglalt adatokban, illetve feltételekben bekövetkező változásokról, valamint a (4) bekezdés g) pontjában jelölt tényről a névjegyzéket vezető szervezetet legkésőbb a változás, illetve tény bekövetkezését követő 8 napon belül írásban tájékoztatja.
(3) A felszámoló addig, amíg a felszámolói névjegyzékben szerepel:
a) nem folytathat ingatlanközvetítő, kölcsön- és faktoringtevé­kenységet, (együtt: összeférhetetlen tevékenység),
b) nem rendelkezhet többségi befolyással összeférhetetlen tevékenységet folytató másik jogi személyben,
(c) nem tanúsíthat feladata ellátása körében, sem azon kívül olyan magatartást, illetve nem végezhet olyan tevékenységet, amely a felszámolói feladatának ellátásához szükséges közbizalmat megzavarja.
(4) A felszámolói névjegyzékben fel kell tüntetni:
a) a felszámoló nevét, székhelyét, telephelyét, fióktelepét,
b) a felszámoló ügyvezetőjének, felügyelő bizottsági elnökének, könyvvizsgálójának nevét, lakóhelyét,
c) a felszámoló főtevékenységét és a létesítő okiratában meghatározott további tevékenységi köreit a Központi Statisztikai Hivatal által kiadott nómenklatúra szerint,
d) a felszámoló minden olyan tulajdonosának, tagjának a nevét (cégnevét) és lakóhelyét (székhelyét), aki a társaságban 5%-nál nagyobb tulajdoni hányaddal rendelkezik,
e) annak a jogi személynek a nevét és székhelyét, amelyben a felszámoló gazdasági társaság többségi befolyással rendelkezik,
f) a felszámoló gazdasági társaságnál szakirányú szakképzettséggel rendelkezők nevét, lakcímét,
g) a felszámoló gazdasági társaság mely felszámolás alatt álló szervezetben működik felszámolóként, vagyonfelügyelőként, vagy az általa kijelölt felszámolási biztos felszámolási biztosként.

Jegyzet: Ezt a szakaszt a 2006. évi VI. tv. iktatta be. A szakasz (1) bekezdése csak 2010. július 1-jén lép hatályba. A (4) bekezdés 2007. január 1-jén lépett hatályba.

A felszámolási és vagyonfelügyeleti szakképzettség tekintetében a 2010. július 1-jét jelölte meg a törvényalkotó határidőnek, értelemszerűen annak érdekében, hogy a felszámolási tevékenységet folytatók e rendelkezésnek meg tudjanak felelni, ahhoz megfelelő idő álljon rendelkezésükre.
E 27/C. §-ban meghatározott előírások gyakorlatilag a 27/A. §-ban szereplő összeférhetetlenségi előírásoknak a gyakorlati érvényesülését segítik elő azáltal, hogy transzparensé teszik a felszámolók adatait, érdekeltségeit.
A (2) bekezdés a felszámolói névjegyzékbe történő felvétel kapcsán határoz meg előírásokat a felszámolóval szemben, így köztartás nem létét, megfelelő biztosíték meglétét, jogerős fizetési haladék, felszámolás vagy végelszámolás hiányát, korlátlan tagi felelősség hiányát, valamint az adatszolgáltatási és nyilvánossági kötelezettség vállalását.
A (3) bekezdés az összeférhetetlen tevékenységeket határozza meg, ezek körében az ingatlan-közvetítői, a kölcsön- és faktoring tevékenység szerepel. Ezek a tevékenységek értelemszerűen alkalmasak lehetnek annak a látszatnak a keltésére, hogy a felszámoló nem a hitelezők hanem esetleg saját érdekében fejti ki tevékenységét. A felszámolóval szemben erkölcsi előírásként jelentkezik a c) pont, amely egyúttal előre nem konkretizálva kiterjeszti az egyéb tevékenységek folytatásának tilalmát, és ezzel mintegy arra ösztönzi a felszámolókat, hogy kizárólag felszámolással és vagyonkezeléssel foglalkozzanak. A Legfelsőbb Bíróság eseti döntése szerint pl. a felszámoló nem vásárolhatja meg az általa tartott nyilvános értékesítésen az adós gazdálkodó szervezet vagyontárgyait akkor sem, ha ezt törvény nem tiltja (EBH 1999/35.).
A (4) bekezdés a felszámoló névjegyzék adatat határozza meg, amely adatok elsősorban a felszámolóval szemben támasztott összeférhetetlenségi okok meglétének megállapítását segítik elő.

A felszámolás lefolytatása

Cstv. 28. § (1) Ha az adós felszámolását elrendelő végzés jogerőre emelkedett, a bíróság a jogerőre emelkedést követően haladéktalanul, külön jogszabályban meghatározott módon elrendeli e végzésnek a Cégközlönyben való közzétételét.
(2) A közzétételnek tartalmaznia kell:
a) a bíróság nevét és az ügy számát;
b) az adósnak, valamint a leányvállalatainak, a felelősségvállalásával működő gazdasági munkaközösségeknek, illetve az állami vállalatokról szóló 1997. évi VI. törvény 49. §-a alapján létesített tröszt vállalatainak a nevét és székhelyét, valamint az adószámát. Ha az eljárás közzétételét megelőző két éven belül jogutódlás következett be, a jogelőd nevét, székhelyét és adószámát is fel kell tüntetni;
c) a felszámolási eljárás megindítására irányuló kérelem benyújtásának időpontját;
d) azt, ha a felszámolási eljárást csődeljárás előzte meg;
e) a felszámolás kezdő időpontját (a felszámolást elrendelő jogerős végzés közzétételének napját);
f) a hitelezőknek szóló felhívást, hogy ismert követeléseiket a felszámolást elrendelő végzés közzétételétől számított 40 napon belül a felszámolónak jelentsék be;
g) a felszámoló nevét és székhelyét, valamint a felszámolóbiztos nevét és levelezési címét;
h) a 46. § (7) bekezdésében meghatározott elkülönített számla számát;
i) ha az adós egyszemélyes társaság, az alapítója (tagja, részvényese) nevét és lakóhelyét (székhelyét);
j) az egyéb lényeges körülményeket.
(3)

Jegyzet: Az (1) bekezdést módosította az 1993. évi LXXXI. tv. és a 2006. évi VI. tv. A (2) bekezdés a) és c) pontjai a Cstv. eredeti szövege, a szakasz (2) bekezdés b), d) és f) pontját megállapította az 1993. évi LXXXI. tv., a (2) bekezdés h) pontját az 1997. évi XXVII. tv., i) pontját az 1997. évi CXLIV. törvény iktatta be, míg a (2) bekezdés j) pontjának jelölését módosította az 1997. évi CXLIV. tv. A (2) bekezdés e) pontját megállapította az 1993. évi LXXXI. tv. és módosította a 2006. évi VI. tv. A (2) bekezdés g) pontját megállapította a 2000. évi CXXXVII. tv. és módosította a 2006. évi VI. tv.

Ha a végrehajtási jog szemszögéből szemléljük a csődjogot, akkor az nem más, mint univerzális végrehajtás. Ennek jegyében jár le az adós összes tartozása, amiből okszerűen következik, hogy maga az eljárás nem lehet csupán az adós és mondjuk az eljárást megindító hitelező "magánügye", hanem arról a nyilvánosságot is tájékoztatni kell, hiszen az eljárás csak akkor lehet univerzális, ha minden érdekelt erről hitelt érdemlően tudomást szerez. Éppen ezért szól arról a szakasz (1) bekezdése, hogy a bíróság elrendeli a jogerőre emelkedett végzésnek a Cégközlönyben való közzétételét. Sajnálatos módon megmaradt az a szerkesztési hiba, amelyre a bírói gyakorlat korábban is felhívta a figyelmet, illetve amit tulajdonképpen soha nem követett. A normaszöveg szerint ugyanis a teljes végzést kellene közzétenni a Cégközlönyben, ehelyett azonban - mivel az alapvetően felesleges lenne - a bíróság azt a gyakorlatot folytatta, hogy a (2) bekezdésben taxatíve felsoroltakat, illetve a végzés rendelkező részét tette közzé. A bírósági ügyvitel szabályairól szóló 14/2002. (VIII. 1.) számú Igazságügyi Miniszteri rendelet - a 26/2006. számú IM rendelettel módosított - 63. § (2) bekezdése alapján a bíróság a végzést a Cégszolgálaton keresztül, elektronikus úton továbbítja a Cégközlöny szerkesztőségéhez. A Céginformációs és az Elektronikus Cégeljárásban Közreműködő Szolgálat működéséről, valamint a céginformáció költségtérítéséről szóló 1/2006. (VI. 26.) számú IRM rendelet tartalmazza a Cégszolgálat működésével kapcsolatos főbb szabályokat. A Cégközlöny 2004. január 1-je óta CD-lemezen jelenik meg, 2007. október 1-jétől kezdődően pedig - a Cégtörvény előírása alapján - erre fenntartott honlapon lesz elérthető. A Cégtörvény az igazságügyi és rendészeti miniszter részére kötelezőnek írja elő, hogy a bírósági végzés hozzá történő beérkezését követő harminc napon belül nyilvánosságra kerüljön.
A (2) bekezdés taxációjának pontos betartása rendkívül lényeges, hiszen az érdekeltek így tudják beazonosítani az adós személyét. Nyilvánvaló, hogy az adós személyében való bármifajta tévedés rendkívül súlyos gazdasági hátrányokat okozhat.
A korábbi szabályozásban lehetőségük volt a hitelezőknek arra, hogy már az összegszerűségében ismeretlen illetve összegszerűségében változó követeléseiket is bejelentsék, ez azonban a 46. § (7) bekezdésének megjelenése óta - amely a hitelezők nyilvántartásba vételének a feltételéről szól - már idejét múlta, így jelenleg csak a hitelezőknek az összegszerűségében ismert követeléseiket kell bejelenteniük.

Cstv. 29. § A felszámolás elrendeléséről a bíróság értesíti;
a)
b) az illetékes adó- és vámhatóságot, valamint az egészségbiztosítási szervet és a nyugdíjbiztosítási igazgatási szervet,
c) az állami foglalkoztatási szervet,
d) a környezetvédelmi hatóságot és a munkavédelmi hatóságot,
e) a bíróság Gazdasági Hivatalát,
f) az adós székhelye szerint illetékes levéltárat,
g) az adós bankszámláit vezető valamennyi pénzintézetet,
h) az ingatlanügyi hatóságot.

Jegyzet: A szakasz bevezető szövegét módosította az 1993. évi LXXXI. tv., az a) pontot hatályon kívül helyezte a 2003. évi XCI. tv., a b) pontot az 1993. évi LXXXI. tv. állapította meg, a c) és d) pontokat módosította a 2006. évi CIX. tv., az e) pontot az 1997. évi XXVII. tv. állapította meg. Az f) és g) pontot az 1993. évi LXXXI. tv., míg a h) pontot az 1997. évi XXVII. tv. iktatta be. A h) pontot módosította a 2006. évi CIX. tv.

A szakasz azoknak a szerveknek a körét sorolja fel, akik a felszámolási eljárás jogerős megindításáról a bíróságtól hivatalból értesítést kapnak. A kialakult bírói gyakorlat szerint ez ún. értesítő végzés formájában történik.
Nehéz lenne vitatni az értesítés szükségességét. A felsorolásban első helyen korábban a cégbíróság állt, amely egyáltalán nem véletlen, hiszen a gazdasági forgalom biztonsága nagymértékben függ attól, hogy a cégnyilvántartás mennyiben éri el a tényleges "napra készséget", amely a közhitelesség szempontjából rendkívül fontos. Megjegyzem, hogy maga a Ctv. is tartalmaz a Cstv.-vel megegyező előírást. A Ctv. 12. §-ának (3) bekezdése értelmében, a cégjegyzékben fel kell tüntetni a közhiteles nyilvántartás, illetve a hitelezők védelme szempontjából jelentős adatokat is. Ezek sorába a (3) bekezdés b) pontja rögzíti, hogy a felszámolás kezdő időpontját és befejezését (külföldi székhelyű vállalkozás magyarországi fióktelepe, illetve külföldiek magyarországi közvetlen kereskedelmi képviselete esetén a külföldi vállalkozás fizetésképtelenségére, illetve felszámolására vonatkozó eljárás megindítását és befejezését is, feltüntetve a külföldi vállalkozás felszámolójának nevét, lakóhelyét, illetve székhelyét).
A továbbiakban felsorolt szervek egyrészt hatósági feladatokat látnak el a felszámolás során, vagy éppen e miatt keletkeznek feladataik, például a munkavédelmi felügyelőség esetében, de jelentős részük gyakorlatilag hitelezőként is megjelenik, (adóhatóság, illetékhivatal stb.).
Az irodalom rámutat arra, hogy az adós székhelye szerint illetékes levéltár értesítése a felszámolási eljárás megindításáról szükségtelennek tűnik, hiszen a levéltárnak csak a felszámolás végén adódik feladata. (Kommentár II. 215. oldal)
A gyakorlatban problémaként merülhet fel, hogy a területileg illetékes földhivatal - illetve ingatlanügyi hatóság - értelemszerűen csak a területén fekvő ingatlanok ügyében tud intézkedni, viszont ha az adósnak más földhivatal illetékességi körébe tartozó helyen is van ingatlana, akkor ez a rendelkezés már nem érheti el teljes mértékben a célját. A földhivatal értesítését az 1997. évi XXVII. törvény hozta vissza ebbe a körbe a javaslat indokolása szerint azzal, hogy "tekintettel arra, hogy a felszámolás kezdő időpontjában az adós vagyonát terhelő vételi jog, visszavásárlási jog, továbbá az elidegenítési és terhelési tilalom megszűnik, a javaslat előírja, hogy a bíróság a felszámolás elrendeléséről értesítse a területileg illetékes földhivatalt, hogy az ingatlan-nyilvántartásban a szükséges változásokat át lehessen vezetni".
A g) pont alapján az értesítendők körébe tartozik az adós bankszámláit vezető valamennyi pénzintézet. Ezzel kapcsolatban mutatott rá a Legfelsőbb Bíróság, hogy az adós gazdálkodó szervezet vezetőjével szemben a pénzintézetek értesítésének elmaradása miatt nem lehet pénzbírságot kiszabni, mert az értesítés a bíróság feladata. Ilyen bírság kiszabását a hitelező egyébként sem kezdeményezheti. (BH 1996/655.)

Jegyzet: A szakaszt hatályon kívül helyezte az 1993. évi LXXXI. tv.

A Cstv. eredeti szakasza a felszámoló kirendeléséről illetve a felszámoló összeférhetetlenségéről szól. Tekintettel arra, hogy a Cstvn. a 27/A. §-ba lényegesen kibővített tartalommal rendezte ezt a kérdést, így ennek a szakasznak a hatályon kívül helyezése indokolt.

Cstv. 31. § (1) A felszámolás alatt álló gazdálkodó szervezet vezetője köteles:
a) a felszámolás kezdő időpontját megelőző nappal záróleltárt, valamint éves beszámolót, egyszerűsített éves beszámolót vagy egyszerűsített mérleget (a továbbiakban: tevékenységet lezáró mérleg), továbbá adóbevallást és az eredmény felosztása után zárómérleget készíteni, és azt a felszámolás kezdő időpontját követő 45 napon belül a felszámolónak és az adóhatóságnak átadni,
b) a nem selejtezhető és titkos minősítésű iratokról iratjegyzéket készíteni és azokat, valamint az irattári anyagot és a folyamatban lévő ügyekről az információkat a felszámolónak átadni,
c) a felszámolás kezdő időpontjától számított 30 napon belül a felszámolónak és az illetékes környezetvédelmi felügyelőségnek nyilatkozatot tenni arról, hogy maradnak-e fenn olyan környezeti károsodások, környezeti terhek, melyekből bírságfizetési vagy egyéb fizetési kötelezettség, a károsodások, illetve terhek rendezéséhez szükséges kiadás származhat,
d) a felszámolónak tájékoztatást adni minden a 40. § (1) bekezdés a) pont tárgyát képező jogügyletről, illetve kötelezettségvállalásról,
e) a felszámolás elrendeléséről a munkavállalókat, illetve a szövetkezeti tagokat, valamint az Mt. 18. §-ában meghatározott szakszervezeteket, az üzemi tanácsot (üzemi megbízottat) haladéktalanul tájékoztatni,
f) a felszámolás elrendeléséről az 57. § (1) bekezdésének c) pontjában meghatározott követelések jogosultjait a felszámolás kezdő időpontját követő 30 napon belül tájékoztatni.
(2) a gazdálkodó szervezet vezetője az (1) bekezdés b) pontjában előírt kötelezettségének a titokvédelmi, valamint a személyiségi jogok védelmét biztosító szabályok betartásával köteles eleget tenni.

Jegyzet: A szakasz számozását módosította az 1993. évi LXXXI. tv., a bevezető szöveget módosította az 1997. évi XXVII. tv. Az (1) bekezdés a) pontját megállapította az 1997. évi XXVII. tv. A b) és d) pont a Cstv. eredeti szövege. Az (1) bekezdés c) és e) pontját az 1993. évi LXXXI. tv. állapította meg. Az f) pontot az 1997. évi XXVII. tv., míg a (2) bekezdést az 1993. évi LXXXI. tv. iktatta be.

1. Az adós vezetőjének kötelezettsége az eljárás megindításakor
A felszámolási eljárás elrendelésének cezura jellegéből adódóan egy új fejezet kezdődik az adós életében, ezért rendkívül fontos, hogy tiszta képet nyerhessünk az ezt az időpillanatot közvetlenül megelőző állapotról, hiszen a felszámoló számára ez lesz a kiindulási alap. Éppen ezért az első helyen áll az adós vezetőjének azon kötelezettsége, hogy ezt a számviteli törvény szerinti "átvilágítást, helyzetfeltárást" elvégezze.
A szakasz (1) bekezdése a) pontja felsorolja, hogy milyen pénzügyi jellegű kimutatásokat kell az adós vállalat vezetőjének elkészíteni, méghozzá egy meghatározott naptól számított 45 napon belül. A meghatározott napot a törvény a felszámolási eljárás megkezdésének időpontját megelőző napra teszi. A felszámolás megkezdése időpontjáról a 28. § (2) bekezdés igazít el, amely szerint ez a nap a felszámolást elrendelő jogerős végzés közzétételének napja. Ezt az időpontot a Cégközlönyben megjelenő végzés tartalmazza, a törvény szerint vagy a felszámolás kezdő időpontja, vagy pedig a jogerőre emelkedés időpontjának külön megjelölésével. Az időpont meghatározása a törvény eredeti szövegében azért is lényeges volt, mert számos olyan felszámolási ügy volt még folyamatban, amelyre az 1986. évi 11. tvr. szabályait kellett alkalmazni, és jelentős volt még azoknak az ügyeknek a száma is, amelyekre még a novella előtti szabályozás vonatkozott. A gyakorlati nehézségeket fokozza, hogy mindegyik jogszabály eltérő időpontot jelöl meg kezdőnapnak. Így az alábbiakban részletezett pénzügyi anyagokat az 1986. évi 11. tvr. szerint a felszámolások közzétételének napját követő 30 napon belül, a Cstv. eredeti szövege szerint a felszámolást elrendelő végzésnek a Cégközlönyben való megjelenés időpontját megelőző napját követő 30 napon belül, hatályos jogunk szerint pedig a végzés jogerőre emelkedését megelőző naptól számított 30 napon belül kell az adós vezetőjének elkészíteni, vagy elkészíttetnie.
Pénzügyi szempontból is rendkívül lényeges az időpont fentiek alapján kifejtett precíz megállapítása, hiszen ez a nap lesz az a pénzügyi értelemben vett "fordulónap", amelyre az összes adat vonatkozik. A beszámolót a számviteli törvény előírásai szerint kell elkészíteni az itt jelzett eltérésekkel.
Főszabályként a beszámoló
- mérlegből,
- eredmény-kimutatásból,
- kiegészítő mellékletből,
- üzleti jelentésből,
- továbbá a beszámolót alátámasztó záróleltárból és
- zárómérlegből
áll.
A beszámolónak - ugyancsak a számviteli törvény előírásainak megfelelően - 3 formája lehet, mégpedig maga a beszámoló, az egyszerűsített beszámoló és az egyszerűsített mérleg. Beszámolót minden gazdálkodó szervnek készítenie kell. Egyszerűsített beszámolót készíthet az a kettős könyvvitelt vezető gazdálkodó, akinek a mérleg szerinti összege két egymást követő évben nem haladja meg a 150 millió forintot, nettó árbevétele a 300 millió forintot és létszáma a 100 főt. E feltételek közül kettőnek kell mindenképpen megjelennie ahhoz, hogy egyszerűsített beszámolót készíthessen az adós. A Cstv. szerinti beszámolót ugyanúgy kell elkészíteni, mint az éves beszámolót. Ennek kapcsán a legelső lépés az úgynevezett záróleltár elkészítése, tekintettel arra, hogy a számviteli törvény elvi éllel szögezi le a mérlegtételek leltárral való alátámasztásának szükségességét. Maga a számviteli törvény azonban nem írja elő azt, hogy minden évben minden eszközt közvetlen felvétellel kellene leltározni. Ebből kiindulva a gyakorlatban egységesnek tekinthető az a felfogás, hogy azokról az eszközökről, illetve forrásokról, amelyekről év közben mennyiségben és értékben tételes, naprakész és pontos nyilvántartást vezetnek, az ez alapján készített mennyiségi és értékadatokat tartalmazó kimutatás lényegében leltárnak tekinthető.
Azoknál a készleteknél, amelyekről év közben nem vezettek nyilvántartást, vagy pedig a nyilvántartás nem pontos, kötelező a leltárfelvétel. A leltárfelvétel technikailag megszámlálással, illetve méréssel történik. A számviteli törvény a leltárfelvételt befejezetlen, félkész termékeknél és készáruknál is előírja.
A Cstv. külön nem szól a leltározás formájáról. Cstv. szerinti záró­leltár speciális célját tekintve nyilvánvaló, hogy abba csak és kizárólag olyan eszközök kerülhetnek, amelyek ténylegesen léteznek a gazdálkodó szervezetnél. Ugyanakkor nem elég csak a meglévő mennyiséget felvenni a leltárba, hanem azt is rögzíteni kell, hogy milyen azok tényleges műszaki állapota, minősége stb., vagyis mindazon adatoknak szerepelni kell a leltárban, amelyekből az adott készlet vagy termék valós piaci értéke megállapítható.
Az előbbiek alapján tehát rögzíthető, hogy a csődtörvény szerinti záróleltár annyiban tér el a számviteli törvényben előírt leltártól, hogy abban minden esetben közvetlenül felvett és egyeztetett adatok szerepelhetnek csak. Nem létező, vagy más tulajdonában álló eszközt nem lehet felvenni a leltárba, a minőségi állapot rögzítése pedig a hitelező informálása szempontjából lényeges.
Magát a beszámolót a számviteli törvény előírásai szerint kell elkészíteni. A számviteli törvény a beszámolóra vonatkozó előírásokat a múltbeli érték, vagyis a mindenkori beszerzési érték alapján írja elő. Egy-egy eszköznek a bekerülési értéke az engedménnyel csökkentett, felárakkal növelt vételárból áll, továbbá az úgynevezett hozzárendelhető költségekből (fuvarozási költség, vám, ügynöki jutalék, alapozás, üzembe helyezés, próbaüzemelés stb.).
A számviteli törvény itt negatívan fogalmaz. Felsorolja azt a három tételt, amit nem lehet beszámítani: az általános forgalmi adót, az illetéket és a hatósági díjakat.
Minden beszerzett tárgyi eszköz a könyvekben bruttó értékkel, a mérlegben nettó értékkel szerepel. A nettó érték a bruttó érték és az elszámolt értékcsökkenés különbsége. A zárómérleg elkészítésénél a zárómérleg fordulónapjáig, napra kell elszámolni a tervezett értékcsökkenést. Hogy mekkora a tervezett értékcsökkenés mértéke, azt a számviteli politikában kellett meghatározni. Ez minden gazdálkodó szervezet rendelkezésére áll (kell hogy álljon). A számviteli törvény előírja, hogy ha az eszköz a tervezettnél gyorsabban veszít értékéből, akkor terven felüli értékcsökkenést is el kell számolni.
Erre négy esetet jelöl meg a számviteli törvény: Az egyik az, ha az eszköz megrongálódott. A rongálódás mértékének megfelelően el kell számolni amortizációt. Másik, ha az eszköz feleslegessé válik és használaton kívülre kerül. Ebben az esetben arra az értékre kell lecsökkenteni, amennyiért eladható. Ha eladhatatlan, akkor nulla értékig kell amortizálni. Ha az megsemmisül, akkor is terven felüli értékcsökkenést kell elszámolni. Végül idetartozik az eszközhiány.
A zárómérlegben a tárgyi eszközök nettó értékkel szerepelnek. A bruttó értéket csökkentjük a tervezett és a terven felüli értékcsökkenéssel.
A pénzügyi befektetések beszerzési áron szerepelnek a pénzügyi beszámolóban. A befektetések lehetnek részesedések, értékpapírok. Ezeknél is meg kell vizsgálni, hogy van-e értékvesztés. Azért fontos, mert a hitelezőknek is és a felszámolóknak is tudni kell, hogy mekkora a vagyon a felszámolás megindításakor.
A pénzügyi befektetések értékét - értékvesztéssel csökkentjük. Azoknál a befektetéseknél, amelyeknek papírjai a tőzsdén szerepelnek, a tőzsdén lévő árfolyam tartósságát vizsgáljuk.
A vállalkozások többségének értékpapírjai nem szerepelnek a tőzsdén. Hogyan lehet ezeknél az értékvesztést elszámolni? Az érintett gazdasági társaságnál kell a tőke összetételét vizsgálni. Vagyis a saját tőke és a jegyzett tőke arányát. A tőkevesztés arányában indokolt az értékvesztés elszámolása.
A készleteket beszerzési áron tartjuk nyilván. Ha a készletek értékükből tartósan veszítenek, értékvesztést kell elszámolni.
Ha a készletek megrongálódnak, szavatosságuk lejár, vagy olyan esemény történik, ami az értéküket csökkenti, vagy feleslegessé válnak, akkor az ismert piaci árra kell leértékelni. Az ilyen készlet értéke annyi, amennyit a piac ad érte. Ha a piac nem veszi meg, mert eladhatatlan, akkor nulladékértékig kell leértékelni.
Rövid lejáratú értékpapírokat azért vesznek a gazdasági társaságok, hogy forgassák, hasznot szerezzenek pénzügyi művelet keretében. (Akkor kerülnek a rövid lejáratú forgóeszközök közé, ha egy évnél rövidebb ideig vannak a gazdálkodó szervezetnél. Ha egy évnél hosszabb ideig, akkor a befektetett pénzügyi eszközökhöz tartoznak).
A beszámoló esetében a mérlegen el kell készíteni az eredmény-kimutatást, a kiegészítő mellékletet és az üzleti jelentést.
A beszámolóhoz kapcsolódóan ugyancsak el kell készíteni az adóbevallást is. Végül el kell készíteni a zárómérleget. A zárómérleg csak annyiban tér el a beszámoló mérlegtől, hogy abban már nem szerepel a mérleg szerinti eredmény, valamint az előző évek áthozott vesztesége, mivel ezeket eredménytartalékként kell feltüntetni. Ennek megfelelően a zárómérlegben a saját tőke részei legfeljebb jegyzett tőkéből, tőketartalékból és eredménytartalékból tevődhetnek össze.

2. Az adós vezetőjének egyéb kötelezettségei
A szakasz további alpontjai különböző témakörű tájékoztatási kötelezettséget írnak elő az adós vezetője számára. A témakörök áttekintéséből kiderül, hogy a jogalkotó vélhetően a nagy szervezeteket tekintette etalonnak, és igyekezett minél szélesebb körű tájékoztatási kötelezettséget előírni ami a felszámoló szempontjából természetesen üdvözölendő és kívánatos. A c) pontban foglalt környezetvédelmi kérdésekkel a dolog jelentősége miatt külön fejezetben foglalkozunk.
Elvi éllel azonban, meg kell jegyezni, hogy amennyire helyes a felszámoló minél teljesebb informáltságának igénye, olyannyira teljesíthetetlenek ezek a követelmények azon szervezetek számára, akik nem rendelkeznek megfelelő szakapparátussal. Eddigi gyakorlati tapasztalatok arra utalnak, hogy főleg a kisebb szervezetek körében ezen szakasz törvényi előírásainak az adós vezetői inkább csak formálisan tudnak eleget tenni. Kérdésként merülhet fel, hogy nem lenne-e célszerűbb az előírások általános érvényességét megbontani és három vagy négy kategóriát a szervezet nagyságától illetve tevékenységi körétől függően, felállítani.
Nagyon sokszor előfordult olyan eset, hogy a felszámoló saját érdekében kifogásolta az adós vezetője által átadott anyagokat vagy azok egy részét és - saját szakértelme hiányában - szakértővel vizsgáltatta meg, természetesen a költségeket azon a jogcímen, hogy a vezető nem megfelelő anyagokat bocsátott rendelkezésére a vezetővel akarta megfizettetni. Ezzel kapcsolatban a Legfelsőbb Bíróság leszögezte, hogy a felszámolás alatt álló gazdálkodó szervezet vezetőjét terhelő feladatok elvégeztetésével kapcsolatban a felszámoló szakértőt vehet igénybe, a szakértő költségeinek viselésére azonban a vezető csak akkor kötelezhető, ha feladatainak nem vagy nem megfelelően tett eleget. (BH 1996/57.)
Egy másik ügyben a felszámoló vitatta az adós vezetője által számára átadott egyszerűsített mérleg adott tételeit, könyvszakértőt kért fel a mérleg ellenőrzésére, és a bírósághoz fordult abból a célból, hogy az kötelezze a vezetőt a könyvszakértő költségeinek előlegezésére. A bíróság jogerősen arra az álláspontra helyezkedett, hogy nem lehet kötelezni az adós vezetőjét a mérleg megvizsgálása érdekében a felszámoló által igénybe venni kívánt szakértő költségének előlegezésére. (BH 1996/609.)
A bírósági gyakorlat értelmében felszámolás eredményének meghiúsulásával járó csődbűntett önálló tettese az az ügyvezető, aki a cégének felszámolását elrendelő bírósági határozat után a Cstv. 31. §-a szerinti tájékoztatási kötelezettségét nem teljesítette, és ennek következtében a cég egyszerűsített felszámolására kerül sor és ezzel a felszámolás eredményét részben vagy egészben meghiúsítja (EBH 2005/1196. és BH 2005/238.). Szintén csődbűntett valósul meg akkor is, ha a gazdálkodó szervezet vezetőjének tudomása van a felszámolási eljárás megindításáról, az azt elrendelő végzés közzétételéről, azonban ennek ellenére a jogszabályban előírt kötelezettségeit határidőre nem teljesíti és ezzel a felszámolás eredményét - akár eshetőleges szándékkal - meghiúsítja (BH 2002/346.). Az egyszerűsített felszámolásra történő áttérés feltételeinek megléte sem mentesíti a felszámolás alatt álló gazdálkodó szervezet vezetőjét a jogszabályi kötelezettségeinek teljesítése alól (BH 2003/313.).

Cstv. 32. § Ha az adós nem köteles beszámolót készíteni, a Tanács fizetésképtelenségi eljárásokról szóló 1346/2000/EK rendelete szerint indított fizetésképtelenségi eljárásban a felszámoló az adós nyilvántartásai alapján vagy egyéb módon megállapítja az eljárásba vonható vagyont, s erről nyitó mérleget készít.

Jegyzet: A szakasz eredeti szövegét hatályon kívül helyezte az 1993. évi LXXXI. tv., az új szövegezést a 2004. évi XXVII. tv. állapította meg.

A Cstv. eredeti szakasza a következőképpen hangzott: A felszámolás alatt álló gazdálkodó szervezet szakcsoportja köteles a felszámolás megkezdését megelőző nappal egyszerűsített mérleget és adóbevallást készíteni, és azt a felszámolás kezdőnapjától számított 30 napon belül a felszámolónak és az adóhatóságnak átadni.
A korabeli miniszteri indokolás szerint erre azért volt szükség, mert a gazdálkodó szervezetnél esetleg működő szakcsoportok a gazdálkodó szervezet fizetésképtelensége miatti megszűnése esetén automatikusan megszűnnek. A szakcsoportok viszonylagos önállósága miatt azonban a hitelezőknek jelentős érdeke fűződik ahhoz, hogy a gazdálkodó szervezet felszámolásának megkezdését megelőző nappal ez utóbbiak is vagyonkimutatást és zárómérleget készítsenek.
Tekintettel arra, hogy a szövetkezetek státusa, az agrárjog egész felfogása időközben megváltozott, így e szakasz további fenntartása indokolatlan lett volna.
Az új rendelkezés beiktatását az indokolja, hogy a külföldi székhelyű vállalkozónak a könyvviteli kötelezettségét - az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. tv. 44. § (3) bekezdése alapján - a kettős könyvvitelt vezető vállalkozókra vonatkozó szabályok megfelelő alkalmazásával kell teljesítenie, és ez alapján számolják ki az adófizetési kötelezettségét. Ebből eredően a külföldi székhelyű vállalkozó rendelkezik nyilvántartásokkal, de egyáltalán nem biztos, hogy mérlege is van, ugyanakkor a fizetésképtelenségi eljárásról szóló 1346/2000/EK Tanácsi Rendelet 18. cikke a felszámoló részére előírja az adós vagyonának felderítését és birtokba vételét.

Cstv. 33. § (1) A bíróság az adott gazdálkodó szervezettől a felszámolás kezdő időpontját megelőző évben felvett jövedelemnek 50%-ig vagy - ha a vezető jövedelme nem állapítható meg - 1 millió forintig terjedő pénzbírsággal sújthatja a gazdálkodó szervezet vezetőjét, aki a 31. §-ban foglalt kötelezettségét elmulasztotta, vagy valótlan adatokat közölt, akkor is, ha már nem áll az adósnál munkaviszonyban, munkavégzési kötelezettséggel járó egyéb jogviszonyban, tagsági viszonyban, vagy vezetői tisztségviselői minősége megszűnt.
(2) Az (1) bekezdésben említett vezetőt a bíróság kötelezheti, hogy viselje azokat a költségeket, amelyek a 31. §-ban foglalt feladatoknak a felszámoló részéről megbízott szakértő által történő elvégeztetésével merültek fel.
(3) Ha a felszámoló által megbízott szakértő az adósnál a vállalkozás számviteli rendjét érintő hiányosságokat, a mérleg, a főkönyvi könyvelés, a naplófőkönyv és az analitikus nyilvántartás közötti eltérést állapít meg, ezt köteles a felszámolóval írásban azonnal közölni.
(4) A felszámoló a tudomására jutott bűncselekményt - ha az elkövető ismert, annak megjelölésével - köteles az eljárás lefolytatására illetékes hatóságnak írásban bejelenteni.

Jegyzet: Az 1997. évi XXVII. tv.-nyel megállapított szöveg.

Az adós vezetőjét sújtó szankciórendszer
Az (1) bekezdés meghatározza a bírság mértékét, amely kettős szempontrendszeren nyugszik: a vezető előző évi teljes jövedelmének 50 %-a, mint bírságolási felső határ (ez még némi munkajogi utánérzéseket rejt magában) vagy ha a vezető előző évi jövedelme nem állapítható meg egzakt módon, akkor a bírság felső határa 1 millió forint.
Az irodalomban felmerült e törvényi szabályozás félreérthetősége: "Úgy tűnik, drákói szigorral fenyegeti a Csődtörvény legújabb módosítása a kötelezettségeiket megszegő vezetőket. Figyelmesen elolvasva a pénzbírság új feltételeit, félő, hogy gondok lesznek az értelmezéssel. Az újonnan bevezetett 1 millió forintos mértékhez ugyanis feltételt szab a jogszabály: ha a vezető jövedelme nem állapítható meg. Mi következik ebből? Ha megállapítható - mert ezt majd nyilván fog
Megítélésem szerint a felvetés indokolatlan félelmeket tükröz a jogszabály szövegezésének esetleges félreértelmezése miatt. A norma egyértelműen a vezető jövedelméről, nem pedig a fizetéséről beszél. Bizonyos cégnagyság fölött elképzelhetetlen, hogy a tényleges jövedelem havi bruttó 10 000 Ft körül mozogjon és abban az esetben, ha a vezető megpróbálná megtéveszteni a bíróságot tényleges jövedelme nagyságáról, akkor azonnal ott van a kisegítő 1 millió forintos szabály. Kisebb, esetleg induló cégek esetében ténylegesen előfordul, hogy a vezetők jövedelme rendkívül alacsony, ebben az esetben viszont méltánytalan lenne őket aránytalanul magas pénzbírsággal súlytani. Saját álláspontom szerint tehát a norma megfogalmazása híven tükrözi az életviszonyokat és a gazdasági realitást.
A (4) bekezdés értelmében a felszámoló a tudomására jutott bűncselekményt köteles bejelenteni az illetékes hatóságnál. A csődtörvény és a büntetőjog közötti összefüggések jelentőségére tekintettel, a büntetőjogi kérdésekkel külön fejezetben foglalkozunk.
A vezetővel szemben kiszabható bírság esetében a bírói gyakorlat - örvendetes módon - rendkívül visszafogottan és körültekintően alakult ki. A dolog természetéből adódóan a Legfelsőbb Bíróságnak általában a túlzásokat kellett nyesegetnie és arra rámutatnia, hogy milyen esetekben nincs helye a pénzbírság kiszabásának.
1994-ben a Legfelsőbb Bíróság leszögezte, hogy a vezetővel szemben pénzbírságot a bíróság is csak abban az esetben szabhat ki, ha erre a lehetőségre őt előzetesen figyelmeztette. (BH 1994/391.)
1996-ban már ez az elvi állásfoglalás finomításra került a következőképpen: "A felszámolási eljárás során a gazdálkodó szervezet vezetőivel, illetőleg volt vezetőivel szemben pénzbírság kiszabásának csak akkor van helye, ha a bíróság előzetesen felhívta őket kötelezettségeik teljesítésére, és egyúttal figyelmeztette is mulasztásuk jogkövetkezményeire. (BH 1996/656.)
Egy másik ügyben a bíróság megállapította, hogy nincs helye bírság kiszabásának arra hivatkozva, hogy a vezető a mérleget a felszámoló felhívása ellenére sem módosította, a vezetőt - az ügy körülményeitől függően - legfeljebb a feladatoknak a felszámoló részéről megbízott szakértő által történő elvégeztetésével felmerült költségek viselésére lehet kötelezni. (BH 1996/278.)
Érdekes ügyben foglalt állást legfőbb bírói fórumunk. A vezető kétséget kizáróan nem tett eleget tájékoztatási kötelezettségének. A bizonyítási eljárás során kiderült, hogy a vezető úgymond társadalmi munkában látta el ezt a feladatot. Erre tekintettel a bíróság a bírság kiszabhatóságának hiányát állapította meg. Kimondta ugyanis, hogy a felszámolóval szemben fennálló tájékoztatási kötelezettség teljesítésének elmulasztása miatt nincs helye pénzbírság kiszabásának a felszámolás alatt álló gazdálkodó szervezet vezetőjével szemben, ha a vezető a gazdálkodó szervezettől a felszámolás kezdő időpontját megelőző évben nem vett fel jövedelmet. (BH 1995/667.)

Cstv. 33/A. § (1) A hitelező vagy a felszámoló a felszámolási eljárás ideje alatt keresettel kérheti a bíróságtól [6. § (1) bekezdés] annak megállapítását, hogy azok akik a gazdálkodó szervezet vezetői voltak a felszámolás kezdő időpontját megelőző három évben, a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet bekövetkeztét követően ügyvezetési feladataikat nem a hitelezők érdekeinek elsődlegessége alapján látták el (ideértve a környezeti terhek rendezését is), és ezáltal a társasági vagyon a keresetben meghatározott mértékben csökkent. A fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet bekövetkezte az az időpont, amelytől kezdve a gazdálkodó szervezet vezetői előre látták vagy ésszerűen előre láthatták, hogy a gazdálkodó szervezet nem lesz képes esedékességkor kielégíteni a vele szemben fennálló követeléseket. Ha többen közösen okoztak kárt, felelősségük egyetemleges.
(2) Mentesül a felelősség alól az (1) bekezdésben említett vezető, ha bizonyítja, hogy a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet bekövetkeztét követően az adott helyzetben elvárható valamennyi intézkedést megtette a hitelezői veszteségek csökkentése érdekében. Amennyiben a vezető a felszámolás kezdő időpontját megelőzően nem tett eleget az adós éves beszámolója [összevont (konszolidált) éves beszámolója] külön jogszabályban meghatározott letétbe helyezési és közzétételi kötelezettségének, a hitelezői érdekek sérelmét vélelmezni kell.
(3) Az (1) bekezdés alkalmazásában a gazdálkodó szervezet vezetőjének minősül az a személy is, aki a gazdálkodó szervezet döntéseinek meghozatalára ténylegesen meghatározó befolyást gyakorolt.

Jegyzet: A szakaszt a 2006. évi VI. tv. iktatta be.

A Cstv. 2006. évi módosítása - az új Gt.-vel összhangban - bevezette az angolszász jogból ismert szándékosan megvalósított csalárd gazdálkodás (fraudulent trading), és gondatlanul megvalósított jogszerűtlen gazdálkodás (wrongful trading) eseteit a magyar jogba (lásd ehhez részletesen Török Tamás: Felelősség a társasági jogban. HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 2007. 333. s. k. o.). A szabályozás célja az, hogy az adós vezető tisztségviselő a csődhelyzet észlelése esetén ne csak a tulajdonosi érdekeknek megfelelően járjon el, hanem azt is vegye figyelembe, hogy a hitelezők követelései ne maradjanak kielégítés nélkül. Ezt a vezető tisztségviselőktől egyetemleges felelősségi alakzatban követeli meg a törvény.
A felelősségre vonás érdekében a hitelező és a felszámoló is eljárhat és keresettel kérheti a bíróságtól a felszámolás ideje alatt az adósnál a felszámolási eljárás kezdő időpontját megelőző három évben vezető tisztségviselőként működő személyek felelősségének megállapítását. A szabályozás újszerűsége folytán kérdéses, hogy miként értelmezi majd a bírósági gyakorlat az "ésszerű előreláthatóság" kategóriáját, különös tekintettel a magyar gazdaságban oly jellemző körbetartozások ismeretében. Szintén fontos jogértelmezési kérdés merül fel abból a szempontból, hogy a vezető tisztségviselők miként járhatnak el a hitelezők érdekeinek elsődlegessége alapján, figyelemmel arra is, hogy egyik hitelezőt se részesítsék jogosulatlanul előnyben.
A vezető tisztségviselők felelősségének kimentését akkor teszi lehetővé a törvény, ha bizonyítják, hogy "valamennyi" intézkedést megtette a hitelezői veszteségek csökkentése érdekében. Ez szintén olyan tág kategória, ami a bírói gyakorlatra vár tartalommal történő megtöltésre.
A törvényi szabályozás nem csak a vezető tisztségviselő felelősségre vonását teszi lehetővé, hanem a döntésekre ténylegesen meghatározó befolyást gyakorló személy felelősségét is. Az ilyen árnyékigazgató személye tekintetében szintén jelentős nehézségeket okozhat a bizonyítás kérdése.
Egyetértünk Török Tamás álláspontjával, amikor arra mutat rá, hogy "a megállapítási per - marasztalási per kettősségének előírása pergazdaságossági szempontból ésszerűtlen, a hitelezők számára indokolatlan többletköltséget eredményez. Elegendő lenne azt előírni, hogy a felszámolási eljárás jogerős lezárását követő 90 napos jogvesztő határidőn belül lehet marasztalási pert indítani". (Török Tamás: Felelősség a társasági jogban. HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó. Budapest, 2007. 344. o.)

Cstv. 34. § (1) A felszámolás kezdő időpontjában megszűnnek a tulajdonosnak a gazdálkodó szervezettel kapcsolatos külön jogszabályok­ban meghatározott jogai.
(2) A felszámolás kezdő időpontjától a gazdálkodó szervezet vagyonával kapcsolatos jognyilatkozatot csak a felszámoló tehet. A felszámolás kezdő időpontjától az adós cég nevét a "felszámolás alatt", illetve "f.a." toldattal kiegészítve kell használni.
(3) A felszámoló kérelmére tájékoztatást ad a 8. § (1) bekezdésében meghatározott szervek képviselőjének, hogy kik és milyen összegre nyújtottak be hitelezői igényt, azokat a felszámoló elfogadta-e, és hova sorolta be, valamint tájékoztatást ad az 57. § (1) bekezdésének a) és c) pontjaiban felsorolt követelések összegéről és jogosultjairól. A képviseleti meghatalmazást közokirat vagy teljes bizonyító erejű magánokirat formájában kell a felszámolóhoz benyújtani.

Jegyzet: A szakasz szövegét az 1997. évi XXVII. tv. állapította meg.

1. Kezelési és rendelkezési jog elvesztése - a felszámoló képviseleti joga
A szakasz a klasszikus csődjogi kódexek egyik rendkívül jelentős alapelvét tartalmazza, amely a korabeli megfogalmazás szerint úgy szól, hogy a csődnyitás joghatása következtében a csődnyitás pillanatától fogva az adós elveszíti kezelési és rendelkezési jogosultságát a csődtömeg felett, és annak gyakorlása a csődtömeggondnokra száll át. Erre nyilvánvalóan azért volt szükség, mivel a csődtömeg az a vagyontömeg, amely a hitelezők kielégítési alapját szolgálta, és amennyiben a csődtömeggondnok nem kapott volna teljes körű felhatalmazást e vagyontömeggel való rendelkezésre, úgy nyilvánvalóan feladatát sem tudta volna teljesíteni. Hangsúlyozni kell azonban, hogy ez a klasszikus jogokban sem jelentette az adós tulajdonjogától való megfosztottságát, hanem csupán annak lényegesen korlátozását.
Érdemes röviden áttekinteni azt, hogy a Cstv. egyes módosításai során miképpen változott az (1) bekezdés szövege. A Cstv. eredeti szövege szerint a felszámolás kezdő időpontjában megszűnnek az alapító (létesítő) szervnek a gazdálkodó szervezettel kapcsolatos külön jogszabályokban meghatározott jogaik. A Cstvn. ezt akként finomította, hogy ebben az időpontban megszűnnek az alapító jogokat gyakorló szervnek a külön jogszabályokban meghatározott jogai. A hatályos szövegben is megmaradt a külön jogszabályokra való utalás, viszont az alapító, létesítő, alapító jogokat gyakorló szerv helyébe 1997-ben a tulajdonos került.
Jól tetten érhető itt a szemléletbeli változás. Bár a Cstv. hatályba-lépésekor a társasági törvény már több mint két éve élő valóság volt, a jogalkotó mégis úgy tett, mintha a szocialista gazdálkodási formáknak megfelelően a magyar gazdaság világában az államigazgatási alapítás dominanciája érvényesült volna. Ez akkor statisztikailag ugyan megfelelt a valóságnak, viszont talán elvárható lett volna a jogalkotótól, hogy előre tekintsen és igyekezzen felmérni - ne felejtsük el a csődtörvény elfogadásakor már a rendszerváltozás után vagyunk - a gazdasági szervezeti változást és ennek megfelelően alkotni meg a normát. Sajnos erre 1993-ban sem került sor, hiszen még mindig alapítói jogokat gyakorló szervezetekről beszélünk, amelyre persze valószínűleg nagy hatással volt az 1992-es kényszer átalakítási törvénycsomag, amely az állami privatizációs szervezeteket hozta gazdaságpolitikailag meghatározó helyzetbe.
A szakasz nyelvtani elemzése során egyértelműen kiderül, hogy itt a tulajdonosi jogok teljes megszűnéséről van szó, hiszen semmiféle utalás nem található arra, hogy a külön jogszabályokban meghatározott jogok bizonyos részei szűnnek meg, illetve bizonyos részeinek gyakorlása fennmarad-e. Csupán a (2) bekezdés utal arra, hogy mivel a vagyonnal kapcsolatos jognyilatkozatot csak a felszámoló tehet, tehát a többi esetben talán megmaradnak a tulajdonosi jogok. Erre nézve azonban tényleges törvényi eligazítást nem találunk, így a bírói gyakorlatra maradt az elhatárolás kimunkálása. A bírósági gyakorlat ebben a körben úgy foglalt állást, hogy a felszámolás alatt álló gazdálkodó szervezet taggyűlése - korlátozott hatáskörrel ugyan, de - tovább működik, így jogosult ügyvezetőt választani. Az így megválasztott ügyvezető az adós képviselőjeként az egyezségi tárgyalással kapcsolatos jognyilatkozatot tehet, a felszámoló intézkedésével szemben kifogást támaszthat (BH 1999/326.). Egy másik eseti döntésében a Legfelsőbb Bíróság akként rendelkezett, hogy a felszámolási eljárásban a jognyilatkozatok tételére vonatkozó korlátozó rendelkezés - amely a felszámoló részére biztosít kizárólagosságot - csak az adós vagyonával kapcsolatos jognyilatkozatokra terjed ki. A cég státusával összefüggő nyilatkozatot a cég képviseletére egyébként jogosult - akár meghatalmazott útján - is tehet (BH 1998/355.).

2. Képviseleti jogosultság
A tulajdonosi jogok ilyen jellegű általános megszüntetése a törvény értelmezése nyomán irodalmi vitát indukált. A Kommentár II. szerzője ezzel kapcsolatban kifejti, hogy "a Csődtörvény legutóbbi módosításáig jogértelmezési vitákra adott alapot az a szabályozás, hogy míg a 34. § (1) bekezdése generálisan megszüntette az alapítói (tulajdonosi) jogokat gyakorló szervek rendelkezési jogát, addig a fentebb jelzett esetekben (egyezség, kifogás) az "adós" jogai mégis feléledtek. Bizonytalanságot eredményezett az, hogy ilyenkor ki jogosult az adós képviseletére. Ha még élt az adós képviselőjének a megbízatása, akkor egyszerűbb volt a válasz. Az igazi problémát az jelentette, hogy ki jogosult az adós képviseletére, ha időközben formálisan megszűnt a vezetői tisztség, például, ha lejárt a határozott időtartam. Az új képviselő megválasztásához szükségszerűen gyakorolni kellett az alapítói (tulajdonosi) jogokat, ez pedig beleütközött a 34. § (1) bekezdésben foglalt tilalomba. Ezt az ellentmondást oldja fel a 41. § (2) bekezdésében és az 51. § (1) bekezdésében foglalt új szabály, amely részletesen szabályozza, hogy egyezség és kifogás esetén ki jogosult az adós képviseletére, és erről milyen eljárási rendben kell gondoskodni, hogyan kell igazolni a képviseleti jogosultságot. (Kommentár II. 222-223. oldal)
A magam részéről nem tudok az idézet szerzőjével együtt örülni annak, hogy az egyezség és a kifogás esetén rendezést nyert az adós képviseleti joga. Álláspontom szerint a Cstv. nem foszthatja meg a tulajdonosokat tulajdonjoguk gyakorlásától általános jelleggel, azt csak egy jól körülhatárolt körben teheti meg. A tulajdonosok személye nem változik, tehát megítélésem szerint nincs akadálya annak elvileg, hogy az adós kft. tulajdonosa üzletrészét a felszámolási eljárás alatt elidegenítse, persze ha talál rá vevőt. Ugyanakkor a tulajdonában álló cég vonatkozásában minden olyan intézkedést megtehet, amely nem érinti a cég vagyoni helyzetét. Éppen ezért az 51. § (1) bekezdésének második mondatában foglalt norma egyrészt felesleges, másrészt dogmatikailag erősen kifogásolható. Álláspontomat az adott paragrafusnál fejtem ki.
A felszámoló az adós vagyona felől széles mérlegelési jogkörben dönthet, elsődlegesen a hitelezők érdekeinek szem előtt tartásával. A felszámoló mérlegelési jogkörébe tartozik annak eldöntése is, hogy az adós tevékenységét folytatja-e (EBH 2002/672. és BH 2002/27.). Szintén a felszámoló hatáskörébe tartozik annak eldöntése, hogy az adós cég képviseletében pert indít-e, e döntése során a felszámoló nem utasítható (EBH 2002/672. és BH 2002/27.). Ezt támasztja alá az az eseti döntés is, amely kimondja, hogy a felszámolás kezdő időpontja után szerződést a gazdálkodó szervezet szerződést a felszámoló útján jogosult megtámadni, jóerkölcsbe ütköző szerződés semmisségének megállapítását kérni (BH 1999/382.). Ugyanakkor a felszámoló nem jogosult fellebbezésre abban az esetben, ha a felszámolást elrendelő végzés ellen a fellebbezési határidő elmulasztása miatt benyújtott igazolási kérelemnek a másodfokú bíróság helyt ad és a felszámolási eljárást megszünteti (BH 2006/364.).

3. A felszámoló tájékoztatási kötelezettsége
Jogtechnikailag nem világos, hogy a szakasz (3) bekezdése miért itt nyert elhelyezést, hiszen a felszámolónak általános tájékoztatási kötelezettsége van. Ugyanakkor az sem világos, hogy miért az adós tulajdonosainak kell a tájékoztatást megadni, miért nem az adósnak magának, annál is inkább, mivel a Cstv. 6. § (4) bekezdése szerint a felszámolási eljárásban az adóst, a hitelezőt és a felszámolót kell félnek tekinteni. Nincs szó tehát az adós tulajdonosairól. E tekintetben tehát egy eljáráson kívüli szereplői kör kap tájékoztatást, ráadásul ily módon, mondjuk egy részvénytársaság közgyűlésének képviselőt kell választania, aki a közgyűlést, magát képviseli, ami enyhén szólva nem fér bele - megítélésem szerint - a Gt. logikájába.
Szerencsére a bíróságok nem éltek a túlzott törvényi felhatalmazással. Természetesen nem helyezkedhettek nyíltan szembe a jogalkotóval, de akár finom üzenetként is értékelhető a Legfelsőbb Bíróság azon álláspontja, hogy a részvénytársaság igazgatóságának és felügyelő bizottságának tagjai a felszámolás tartama alatt díjazásra nem tarthatnak igényt. (BH 1996/610.)
Ebből az álláspontból egyenesen következik, hogy a felszámolási eljárás során működik a részvénytársaság igazgatósága, vagyis van az adósnak a Gt.-én alapuló törvényes képviselője. Amennyiben megbízatásuk az eljárás során szűnne meg valamilyen ok miatt, akkor újraválasztásukra vagy új személyek megválasztására csak és kizárólag a közgyűlés jogosult az a közgyűlés, akinek az (1) bekezdés szerint állítólag minden jogköre megszűnt.
Értelemszerűen a bírói gyakorlatnak kellett kidolgozni a felszámoló jognyilatkozatának tárgyi és időbeli kereteit is. Ennek kapcsán megállapította a Legfelsőbb Bíróság, hogy a felszámolás kezdő időpontjától kezdve az adós által érvényesített követeléssel kapcsolatos jognyilatkozatot a már folyamatban lévő perben is csak a felszámoló tehet. (BH 1997/402.)
Ugyanezen elvi alapon állva került kimondásra az is, hogy az adós által a felszámolás elrendelése előtt kötött előszerződés esetén a felszámoló jogosult a szerződés megkötését megtagadni. (BH 1996/611.)
Egy másik ügyben elvi jellegű iránymutatást hozott a Legfelsőbb Bíróság a felszámolói feladatok tartalmát illetően. A tényállás szerint a felszámoló ügyviteli szolgáltatás címén akart meghatározott összeget elszámolni, azon a címen, hogy ő ennyit fizetett ki a könyvviteli tevékenység mással való elvégeztetéséért. Az elsőfokú bíróság megállapította, hogy mind a 165/1991. (XII. 26.) Korm. rendelet, mind az azt hatályon kívül helyező 167/1993. (XI. 30.) Korm. rendelet szerint a felszámolónak magának kell gondoskodni a jogi és könyvelési feladatok ellátásáról. Fellebbezés folytán a Legfelsőbb Bíróság az alábbiakra mutatott rá:
A felszámoló fellebbezésében helyesen hivatkozott arra, hogy a jelen, 1992. április 8-án indult felszámolási eljárásra irányadó Cstv. meghatározza a bíróság által kirendelt felszámoló feladatait, jogait és kötelezettségeit. Tévesen érvel azonban a felszámoló akkor, amikor azt állítja, hogy a Cstv. nem tartalmaz olyan rendelkezést, amely a felszámoló számára könyvelési, könyvvezetési kötelezettséget ír elő. A Cstv. 46. §-ának (3) bekezdése alapján a felszámolónak nyilvántartásba kell vennie az általa ismert hitelezői követeléseket, az igényérvényesítési határidőben bejelentett, valamint az azt követően, de egy éven belül előterjesztett hitelezői igényeket. A hitelezőkkel történt egyeztetés után is vitathatónak minősített igények bírósági felülvizsgálatának, elbírálásának eredményeit pedig a felszámoló köteles a felszámolási közbenső mérlegbe építeni [Cstv. 46. § (4) bekezdése]. Ez a tevékenység pedig - figyelemmel a számvitelről szóló, módosított 1991. évi XVIII. törvény szabályaira - könyvvezetési tevékenység. A számviteli törvény 12. §-a ugyanis úgy definiál: könyvvezetés az a tevékenység, amikor a gazdálkodó a tevékenysége során előforduló, a vagyoni, a pénzügyi és a jövedelmi helyzetre kiható eseményekről a törvényi előírások szerint folyamatosan nyilvántartást vezet. Könyvvezetésnek minősül az is, ha a magánszemély vállalkozó csak a bevételeiről vezet nyilvántartást. A hitelezői követelések nyilvántartására vonatkozó, nevesített könyvvezetési kötelezettségeken kívül, a felszámolót terheli a Cstv. 48. §-ának (1) bekezdésében megfogalmazott alapvető - az adós követeléseinek behajtását, igényeinek érvényesítését és vagyonának értékesítését előíró - felszámolói feladathoz kapcsolódó könyvvezetési kötelezettsége is. A felszámoló sem vitatta, hogy a Cstv. a felszámoló feladatává teszi a közbenső felszámolási mérleg, valamint - a felszámolás befejezésekor - a felszámolási zárómérleg és vagyonfelosztási javaslat elkészítését. Az utóbbiakon kívül a felszámoló a bevételek és költségek alakulását tartalmazó kimutatást, zárójelentését és záró adóbevallását is köteles kimunkálni [Cstv. 52. § (1) bekezdés]. A felsorolt, a felszámolás alatt álló adós gazdálkodó szervezetről adott információk nem választhatók el az ezeket alátámasztó könyvviteltől, könyvvezetéstől.
Nem jelent a felszámoló számára felmentést a könyvvezetés alól a Cstv.-nek - a fellebbezésben felhívott - 34. §-a sem. E törvényhely (2) bekezdése arról rendelkezik, hogy a felszámolás kezdő időpontjától a gazdálkodó szervezet vagyonával kapcsolatos jognyilatkozatot - bizonyos kivétellel - csak a felszámoló tehet. Sem a Cstv. idézett rendelkezéseiből, sem a felszámoló jogállását meghatározó egyéb szabályokból nem vonható le olyan következtetés, hogy a felszámoló csupán a könyvvezetés feltételeinek a megteremtéséről köteles gondoskodni. Helyesen hangsúlyozta az elsőfokú bíróság, hogy a felszámolói névjegyzékbe való felvételre pályázó felszámolónak számolnia kell azzal: minden, a törvényben előírt feladatot teljesítenie kell, s ennek megfelelően kell tevékenységét megszerveznie, tagjait, alkalmazottait megválasztania. A felszámolót éppen a Cstv.-ben rendezett tevékenységéért illeti meg az ugyancsak a törvényben megszabott mértékű díj. Az pedig, hogy a Cstv. 57. §-ának (2) bekezdésében felsorolt költségek kifizetése kapcsán keletkező költségeket is könyvelni kell, nem eredményezi azt, hogy magát a könyvvezetés költségeit a felszámolói díjon felül kellene megállapítani.
Az adott ügyben az adós gazdálkodó szervezet a felszámolás megkezdésekor már nem folytatott gazdasági tevékenységet. A felszámolás tartama alatti könyvvezetés a fent részletezett felszámolói feladatok teljesítéséhez kapcsolódott, ezért alaptalan a felszámolónak a felszámolói díjon felüli további felszámolási költség megtérítése iránti kérelem.
A Legfelsőbb Bíróság több ügy tapasztalata nyomán egyik eseti döntésében elvi éllel határozta meg, hogy melyek azok az esetek, ahol a felszámolási eljárás során nem a felszámoló, hanem az adós jogosult nyilatkozattételre. Ítéletének indokolásában leszögezi, hogy a főszabály csak és kizárólag a felszámoló nyilatkozattételi jogosultságát engedi meg.
E főszabály alól három esetben enged kivételt a törvény. Így az adós a felszámolás elrendelését, közzétételét követően kezdeményezheti a bíróságnál - az általa készített, a fizetőképessége helyreállítására alkalmas program és egyezségi javaslat egyidejű előterjesztésével - egyezségi tárgyalás kitűzését (Cstv. 41. §); továbbá a felszámolást elrendelő bíróságnál kifogással élhet a felszámoló jogszabálysértő, valamint az érdekeit sértő intézkedése, vagy mulasztása ellen [Cstv. 51. § (1) bekezdés]; valamint megilleti a kifogás joga a felszámoló által előterjesztett zárómérlegben, vagy záró egyszerűsített mérlegben, illetőleg a vagyonfelosztási javaslatban foglaltakkal szemben (Cstv. 56. §).
A csődtörvény szabályozása értelmében a felszámolás elrendelését, közzétételét követően csak egy módon fejeződhet be a felszámolási eljárás az adós gazdálkodó szervezet megszüntetése nélkül: erre csak akkor van lehetőség, ha a már hivatkozott egyezségi tárgyaláson az adós és hitelezői egyezséget kötnek, s azt a bíróság jóváhagyja. A csődtörvény 60. §-ának (2) bekezdése szerint, a törvény 41-45. §-iban részletesen szabályozza, a felek között létrejött ún. kényszeregyezséget jóváhagyó végzésben dönt a bíróság - egyebek mellett - a felszámolási eljárás befejezéséről. (BH 1994/443.)

4. Történeti és nemzetközi kitekintés
A bevezető tanulmányban már részletesen elemzésre került a csődnyitás azon joghatálya, hogy az adós elveszíti kezelési és rendelkezési jogát. A téma fontosságára tekintettel azonban megítélésem szerint helyes, ha itt is - minden kommentár nélkül - felidézésre kerül régi magyar csőtörvényünk, illetve az új német fizetésképtelenségi törvény idevágó rendelkezése.
"3. § A közadós a csődnyitás joghatályának kezdetével elveszti kezelési és rendelkezési jogát a csődtömeghez tartozó vagyon felett.
A kezelési és a rendelkezési jogot, a jelen törvény korlátain belül, a tömeggondnok gyakorolja".
Az InsO 80. §-ának (1) bekezdése értelmében a csődeljárás megnyitása folytán az adósnak az a joga, hogy a csődtömeghez tartozó vagyont kezelje, és a fölött rendelkezzék, a csődgondnokra száll át.
E két példával pusztán azt igyekeztem bizonyítani, hogy mind a klasszikus, mind a mai csődjogok kiindulási alapja e tekintetben a tulajdonjog. Egyedül a jelenlegi magyar jogalkotó az, amely más utat választott bonyolítva ezzel az amúgy is elég bonyolult eljárást.

Cstv. 35. § (1) A felszámolás kezdő időpontjában a gazdálkodó szervezet valamennyi tartozása lejárttá (esedékessé) válik.
(2) A pénztárosok után
a) az eredeti lejárati időig szerződéses kamat; és
b) az eredeti lejárati időtől a kiegyenlítésig vagy legfeljebb a felszámolási zárómérleg elkészítésének időpontjáig késedelmi kamat és késedelmi pótlék, továbbá pótlék és bírság jellegű követelés érvényesíthető.

Jegyzet: Az (1) bekezdés a Cstv. eredeti szövege, a (2) bekezdést az 1997. évi XXVII. tv. állapította meg.

A csődjog csak úgy tud megfelelni az univerzális végrehajtás elvárásának, ha választ egy időpontot és az összes tartozást lejárttá teszi. Ilyen helyzetben lehet ugyanis csak felmérni a követelések teljes összegét. A felszámolónak lehetősége van arra, hogy a még nem teljesített szerződéseket felmondja (EBH 1999/124.), így azok nem válnak esedékessé.
A (2) bekezdés a kamatszámítás területén érvényesíti a csődjog speciális elveit. Mivel több tartozás esetében a lejárat még nem következett be és lejárttá a követelést csak és kizárólag a felszámolási eljárás kezdő időpontja tette, ezért méltánytalan lenne az adós számára, hogy ha a Pt. 301. §-ban megfogalmazott késedelmi kamatot ítélnének meg. Erre tekintettel mondja ki a (2) bekezdés, hogy függetlenül a lejárattól az eredeti lejárati időpontig csak a szerződésben kikötött kamat jár és a késedelmi kamatot, illetve pótlékot csakis a szerződéses lejárati időponttól lehet számítani a tényleges kiegyenlítésig. Adótartozás esetében a felszámolási eljárásban csak azon követelések után számítható fel késedelmi pótlék, amely követelést a zárómérleg benyújtásának napjáig bejelentettek (BDT 2005/1174.)

Cstv. 36. § (1) A felszámolás során csak olyan követelés számítható be, amelyet a felszámoló elismertként nyilvántartásba vett, és amelynek tekintetében a felszámolás kezdő időpontját - vagy ha a követelés később keletkezett, a keletkezését - követően nem került sor engedményezésre.
(2) A felszámolás kezdő időpontját megelőzően létrejött, pozíciólezáró nettósításra irányuló megállapodás esetén a hitelezőnek a nettó követelést kell a felszámolónak bejelentenie, illetve a felszámoló a nettó követelést érvényesíti. A pozíciólezáró nettósításon alapuló nettó követelés kiszámítása során irányadó értéknap a felek megállapodásában meghatározott, de minden esetben a hitelezői igények bejelentésére - a 28. § (2) bekezdés f) pontja vagy a külön jogszabály alapján - nyitva álló határidő lejártát megelőző időpont.

Jegyzet: Megállapította az 1997. XXVII. tv. A szakasz számozását módosította és a (2) bekezdés szövegét beiktatta a 2004. évi XXVII. tv.

A beszámítás intézménye alapvetően polgári jogi kategória annak ellenére, hogy alkalmazására más anyagi jogokban is van lehetőség. A beszámítás lényege az, hogy a szembenálló felek egyidejűleg tartoznak és követelnek egymástól. Az egymással szembeni igények felesleges párhuzamos érvényesítését elkerülendően azok - a jogszabályban meghatározott módon és feltételek szerint - egymást kiegyenlítik. A polgári jogi kapcsolatokban tehát - bizonyos kivételekkel - főszabályként lehetőség van az egymással szembeni egynemű és lejárt követelések beszámítás útján történő rendezésére.
A csődjogban a beszámítás intézménye azért problematikus, mert a követelések beszámítás útján történő rendezése ellentétben állhat azzal az alapvető garanciális szabállyal, amely a hitelezői igények kielégítését meghatározott sorrendhez köti. A beszámítási igény alapját anyagi igény képezi, amely az adós részéről az adós ellen indult felszámolási eljárásban hitelezői követeléssé transzformálódhat. A beszámítással a hitelezői igény gyakorlatilag soron kívül nyer kielégítést.
A problémát megnyugtató módon sem a Cstv. sem a Cstvn. nem tudta megoldani. Az 1997. évi XXVII. törvény ezért úgy rendelkezett, hogy csak azt a követelést lehet a felszámolás alatt álló gazdálkodó szervezettel szemben beszámítani, amelyet a felszámoló elismertként nyilvántartása vett, és amelynek tekintetében a felszámolás kezdő időpontját követően - vagy ha a követelés, később vált esedékessé, az esedékessé válás időpontját követően - nem került sor engedményezésre.
A törvény szakított azzal a múlt századi felfogással, hogy a beszámítással érvényesíthető követeléseket a felszámolás során hitelezői igényként nem kellett bejelenteni. Egyrészt indokolatlan lett volna megtörni azt az általános szabályt, hogy a felszámolás alatt álló céggel szemben csak olyan követelés érvényesíthető, amelyet a felszámolónak bejelentenek, másrészt indokolatlan lett volna ezeket a hitelezőket mentesíteni az 1%-os befizetési kötelezettség alól, hiszen a beszámítás lehetősége egyébként is rendkívül kedvező számukra.
E szakasz (2) bekezdésének beiktatására azért került sor, mert az Európai Unió tagállamaiban a fizetési rendszerek és pénzügyi piacok esetében is védelemre van szükség. A fizetési és értékpapír-elszámolási rendszerekben az elszámolások véglegességéről szóló 1998. május 19-ei 98/25/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv rendelkezik, amely elsőbbséget élvez a fizetésképtelenségi eljárásról szóló 1346/2000/EK rendelethez képest. Az ilyen fizetési- és elszámolási rendszerekben található pozíciólezáró és nettósítási megállapodások alapján egy üzleti partner fizetésképtelensége esetén megakadályozza a fizetési és beszámítási rendszerekben vagy a tagállamok szabályozott pénzügyi piacain az ügyletek fizetése és lebonyolítása tekintetében előírt mechanizmusok megváltoztatásának lehetőségét (lásd ehhez 1346/2000/EK rendelet 9. cikkét).

Cstv. 37. § (1) Az adóssal szemben fennálló olyan követeléseket, amelyeket a felszámolás közzétételétől számított 40 napon túl, de egy éven belül jelentettek be, a felszámoló nyilvántartásba veszi, és kielégíti, ha az 57. § (1) bekezdésében felsorolt tartozások kiegyenlítése után van rá vagyoni fedezet. Több késedelmesen bejelentkező hitelező között a kielégítési sorrend általános szabályai (57-58. §) az irányadók.
(2) A felszámolás alatt keletkezett és felszámolási költségnek nem minősülő követelések tekintetében - ha a felszámolási zárómérleget még nem nyújtották be - a hitelezői igényt a követelés esedékessé válásától számított 40 napon belül kell a felszámolónak bejelenteni, aki a követelést a - 28. § (2) bekezdésének f) pontjában foglalt - határidőn belül benyújtott hitelezői igények között veszi nyilvántartásba. A 40 nap elteltével, de 1 éven belül - legalább a felszámolási zárómérleg benyújtásáig - bejelentett igények nyilvántartásba vételére és kielégítésére az (1) bekezdés az irányadó.
(3) Az (1)-(2) bekezdésekben foglalt esetekben az egyéves határidő elmulasztása jogvesztéssel jár.

Jegyzet: Az (1) bekezdés szövegét az 1993. évi LXXXI. tv. módosította, a (2) és (3) bekezdés szövegét az 1997. évi XXVII. tv. állapította meg.

A Cstv. 28. §-a (2) bekezdés f) pontja szól arról, hogy az adós felszámolását elrendelő jogerős végzés kapcsán a közzétételnek tartalmaznia kell azt a felszólítást, hogy a hitelezők ismert követeléseiket 40 napon belül a felszámolónak jelentsék be. Ez a határidő mindenkire, így a köztartozásokat érvényesítő hatóságokra (pl. adóhatóság) is vonatkozik (EBH 2004/1049. és BH 2004/201.). Hivatkozva az ott kifejtettekre, itt csak megemlítjük, hogy erre azért van szükség, hogy a felszámoló reális képet kaphasson az adós ellen ténylegesen fennálló összes követelésről. Előfordulhat, azonban olyan eset, hogy a hitelező valamilyen ok miatt nem a számára előírt 40 napon belül jelenti be követelését, hanem elkésik vele. Ebben az esetben a jogalkotó az alábbi megoldást választja. Ha valaki 40 napon túl, de még egy éven belül jelentkezik igényével, kielégítést ugyan elvileg kaphat, de csak akkor, ha marad rá vagyoni fedezet (EBH 2002/673.). Lényegében a kielégítési rangsor utolsó helyére kerül. Gyakorlatilag ez az esetek legnagyobb részében azt jelenti, hogy igényéből semmi sem fog megtérülni. Ugyanakkor ha az adóhatóság az általa a felszámolási eljárás alatt kötelezően elvégzendő adóellenőrzés eredményeként határozatával adót állapít meg, az a határozat jogerőre emelkedésétől számított 15 napon belül válik esedékessé. Az ettől az időponttól számított 40 napon belül bejelentett adókövetelést határidőben érkezettnek kell minősíteni (EBH 2005/1230., BH 2005/223. és BH 2006/292.).
Fontos gazdasági érdek fűződik az eljárások gyorsításához. A jogalkotó ezt felismerve két évben szabta meg a felszámolás eljárások maximális időtartamát, ami több ügyben egyáltalán nem tartható be, de ez nem jelentheti azt, hogy ne kelljen törekednünk az eljárás minél előbbi befejezésére. A jogvesztő határidő beépítése is ezt a célt szolgálja, megengedhetetlen ugyanis a felszámoló olyan helyzetbe hozása, amikor nincs tiszta képe az adós elleni igények összességéről. Éppen erre figyelemmel építi be a jogvesztés intézményét a törvényhozó és kimondja azt, hogy egy év elteltével semmiféle hitelezői igény bejelentésének nincs helye.

Cstv. 38. § (1) Az adós ellen a felszámolás kezdő időpontjában, folyamatban lévő - a felszámolás körébe tartozó vagyonnal kapcsolatos - végrehajtási eljárásokat, a végrehajtást foganatosító bíróságnak (hatóságnak) haladéktalanul meg kell szüntetni, a lefoglalt vagyontárgyakat és a befolyt, a végrehajtás költségeinek levonása után fennmaradó, de még ki nem fizetett pénzeszközöket a kijelölt felszámolónak kell átadni. Az adós ingatlanán fennálló végrehajtási jog a felszámolás kezdő időpontjában megszűnik. A felszámoló a végrehajtói díjjegyzékben foglalt díjfelszámítás ellen külön jogszabály rendelkezései szerint végrehajtási kifogást terjeszthet elő. A bíróság a felszámolást elrendelő jogerős végzést megküldi a végrehajtást elrendelő, vagy - ha azt ismeri - közvetlenül a foganatosító bíróságnak (hatóságnak); a végrehajtást elrendelő bíróság (hatóság) a felszámolás elrendeléséről haladéktalanul tájékoztatja a végrehajtást foganatosító bíróságot (hatóságot).
(2) A felszámolás kezdő időpontja előtt indult peres és nemperes eljárások a korábban eljáró bíróság előtt folytatódnak. A pénzkövetelés érvényesítése céljából a felszámolás kezdő időpontja előtt indított eljárás a hitelezőt nem mentesíti a 28. § (2) bekezdésének f) pontjában és a 46. § (7) bekezdésében foglalt kötelezettség teljesítése alól. A hitelező pervesztessége esetén a 46. § (7) bekezdése alapján teljesített befizetést - a hitelező kérelmére - 30 napon belül vissza kell fizetni. A hitelező részleges pervesztessége esetén a megítélt követelésnek megfelelő befizetésen felüli összeget kell - a hitelező kérelmére - 30 napon belül visszafizetni.
(3) A felszámolás kezdő időpontja után a gazdálkodó szervezet ellen a felszámolás körébe tartozó vagyonnal kapcsolatos pénzkövetelést csak a felszámolási eljárás keretében lehet érvényesíteni azzal, hogy a hitelező - a gazdálkodó szervezet által indított perben - a gazdálkodó szervezettel szemben a felszámolás kezdő időpontjában fennálló követelését beszámítási kifogásként érvényesítheti, feltéve, hogy a követelés jogosultja a felszámolás kezdő időpontjában is a hitelező volt.
(4) Az adós ingatlanán és egyéb vagyontárgyain fennálló elidegenítési és terhelési tilalom a felszámolás kezdő időpontjában, a visszavásárlási és vételi jog, valamint a zálogjog a vagyontárgy értékesítésével megszűnik. Ha a visszavásárlási vagy a vételi jog jogosultja a felszámolás kezdő időpontja után a vagyontárgyat egyoldalú nyilatkozattal megvásárolja, az adóssal szemben beszámítással nem élhet. A szükségessé vált törlést az ingatlan-nyilvántartásban - a felszámoló által megküldött értékesítési jegyzőkönyv vagy adásvételi szerződés alapján - az ingatlanügyi hatóság, illetve a jelzálogjogot nyilvántartó más szervezet végzi.
(5) Ha az adós valamely kötelezettség biztosítására a felszámolás kezdő időpontjáig óvadékot nyújtott, a jogosult a felszámolás megindulásától függetlenül az óvadékból a Ptk. 271. §-a szerint kielégítheti követelését, ezt követően köteles a fennmaradó összeget a felszámoló részére elszámolással haladéktalanul kiadni. Ha az óvadék jogosultja a felszámolást elrendelő végzés közzétételétől számított három hónapon belül nem él a Ptk. 271. § szerinti jogaival, követelésének kielégítésére zálogjogosultként tarthat igényt. Ha a jogosult az adós többségi befolyása (Ptk. 685/B. §) alatt áll, az óvadék tárgyát a felszámolás közzétételekor köteles haladéktalanul kiadni a felszámolónak - mint az adós képviselőjének -, aki a továbbiakban az óvadéki szerződésnek megfelelően jár el, és a jogosultnak járó összeget csak akkor adja ki, ha a 40 § szerinti megtámadási határidő anélkül telt el, hogy a jogosult és az adós között létrejött szerződést megtámadták volna.

Jegyzet: Megállapította az 1997. évi XXVII. tv. Az (1) bekezdést módosította a 2004. évi XXVII. tv., a (4) bekezdést módosította a 2006. évi CIX. tv., az (5) bekezdés szövegét megállapította és a (6) bekezdést hatályon kívül helyezte a 2004. évi XXVII. tv.

1. Szerződést biztosító mellékkötelezettségek
Ez az a szakasz, amelynél a Cstv. eredeti szövegén már a Cstvn. is alapvetően érdemben módosított, az 1997-es és 2006-os szabályozás pedig tovább haladt ezen az úton. A jelentős módosítás persze nem azt jelenti, hogy a szakasz mindegyik rögzített alapelve megváltozott volna. A felszámolási eljárások jellegéből adódóan, valamint azért, hogy megfelelhessen a csődjog - mint univerzális végrehajtás - eljárás jogi alapelvének, ezért már a Cstv. eredeti szövege is úgy rendelkezett, hogy az adós ellen a felszámolási eljárás közzétételékor folyamatban lévő az adós vagyonát érintő végrehajtási eljárásokat fel kell függeszteni és az iratokat a felszámolási eljárást lefolytató bíróságnak kell megküldeni.
Ugyancsak már a törvény eredeti szövegében megjelent az a gondolat, hogy a felszámolási eljárás közzététele után az adós ellen vagyoni követelést csak a felszámolási eljárás keretében lehet érvényesíteni.
E rendelkezések mindegyike azt szolgálja, hogy ténylegesen egy eljárás keretében lehessen összevonni az adós és összes hitelezőjével kapcsolatos vagyoni kérdéseket, amelynek során természetesen a felszámoló reális képet tud kialakítani az adós helyzetéről. Ezekkel megegyező rendelkezéseket találunk a klasszikus csődjogok mindegyikében, illetve az UNIÓ-s országok mai élő gyakorlatában.
Az elfordulás a kialakult elvektől a Cstvn.-nel kezdődött, amikor annak újrafogalmazott (1) bekezdése rögzítette, hogy az adós ingatlanán és egyéb vagyontárgyain fennálló végrehajtási jog az elidegenítési és terhelési tilalom a felszámolás kezdő időpontjában a zálogjog pedig a vagyon értékesítésével megszűnik. Ezt a '97-es módosítást még kiegészítette a visszavásárlási és vételi jog megszűnésével is.
Jogdogmatikailag erre a megoldásra a Cstv. eredeti koncepcionális "szegénysége" adott lehetőséget. A Cstv. ugyanis soha nem ismerte a külön kielégítésre jogosult hitelezői kört, akik sem a klasszikus, sem a mai csődjogokba nem számítanak "igazi" csődhitelezőknek. E hiányból adódott az a másik megoldás, hogy a zálogjoggal terhelt vagyon ugyanúgy bekerült a csődtömegbe és a zálogjogosult hitelező pusztán előnyös ranghelyet kapott a kielégítési sorrendben.
Gazdasági szempontból nézve a Cstvn. hatálybalépése óta erősen vitatott kérdésnek számít, hogy vajon ez a megoldás szolgálja-e az eljárás szereplőinek gazdasági érdekét vagy sem. Az ezzel kapcsolatos viták ismertetése mára már feleslegesnek tűnik, ezenkívül szükségtelenül növelné a kommentár terjedelmét, ezért ismertetésükről eltekintek. Ugyanakkor azonban a Cstvn. illetve az 1997-es módosítás kapcsán néhány markáns jogirodalmi vélemény ismertetése nélkülözhetetlennek tűnik.

2. A zálogjog kérdése
A Kommentár I. szerzője a következő indokok miatt értett egyet a zálogjog megszűnésével: " A Cstv. hatálybalépése előtt indult eljárásokban nagyon eltérő volt a bírói gyakorlat a zálogjogokkal terhelt vagyontárgyak értékesítésével, a zálogjog jogi megítélésével kapcsolatban. A vita forrása az a jogalkotói mulasztás volt, amelyet a módosítás azzal pótolt, hogy kimondta: az adós ingatlanán és egyéb vagyontárgyain fennálló zálogjog a vagyon értékesítésével megszűnik.
A törvényi szabályozás logikája eredetileg is az volt, hogy a zálogjoggal terhelt vagyont a felszámoló értékesítheti, de a záloghitelező igénye privilegizált helyzetben van, azt a felszámolási költségeket követően ki kell elégíteni.
Nem volt azonban egyértelmű, hogy a vagyontárgyak értékesítésével a zálogjog megszűnik-e vagy továbbra is fennmarad. A hiányos szabályozás folytán a zálogjog törlésének nem volt jogi alapja. Így az a jogilag ellentmondásos helyzet állt elő, hogy a Cstv. olyan hitelezőknek biztosított privilegizált státust, akiknél ez indokolatlan volt, hiszen ha a zálogjog az értékesítést követően is fennmarad, akkor a zálogjogjogosult igényét a tulajdonossal szemben is érvényesítheti. Ez a záloghitelező részére gyakorlatilag külön kielégítési jogot biztosított, ami viszont nem állt a jogalkotó szándékában. Az is nyilvánvaló, hogy a felszámoló a jelzáloggal terhelt vagyontárgyat nem vagy nem reális áron tudja csak értékesíteni.
Az alsóbb fokú bíróságok gyakorlatában voltak olyan próbálkozások, amelyek analógiára hivatkozással szerették volna a hiányos szabályozást kitölteni: "Ebben a kérdésben a bírók között kétféle álláspont alakult ki. Az egyik álláspont szerint a jelzálogos hitelező a jelzálog töröltetését joggal tagadja meg. Ha emiatt az ingatlant nem lehet eladni, a hitelezőt az egyéb forrásokból befizetett pénzek tekintetében elsőbbség már nem illeti meg, viszont a végrehajtási szabályok megfelelő alkalmazásával az ingatlan tulajdonjogát megkaphatja.
Elfogadhatóbbnak látszik a másik megoldás. Ez abból indul ki, hogy a felszámoló által végzett értékesítés nem azonos az ingatlanforgalomban kötött szerződéssel, ezért ennek szabályai nem irányadóak. Kényszerintézkedésről van ugyanis szó, és az eladást egyébként sem a tulajdonos végzi. Ezért a Vht. 91. §-ára kell tekintettel lenni, ennek alapján pedig a jelzálogjog kényszereladással megszűnik és azt a felszámoló kérésére az ingatlan-nyilvántartásból törölni kell". (Zálogjog a felszámolásban. Céghírnök 1993. évi 2. szám 12. old.)
Ez a gyakorlat azonban éppen a törvényi szabályozás hiányossága folytán a jogorvoslati eljárásokban általában nem volt tartható.
Így maradt az a lehetőség, hogy a vagyontárgy zálogjoggal terhelten került értékesítésre, vagy a felszámoló megkísérelte beszerezni a záloghitelezőnek a zálogjog törlésére vonatkozó nyilatkozatát, amelyet az általában csak azzal a feltétellel adott meg, ha az értékesítésből befolyó vételárat megkapja.
Utóbb a Legfelsőbb Bíróság gyakorlatában is található olyan eseti döntés, amely akceptálta az alsóbb bíróságok gyakorlatát. "A vagyoni végrehajtásnak két típusa van: a teljes (totális) és az egyedi (szinguláris) végrehajtás. A totális végrehajtás - azaz a felszámolási eljárás - az adós vagyonát a maga egészében ragadja meg és fordítja az adós tartozásainak a kielégítésére. A már megindult teljes végrehajtás útját állja az egyedi végrehajtási eljárások továbbfolytatásának, és mintegy magába olvasztja azokat. Az egyedi végrehajtás során történő ingatlanértékesítés mindhárom módja - árverés, árverésen kívüli értékesítés, a végrehajtást kérő által történő átvétel - következtében az adós tulajdonjoga megszűnik és az árverési vevő, vagy az ingatlan más megszerzője a tulajdonjoghoz zálogjogmentesen jut [1979. évi 18. tvr. (Vht.) 91. § (1) bek.]. A végrehajtás két módja közötti szoros összefüggésre figyelemmel levezethető, hogy a felszámolási eljárás során a felszámoló általi kényszerértékesítés következtében is tehermentes - jelzálogtól mentes - tulajdonjogot szerez a vevő.
Az engedményes árverést követően a Vht. 91. §-ának (1) bekezdése alapján az árverési vevő tulajdonjogának ingatlan-nyilvántartásba való bejegyzésével egyidejűleg bizonyos kivételekkel - törölni kell az ingatlan terheit; hasonló következtetésre juthatunk a felszámolási eljárásban történő ingatlanszerzés bejegyzése kapcsán is." (Kommentár I. 216-218. old.)
A Kommentár II. szerzője az előbbi állásponttal az alábbi módon ért egyet:
"A zálogjoggal kapcsolatos csődtörvényi szabályozás változatlan, tehát a vagyontárgy értékesítésével az azon fennálló zálogjog megszűnik. Az Ftvr.-ben ilyen rendelkezés még nem volt, ami nagyon sok problémához vezetett joggal terhelt vagyontárgyak értékesítése során, ha a jogosult a zálogjog törléséhez nem járult hozzá. Ugyanakkor a zálogjog fenntartása indokolatlan volt, hiszen a felszámolásban e jogával a zálogjogosult már nem élhetett, mert az ellentétben állt volna a követelések érvényesítésére vonatkozó rendelkezéssel. A vagyontárgy zálogjoggal való értékesítése is ellentétesnek tekinthető a felszámolási jogszabály rendelkezéseivel, mert ily módon a felszámolásban a vagyontárgyért csak alacsony ár lett volna elérhető." (Kommentár II. 241. old.)
Amint láttuk, mindkét vélemény alapja lényegében az, hogy a zálogjoggal terhelt vagyontárgy értékesítése nehezebb, illetve kisebb összeg kerülhet be az adós vagyonába, következésképpen a felszámoló csak kisebb összeget tud szétosztani a hitelezők között. E gondolatmenet teljesen logikus, viszont nem szentel figyelmet annak a körülménynek, amely miatt a felszámolási eljárás jóval több mint az egyes szinguláris végrehajtások összessége, vagyis itt a cég egészét is nézni kell, nem csupán az egyes külön-külön jelentkező érdekeket. Emellett ugyancsak nem merül fel az a gondolat, hogy a forgalmi biztonsága alapvetően megköveteli azoknak a mellékkötelezettségeknek az érvényesíthetőségét, amelyeket éppen az adós nem teljesítése esetére kötöttek ki biztosítékképpen. Jelenlegi hatályos megoldásunk egyszerűen devalválja, többek között a zálogjog szerepét is gazdasági életünkben, amely nem hiszem, hogy szerencsés megoldás lenne.

3. Óvadék
A jelzett probléma még pregnánsabban jelentkezik az óvadékra vonatkozó (5) bekezdés esetén.
Köztudomású, hogy az óvadékkal a jogosult a szerződésszegés esetén nyomban rendelkezhet, abból kielégítést kereshet, azonban a kielégítés módja a zálogtól eltér, oly módon, hogy a jogosult saját cselekményével - közvetlenül - következik be, nem pedig bírósági végrehajtás útján. Ehhez azonban az szükséges, hogy az óvadék tárgya olyan dolog legyen, amely lehetővé teszi a közvetlen kielégítést. Ezt figyelembe véve tartalmaz a korlátozást a Ptk 270. § (2) bekezdése: az óvadék tárgyait pénzre, takarékbetétkönyvre vagy értékpapírra szűkíti le.
Ha pedig az óvadék tárgya más dolog lenne, arra nézve a zálogjog szabályait rendeli alkalmazni, azaz az adott dolgot zálogtárgynak, és nem óvadéknak kell tekinteni, például abban az esetben, ha óvadék tárgyául ingatlant kívánnának a felek meghatározni.
Pénz vagy takarékbetétkönyv esetén a zálogjog szabályainak alkalmazása célszerűtlen, értelmetlen lenne. Az 1996. májusig hatályos Ptké. 49. §-a gazdálkodó szervezetek számára azt írja elő, hogy óvadékot takarékbetétbe helyezéssel kellett őrizniük. 1996. május 1-je után azonban a gazdálkodó szervezetekre is az általános szabályok lettek irányadók, vagyis ha ilyen szervezet áll a jogosult pozíciójában, a felek megállapodásának függvénye lesz az, hogy megőrzi a számára óvadékként nyújtott pénzt vagy felhasználja azt, s az annak megfelelő összeget őrzi fedezetként.
Értékpapíroknál azonban nem egyértelmű a helyzet. Itt a felek megállapodásából kell kiindulni a minősítésnél. Arra vonatkozóan jogszabályi korlátozás nincsen, hogy óvadékként milyen típusú értékpapírok használhatók fel. Óvadék lehet például a jelzáloglevél, a közraktári jegy vagy annak bármely része [erre azonban a közraktározásról szóló törvény (1996. évi XLVIII. tv.) külön szabályt is tartalmaz], a kötvény, a kincstárjegy, a letéti jegy, a részvény.
Az óvadékká minősítés azonban minden olyan esetben gondot okoz az értékpapíroknál, ahol a lekötött értékpapírnak nincsen könnyen meghatározható értéke. Így az sem elképzelhetetlen jelenség, hogy változzon az óvadék mértéke, mégpedig az értékpapír mindenkori értékétől függően.
A szerződés alanyai akár úgy is megköthetik a megállapodásukat, hogy rögzítik azt: a jogosult a kielégítéskor milyen értéken elégítheti ki a követelését. Ha azonban ezzel kapcsolatosan a felek nem állapodnak meg, akkor a Legfelsőbb Bíróság állásfoglalása alapján az értékpapírt nem névértéken, hanem a kielégítéskori piaci értéken kell figyelembe venni. (Irányadónak e tekintetben a BH 1996/542. jogesetet tekintik, amely a névre szóló részvény értékének figyelembevételével kapcsolatos állásfoglalást tartalmazza).
Speciális szabályozás vonatkozik arra az esetre, ha a jogosult birtokában közraktári jegyet (áru- és zálogjegy együttese) tart óvadékként, mert ilyenkor a közraktár köteles kiadni a nála elhelyezett tárgyakat a nála jelentkező közraktári jegy birtokosának, és abból a jogosult közvetlenül kielégítheti magát (BH 1994/149.).
A Cstv. szabályozása értelmében a jogosult birtokában lévő óvadékot kellene a felszámoló részére kiadni. Méghozzá a felszámolás közzétételekor áll be ez a jogosulti kötelezettség. Joggal merülhet fel a kérdés, hogy mi történik abban az esetben, ha a jogosult és a kötelezett a közöttük fennálló óvadékra vonatkozó szerződést akként módosítják, hogy önmagában szerződésszegésnek minősül az a tény is, ha az adós ellen felszámolási eljárás lefolytatása iránti kérelmet nyújtottak be. A Ptk. alapján ugyanis, a jogosult ilyenkor joggal kielégítheti magát és mire beállna az (5) bekezdés hatályának kezdő időpontja, az óvadék összege már régen a jogosult jogos tulajdona lenne. Az óvadékot gyakran használó szervezetek - jellemzően a pénzintézetek - ezt a gyakorlatot követték. A kézirat lezárásáig bíróság elé ilyen tárgyú jogvita nem került, pedig érdemes lenne megfigyelni a kialakulandó bírói álláspontot.

Cstv. 39. § (1) A hitelezői választmány megalakítása céljából a felszámoló a felszámolást elrendelő végzés közzétételi időpontjától számított 90 napon belül köteles a nyilvántartásba vett hitelezőket összehívni.
(2) A felszámoló eltekinthet a hitelezői választmány összehívásától, ha a felszámolás folyamán nyilvánvalóvá válik, hogy a 63/A. § szerinti egyszerűsített felszámolás bejelentése szükséges.
(3) A felszámoló legalább 15 nappal megelőzően tájékoztatja a választmányt az általa megkötendő - a mindennapi gazdálkodás körét meghaladó - szerződésekről, a hatályos szerződések felmondásáról, valamint készleteinek selejtezéséről azzal, hogy arra a közléstől számított 8 napon belül észrevételt tehet. A felszámoló kivételesen indokolt esetben e határidőktől eltérhet. A felszámoló a hitelezői választmánynak félévenként elszámolást és jelentést küld a felszámolási költségek alakulásáról.

Jegyzet: A szakasz (1) és (3) bekezdését az 1997. évi II. tv., míg a (2) bekezdés szövegét az 1993. évi LXXXI. tv. állapította meg.

A hitelezői választmány anyagi jogi szabályait a Cstv. 5. szakaszának (2)-(4) bekezdése tartalmazza. Itt csupán eljárási kérdésekről van szó, illetőleg tükröződik az a jogalkotói akarat, hogy a lehetőségekhez képest minél több esetben alakuljon meg a hitelezői választmány és ennek folytán a hitelezők aktívabban védjék saját érdekeiket. E célból az (1) bekezdés kötelezővé teszi a felszámolónak, hogy a hitelezőket 90 napon belül mindenképpen össze kell hívnia. Ezen túlmenően azonban a felszámolónak nincs jogi ráhatása a hitelezőkre, hogy választmányt alakítsanak-e vagy sem. A jogalkotó azzal is ösztönözni próbálja a választmány megalakítására a hitelezőket, hogy kötelezi a felszámolót a választmány félévenkénti tájékoztatására a felszámolás állásáról és a felszámolási költségek (amely sok későbbi vita forrása) alakulásáról.
Természetesen nincs akadálya annak, hogy a hitelezők később alakítsanak választmányt, ilyenkor azonban már az erről való gondoskodás nem a felszámoló feladata. A felszámoló egyetlen egy esetben tekinthet el a hitelezők összehívásától [megjegyzem, hogy a (2) bekezdés szövegezése jogtechnikailag hibás, hiszen nyilvánvaló, hogy az (1) bekezdésben szabályozott nyilvántartásba vett hitelezők összehívásáról van szó, nem pedig a hitelezői választmány összehívásáról, hiszen ilyen nem is létezik] ha világossá válik számára, hogy egyszerűsített felszámolásra fog sor kerülni. A hitelezői választmány megalakításának a bírósághoz és a felszámolóhoz való bejelentésre vonatkozó határidő nem jogvesztő jellegű, ezért ha a választmány megalakult, de azt a bírósághoz csak a kifogás előterjesztése során jelentették be, a választmány kifogását érdemben el kell bírálni (BH 1997/47.).

Cstv. 40. § (1) A tudomásszerzéstől számított 90 napon, de legfeljebb a felszámolást elrendelő végzés közzétételének időpontjától számított 1 éven belül a hitelező, avagy az adós nevében a felszámoló a bíróság [6. § (1) bekezdés] előtt keresettel megtámadhatja az adósnak
a) a felszámolási eljárás lefolytatására irányuló kérelem bíróságra történő beérkezése napját megelőző öt éven belül és azt követően megkötött, az adós vagyonának csökkentését eredményező szerződését vagy más jognyilatkozatát, ha az adós szándéka a hitelező vagy hitelezők kijátszására irányult, és a másik fél erről a szándékról tudott vagy tudnia kellett,
b) a felszámolási eljárás lefolytatására irányuló kérelem bíróságra történő beérkezése napját megelőző két éven belül és azt követően megkötött szerződését vagy más jognyilatkozatát, ha annak tárgya az adós vagyonából történő ingyenes elidegenítés, illetve a vagyont terhelő ingyenes kötelezettségvállalás vagy a harmadik személy javára feltűnően aránytalan értékkülönbözettel megkötött visszterhes jogügylet;
c) a felszámolási eljárás lefolytatására irányuló kérelem bíróságra történő beérkezése napját megelőző kilencven napon belül és azt követően kötött szerződését vagy más jognyilatkozatát, ha annak tárgya egy hitelező előnyben részesítése, különösen egy fennálló szerződésnek a hitelező javára történő módosítása vagy biztosítékkal nem rendelkező hitelező számára biztosíték nyújtása.
(2) A felszámoló az adós nevében az (1) bekezdés szerinti határidőn belül visszakövetelheti az adós által a felszámolási eljárás lefolytatására irányuló kérelem bíróságra történő beérkezése napját megelőző hatvan napon belül és azt követően nyújtott szolgáltatást, ha annak eredménye egy hitelező előnyben részesítése és a szolgáltatás nem minősül a rendes gazdálkodás körébe tartozó szolgáltatásnak. Hitelező előnyben részesítésének minősül különösen valamely tartozás esedékesség előtti kiegyenlítése.
(3) Ha az adós a többségi befolyása (Ptk. 685/B. §) alatt álló gazdálkodó szervezettel, továbbá ha a gazdálkodó szervezet tagjával vagy vezető tisztségviselőjével, illetve annak hozzátartozójával köt szerződést, az (1) bekezdés a) és b) pontjainak alkalmazásában a rosszhiszeműséget, illetőleg az ingyenességet vélelmezni kell. Ugyancsak vélelmezni kell a rosszhiszeműséget és az ingyenességet az egymással közvetlen vagy közvetett összefonódásban nem álló, de azonos személy vagy gazdálkodó szervezet befolyása alatt működő gazdálkodó szervezetek egymás közti szerződéskötése esetén.
(4) Nem gyakorolható az (1) bekezdés c) pontja szerinti megtámadási és a (2) bekezdés szerinti visszakövetelési jog
a) a pozíciólezáró nettósításra irányuló szerződés alapján történt nettósítás esetében,
b) az óvadék tárgyának a Ptk. 270. § (5) bekezdése alapján egyenértékű fedezettel való helyettesítése és a Ptk. 270. § (6) bekezdése alapján történt kiegészítő biztosíték nyújtása esetében.
(5) Ha az (1) bekezdés szerinti határidőn belül a felszámoló tudomására jut az (1) vagy (2) bekezdés szerinti jogügylet, úgy erről haladéktalanul köteles a hitelezői választmányt, vagy a hitelezőt tájékoztatni, és a bizonyítékokat egyidejűleg megküldeni. Az értesítés kézhezvételétől számított 15 napon belül a hitelező akkor is jogosult a szerződés megtámadására, ha az (1) bekezdés szerinti határidő már eltelt vagy abból 15 napnál kevesebb van hátra.

Jegyzet: Az (1) bekezdés szövegét az 1997. évi XXVII. tv. állapította meg, majd módosította a 2004. évi XXVII. tv. és a 2006. évi VI. tv., a (2) és (3) bekezdést az 1993. évi LXXI. tv. hatályon kívül helyezte, az új szövegét a 2004. évi XXVII. tv. állapította meg, majd a (3) bekezdés szövegét módosította a 2006. évi VI. tv., a (4) és (5) bekezdés szövegét a 2004. évi XXVII. tv. állapította meg, illetve módosította.

Ősrégi intézményt szabályoz ez a szakasz, hiszen eredete a római jogig nyúlik vissza, s az ilyen típusú rendelkezések már mindegyik középkori városi jogkönyvben is fellelhetőek. A klasszikus jogok dolgozták ki ugyan a megtámadási jog csődeljárásbeli szabályait, de a dogmatikához már nem sokat tudtak hozzátenni. Az ilyen típusú magatartás ugyanis közismert és számtalan esetben fordul elő, mivel - pszichikailag érthető módon - az adós, ha már látja az elkerülhetetlenül bekövetkező eljárást, mindent meg fog tenni, hogy az eljárásba bevonásra kerülő vagyonát csökkentse.
Az (1) bekezdés a) és b) pontjához hasonló szabály már szerepelt a Cstv. eredeti szövegében is és ebből látható, hogy jogunk elsősorban az ingyenes elidegenítést, illetve ingyenes kötelezettségvállalást szankcionálja, mivel a visszterhes jogügyleteket csak abban az esetben vonja be ebbe a körbe, ha azokat feltűnően aránytalan értékkülönbözettel kötötték meg. A Cstv. eredeti megfogalmazása több eljárásjogi problémát is felvetett, ezeket a Cstvn. illetve a '97-es módosítás oldotta meg. Az eredeti szövegben a megtámadásra a felszámolási eljárást lefolytató bíróságot kellett volna igénybe venni, ezt azonban a Legfelsőbb Bíróság több eseti döntésében is rögtön pontosította, jelezve, hogy ez a megtámadás mind az adóssal, mind a harmadik személlyel szemben érvényesíthető, ez pedig csak kereset formájában történhet meg, amely eredményeképpen a megtámadásra az adós székhelye szerint illetékes megyei (Fővárosi Bíróság) előtt kerülhet sor.
A Cstvn. még úgy fogalmazott, hogy az adósnak a felszámolás kezdő időpontjától visszafelé számított egy éven belüli ilyen típusú jogügyletei támadhatók meg, ez azonban viszonylag könnyen kijátszható volt, hiszen már a felszámolási eljárást elrendelő végzés megfellebbezésével nagy valószínűséggel ki lehetett futni az időből. Ezt a lehetőséget szüntette meg a '97-es módosítás, amikor az egyéves időtartam kiindulópontjaként a felszámolási eljárás lefolytatására irányuló kérelem, bíróságra történő beérkezése napját jelölte meg. A jelenleg hatályos szabályozás a tudomásszerzéstől számított 90 napos, de legfeljebb a felszámolást elrendelő végzés közzétételének időpontjától számított egyéves megtámadási határidőt biztosít.
A '97-es módosítás által az (1) bekezdés c) pontjában egy olyan tényállás került felvételre, amely a jövőben még sok bizonytalanság forrása lehet, megfogalmazása ugyanis túl tágra sikerült. Nyilvánvalóan a gyakorlatnak kell kialakítani, hogy mit kell majd pontosan értenünk azon egyéb jogügyletek alatt, amely egyszerre szolgál a hitelezők kijátszására és csökkenti az adós vagyonát.
A 2004. és 2006. évi módosítások alapján három esetkörben van lehetősége a hitelezőnek keresettel megtámadnia az adós ügyleteit az alábbiak szerint:
- a felszámolási eljárás megindítása iránti kérelem bíróságra történő beérkezését megelőző öt éven belül megkötött ügyletek esetén, ha azok az adós vagyonának csökkenését eredményezték, amennyiben az a hitelezők kijátszására irányult és erről a szándékról a másik fél is tudott (fraudulent transactions),
- a felszámolási eljárás megindítása iránti kérelem bíróságra történő beérkezését megelőző két éven belül megkötött ingyenes vagy az adós hátrányára feltűnő értékkülönbözet mellett megkötött ügyletek (undervalued transactions),
- a felszámolási eljárás megindítása iránti kérelem bíróságra történő beérkezését megelőző 90 napon belül megkötött olyan ügyletek, amelyek valamely hitelező(k) előnyben részesítésére irányultak (preferential transactions).
A módosított (3) bekezdés törvényi vélelmet állít fel amellett, hogy az adósnak mely személyekkel megkötött ügyletei esetében szükséges vélelmezni a rosszhiszeműséget, illetve az ingyenességet.

Cstv. 41. § (1) A felszámolást elrendelő végzés közzétételét követő 40 nap eltelte után, a felszámolási zárómérleg benyújtásáig a hitelezők és az adós között bármikor helye van egyezségnek. Mindazok, akik a felszámolási eljárásba hitelezőként nem jelentkeztek be, egyezségkötés esetén az eljárás befejezését követően követelésüket az adóssal szemben nem érvényesíthetik.
(2) Az egyezség előkészítése és annak megkötése esetén a gazdálkodó szervezetet megillető jogokat a 8. § (1) bekezdésében felsorolt szervek gyakorolják. E szervek az egyezség feltételeire vonatkozó határozatukat olyan eljárás keretében hozzák meg, amelyet a gazdálkodó szervezetre vonatkozó külön jogszabály a megszűnésről szóló döntéséhez előír. Az egyezségi tárgyaláson és az egyezséget tartalmazó okirat aláírásakor a 8. § (1) bekezdésében felsorolt szervek képviselője jár el. A képviseleti meghatalmazást közokiratba vagy teljes bizonyító erejű okiratba kell foglalni. Az egyezségkötés előkészítése érdekében a 8. § (1) bekezdésében meghatározott szerv a felszámolótól a 34. § (3) bekezdésében meghatározott adatokon túlmenően tájékoztatást is kérhet.
(3) Az egyezség megkötésében az 57. § (1) bekezdés a), c) pontjában felsorolt követelések jogosultjai nem vehetnek részt.
(4) Az egyezségi tárgyalásra az adós köteles a fizetőképesség helyreállítására alkalmas programot és egyezségi javaslatot készíteni.
(5) A bíróság az adós kérelmére, a kérelem beérkezését követően 60 napon belül egyezségi tárgyalást tart, melyre az adóst, a felszámolót és az egyezség megkötésére jogosult hitelezőket idézi a fizetőképesség helyreállítására alkalmas program és az egyezségi javaslat, valamint a hitelezők felsorolásának kézbesítésével.

Jegyzet: A szakasz (1) és (2) bekezdését az 1997. évi XXVII. tv., a (3) és (4) bekezdés a Cstv. eredeti szövege, az (5) bekezdést az 1997. évi XXVII. tv. iktatta be.

1. Egyezség a felszámolási eljárásban
Az egyezségkötés lehetőségét mindegyik csődjog ismerte már csak azért is, mert ez a csődjogok egyik karakterisztikus vonása. Tekintettel arra, hogy a csőd még önmagában nem fejezi ki a tényleges felszámolást (ezért is helytelen egyebek között a felszámolási eljárás elnevezés) ez csak az egyik kimenetel lehet, hiszen az eljárás során az adós, aki nem veszíti el tulajdonjogát, még megegyezhet hitelezőivel. Ebben az esetben megszűnik a csődeljárás s az adós cége továbbra is szereplője marad a gazdasági életnek. A jogalkotó átvette ezt a szemléletet, és már a Cstvn. eredeti szövege is tartalmazta az egyezségkötési lehetőséget. Igaz ugyan, hogy a gyakorlatban erre csak ritkán került sor és ezért gazdasági szerepe elenyésző volt, de a dogmatikai megoldás még emlékeztetett valamelyest a klasszikus jogokéra. Az 1997-es módosítás azonban a korábbi dogmatikai konstrukciók felrúgását eredményezte, így merőben új helyzetet teremtett.
Az egyezség - végeredménye tehát - bármilyen szempontból vizsgálva - az, hogy adós hitelezőivel kötött megállapodása folytán megszünteti a fizetésképtelenségét és teljes jogú gazdálkodó szervezetként folytathatja gazdasági tevékenységét. Lényeges kiemelni, hogy a törvény bíróság előtt kötött egyezségről beszél, ami azt jelenti, hogy természetesen nincs akadálya annak, hogy adós eljáráson kívül megállapodjon a hitelezőivel, de az nem jelen § alá tartozik és hiányzik belőle a felszámolási eljárásban kötött egyezség egyik legjellemzőbb ismérve, a kényszeregyezség jelleg. [lásd részletesebben 44. § (1) bekezdés] A csődegyezség peren kívüli jellegével ellentétben itt fogalmi elem a bíróság által történő jóváhagyás.
Az (1) bekezdés utolsó mondata tulajdonképpen egy burkolt utalásként fogható fel a Ptk. 204. § (1) bekezdés c) pontjára, amelynek értelmében bírósági úton nem lehet érvényesíteni azokat a követeléseket, amelyeknek állami szerv útján való érvényesítését jogszabály kizárja. Amennyiben ugyanis egyezségkötés történik, akkor a felszámolási eljárásba be nem jelentkező hitelezők adóssal szembeni követelését a Cstv. ily módon történő szabályozása naturalis obligatiová fokozza le. A "nem érvényesíthetik" fordulat álláspontom szerint erre utal, a jogalkotó szándéka nyilvánvalóan arra irányult, hogy a követelés bejelentését elmulasztó hitelező igénye érvényesítéséhez ne kapja meg a bírósági út lehetőségét. A naturalis obligatio jelleget erősíti az is, hogy nyilvánvalóan nincs kizárva az adós önkéntes teljesítése és a hitelezőnek nem ad az értelmezett szabály jogalapot arra, hogy az önkéntes teljesítést visszakövetelje.
Logikailag és a gyakorlat szempontjából is igazolható ez a szabály, különösen annak fényében, hogy nincs akadálya annak, hogy a felszámolás alatt is folyjanak peres eljárások és természetesen ezen peres eljárásokban a rendszerint felperesi pozícióban lévő hitelező keresetének megalapozottsága és a felszámolási eljárásba történő bejelentkezése között semmilyen összefüggés nincs. Így előállhat az a helyzet, hogy a felszámolás ideje alatt jogerőssé vált ítélet birtokában az adós egyezséggel érintett vagyonára vezet végrehajtást a felszámolási eljárásba be nem jelentkezett hitelező. A Ptk. a Pp. , illetve a Vht. szabályai alapján teljesen jogosan, viszont az ilyen végrehajtások esetleges nagyobb száma azzal a veszéllyel járhat, hogy a felszámolási eljárásban kötött egyezség vagyonfedezet hiányában nem kerülhet végrehajtásra. Az egyezség komolysága érdekében van ez a szabály a Cstv.-ben. Ahogy az egyik oldalról helyeselhető a szabály, úgy a másik oldalról kétségtelen, hogy a polgári jog, illetve a Pp. alapján megalapozott és jogerős követelés fokozódik le naturalis obligatióvá. A hitelező mulasztása és az egyezség komolysága érdekében azonban a jogalkotó a két, egymással ellentétes veszélyeket magában hordozó szempont közül az előbbi mellett tette le a voksát. Csőke Andrea álláspontja szerint helyesen, a gyakorlati tapasztalatai mellett az általános-speciális viszonyból leszűrhető következtetéssel is igazolni látja a jogalkotó döntésének helyességét.

2. Az egyezségkötésre jogosultak
A Cstv. eredeti szövege alapján (a Cstvn. ezt a szakaszt nem érintette) az adós jogosult volt hitelezőivel az egyezségi tárgyalásra tekintettel arra, hogy az eredeti 34. § (3) bekezdése kvázi visszaadta az adós jognyilatkozat-tevési képességét. Ebből adódóan tehát, az adós vezetését ellátó személyek vagy testületek a felszámolás alatt kellő jogalappal foglalkozhattak egy egyezségkötési program kidolgozásával, és azt képviselhették is a hitelezők előtt.
Ezt azonban ma már nem tehetik meg, mert a (2) bekezdés rögzíti, hogy az egyezség előkészítésére és annak megkötése esetén az adóst megillető jogokat saját tulajdonosai gyakorolják. Érdemes idéznünk a '97-es törvény e szakaszra vonatkozó indokolását: "A jelenleg hatályos törvény nem szól arról, hogy az adós gazdálkodó szervezet nevében ki gyakorolhatja az egyezségkötés jogát. A felszámoló - akinél a cégjegyzési jog van - nyilvánvalóan nem, hiszen egyezségkötési jogát a törvény egyértelműen kizárja.
A módosított jogszabály ezért kimondja, hogy ezt a jogkört a 8. § (1) bekezdésében meghatározott tulajdonosi szervezetek gyakorolják, képviselőiken keresztül. Azért képviselőiken keresztül, mert a felszámoló nem tud pl. egy közgyűléssel folyamatosan kapcsolatot tartani, ezt a testület az egyezségkötéshez szükséges információkkal ellátni, hiszen a javaslat arra is kötelezi a felszámolót, hogy tájékoztatást adjon arról, hogy kik és milyen összegre nyújtottak be hitelezői igényt, azokat a felszámoló elfogadta-e, és ha igen, hova sorolta be".
Az indokolást azért idéztem, mert itt világosan látszik, hogy a jogalkotó társasági formákra is gondolt, hiszen nevesítve említi a közgyűlést. Gondolkodását feltehetőleg a tulajdonosi szervezet kifejezés vezette félre, ami jól tetten érhető, hogy a normaszöveg e szervek képviseleti meghatalmazását még közokiratba, vagy teljes bizonyító erejű magánokiratba foglaláshoz is köti. Nyilvánvaló, hogy képviseleti meghatalmazást jogi értelemben csak az tud adni, aki létezik. Kérdés tehát, hogy például részvénytársaság esetében a közgyűlés önmagá-
ban, függetlenül a részvénytársaságtól létező jogalanynak tekinthető-e
avagy sem. Álláspontom szerint dogmatikailag erre egyértelmű; nem a válasz. A társasági törvény konzekvens abban, hogy magát a társaságot csak és kizárólag a vezető tisztségviselők illetve ezek testülete képviselheti. (Természetesen e testületek ezt delegálhatják konkrét ügyekben.) Sehol nincs szó arról, hogy a tulajdonosoknak bármifajta nyilatkozattételi vagy képviseleti jogosultságuk lenne a cég nevében. A Gt. konzekvens abban is, hogy a tulajdonosoknak biztosított hatáskörök csak és kizárólag a társasággal szemben léteznek és érvényesülnek és a közgyűlés által megválasztott tisztségviselők is a közgyűlésen láthatják csak el funkciójukat. E funkciójuk például a közgyűlést levezető elnöké, kifelé semmit sem jelent. Ezt támasztja alá a Gt. felelősségi rendszere is, ahol a vezető tisztségviselők viselik a felelősséget nem pedig a tulajdonosok. Extrém példával élve egy közgyűlés ugyan határozhat úgy, hogy egy adott szerződést az igazgatóság kössön meg, de - amennyiben ebbe az igazgatóság belemegy - a szerződést aláírni az igazgatóság lesz jogosult és ő is fogja viselni az anyagi felelősséget, még akkor is, ha a Gt. korlátolt felelősséget áttörő tényállását meg lehet állapítani.
A (2) bekezdésben foglalt szabállyal kapcsolatos problémákat az elmélet mellett a bírói gyakorlat is észlelte, a szabály azonban jelenleg is a korábban sokat bírált szövegezéssel van hatályban. A jelenleg hatályos szabályok alapján megalapozottnak tekinthető az az eseti döntés, amelynek alapján a felszámolási eljárás folyamán az egyezségi tárgyalással kapcsolatos jogok kft.-nél a taggyűlést illetik meg és az amúgy képviseletre jogosult ügyvezető csak a taggyűlés nevében és csak a taggyűlés meghatalmazása alapján járhat el. Ennek hiányában nem tekinthető képviseletre jogosultnak és a felszámoló nem köteles megadni neki az egyezséggel kapcsolatos tájékoztatást. (Szegedi Ítélőtábla Fpkhf. I. 30.454/2004.)

3. Az egyezségi tárgyalás előkészítése
A törvény egyezségi tárgyalás esetében az adós kötelességévé teszi, hogy készítsen egy olyan programot, amely alkalmas a fizetőképesség helyreállítására. A követelmények és a szabály mögötti logika megegyezik a csődeljárásra vonatkozó szabállyal. Fontos kiemelni, hogy a program nem jogi kategória, mert a hitelező azzal nem sokra menne. Elsősorban a cég helyzetének közgazdasági elemzését követően kell a cég jövőjének, likviditási helyzetének vázolásával kell meggyőzni a hitelezőket arról, hogy legalább részben képes kielégíteni őket. Természetesen ennek során figyelembe veszik a hitelezők adós meglévő vagyonát, illetve adós esetleges kintlevőségeit, amelyek körébe elsősorban azon behajtható követelések tartoznak, amelyeket a felszámoló még nem hajtott be. A törvény értelmezése során azonban mindenképpen meg kell említeni, hogy a gyakorlatban a hitelezők alternatívái szűkebbek, mint ami a jogszabály szövegezéséből kitűnik, hiszen a hitelező fokozottan érdekelt a követelés legalább részben történő kielégítésében és a gyakorlatban még egy szerény feltételeket tartalmazó, a követelésnek pusztán kis részét kielégítő egyezségnél is többet lát a pénzéből, mint a felszámolás befejezését követően.
A bíróság feladata a kérelem és a fizetőképesség helyreállítására vonatkozó program bíróságra történő beérkezését követően 60 napon belüli időpontra kitűzze az egyezségi tárgyalást. Lényeges, hogy nem 60 napon belül kell kitűzni a tárgyalást, hanem 60 napon belül megtartani. Természetesen csak abban az esetben irányadó ez a szabály, ha adós szabályszerűen nyújtja be a kérelmet, mert ellenkező esetben hiánypótlásra vissza kell adni. Fontos kiemelni, hogy a bírói gyakorlat csak a minimális kellékeket követeli meg, és a tárgyalás kitűzéséhez elegendő, ha adós kérelméből kiderül: kik a hitelezők, milyen követeléssel rendelkeznek és mi az idézhető címük. Ez abból adódik, hogy a bíróságnak nem tartalmi szempontok szerint kell jelen szakaszban eljárnia, hanem csak a már említett formai szempontok szerint vizsgálódhat. Ha a témában nagy tapasztalattal és szakmai hozzáértéssel rendelkező bíró látja, hogy az anyag biztosan nem lesz alkalmas az egyezségkötésre, akkor is meg kell tartani az egyezségi tárgyalást, még előre látható tartalmi problémákra tekintettel sem lehet kitűzés nélkül elutasítani a kérelmet. Egy eseti döntés szerint akkor nem tartható meg az egyezségi tárgyalás, ha nem terjesztett be az adós a bíróságra fizetésképtelenség helyreállítására alkalmas programot, illetve a hitelezők azt nem kapták kézhez. (Szegedi Ítélőtábla Fpkf. I. 30.225/2004.) Érdekes lehet adós üzleti titokhoz fűződő jogára hivatkozásának konkurálása azzal a nyilvánvaló igénnyel szemben, hogy a hitelezők megismerhessék a programot. A konkrét jogesetben adós csak a bíróságnak volt hajlandó megmutatni a programot és üzleti titok miatt nem járult hozzá, hogy a bíróság azt megmutassa a hitelezőnek. Az eseti döntés alapján a bíróság nem fogadta el adós hivatkozását, mert amennyiben a hitelezők nem látják a fizetőképesség helyreállítására vonatkozó terveket, akkor nem tudják saját gazdasági érdekeik mérlegelésével megítélni, hogy az kielégítő-e, így pedig a lehetősége sincs meg annak, hogy olyan egyezség jöjjön létre, amelyet a bíróság jóváhagyhatna. (Szegedi Ítélőtábla Fpkf. I. 30.310/2004.)

Cstv. 42. § Az egyezségi tárgyalás során a bíróság a felszámoló javaslata alapján végzésben - figyelembe véve az 57. § (1) bekezdés a), c) pontjaiban felsorolt követeléseket - meghatározza az egyezség körébe vonható vagyon mértékét.

Jegyzet: Megállapította az 1997. évi XXVII. tv.

A szabály értelmezése előtt a gyakorlatot vizsgálva annyit egyértelműen meg lehet állapítani, hogy a bíróság az eljárás során nem volt és nincs is olyan helyzetben, hogy kimerítően vizsgálja az adós vagyoni helyzetét. Így végzésében nyilvánvalóan csak annyit tud tenni, hogy a felszámoló számai alapján megállapítja, hogy az 57. szakasz (1) bekezdés a), c) pontjában felsorolt követelések levonása után mekkora vagyon marad. És ez fog az egyezség körébe vonható vagyonnak minősülni. Kérdés miért van erre szükség? Az egyezségnek ugyanis alapvető célja az, hogy az adós tovább tudjon működni amely gazdaságilag logikusan azt is jelenti, hogy a hitelezők ugyancsak engedményeket tesznek, amely ráadásul a 43. szakasz (1) bekezdés c) pontjában normativan is megfogalmazásra kerül. A szakasz megfogalmazása viszont azt sugallja, hogy az adós a rendelkezésre álló vagyonból hitelezői követelésének jelentős részét ki kell, hogy elégítse.
Ugyancsak kérdéseket vet föl a gyakorlatban, az adós teljes, az iméntiek alapján az egyezség körébe sorolható vagyonát figyelembe kell-e venni az egyezség körében vagy elegendő azt a vagyont, ami elegendő az egyezségben foglaltak teljesítéséhez. A kérdésnek leginkább akkor van jelentősége, ha az adós cégnek megfelelő vagyona van, és a tartozása jóval csekélyebb, mint a rendelkezésre álló vagyon. A korábbi szakaszok kommentálása során kifejtettekre csak röviden utalva jegyzem meg, hogy ez nem kizárt, mert nem minden felszámolás szükségképpen azért indul meg, mert az adós cégnek nincs vagyona, figyelmetlenségből vagy adminisztrációs okokból is lehet kiegyenlítetlen egy tartozás és a hitelező ilyenkor is megindíthatja a felszámolást az adós cég ellen. A módosításokra tekintettel prognosztizálható, hogy a jövőben erre ritkábban fog sor kerülni, de kizárni sem lehet, így az eddigi gyakorlat ismertetésével ki kell térni erre a kérdésre. A BH 2006/83. szám alatt közzétett eseti döntésben a bíróság határozottan állást foglalt a kérdésben, az adós teljes vagyonából kiindulva, az 57. § (1) bekezdés a) és c) pont alá eső követelések levonását követően kell a bíróságnak az egyezség körébe vonható vagyon mértékét megállapítania és - ami esetünkben, a vizsgált kérdésre tekintettel fontos - nemcsak a hitelezők kielégítéséhez szükséges vagyon tartozik ebbe a körbe. A BH-ban nem közzétett eseti döntések között is találunk olyat, ami megerősíti az iménti értelmezést, a Fővárosi Ítélőtábla az Fpkf. 12. 41.635/2003. számú eseti döntésében mondta ki a bíróság, hogy az egyezség körében vonható vagyonba nemcsak az adósnak a hitelezők kielégítéséhez szükséges vagyona tartozik, hanem az egyezségben részt nem vevő hitelezői kategóriákba tartozó összeg levonása után a teljes felszámolási vagyon. Megállapítható tehát, hogy koherens ítélkezési gyakorlatot folytatnak a jogalkalmazó fórumok a kérdésben.
Szintén egyértelmű a bírói gyakorlat a tekintetben, hogy a felszámoló az egyezséggel kapcsolatos jónéhány feladata (vagyon mértékére történő javaslattételi kötelezettség, kötelező jelenlét az egyezségi tárgyalásokon) ellenére nem részese az egyezségnek, nem tekinthető félnek. (BH 2000/564) Ennek természetesen jelentősége van az egyezség elleni jogorvoslat lehetőségének megengedése kapcsán. Konkrét törvényi kiemelése hiányának ellenére is nyilvánvaló, hogy van helye jogorvoslatnak az egyezséget jóváhagyó végzés ellen, ez azonban nem vonatkozik a felszámolóra: tekintve, hogy ő nem fél, nem részese az egyezségnek, így a bírói gyakorlat nem fogadja el a felszámoló fellebbezési jogosultságát.

Cstv. 43. § (1) Az egyezségi tárgyalás során a felszámolás alatt álló gazdálkodó szervezet és a hitelezők megállapodhatnak a tartozások
a) kielégítésének sorrendjében,
b) teljesítési határidejének módosításában,
c) kielégítésének arányában és módjában, továbbá
d) mindabban, amit a felek az adós fizetőképességének helyreállítása érdekében vagy egyébként szükségesnek tartanak, különös tekintettel a bevételek növekedését eredményező intézkedésekre.
(2) A hitelezők az egyezség megtartásának ellenőrzésére egy vagy több hitelezőt vagy kívülálló személyt jelölhetnek ki.

Jegyzet: A Cstv. által megállapított eredeti szöveg.

A szakasz érdemben tartalmazza azokat a lehetőségeket, amelyek egy a fizetőképességet helyreállító és azt megőrizni is tudó tárgyaláson a felek számára rendelkezésre is áll. Amennyiben az egyezség körvonalazódik, a hitelezőknek lehetőségük van annak végrehajtását ellenőrizni, képviselőjük vagy harmadik személy útján. A probléma továbbra is az, hogy az adós tulajdonosai nincsenek abban a helyzetben jogilag, hogy garantálhassák a kidolgozott program betartását, hiszen ez azt jelentené, hogy továbbra is nekik kellene ellátni az adós vezetését és képviseletét, ami a Gt. alapján nyilvánvalóan képtelenség.

Cstv. 44. § (1) Egyezségre akkor kerülhet sor, ha ahhoz az egyezség megkötésére jogosult hitelezők legalább fele minden csoportban [57. § (1) bekezdés b), d), e), f) és g) pontjai] hozzájárul feltéve, hogy követelésük az egyezség megkötésére jogosultak összes követelésének a kétharmad részét kiteszi. Ebben az esetben az egyezség hatálya - az 57. § (1) bekezdés a), c) pontjaiban felsorolt követelések jogosultjainak kivételével - valamennyi hitelezőre kiterjed (kényszeregyezség).
(2) A felszámoló az egyezségkötés napjával köteles a 52. § (3) bekezdése szerinti felszámolási zárómérleget és az 52. § (4) bekezdése szerinti bevétel-költségkimutatást elkészíteni, és azt az adóhatóságnak az egyezségkötést követő 30 napon belül átadni.
(3) Az egyezségkötés időpontjában vitatott követeléssel rendelkező hitelezőnek járó, a saját csoportja szerinti kielégítésnek megfelelő összeget elkülönítve kell kezelni. Ez a hitelező az egyezségkötésben nem vehet részt, követelését az egyezség létrejötténél figyelembe vehető követelések (1) bekezdés szerinti számításnál nem kell figyelembe venni, de a követelése fennállásának jogerős bírósági megállapítása esetében a kényszeregyezség rá is kihat.
(4) A vitatott követeléssel rendelkező hitelező részére a (3) bekezdés szerint jutó vagyonhányadot a jogvita jogerős befejezését követően kell kiadni, feltéve, hogy a követelés fennállását jogerős bírósági határozat megállapította. A vagyonhányad kezelésével kapcsolatos esetleges költségeket a vagyonhányadból kell fedezni. A vagyon kiadásakor a hitelező részére elszámolást kell átadni a vagyonnal kapcsolatos bevételekről és kiadásokról. Ha az egyezség megkötése után kiderül, hogy a hitelező követelése alaptalan volt, úgy a külön kezelt vagyonhányadot a csoporton belüli többi hitelező között kell felosztani követelésük arányában, teljes kielégítésük erejéig. E felosztásért a gazdálkodó szervezet a felelős.

Jegyzet: A szakasz (1) bekezdésének számozását módosította az 1997. évi XXVII. tv., a (2), (3) és (4) bekezdését megállapította az 1997. évi XXVII. tv.

A szakasz (1) bekezdésében a kényszeregyezség klasszikus szabályaival találkozunk, mégpedig mindkét oldalról, tehát egyrészt a jogalkotó megköveteli, hogy az egyezség megkötésére jogosult hitelezők csoportonként számított legalább felének igenlő szavazata szükséges, de az egyezség csak akkor lesz a bíróság által jóváhagyható, ha az igenlő szavazatok egyben az adós ellen támasztott követelések 2/3-ad részét eléri. Ebben az esetben az egyezség hatálya az abban részt nem vevő, vagy azt ellenző hitelezőktől is kiterjed, ez adja meg a kényszeregyezségi jelleget, amit a normaszöveg zárójelben tartalmaz. A korábbiakban kifejtettekkel összhangban ez a szakasz is kiemeli, hogy sem az egyezséghez hozzájáruló hitelezők összeszámlálásánál, sem az egyezséghez hozzájáruló hitelezői követelések összegének számításánál nem lehet figyelembe venni az 57. § (1) bekezdés a) és c) pontja alá tartozó követeléseket, illetve hitelezőket és értelemszerűen a kényszeregyezség tartalma sem hat ki rájuk nézve. Ebből logikusan adódik a bíróság első feladata az egyezség vizsgálata során: meg kell nézni valóban nem szerepelnek-e az egyezségben az imént említett hitelezők, illetve követelések. A kényszeregyezséggel a gyakorlatban tapasztalható visszaélések elleni harc jegyében megítélésem szerint kiemelendő a Szegedi Ítélőtábla FpkF I. 30.012/2003. számú határozata. A jogeset ténybeli alapjául az szolgált, hogy olyan egyezség született az adós és a vele gazdasági összefonódásban lévő hitelezők között, amely a többi hitelező részére nem határozott meg kielégítést. A kényszeregyezség kötelező hatályából adódóan ez jelentős mértékben sértheti az egyezség megkötésében részt nem vevő hitelezők érdekeit és ellentétes az egyezségkötés céljával is. Elvi éllel szögezte le a bíróság a megítélésem szerint általánosan is irányadónak tekinthető megállapítást, mely szerint a kényszeregyezség nem arra szolgál, hogy az adós bizonyos követeléseket kielégítsen, másoktól meg mentesüljön, hanem azt jelenti, hogy adós valamennyi hitelezőjével szemben - tekintet nélkül arra, hogy hozzájárultak-e az egyezséghez vagy sem - tegyen eleget fizetési kötelezettségének az egyezség szerint. Így a törvényi feltételek hiányában a bíróság nem hagyhatja jóvá az egyezséget.
A szakasz (2)-(4) bekezdését a 1997-es módosítás iktatta a törvénybe.
A (2) bekezdés a felszámoló kötelezettségévé teszi, hogy előre hozott felszámolási zárómérleget és bevétel-költségkimutatást készítsen el, amelyet ő köteles, de csak az egyezségkötést követő 30 napon belül az adóhatóságnak átadni. Elvileg nézve az előírás akár helyes is lehet, hiszen itt lényegében arról van szó, hogy ha a felek egyezségre jutottak, akkor az adóhatóság felé egy viszonylag rövid időn belül történő megnyugtató rendezésre kerülhet sor. A probléma megítélésem szerint, ezzel kapcsolatban csak az, hogy a normaszöveg az egyezségkötés napját jelöli meg a felszámoló részére a zárómérleg készítési kötelezettség fordulónapjaként, ugyanakkor nem biztos, hogy az egyezség ténylegesen létre fog-e jönni, hiszen azt még a bíróságnak jóvá kell hagynia. Vagyis igen könnyen előfordulhat, hogy a felszámoló teljesen hiába végzi el a zárómérleg elkészítését.
Jogtechnikailag teljesen indokolt a (3) illetve (4) bekezdés rendelkezése, amely szerint a vitatott követeléssel rendelkező hitelezőnek járó összeget a saját csoportja szerinti kielégítési rátával kell figyelembe venni. Tekintettel azonban arra, hogy az egyezségkötés időpontjában még nem tisztázott, hogy ezek a hitelezők ténylegesen milyen körű kielégítésre tarthatnak igényt, ezért a törvény helyesen úgy rendelkezik, hogy a fedezetet számukra elkülönítve kell kezelni. Természetesen ha az egyezségkötés után kiderül az igény alaptalansága, úgy a fennmaradó elkülönített vagyonhányadot a többiek között kell szétosztani, saját követelésük arányában. A szakirodalomban Juhász László jogos aggályt fogalmaz meg a törvény megfogalmazásával kapcsolatban, hiszen a "kell" szóhasználatból a jogértelmezési technikákat figyelembe véve arra lehet következtetni, hogy itt egy kógens rendelkezésről van szó. A szerző álláspontja szerint azonban nem lehet félretenni a hitelezők és az adós közötti megállapodást, mert ha ők nem tartanak igényt a vagyonhányadra, akkor nem kell azt az adósnak szétosztani.
A (4) bekezdés utolsó mondata megjegyzi, hogy e felosztásért a gazdálkodó szervezet a felelős. Egyfelől nézve ez a rendelkezés helyes, hiszen mire kiderül az, hogy a követelés alaptalan volt, addigra valószínűleg már régen beállt az egyezség joghatálya, tehát az adós ismét mindenfajta jogi korlátozás nélkül tud működni. Másfelől viszont nem szabad elfelejtenünk azt a - előbbiekben már többször vitatott - törvényi rendelkezést, hogy az egyezségkötési folyamatban nem az adós, hanem annak tulajdonosai rendelkeznek döntési kompetenciával. Polgári jogi szemmel eléggé furcsa, hogy ugyanakkor a végrehajtás során a felelősséget egy másik szerv terhére írjuk.

Cstv. 45. § (1) Ha az egyezség folytán a gazdálkodó szervezet fizetésképtelensége megszűnik és az egyezség megfelel a jogszabályoknak, a bíróság az egyezséget jóváhagyja [60. § (2)-(3) bekezdés], ellenkező esetben azt megtagadó végzést hoz.
(2)

Jegyzet: A szakasz (1) bekezdése a Cstv. eredeti bekezdése, a (2) bekezdést az 1993. évi LXXXI. tv. helyezte hatályon kívül.

A bíróság az egyezség jóváhagyása során azt vizsgálja, hogy az egyezségi megállapodás eredményeképpen elvileg az adós fizetésképtelensége megszűnt-e avagy se. Ebből következik, hogy a feleknek olyan tartalmú megállapodást kell kötniük, amelyek eredményeképpen az egyezségkötés során ki nem elégítendő követelések lejárata későbbi időpontra tolódik ki. Ellenkező esetben a lejárt, de ki nem egyenlített követelések vonatkozásában újabb felszámolási eljárást lehetne kezdeményezni.
Az egyezség jogszabályi megfelelősége szempontjából a bíróságnak azt kell vizsgálnia, hogy az egyezségkötés során a felek betartották-e a törvény 41-44. §-ában foglalt rendelkezéseket. Így vizsgálnia kell a bíróságnak, hogy az egyezséghez a hitelezőknek a törvényben megkívánt minősített többsége valóban hozzájárult-e, és hogy a kisebbségben maradt hitelezőkre nézve az egyezség hátrányosabb rendelkezést nem tartalmaz-e.
Ha a felek egyezséget kötöttek, akkor a bíróság az egyezséget jóváhagyó végzésben rendelkezik a felszámolási eljárás befejezéséről, a felszámoló díjazásáról, továbbá a költségek viseléséről és az egyezségi megállapodásból kizárt hitelezők követeléseinek a kielégítéséről. Egyezség esetén a felszámoló díja az adós egyezség körébe vonható vagyonának 5%-a, de legalább 100 000 Ft.
Ha az egyezséget jóváhagyó végzés jogerőre emelkedik, akkor a bíróság azt a Cégközlönyben közzéteszi és egyben megküldi a Cstv. 29. §-ában felsorolt szerveknek.
Abban az esetben, hogyha a bíróság az egyezséget nem hagyja jóvá, a felszámolási eljárás tovább folytatódik. Ez azt jelenti, hogy a felszámoló köteles a további feladatokat végrehajtani, a felszámolási eljárás végén a felszámolás zárómérlegét elkészíteni, és azt beterjeszteni a bírósághoz.

A felszámoló eljárása

Cstv. 46. § (1) A felszámoló felméri a gazdálkodó szervezet vagyoni helyzetét és a vele szemben támasztott követeléseket.
(2) A felszámoló nyitó felszámolási mérleget készít, megtervezi a felszámolás végrehajtásához szükséges költségeket és ütemtervet készít, ideértve a gazdasági tevékenység ésszerű befejezéséhez, valamint az állagmegóvásához szükséges feladatokat és pénzügyi feltételeket, különös tekintettel a felesleges munkaerő leépítésére. A felszámoló az ütemtervet köteles a hitelezői választmánynak vagy bármely hitelezőnek - kérésre - bemutatni, aki az ellen a bíróságnál kifogással élhet (51. §)
(3) Ha a hitelezők választmányt alakítottak, a felszámoló az adós gazdasági tevékenységének felszámolás alatti továbbfolytatásához köteles megszerezni a választmány hozzájárulását a felszámolás közzétételét követő 120 napon belül. Ha a választmány később jön létre, a hozzájárulást a választmány megalakulásának bejelentésétől számított 60 napon belül kell beszerezni.
(4) A választmány (3) bekezdés szerinti hozzájárulása egy évre szól. Ha a felszámoló az egy év elteltével tovább akarja folytatni a tevékenységet, meg kell szereznie ehhez a választmány jóváhagyását, legkésőbb az egy év elteltét megelőző 30 napon belül.
(5) A felszámoló külön nyilvántartásba veszi
a)
b) a 28. § (2) bekezdés f) pontjában előírt határidőben bejelentett követeléseket, és
c) a 28. § (2) bekezdés f) pontjában előírt határidőn túl, de egy éven belül bejelentett követeléseket.
(6) A felszámoló az (5) bekezdés a) és b) pontja szerinti követeléseket a bejelentési határnapot követő 45 napon belül köteles felülvizsgálni, az érdekeltekkel egyeztetni és a vitathatónak minősített igényeket elbírálás végett 15 napon belül a felszámolást elrendelő bíróságnak megküldeni, s ezen felülvizsgálat eredményeit az 50. § (2) bekezdésében előírt közbenső mérlegbe építeni.
(7) Az (5) bekezdésében meghatározott követelések - kivéve az adóhatóság által érvényesített, az államháztartás valamely alrendszerét megillető követeléseket, valamint az 57. § (1) bekezdés a) és c) pontjában foglalt követeléseket - nyilvántartásba vételének a feltétele, hogy a hitelező a követelése 1%-át, de legfeljebb 1000 Ft-ot és legfeljebb 100 000 Ft-ot a bíróság Gazdasági Hivatala által kezelt elkülönített számlára - a bírósági ügyszámra hivatkozással - befizessen és ezt a felszámolónak igazolja. A hitelezők által befizetett összeget, mint hitelezői követelést, az 57. § (1) bekezdésének f) pontja szerint kell besorolni. A Gazdasági Hivatal a felszámolót félévente tájékoztatja a számlán lévő összeg nagyságáról.
(8) Ha a bejelentett követelést a felszámoló elismeri - de a jogosult nem kívánja a (7) bekezdésben foglalt összeget az elkülönített számlára befizetni - a jogosult kérésére a felszámoló az elismert követelésről köteles haladéktalanul kiadni a társasági adóról és az osztalékadóról szóló 1996. évi LXXXI. törvény 4. § 5. pontjában foglalt nyilatkozatot, feltéve, hogy a felszámolás kezdő időpontját követően a bejelentett követelést nem engedményezték.

Jegyzet: A szakasz (1) bekezdése a Cstv. eredeti szövege, a (2) bekezdést az 1997. évi XXVII. tv. módosította, a (3) és (4) bekezdést az 1997. évi XXVII. tv. iktatta be. Az (5) bekezdés számozását módosította, egyben a korábbi (5) bekezdést hatályon kívül helyezte az 1997. évi XXVII. tv. Az (5) bekezdés a) pontját az 1993. évi LXXXI. tv. helyezte hatályon kívül, a b) és c) pont a Cstv. eredeti szövege, a (6) bekezdés számozását és szövegét módosította az 1997. évi XXVII. tv., a (7) és (8) bekezdést az 1997. évi XXVII. tv. iktatta be.

A szakasz döntő fontosságú rendelkezéseket tartalmaz, a felszámoló feladatkörét illetően. Lényegében az (1) és (2) bekezdés határozza meg anyagi jogilag a felszámoló - mint vagyoni ügyeket illetően az adós egyszemélyi felelős vezetője - feladatait, amelyek megegyeznek a klasszikus jogokban megismertekkel. Ennek alapján a felszámoló köteles "átvilágítani" a céget, és az eredmény ismeretében megtervezni saját lépéseit. Tekintettel arra, hogy ez különösen közepes és nagyobb cégek esetében számos pénzügyi és munkajogi problémát felvethet, ezért végrehajtási ütemtervet készít, s ha létezik hitelezői választmány, de ennek hiányában is bármely hitelező kérésére is ezt köteles számukra bemutatni. Az említett kör számára az ütemterv bármely része kifogásolási jog alá esik. Nyilvánvalóan a kifogás benyújtásának joga mellett fennáll még a felszámolónak a Cstv. 54. §-ának kommentálása során részletezendő felelőssége is, ha a kifogás alapjául szolgáló döntése miatt a hitelezőket kár éri. A BH 2001/488. szám alatt közzétett eseti döntés alapján a felszámoló jogszabálysértő, de a bíróság végzésével megerősített intézkedése nem szolgálhat kártérítés alapjául.
Az EU-csatlakozásra tekintettel érdemes külön is kiemelni, hogy a Cstv. 32. § értelmében a Tanács fizetésképtelenségi eljárásokról szóló 1346/2000/EK rendelete szerint indított fizetésképtelenségi eljárásban (amennyiben az adós nem köteles beszámolót készíteni) a felszámoló adós nyilvántartásai alapján vagy egyéb módon állapítja meg az eljárásba vonható vagyont és így készíti el a nyitó mérleget.
Az 1997-es módosítás - összhangban azzal a jogpolitikai célkitűzésével, amely a hitelezők jogállását óhajtotta tovább erősíteni - külön jogköröket ad az esetlegesen létrehozott hitelezői választmánynak. Gyakorlatilag világos, hogy bizonyos cégnagyság felett adott tevékenységet még abban az esetben sem lehet abbahagyni azonnal, ha ez egyébként a felszámoló kitűzése. Ugyanakkor létezhet számos olyan tevékenység, amely a felszámolási eljárás időtartama - kettő-négy év során - alatt effektív hasznot hajt. Ezek azok a tevékenységek, amelyeket a normaszöveg "az adós gazdasági tevékenységének felszámolás alatti továbbfolytatása" címszó alatt ismer. Egy ilyen döntés - mint minden gazdasági döntés - lehet sikeres, vagy sikertelen is. A hitelezők pozícióinak illetve a hitelezők aktivizálásának előbb említett jogpolitikai célja jegyében a szakasz (3) és (4) bekezdése a választmány hozzájárulásához köti az ilyen jellegű kérdésben való felszámolói döntést. Sőt annak érdekében, hogy ha a választmány később alakul meg, akkor se lehessen véleményüket, illetve álláspontjukat megkerülni, ezért a (3) bekezdés utolsó mondata kógens jelleggel előírja, hogy ilyenkor a választmány megalakulásának bejelentésétől számított 60 napon kell a hozzájárulást megszerezni.
A norma szövege egyértelmű a tekintetben, hogy hozzájárulásról beszél, ami egyben azt is jelenti, hogy a választmány nemleges álláspontja esetén az adott gazdasági tevékenység továbbfolytatására nincs mód.
A (4) bekezdés a választmány döntésének gazdasági súlyát óhajtja növelni, amikor leszögezi, hogy a megadott hozzájárulás is csak egyévi időtartamra szól, a tovább folytatáshoz ugyanúgy jóvá kell hagyatni a felszámolónak a választmánnyal a továbbfolytatni óhajtott tevékenységet.
A 28. § (2) bekezdés f) pontjában meghatározott határidőn túl bejelentett követeléseket a felszámolónak külön kell nyilvántartásba vennie. A gyakorlatban kérdésként merült fel, mi a helyzet akkor, ha a felszámolást kezdeményező hitelező nyújtja be határidőn túl a követelését. A kérdés különösen a Cstv. 38. § (4) bekezdése fényében érdekes, mely szerint a követelés érvényesítése céljából a felszámolás kezdő időpontja előtt indított eljárás nem mentesíti a hitelezőt 28. § (2) bekezdés f) pontjában meghatározott kötelezettség teljesítése alól. Az EBH 1999/34. számú határozat indokolása szerint a felszámolási eljárás a lefolytatására irányuló kérelem bírósághoz történő benyújtásával induló, lezárulásának különböző lehetőségei ellenére egységes processzus. A megindítástól a felszámolás elrendeléséig, illetve annak közzétételéig tartó első szakaszban megalapozott követelést támasztó, az eljárásban félként részt vevő eljárást kezdeményező hitelező a követeléstől való elállásának hiányában a közzététel után is alanya marad az eljárásnak. Ezen túlmenően a bíróság megítélése szerint a felszámolási eljárás első szakasza nem tekinthető a felszámolás kezdő időpontja előtt indított eljárásnak. Mindezekre tekintettel az eljárás első szakaszában félként részt vett, a felszámolási eljárást kezdeményező hitelező követelése akkor is határidőben érkezettként kell, hogy nyilvántartásba vételre kerüljön, ha az igényérvényesítési határidőn belül nem ismételte meg igénybejelentését. A Legfelsőbb Bíróság szerint a jogszabály céljával ellentétes, formális jogértelmezés lenne megkövetelni a hitelezőtől, hogy a közzététel után ismét jelentse be követelését. Amennyiben azt vesszük alapul, hogy tartalmilag a felszámolást kezdeményező nyilatkozat lényegében egy hitelezői igénybejelentésnek minősül, amelyet tulajdonképpen (és szükségszerűen) a bejelentési határidőnek nemhogy a lejárta, de még a kezdő időpontja előtt született, akkor tartalmilag egyet lehet érteni a Legfelsőbb Bíróság jogértelmezésével.
Az EU-csatlakozásra figyelemmel mindenképpen szólni kell a kérdés tárgyalása során az 1346/2000/EK rendeletről, amelynek értelmében bármely hitelezőnek, - ideértve a tagállamok adó- és társadalombiztosítási hatóságait is -, akinek állandó lakóhelye, székhelye, szokásos tartózkodási helye más tagállamban található, mint az eljárást megindító állam, joga van írásban bejelentenie követelését a fizetésképtelenségi eljárásban. Logikailag ennek szükségszerű előfeltétele, hogy tudomása legyen az adóssal szemben indított felszámolási eljárásról, így a rendelet előírásai alapján a felszámoló köteles az ilyen hitelezőket tájékoztatni. Amennyiben az iratokat a felszámoló alaposan áttanulmányozza,akkor azokból ki kell derülnie, hogy van más tagállamban élő hitelező. Természetesen minél nagyobb volumenű a felszámolás alá került társaság, annál nehezebb feladata van a felszámolónak, a rendelet előírásaira tekintettel azonban megfelelő apparátussal fel lehet készülni a feladatra.
A (6) bekezdés értelmében következő feladata a felszámolónak, hogy a bejelentési határnapot követő 45 napon belül felülvizsgálja a bejelentett követeléseket és a vitathatónak minősíthető követeléseket 15 napon belül megküldje a felszámolást elrendelő bíróságnak. Ezen szakasz értelmezésénél az első, amit tisztázni kell, hogy mi minősül vitatott igénynek: a kérdésben a Győri Ítélőtábla Polgári Kollégiumának 2/2005. sz. (XI. 11.) kollégiumi véleménye nyújthat segítséget: eszerint a felszámolási eljárásban bejelentett hitelezői igény akkor tekinthető vitatottnak és ezáltal a felszámoló részéről felülvizsgálatra a bíróság elé terjesztendőnek, ha a vitatás a követelés összegszerűségét érinti. Amennyiben eltérő jogcímet igazol vissza a felszámoló, és ezáltal módosul a követelés besorolása, akkor a hitelező jogszabálysértésre hivatkozva kifogással élhet. Ennek nem csupán elméleti jelentősége van, mert a követelés jogcíme szolgál az 57. § szerinti kielégítési sorrend alapjául, így adott esetben az eltérő, a rangsorban hátrébb kerülő besorolás azt eredményezheti, hogy a hitelező nem jut hozzá követeléséhez, mert mire sorra kerül az a hátrébb álló csoport, amelybe az ő követelése tartozik, addigra elfogy a kielégítés alapjául szolgáló vagyon.
Az irányadó bírói gyakorlat értelmében a felszámoló a jogalapjában alaptalan igény besorolását tagadhatja meg, összegszerűségi vitába nem bocsátkozhat. Az egyeztetés lényegében abból áll, hogy a felszámoló felhívást intéz a hitelezőhöz, amelyben megjelöli, hogy milyen hiányosságai vannak a kérelemnek, miért tartja vitathatónak és a hitelező erre nyilatkozhat. Ha nem nyilatkozik vagy nyilatkozata nem orvosolja a felszámoló által felvetett problémákat, akkor a felszámoló megküldi az iratokat a bíróságnak. A BH 2001/292. szám alatt közzétett eseti döntés alapján annak elbírálása, hogy a felszámoló valamely hitelezői igényt nyilvántartásba vesz-e vagy elutasít, a felszámoló kizárólagos jogkörébe tartozik. Csak az általa vitatott követelések tekintetében terheli az a kötelezettség, hogy elbírálás végett megküldje a bíróságnak.
Érdekes és a gyakorlatban vitatott kérdés, hogy van-e helye perújításnak a vitatott hitelezői igényt elbíráló végzés ellen. A Cstv. nem tartalmaz erre nézve rendelkezést, így a Pp. szabályaihoz kell visszanyúlni: a Pp. 260. § (1) bekezdése értelmében jogerős ítélet ellen van helye perújításnak, míg a Pp. 262. § lehetővé teszi a perujítást a bíróság által jóváhagyott egyezség ellen is. A Szegedi Ítélőtábla Fpkf. I. 30.125/2003. számú határozata egyértelműen nemleges álláspontra helyezkedik: az indokolás szerint a perújítás, mint rendkívüli perorvoslat külön jogszabály megengedő rendelkezése hiányában a nemperes eljárás sajátosságaira figyelemmel a felszámolási eljárásban sem a felszámolás elrendeléséről szóló végzéssel szemben és - ami a mi szempontunkból most a lényeg - sem pedig a vitás hitelezői igényeket elbíráló végzéssel eszemben nem vehető igénybe. A bírói gyakorlatban ez tekinthető többségi álláspontnak. Ezzel ellentétes álláspontot képvisel Juhász László, aki szerint a vitatott hitelezői igényt elbíráló végzés tartalmában ítéletnek felel meg, így a Cstv. 6. § (2) bekezdés és a Pp. 262. § értelemszerű alkalmazásával a perújítás feltételeinek fennállása esetén meg kellene engedni ezt a perorvoslatot. Tartalmilag maximálisan egyetértek Juhász László álláspontjával, mert a vitatott hitelezői igény jogcímét elbíráló végzés egyértelműen érdemi, a jogcímről, mint anyagi jogi kategóriáról dönt. A Pp. 212. § (1) bekezdése alapján a bíróság a per érdemében ítélettel, az eljárás során felmerülő egyéb kérdésben pedig végzéssel határoz. Nyilvánvaló, hogy ezen eljárás nem per, így az ítélethozatal fogalmilag kizárt,de álláspontom szerint ez a végzés az érdemi mivoltára tekintettel formailag és eljárásjogilag végzés, de tartalmilag - Juhász László álláspontjával egyetértve - az ítélettel mutat rokon vonásokat. A jelenleg hatályos jogszabályok mellett azonban mindezen tartalmi kritériumok valóságtartalma mellett helytállónak tekintem az ismertetett eseti döntést és az ahhoz kapcsolódó többségi álláspontot, mert a Cstv. hallgatására tekintettel csak a Pp.-ből lehet kiindulni, amely expresszis verbis jogerős ítéletet és bíróság által jóváhagyott egyezséget említ, jelen végzés pedig egyik kategóriába sem sorolható be, így az eljárásjogi jogszabá­lyok túlságosan kiterjesztő értelmezése lenne bármelyikre ráhúzva lehetővé tenni ellene a perújítást. Az ismertetett szempontokra figyelemmel azonban lehet, hogy célszerű lenne a Cstv.-t úgy módosítani, hogy engedje meg a perújítást a vitatott hitelezői igények besorolásáról rendelkező végzés ellen.
Az 1997-es módosítás során beiktatott (7) és (8) bekezdés lényegében annak elismerését jelenti, hogy a Cstvn.-el életbe léptetett Felszámolási Díjfedezeti Alap nem oldotta meg a felszámolói díj esetleges kielégítetlenségének problémáját. Újabb forrást kellett tehát találni, amelyet a módosítás úgy oldott meg, hogy a követelések nyilvántartásába vételének feltétele az, hogy a hitelező követelésének 1%-át, de legalább 1000 és legfeljebb 100 000 Ft-ot a bíróság Gazdasági Hivatala által kezelt elkülönített számlára befizesse és ezt a felszámolónak igazolja. A jogirodalom ezzel kapcsolatban az alábbiakat állapítja meg: "Minden megyei bírósági Gazdasági Hivatal csak egy elkülönített számlát nyitna és minden felszámolás kapcsán ezt tenné közzé. A hitelezőknek azonban - amikor befizetnek a számlára - ezt a bírósági ügyszámra hivatkozással kellene megtenniük, s így a Gazdasági Hivatal is ügyszámonként elkülönítve kezelné a befizetett összeget. Ezáltal ez még nem képezi az adós tulajdonát. Ily módon lehetővé válna, hogy minden hitelező annak az adósnak a felszámolási költségeit előlegezze meg, amellyel szemben a követelése fennáll. Itt ugyanis csak előlegezésről van szó, vagyis arról, hogy az adós cég helyett a hitelezők fizetik be ezt az összeget az elkülönített számlára. Így ez a pénzösszeg jogilag is az adós cég tulajdonának számít. (Más kérdés, hogy ez elvi jelentőségű, hiszen a számláról kizárólag bírósági végzés alapján utalhat a Gazdasági Hivatal). Ebből következően a hitelezők által befizetett összeget, mint az adóssal szembeni követelést kell nyilvántartásba vennie a felszámolónak, méghozzá az egyéb követelések között.
A törvény kivételt is tesz a befizetési kötelezettség alól, így - teljesen érthetően - nem rendel el befizetést a felszámolási költségek, illetve a járadékjellegű követelések után.
Mivel a törvény rendelkezéséből következően a hitelezői bejelentések nyilvántartásba vételének feltétele a befizetési kötelezettség teljesítése, ezért a 28. § (2) bekezdés f) pontjában foglalt bejelentési kötelezettség csak akkor tekinthető joghatályosan teljesítettnek, ha a bejelentés mellékleteként a hitelező csatolja a befizetésről szóló igazolást. A szakirodalomban és a joggyakorlatban van olyan álláspont, hogy amennyiben például a hitelező a közzétételtől számított 20. napon bejelenti követelését, de az igazolást csak a 60. napon küldi meg a felszámolónak, a követelés bejelentése elkésettnek fog minősülni, mert azt a hitelező csak a közzétételtől számított 60. napon teljesítette. A törvény azonban nem szab konkrét határidőt a befizetésre, így a a Legfelsőbb Bíróság a BH 2001/240. számú határozatában az alábbi álláspontra helyezkedett: nincs olyan törvényhely, amely a regisztrációs díj befizetésére határidőt tartalmazna, ezáltal pedig fogalmilag kizárt elmulasztható törvényi határidő és jogkövetkezménye sincs a késedelmes befizetésnek. A Legfelsőbb Bíróság konklúziója: a befizetés olyan pótolható hiánynak tekinthető,amelynél a hiánypótlás megtörténtét követően az egyébként határidőben bejelentett hitelezői igény nem sorolható be határidőn túliként.
A joggyakorlatban a kérdéskör kapcsán felmerült a tévedésből befizetett nyilvántartásba vételi díj, vagyis amikor olyan személy fizeti be a nyilvántartásba vételi díjat, akinek nincs a felszámoló által nyilvántartott követelése, és nem minősül hitelezőnek. A fent kifejtettekkel összhangban a tévedésből befizetett nyilvántartásba vételi díj sem kerül az adós tulajdonába, azt a Gazdasági Hivatal elkülönített számlán kezeli. A BH 2000/312. szám alatt közzétett eseti döntés szerint a fentiekre figyelemmel a tévedésből befizetett nyilvántartási díj nem sorolható be hitelezői követelésként, hanem azt a befizetést teljesítő hitelező részére vissza kell fizetni.

Cstv. 47. § (1) A felszámoló jogosult az adós által kötött szerződéseket azonnali hatállyal felmondani, vagy ha a felek egyike sem teljesített szolgáltatást, a szerződéstől a felszámoló elállhat. A másik felet ennek folytán megillető követelés az elállás illetve a felmondás közlésétől számított 40 napon belül a felszámolónak való bejelentéssel érvényesíthető.
(2) A felszámoló köteles azonnali hatállyal a gazdasági munkaközösség részére adott felelősségvállalásról szóló nyilatkozatot visszavonni, ha a felszámolás kezdő időpontját követő 60 napon belül nem került sor egyezség megkötésére.
(3) A felszámoló nem gyakorolhatja az (1) bekezdésben meghatározott azonnali hatályú felmondás, illetőleg elállás jogát a természetes személyeknek - a szolgálati lakás és garázs kivételével - a lakásokra fennálló bérleti szerződései, az iskolával vagy tanulóval a gyakorlati képzés szervezésére kötött szerződések, a munkaszerződések, a nem gazdasági tevékenységgel összefüggő kölcsönszerződés, a szövetkezeti tagok vállalkozás jellegű jogviszonyával összefüggő szerződései, valamint a kollektív szerződés tekintetében. A pozíciólezáró nettósításról rendelkező szerződés vagy keretszerződés hatálya alá tartozó szerződésektől elállni, azokat felmondani csak egyszerre lehet.
(4) A tartási és életjáradéki szerződés felmondása esetén a másik felet megfelelő kielégítés illeti meg.
(5) A felszámolás kezdő időpontjától - a jogszabályok, a kollektív szerződés és a belső szabályzatok és a munkaszerződések keretei között - a felszámoló gyakorolja a munkáltatói jogokat, és teljesíti a kötelezettségeket.
(6) A felszámoló a felszámolás kezdő időpontját követően a munkabérek emelésére csak a választmány egyetértésével vállalhat új kötelezettséget.

Jegyzet: Az (1) bekezdést az 1997. évi XXVII. tv. módosította. A (2) bekezdést az 1993. évi LXXXI. tv. módosította. A (3) bekezdés szövegét az 1993. évi LXXXI. tv. állapította meg. A (4) bekezdés a Cstv. eredeti szövege, az (5) és (6) bekezdést beiktatta az 1977. évi LXXVII. tv.

A felszámolás elrendelése pusztán azzal a ténnyel, hogy az adós összes tartozása lejárttá válik, alapvetően belenyúl a normál kötelmi jogi jogviszonyokba, azokat megváltoztatja és ezt követően a felek már döntően nem a Ptk., hanem a Cstv. speciális előírásai szerint kötelesek eljárni. Ennek egyik jelentős megnyilvánulási pontja, a szakasz (1) bekezdésében foglalt azon szabály, hogy a felszámoló a csődnyitás ténye kapcsán jogosulttá válik az adós által kötött szerződéseket azonnali hatállyal felmondani, vagy ha a felek egyike sem teljesített szolgáltatást a szerződéstől a felszámoló elállhat. Ezen felszámolói jogosultságok indoka, hogy megakadályozható legyen a felszámolás alá került és tevékenységét folyamatosan megszüntető gazdálkodó szervezet adósságállományának növekedése.
A Ptk. 319. §-ának (1) bekezdése főszabályként azt írja elő, hogy a felek a szerződést csak közös megegyezéssel szüntethetik meg, illetve bonthatják fel. A szerződés megszüntetése esetében a szerződés a jövőre nézve szűnik meg, és a felek a további szolgáltatásokkal nem tartoznak. A megszűnés előtt már benyújtott szolgáltatás szerződésszerű pénzbeli ellenértékét meg kell fizetni, amennyiben pedig a már teljesített pénzbeli szolgáltatásnak megfelelő ellenszolgáltatást a másik fél még nem teljesítette, a pénzbeli szolgáltatás visszajár. A szerződés felbontása esetében a szerződés megkötésének időpontjára visszamenő hatállyal szűnik meg, és a már teljesített szolgáltatások visszajárnak.
A Polgári Törvénykönyv csak kivételes - a törvényben taxatíve felsorolt - esetekben ad lehetőséget a szerződés egyoldalú és a szerződés megszűnését eredményező azonnali hatályú felmondására, illetve a szerződés felbontását eredményező elállás jogát feltételhez köti. Tipikusan olyan esetben biztosítja a törvény az azonnali hatályú felmondási jogot, ha a fél magatartása következtében a másik fél lényeges, jogos érdeke sérül. Így például a Ptk. 428. § (2) bekezdése alapján a bérleti szerződést a bérfizetés elmulasztása esetén a bérbeadó azonnali hatállyal felmondhatja, ha a bérlőt megfelelő határidő tűzésével és a következményekre történő figyelmeztetéssel a hátralék megfizetésére írásban felszólította és a bérlő e határidő elteltéig nem fizetett. A fél részére biztosított, szerződés felbontását eredményező egyoldalú elállási esetköröknél találhatunk a felmondásnál imént ismertetett szankciós jellegű, a másik fél magatartásához kötött jogosultságot, de van objektív, indokolás nélküli elállási jog is. Előbbire példa vállalkozói szerződésnél a Ptk. 395. § (3) bekezdésében foglalt jogosultság, melynek alapján elállhat a megrendelő, ha a teljesítési határidő lejárta előtt nyilvánvalóvá válik, hogy a vállalkozó a munkát csak olyan számottevő késedelemmel tudja elvégezni, hogy emiatt a teljesítés a megrendelőnek már nem áll érdekében. Indokolás nélküli objektív elállást engedélyez a megrendelő részére vállalkozói szerződésnél a Ptk. 395. § (1) bekezdés, míg szállítási szerződésnél a Ptk. 381. § (1) bekezdés.
A felszámolás célja a hitelezői igények kielégítése érdekében az adós vagyonának az értékesítése és az adós megszüntetése. Az eljárás mielőbbi befejezésének a feltétele az, hogy a felszámoló az adós üzleti kapcsolatait lezárja, ami az azok jogi alapját képező szerződések rendezését is igényli. A Cstv. ezért jogszabályon alapuló elállási, illetve felmondási jogot biztosít a felszámoló számára, utóbbi esetben a felmondás azonnali hatályú is lehet. A fent fejtegetettekkel összhangban a legfontosabb különbség, hogy nem meghatározott szerződéstípusokhoz kapcsolódik a felszámoló felmondási, elállási joga, hanem bármilyen szerződésnél fennáll, amiben az egyik fél az adós. Nagyon fontos kiemelni, hogy azokban az esetekben, amikor a Ptk. az egyes szerződések bizonyos esetköreinél biztosítja a felmondási/elállási jogosultságot, a felszámoló számára mindkét jogcím nyitva áll: vagyis amennyiben a Ptk. konkrét rendelkezésében foglalt feltételek fennállnak, akkor nem köteles a Cstv.-ben biztosított speciális felhatalmazásával élve felmondani a szerződést / elállni a szerződéstől, hanem kiválaszthatja az adott esetben kedvezőbbet. Amikor mindkét lehetőség nyitva áll, mindenképpen célszerű a Ptk. szankciós jogosultságát választani, hiszen ebben az esetben - lévén a másik fél jogellenes magatartása idézte elő a felmondást - teljes bizonyossággal kijelenthető, hogy nem követelhet a másik fél kártérítést. Gyakorlati jelentősége is van tehát annak, hogy mire alapította a felszámoló a felmondást, mert a jogkövetkezmények a felmondás jogcíméhez igazodnak.
A szerződéstől történő elállás és az azonnali hatályú felmondás következtében a másik felet megillető követelés a közléstől számított 40 (a korábbi ügyekben 30) napon belül a felszámolónak való bejelentéssel érvényesíthető. Erre tekintettel nem minden esetben feltétlenül jó lépés a felszámoló részéről a felmondás/elállás, mert a másik felet megillető követelések folytán a hitelezők gyakran rosszabb helyzetbe kerülhetnek, így gyakran célszerűbb hagyni a szerződéseket hagyni. A másik felet megillető ilyen igény lehet a már nyújtott szolgáltatás ellenértéke, ellenszolgáltatás hiányában a már teljesített pénzszolgáltatás visszakövetelése. A hitelezői igény vitatásával kapcsolatban már ismertettek itt is érvényesek, ha az adóssal szerződő fél által bejelentett igényt a felszámoló vitatja, az általános szabályok szerint kell a bírósághoz beterjesztenie.
A klasszikus jogokban töretlen volt az az elv, hogy a felszámoló cselekményeinek anyagi konzekvenciáit az ún. tömegtartozások kategóriájában számolták el, ami azt jelentette, hogy a jogosultak nem kerültek hitelezői pozícióba, vagyis nem érvényesült a rangsor elve, hanem követelésük teljes összegét az első helyen tömegtartozás címén megkapták. A magyar jog másképpen döntött, ami azt jelenti, hogy az (1) bekezdés alapján azonnali hatállyal felmondásra kerülő szerződések jogosultjai ugyanúgy hitelezőnek minősülnek, mint bárki más, és a kielégítési rangsorban nem kapnak privilégizált helyet.
Az EBH 1999/124. számú határozat külön kiemeli azt a polgári jog szabályai által egyértelműnek tekinthető tételt,mely szerint csak a még nem teljesített szerződést jogosult a felszámoló felmondani. A gyakorlatban persze ez nem mindig ilyen egyszerű, az EBH ténybeli alapjául szolgáló jogesetben például egy kölcsönszerződés, illetve a kölcsönszerződés jogosulti körében alanyváltozást eredményező engedményezési szerződés szerepelt. A döntés szerint az engedményezési szerződés már nem mondható fel, mert az a megkötésével már teljesül, a kölcsönszerződésnél viszont ennél bonyolultabb a helyzet: való igaz, hogy a kölcsönszerződés a Ptk. 523. § (1) bekezdése alapján annak megkötésével létrejön és a kölcsönösszeg folyósításával a kölcsönadó részéről teljesül. A szerződésből eredően azonban adósnak a kölcsön visszafizetésére vonatkozó kötelezettsége fennmarad, így a szerződés adós vonatkozásában még nem teljesült. Ezáltal pedig a visszafizetésig nem szűnik meg a szerződés, így a felszámoló a kölcsönszerződést a Cstv. 47. § (1) bekezdése alapján joggal mondta fel.
A (3) bekezdés értelemszerű kivételeket fogalmaz meg az azonnali hatályú felmondás, illetve az elállás jogának gyakorlása alól. A (4) bekezdés visszautal a Ptk. 589. § (3) bekezdésére,amely szerint a bíróság a tartási szerződést a felek megfelelő kielégítésével szüntetheti meg. A BH 1999/116. szám alatt közzétett eseti döntés alapján ebből az is következik, hogy a bíróságnak a szerződés megszüntetése esetén hivatalból kell intézkednie a felek kielégítése tárgyában és ebből eljárásjogilag az is következik, hogy ehhez külön kereseti vagy viszontkereseti kérelem szükségtelen. Értelemszerűen szükséges viszont annak megjelölése, hogy a kielégítésre jogosult fél az általa nyújtott szolgáltatások fejében milyen összegű kielégítésre tart igényt, mert enélkül a bíróság nem tud dönteni.
A Cstv. eredeti 49. §-ból került át az az (5) bekezdésben rögzített szabály, hogy a munkáltatói jogokat a felszámoló gyakorolja. Hatályos jogunk a felszámolói jogosultságok tekintetében - amint arra már többször utalás történt - nem kellően konzekvens, tehát szemben a klasszikus megoldásokkal nem egy szakaszban rögzíti a felszámoló jogi hatalmának kiterjedését, hanem ez különválasztva történik, nevezetesen a vagyonnal kapcsolatos jognyilatkozatokat csak a felszámoló tehet, illetve itt az (5) bekezdés mondja ki, hogy a munkáltatói jogok is a felszámolóhoz kerülnek. Szemben az általános polgári jogi szabályokkal, ahol a felszámolás ténye jogcímet keletkeztet arra, hogy speciális szabályok lépjenek életbe, itt arra kell rámutatni, hogy a felszámoló nem kap többletjogosítványokat a munkáltatói jogkör gyakorlása során. Következésképpen az összes vonatkozó munkajogi jogszabályt, kollektív szerződést és belső szabályzatot köteles betartani. A munkabérek emelésének kérdésénél azért figyelemmel kell lenni arra, hogy a munkabérek emelése ellentétes a felszámolás céljával, így a munkabéreket a felszámoló csak akkor emelheti, ha ahhoz a hitelezői választmány hozzájárult. Ebből a szabályból betű szerint kiindulva logikailag az is következik, hogy hitelezői választmány hiányában nem is emelheti fel a béreket a felszámoló. A szabályozás céljából kiindulva azonban ez nem ilyen egyértelmű, így álláspontom szerint a felszámoló választmány hiányában felemelheti a munkabéreket, ha erre a cég tevékenységének továbbfolytatása érdekében szükség van.

Cstv. 48. § (1) A felszámoló az adós követeléseit esedékességkor behajtja, igényeit érvényesíti, és vagyonát értékesíti. A felszámoló a vagyont - kedvezőbb értékesítés érdekében - a hitelezőknek a 44. §-ban meghatározott arányú egyetértése esetén korlátolt felelősségű társaság, részvénytársaság vagy szövetkezet részére nem pénzbeli betétként (hozzájárulásként) rendelkezésre bocsáthatja.
(2)
(3) A felszámoló a felszámolási eljárás alatt köteles gondoskodni az adós vagyonának megóvásáról, megőrzéséről, különösen a mezőgazdaságilag művelhető földek termőképességének fenntartásáról, az erdőfelújítási és erdőállomány nevelési munkák elvégzéséről, továbbá a környezetvédelmi, természetvédelmi és műemlékvédelmi követelmények betartásáról, a felszámolás kezdő időpontját megelőző időszakból eredő, bizonyított környezeti károsodások, környezeti terhek olyan rendezéséről, amely az eljárás során a környezeti károsodások, illetve terhek elhárítását, megszüntetését, illetve a vagyontárgyaknak a környezeti terhekkel történő értékesítését is jelenti.
(4) A felszámolási eljárás alatt betartandó környezet-, természet- és műemlékvédelmi követelményeket - ideértve a 31. § (1) bekezdésének c) pontjában foglalt nyilatkozat tartalmának meghatározását és a környezeti állapotvizsgálatra való kötelezés lehetőségét - a környezeti károk, illetve terhek rendezésének követelményeit és módját, továbbá az ebből eredő, az 57. § (2) bekezdés szerint felszámolási költségnek minősülő kiadások körét kormányrendelet szabályozza.
(5) Az eljárás alatt folytatott tevékenység környezet-, természet- és műemlékvédelmi követelményeinek betartására, valamint a környezeti károk, illetve terhek rendezésére az adóst az illetékes hatóság határozatban kötelezheti.

Jegyzet: A szakasz szövegét az 1993. évi LXXXI. tv. állapította meg, a (2) bekezdést az 1997. évi XXVII. tv. helyezte hatályon kívül.

A felszámoló legfontosabb feladatát rögzíti a szakasz. Az (1) bekezdés tevékenységének összefoglalásaként is értékelhető. Nyilvánvaló, köteles az adós vagyonát minden rendelkezésére álló eszközzel növelni, tehát ezért az adós követeléseit behajtja. Amennyiben a másik fél nem óhajt fizetni, a felszámoló álláspontom szerint köteles pert indítani. Erre a perre a rendes bíróságnak van hatásköre, természetesen a felszámoló a perben teljes jogosultsággal rendelkezik, tehát akár egyezséget is köthet, de ennek során a törvényben előírt gondossággal köteles eljárni.
A (2) bekezdést az 1997-es módosítás hatályon kívül helyezte és az ebben található szabályok nagy részét az új 49. szakaszba helyezte át.
A (3)-(5) bekezdések elvi éllel kimondják az adós vagyonának megóvási kötelezettségét és külön kiemelik az ezzel kapcsolatos környezetvédelmi feladatokat. A téma jelentőségére való tekintettel, ezzel a kérdéssel a kötet végén a C rész foglalkozik részletesen.

Cstv. 49. § (1) A felszámoló az adós vagyontárgyait nyilvánosan értékesíti a forgalomban elérhető legmagasabb áron. A felszámoló az értékesítést pályázat vagy árverés keretében végzi. Ezen eljárások alkalmazásától csak akkor tekinthet el a felszámoló, ha ehhez a választmány hozzájárul, vagy ha a várható bevételek nem fedezik az értékesítés költségeit, vagy ha a várható bevételek és az értékesítés előrelátható költségei közötti különbség kevesebb, mint 100 000 Ft. Ebben az esetben a felszámoló az értékesítés egyéb nyilvános formáját is alkalmazhatja a kedvezőbb eredmény elérése érdekében.
(2) Az értékesítést - ha a választmány ettől eltérően nem rendelkezik - a felszámolás közzétételének időpontjától számított 120 napon belül kell megkezdeni.
(3) Az értékesítésen a felszámoló, a vagyonfelügyelő, annak tulajdonosa (tagja, részvényese, létesítője), illetve annak vezető tisztségviselője, valamint ezek közeli hozzátartozója [Ptk. 685. § b) pont] tulajdonjogot vagy más vagyoni értékű jogot nem szerezhet.
(4) A tulajdonjogot vagy más vagyoni értékű jogot szerző fél a nyilvános értékesítésen az adóssal szemben beszámítással nem élhet.
(5) Ha a felszámoló a vagyontárgy értékesítése során az e törvényben foglalt - az értékesítés formáira és a közjegyző igénybevételére vonatkozó - rendelkezéseknek nem tesz eleget, az érdekelt fél az értékesítéstől számított 30 napon belül az értékesítés - így különösen a pályázat, árverés - eredményeként megkötött adásvételi szerződést a bíróságnál [6. § (1) bek.] keresettel megtámadhatja. E határidő elmulasztása jogvesztéssel jár.
(6) Ha a felszámoló a vagyontárgy értékesítése során az elővásárlási jog figyelembevételére vonatkozó kötelezettségének nem tesz eleget, az elővásárlásra jogosult az (5) bekezdésben foglalt jogvesztő határidő alatt keresetével a bírósághoz [6. § (1) bek.] fordulhat.

Jegyzet: Megállapította az 1997. évi XXVII. tv.

Az 1997-es módosítás teljes egészében átalakította a felszámoló által történő vagyonértékesítés szabályait. Hangsúlyozni kell, hogy új szabályozásról van szó, hiszen korábban a Cstv. csupán annyit írt elő, hogy a vagyontárgyakat nyilvánosan kell értékesíteni a forgalomban elérhető legmagasabb áron. Az értékesítés módja tekintetében a felszámoló szabadon döntött, pusztán az volt a kötelezettsége, hogy a nyilvános értékesítésről szóló hirdetményt 8 nappal, annak megtartása előtt két országos napilapban közzé kell tenni.
Az 1997-es módosítást az előterjesztő minisztériumok (IM-PM) szerint az alábbiak indokolták: "A javaslat gyökeresen átalakítja a felszámolási vagyon értékesítésének szabályait. Szakítva a meglehetősen liberális szabályokkal, melyek csak a nyilvános értékesítés kötelezettségét írják elő, kötelezővé teszi a pályázatot vagy az árverést az adós vagyonának értékesítése esetében. Bizonyos esetekben azonban a törvény kivételeket létesít: így ha ehhez a választmány hozzájárul, illetve ha a várható bevételek nem fedezik az értékesítés költségeit vagy ha a várható bevételek és az értékesítés előre látható költségei közti különbség kevesebb, mint 100 000 Ft. Logikailag feleslegesnek tartom a második és a harmadik feltétel együttes megemlítését, ugyanerre a végeredményre jutnánk akkor is, ha a jogalkotó mellőzte volna a "ha a várható bevételek nem fedezik az értékesítés költségeit" fordulatot, hiszen mint többen a kevesebb, a 100 000 Ft alatti várható bevételben benne van az is, hogy veszteséges lesz az árverés vagy a pályázat. A (3) bekezdést leginkább akként lehet minősíteni, hogy a bennfentes információval rendelkező személyek értékesítésből való kizárására irányuló látszatszabály. Az ilyen jellegű szabályok megalkotásánál a szabályozni kívánt kérdés jellegénél fogva nehéz helyzetben van a jogalkotó, mert könnyű kijátszania szabályt, például egy régi bizalmas barát felhasználásával, akit semmilyen általános jelleggel megfogalmazott tételes jogi szabály nem tud kizárni az értékesítésből. Azzal azonban, hogy egyebek között a felszámoló, illetve a vagyonfelügyelő hozzátartozói tulajdonában lévő társaságok nincsenek kizárva adós vagyonának megszerzéséből, elmondható, hogy a felszámoló, illetve a vagyonfelügyelő teljesen a törvény betűi között maradva tudja maradéktalanul kijátszani a szabályt.
A felszámolás speciális jellegére tekintettel a Ptk. 297. §-on túlmenő, speciális beszámítási tilalmat is találhatunk a törvényben, teljesen mindegy milyen módon történik a tulajdonjog vagy egyéb vagyoni értékű jog megszerzése, beszámításnak a vevő részéről helye nincs.
A 49. § (5) bekezdése lehetővé teszi a felek számára, hogy ha a felszámoló indokolatlanul mellőzi a pályázatot vagy az árverést illetve a közjegyző igénybevételét, az értékesítéstől számított 30 napon belül a megkötött adásvételi szerződést keresettel megtámadják. A 30 napos határidő elmulasztása jogvesztéssel jár, tehát a felek e határidő elmulasztása esetén nem indíthatnak pert a fenti okokból kifolyólag. A gyakorlatban tapasztalható hiányosságra tekintettel azt is ki kell emelni, hogy a Cstv.-ben szabályozott anyagi jogi határidőnek nemcsak a jogvesztő, igazolást nem tűrő jelleg az ismérve, hanem az is, hogy a Pp.-ben szabályozott határidőkkel ellentétben nem elegendő, hogy a beadványt (vagyis jelen esetben a keresetet) a határidő utolsó napján postára adják, hanem az szükséges, hogy a 30 napos határidőn belül meg is érkezzen a bírósághoz. Jelen szabályt szerves összefüggésben kell értelmezni a 49/B. § (4) bekezdésével, amely ilyen okból történő perindítás esetén a befizetett összeg sorsáról rendelkezik: a per jogerős befejezéséig a befizetett összeget kamatozó számlán kell tartani.
Nagyon fontos elhatárolni ezt a jogintézményt a Cstv. 51. §-ban szabályozott kifogástól, amelyben a felszámoló jogsértő intézkedését lehet sérelmezni. A 49. § (5) bekezdésben szabályozott per tárgya ezzel szemben a szerződés érvénytelenségének megállapítása, így nem a felszámoló ellen kell megindítani a pert, hanem a szerződést kötő felek ellen: tehát a vevő és a felszámolás alatt lévő cég ellen. Mindezekből az is következik, hogy ha önmagában a 49. § (5) bekezdésre alapítottan indítanak pert, akkor a felszámoló félként nem is szerepel a perben. Sem a Cstv., sem a Pp. nem tiltja azonban, hogy egyúttal kártérítési igényt is érvényesítsenek a felszámoló ellen, ebben az esetben a kártérítési igény, mint kumulatív kereseti igény (tárgyi keresethalmazat) tekintetében értelemszerűen a felszámoló lesz az alperes. A szerződés érvénytelenségére irányuló kereseti kérelem vonatkozásában azonban a felszámoló továbbra sem peres fél.
A kérdés újabb bírói gyakorlatából kiemelendő a BDT 2005/1247. számú határozat, a ténykérdések mellett általánosságban is hasznosítható jogértelmezést is olvashatunk benne: a rövid tényállás szerint felperes (valójában felperesi jogelőd, de mi most a csak a kommentált szabály értelmezése kapcsán jelentőséggel bíró tényállási elemeket vizsgáljuk) azért nem jelent meg a nyilvános árverésen, mert a felszámoló őt tévesen tájékoztatta a jogszabályon alapuló elővásárlási jogról, ezzel pedig megsértette a Cstv. 49. § (1) bekezdés azon szabályát, mely szerint a felszámoló az adós vagyontárgyait nyilvánosan értékesíti a forgalomban elérhető legmagasabb áron. A 30 napos határidőt elmulasztotta, de hivatkozott a Ptk. érvénytelenségi okai közül a tévedésre (a felszámoló téves tájékoztatása folytán) és a Ptk. 200. § (2) bekezdés szerinti jóerkölcsbe ütközésre is. Alperes szerint az egész fikcióra épül, mert nem bizonyított, hogy kedvezőbb ajánlatot tett volna felperes. A bíróság a keresetet elutasította, egyúttal a konkrét eseten túlmutató, általánosságban is hasznosítható megállapításokat is tett, amelyekkel mi is egyetértünk: a szerződések semmisségének és megtámadhatóságának általános kérdéseit a Ptk. tartalmazza, a felszámolási eljárással összefüggő speciális anyagi és eljárásjogi rendelkezések a Cstv.-ben találhatók. Polgári jogi alapelvként tekinthető, hogy az általános szabályok csak abban az esetben alkalmazhatók, ha speciális rendelkezések eltérően nem rendelkeznek. A bíróság értelmezése szerint a Cstv. 49. § (5) bekezdése alapján a kereset nem csupán az értékesítés formáira, így a pályázatra, az árverésre, valamint a közjegyző igénybevételére vonatkozó szabályok megszegése esetén nyújtható be (természetesen a jogvesztő határidőn belül), hanem akkor is, ha a felszámoló a vagyonértékesítés során a Cstv. bármely rendelkezésének nem tesz eleget. Ebből az is következik, hogy a Cstv. 49. § (1) bekezdésében meghatározott, a forgalomban elérhető legmagasabb árra vonatkozó követelmény esetleges megsértése önmagában nem lehet alap a Ptk. 200. § (2) bekezdésében szabályozott semmisség megállapításához. A felperes fellebbezésében egyebek között arra hivatkozott, hogy a miniszteri indokolással nincs összhangban az olyan jogértelmezés, amely által szűkül a Ptk. szerinti megtámadás köre. A Fővárosi Ítélőtábla kifejtette, hogy nyilvánvalóan fennállnak a Ptk. szerinti érvénytelenségi okok, megalapozottságuk esetén azokra is lehet hivatkozni, de a miniszteri indokolásból nem olvasható ki, hogy a Cstv.-ben szabályozott érvénytelenségi ok tekintetében ne lenne irányadó a 30 napos jogvesztő határidő. Mivel elkésett, ezért a konkrét esetben nem látott lehetőséget a bíróság az ügy érdemének megvizsgálására, azonban megjegyezte, hogy - az ítélkezési gyakorlattal összhangban - a felszámoló téves tájékoztatása önmagában nem teszi jogszabályba ütközővé az egyébként szabályszerűen megtartott árverést és az ennek eredményeként megkötött szerződéseket. A tévedésre, mint érvénytelenségi okra alapított megtámadás elutasításának jogi indokolása kevésbé bonyolult: a Ptk. 210. § (1) bekezdése alapján az támadhatja meg tévedés jogcímén a szerződést, aki a szerződés megkötésekor valamely lényeges tény vagy körülmény tekintetében tévedésben volt és tévedését a másik fél okozta vagy felismerhette volna. Ebből nyilvánvaló, hogy felperes az általa közölt indokkal nem támadhatja meg tévedésre hivatkozva a mások által kötött szerződést, mert ez a jog az imént idézett jogszabályhely alapján csak a sérelmet szenvedett szerződést kötő felet illeti meg. Az más kérdés, hogy amennyiben bizonyítható az okozati láncolat a felszámoló téves tájékoztatása, felperes árverésről való távolmaradása és a felperest ért kár között, akkor a többi, ehhez megkívánt törvényi feltétel fennállása esetén a felszámoló kártérítési felelőssége megalapozott lehet.
Fontos előírás, hogy egységesen a Cégközlönyben kell megjelentetni az értékesítési felhívásokat, ami azzal az előnnyel jár, hogy a felszámolás keretében vásárolni kívánóknak csak a hivatalos lapot kell megvenniük, és ebben a teljes értékesítési tervezett vagyonkínálatot megtalálják". (Miniszteri indokolás)
Amennyiben a felszámoló e törvény szabályai szerint értékesíti a vagyont, akkor annak, aki tevékenységében jogszabálysértést vél felfedezni, vagy amennyiben az elővásárlási jog szabályait a felszámoló megszegte, akkor az elővásárlásra jogosult 30 napon belül a rendes bíróság előtt megtámadhatja a szerződést. Fontos kiemelni, hogy a határidő jogvesztő. A jogosult szempontjából nézve igen rövid ez a határidő, de a szabályozásra gyakorolt hatása miatt a másik érv, a felszámolás befejezését késleltető jogbizonytalanság erősebb, így ennél sokkal hosszabb határidő nem lenne indokolt. A rendes bíróság az adós székhelye szerint illetékes megyei (Fővárosi) bíróság. Az (5) bekezdésben foglalt megtámadáshoz hasonlóan itt is ki kell térni a (6) bekezdésben foglalt jogvédelmi eszköz és a felszámoló jogsértő intézkedése elleni jogorvoslati eszköz, a kifogás viszonyára: több eseti döntés is megerősíti, hogy az elővásárlási jogosult részére elővásárlási jogának megsértése miatt a (6) bekezdésben szabályozott perindítási lehetőség áll rendelkezésre, így erre hivatkozva nincs helye kifogás benyújtásának. A BH 2002/373. szám alatt közzétett jogesetben az elővásárlásra jogosult kifogását az elsőfokú bíróság ennek ellenére elbírálta, a Legfelsőbb Bíróság azonban hatályon kívül helyezte a döntést, mert a fentiekre tekintettel az elővásárlásra jogosult által elővásárlási jogának megsértése miatt előterjesztett kifogás érdemi elbírálása jogszabálysértő.
A BH 2000/368. számú eseti döntés indokolásában a Legfelsőbb Bíróság az iméntieken túlmenő, további logikus érvekkel is szolgált a kifogás és az imént említett peres eljárások éles elkülönítésének alátámasztására: a kifogás a felszámoló egyoldalú intézkedése vagy mulasztása ellen igénybe vehető jogintézmény, amely mindig egy konkrét felszámolói intézkedés ellen irányul. És ami az általunk a kommentár jelen pontjában vizsgált jogintézményekkel való szembeállítás szempontjából rendkívül fontos: a kifogás tárgyában indult eljárásban félként csak a kifogással élő, sérelmet szenvedett fél és a vele szemben álló felszámoló vehet részt. Ezen túlmenően a kifogásolási eljárásban a bíróság döntési jogosultsága csak a felszámoló jogszabálysértő tevékenységének vagy mulasztásának elbírálására terjed ki. Ehhez képest amennyiben a felszámoló intézkedésének következményeként valamilyen kétoldalú jogügyletet kötnek, akkor az ellene benyújtott kérelem szükségképpen kihat a vevőre, mint harmadik személyre, így a kifogásoló-felszámoló modellezésű eljárásban ezt nem lehetne megfelelően érvényesíteni. Teljesen logikus, hogy az ilyen szerződés megtámadására nem a kifogás, hanem az imént tárgyalt per a megfelelő megoldás.

Cstv. 49/A. § (1) A felszámoló a nyilvános pályázati felhívást a Cégközlönyben - a pályázatok benyújtására megállapított kezdő időpontot legalább 15 nappal megelőzően - teszi közzé, amelynek tartalmaznia kell:
a) az értékesítésre kerülő vagyon megjelölését,
b) az értékesítés feltételeit,
c) az ajánlatok benyújtásának formáját, időpontját, az átvétel és az elbírálás módját,
d) a részletes pályázati feltételeket tartalmazó dokumentum átvételének és az információ kérésének módját.
(2) A felszámoló az ajánlatok felbontását közjegyző jelenlétében köteles lefolytatni. A közjegyző az eljárásról jegyzőkönyvet készít. A felszámoló a pályázat értékelését és annak eredményét jegyzőkönyvbe foglalja, amelyet megküld a választmánynak.
(3) A jegyzőkönyvek megtekintését - kérésre - bármely hitelező részére lehetővé kell tenni.
(4) A felszámoló a pályázatot megfelelő ajánlat hiányában eredménytelennek nyilváníthatja, és új pályázatot írhat ki. Ha több megfelelő, azonos értékű (a vételár vonatkozásában legfeljebb 10%-kal eltérő) pályázat érkezik, a felszámoló köteles a pályázók között nyilvános ártárgyalást tartani, melynek feltételeit az ártárgyalás megkezdését megelőzően a felekkel közölnie kell.

Jegyzet: Beiktatta az 1997. évi XXVII. tv.

A szakasz a pályázati értékesítés alapvető szabályait rögzíti, amelyek betartása a felszámoló számára kötelező. Fontos szerepe van a közjegyzőnek, aki előtt kell az ajánlatokat felbontani.
Az (1) és (2) bekezdés értelmezése különösebb nehézséget nem igényel, ezen szabályok egyértelműek és különösebb gyakorlati problémákat sem indukálnak.
A (3) bekezdésben foglalt szabály létjogosultsága pedig az, hogy a hitelező csak a jegyzőkönyv alapján tudja eldönteni, hogy a jogszabá­lyok betartása mellett járt-e el a felszámoló, így a kifogásolási vagy esetleges perindítási jogosultságához szükséges lehetővé tenni számára a jegyzőkönyv megtekintését. A szakirodalomban találkozhatunk olyan állásponttal, amely a hitelezők védelmére tekintettel nem tartja kielégítőnek ezt a szabályt. Ezen felfogás szerint kötelezővé kellene tenni a felszámoló számára a jegyzőkönyv bemutatását a hitelezőknek. Megítélésünk szerint egy másik oldalról szemlélve a jelenlegi szabály e vonatkozásban kielégítőnek tekinthető, elegendő, ha kérésre mutatják meg a hitelezőknek, hiszen felesleges további védelemben részesíteni azon hitelezőt, aki nem kéri a jegyzőkönyv részére történő bemutatását.
A (4) bekezdést illetően arra kell felhívni a figyelmet, hogy a felszámoló kötelezettsége a nyilvános ártárgyalás vonatkozásában csak megfelelő ajánlatok esetében áll fenn, tehát amennyiben két vagy több hasonló feltételeket kínáló olyan ajánlat van, ami nem éri el a felszámoló által az értékesítés során érvényesíteni kívánt ajánlati szintet, akkor nem áll fenn a nyilvános ártárgyalás tartására irányuló kötelezettség.

Cstv. 49/B. § (1) Az árverést a felszámoló árverési hirdetménnyel tűzi ki, és ebben feltünteti
a) az adós nevét és székhelyét;
b) az árverés helyét és idejét;
c) az árverésre kerülő vagyontárgyakat és becsértéküket;
d) ingóság árverése esetén azt, hogy az ingóságot az árverés előtt hol és mikor lehet megtekinteni;
e) ingatlan árverése esetén
ea) az ingatlan-nyilvántartási adatokat,
eb) az ingatlan tartozékait, az épületnél jellemző sajátosságokat, továbbá beköltözhető vagy lakott állapotát,
ec) az árverési előleg összegét; és
f) az egyéb lényeges körülményeket.
(2) A felszámoló az árverési hirdetményt az árverést megelőzően legalább 15 nappal a Cégközlönyben közzéteszi.
(3) Ha az árverésen a felajánlott vételár nem éri el a becsértéket, a felszámoló újabb árverés tartásáról határozhat, vagy a vételárat legfeljebb a becsérték feléig leszállíthatja. Ha ezen az áron sem érkezik ajánlat, a felszámoló az árverést sikertelennek nyilvánítja.
(4) Ingatlanra az árverezhet, aki előlegként az ingatlan becsértékének 5%-át legkésőbb az árverés megkezdése előtt a felszámolónál letétbe helyezi. A vevő köteles a teljes vételárat az árverési hirdetményben közzétett feltételek szerint az adós számlájára befizetni. Ha ezt a vevő elmulasztja, az előlegét elveszti. Az ingatlan árverésen történő értékesítése - ha e törvény másként nem rendelkezik - nem érinti harmadik személynek az árverés időpontjában az ingatlanra bejegyzett és az ingatlan-nyilvántartáson kívül fennálló jogait. Ha a 49. § (5)-(6) bekezdésében foglaltak szerint per indult, annak jogerős befejezéséig a befizetett összeget elkülönített, kamatozó számlán kell tartani.
(5) Ingóság árverezése esetén a legtöbbet ajánló köteles a vételárat azonnal kifizetni. Ha a vevő a vételárat nem fizeti ki, az ingóságot tovább kell árverezni, kivéve, ha a vételár az 1 millió forintot meghaladja. Ebben az esetben a felszámoló a kifizetésre legfeljebb 60 napos határidőt állapíthat meg. A fizetést elmulasztó vevő nem vehet részt a vagyontárgy további vagy újabb árverezésében.
(6) A felszámoló az árverést közjegyző jelenlétében köteles lefolytatni, a közjegyző az árverésen jegyzőkönyvet készít, amelyről az árverési vevőknek másolatot kell adnia.

Jegyzet: Beiktatta az 1997. évi XXVII. tv.

Az árverés ugyan nagyon régi jogintézménye jogunknak, és ennek megfelelően gyakorlatilag ki is alakultak alapvető szabályai. Azonban magas szintű törvényi szabályozás általános jelleggel eddig még nem született. Felvethető, külön árverési törvény megalkotásának igénye és akkor például sem itt, sem pedig a közraktározásról szóló törvényben nem kellett volna eljárásjogi szakaszokat beiktatni. Megítélésünk szerint egyszerűbb, dogmatikailag rendezettebb és a gyakorlati igényeket is jobban kielégítené egy általános törvény az árverésről és a szubszidiaritás jegyében az egyes speciális területek (pl: közraktár, felszámolás) árveréseire vonatkozó, az általánostól eltérő szabályokat kellene az egyes külön törvényeknek (így a Cstv.-nek is) tartalmaznia.
A becsérték 5%-nak kötelező előzetes letétbe helyezését a vételi szándék komolysága igazolásának igénye írja elő. Ösztönző erőként hat ez a szabály, ugyanis az így befizetett előleget a vevő elveszíti, ha az árverési hirdetményben meghatározott vételárat az árverési hirdetményben közzétett feltételek szerint nem fizeti be a vevő számlájára. Az "előleg" jogintézményénél nagyon fontos kiemelni, hogy érvényesül a "lex specialis derogat legi generali" elv, ez az előleg ugyanis legfeljebb elnevezésében és bizonyos vonatkozásaiban hasonlít a polgári jogból megismert előlegre. A polgári jogi előleg egyik legfontosabb ismérve, hogy a szerződés megkötésének bármely okból történő meghiúsulása esetén visszajár, a Cstv.-ben szabályozott előlegnél pedig az "előlegét elveszíti" törvényi rendelkezés folytán egyértelmű, hogy szó sincs minden esetben történő visszajárásról. A Cstv.-ben szabályozott jogintézmény sokban különbözik a Ptk.-ban szabályozott, hasonló funkciót betöltő foglalótól is: a foglalónál a teljesítés felróható meghiúsulása esetén kerül képbe az elvesztés veszélye, míg a Cstv.-ben szabályozott jogintézménynél nem kell felróhatóság az "előleg" elvesztéséhez, a vételár megfizetésének hiánya, mint felróhatóságtól független objektív alapú ténykérdés önmagában megalapozza az előzetesen letétbe helyezett összeg elvesztését.
Az eddigieken túlmenően a (4) bekezdés fontos rendelkezése, hogy e törvény eltérő rendelkezése hiányában az ingatlan árverésen történő értékesítése nem érinti harmadik személynek az árverés időpontjában az ingatlanra bejegyzett és az ingatlan-nyilvántartáson kívül fennálló jogait. A gyakorlatban a legtipikusabb ilyen jog a telki szolgalom. A dogmatikailag is igazolható szabály a dogmatikától elvonatkoztatva, tisztán gyakorlati alapon is megalapozott, gondoljunk például olyan esetre, hogy saját ingatlanának közúttal történő közvetlen összeköttetése hiányában útszolgalma van a szomszédos telek tulajdonosának a felszámolás körébe tartozó ingatlanra. Nyilván méltánytalan (és egyúttal, célszerűtlen és felesleges) lenne a felszámolásra tekintettel megtiltani neki, hogy a közúthoz való kijutáshoz használja a felszámolással érintett ingatlant. Hasonló logikai levezetéssel lehet szolgálni pl. vízvezetés szolgalomnál is. A Cstv. korábban már kommentált rendelkezései [38. § (1) és (4) bekezdés] alapján az értékesítéssel (visszavásárlási, vételi jog), illetve a felszámolás elrendelésével (végrehajtási jog, elidegenítési és terhelési tilalom) az ingatlanra bejegyzett jogok jelentős része megszűnik.

Cstv. 49/C. § (1) A természetvédelmi oltalom alatt álló területek, valamint a műemlékek értékesítése esetén a Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztériumot mindenki mást megelőzően illeti meg az elővásárlási jog.
(2) Az elővásárlásra jogosult jogát a nyilvános értékesítésen gyakorolhatja oly módon, hogy a véglegesen kialakult vételár ismeretében nyilatkozik vételi szándékáról.

Jegyzet: Beiktatta az 1997. évi XXVII. tv.

Tekintettel arra, hogy a környezetvédelem kérdésével a C részben külön foglalkozunk, ezért itt csak arra érdemes felhívni a figyelmet, hogy ha a Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztérium úgy nyilatkozik, hogy élni kíván elővásárlási jogával, vele kell megkötni a szerződést és nincs szükség a többi elővásárlásra jogosult nyilatkozatának beszerzésére. Ez lényegében a minisztériumot első helyre hozza az esetlegesen többi elővásárlási jogosulttal szemben. A Cstv. nem követte a minisztériumok elnevezésének megváltozását, mi most nem térünk ki a 2006 előtti elnevezésekre, csak a hatályosra: ma az elővásárlási jogot a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium jogosult gyakorolni, illetve műemlékek tekintetében az Oktatási és Kulturális Minisztérium.
Az elővásárlási jog kapcsán fontos kiemelni, hogy a korábbi szabályozással ellentétben a hitelezőt nem illeti meg elővásárlási jog, fennmaradtak viszont a törvényen alapuló elővásárlási jogok. Közülük csak a felszámolási eljárásban leggyakrabban előforduló legjelentősebbeket ismertetetjük:
- Az 1994. évi CII. törvény 30. § (2) bekezdése alapján a szomszédos szőlő termőhelyi kataszterben nyilvántartott földrészletre a hegyközség tagját illeti meg elővásárlási jog. Ehhez hasonló jellegű és indokú az 1994. évi XIX. törvény 30. §-a alapján az erdőbirtokossági társulat tagját a többi tag tulajdonának átruházása esetén megillető elővásárlási jog. Amennyiben viszont ez az átruházás természetvédelmi oltalom alatt álló erdőterületet érint, akkor más jogosultakat megelőzően az államnak van elővásárlási joga.
- A Gt.-ben szabályozott elővásárlási jogok közül a legnagyobb jelentőséggel bír talán a bíróság által kizárt tag üzletrészének árverésen történő értékesítése esetén a társaság tagjait, illetve a társaságot megillető elővásárlási jog.

Cstv. 49/D. § (1) Ha a zálogjog a felszámolás kezdő időpontja előtt keletkezett, a felszámoló a zálogtárgy értékesítése során befolyt vételárból kizárólag a zálogtárgy megőrzésének - ideértve állaga megóvásának -, értékesítésének költségeit, valamint a külön jogszabályban meghatározott felszámolói díjat vonhatja le, és a fennmaradó összeget - a zálogtárgy értékesítését követően haladéktalanul - az értékesített zálogtárgyat terhelő zálogjoggal biztosított követelések kielégítésére köteles fordítani - több jogosult esetén a Ptk. 256. § (1) bekezdésében meghatározott kielégítési sorrend figyelembevételével.
(2) Vagyont terhelő zálogjog (Ptk. 266. §) esetében - az (1) bekezdéstől eltérően - a felszámoló a zálogtárgy értékesítése során befolyt és az értékesítés költségeivel csökkentett vételár 50%-át kizárólag az értékesített zálogtárgyat terhelő zálogjoggal biztosított követelések kielégítésére fordíthatja a biztosított követelés erejéig - több jogosult esetén a Ptk. 256. § (1) bekezdésében meghatározott kielégítési sorrend figyelembevételével -, ha a zálogjog a felszámolás kezdő időpontja előtt keletkezett.
(3) A zálogjoggal biztosított követelésekkel azonos elbírálás alá esik az a követelés, amelynek végrehajtására az ingóságot lefoglalták, illetve a végrehajtási jogot a felszámolás kezdő időpontjáig [28. § (2) bekezdés e) pont] bejegyezték. Ezen követeléseknek a kielégítési sorrendben elfoglalt helyét az ingóság lefoglalásának időpontja, illetőleg a végrehajtási jog bejegyzésének időpontja szerint kell megállapítani.
(4) Nem alkalmazandó az (1)-(2) bekezdés abban az esetben, ha a zálogjog jogosultja a gazdálkodó szervezet tagja, vezető tisztségviselője, vezető állású munkavállalója vagy azok közeli hozzátartozója [Ptk. 685. § b) pont], illetve élettársa, valamint az adós többségi befolyása (Ptk. 685/B. §) alatt álló gazdálkodó szervezet.
(5) Az (1)-(2) bekezdés szerinti követelések ki nem egyenlített részének kielégítése, valamint a vételárból a zálogjoggal biztosított követelések kielégítése után fennmaradó összeg felosztása tekintetében a felszámolás körébe tartozó vagyonból történő kielégítés szabályai az irányadók (57-58. §).

A zálogjoggal biztosított követelésekkel kapcsolatos fokozott gyakorlati nehézségekre, illetve az EU-harmonizációra tekintettel ezúttal néhány szóban a korábbi szabályozásra is ki kell térni. A 49/D. §-t a 2000. évi CXXXVII. törvény 6. § (1) bekezdése iktatta be a Cstv.-be. Az eredeti szöveg szerint az óvadékra is kiterjedt a hatálya,de az uniós csatlakozás miatt ezt meg kellett változtatni: a pénzügyi biztosítékokról szóló irányelv a tagállamok kötelezettségeként írja elő annak biztosítását, hogy a pénzügyi biztosítéki szerződések tartalmuknak megfelelően érvényesüljenek a jogosult vagy a kötelezett ellen indult felszámolási eljárás ellenére. Az akkori szabályozás alapján ugyanis az értékesítés során befolyt vételár 50%-át kellett az így biztosított követelések kielégítésére fordítani. Az uniós előírásra tekintettel az 50%-os korlát a zálogjognál fennmaradt, az óvadék azonban kikerült a törvény hatálya alól és 100%-os kielégítést biztosított a jogosultnak.
A jelenlegi szabályozás 2007. január 1-jén lépett hatályba és újfent jelentős változásokat hozott: a IV. Cstv. Novella miniszteri indokolása szerint a korábban hatályos szabályozás túlságosan is korlátozza a zálogjogosult hitelező érdekeit, mert lényegében a felszámolásra tekintettel lerontja a zálogjog dologi jogi jellegét. Ez pedig teljes mértékig ellentétes a zálogjog, mint jogintézmény hitelbiztosítéki funkciójával, mert annak pont az a rendeltetése, hogy a hitelezést azzal segítse elő, hogy biztosítja: a zálogjogosult hitelező az adós nemfizetése esetén nemcsak kötelmi jogi igénnyel fog rendelkezni az adós vagyonával szemben, hanem a lekötött vagyontárgyra dologi jogi követeléssel is. Így például az általunk vizsgált felszámolás esetében másokat megelőző kielégítést kereshet. A zálogjogosult védelmét a gazdaság működésében rejlő törvényszerűségek is indokolják, hiszen a kedvező hitelnyújtási feltételek elősegítik a gazdálkodó szervezetek fejlődését, élénkítve ezzel a gazdaságot is. Ezen kedvező hitelnyújtási feltételek ellentételezéseként jelenik meg az az igény, hogy a felszámolás esetében kedvező pozícióba kerüljenek. A fenti indokokra tekintettel változott tehát a törvény a zálogjogosult hitelező javára.
Vagyont terhelő zálogjog esetében viszont fokozottan figyelembe kell venni a többi hitelező érdekét, hiszen az ilyen zálogjognak az (1) bekezdéshez hasonló mértékű védelemben történő részesítésével a kelleténél jelentősebb mértékben sérülne a többi hitelező pozíciója, így ebben a tekintetben fennmaradt a befolyt vételár 50%-ra korlátozott külön kielégítési jog. Erre tekintettel egyébként a kielégítési sorrendet szabályozó 57. § (1) bekezdés b) pontja a vagyont terhelő zálogjogra vonatkozó szabályozásra szűkült le, hiszen a többi zálogjog esetében a módosítás eredményeként már nincs szükség a kielégítési sorrendben való szabályozásra.
Az (1) bekezdésben foglalt, "zálogtárgy értékesítése költségének" gyakorlatban történő értelmezésével a Komárom-Esztergom Megyei Bíróság Fpkh. 11-06-070007/6 számú eseti döntésében találkozhatunk: utalva a Győri Ítélőtábla gyakorlatára a bíróság azt állapította meg, hogy a vagyonértékelés díja értékesítési költségként számításba vehető, ha az értékbecslésre a konkrét értékesítés előkészítésének keretében került sor. A költség elszámolhatóságát önmagában nem zárja ki, hogy az értékbecslő megbízása nem csupán a zálogtárgyak, hanem esetlegesen az adós további vagyonának értékelésére is kiterjed. Természetesen ebben az esetben a zálogtárgyak értékesítéséből befolyt vételár terhére csak a rájuk vonatkozó vagyonértékelési díj vehető számításba. Amennyiben egyidejűleg nemcsak a zálogtárgyak, hanem további vagyonelemek értékelésére is sor kerül, az értékbecslési díjra vonatkozó megállapodás tartalma szerint kell megállapítani ennek összegét. Amennyiben erre sincs lehetőség, akkor a végső megoldás az arányosítás.

Cstv. 50. § (1) Ha a felszámolási eljárás során a hitelezők igényeinek kielégítéséhez elegendő pénzeszköz folyt be, a felszámoló a követelések bejelentésére megadott határidő letelte után, közbenső felszámolási mérleget (továbbiakban: közbenső mérleg) készíthet. A közbenső mérleg tartalmazza a gazdálkodó szervezet tevékenységet lezáró mérlegének adatait. A közbenső mérleget az 52. § (3) bekezdésében, a bevételek és költségek alakulásáról készített kimutatást az 52. § (4) bekezdésében meghatározott bontásban kell elkészíteni. A szöveges jelentésnek tartalmaznia kell a tevékenységet lezáró mérleg és a közbenső mérleg eltéréseinek, valamint a bevételek és költségek alakulásának részletes magyarázatát.
(2) A felszámolás kezdetétől évente a közbenső mérleg elkészítése kötelező.
(3) A felszámolás várható költségeire és a vitás hitelezői igények fedezetére a közbenső mérleg alapján tartalékot kell képezni.
(4) A tartalékon felüli pénzvagyon terhére - az 57. §-ban megállapított kielégítési sorrendben - a jogerős bírósági, hatósági határozaton alapuló vagy a nem vitatott hitelezői követelések részben vagy egészben kielégíthetők.
(5) A közbenső mérleget, a bevételek és költségek alakulásáról készített kimutatást és a hitelezők részbeni kielégítésének sorrendjét és összegét tartalmazó részleges vagyonfelosztási javaslatot a felszámoló köteles a hitelezőknek - választmány alakítása esetén a választmánynak is - megküldeni azzal, hogy arra 15 napon beül észrevételt tehetnek. Az (1) bekezdésben meghatározott iratokat a bíróság részére jóváhagyás végett be kell mutatni, a hitelezők (választmány) véleményét is csatolva.
(6) A bíróság a közbenső mérleget és a részleges vagyonfelosztási javaslatot 30 napon belül végzéssel jóváhagyja, vagy elutasítja. A jóváhagyó végzés elleni fellebbezésnek nincs halasztó hatálya. A bíróság a végzésben rendelkezik arról, hogy a közbenső mérleg elkészítéséig értékesített vagyontárgyakból és behajtott követelésekből együttesen befolyt összeg 4%-át - az adós felszámolás alatti tevékenysége esetén az ebből eredő árbevétel 1%-át -, de legalább 50 000 Ft-ot a Gazdasági Hivatal által kezelt, elkülönített számlán lévő összegből a felszámoló részére utalják ki, ha a fenti összeg a számlán az adós hitelezőinek befizetéseiből rendelkezésre áll. Ha a fenti összeg az elkülönített számlán nem, ám az adós cég számláján rendelkezésre áll, a felszámolónak a díjat e számla terhére kell kiutalni. A felszámolónak kiutalt összeget meg kell növelni a kifizetendő összeggel arányos, az általános forgalmi adó fizetéséhez szükséges összeggel.
(7) A követeléseknek a bíróság által jóváhagyott közbenső mérleg alapján történő kielégítéséről - az összegek pontos feltüntetésével - a felszámoló az adós összes hitelezőjét köteles tájékoztatni.

Jegyzet: Az (1) bekezdés utolsó három mondata kivételével a (3), (4) és (7) bekezdés a Cstv. eredeti szövege; az (1) bekezdés utolsó három mondatát az 1997. évi XXVII. tv. iktatta be. A (2) bekezdést az 1997. évi XXVII. tv. módosította, az (5) és (6) bekezdés szövegét pedig az 1997. évi XXVII. tv. állapította meg.

Elsőrendű gazdasági érdek fűződik ahhoz, hogy a felszámolási eljárások a lehetőségekhez képest minél hamarabb befejeződjenek. Éppen ezért maga a törvény az eljárás időtartamát két évben maximálja. Előfordulhat azonban olyan eset is, amikor a felszámolási eljárás során már korábban is fizikailag lehetőség nyílna egyes nem vitatott hitelezői követelések kielégítésére és ezáltal, egyrészt az eljárásban részt vevő hitelezők számának csökkentésére, másrészt pedig legalábbis az adott hitelezők vonatkozásában az eljárás befejezésére.
A szakasz ezt teremti meg azáltal, hogy közbenső mérleg elkészítésére nyújt elvi lehetőséget. Ennek előfeltétele, hogy egyrészt az eljárás során elengedő pénzeszköz folyjon be, másrészt a felszámoló gazdasági realitását lássa a közbenső mérleg elkészítésének.
A szakasz (1) bekezdése értelmében a közbenső mérleg elkészítése vagy el nem készítése a felszámoló kizárólagos döntési kompetenciájába tartozik, ugyanakkor a (2) bekezdés kötelezően előírja, hogy évente kötelező közbenső mérleget készíteni. A Cstv. eredeti szövege szerint a felszámolás kezdetétől számított egy év elteltével a közbenső mérleg elkészítése kötelező, ezt változtatta meg az 1997-es módosítás évenkénti elkészítési kötelezettségre. Ezzel eldöntötte azt a vitát is, hogy hány közbenső mérleget kell a felszámolónak készítenie. Összességében tehát a felszámoló döntési szabadsága csak látszólagos, hiszen minden évben el kell készítenie a közbenső mérleget.
A közbenső mérleg szerkezetével külön a Cstv. nem foglalkozott. A gyakorlatban az a tendencia erősödött meg, hogy a közbenső mérleg szerkezete a felszámolási zárómérleg szerkezetét követte. Az 1997-es módosítás ezt a gyakorlatot törvényi szintre emelte, hiszen leszögezte, hogy a közbenső mérlegre alkalmazni kell a Cstv. 52. § (3) bekezdésében, illetve (4) bekezdésében meghatározottakat.
A bírói gyakorlat a közbenső mérleg részletesebb tagolását kívánja meg. Elvárható ugyanis, hogy a mérleg az eszközök oldalán tartalmazza a felszámolás kezdetén és a közbenső mérleg összeállításakor a tárgyi eszközöket, a készleteket, a belföldi vevőállományt, a belföldi és külföldi kétes követeléseket, a munkavállalói tartozásokat, az értékpapírokat, a pénzeszközöket, egyéb eszközöket stb.
A közbenső mérleg kötelező mellékletét képezi:
- az adós tevékenységet lezáró mérlege;
- a bevételek és költségek alakulásáról szóló kimutatás és részletes magyarázat;
- a részleges vagyonfelosztási javaslat;
- az arról szóló igazolás, hogy a mérleget és annak mellékleteit a felszámoló a hitelezők részére kézbesítette;
- a hitelezők által a mérlegre tett észrevételek, kifogások.
A közbenső mérleg elvárható mellékletét képezik a következők:
- szöveges jelentés a felszámolás helyzetéről, a felszámolás fontosabb eseményeiről és annak várható befejezéséről;
- kimutatás a hitelezői igénybejelentésekről és azok besorolásáról;
- a felszámoló ellen indított, valamint a felszámoló által indított vagy folyamatban tartott perek kimutatása rövid utalással a per várható befejezéséről és eredményéről;
- minden egyéb olyan dokumentum, amely a felszámolási eljárás lebonyolítása szempontjából jelentős lehet.
A tartalék készítésére irányuló kötelezettség a közbenső mérlegben teljesen logikus, hiszen figyelembe kell venni az 57. §-ban foglalt szabályokat, mely szerint a sorrendben hátrébb álló követeléseket csak az előtte álló csoportba tartozó követelés teljes kielégítése esetén lehet kielégíteni. A felszámolási költségek különösen privilegizált voltát részletesen ismertetem az 57. § kommentárjánál, ezen túlmenően viszont egyéb - természetesen ezzel szorosan összefüggő - oka is van a tartalék készítésére irányuló szabálynak: a (4) bekezdés lehetőséget ad az 57. §-ban megállapított kielégítési sorrendben a jogerős bírósági vagy egyéb hatósági határozaton alapuló vagy nem vitatott hitelezői igények kielégítésére a tartalékon felüli pénzvagyon terhére: amennyiben felszámoló így tesz és a közbenső mérleg alapján kifizetést teljesít a hitelezőknek, akkor már nincs jog által megengedett lehetőség arra, hogy visszakövetelje tőlük arra tekintettel, hogy a felszámolási költségek meghaladták a tervezett mértéket. Mindezekből logikusan kikövetkeztető a gyakorlat: tipikusan igen magas összegű tartalékot képeznek a felszámolók, ennek magyarázata a fentiekre tekintettel teljesen világos: ellenkező esetben előfordulhatna a leginkább privilegizált (és számukra is leginkább fontos) költség-részre, a felszámolás költségeire nem jutna elég fedezet. Azért ellenkező irányú korlát is van, nem lehet aránytalanul magas tartalékot sem képezni, mert csak olyan várható felszámolási költségeket és vitás hitelezői igényeket lehet figyelembe venni, amelyek már felmerültek, illetve várhatóan fel fognak merülni. A gyakorlat valamilyen szintű igazolást vagy legalább valószínűsítést megkíván a várhatóan felmerülő költségek valószínűsítéséhez, bizonylatokkal, de legalább várható számításokkal kell ezeket igazolni. További jelentős tényező, ami miatt a felszámolónak nagyon kell figyelnie a tartalék megfelelő összegére, hogy az esetlegesen rossz tartalékképzés az ő felelőssége, így akár kártérítésre is kötelezhető az ebből eredő károkért.
Az (5) bekezdés igen részletesen megfogalmazza a felszámoló hitelezők felé fennálló iratküldési kötelezettségét: a közbenső mérleget, a bevételek és költségek alakulásáról készített kimutatást, a hitelezők részbeni kielégítésének sorrendjét és összegét tartalmazó részletes vagyonfelosztási javaslatot kell megküldeni a hitelezőknek, azzal, hogy 15 napon belül észrevételezési joguk van. A gyakorlatban érdekes helyzet alakult ki ezzel kapcsolatban az EBH 2004/1134. számú jogeset alapjául szolgáló ügyben: a felszámoló 8 napos határidőt szabott a hitelezőknek az észrevételeik bejelentésére, majd ennek leteltét követően beterjesztette a közbenső mérleget a bíróságra, amely azt jóváhagyta. A hitelező azonban fellebbezésében sérelmezte, hogy nem telt le a határidő, a bíróság még a határidő lejárta előtt hagyta jóvá a közbenső mérleget, megfosztva ezzel őt az észrevétel lehetőségétől. A felszámoló arra hivatkozott, hogy az észrevétel következtében nem változnak meg a közbenső mérleg adatai, és a hitelező a jóhiszemű pervitellel ellentétes magatartást tanúsítva minden mérleget megkifogásol, az eljárás elhúzását célozva. A Legfelsőbb Bíróság elfogadta a hitelező fellebbezését, hatályon kívül helyezte az elsőfokú bíróság végzését és az elsőfokú bíróságot új eljárásra utasította. A Pp. 104. § (1) bekezdésében foglalt törvényi határidő be nem tartása mellett lényeges eljárási szabályt sért a közbenső mérleg jóváhagyása és a megismételt eljárásban fel kell hívnia az elsőfokú bíróságnak a felszámolót arra, hogy a hitelező észrevételeire nyilatkozzon. Alaptalan továbbá a felszámoló perelhúzásra irányuló hivatkozása, mert az, hogy a hitelező a jogszabályban részére biztosított jogával él, semmilyen körülmények között nem tekinthető perelhúzásnak. A magam részéről álláspontom szerint mindenképpen egyet kell érteni a döntéssel, még a hitelező észrevételének nyilvánvaló alaptalanságát feltételezve is, mert az anyagi igazságot csak az eljárási szabályok betartásával lehet érvényre juttatni, így vagy vélt valós praktikussági megfontolás nem vezethet az eljárási szabályok (így az azokban foglalt határidők) degradálódásához.
Ahogy láttuk, az 50. § (5) bekezdés észrevételezési jogot biztosít a hitelezőnek, így mind az elméletben, mind a gyakorlatban felmerül, hogy mi a helyzet akkor, ha a hitelező a közbenső mérlegben foglaltak alapján a felszámoló jogszabálysértő intézkedését sérelmezve kifogást terjeszt elő. A bírói gyakorlat következetesen elzárkózik ennek elfogadásától: az általános felfogás szerint, ha egyszer a törvény közbenső mérlegre vonatkozó speciális rendelkezése jogosultságként észrevételt biztosít, akkor kifogás előterjesztésének nincs helye. A BH 2001/490. szám alatt közzétett eseti döntés indokolása szerint a közbenső mérlegre vonatkozó jogszabályi rendelkezés alapján megállapítható, hogy a közbenső mérleg benyújtását még abban az esetben sem lehet a felszámoló jogszabálysértő, valamint a felek vagy más személy jogos érdekét sértő intézkedésnek vagy mulasztásnak tekinteni, ha a közbenső mérleg a hitelezők (a választmány) észrevételei vagy a bíróság megállapításai alapján nem hagyható jóvá. Ebből pedig egyértelműen következik, hogy a hitelezők a közbenső mérleg benyújtásával összefüggésben kifogást nem terjeszthetnek elő. A Pp. 3. §-ának (1) bekezdése értelmében a bíróság a fél által előadott kérelmeket, nyilatkozatokat nem alakszerű megjelölésük, hanem tartalmuk szerint veszi figyelembe, ezért a hitelező kifogásnak nevezett beadványát - tartalma szerint - a hitelezőnek a közbenső mérlegre tett észrevételének kell tekinteni, és a közbenső mérleg jóváhagyhatósága körében kell elbírálni.
A probléma hasonló volt az EBH 2004/1133. számú határozat meghozatala során, ahol a bíróság tartalmilag megismételte az imént idézett döntést, a komplexitásra tekintettel azonban részletesebben indokolt, rávilágítva a különböző jogorvoslati lehetőségek közötti különbségekre, illetve összefüggésekre: A hitelező kifogásként jelölt beadványait tartalmuk szerint kell elbírálni, nevezetesen vizsgálni kell: azok a felszámolóhoz kerültek-e benyújtásra, - az általa meghatározott 15 napon belül - és kifejezetten a közbenső mérleggel kapcsolatban kerültek-e előterjesztésre a Cstv. 50. §-ának (5) bekezdése szerint, vagy pedig közvetlenül a bírósághoz nyertek-e benyújtást és függetlenek a közbenső mérleg előterjesztésétől. Amennyiben azokat a közbenső mérlegre tett észrevételnek kell tekinteni, azt a bíróságnak - ahogy az imént ismertetett határozatban is láthattuk - a közbenső mérleg jóváhagyhatósága körében kell figyelembe venni. Külön határozathozatalnak e vonatkozásban nincs helye. Amennyiben a bíróság megállapítása szerint a tartalmukból következően függetlenek a kifogások a közbenső mérleg benyújtásától, úgy azokat a Cstv. 51. §-ának (1) bekezdése alapján kell elbírálni. Nevezetesen, ha a felszámoló valamilyen jogszabálysértő intézkedése vagy mulasztása ellen irányulnak, eljárási szempontból benyújthatóságukat is vizsgálat tárgyává kell tenni. Ebben az esetben a bíróságnak a Cstv. 51. §-ának (3) bekezdése alapján kell a határozatát meghoznia, és a (4) bekezdés szerinti fellebbezési lehetőséget kell biztosítania. Amennyiben az elsőfokú bíróságnak a kifogások vizsgálata során az az álláspontja, hogy valamelyik kifogás vitatott hitelezői igénynek minősül, úgy a Cstv. 46. §-ának (6) bekezdése szerint kell eljárnia. Ebben az esetben tehát nem a Cstv. 51. §-ában foglalt kifogásra vonatkozó szabályok szerint kell eljárni, hanem a vitatott hitelezői igény tárgyában kell érdemben döntést hoznia.
A (6) bekezdés első fordulata a bíróság közbenső mérleggel kapcsolatos feladatait fogalmazza meg: a közbenső mérleget és a részletes vagyonfelosztási javaslatot 30 napon belül a bíróság végzéssel vagy jóváhagyhatja vagy elutasíthatja. A más összefüggésben már idézett BH 2001/490. számú eseti döntés alapján ezt a rendelkezést nem lehet kiterjesztően értelmezni: arra nincs lehetősége a bíróságnak, hogy akár a közbenső mérleget, akár az ahhoz készült mellékleteket módosítsa. A tételes jogi szabály nyelvtani értelmezésén túl logikai okai is vannak ezen felfogásnak: a közbenső mérleg elkészítése a felszámoló feladata, az abban foglaltakért a felszámolót terheli a felelősség, így amennyiben a bíróság azt észleli, hogy a közbenső mérleg módosítása, kiegészítése szükséges, akkor a helyes, a norma céljával és a tételes jog betűjével egyaránt összhangban lévő döntés nem a megváltoztatás, hanem - ahogy a bíróság is kifejti - a közbenső mérleg elutasítása és a felszámoló kötelezése új közbenső mérleg elkészítésére. Ha azt nézzük, hogy a felszámolónak fennáll a felelőssége a közbenső mérleg elkészítéséért, akkor nyilvánvaló, hogy amennyiben a bíróság megváltoztathatná, onnantól kezdve igen nehéz lenne megállapítani a felszámoló felelősségét, így a rendelkezés erről az oldalról nézve is indokolt.
A Fővárosi Ítélőtábla 11 Fpkf. 44931/2004. számú határozata a közbenső mérleg tartalmi jóváhagyásával kapcsolatban nyújt segítséget: a közbenső mérleg által nyújtott hiteles tájékoztatásnak nemcsak logikailag történő hibátlan levezetésnek kell lennie, hanem tartalmában is hitelesnek. Ezen túlmenően a valódiság elvét kell fokozottan betartani, vagyis a mérlegben szereplő tételnek a valóságban is megtalálhatónak is bizonyíthatónak kell lennie.
A törvény alapján a bíróságnak a közbenső mérleget jóváhagyó végzésében kell a felszámoló részére való díjrészlet kifizetéséről intézkednie. Tekintettel azonban arra, hogy az ehhez szükséges forrásokat a jogalkotó behatárolja, ezért a bíróságnak végzése meghozatala előtt tájékozódnia kell, hogy a bíróság mellett működő Gazdasági Hivatalnál kezelt számlán mekkora összeg van. Ha az összeg nem elegendő a kifizetéshez, akkor az adós cég számlája terhére lehet a díjelőleget kiutaltatni.
Az áfához kapcsolódó változást ezt a szakaszt [a (6) bekezdést] is érintette, a kérdésről részletesebben az 59. § kommentárja során írok.

Cstv. 51. § (1) A felszámoló jogszabálysértő intézkedése vagy mulasztása ellen a tudomásszerzéstől számított 8 napon belül a sérelmet szenvedett fél a felszámolást elrendelő bíróságnál kifogással élhet. Az adós nevében kifogást a 8. § (1) bekezdésében meghatározott szervek képviselője nyújthat be.
(2) A bíróság a kifogás felől soron kívül határoz. Ha a kifogás elbírálása során a felek meghallgatása vagy egyéb bizonyítás felvétele szükséges, a kifogásolt intézkedés felfüggesztését rendeli el.
(3) Ha a bíróság a kifogást megalapozottnak találja, a felszámoló intézkedését megsemmisíti, és az eredeti állapotot helyreállítja, vagy a felszámoló részére új intézkedés megtételét írja elő, ellenkező esetben a kifogást elutasítja.
(4) A kifogásnak helyt adó végzés ellen a felszámoló, a kifogást elutasító végzés ellen a kifogással élő, a közléstől számított 15 napon belül fellebbezhet.
(5) Ha a felszámoló a kifogásnak helyt adó jogerős bírói végzésnek nem tesz eleget, a bíróság új felszámolót jelölhet ki és kötelezheti a felszámolót az ezzel járó költségek viselésére, valamint a díját csökkentheti.
(6)

Jegyzet: A szakasz (1) bekezdését megállapította az 1997. évi XXVII. tv., a (2) bekezdést az 1997. évi XXVII. tv. módosította, a (3) bekezdés a Cstv. eredeti szövege. A (4) bekezdést az 1993. évi LXXXI. tv. módosította, az (5) bekezdést az 1997. évi XXVII. tv. módosította, a (6) bekezdést pedig az 1997. XXVII. tv. helyezte hatályon kívül.

A felszámolási eljárás során a felszámolónak igen sokrétű feladatot kell végrehajtania és számos döntést meghoznia. Biztosítani kellett tehát egy olyan intézményt, amely lehetőséget ad a feleknek illetve a sérelmet szenvedett félnek arra, hogy megtámadhassa a felszámoló általa jogszabálysértő intézkedésnek, avagy mulasztásnak ítélt rendelkezéseket. A BH 2002/1999. szám alatt közzétett eseti döntésben a Legfelsőbb Bíróság elvi éllel szögezte le, hogy a kifogás keretében vitás jogértelmezési kérdés elvi elbírálására nincsen lehetőség, csak konkrét felszámolói intézkedéssel kapcsolatban fordulhat a hitelező a bírósághoz.
A kifogásnak a hasonló funkciókat betöltő jogintézményektől történő elhatárolását az érintett jogintézményeket szabályozó szakaszok kommentárjánál részletesen kifejtettük, illetve az 56. § (1) bekezdés kommentárjánál részletesen kifejtjük, így ezek e helyütt történő megismétlésétől eltekintünk. A kifogás előterjesztésére igen rövid határidő áll rendelkezésre - mindössze 8 nap a tudomásszerzéstől számítva - azonban az eljárások mielőbbi befejezéséhez fűződő gazdasági érdek indokolja azt, hogy időbeli korlátok közé is szorítsuk-e jogorvoslati lehetőséget. Ennek kapcsán fel kell hívni a figyelmet arra, hogy eljárási határidőről van szó, amelynek elmulasztása esetén a Pp. 106. §-a alapján igazolással lehet élni. Erre mutatott rá a Legfelsőbb Bíróság is amikor kimondta, hogy a felszámoló intézkedése vagy mulasztása ellen a bírósághoz előterjeszthető kifogás benyújtására irányadó 8 napos határidő nem elévülési, hanem eljárási határidő, amelynek elmulasztása - a Polgári perrendtartásban megállapított feltételek fennállása esetén - igazolással orvosolható. (BH 1996/118.)
A gyakorlatban a határidő szempontjából kérdésként felmerült, hogy mi a helyzet akkor, ha engedményezési szerződésnél az engedményes egy korábbi döntés ellen kívánt kifogással élni, arra hivatkozással, hogy ő csak az engedményezés megtörténtekor szerzett tudomást az intézkedésről. A Legfelsőbb Bíróság több eseti döntésben kifejtette, hogy erre nem lehet eredményesen hivatkozni, ha az engedményező a rá nyitva álló határidőn belül nem terjesztett elő kifogást. A Ptk. engedményezésre vonatkozó szabályai alapján az engedményes a régi jogosult helyébe lép, az ö jogi pozícióját viszi tovább, így nem nyílik meg újra a kifogásolási jog sem.
A kifogás előterjesztésére a sérelmet szenvedett fél jogosult, aki leggyakrabban a hitelező, de a törvény kifejezett rendelkezése folytán az adós is jogosult a kifogás benyújtására. Ez azonban csak tulajdonosainak képviselője teheti meg, amellyel kapcsolatos fenntartásainkat már kifejtettük, így csupán annyit jegyeznénk meg, hogy mi van abban az esetben, ha az adós tulajdonosai nem választottak képviselőt. Erre a Cstv. nem ad választ. A törvény rendelkezései alapján nem lehet kizárni harmadik személyt sem a kifogás előterjesztésére jogosultak köréből, ha igazolja legitimációját, részéről sincs akadálya kifogás benyújtásának. A Szegedi Ítélőtábla Fpkf. I. 30.212/2004. számú ügyben hozott határozata indokolásából némi támpontot meríthetünk a tekintetben, hogy a gyakorlat mit kíván meg a kifogást előterjesztő legitimációjához: eszerint a felszámoló intézkedését olyan személy kifogásolhatja, akinek anyagi jogi kapcsolata áll fenn az adóssal és ezáltal anyagi jogi értelemben félnek minősül. Ha olyan kifogás elbírálása van folyamatban, amelynek anyagi jogi kihatása lehet külső, harmadik személyre, akkor ő is félnek minősül és ő is kifogással élhet.
A kifogásolt intézkedés felfüggesztéséről rendelkező végzésről mindenképpen ki kell emelni, hogy az egységes bírói gyakorlat értelmében pervezető végzésnek minősül, amely fellebbezéssel nem támadható.
Amennyiben a bíróság a kifogást megalapozottnak látja, vagy megsemmisíti a felszámoló intézkedését, és elrendeli az eredeti állapot helyreállítását (amennyiben persze ez lehetséges), vagy pedig új intézkedés meghozatalára kötelezi a felszámolót.
A (4) és (5) bekezdés vonatkozásában az irodalom az alábbiakra hívta fel a figyelmet:
"A kifogás tárgyában hozott végzés elleni fellebbezésre a Csődtörvény speciális szabályt tartalmaz, így ez esetben a Pp. rendelkezései nem teljesen érvényesülnek a fellebbezést illetően. A határidő ugyanannyi, mint a Pp.-ben - 15 nap -, de nem egységes a fellebbezési jog, a döntés tartalmától függ, hogy ki jogosult fellebbezni. Egyebekben már a Pp.-t kell megfelelően alkalmazni, tehát a fellebbezés vizsgálatánál, esetleges elutasításánál stb.
A módosítást követően a Cstv. 27/A. § (6) és (7) bekezdésében részletezett eseteken kívül megmaradt az 51. §-ban az új felszámoló kijelölésének lehetősége arra alapozva, hogy a felszámoló nem tesz eleget a kifogásnak helyt adó jogerős bírói végzésnek. Úgy tűnik, a két rendelkezés nincs összhangban, hiszen az 51. § (5) bekezdése új felszámoló kijelöléséről szól (ami értelemszerűen egyben a korábbi felszámoló felmentését is jelenti), a 27. § (8) bekezdése pedig úgy rendelkezik, hogy új felszámoló kijelölésére csak a korábbi felszámoló felmentésére vonatkozó végzés jogerőre emelkedésével egyidejűleg kerülhet sor. Egyáltalán lehet-e az 51. § (5) bekezdése alapján hozott végzés ellen fellebbezni? Ha a 27/A. § szabályozását nézzük, a válasz itt is igen. Lesz tehát egy felszámoló felmentését és új felszámoló kijelölését tartalmazó fellebbezhető végzésünk, ami a 27/A. § (8) bekezdésének teljesen ellentmond. Tekintsük talán úgy, hogy az 51. § (5) bekezdésében foglalt lehetőség speciális szabály a 27/A. §-ban foglaltakhoz képest, annál is inkább, mivel az 51. § (5) bekezdés lehetőséget ad a felszámoló bizonyos költségekben való marasztalására és díjának csökkentésére, míg a 27/A. § alapján ez nem lehetséges". (Kommentár II. 321-322. oldal)

Cstv. 52. § (1) A felszámoló a felszámolás befejezésekor felszámolási zárómérleget, a bevételek és költségek alakulásáról kimutatást, záró adóbevallást, zárójelentést és vagyonfelosztási javaslatot készít, és mindezeket megküldi a bíróságnak és a záró mérleg elkészítésének napját követő 30 napon belül az adóhatóságnak, valamint intézkedik a gazdálkodó szervezet iratanyagának az elhelyezéséről. Az adóhatósághoz a záró adóbevallás benyújtásával egyidejűleg az adót is meg kell fizetni.
(2) A felszámolás kezdő időpontjától számított két év elteltével a felszámolási zárómérleg elkészítése kötelező, kivéve, ha az adós ellen folyó per hitelezője pernyertessége esetében - a hitelezőnek a kielégítési sorrendben elfoglalt helyére tekintettel - mód van a hitelező követelésének legalább részbeni kielégítésére.
(3) A felszámolási zárómérleg tartalmazza:
a) a pénzeszközöket,
b) a megmaradt (nem értékesített) vagyontárgyakat, piaci értéken,
c) a be nem hajtott követeléseket,
d) a ki nem egyenlített tartozásokat, ideértve a felszámolási költségek miatti tartozásokat is, könyv szerinti értéken,
e) a fel nem osztható vagyont,
f) a felosztható vagyont.
(4) A bevételek és költségek alakulásáról készített kimutatás tartalmazza:
a) a tevékenység folytatásával kapcsolatos árbevételeket és költségeket,
b) a vagyontárgyak értékesítésével kapcsolatban a vagyontárgy ellenértékét és nyilvántartási értékét,
c) a felszámolási eljárás során behajtott követeléseket záró egyszerűsített mérleg készítése esetén,
d) a kiegyenlített felszámolási költségeket.
(5) A felszámolási zárómérlegben szereplő be nem hajtott követelések tekintetében a hitelezői követelések erejéig engedményezésnek (Polgári Törvénykönyv 328-330. §-ai) van helye azzal, hogy az ilyen követelésre a Polgári Törvénykönyv 331. §-a az irányadó.

Jegyzet: Az (1) és (2) bekezdés szövegét az 1997. évi XXVII. tv. állapította meg, a (3) és (5) bekezdés szövegét az 1997. évi XXVII. tv. módosította. A (4) bekezdés a Cstv. eredeti szövege.

A szakasz megadja azokat a számviteli teendőket, amelyet a felszámolónak, a felszámolás befejezésekor meg kell tenni. A (2) bekezdés kötelezővé teszi a felszámolási zárómérleg elkészítését, a kezdő időponttól számított második év elteltével. Ez alól egyetlenegy kivétel van ha az adós ellen folyó per megnyerése esetén a hitelező számára - figyelembe véve a kielégítési sorrendben elfoglalt helyét - legalább a részbeni kielégítés lehetősége adott. Ha ugyanis a hitelező nem ilyen csoportban van, akkor a bíróság különösebb érdeksérelem nélkül lezárhatja a felszámolást, aminek egyenes következménye, hogy maga a per is meg fog szűnni, hiszen az egyik fél jogutód nélkül megszűnik. Ezzel az 1997-es módosítással a jogalkotói szándék az eljárások gyorsítása volt, mivel az elhúzódások leggyakoribb okát a folyamatban lévő perek jelentették. A törvény előírásai ellenére a gyakorlatban megállapítható, hogy gyakran nem sikerül a jelzett két éven belül befejezni ezeket az eljárásokat. Ennek egyik oka az imént jelzett perek, de egyéb tényezőkre is vissza lehet ezen körülményt vezetni: az adós vagyonának értékesítése nagymértékben függ az éppen aktuális piactól, így ha jóval áron aluli ajánlatok érkeznek, akkor az árverés sikertelen és a felszámoló nem tudja értékesíteni a vagyontárgyat. Ez különösen ingatlan árverésénél lehet kardinális kérdés. A bírósági eljárások miatt is gyakran nehéz tartani a két évet. Hogy csak a leginkább elhúzódásra vezethető körülményt említsük meg a gyakorlatból: előfordulhat, hogy a vitatott igény elbírálása csak hosszadalmas bizonyítást követően lehetséges és ami tovább nyújthatja az időtartamot: a Pp. szabályainak alkalmazása magában foglalja a Pp. 252. § (1)-(3) bekezdés alkalmazását is, így lehetőség van az elsőfokú bíróság határozatának hatályon kívül helyezésére és új eljárás lefolytatására történő utasítására. Így pedig valamennyi határidő betartása mellett is veszélybe kerülhet a két éven belül történő befejezés.
A (3) és (4) bekezdés egyrészt megadja a felszámolási zárómérleg minimális tartalmát, másrészt pedig a bevételek és költségek alakulásáról készítendő kimutatás kötelező elemeit.
Érdekes lehetőséget tartalmaz a szakasz (5) bekezdése, amikor biztosítja, hogy a be nem hajtott követelések tekintetében a hitelezői követelések erejéig engedményezésnek van helye. Elvileg a hitelezők számára ez előnyös is lehet, hiszen nincs rangsor az engedményezés tekintetében, így ezzel a kielégítési rangsorban, rosszabb pozícióban lévő hitelező jobb helyzetbe kerülhet. Az engedményezési lehetőséggel kapcsolatban mindenképpen ki kell térni a Cstv. 48. § (1) bekezdésében foglalt rendelkezésre, amely a felszámoló elsődleges kötelezettségévé azt teszi, hogy az adós követelését esedékességkor hajtsa be, igényeit érvényesítse és vagyonát értékesítse. Az engedményezés lehetővé tétele pedig eltér ettől az elsődleges kötelezettségtől, így mindenképpen indokolt megvizsgálni, milyen preferencia áll fenn a két rendelkezés között: a kérdés eldöntéséhez az EBH 2002/775. indokolása során nyújt segítséget a Legfelsőbb Bíróság: a legfőbb bírói fórum szerint elsődleges a 48. § (1) bekezdésben foglalt előírások szerinti eljárás, de kivételes esetben indokolt lehet a főszabálytól való eltérés, a felszámolónak azonban indokolnia kell azt. Konkrétan a felszámoló által be nem hajtott követelések hitelezők részére való engedményezéséről úgy foglalt állást a Legfelsőbb Bíróság, hogy arra csak kivételesen kerülhet sor, ha az adós követelésének behajtása, illetve ingatlanának a felszámoló által történő értékesítése a felszámolási eljárást jelentősen elhúzná vagy az engedményezést egyéb körülmény indokolja. (A jelzett határozatban egyébként ugyanígy foglalt állást a Legfelsőbb Bíróság az értékesítetlen ingatlanvagyon hitelezők részére történő közös tulajdonba adása kapcsán.) A konkrét ügyben azonban a felszámoló engedményezett, de semmivel nem indokolta, hogy miért nem kezdte meg az ismert adóstól a jogerős bírósági ítéleten alapuló követelés behajtását, illetve, hogy miért nem folytatta az eredménytelen pályázat után a jelentős értékű ingatlan értékesítését a Cstv. 48. § (2) bekezdése alapján. A fent ismertettek fényében ez a Legfelsőbb Bíróság szerint ez nem fogadható el.
Az imént jelzett határozat indokolása kitér a be nem hajtott követelések engedményezése további problémáinak általánosságban is hasznosítható elemzésére: a követelések engedményezésekor a Cstv. 57. §-ban meghatározott kielégítési sorrenden túlmenően az 57. § (4) és (5) bekezdésében foglaltakat is, alkalmazni kell, így ha a vagyon a követelések teljes kielégítésére nem nyújt fedezetet, az azonos kategóriába tartozó hitelezők követeléseinek kielégítésére csak követeléseik arányában kerülhet sor. Ebből pedig egyértelműen következik, hogy a felszámolónak a vagyonfelosztási javaslatban meg kell határoznia az azonos kielégítési kategóriába tartozó hitelezők követeléseinek arányát. A konkrét jogesetben a felszámoló és az elsőfokú bíróság nem állapította meg az adós követelésének behajtására feljogosított hitelezők azonos kategórián belüli követeléseink arányát, hanem csak a követelések összegét. Ezáltal pedig a Legfelsőbb Bíróság szerint törvénysértő helyzet állna elő, mert így az történne, hogy az adott kielégítési kategóriába tartozó hitelező a teljes, megtérítendőként meghatározott követeléséhez hozzájutna, annak ellenére, hogy a követelések aránya szerint abból őt - a többi azonos kielégítési kategóriába tartozó hitelezőhöz képest - csekély rész illetné meg. Mindezekre tekintettel a Leglesőbb Bíróság az elsőfokú bíróság végzését eljárási szabálysértésekre tekintettel hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot új eljárásra utasította. (Egyéb, hatályon kívül helyezést indukáló eljárási szabálysértések is voltak egyébként az ügyben, de e helyütt csak a vonatkozó szakasz magyarázata szempontjából releváns részeket vizsgálom.)

Cstv. 53. § (1) A felszámoló a gazdálkodó szervezetnek
a) a történeti értékű iratait az illetékes levéltárnak adja át.
b)
(2) A felszámoló a nyugdíjbiztosítási adatszolgáltatás ellátásával összefüggésben a külön jogszabályban meghatározott módon adatszolgáltatást köteles teljesíteni a biztosítottak nyugdíjbiztosítási adatairól (ideértve az esetleg elmaradt, visszamenőleges adatszolgáltatást is) az illetékes nyugdíjbiztosítási igazgatási szerv részére. A nyugdíjbiztosítási igazgatási szerv által - az adatszolgáltatási kötelezettség teljesítéséről - kiadott igazolást a felszámoló köteles megküldeni a bíróságnak.
(3) Az irattári anyag fennmaradó részének selejtezéséről, illetőleg jogszabályban meghatározott ideig történő őrzéséről a felszámoló gondoskodik.
(4) A felszámoló megszűnése esetén a (2) bekezdésben megjelölt iratokat és feladatokat az illetékes levéltár veszi át.

Jegyzet: Megállapította az LXXXI. tv., az (1) bekezdés b) pontját hatályon kívül helyezte az 1993. évi CXV. tv., a (2) bekezdést beiktatta az 1993. évi CXV. tv. A (3) és (4) bekezdés számozását módosította az 1993. évi CXV. tv.

Kétségtelen, fontos gazdaságtörténeti és statisztikai érdek az, hogy az illetékes levéltárak a történetileg értékes iratokat megőrizzék. A norma által használt "történeti értékű" megfogalmazás azonban nem egzakt, így lényegében a felszámolóra van bízva, hogy mit tart történeti értékűnek, csupán a levéltári törvény rendelkezései segítik ebbeli tevékenységében.
A nyugdíj igény dokumentálását és igazolhatóságát biztosítja a (2) bekezdés. A Cstv. eredeti szövege még az összes irat átadását a területileg illetékes levéltár számára rendelte, ezt azonban a Cstvn. megváltoztatta és a (3) bekezdés értelmében az át nem adott anyagok selejtezése és őrzése a felszámoló feladata. Sajnálatos módon azonban arról nem szól a törvény, hogy erre kinek kell a forrást biztosítani, hiszen nem rövid időről van szó, például számviteli bizonylatok esetében öt év az őrzési idő, de van olyan analitikus nyilvántartás is, ahol tíz évig kell a felszámolónak gondoskodnia a megfelelő őrzésről. Ez alól a lényegében senki által nem fedezett feladattól a felszámoló csak saját megszűnése esetén mentesül.

Cstv. 54. § A felszámoló a felszámolás során az adott helyzetben általában elvárható gondossággal köteles eljárni. A kötelezettségeinek megszegésével okozott kárért a polgári jogi felelősség általános szabályai szerint felel. A felszámoló felelőssége az adósnak a felszámolás kezdő időpontjában meglévő - illetve, a felszámolás alatt szerzett - vagyonára [4. § (2) bek.] terjed ki. A felszámoló elvárható gondosságának körébe tartozik, hogy amennyiben a fizetésképtelenség bírósági megállapítása előtti időszakban jogszabályellenes vagyonkimentés történik, és a felszámoló úgy látja, hogy az ilyen vagyonkimentéssel szembeni fellépéssel a felszámolói vagyon növelhető, köteles az eljárásokat megindítani, tájékoztatva erről a hitelezői választmányt is.

Jegyzet: A szakasz a Cstv. eredeti szövege, az utolsó két mondatot azonban az 1997. évi XXVII. tv. iktatta be.

A szakasz rögzíti azt a szinte alapelv szintű gondolatot, hogy a felszámoló a polgári jog általános szabályai szerinti felelősséggel végzi feladatát, vagyis a kiindulópont a Ptk. 339. §-a. A Ptk.-hoz képest többlettényállást a szakasz, annyiban állapít meg, hogy a vétkes magatartásnak a felszámolás során kell megvalósulnia. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a felszámoló felelőssége kizárólag a Cstv. valamely §-ának megszegése esetén állna be, hanem felelőssége általános. Vagyis, ha felszámolói tevékenysége során nem az általában elvárható gondossággal jár el és ezzel másnak kárt okoz, ezért a kárért felelősséggel tartozik. A polgári jog általános szabályai szerinti felelősséget és az ebből eredő kártérítés összegét értelemszerűen nem a felszámolási eljárásban lehet érvényesíteni és igényelni. Ugyanezen értelmezés olvasható az EBH 2001/550. indokolásában, ahol a konkrét eset vonatkozásában a Legfelsőbb Bíróság azt állapította meg, hogy a felszámolónak az adós vagyonának értékesítésekor az értékesítésre vonatkozó szabályok maradéktalan betartásával kell eljárnia. Ezen túlmenően a konkrét eset megoldása során tett bírói jogértelmezés általánosságban is hasznosítható megállapításokat tartalmaz: eszerint a szabályok megsértéséből eredő kárért a felszámoló felelőssége önálló, az adós felelősségétől független. Így nincs jelentősége annak, hogy például az értékesítés eredményeként létrejövő adásvételi szerződést a felszámoló nem a saját nevében, hanem az adóséban köti meg. Leszögezte továbbá a Legfelsőbb Bíróság, hogy a felszámoló károkozásával összefüggésben keletkező kártérítési igény az adós ellen indított felszámolási eljárásban nem terjeszthető elő, hanem azt az igény érvényesítésére hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bíróság előtt külön keresettel lehet érvényesíteni.
Az 1997-es módosítással beiktatott két utolsó mondat megfogalmazása Török Gábor álláspontja szerint nem a legjobban sikerült. Joggal gondolhatnánk úgy ugyanis, hogy a felszámoló felelősségének mértéke az adós vagyonára korlátozódik holott a jogalkotó csupán azt akarta kifejezni, hogy a felszámoló köteles a vagyont kezelni és feladatai illetve kötelezettsége csak a ténylegesen rendelkezésre álló vagyonra terjed ki. Ha ennek a vagyonnak az összegét vétkes magatartással csökkenti, akkor ezért a vagyoncsökkenésért kell helytállnia, de természetesen a saját vagyonából. Ez az értelmezés mindenképpen helyes, hiszen a szabály mögött álló jogalkotói koncepciónak a lényege az volt, hogy a felszámolót a felszámolás kezdő időpontjától kezdve illeti meg a rendelkezési jog az adós vagyonával kapcsolatban, így felelőssége is csak ezen időponttól állhat fenn. A felszámolás kezdő időpontja előtt meglévő, azonban a kezdő időpontban már hiányzó vagyontárgyakért nem lehet megállapítani a felszámoló felelősségét. Az már más kérdés, hogy a felszámoló köteles a korábbi időszakban történt jogellenes vagyonkimentés elleni fellépésre, ha ennek eredményeként a vagyon növelhető. Az ismertetett jogalkotói koncepcióra tekintettel nyilvánvaló, hogy a nyelvtanilag félreérthető megfogalmazás ellenére a felszámoló saját vagyonával felel.
Kérdésként merült fel a gyakorlatban, hogy mi van akkor, ha a felszámoló tevékenysége során kárt okoz, lehet-e még továbbra is ugyanannál a cégnél felszámoló. A Legfelsőbb Bíróság megítélése szerint új felszámoló kijelölésére nem ad alapot az, hogy a felszámoló a felszámolási eljárás során nem a tőle elvárható gondossággal jár el, és ezzel kárt okoz. A felszámoló kötelezettségeinek megszegésével okozott kár megtérítése iránt azonban az erre hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bíróságnál keresetlevelet lehet előterjeszteni. (BH 1995/484.)


Jegyzet: Hatályon kívül helyezte az 1993. évi LXXXI. tv.

A Cstv. eredeti szövegében itt az egyszerűsített felszámolásra vonatkozó szabályokat találtuk meg, de ezt maga a Cstvn. az új 63/A. szakaszba helyezte át.

A felszámolási eljárás befejezése

Cstv. 56. § (1) A bíróság a felszámolási zárómérleget és a vagyonfelosztási javaslatot a kézhezvételtől számított 30 napon belül megküldi a hitelezőknek. Bármelyik hitelező a kézbesítéstől számított 30 napon belül a felszámolási zárómérlegben és a vagyonfelosztási javaslatban foglaltakat írásban kifogásolhatja. A kifogás benyújtására rendelkezésre álló határidő elmulasztása jogvesztéssel jár. A bíróság tárgyalást tűz ki, amelyre megidézi a kifogást előterjesztő és az arra észrevételt tevő hitelezőket, valamint a felszámolót. A bíróság a kifogásról a tárgyaláson határoz, és annak eredményeképpen a kifogásnak helyt ad, vagy azt elutasítja. A kifogás elutasítása ellen külön fellebbezésnek nincs helye.
(2) Ha a felszámolási zárómérleg és a vagyonfelosztási javaslat elkészítésére a felszámolás kezdetétől számított 2 év eltelte miatt került sor és a zárómérlegben szereplő, be nem hajtott követelések jogi sorsa az 52. § (5) bekezdése folytán nem rendeződött, a bíróság a be nem hajtott követeléseket és az értékesítetlen vagyontárgyakat a hitelezők között - követelésük erejéig - a 57. §-ban foglalt kielégítési sorrend figyelembevételével felosztja. A további eljárásra a 60. §-ban foglaltak az irányadók.
(3) Ha az eljárás befejezésekor az értékesítetlen vagyontárgyak között zálogjoggal terhelt vagyontárgy is található, a vagyontárgyaknak a hitelezők közötti felosztásáról rendelkező végzés jogerőre emelkedésével a zálogjog megszűnik. A szükséges eljárás lefolytatása a bíróság végzése alapján hivatalból történik.
(4) Az értékesítetlen vagyontárgyaknak a hitelezők közötti felosztásával bekövetkezett vagyonszerzés - az egyszerűsített felszámolás esetét (63/A. §) is ideértve - illeték- és általános forgalmi adómentes.
(5) Az összes hitelezői igényt meghaladó be nem hajtott követelések felosztására a 61. §-ban foglaltak az irányadók.

Jegyzet: A szakasz szövegét az 1993. évi LXXXI. tv. állapította meg, az (1) és (2) bekezdést az 1997. évi XXVII. tv. módosította. A (3) bekezdést az 1997. évi XXVII. tv. állapította meg, a (4) bekezdést pedig az 1993. évi LXXXI. tv. módosította.

A szakasz fontos kötelezettséget ír elő a bíróság számára, hiszen a hitelezők a bíróság által történő megküldésből értesülhetnek a felszámolási zárómérleg és a vagyonfelosztási javaslat tartalmáról. Nem egyszer előfordul azonban a gyakorlatban, hogy már a felszámoló is megküldte ezeket a hitelezőknek, aminek megítélésem szerint semmi akadálya, nincs olyan jogszabályi rendelkezés, amelyik megtiltaná a felszámolónak, ráadásul a hitelezők így hamarabb juthatnak hozzá az információkhoz. Igaz viszont, hogy a felszámoló által történő megküldésnél kétszeresen történik meg az anyag megküldése, mert az több szempontból is egyértelmű, hogy ez nem mentesítheti a bíróságot az anyag megküldése alól. Egyrészt a gyakorlatban kialakult szokás (akár a felszámoló által történő megküldés) nem ronthatja le a tételes jogi előírásokból fakadó kötelezettséget. A szakirodalomban és a bírói gyakorlatban található olyan álláspont, mely szerint ebben az esetben már nem kell a záróanyagot megküldenie a bíróságnak, hanem elég a kifogásolási jogra felhívó végzést megküldeni. Ezen álláspont - praktikusságának elismerése mellett - megítélésem szerint vitatható, mert a praktikus jogértelmezési technikákat csak akkor lehet bevetni, ha a jogszabály rendelkezéseiből levezethető, jelen esetben pedig egyértelmű a normaszöveg, a zárómérleget a bíróságnak meg kell küldenie. A másik ok, ami miatt nem degradálhatja a felszámoló által történő megküldés a bíróság kötelezettségét az, hogy a törvényi jogkövetkezmény is a bíróság által történő megküldéshez tapad: ekkortól számított 30 napon belül nyújthatják be ugyanis a hitelezők kifogásukat a felszámolási zárómérleg és a vagyonfelosztási javaslat vonatkozásában. A felszámoló által történő megküldés tájékoztató jellegűnek jó, akár több idejük is van a hitelezőknek részletesen áttanulmányozni az iratokat, de az egyértelmű, hogy a határidő csak a bíróság általi megküldéstől kezdődik. Ahogy a következő gondolatnál, az 51. §-ban szabályozott jogorvoslati lehetőségtől való elhatárolás során látni fogjuk, a határidő kérdése itt fokozott jelentőségű.
Ugyanúgy kifogásnak nevezi a törvény ezt a jogorvoslatot, mint a felszámoló törvénysértő intézkedése vagy mulasztása ellen az 51. §-ban szabályozott jogvédelmi eszközt. Nagyon fontos azonban kiemelni: azon túlmenően, hogy mindkettő jogorvoslati eszköz, mindkettőt benyújthatja a hitelező a bírósághoz és mindkettőt kifogásnak hívják, alig van akár tartalmi, akár eljárási hasonlóság a két jogintézmény között, megítélésem szerint nem lehet tehát azt mondani, hogy az 51. §-ban szabályozott kifogás speciális, a zárómérlegre és a vagyonfelosztási javaslatra koncentrálódó változata a jelen szakaszban szabályozott jogintézmény, hiszen legalább annyi különbség van a kettő között, mint hasonlóság. Hozzá kell azonban tenni, hogy az ítélkezési gyakorlatban nem egy olyan eseti döntéssel találkozunk, ahol a bíróság "speciális kifogásként" említi a vizsgált jogintézményt. Az első szembeötlő különbség - amire már utaltam -, hogy ezt a jogorvoslatot csak a felszámolási zárómérleg és vagyonfelosztási javaslat vonatkozásában lehet benyújtani. További óriási különbség a két jogorvoslati lehetőség között a rájuk vonatkozó határidőben van: az 51. §-ban szabályozott kifogás esetében a tudomásszerzéstől számított 8 napos, eljárási határidő áll a felek rendelkezésére a benyújtáshoz, míg a jelen szakaszban szabályozott kifogást 30 napos, jogvesztő határidőn belül lehet benyújtani. Látszólag az első a szigorúbb, de gyakorlatilag a második. A tudomásszerzéstől számított 8 napos határidőnél a Pp. szabályai szerint van helye igazolásnak a határidőt elmulasztó fél részéről, így például ha a fél akadályoztatva volt, akkor az akadály megszűnésétől kezdődik a határidő, azzal, hogy a mulasztástól számított 3 hónapon túl igazolási kérelmet előterjeszteni nem lehet. Ezzel szemben az 56. §-ban szabályozott kifogás előterjesztésére vonatkozó határidő jogvesztő, így mulasztás esetén igazolásnak helye nincs, ha a kifogás a határidő utolsó napján nem érkezik meg a bírósághoz, azt elkésettség címén el kell utasítani. A következő, igen jelentős különbség a kétfajta "kifogást" elbíráló bírósági határozat elleni jogorvoslati lehetőség tekintetében mutatkozik:a felszámoló törvénysértő intézkedése vagy mulasztása ellen benyújtott kifogás tárgyában hozott határozat ellen az általános szabályok szerint az 51. § (4) bekezdése alapján a közléstől számított 15 napon belül fellebbezésnek van helye, tehát elutasítás esetén a kifogást előterjesztő is fellebbezhet, míg a felszámolási zárómérleg és vagyonfelosztási javaslat tekintetében előterjesztett kifogás esetében külön fellebbezésnek helye nincs. A jogalkotó ezen a ponton meg is állt és a törvény nem rendelkezik ezen túlmenően a jogorvoslat egyéb módjáról, illetve kizárásáról. Az ítélkezési gyakorlat a kérdésben egyértelmű: az EBH 1999/32. szerint külön fellebbezést nem enged a jogszabály, az ügyet lezáró érdemi határozat elleni fellebbezésben azonban lehet sérelmezni az 56. § (1) bekezdés alapján előterjesztett kifogás elutasítását. Hasonló logika érvényesül egyébként a Pp.-ben a bíró kizárását megtagadó határozat ellen, ott azonban a Pp. 18. § (4) bekezdése expresszis verbis ki is mondja a külön fellebbezés tilalma mellett, hogy az ügy érdemében hozott határozat elleni fellebbezésben lehet érvényesíteni. Noha a törvény szövege és a jogalkotó célja alapján az EBH-val egyezően levezethető az 56. § (1) bekezdésre vonatkozó jogorvoslat mikéntje, mégsem biztos, hogy a kazuisztika hibájába esne a jogalkotó, ha - a Pp.-ben szabályozott hasonló esetkörökkel megegyezően - itt is expresszis verbis rendezné a kérdést.
Elméletileg az sincs kizárva, hogy mind az 51. § szerinti, mind az 56. § szerinti kifogást benyújtsa egyszerre a hitelező és ez elég világosan mutatja az éles elkülönülést. Az eddig kifejtettekből is egyértelmű, hogy az 56. § alapján csak a zárómérlegben és a vagyonfelosztási javaslatban foglaltakat lehet kifogásolni, de előfordulhat, hogy a hitelező ebből az anyagból értesül a jogszabálysértő felszámolói intézkedésről vagy mulasztásról. Amennyiben ennek egyéb feltételei (határidő stb.) fennállnak, nincs akadálya annak,hogy beterjessze az 51. § szerinti kifogást is (vagy akár csak azt). Nagyon fontos azonban kiemelni a BH 1996/119. számú eseti döntés alapján, hogy a kifogás előterjesztésének törvényi határideje mindig a sérelmezett intézkedéstől, vagy mulasztástól számított 8 nap. A később keletkezett felszámolói intézkedés, a felszámolási zárómérleg elkészítése során azokat a felszámolói intézkedéseket, illetőleg mulasztásokat, amelyekre vonatkozó kifogást kellő időben az érintettek nem terjesztettek elő, már nem lehet kifogással támadni. Kifogás tárgya a felszámolónak csak egy olyan újabb intézkedése lehet, amely a korábbi eljárásoknak nem volt tárgya. Nem lehet kifogást előterjeszteni a felszámolási zárómérleg olyan besorolása miatt, amely besorolás ellen annak idején az érintett felek kifogást nem terjesztettek elő. Ezzel összhangban mutat rá lényegében ugyanerre a Legfelsőbb Bíróság a BH 1997/249. számú eseti döntésben. Ezen logika alapján nyilvánvaló, hogy ugyancsak nincs helye a zárómérleg és a vagyonfelosztási javaslat alapján kifogásnak a már jogerősen elbírált vitás hitelezői igény tárgyában.
Gyakran előfordul azonban, hogy a felszámolási eljárás folytatásának ugyan már nincs értelme, az adós vagyonában viszont még vannak behajthatatlan követelések, illetve értékesítetlen vagyontárgyak. Erre tekintettel a törvénynek rendelkeznie kell ezek jogi sorsáról. Itt kerülhet szóba a már tárgyalt engedményezés lehetősége, amennyiben azonban ez sem sikerül, illetve nincs rá mód, akkor akkor a (2) bekezdés alapján a bíróságnak kell a hitelezők között követelésük erejéig ezen követeléseket és vagyontárgyakat felosztani. Természetesen a felosztás során is figyelembe kell venni az 57. §-ban szabályozott kielégítési sorrendet, vagyis csak az ott előrébb rangsorolt csoportba tartozó követelések teljes kielégítése után lehet a következően rangsorolt csoportba tartozó követelések felosztásával foglalkozni, azonos csoportba tartozó követeléseknél pedig főszabály az arányos kielégítés. Technikailag a megosztás módja értelemszerű: követeléseket úgy lehet megosztani, hogy meg kell határozni az egyes hitelezőket megillető összeget (illetve az arányt is), vagyontárgyak esetében pedig a vagyontárgyat a hitelezők meghatározott arányú közös tulajdonába kell adni. Ez a megoldás elméletileg működik, a gyakorlatban azonban jelentős problémákat okozhat: elég csak arra gondolni, hogy hatalmas tulajdoni hányadbeli különbségek lehetnek az egyes hitelezők között, ad absurdum előfordulhat, hogy 2 hitelezőnek van 45-45%-a, a fennmaradó 10%-on pedig húsz hitelező osztozik. Ehhez hasonló probléma ha a hitelezők jelentős száma miatt annyira fel kell aprózni egy vagyontárgy tulajdonjogát, hogy az már gazdaságilag is célszerűtlen. Csőke Andrea hatékonynak látszó megoldási lehetőséget ajánl: tájékoztatni kell a hitelezőket, hogy követelésük kielégítése fejében mekkora tulajdoni hányadra (vagyontárgyak esetében), illetve követelésrészre (követelések esetében) számíthatnak, egyúttal fel kell hívni őket, hogy meghatározott határidőn belül nyilatkozzanak: igényt tartanak-e a tulajdoni hányadra / a követelésrészre. Erre a hitelezők nem kötelezhetők, de a tájékoztatásnak azt is magában kell foglalnia, hogy ha lemondanak a kielégítés ilyen formájáról, akkor az ily módon kiesett kielégítést más módon pótolni nem lehet. Az ítélkezési gyakorlat lényegét tekintve magáévá tette ezen felfogást, a Szegedi Ítélőtábla Fpkhf. I. 30. 30.374/2005. számú eseti döntése szerint a hitelezőnek nem kötelessége a tulajdonába adni kívánt ingatlanrész elfoglalása, amennyiben úgy ítéli meg, hogy az ingatlan forgalmi értékéhez képest a kötelezettségei aránytalanok lennének vagy bármilyen okból nem tart igényt a felkínált tulajdonrészre, visszautasíthatja a tulajdonba adást. És ami nagyon fontos és egybecseng az imént, általános jelleggel idézetekkel: az ítélőtábla döntése szerint az el nem fogadott vagyonrésznek a felszámolási zárómérlegben megjelölt értéke erejéig a hitelezőnek az adóssal szemben érvényesíteni kívánt követelése kiegyenlítetté válik.
Ingatlan tulajdonjogának felosztása esetén a Cstv. ezen szabályát természetesen szoros összefüggésben kell értelmezni az ingatlan-nyilvántartásról szóló 1997. évi CXLI. törvény (Inytv.) vonatkozó előírásaival, így például a felosztásról rendelkező határozat kötelező tartalmi elemeit megjelölő 32. § (1) bekezdésével. Az Inytv. 34. § (1) bekezdése folytán a bejegyzés alapjául szolgáló jogerős bírósági határozat tartalmára is ezen előírások irányadók, így a kommentált szabály teljes körű ismertetéséhez mindenképpen szükséges kitérni rá. Ezen rendelkezés szerint az okirat csak akkor szolgálhat ingatlan-nyilvántartási bejegyzés alapjául, ha tartalmazza az érdekelt magánszemély családi és utónevét, ideértve a születési családi és utónevét, születési helyét és idejét, anyja nevét, lakcímét, továbbá a személyi azonosítóját, illetve a statisztikai számjellel rendelkező szervezet megnevezését, statisztikai azonosítóját, székhelyét, a bírósági, illetőleg cégbírósági bejegyzésének számát,az érintett ingatlan pontos megjelölését (település neve, helyrajzi szám) és a bejegyzéssel érintett tulajdoni hányadot, a jog vagy tény pontos megjelölését, a jogváltozás jogcímét, a szerződő felek állampolgárságra vonatkozó nyilatkozatát. A további kötelező tartalmi elem az érdekeltek megállapodása: a bejegyzett jogosult bejegyzést engedő nyilatkozata, amelyet értelemszerűen a bíróság rendelkezése pótol, ahogy ezt az Inytv. külön deklarálja.
A (3) bekezdés a zálogjoggal terhelt vagyontárgyak kapcsán értelemszerű rendelkezést tartalmaz, mégsem szükségtelen konkrétan is kiemelni: amennyiben az értékesítetlen vagyontárgyak között zálogjoggal terhelt vagyontárgy is található, a zálogjog a vagyontárgyaknak a hitelezők közötti felosztásáról rendelkező végzés jogerőre emelkedésével megszűnik. A bíróság hivatalból gondoskodik a szükséges eljárás lefolytatásáról, így ebben a körben figyelembe kell vennie a zálogjogi nyilvántartás részletes szabályainak megállapításáról szóló 11/2001. (IX.1.) IM rendelet szabályait, amelyek közül leginkább a 4. § (2) és (3) bekezdés bír e körben jelentőséggel: eszerint a változás bejegyzése kérelemre - és ami esetünkben fontosabb - a bíróság vagy más hatóság megkeresésére történik. A változás bejegyzésére irányuló kérelemnek tartalmaznia kell a változást megelőző adatot, a változás időpontját és a korábbi adat törlésére történő utalást, illetve azt, hogy a törölt adat helyébe milyen új adat bejegyzését kérik. Ha a változás bejegyzésére irányuló kérelemből valamely személyes adat megváltozása is megállapítható, a kérelmet olyannak kell tekinteni, mint amelyben e személyes adatra vonatkozó változás átvezetését is kérték.

Cstv. 57. § (1) A gazdálkodó szervezetnek a felszámolás körébe tartozó vagyonából a tartozásokat a következő sorrend figyelembevételével kell kielégíteni:
a) a felszámolás (2) bekezdés szerinti költségei,
b) a felszámolás kezdő időpontja előtt vagyont terhelő zálogjoggal biztosított követelések a zálogtárgy értékének erejéig, figyelembe véve a 49/D. § (2) bekezdése alapján már kifizetett összeget is; ha a vagyont több zálogjog terheli, akkor a kielégítés sorrendjére a Ptk. 256. §-ának (1) bekezdése az irányadó,
c) a gazdálkodó szervezetet terhelő tartásdíj, életjáradék, kártérítési járadék, bányászati keresetkiegészítés, továbbá a mezőgazdasági szövetkezet tagja részére a háztáji föld vagy termény helyett adott pénzbeli juttatás, amely a jogosultat élete végéig megilleti,
d) a kötvényen alapuló követelések kivételével, magánszemély nem gazdasági tevékenységből eredő más követelése (így különösen a hibás teljesítésből, a kártérítésből eredő követelések, a szakmában szokásos várható szavatossági vagy jótállási kötelezettségek felszámoló által számszerűsített összegét is ideértve), a kis- és mikrovállalkozás, valamint a mezőgazdasági őstermelő követe­lése,
e) a társadalombiztosítási tartozások, és a magán-nyugdíjpénztári tagdíj tartozások, az adók - kivéve a (2) bekezdés c) pontja szerinti adótartozásokat - és adók módjára behajtható köztartozások, a visszafizetendő állami támogatások valamint a víz- és csatornadíjak,
f) egyéb követelések,
g) a keletkezés idejétől és jogcímétől függetlenül a késedelmi kamat és késedelmi pótlék, továbbá a pótlék és bírság jellegű tartozás.
h) azok a követelések, amelyek jogosultja a gazdálkodó szervezet tagja, vezető tisztségviselője, vezető állású munkavállalója vagy azok közeli hozzátartozója [Ptk. 685. § b) pont], illetve élettársa, valamint az adós többségi befolyása (Ptk. 685/B. §) alatt álló gazdálkodó szervezet, továbbá az adós ingyenes szerződései alapján fennálló követelések.
(2) A felszámolási költségek a következők:
a) az adóst terhelő munkabér és egyéb bérjellegű juttatások - ideértve a munkaviszony megszűnésekor járó végkielégítést, valamint a kollektív szerződésben, illetve a munkaszerződésben meghatározott juttatásokat is, továbbá ha a felszámolás kezdő időpontját megelőzően esedékessé vált munkabért és egyéb bérjellegű juttatásokat a felszámolás kezdő időpontja után fizették ki, az ezeket terhelő adó- és járulékfizetési kötelezettség is (ideértve az egészségügyi hozzájárulást, illetve a magánnyugdíj-pénztári tagdíjat is);
b) a felszámolás kezdő időpontja után az adós gazdasági tevékenységének ésszerű befejezésével, továbbá vagyonának megőrzésével kapcsolatos költségek, ideértve a környezeti károsodások és terhek rendezésének költségeit, továbbá a 27/A. § (10) bekezdése szerint létesített polgári jogi jogviszonnyal összefüggésben felmerült kiadásokat, valamint az adósnak azokat a hiteltartozásait, adó- és járulékfizetési (ideértve az egészségügyi hozzájárulást, illetve a magánnyugdíj-pénztári tagdíjat is), kártérítési kötelezettségeit, amelyek a felszámolási eljárás kezdő időpontja utáni gazdasági tevékenységből keletkeztek, kivéve a nyereségből fizetendő adókat;
c) a vagyon értékesítésével és a követelések érvényesítésével kapcsolatos igazolt költségek;
d) az adóst terhelő, a Munkaerőpiaci Alap bérgarancia alaprészéből kapott támogatás;
e) a felszámolással kapcsolatos bírósági eljárás során felmerült, a gazdálkodó szervezetet terhelő költségek;
f) az adós iratanyagának rendezésével, elhelyezésével és őrzésével kapcsolatos költségek;
g) a felszámoló - 49/D. § (1) bekezdés alapján nem érvényesített - díja [60. § (4) bek.], amely tartalmazza a felszámoló által nem a 27/A. § (10) bekezdésében meghatározottak szerint létesített polgári jogi jogviszonnyal összefüggésben felmerült kiadásokat is.
(3) A munkáltató rendes felmondása esetén felszámolási költségként - ha a felszámolás kezdő időpontját megelőzően legalább egy évvel megkötött kollektív szerződés, illetve munkaszerződés magasabb összeget nem állapít meg - a munkavégzés alóli felmentési időre jutó átlagkereset és a végkielégítés azon összege vehető figyelembe, amely a munkavállalót a Munka Törvénykönyve 92. § (2) bekezdése és 93. § (3) bekezdése, illetve a 95. § alapján megilleti. E rendelkezés alkalmazásában az adós vezető állású munkavállalói tekintetében kizárólag a Munka Törvénykönyvében megállapított összeg vehető figyelembe.
(4) Ha a vagyon a költség, a zálogjoggal, óvadékkal biztosított hitelezői követelések és valamennyi más tartozás kielégítésére nem elegendő, a költség és a biztosított hitelezők kielégítését követően először az (1) bekezdés c) majd d) pontja szerinti hitelezőket követeléseik arányában kell kielégíteni.
(5) Ha a (1) bekezdés e)-g) pontjában szereplő követelések kielégítésére nincs elegendő fedezet, az egyes csoportokba tartozó hitelezőket - először az e), az f), majd a g) pontban szereplőket - követeléseik arányában kell kielégíteni.
(6) Ha az (1) bekezdés e) pontjába tartozó hitelezők teljes kielégítésére nincs elegendő fedezet, a csoporton belül először a társadalombiztosítási tartozásokat kell kielégíteni teljes egészében, majd pedig a többi hitelezőt követeléseik arányában.
(7) A felszámoló által nyilvántartásba vett követelés engedményezése nem érinti a követelésnek a kielégítési sorrendben elfoglalt helyét.

Jegyzet: Az (1) bekezdés b) pontját az 1996. évi LX. tv. állapította meg. Az (1) bekezdés e) pontját az 1997. évi XXVII. tv. módosította. Az (1) bekezdés d) pontját megállapította az 1997. évi XXVII. tv., a (2) bekezdés a) pontját megállapította az 1996. évi LXXXIX. tv. A (2) bekezdés b) pontját beiktatta az 1994. évi LXVI. tv., a (2) bekezdés c) pontját megállapította az 1993. évi LXXXI. tv. A (2) bekezdés d), e) és f) pontjainak számozását módosította az 1994. évi LXVI. tv. A (2) bekezdés g) pontját megállapította az 1997. évi XXVII. tv., a (3) bekezdést megállapította az 1997. évi XXVII. tv. A (4), (5) és (6) bekezdés a Cstv. eredeti szövege, a (7) bekezdést beiktatta az 1996. évi LX. tv.

Az egyik legrégibb csődjogi alapelvet rögzíti itt a törvény, amely a teljes és az adott körön belüli arányos kielégítés elvét kombinálja. A klasszikus jogok ugyanis a hitelezői követeléseket az igény jogalapja vagy valamilyen más jellemző jegy alapján ún. hitelezői osztályokba sorolták és mindegyikük számára teljes kiegyenlítést rendeltek. Viszont a hátrább álló hitelezői osztályokba tartozók addig semmit sem kaphattak, amíg az őket megelőző hitelezői osztályok teljes kielégítést nem nyertek. Ha az adós vagyona egy adott osztály összes hitelezői igény kielégítésére nem nyújtott fedezetet, akkor került sor az arányosság elvének alkalmazására az ilyen osztályon belül ugyanis követeléseik arányában osztották szét a rendelkezésre álló vagyont a hitelezők között. Természetesen, hogy milyen és hány hitelezői osztályt hozott létre a jogalkotó abban mindig aktuál politikai megfontolások játszották a fő szerepet.
A hitelezői igények kielégítéséhez azonban addig nem lehetett hozzákezdeni, ameddig teljes mértékben nem rendezték a költség és a tömegtartozás kategóriáit. Költségnek minősül a bírósági eljárás teljes költsége, ideértve a csődtömeggondnok (felszámoló) díját is, a tömegtartozás kategóriáit pedig azok az ügyletek képezték, amelyek megkötésére már a felszámolás megindulása után került sor.
A rendszer tulajdonképpen máig fennmaradt szinte töretlenül, annak ellenére, hogy a statisztikai adatok tanúbizonysága szerint a költségek és tartozások, valamint a I. osztályba tartozó követelések kifizetése után a második osztály számára már soha nem tudtak teljes kielégítést nyújtani.
A magyar jogalkotó nem vette át a hitelezői osztály kategóriáját, helyette a sorrendiség elvét alkalmazza, amely tulajdonképpen ugyanaz. Jogunk ugyancsak nem ismeri a tömegtartozás fogalmát, ezek elemeit a szakasz (2) bekezdése a költségek között tartalmazza.
A törvény előírásai viszonylag egyértelműek a sorrendiség vonatkozásában, miként a tekintetben is, hogy mi a teendő ha nincs valamennyi tartozásra fedezet, milyen sorrendben és szabályok szerint kell kielégíteni az egyes követeléseket. Erre tekintettel jelen szakasz kommentálásának fókuszába leginkább a 2006. évi VI. törvénnyel módosított legfontosabb rendelkezéseket helyezzük, mert az eddigi rendelkezésektől és ebből adódóan az eddigi normakövető gyakorlattól jelentős mértékben eltérnek. A legfontosabb módosítás a felszámolási költségek vonatkozásában történt, amelyek a korábbi és hatályos szabályozás szerint egyaránt a leginkább privilegizált követelésnek tekinthetők, így első helyen állnak a kielégítési rangsorban: jelen szakasz szempontjából kiemelkedő fontosságú az ugyancsak módosult Cstv. 27/A. § (10) bekezdés, mely szerint a felszámoló feladatait elsősorban az adós munkaszervezete, illetve saját munkaszervezete igénybevételével látja el, ideértve a jogszabályban meghatározott szakképzettségű, kötelezően foglalkoztatandó személyek polgári jogi jogviszonyban történő alkalmazását is. A törvény azt is megadja, hogy mely feladatok ellátására létesíthet a felszámoló polgári jogviszonyt, úgy, hogy annak költségei felszámolási költségként minősüljenek: idetartozik a külön jogszabályban a felszámolási tevékenység végzésének feltételeként meghatározott szakképzettségen kívüli szakértelmet igénylő feladat ellátására,valamint a felszámolási tevékenység végzéséhez általában nem szükséges, vagy a szükségest meghaladó mértékű tevékenység elvégzésére. Látható tehát, hogy a jogalkotó a különböző rendelkezések összhangba hozatalával megpróbált egy koherens rendszert felállítani, amelyben a felszámolási tevékenységen túlmenő feladatkörök ellátását sorolta ide, amelyek teljesítése nem várható el a felszámolótól, illetve munkaszervezetétől. Ugyancsak ebbe a körbe tartozik a jogszabály által kötelezően előírt szakember alkalmazása. Ezen három lehetőséget a jogalkotó kógens jelleggel meghatározta, a negyedik esetkör azonban, amely lehetővé teszi, hogy a teljesítési segéd költségét felszámolási költségként számolja el a felszámoló, már széles körű bírósági mérlegelést tesz lehetővé: az imént említett három esetkörbe nem tartozó szituációkban is lehetőség van erre, ha a bíróság a felszámoló kérésére előzetesen engedélyezi. Ez a végzés pervezető végzés, így nincs helye ellene fellebbezésnek. Eljárásjogilag tehát nem is kell kézbesíteni a hitelezőknek, a felszámoló értesítheti őket, de ő sem köteles erre. Gyakorlatilag legkésőbb a közbenső mérleg benyújtása során célszerű a felszámolónak erről tájékoztatni a hitelezőket, mert ezzel megelőzheti a kifogásokat,amelyek esetlegesen arra irányulnak, hogy miért számolta el felszámolási költségként a felszámoló az adott jogviszonyból eredő díjakat. Miután a bíróság engedélyezi a közreműködő igénybevételét, ezért fogalmilag kizárt, hogy jogszabálysértő legyen a felszámoló közreműködő bevonására irányuló intézkedése, hiszen szükségképpen hiányzik a kifogás sikerességének nélkülözhetetlen és elengedhetetlen kritériuma, a jogellenesség. Az előzőekben említett három, törvényi esetkörnél nem szükséges a bíróság engedélye, viszont természetesen a hitelezők vitathatják a kritériumok fennállását és a jogorvoslati lehetőséget igénybe vehetik: kifogással, illetve amennyiben a közbenső mérlegből derül ki, akkor észrevétellel élhetnek, amely során a bíróság felülvizsgálja, hogy fennállnak-e a teljesítési segéd igénybevételét lehetővé tevő feltételek. A gyakorlati jelentősége azért kimagasló az itt fejtegetetteknek, mert amennyiben az első három esetkörnél alapos a hitelező kifogása/észrevétele, illetve a negyedik esetkörnél a bíróság nem engedélyezi a teljesítési segéd polgári jogviszony keretében történő foglalkoztatását, illetve a négy esetkörön kívül eső megbízások útján történő közreműködő bevonásánál a költségek nem számolhatók el felszámolási költségként, tehát az ilyen megbízások díja csak a felszámolói díj terhére vonható le. A módosított szabályokat a 2007. január 1-jét követően indult felszámolási eljárásokban kell alkalmazni.
Az (1) bekezdés b) pontjában szereplő, zálogjogra vonatkozó szabály módosítása a 49/D. § részletesen ismertetett módosításával van összefüggésben, mert a 49/D. § új szabálya olyan mértékben megerősítette a zálogjogosultak helyzetét, hogy kiemelte az 57. §-ban szabályozott kielégítési sorrendből. Ahogy a 49/D. § kommentárjánál láthattuk, a vagyont terhelő zálogjogra nem vonatkozik olyan mértékű privilégium, mint a zálogjog egyéb fajtáira, mert a teljes mértékű külön kielégítési jog megteremtése a kelleténél jelentősebb mértékben sértené a többi hitelező érdekeit, így e körben megmaradt a korábbi szabály, vagyis a zálogtárgy értékesítéséből befolyt vételár 50%-ra korlátozott külön kielégítési joga van a vagyont terhelő zálogjog jogosultjának. Ez pedig azt jelenti, hogy az értékesítés költségeinek levonását követően a zálogtárgy értékesítéséből befolyt vételár 50%-ára rögtön igényt tarthat, követelése többi része tekintetében pedig az 57. §-ban szabályozott kielégítési sorrend az irányadó, vagyis a felszámolási költségek kielégítését követően a fennmaradó vagyonból a többi követelést megelőzően kereshet kielégítést.
Az (1) bekezdés d) pontjával kapcsolatban azt érdemes kiemelni, hogy a "különösen" fordulatból következően a magánszemély nem gazdasági tevékenységéből eredő követelése tekintetében a felsorolás példálózó, csak a legtipikusabbakat emeli ki a törvény. Ezen túlmenően ebbe a kielégítési csoportba tartozik a kis- és mikrovállalkozás, valamint a mezőgazdasági őstermelő követelése. Nagyon fontos megemlíteni, hogy ezekre a "nem gazdasági tevékenységéből eredő követelés" fordulat nem vonatkozik, tehát az ő követelésük akkor is ebbe a kielégítési csoportba tartozik, ha gazdasági tevékenységből ered. Gyakorlatilag ezzel két osztállyal előrébb vannak, mint a többi gazdálkodó szervezet,amelyek követelése csak az f) pontba tartozó, egyéb követelések kategóriába sorolható be. Ez a szabály a 2000. évi CXXXVII. törvény újítása és a 2001. szeptember 1-jét követően indult ügyekben kell alkalmazni.
A Cstv. által használt fogalmak más jogszabályokban kerülnek normatív meghatározásra, a kisvállalkozás és a mikrovállalkozás a 2004. évi XXXIV.-es törvényben. Eszerint KKV-nak minősül az a vállalkozás, amelynek összes foglalkoztatotti létszáma 250 főnél kevesebb, és éves nettó árbevétele legfeljebb 50 millió eurónak megfelelő forintösszeg, vagy mérlegfőösszege legfeljebb 43 millió eurónak megfelelő forintösszeg. Ezen a kategórián belül kisvállalkozásnak minősül az a vállalkozás, amelynek összes foglalkoztatotti létszáma 50 főnél kevesebb, és éves nettó árbevétele vagy mérlegfőösszege legfeljebb 10 millió eurónak megfelelő forintösszeg. Szintén e kategórián belül mikro­vál­lal­ko­zásnak minősül az a vállalkozás, amelynek összes foglalkozta­totti létszáma 10 főnél kevesebb, és éves nettó árbevétele vagy mérleg­főösszege legfeljebb 2 millió eurónak megfelelő forintösszeg. Kivételt is létesít a törvény, így a fogalmi elemek fennállása esetén sem minősül KKV-nak az a vállalkozás, amelyben az állam vagy az önkormányzat közvetlen vagy közvetett tulajdoni részesedése - tőke vagy szavazati joga alapján - külön-külön vagy együttesen meghaladja a 25%-ot.
A mezőgazdasági őstermelő fogalmának meghatározása az 1995. évi CXVII. törvényben történik, eszerint mezőgazdasági őstermelőnek az a 16. életévét betöltött, nem egyéni vállalkozó magánszemély minősül, aki a saját gazdaságában a 6. számú mellékletben felsorolt termékek előállítására irányuló tevékenységet folytat, és ennek igazolására őstermelői igazolvánnyal rendelkezik, ideértve az Európai Unió Közös Agrárpolitikája magyarországi végrehajtásában, illetve a nemzeti agrártámogatási rendszerben érintett ügyfelekkel összefüggő ügyfélregiszter létrehozásáról és az ezzel kapcsolatos nyilvántartásba vételről szóló kormányrendelet szerint nyilvántartott mezőgazdasági termelő magánszemélyt, valamint a termőföldről szóló törvény szerint családi gazdálkodónak minősülő magánszemélyt és e magánszemélynek a családi gazdaságban nem foglalkoztatottként közreműködő családtagját is, mindegyikre vonatkozóan a törvény 6. számú mellékletében felsorolt termékek előállítására irányuló tevékenysége(i)nek bevétele (jövedelme) tekintetében. A definícióban említett saját gazdaság kritérium alatt a termelést ténylegesen végző magánszemély rendelkezési jogosultságát kell érteni az eszközei (ideértve a bérelt eszközöket is), a termelés szervezése és - a vetőmag-bértermelés, a bérnevelés, a bérhizlalás és a kihelyezett állat tartása esetének kivételével - a termelés eredményének felhasználása felett. A definícióban ugyancsak szereplő őstermelői igazolvány az őstermelői tevékenységből származó bevételek nyilvántartására alkalmas, hitelesített, kormányrendelet által előírt eljárási rendben kiadott, illetve érvényesített igazolvány, amely tartalmazza a mezőgazdasági őstermelő azonosító adatait és az adókötelezettség teljesítéséhez szükséges egyéb, a kormányrendeletben meghatározott adatokat. Az őstermelői igazolvány jelentőségét egyebek között az is mutatja, hogy a mezőgazdasági őstermelői tevékenység kezdetének az őstermelői igazolványban feltüntetett időpontot kell tekinteni.
A h) ponttal eggyel nőtt a kielégítési osztályok száma, a IV. Cstv. Novella ezen újítását ugyancsak a gyakorlatban tapasztalható visszaélések elleni harc indukálta. Az ingyenes szerződések ugyancsak ebbe a kategóriába tartoznak, legalábbis a 2006. július 1-jét követően indult ügyekben. Egyet kell érteni a h) pont mindkét célkitűzésével, hiszen az ingyenes szerződés jó lehetőség a vagyon legalább részben történő kimentésére, így helyeselhető, hogy az ilyen szerződés jogosultja csak a többi követelés jogosultjának kielégítését követően juthat hozzá követeléséhez.

Cstv. 58. § (1) Az 57. § (1) bekezdésének a) és c) pontjában felsorolt követeléseket esedékességükkor, a b) pontban foglalt követeléseket - az a) pontban foglaltak figyelembevételével - a zálogtárgy értékesítésekor, a d)-g) pontban foglalt követeléseket pedig a zárómérleg vagy záró egyszerűsített mérleg jóváhagyása után 30 napon belül kell kielégíteni. A d)-f) pontokban foglalt követelések az 57. §-ban foglaltak szerint a közbenső mérleg alapján is kielégíthetők.
(2)
(3) A felszámoló a jogosultakkal megállapodhat az 57. § (1) bekezdésének c) pontjában foglalt járadékjellegű követelések egy összegben való kielégítésében; megállapodás hiányában a felszámoló köteles a jogosultak javára egyszeri díjú járadékbiztosítási szerződést kötni.
(4) A felszámoló köteles a szakmában szokásos jövőbeni szavatossági jótállási és kártérítési kötelezettségek rendezésére - az 57. § (1) bekezdésének d) pontja szerint e célra elkülönített összeg egyidejű átadásával - más gazdálkodót megbízni, és ezt nyilvánosságra hozni vagy a jogosultak számára egyszeri díjú visszatérítést adni.

Jegyzet: Az (1) bekezdés a Cstv. eredeti szövege, a (2) bekezdést beiktatta az 1994. évi LXVI. tv. A (3) és (4) bekezdés számozását módosította az 1994. évi LXVI. tv.

A szakasz az egyes igények kielégítésének időpontját illetve arányát rögzíti az 57-ik szakasznak megfelelő elvek szerint. A rendelkezések világosak itt csupán arra érdemes felhívni a figyelmet, hogy a felszámolási költségek kielégítésének időpontja tekintetében a Cstv. nem ad eligazítást. A Legfelsőbb Bíróság szerint a felszámolási költségek között az esedékessé válás időpontja meghatározó és amennyiben több költség azonos időpontban válik esedékessé ezeket arányosan, nem pedig egyenlő mértékben kell kiegyenlíteni, a kielégítés szempontjából pedig nincs jelentősége annak, hogy a Cstv. a költségek egyes fajtáit milyen sorrendben sorolja föl. (BH 1996/553.)
A (3) bekezdésben foglalt rendelkezés mögött álló jogalkotói koncepció egyértelmű: az 57. § (1) bekezdés c) pontjába sorolt járadékjellegű követelések kielégítését a jogalkotó az adós gazdálkodó szervezet felszámolásának befejezését követő, tehát a jogutód nélküli megszűnés utáni időszakra is biztosítani kívánja. A cél elérésére több alternatívát biztosít a törvény: a felszámoló megállapodhat a jogosultakkal a járadékjellegű követelések egy összegben történő kielégítésében, amennyiben pedig ez a megállapodási kísérlet eredménytelen marad, akkor köteles a jogosult javára egyszeri díjú járadékbiztosítási szerződést kötni. A norma nyelvtani értelmezése a lehetőség/kötelezettség, illetve a preferencia vonatkozásában megítélésünk szerint egyértelmű, a gyakorlatban tapasztalható problémákra tekintettel mégis szükségesnek tartjuk leszögezni, hogy elsődlegesen az egy összegben történő kielégítésre vezető megállapodást kell megkísérelnie a felszámolónak és csak ennek sikertelensége esetén foglalkozhat a járadékbiztosítási szerződés megkötésével. Nem kötelező tehát megkötni az egy összegben való kielégítésre vezető megállapodást, viszont kötelező megpróbálkozni vele. Amennyiben viszont eredménytelen az egyeztetés, illetve a megállapodási kísérlet, akkor ugyancsak kötelező feladata a felszámolónak a járadékbiztosítási szerződés megkötése. Ugyancsak magyarázatra szorul az "egyszeri díjú járadékbiztosítási szerződés" kifejezés is: lényegében arról van szó, hogy a szerződő fél egyszeri díjfizetése ellenében a biztosító kötelezettséget vállal arra, hogy a biztosítási esemény bekövetkezte esetén járadék jellegű szolgáltatást nyújt. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy a kezdő időponttól kezdve a szerződésben meghatározott időpontig, illetve élethosszig tartó szerződés esetében a biztosított haláláig minden hónapban járadékot folyósít a kedvezményezett részére. Természetesen a járadék mértéke a befizetett biztosítási díj alapján kerül megállapításra. A járadékjellegű követelés egy összegű kielégítéséhez hasonlóan az egyszeri biztosítási díj fedezetéül is az adós gazdálkodó szervezet vagyona szolgál. A követelés privilegizált voltát, hogy jól mutatja, hogy nem vonatkozik rá a főszabály, mely szerint a gazdálkodó szervezet vagyonából ki nem elégített hitelezői követelések teljesítéséért az állam nem felel, a 62. § (1) bekezdése folytán ezekért a követelésekért az államnak helytállási kötelessége van.

Cstv. 59. § (1) A felszámoló díjának összege a felszámolás során az el-adott vagyontárgyak árbevétele és a befolyt követelések pénzbevétele együttes összegének 5%-a, de legalább 100 000 Ft. Az adós felszámolás alatti tevékenysége esetén az ebből eredő árbevétel 2%-a vehető díjként figyelembe. A bíróság ettől különösen bonyolult ügyben eltérhet. Az egyszerűsített felszámolási eljárásban a felszámoló díja 300 000 Ft. Egyezség esetén a felszámoló díja az egyezség körébe vonható vagyon értékének (42. §) 5%-a, de legalább 100 000 forint. Az e bekezdésben meghatározott felszámolói díjak a díjat terhelő általános forgalmi adó összegét nem tartalmazzák.
(2) Ha a felszámoló részére ténylegesen kifizethető díj a 4%-ot meghaladhatja, a díjból a 4%-ot meghaladó részt be kell fizetni a Fővárosi Bíróság Gazdasági Hivatala által vezetett díjkiegészítési számlára, feltéve, hogy a díj (1) bekezdésben foglalt összege a 100 000 Ft-ot meghaladja. Ha az (1) bekezdésben foglalt díj a 100 000 Ft-ot meghaladja, de a 125 000 Ft-ot nem éri el, akkor csak a 100 000 Ft feletti összeget kell befizetni a díjkiegészítési számlára. Az adós felszámolás alatti tevékenysége esetén - ha a ténylegesen kifizethető díj az 1%-ot meghaladja - az 1%-ot meghaladó részt kell befizetni a Fővárosi Bíróság Gazdasági Hivatala által vezetett díjkiegészítési számlára. A díjkiegészítési számla javára befizetendő összeggel szemben beszámításnak nincs helye.
(3) Ha a felszámoló ténylegesen kifizethető díja nem éri el a 4%-ot, a bíróság a végzés jogerőre emelkedését követően értesíti a Fővárosi Bíróság Gazdasági Hivatalát, megjelölve a felszámoló nevét, székhelyét és a részére átutalandó összeget, amely a ténylegesen befolyt díj és a 4% közötti különbözet összege. Ha az (1) bekezdésben meghatározott díj a 100 000 Ft-ot nem éri el, a Gazdasági Hivatal a felszámoló általános forgalmi adót nem tartalmazó ténylegesen befolyt díját 100 000 Ft-ra egészíti ki.
(4) A Fővárosi Bíróság Gazdasági Hivatala a különbözet kiutalását az értesítés beérkezésétől számított 15 napon belül teljesíti, kivéve, ha a díjkiegészítési számlán az értesítés kézhezvételének időpontjában nincs meg a szükséges pénzösszeg. Ebben az esetben a Gazdasági Hivatal az értesítésben megjelölt felszámolókat - megfelelő fedezet esetén - az értékesítések beérkezési sorrendjében elégíti ki.
(5) Egyszerűsített felszámolás esetén 100 000 forintra egészíti ki a Fővárosi Bíróság Gazdasági Hivatala a felszámoló díját, ha az általános forgalmi adót nem tartalmazó ténylegesen kifizethető díj nem éri el ezt az összeget. A kiegészítéshez szükséges pénzösszeg kifizetése nem terhelheti a díjkiegészítési számlát. A Fővárosi Bíróság Gazdasági Hivatala minden negyedév utolsó munkanapján összesíti - és az erről szóló kimutatást az államháztartásért felelős miniszter részére megküldi, - hogy a tárgynegyedévben az egyszerűsített felszámolások kapcsán, mennyi az a pénzösszeg, amely szükséges ahhoz, hogy a kötelezettségét - ideértve az általános forgalmi adó fizetéséhez szükséges, a kiegészítéssel arányos összeget is - teljesíthesse. A kimutatás alapján az államháztartásért felelős miniszter - a központi költségvetés terhére - a szükséges összeget a Gazdasági Hivatal rendelkezésére bocsátja, amely a pénzösszeg beérkezését követő 15 napon belül teljesíti a felszámolók részére a kifizetéseket. A Gazdasági Hivatalnak a központi költségvetéssel történő elszámolásának, valamint a pénzösszeg folyósításának részletes szabályait az államháztartásért felelős miniszter rendeletben állapítja meg.

Jegyzet: Az (1)-(3) bekezdés szövegét az 1997. évi XXVII. tv. állapította meg, míg a (4) bekezdést az 1997. évi XXVII. tv. iktatta be.

1. A felszámoló díja
Az 1997-es módosítás a felszámolói díj vonatkozásában új rendszert vezetett be. Erre azért volt szükség, mert egyre nőtt azoknak az eseteknek a száma, ahol a felszámoló ténylegesen nem jutott bevételhez, viszont a törvény erejénél fogva őt terhelő kifizetéseket mindenképpen teljesítenie kellett (közzétételi díj, őrzési kötelezettség költsége stb). Nyilvánvaló, hogy piacgazdasági körülmények között nem várható el, a szigorúan üzleti alapon működő felszámoló cégektől, hogy tartósan számukra veszteséges tevékenységet folytassanak. A jogalkotó ezen úgy próbál segíteni, hogy egyrészt új forrást teremtett a hitelezői igénybejelentés díjának bevezetésével, másrészt kombinálta és egyben maximálta az adós vagyonának értékesítéséből ténylegesen befolyt árbevételen alakuló %-os felszámolói díj mértékét. A főszabály tehát az, hogy az eladott vagyontárgyak árbevétele és a befolyt követelések pénzbevétele együttes összegének 5%-a lehet a felszámoló díja, amely kiegészül az adós felszámolás alatt álló tevékenysége esetén az ebből eredő árbevétel maximum 2%-ával. Az (1) bekezdés alapján azt hihetnénk, hogy a két jogcímet figyelembe véve a felszámoló maximum 5+2%-ot kaphatna, de ez nem igaz, mert a (2) bekezdés úgy rendelkezik, hogy ha a ténylegesen kifizethető díj a 4%-ot meghaladja, akkor a többletet be kell fizetni a Fővárosi Bíróság Gazdasági Hivatala által vezetett díjkiegészítési számlára, feltéve persze, hogy a díj abszolút összege az (1) bekezdésben minimumként rögzített 100 000 Ft-ot meghaladja. Az adós felszámolás alatti tevékenységével kapcsolatos árbevétel kapcsán általánosságban is hasznosítható megállapítást tartalmaz az ítélkezési gyakorlatból a Fővárosi Ítélőtábla Fpkf. 15.44.862/2004/5 számú határozatának indokolása, mely szerint adós felszámolás kezdő időpontjától folytatott gazdasági tevékenységéből eredő árbevétel csak akkor alapja a felszámoló díjának, amikortól a felszámoló az adós vagyona és tevékenysége fölött az ellenőrzést ténylegesen átvette.
Az adós felszámolás alatti tevékenysége esetén az 1%-ot meghaladó részt a díjkiegészítési számlára kell befizetni. Ebből tehát az következik, hogy a felszámoló maximálisan 4+1%-os díjra tarthat igényt, a törvény azonban feljogosítja a bíróságot arra, hogy különösen bonyolult ügyben ettől eltérhet, vagyis magasabban állapíthatja meg a felszámoló díját.
Abban az esetben, ha a felszámoló ténylegesen kifizethető díja nem éri el a 4%-os szintet, akkor lép be a díjkiegészítési számla, amely forrásból a felszámoló a ténylegesen rendelkezésre álló, kifizethető díjának és a 4%-nak a különbözetét kapná meg.
Nagyon sokáig vitatott volt a gyakorlatban a felszámolói díj áfa-tartalmának kérdése. Miután a törvény 2001 előtt hatályos szövege nem rendelkezett a kérdésről, az egyedi ügyekben ítélkező bírók mérlegelésére volt bízva a döntés, így nem egyszer azonos időszakon belül egymásnak ellentmondó döntések születtek: néhány eseti döntés szerint az 59. § (1) bekezdésben megállapított, a felszámoló díjára vonatkozó összegek magukban foglalják az általános forgalmi adót, néhány eseti döntés szerint azonban az így megállapított díjon felül külön kell rendelkezni az áfa tekintetében. Az ellentmondás jogegységi határozat meghozatalát indukálta, és a 2/2000. számú Polgári Jogegységi Határozat szerint az 59. § (1) bekezdésben megállapított díj tartalmazza az általános forgalmi adót. Az indokolás szerint a felszámolói tevékenység adóköteles szolgáltatás, így konkrét jogszabályi rendelkezés hiányában az adható teljes díj az áfát is tartalmazza. Miután az 59. § (1) bekezdésének akkor hatályos szövegében nem volt utalás az általános forgalmi adóra, a Legfelsőbb Bíróság szerint azt úgy kell tekinteni, mint amelyik már tartalmazza az adófizetési kötelezettség teljesítéséhez szükséges fedezetet. A jogalkotó azonban nem osztotta a bírói gyakorlat értelmezését és a 2000. évi CXXXVII. törvény által hatályba léptetett módosítással ellenkező módon rendezte a kérdést: expresszis verbis kimondta, hogy a felszámolói díj nem tartalmazza a díjat terhelő általános forgalmi adó összegét, ebből pedig egyértelműen következik, hogy az áfa összegét hozzá kell számítani a megállapított felszámolási díjhoz. Ezt a szabályt azonban csak a 2001. szeptember 1-jét követően meghozott felszámolást elrendelő végzések alapján indult eljárásokban kell alkalmazni.
Az áfa-tartalomhoz képest talán kevésbé nagy horderejű, de azért igen fontos változás, hogy egyszerűsített felszámolás esetén a Fővárosi Bíróság Gazdasági Hivatala 100 000 forintra egészíti ki a felszámoló díját, ha az általános forgalmi adót nem tartalmazó ténylegesen kifizethető díj nem éri el ezt az összeget. Jelentős szabály, hogy az egyszerűsített felszámolások költségeit az állam fedezi. A Cstv. természetesen csak az általános szabályokat tudja megadni, az egyszerűsített felszámolás során nyújtott támogatás központi költségvetéssel történő elszámolásának és a támogatás folyósításának részletes szabályairól szóló 26/2001. (VII. 13.) PM rendelet adja meg a technikai előírásokat. Az elnevezéssel ellentétben nem túlságosan terjedelmes a rendelet, a legfontosabb előírásai, hogy amennyiben az 59. § (1) bekezdésben meghatározott feltétel megvalósul (vagyis nem éri el az adót nem tartalmazó, ténylegesen kifizethető díj a 100 000 Ft-ot), akkor a felszámolást lefolytató bíróság a végzés jogerőre emelkedését követően a Fővárosi Bíróság Gazdasági Hivatalát erről értesíti. Az értesítésben meg kell jelölnie a felszámoló nevét, székhelyét, bankszámlaszámát, és a részére megállapított összeget, amely a ténylegesen befolyt díj és a százezer forint közötti különbözet összege. A rendelet néhány ponton megismétli az (5) bekezdés előírásait, így ezek ismertetésétől eltekintek, ami még kiemelendő, hogy a tárgynegyedévet követő hónap 8. munkanapjáig kell az FBGH-nak a Pénzügyminisztériumtól igényelnie a felszámolók részére kiutalandó különbözetet. A Pénzügyminisztériumnak ugyancsak 8 munkanapja van az igénylés beérkeztétől az összegnek az FBGH részére történő átutalására.
Kevésbé jelentős módosítás, hogy egyezség esetén a törvény 100 000 Ft-ban minimalizálja a felszámoló díját.

2. Történeti és nemzetközi kitekintés
A 1881-es magyar csődtörvény azon az elvi alapon állt, hogy a csődtömeggondnok (a mai felszámoló) a tömeg érdekében tevékenykedik, és ez nem csak az adósnak, hanem a hitelezőknek is érdeke. Ezért túl azon, hogy a tömeg érdekében tett intézkedései nyomán felmerülő igazolt költségeit teljes egészében ki kellett fizetni, a díj tekintetében a törvény szabad egyezkedést engedett a csődválasztmány és a tömeggondnok között. Megegyezés esetén a bíróságnak kellett az egyezséget jóváhagynia, aki e tekintetben meghallgathatta az adós és más hitelezők képviselőit is. Amennyiben a bíróság a megállapodásban rögzített díjat túlságosan magasnak találta azt belátása szerint mérsékelhette.
Amennyiben a díj tekintetében nem született megállapodás a csődválasztmány és tömeggondnok között, akkor a díjat a bíróság állapította meg, kötelező volt azonban a díj megállapítása előtt, a választmány meghallgatása és minden esetben mérlegelnie kellett a tömeggondnok tényleges munkájának jelentőségét.

Az InsO megoldása
A törvény 63. és 64. §-ai rendezik a kérdést. A klasszikus jogokkal megegyezően a csődgondnok igényelheti kiadásainak megtérítését és az üzlet vezetéséért, illetve ezzel kapcsolatos tevékenységéért járó díjazást. Díjának kiszámítási alapja a tömegnek az eljárás megszűnéskori értéke.
A konkrét díjat a bíróság állapítja meg végzéssel, amely végzést egyrészt nyilvánosan ismertetni kell, valamint a csődgondnoknak, az adósnak és ha hitelezői választmányt rendeltek ki akkor a választmány tagjainak külön kell kézbesíteni. Lényeges vonása a végzésnek, hogy a közzétételi kötelezettség nem vonatkozik a díj konkrét összegére, azonban bármely fél a végzéssel teljes terjedelmében a bírósági irodán megismerkedhet. A végzés ellen minden érdekeltet, vagyis a csődgondnokot, az adóst és az összes hitelezőt azonnali panaszjog illet meg.
Az eddigiek alapján úgy tűnhet, hogy a német jogalkotó e vonatkozásban teljesen a klasszikus megoldások talaján áll, ennek csupán az mond ellent, hogy a 65. § felhatalmazta a Szövetségi Igazságügyi Minisztériumot, hogy rendeletben szabályozza a csődgondnok díját és kiadásainak megtérítését.
Az előterjesztett rendelet óriási vihart kavart az érintettek körében, hiszen mindenki azt hitte, hogy az eddigi gyakorlatban kialakult "tarifákat" többszörösére fogja emelni. Ezzel szemben a felszámolónak jelentős veszteséggel kell számolnia, amely annál nagyobb, mármint a veszteség, minél nagyobb a felosztásra kerülő vagyon.

Cstv. 60. § (1) A bíróság a felszámolási zárómérleg és a vagyonfelosztási javaslat alapján végzéssel határoz a költségek viseléséről, a felszámoló díjazásáról, a hitelezők követelésének kielégítéséről, a bankszámlák megszüntetéséről és a központi értéktár megkeresésével az adós által kibocsátott értékpapírok érvénytelenítéséről, valamint kötelezi a felszámolót a még szükséges intézkedések megtételére. Ezzel egyidejűleg dönt a felszámolás befejezéséről és az adós megszüntetéséről, továbbá rendelkezik az adós leányvállalatának, illetve tröszt esetén a tröszti vállalatnak a megszüntetéséről is.
(2) Ha a felek egyezséget kötöttek, a bíróság az egyezséget jóváhagyó végzésben dönt a felszámolási eljárás befejezéséről, a felszámoló díjazásáról, a költségek viseléséről és az egyezségi megállapodásból kizárt hitelezők követeléseinek kielégítéséről.
(3) A bíróság elrendeli az (1)-(2) bekezdés szerinti jogerős végzéseknek a Cégközlönyben való közzétételét, és azokat megküldi a 29. §-ban felsorolt szerveknek.
(4) A felszámolónak az 59. § (1) bekezdése szerint megállapított díját - megnövelve az általános forgalmi adó fizetéséhez szükséges arányos összeggel - elsősorban a Gazdasági Hivatal által kezelt elkülönített számlán rendelkezésre álló összegből kell megfizetni. Ha az elkülönített számlán a díj megfizetésére szolgáló összeg kevesebb, mint az 59. § (1) bekezdése alapján megállapítható díj, a felszámoló a különbözetet felszámolási költségként [57. § (2) bek. g) pont] érvényesítheti,kiegészítve az általános forgalmi adó megfizetéséhez szükséges arányos összeggel.
(5) Ha a (4) bekezdésben foglaltak alapján a felszámolónak az általános forgalmi adót nem tartalmazó ténylegesen kifizethető díja - figyelemmel az 59. § (2) bekezdésében foglaltakra - meghaladja a 4%-ot, illetve az 1%-ot, a bíróság elrendeli, hogy a 4%-ot, illetve az 1%-ot meghaladó részt a Gazdasági Hivatal által kezelt, illetve az adós számlájáról a Fővárosi Bíróság Gazdasági Hivatala által vezetett díjkiegészítési számlára [59. § (2) bek.] utalják át. Erről a bíróság a végzése megküldésével mind a Gazdasági Hivatalt, mind a Fővárosi Bíróság Gazdasági Hivatalát értesíti.
(6) Ha a Gazdasági Hivatal által vezetett elkülönített számlán rendelkezésre álló összeg a felszámoló díját és az általános forgalmi adó fizetéséhez szükséges összeget meghaladja, a különbözetet az adós hitelezőinek befizetésük arányában vissza kell fizetni. Amennyiben a hitelezők egy részénél a visszafizetés összege a 300 Ft-ot nem éri el, ezt az összeget a Fővárosi Bíróság Gazdasági Hivatala által kezelt díjkiegészítési számlára kell átutalni.
(7) A felszámolási eljárás befejezéséről hozott végzés ellen nincs helye felülvizsgálatnak.

Jegyzet: A szakasz szövegét az 1993. évi LXXXI. tv. állapította meg, az (1) bekezdés szövegét az 1997. évi XXVII. tv. módosította. A (4)-(6) bekezdéseket az 1997. évi XXVII. tv. iktatta be.

A bíróság a felszámolási zárómérleg és a vagyonfelosztási javaslat alapján határoz az (1) bekezdésben felsorolt kérdésekben. A felsorolásból talán a bankszámlák megszüntetését célszerű kiemelni, mivel technikailag sokkal egyszerűbb lett volna a bankszámlaszerződések felmondását a felszámolóra bízni. Bár az (1) bekezdés szövegéből az derül ki, hogy a bíróság dönt az adós megszüntetéséről ez nem igaz, hiszen a hatályos cégjogi rendelkezések értelmében a cégjegyzékbe bevezetett cégek jogilag a törléssel szűnnek meg, ezért a felszámolást lefolytató bíróság nincs abban a helyzetben, hogy az adóst az eljárás végén megszűntnek nyilvánítsa. Erre a cégbíróság jogosult, amely ebben az esetben adminisztratív szerepet játszik, és közzéteszi a jogerős végzést a Cégközlönyben.A 2006. évi VI. törvény annyiban módosította ezt a szabályt, hogy a bíróságnak a központi értéktárat is meg kell keresnie az adós által kibocsátott értékpapírok érvénytelenítése miatt. Ezt a módosítást nem koncepcióváltozás indukálta, egyszerűen a jogalkotónak a jogszabály által szabályozott társadalmi viszonyok változására reagálnia kell, így ezen korábban még kevésbé kardinális kérdésről való rendelkezés is szükségessé vált. A hatályba léptető rendelkezések értelmében a 2006. július 1-je után érkezett ügyekben kell ezt a szabályt alkalmazni.
Ahogy a korábbi, hasonló jellegű szabályoknál már láthattuk, a törvény itt sem ad lehetőséget a bíróságnak a felszámoló feladatának átvételére, a BH 1999/422. szám alatt közzétett eseti döntés indokolásában külön kiemelte a Legfelsőbb Bíróság, hogy a felszámolási zárómérleg és vagyonfelosztási javaslat alapján kell a bíróságnak határoznia és jogilag nem indokolható a bíróság olyan döntése, amely a felszámolói feladatkört átvéve érdemben módosítja a felszámolási zárómérleget, illetve vagyonfelosztási javaslatot. Az eseti döntésből leszűrhető, hogy a bíróság előtt két lehetőség áll: ha a jogszabályokkal, valamint a rendelkezésre álló ténnyel összhangban állónak találja a zárómérleget, akkor jóváhagyja, vagyis annak megfelelően hozza meg végzését. Amennyiben viszont nem tartja elfogadhatónak, akkor megtagadhatja a zárómérleg, illetve a vagyonfelosztási javaslat jóváhagyását és ebben az esetben nem hozza meg a felszámolást lezáró végzését. A konkrét jogesetben az elsőfokú bíróság egyébként megváltoztatta érdemben a felszámoló által benyújtott vagyonfelosztási javaslatot, így a felszámoló fellebbezése folytán a Legfelsőbb Bíróság a fentiekkel összhangban a Pp. 252. § (2) bekezdése alapján lényeges eljárási szabálysértésre tekintettel hatályon kívül helyezte az elsőfokú bíróság döntését és új eljárásra utasította az elsőfokú bíróságot.
Amennyiben a felek az eljárás során egyezséget kötöttek, akkor az egyezségre vonatkozó szabályok szerint az azt jóváhagyó bírói végzésnek ugyanaz a joghatálya, mint a felszámolás befejezéséről rendelkező végzésnek.
A (4) és (6) szakaszok a felszámolói díj kezelésének technikai szabályait adja meg.
Mind az 59. § (3) és (4) bekezdése, mind pedig az itt említett (4) és (6) bekezdések olyan pénzügy-technikai szabályozást tartalmaznak, amelyek megítélésem szerint nem törvénybe valók, indokolt lenne ezért ezeket a kérdéseket PM-IM közös rendeletben szabályozni. Ez a megoldás azzal az előnnyel is járna, hogy a rendszer működése során szerzett tapasztalatok segítségével a hiányosságok sokkal könnyebben és gyorsabban lennének korrigálhatók.

Cstv. 61. § (1) Az adós felszámolása esetén a hitelezők követeléseinek teljesítése után fennmaradó vagyonnak a zárómérlegben [31. § a) pont] szereplő jegyzett tőke vagyonjeggyel arányos részét a vagyonjegyek tulajdonosai között kell felosztani.
(2) A hitelezők követeléseinek kielégítése után fennmaradó vagyonról - ideértve a nem értékesíthető vagyontárgyakat is - az egyes jogi személyek vállalata (Polgári Törvénykönyv 70. §), a leányvállalat, a tröszt keretében működő vállalat esetén az alapító (létesítő) szerv rendelkezik.
(3) Szövetkezet felszámolása esetén a hitelezők követeléseinek teljesítése után fennmaradó vagyon felosztására a szövetkezetekről szóló 1992. évi I. törvény 91. §-ának (1) bekezdését kell megfelelően alkalmazni.
(4) Közkereseti társaság, betéti társaság, egyesülés, közös vállalat, korlátolt felelősségű társaság, részvénytársaság felszámolása után a fennmaradó vagyon felosztására - a társasági szerződés eltérő rendelkezése hiányában - a gazdasági társaság végelszámolással történő megszűnésére a gazdasági társaságokról szóló 1988. évi VI. törvényben irányadó szabályokat kell megfelelően alkalmazni.
(5) Az adós felszámolása után az állam tulajdonában maradó vagyonnal az az állami vagyonkezelő szervezet rendelkezik, amely a felszámolt adós vonatkozásában a tulajdonosi jogokat gyako­rolta.
(6) A 4. § (3) bekezdésének b) és d) pontjában, továbbá (4) bekezdésében meghatározott - a felszámolásba be nem vonható - vagyont a kincstári vagyon kezeléséért felelős szervnek kell átadni, térítés nélkül, könyv szerinti értékben, legkésőbb a felszámolási zárómérleg jóváhagyását követő 30 napon belül. Ha az állam - a 62. § (1) bekezdésben foglalt felelőssége alapján - ezen időpont előtt megtéríti a vagyon értékét, a felszámoló a pénzösszeg átutalását követően a vagyont haladéktalanul a kincstári vagyon kezeléséért felelős szervnek átadja.

Jegyzet: A szakasz (1) bekezdése a Cstv. eredeti szövege, (2) bekezdését módosította az 1993. évi LXXXI. tv. A (3), (4) és (5) bekezdés szövegét az 1993. évi LXXXI. tv. állapította meg, a (6) bekezdés szövegét az 1997. XXVII. tv. állapította meg.

A szakasz arról az esetről rendelkezik, amikor a felszámolási eljárás befejezésekor az összes hitelezői igény 100%-os kielégítése után még mindig marad vagyon az adósnál, amelynek jogi sorsát - tekintettel arra, hogy az adós megszűnik - rendezni kell. Bár az ilyen típusú rendezés értelemszerűen elengedhetetlen eleme minden ország csődtörvényének, nyilvánvaló, hogy gyakorlati jelentősége elenyésző, hiszen felszámolási eljárásra éppen amiatt kerül sor, mert az adós nem tudja kielégíteni adósságait. A statisztikai adatok azt támasztják alá, hogy a költségek és esetlegesen a biztosított hitelezők kielégítése után további kielégítésre fedezet nem marad. Mégis előfordulhat olyan eset, amikor ténylegesen marad vagyon, így a nem túl nagy számú előfordulás dacára a törvénynek rendelkeznie kell erről az esetkörről is. Ilyenkor lépnek előre az adós tulajdonosai, akik között ez a maradék vagyon e szakasz szabályai szerint felosztásra kerül.
Az (1) bekezdést a legutóbbi módosításakor már nyugodtan hatályon kívül lehetett volna helyezni, hiszen alkalmazására sor soha nem került, és ma már vagyonjegy kibocsátására gyakorlatilag nincs lehetőség.
A (2) bekezdés lényegében ugyancsak idejétmúlt rendelkezést tartalmaz, tekintettel arra, hogy az 1992. évi LV. törvény 10. §-nak (5) bekezdése a létesítő szervek számára kötelezővé tette, hogy az "egyes jogi személyek vállalata" típusba tartozó vállalatokat 1996. december 31-éig alakítsák át gazdasági társasággá.
Szövetkezetek esetében az Sztv. 91 § (1) bekezdését kell alkalmazni, amely szerint a tagok és a nem tag üzletrész-tulajdonosok között - részjegyük, más vagyoni hozzájárulásuk és üzletrészük arányában - kell a fennmaradó vagyont felosztani. Amennyiben a szövetkezet fel nem osztható vagyont létesített, akkor ez megszűnés esetén az alapszabályban meghatározott szövetkezeti célra használható csak fel. [Sztv. 17. § (2) bekezdés]
A (4) bekezdés a gazdasági társaságokra illetve egyesülésre vonatkozó szabályozást rögzíti, oly módon, hogy teljes egészében visszautal a Gt.-re. Ennek értelmében tehát - a társasági szerződés eltérő rendelkezése hiányában - közkereseti társaságnál a fennmaradó vagyont a tagok között vagyoni hozzájárulásuk arányában kell felosztani. Ugyanez vonatkozik a betéti társaságra is.
Kft. esetében először a pótbefizetéseket kell visszatéríteni, majd a további részt - a társasági szerződés eltérő rendelkezése hiányában - a törzsbetétek arányában kell felosztani a társaság tagjai között
Részvénytársaságnál a fennmaradó vagyont - törvény eltérő rendelkezése hiányában - a részvényesek között az általuk a részvényekre ténylegesen teljesített befizetések, illetve nem pénzbeli hozzájárulások alapján, részvényeik névértékeinek arányában kell felosztani. Ha a részvénytársaság likvidációs hányadhoz fűződő elsőbbséget biztosító részvényt bocsátott ki, a vagyon felosztásakor az elsőbbségi részvény biztosította jogokat figyelembe kell venni. Egyesülés esetében a fennmaradó vagyont egyenlő arányban, ha pedig a tagok vagyoni hozzájárulást teljesítettek, akkor ennek arányában kell közöttük szétosztani.
Az 1997-es módosítás pontosította a felszámolásnál a hitelezők kielégítésére nem fordítható vagyoni elemek sorsát. Eszerint Kincstári Vagyoni Igazgatóságnak kell átadni a Cstv. 4. § (3) bekezdésének b) és d) pontjában, továbbá a (4) bekezdésben meghatározott vagyont. Új rendelkezés, hogy a fenti vagyoni eszközök átadását a törvény határidőhöz köti. Szintén új rendelkezés, hogyha az állam már a felszámolási eljárás során megtéríti a vagyon értékét, a felszámoló a pénzösszeg átutalását követően a vagyont haladéktalanul a Kincstári Vagyoni Igazgatóságnak adja át. A változásokra reagálva a szakasz jelenleg hatályos szövege értelemszerűen kincstári vagyon kezeléséért felelő szervről beszél.

Cstv. 62. § (1) Az adós vagyonából ki nem elégített hitelezői követelések teljesítéséért az állam nem felel; felelősséggel tartozik azonban - esedékességükkor - az 57. § (1) bekezdésének c) pontjában foglalt járadékjellegű követelésekért, továbbá minden követelés tekintetében a gazdálkodó szervezet olyan vagyontárgyai értékének erejéig, amelyek a 4. § (3) bekezdésének b) és d) pontjai, továbbá (4) bekezdése szerint nem képezik a gazdálkodó szervezet felszámolásba bevonható vagyonát vagy jogszabály rendelkezése folytán forgalomképtelenek.
(2) Ha az állam az (1) bekezdésben foglalt felelőssége alapján a járadékjellegű követelések jogosultjai részére a felszámolás során fizetést teljesít, ezt az összeget - mint állami követelést - az 57. § (2) bekezdésének c) pontjába tartozó hiteltartozásként kell nyilvántartásba venni, és kielégíteni, ha van rá vagyoni fedezet.
(3) Az (1) bekezdésben foglalt rendelkezés nem érinti azokat a gazdálkodó szervezettel szemben fennálló követeléseket, amelyek teljesítéséért az állam külön jogszabály alapján felel.
(4) Az állam a vele szemben támasztott követeléseket - azok jellegétől függetlenül - pénzben is kielégítheti.
(5) Azoknak a hitelezőknek az érdekeit, akiknek a követeléséért az állam felelősséggel tartozik, a felszámolónak kell képviselnie.

Jegyzet: Az (1) bekezdést az 1993. évi LXXXI. tv. módosította, a (2) bekezdést az 1997. évi XXVII. tv. iktatta be, a (3) és a (4) bekezdés számozását módosította az 1997. XXVII. tv.

A szakasz elvi éllel szögezi le, hogy az állam nem felelős az adós vagyonából ki nem elégített követelések teljesítéséért. Vannak azonban olyan speciális helyzetek, amelyek kivételt kell, hogy képezzenek e főszabály alól. Az egyik ilyen csoport a Cstv. 57. §-a (1) bekezdésének c) pontjába tartozó járadék jellegű követelések. A másik fő csoport, amikor a Cstv. illetve egyéb törvények a felszámolási vagyonból kivesznek bizonyos részeket. Ilyen például az állami tulajdonban álló erdő-, nemzeti parkok területei, fokozottan védett területek stb. Azok az ingatlanok, amely az 1991. évi XXXII. törvény alapján készült jegyzékben szerepelnek, és amelyeket folyamatosan a korábbi egyházi tulajdonba visszaadnak.
Az állami helytállás időpontját illetően különbséget kell tennünk a két csoport között. A járadék jellegű követeléseket az állam esedékességükkor köteles kifizetni. Amennyiben a felszámolónak nem áll rendelkezésre megfelelő készpénz, a Pénzügyminisztériumhoz fordulhat, kérve a járadék összegének folyósítását. A PM által kifizetett összeget, mint állami követelést kell besorolni a felszámolási költségek közé. A másik csoportot illetően az állam felelőssége csak az adós vagyonából ki nem elégített hitelezői követelések teljesítéséért áll fenn. Ezért itt az állam fizetési kötelezettsége csak és kizárólag a felszámolás befejezése után kezdődik, hiszen akkor lehet pontosan megállapítani a ki nem elégített követelések nagyságát.

Cstv. 63. § (1) Az egyes jogi személyek vállalata (Polgári Törvénykönyv 70. §), a leányvállalat, a tröszt keretében működő vállalat, a közkereseti társaság, a betéti társaság, az egyesülés, valamint a közös vállalat vagyonából ki nem elégített követelésekért a külön jogszabály alapján felelősséggel tartozó természetes vagy jogi személy felel.
(2) ( A minősített többséget biztosító befolyás alatt álló, valamint egyszemélyes gazdasági társaság felszámolása esetében a befolyással rendelkező, illetve az egyedüli tag (részvényes) korlátlan felelősséggel tartozik a társaság minden olyan kötelezettségéért, amelynek kielégítését a felszámolási eljárás során az adós vagyona nem fedezi, ha a hitelezőnek a felszámolási eljárás során, vagy annak jogerős lezárását követő 90 napos jogvesztő határidőn belül benyújtott keresete alapján a bíróság megállapítja e tagnak (részvényesnek) - az adós társaság felé érvényesített tartósan hátrányos üzletpolitikájára figyelemmel - korlátlan és teljes felelősségét a társaság tartozásaiért.
(3) A felszámolási eljárás jogerős lezárását követő 90 napos jogvesztő határidőn belül - ki nem elégített követelése erejéig - bármely hitelező keresettel kérheti a bíróságtól [6. § (1) bekezdés], hogy a 33/A. § szerinti perben megállapított felelősség alapján kötelezze az adós volt vezetőjét követelésének kielégítésére. Amennyiben határidőben több hitelező terjeszt elő keresetet, a bíróság a pereket egyesíti és a követelések arányos kielégítéséről rendelkezik.
(4) Amennyiben a felszámolási eljárás jogerős lezárásáig a 33/A. § szerinti perben jogerős döntés nem születik, a (3) bekezdésben meghatározott jogvesztő határidő kezdőnapja a 33/A. § szerinti jogerős bírósági döntés napját követő nap.

Jegyzet: Az (1) bekezdés a Cstv. eredeti szövege, a (2) bekezdést beiktatta az 1997. évi CXLIV. tv. és egyben az (1) bekezdés számozását módosította.

A szakasz (1) bekezdése lényegében a működő szervezeti formákat illetően helyesen hivatkozik a háttérjogszabályokra, amely egyértelműen a Gt. A folyamatosság jegyében ezúttal érdemes kitérni a korábbi Gt. szabályaira. Az 1997. évi CXLIV. törvény (Gt.). főszabályként a korábbi Gt-vel megegyezően megszűnés esetén a tagi felelősséget aszerint osztályozza, hogy a társaság fennállása alatt e tagi felelősség korlátlan vagy korlátozott volt. Főszabályként kft. és rt., illetve a betéti társaság kültagjának felelőssége csak a társaság megszűnésekor általa kapott vagyoni hányad erejéig áll fenn, szemben a kkt.-val, ahol a tagok felelőssége korlátlan és egyetemleges.
Az 1997. évi CXLIV. törvény (Gt.) azonban kiindulva abból az elvből, hogy a korlátozott tagi felelősséggel való visszaélésnek mindenképpen gátat kellene vetni, az 56. § (3) és (4) bekezdésében megteremtette az ún. felelősségátvitel intézményét. "Ennek lényege az, hogy ha a tag a kft.-t vagy az rt.-t kiüríti (erre nyilván csak az ún. meghatározó részesedéssel rendelkező tagoknak van lehetősége) és a kft. (rt.) a hitelezők kielégítése nélkül megszűnik, a bíróság kivételesen, a joggal való visszaélés egyéb feltételeinek fennállása esetén átviszi a felelősséget a volt tag magánvagyonára, illetve az ő meghatározott részvételével létrehozott más társaságra (társaságokra). (Társasági törvény, Cégtörvény. Szerkesztő: Sárközy Tamás. HVG-ORAC Bp. 1997. 123. oldal)
A szakasz (2) bekezdése az 1997. évi CXLIV. törvény (Gt.) nyomán került be a Cstv.-be. A Gt. felhívott szakasza kapcsán az irodalom az alábbiakra hívja fel a figyelmet: " A leglényegesebb jogkövetkezmény, hogy ha az ellenőrzött társaságot felszámolják és kielégítetlen követelések maradnak, a hitelezőnek a felszámolási eljárás során benyújtandó kereseti kérelmére a bíróság megállapíthatja az uralkodó tag teljes és korlátlan felelősségét e tartozások tekintetében. Ez tehát a korlátolt felelősség áttörésének újabb esete társasági jogunkban. (Társasági törvény, Cégtörvény. Szerkesztő: Sárközy Tamás. HVG-ORAC Bp. 1997) Azóta mind a Gt. mind a Cstv. vonatkozó szabályai módosultak, a szabály mögött álló logika azonban megmaradt, így nem érdektelen visszautalni a korábbi szabályra, hiszen alapgondolatát tekintve hasonló a jelenleg hatályoshoz, csak az alapgondolatot tartalommal kitöltő norma változott meg.
A jelenleg hatályos szabály alapján a felelősségáttörés úgy néz ki, hogy a minősített többséget biztosító befolyás alatt álló, valamint egyszemélyes gazdasági társaság felszámolása esetében a befolyással rendelkező, illetve az egyedüli tag (részvényes) korlátlan felelősséggel tartozik a társaság minden olyan kötelezettségéért, amelynek kielégítését a felszámolási eljárás során az adós vagyona nem fedezi, ha a hitelezőnek a felszámolási eljárás során, vagy annak jogerős lezárását követő 90 napos jogvesztő határidőn belül benyújtott keresete alapján a bíróság megállapítja e tagnak (részvényesnek) - az adós társaság felé érvényesített tartósan hátrányos üzletpolitikájára figyelemmel - korlátlan és teljes felelősségét a társaság tartozásaiért.
A minősített többséget biztosító befolyás a befolyásszerző, aki lehet természetes személy vagy bármilyen gazdasági társaság és kft. vagy rt. relációjában jöhet létre a szavazati jogokhoz kapcsolódva: ha a tag vagy részvényes megszerzi az ellenőrzött társaság szavazatainak legalább 75%-át. Nagyon fontos kiemelni, hogy nem tulajdoni részesedéshez kötődik a szabály, hanem a szavazatokhoz. Alapesetben - ha a kettő nem is esik egybe - azért fennáll a jelentős összefüggés a tulajdoni részesedés és a szavazat között, de például szavazatelsőbbségi részvények nagyobb számú kibocsátása esetében, ha azok zöme egy kézbe kerül, előfordulhat, hogy a 75%-hoz képest csekélyebb részesedéssel rendelkező személy kerül minősített többséget biztosító befolyást jelentő pozícióba.
Ami a bíróság hatáskörét és illetékességét illeti, miután a Cstv.-ben speciális szabály nincs, ezért a mögöttes joganyagként alkalmazandó Pp. szabályai az irányadók, tehát az általános hatáskörű és illetékességű bírósághoz kell a keresetet benyújtani. A perindításra alaki legitimációval rendelkező hitelezői minőséget a Cstv. 3. § (1) bekezdés c) pontja alapján lehet megállapítani. Az eddigi szabályok magyarázata során már több alkalommal ismertettük a jogvesztő határidő lényegét, így ezek megismétlése nélkül csak a legfontosabb jellemvonását emelem ki: elmulasztása esetén nincs helye igazolásnak. Amennyiben a pert a felszámolás befejezése előtt indítják meg, akkor tipikus példáját láthatjuk a meg nem határozható pertárgyértéknek, hiszen rendszerint még nem lehet tudni, milyen összeg kiegyenlítése hiúsul meg.
A (3) és (4) bekezdést a 2006. évi VI. törvény iktatta a Cstv.be, egy gyakorlatban meglévő problémára reagálva. Szerves összefüggésben van a szabály az ugyancsak ekkor beiktatott 33/A. §-al, így azon szakasz kommentárjánál írtak megismétlését mellőzve mindenképpen ki kell térni egy-két gondolat erejéig arra a jogszabályhelyre is. Mindkét szabály mögött álló jogalkotói koncepciónak a lényege, hogy az államnak biztosítania kell a megfelelő jogszabályi hátteret a fizetésképtelen gazdálkodó szervezetek gazdaságból történő kivezetése során ahhoz, hogy a hitelezők a lehető legkisebb veszteséggel tudják lezárni a megszűnő gazdálkodó szervezettel fennálló kapcsolatukat. Ennek érdekében a magánvagyonukra is kiterjedő polgári jogi felelősséggel szankcionálja a törvény a gazdálkodó szervezet vezetőit, amennyiben a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet bekövetkeztét követően feladataikat nem a hitelezők érdekeinek elsődlegessége alapján látták el. Célszerű újítása a törvénynek, hogy a felelősséget nem kizárólag a vezető tisztségviselői státushoz köti, hanem azon személy vonatkozásában is megállapíthatónak tartja, aki jogilag nem volt vezető tisztségviselő, de ténylegesen volt szerepe a gazdasági társaság vezetésében. A szakirodalom "árnyékvezetőnek" hívja az ilyen személyt. A szükségszerűen generálklauzula jelleggel megfogalmazott szabályt a bírói gyakorlatnak kell tartalommal megtöltenie, vagyis a bíróság mérlegelés alapján döntheti el, hogy az adott konkrét gazdálkodó szervezet vonatkozásában ki tekinthető ilyen ún. "árnyékvezetőnek". A 33/A. §-tól márcsak azért is elválaszthatatlan ezen szakasz, mert a 63. § (3) bekezdésben szabályozott, marasztalásra irányuló pernek szükségszerű előfeltétele a 33/A §-ban szabályozott megállapítási per. A megállapítási perben kell lefolytatni a jogalap és az összegszerűség megállapításához szükséges bizonyítási eljárásokat, itt kell rekonstruálni a felelősség megállapításához szükséges tényállást. Amennyiben a 33/A. § alapján jogerősen megállapítja a bíróság a felelősséget, akkor a felszámolás jogerős befejezését követően kerülhet sor a jelen szakasz (3) bekezdésében szabályozott marasztalási perre. Ekkor realizálódhat a jogerősen megállapított felelősség, amely az adós vagyonából ki nem elégített olyan követelések tekintetében áll fenn, amelyek kielégíthetőek lettek volna, ha a vezető részéről a rá irányadó szabályok megszegése nem eredményezi adós vagyonának csökkenését. Nincs akadálya annak, hogy több hitelező terjesszen elő ilyen keresetet, a bíróság ebben az esetben a pereket egyesíti és a követelések arányos kielégítéséről rendelkezik. A (2) bekezdésben ismertetett perhez hasonlóan itt is a felszámolás jogerős befejezésétől számított 90 napon belül lehet a keresetet beadni. Előfordulhat a gyakorlatban, hogy nem születik meg az előfeltételt képező 33/A. § szerinti perben a jogerős döntés, ekkor értelemszerűen a jogvesztő határidő kezdő időpontja a 33/A. § szerinti jogerős bírósági döntést követő nap.

A vagyoni hányad rosszhiszemű átruházása miatti felelősség megállapítása

Cstv. 63/A. § Amennyiben az adós ellen megindított felszámolást cégbírósági megszüntetési eljárás előzte meg, és az adós a felszámolás kezdő időpontjában saját tőkéjének 50%-át meghaladó tartozást halmozott fel, a felszámoló vagy a hitelező kereseti kérelmére a bíróság megállapítja, hogy a felszámolási eljárás megindítását megelőző három éven belül részesedését átruházó, többségi befolyással (Ptk. 685/B. §) rendelkező volt tag (részvényes) korlátlanul felel az adós ki nem elégített kötelezettségeiért, kivéve, ha bizonyítja, hogy a vagyoni hányad átruházásának időpontjában az adós fizetőképes volt, a vagyonvesztés csak ezt követően következett be, illetve az adós ugyan nem volt fizetőképes, de a tag (részvényes) az átruházás során jóhiszeműen járt el.

Ezt a szabályt a gyakorlatban tapasztalható visszaélések elleni harc indukálta, nem egyszer előfordult ugyanis, hogy a vagyonához képest jelentős összegű tartozást felhalmozó céget ingyenesen vagy ellenérték fejében értékesítették, majd olyan személyek kerültek tulajdonosként és vezető tisztségviselőként a cégjegyzékbe, akiknek személyazonossága, illetve tartózkodási helye nem volt megállapítható vagy ha esetleg meg is lehetett állapítani, nem rendelkeztek semmilyen vagyonnal, így értelemszerűen nem tudtak helytállni a tartozásokért. Mindebből következően a hitelezők kielégítetlenek maradtak. A Ctv.-ben szabályozott hivatalból törlési eljárás lehetőséget adott arra, hogy a fantommá vált céget (vagyis ha a székhelyén, illetve a telephelyén nem volt megtalálható, a képviseletre jogosultak tartózkodási helye ismeretlen volt) törölni lehessen, a hitelezőkön azonban ez nem sokat segített, hiszen nem volt jogszabályi alapja annak, hogy a vagyonhányadát rosszhiszeműen átruházó tag ellen fellépjenek. A Ctv. vonatkozó szabályainak módosításával együtt iktatta be a 2005. évi LXIX. törvény ezt a szabályt a Cstv-be. A IV. Cstv. Novella a szoros összefüggésre tekintettel az új cégeljárási törvény rendszerére figyelemmel a Ctv. vonatkozó rendelkezéseivel próbálta harmonizálni jelen szakaszt.
A perindítás előfeltétele a 2006. július 1-jétől indult ügyekben az lett, hogy az adós ellen indított felszámolást cégbírósági megszüntető eljárás előzze meg. A korábbi szabályozás alapján nem volt ennyire szoros az összefüggés, így a korábban hatályos norma alapján a korábban indult ügyekben ezen perindítási előfeltétel nem szerepel. További feltétel, hogy adós a felszámolás kezdő időpontjában saját tőkéjének 50%-át meghaladó tartozást halmozzon fel . Ebben az esetben a felszámoló vagy a hitelező keresetet indíthat annak bíróság által történő megállapítása végett, hogy a felszámolási eljárás megindítását megelőző három éven belül részesedését átruházó, többségi befolyással rendelkező volt tag (részvényes) korlátlanul felel az adós ki nem elégített kötelezettségeiért. A többségi befolyás fogalmát a Ptk. 685/B. § (1) bekezdése határozza meg: többségi befolyásnak az olyan kapcsolat minősül, amelynek révén természetes személy, jogi személy vagy jogi személyiség nélküli gazdasági társaság (a továbbiakban együtt: befolyással rendelkező) egy jogi személyben a szavazatok több mint ötven százalékával vagy meghatározó befolyással rendelkezik. A törvény azért biztosít kimentési lehetőséget a részesedést átruházónak, így nem kerül sor a felelősség megállapítására, ha bizonyítja, hogy a vagyonhányad átruházásának időpontjában az adós fizetőképes volt, és a vagyonvesztés csak ezt követően következett be. A kivétel létesítése logikus, hiszen a törvény célja nem az abszolút hitelezővédelem és a fizetőképes adós gazdálkodó szervezetet átruházó személy(ek) felelősségének megállapításával őket méltánytalan érdeksérelem érné. A törvény biztosít egy másik kimentési okot is: akkor sem kerül sor a felelősség megállapítására, ha az adós az átruházás időpontjában ugyan nem volt fizetőképes, de a részesedést átruházó tag/részvényes az átruházás során jóhiszeműen járt el. Amennyiben az átruházó és a hitelező méltányos érdekeinek összevetésével vizsgáljuk ezt a szabályt, akkor elmondható, hogy nem annyira egyértelmű kimentési ok, mint az imént ismertetett, de teljes mértékig védhető, hiszen a jogalkotói koncepció csak a rosszhiszemű célzatú részesedés­átruházáshoz kívánja a meglehetősen súlyos szankciót fűzni.
A korábbi szakaszok során ismertetett perekhez hasonlóan a bíróság hatáskörére és illetékességére irányadó speciális szabály hiányában a mögöttes joganyagként alkalmazandó Pp. szabályai az irányadók, tehát az általános hatáskörű és illetékességű bírósághoz kell a keresetet benyújtani. Amiben viszont az eddig ismertetett perektől jelentős mértékben eltér, hogy nem állapít meg határidőt a törvény a perindításra. Hitelező általi perindítás esetén ebből a jogalkotó által mellőzött körülményből arra lehet következtetni, hogy a követelésre irányadó elévülési időn belül bármikor megindítható a per. Nem biztos, hogy ezen értelmezés a legpraktikusabb a gyakorlatban, hiszen akár jóval a felszámolást követően is érkezhet ilyen per, így ha a szabály célját nézzük, akkor helytállóbbnak tűnik a perindítási időtartamot a felszámolási jogerős lezárásában megjelölni. Különös tekintettel arra, hogy a felszámoló által indított pernél ez nyilvánvalóan így is van. Lehet, hogy célszerű lenne ezt normatíve is deklarálni, mert a felszámolás speciális jellegével indokolható lehet egy elévülési határidőn belül, de a felszámolás jogerős lezárását követően érkezett kereset elutasítása, ugyanakkor a "Lex specialis derogat legi generali" elvet csak konkrét speciális jogszabályi rendelkezés esetén lehet alkalmazni, ilyen pedig jelen szakaszban a határidő vonatkozásában nincs. Így a jelenleg hatályos norma értelmezésével megítélésem szerint nem lehet kizárni az elévülési határidőn belül történő perindítást.

Egyszerűsített felszámolás

Cstv. 63/B. § (1) Ha a vagyon a várható felszámolási költségek fedezetére sem elegendő, vagy a nyilvántartások, illetve a könyvvezetés hiányai miatt az eljárás technikailag lebonyolíthatatlan, a bíróság a felszámoló kérelmére és írásbeli előkészítése alapján - a kérelem beérkezését követő 15 napon belül - végzésben elrendeli az adós vagyonának, illetve be nem hajtott követeléseinek a hitelezők közötti felosztását az 57. § (1) bekezdése alapján, valamint az adós megszüntetését. A bíróság elrendeli a jogerős végzésnek a Cégközlönyben való közzétételét, és azt megküldi a 29. §-ban foglalt szerveknek.
(2) Az írásbeli előkészítésnek tartalmaznia kell a hitelezői igények összesítését, a felszámoló költségkimutatását, valamint a behajthatatlan követelések, pénz- és vagyonmaradvány felosztására vonatkozó javaslatot.
(3) Az írásbeli előkészítés során a felszámolónak a hitelezői igényt bejelentett hitelezőket (választmányt) tájékoztatni kell arról, hogy egyszerűsített felszámolás iránti kérelmet kíván a bírósághoz benyújtani. Fel kell hívnia a hitelezőket, hogy ha tudomásuk van az adós bárhol fellelhető vagyonáról, illetve segítséget tudnak nyújtani az eljárás rendes szabályok szerinti lebonyolításához, úgy azt megfelelő határidőn belül jelentsék be a felszámolónak.

Jegyzet: A szakaszt és az ezt megelőző címet az 1993. évi LXXI. tv. állapította meg, a (3) bekezdést beiktatta az 1997. évi XXVII. tv.

Számos esetben előfordul, hogy az adós vagyona már az eljárás megindulásakor olyan minimális, hogy anyagi értelemben teljesen felesleges az eljárást ellene lefolytatni. A klasszikus jogok ezt a problémát úgy oldották meg, hogy a vagyonhiány ún. csődgátló körülménynek számított, tehát a bíróság nem nyitotta meg a csődöt, méghozzá vagyonhiány miatt. Ezekben az esetekben a hitelezőknek csak az egyéni végrehajtás maradt eszközül jogaik érvényesítésére. Az UNIÓ-s tagországok többsége ma is ezt a gyakorlatot folytatja. Ezzel szemben a magyar jogalkotó azt az utat választotta, hogy a felszámolási bíróság hatáskörébe utalta ugyan ezeket az ügyeket is, de egy jóval egyszerűbb lebonyolítási rendet írt elő.
Az (1) bekezdésben foglaltak értelmében a felszámolónak azonnal fel kell mérnie az adós vagyoni helyzetét, ugyanis csak így tudja megítélni, hogy a vagyon még a költségeket sem fedezi. Ez a gyakorlatban az adós vezetője által átadott tevékenységzáró mérlegből derülhet ki, de a felszámolás közben kiderült tények is szolgálhatnak az (1) bekezdés első fordulata szerinti eljárás lebonyolításához. Különösen nagyobb cégek esetében, ahol nagyszámú munkavállalót foglalkoztatnak, fordulhat elő, hogy a felszámolási költséghez tartozó munkabérek, illetve végkielégítések olyan összeget tesznek ki, amelyből egyértelműen kitűnik, hogy a vagyon nem fogja fedezni őket. A gyakorlatban azonban nagyobb jelentősége van annak a feltételnek, hogy ha a nyilvántartások vagy könyvvezetési hiányosságok olyan mértékűek, hogy ez a felszámolás lebonyolítását technikailag lehetetlenné teszi. Ilyenkor a felszámoló iratok hiányában nem tudja eldönteni, hogy mekkora adós vagyona. Mindkét esetben a felszámolónak kérelmet kell a bírósághoz benyújtania és megfelelő dokumentációval kell alátámasztania az egyszerűsített felszámolásra vonatkozó javaslatát. A gyakorlat alapján fontos kiemelni, hogy a felszámolónak, mielőtt vagyonhiányra vagy technikai lebonyolítatlanságra hivatkozva kéri az egyszerűsített felszámolást, minden tőle elvárható intézkedést meg kell tennie az iratok megszerzése, illetve a követelések behajtása érdekében és csak ennek igazolt eredménytelensége esetén kérhet egyszerűsített felszámolást. Így minden lehetséges eszközt bevetve fel kell kutatnia az adós gazdálkodó szervezet vezetőjét és egy "címzett ismeretlen helyre" költözött jelzéssel visszaérkezett levél még nem lehet alap egyszerűsített felszámolás kérvényezéséhez, a lehetséges intézkedéseket meg kell tennie a felszámolónak a felkutatása érdekében. Természetesen ésszerű határa ennek is van, Csőke Andrea szellemes és találó példája szerint nyilván nem kell magánnyomozó irodák megbízásával aránytalan költségeket előidéző műveletbe bocsátkozni. Fontos kiemelni, hogy a felszámoló döntése és felelőssége, hogy az általános vagy egyszerűsített szabályok alapján lehet az eljárást befejezni, a bíróság csak arról dönt, hogy elfogadja-e a felszámoló által benyújtott záróanyagot vagy sem. Arra nincs jogosultsága a bíróságnak az elbírálás során, hogy végzéssel arra utasítsa a felszámolót, hogy egyszerűsített felszámolás helyett az általános szabályok szerint zárja le a felszámolást. Ha úgy ítéli meg, hogy nem állnak fenn az egyszerűsített felszámolás feltéte­lei, akkor a bíróság eljárásjogi lehetősége abban áll, hogy végzéssel elutasítja az ily módon történő befejezés iránti kérelmet. A törvény nem tartalmaz határidőt a felszámoló egyszerűsített felszámolás iránti kérelmének benyújtására, ebből pedig egyértelműen az következik, hogy az általános szabályok szerint indult felszámolási eljárás egyszerűsített módon való befejezése iránti kérelmet - amennyiben a törvényben meghatározott, a fentiek során ismertetett feltételek fennállnak - a felszámoló jogosult az eljárás során bármikor előterjeszteni.
A (2) bekezdés kötelezően előírja, a felszámoló számára, hogy az írásbeli előkészítésnek mit kell tartalmaznia. Ha ezeket a felszámoló - lényegében időkorlát nélkül - teljesíteni tudja, akkor a beérkezett kérelemről a bíróságnak 15 napon belül döntenie kell. A döntés lényege, hogy a Cstv. általános szabályai szerint a meglévő vagyont természetben osztja meg a hitelezők között.
Az 1997. évi módosítás (3) bekezdésként újabb hitelezővédelmi szabályt iktatott a törvénybe, hogy a hitelezőknek - mielőtt a bíróság valóban az egyszerűsített felszámolásra térne át - is módjuk legyen ténylegesen meggyőződniük arról, hogy valóban nincs más megoldás.

A lakásszövetkezetek felszámolására vonatkozó eltérő rendelkezések

Cstv. 64. § (1) Lakásszövetkezet (1997. évi 12. tvr. 1. §) felszámolása esetén a szövetkezet tulajdonában álló ingatlant - ha az ingatlan tulajdonosai, illetőleg az állandó vagy időleges használat jogával rendelkező tagok másképp nem állapodnak meg - az egyes tulajdonosok, illetőleg tagok érdekeltsége arányában a tulajdonosok vagy tagok közös tulajdonába kell adni.
(2) A hitelezők követeléseinek teljesítése után fennmaradó vagyonra az (1) bekezdésben foglalt rendelkezést megfelelően alkalmazni kell.

Jegyzet: A Cstv. által megállapított eredeti szöveg.

A szövetkezetekről szóló 1992. évi I. törvény X. fejezete tartalmazza a lakásszövetkezetekre vonatkozó különös szabályokat. Az Sztv. 110. §-ának (1) bekezdése szerint a lakásszövetkezet a vagyonával felel az alaptevékenységéből eredő tartozásaiért. Ha a tartozások fedezésére nem elegendő a vagyon, a közgyűlés a tagokat, a nem tag tulajdonosokat pótbefizetésre kötelezheti. Az Sztv. 110. §-ának (3) bekezdése szerint a lakásszövetkezet által folytatott vállalkozási tevékenység esetében a tagok és a nem tag tulajdonosok csak akkor mentesülnek az (1) bekezdés szerinti felelősség alól, ha a vállalkozásból eredő kötelezettségek fedezésére a vállalakozással arányban álló vagyonrészt az alapszabályban elkülönítenek. Ebben az esetben a vállalkozásból eredő kötelezettségekért a szövetkezet az elkülönített vagyonával felel.
Az Sztv. 110. §-ának a rendelkezéseiből az következik, hogy a lakásszövetkezet felszámolása esetén az egyéb ingatlanok továbbra sem tartoznak a felszámolási vagyon körébe, sőt ha a szövetkezet a vállalkozásból eredő kötelezettségei teljesítése céljából vagyont különít el, akkor csak az elkülönített vagyonrész tartozik a felszámolás hatálya alá.
A végelszámolást, mint intézményt a 2006. évi IV. törvény kivette a csődtörvényből és a megváltozott tartalmú szabályozás a cégtörvénybe került át.

V. fejezet
Egyéb rendelkezések

Cstv. 80. § (1) Az e törvényben szabályozott eljárásokban a központi költségvetést, az elkülönített állami pénzalapokat, a Nyugdíjbiztosítási és az Egészségbiztosítási Alapot, illetve a helyi önkormányzatot megillető követelésről a követelés behajtására jogosult szervezet lemondhat, vagy a követelést engedményezheti. A követelés behajtására jogosult szervezet a felszámolási eljárásban követelésének bejelentését mellőzheti, amennyiben a felszámolási eljárás kezdeményezését közvetlenül megelőzően általa lefolytatott eredménytelen végrehajtási eljárás megállapításai szerint valószínűsíthető, hogy követelésének a nyilvántartásba vételért fizetendő összeget elérő megtérülése sem várható. Ezekről a követelésekről a követelés behajtására jogosult szervezet külön nyilvántartást vezet, feltüntetve benne azokat az adatokat is, melyek a végrehajtás alá vonható vagyon hiányában a követelés megtérülését nem teszik lehetővé. A követelés bejelentésének mellőzése a követelésről történő lemondásnak minősül. A követelés behajtására jogosult szervezet nem engedményezheti a felszámolási eljárás alatt álló adóssal szemben fennálló azon követelését, melynek megfizetéséért az államot helytállási kötelezettség terheli.
(2) Ha a Nyugdíjbiztosítási Alapot megillető követelés a társadalombiztosítási nyugellátásról szóló 1997. évi LXXXI. törvényen (a továbbiakban: Tny.) alapuló ellátások - ideértve a korengedményes nyugdíjat is - megtérítése címén áll fenn, úgy a követelés a Tny. 93. §-ának (3) bekezdése szerinti érvényesítésekor a nyugdíjbiztosítási igazgatási szerv, a Tny. 93. §-ának (4) bekezdése esetén az APEH a követelés behajtására jogosult szervezet.

E szakasz teremti meg az elvi lehetőségét annak, hogy az állami követelések, jogosultjai, illetve a helyi önkormányzat követelésük egy részéről vagy egészéről lemondhat, illetve azt engedményezheti. A rendelkezés logikus a csődeljárásban, illetve a felszámolási eljárásban, abszolút indokolatlan viszont ezt a végelszámolásra is kiterjeszteni. A szakasz megfogalmazását tehát, ebben a vonatkozásban mindenképpen jogalkotói figyelmetlenségként kell számon tartani.
Néhány példa a bírói gyakorlatból:

EBH 2005/1329. Az egyedi kezességvállalás alapján a központi költségvetés által kifizetett összeg adók módjára behajtandó köztartozás, amelyet - annak az APEH által történt engedményezése esetén - az adós részvénytársaságot a tartozás keletkezésekor közvetlenül irányító ÁPV Rt. - mint mögöttes felelős - köteles az engedményesnek megfizetni.
EBH 2004/1044. Az APEH által a Cstv. 80. §-ában írt követelések 2002. december 31-éig csak a Magyar Követeléskezelő Rt.-re voltak engedményezhetők. E követelések további engedményezésére törvényi lehetőség nincsen.
BH 2006/56. Az egyedi kezességvállalás alapján a központi költségvetés által kifizetett összeg adók módjára behajtandó köztartozás, amelyet - annak az APEH által történt engedményezése esetén - az adós részvénytársaságot a tartozás keletkezésekor közvetlenül irányító ÁPV Rt. - mint mögöttes felelős - köteles az engedményesnek megfizetni.

Cstv. 81. § E törvényben szabályozott felszámolási eljárásban nem kell alkalmazni a földről szóló 1987. évi I. törvény 13. §-ának (3) bekezdésében és az időlegesen állami tulajdonban levő vagyon értékesítéséről, hasznosításáról és védelméről szóló 1992. évi LIV. törvény 22. §-ának (1) bekezdésében foglaltakat.

A szakasz teljesen elavult rendelkezéseket tartalmaz, hiszen az 1987. évi I. tv.-t hatályon kívül helyezte az 1994. évi LV. tv., a másik felhívott törvényt pedig az 1995. évi XXXIX. tv. helyezte hatályon kívül.

VI. Fejezet
Záró rendelkezések
Hatálybalépés

Cstv. 82. § (1) Ez a törvény 1992. január 1-jén lép hatályba.
(2) E törvény 50. §-ának (1) bekezdését, 52. §-ának (2), (5) bekezdéseit, 53. §-át, valamint 55. §-át a folyamatban lévő felszámolási eljárásokban is alkalmazni kell. Egyébként a hatálybalépés időpontjában folyamatban lévő eljárásokra a korábbi jogszabá­lyok az irányadók. A csődeljárásról, a felszámolási eljárásról és a végelszámolásról szóló 1991. évi IL. törvényt módosító 1993. évi LXXXI. törvény hatálybalépését követően a felszámolás elrendelését tartalmazó végzés közzététele a Cégközlönyben történik.
(3) E törvény 36. §-ának (2) bekezdése, 38. §-ának (5) bekezdése, 40. §-ának (4) bekezdése és 47. §-ának (3) bekezdése a Magyar Köztársaság és az Európai Közösségek és azok tagállamai között társulás létesítéséről szóló, Brüsszelben, 1991. december 16-án aláírt Európai Megállapodás tárgykörében, a Megállapodást kihirdető 1994. évi I. törvény 3. §-ával összhangban összeegyeztethető szabályozást tartalmaz az Európai Parlament és a Tanács a pénzügyi biztosítéki megállapodásokról szóló 2002/47/EK irányelvével.

EBH 2000/340. A felszámoló a közbenső felszámolási mérlegben csak arra jogosult, hogy a felszámolási költségekre tartalékot képezzen, de nem jogosult díjelőleget felvenni [1991. évi IL. tv. (Cstv.) 50. § (3) és (6) bek., 59. § (1) bek., 82. § (2) bek.].
BH 2002/346. A felszámolás eredményének meghiúsításával járó csődbűntett megvalósul, ha a gazdálkodó szervezet vezetőjének tudomása van a felszámolási eljárás megindításáról, az ezt elrendelő végzés közzétételéről, ennek ellenére a jogszabályban előírt kötelezettségeinek az ott előírt határidő alatt nem tesz eleget, és ezáltal a felszámolás eredményét - akár eshetőleges szándékkal - meghiúsítja [Btk. 290. § (5) bek., 1986. évi 11. tvr. 15. § (4) bek., 1991. évi IL. tv. 31. §, 82. § (2) bek.].
BH 1997/308. A kifogás előterjesztésére vonatkozó, az 1991. évi IL. törvényben megállapított határidő nem irányadó, ha a felszámolási eljárásra az 1986. évi 11. törvényerejű rendelet rendelkezéseit kell alkalmazni [1986. évi 11. tvr. 4. § (4) bek., 26. § (2) bek., 27. §, 1991. évi IL. tv. (Cstv.) 82. §, 84. §].
BH 1996/392. Ha a vételár-követelés iránti per folyamatban léte során a per felperese ellen felszámolási eljárás indult, és az alperes az azonos jogviszonyból származó ellenkövetelését beszámítási kifogás útján - jogszabály előírása szerint - a felszámolási eljárásban érvényesíti, a kifogás jogerős elbírálásáig a felperes keresete alapján indított pert fel kell függeszteni [Pp. 152. § (2) bek., Ptk. 296. § (1)-(2) bek., 1986. évi 11. tvr. 17. § (1)-(4) bek.].
BH 1995/729. A felszámolási eljárásban nem a Ptk. hanem a speciális felszámolási jogszabályok kamatrendelkezései az irányadóak [Ptk. 301. §, 1986. évi 11. tvr. 17. § (1) bek., 1991. évi IL. tv. 82. § (2) bek., 1993. évi LXXXI. tv. 44. § (2) bek.].
BH 1993/764. A magánszemély nem gazdasági tevékenységből eredő "más követelései" fogalom értelmezése az 1986. évi 11. tvr. alapján indult felszámolási eljárásban [1986. évi 11. tvr. 30. § (1) bek.].
BH 1993/194. I. Az 1992. január elseje előtt megindult felszámolási eljárások csődeljárássá nem alakíthatók át [1991. évi IL. tv. 82. § (1)-(2) bek.].
BH 1993/193. A csődeljárás megindítását a bíróság csak a jogszabályban taxatíve felsorolt esetekben tagadhatja meg. Ha az ügyben - ugyancsak a jogszabály előírása szerint - még a korábban hatályban volt - a csődeljárás intézményét nem ismerő - jogszabály rendelkezéseit kell alkalmazni, nem az eljárás megtagadásának, hanem a kérelem elutasításának van helye [1991. évi IL. tv. 6. §, 11. § (3) bek., 82. § (2) bek., 1986. évi 11. tvr., Pp. 130. § (1) bek. i) pont].

Jegyzet: Az (1) bekezdés a Cstv. eredeti szövege, a (2) bekezdést az 1993. évi LXXXI. tv. módosította.

A csődtörvény eredeti formájában 1992. január 1-jén lépett hatályba, azonban a hatálybalépés időpontjában is voltak folyamatban felszámolási eljárások az 1986. évi 11-es számú tvr. alapján. A Cstvn. ugyancsak lényeges módosításokat vezetett be. Ezért rögzítette a jogalkotó a (2) bekezdésben, hogy melyek azok a szabályok, amelyeket a folyamatban lévő eljárásokban is alkalmazni kell és melyek azok, amelyeket nem.

Módosuló jogszabályok

Cstv. 83. § E törvény hatálybalépésével egyidejűleg
a)
b)
c)
d)
e)
f)

EBH 1999/33. A csődeljárás lefolytatása iránti kérelemről való értesítést követően a jogszabály rendelkezése folytán a bankszámlát a számlatulajdonos hozzájárulása nélkül a számlavezető pénzintézet a saját követelésével sem jogosult megterhelni [1991. évi IL. tv. 7. § (1) bek., 83. §, 1993. évi LXXXI. tv. 44. § (5) bek., 46. §, 39/1984. (IX. 5.) MT r. 4. § (5) bek., 12/1987. (XII. 29.) IM r. 9. § (1) és (2) bek.].
BH 1999/272. A csődeljárás alá került adós számláját vezető pénzintézet - a jogszabályi változások ellenére - nem jogosult a saját - adóssal szemben fennálló - követelésének az általa vezetett számla megterhelése útján történő behajtására [1991. évi IL. tv. (Cstv.) 83. § b) pont, 1993. évi LXXXI. tv.-nyel módosított 1991. évi IL. tv. (mód. Cstv.) 44. § (5) bek., 46. §, 39/1984. (IX. 5.) MT r. 4. § (5) bek., 12/1987. (XII. 29.) IM r. 9. § (1)-(2) bek., 3/1992. (MK 34.) MNB rend. 4. § (4) bek.].
BH 1995/665. A csődeljárás közzététele utáni moratórium alatt a pénzintézet a saját követelésével sem terhelheti meg egyoldalúan a csődeljárás alatt álló, nála bankszámlával rendelkező cég számláját [1991. évi IL. tv. 12. § (1)-(3) bek., 13. § (2) bek., 20. §, 83. § b) pont, 39/1984. (XI. 5.) MT r. 4. § (4) bek.].
BH 1994/47. A számlavezető pénzintézet csak a csődbejelentésig, illetőleg a felszámolási eljárás megindítása iránti kérelem benyújtásáról való tudomásszerzésig jogosult a számlatulajdonos hozzájárulása nélkül is megterhelni az általa vezetett bankszámlát [1991. évi LXIX. tv. 4. § (1) bek., 1991. évi IL. tv. 83. § b) pont, 39/1984. (XI. 5.) MT r. 4. § (4) bek.].

Jegyzet: Az a) pontot hatályon kívül helyezte az 1993. évi LXXV. tv., a b) pontot az 1993. évi LXXXI. tv. A c) pont beépítésre került az 1990. évi XCI. tv.-be, a d) pont az 1977. évi VI. tv.-be, az e) pont a Ptk.-ba, az f) pontot pedig hatályon kívül helyezte az 1997. évi CXLV. tv.

A szakasz azokat a korabeli módosuló törvényhelyeket sorolta fel, amelyek a Cstv. hatálybalépéséhez szervezeti jogi értelemben alapvetően szükségesek voltak.

Hatályukat vesztő jogszabályok

Cstv. 84. § E törvény hatálybalépésével egyidejűleg hatályát veszti:
a) a felszámolási eljárásról szóló 1986. évi 11. törvényerejű rendelet és az ezt módosító 1988. évi 26. törvényerejű rendelet, és az egyes törvények és törvényerejű rendeletek hatályon kívül helyezéséről és módosításáról szóló 1990. évi XXII. törvény 63. §-a;
b)
c) az állami szanálásról szóló 79/1988. (XII. 7.) MT rendelet;
d)
e) a Szanálási Alap létesítéséről szóló 80/1988. (XII. 7.) MT rendelet;
f) a felszámolási eljárás alatt álló gazdálkodó szervezetek dolgozóinak munkaviszonyával, illetve tagsági viszonyával kapcsolatos egyes kérdésekről szóló 27/1986. (VII. 16.) MT rendelet;
g) a felszámolási eljárással kapcsolatos egyes kérdésekről szóló 1044/1986. (VIII. 16.) MT határozat;
h) a felszámolási eljárás során felmerült költségek meghatározásáról szóló 20/1986. (VII. 16.) PM rendelet és az ezt módosító 49/1988. (XII. 22.) PM rendelet;
i) a Szanáló Szervezet működéséről szóló 50/1988. (XII. 22.) PM rendelet és az ezt módosító 38/1989. (IX. 28.) PM rendelet.

BH 1997/602. I. A felszámolási eljárás mint totális végrehajtás mintegy megszünteti az ún. egyedi végrehajtási eljárások lefolytatását, az azok tárgyául szolgáló követelések csak a felszámolási eljárás keretében, a felszámolásra vonatkozó speciális jogszabályi feltételek (pl. a kielégítési sorrend) mellett érvényesíthetők [1986. évi 11. tvr. (Ftvr.) , 17. § (3) bek., 27. § (2) bek., 30. § (1) bek. d) és e) pont, valamint (4) bek., 1979. évi 18. tvr., 1994. évi LIII. tv.].
BH 1997/308. A kifogás előterjesztésére vonatkozó, az 1991. évi IL. törvényben megállapított határidő nem irányadó, ha a felszámolási eljárásra az 1986. évi 11. törvényerejű rendelet rendelkezéseit kell alkalmazni [1986. évi 11. tvr. 4. § (4) bek., 26. § (2) bek., 27. §, 1991. évi IL. tv. (Cstv.) 82. §, 84. §].
BH 1996/606. A Ptk.-nak a fedezetelvonó szerződésekkel kapcsolatos szabályai a felszámolás alatt álló cég vonatkozásában akkor érvényesülnek, ha a felszámolásra vonatkozó speciális jogszabály(ok) ellentétes (eltérő) rendelkezést nem tartalmaz(nak) [Ptk. 203. §, 1986. évi 11. tvr. 3. § (3) bek.].
BH 1995/476. A szövetkezeti átmeneti törvény hatálybalépése előtt már megindult felszámolási eljárás esetén az adott szövetkezet közgyűlése érdemi (pl. vagyonnevesítés tárgyú) jognyilatkozatot (határozatot) már nem hozhat, e jogosultsága hiányában tehát a szövetkezet működő szövetkezetnek nem tekinthető [1992. évi II. tv. 2. § (1)-(5) bek:, 3. § (1) bek., 49. § (2) bek., 1986. évi II. tvr. 16. § (1) bek. a)-b) pont, 23. § (1) bek., 24. § (1) bek., 25. § (1)-(2) bek., 30. §, 34. § (2) bek.].
BH 1995/120. A kijelölt felszámoló a felszámolás alá került gazdálkodó szervezet vagyonát ingyenes engedményezés útján nem csökkentheti. Az ilyen engedményezés akkor is semmis, ha annak kedvezményezettje egy ugyancsak felszámolás alá került másik gazdálkodó szerv, aki egyben hitelezője az engedményezőnek [Ptk. 200. § (2) bek., 234. §, 329. § (1) bek., 1986. évi 11. tvr. 3. § (1) bek., 16. § (1) bek. b) pont, 23-28. §-ok, 30. § (1) bek.].
BH 1994/692. Ha a felszámoló az adós ingatlanát harmadik személy elővásárlási jogát figyelmen kívül hagyva eladta, az elővásárlásra jogosult keresetében kérheti annak megállapítását, hogy a sérelmére megkötött adásvételi szerződés vele szemben hatálytalan: az ilyen jogvita elbírálása tehát a felszámolási eljárásban nem lehetséges [1986. évi I1. tvr. 2. §, 17. §, 26. § (2) bek.].
BH 1994/548. A bankhitelt - amennyiben ingatlan szolgál biztosítékul a tartozás megfizetésére - jelzálogjog alapításával is lehet biztosítani [Ptk. 262. § (3) bek., 265. §, 39/1984. (XI. 5.) MT r. 7. § (1) bek., 8. § (1)-(2) bek., 9. § (3) bek., 1986. évi 11. tvr. 30. § (1) bek. d)-e) pont, (4) bek.].
BH 1994/444. A felszámolás alá került cég ellen indított végrehajtás megszüntetésére irányuló eljárás nem tekinthető a felszámolás körébe tartozó vagyonnal kapcsolatosnak, ezért az ilyen eljárásra az általános hatásköri és illetékességi szabályok az irányadók [Pp. 33. § (1) bek., 1979. évi 18. tvr. 15. § (1) bek., 44. § a) pont, 1986. évi 11. tvr. 17. § (4) bek.].
BH 1994/442. A felszámolónak nincs jogszabályi felhatalmazása arra, hogy a cég még meglévő vagyonával üzleti vállalkozásba kezdjen [1986. évi 11. tvr. 3. § (1) bek., 16. § (1) bek. b) pont, 17. § (4) bek., 24. § (1)-(2) bek., 25. § (1) bek.].
BH 1994/213. Az 1986. évi 11. törvényerejű rendelet alapján indult felszámolási eljárásban a hitelező követelésének a felszámoló részére való bejelentése akkor is határidőben megtörténtnek minősülhet, ha a felszámolási eljárás közzétételétől számított harminc napon belül nem történt ugyan meg, de a követelés érvényesítése érdekében a felszámolási eljárás közzétételekor per volt folyamatban [1986. évi 11. tvr. 13. §, 17. § (3)-(5) bek.].
BH 1993/764. A magánszemély nem gazdasági tevékenységből eredő "más követelései" fogalom értelmezése az 1986. évi 11. tvr. alapján indult felszámolási eljárásban [1986. évi 11. tvr. 30 § (1) bek.].
BH 1993/459. A felszámolás alatt álló gazdálkodó szervezettel szemben beszámításnak ugyanabból a jogviszonyból eredő pénzkövetelés tekintetében helye van ugyan, de a követelés beszámítási kifogásként is csak a felszámolási eljárás keretében érvényesíthető [1986. évi 11. tvr. 17. § (2) és (4) bek.].
BH 1993/446. Az engedményezésre vonatkozó szerződés a megkötésével egyidejűleg teljesedésbe megy, ezért a felszámolási eljárás közzététele előtt kötött ilyen szerződésnek a felszámoló részéről történő felmondása kizárt [Ptk. 321. § (1) bek., 328. § (1)-(3) bek., 329. § (1) bek., 1986. évi 11. tvr. 23. § (1) bek., 26. § (2) bek.].
BH 1993/257. Amennyiben a keresetindítás vagy a fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelemnek a bírósághoz való előterjesztése a felszámolási eljárás közzététele előtt megtörtént, a követelést akkor is a polgári perben kell elbírálni, ha a felszámolási eljárást a perindítás hatályainak beállása előtt közzétették [Pp. 128. §, 1986. évi 11. tvr. 17. § (4) bek.].

Jegyzet: A b) pontot az 1997. évi CXLIV. tv., a d) pontot pedig az 1992. évi LV. tv. helyezte hatályon kívül.

A Cstv. hatálybalépésével természetszerűleg hatályon kívül kellett helyezni az 1986. évi XIV. számú tvr.-t és az arra épülő alacsonyabb rendű jogforrásokat is.

Felhatalmazás

Cstv. 85. § (1) Felhatalmazást kap a pénzügyminiszter, hogy rendeletben szabályozza a folyamatban lévő állami szanálási eljárások befejezésével és a Szanálási Alap lezárásával kapcsolatos feladatokat és ezek elvégzéséről gondoskodjon.
(2) Felhatalmazást kap az igazságügyminiszter, hogy a Felszámolási Díjfedezeti Alap működésére, az Alapból történő kifizetés rendjére vonatkozó részletes szabályokat rendeletben határozza meg.
(3) Felhatalmazást kap az igazságügyminiszter, hogy rendeletben szabályozza a 24. § (1) bekezdésében meghatározott írásbeli felszólítás formai és tartalmi kellékeit.
(4) Felhatalmazást kap az igazságügyminiszter, hogy rendeletben szabályozza a felszámolást elrendelő jogerős végzés 28. § (1) bekezdésében meghatározott közzétételének szabályait.
(5) Felhatalmazást kap az igazságügyminiszter, hogy rendeletben szabályozza a zálogtárgy értékesítésekor a felszámolót megillető, a zálogtárgy értékével, illetve a zálogtárggyal összefüggő feladatokkal arányos díj meghatározásának szabályait. Az arányos díj nem lehet az eladási ár 10%-nál nagyobb összeg.
(6) Felhatalmazást kap az igazságügyminiszter, hogy rendeletben szabályozza a Tanács fizetésképtelenségi eljárásokról szóló 1346/2000/EK rendelete 40. cikke által előírt, az ismert hitelezők értesítésének formai és tartalmi kellékeit.
(7) A (3)-(6)bekezdésben szereplő rendeleteket az igazságügy-miniszter legkésőbb e törvény hatálybalépését 90 nappal megelőzően köteles kihirdetni.

BH 1998/609. Betéti társaság esetében, ha a felszámoló díjának kielégítésére - vagyon hiányában - nem kerülhet sor, előtérbe kerül a társaság beltagjának mögöttes felelőssége. A Felszámolási Díjfedezeti Alapra vonatkozó jogszabályi rendelkezésnek nincs visszaható hatálya [1988. évi VI. tv. 75. § (1) bek., 94. § (2) bek., 1991. évi IL. tv. (Cstv.) 57. § (1) bek., (2) bek. f) pont, 63. §, 1993. évi LXXXI. tv.-nyel módosított 1991. évi IL. tv. (mód. Cstv.) 59. § (2)-(3) bek., 85. § (2) bek., Ptk. 70. §].

Jegyzet: Az (1) bekezdés a Cstv. eredeti szövege, számozását viszont az 1995. évi LXII. tv. módosította, amely a (2) bekezdés szövegét beiktatta.

A szanálási eljárások befejezésével és a szanálási alap lezárásával kapcsolatos feladatokat a 28/1992. (XII. 4.) PM rendelet tartalmazza, a (2) bekezdés pedig okafogyottá vált, mert megszűnt a felszámolási díjfedezeti alap.


C) RÉSZ
A CSŐD BÜNTETŐJOGI VETÜLETE: A CSŐDBŰNCSELEKMÉNY

E fejezetben a Csődtörvény szorosabb értelemben vett büntetőjogi vonatkozásait tekintjük át, az 1978. évi IV. törvény, a Büntető törvénykönyv csődbűncselekmény (Btk. 291. §) nevű hatályos, 2007-ben módosult tényállásának elemzésével. Néhány további büntetőjogi tényállás, pl. a számvitel rendjének megsértése (Btk. 289. §), vagy a gazdasági társaságok törvényes működésének védelmére szolgáló bűncselekmények (Btk. 298/A-298/C. §) szintén kapcsolatba hozhatók a Cstv. rendelkezéseivel, ám ezek tárgyalása meghaladná e kommentár kereteit.
Közhelynek tűnhet, de mégsem árt hangsúlyozni, hogy a gazdasági életben bekövetkező fizetésképtelenség, a hitelezői igények kielégítetlensége esetén büntetőjogi eszközökkel fellépni - mint általában - csak végső esetben szabad. A büntetőjogi szankciók soha nem magát a "csődöt", hanem az ahhoz vezető jogellenes magatartásokat, vagy a fizetésképtelenség, illetve ennek veszélye esetén tanúsított csalárd tetteket fenyegetik.
S noha a kérdés büntetőjogi gyakorlata csak alig másfél évtizedes múltra tekint vissza, mára mégis elmondható, hogy fő vonalaiban sikerült megoldani a kezdeti értelmezési, alkalmazási nehézségeket. A büntetőjognak lassan sikerül megvetnie a lábát a csődjog változatos, sodró világában, s elfoglalnia a neki szánt keskeny, de nehezen nélkülözhető mezsgyét. További területek elhódítására talán nincs szüksége, ám az is biztosnak látszik, hogy állásait még sokáig nem szabad feladnia.

Csődbűncselekmény

Btk. 290. § (1) Aki a csődeljárásról és a felszámolási eljárásról szóló törvény hatálya alá tartozó gazdálkodó szervezet fizetésképtelenséggel fenyegető helyzete esetén
a) a tartozása fedezetéül szolgáló vagyon elrejtésével, eltitkolásával, megrongálásával, megsemmisítésével, használhatatlanná tételével,
b) színlelt ügylet kötésével vagy kétes követelés elismerésével,
c) az ésszerű gazdálkodás követelményeivel ellentétes módon veszteséges üzletbe kezdéssel, illetve annak továbbfolytatásával, vagy
d) az ésszerű gazdálkodás követelményeivel ellentétes más módon
vagyonát ténylegesen vagy színleg csökkenti, és ezzel hitelezőjének vagy hitelezőinek kielégítését részben vagy egészben meghiúsítja, bűntettet követ el, és öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
(2) Az (1) bekezdés szerint büntetendő az is, aki a csődeljárásról és a felszámolási eljárásról szóló törvény hatálya alá tartozó gazdálkodó szervezet fizetésképtelenné válását vagy annak látszatát az (1) bekezdésben írt magatartások valamelyikével idézi elő, és ezzel hitelezőjének vagy hitelezőinek kielégítését részben vagy egészben meghiúsítja.
(3) Az (1) bekezdés szerint büntetendő az is, aki a csődeljárásról és a felszámolási eljárásról szóló törvény hatálya alá tartozó gazdálkodó szervezet fizetésképtelensége esetén hitelezőjének vagy hitelezőinek kielégítését az (1) bekezdésben írt magatartások valamelyikével részben vagy egészben meghiúsítja.
(4) A büntetés két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztés, ha az (1)-(3) bekezdésben meghatározott cselekmény a gazdasági életben súlyos következményekkel jár.
(5) Aki a felszámolás elrendelését követően valamely hitelezőjét a csődeljárásról és a felszámolási eljárásról szóló törvényben meghatározott kielégítési sorrend megsértésével előnyben részesíti, vétséget követ el, és két évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
(6) Az (1)-(4) bekezdésben meghatározott cselekmény akkor büntethető, ha a csődeljárást megindították, vagy a felszámolást elrendelték, illetve a felszámolási eljárás megindítása törvény kötelező rendelkezése ellenére nem történt meg.

1. Történeti előzmények, a fizetésképtelenség (a csődeljárás) és a vétkes adósi magatartások kapcsolata
A fizetésképtelen adósokkal szembeni első szankciók még ókori eredetűek: az a szabad polgár, aki képtelen volt adósságainak kifizetésére, elvesztette a szabadságát, rabszolgává vált. Hitelezője eladhatta, kényszermunkát végeztethetett vele, elmondható tehát, hogy a római jog szerint az adós személyével, testével, önálló életével felelt a tartozásaiért. (Ennek jóval tovább élő, ám immár csak a szabadságot érintő változata volt az "adósok börtöne").
A fizetésképtelenség szankcionálását, kezdetleges, de hatékony "büntetését" a XIII. század itáliai városállamaiban, ahol a csődjog csírái a kereskedelmi tevékenység fejlettsége folytán hamar kialakultak, egyszerűen és hatékonyan megoldották: felborították a pénzváltók asztalait, s ez egyben jó ideig "foglalkozástól eltiltást" is jelentett a számukra.
Noha Magyarországon a tradicionálisan nem túl sokra tartott kereskedelmi tevékenységnek jelentős hagyományai nem voltak, törvényeinkben a "hitelezők kielégítéséről" sőt voltaképpen ennek sorrendjéről is - egy konkrét ügylet-sorozat kapcsán - már II. Mátyás törvényeiben, 1609-ben szó esik. Eszerint "... tudva van, hogy a királyi szent felség biztos urai, a Bocskaytól ideiglenes jelleggel átruházott némely fekvőjószágokra, az ország és a véghelyek szükségleteire tetemesebb pénzösszeget vettek föl kölcsön, és hogy Ő felsége is egyik-másik kölcsönnek a visszafizetését kegyelmesen magára vállalta, mindenképpen méltónak látják, hogy Ő felsége az ilyen hitelezőket kielégíteni méltóztassék, hogy ily módon végre valahára a fekvőjószágok e részben is a törvényes birtokosokra visszaszállhassanak."
Arra még kétszáz évig kellett várni, hogy a hitelezői igények kielégítése ne pusztán az adós kegyelmes jóindulatán, hanem a csalárd bukásokat kifejezetten büntető első rendelkezéseik remélt hatékonyságán is múljék.
Ferenc császár, 1807-ben, a polgári átalakulás erősödésének egyik korai jeleként kiadott dekrétumában olvasható a csődbűncselekmény első változata. "A jóhiszemű hitelezőknek a csalárd bukásból keletkező károsodásuk megelőzése végett, Ő szent felsége kegyes jóváhagyásával határoztatott: hogy a vagyonbukott, akár nemes, akár nem nemes legyen bukásának okait is igazolni tartozzék, és ha rábizonyul a vagyonának eltitkolásával elkövetett csalás vagy az, hogy hitelezőinek kárára irányzott kereskedelmi műveletekkel vagy nyilvánvaló pazar vagy költekező életmódjával jelzálogilag terhelt birtokát szükségképpen megfogyasztotta: bűntársaival együtt, kik a vagyon eltitkolásának tényénél vagy más káros műveleteinél tudva és szándékosan közreműködtek, mint tolvaj büntető eljárás alá vétessék, és vétkességéhez képest a törvény szigora szerinti illendő büntetéssel fenyíttessék."
A fejlődés következő stádiumaként a "csődületről" rendelkező 1840. évi XXII. tc. volt az első, amely "hamissággal párosult bukás" és "vétkes gondatlanságból eredő bukás" között különbséget állapított meg.
Az előbbit az követte el, aki a) a csődület megnyitása előtt, vagy a per folyamata alatt elszökött; b) ha akkor, midőn ellene a hitelezők csődületet kérnek, a bíróság idézésére sem maga, sem képviselője által megjelenni nem akart; c) ha a bíróság ítéletének következésében értékbeli állapotát a 12. § értelmében felfedezni nem akarja; d) ha ugyan bírói ítélet következésében bukásának okait előadni nem akarja; e) ha a tömegből valamit eltitkolt, s a csődület megrendelte után valamit eladott; f) ha hitelezőinek kijátszására adósságokat színlelt, valótlan adós-leveleket adott ki, vagy valóságos kötelezvényeinek kiadási napját előbbre tette; g) ha hiteleinek emelésére vagy fenntartására tudva hamis leveleket használt; h) ha valamely számadása alá bízott vagyont s bármi letéteményeket elköltött; ha a gyámsága alatti árváknak értékéből valamit eltulajdonított, vagy elpazarlott.
További elkövetési magatartásként jelentkezett ezen kívül kereskedők és gyárosok esetében az a cselekmény, ha a) a bukott kereskedő könyveit hamisan vezette, azokat később meghamisította, leveleket azokból kiszaggatott, vagy másokat ragasztott bele; b) ha bejegyzett kereskedő vagy közkereseti társaság könyveket éppen nem vezetett.
A vétkes gondatlanságból eredő bukás esetei a következőek voltak: a) ha a bejegyzett kereskedő könyveit rendetlenül vezeti; b) ha minden évnek végével követelési s tartozási állapotjáról kereskedési mérleget (Bilance) nem készít; ha valamely kereskedő rövid idő alatt tetemes vagyont elpazarlott, s megmutatni nem tudja hogy szerencsétlenség vagy nagyobb kereskedési veszteségek érték; d) ha valamely kereskedő a csődület megnyitása előtt akkor, midőn könyveiből már láthatta, hogy vagyona minden adósságának kielégitésére nem elegendő, ahelyett, hogy maga a csődület megnyitását kérte volna, egyik vagy másik hitelezőjét, kinek mások kárával kedvezni akart, bírói foglalás útján előre kielégítette.
Alig négy év múlva, az 1844. évi VII. tc. 5 §-a módosította az eredeti törvénynek a hamissággal, vagy vétkes gondatlansággal párosult bukásoknak kinyomozásáról és megfenyítéséről szóró rendelkezéseit. A módosítások lényege az volt, hogy előbbre hozták a bűnös bukások csődületi bíróság általi megállapíthatóságát, s ebben az esetben e bíróság "...az illető büntető hatóságot a büntető pernek indítására ... nyomban felszólítja." E döntés ellen fellebbvitelnek nem volt helye.
Később az 1874. évi XXII. tc. a hamissággal párosult bukás körében felsorolt első négy pontot hatályon kívül helyezte - így az elkövetési magatartások már inkább felfoghatók a mai büntetendő cselekmények előzményeiként -, ugyanakkor kimondta, hogy a hamis vagy vétkes bukás megállapíthatósága kérdésében nem a csődbíróság, hanem a büntető bíróság dönt. Ez utóbbi rendelkezés indoka ekkor még nem az önálló büntetőjogi felfogás érvényesíthetőségének elismerésében, hanem a büntető eljárás ezidőtájt szabályozatlan voltában keresendő.
Az 1878. évi V. tc. hasonló gondolatmenettel és szerkezettel különböztette meg egymástól a csalárd és a vétkes bukást.
Csalárd bukásnak (414. §) tekintette a törvény annak a vagyonbukottnak a cselekményét, aki azon célból, hogy hitelezőit megkárosítsa,
- vagyonához tartozó értéktárgyat elrejt, félretesz, értéken alul elidegenít, elajándékoz vagy őt cselekvőleg illető követelést elenged, eltitkol vagy valótlan követelést kifizet;
- oly adósságot vagy kötelezettséget valónak ismer el, mely egészben vagy részben valótlan;
- egy vagy több hitelezőjét kielégíti, zálog- vagy megtartási jognak engedélyezése vagy vagyona valamely részének átengedése által kedvezményben részesíti;
- kereskedelmi könyveket, ha a törvény azok vezetésére kötelezte nem vezetett, vagy azokat megsemmisítette, elrejtette, hamisan vezette, vagy akképp változtatta meg, hogy azokból cselekvő és szenvedő állapota vagy üzletének folyama ki nem deríthető.
A vétkes bukást (416. §) az a vagyonbukott követte el, aki
- fizetési képtelenségbe pazarlása, gondatlan üzletvezetése, tőzsdejáték vagy oly merész üzletek által jutott, melyek rendes üzletköréhez nem tartoznak;
- a 414. § 4. pontjában megjelölt valamelyik cselekményt nem azon célból követte el, hogy ezáltal hitelezőit megkárosítsa;
- kereskedelmi könyvek vezetésére kötelezve, cselekvő és szenvedő vagyoni állapotáról évenként rendes mérleget nem készít;
- miután fizetési képtelenségét tudta, vagy tudnia kellett új adósságokat csinált, vagy a csődkérvény beadásának elmulasztása által alkalmat szolgáltatott arra, hogy vagyonára egy vagy több hitelezője zálog- vagy megtartási jogot nyerjen.
Látható, hogy a Csemegi-kódex előtti szabályozás a csalárd és a vétkes bukás közötti választóvonalat még tisztán a szándékosság és a "vétkes gondatlanság" fogalmainak segítségével húzta meg: a csalárd, vagy "hamis" bukás körébe a szándékos, a "vétkes" bukás körébe a gondatlan tettek tartoztak. Ezzel szemben az 1878 évi V. törvényben az elhatárolás meghatározó alapja a célzat. Valamennyi csalárd bukás körébe tartozó cselekmény a hitelezők megkárosítását célozza, ez a célzat a vétkes bukásnál - ahol egyébként néhány új, a csalárd bukás körében nem szabályozott cselekmény is helyet kap - hiányzik. A másik eltérés, hogy a Csemegi-kódexben a vétkes bukás körébe tartozó magatartások zöme - noha jellemzően gondatlan cselekmény - szándékosan is megvalósítható.
A csalárd és vétkes bukás bűncselekményei kapcsán annak idején napjaink gyakorlatában is hasznosítható vitát váltott ki a fizetésképtelenségnek és a csődeljárásnak valamint a törvényben felsorolt vétkes magatartásoknak az egymáshoz való viszonya. A vita alapja az volt, hogy a korabeli törvény nem kívánta meg a bűnösség feltételeként a csőd- vagy felszámolási eljárás megindítását, "csupán" az adós "vagyonbukott " voltát tette tényállási elemmé. (A "vagyonbukottság" azonban feltételezte mind a fizetésképtelenséget, mind az ennek szükségszerű következményeként jelentkező csődeljárást). Abban minden szakember egyetértett, hogy a bűnösséget önmagukban sem a fizetésképtelenség (csődeljárás) sem pedig az elkövetett visszaélések nem alapozzák meg, csupán e tények meghatározott kapcsolata. De hogyan irható le (mai szóval hogyan "modellezhető") ez a kapcsolat ?
Angyal Pál 1929-ben megjelent kézikönyvében a véleményeket négy nagyobb csoportra osztotta.
a) A csőd- vagy felszámolási eljárás büntethetőségi előfeltétel. A csalárd adósi magatartások eszerint csak az eljárás megindulása után büntethetők. Ennek alapján a csődbűntett szerkezete a következő lenne: fizetésképtelenség + csődeljárás + tiltott cselekmények. A szándéknak e verzió szerint mindhárom elemre ki kell terjednie. A vita legfeljebb azon az alig lényeges kérdésen folyhat, hogy a "csődnyitás" ténye a fizetésképtelenség körében, annak egyik jellemzőjeként értékelendő-e vagy azon kívül. A három említett feltételt konjunktív módon kezelő nézet azonban nem ad választ az alapvető kérdésre: kell-e, s ha igen, milyen belső kapcsolatnak kell lennie a tiltott cselekmények valamelyikének és a csődnyitásnak a ténye között ? Zöldy Miklós annak idején kifogásolta azt is, hogy a csődeljárás megindítása esetleges is lehet, s az esetlegesség ellentétes az alapvető büntetőjogi elvekkel.
b) A törvényben meghatározott egyes tiltott cselekmények csak akkor büntethetők, ha a fizetésképtelenség és a csőd- vagy felszámolási eljárás (tehát a korabeli törvény szóhasználata szerinti "vagyonbukottság") ezek eredményeképpen állnak elő. Ez a vélemény kauzális viszonyt feltételez az inkriminált taxatív cselekmények és a fizetésképtelenség illetve a csőd között. Eszerint tehát, csődbűntett = tiltott cselekmények (fizetésképtelenség + csődeljárás). A szándéknak ezúttal is mindhárom körülményre ki kell terjednie, hiszen az eredmény az alaptényállás eleme . Ez a ma hatályos 1978. évi IV. törvényből semmiképpen nem adódik, mert igaz ugyan, hogy számos fordulata eredmény-bűncselekmény de nem a fizetésképtelenség ill. a csőd- vagy felszámolási eljárás a megfogalmazott eredmény, hanem a hitelezők kielégítésének meghiúsítása.
Egyébként is, e verzió elfogadása esetén a csőd vagy felszámolási eljárás után elkövetett visszaélések nem lennének büntethetők.
c) A visszaélések csak bizonyítékai a bűncselekménynek. A fizetésképtelenség és a csőd előidézése (maga a bukás) tehát büntetendő, de csak további feltételek, a bűnösség megállapíthatósága esetén.
A bűnösséget pedig az inkriminált magatartások bármelyike megalapozza. Eszerint a csődbűntett = fizetésképtelenség + csődeljárás (feltéve, ha a bűnösséget a törvényben felsorolt visszaélésszerű magatartások közül egy vagy több alátámasztja). Szükség van tehát a vagyonnal kapcsolatos inkriminált magatartások rögzítésére, de csak azért, hogy általuk a bűnösség megállapítható legyen. A szándék így itt is mindhárom mozzanatra kiterjed, de bármely konkrét sértő vagy veszélyeztető magatartás csak a bűnösség körében értékelendő. Ez sem igazolható a ma hatályos törvényünk alapján. A tényállás központi elemei ugyanis éppen a hitelező érdekeit sértő cselekmények.
E változat bírálata is kézenfekvő: vagy büntetlenek maradnak a csőd utáni cselekmények (lásd az előző pontot) vagy csak a bűnösség bizonyítékai körében jelentősek.
d) Angyal saját álláspontjának kifejtésekor "csavar" egyet az előző nézeten, és megfordítja a sorrendet. Abból indul ki, hogy a törvény tiltja és bünteti a hitelezők érdekeit sértő, taxatív módon felsorolt cselekményeket, s a fizetésképtelenség ill. az ezutáni csődeljárás csak azért fontos, mert e sérelem konkrét, materiális formában csak ekkor vethető fel. "Ha csőd megnyittatott, úgy e tény egyszersmind az azt megelőzően vagy követőleg elkövetett tiltott cselekmények érdeksértő vagy veszélyeztető voltát - büntethetőségét - megállapító tárgyi körülmény." Eszerint tehát csődbűntett = a hitelezők érdekeinek sértése vagy veszélyeztetése, a törvényben felsorolt magatartások valamelyikével, e veszélyről viszont csak fizetésképtelenné válás és csődindítás esetén beszélhetünk. Nem kell tehát a fizetésképtelenségnek ill. a csődeljárásnak a veszélyeztető magatartásokból fakadó voltát bizonyítani, mert a tények egymás mellé helyezése ez alól felment, s éppen ezáltal konstruál bűncselekményt.
Így a csődeljárás ténye voltaképpen a hitelezők érdekeinek sérelmével járó cselekmények értékelését biztosítja. A csődnyitás nem büntethetőségi feltétel, de nem is tényállási elem, melyre a szándéknak ki kell terjednie, illetve ami alól a "tévedés" mentesíthet, hanem olyan körülmény, ami a "potenciálisan bűnös tettet a realiter büntetendő cselekmények körébe lendíti." Eszerint a csőd- vagy felszámolási eljárás ténye sajátos, "quasi" tényállási elem, de semmiképpen nem az alanyi oldalon. A szándéknak az alanyi oldalon tehát csak a hitelezők érdekeinek veszélyeztetésére alkalmas visszaélésszerű magatartásokra kell kiterjednie, e magatartások pedig az ennek folytán bekövetkező tények tükrében minősülnek büntetendőnek.
Összességében ez utóbbi nézettel - sajátos és szokatlan dogmatikai szemlélete ellenére - egyetérthetünk, a ma hatályos törvényszövegre azonban csak további megjegyzésekkel alkalmazható. Az alapvető konstrukciós eltérés abban áll, hogy a mai törvényünk a bűncselekmény (1) bekezdésében a fizetésképtelenséget és a csődeljárást elválasztja; nem csődeljárás hatálya alatt álló "vagyonbukottról" beszél, hanem "fizetésképtelen" személyről, s az ellene megindított eljárásról csak később, a (6) bekezdésben tesz említést. Ebből az a nyilvánvaló eltérés adódik, hogy a mai csődbűntett kodifikátora a "fizetésképtelenség" tudatát tényállási elemmé tette - az erre kiterjedő legalább eshetőleges szándék tehát nélkülözhetetlen - , az eljárás megindításának ténye azonban valóban csak a szoros értelemben vett tényállási elemektől független, a cselekmény üldözhetőségét megalapozó feltétel. Röviden azt mondhatjuk, hogy a csőd- vagy felszámolási eljárás elrendelése emeli bűncselekménnyé az addig büntetőjogilag közömbös magatartásokat. Távolról sem arról van tehát szó, hogy az (1) bekezdés esetén a tényállásban felsorolt magatartások csak a csőd- vagy felszámolási eljárás elrendelése után alapozhatják meg a bűncselekményt. Az azonban leszögezhető, hogy a korábban elkövetett csalárd vagyonmentő vagy vagyoncsökkentő tettek büntetőjogi szempontból általában csak az eljárás megindítása után értékelhetők.
A történelmi fejlődés további állomásaként említhetjük a hitelsértésről szóló 1932. évi IX. tc.-et, amely hatályon kívül helyezte a Csemegi-kódex csalárd és vétkes bukásról szóló tényállását, valamint néhány további - pl. a hitelezők kijátszásáról szóló - normát, és helyette a törvény rendelkezéseit iktatta a korabeli Btk. XXXV. fejezetébe.
A módosítást a törvény miniszteri indokolása szerint több körülmény elengedhetetlenné tette.
Ezek lényegében a következők voltak:
- a csalárd és vétkes bukás büntethetősége a csőd megnyitásához volt kötve, s ennek a szabályozásnak "gyengeségeit és hiányosságait a gyakorlati élet vitathatatlanul mutatta ki ..., úgyhogy múlhatatlanul szükségessé vált olyan szabályozás, amely a likvidációs eljárás mozzanataitól függetlenül rendelkezik az adós által bűnösen elkövetett és a hitelezőket megkárosító cselekmények megtorlásáról";
- a korábbi tettek bírósági végrehajtáshoz fűződő viszonyára vonatkozó ingadozó bírósági gyakorlat;
- a vagyoncsökkentés módozatainak nem kielégítő felsorolása;
- az a tény, hogy a korábbi 417. § azokat a személyeket rendelte felelősségre vonni, akik a büntetendő cselekményt - ti. a csalárd és vétkes bukás keretében írt magatartást - elkövették, holott kétségtelen, hogy a vezetőket mindenképp felelősség terheli, ha másért nem, legalább a felügyeleti vagy ellenőrzési kötelezettség vétkes elmulasztásáért stb.
Emellett a Hs. életbelépése előtti büntető jogszabályok ellen általános volt a panasz az eladdig alkalmazható büntetések enyhe volta miatt, időszerűnek mutatkozott tehát "a hitelezési visszaéléseket szigorúbban és teljesen megtorló törvény megalkotása, mert ettől a hitel biztonságába vetett bizalomnak, s ettől a közhitelnek újabb megerősödését lehet remélni."
Az új szabályozás kétségtelen erénye volt a korábban szétszórt rendelkezések egységes rendszerének megteremtése, egyszerűbb átláthatóbb és átfogóbb rendszer teremtése.
Hitelsértés miatt tartozott felelősséggel az az adós, aki kielégítési alapul szolgáló vagyonát a valóságban vagy színlegesen jogtalanul csökkentette, vagy hitelezője részére hozzáférhetetlenné tette és ezzel egy vagy több hitelezőjének kielégítését szándékosan meghiúsította, vagy csorbította.
A cselekmény minősített esete volt, ha pénzintézettel szemben álló nagyobb számú betevőnek vagy fővállalkozóval szemben álló több alvállalkozónak súlyos megkárosítását eredményezte, és ezt a tettes előre láthatta.
Enyhébb volt viszont a fenyegetettség - s a büntethetőségnek csak magánindítvány előterjesztésének esetében volt helye - ha az adós egy vagy több hitelezőjének kielégítését gondatlanságból hiúsította meg, vagy csorbította, azzal, hogy nyilvánvaló pazarlása, vagy nagy mértékben hanyag, illetve könnyelmű üzletvitele illetőleg gazdálkodása következtében vált fizetésképtelenné.
Végül megfogalmazták és hasonlóan enyhébb esetnek tekintették az "adminisztratív hitelsértés" tényállását is: ezt az a kereskedő követte el, aki nagy mértékben hanyagul, illetve könnyelműen folytatja üzletét, különösen akkor, ha fizetésképtelenségét a hatóságnak vagy hitelezőinek, illetőleg a hitelezők érdekképviseletének kellő időben be nem jelentette, ha üzleti tőkéjét rendes üzleti köréhez nem tartozó tőzsdei játékban vagy merész üzletekben kockáztatja, továbbá - habár a jog szabálya szerint ügyleteit és vagyoni állását feltüntető könyvvezetést lett volna köteles folytatni, illetőleg mérleget készíteni - könyvvezetést nem folytatott, mérleget nem készített, vagy könyvvezetését, illetőleg mérlegét, levelezését és leltárát meg nem őrizte vagy úgy vezette, hogy abból ügyeleteit és vagyoni állását nem lehetett megállapítani.
Látható, hogy az említett előírások mind szerkezetükben, mind rendeltetésükben a ma hatályos tényállás előfutárainak tekinthetők, igaz, e törvény már indifferensnek tekintette a csőd vagy felszámolási eljárás elrendelését. (Lehet, hogy a pontosabb norma megszületéséig ezeket a kényszerű fokozatokat a jelenlegi fejlődés során - nem tanulva eléggé a múlt tapasztalataiból - nekünk is be kell tartanunk ?).
E szabályok a háború után egy ideig együtt éltek a tervgazdálkodás során megvalósítható hitelsértések különböző formáival - pl. a hitelrendszer büntetőjogi védelméről szóló 19/1952. (III. 13.) MT rendelettel - később a gyakorlatban, majd a jogalkotásban is háttérbe szorultak az állami érdekeket sértő bűncselekmények pl. a felelőtlen eladósodás vagy a pazarló gazdálkodás mögött. Noha a BHÖ még rendelkezett a hitelezők megkárosításáról, de már "csak" a polgárok javai elleni bűncselekmények körében (483-491. pont), s hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a korábban kidolgozott szabályok a magántulajdonon alapuló hitelkapcsolatok elsorvasztásával halálra vannak ítélve.
Felélesztésükre - természetesen korszerűbb, de nem kevésbé problémamentes formában - csak az új Csődtörvény, az 1991. évi XLIX. tv. hatálybalépése után, a most tárgyalt két bűncselekményt a Btk.-ba iktató 1992. évi XIII. törvénnyel került sor.
A tényállás másfél évtizedig érdemben nem változott, csak az 1996. évi LII. törvénnyel módosult, amikor - a háttérnormával összhangban - kiiktatták a (6) bekezdésből a "csőd kötelező bejelentését". Mint utaltunk rá, a tényállás koncepcionális átalakítására - ennek leglényegesebb elemeként a "fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet bevezetésére - a 2007. évi XXVII. törvénnyel került sor.

2. A bűncselekmény gyakorisága, másfél évtized tapasztalatai, a jogalkalmazás súlypontjai, kriminogén tényezők
Jellemző, hogy a büntető norma hatálybalépése utáni években a csődbűntett és a hitelező jogtalan előnyben részesítése bűncselekményei miatt elítéltek kb. ugyanolyan mértékben részesedtek az összbűnözésből, mint a század elején a csalárd és a vétkes bukás tettesei.
Jól szemlélteti ezt az 1. sz. táblázat.
Csalárd és vétkes bukás Csődbűntett
A Magyar Szent Korona országainak bűnügyi statisztikája az 1904-1908. évekből, Budapest, 1910. Az IM és OIT adatai alapján

1. sz. táblázat

Év

1905

1906

1907

1908

1995

1996

1997

1998

Elítéltek

száma

196

239

232

197

57

81

142

237

100 ezer

lakosra:

1,1

1,3

1,3

1,1

0,5

0,8

1,4

2,3

Az ismertté vált csődbűntettek és hitelező jogtalan előnyben részesítése vétségeinek számát megvizsgálva (a BM és a Legfőbb Ügyészség adatai alapján) igen tanulságos lehet annak feltérképezése is, miként alakult a bűncselekmények gazdasági bűncselekményeken belüli gyakorisága és az egyes fordulatainak elkövetési aránya.
Ezt a 2. sz. táblázatból tudhatjuk meg.

A csődbűntett miatt elítélések száma és aránya

                                                                                                                                                                                                                                              2. sz. táblázat

Év

Összes elkövetők

Összes elítéltek

Összes elítélt aránya az összes elkövetőkön belül

(%)

Gazdasági bcs. miatti elítéltek aránya a gazdasági bcs.-k elkövetőin belül

(%)

Csődbűntettek miatt elítéltek aránya a csődbűntettek elkövetőin belül

(%)

valamennyi elköv.

gazdasági bcs. elköv.

csődbűntett elköv.

valamennyi elítélt

gazdasági bcs.- elítélt

csődbűttett- elítélt

1993

122 621

4146

35

73 366

884

-

59,8

21,3

-

1994

119 494

2571

121

78 328

734

23

65,5

28,5

19,0

1995

121 121

3106

169

79 406

1093

57

65,5

35,1

33,7

1996

122 226

3567

308

81 392

1435

81

66,5

40,2

26,2

1997

130 996

5050

354

82 098

1824

142

72,8

36,1

40,1

1998

140 083

5236

426

93 433

2456

237

66,6

46,9

55,6

1999

131 658

5452

566

97 753

2766

296

74,2

50,7

52,2

2000

122 860

5606

720

89 443

3117

354

72,8

55,6

49,1

2001

120 583

6443

1091

87 539

3970

480

72,5

61,6

43,9

2002

121 835

7392

1286

91 573

4950

532

75,1

66,9

41,3

Látható, hogy a bűncselekmény Btk.-ba iktatását követő másfél évtized során mind az összes gazdasági bűncselekmény, mind a csődbűntettek száma nőtt, a növekedés üteme és tendenciái azonban nem azonosak. A bűnüldöző szervek látókörébe került gazdasági bűncselekmények száma - néhány kiugró adócsalási és bankkártyával kapcsolatos bűncselekmény folytán - 1997-ről 1998-ra több mint kétszeresére, majd a következő évben is mintegy 50%-kal nőtt. Az új évezred első évében ez a szám 11 000-re csökkent, ám évi csaknem azonos mértékű növekedés mellett tavaly már jelentősen meghaladta a "nagy ugráskor" mért 13 és fél ezret.
A regisztrált csődbűntettek - abszolút számukat tekintve - a gazdasági bűncselekmények között szinte egyedülálló módon - évről évre közel azonos arányban nőttek, a gazdasági bűncselekményeken belüli arányuk 1994 és 1998 között hullámzott, 1999-től előbb jelentősen nőtt, az utóbbi években 10% közeli arányban stabilizálódni látszik.
Ez tehát azt jelenti, hogy az utóbbi másfél évtizedben minden tizedik ismertté vált gazdasági bűncselekmény csődbűntett volt.
Az elkövetési magatartásokat tekintve elsöprő többséget (75-85%-ot) a 290. § (5) bekezdésébe ütköző ún. "adminisztratív" csődbűntettek alkotják, második helyen, 10% körüli részesedéssel a fedezetelvonó csődbűntettek következnek (azon belül is legnagyobb számban a vagyon elrejtésével megvalósult tettek), az ún. "csalárd bukások" száma pedig (némi abszolút számbeli növekedés ellenére) arányaiban elhanyagolható.
Figyelemre méltó az is hogy a bűncselekmény minősített esete ("a gazdasági életben súlyos következményt okozva történő elkövetés") gyakorlatilag alig fordul elő.
A tényállás szerkezeti átalakításával - az adminisztratív csődbűntett számviteli bűncselekménnyé válásával - biztosan prognosztizálható a Btk. 290. §-ába ütköző ismertté vált bűncselekmények csökkenése, s ezt várhatóan részben sem fogja ellensúlyozni a "fizetésképtelenséggel fenyegető helyzetben" elkövetett deliktumok aránya.
A csődbűntett miatti marasztaló ítéleteket, illetve ezek arányait a 2. sz. táblázat szemlélteti.
Itt talán azt érdemes kiemelni, hogy míg az összes ismertté vált elkövetőkön belül a marasztaló ítélettel sújtottak aránya 65% és 75% között enyhe hullámzás mellett stagnál, és a gazdasági bűncselekmények ismertté vált elkövetőit tekintve szinte minden évben nagyobb arányú marasztaló ítélet születik (lényegében azonos évi növekedés mellett 36%-tól 66%), addig a csődbűntettek ismertté vált elkövetőinek évről évre kisebb hányadát marasztalják el. Némileg leegyszerűsítve, de az arányokat jól érzékeltetve: azokban az ügyekben tehát, ahol a bűnüldöző szervek csődbűntett miatt eljártak, 10 feljelentett személy közül a bíróság utóbb négyet ítélt el.
Az ítéletek tartalmát (az alkalmazott joghátrányokat) tekintve részletes statisztikai kimutatás nem áll rendelkezésre. Egy pár évvel ezelőtti reprezentatív felmérés során azonban megvizsgáltam 100 terhelt csődbűntett miatti marasztaló ítéletét. E vizsgálat egyébként az (5) bekezdésbe ütköző tettek túlsúlyát még erőteljesebben igazolta: 93 ügyben e fordulat miatt állapított meg a bíróság felelősséget, 6 ügyben az elítélés alapja az (1) bekezdés a) pontja, azon belül vagyonrész eltitkolása, elrejtése volt, 1 ügyben pedig kétes követelés elismerését igazolta az ítélet. Végrehajtandó szabadságvesztés kiszabására (halmazati büntetésként) csak 2 terhelt esetében került sor, 18 vádlott felfüggesztett szabadságvesztést kapott, 53-at pénzbüntetéssel sújtottak, a többi vádlottat próbára bocsátották illetve megrótták. Szinte valamennyi ítéletben enyhítő körülményként értékelték egyebek mellett az elkövetés és az elbírálás közötti jelentős időmúlást.
Néhány adat az elíéltek összetételét tekintve is figyelemre méltó lehet. A vizsgált bűncselekmény miatt legnagyobb arányban a 40 és 49 év közöttieket ítélték el (25%), ez a korosztály az összes gazdasági bűncselekményen belül csak 14%-ot képviselt. Az elítéltek több mint 55%-a középiskolát, 25%-a egyetemet végzett, valamennyi gazdasági bűncselekményt tekintve ez az arány csak 40%, illetve 18%.
A csődbűncselekmény miatti elítélések arányai a 3. sz. táblázatban láthatóak.

                                                                                                                                            3. sz. táblázat

Év

Csődbűntett miatt elítéltek

Arányuk az összes elítélteken belül

(%)

Arányuk a gazdasági bűncselekmények elítéltjein belül

1994

23

0,02

3,1

1995

57

0,07

5,2

1996

81

0,09

5,6

1997

142

0,17

7,7

1998

237

0,25

9,6

1999

296

0,30

10,7

2000

354

0,39

11,3

2001

480

0,54

12,0

2002

532

0,58

10,7

A tendencia töretlen: a csődbűncselekmény miatt elítéltek aránya mind az összes elítélthez képest, mind a gazdasági bűncselekmények miatt elítéltekhez képest szinte folyamatosan nő. Láttuk, hogy a 290. §-ba ütköző tettek az összes gazdasági bűncselekmény mind nagyobb arányát tették ki (korábban 3, majd 7, végül 10%-át), s érdekes, hogy a gazdasági bűncselekmények miatt elítélteken belül az utóbbi években kb. ugyanilyen arányt képviselnek a csődbűncselekmény miatt el­ma­rasztaltak.
Végül ami az elítéltek összetételét illeti, ezúttal egyetlen, de talán a legjellemzőbb területet, az iskolai végzettség szerinti megoszlást emelem ki. Nem érdektelen egymás mellé állítani valamennyi gazdasági bűncselekmény, és ezen belül a csődbűncselekmény miatt elítélt személyek iskolai végzettség szerinti arányát. A 4. sz. táblázat tehát ezúttal nem mennyiségi változásokat, hanem az elítéltek iskolázottsági arányainak alakulását szemlélteti.

                                                                                                                                                        4. sz. táblázat

Év

Gazdasági bűncselekmény miatt elítéltek aránya végzettség szerint (%)

Csődbűntett miatt elítéltek aránya végzettség szerint (%)

általános iskola

középfokú végzettség

felsőfokú végzettség

általános iskola

középfokú végzettség

felsőfokú végzettség

1994

43

44

13

44

30

26

1995

38

49

13

18

56

26

1996

41

46

13

20

58

22

1997

35

47

18

18

56

26

1998

36

49

15

20

54

26

1999

37

48

15

22

47

31

2000

39

48

13

20

50

30

2001

47

39

14

20

49

31

2002

45

43

12

18

50

32

Láttuk, hogy a csődbűncselekmények miatt elítéltek az összes gazdasági bűncselekmények elmarasztaltjain belül legfeljebb 10%-ot tesznek ki, ennek ellenére, az elítéltek végzettségét tekintve az arányok a két csoportban - különösen a középfokú végzettségűeket tekintve - nem térnek el jelentősen. Az minden esetre jól látható, hogy a felsőfokú végzettségű elítéltek aránya a gazdasági bűnözés egészét tekintve stagnál, s a szélsőértékek 6%-on belül voltak, a csődbűntettek esetében 10%-os szélsőértékek mellett a diplomások aránya növekedni látszik. Figyelemre méltó, hogy 2002-ben a csődbűntett miatt elítélteknek már közel egyharmada diplomás volt.
A jellemző tetteket vizsgálva számos kriminogén tényező mellett - pl. a bank- és hitelrendszer anomáliái, a szelektív tőkeszegénység, az igen elterjedt korrupció vagy akár a kisvállalkozások indokolatlan adó- és adminisztrációs terhei (amelyek sajátos öngerjesztő formában egyben okok is és következmények is) - meghatározónak tekinthetjük a gazdálkodás "tradicionális kultúrájának" szinte teljes hiányát, és a gazdasági erkölcs jóformán ismeretlen voltát.
A rendszerváltást megelőző időszakban a gazdálkodást erős keretek közé szorított központi szemlélet, de egyben - kár vitatni - általában csaknem teljes kockázatmentesség, jól érzékelhető biztonság jellemezte.
Imitálták a piacot, s ezáltal limitálták a piaci verseny kockázatát. A "csőd" ismeretlen fogalom volt, s a "szanálás" nem a felszámolást, hanem a "gazdasági nyereséget biztosító (helyreállító) központi intézkedések megtételét" jelentette. Ez a szemlélet mélyen beivódott a gazdaság alanyaiba. Amikor pedig a vállalkozás szabadsága megnyílt, s az emberekbe szinte belesulykolták, hogy "a vállalkozásoké a jövő", "aki lemarad, kimarad", "a szabad kibontakozást gátló körülmények immár megszűntek", alig érzékelte valaki, hogy a társaság-alapítás, a gazdasági tevékenységbe kezdés nem feltétlenül csak előnyökkel járhat. A gazdálkodásnak csupán a pozitív oldalát, a lehetőségeit látták, s úgy vélték, e "szép új világban" nem lehetnek vesztesek.
Az úgyszólván korlátlan lehetőségek, a valóságossá vált verseny mellett megmaradt a biztonság tudata, ám ez utóbbinak már sokszor nem volt semmi alapja.
S amikor (gyakran igen rövid idő múlva) a csőd bekövetkezett, sokan nem is fogták fel a tényleges helyzetüket. Magától értetődő természetességgel keresték másban a bűnbakot, tekintették sajátjuknak a társasági vagyont, menekítették ki a lízingautót, vagy a gépeket, reménykedve, hogy majd jobb idők jönnek, s megint belefoghatnak valamibe.
Még ma is nap-mint nap olvashatjuk, hogy a csődbűncselekmények vádlottjai nem értik - vagy nem akarják megérteni -, miért, milyen alapon akarják megbüntetni őket a maradék cégvagyon saját célra történő felhasználása miatt, hiszen a társaságot saját tőkéjükkel alapították, a felvett hitel fedezetét magánvagyonuk képezte stb. Nem épp elég büntetés, hogy csődbe mentek?
Nem értik, vagy nem akarják megérteni, hogy a gazdálkodás nem csupán magánügyük, s ha valamilyen tervük "nem jön be", nem vonulhatnak ki sértődötten, hogy másutt, másba kezdjenek. Nem csak önmagukért, hanem gazdasági partnereikért, hitelezőikért is felelősséggel tartoznak. És persze felelnek köztartozásaikért is.
A Csődtörvény módosításaival és a bűncselekmény újrakodifikálásával olyan jogi hátteret kell biztosítanunk, amely pontosan tudatosítja a gazdaság mostani és későbbi potenciális alanyaival, hogy a gazdálkodás kockázattal és felelősséggel is jár. A piacgazdaság nem csupán korlátlan lehetőségekkel, hanem súlyos bukásokkal is szembesítheti alanyait. A kockázatok reális számbavételének és a felelősségtudatnak a kialakulása pedig segíthető és fejleszthető. Más szóval, direkt módon is támogatható a gazdasági morál erősödésének folyamata. Végső esetben akár csődbűncselekmények miatti eljárásokkal és ítéletekkel is.

3. A tényállás koncepcionális átalakításának indokai
Másfél évtized során kiütköztek a tényállás bizonyos fogyatékosságai, amelyek részben a fizetésképtelenség kérdéskörét érintették, részben az adminisztratív csődbűntett helyével, jellegével voltak kapcsolatosak és ezzel összefüggésben felvetették a speciális alanyiság problémáját is.
a) értelmezési gondok a "fizetésképtelenség" körül
A fizetésképtelenség fogalmának tartalma a Btk. 290. §-a szempontjából meghatározó jelentőségű volt.
Első kérdésként az merült fel, hogy a fizetésképtelenség tényének megállapítása kire tartozik.
A gyakorló bírák körében is komoly vitára adott okot, hogy a fizetésképtelenség ténykérdés-e vagy jogkérdés, s megállapítására a büntetőbíróságnak van-e lehetősége. A kérdést korábban nem véglegesen döntötték el, s ez konkrét ügyekben sok ellentmondást eredményezett.
A büntetőbíróságnak nem volt lehetősége a fizetésképtelenség megállapítására, kötötték ugyanis a módosítás előtti Cstv. 27. § (2) bekezdésében szereplő kógens feltételek.
Kiderülhetett, hogy a felsorolt három feltétel egyike sem takarja a tényleges (tartalmi) fizetésképtelenséget, tehát a vagyon hiányát, ugyanis a fizetésképtelenséget önmagában a fizetési hajlandóság hiánya is megalapozhatta.
Nem volt egyszerűbb a helyzet a csődbűntett másik fordulatánál sem. A Btk. 290. § (3) bekezdése esetén az elkövetési magatartások ugyan megelőzték a fizetésképtelenség bekövetkeztét, illetve annak látszatát, az elkövető tehát a fizetésképtelenné válást vagy annak látszatát az (1) bekezdésben írt magatartások valamelyikével idézte elő.
Ez a fordulat viszont egyszerűen nem volt összhangban a Cstv. fizetésképtelenségi eseteivel. Azt ugyanis nem lehet szándékos magatartással előidézni, hogy, az adós a tartozását a törvényben megállapított határidőn belül ne egyenlítse ki, vagy a csődegyezségben vállalt kötelezettségét ne teljesítse.
Az itt használt "fizetésképtelenné válás" szóhasználatból az következett, mintha a Btk. szabályozása a tényleges vagyonvesztésre utalna. Ez viszont annyiban ellentmondásos, hogy az adósnak a csődbűntett szempontjából nem a vagyona elvesztése áll érdekében, hanem legfeljebb a hitelezői igények fedezetéül szolgáló vagyon eltitkolása, illetve elrejtése.
Végül további gond volt, hogy a Btk. 290. § (3) bekezdése nem csupán a fizetésképtelenné válást, hanem a fizetésképtelenség látszatát is lehetséges következményként fogalmazta meg.
Ám a fizetésképtelenség látszatának megvalósítása a kógens feltételek fényében alig volt gyakorlatilag értelmezhető.
Ezért kellett határozottan felvetni a fizetésképtelenség új háttérszabályozásával együtt a büntető norma átalakítását is. A leglényegesebb változás ennek kapcsán a "fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet" bevezetése volt, ami egyben azt is eredményezte, hogy a vétkes gazdálkodás, a szándékos vagyonvesztés konzekvenciáit 2007. június 1. napjától a büntetőbíróság is levonhatja.
b) Az "adminisztratív" csődbűntett és a "spciális alanyiság" problémái
Már évekkel ezelőtt felvetődött, hogy e számviteli jellegű mulasztás fenyegetettsége egyáltalán a csődbűntett keretében indokolt-e, nem lenne-e helyesebb a tettet a számvitel rendjének megsértése (289. §) speciális alakzataként büntetni. 2007. június 1. napjával erre a változtatásra is sor került.
A döntés megoldotta az azt ellentmondást is, ami korábban az "adminisztratív csődbűntettre" is vonatkoztatott speciális alanyt érintette. Ma már tehát nem jelenthet értelmezési nehézséget az az előírás, hogy a csődbűncselekmény valamennyi alakzatát kizárólag a gazdálkodó szervezet (adós) vagyonával vagy annak egy részével rendelkezni jogosult személy követheti el.

4. A tényállás szerkezete, a bűncselekmény rendszere és háttere
A hatályos bűncselekmény szerkezetét az 5. sz. táblázattal szemléltetjük:

                                                                                                                                               5. sz. táblázat

Az alakzat neve

Az elkövetési magatartás lényege

Eredmény

Vétkes gazdálkodás

(1) bek.

Fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet esetén csalárd vagy könnyelmű magatartások

A kielégítésre fordítható vagyon csökkenése révén bekövetkezett

legalább részleges hitelezői érdeksérelem

Fedezetelvonó csődbűntett

(3) bek.

ua. tényleges fizetésképtelenség esetén

ugyanaz

Csalárd bukás

(2) bek.

Csalárd vagy könnyelmű magatartásokkal előidézett

fizetésképtelenség

ugyanaz

  

Kielégítési sorrend megsértése

(5) bek.

Felszámolás során hitelező sorban előbb álló hitelező rovására

történő kielégítése

A vagyon jogellenes átcsoportosítása révén bekövetkezett hitelezői érdeksérelem

(nem materiális)

A csődbűncselekménynek eszerint négy alapesete van, részint azonos, részint különböző elemekkel. Némi egyszerűsítéssel, de az egyes fordulatok elkövetési magatartásait mégis érzékeltetve, az (1) bekezdésbe ütköző tettet "vétkes gazdálkodásnak", a (3) bekezdésben olvashatót "fedezetelvonó csődbűncselekménynek", a (2) bekezdésben szereplőt "csalárd bukásnak", végül az (5) bekezdésben írtat "kielégítési sorrend megsértésének" nevezhetjük. Az utolsóként említett alapeset vétség, a többi bűntett.
Az egyes változatok nem minden esetben zárják ki szükségszerűen egymást. Elképzelhető fizetésképtelenség csalárd előidézése, majd a vagyonmentő cselekmények továbbfolytatása. Ilyenkor a cselekmény egységesen értékelendő [tekintettel arra, hogy a (2) bekezdésben írt magatartás szükségszerűen megelőzi az (3) bekezdésben szereplőt, a cselekményt "csalárd bukásként" kell minősíteni], s a különböző fordulatok halmozódását a büntetés kiszabása során kell értékelni. Nehéz tehát azonosulni azzal az állásponttal, hogy egyrészt a (2), másrészt az (1) vagy a (3) bekezdésben szabályozott csődbűncselekmény egymás mellett - egy eljárásban - nem állapítható meg, mert e cselekmények kölcsönösen kizárják egymást. Az a tény ugyanis, hogy a hitelezők kielégítése mindkét fordulat esetében részben is meghiúsítható, világossá teszi, hogy nem kizárt a különféle módokon, egymást követően történő igényelvonás.
A tényállást szemügyre véve látható az is, hogy az első két esetben feltétel a fizetésképtelenség, illetve az ezzel fenyegető helyzet, a harmadikban következmény a fizetésképtelenség, eredmény azonban mindhárom fordulat esetében a hitelezői követelések kielégítésének legalább részbeni meghiúsítása. A negyedik esetben az eredmény már nem közvetlen általában hitelezői igények kielégítése, hanem bizonyos hitelezők jogellenes háttérbe szorulása, ám a büntethetőségi feltétel - csakúgy mint az első két fordulatnál - továbbra is a csőd- vagy felszámolási eljárás megindítása.
Valamennyi fordulat megállapításához szükséges tehát az említett eljárási feltétel, s mindhárom fordulat befejezettségének megállapításához eredményre - bár részben eltérő eredményre - van szükség.
Az első három fordulathoz azonos módon megfogalmazott - és azonos szankcióval fenyegetett - minősített eset kapcsolódik.
A bűncselekmény "háttérnormája" a csődeljárásról, a felszámolási eljárásról és a végelszámolásról szóló 1991. évi XLIX. törvény (a továbbiakban: Cstv.).
E törvény számos olyan fogalmat használ és magyaráz, amelyek a bűncselekmény elkövetési magatartásainak értelmezése során nélkülözhetetlenek. A büntetőjogász sem nélkülözheti tehát a Cstv. fogalomrendszerének elsajátítását.
Valamennyi esetben világos, hogy nem önmagában a "csőd", hanem a csőd esetén elkövetett, vagy a csődhöz vezető jogellenes magatartások érdemelnek büntetést.

5. A bűncselekmény jogi és elkövetési tárgya, a tárgyi oldal jellemzői
A bűncselekmény tárgya a hitelezők érdeke a csőd- illetve felszámolási eljárás eredményes lefolytatása révén. Az (1), (2) és (3) bekezdés közvetlen "vagyonvédelmi" funkciója mellett az (5) bekezdésben írt magatartás a felszámolás hitelezők törvényes érdekeinek megfelelő lefolytatását is biztosítja.
Az elkövetési tárgy a tartozás fedezetéül szolgáló vagyon. A Csődtörvény 3. § (1) bekezdésének e) pontja alapján vagyon mindaz, amit a Számviteli törvény befektetett eszköznek vagy forgóeszköznek minősít. A Számviteli törvény 22. § (1) bekezdése értelmében befektetett eszköz minden olyan eszköz, amelynek az a rendeltetése, hogy a vállalkozási tevékenységet tartósan, legalább egy éven túl szolgálja, nevezetesen az immateriális javak, a tárgyi eszközök és a befektetett pénzügyi eszközök" a 23. § (1) bekezdése szerint pedig forgóeszözök a készletek, a követelések, az értékpapírok és a pénzeszközök.
Látható tehát, hogy az Szvt. a forgóeszközök körében a követeléseket is felsorolja.
Kérdés azonban, mit tekinthetünk számviteli értelemben követelésnek.
Erre vonatkozóan a módosított Szvt. ugyan csak 2004-től tartalmaz konkrét előírást, ám ezt a fogalmat a "követelés" értelmezésénél már korábban figyelembe vették.
Eszerint követelések azok a különféle szállítási, vállalkozási, szolgáltatási és egyéb szerződésekből jogszerűen eredő, pénzértékben kifejezett fizetési igények, amelyek a vállalkozó által már teljesített, a másik fél által elfogadott, elismert termékértékesítéshez, szolgáltatás teljesítéséhez, hitelviszonyt megtestesítő értékpapír, tulajdoni részesedést jelentő befektetés értékesítéséhez, kölcsönnyújtáshoz, előlegfizetéshez (beleértve az osztalékelőleget is) kapcsolódnak, valamint a különféle egyéb követelések, ideértve a vásárolt követeléseket, a térítés nélkül és egyéb címen átvett követeléseket, a bíróság által jogerősen megítélt követeléseket is. [Szvt. 29. § (1) bek.].
Eszerint az el nem ismert, vitás követelések kívül esnek a hitelezők kielégítésére fordítható vagyon körén. A felszámolási eljárásban kielégítésre csak a ténylegesen meglévő és a felszámoló által behajtott vagyon fordítható.
A csőd- vagy felszámolási eljárással összefüggésben vagyonnak tekintendő az eljárások kezdetén meglévő, s az ezután, az eljárások tartama alatt szerzett vagyon. Gazdálkodó szervek esetében vagyonnak a szervezet tulajdonában (kezelésében) lévő vagyon tekintendő. A Legfelsőbb Bíróság Fpkf. II. 31.449/1994. számú döntésében kimondta, hogy a betéti társaság beltagjának vagyona a felszámolási eljárás során a hitelezők követelésének kielégítésére akkor sem használható fel, ha a társaság vagyona erre nem elegendő; a hitelező követelését csak külön - peres eljárásban - érvényesítheti.
Az elkövetési magatartásokat (továbbá az elkövetési időt, módokat és eredményt) - az egyes fordulatokban szereplő fogalmak rövid értelmezésével - a négy alapesetet tekintve külön-külön kell részletesebben megvizsgálnunk.
a) Az (1) bekezdés ("vétkes gazdálkodás") esetében a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet bekövetkezése az az időpont, amelytől kezdve a gazdálkodó szervezet vezetői előre látták, vagy ésszerűen előre láthatták, hogy a gazdálkodó szervezet nem lesz képes esedékességkor kielégíteni a vele szemben fennálló követeléseket [Cstv. 33/A. § (1) bek.].
Ebben a helyzetben valósítja meg a tettes az a)-d) pontokban írt magatartásokat - amelyeket a jogalkotó sajátos kodifikációs technikával elkövetési módként fogalmaz meg -, és valósít meg ugyancsak sajátos "kettős" eredményt: a vagyoncsökkentést, és a jogos igények kielégítésének meghiúsítását. Érdekes felfigyelnünk rá, hogy az itt felsorolt "csalárd" elkövetési magatartások általában valamely vagyon elleni bűncselekmény szokványos fordulatai. A vagyon (eltulajdonítási céllal történő) elrejtése, csalást vagy sikkasztást, az eltitkolás inkább az utóbbit, a megsemmisítés, használhatatlanná tétel rongálást, a színlelt ügylet kötése csalást, az ésszerű gazdálkodás megsértése hűtlen, vagy hanyag kezelést valósíthat meg.
Vagyon elrejtéséről, eltitkolásáról akkor beszélhetünk, ha a végrehajtás alá vonható vagyon a hitelező számára (az adós később részletezendő, szándékos magatartása folytán) hozzáférhetetlenné válik. Az első esetben az a jellemző, hogy az adós az eredetileg a nyilvántartásában szereplő vagyontárgyat onnan úgy vonja ki, hogy a vagyontárgy sorsa, holléte ezután a végrehajtásban érdekeltek előtt nem ismerhető meg, az utóbbiban a vagyont vagy annak valamely elemét fel sem tünteti a nyilvántartásaiban. Tipikus elkövetési magatartások a vagyontárgyak elszállítása, átcímkézése, átcsomagolása, vagy egyszerűen az, ha a vagyontárgyat a mérlegben, leltárban nem tüntetik fel. Az utóbbi időben jellemzővé vált új vállalkozások alapítása, s a vagyon (egy részének) átmentése.
Vagyon eltitkolásával megvalósított csődbűntettet követett el pl. az a személy, aki egy betéti társaság beltagjaként - miután elrendelték a társaság felszámolását, a bt. tulajdonában lévő tehergépkocsit eladta, ám a vételárat nem bocsátotta a felszámoló rendelkezésére, s így a hitelezői igények kielégítését részben meghiúsította. A jogeset érdekes módon demonstrálja a csődbűntettnek a "saját vagyon elsikkasztásában" testet öltő formáját. (BH 1998/322.)
Egy másik döntés tényállása szerint az a vádlott is fedezetelvonó csődbűntettet követett el, aki - miután elrendelték társasága felszámolását - újabb bankszámlát nyitott, majd a pénzintézet megtévesztésével inkasszót nyújtott be és a még számlán lévő pénzösszeget felvette. Az első fokon csalásnak és csődbűntettnek minősített cselekményt a jogerős döntés egységesen csődbűntettként értékelte (BH 2000/340.)
A megrongálás korlátozza, a megsemmisítés véglegesen kizárja, a használhatatlanná tétel pedig rendszerint csupán átmenetileg akadályozza az adott vagyontárgy rendeltetésszerű használhatóságát.
Színlelt ügylet a Ptk. 207. § (4) bekezdése értelmében a valóságnak meg nem felelő, egyoldalú vagy kétoldalú nyilatkozat tétele. Az ügylet mögött vagy egyáltalán nincs szerződési akarat, vagy a felek tényleges akarata eltér a szerződésben rögzítettektől. A bűncselekmény elkövetése során az ilyen ügyletek rendszerint azt célozzák, hogy a hitelező előtt leplezzék a kielégítés alapjául szolgáló vagyon tényleges tulajdonjogát. A színlelt ügylet a polgári jog szabályai szerint semmis. E semmisség megállapítása azonban a büntetőeljárás keretében ítélendő meg, az ügylet színlelt jellegének megállapítása tehát nem más hatóság hatáskörébe tartozó előzetes kérdés.
A színlelt ügyletek megkötésével segítséget nyújtó "álszerződők" a csődbűncselekmény e fordulatának bűnsegédei (BH 2003/443.)
A "fiktív" szerződéskötést - amely gyakorlatilag szerződéskötés látszatának keltése, leggyakrabban szerződési okirat egyoldalú hamisításával - általában egyfajta sajátos "színlelt ügyletnek" tekintik, van azonban olyan vélemény is, mely szerint a vagyon elrejtésének, eltitkolásának sajátos módozata.
Kétes az a követelés, amelynek ténybeli vagy jogi indokoltságát vitatják, vagy e nélkül is, ha behajthatóságát illetően ésszerű kételyek támaszthatók. A kétes követelés elismerésének legjellemzőbb példája az, amikor a vagyonkezelő behajthatatlannak látszó követelést érvényesítő hitelezőt a kielégítendők sorában feltüntet vagy ilyen követelésre vonatkozó csődegyezséget köt.
Ésszerű gazdálkodás követelményeivel ellentétesen az kezd veszteséges üzletbe, aki a kockázati elemek gazdasági rentabilitást alapvető veszélyeztető súlyával és hatásával szándékosan nem számol, vagy ezek iránt közömbös. A gazdálkodásnak mindig szükséges eleme bizonyos mértékű kockázat, melynek ésszerű vagy ésszerűtlen mértéke elsősorban a kitűzött gazdasági eredmény ismeretében ítélhető meg. Ennek eldöntése rendszerint nem nehéz, a nyilvánvalóan veszteséges - a veszteség bekövetkezését valószínűsítő vagy a nyereség, illetve a veszteség lehetőségét kizárólag a szerencsére bízó - üzletek zöme magától értetődően utal a könnyelmű kockázatvállalásra (jellemző lehet e körben a szerencsejáték).
A "megengedett kockázatvállalás" azonban - sajátos, a törvényben kifejezetten nem szereplő, de elismert büntethetőséget kizáró ok.
Általában szakértő bevonásával tisztázzák, hogy
- a kifogásolt ügylet mekkora veszteséget eredményezett, s hogyan viszonyul ez az gazdálkodó szervezet "összvolumenéhez";
- pontosan mikortól vált veszteségessé az ügylet;
- mikortól, s minek alapján kellett ezt a gazdálkodónak felmérnie;
- felhagytak-e az ügylettel, amikor annak lehetősége még fennállt;
- a veszteségből mennyit lehetett volna elhárítani ésszerű gazdálkodás esetén.
Ténylegesen akkor csökken a vagyon, amikor a magatartás konkrét, mérhető aktívum-csökkenéssel és (vagy) passzívum-növekedéssel jár, színlelt vagyoncsökkenés esetében mindez nem történik meg, ám a látszat ez, s e látszat rendszerint éppen a vagyonmentés elfedését szolgálja.
b) Szemben az előzőekben írtakkal, a (2) és (3) bekezdés esetén már a tényleges fizetésképtelenség a tényállási elem.
Apáthy István, az első valóban korszerű csődtörvény, az 1881. évi XVII. tc. kodifikátora szerint "az adós abba a helyzetbe, a melyben minden kötelezettségének eleget nem tehet, vagy azért jut, mert tartozásai tényleges vagyonát meghaladják, vagy azért, mert bizonyos időben minden hitelezőjét kielégíteni nem képes. Az adós ez állapotát csődnek nevezzük, melyet az első esetben vagyonhiány, az utóbbiban pedig fizetési tehetetlenség von maga után. Habár ez állapotnak kétségtelen jogi hatásai vannak, a szó tulajdonképpeni értelmében csődnek azt a jogi állapotot kell tekintenünk, melyben a kétségen kívül helyezett vagyonhiány, vagy fizetési tehetetlenség alapján, az adós vagyona bírói határozattal folyamatba tett eljárás mellett és bizonyos szabályok szerint készpénzzé téve, a hitelezők kielégítésére fordíttatik."
A csődről hosszú idő után először rendelkező első jogszabály, az 1986. évi 11. tvr. fizetésképtelennek azt az adóst tekintette, akinek tartozásai meghaladták a vagyonát, a vele szemben elrendelt végrehajtás eredménytelen maradt, vagy fizetéseit megszüntette. A felszámolást csak a vagyonhiány és a fizetési képtelenség együttes megállapítása alapján lehetett elrendelni.
A korábbi szabályozás szerint a fizetésképtelenség olyan helyzetet jelentett, amelyben
- az adós nem vitatott vagy elismert tartozását a lejáratot követő 60 napon belül nem egyenlítette ki, vagy
- az adóssal szemben lefolytatott végrehajtás eredménytelen volt, vagy
- a csődeljárás során kötött egyezségben vállalt kötelezettségét az adós nem teljesítette.
Látható, tehát, hogy a fizetésképtelenség nem jogkérdés, hanem ténykérdés volt, és pontosan megállapítható, egzakt körülmények alapozták meg.
A Legfelsőbb Bíróság okkal állapította meg (Fpk. VIII. 31.767/1997.), hogy az idézett törvényi definíció "pénzforgalmi szemléletű. A törvényi szabályozás nem ad módot a bíróság számára annak vizsgálatára, hogy az adós milyen okból - esetleg éppen kintlevőségeinek behajthatatlansága miatt - fizetésképtelen, s fizetési nehézségei tartósak-e, vagy csak átmenetiek. Amennyiben a bíróság a felszámolási eljárás során valamely adós tekintetében a többször módosított Cstv. 27. § (2) bekezdésében felsorolt három fizetésképtelenségi ok valamelyikét valósnak találja, továbbá az adós esetleges kérelmére a bíróság által engedélyezett fizetési haladék nem vezet eredményre, a bíróságnak meg kell állapítania a fizetésképtelenség tényét."
Abban is egységes volt a gyakorlat, hogy az adós tartozását akkor kell "nem vitatottnak" tekinteni, ha a követelés fennállását a felszámolási kérelem kézhezvételéig nem vitatta. (pl. BH 1995/564.)
Ugyancsak a fizetésképtelenség kérdésével foglalkozik a Legfelsőbb Bíróság 2/1999. PJE számú jogegységi határozata, mely szerint "a jogerős és végrehajtható bírósági, hatósági határozaton (végrehajtható okiraton) alapuló lejárt pénz- vagy pénzben kifejezett vagyoni követelés alapján csak akkor van helye az adós gazdálkodó szervezet fizetésképtelensége megállapításának, ha a hitelező az ilyen határozat illetve okirat birtokában eredménytelenül kísérelte meg a végrehajtást."
A fizetésképtelenség ténykérdésként történő kezelése, s a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet figyelmen kívül hagyása olykor formális döntésekre kényszerítette a jogalkalmazókat.
A hatályos szabályozás szerint a bíróság az adós fizetésképtelenségét akkor állapítja meg, ha
- korábban nem vitatott vagy elismert tartozását az esedékességet követő - a felszámolási eljárás kezdeményezésére vonatkozó figyelmeztetést is tartalmazó - fizetési felszólítás kézhezvételétől számított 15 napon belül indokolással alátámasztott írásbeli nyilatkozatával nem vitatta és nem egyenlítette ki, vagy
- a jogerős bírósági határozatban megállapított teljesítési határidőn belül tartozását nem egyenlítette ki, vagy
- a vele szemben lefolytatott végrehajtás eredménytelen volt, vagy
- a fizetési kötelezettségét a csődeljárásban kötött egyezség ellenére nem teljesítette.
ba) A (2) bekezdésben (csalárd bukás) olvasható magatartás esetében általában tudatos, az adós által tervezett, előkészített vagyonbukásról van szó, amelyet az adós a már korábban részletezett magatartások valamelyikével idéz elő.
Ebben az alapesetben az elkövetési magatartások megegyeznek az (1) és (3) bekezdésben szereplő tettekkel, ám látható, hogy felcserélődött a fizetésképtelenség (illetve az ezzel fenyegető helyzet) és az elkövetési magatartások közötti oksági kapcsolat.
Az említett okozati összefüggésnek eszerint egyértelműem kimutathatónak kell lennie, ellenkező esetben a bűncselekmény e fordulata nem állapítható meg.
A Legfelsőbb Bíróság BH 2001/102. számon közzétett döntésében felülvizsgálati eljárás keretében felmentette azt a vádlottat, aki egy Rt. alapítása kapcsán az Rt. alaptőkéjét - az alapításra felvett kölcsön visszafizetése érdekében - a Gt. szabályait megszegve lecsökkentette, és így további, később esedékes tartozásait már nem tudta kifizetni. A felmentés indoka az volt, hogy a Gt. nem az alaptőke csökkenése miatt vált fizetésképtelenné, hanem más körülmények miatt. Megállapítható volt ugyanis, hogy az alaptőke önmagában elegendő volt a felszámolást kérő hitelező követelései fedezésére, a fizetésképtelenség és a felrótt adósi magatartás között így hiányzott az okozati összefüggés.
bb) A (3) bekezdés (fedezetelvonó csődbűntett) akkor állapítható meg, ha a már részletezett magatartások valamelyike idézi elő a fizetésképtelenséget.
c) Végül az (5) bekezdés (kielégítési sorrend megsértése) - a Csődtörvényben meghatározott hitelezői rangsort védi.
A csőd kapcsán felmerülő, e sajátos, enyhébb bűncselekmény esetében a kielégítésre szolgáló vagyon összességében nem csökken, tehát nem általában a hitelezők, hanem egyes hitelezők - más hitelezők tudatos előnyben részesítése révén - kerülnek hátrányos helyzetbe.
Az elkövetési magatartásban szereplő "előny" fogalma itt sajátosan értelmezendő, hiszen jogos igény megjelölésére is szolgálhat. Önmagában a hitelezői igény kielégítése ugyanis nem lenne előnyben részesítésnek tekinthető, ha ennek nem másik hitelező látná kárát. A bűncselekmény tehát szükségképpen több hitelezőt feltételez, s az adós a rögzített kielégítési sorrendet sértve elégíti ki egy vagy több hitelezőjét.
A kielégítési sorrendet a Csődtörvény részletesen szabályozza, ennek csupán lényegét idézzük fel. Eszerint tehát a sorrend:
a) a felszámolás költségei,
b) a felszámolás kezdő időpontja előtt vagyont terhelő zálogjoggal biztosított követelések a zálogtárgy értékének erejéig,
c) a gazdálkodó szervezetet terhelő tartásdíj, életjáradék, kártérítési járadék, bányászati keresetkiegészítés, továbbá a mezőgazdasági szövetkezet tagja részére a háztáji föld vagy termény helyett adott pénzbeli juttatás, amely a jogosultat élete végéig megilleti,
d) a kötvényen alapuló követelések kivételével, magánszemély nem gazdasági tevékenységből eredő más követelése, a kis- és mikrovállalkozás, valamint a mezőgazdasági őstermelő követelése,
e) a társadalombiztosítási tartozások és a magán-nyugdíjpénztári tagdíj tartozások, az adók és adók módjára behajtható köztartozások, a visszafizetendő állami támogatások, valamint a víz- és csatornadíjak,
f) egyéb követelések,
g) a keletkezés idejétől és jogcímétől függetlenül a késedelmi kamat és késedelmi pótlék, továbbá a pótlék és bírság jellegű tartozás,
h) azok a követelések, amelyek jogosultja a gazdálkodó szervezet tagja, vezető tisztségviselője, vezető állású munkavállalója vagy azok közeli hozzátartozója.
E sorrend megsértésével tehát az elkövető a kötelességeit önkényesen "átcsoportosítva" csökkenti, vagy kizárja egyes hitelezőinek esélyeit.
Egy másik - kevésbé jellemzőnek minősíthető - elkövetési magatartás az lehet, amikor az adós vagyona valamennyi hitelező kielégítésére nem elegendő, a kötelező sorrendet betartja ugyan, de valamelyik hitelezőjét annak tényleges jogosultságát meghaladó mértékben elégíti ki. (Mindez nyilván felvetheti a hitelező vagy a felszámoló felelősségét is). A jogi irodalomban a német szabályozásra figyelemmel felvetették a nem megfelelő módon vagy időben történő kielégítés büntetendővé tételének lehetőségét is, hiszen ilyen tettek is elvonhatják mások jogos kielégítési alapját, eddig azonban a magyar szabályozás nem ment el.
Végül, elképzelhető a bűncselekmény elkövetése oly módon is, hogy a fizetésképtelenné vált adós, tisztában lévén saját helyzetével egyes hitelezőit valamely korábbi szerződéses viszonyukban nem szereplő kedvezményben (pl. árengedményben) részesíti.
Az egyes fordulatok elkövetési ideje kapcsán a következőkre szükséges rámutatni.
A (6) bekezdésben végső soron egy rendhagyó, pozitív módon megfogalmazott büntethetőségi feltétellel állunk szemben: valamennyi fordulat csak akkor büntethető, ha a csőd- vagy felszámolási eljárást megindították vagy ha a felszámolási eljárás a kötelező kérés elmulasztása miatt maradt el. A Cstv. 8. § (3) bekezdése értelmében a csődeljárás kezdő időpontja az a nap, amelyen az adós kérelme a bírósághoz érkezett. A felszámolás kezdő időpontja a felszámolás elrendeléséről hozott jogerős végzés Cégközlönyben való megjelenésének napja.
Mindez azonban távolról sem jelenti azt, hogy az elkövetési magatartások is csak a csőd- illetve felszámolási eljárás elrendelése után vonhatók a vizsgálat körébe.
Az (1) illetve (3) bekezdésben írt elkövetési magatartások a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet, illetve a fizetésképtelenség bekövetkezése után, ám akár a csőd-, illetve felszámolási eljárás elrendelése előtt, akár azután elkövethetők.
A (2) bekezdés esetében a csalárd tettek értelemszerűen csak a csőd- vagy felszámolási eljárás elrendelése előtt követhetők el, hiszen éppen ezek vezetnek a fizetésképtelenséghez vagy az ezzel fenyegető helyzethez.
Végül az (5) bekezdésben szabályozott fordulat csak a felszámolás elrendelését követően valósítható meg.
A csődbűncselekmény első három alapesete eredmény-bűncselekmény. Ebből következik, hogy a bűncselekmény csak az eredmény - a hitelezők kielégítésének legalább részbeni meghiúsulása bekövetkezése esetén válik befejezetté.
Azt a korábban a gyakorlat által kialakított elvet, amely szerint a felszámolás eredményének (teljes) meghiúsításával járó csődbűncselekmény az egyszerűsített felszámolás elrendelésével biztosan befejezett, korábban irányadónak szánt eseti döntések is megerősítik (BH 1995/555. sz., BH 1996/516. sz.). Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a körülmények alapos vizsgálatával ennél korábbi időpontban a cselekmény befejezett alakzatát ne lehetne megállapítani.
A gyakorlat részbeni meghiúsulást állapít meg, ha a hitelezői kör egy részének kielégítése mellett, az adós magatartásának eredményeképpen más hitelezők kielégítésének esélyei tartósan vagy véglegesen csökkentek.

6. Minősített eset
Az (1)-(3) bekezdésben leírt tett elkövetése esetén súlyosabban minősül a cselekmény, ha az a gazdasági életben súlyos következményekkel jár. A következmények megítélésénél figyelembe kell venni a hitelezők számát, a nemzetgazdaságban betöltött szerepüket, a tőlük elvont összeg nagyságát és a bűncselekmény várható gazdasági következményeit.
Az ítélkezési gyakorlat szerint megállapítható a minősített eset, ha az adós magatartása a hitelezői igények kielégítésének meghiúsításával akár közvetlenül, akár közvetve a gazdasági életben olyan súlyos működési zavarokat okoz, amelyek kormányzati, vagy akár költségvetési intézkedést igényelhetnek, s ezek hiányában a működési zavarok már érzékelhető formában jelentkezhetnek. Súlyos következményekkel jár a csődbűncselekmény, ha például a milliárdos nagyságrendű elkövetési magatartás a hitelezők szélesebb körét, működési feltételeiket is veszélyeztető anyagi kihatással terheli.
Megállapítható a minősített eset akkor is, ha a vagyonelvonás mértéke alapvetően megrendítette vagy lehetetlenné tette jelentős számú alkalmazottat foglalkoztató hitelező további gazdasági tevékenységét, hiszen a közvetett módon, áttételesen jelentkező hátrány is lehet súlyos.
Mindenesetre tény, hogy az eddig összesen ismertté vált alig néhány minősített eset nem könnyíti meg általános kritériumok felállítását.

7. A bűncselekmény alanya, a szándékosság tartalma
A Btk. a felelősség pontos körének tisztázhatósága érdekében a 290. § kapcsán külön értelmező rendelkezésekkel vonja meg az alanyok körét.

Btk. 291. § (1) A 290. § (1)-(5) bekezdésében meghatározott bűncselekményt tettesként az követheti el, aki a gazdálkodó szervezet (adós) vagyonával vagy annak egy részével rendelkezni jogosult.
(2) Az (1) bekezdést kell alkalmazni akkor is, ha a vagyonnal történő rendelkezés alapjául szolgáló jogügylet érvénytelen.

A gazdálkodó szervezet és az adós fogalmát a Cstv. 3. §-a, az értelmező rendelkezések körében pontosan meghatározza.
Egyéni vállalkozó nem lehet a bűncselekmény alanya. Tettesként tehát csak a Cstv. fogalomköre szerinti gazdálkodó szervezetnél olyan funkciót betöltő személy jöhet szóba, aki az adott szervezet vagyonával jogosult rendelkezni. A vagyonnal való rendelkezési jogosultság rendszerint jogszabályon vagy szerződésen (alapító okiraton, alapszabályon, társasági szerződésen stb.) alapul, és általában nem ruházható át.
A bűncselekmény valamennyi fordulata csak szándékosan követhető el, s a szándéknak valamennyi változat esetében az eredményre is ki kell terjednie.
A "csalárd bukásként" jellemzett alakzat jellemzően egyenes szándékkal követhető el, nem zárható azonban ki, hogy - pl. az ésszerű gazdálkodás megsértésével történő fizetésképtelenség előidézése - eshetőleges szándékkal is megvalósítható legyen. Az alanyok körét, szerepét illetően indokolt néhány további megjegyzés.
a) Az ügyvezetői tisztségről a felszámolás elrendelése előtt lemondott személy - minthogy a lemondás egyoldalú címzett jognyilatkozat, amely sem határidőhöz, sem jóváhagyáshoz vagy hozzájáruláshoz nincs kötve - nem tekinthető a kft. vagyonával rendelkezni jogosult vezető tisztségviselőjének, így nem lehet a felszámolási eljárás elrendelését követően megvalósítható (5) bekezdés szerinti csődbűncselekmény alanya.
A Legfelsőbb Bíróság ezzel kapcsolatban a következőkre mutatott rá:
"A csődbűntett elkövetője, alanya csak az lehet tettesként, aki valamilyen formában a gazdálkodó szervezet vagyonával rendelkezni jogosult. Az ügyvezető - természetesen a gazdálkodó szervezet alapszabályától függő mértékben és keretben - ilyen személynek tekintendő.
A megállapított tényállásból következően azonban a terhelt az elszámolás elrendelését követően az adott gazdálkodó szervezetnél ilyen tisztséget nem töltött be. Ügyvezetői tisztsége, sőt munkaviszonya is már a felszámolás elrendelését megelőzően megszűnt.
A töretlen ítélkezési gyakorlat szerint ugyanis a vezető tisztségviselői megbízatás lemondással megszűnik. A lemondás egyoldalú címzett jognyilatkozat, amelynek megtételét a törvény nem köti határidőhöz, a lemondás hatálya a nyilatkozatban megjelölt időponttól beáll. A tisztség megszűnéséhez pedig nincs szükség a közgyűlés, taggyűlés hozzájárulására.
Ebből következően a terhelt - a tényállásban is írtaknak megfelelően - a felszámolás elrendelésekor már nem volt a Kft. ügyvezetője, tisztségviselője. [...]
Mindezekből következően tehát az ügyben jogerős határozatot hozó bíróságok megsértették a büntető anyagi jog szabályait akkor, amikor a terhelt büntetőjogi felelősségét a terhére rótt bűncselekményben megállapították, és ezért büntetőjogi intézkedést alkalmaztak vele szemben." (Bfv. I. 1392/1996.)
b) A leírtak felvethetik a felszámoló - mint lehetséges alany - problémakörét is. Az előző pontban kifejtettekből következik, hogy a kizárólag a felszámolás elrendelését megelőző elkövetési magatartásokkal megvalósítható csalárd bukást a felszámoló nem követheti el. A bűncselekmény módosítás előtti változata egyértelműbben kifejezte azt is, hogy a felszámoló az (1), illetve (3) bekezdésben szabályozott fordulatnak sem lehet alanya.
Ezt világosan igazolta, hogy a törvény a "gazdasági tevékenysége körében bekövetkezett fizetésképtelensége" fordulatokat használta, s e birtokos szerkezetekkel a felszámolóra nyilvánvalóan nem utalhatott, hiszen nem ő vált gazdasági tevékenysége körében fizetésképtelenné. Ha bárki, s így a felszámoló is elkövethette volna az a)-d)-ig szereplő pontokban leírt magatartásokat, a törvény természetesen alanyesetet használt volna.
Nézetem szerint azonban ez a helyzet a hatályos törvényszöveg alapján sem változott. Az (1) bekezdés a) pontja ugyanis továbbra sem általában "tartozás fedezetéül szolgáló vagyonról" ír, hanem a "tartozása" szintén birtokos esetű alakkal utal arra, hogy ez a felszámolás alá vont személyt vagy vállalkozást érinti, nem a felszámolót.
Hasonlóan a d) pontban leírt magatartás szintén úgy fogalmaz, hogy az elkövető "a vagyonát" s nem a (felszámolás alá vont) vagyont. csökkenti.
Mindez nem jelenti, hogy esetleges vagyon elleni bűncselekmény - hűtlen kezelés, hanyag kezelés, sikkasztás vagy csalás - gyanúja felszámolóval szemben a felszámolási eljárás kapcsán ne merülhetne fel.
A kérdést azért érdemes hangsúlyozni, mert ezt - a felszámoló sajátosan privilegizált helyzetére tekintettel - olykor maguk a felszámolók is kétségbe vonják.
Itt indokolt röviden utalni a vagyonfelügyelő személyére is, aki a bíróság által a fizetési haladékról szóló végzésben névjegyzékből kirendelt személy (Cstv. 14. §). A vagyonnal való rendelkezési jogosultsága nincs, így csődbűncselekmény tettese vagy társtettese nem lehet. Ám ha az adóssal összejátszik - pl. oly módon, hogy a csődbűncselekmény valamely elkövetési magatartása körébe vonható tetthez adja hozzájárulását - bűnsegédként felelhet.
c) Olykor értelmezési gondot okoz az alanyok körét szabályozó 291. § és az elkövetési magatartások büntethetőségét körülhatároló 290 § (6) bekezdésének (látszólagos) ellentmondása is.
Az egyik ügyben pl. egy Kft. vezetője a fizetésképtelenségére tekintettel elrendelt felszámolási eljárás elrendelése után, a felszámoló tudta nélkül értékesített három, a felszámolási eljárás elrendelése előtt vásárolt tehergépkocsit.
A városi ügyészség az eredetileg csődbűntett miatt indult eljárásban a következőket fejtette ki: "... a felszámolás elrendelését követően nem lehet a Btk. 290. § (1) bek.-ben írt csődbűntettet az adós cég ügyvezetőjének terhére megállapítani, olyan ügyletek tekintetében, melyeket a felszámolás elrendelése után köt. Ugyanis ilyenkor már nem jogosult a vagyonnal rendelkezni, tehát nem lehet alanya a csődbűntett fenti alakzatának. Cselekménye azonban vagyon elleni bűncselekményként, jelen esetben csalásként értékelhető, ... megtévesztette (a vele szerződő) Kft.-t, mert nem közölte, hogy cége felszámolás alatt áll, és így ő nem jogosult eljárni. Ez pedig kárt okozott a cég hitelezőinek". (Miskolci Városi Ügyészség B. 1619/1997.)
Az idézett álláspont feltehetően azon a jogi irodalomban hangot kapott nézeten alapul, mely szerint "... ha olyan személy rendelkezik az adós vagyonával, akinek erre semmilyen jogcíme nincs, és jogellenesen csökkenti a vagyont, ez esetben vagyon elleni bűncselekmény (pl. lopás, csalás, rongálás stb.) állapítható meg."
Az ügyben vagyon elleni bűncselekményt az ezzel ellentétes "általában egységesnek tekinthető ítélkezési gyakorlatra figyelemmel" mégsem állapítottak meg, a tettet a Btk. 290. § keretei között értékelték. Kérdés, helyesen-e ?
Kétségtelen, hogy a Csődtörvény 34. § (2) bekezdése alapján a felszámolás kezdő időpontjától a gazdálkodó szervezet vagyonával kapcsolatos jognyilatkozatot csak a felszámoló tehet.
(Ez alól a törvény csak igen szűk körben, és nem a hitelezők kielégítését szolgáló vagyonnal való rendelkezési jogosultságot illetően enged kivételt.)
Ebből valóban az derülne ki, hogy a felszámolási eljárás elrendelését követően csődbűntett alapját képező cselekményt az adós képviselője már nem követhet el, e bűncselekménynek ekkor már csak a felszámoló lehet alanya.
Ám ha ezt valóban elfogadnánk, a Btk. 290. § (5) bekezdésében szabályozott "kielégítési sorrend megsértését" kizárólag a felszámoló követhetne el - hiszen az adós rendelkezési jogosultsága megszűnt, s a 291. § nem különböztet az egyes fordulatok potenciális alanyainak szabályozásánál. Ez az értelmezés azonban nyilvánvalóan téves.
Szögezzük le, hogy a tulajdonosi jogok a felszámolás kezdő időpontjától nem szűnnek meg teljesen, s e jogosultságok között lehet olyan is, amely a vagyonnal való rendelkezés körébe vonható. Ilyen az esetleges egyezségkötés (Cstv. 41. §), vagy még inkább a követelések kielégítése után fennmaradó vagyon sorsáról történő döntés (Cstv. 61. §).
Mindez azonban természetesen csak akkor vethető fel, ha az adott személy - megbízatása folytán a vádbeli időszakban valóban rendelkezésre jogosult személynek volt tekinthető.
d) Végül, egy ugyancsak a lehetséges alanyok körét érintő kérdés kapcsán maradjunk most már az (1)-(3) bekezdések keretei között.
A csődbűntett legtöbb elkövetési magatartása egyes személyek tevékenységéhez szorosan kapcsolódik, így nem okoz gondot a vagyonnal való rendelkezési jogosultság megállapítása, a vagyon elrejtése, eltitkolása, megrongálása esetén, sőt pl. színlelt ügylet megkötése is rendszerint egyértelműen a gazdálkodó szerv vezetőjének felelősségét veti fel. De vajon minden esetben ilyen egyértelmű a kérdés ?
Elképzelhető ugyanis számos olyan - egyébként elkövetési magatartásként értékelhető rendelkezés - amely egyetlen személy döntésének formájában nem hozható meg, amikor tehát a rendelkezési jogosultság kizárólag testületi döntés keretében gyakorolható. Kétségtelen, hogy a Gt. számos rendelkezése bizonyos kérdések eldöntéséhez testületek egyhangú állásfoglalását írja elő. Különösen a 290. § (1) bekezdésének c) és d) pontja - az ésszerű gazdálkodás követelményeivel ellentétesnek minősíthető tettek - kapcsán fordulhatnak ilyen testületi döntések elő.
Ezekben az esetekben, noha a cselekmény a tárgyi oldal ismérveit tekintve esetleg megvalósult, nézetem szerint csődbűntett általában nem állapítható meg a 291. §-ban meghatározott speciális alany hiányában. A jogi személy felelőssége a természetes személyként felelősségre vonható terhelt hiányában nem vethető fel.)
Érdekes, és napjainkban sűrűn vitatott döntés, hogy ha a döntés nem konszenzuson, hanem a testületi tagok többségi szavazatán alapul, a káros eredményért (esetleg bűncselekményért) való felelősség "egyéniesíthető"-e. Más szóval: ilyenkor szintén nem felel senki, esetleg csak a döntést megszavazó tagok vonhatók felelősségre, netán mindenki ? Úgy vélem, büntetendő tett megvalósításakor nem engedhető meg, hogy az "azonosítható" tettesek a többségi akarat leple mögé bújjanak. Ha tehát az egyébként egyetlen érdemi döntésben kifejeződő "kollektív akarat" mögött az egyes döntéshozók személyes állásfoglalása megállapítható, indokolt lehet ennek függvényében a felelősség differenciálása. Gondosan és alaposan vizsgálni kell azonban a bűnösség kérdését, elsősorban a tévedés lehetősége kapcsán.
Természetesen, ha az inkriminált döntést valaki a törvény rendelkezéseivel ellentétesen - a testületi döntést kikerülve, vagy a testület tagjait félrevezetve - hozza meg, pl. hűtlen kezelésért vagy csalásért mindig felelősséggel tartozhat.
A Legfelsőbb Bíróság egyik döntésében ezzel kapcsolatban a következőket fejtette ki: "... nyilvánvaló, hogy a testület tagja nem veszíti el természetes személyi mivoltát, ezért a büntetőjog alanyává válhat, annak ellenére, hogy a tényállásszerű magatartást valamely testület tagjaként tanúsítja. Az ezzel ellentétes nézet elfogadása arra a nem kívánatos eredményre vezetne, hogy egy gazdasági vagy más szervezet bármely tagja vagy alkalmazottja úgy mentesülhetne a tudatosan jogszabályt megsértő, káros döntés jogkövetkezményeiért való mindennemű felelősségre vonás alól, hogy e célra testületet alakítana, s a felelősséget megalapozó döntést a testület elé utalná." (Bf. III. 1966/1999.)
A bűnösségre rátérve, a bűncselekmény valamennyi fordulata csak szándékosan követhető el, s a szándéknak valamennyi változat esetében az eredményre is ki kell terjednie.
Az (1) és (3) bekezdésben szabályozott csődbűncselekmény esetében tehát az elkövető tudata átfogja,
- saját fizetésképtelenségét, illetve fizetésképtelenséggel fenyegető helyzetét,
- azt, hogy adósságai vannak és megmaradt valamint ezután esetleg befolyó vagyonából hitelezőit kell kielégítenie,
- azt, hogy vagyonmentő tetteivel hitelezői kielégítését legalább részben meghiúsítja,
- ennek ellenére e következményt kifejezetten kívánja, vagy közömbös iránta.
A tudattartamra vonható következtetés az (1) bekezdésben meghatározott magatartások közül az a) és b) pontban - lévén, hogy azok egyértelműen "turpis ügyleteket" takarnak, nem okoz gondot. A bírói gyakorlat az a) pontba tartozó ügyletnek tekinti a jóhiszemű harmadik személy részére történő értékesítést, majd a vételár felhasználását.
A további, ún. nem turpis magatartások esetében, ha az elkövető a fizetésképtelenségét, vagy azt, hogy ezzel fenyegető helyzet állt elő, nem ismeri fel (ami elvileg elképzelhető), a bekövetkezett eredménytől függetlenül nem felel csődbűncselekményért.
Igen gyakori az a védekezés, hogy az elkövető csak átmeneti likviditási zavarnak, gyorsan áthidalható recessziónak minősítette nehézségeit. Ennek megállapíthatósága vagy kizárhatósága az objektív helyzet pontos feltárásán kívül függhet a vállalkozó végzettségétől, ismereteitől, tapasztalataitól.
A (2) bekezdés esetében az elkövető tisztában van vele, hogy
- az (1) bekezdésben felsorolt magatartások (valamelyike) okozta fizetésképtelenségét, vagy annak látszatát, sőt
- mindezt kifejezetten a hitelezői igények legalább részbeni meghiúsítása céljából tette.
A "csalárd bukásként" jellemzett alakzat ezért megítélésem szerint csak egyenes szándékkal követhető el. Hozzáteszem, egyes vélemények szerint a már említett turpis és nem turpis magatartások közötti különbségtétel kapcsán az utóbbiak esetében itt sem zárható ki az esetleges eshetőleges szándék. Ez a nézet azért tűnik kevésbé megalapozottnak, mert "fizetésképtelenség látszatát" a következményekbe belenyugodva fogalmilag lehetetlen elkövetni.
Végül az (5) bekezdésben olvasható magatartás esetében az elkövető szándékának át kell fognia
- a felszámolási eljárás elrendelését,
- az általa nyújtott előny jogtalanságát,
- az előny és a hátrány kölcsönös voltát.
Bármely elem hiánya esetén a bűncselekmény nem állapítható meg. Így például pusztán az a körülmény, hogy az adós egyes hitelezőit kielégíti, tudván, hogy vagyona valamennyi hitelező kielégítésére nem elegendő, nem alapozza meg a büntetőjogi felelősséget.
A minősítet eset kapcsán megfogalmazott eredményre a Btk 15. §-a értelmében szándékosság és gondatlanság egyaránt kiterjedhet.

8. Egység, többség, elhatárolási kérdések
A csődbűncselekmény rendbeliségét nem a hitelezők, hanem a csőd alatt álló szervezetek száma határozza meg. A hitelezők száma a büntetés kiszabása során és esetleg a minősített eset megállapításánál jöhet szóba.
Az alanyok vizsgálata kapcsán utaltunk már rá, hogy ha a bűncselekmény valamely fordulatát olyan személy követi el, akinek a vagyon felett rendelkezési jogosultsága nincs, vagyon elleni bűncselekményért felelhet.
Nem csődbűncselekmény, hanem a Btk. 297. §-ába ütköző tartozás fedezetének elvonása vagy a Btk. 330. §-ába ütköző hitelsértés megállapításának van helye, ha a fedezetül lekötött vagyont vonják el jogellenesen, akkor is, ha a kérdéses vagyon a csődeljárásban is kielégítési alap lenne.
Annak a cselekménye, aki csődbűncselekmény kapcsán idegen vagyonhoz jut, orgazdaságot akkor sem valósít meg, ha anyagi haszonszerzés céljából cselekedett. (Az orgazdaságot szabályozó 326. § ugyanis taxatíve felsorolást ad az orgazdaság alapbűncselekményeiről, s ott a csődbűncselekmény nem szerepel.)
Az ilyen tettes felelőssége tehát egyéb feltételek megléte esetén vagy bűnsegédként elkövetett csődbűncselekmény, vagy bűnpártolás miatt állapítható meg.
A csődbűncselekmény és a számvitel rendjének megsértése - mióta az "adminisztratív csődbűntett" a 289. §-ba került - valóságos anyagi halmazatban fordulhatnak elő, nyilvánvalóan akkor is, amikor a számviteli mulasztások a csődbűncselekmény során kifejtett magatartások "eszközcselekményei".
A BH 1997/471. számon közzétett döntés indokolása szerint a sikkasztás és a csődbűncselekmény halmazata kizárható, mert a csődbűncselekmény saját vagyon, a sikkasztás pedig idegen vagyon tekintetében követhető el. A vádlott - az irányadó tényállás szerint egy kft. ügyvezetőjeként a társaság tartozásának rendezésére használta fel a beszedett bérleti díjakat, melyeket nem lehet "idegen vagyonnak" tekinteni, így a terheltet a sikkasztás vádja alól felmentették. Az indokolás meggyőzőbb lenne, ha utalna a sikkasztáshoz mindig megkívánt "rábízás" hiányára is. Nem vitásan sikkasztást követ el viszont az a felszámoló, aki eltulajdonítja a felszámolás során befolyt összegeket vagy azok egy részét.
A csődbűncselekmény és a csalás elhatárolása gyakran állítja nehéz feladat elé a jogalkalmazót. Általában elmondható - számos hasonló csalás-szerű gazdasági bűncselekményhez hasonlóan - hogy itt is a jogtalan haszonszerzési célzat és a kár együttes, alapos vizsgálata, meg a büntetési tételek lehetnek mérvadóak.
Csődbűntett helyett csalásnak minősítette a bíróság annak a brókernek a tevékenységét, aki lejárt tartozásait a határidő utolsó napján rendre kifizette - formálisan tehát nem lehetett fizetésképtelennek tekinteni - ám hosszabb ideje a kamatoztatás hamis ígéretével vett át újabb és újabb összegeket, tudva, hogy azokkal csak a korábbi adósságait lesz módja (részben) törleszteni. (Fővárosi Bíróság B. 1234/1994.).
Külön indokolt röviden kitérni az (5) bekezdésben szabályozott fordulat csaláshoz való viszonyára. Ha az elkövető egyes hitelezőit a többi megtévesztésével részesíti előnyben, s ebből tényleges kár is származik, csalás megállapításának lehet helye. (A csalás esetében megkívánt jogtalan haszonnak ugyanis nem feltétlenül az adós oldalán kell jelentkeznie).

D) RÉSZ
FÜGGELÉK
2007. évi LXI. törvény Cstv.-t érintő rendelkezései

29. § (1) A csődeljárásról és a felszámolási eljárásról szóló 1991. évi XLIX. törvény (a továbbiakban: Cstv.) 27/A. § (4) bekezdése a) pont ac) alpontjának "27/B. §" szövegrésze helyébe "27/C. §", a 27/C. § (2) bekezdésének f) pontjának "a (4) bekezdés g) pontjában" szövegrész helyébe "a (4) bekezdésben" szöveg lép.

30. § (1) A Cstv. 27/C. §-a (4) bekezdésének g) pontja, a 49/D. § (4) bekezdésének a "tagja" szövegrésze, továbbá a csődeljárásról, a felszámolási eljárásról és a végelszámolásról szóló 1991. évi XLIX. törvény módosításáról szóló 2006. évi VI. törvénynek (a továbbiakban Cstvm.) a 21. § (3) bekezdése, valamint a Cstv. 27/C. §-a (4) bekezdésének g) pontját megállapító rendelkezése hatályát veszti.

33. § (1) A Cstv. 27. §-a a következő új (5) bekezdéssel egészül ki, és a jelenlegi (5) bekezdés számozása (6) bekezdésre módosul:
"(5) A bíróság az adós fizetésképtelenségét megállapítja akkor is, ha az adós vagy a végelszámoló a felszámolási eljárás iránti kérelmében úgy nyilatkozik, hogy az adós fizetésképtelen, tartozását (tartozásait) az esedékességkor nem tudta vagy előreláthatóan nem tudja kielégíteni."
(2) A Cstv. 28. §-ának (1) bekezdése a jelenlegi rendelkezést követően a következő mondattal egészül ki.
"A cégközlönyben történő közzétételre a Cégközlöny honlapján napi feltöltéssel kerül sor.
(3) A Cstv. 49/D. §-ának (3) bekezdése helyébe a következő rendelkezés lép:
"(3) A zálogjoggal biztosított követelésekkel azonos elbírálás alá esik az a követelés, amely kizárólag a zálogtárgyból történő kielégítés tűrésére irányul (dologi kötelezettség, önálló zálogjog), valamint az a követelés is, amelynek végrehajtására az ingóságot lefoglalták, illetve a végrehajtási jogot a felszámolás kezdő időpontjáig [28. § (2) bekezdés e) pont] bejegyezték. Ez utóbbi követeléseknek a kielégítési sorrendben elfoglalt helyét az ingóság lefoglalásának időpontja, illetőleg a végrehajtási jog bejegyzésének időpontja szerint kell megállapítani."
(4) A Cstv. 49/D. §-a a következő új (5) bekezdéssel egészül ki, és a jelenlegi (5) bekezdés számozása (6) bekezdésre változik:
"(5) Nem alkalmazandó az (1)-(2) bekezdés abban az esetben sem, ha a zálogjog jogosultja a gazdálkodó szervezet többségi befolyással (Ptk. 685/B. §) rendelkező tagja (részvényese), és a zálogjoggal biztosított követelés a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet bekövetkeztét követően keletkezett. A fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet bekövetkezte az az időpont, amelytől kezdve a gazdálkodó szervezet tagja (részvényese) előre látta vagy ésszerűen előre láthatta, hogy a gazdálkodó szervezet nem lesz képes esedékességkor kielégíteni a vele szemben fennálló követeléseket."
(5) A Cstv. 57. §-a (1) bekezdésének h) pontja helyébe a következő rendelkezés lép:
[(1) A gazdálkodó szervezetnek a felszámolás körébe tartozó vagyonából a tartozásokat a következő sorrend figyelembevételével kell kielégíteni:]
"h) azok a követelések, amelyek jogosultja a gazdálkodó szervezet vezető tisztségviselője, vezető állású munkavállalója vagy azok közeli hozzátartozója [Ptk. 685. § b) pont], illetve élettársa, az adós többségi befolyása (Ptk. 685/B. §) alatt álló gazdálkodó szervezet, valamint az adós ingyenes szerződései alapján fennálló követelések, továbbá a gazdálkodó szervezet többségi befolyással (Ptk. 685/B. §) rendelkező tagjának (részvényesének) azon követelései, amelyek a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet bekövetkeztét [(5) bekezdés] követően keletkeztek."

36. § A Cstvm. 21. §-ának (1) bekezdése helyébe a következő rendelkezés lép:
"(1) A Cstv. 27/A. §-a (3) bekezdésének és a 27/C. §-a (4) bekezdése f) pontjának alkalmazásában 2010. június 30-áig a felszámolók névjegyzékéről szóló 167/1993. (XI. 30.) Korm. rendelet 2. § (3) bekezdés b) pontjában meghatározott végzettségeket, továbbá a felszámolási és vagyonfelügyeleti szakirányú szakképzettséget egyaránt érteni kell szakirányú képzettség alatt."

2007. évi LXXVIII. törvény a vállalkozói "körbetartozások" mérséklése céljából történő törvénymódosításokról


1. § (1) A csődeljárásról és a felszámolási eljárásról szóló 1991. évi XLIX. törvény (a továbbiakban: Cstv.) 7. §-ának (2) bekezdése helyébe a következő rendelkezés lép:
"(2) Az adós csődeljárás iránti újabb kérelmet mindaddig nem nyújthat be, amíg a korábbi csődeljárás megindításának időpontjában fennállt, illetve annak során keletkezett hitelezői igény kielégítésre nem került."
(2) A Cstv. 8. §-ának (2) bekezdése helyébe a következő rendelkezés lép:
"(2) A csődeljárás iránti kérelemhez az (1) bekezdésben felsorolt szervek előzetes egyetértésének megadását bizonyító okiratot, három hónapnál nem régebbi mérleget (egyszerűsített mérleget) és az adós adószámát, valamint a hitelezők névsorát, a hitelek összegét és lejáratok időpontját, illetve a közzétételi költségtérítés befizetését igazoló okiratot mellékelni kell. Az adósnak nyilatkoznia kell arról is, hogy a kérelem benyújtásáig az esetleges korábbi csődeljárás megindításának időpontjában fennállt, illetve annak során keletkezett hitelezői igény kielégítésre került."
(3) A Cstv. 9. §-ának (3) bekezdése helyébe a következő rendelkezés lép:
"(3) A tárgyaláson az adós kéri a hitelezők egyetértését a fizetési haladékhoz. A kért fizetési haladék - az adós választása szerint - legalább 60, legfeljebb 120 napra szólhat."
(4) A Cstv. 10. §-a (3) bekezdésének d) pontja helyébe a következő
rendelkezés lép:
[A bíróság az eljárást megszünteti, ha]
,,d) a 7. § (2) bekezdése szerinti követelés kielégítése még nem történt meg"
(5) A Cstv. 11. §-a (3) bekezdésének d) pontja helyébe a következő rendelkezés lép:
[(3) A fizetési haladékot tartalmazó, közzétételre kerülő végzésnek tartalmaznia kell]
,,d) azt, hogy a végzés közzétételétől mely napig illeti meg az adóst fizetési haladék (moratórium) a vele szemben a fizetési haladék kezdő időpontját megelőzően, illetve azt követően esedékessé váló pénzkö­vetelések vonatkozásában."
(6) A Cstv. 24. §-ának (3) bekezdése helyébe a következő rendelkezés lép:
"(3) Az adós köteles az értesítés kézhezvételétől számított 8 napon belül a bíróságnak nyilatkozni arról, hogy a kérelemben foglaltakat elismeri-e. Ha az adós a kérelemben foglaltakat elismeri, egyidejűleg nyilatkoznia kell arról is, hogy kér-e a tartozás kiegyenlítésére haladékot [26. § (3) bek.], illetve be kell jelentenie a számláit vezető valamennyi pénzintézet nevét és az ott vezetett számlák számát - ideértve a kérelem kézhezvételét követően nyitott számlák számát is -, továbbá koncesszió esetén tájékoztatnia kell a koncesszióba adót a felszámolási eljárás megindításáról. Ha az adós a fenti határidőn belül a bíróságnak nem nyilatkozik, a fizetésképtelenség tényét vélelmezni kell."
(7) A Cstv. 25. §-a (1) bekezdésének f) pontja helyébe a következő rendelkezés lép:
[A bíróság a kérelmet érdemi vizsgálat nélkül elutasítja, ha]
,,f) a 27. § (2) bekezdés a) pontjában meghatározott esetben a kérelem bírósághoz érkezésének időpontjáig az adós írásbeli felszólítása nem történt meg;"
(8) A Cstv. 27. §-a (2) bekezdésének a) pontja helyébe a következő rendelkezés lép:
[(2) A bíróság az adós fizetésképtelenségét akkor állapítja meg, ha]
,,a) szerződésen alapuló nem vitatott vagy elismert tartozását a teljesítési idő lejártát követő 15 napon belül sem egyenlítette ki vagy nem vitatta, és az ezt követő hitelezői írásbeli fizetési felszólítására sem teljesítette, vagy"
(9) A Cstv. 27. §-ának (3) bekezdése helyébe a következő rendelkezés lép:
"(3) Amennyiben a (2) bekezdés a) pontjában meghatározott iratokat postán küldték, azt a tértivevényen feltüntetett átvételi időpontban, ajánlott küldemény esetében pedig - ellenkező bizonyításig - a feladástól számított ötödik munkanapon a belföldi címzetthez megérkezettnek kell tekinteni. A (2) bekezdés a) pontjában meghatározott esetben az adós vitatásának legkésőbb a hitelező fizetési felszólításának kézhezvételét megelőző napig írásban van helye. Amennyiben az adós vitatása elkésett, a tartozás kiegyenlítése nem minősül tartozáselismerésnek, az a teljesítés polgári peres eljárásban történő visszakövetelését nem zárja ki."

2. § (1) A közbeszerzésekről szóló 2003. évi CXXIX. törvény (a továbbiakban: Kbt.) 53. §-ának (1) bekezdése helyébe a következő rendelkezés lép:
"(1) Az ajánlatkérő köteles az ajánlati felhívásban ellenszolgáltatása teljesítésének feltételeit megadni, illetőleg a vonatkozó jogszabályokra hivatkozni. A tájékoztatásban meg kell adnia azt is, ha az ellenszolgáltatás halasztott vagy részletekben történő fizetésében kíván megállapodni."
(2) A Kbt. 67. §-a (2) bekezdésének e) pontja helyébe a következő rendelkezés lép:
[(2) Az ajánlattevőnek és a közbeszerzés értékének tíz százalékát meghaladó mértékben igénybe venni kívánt alvállalkozójának a szerződés teljesítéséhez szükséges műszaki, illetőleg szakmai alkalmassága építési beruházás esetében igazolható]
"e) azoknak a szakembereknek (szervezeteknek), illetőleg vezetőknek a megnevezésével, képzettségük ismertetésével, akiket be kíván vonni a teljesítésbe, különösen azok bemutatásával, akik a minőségellenőrzésért felelősek;"
(3) A Kbt. 70. §-ának (1) bekezdése helyébe a következő rendelkezés lép:
"(1) Az ajánlattevőnek az ajánlati felhívásban és a dokumentációban meghatározott tartalmi és formai követelményeknek megfelelően kell ajánlatát elkészítenie és benyújtania. Az ajánlatnak tartalmaznia kell különösen az ajánlattevő kifejezett nyilatkozatát az ajánlati felhívás feltételeire, a szerződés teljesítésére, a kért ellenszolgáltatásra, valamint arra vonatkozóan, hogy a nyertessége esetén a közbeszerzési eljárás alapján megkötött szerződés teljesítése céljából, e szerződésen alapuló szerződéseiben saját magára vonatkozó kötelezettségként vállalja a 305. § (1)-(3) bekezdése és a 306/A. § (1) és (2) bekezdése szerinti előírások érvényesítését."
(4) A Kbt. 73. §-ának (1) bekezdése helyébe a következő rendelkezés lép:
"(1) Az ajánlattevő az ajánlatában - kifejezetten és elkülönített módon, mellékletben - közölt üzleti titok nyilvánosságra hozatalát megtilthatja. A közbeszerzési eljárás alapján megkötött szerződés engedményezést kizáró rendelkezése nem minősül üzleti titoknak."
(5) A Kbt. 99. §-ának (4) bekezdése helyébe a következő rendelkezés lép:
"(4) A szerződés - a 73. § (1) bekezdése szerinti melléklete kivételével, feltéve, hogy az abban foglaltak nem ellentétesek a 96. § (3) bekezdésével - nyilvános, annak tartalma közérdekű adatnak minősül. A szerződés nyilvánosnak minősülő részét az ajánlatkérő - amennyiben rendelkezik honlappal - a szerződés megkötését követően haladéktalanul köteles közzétenni honlapján."
(6) A Kbt. 305. §-a helyébe a következő rendelkezés lép:
"305. § (1) Az ajánlatkérőként szerződő fél a szerződés teljesítésének elismeréséről (teljesítés - igazolás) vagy az elismerés megtagadásáról - ha jogszabály másként nem rendelkezik - legkésőbb az ajánlattevőként szerződő fél teljesítésétől, vagy az erről szóló írásbeli értesítés kézhezvételétől számított tizenöt napon belül írásban köteles nyilatkozni.
(2) Építési beruházás megvalósítására kötött építési szerződés esetén az ajánlatkérőként szerződő fél, amennyiben az ajánlattevőként szerződő fél írásbeli értesítésére (készre jelentés) a szerződésben az átadás-átvételi eljárás megkezdésére meghatározott határidőt követő tizenöt napon belül nem kezdi meg az átadás-átvételi eljárást, vagy megkezdi, de nem fejezi be a szerződésben meghatározott határidőben, az ajánlattevőként szerződő fél kérésére, a teljesítésigazolást köteles kiadni.
(3) Az ajánlatkérőként szerződő fél köteles az ajánlattevőnek a szerződésben meghatározott módon és tartalommal való teljesítésétől számított legkésőbb harminc - az Európai Unióból származó forrásból támogatott közbeszerzésekre irányuló eljárások esetében hatvan - napon belül az ellenszolgáltatást teljesíteni, kivéve, ha törvény eltérően rendelkezik, vagy a felek az ellenszolgáltatás halasztott, illetőleg részletekben történő teljesítésében állapodtak meg.
(4) Az ajánlatkérőként szerződő fél által igazolt szerződésszerű teljesítés esetén, a (3) bekezdés szerinti határidő eredménytelen elteltét követően, az ajánlattevőként szerződő fél azonnali beszedési megbízást nyújthat be a 22. § (1) bekezdése szerinti ajánlatkérő bankszámlája terhére.
(5) Amennyiben az ajánlattevőként szerződő fél az alvállalkozóval kötött szerződésben kikötött ellenszolgáltatást teljesítette, vagy annak teljesítését megtagadta az ajánlatában - a 304. § (2) bekezdése szerinti esetben a szerződésben - megjelölt alvállalkozója felé, erről az ajánlatkérőt haladéktalanul köteles tájékoztatni. Amennyiben az ajánlattevő bejelentési kötelezettségének öt napon belül nem tesz eleget, az alvállalkozó maga jogosult a (6) bekezdés szerinti adatoknak az aján­latkérő felé történő bejelentésére. Az ajánlatkérő haladéktalanul gon­doskodik a (6) bekezdés szerinti adatoknak a honlapján - amennyiben rendelkezik honlappal - történő közzétételéről.
(6) Az (5) bekezdés szerinti tájékoztatásnak legalább a következőket kell tartalmaznia:
a) a közbeszerzési eljárás megjelölését, illetve hivatkozást az eljárást megindító felhívásra;
b) ajánlattevő és alvállalkozó megjelölése;
c) az ellenszolgáltatás mértékét, teljesítésének feltételeit, illetőleg hivatkozást a vonatkozó jogszabályokra;
d) a szerződés tárgyát és teljesítésének időpontját;
e) az ellenszolgáltatás teljesítésének időpontját, vagy a teljesítés megtagadásának okát."
(7) A Kbt. a következő 306/A. §-sal egészül ki:
"306/A. § (1) Semmis a közbeszerzési eljárás alapján megkötött szerződés azon rendelkezése, amely
a) kizárja vagy korlátozza az ajánlatkérő szerződésszegése esetére irányadó jogkövetkezmények alkalmazását, vagy
b) a késedelmi kamatra vonatkozóan a Ptk. 301/A. §-ának (2) és (3) bekezdésében foglaltaktól a jogosult terhére tér el.
(2) Az ajánlatkérő a közbeszerzési eljárás alapján megkötött szerződésen alapuló ellenszolgáltatásból eredő tartozásával szemben csak a jogosult által elismert, egynemű és lejárt követelését számíthatja be.
(3) A közbeszerzési eljárás alapján megkötött szerződésekre egyebekben a Ptk. rendelkezéseit kell alkalmazni."
(8) A Kbt. 307. §-ának (1) bekezdése helyébe a következő rendelkezés lép és a § a következő új (2) bekezdéssel egészül ki, egyidejűleg a § eredeti (2) és (3) bekezdésének számozása (3) és (4) bekezdésre változik:
"(1) Az ajánlatkérő köteles a szerződés módosításáról, valamint a szerződés teljesítéséről külön jogszabályban meghatározott minta szerint tájékoztatót készíteni, és hirdetmény útján a Közbeszerzési Értesítőben közzétenni. A hirdetményt legkésőbb a szerződés módosításától, illetőleg a szerződés mindkét fél általi teljesítésétől számított öt munkanapon belül kell feladni. Az egy évnél hosszabb vagy határozatlan időre kötött szerződés esetében a szerződés megkötésétől számítva évenként kell a szerződés részteljesítéséről tájékoztatót készíteni. A szerződés teljesítésére vonatkozó tájékoztatási kötelezettség körében - ha a teljesítés eltérő időpont(ok)ban történik - külön meg kell jelölni a szerződés teljesítésének az ajánlatkérő által elismert időpontját, továbbá az ellenszolgáltatás teljesítésének időpontját. A tájékoztatóban az ajánlattevőként szerződő félnek nyilatkoznia kell, hogy egyetért-e az abban foglaltakkal.
(2) Az ajánlatkérő az (1) bekezdés szerinti hirdetmények Közbeszerzési Értesítőben történő megjelenését követően haladéktalanul gondoskodik a szerződés módosításáról, illetve teljesítéséről szóló tájékoztatónak - amennyiben rendelkezik honlappal - honlapján történő közzétételéről."
(9) A Kbt. 316. §-ának (2) bekezdése helyébe a következő rendelkezés lép:
"(2) A közbeszerzési eljárás alapján megkötött szerződéssel kapcsolatos jogvita - kivéve a szerződésnek a 303. §-ba ütköző módosítása vagy a 304. §-ba, illetőleg a 306. § (2) bekezdésébe ütköző teljesítése miatti, továbbá a 305. § (1) és (2) bekezdése szerinti igazolás határidőben történő kiadásával kapcsolatos jogvitát-, illetőleg a közbeszerzési eljárással kapcsolatos polgári jogi igények elbírálása a bíróság hatáskörébe tartozik."

3. § A Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény 402. §-a helyébe a következő rendelkezés lép:
"402. § (1) Építési szerződés alapján a vállalkozó építési-szerelési
munka elvégzésére, a megrendelő pedig annak átvételére és díj fizetésére köteles.
(2) A vállalkozót a megrendelő tulajdonát képező, a szerződés szerinti munkák végzésére szolgáló ingatlanon - díjkövetelése erejéig jelzálogjog illeti meg, amely a szerződéskötés ténye és a vállalkozó kérelme alapján a jelzálogjognak az ingatlan-nyilvántartásba történő bejegyzésével jön létre; az ezzel ellentétes rendelkezés semmis. Ha a megrendelő a vállalkozó díját kiegyenlítette, a vállalkozó köteles a jelzálogjog törléséhez hozzájárulni, az ennek elmulasztásából származó kárért felelős.
(3) A (2) bekezdés alkalmazása szempontjából a megrendelő tulajdonát képező ingatlannak kell tekinteni azt az ingatlant is, amelynek tulajdonosával való viszonyában a megrendelőnek, vagy a megrendelőhöz való viszonyában a tulajdonosnak többségi befolyása (685/B. §) áll fenn, illetve amelynek tulajdonosa és a megrendelő ugyanazon jogi személy többségi befolyása alatt áll."

4. § (1) E törvény a kihirdetését követő nyolcadik napon lép hatályba, rendelkezéseit a hatálybalépése után benyújtott felszámolási kérelmekre, továbbá megkezdett közbeszerzésekre, közbeszerzési eljárások alapján megkötött szerződésekre, tervpályázati eljárásokra és az azokkal kapcsolatban kérelmezett, kezdeményezett vagy hivatalból indított jogorvoslati eljárásokra, illetőleg kérelmezett békéltetési eljárásokra kell alkalmazni.
(2) E törvény hatálybalépésével egyidejűleg hatályát veszti a csődeljárásról, a felszámolási eljárásról és a végelszámolásról szóló 1991. évi XLIX. törvény módosításáról szóló 1993. évi LXXXI. törvény 7. §-ának a Cstv. 9. §-ának (3) bekezdését és 11. §-a (3) bekezdésének d) pontját megállapító rendelkezése, valamint a Kbt. 306. §-ának (6) bekezdése.
(3) E törvény hatálybalépésével egyidejűleg
a) a Kbt. 53. §-ának (6) bekezdésében a "különösen szociális, illetőleg környezetvédelmi, feltételekhez köti" szövegrész helyébe a "különösen szociális, illetőleg környezetvédelmi, minőségbiztosítási feltételekhez köti" szövegrész lép;
b) a Kbt. 66. §-ának (2) bekezdésében és 67. §-ának (4) bekezdésében "Az ajánlattevő ebben az esetben is köteles igazolni" szövegrész helyébe "Az ajánlattevő ebben az esetben köteles igazolni azt is" szövegrész lép;
c) a Kbt. 379. §-a (1) bekezdésének k) pontjában a "[307. § (2) bekezdése]" szövegrész helyébe a "[307. § (4) bekezdése]" szövegrész lép.


KIEGÉSZÍTÉS A CSŐDJOG MÁSODIK KIADÁSÁHOZ

2009. szeptember 1-jei hatállyal a Csődtörvényt novelláris szinten módosították. Számos rendelkezés kiegészítésre, illetve teljes újrafogalmazásra került, ilyen például a csődeljárás egésze.
A kiegészítő jelleg miatt néhány módosult alapfogalom tisztázása és rendszerbe állítása után a munka a csődeljárás hatályos szabályait tárgyalja.
I. ÁLTALÁNOS FOGALMAK
1. Adós
Hatályos törvényünk továbbra is fenntartja azt a kettősséget, miszerint a csőd és felszámolási eljárások alanya csak gazdálkodó szervezet lehet (ezt a fogalmat lényegében az adóssal szinonimaként kezeli) azonban szeptember 1-jétől a gazdálkodó szervezet fogalmát bővítette a jogalkotó, nevezetesen új elemként került be az ügyvédi iroda, a közjegyzői iroda, valamint a szabadalmi ügyvivői iroda. Ezzel szemben viszont kikerült ebből a körből az állami vállalat, a tröszt, és az egyéb állami gazdálkodó szerv. Ez utóbbit csak üdvözölni lehet, hiszen ezek a formák már régóta kiüresedtek. A gyakorlatban, ilyen formában működő szervezet nincs.
A Csődtörvény hatálya tehát továbbra sem terjed ki a magánszemélyekre.
2. Hitelező
Hitelezőnek minősül mindazon személy akinek az adóssal szemben jogerős és végrehajtható bírósági, hatósági határozaton alapuló nem vitatott, vagy elismert, lejárt követelése van. Ezen felül hitelezőnek minősül, de csak a csődeljárásban, az is akinek ugyan a követelése még nem esedékes, de elismert pénz vagy pénzben kifejezett vagyoni követelése van. Ez az úgynevezett várható fizetésképtelenség esete, amikor olyan típusú gazdasági helyzettel szembesül az adós, hogy nagy valószínűséggel bizonyos belátható időn belül tartozásait már nem fogja tudni kifizetni. (Tehát a fizetésképtelenség fenyegeti.) Ezt a fogalmat a német fizetésképtelenségi törvény vezette be, a csődjogi törvénykezésbe, azon gazdasági oknál fogva, hogy rájöttek: a tényleges talpra állítás sikerét nagyban befolyásolja az a körülmény, hogy az újjászervezéshez mikor kezdenek hozzá. A vállalati szervezési szakirodalom álláspontja szerint elméleti szempontból minden átszervezésnek a gazdasági sikerek csúcspontján kellene kezdődnie.
3. Bíróság
A novella a bíróságok illetékességi körét nem érinti ugyan, tehát továbbra is az adós székhelye szerint illetékes Megyei (Fővárosi) Bíróság hatáskörébe tartoznak ezek az ügyek, azonban ez a szabály a gyakori visszaélések miatt azzal egészül ki, hogy akkor is a kérelem benyújtásának napján az adósi székhely szerinti bíróság jár el, ha a kérelem benyújtása után az adós székhelyét áthelyezik. (Sajnos viszonylag bevett gyakorlat volt, hogy eljárások elhúzásának szándéka miatt gyakori székhelyváltoztatásokra került sor.)
4. Vagyonfelügyelő
A magyar jogalkotó a csődeljárás levezénylését nem bízza teljes mértékben az adósra, hanem kötelező jelleggel tanácsadó-, ellenőrző és bizonyos fokig döntési jogkörrel felruházott személyt jelöl ki az adós mellé. E személyt hívjuk vagyonfelügyelőnek. A vagyonfelügyelő kijelölésére, illetve az összeférhetetlenségi szabályokra, valamint a felmentésre főszabályként a felszámolóra vonatkozó rendelkezéseket kell alkalmazni.
A törvény elvi éllel szögezi le, hogy az adós menedzsmentje, illetve a tulajdonosi jogkört gyakorló szerv, ezen jogkörüket csak a vagyonfelügyelő részére biztosított jogok megsértése nélkül gyakorolhatják. Ez lényegében azt jelenti, hogy a vagyonfelügyelő számára biztosított hatáskör az elsődleges az adós vezetőinek hatáskörével szemben.

4/1. A vagyonfelügyelő hatásköre

A vagyonfelügyelő egyértelműen a hitelezők érdekeinek képviselője, fő feladata a hitelezői érdekek védelme, illetve a hitelezőkkel kötendő egyesség előkészítése. Ennek kapcsán az alábbi konkrét feladatai vannak:
- Felméri az adós vagyoni helyzetét, teljes körű betekintési joggal rendelkezik bármely szerződésbe, bankszámlába stb. és bármelyik társasági szervtől kérhet adatot és felvilágosítást, amelyeket az említettek kötelesek megadni. Ezen adatokról a hitelezői választmányt tájékoztatja.
- Az adós segítségével nyilvántartásba veszi a követeléseket, és azokat besorolja.
- Jóváhagyja, illetve ellenjegyzi azon adósi kötelezettségvállalásokat amelyek a csődeljárás megnyitása után keletkeztek. Kizárólag olyan kötelezettségeket lehet vállalni, amelyek az adós célszerű működéséhez járulnak hozzá, valamint az egyesség előkészítését szolgálja. A magyar jogalkotó valamilyen rejtélyes oknál fogva kerüli a klasszikus csődjogi definíciók használatát. Az adós - célszerű - működéséhez való hozzájárulás a tömegtartozás kategóriájának része. Már a klasszikus csődjogok is szembesültek azzal a gazdasági helyzettel, hogy az adós félkész termékeit ebben az állapotban csak rendkívül olcsón lehet értékesíteni. Ugyanakkor ezen termékek kész formában jóval magasabb áron kelnek el a piacon. Ehhez viszont nyilvánvalóan a megfelelő anyagokat pótlólag meg kellett vásárolni, ami viszont egy felszámolás alatt lévő cég esetében csak is úgy képzelhető el, ha a szállítónak nem kell beállnia a hitelezői kielégítési rangsorba, hanem áruja ellenértékéhez azonnal hozzájut. Erre szolgált a tömegtartozás fogalma, ami azt jelentette, hogy minden olyan jogügyletet azonnal pénzügyileg is teljesíteni lehetett, ahol már a szerződéskötés időpontjában is a felszámolás alatt álló cég (vagyis a csődtömeg) szerepel szerződéskötő félként.
- Figyelemmel kíséri az adós tevékenységét a kint lévő követelések érvényesítése tekintetében, ha ezt az adós elmulasztja, vagy hibát vét, az ügyvezetéshez, illetve a felügyelőbizottsághoz kell fordulnia.
- Megtámadatja mindazon jognyilatkozatot, amelyeket az adós az ő megkerülésével tett és a jogellenesen teljesített kifizetéseket visszakövetelheti.
- Részt vesz a hitelezőkkel folytatandó tárgyalásokon, az elkészült jegyzőkönyveket ellen jegyzi és amennyiben a csődegyesség bírósági jóváhagyásra beterjesztésre kerül, neki kell nyilatkoznia, hogy az mindenben megfelel a törvényben foglaltaknak.
- Bizonyos esetekben az adóssal együtt együttes cégjegyzési és a bankszámlák feletti együttes rendelkezési jog illeti meg. Ezt egyrészt a bíróság rendelheti el hivatalból, illetve a hitelezők többsége kezdeményezheti. Amennyiben a fizetési haladék időtartamát célszerű meghosszabbítani, akkor ezt a vagyonfelügyelőnek kell kezdeményeznie.
A vagyonfelügyelő tevékenységéért díjra tarthat igényt, amelyet a törvény a mérlegben szereplő eszközök könyvszerinti értékének alapulvételével állapít meg. A díj azonban soha nem lehet kevesebb 500 000 Ft-nál.
A vagyonfelügyelő jogállását áttekintve megállapítható, hogy bírói elrendelés, illetve hitelezői akarat esetében ténylegesen átveheti az adós cég feletti irányítást.
5. Hitelezői választmány
A hitelezők saját érdekeinek védelmében és képviseletük ellátására hitelezői választmányt alakíthatnak. A választmány 3, de legfeljebb 7 tagú lehet. Tekintettel arra, hogy a választmány létrehozása csak lehetőség, de nem törvényi előírás, ezért a hitelezők egymás között állapítják meg a választmány működését, saját maguknak kell biztosítani az ehhez szükséges forrásokat stb. Megalakulásuk esetén erről három munkanapon belül értesíteni kell az adóst, vagyonfelügyelőt és a bíróságot.
6. Fizetési haladék - ideiglenes fizetési haladék
A fizetési haladék elterjedtebb nevén fizetési moratórium a csődeljárás egyik legfontosabb intézménye. Gazdasági lényege az, hogy az adós számára nyugalmi időt biztosítson a talpraállítási terv elkészítéséhez. A részletes szabályok a csődeljárás ismertetése során kerülnek kifejtésre.
II. CSŐDELJÁRÁS
1. Az eljárás megindítása
A reorganizációról rendelkező csődjogi törvények majdnem mindegyike az eljárás megindíthatóságának jogát kizárólag az adós számára tartotta fent. Tették ezt abból a megfontolásból, hogy az adós az aki egyedül ismeri cége valóságos helyzetét, illetve - ami talán fontosabb - ő az aki megfelelő stratégia elképzelése birtokában ki tudná vezetni cégét a csődhelyzetből.
2009. szeptember 1-jéig a magyar jogalkotó is ezt az álláspontot foglalta el. Szeptember 1-jét követően viszont a helyzet megváltozott és az alábbi képet mutatja:
Az eljárás megindítására az adós és a hitelező is jogosult.

A) Teendők az adós eljárás megindítása esetén:
A kérelmet az adós vezetőjének kell benyújtani a székhely szerint illetékes bírósághoz.
A kérelem benyújtási jogát az alábbi tényezők korlátozzák:
- Nem nyújthat be újabb eljárás iránti kérelmet, ha már a csődeljárás folyik.
- Ha a felszámolás elrendeléséről a bíróság első fokon már határozott.
Másik ügycsoport ami korlátozza az adós csődeljárás iránti kérelmét az:
- ha a korábbi csődeljárás elrendelésének kezdő időpontjában már fennállt, illetve a korábbi eljárás során keletkezett hitelezői igények még nem kerültek kielégítésre;
- a korábbi csődeljárás jogerős befejezésétől még két év nem telt el;
- a korábbi csődeljárás iránti kérelmet a bíróság hivatalból utasította el és még a végzés közzétételétől számított egy év nem telt el.
A törvény taxatíve felsorolja, hogy a kérelemhez (amelyet 2010. július 1-jétől kizárólag elektronikus nyomtatvány formájában lehet előterjeszteni) milyen mellékleteket kell csatolni. Ezek egy része formai, lényegében nyilvántartási adatokat tartalmaz, illetve az adós szervezeti helyzetére vonatkoznak, más részük a hitelezői adatokra, illetve a hitelek összegére, valamint azok adós általi elismerésére vonatkoznak. Az egyik legfőbb csatolandó dokumentum viszont a tulajdonosi jogokat gyakorló legfőbb szerv nyilatkozata arról, hogy az eljárás megindításával előzetesen egyetért.
A törvény által megkívánt mellékletek száma, illetve tartalma arra utal, hogy ezek pontos előkészítése mindenképpen hosszabb időt vesz igénybe.

B) Teendők a hitelezők eljárás megindítása esetén:
Az a hitelező jogosult az adós ellen kérelmet benyújtani, akinek lejárt tartozása nem került kiegyenlítésre és amely alapot adna arra, hogy a bíróság az adós fizetésképtelenségét megállapítaná. Ennek hiányában is kérelmezheti a hitelező az eljárás megindítását, ha bizonyítani tudja, hogy az adós, illetve a végelszámoló által indított eljárásban az adós tartozásai meghaladják a vagyonát, illetve vélelmezhető, hogy az adós a tartozását azok esedékességekor előre láthatóan nem tudja majd kielégíteni és az adós cégében tulajdonjoggal rendelkező felhívás ellenére is elzárkóznak attól, hogy kötelezettséget vállaljanak a tarozások esedékességkor történő rendezésre. A hitelezői kérelemhez lényegesen kevesebb mellékletet kell ugyan csatolni, viszont a hitelezőnek igazolnia kell, hogy az adós maga nem ellenzi a csődeljárás megindítását és ehhez megszerezte saját tulajdonosai egyetértését is. Ha a bíróság befogadja a hitelezői kérelmet, akkor felhívja az adóst, hogy 15 napon belül csatolja mindazokat az iratokat amelyeket a saját maga által indított eljáráshoz csatolnia kellett volna.
Összehasonlítva az adós illetve a hitelező által kezdeményezett eljárást, megállapítható, hogy a csatolt iratok tartalmát és mennyiségét tekintve csak időbeli eltérés van. A két lényeges különbség közül az egyik, hogy az adós bármikor élhet az önmaga elleni eljárás indítás jogával, míg a hitelező csak vagy a már ténylegesen bekövetkezett fizetésképtelenség, vagy pedig a túladósodás előbb felsorolt esetében. A másik, hogy csak az adósi eljárás megindítása esetén kerül sor az ideiglenes fizetési haladékra.

C) A bíróság teendői:
A bíróság teendői szempontjából nem mindegy, hogy a kérelmet az adós vagy pedig valamelyik hitelezője nyújtotta-e be. Ha az adós a kérelmező, akkor a bíróság egy munkanapon belül intézkedik. Magának a kérelemnek, valamint - és ez a lényeg - az adóst megillető azonnali, ideiglenes fizetési haladéknak a Cégközlönyben történő közzétételéről. Ezt követően kerül sor a bíróság érdemi vizsgálatára, nevezetesen arra, hogy a kérelem és annak mellékletei eleget tesznek-e a törvény előírásainak. Egy esetben van lehetőség arra, hogy a kérelmet a bíróság hiánypótlásra adja vissza, ha ugyanis a hiánypótlásra visszaadott kérelmet 5 munkanapon belül nem egészítette ki, vagy javította ki, vagy azt ismét hiányosan terjesztette elő, akkor a bíróság a kérelmet hivatalból utasítja el. (Ugyancsak taxatív felsorolás szól arról, hogy milyen más esetekben kell a kérelmet a bíróságnak hivatalból elutasítania.)
Ha a kérelmet a hitelező terjeszti elő, akkor a bíróságnak 5 munkanap áll a rendelkezésére ahhoz, hogy azt érdemben megvizsgálja. Amennyiben a kérelem hiányos, azt ugyancsak 5 munkanapos határidővel hiánypótlásra kell visszaadnia. Ha a kérelmet ismét hiányosan terjeszti a hitelező elő, akkor a bíróság azt elutasítja. Ha a hitelező kérelme megfelel a törvény előírásainak, akkor a bíróság azt megküldi az adósnak.
Ha a bíróság sem az adós sem a hitelező által benyújtott kérelmet nem utasítja el, haladéktalanul végzést hoz a csődeljárás elrendeléséről, ebben a végzésben a bíróság a felszámolók névjegyzékéből vagyonfelügyelőt rendeli ki. Rendkívül lényeges, hogy ezen végzés ellen külön fellebbezésnek helye nincs.
A csődeljárás kezdő időpontja-e bírói végzés közzétételének napja. A közzétételre a Cégközlönyben kerül sor, amelyet naponta frissítenek. A kezdő időpont minden nap nulla órája. Az adós ettől az időponttól fogva a cégnevét a csődeljárás alatt ("cs.a.") toldattal használhatja.

D) Fizetési haladék
A törvény szerint a fizetési haladék célja a csődvagyon megőrzése a hitelezőkkel kötendő egyezség érdekében, annak időtartama alatt az adós, a vagyonfelügyelő, a számlavezetők és a hitelezők is kötelesek tartózkodni minden olyan intézkedéstől, amely a haladék célját meghiúsítja.
Fizetési haladék időtartama alatt az adóssal szemben beszámításnak helye nincs, vele szemben azonnal beszedési megbízás nem teljesíthető, azokat nem is lehet benyújtani, a pénzkövetelések végrehajtása szünetel.
Nagyon lényeges, hogy a fizetési haladék ugyan nem szünteti meg az adós és a hitelező közötti jogviszonyokból eredő jogokat és kötelezettségeket, de a jogokat gyakorolni és a kötelezettségeket teljesíteni csak a cstv.-ben foglaltak figyelembevételével lehetséges. Ezen időszak alatt az adós pénzfizetési kötelezettsége nemteljesítéséhez, vagy késedelmes teljesítéséhez fűződő jogkövetkezmények - főszabályként - nem állnak be. Ugyancsak főszabályként ezen időszak alatt a hitelezői követelések kamatoznak.
Rendkívül lényeges, hogy milyen típusú követelésekre nem terjed ki a fizetési haladék.
Ezek első nagy csoportját a munkabér követelések és a bérjellegű egyéb juttatások teszik ki. A másik csoportot a közműdíjak, valamint a bankok pénzintézete által felszámított számlavezetési díjak stb. A harmadik csoportot a csődeljárás kezdő időpontját követő ügyletek során keletkezett általános forgalmi adó, jövedéki adó és termékdíj fizetési kötelezettségek teszik ki. Végül ugyancsak nem mentesít a moratórium az adós számlájára történt téves átutalás visszatérítésének kifizetése alól.

E) Adós-hitelezői teendők az eljárás megindítása után
Az adós az eljárást elrendelő végzés közzétételétől számított 5 munkanapon belül köteles ismert hitelezőit közvetlenül is értesíteni, legalább egy országos napilapban hitelezőknek szóló felhívást közzétenni, és amennyiben van honlapja ott is megjelentetni azzal, hogy követeléseiket és az azokat bizonyító okiratokat 30 napon belül jelentsék be neki és a vagyonfelügyelőnek. Ez alól nagyon lényeges kivétel, hogy azon követelések jogosultjai akikre a fizetési moratórium nem vonatkozik e vonatkozásban nem minősülnek - hitelezőnek - és ezért követeléseiket sem kell bejelenteni.
A hitelezőket nem pusztán igényeik bejelentési kötelezettsége terheli, hanem igényük csakis akkor lesz érvényesíthető a csődeljárásban, ha a követelésük 1%-át minimum azonban 5000 Ft és maximum 100 000 Ft-ot úgynevezett nyilvántartásba vételi díjként befizetnek a vagyonfelügyelő bankszámlájára.
A jogalkotó ezzel a rendelkezéssel próbálja a vagyonfelügyelő költségeit legalább részben áthárítani a hitelezőkre, ugyanis a vagyonfelügyelő elszámolási kötelezettséggel tartozik a hitelezők felé (ha van választmány akkor a választmánynak). Az elszámolási kötelezettség azt jelenti, hogy a vagyonfelügyelő ebből a keretből csak és kizárólag számlával igazolt költségét számolhatja el és az eljárás végén pedig díjának kiegyenlítésére használhatja. Amennyiben a nyilvántartásba vételi díj nem fedezi a vagyonfelügyelő költségeit és díját, akkor a többletet az adós viseli.

F) Hitelezői követelések nyilvántartásba vétele
A vagyonfelügyelő a törvény szóhasználata szerint az adós bevonásával végzi a követelések nyilvántartásba vételét és besorolását. A törvény nem véletlen írja elő az adósi részvételt, hiszen végső soron a reorganizációs folyamat szellemi atyja az adós kell, hogy legyen, bár ezt a jogkörét - mint láttuk a vagyonfelügyelő hatáskörének tárgyalásánál - a törvény jelentősen korlátozza.
A követelések besorolásáról haladéktalanul értesíteni kell az adott hitelezőt, akinek legalább 5 munkanap áll a rendelkezésére ahhoz, hogy arra észrevételt tegyen. Az észrevétel tárgyában már egyedül a vagyonfelügyelő dönt, döntéséről értesíteni kell nem csupán a hitelezőt, hanem az adóst is, akik (tehát mind az adós mind a hitelező) jogosultak a bírósághoz kifogást benyújtani, a besorolásra vonatkozó vagyonfelügyelő döntése ellen, illetve az összegszerűség kérdésében is.
A bíróság a kifogást soron kívül köteles elbírálni, a jogalkotó viszont a soronkívüliség idejét maximálja és előírja, hogy maximum 8 munkanapon belül végzést kell hoznia, amely ellen külön fellebbezésnek helye nincs. Lényeges szabály, hogy a bírói döntés polgári anyagi jogilag nem teremt végleges helyzetet, hiszen a törvény rögzíti, hogy a bíróság végzése következtében nem vitatottként nyilvántartásba vett követelés nem minősül az adós általi tartozáselismerésnek, a hitelezővel szembeni igényérvényesítést nem zárja ki, a vitatottként nyilvántartásba vett követelés vagy a hitelezői bejelentéshez képest kisebb összegben nyilvántartásba vett követelés pedig nem képezi akadályát az adóssal szembeni későbbi igényérvényesítés iránti eljárás megindításának.

G) Egyezségi tárgyalás
Ez a szakasz a csődeljárás tulajdonképpeni lelke, hiszen minden előtte lévő intézkedés azt a célt szolgálja, hogy az egyezségi tárgyalás sikeres legyen. A tárgyaláson a hitelezők megvitatják az adós által a vagyonfelügyelő bevonásával a cég talpra állítását célzó programot, amelyet a tárgyalás időpontja előtt legalább 5 munkanappal megismerhetnek. Tekintettel arra, hogy egy a fizetőképességet helyreállító program kidolgozása igen nehéz feladatot ró az adósra és a vagyonfelügyelőre ezért a jogalkotó maximálisan 44 napot biztosít ennek kidolgozására. Értelemszerűen a törvény nem rendelkezhet arról - nem feladata - hogy mi legyen a talpra állítási terv tartalma, az anyag jobb megértése miatt viszont egy rövid tömör összefoglalót nyújtunk erről a kérdésről.
A reorganizációs terv felépítése
Először be kell mutatni az adós gazdálkodását, gazdasági pénzügyi helyzetét kiemelve a csődhelyzetet előidéző okokat. A reorganizációs terv elfogadásának egyik érdemi feltétele a csődnyitás időpontjára készített mérleg elkészítése, amelynek kiegészítő mellékletében rögzítik az egyes vagyonelemek realizálhatóságát és annak körülményeit. Ezen felül szükséges az adós kötelezettség-állományának bemutatása, az ezzel kapcsolatos vitás kérdések, az adós további működésére vonatkozó potenciális veszélyek feltárása, továbbá számot kell adni a csődeljárás alatti hitelezői állományról.
Az adós jövedelemtermelő képességének bemutatására több eszköz is rendelkezésre áll, úgy, mint a cég költségelemzése, a termékszerkezetének, a jövedelemtermelő képességének, életgörbéinek, az árképzés módjának bemutatása.
A reorganizációs terv általános részének nem csupán a számviteli alapú megközelítéseket, pénzügyi mutatók segítségével alátámasztott elemzéseket és értékeléseket kell tartalmaznia, hanem azon túlmutatva, számos egyéb körülményt is vizsgálnia kell, köztük a humán jellegű tényezők szerepét is. Tartalmaznia kell az adós szervezeti felépítésének, munkaerő ellátottságának, humán erőforrással kapcsolatos feltételeinek, vezetési-döntési és információs rendszerének bemutatását, az adós piaci helyzetének, további lehetőségeinek bemutatását is. Ezen felül az adós gyártási folyamatát, a technológiai-műszaki színvonalát, költséghatékonyságát, logisztikai rendszerét is szükséges bemutatni.
Szintén a reorganizációs terv általános részéhez tartozhat az adósnak a reorganizációs eljárás idejére vonatkozó üzleti tervének bemutatása. Az üzleti terv a vállalati kockázatkezelés egyik eszköze, a vállalkozás saját és/vagy más hasonló vállalkozás közelmúltbeli és jelenlegi működésének tényadatai alapján, valamint az ismert és várható gazdasági folyamatok ismeretében a jövőbeni működésének előrejelzése, becslése.
Az üzleti tervnek a vállalkozás alapadatai mellett tartalmaznia kell a vállalkozás jellemzését, a termékek, szolgáltatások bemutatását, az előállításához szükséges termelési folyamat jellemzését, azaz hogy milyen gépek, berendezések, alapanyagok szükségesek, kereskedelmi, marketing terv elkészítését és a kockázatbecslést és a pénzügyi terv elkészítését. A lényegesebb pontjai a következők:
- Helyzetfelmérés - a folytatni kívánt tevékenység (termék, szolgáltatás) helyzetének megítélése, jelene, jövője; cég-, piac, és termékismertetés; a tevékenység, főbb alapelvei, versenyhelyzet, piacok áttekintése, a távlati célok megfogalmazása; ágazati elemzés: trendek és kilátások; versenytársak elemzése; piaci lehetőségek, korlátok és ágazati előrejelzések.
- A vállalkozás leírása - termékek bemutatása; a nyújtott és igénybe vett szolgáltatások; a vállalat, vállalkozás méretei; munkaszervezés, személyzeti és adminisztrációs kérdések; a vezetők, alkalmazottak szakmai háttere, alapítók üzleti háttere; termékfejlesztés, üzleti elképzelések és a cég működési körülményei.
- Termelési terv - a termelési technológia, a telephely; a gépek és berendezések; a szállítók listája; esetleges alvállalkozók; a céltól függően termékfejlesztési terv: folyamatban lévő elképzelések, kapacitásnövelés, szükséges beruházások, a terv realitásának kritikája és egyéb kockázati tényezők.
- Marketing terv - értékesítéséhez szükséges anyagok, információk, termékforgalmazás előrejelzés; értékesítési csatornák; ellenőrzés és korrekció, forgalmi adatok; árkalkuláció; az ár és a piac kapcsolata; reklám, eladás-ösztönzés.
- Pénzügyi (gazdasági) terv - a cég pénzügyi helyzetének, adottságainak meghatározása. Többek között képet ad arról, hogy mekkora forgalma (árbevétele) kell, hogy legyen a cégnek ahhoz, hogy legalább a költségeit fedezni tudja: milyen mértékben nyereséges vagy veszteséges a cég, mikor, miből és mennyi pénz áramlik be a vállalathoz, hová áramlanak ezek a pénzösszegek, hol kerülnek felhasználásra, mennyi szabadon elkölthető pénz áll rendelkezésre, milyen a cég vagyoni, illetve pénzügyi helyzete. A pénzügyi terv része a jövedelemterv, amely egy előrejelzés a tervév értékesítési árbevételéről, forgalmáról, amely tartalmazza az értékesítés nettó árbevételét és az egyéb bevételeket, a különféle költség-ráfordításokat, a pénzügyi műveletek bevételeit és kiadásait, az üzleti tevékenység és pénzügyi műveletek eredményeit, és a vállalati nyereség, esetleg veszteség kimutatására szolgál. A pénzügyi terv másik eleme a fedezetszámítás, illetve a fedezeti pont elemzése, amely megmutatja az értékesítésnek mekkora volumene mellett a cég se nem nyereséges, se nem veszteséges és hogy milyen árbevétel és kapacitáskihasználás felett várható a cégnél nyereség. A mérleg ad tájékoztatást a cég vagyoni és pénzügyi, likviditási helyzetéről egy adott időpontra vonatkozóan. A pénzforgalmi terv az üzleti tevékenység dinamikáját jelzi, a különféle bevételek és kiadások segítségével és a tényleges pénzmozgással járó kiadásokat és bevételek - pénzforgalmi becslések.
- Szervezeti terv - tulajdonforma, társak vagy részvényesek, vezetők hatásköre, a vezetők szakmai háttere, rövid szakmai életrajza, a munka és a felelősség megosztása, szervezeti és működési szabályzat.
- Kockázatelemzés - a környezeti és vállalati elemzés, valamint az új technológia kockázata, felkészülés a váratlan eseményekre.
A komplex válságkezelő stratégiák a következő elemi stratégiákból épülnek fel: változás a vezetésben, központosított pénzügyi ellenőrzés, szervezeti átalakítások, termék / piaci változtatások, marketing fejlesztése, növekedés vállalat/ok felvásárlásával, vagyon csökkentése, költségcsökkentés, beruházások és a hitelállomány átstrukturálása.
Egyezségi rész
A reorganizációs terv második része az egyezségi rész, amely egy javaslat a hitelezői igények kielégítésére, a hitelezői követelések elengedésére, átütemezésére. A tulajdonosok akkor járnak jól a reorganizációval, ha reorganizáció után a várható profit nagysága meghaladja az átszervezés utáni periódusban a vállalat teljes adósságának és a vállalat eszközeinek a felszámolási értékének a különbségét.
Meg kell határozni, hogy az egyes hitelezői igényeket, illetve hitelezői csoportokat mikor, milyen formában elégítenék ki és miként alakul a biztosítékkal rendelkező hitelezők pozíciója.
A nagymértékű kötelezettségállomány kezelésére megoldást jelenthet, ha a hitelezők engedményeket tesznek, hogy a cég működőképességét helyre lehessen állítani. Amennyiben meg tudnak állapodni a felek, akkor a hitelezők a követeléseik egy részéhez hozzájuthatnak, s helyreállhat a normális termelés, amennyiben nem lehet megállapodni, akkor a felszámolás következik.
Amennyiben az adósságot kötvénykibocsátással vagy újbóli hitelnyújtással finanszírozzák, akkor a kötvénykibocsátás sikere, esetleg az ezt kiváltó vagy kiegészítő hitel folyósítása, vagy a hitelezők döntése határozza meg azt, hogy a vállalat talpra tud-e állni. Amennyiben a vállalat életképesnek bizonyul és a felszámolást a későbbiekben is el tudja kerülni, elsőbbségi garanciákra nincs szükség, tehát az átalakított adósságstruktúra mellett a nyereség önmagában elégséges az esedékessé váló tartozások kielégítésére. Ez a feltétel biztosítékot jelent a vállalat túlélése számára, azonban ennek elérése nehéz, mivel a pótlólagos hitelek finanszírozása azt a nyereséget csökkenti, amiből az adósságszolgálatot teljesíteni kell a későbbiekben.
A reorganizációkor leegyszerűsítve kétféle költséggel kell számolni. Az első csoportba a terv kidolgozásával és megvalósításával kapcsolatos költségek tartoznak. Ide sorolhatóak a bírósági költségek, az üggyel foglalkozók javadalmazása és az átszervezéssel kapcsolatban felmerülő minden más kiadás. A másik csoportba az átszervezésből fakadó, az adósságátütemezés és adósságelengedés miatt a hitelezőknél jelentkező költségek tartoznak. Az átszervezés eredménye az elérhető nyereség, s az átszervezés akkor előnyös, ha ez a többlet legalább annyival meghaladja a rögtöni felszámolással elérhető bevétel nagyságát, mint amennyibe az átszervezés maga kerül.
A vállalat nem kerülheti el a felszámolást, ha az adósságelengedés után fennmaradó terhei, valamint az átszervezés költsége nagyobb, mint az átszervezés révén remélt nyereség nagysága. Előfordulhat az az eset is, hogy a vállalatnak akkor is érdemes az átszervezést választania, ha a felszámolás lenne a gazdaságosabb döntés. Ekkor a hitelezők az adósságelengedéssel a szükségesnél nagyobb áldozatot vállalnak, ami lényegében a vállalatnak nyújtott támogatást jelent. Ha az adósságelengedés összegét úgy határozzák meg, hogy a fennmaradó tartozás a vállalat felszámolás után megmaradó vagyonának értékével egyezik meg, akkor a tulajdonosok nem részesülnek ilyen támogatásban; ilyenkor a hitelezők annyi adósságot engednek el, amennyit amúgy sem tudnának behajtani. Ha az adósságelengedés mértéke ennél kisebb, az érintettek esetleg még akkor is a felszámolás mellett dönthetnek, ha az átszervezés a gazdaság egészére nézve hatékonyabb megoldás lenne.
Elméletileg persze az első tárgyaláson is megegyezés születhet, de a gyakorlat inkább azt mutatja, hogy a megegyezéshez több tárgyalásra és az eredeti terv bizonyos módosításaira is szükség van. Éppen ezért a törvény lehetőséget biztosít arra, hogy a fizetési haladék időtartama meghosszabbításra kerüljön. A teljes moratórium azonban a teljes meghosszabbítása együtt sem haladhatja meg a csődeljárás kezdő időpontjától számított 365 napot. Természetesen a meghosszabbításhoz a hitelezők hozzájárulása szükséges.

H) Hitelezők szavazati joga az egyezségi tárgyaláson
A tárgyaláson szavazati jog azt a hitelezőt illeti meg, aki igényét határidőben bejelentette, megfizette a nyilvántartásba vételi díjat valamint követelése elismert, vagy nem vitatott követelésként került a nyilvántartásba.
A szavazatok kiszámítása oly módon történik, hogy a követelt összeg 100 000 Ft-onként 1 szavazatot jelent. Annak a hitelezőnek akinek a követelése nem éri el a 100 000 Ft-ot ugyancsak 1 szavazata van. Ezen szavazatszámítási főszabály alól a törvény két irányban tesz kivételt. Azok a hitelezők akiknek cégében az adós többségi befolyással rendelkezik, vagy olyan hitelezők, amelyek az adós kizárólagos vagy többségi befolyással rendelkező tulajdonosai, illetve az adóssal együtt az elismert vagy tényleges vállalatcsoport tagjai. Ezeknek a hitelezőknek 400 000 Ft-onként jár 1 szavazat.
Ugyanez vonatkozik azokra, akik a csődeljárás iránti kérelem benyújtását megelőző 180 napon belül jutottak követeléseikhez tartozásátvállalás útján, illetve engedményezésből.
A korlátozás világos. A jogalkotó próbál tiszta helyzetet teremteni és megakadályozni azt, hogy akár az adós javára, akár vele szemben visszaélésre kerülhessen sor.

I) Egyezség
Természetesen a jog nem határozhatja meg, hogy mi legyen az egyezség tartalmi eleme, azonban iránymutatást adhat. A magyar jogalkotó is így járt el, amikor néhány olyan jellemző vonásra hívta fel a figyelmet, amelyek általában minden egyezségi megállapodásban szerepelnek. Ilyenek jellemzően a fizetési könnyítések, egyes követelések elengedése, vagy átvállalása, a követelések fejében az adós szervezetében történő tulajdonszerzés, kezességvállalás, vagy egyéb biztosítékok. A jogalkotó viszont külön is felhívja a figyelmet, hogy mindarról célszerű megállapodni, amit az adós fizetésképtelenségének megőrzése, vagy helyreállítása érdekében szükségesnek tartanak, különös figyelemmel az egyezség végrehajtásának ellenőrzésére.
Bár 1991 és 1993 között az adósnak az összes jelenlévő hitelező igenlő szavazatát meg kellett szereznie, a jogalkotó már 1993-ben felismerte, hogy ez az egyezségkötések jelentős részét ellehetetleníti, éppen ezért jelenleg az egyszerű többség is elegendő azzal, hogy ezt mind a biztosított, mind pedig a nem biztosított hitelezői osztályokban külön-külön kell megszereznie. A biztosított hitelezői osztályba tatoznak azok a hitelezők akik követelésüket zálogjoggal erősítették meg, az összes többi követelés a nem biztosított osztályba tartozik. Rendkívül lényeges kiemelni, hogy a csődegyezség lényegében kényszeregyezség. Ez a fogalom azt jelenti, hogy az egyezség hatálya azokra a hitelezőkre is kiterjed, akik az egyezség megkötése ellen szavaztak, vagy akik nem képviseltették magukat az egyezségi tárgyalásokon. Ugyancsak fontos alapelv, hogy ezeket a hitelezőket semmifajta hátrány nem érheti, tehát ugyanolyan kielégítési arányban kell követeléseiket kiegyenlíteni, mint azon társaikat akik megszavazták az egyezséget.
Az egyezséget írásba kell foglalni. Itt viszont a törvény kötelezően előírja azokat az elemeket amelyeket már mindenképpen tartalmaznia kell a megállapodásnak. Ezek a következők:
- az egyezségkötésben részt vett hitelezők felsorolását, hitelezői osztályát, nyilvántartásba vett hitelezők felsorolását, hitelezői osztályát, nyilvántartásba vett elismert vagy nem vitatott követelésük összegét, szavazataik számát;
- a hitelezők által elfogadott adósságrendezési és újjászervezési programot, a végrehajtás és ellenőrzés módját;
- a teljesítési határidők esetleges módosítását, a hitelezők követeléseinek elengedését vagy átvállalását, illetve mindazt, amit az adós fizetőképességének helyreállítása vagy megőrzése érdekében szükségesnek tart;
- valamennyi hitelező (képviselője) nevét és postacímét, hitelezői választmány esetén azt is megjelölve, hogy melyik hitelezőket képviselik.
Az egyezséget a felek aláírása után a vagyonfelügyelőnek ellen kell jegyeznie. Amennyiben van hitelezői választmány, akkor ugyanilyen ellenjegyzési kötelezettség terheli a választmányt is.

J) Az eljárás befejezése vagy megszüntetése
Az adós vezetője köteles a megkötött egyezséget 5 munkanapon belül a bírósághoz továbbítani. A bíróság a kérelem beérkezésétől számított 15 munkanap alatt köteles dönteni. Egyetlen egy alkalommal az egyezség jóváhagyására irányuló kérelmet 3 munkanapos határidővel hiánypótlásra visszaadhatja. Fontos szabály, hogy ez a hiánypótlási határidő jogvesztő.
A bíróság az egyezséget az előbb elemezett törvényi előírások megléte esetén hagyja jóvá. Ebben a végzésben a csődeljárást jóváhagyja és befejezettnek nyilvánítja. Fontos régi-új szabály, hogy a törvény újra megteremti az automatikus kapcsolatot a csődeljárás és a felszámolási eljárás között. Abban az esetben ugyanis ha nem sikerül egyezséget kötni, vagy pedig a bíróság azt nem hagyja jóvá, akkor a bíróság az eljárást nem befejezettnek nyilvánítja, hanem megszünteti. E megszüntető végzéssel azonban csak a csődeljárás zárul le és kezdetét veszi az adós elleni felszámolási eljárás, amely ez esetben hivatalból indul meg és a bíróság a megszüntető végzéssel egyidejűleg elrendeli az adós felszámolását. A két eljárás annyira szorosan kötődik egymáshoz, hogy a vagyonfelügyelő megbízatása a felszámoló tevékenységének megkezdéséig meghosszabbodik. Hivatalból való felszámolás megindítása esetén az adós a felszámolási eljárás alatt nem kérhet a bíróságtól fizetési haladékot.
Mind a csődeljárást befejezetté nyilvánító, mind pedig az azt megszüntető végzés ellen fellebbezésnek van helye, amelyet 3 munkanapon belül kell benyújtani és annak elbírálására a felsőbb bíróságnak maximum 8 munkanap áll rendelkezésére. A jogerős végzéseket a már ismertetett módon haladéktalanul közzé kell tenni a Cégközlönyben. A jogerős végzést az adós és a vagyonfelügyelő köteles az adós számláját vezető valamennyi pénzügyi intézménynek bemutatni.

Befejezésül…
Mindegyik törvénynek sajátossága, hogy gyakorlati érvényesülésüket előre nagyon nehéz megjósolni és ez a megállapítás különösen a gazdasági életet szabályozni hivatott jogi normák esetében van így. Csak remélni lehet, hogy a csődeljárásra vonatkozó röviden itt ismertetett teljesen új szabályozás felébreszti ezt a jogintézményt "Csipkerózsika álmából" és ezáltal csökkeni fog hazánkban a ténylegesen felszámolásra ítélt cégek száma. Külön is felhívnám a figyelmet a rendkívül szoros törvényi határidőkre, amelyek nem egy esetben valószínűleg feszített munkatempót fognak megkövetelni az érintettektől, viszont, ha sikerül betartásuk akkor ez gazdaságilag nézve azzal a rendkívüli előnnyel jár, hogy egy cég léte vagy nem léte, illetve talpraállítása ésszerű határidőn belül végérvényesen eldől.
A folytatáshoz előfizetés szükséges.
A jogszabály aktuális szövegét és időállapotait előfizetőink és 14 napos próba-előfizetőink érhetik el!
{{ item.ArticleTitle }}

{{ item.ArticleLead }}

A folytatáshoz előfizetés szükséges!
A jogi tudástár előfizetői funkcióit csak előfizetőink és 14 napos próba-előfizetőink használhatják: az aktuális időállapottól eltérő jogszabály tartalma (korábban vagy később hatályos), nyomtatás, másolás, letöltés PDF formátumban, hirdetés nélküli nézet.

A folytatáshoz lépjen be, vagy rendelje meg előfizetését.