Az illetékjogszabályok magyarázata és gyakorlata (demo)

adozona.hu

Az illetékjogszabályok magyarázata és gyakorlata (demo)

Kiválasztott időállapot: Mi ez?

Jogterület(ek): Adójog, számviteli szabályok , Közigazgatási jog , Polgári jog
Érvényesség kezdete: 2008.01.01
Érvényesség vége:

MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?

Csak a jogszabály szövegének mutatása

Az illetékjogszabályok magyarázata és gyakorlata (demo)

Tartalomjegyzék

1990. ÉVI XCIII. TÖRVÉNY AZ ILLETÉKEKRŐL
ELSŐ RÉSZ ÁLTALÁNOS RENDELKEZÉSEK
I. FEJEZET AZ ILLETÉKFIZETÉSI KÖTELEZETTSÉG
Illeték- és díjfizetési kötelezettség
Bírói gyakorlat
A törvény területi és személyi hatálya
Az illetékkötelezettség keletkezése
Bírói gyakorlat
Illetékmentesség
Bírói gyakorlat
Bírói gyakorlat
MÁSODIK RÉSZ A VAGYONSZERZÉSI ILLETÉKEK
II. FEJEZET AZ ÖRÖKLÉSI ÉS AZ AJÁNDÉKOZÁSI ILLETÉK
Az öröklési illeték tárgya
Lemondás az öröklésről, az örökség visszautasítása
Rendelkezés a megnyílt örökségről, hagyatéki osztályos egyezség
Bírói gyakorlat
Az ajándékozási illeték tárgya
Az öröklési és ajándékozási illeték mértéke
Bírói gyakorlat
Az öröklési és az ajándékozási illeték alapja
Bírói gyakorlat
A haszonélvezet, a használat öröklésének és ajándékozásának illetéke
Öröklési és ajándékozási illetékmentesség, kedvezmény
III. FEJEZET A VISSZTERHES VAGYONÁTRUHÁZÁSI ILLETÉK
Az illeték tárgya
Bírói gyakorlat
Az illeték általános mértéke
Bírói gyakorlat
Haszonélvezet, használat esetén a visszterhes vagyonátruházási illeték alapja
Bírói gyakorlat
Lakástulajdon és a hozzá kapcsolódó jogok visszterhes vagyonátruházási illetékének mértéke
Bírói gyakorlat
Ingatlanforgalmazási célú vagyonszerzések visszterhes vagyonátruházási illetéke
Bírói gyakorlat
Hitelintézet ingatlanszerzésének visszterhes vagyonátruházási illetéke
Gépjármű és pótkocsi visszterhes vagyonátruházási illetékének mértéke
Illeték közös tulajdon megszüntetése esetén
Bírói gyakorlat
Illetékmentességek, illetékkedvezmény
Bírói gyakorlat
IV. FEJEZET A VAGYONSZERZÉSI ILLETÉK FIZETÉSÉRE KÖTELEZETTEK
Bírói gyakorlat
HARMADIK RÉSZ AZ ELJÁRÁSI ILLETÉKEK ÉS AZ IGAZGATÁSI, BÍRÓSÁGI SZOLGÁLTATÁSOK DÍJA
V. FEJEZET AZ ÁLLAMIGAZGATÁSI ELJÁRÁSI ILLETÉKEK
Az illeték tárgya
Az illeték mértéke
Bírói gyakorlat
Az eljárási illeték alapja
Az illeték fizetésére kötelezettek
A jogorvoslati eljárás illetékének visszatérítése
Bírói gyakorlat
Illetékmentesség
Az államigazgatási eljárási illeték fizetésének módja
VI. FEJEZET A BÍRÓSÁGI ELJÁRÁSI ILLETÉK
Az illeték tárgya
Az illeték fizetésére kötelezettek
A polgári eljárási illetékek
A polgári eljárás illetékének alapja
Bírói gyakorlat
Bírói gyakorlat
Az elsőfokú polgári eljárások illetékének általános mértéke
Bírói gyakorlat
Tételes illetékek
Bírói gyakorlat
A csőd- és felszámolási eljárás illetéke
A cégbírósági eljárás illetéke
Bírói gyakorlat
A jogorvoslat illetéke a polgári eljárásban
A fellebbezés illetéke
A perújítás illetéke
A felülvizsgálati eljárás illetéke
Jogorvoslati eljárásokban érvényesülő kedvezmények
A büntetőeljárás illetéke
A polgári jogi igény és az állammal szembeni kártalanítási igény érvényesítésének illetéke
A büntetőeljárással kapcsolatos egyes kérelmek illetéke
Bírói gyakorlat
Választottbírósági eljárásban az illeték mértéke
Illetékkedvezmények a bírósági eljárásban
Illetékmentesség
Bírói gyakorlat
Mérsékelt illeték
Bírói gyakorlat
Illetékfeljegyzési jog
Bírói gyakorlat
A költségmentesség szabályainak alkalmazása
Bírói gyakorlat
A bírósági eljárás illetékfizetési módjai
VII. FEJEZET AZ IGAZGATÁSI ÉS BÍRÓSÁGI SZOLGÁLTATÁSOK DÍJA
NEGYEDIK RÉSZ AZ ILLETÉK MEGÁLLAPÍTÁSA ÉS FIZETÉSE
VIII. FEJEZET AZ ILLETÉK ALAPJÁNAK MEGÁLLAPÍTÁSA
Az illeték alapjául szolgáló érték
Bírói gyakorlat
Az illeték alapjául szolgáló érték bejelentése és megállapítása
Bírói gyakorlat
A vagyoni értékű jogok értékének megállapítása
IX. FEJEZET AZ ILLETÉK MEGFIZETÉSE
Az illetékfizetés módja
Hiánypótlás
A bírósági eljárási illeték megfizetése
Az eljárási illeték megfizetésére vonatkozó közös szabályok
Az illetékbélyeg értéktelenítése
Gépjármű, pótkocsi vagyonszerzési illetékének megfizetése
Az illeték fizetése kiszabás alapján
Az illetékelőleg
Bírói gyakorlat
Fizetési meghagyás
Bírói gyakorlat
Az illeték törlése és visszatérítése
Bírói gyakorlat
Mulasztási bírság, adóbírság
Bírói gyakorlat
Ellenőrzés
Elévülés
Késedelmi pótlék
Az illeték biztosítása, behajtása, fizetési kedvezmények
Bírói gyakorlat
X. FEJEZET EGYES ELJÁRÁSI RENDELKEZÉSEK
A hagyaték (vagyonátszállás) bejelentése a közjegyző által
A hagyaték bejelentése az örökös által
Az ajándék és a visszterhes vagyonszerzés bejelentése
Bírói gyakorlat
Az illetékbélyeg értékének visszatérítése
Illetékesség az illeték kiszabására

1990. ÉVI XCIII. TÖRVÉNY AZ ILLETÉKEKRŐL

Az Itv. preambuluma utal arra, hogy az Országgyűlés a törvényt az állami és társadalmi feladatokhoz való arányos hozzájárulás, valamint az önkormányzatok saját bevételi forrásainak gyarapítása érdekében alkotta meg. Az illetékbevételek költségvetési célokat szolgálnak és az illetékeztetés alkotmányos alapját az alaptörvény 70/1. §-a teremti meg, amely szerint a Magyar Köztársaság minden állampolgára köteles jövedelmi és vagyoni viszonyainak megfelelően a közterhekhez hozzájárulni.
Történetileg a magyar illetékrendszer alapjait az 1850. évben kelt Császári Nyíltparancs fektette le. 1882-ben készült el az illetékügyi jogszabályok hivatalos összeállítása, amelyet az évek során több ízben módosítottak. Részletes szabályozást nyertek a vagyonátruházási illetékek az 1920. évi XXXIV. törvénycikkben. A törvény az ingatlanoknak, ingóknak, vagyonjogoknak és értékeknek haláleset folytán bekövetkezett átszállása után az örökhagyóhoz való rokonság foka és az öröklés nagysága szerint kapott tiszta érték alapján 1-55%-ig terjedő örökösödési illetéket, ugyanilyen tárgyaknak és értékeknek élők közötti ingyenes átruházása mértékben ajándékozási illetéket, ingatlanoknak és ezek haszonélvezeti vagy használati szolgalmának akár ingyenes, akár visszterhes megszerzése után pedig a tárgy teljes értéke alapján ingatlanvagyon átruházási illetéket rendelt leróni.
A korabeli pénzügyi jogi elméletek illetékek alatt azt az ellenszolgáltatást értették, amely valamely hatósági szolgáltatásért, tehát a közhatóság vagy közintézmény működésének igénybevételéért kellett a hatóságilag megszabott módon és mértékben teljesíteni. Az adókat általában minden állami szükséglet fedezésére szolgáló befizetésnek tekintették, míg az illetéket bizonyos hatósági szervek, intézmények fenntartási költségeihez történő hozzájárulásnak, amelyet azoknak kellett megfizetniük, akik az említett szervek, intézmények munkáját a maguk számára különösen igénybe vették.
A pénzügyi jog fejlődése szempontjából döntő jelentősége volt a Pénzügyi Törvényszék felállításának, amelyről az 1883. évi XLIII. törvénycikk rendelkezett. Az illetékügyben hozott döntések széles körű megtámadásának lehetőségét ugyanakkor az 1896. évi XXVI. törvénycikk teremtette meg, amely a Magyar Királyi Közigazgatási Bíróság létesítéséről rendelkezett. A bíróság két osztályban működött, amelyek közül az egyik kizárólag az illeték- és adóügyekkel foglalkozott. A pénzügyi bíráskodás és így a pénzügyi jog fejlődését hátrányosan érintette a Közigazgatási Bíróság 1949. évben történt megszüntetése. A rendeleti szabályozást csak 1986. július 1. napjától váltotta fel törvényi szabályozás, mivel ekkor lépett hatályba az 1986. évi I. törvény. Az illetékjog fejlődésének újabb állomását jelentette az 1990. évi XCIII. törvény megszületése, amely módosításokkal jelenleg is hatályban van.
Az adójoggal szemben az illetékjog területén érvényesülhetett az elmúlt évtizedek során is a szerves jogfejlődés és az is megállapítható, hogy a hatályos törvény számos rendelkezése a század eleji szabályozásban gyökerezik.
Az Itv. preambuluma értelmében tehát az illetékbevételek az állami és önkormányzati feladatok megvalósítását segítik. A befolyó összegeket az állami költségvetés és a helyi önkormányzatok költségvetése között osztják fel.
Az Itv. általános indokolása értelmében az Itv. a szektor és versenysemlegesség elvét követve a lakosságot és a gazdálkodó szervezeteket egyaránt érintő fizetési kötelezettséget állapít meg annak érdekében, hogy egyfelől elősegítse az állami és önkormányzati feladatok teljesítését, másfelől arányos és méltányos hozzájárulást biztosítson a közterhek viseléséhez. Az Itv. indokolása utal az illetékekből származó bevételek sorsára is. Ezek szerint a vagyonszerzéshez kötődő illetékek - az arányos közteherviselés elvének megfelelően - a vagyonszerzésre felhalmozott jövedelem (nyereség) egy részét egyszeri alkalommal fizetendő vagyonadóként vonja le. Az így keletkező bevétel is a társadalmi közkiadásokhoz való hozzájárulás alkotmányos követelményét szolgálja. Ennek körében minden más rendeltetésű vagyonszerzéstől elkülönítve (kedvezőbben) szabályozza a lakóingatlan öröklését és visszterhes szerzését.
Az indokolás szerint az Itv. alkalmazásában vagyonnak minősülnek mindazok a dolgok és jogok (ingatlan, ingó és vagyonértékű jog), amelynek értékmegőrző (növelő) tulajdonsága van és újraelosztása, illetőleg alapítása megfelelően ellenőrizhető.

ELSŐ RÉSZ ÁLTALÁNOS RENDELKEZÉSEK

I. FEJEZET AZ ILLETÉKFIZETÉSI KÖTELEZETTSÉG

Illeték- és díjfizetési kötelezettség

Itv. 1. §
Az Itv. két illetéknemet különböztet meg: a vagyonszerzési (öröklési, ajándékozási, visszterhes vagyonátruházási) és az eljárási (államigazgatási, bírósági) illetéket. Kivételesen egyes államigazgatási, bírósági eljárásokért (szolgáltatásokért) külön jogszabályban megállapított díjat kell fizetni.
A bírói gyakorlat nem volt egységes abban a kérdésben, hogy az illetéktörvény alkalmazása szempontjából a vagyonszerzés vagyongyarapodást jelent-e vagy sem. A Komárom-Esztergom Megyei Bíróság 2. Pf. 20.120/1995. számú ítélete rámutat, hogy az Itv. 1. § és 18. § (1) bekezdése szerint az illeték tárgya a vagyonszerzés. A vagyonszerzés pedig a szó nyelvtani értelme szerint vagyongyarapodás, ezért az adott esetben azt kell vizsgálni, hogy a fél vagyonában milyen szaporodás következett be. A Legfelsőbb Bíróság Kfv. I. 27.971/1995. számú ítéletének indokolása ugyanakkor azt rögzíti, hogy az Itv. értelmében az illetékkötelezettséget a vagyonátruházás ténye keletkezteti. Álláspontom szerint a Legfelsőbb Bíróság döntése áll összhangban az Itv. céljával és rendeltetésével.
A bírói gyakorlat alapján az illetékfizetési kötelezettség nem a használat módjához, hanem a tulajdonjoghoz kapcsolódik, A Fővárosi Bíróság 58. Pf. 22. 081/1991. számú ítélete utal az Itv. 1. §-ára és rögzíti, hogy az illetékfizetési kötelezettség a vagyonszerzéshez, a tulajdonjoghoz és nem a használat módjához kapcsolódik. A Legfelsőbb Bíróság Pfv. IV. 22.954/1994. számú ítélete (BH 1995. 351.) értelmében az illeték visszatérítése iránti kérelem elbírálása a közigazgatási hatóság hatáskörébe tartozó kérdés, ilyen igény polgári bíróság előtt nem érvényesíthető. Az indokolás rámutat, hogy az illeték visszafizetése iránti igény elbírálására a Ptk. 7. §-a alapján a polgári bíróságnak nincs hatásköre.

Bírói gyakorlat

Az illetékkötelezettséget a vagyonátruházás ténye és nem a vagyongyarapodás ténye keletkezteti (1990. évi XCIII. tv. 1. §)
Az I. r. felperes az 1993. május 28. napján kelt adásvételi szerződéssel megvásárolta természetben a F. u. 43. szám alatt található házas ingatlant. A visszterhes vagyonszerzéssel egyidejűleg a II. r. felperes javára haszonélvezeti jogot alapított. A Földhivatal az 1993. június 2. napján kelt határozatával a tulajdonjogot vétel jogcímén az I. r., míg a haszonélvezeti jogot a II. r. felperes javára bejegyezte. Az I. r. felperes a vételt követően 1993. június 19. napján eladta a tulajdonát képező B., Cs. u. 4. szám alatti 54 m2 alapterületű lakását 2 800 000 Ft-ért.
A Város Polgármesteri Hivatal Megyei Illetékhivatalának az illeték kiszabáshoz rendelkezésre álltak a vételt és az eladást tanúsító szerződések is. A vásárolt ingatlan értékét - a szerződésben foglaltaktól eltérően - 2 920 800 Ft-ban állapította meg. Az alperes ugyanakkor a szerződésben szereplő 2 000 000 Ft vételárat forgalmi értékként elfogadta és az elsőfokú közigazgatási szerv által alkalmazott illetékkiszabási módszerrel az I. r. felperest 1 600 000 Ft után, a II. r. felperest pedig 800 000 Ft után kötelezte 2% illetékfizetésre. Az alperes 1994. június 28. napján kelt határozatával az elsőfokú határozatot megváltoztatva az I. r. felperest mint állagvevőt 32 000 Ft, a II. r. felperest pedig 16 000 Ft illeték megfizetésére kötelezte.
A jogerős határozat ellen az I. r. és II. r. felperes keresetet terjesztett elő, rámutatva, hogy álláspontjuk szerint az alperes jogi értelmezése téves.
Az elsőfokú bíróság az I. r. felperes keresetének részben helyt adott és az alperes 1994. június 28. napján kelt határozatának az I. r. felperesre vonatkozó rendelkezését megváltoztatta és az I. r. felperes által fizetendő vagyonátruházási illeték összegét 32 000 Ft helyett 16 000 Ft-ban állapította meg.
A bíróság az I. r. felperes ezt meghaladó, valamint a II. r. felperes keresetét elutasította. Az indokolás szerint a bíróság megállapította, hogy a felperesek terhére meghatározott illeték együttes értéke - a visszterhes vagyonszerzéssel egyidejűleg alapított haszonélvezet ellenére - a forgalmi érték 2%-át meghaladja. Az ítélet szerint ez ellentétes az Itv. 21. § (1) bekezdésében foglaltakkal. Azt is megállapította a bíróság, hogy az állagvevő tekintetében az illeték mértékének megállapításánál nem jut kifejezésre az a törvényi kedvezmény, amely az értékkülönbözet utáni megfizetést lehetővé teszi. Az alperes az I. r. felperesnél a vagyonátruházási illeték összegének kiszámításánál az Itv. 20. § (1) bek. és 21. § (5) bekezdésében foglaltakat összevontan alkalmazta. E téves alkalmazás magasabb illetékkulcs megállapítását eredményezte, így eltűnt az a kedvezmény az elsőfokú bíróság álláspontja szerint, amely az értékkülönbözet utáni fizetést lehetővé teszi. Ehhez járult az is, hogy az alperes a forgalmi érték különbözetének megállapításánál a vásárolt ingatlan forgalmi értékének nem a szerződésben meghatározott és az I. r. felperes által ténylegesen kifizetett összeget tekintette, hanem téves értelmezéssel a haszonélvezeti jog értékével csökkentett összeget. A bíróság megítélése szerint az Itv. 20. § (1) bekezdésére alapított illeték megállapításának akkor lett volna helye, ha a visszterhes vagyonszerzéssel egyidejűleg értékbeszámítási igény nem merül fel. Mivel azonban értékbeszámítási igény is felmerült, és a haszonélvezeti jog alapítása egyidejűleg történt, így ebben az esetben az ítélet alapján külön-külön indokolt az illeték összegének megállapítása. Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint az állagvevő tekintetében a 21. § (5) bekezdésében foglaltak szerint, a haszonélvező tekintetében pedig a 20. § (1) bekezdése alapján kellett volna az illetéket megállapítani. A bíróság mindezekre tekintettel az I. r. felperes által fizetendő illeték összegét az eladott és a vásárolt lakás közötti forgalmi értékkülönbözet (800 000 Ft) alapján 16 000 Ft-ban határozta meg.
Az elsőfokú bíróság megalapozatlannak találta az I. r. felperes azon érvelését, hogy az adott esetben vagyongyarapodás nem történt, és így illetékfizetési kötelezettség nem áll fenn. Az Itv. 3. § (3) bekezdés a) pontjában rögzített szabályból ugyanakkor az következik, hogy az illetékkötelezettséget nem a vagyongyarapodás, hanem a vagyonátruházás keletkezteti. Az ítélet arra is rámutatott, hogy a II. r. felperes által a haszonélvezeti jog után fizetendő illeték mértékét a 20. § (1) bekezdésében és a 72. §-ban foglaltakkal összhangban helyesen határozta meg az alperes. Figyelembe vette az életkort és az Itv. 1993. évben hatályos rendelkezései szerinti szorzószámot.
Az ítélet ellen az I. r. felperes fellebbezett, azonban a megyei bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a nem fellebbezett részének érintetlenül hagyása mellett helybenhagyta. A fellebbezésben foglaltakra figyelemmel kiemelte a megyei bíróság, hogy az Itv. 21. § (1) bekezdése alapján a lakástulajdon ingatlan visszterhes megszerzésének illetéke a forgalmi érték 2%-a. Az illeték kulcsának az általános mértékhez képest lényegesen kedvezőbb meghatározása mellett további kedvezményt biztosít az Itv. 21. § (5) bekezdésének a rendelkezése, amely szerint az állagvevőt terhelő illeték alapja az eladott és a vásárolt lakások - terhekkel nem csökkentett - forgalmi értéke. A megyei bíróság megítélése szerint az elsőfokú bíróság helytállóan erre alapozta döntését.
A jogerős ítélet ellen az I. r. felperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet. Álláspontja szerint az első- és másodfokú bíróság ítélete törvénysértő. Az Itv. szerint az állagvevő illetékalapjának megállapítását a 20. § (3) bekezdésére figyelemmel a 15. § (4) bekezdésében leírt módon kell elvégezni. Ezek szerint a tulajdonszerzőt terhelő illetékalapja 800 000 Ft, és mivel a haszonélvezőt terhelő - számított - illetékalap is éppen 800 000 Ft a különbség 0 Ft. Az I. r. felperes megítélése szerint a törvény alapján az átlagvevő illetékalapja a konkrét esetben 0 Ft. Ez az értékkülönbözet a törvény alkalmazásában véletlen egybeesés éppen úgy mint a 21. § (5) bekezdés hatálya alá tartozó eladási és vételi értékkülönbözet esetén is előfordulhat ez a lehetőség. A felülvizsgálati kérelem szerint tehát önmagában az a tény, hogy az Itv. 15. § (4) bekezdésének alkalmazása egy bizonyos esetben (az állagvevő és a haszonélvező illetékalapjának azonossága) az állagvevő számára 0 illetékalapot produkál, nem kell, hogy a bíróságot arra a következtetésre juttassa, hogy olyan eljárási módszert kreáljon amely szerint elkerülhető a 0 értékű illetékalap manifesztálódása. Az I. r. felperes álláspontja szerint az illetéktörvényben tehát nem csupán az illetékmentesség felsorolt eseteiben, hanem a 15. § (4) és 21. § (5) bekezdéseiben foglaltak alkalmazása során is lehetséges a 0 Ft összegű vagyonszerzési illeték.
A Legfelsőbb Bíróság a megyei bíróság ítéletét hatályában fenntartotta.
Helyesen mutatott rá az elsőfokú bíróság ítéletének indokolása arra, hogy a felek jogvitájának elbírálásánál az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (Itv.) 15. § (4) bekezdésében, a 20. § (1) bekezdésében, a 21. § (1) és (5) bekezdésében és a 72. §-ában foglaltak az irányadóak az 1993. december 31. napjáig hatályos rendelkezések szerint. Az Itv. 21. § (1) bekezdése értelmében a lakástulajdon ingatlan visszterhes megszerzésének illetéke a forgalmi érték 2%-a. Kedvezményt biztosít az Itv. 21. § (5) bekezdésének rendelkezése is, amely szerint az állagvevőt terhelő illeték alapja az eladott és a vásárolt lakások terhekkel nem csökkentett forgalmi értéke.
Helyesen utal a jogerős ítélet indokolása arra, hogy az értékkülönbözet lehet negatív és lehet pozitív is. Mindkét esetben az illetéket a forgalmi értékek különbözete és nem a vásárolt lakás teljes forgalmi értéke után kell megfizetni. A jogalkotói szándékot egyértelművé teszi az, hogy az Itv. 102. § (1) bekezdés a) pontjában a vagyon fogalmába az ingatlan, az ingó, a vagyonértékű jog is beletartozik és a c) pont szerint ingó a fizetőeszköz is. Az Itv. 21. § (6) bekezdése értelmében, ha az Itv. 21. § (5) bekezdés szerint megállapított forgalmi értékkülönbözet nagyobb a vásárolt lakástulajdon forgalmi értékénél, az illeték alapja a vásárolt lakástulajdon forgalmi értéke.
Kétségtelen, hogy az I. r. felperes mint állagvevő számára előnyösebb a 21. § (5) bekezdésének alkalmazása, tehát az értékesített és a szerzett lakás forgalmi értékkülönbözetének illetékalapként történő figyelembevétele.
Jogellenesen járt el az alperes akkor, amikor az I. r. felperes vonatkozásában a vagyonátruházási illeték összegének kiszámításánál az Itv. 20. § (1) bek. és 21. § (5) bekezdésében foglaltakat összevontan alkalmazta. A 20. § (1) bekezdése alapján az illeték meghatározásának csak akkor lett volna helye, ha a visszterhes vagyonszerzéssel egyidejűleg értékbeszámítási igény nem merült volna fel. Az I. r. felperes tekintetében a fizetendő illeték összegét az eladott és a vásárolt lakás közötti forgalmi értékkülönbözet alapján kellett meghatározni. Ez az értékkülönbözet 800 000 Ft, így az I. r. felperes által fizetendő vagyonátruházási illeték összege 16 000 Ft.
Nincs jelentősége annak, hogy az I. r. felperes tekintetében vagyongyarapodás nem történt, hiszen a törvény értelmében az illetékkötelezettséget a vagyonátruházás ténye keletkezteti. Mindezek alapján az I. r. felperes vonatkozásában az illetékfizetési kötelezettség fennáll, azonban nem az alperes, hanem az elsőfokú bíróság által meghatározott összegben.
Mivel az I. r. felperes a felülvizsgálati kérelemben nem tudott olyan jogszabálysértést felhozni, amely a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését indokolttá tette volna, ezért a Legfelsőbb Bíróság az alaptalan felülvizsgálati kérelmet elutasította és a jogerős ítéletet a Pp. 275/A. §-a alapján hatályában fenntartotta. (Legfelsőbb Bíróság Kfv. I. 27.971/1995.)
Az ingatlan tulajdonjogának megszerzése csak abban az esetben nem jár illetékkötelezettséggel, ha a törvény kifejezetten nevesít kedvezményt, illetékmentességet (1990. évi XCIII. tv. 1. §)
A felperesek 1990-ben eltartási szerződést kötöttek fiukkal Sz. Csabával, aki a tartás fejében megszerezte a felperesek tulajdonát képező pécsi lakóházingatlan tulajdonjogát. Sz. Csaba 1997. június 14-én elhunyt. A hagyatéki eljárás során a közjegyző végzésében az egyezséget jóváhagyva megállapította, hogy a perbeli pécsi ingatlan 4/6-od részére a tulajdonjog fejenként egyenlő arányban hagyatéki hitelezői kielégítése jogcímén a felpereseket illeti meg. A felperesek ugyanis az ingatlan 4/6-od részére hagyatéki igényt jelentettek be, hogy a tartás az örökhagyó halálát követően már nem valósult meg.
Az elsőfokú illetékhivatal fizetési meghagyásában a felperesek terhére 453 360 Ft visszterhes vagyonátruházási és 1600 Ft ingatlan-nyilvántartási eljárási illetéket állapított meg. Az alperes határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta.
A felperesek keresetükben a határozat megváltoztatását és a kiszabott illeték törlését kérték arra hivatkozva, hogy mivel vagyongyarapodás nem történt, ezért illeték kiszabásának sincs helye.
Az elsőfokú bíróság a felperesek keresetét elutasította. Ítéletében kifejtette, hogy az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (továbbiakban: Itv.) 10. § (2) bekezdése alapján, ha az ingatlanhagyatékot vagy egy részét az azt terhelő adósság fejében az örökhagyók hitelezője veszi át, az átvett rész után öröklési illetéket nem kell kiszabni. Ilyen esetben a hagyatéki hitelező terhére visszterhes vagyonátruházási illetéket kell kiszabni. A felperesek az örökhagyót terhelő tartási kötelezettséget, mint adósságot hagyatéki eljárás során mint hagyatéki hitelezők érvényesítették. Téves tehát a felperesek azon érvelése, hogy vagyonszaporulat nem történt.
Az Itv. 1. §-a alapján vagyonszerzési illetéket öröklés, ajándékozás és visszterhes vagyonátruházás esetén kell fizetni. A jogerős ítélet szerint a perbeli esetben visszterhes vagyonátruházás történt, az örökösök a felperesek hagyatéki hitelezői igényét elismerve engedték át a perbeli ingatlan tulajdoni hányadát.
A felperesek a tartási szerződéssel átruházták az ingatlanukat az örökhagyóra, annak halálával pedig - mivel az addig nyújtott tartás az ellenszolgáltatást nem fedezte - az örökösökre szállt át a tartási kötelezettség. A hagyatéki eljárásban ezért kötöttek egyezséget a felperesek és az örökösök. A felpereseket tehát az Itv. 10. § (2) bekezdése értelmében az ingatlan tulajdonjogának visszterhes megszerzése címén illetékfizetési kötelezettség terhelte.
A jogerős ítélet ellen a felperesek nyújtottak be felülvizsgálati kérelmet, kérve annak megváltoztatását és a kereseti kérelemnek megfelelő új határozat hozatalát azzal, hogy a jogerős ítélet az Itv. 1. § és 10. § (2) bekezdése alapján jogszabálysértően utasította el keresetüket. Továbbra is arra hivatkoztak, hogy saját ingatlanukat olyan részben kapták vissza, amilyen részben azért ellenszolgáltatást a Ptk. 586. § (4) bekezdés alapján nem kaptak. Vagyonszerzés nem valósult meg, mert csak egy nem teljesítéssel megszűnt szerződés folytán kapták vissza a teljesítés reményében átruházott vagyonukat. A vagyonszerzés vagyonszaporulatot jelent, mely a felperesek esetében nem valósult meg.
A Legfelsőbb Bíróság a megyei bíróság 4. számú ítéletét hatályában fenntartotta.
A Pp. 270. § (1) bekezdése alapján a jogerős ítélet felülvizsgálatát a fél a Legfelsőbb Bíróságtól jogszabálysértésre hivatkozva kérheti. A Pp. 272. § (2) bekezdése alapján a felülvizsgálati kérelemben meg kell jelölni azt a határozatot, amely ellen a felülvizsgálati kérelem irányul, továbbá elő kell adni, hogy a fél a határozat megváltoztatását mennyiben és milyen okból kívánja, és a Pp. 270. § (1) bekezdésére figyelemmel a konkrét jogszabálysértést is meg kell jelölni. A Legfelsőbb Bíróság a jogerős határozatot a Pp. 275. § (2) bekezdése értelmében csak a felülvizsgálati kérelem keretei között vizsgálhatja felül, jelen esetben tehát azt vizsgálhatta, hogy a jogerős ítélet megsértette-e az Itv. 1. §-át, 3. § (3) bekezdésének c) és d) pontjait, illetve a 10. § (2) bekezdését.
Az Itv. 1. §-a értelmében öröklés, ajándékozás vagy visszterhes vagyonátruházás esetén vagyonszerzési illetéket, az államigazgatási és bírósági eljárásért eljárási illetéket, vagy az e törvényben meghatározott módon, de külön jogszabályban megállapított igazgatási, bírósági szolgáltatási díjat kell fizetni. A 3. § (3) bekezdés c) pontja értelmében a visszterhes vagyonátruházási illetékkötelezettség az ingatlannak, ingónak vagy vagyonértékű jognak bírósági, hatósági határozattal történő megszerzése esetén a határozat jogerőre emelkedése napján, a d) pont alapján az a)-c) pontban nem említett esetekben a vagyonszerzéskor keletkezik.
Az Itv. 10. § (2) bekezdése alapján pedig, ha az ingatlanhagyatékot vagy egy részét az azt terhelő adósság fejében az örökhagyó hitelezője veszi át, az átvett rész után öröklési illetéket nem lehet kiszabni. Ilyen esetben a hagyatéki hitelező terhére visszterhes vagyonátruházási illetéket kell kiszabni, ez a rendelkezés nem alkalmazható, ha a hagyatéki hitelező egyben az örökhagyó örököse is.
A Legfelsőbb Bíróság rámutat arra, hogy az Itv. rendszeréből következően ingatlan tulajdonjogának megszerzése esetén illetékkötelezettség keletkezik. Csak abban az esetben nem jár illetékkötelezettséggel, ha a törvény kifejezetten nevesíti a kedvezmények, vagyis az illetékmentesség körében. Az Itv. külön nem szabályozza azt az esetet, amennyiben a tartási szerződéssel átruházott ingatlan egy részét a volt tulajdonos visszaszerzi, arra figyelemmel, hogy az eltartó elhunyt, és az eltartással nem fedezett tartást az örökhagyó tovább nem tudja folytatni. Illetékmentesség hiányában tehát illetékkötelezettség keletkezik.
Tévesen hivatkoztak a felperesek arra, hogy a hagyatéki hitelezői igényük kielégítésével nem történt a vagyonszerzéssel együtt vagyonszaporulat is. A felperesek az eltartási szerződés alapján az ingatlanuk tulajdonjogáról lemondtak, azt átruházták, ezzel a vagyonuk köréből kikerült. Az átruházás fejében tartásra váltak jogosulttá, ez a tartásra való jogosultság az eltartó halála után is fennmaradt, a tartással még nem fedezett tartás erejéig. Az eltartó halálakor az ingatlan nem a felperesek, hanem az eltartó tulajdonában volt. A hagyatéki eljárás során kötött egyezség alapján a felperesek a perbeli ingatlan 4/6-od részének tulajdonjogát megszerezték, vagyis a vagyonuk ezen ingatlanrésszel gyarapodott. Ebből a szempontból irreleváns körülmény, hogy valamikor ez az ingatlan a felperesek tulajdonát képezte, mivel az korábban kikerült a vagyonukból, így akkor vagyoncsökkenés jelentkezett, míg a hagyatéki hitelezői igény érvényesítése alapján részükről vagyonszaporulat jelentkezett.
A Ptk. 586. § (4) bekezdése értelmében a kötelezett halálával a szerződés nem szűnik meg, hanem a tartási kötelezettség az örökhagyó tartozásaiért való felelősség szabályai szerint annyiban száll át a jogutódra, amennyiben a kötelezett haláláig nyújtott tartás az ellenszolgáltatást nem fedezi. A felperesek a tartással még nem fedezett ellenszolgáltatást hagyatéki hitelezőként érvényesítették az örökössel szemben, és az Itv. 10. § (2) bekezdése alapján ebben az esetben nem örökösödési illetéket, hanem visszterhes vagyonátruházási illetéket kell kiszabni.
A fentiekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275/A. § (1) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Legfelsőbb Bíróság Kfv. IV. 35.810/2000.)

A törvény területi és személyi hatálya

Itv. 2. §
A vagyonszerzési illetékrendelkezések hatálya - állampolgárságtól függetlenül - kiterjed a belföldön megszerzett bármely vagyonra. Külföldön lévő ingatlanhagyatékra az öröklési illetékrendelkezések nem vonatkoznak; külföldön lévő ingóságok, illetve külföldi hagyatékba tartozó vagyoni értékű jognak magyar állampolgár, Magyarországon élő nem magyar állampolgár, valamint belföldi székhelyű jogi személy által történő öröklése pedig csak akkor, ha a hagyaték székhelye szerinti államban öröklési illetéket (vagy ennek megfelelő adót) nem kell fizetni. Az eljárási illetékrendelkezéseket állampolgárságra tekintet nélkül kell alkalmazni, kivéve, ha nemzetközi szerződés eltérően rendelkezik. A külföldi állampolgár vagy jogi személy tehát a közigazgatási hatóság vagy bíróság előtt kezdeményezett eljárásért ugyanolyan összegű eljárási illetéket köteles fizetni, mint a belföldi állampolgár vagy jogi személy.
Az Itv. rendelkezéséből következően az ingó szerzése csak akkor esik illetékfizetési kötelezettség alá, ha az ingóság átadására Magyarország területén került sor.

Az illetékkötelezettség keletkezése

Itv. 3. §
Az illetékkötelezettség keletkezése - főszabályként - a vagyon megszerzésének, illetőleg az eljárást megindító kérelem előterjesztésének időpontjához kötődik. Az illetékkötelezettség keletkezésekor megnyílik az illeték követeléséhez való jog és ebben az időpontban kezdődik a vagyonszerzés illetékkiszabásra történő bejelentésének kötelezettsége is. A bírói gyakorlat szerint is jelentősége van az illetékkötelezettség keletkezésének.
A Zala Megyei Bíróság 3. Kpf. 20.058/1996. számú ítélete szerint az illetékkiszabás alapjául a szerződéskötés idején fennálló állapot szolgál. Az ingatlan-nyilvántartási adatok későbbi változása az illetékkötelezettséget nem érinti. A Békés Megyei Bíróság 1. Pf. 20.014/1997. számú ítélete arra figyelmeztet, hogy az illetékkiszabás szempontjából a szerződés illetékkiszabásra történő bemutatásának és a szerződéskötésnek az időpontja az irányadó.
A Pesti Központi Kerületi Bíróság 2. P. 62.654/1993. számú ítélete arra utal, hogy a fizetendő illeték összegének meghatározásakor - vita esetén - vizsgálni kell, hogy a fél az ingatlan tulajdonjogát milyen jogcímen szerezte meg. Az illetékfizetési kötelezettség kezdő időpontját vizsgálja a Fővárosi Bíróság 58. Kf. 33.342/1994. számú ítélete. Ezek szerint, ha a fél által előszerződésnek minősített megállapodás a szerződés érvényességi feltételeivel rendelkezik, beáll az illetékfizetési kötelezettség. Figyelmet érdemel a Fővárosi Bíróság 58. Kf. 33.267/1998. számú ítélete is, amely rámutat, hogy az iratok határidőben történő benyújtásának kötelezettségét nem érinti az a körülmény, hogy a bejelentésre benyújtott okirat bejegyzésre alkalmas-e, illetve fennáll-e a kérelemnek valamely hiányossága. Végül szeretnék utalni a Fővárosi Bíróság 58. Kf. 33.294/1997. számú ítéletére is, amely kimondja, hogy az Itv. alkalmazásakor sem minősül felfüggesztő feltételnek a teljesítés határidejére vonatkozó szerződési rendelkezés.
A közigazgatási gyakorlat alapján a kezdő határidő bekövetkezésétől függő szerződés esetén a vagyonszerzés illetékkötelezettség a szerződés hatályának beálltakor kezdődik (Köztársasági Megbízott Hivatala Győr, 4039/1993.).
Fontos tudnivaló, hogy az illetékkötelezettség és az illetékfizetési kötelezettség nem azonos fogalmak. Az illetékkötelezettség tágabb, hiszen előfordulhat, hogy az illetékkötelezettség keletkezése nem jelenti egyszersmind az illetékfizetési kötelezettséget is, hiszen az Itv. rendelkezik illetékmentes eljárásokról is.
Az illetékkiszabásra való bejelentési kötelezettség kérdésével a későbbiekben még foglalkozom, de már most szeretnék utalni arra, hogy a felek téves jogértelmezés miatt gyakran késedelembe esnek. A Fővárosi Bíróság 58. Kf. 33.543/1995. számú ítélete erre tekintettel emeli ki, hogy a cégbíróságnak az ingatlanszerző nyilvántartásba vételére vonatkozó döntése sem hatósági jóváhagyásnak, sem harmadik személy hozzájárulásának nem minősül. Ezért ha olyan gazdasági társaság vásárol ingatlant, amelynek cégbírósági bejegyzése folyamatban van, az adásvételi szerződés érvényességét a cégbejegyzés nem érinti. Mivel a vagyonszerzési illetékkötelezettség a szerződés megkötése időpontjában keletkezik, a szerződést 30 napon belül a földhivatalhoz be kell nyújtani és ezzel teljesül az illetékkiszabásra való bejelentési kötelezettség.

Bírói gyakorlat

A visszterhes vagyonátruházási illetékkötelezettség nemcsak a szerződés megkötése napján, hanem a törvényben írt más időpontokban is keletkezhet. (1990. évi XCIII. tv. 3. §)
A jogerős ítéletben megállapított tényállás szerint a felperesek 2000. március 15-én kelt adásvételi szerződéssel megszerezték a 2309. hrsz. alatti ingatlan-nyilvántartásban hétvégi ház és udvar megjelöléssel feltüntetett házas ingatlant. B. község jegyzője a 2000. június 16-án jogerőre emelkedett határozatában, N. Péter és N. Zoltán eladók kérelmének helyt adva, az adásvétel tárgyát képező ingatlanon lévő üdülőépületet lakóházzá minősítette át. A felperesek az adásvételi szerződést a földhivatalhoz 2000. június 30-án nyújtották be.
A Megyei Illetékhivatal a 310544-01-2000 számú fizetési meghagyásában a felpereseket kötelezte 915 000 Ft visszterhes vagyonátruházási, 2000 Ft ingatlan-nyilvántartási eljárási illetéknek, 100 000 Ft mulasztási bírságnak a megfizetésére. Az első fokon eljárt közigazgatási szerv - a felperesek fellebbezésének saját hatáskörben részben helyt adva - a mulasztási bírság törlését rendelte el határozatában. Az alkalmazott 10%-os mértékű illetékkulcs elleni fellebbezést pedig a másodfokú közigazgatási szervhez terjesztette fel elbírálásra. Az alperes 1618. határozatában a 600664. számú határozatot helybenhagyta. Döntését az 1990. évi XCIII. törvény (továbbiakban: Itv.) 102. § (1) bekezdés f) pontjában, (3) bekezdésében foglaltakra alapította. Határozatát azzal indokolta, hogy a földhivatal az ingatlant hétvégi ház és udvar megjelöléssel tartotta nyilván. A vagyontárgy minősítése tekintetében pedig az illetékkötelezettség keletkezésekor fennálló állapot az irányadó. A felek a szerződést 2000. március 15-én kötötték meg, az építésügyi hatóság határozata pedig ezt követően 2000. május 30-án kelt.
A felperesek keresetükben az alperes határozatának megváltoztatását, a visszterhes vagyonátruházási illetéknek az Itv. 21. § (1) bekezdése szerinti módon történő előírását kérték. Azzal érveltek, hogy az adásvételi szerződés megkötésekor az ingatlanra az OTP siófoki járási fiókja javára elidegenítési és terhelési tilalom volt bejegyezve, ezért az adásvételi szerződést az elidegenítési és terhelési tilalom törlésére vonatkozó banki engedéllyel egyidejűleg küldték meg a földhivatalnak 2000. június 28án. Ezen időpontig sor került az ingatlan lakóházzá történő átminősítésére. Az ingatlan lakóházzá történő átminősítése nem az ingatlan-nyilvántartásba történő bejegyzéssel, hanem a hatósági határozattal válik érvényessé. Ezért az illetékkiszabás során a közigazgatási szervnek a lakóingatlanra vonatkozó szabályok szerint kellett volna eljárnia, nem róható terhükre, hogy a földhivatal a hozzá benyújtott ingatlan átminősítő határozat tekintetében nem döntött.
Az alperes ellenkérelmében a felperesek keresetének elutasítását kérte.
A megyei bíróság jogerős ítéletében a felperesek keresetét elutasította. Azt állapította meg, hogy az illetékügyben eljárt hatóságok jogszabálysértés nélkül alkalmazták a 10%-os mértékű illetékkulcsot. A felperesek ugyanis nem vitatták, hogy a szerződéskötés időpontjában a perben vitatott ingatlan nem lakóház vagy lakás megnevezéssel, hanem hétvégi ház és udvar megjelöléssel volt nyilvántartva. Ezért az illetékkötelezettség keletkezése után történt átminősítés az illetékkiszabásnál nem vehető figyelembe.
A jogerős ítélet ellen a felperesek nyújtottak be felülvizsgálati kérelmet. Az Itv. 3. § (3) bekezdésének a) pontjában, 102. § (1) bekezdésének f) pontjában foglaltakra alapítottan azzal érveltek, hogy adásvételi szerződés csak "az elidegenítési és terhelési tilalom törlésekor lépett életbe". Az elidegenítési és terhelési tilalom törlése iránti kérelmet a bank az ingatlan lakássá történő átminősítése után terjesztette elő a földhivatalhoz. "A szerződés érvényességének feltétele az elidegenítési és terhelési tilalom törlése volt, így az illetékkötelezettség csak ennek megtörténte után... keletkezhetett". Ezt az alperes és a bíróság is figyelmen kívül hagyta annak ellenére, hogy a mulasztási bírság törlésével a közigazgatási szerv elismerte, hogy a szerződés bemutatásával nem esett késedelembe.
Az alperes ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában fenntartását kérte.
A Legfelsőbb Bíróság a megyei bíróság 3. sorszámú ítéletét hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította.
Mindenekelőtt rámutat a Legfelsőbb Bíróság arra, hogy ingatlan adásvételi szerződés akkor érvényes, ha az okiratból a szerződő felek, az adásvétel tárgya, a vételár és a tulajdonjog átruházása és annak megszerzésére irányuló szándék kitűnik (XXV. számú polgári elvi döntés). Ingatlan adásvételi szerződésnek, mint okiratnak az 1997. évi CXLI. törvény (továbbiakban: Iny. tv.) 32. § (3) bekezdése értelmében közokiratba vagy ügyvéd által ellenjegyzett magánokiratba foglaltnak kell lennie ahhoz, hogy a bejegyzés alapjául szolgálhasson. Valamely dolog forgalomképességét korlátozhatja az elidegenítési és terhelési tilalom. Meghatározott feltételtől, pl. az elidegenítési és terhelési tilalom jogosultjának engedélyétől, hozzájárulásától függő dolgot forgalomképtelennek tekinthetjük. Az ingatlan-nyilvántartásban elidegenítési és terhelési tilalmat jegyeztek be, a szerződésen alapuló további jogokat csak a tilalom jogosultjának hozzájárulásával lehet bejegyezni [109/1999. (XII. 29.) FVM rendelet (továbbiakban: Vhr.) 28. § (3) bekezdése]. Az elidegenítési és terhelési tilalom az Iny. tv. 17. § (1) bekezdésének n) pontja alapján ingatlan-nyilvántartásba feljegyezhető ténynek minősül. Az ingatlanhoz kapcsolódó jog vagy tény keletkezését, módosulását, illetve megszűnését kérelemre kell az ingatlan-nyilvántartásba bejegyezni. Ezt a kérelmet a bejegyzés alapjául szolgáló szerződés keltétől számított 30 napon belül kell a földhivatalhoz benyújtani. Ha a szerződés létrejöttéhez harmadik beleegyezése, vagy hatósági jóváhagyás szükséges, a kérelmet a beleegyezéstől, illetve a jóváhagyástól számított 30 napon belül kell a földhivatalhoz benyújtani. A bejegyzés iránti kérelem benyújtására meghatározott határidő elmulasztása esetén az Itv. szerinti mulasztási bírságot kell fizetni. Az Iny. tv. és a Vhr. tartalmaz szabályokat arra vonatkozóan is, hogy mi a követendő eljárás az ingatlan adataiban bekövetkezett változások, illetőleg azok átvezetése esetén.
Az Itv. 91. § (1) bekezdése értelmében az ingatlan tulajdonjogának ingatlanhoz kapcsolódó vagyoni értékű jognak a megszerzését, megszűnését a földhivatalhoz kell bejelenteni illetékkiszabásra az azt tartalmazó szerződés benyújtásával. Az illetékkiszabás célját szolgáló bejelentést az ingatlan-nyilvántartási bejegyzésre irányuló kérelemmel kell teljesíteni. Ha az illetékfizetésre kötelezett a kérelmet a külön jogszabályban (Iny. tv.-ben) meghatározott 30 napon túl nyújtja be, illetve bejelentési kötelezettségét elmulasztja vagy hiányosan teljesíti, az Itv. 82. §-ában meghatározott mulasztási bírság megfizetésére kötelezhető.
Az előzőekben említett jogszabályi rendelkezésekkel összhangban az Itv. szabályozza az illetékkötelezettség keletkezését a 3. § (1)-(6) bekezdésében. E törvényhelyek szerinti szabályozásból következően a visszterhes vagyonátruházási illetékkötelezettség nemcsak a szerződés megkötése napján, hanem az (5) és (6) bekezdésekben meghatározott időpontokban is keletkezhet, amennyiben az ott meghatározott törvényi feltételek fennállnak. Rámutat továbbá a Legfelsőbb Bíróság arra, hogy az Itv. 102. § (1) bekezdésének f) pontja értelmében lakástulajdonnak nemcsak a lakás céljára létesített és az ingatlan-nyilvántartásban lakóházként feltüntetett ingatlan minősül, hanem az ilyenként feltűntetésre váró ingatlan is a hozzá tartozó földrészlettel.
A jogerős ítéletből nem állapítható meg, hogy a bíróság érdemben megvizsgálta volna a felperesek azon érvelését, mely szerint illetékkötelezettségűk nem a szerződés megkötése napján, hanem attól eltérő időben keletkezett. A jogerős ítélet nem adja indokát annak, hogy az e körben előadott felperesi érveléseket mely okoknál fogva nem fogadja e1. Ezért érdemi felülbírálatra nem alkalmas, a felperesek helytállóan hivatkoztak arra, hogy a jogerős ítéletet hozó bíróság a kereseti kérelmük alátámasztásaként előadott indokaikat nem értékelte, figyelmen kívül hagyta, azok tárgyában nem hozott döntést. A kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275/A. § (2) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította.
Az új eljárásban az elsőfokú bíróságnak a kereseti kérelem és ellenkérelem keretei között a felek által elétárt bizonyítékok alapján döntenie kell arról, hogy az adásvételi szerződés érvényesen mikor jött létre, a felek által megkötött adásvételi szerződés hatálya mikor állt be, függött-e vagy sem jóváhagyástól, beleegyezéstől és arról is, hogy helytállóak-e a felperes által előadottak az illetékkötelezettség keletkezésének időpontjára vonatkozóan vagy sem. Ennek függvényében kell megvizsgálnia, hogy a perben vitatott ingatlan minősíthető-e vagy sem lakóingatlannak az illetékkötelezettség keletkezésekor. (Legf. Bír. Kfv. I. 36.071/2001.)
Az illetékfizetési kötelezettség a szerződés megkötésének napján keletkezik, így az ebben az időpontban hatályos ingatlan-nyilvántartás adatát kell figyelembe venni. [1990. évi XCIII. tv. 3. § (3) bek.]
A felperesek 1996. július 25-én, mint vevők adásvételi szerződést kötöttek a perbeli hétvégi ház, udvar megjelölésű ingatlanra. A felperesek ezt követően 1996. szeptember 24-én nyújtattak be kérelmet az ingatlan átminősítésének megváltoztatása céljából. A Község Önkormányzata Polgármesteri Hivatala 1996. október 22-én kelt határozatával adott engedélyt a hétvégi ház családi házzá történő átalakítására, illetve átminősítésére. A földhivatal é.-i kirendeltsége 1996. november 19-én kelt határozatával a korábban üdülőként nyilvántartott ingatlannak lakótelekké történő átminősítéséről rendelkezett.
Az elsőfokú Megyei Illetékhivatal megismételt eljárás során hozott határozatával 10%-os illetékkulcs alkalmazása mellett 283 400 Ft-ban határozta meg a fizetendő illetéket. Az illetékkiszabás alapját az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (továbbiakban: Itv.) 19. § (1) bekezdése, 29. § (4) bekezdés és a 77/A.-78. §-aira alapította.
A felperesek fellebbezésükben 2%-os illetékkulcs alkalmazását kérték azzal, hogy az ingatlant lakóház létesítése céljából vásárolták. Az alperes határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta.
A felperesek keresetükben az alperesi határozat megváltoztatását kérték a lakásokra vonatkozó 2%-os illetékkulcs alkalmazásával. Az elsőfokú bíróság a felperesek keresetét elutasította. Ítéletének indokolásában kifejtette, hogy a felperesek az adásvételi szerződéssel hétvégi ház, udvar, kert megjelölésű ingatlant vásároltak. A szerződés 4. pontjában kijelentették, hogy az ingatlant lakásépítésre vásárolják meg.
Az Itv. 19. § (1) bekezdése a visszterhes vagyonátruházási illeték általános mértékét 10%-ban határozza meg. A 21. § (1) bekezdése kizárólag lakástulajdon esetében ad lehetőséget 2%-os illetékkulcs alkalmazására. A lakás fogalmát az Itv. 102. § (1) bekezdés f) pontja határozza meg, mely szerint lakástulajdon az az eredetileg lakás céljára létesített és az ingatlan-nyilvántartásban lakóház vagy lakás megnevezéssel nyilvántartott ingatlan.
A felperesek sem vitatták a tényt, hogy az ingatlan az adásvétel napján az ingatlan-nyilvántartás szerint hétvégi ház, udvar megjelölésű ingatlan volt.
Az illetékfizetési kötelezettség az Itv. 3. § (3) bekezdés a) pontja szerint a szerződés megkötésének napján keletkezik. Az adásvételi szerződés megkötésének napján a perbeli ingatlan hétvégi ház és udvar megjelölésű volt, nem minősült lakásnak. Ezért az alperes helyesen állapította meg az általános 10%-os illetékkulcsot.
A felperesek keresetének elbírálásánál nem lehetett a felperesek javára figyelemmel lenni arra a körülményre, hogy nem sokkal a jogügylet létrejötte után építési engedélyt kaptak hétvégi háznak családi házzá való átalakítására, ennek visszamenőleges hatálya nincs.
Kitért még arra is, hogy az elsőfokú közigazgatási határozat indokolása ugyan beszél 14 170 Ft mulasztási bírságról, de a határozat rendelkező része nem.
Az elsőfokú bíróság ítélete ellen a felperesek nyújtottak be keresetet, kérve annak megváltoztatását. Álláspontjuk szerint a szerződésben a felek egyértelműen rögzítették, hogy az ingatlant milyen célra veszik meg, az illetékkiszabás a lakássá történő átminősítést követően történt az Itv. 3. § (6) bekezdése mérvadó jelen ügyben.
A Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
Az elsőfokú bíróság a tényállás minden releváns elemét feltárta, az alkalmazandó jogszabályhelyeket felsorolta, és azok értelmezésével helyes döntést hozott, amellyel a Legfelsőbb Bíróság is egyetértett. Ezért a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 254. § (3) bekezdésének helyes indokai alapján hagyta helyben.
A felperesek fellebbezésével kapcsolatban a Legfelsőbb Bíróság kifejti, hogy a perben nem volt vitatott kérdés, hogy a felperesek az ingatlant lakásépítés céljára kívánták megvásárolni. Ez azonban nem változtat azon a körülményen, hogy az adásvételi szerződés megkötése napján az ingatlan az Itv. 102. § (1) bekezdés f) pontja alapján nem minősült lakástulajdonnak, mivel nem lakás céljára létesítették, és az ingatlan-nyilvántartásban nem lakóház vagy lakás megnevezéssel volt nyilvántartva.
Az Itv. 3. § (3) bekezdés a) pontja szerint pedig az illetékfizetési kötelezettség a szerződés megkötésének napján keletkezik, vagyis az ebben az időben hatályos ingatlan-nyilvántartás adatát kell figyelembe venni.
Az Itv. 3. § (6) bekezdése szerint a felfüggesztő vagy bontó feltételtől, illetőleg a kezdő határidő bekövetkezésétől függő szerződés esetén a vagyonszerzési illetékkötelezettség a szerződés hatályának beálltakor keletkezik. Önmagában az a körülmény, hogy a felperesek lakásépítési céllal vásárolták az ingatlant, nem tekinthető felfüggesztő feltételnek, illetőleg kezdő határidő bekövetkezésétől függő szerződésnek. Ezért ez a felperesekre nem alkalmazható, illetékfizetési kötelezettségük kezdő időpontja az Itv. 3. § (3) bekezdés a) pontján alapul, vagyis a szerződés megkötése napján. Az a körülmény pedig, hogy az illetékkiszabásra csak az átminősítést követően került sor, teljesen irreleváns az illetékkötelezettség keletkezésének napja tekintetében. (Legf. Bír. Kf. I. 35.611/2001.)
A vagyontárgy minősítése tekintetében mindig az illetékkötelezettség keletkezésekor fennálló állapot az irányadó. [1990. évi XCIII. tv. 3. § (3) bek.]
A felperes 2000. május 2-án megkötött adásvételi szerződéssel vásárolta meg az ingatlan-nyilvántartásban belterületi "üdülőépület és udvar" megnevezésű, természetben B., V. u. 6. szám alatti ingatlan 8195/10 000 tulajdoni hányadát. A megállapodásban a felek rögzítették, hogy ez az ingatlani hányad természetben B. Város Önkormányzatának az A. Kft. engedélyterve alapján kiadott jogerős építési engedélye szerint kialakítandó 6. szám alatti 39,04 m2 alapterületű lakásnak + terasznak felel meg. Az eladó vállalta, hogy a társasház alapító okirattervezetet és mellékletét a vevőknek átadja, akik ennek alapján a társasházat megalapítják és bejegyeztetik. A korábban üdülőként funkcionáló építmény átalakítása megkezdődött az építési engedélyezési tervnek megfelelően. 2000. május 2-án a felperesi lakrész készültségi foka az 50%-ot meghaladta.
A Megyei Illetékhivatal fizetési meghagyásában kötelezte a felperest a szerződés szerinti forgalmi érték alapulvételével 10%-os vagyonszerzési illetéknek, 242 500 Ft-nak, továbbá 2000 Ft ingatlan-nyilvántartási eljárási illetéknek a megfizetésére. A felperes fellebbezése folytán eljárt alperes a határozatában a fizetési meghagyást helybenhagyta. Döntését az 1990. évi XCIII. törvény (továbbiakban: Itv.) 19. § (1) bekezdésében foglaltakra alapította. Döntését azzal indokolta, hogy az illetékkötelezettség keletkezésének időpontjában mind a szerződésben, mind az ingatlan-nyilvántartásban üdülőépület és udvar megjelölésű ingatlan szerepel, ezért a 2%-os illetékkulcs alkalmazására nincs jogszabályi lehetőség.
A felperes keresetében a határozatok megváltoztatását kérte akként, hogy az általa fizetendő vagyonátruházási illetéket 2%-os mértékkel számolva 48 500 Ft-ra szállítsa le. Az Itv. 102. § (1) bekezdésének f) és 21. § (1) bekezdésében foglaltakra hivatkozva azzal érvelt, hogy lakásnak minősül az építési engedély szerinti lakóház, lakás céljára létesülő épület is, ha annak készültségi foka az 50%-ot meghaladja. Lakástulajdon szerzése esetén pedig az illeték mértéke 4 millió Ft-ig 2%.
Az alperes ellenkérelmében a felperes keresetének elutasítását kérte, határozatában foglaltakat fenntartotta. Hivatkozott arra, hogy az Itv. 102. § (1) bekezdés f) pontja szerinti törvényhely második mondata a perbeli esetben nem alkalmazható, mivel a létesítés szó újonnan építendő lakásra vonatkozik. Egy félig lebontott üdülő is megfelelhet 50%-os készültségi fokban álló lakóingatlannak, de építési engedély birtokában sem minősülhet lakásnak, mivel eredetileg a létesítés célja nem lakóház volt, hanem üdülő és ilyenként is funkcionált.
A megyei bíróság jogerős ítéletében a felperes keresetét elutasította. A rendelkezésére álló iratokból azt állapította meg, hogy egy már meglévő, üdülőként funkcionáló épület "rekonstrukciójára" került sor. Nem egy teljesen új épület készült, hanem egy korábban meglévő került átalakításra, az építési engedély alapján a korábbi üdülőből egy 14 lakásos társasházat alakítottak ki. Annak a ténynek, hogy a felperes lakásának vételkori készültségi foka az 50%-ot meghaladta, a jogvita eldöntése szempontjából nincs jelentősége. A megvásárolt ingatlan ugyanis nem lakás, hanem üdülő céljára létesült, ilyenként is volt feltüntetve az ingatlan-nyilvántartásban. A meglévő üdülőépület visszabontására és ezt követően új lakások létesítésére nem került sor. A benyújtott tervekből is az állapítható meg, hogy a lakások fő falai változatlanok maradtak, a tetőszerkezet sem került megbontásra, az átalakítást nem előzte meg nagyobb volumenű bontási munkálat. Az alperes jogszabálysértés nélkül alkalmazta az Itv. 19. § (1) bekezdése szerinti rendelkezést.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, kérte annak hatályon kívül helyezését, kereseti kérelme szerinti döntés meghozatalát az abban is kifejtett jogi álláspontjára figyelemmel. Hivatkozott arra is, hogy a jogalkotó a lakásszerzést kívánta kedvezőbb illetékkulcs alkalmazásával támogatni, ezért nincs jelentősége annak, hogy az adott építmény az alapozásnál lakás céljára készült-e vagy sem, vagy, hogy egy meglévő más építmény átalakításának eredményeként jött-e létre a lakás.
Az alperes ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában fenntartását kérte.
A Legfelsőbb Bíróság a megyei bíróság 7. sorszámú ítéletét hatályában fenntartotta.
Az Itv. 3. § (3) bekezdésének a) pontja értelmében a visszterhes vagyonátruházási illetékkötelezettség a szerződés megkötése napján keletkezik. A vagyontárgy minősítése tekintetében mindig az illetékkötelezettség keletkezésekor fennálló állapot az irányadó. Az Itv. 102. § (1) bekezdésének f) pontja meghatározza, hogy a törvény alkalmazásában mi minősül lakástulajdonnak. Az e perben nem volt vitatott, hogy az ingatlant nem lakás céljára létesítették, és hogy az ingatlan-nyilvántartásban nem lakóház, és nem lakás megnevezéssel van nyilvántartva. Az Itv. 102. § (1) bekezdés f) pontjának második mondata pedig úgy rendelkezik, hogy "lakásnak minősül az építési engedély szerint lakóház (lakás) céljára létesülő építmény is, amennyiben annak készültségi foka az 50%-ot meghaladja". A Legfelsőbb Bíróság osztja a megyei bíróság jogerős ítéletében kifejtett azon jogi álláspontot, mely szerint építési engedély szerint lakás céljára létesülő építményen - az első mondat szerint megfogalmazásra is figyelemmel - kizárólag az újonnan építendő lakás értendő, átalakított üdülő nem minősül lakóingatlannak még építési engedély birtokában sem. Nem lakás céljára létesítették, és az ingatlan-nyilvántartásban sem ilyen megnevezéssel van nyilvántartva, nem ilyenként várt feltüntetésre. A kifejtettekből következően a felperes nem lakástulajdont vásárolt meg, ezért az Itv. 21. § (1) bekezdése szerinti 2%-os illetékmérték nem alkalmazható. A megyei bíróság helyesen állapította meg, hogy az alperesnek az Itv. 19. § (1) bekezdésére alapított döntése törvényes.
A kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság azt állapította meg, hogy a felülvizsgálni kért határozat a jogvita eldöntésére irányadó jogszabályi rendelkezésnek megfelelt, ezért a megtámadott határozatot a Pp. 275/A. § (1) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Kfv. I. 35.272/2002.)
A kereset leszállítása a fizetendő illeték összegére nincs kihatással. [1990. évi XCIII. tv. 3. § (4) bek.]
Az elsőfokú bíróság végzésében kötelezte a felpereseket, hogy egyetemlegesen fizessenek meg az államnak külön felhívásra 41 970 forint le nem rótt kereseti illetéket.
Végzésének indokolásában megállapította, hogy a tárgyi illeték-feljegyzési jogos perben a 139 994 forint kereseti illetéket az állam előlegezte. A bíróságnak az ügyben tartott ötödik tárgyalásán 1993. október 13-án történt az eljárás szünetelése, majd a per szünetelés folytán a Pp. 137. §-ának (3) bekezdése értelmében megszűnt. A feljegyzett illeték viseléséről az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (Itv.) 58. §-ának (2) és (4) bekezdése alapján rendelkezett.
Az elsőfokú bíróság végzése ellen a felperesek fellebbeztek, annak a megváltoztatását, az illeték viselése alóli mentesítésüket kérték. A fellebbezésükben arra hivatkoztak, hogy a felperesek az első tárgyalást követően a keresetüket jelentősen leszállították, több tárgyalás tartására pedig nem az ő magatartásuk miatt volt szükség. Azt is előadták, hogy az esetükben a mérsékelt illetékre vonatkozó korábbi szabályokat kell alkalmazni, amelyek alapján a bíróság az egész illeték viselése alól méltányosságból mentesítést adhat.
Az alperes nem tett észrevételt a fellebbezésre.
A Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság végzését helybenhagyta. A felperesek helytállóan hivatkoznak a fellebbezésükben arra, hogy az ügyben az elsőfokú bíróság tévesen alkalmazta a mérsékelt illetékre vonatkozó jelenlegi szabályokat (Itv. 58. §).
Az Itv. módosításáról szóló 1993. évi LXXV. törvény 2. §-ának (1) bekezdése értelmében e törvény rendelkezéseit a hatálybalépését követően indult elsőfokú eljárásokban kell alkalmazni. A felperesek a törvény hatálybalépése előtt indítottak keresetet, ezért a jelenleg hatályos 58. § rendelkezései nem alkalmazhatók az adott esetben. Annak nincs jelentősége, hogy a szünetelés, majd a per megszűnése már a módosítás hatálybalépése után történt.
Az Itv. korábban hatályos, de a jelen esetben alkalmazandó 60. §-a értelmében az illeték felét kell megfizetni, ha a per szünetelés folytán szűnt meg, azzal azonban, hogy az eljárást kezdeményező mint az illeték fizetésére egyébként kötelezett kérelmére - indokolt esetben - a bíróság az egész illeték megfizetése alól is mentesítést adhat.
A korábban elmondottak értelmében az elsőfokú bíróság tévesen alkalmazta a jogszabályt, azonban a felperesek 30%-ban meghatározott illetékfizetési kötelezettségének további csökkentésére vagy az illeték elengedésére az alkalmazandó rendelkezés alapján nincs indok.
Az Itv. 3. §-ának (4) bekezdése szerint az eljárási illetékkötelezettség az eljárás megindítása iránti kérelem előterjesztésekor keletkezik, a 41. § (2) bekezdése pedig úgy rendelkezik, hogy az eljárás tárgya értékének a leszállítása nem ad alapot az illetékalap mérséklésére. A kereset leszállítása az egyébként fizetendő illeték összegére tehát nincs hatással, és ez a tény nem értékelhető a mérsékelt illeték viseléséről való rendelkezésnél sem.
A kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság végzését a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése alapján helybenhagyta. (Legfelsőbb Bíróság Pf. III. 21.376/1994.)
Az iratok határidőben történő benyújtásának kötelezettségét nem érinti az a körülmény, hogy a bejelentésre benyújtott okirat bejegyzésre alkalmas-e, illetve fennáll-e a kérelemnek valamely hiányossága [1990. évi XCIII. tv. 3. § (5) bek.]
Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét elutasította. Az ítéleti tényállás szerint a felperes 1995. március 24-én kelt adásvételi szerződéssel vásárolta meg a B. Sz. u. 17. szám alatti ingatlant 10 360 640 Ft + 2 590 160 Ft vételárért. A vételár első részét a felperes a szerződés aláírásakor, a második részt pedig 1995. március 31-én fizette a felperes. A szerződés kötésekor a felperes a kiürített ingatlan birtokába került. A szerződést a felperes és az eladó Kft. képviselője írta alá ügyvédi ellenjegyzés mellett.
A szerződést 1995. november 9-én nyújtották be a földhivatalhoz bejegyzésre, mellékelve az 1995. október 25-i taggyűlési határozatot, mellyel az adásvételi szerződést a Kft. jóváhagyta.
Az elsőfokú illetékkiszabási hatóság 1996. május 29-én kelt fizetési meghagyással a felperest 1 295 080 Ft visszterhes vagyonátruházási illeték, 2000 Ft eljárási illeték és 100 000 Ft mulasztási bírság fizetésére kötelezték.
A felperes a mulasztási bírság kiszabása ellen fellebbezett, tagadta a mulasztás elkövetését, arra hivatkozott, hogy az Itv. 3. § (5) bekezdésébe írt 30 napos határidő 1995. október 25-től kezdődött - ettől számítottan pedig határidőben nyújtották be a szerződést a földhivatalhoz.
Az alperes, mint a másodfokú hatóság 1997. március 12-én kelt határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta.
A felperes keresetében az alperes határozatának megváltoztatását a mulasztási bírság törlését kérte. A felperes álláspontja az volt, hogy a Gt. 183. § (2) bekezdés g) pontja alapján a Kft. által kötött adásvételi szerződés érvényességéhez a taggyűlési határozat szükséges volt. A taggyűlést követő 30 napon belül sor került a szerződés földhivatali benyújtására, azaz illetékkiszabásra való bejelentésre, ezért mulasztást nem követett el.
Az alperes a kereset elutasítását kérte.
Az elsőfokú bíróság ítéletében a gazdasági tagságokról szóló 1988. évi VI. törvény (Gt.) 183. § (2) bekezdés g) pontja, az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (Itv.) 3. § (3) bekezdés a) pontja, az ingatlan-nyilvántartásról szóló 1972. évi 31. tvr. végrehajtására kiadott 2/1972. (XII. 31.) MÉM rendelet 73. § (1) bekezdése értelmében azt állapította meg, hogy a felperesi Kft. ügyvezetője által kötött szerződés olyannak tekinthető, mely harmadik személy irányában joghatályos a Gt. 183. § (2) bekezdés g) pontjában írt taggyűlési hatáskör nem érinti az ügyvezető által kötött szerződések alapján a társaságot terhelő helytállási, teljesítési kötelezettséget. A taggyűlési jóváhagyás körébe tartozó szerződések esetén a taggyűlés jóváhagyásának elmaradása nem eredményezheti a szerződés megszüntetését. Ettől még a szerződés nem tekinthető a 27/1972. (XII. 31.) MÉM rendelet 73. § (1) bekezdésében megkívánt felfüggesztő feltételhez kötött szerződésnek. A rendelet ugyanis szűkebben határozza meg a felfüggesztő feltételhez kötött feltételek körét, csak a harmadik személyek és hatósági jóváhagyásokhoz kötött szerződések esetében engedi meg a későbbi jóváhagyástól számított határidőben történő benyújtást.
Ezen túl az elsőfokú bíróság megállapította azt is, hogy az iratok határidőben való benyújtásának kötelezettségét nem érinti az a körülmény, hogy a bejelentésre benyújtott okirat bejegyzésre alkalmas-e vagy a kérelemnek fennáll-e valamely hiányossága (pl. taggyűlési jóváhagyás). A kérelem szerinti bejegyzés teljesíthetőségéről ugyanis a földhivatal jogosult dönteni, mely döntését később hozza meg, a 30 napos bejelentési kötelezettség az illeték kiszabására történő bejelentéshez kerül előírásra.
Az elsőfokú bíróság ítélete ellen a felperes fellebbezett, kérte az ítélet megváltoztatását a keresetének megfelelő ítélet meghozatalát. A felperes hangsúlyozta azt a jogi álláspontját, hogy a taggyűlési jóváhagyás nélkül megkötött szerződés a Ptk. 200. § (2) bekezdése alapján semmis szerződés, mivel jogszabályba ütköző semmis szerződésekhez joghatások nem fűződhetnek, így annak vagyonátruházási vonzata és mulasztási bírság vonzata sem lehet.
Utóbb 1995. október 25-én az érvénytelenségi ok kiküszöbölődött.
A másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletet helybenhagyta.
A másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletét a Pp. 253. § (2) bekezdése alapján lényegében helyes indokaira tekintettel hagyta helyben, azzal az indokolási módosítással, hogy az elsőfokú ítélet 4. oldalán található az a megfogalmazás, miszerint a taggyűlési jóváhagyás elmaradása a "szerződés megszűnését" eredményezi, nem a Ptk. szerződés megszűnésének fogalmát takarja.
A másodfokú bíróság a felperes fellebbezésében írtakra tekintettel kiemeli, hogy az Itv. 3. § (5) bekezdése szerinti hatósági jóváhagyástól (engedélytől, tudomásulvételtől, hozzájárulástól) függő vagyonszerzési jogügylettel kapcsolatban illetékkötelezettség jóváhagyás - több hatósági jóváhagyás esetén az utolsó jóváhagyás - napján keletkezik. Ez irányadó akkor is, ha a szerződés érvényességéhez harmadik személy beleegyezése szükséges.
A felperes sem vitatta a perbeli esetben, hogy a felperesi Kft. által kötött adásvételi szerződés érvényességéhez sem hatóság, sem harmadik személytől eredő jóváhagyására nem volt szükség.
Az Illetéktörvény viszont kizárólag az esetben szabályozza az illetékfizetési kötelezettség beálltának későbbi időpontját.
Ennek hiányában viszont az általános szabály az Itv. 3. § (3) bekezdés a) pontja alkalmazandó, miszerint a visszterhes vagyonátruházási illetékkötelezettség a szerződés megkötésének napján keletkezik.
Ebből a szempontból közömbös, hogy az amúgy törvény által előírt kötelező taggyűlési jóváhagyás meg volt-e. Amennyiben egyébként a taggyűlési jóváhagyás utóbb elmaradt volna, vagy más egyéb okból hiúsul meg a jogügylet az Itv. 80. § (1) bekezdés b), illetve c) pontja alapján mód van az illeték törlésére, visszatérítésére.
Mindezek alapján tehát a felperes határidőt mulasztott, a mulasztási bírság jogalapja fennállott. (Fővárosi Bíróság 58. Kf. 33.267/1998.)
Az Itv. alkalmazásakor sem minősül felfüggesztő feltételnek a teljesítés határidejére vonatkozó szerződési rendelkezés [1990. évi XCIII. tv. 3. § (6) bek.]
Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét elutasította. Az ítéleti tényállás szerint a felperes 1995. május 19-én kelt adásvételi szerződéssel megvásárolta H. Gyuláné eladótól a B., V. u. 18., III. em. 1. szám alatti öröklakást 12 000 000 Ft vételárért.
Ugyanezen napon egy másik adásvételi szerződéssel vásárolta meg a felperes M. Antalné eladótól az ugyanezen ház III. em. 3. szám alatti lakást 5 millió Ft vételárért.
A felperes az adásvételi szerződést 1995. július 20-án nyújtotta be a Fővárosi Kerületek Földhivatalához tulajdonjog bejegyzése és illetékkiszabás végett.
Az elsőfokú illetékkiszabási hatóság 1996. február 29-én kelt fizetési meghagyásával a felperest 560 000 Ft visszterhes vagyonátruházási illeték, 2000 Ft ingatlan-nyilvántartási bejegyzési illeték és 100 000 Ft mulasztási bírság megfizetésére kötelezte.
A felperes a fizetési meghagyás ellen fellebbezéssel élt és vitatta a mulasztási bírság kiszabásának jogalapját. Az alperes 1996. április 25-én kelt határozatában az elsőfokú határozatot helybenhagyta.
A felperes keresetében a mulasztási bírság kiszabására vonatkozó rendelkezés hatályon kívül helyezését kérte.
Az adásvételi szerződésben a felek rögzítették, hogy a szerződés aláírásakor a vevő - felperes - foglalót, vételárelőleget ad, a teljes vételárat 1995. július 1. napjáig köteles megfizetni; amikor az eladó az ingatlant köteles kiüríteni. A felperes álláspontja szerint így a szerződés tulajdonjog átruházására felfüggesztő feltételt tartalmazott. Az Illetéktörvény 3. § (6) bekezdése szerint ilyen feltételtől függő szerződés esetén a vagyonszerzési illetékkötelezettség a szerződés hatályának beálltakor keletkezik - perbeli esetben a vételár teljes kifizetéséhez kapcsolódóan, azaz 1995. június 30-án. Ekkor kapta meg a felperes az eladótól a tulajdonjog bejegyzésére vonatkozó hozzájáruló nyilatkozatot. E nyilatkozat nélkül nem is volt jogosult bejegyzési kérelmét előterjeszteni, tehát késedelmes bejelentés nem történt, a mulasztási bírság kiszabásának feltétele nem állt fenn.
Az alperes a kereset elutasítását kérte, fenntartotta a határozatában foglalt álláspontját, miszerint az adásvételi szerződés annak aláírása napján hatályba lépett és a földhivatali bejelentés határidejétől való eltérésre csak akkor van lehetőség, ha a szerződés létrejöttéhez harmadik személy beleegyezése, vagy hatósági jóváhagyás szükséges.
A felperes esetében ilyen feltétel fennállásáról nincs szó, ezért a bejelentés késedelme bekövetkezett.
Az elsőfokú bíróság ítéletében megállapította az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (Itv.) 3. § (3) bekezdés a) pontja értelmében a visszterhes vagyonátruházási illetékfizetési kötelezettség a szerződés megkötésének napján keletkezik. A (6) bekezdés szerint a felfüggesztő vagy bontó feltételtől, illetőleg a kezdő határidő bekövetkezésétől függő szerződés esetén ez a nap a szerződés hatályának a beálltához kapcsolódik.
Az ingatlan-nyilvántartásról szóló 1972. évi 31. tvr. végrehajtására kiadott 27/1972. (XII. 31.) MÉM rendelet 73. § (1) bekezdése előírja, hogy az ingatlanhoz kapcsolódó jog vagy tény keletkezésének módosulásának, megszűnésének bejegyzése iránti kérelmet a bejegyzés alapjául szolgáló szerződés keltétől számított 30 napon belül kell a földhivatalhoz benyújtani.
A perbeli esetben, mivel a szerződés harmadik személy beleegyezésének, illetve hatósági jóváhagyásának a szükségességét nem tartalmazta, ebből következően legkésőbb 1995. június 19-ig az adásvételi szerződést be kellett volna a földhivatalhoz nyújtani.
A késedelem tehát 30 napot meghaladó volt, ezért az Itv. 91. § (1) bekezdése értelmében a 82. §-ban említett mulasztási bírság szabható ki.
A mulasztási bírság mértékéről az adózás rendjéről szóló 1990. évi XCI. törvény 4. § (1) bekezdés c) pontja rendelkezik.
Az elsőfokú bíróság ítélete ellen a felperes fellebbezett, kérte annak megváltoztatását, a keresete szerinti ítélet meghozatalát.
A másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletet helybenhagyta.
Az elsőfokú bíróság helyesen állapította meg ítéletében, hogy az illetékekről szóló, módosított 1990. évi XCIII. törvény 3. § (3) bekezdése alapján a visszterhes vagyonátruházási illetékfizetési kötelezettség
a) a szerződés megkötésének napján keletkezik.
A 3. § (6) bekezdése valóban úgy rendelkezik, hogy felfüggesztő feltétel esetén a vagyonszerzési illetékkötelezettség a szerződés hatályának beálltakor keletkezik. A perbeli esetben a szerződés 3.4. pontjában írtak nem minősülnek felfüggesztő feltételnek. Az adásvételi szerződés annak megkötésekor érvényes és hatályos - a szerződés 5. pontja ezt le is szögezi - a 3. pontban foglalt kikötések kizárólag a vételár megfizetés, illetve a birtokbabocsátás - azaz a teljesítések határidejét szabta meg.
A felfüggesztő feltétel hiányában a visszterhes vagyonátruházási illetékkötelezettség a szerződés megkötésének napján keletkezik, a külön jogszabályban a 27/1972. (XII. 31.) MÉM rendelet 73. § (1) bekezdésében meghatározottak szerint a szerződést a keltétől számított 30 napon belül a földhivatalhoz be kellett volna nyújtani.
A szerződés benyújtásának kötelezettségétől különbözik a tulajdonjog változás átvezetésének időpontja, mely adott esetben valóban akkor történhet, amikor az eladó a vételár kézhezvétele után a tulajdonjog-változás átvezetéséhez beleegyezését megadja.
Megjegyzi a másodfokú bíróság a szerződés keltétől számított 30 napon belüli földhivatalhoz benyújtás éppen a vevő érdekeit is szolgálja a bejegyzési kérelem széljegyzet formájában való rögzítése ugyanis megakadályozhatja az esetleges többszöri eladást.
Az elsőfokú bíróság helytállóan állapította meg ítéletében, hogy a 30 napot meghaladó késedelem esetén mulasztási bírság szabható ki. Az Art. 74. § (1) bekezdés c) pontja alapján a bírság összege a kiszabott vagyonszerzési illeték 30%-a, de legfeljebb 100 000 Ft.
Mindezek alapján a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 253. § (2) bekezdése szerint helybenhagyta. (Fővárosi Bíróság 58. Kf. 33.294/1997.)
A vételár kifizetése a tulajdonjog átszállásának feltétele, nem pedig az adásvételi szerződés érvényességi feltétele. (1990. évi XCIII. tv. 3. §)
A felperes 1993. október 11-én kötött adásvételi szerződéssel 49 014 100 Ft vételáron megvásárolta a 4730 hrsz. alatt nyilvántartott irodaház megnevezésű ingatlant.
A felek a szerződést a földhivatalhoz benyújtották, majd ezt követően 1994. május 5-én akként módosították, hogy az ingatlan 98/99-ed részét a felperes 1199-ed részét pedig az A. Kft. szerezte meg. Mindkét szerződés tulajdon átszállási feltételeként a vételár teljes kifizetésének igazolását tekintették. A szerződés érvényességéhez pedig az Állami Vagyonügynökség hozzájárulására volt szükség. Ez utóbbi hatóság jóváhagyást a felek beszerezték, majd az eladó 1995. november 27-én nyilatkozott a teljes vételár kifizetéséről. Ezt a nyilatkozatot a felek 1995. december 19-én nyújtották be a földhivatalhoz.
Az illetékkiszabási eljárás során az elsőfokú illetékhivatal 2000. szeptember 19-én kelt fizetési meghagyással a felperest 8%-os illetékkulcs alkalmazásával 3 881 512 Ft vagyonátruházási, és 1980 Ft eljárási illeték megfizetésére kötelezte; az A. Kft.-t pedig 39 608 Ft vagyonátruházási és 20 Ft eljárási illeték megfizetésére.
A fizetési meghagyás ellen a felperes nyújtott be fellebbezést arra hivatkozással, hogy a szerződést 1993-ban nyújtották be a földhivatalhoz, ezért az illetékfizetési kötelezettség elévült, másodlagosan pedig amennyiben a követetés mégsem évült volna el, úgy kérte az 1993. évben hatályos illeték jogszabályok alapján való fizetési kötelezettségét. Ez évben a vagyonátruházási illetékkiszabás 5%-os kulccsal történt, nem pedig 8%-kal.
Az alperes 2000. december 6-án kelt határozatával az elsőfokú közigazgatási szerv fizetési meghagyását megváltoztatta, - egyúttal felügyeleti intézkedésként is - a felperes vagyonátruházási illetékfizetési kötelezettségét 970 378 Ft-tal, az A. Kft. fizetési kötelezettségét pedig 9902 Ft-tal felemelte.
A másodfokú határozat indokolása az illeték törvény 3. § (3) bekezdés a) pontjára és (6) bekezdésére alapította döntését. Ezek szerint az adásvételi szerződésben felfüggesztő feltétel volt arra vonatkozóan, hogy a tulajdonos eladó nyilatkozzon a vételár kifizetésére. Amíg ez a nyilatkozat a földhivatalhoz beadásra nem történt meg, addig az adásvételi szerződés a bejegyzésre alkalmatlan volt, ezért az illetékfizetési kötelezettség vonatkozásában az elévülési idő meg sem kezdődhetett.
1995. november 27-én az eladó nyilatkozatának földhivatalhoz való bejelentésekor az Itv. 19. § (1) bekezdés szerint az illeték mértéke 10% volt, ezért az alperes határozatával a felperes és az Astra Kft. illetékfizetési kötelezettségét erre a mértékre emelte fel.
A felperes keresetében e határozat megváltoztatását kérte. Lényegében megismételte a közigazgatási eljárás során benyújtott fellebbezésében kifejtett jogi álláspontját. Részben hivatkozott az elévülésre, mely szerint már illetékfizetési kötelezettsége nem állt fenn, az alapszerződés bejelentése ugyanis 1993. decemberében történt, ehhez képest a fizetési kötelezettség 1998. december 31-én évült el. A szerződés módosítás az Állami Vagyonügynökség hozzájárulásával pedig 1994. június 1-jén történt meg, ehhez képest 1999. december 31-én évült el a követelés. Másodlagosan továbbra is azt kérte, hogy ha nem évült volna el az illetékfizetési kötelezettség, annak mértékére a bejelentéskor hatályos Itv. 19. §-a szerinti 5%-ot állapítsanak meg.
Az alperes ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte, és fenntartotta a határozatában foglaltakat.
A megyei bíróság 6. számú ítéletével a felperes keresetét elutasította.
A megyei bíróság ítéletében lényegében elfogadta az alperesi álláspontot, így az illetékekről szóló többször módosított 1990. évi XCIII. törvény (Itv.) 3. § (3) bekezdése és (6) bekezdése alapján azt állapította meg, hogy az illetékfizetési kötelezettség az eladói nyilatkozat benyújtásakor keletkezett, ebben az időben pedig a vagyonszerzési illeték mértéke 10% volt, ezért helyesen járt el az alperes, amikor ilyen mértékű fizetésre kötelezte a felperest.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, kérte az ítélet hatályon kívül helyezését és a kereseti kérelmének megfelelő ítélet meghozatalát. A felperes lényegében megismételte a keresetében kifejtett jogi álláspontját.
A Legfelsőbb Bíróság a megyei bíróság 6. számú ítéletét hatályon kívül helyezte és az alperest 2000. december 6-án kelt határozatát akként változtatta meg, hogy a felperest terhelő vagyonszerzési illeték összege 3 881 512 (hárommillió-nyolcszáznyolcvanegyezer-ötszáztizenkettő) Ft.
Az alperes és az elsőfokú bíróság helyesen állapította meg azt, hogy a felperes illetékfizetési kötelezettsége a perbeli esetben nem évült el. Ennek indoka a következő.
A felperes a perbeli ingatlanhányad megvásárlására a módosított adásvételi szerződést 1994. május 5-én kötötte meg. A szerződés érvényességéhez az Állami Vagyonügynökség jóváhagyására volt szükség. Az Állami Vagyonügynökség ezt a hozzájárulást 1994. június 1-jén adta meg.
Az ezen időben hatályos illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (Itv.) 91. § (1) bekezdése szerint az ingatlan tulajdonjogának, valamint az ingatlanhoz kapcsolódó vagyonértéki jognak a megszerzését (megszüntetését) tartalmazó szerződést (okiratot) a földhivatalhoz kell bejelenteni az ingatlan-nyilvántartást követő illetékkiszabásra. Az illeték-kiszabás célját szolgáló bejelentést az ingatlan-nyilvántartási bejegyzésre irányuló kérelemmel kell teljesíteni.
Az Itv. 92. § (1) bekezdése szerint a földhivatal az ingatlan-nyilvántartási bejegyzésről szóló határozatot a bejegyzés alapjául szolgáló szerződés (okiratot) és ennek hiteles másolatát, valamint az illeték kiszabásához szükséges és rendelkezésre álló egyéb iratokat (egyéb vagyonszerzési ügy iratait) továbbítja az illetékhivatalnak függetlenül attól, hogy a vagyonszerzés illetékköteles vagy illetékmentes.
E rendelkezés szerint tehát a perbeli esetben a földhivatal jogi álláspontja következtében a vagyonszerzési ügy iratait 1995 előtt nem küldte meg az illetékhivatalhoz, így az illetékhivatal az illeték kiszabási eljárását meg sem kezdhette. Ebből következően az Itv. 86. § alapján alkalmazandó adózás rendjéről szóló 1990. évi XCI. törvény (Art.) 95. § (2) bekezdése alapján az illeték megállapításához való jog annak a naptári évnek az utolsó napjától számított 5 év elteltével évül el, amelyben a vagyonszerzést illetékkiszabásra az illetékhivatalnál bejelentették, illetve az a körülmény hogy az illeték megfizetését vagy a kiszabás céljából elrendelt bejelentést elmulasztották, az illetékhivatal tudomására jutott.
Így tehát az elévülési idő nem következett be. Itt megjegyzi a Legfelsőbb Bíróság, hogy az 1994. december 1-jétől hatályos Itv. 92. § (1) bekezdése alapján a földhivatal az ingatlan-nyilvántartási bejegyzés végett benyújtott szerződés, (okirat) iktatószámmal ellátott és hitelesített másolatát az illetékkiszabáshoz szükséges és rendelkezésre álló egyéb iratokkal együtt az érkezését követő 8 napon belül továbbítja az illetékhivatalhoz. A perbeli esetben azonban e jogszabály még nem volt hatályos, így az még nem volt alkalmazható.
Alapos volt viszont a felperes felülvizsgálati kérelme az illeték összegszerűsége tekintetében.
Az 1994. június 1-jén hatályos Itv. 3. § (3) bekezdése szerint a visszterhes vagyonátruházási illetékkötelezettség a szerződés megkötése napján keletkezik. Mint ahogy számos ítéletben erre a Legfelsőbb Bíróság már rámutatott, nem osztja azt a jogi álláspontot, amelyet az alperes határozata illetőleg az elsőfokú ítélet az Itv. 3. § (6) bekezdésével kapcsolatban tartalmaz. Az adásvételi szerződésben a vételár részletekben történő kiegyenlítése, illetőleg a vételár kifizetéséhez kötött szerződés hatályának beállta, nem minősül a szerződést felfüggesztő, illetőleg bontó feltételének. A szerződés a megkötésének napján érvényesen létrejön.
A felperes helyesen utalt felülvizsgálati kérelmében arra, hogy a vételár kifizetése a tulajdonjog átszállásának feltétele, nem pedig az adásvételi szerződés érvényességi feltétele. Önmagában a vételár részletekben való megfizetése, illetőleg a vételár megfizetésének elmaradása sem eredményezi a szerződés érvénytelenségét. Így a vételár teljes megfizetése nem minősülhet a szerződés felfüggesztő vagy bontó feltételének, amely feltétel mindig bizonytalan jövőbeni esemény bekövetkezését jelenti, nem pedig egy előre meghatározott időpontban bekövetkező eseményt. Ebből következik, hogy a visszterhes vagyonátruházási illetékkötelezettség az Itv. 3. § (3) bekezdés a) pontján a szerződés megkötésének napján beállt. A perbeli esetben az érvényes szerződés létrejöttekor 1994. június 1-jén a visszterhes illetékfizetési kötelezettség mértéke az Itv. 19. § (1) bekezdése szerint a megszerzett vagyon forgalmi értékének 8%-a.
Mindezekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275/A. § (2) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte és az alperes keresettel támadott határozatát akként változtatta meg, hogy a felperest terhelő vagyonszerzési illeték összegét 3 881 512 Ft-ban állapította meg. (Legf. Bír. Kfv. I. 35.893/2001.)
Az adásvételi szerződés benyújtása szempontjából az ügyvédi ellenjegyzés időpontja nem értékelhető körülmény (1990. évi XCIII. tv. 3. §)
A felperes az 1997. évi április hó 6. napján kelt adásvételi szerződéssel vásárolta meg az illetékkiszabás alapját képező ingatlant a hozzá tartozó tulajdoni illetőséggel 1 720 000 Ft vételár kikötésével. Az elsőfokú illetékhatóság a forgalmi értéket 4 000 000 Ft-ban megállapítva 400 000 Ft vagyonátruházási és 2000 Ft eljárási illeték megfizetésére kötelezte a felperest, egyidejűleg 100 000 Ft mulasztási bírság kiszabása mellett az adásvételi szerződés késedelmes bemutatása miatt. A felperes jogorvoslati kérelmében sérelmezte a mulasztási bírság kiszabását utalva arra, hogy a szerződést 1997. évi június hó 16. napján látta el az ügyvéd ellenjegyzéssel, ezt követve június 17-én történt a földhivatali benyújtás, egyben sérelmezte a forgalmi érték meghatározását is. Az illetékhivatal határozatával a forgalmi értéket 2 700 000 Ft-ra csökkentve a vagyonátruházási illetékből 130 000 Ft-ot, a mulasztási bírságból 18 400 Ft-ot törölt. Az e határozat ellen előterjesztett fellebbezésében a felperes a mulasztási bírság törlését kérte vitatva késedelmét, arra hivatkozással, hogy az 1997. évi április hó 6. napján kelt szerződés ügyvédi ellenjegyzésére 1997. évi június hó 16. napján került sor, ezt követő napon pedig a szerződést a földhivatalnál benyújtotta, így a mulasztási bírság kiszabását megalapozó késedelemre nem került sor. E körben hivatkozott az ingatlan-nyilvántartásról szóló 1972. évi 31. számú tvr. (a továbbiakban: Iny. tvr.) 15. §-ának (2) bekezdésében foglaltakra is. Az alperes az 1998. évi november hó 3. napján kelt határozatával további 600 Ft mulasztási bírságot törölt, egyebekben az elsőfokú határozatot helybenhagyta. Álláspontja szerint a perbeli esetben a felperes illetékkötelezettsége a szerződéskötés napján keletkezett, az ügyvédi ellenjegyzés olyan hatósági jóváhagyásnak vagy harmadik személy jóváhagyásának nem tekinthető, amely az ingatlan-nyilvántartási tvr. végrehajtásáról szóló 27/1972. (XII. 31.) MÉM rendelet (a továbbiakban: R.) 73. §-ának (1) bekezdésében írt 30 napos határidőt, amely alatt a szerződést a felperesnek be kellett volna mutatnia késedelem nélkül, meghosszabbítaná.
A felperes keresetében az alperesi határozatok felülvizsgálatát, a mulasztási bírság mellőzését kérte arra hivatkozással, hogy az Iny. tvr. l5. §-ának (2) bekezdése értelmében ingatlan tulajdonszerzése érvényességéhez ügyvédi ellenjegyzésre volt szükség, ezért a R. 73. §-ában írt 30 napos határidőt nem mulasztotta el, így az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (a továbbiakban: Itv.) 91. §-ának (1) bekezdésében foglaltakat nem sértette meg, ezért a mulasztási bírság kiszabására jogszerű lehetőség nem volt.
Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét azért utasította el, mert az Itv. 3. §-ának (3) bekezdés a) pontja értelmében a felperes illetékkötelezettsége 1997. évi április hó 6. napján, az adásvételi szerződés megkötésének napján keletkezett, a szerződés illetékkiszabásra történő bejelentésére vonatkozóan az Itv. 91. §-ának (1) bekezdésében írt határidőt a felperes elmulasztotta, ezért a mulasztási bírság kiszabása jogszerű volt. Rámutatott arra, hogy az ügyvédi ellenjegyzés a szerződés érvényességét nem érintette, mert az a földhivatali eljárásban megkövetelt alakiság.
Az ítélet ellen előterjesztett fellebbezésében a felperes az elsőfokú bíróság ítéletének megváltoztatását és a mulasztási bírság vonatkozásában keresetének helyt adó döntést kért. Álláspontja szerint mind a közigazgatási hatóságok mind az elsőfokú bíróság tévesen értelmezte az illetékkiszabásra vonatkozó rendelkezéseket, és téves álláspontja folytán mellőzte a bíróság az Iny. tvr. l5. §-ának (2) bekezdése kellő súllyal való értékelését.
Az alperes ellenkérelmében az elsőfokú ítélet helybenhagyását és perköltséget kért.
A Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
Az elsőfokú bíróság a helyesen és hiánytalanul megállapított tényállásból okszerű következtetésekre jutott, jogi okfejtésével a Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság mindenben egyetértett.
A fellebbezésben foglaltakra utalással emeli ki a másodfokú bíróság, hogy az Itv. 3. §-ának (3) bekezdés a) pontja szerint a visszterhes vagyonátruházási illetékkötelezettség a szerződés megkötése napján keletkezik. Az (5) bekezdés szerint a hatósági jóváhagyástól függő vagyonszerzési jogügylet esetében keletkezik az illetékkötelezettség, a jóváhagyás - több hatósági jóváhagyás esetén az utolsó jóváhagyás - napján. Ez irányadó a harmadik személy beleegyezésétől függően érvényes szerződés esetében is.
Helytállóan állapította meg az elsőfokú bíróság, hogy a felperes esetében az adásvételi szerződés határidőben történő benyújtásának kötelezettségét nem érintette az a körülmény, hogy az ügyvédi ellenjegyzésre később került sor, mert az ügyvédi ellenjegyzés az ingatlan-nyilvántartási eljárás során értékelendő körülmény. A perbeli esetben sem hatósági jóváhagyásra, sem harmadik személy beleegyezésére nem volt szükség, az adásvételi szerződés érvényességéhez.
Fellebbezésében maga a felperes sem vitatta, hogy az adásvételi szerződést illetékkiszabásra az Itv. 91. §-ának (1) bekezdésében írt határidőben kell benyújtani, amely határidőt a R. 73. §-ának (1) bekezdése 30 napban határozott meg.
Tévedett a felperes, amikor mind keresetében, mind fellebbezésében arra hivatkozott, hogy az Iny. tvr. 15. §-ának (2) bekezdésében foglaltak értelmében az ügyvédi ellenjegyzés hiánya, majd annak későbbi megtörténte az illetékkiszabásra való benyújtás határidejét meghosszabbító körülmény. Az Iny. tvr. 15. §-ának (2) bekezdése szerint ugyanis a tulajdonjog keletkezésére vonatkozó bejegyzésnek közokirat, ügyvéd által ellenjegyzett magánokirat vagy olyan magánokirat alapján van helye, amelyen a nyilatkozattevő, illetve a szerződő felek névaláírásának valódiságát közjegyző tanúsítja. A jogszabályhely pedig nem azt mondja ki, hogy a tulajdonjog keletkezéséhez az adásvételi szerződés ügyvédi ellenjegyzésére van szükség, hanem azt, hogy a tulajdonjog keletkezésére vonatkozó szerződés alapján való tulajdonjog bejegyzésnek feltétele az ügyvédi ellenjegyzéssel ellátott okirat. A szerződés érvényesen létrejöhet ügyvédi ellenjegyzés nélkül is, és pusztán az ingatlan-nyilvántartási földhivatali eljárásbeli bejegyzés alaki kelléke a szerződés ügyvédi ellenjegyzéssel való ellátása. Ez azonban sem hatósági jóváhagyásnak, sem harmadik személy beleegyezésének nem tekinthető.
Minderre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság érdemben helytálló ítéletét a Pp. 253. §-ának (2) bekezdésében foglaltak alapján helybenhagyta. (Legfelsőbb Bíróság Kf. II. 29.463/1999.)
A visszterhes vagyonátruházási illetékkötelezettség a szerződés megkötése napján keletkezik. [1990. évi XCIII. tv. 3. § (3) bek. a) pont]
A felperesek az 1995. január 25-én kötött adásvételi szerződéssel szerezték meg a B., D. út 67. szám alatti ingatlan tulajdonjogát, ami az ingatlan-nyilvántartásban lakóház, udvar, kert elnevezéssel szerepelt, 14 millió Ft vételárért.
A Fővárosi Illetékhivatal az 1995. szeptember 28. napján kelt fizetési meghagyásában - a szerződés szerinti forgalmi értéket elfogadva - kötelezte a felpereseket 562 000 Ft visszterhes vagyonátruházási illeték megfizetésére. A felperesek fellebbezés folytán eljárt alperes az 1998. július 6. napján hozott 2. számú határozatában az elsőfokú határozatot helybenhagyta. Döntését az 1990. évi XCIII. törvény (továbbiakban: Itv.) 102. § (1) bekezdésének 1) pontjára, 102. § (3) bekezdésében, 3. § (3) bekezdésében, 26. § (1) bekezdésében foglaltakra alapította. Határozatát azzal indokolta, hogy visszterhes vagyonátruházási illetékkötelezettség keletkezésekor az ingatlanon lakóház állt, az nem volt beépítetlen. Az illetékmentesség megalapozására nem fogadta a felperesek által becsatolt Budapest Főváros kerületi Önkormányzat Építésigazgatási Irodája által 1998. június 10. napján kiállított igazolást (továbbiakban: igazolás).
A felperesek keresetükben a határozatok hatályon kívül helyezését kérték. Az igazolásra alapítottan azzal érveltek, hogy az ingatlanon lévő felépítmény "lakhatásra teljesen alkalmatlan volt", és "életveszélyes emberi tartózkodásra".
Az alperes ellenkérelmében - a határozatába foglalt indokolásra figyelemmel - a felperesek keresetének elutasítását kérte.
Az elsőfokú bíróság a felperesek keresetét elutasította. Arra mutatott rá, hogy az Itv. 26. § (1) bekezdésének a) pontja szerinti mentesség csak a lakóház építésére alkalmas telektulajdonra vonatkozik, ennek pontos meghatározását pedig az Itv. 102. § (1) bekezdésének l) pontja határozza meg. A felperesek sem vitatták, hogy az adásvételi szerződéssel egy lakóházzal rendelkező ingatlant vásároltak, így az Itv. 102. § (1) bekezdés l) pontjában írtak nem alkalmazhatóak. A felperesek a perben nem bizonyították, hogy a perbeli adásvételi szerződés megkötésekor a telken szükséglakás, illetve szükséglakás követelményeinek sem megfelelő helyiségek voltak. Kizárólag az igazolásra hivatkoztak. Ez azonban az ingatlan-nyilvántartásban szereplő adatok utólagos megdöntésére nem alkalmas, kiadására ugyanis a felperesek illetékfizetési kötelezettségének keletkezését követően került sor. Utalt egyben arra, hogy a hatóság helyszíni szemlét az ingatlanon nem tartott, így a lakóépület lakófunkcióra való alkalmasságáról sem győződhetett meg, a felperesek pedig maguk teremtettek olyan helyzetet, hogy az ingatlan-nyilvántartásban szereplő lakásmegjelöléssel szemben a bizonyítást lehetetlenné tették.
A felperesek fellebbezésükben az elsőfokú bíróság ítéletének megváltoztatását, kereseti kérelmük szerinti döntés meghozatalát, illetékfizetési kötelezettségük törlését kérték. Azzal érveltek, hogy az ingatlan-nyilvántartásban szereplő adatok nem a valóságnak megfelelő állapotot tükrözték, az illeték kifizetése számukra méltánytalan terhet jelentene. Fellebbezésüket kiegészítették azzal, hogy az elsőfokú bíróság a tényállást nem teljeskörűen tisztázta, bizonyítást nem folytatott le, okiratokat csatoltak, illetve tanú meghallgatását kérték. Vitatták a bizonyítékok értékelését, és az elsőfokú ítélet indokolásában rögzített egyes megállapításokat is.
Az alperes ellenkérelmében az elsőfokú ítélet helybenhagyását kérte.
A Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
Közigazgatási perekben eljáró bíróságok kizárólag abban a kérdésben dönthetnek, hogy a perben felülvizsgálni kért határozatok jogszerűek-e vagy sem. [1957. évi IV. törvény 72. § (1) bekezdése, Pp. 339. § (1) és (2) bekezdése] Eljárásuk során méltányosságot nem gyakorolhatnak. A határozatok jogszerűségének vizsgálatánál pedig mindig a határozathozatalkor irányadó tényállásra, és az akkor hatályos jogszabályi rendelkezésekre kell figyelemmel lenni.
A közigazgatási szervet nem vitásan terheli az Áe. 26. § (1) bekezdése értelmében a tényállás tisztázásának kötelezettsége. A per eldöntéséhez szükséges tényeket azonban a Pp. 164. § (1) bekezdése értelmében a félnek kell bizonyítania. A bíróság hivatalból bizonyítást ebben az ügyben nem rendelhetett el. [Pp. 164. § (2) bekezdése]
Az Itv. 3. §-ának (3) bekezdés a) pontja értelmében a visszterhes vagyonátruházási illetékkötelezettség a szerződés megkötése napján, azaz a perbeli esetben 1995. január 25-én keletkezett. Az alperes a tényállás tisztázási kötelezettségének eleget tett. Az adásvételi szerződés ugyanis az ingatlan-nyilvántartással egyezően, az ingatlant lakóház, udvar és kert elnevezéssel tüntette fel. Rögzíti egyben azt is, hogy a vétel tárgya házas ingatlan. Az adásvételi szerződésben még utalás sincs arra vonatkozóan, hogy az ingatlanon lévő felépítmény szükséglakás lenne, avagy olyan helyiség, amely a szükséglakás követelményeinek sem felel meg. A közhiteles ingatlan-nyilvántartás adataival megegyező tehát a felek szerződési akaratát tükröző adásvételi szerződés. A közigazgatási szerv 1997. június 5. napján felhívta a felpereseket annak hitelt érdemlő igazolására, hogy az ingatlan a vásárlás időpontjában a szükséglakás szintjét sem érte el. A felperesek a hiánypótlási felhívás kézhezvételét követő 1 év múlva csatolták be az igazolást. Ez azonban csak azt rögzíti, hogy "a lebontott családi ház romos és lakhatatlan állapotban volt". A szükséglakás fogalmát az 1993. évi LXXVIII. törvény 2. sz. mellékletének 6. pontja határozza meg. Ennek megfelelő tartalmú okirat csatolásra nem került. Közigazgatási eljárásban további bizonyítás (esetleges tanúmeghallgatás) foganatosítását a felperesek nem kérték, ezért az alperes a határozathozatalkor irányadó tényállást megalapozottan állapította meg, döntése megfelelt a jogvita elbírálására irányadó határozatában is rögzített jogszabályi rendelkezéseknek. A felperesek keresetükben és az elsőfokú bíróság előtti eljárásban bizonyítás felvételét nem kérték, ezért az elsőfokú bíróság eljárása és határozata megfelel a Pp. 206. § (1) bekezdésében, 221. § (1) bekezdésében foglaltaknak. Helyesen és helytálló indokok alapján állapította meg a perben felülvizsgálni kért határozatok megalapozottságát és jogszerűségét.
A felperesek által fellebbezési eljárásban becsatolt iratok kereseti kérelem és fellebbezés alátámasztására nem alkalmasak. Ezek ugyanis kizárólag azt igazolják, hogy az ingatlanon olyan lakóépület épült, amelyre 1998. április 17-én az építésügyi hatóság használatbavételi engedélyt is kiadott. A felpereseket azonban a bizonyítási kötelezettség nem a vagyonszerzési illetékfizetési kötelezettség keletkezését követő évek múlva bekövetkezett állapot tekintetében terhelte, ezért az alperes határozata annak meghozatalakor megalapozott és jogszerű volt. Ezért a Legfelsőbb Bíróság a 1995. január 25-ét követő 6 év múlva előterjesztett tanúmeghallgatásra irányuló bizonyítási indítványnak nem adott helyt. A bizonyítás mellőzésének indoka továbbá az is, hogy tanúvallomással közokiratokba (közhiteles ingatlan-nyilvántartás, igazolás), magánokiratba (adásvételi szerződés) foglalt adatok hitelt érdemlőségét megdönteni nem lehet.
A kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 253. § (2) bekezdése alapján, lényegében azonban helyes indokaira tekintettel hagyta helyben. (Legfelsőbb Bíróság Kf. IV. 35.902/2000.)
Az adásvételi szerződés érvényességét nem befolyásolja az a szerződési kikötés, hogy a felek a tulajdonjog fenntartása mellett a birtokbaadás időpontját egy későbbi időpontban, a vételár kiegyenlítésének időpontjára határozták meg. (1990. évi XCIII. tv. 3. §)
A felperes 1998. július 21-én kelt adásvételi szerződéssel vásárolta meg a P., J. u. 5. szám alatt lévő 15 m2 alapterületű ingatlant, összesen 2 000 000 Ft vételárban. A felek a szerződésben úgy állapodtak meg, hogy a vételárat a felperes mint vevő négy részletben köteles megfizetni. 90 napos késedelem esetére az elállási jogot kikötötték, továbbá azt a kikötést is, hogy a vevő a második vételár részlet megfizetését követően jogosult a tulajdonszerzést az ingatlan-nyilvántartásba bejegyeztetni. A felperes a vételár második részletét 1998. szeptember 15. napján fizette meg. A felperes az adásvételi szerződést jogi képviselője útján 1998. október 5-én nyújtotta be a földhivatalhoz.
A megyei illetékhivatal 1999. március 23-án kelt fizetési meghagyásában a felperest a vagyonszerzési és eljárás illetéken túl 12 000 Ft mulasztási bírság megfizetésére kötelezte.
A felperes a mulasztási bírság fizetésére kötelező rendelkezés ellen jelentett be fellebbezést, az alperes mint másodfokú illetékkiszabási hatóság 1999. május 4-én kelt határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta.
A felperes keresetében az alperes határozatának megváltoztatását és a kiszabott mulasztási bírság törlését kérte. A felperesnek az volt az álláspontja, hogy mivel csak 1998. szeptember 15-én szerezte meg a tulajdonjogot az adásvételi szerződés 7. pontjában foglaltak szerint, ezért a bejelentési kötelezettségét nem mulasztotta el, azt a jogszabályi határidőn belül megtette.
Az alperes ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte és fenntartotta a határozatában foglalt álláspontját, mely szerint a felperes az adásvételi szerződést késedelmesen jelentette be illetékkiszabásra.
A megyei bíróság 5. számú ítéletével a felperes keresetét elutasította.
A megyei bíróság ítéletében az illetékekről szóló többször módosított 1990. évi XCIII. törvény (Itv.) 91. § (1) bekezdése, valamint a bejelentési kötelezettség határidejét meghatározó külön jogszabály az ingatlan-nyilvántartásról szóló 1972. évi 31. tvr. végrehajtásáról rendelkező 27/1972. (XII. 31.) MÉM rendelet 73. § (1) bekezdése alapján megállapította, hogy a perbeli szerződés kelte 1998. július 21. volt, tehát 1998. augusztus 20-ig kellett volna a felperesnek a szerződést a földhivatalhoz benyújtani, ezzel tett volna eleget az illetékkiszabásra történő bejelentési kötelezettségének. A felperes tehát a jogszabályban meghatározott határidőt elmulasztotta, ezért a mulasztási bírság kiszabásának jogalapja fennállott.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, kérte az ítélet hatályon kívül helyezését és a keresetének megfelelő ítélet meghozatalát. A felperes fenntartotta a per során kifejtett jogi álláspontját és azt ismét megerősítette.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályban tartását kérte.
A Legfelsőbb Bíróság a megyei bíróság 5. számú ítéletét hatályában fenntartotta.
Az Itv. 91. § (1) bekezdése szerint az ingatlan tulajdonjogának, valamint az ingatlanhoz kapcsolódó vagyoni értékű jognak a megszerzését tartalmazó szerződést a földhivatalhoz kell bejelenteni illetékkiszabásra. Az illetékkiszabás célját szolgáló bejelentést az ingatlan-nyilvántartási bejegyzésre irányuló kérelemmel kell teljesíteni. Ha az illeték fizetésére kötelezett a kérelmet a külön jogszabályban meghatározott 30 napon túl nyújtja be, vagy bejelentési kötelezettségét elmulasztja, e törvénynek a 82. §-ában említett mulasztási bírság megfizetésére kötelezhető.
E törvényi rendelkezés alapján a perben eldöntendő kérdés tehát az volt, hogy az ingatlan tulajdonjogának megszerzése és az ehhez fűződő illetékfizetési kötelezettség mikor keletkezik, ettől függő ugyanis a bejelentési kötelezettség kezdő időpontja. A bejelentési kötelezettségre az 1972. évi 31. tvr. végrehajtásáról kiadott 27/1972. (XII. 31.) MÉM rendelet 73. § (1) bekezdés szerint 30 napos határidő az irányadó.
Az Itv. 3. § (3) bekezdés a) pontja szerint a visszterhes vagyonátruházási illetékkötelezettség a szerződés megkötése napján keletkezik.
A 3. § (6) bekezdése alapján felfüggesztő vagy bontó feltételtől, illetőleg a kezdő határidő bekövetkezésétől függő szerződés esetén a vagyonszerzési illetékkötelezettség a szerződés hatályának beálltakor keletkezik.
A megyei bíróság helytállóan állapította meg ítéletében, hogy a perbeli esetben a visszterhes vagyonátruházási illetékkötelezettség a szerződés megkötésének napján azaz 1998. július 21-én keletkezett, a felek ezen a napon a Ptk. 365. § (3) bekezdésében meghatározott és a Legfelsőbb Bíróság XXV. számú Polgári Elvi Döntés állásfoglalásának is megfelelő érvényes adásvételi szerződést kötöttek. Az adásvételi szerződés érvényességét nem befolyásolja az a szerződési kikötés, hogy a felek a tulajdonjog fenntartása mellett a birtokbaadás időpontját egy későbbi időpontban, a vételár kiegyenlítésének időpontjára határozták meg.
Az Itv. 3. § (5) és (6) bekezdésében foglaltak a perbeli esetben nem állapíthatók meg, a szerződés érvényességéhez sem hatósági jóváhagyás, sem harmadik személy beleegyezése nem volt szükséges, a szerződésben kikötött feltételek pedig sem felfüggesztő, sem bontó feltételnek nem minősülnek. A szerződésben foglalt kikötések alapján az eladónak a vételár teljes kifizetésére vonatkozó igénye, a vevőnek pedig az ingatlan birtokba adására vonatkozó igénye merülhetett fel, ezek az igények azonban a szerződés érvényességét nem befolyásolhatták.
Mindezek alapján a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet annak helyes indokaira tekintettel a Pp. 275/A. § (1) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Kfv. I. 35.301/2000.)
Nem minősül bontó feltételnek a részletvétel és a vételár teljes kifizetéséig történő tulajdonjog fenntartás az illetéktörvény alkalmazása során sem. (1990. évi XCIII. tv. 3. §)
A jogerős ítéletben megállapított tényállás szerint a felperes az 1999. december 17-én kelt adásvételi szerződéssel megvásárolta a belterületen lévő 3874. hrsz. alatti ingatlant. A megállapodás 4. pontjában az eladó a vevő részére részletfizetést engedélyezett azzal, hogy a vételárat legkésőbb 2000. március 31. napjáig kell teljes egészében kiegyenlíteni. Amennyiben a vevő e határidőkkel kapcsolatban bármilyen oknál fogva késedelembe esne, akkor az "adásvételi szerződés érvényét veszti" és a felek kötelesek a szerződéskötés előtt fennállott helyzetet visszamenőleg hatállyal helyreállítani. Az eladó a megállapodás 10. pontja értelmében a vételár teljes kifizetéséig tulajdonjog fenntartással élt. A felperes az adásvételi szerződést 2000. április 11-én nyújtotta be a Pécsi Körzeti Földhivatalhoz, a vételár teljes kiegyenlítését követően, csatolta egyben az eladó beleegyezését a vevő javára történő tulajdonjog bejegyzéséhez.
Az első fokon eljárt közigazgatási szerv fizetési meghagyásában kötelezte a felperest 150 000 Ft visszterhes vagyonátruházási illetéknek, 2000 Ft ingatlan-nyilvántartási eljárási illetéknek, a késedelmes bejelentés miatt 100 000 Ft mulasztási bírságnak a megfizetésére. A felperes fellebbezésében a mulasztási bírság törlését kérte. Az alperes határozatában a fellebbezést elutasította, az elsőfokú határozatot helybenhagyta. Döntését az 1990. évi XCIII. törvény (a továbbiakban: Itv.) 3. § (3) bekezdésének a) pontjában, (6) bekezdésében, az 1990. évi XCI. törvény (a továbbiakban: Art.) 74. § (1) bekezdésében foglaltakra alapította. Határozatát azzal indokolta, hogy az adásvételi szerződést a keltétől számított 30 napon belül be kellett volna nyújtani a földhivatalhoz, e határidőt a felperes elmulasztotta. A tulajdonjog fenntartása a bemutatás határidejét nem módosítja, mivel nem tekinthető felfüggesztő feltételnek. A vételár teljes kifizetése a tulajdonjog átszállásának és nem az adásvételi szerződés érvényességének a feltétele.
A felperes keresetében a határozatok mulasztási bírságra vonatkozó részének hatályon kívül helyezését kérte az Itv. 3. § (6) bekezdésére, és a Ptk. 228. §-ára, 229. §-ára hivatkozással. Azzal érvelt, hogy 1999. december 17-én a szerződés érvényesen létrejött, hatálya azonban a 4. és 10. pontban rögzített feltételekre figyelemmel csak a vételár teljes kifizetésekor és akkor következett be, amikor az eladó a tulajdonjog átszállásához hozzájárult. Ezért a szerződés feltételtől függő volt, így illetékkötelezettsége nem a szerződés aláírásakor keletkezett, tehát mulasztást nem követett el.
Az alperes ellenkérelmében - határozatában foglaltakat fenntartva - a felperes keresetének elutasítását kérte.
A megyei bíróság jogerős ítéletében a felperes keresetét elutasította. Az volt a jogi álláspontja, hogy nem minősül érvénytelenségi oknak a részlet nem, vagy nem kellő időben történő kifizetése, "ezért nyilvánvalóan az elállás jogának kikötése történt meg a felek részéről a szerződés 4. pontjában, erre utal az a kikötés is, hogy a felek a szerződéskötés előtt fennállott helyzet visszaállítását mondták ki". A vételár kifizetésének teljesítése, vagy esetleges elmaradása, illetve a részletvétel nem tekinthető a Ptk. 228. § (2) bekezdése szerinti bontó feltételnek. A perben vitatott érvényes szerződés egyben hatályos is függetlenül attól, hogy azt a szerződés rögzíti-e vagy sem. Mivel a szerződésben nem volt feltétel, ezért az Itv. 3. § (3) bekezdés a) pontja az irányadó az illetékfizetési kötelezettség keletkezésére, ezért a felperes mulasztott, és a mulasztási bírság kiszabása nem jogszabálysértő
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, kérte annak hatályon kívül helyezését, kereseti kérelme szerinti döntés meghozatalát. Érvelése szerint az elsőfokú bíróság tévesen állapította meg a tényállást és abból téves jogkövetkeztetésre jutott. A Ptk. 207. § (1) bekezdésében alapítottan azzal érvelt, hogy a felek szerződési akarata nem részletfizetés kikötésére irányult, hanem arra, hogy ha a vevő az elsődlegesen megállapított határnapig nem tud teljesíteni, "akkor ezt egy szerződést bontó jogkövetkezménnyel összekapcsolt határnapig még megteheti, akár részletekben is". A felek a saját szerződésüket úgy tekintették, hogy annak hatálybalépése feltételtől, azaz a vevő fizetőképességének a nem tőle függő külső tényezők alakulásától függ, bizonytalan jövőbeli eseményként". Eladónak a tulajdonjog bejegyzéséhez való hozzájáruló nyilatkozatából is az következik, hogy a szerződés 2000. március 21-én lépett hatályba. A felbontó feltétel kikötése miatt pedig jogellenes a mulasztási bírság kiszabása. Hivatkozott arra is, hogy az Art. 74. § (15) bekezdése szerint sem lett volna helye mulasztási bírság kiszabásának, mivel jóhiszeműen, elvárható körültekintéssel járt el. A közigazgatási szerv a bírság kiszabásánál nem tett eleget "mérlegelési kötelezettségének".
A Legfelsőbb Bíróság a megyei bíróság 7. sorszámú ítéletét hatályában fenntartotta.
Az Itv. 91. §-ának (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy az ingatlan tulajdonjogának megszerzését a földhivatalhoz kell bejelenteni illetékkiszabásra, az azt tartalmazó okirat benyújtásával. Az illetékkiszabás célját szolgáló bejelentést az ingatlan-nyilvántartási bejegyzésre irányuló kérelemmel kell teljesíteni. Ha az illetékfizetésre kötelezett a kérelmet a külön jogszabályban meghatározott 30 napon túl nyújtja be, illetve bejelentési kötelezettségét elmulasztja, vagy hiányosan teljesíteni, akkor az Itv. 82. §-ában említett mulasztási bírság megfizetésére kötelezhető.
Az előző bekezdésben említett ún. külön jogszabály az 1997. évi CXLI. törvény (továbbiakban: Iny. tv.) 26. §-ának (1) és (2) bekezdése kimondja, hogy az ingatlanhoz kapcsolódó jog vagy tény keletkezését, módosulását, megszűnését kérelemre, vagy megkeresésre kell bejegyezni. A kérelmet a bejegyzés alapjául szolgáló szerződés keltétől számított 30 napon belül kell a körzeti földhivatalhoz benyújtani. Ha a szerződés létrejöttéhez harmadik beleegyezése, vagy - ide nem értve a földhivatali engedélyt - hatósági jóváhagyás szükséges, a kérelmet a beleegyezéstől, illetve a jóváhagyástól számított 30 napon belül kell benyújtani. A 26. § (3) bekezdése értelmében pedig a kérelem benyújtására meghatározott határidő elmulasztása esetén az Itv. szerinti mulasztási bírságot kell megfizetni.
Az illetékfizetési kötelezettség keletkezését az előzőekben említett törvényhelyekre figyelemmel az Itv. 3. §-ának (1)-(6) bekezdése szabályozza. E szerint a visszterhes vagyonátruházási illetékkötelezettség a szerződés megkötése napján keletkezik [3. § (3) bekezdés a) pontja], ez alól kivételt az (5) és (6) bekezdés szerinti törvényi tényállás jelenti, amelyek azokra az esetekre vonatkoznak, amikor a szerződés hatósági jóváhagyástól, felfüggesztő vagy bontó feltételtől függő megállapodás, illetve a szerződés érvényességéhez harmadik személy beleegyezésére van szükség. Ezekben az esetekben a vagyonszerzési illetékfizetési kötelezettség a jóváhagyás vagy a beleegyezés napján, illetve a szerződés hatályának beálltakor jön létre.
Ingatlan adásvételi szerződés akkor érvényes megállapodás, ha abból az okiratból a felek személye, az elidegenítési akarat, az ügylet tárgyának megjelölése és az ellenszolgáltatás kitűnik. (XXV. sz. polgári elvi döntés).
Azt a felperes a kereseti és felülvizsgálati kérelmében sem vitatta, hogy az adásvételi szerződés a megkötése napján, azaz 1999. december 17-én érvényesen létrejött. Ebből következően pedig a perben kizárólag abban a kérdésben kellett dönteni, hogy a felperesnek a szerződés hatályával a "felbontó feltétel"-lel kapcsolatos érvelése helytálló-e vagy sem. E körben pedig a megyei bíróság ítéletében kifejtett jogi álláspont törvényes. A felek által megkötött ingatlan adásvételi szerződés ugyanis nem tartalmaz bontó feltételt. Nem minősíthető ugyanis ilyennek a részletvétel és a vételár teljes kifizetéséig történő tulajdonjog fenntartás sem. A vételár megfizetése nem jövőbeli bizonytalan esemény, hanem a szerződési feltételek egyik eleme a tulajdonjog fenntartással és birtokba vételre vonatkozó kikötésekkel együtt. A tulajdonjog fenntartás ténye a tulajdoni lapra egyébként is bejegyezhető. Az ilyen bejegyzés hatálya pedig azonos a bejegyzett elidegenítési és terhelési tilalommal. A vételár kiegyenlítését követően a vevő tulajdonjoga rangsor szerint kerül bejegyzésre. (Iny. tv. 17. §)
Ezért a felperesnek az ingatlan adásvételi szerződést a keltétől számított 30 napon belül az illetékes földhivatalhoz be kellett volna nyújtania. Ennek elmulasztása miatt kiszabott mulasztási bírság jogszerű.
A felülvizsgálati eljárásban nincs lehetőség jogerős ítélettel el nem bírált megtámadási jogcím érvényesítésére [Pp. 270. § (1) bekezdése, BH 1996. 205., BH 1995. 163...,]. A felperes keresetében kizárólag a mulasztási bírság jogalapját vitatta, nem hivatkozott az Art. 74. § (15) bekezdése szerinti szabálynak megszegésére, illetőleg a mérlegelési kötelezettség nem teljesítésére. Ezért a felülvizsgálati eljárásban a Legfelsőbb Bíróság nem vonhatta értékelési körébe a felperesnek az alapeljáráshoz képest új, ennél fogva a jogerős ítéletet hozó bíróság által el nem bírált érveit.
Mindezek alapján a Legfelsőbb Bíróság azt állapította meg, hogy a felülvizsgálni kért határozat nem sért eljárási, illetve anyagi jogszabályt, megfelel a jogvita eldöntésére irányadó törvényi rendelkezéseknek és az e tárgyban következetes bírói gyakorlatnak. A megtámadott határozatot ezért a Pp. 275/A. § (1) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Kfv. I. 35.839/2001.)
Az elővásárlási jog gyakorlására vonatkozó nyilatkozat megtétele harmadik személy jóváhagyásának nem minősül. [1990. évi XCIII. tv. 3. § (5) bek.]
A felperes az 1995. július 27-én kelt adásvételi szerződéssel 150 millió forint vételárért megvásárolta a Budapest Főváros Önkormányzatától a Budapest 5, 3, 4, és 5 hrsz.-ú, összesen 4298 m2 alapterületű, természetben a T. u., F. út és a Cs. út találkozásánál fekvő ingatlanokat. Az adásvételi szerződés 15. pontja rögzítette, hogy a Budapest Főváros kerületi Önkormányzatot jogszabályon alapuló elővásárlási jog illeti meg és amennyiben a jogosult elővásárlási jogával él, az adásvételi szerződés az eladó, valamint vevő vásárlási jogosultja között jön létre. A felperes által 1995. július 28-án tulajdonjog bejegyzés végett benyújtott adásvételi szerződés alapján, a kerületi Önkormányzat 1995. szeptember 15-én kelt elővásárlási jogról lemondó nyilatkozatára figyelemmel a Fővárosi Kerületek Földhivatala az 1996. július 12-én kelt határozatával a felperes tulajdonjogát az ingatlan-nyilvántartásba adásvétel címén bejegyezte és a szerződést 1996. július 26-án továbbította a Fővárosi Illetékhivatalhoz illetékkiszabás végett. A Fővárosi Illetékhivatal az 1997. augusztus 6-án kelt fizetési meghagyásával kötelezte a felperest arra, hogy az 1995. július 27-én létrejött adásvételi szerződéssel megszerzett ingatlanok 150 millió forint forgalmi értéke után 15 millió forint visszterhes vagyonátruházási illetéket, valamint 2000 Ft ingatlan-nyilvántartási eljárási illetéket fizessen meg, majd 1997. október 15-én meghozott kijavító határozatával az adásvételi szerződés létrejöttének időpontját 1995. szeptember 15. napjára módosította figyelemmel az elővásárlási jogról való lemondást tartalmazó nyilatkozat keltezésére.
A fizetési meghagyás és az azt kijavító határozat ellen a felperes fellebbezéssel élt, melyben a kiszabott illeték 12 002 000 Ft-ra történő csökkentését kérte hivatkozással arra, hogy az adásvételi szerződés földhivatalhoz történő benyújtásának időpontjában - 1995. július 28-án - az akkor hatályos illetéktörvény rendelkezései szerint 8%-os visszterhes vagyonátruházási illetékfizetési kötelezettség terhelte, az 1995. július 30-án hatályba lépett jogszabály-módosítás a jelen esetben nem alkalmazható.
Az alperes az 1998. július 20-án meghozott határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta. Határozatának indokolása szerint a szerződés érvényességéhez a kerületi Önkormányzat elővásárlási jogról való lemondást tartalmazó nyilatkozatára volt szükség, amely csak 1995. szeptember 15-én történt meg, így ez az időpont irányadó az illetékkötelezettség keletkezése tekintetében, figyelemmel arra, hogy a szerződés érvényességéhez harmadik személy beleegyezése volt szükséges. Erre tekintettel pedig az Illetéktörvény 19. § (1) bekezdésének az 1995. évi XLVIII. törvény 35. §-ával módosított rendelkezéseit alkalmazva az illetékkulcs 10%-os.
A másodfokú közigazgatási határozat ellen a felperes keresetet terjesztett elő, melyben annak felülvizsgálatát kérte hivatkozva arra, hogy az elővásárlási jog jogosultjának nyilatkozata nem tekinthető harmadik személy jóváhagyásának, a szerződés érvényesen létrejött és azt az illetékkulcsot módosító törvény hatálybalépése előtt, 1995. július 28-án benyújtotta a földhivatalhoz, ezért 8%-os illetékkulcs alkalmazásával a jogszabálysértően kiszabott illeték 12 002 000 Ft-ra történő mérséklését kérte.
Az elsőfokú bíróság ítéletével a keresetnek helyt adva az alperes határozatát megváltoztatta és megállapította, hogy a felperest terhelő visszterhes vagyonátruházási illeték összege 12 millió forint. Kötelezte az alperest a felperes javára perköltség megfizetésére és megállapította, hogy a le nem rótt kereseti illetéket az állam viseli.
Az ítélet indokolásában az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (a továbbiakban: Itv.) 3. §-ának (5) bekezdésére utalással kifejtette, hogy a II. kerületi Önkormányzatot megillető elővásárlási jog - a Ptk. 373. §ának (2) bekezdésére is figyelemmel - nem esik egy tekintet alá azzal, amikor a szerződés érvényességéhez harmadik személy beleegyezése szükséges. A visszterhes vagyonátruházási illeték keletkezésére ezért az Itv. 3. §ának (3) bekezdés a) pontjában foglaltak szerint a szerződés megkötésének napján, 1995. július 27-én keletkezett, a visszterhes vagyonszerzés bejelentése pedig az Itv. 91. §-ának (1) bekezdése értelmében 1995. (az elsőfokú ítéletben nyilvánvaló elírás folytán 1990. szerepel) július 28-án megtörtént. Az Itv. 19. §-ának (1) bekezdését módosító 1995. évi XLVIII. törvény 35. §-ában meghatározott magasabb illetékkulcs a törvény hatálybalépéséről rendelkező 159. § (1) bekezdése értelmében nem alkalmazható.
Az elsőfokú bíróság ítélete ellen az alperes terjesztett elő fellebbezést, melyben annak megváltoztatását és a felperes keresetének elutasítását, valamint a felperes perköltségben való marasztalását kérte.
Fellebbezésében fenntartotta korábbi érvelését, amely szerint az elővásárlási jog jogosultjának az arról való lemondásra vonatkozó nyilatkozata az Itv. 3. §-ának (5) bekezdésében írt harmadik személy beleegyezésének minősül, ennélfogva az illetékfizetési kötelezettség a lemondó nyilatkozat megtételének napján keletkezik. Az ingatlan-nyilvántartás szabályaira hivatkozással kifejtette, hogy a földhivatal csak akkor jegyezheti be a vevő tulajdonjogát, ha csatolta az elővásárlásra jogosult lemondó nyilatkozatát, illetőleg igazolja, hogy őt a nyilatkozattételre felszólította.
A felperes az elsőfokú ítélet helybenhagyását és az alperes fellebbezési perköltség megfizetésére való kötelezését kérte.
A Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
A Legfelsőbb Bíróság egyetért az elsőfokú bíróság által megállapított tényállással és az abból az irányadó jogszabályok alkalmazásával levont jogi következtetéssel is.
Helytállóan hivatkozott az elsőfokú bíróság az Itv. 3. §-ának (3) bekezdésére, amely a visszterhes vagyonátruházási kötelezettség keletkezését főszabályként a szerződés megkötésének napjában jelöli meg. Az Itv. 91. §-ának (1) bekezdésében foglaltak tükrében helytállóan állapította meg, hogy az illetékkiszabásra történő bejelentés a földhivatalhoz történő benyújtás napján, 1995. július 28-án megtörtént.
A gazdasági stabilizációt szolgáló egyes törvénymódosításokról szóló 1995. évi XLVIII. törvény 53. §-ának (1) bekezdésében a törvény - az Itv. 19. §-ának (1) bekezdését módosító - 35. §-ának alkalmazását a hatálybalépését követően illetékkiszabásra bejelentett ügyekben teszi lehetővé, ezért e tárgyban állapította meg, hogy az Itv. bejelentéskor hatályos 19. §-ának (1) bekezdése értelmében az adásvételi szerződéssel megszerzett ingatlanok forgalmi értékének a 8%-a volt.
Az alperes tévedett, amikor olyan álláspontot foglalt el, mely szerint az elővásárlási jog gyakorlására vonatkozó nyilatkozat megtétele az Itv. 3. §-ának (5) bekezdése alkalmazása szempontjából harmadik személy jóváhagyásának minősül. A Ptk. 373. §-ában szabályozott elővásárlási jog intézményét meg kell különböztetni az olyan szerződésektől, amelynek érvényes létrejöttéhez harmadik személy beleegyezése vagy hatósági jóváhagyás szükséges. A Ptk. 215. §-ának (1) bekezdése kimondja, hogy ha a szerződés létrejöttéhez harmadik személy beleegyezése vagy hatósági jóváhagyás szükséges, ennek megtörténtéig a szerződés nem jön létre, de a felek nyilatkozatukhoz kötve vannak. Az elővásárlási jog fennállása esetén az annak megsértésére kötött szerződés is érvényesen létrejön és joghatása az, hogy az ajánlat elfogadása esetén a szerződés az eladó és az elővásárlási jog jogosultja között jön létre, illetve a jóhiszemű vevő az ingatlan tulajdonjogát is megszerezheti adott körülmények mellett. A Ptk. 215. §-ának (1) bekezdése szerinti szerződésnél azonban a harmadik személy beleegyezésének hiányában a szerződés létre sem jön és arra az érvénytelenség jogkövetkezményeit kell alkalmazni (ennek leggyakrabban előforduló esete a jelzálogjog biztosítására bejegyzett elidegenítési és terhelési tilalom jogosultjának az érintett ingatlan átruházásához történő beleegyezése). Miután tehát az elővásárlási jog esetében nem a szerződés érvényes létrejötte függ a jogosult nyilatkozatától, az elsőfokú bíróság helytállóan jutott arra a következtetésre, hogy az Itv. 3. §-ának (5) bekezdésében foglalt rendelkezés az illetékkötelezettség keletkezése szempontjából nem vehető figyelembe, ezért a kifejtettek szerint nincs lehetőség a 10%-os illetékkulcs alkalmazására. Ebből a szempontból nincs jelentősége az alperes által hivatkozott, az ingatlan-nyilvántartásra vonatkozó szabályoknak a tulajdonjog bejegyzésére vonatkozó rendelkezéseinek [1972. évi 31. tvr. végrehajtására kiadott 27/1972. (XII. 31.) MÉM rendelet 73. § (1) bekezdése és 83. § (1) bekezdés], mivel azok az ingatlan-nyilvántartási bejegyzés feltételeit tartalmazzák, a szerződés érvényessége szempontjából közömbösek.
Nem sértett tehát jogszabályt az elsőfokú bíróság, amikor a közigazgatási határozatot részben megváltoztatva a vagyonszerzési illeték mértékét mérsékelte, ezért a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú ítéletet az alperes fellebbezésében foglaltakra figyelemmel a fenti indokolásbeli kiegészítéssel a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése szerint helybenhagyta. A Pp. 239. §-a folytán irányadó Pp. 78. §-ának (1) bekezdése alapján rendelkezett a másodfokú perköltség viseléséről, míg az alperes teljes személyes illetékmentességére tekintettel le nem rótt fellebbezési illeték viseléséről a 6/1986. (VI. 26.) IM rendelet 13. §-ának (1) bekezdése és 14. §-a értelmében rendelkezett. (Legfelsőbb Bíróság Kf. II. 28.816/1999.)
Önmagában az a megállapodás, hogy a két szerződés egymásra tekintettel felfüggesztő feltétellel köttetett, nem változtat azon a tényen, hogy a két szerződés alapján külön-külön is bekövetkezik az illetékfizetési kötelezettség. [1990. évi XCIII. tv. 3. § (6) bek.]
A felperesek 1999. március 22-én eladták a budapesti öröklakásukat 9 800 000 Ft vételárért. Ezt követően 1999. április 6-án megvásárolták B., R. u. 65. sz. ingatlan (lakóház, udvar) 3/4 tulajdoni hányadát Zs. István, ifj. Zs. István és T. Andrásné tulajdonosoktól azzal a szerződésben 4/b) pont alatti felfüggesztő feltétel kikötésével, hogy az ingatlan fennmaradó 1/4-ed tulajdoni hányadát is megvásárolják, erre vonatkozóan 15 napon belül fognak szerződést kötni, ekkor válik hatályossá jelen adásvételi szerződés is. A 3/4-ed tulajdoni hányad vételára 6 375 000 Ft volt.
A felperesek az 1/4-ed tulajdoni hányad megvásárlására 1999. április 21-én kötöttek szerződést I. Jánosné tulajdonossal, a vételár 2 125 000 Ft volt.
Az illetékfizetési kötelezettség mindkét szerződés vonatkozásában így 1999. április 21. napján állt be.
A Megyei Illetékhivatal a vásárolt ingatlan forgalmi értékét, a lakóház tekintetében a 3/4-ed tulajdoni hányadra kötött szerződés alapján 6 150 000 Ft-ban, az eladott ingatlanét 9 800 000 Ft-ban állapította meg, és így a felpereseket 1999. augusztus 4-én kelt határozataiban 1 825 800 Ft személyenkénti illetékalap után 2%, az egyéb ingatlan esetében pedig a személyenkénti 112 500 Ft után 10% (ez garázs ingatlan volt) összesen 47 750 Ft személyenkénti visszterhes vagyonátruházási illeték megfizetésére kötelezte.
A felperesek a határozat ellen fellebbeztek, és kérték hogy mivel ők valójában egy ingatlant vásároltak, 8 500 000 Ft illetékalap alapján határozzák meg a fizetendő illeték összegét.
Az alperes másodfokú határozatával az elsőfokú határozatokat helybenhagyta.
A felperesek keresetükben az alperesi határozat hatályon kívül helyezését, illetőleg megváltoztatását kérték. Továbbra is arra hivatkoztak, hogy ők valójában egy ingatlant vásároltak összesen 8 500 000 Ft vételárért. Az ügyvédjük alkalmazta azt a megoldást, hogy két adásvételi szerződést kötött a 3/4, illetve 1/4-ed tulajdoni hányad vonatkozásában.
A felperesek pernyertessége érdekében a perbe beavatkozott a szerződéseket készítő és ellenjegyző ügyvéd. A beavatkozó arra hivatkozott, hogy mindkét szerződés felfüggesztő feltétele a másik szerződés létrejötte. A felperesek tehát ugyanaznap szerezték meg a teljes ingatlant, ezért jogsértően minősítette az alperes ezt két külön ingatlanszerzésnek. A felperesek akarata arra irányult, hogy az egész ingatlan tulajdonát megszerezzék.
Az alperes a kereset elutasítását kérte. Fenntartotta a határozatában foglalt álláspontját, mely szerint az illetékről szóló többször módosított 1990. évi XCIII. törvény (Itv.) 21. § (5) bekezdése szerint a tulajdoni hányad megszerzése is önálló tulajdonszerzésnek tekinthető. Az úgynevezett negatív értékkülönbözet is illetékalapul szolgál.
A megyei bíróság 15. számú ítéletével a felperesek keresetét elutasította.
A bíróság ítéletében megállapította, hogy az Itv. 21. § (5) bekezdése értelmében ugyanannak a személynek, ha több lakást vásárol, illetve elidegenít, nem lehet egyidejűleg ezt figyelembe venni, értékűket összevontan számítani. Ez vonatkozik a tulajdoni hányadokra is. A visszterhes vagyonátruházási illeték fizetési kötelezettség a szerződés megkötésekor keletkezik az Itv. 3. § (3) bekezdése szerint. Így amennyiben ugyanaz a személy több lakástulajdont, lakáshányadot vásárol, mindegyik jogügylet önálló tárgya a visszterhes vagyonátruházási illetéknek. Ha nagyobb értékű lakást ad el a vevő, mint amilyet vásárol, az úgynevezett negatív értékkülönbözet is illetékalapul szolgálhat. Nem helyes tehát a felperesi beavatkozónak az az álláspontja sem, hogy ebben az esetben lényegében nem keletkezik illetékfizetési kötelezettség.
A jogerős ítélet ellen a felperesi beavatkozó nyújtott be felülvizsgálati kérelmet. Kérte az ítélet hatályon kívül helyezését annak jogszabálysértő voltára tekintettel.
A felperesi beavatkozó előadta, hogy az irodájában a felperesek mint vevők 1999. április 6-án jelentek meg Zs. István, ifj. Zs. István és T. Andrásné eladókkal együtt, és előadták, hogy utóbbi hármak az ingatlan 3/4-ed részének tulajdonosai, a fennmaradó 1/4-ed tulajdoni hányad pedig I. Jánosné tulajdona, aki Németországban él, de ő is el kívánja idegeníteni a tulajdoni hányadát. Tekintettel arra, hogy a felek minél előbb szerződést kívántak kötni egymással, azt a megoldást választották - az 1/4-ed tulajdonos távolléte miatt, - hogy az adásvételi szerződést két okiratba foglalták. Valójában azonban egy adásvételi szerződés történt a felek között, a felek szándéka egy ingatlan teljes megvételére irányult. A felperesi beavatkozó hivatkozott az Itv. 3. § (6) bekezdésére, mely szerint a felfüggesztő feltétel bekövetkezésekor keletkezett az illetékfizetési kötelezettség. Kitért továbbá arra, hogy a XXV. számú polgári elvi döntés alapján sem vitatott a feleknek egységes volt az akarata. A felperesi beavatkozó hivatkozott arra is, hogy nem fogadja el az úgynevezett negatív értékkülönbözet utáni illetékfizetési kötelezettséget, valamint sérelmezte az 1/4-ed hányad utáni illeték-kiszabás számítási módját.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályban tartását kérte.
A Legfelsőbb Bíróság a megyei bíróság 15. számú ítéletét hatályában fenntartotta.
A nem vitatott tényállás szerint az I. és II. r. felperes a balatonkenesei 2428. hrsz. alatti lakóház udvar megnevezésű ingatlan 3/4-ed részét vásárolták meg 6 375 000 Ft vételárért 1999. április 6-án kelt adásvételi szerződéssel, majd 1999. április 21-én kötött újabb adásvételi szerződéssel 2 125 000 Ft-ért ugyanezen ingatlan 1/4-ed tulajdoni hányadát vásárolták meg. A felperesek tekintettel arra, hogy 1999. március 22-én adták el budapesti öröklakásukat 9 800 000 Ft-ért, az illeték kiszabási eljárás során az Itv. 21. § (5) bekezdésében írt kedvezmény alkalmazását kérték.
Az Itv. 21. § (5) bekezdése értelmében az olyan magánszemély lakástulajdon (tulajdoni hányad) vásárlás esetén, aki a másik lakástulajdonát (tulajdoni hányadát) a vásárlás időpontjától számítva legfeljebb egy évvel korábban eladta, az illeték alapja a vásárolt és eladott lakástulajdon (tulajdoni hányad) terhekkel nem csökkentett forgalmi értékének különbözete.
A Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy mind az alperes, mind az elsőfokú bíróság helyesen rendelkezett határozatában, illetve ítéletében arról, hogy a fenti jogszabályi rendelkezés értelmében az illetékkedvezmény alkalmazásánál mind a lakástulajdon, mind a lakás tulajdoni hányad vásárlását figyelembe kell venni. Nem vitás tény, hogy a felperesek két adásvételi szerződést kötöttek, az adásvételi szerződések személye, tárgya és tartalma különbözött. A felperesek ugyanis más vevőkkel, más tulajdoni tárgyra és más vételár kikötésével rendelkeztek az adásvételről. Így alaptalanul hivatkozott a felperesi beavatkozó a felülvizsgálati kérelmében arra, hogy a két szerződés lényegében azonos okiratnak tekinthető, egy ingatlan adásvételéről szól. Önmagában az a megállapodás, hogy a két szerződés egymásra tekintettel felfüggesztő feltétellel köttetett, az Itv. 3. § (6) bekezdése értelmében azt jelenti, hogy a vagyonszerzési illeték kötelezettség a szerződés hatályának beálltakor keletkezik, nem befolyásolja azonban azt, hogy a két szerződés alapján külön-külön is bekövetkezik az illetékfizetési kötelezettség.
Helytálló volt az illetékfizetés kötelezettség mértéke is. A Legfelsőbb Bíróság már számos ítéletében rámutatott arra, hogy az úgynevezett negatív értékkülönbözet után is fennáll az illetékfizetési kötelezettség. Ez még az ügyfél számára mindig kedvezőbb lehetőséget jelent.
A felperesi beavatkozó által kifogásolt második szerződés 1/4-e után kiszámított illetékfizetési kötelezettség mértéke a jelen peres eljárás tárgyát nem képezte, így annak felülvizsgálatára nem volt lehetőség.
Mindezekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275/A. § (1) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Kfv. I. 35.617/2001.)

A folytatáshoz előfizetés szükséges.
A jogszabály aktuális szövegét és időállapotait előfizetőink és 14 napos próba-előfizetőink érhetik el!

Megbízható forrás, szakértő munkatárs

adozona.hu